BENINA LUNAR ECLIPSE

BENINA

LUNAR ECLIPSE NEW MOON EDWARD SZEMSZÖGE HTTP://BENINA.HU

2

1. A buli

– Már jön – jelentette ki Alice izgatottan csillogó szemekkel, és teljesen fölöslegesen, mivel Bella veterán furgonjának a hangja egész Forksban visszhangzott, hogy tudassa mindenkivel, Swan rendőrfőnök lánya iskolába megy. – Nincs jó kedve... Alice ajka csalódottan lebiggyedt, de amint meglátta Bellát a volán mögött, azonnal visszatért a jókedve. A húgom elhatározta, hogy Bella akaratával ellentétesen cselekszik szinte mindenben. Bella mindenkinek szigorúan megtiltotta, hogy bármily módon megemlékezzünk a születésnapjáról, de Alice-nek egy percig sem volt esze ágában sem, hogy betartsa az ígéretét. Az egyetlen, amire engem is rá tudott venni, az egy cd elkészítése volt, amire rájátszottuk néhány zongorajátékomat. Ebbe is csupán azért egyeztem bele, mert Bella csupán azt kötötte ki, hogy nem költhetünk a születésnapi ajándékára, azt külön nem szögezte le, hogy nem is készíthetünk neki házilag. A másik dolog, amit a lelkemre kötött – e téren igen sok szabályt fektetett le, és nem volt hajlandó engedni belőlük –, hogy még csak meg se forduljon a fejemben felköszönteni nyilvánosan őt. Nem is értettem, hiszen az emberek nagy általánosságban – különösen a tizennyolcadik születésnap eljövetelét – eufóriás izgatottságban várják, de hát Bella már számtalanszor bebizonyította, hogy semmiben nem hasonlított a fajtájához. Néha eltűnődtem, vajon a bátyámnak van-e igaza: direkt nekem lett teremtve. Mindig elvetettem ezt az ötletet. Nem tartottam valószínűnek, hogy egy ilyen gyönyörű, okos, és olyannyira ártatlan teremtést a sors nekem szánt volna. Egy ilyen szörnyetegnek, amilyennek tartottam magam, nem dukált egy ilyen angyali lény, mint Bella. Amint bekanyarodott az iskola parkolójába, már én is láttam, miről beszél Alice. Bella gyönyörű arcán különös érzelmek tükröződtek, és mint oly sokszor, most is bármit megadtam volna, ha láthatom, mi jár a fejében. Amikor meglátta Alice kezében az aprócska ajándékot teljesen elsápadt, homlokán a mély aggodalmat jelző ránc jelezte nyilvánvaló nemtetszését. Mérgesen becsapta furgonjának ajtaját, én pedig attól tartottam, hogy ez a mozdulat lesz az autójának a vége, és összeomlik darabokban. Alice nem bírt magával, boldogan szökdécselve közeledett Bella felé, aki úgy nézett rá, mintha legalábbis valami szörnyeteg akarná kiontani az életét. – Boldog szülinapot, Bella! – énekelte lágya szopránján Alice, mire Bella a legszívesebben a szájára tapasztotta volna a kezét. – Ssss! "Nem értem, miért próbálkoztok néhányan, hogy ellentmondjatok nekem..." – sugallta nekem Alice, aztán Bella felé bökött az apró csomaggal, ami a kezében volt. – Most akarod megnézni az ajándékodat, vagy később? – faggatózott, ezzel kivívva magának Bella ellenséges pillantását. – Nem kell ajándék – tiltakozott elkeseredetten, de ahogy láttam komolyan fontolgatta, hogy ujjait a húgom nyaka köré fonva fojtogatni kezdi. Persze teljesen hiábavaló lett volna, hiszen Bella hozzánk képest annyira erőt tudhatott magáénak, mint egy apró bogár, de néha már maga a gondolat is megnyugtató lehetett. Alice kitartó ostromát figyelve megfontoltam a lehetőséget, hogy erőt kölcsönzök Bellának. – Na jó, hát akkor majd később... – egyezett bele Alice, de az kiment a fejéből, hogy Bella még nem tud a buliról, amit szervezett neki délutánra. – Na és tetszett a fényképalbum, amit az anyukád küldött neked? És a fényképezőgép, amit Charlie-tól kaptál?

3

A szememet forgattam, Alice soha nem adja fel, de Bellánál mindig a fordított hatást érte el: szinte kétségbeesetten nézett rá. Persze túl jólnevelt volt, és túlságosan szerette a húgomat ahhoz, hogy ne válaszoljon. – Aha. Szuper mind a kettő – csipetnyi lelkesedés nem volt a hangjában, és Charlie-t kezdtem sajnálni. Vajon hogyan reagált Bella, amikor átnyújtotta neki az ajándékot? – Szerintem is jó ötlet volt tőlük – csiripelt tovább Alice, szemmel láthatóan eldöntötte, hogy nem vesz tudomást Bella rossz hangulatáról. – Végtére is az ember csak egyszer végzős életében. Lehet, hogy meg akarod örökíteni a nagy eseményt! Biztos voltam benne, hogy csak nekem tűnt fel, ahogy kihangsúlyozta az "ember" szót, és nagyon igyekeztem elnyomni a morgás a mellkasomban. Alice makacs víziója azóta is kísértett, hogy először meglátta: Bella, amint őt karolja hófehér bőrével, vörös szemeivel. "Nehogy duzzogni kezdj te is! Majd később beszélünk arról is! Most pedig segíts meggyőzni, mert még nem biztos benne, hogy el fog jönni a partira!" – szuggerálta Alice a fejembe, mire halványan elmosolyodtam. Ugyan hogyan is egyezhetett volna bele valamibe, amiről még nem is tudott? – Aha, te hányszor voltál végzős? – kezdte volna Bella, de a húgom látta ezt, és egy legyintéssel elintézte. – Az egészen más... "Nehogy felköszöntsd! Tőled már valóban rosszul esne neki!" – figyelmeztetett Alice, de már nem törődtem vele. Odaértek, ahol a Volvónak támaszkodva álltam, én pedig hívogatón nyújtottam ki a kezemet Bella felé. Alig vártam, hogy megérintsen puha, meleg kezeivel, és rám emelje ma különösen szomorú barna szemeit. Mintha fuldoklott volna, kapott a kezem után, én pedig lágy szeretetteljességgel szorítottam meg az ujjait. Sosem értettem, miért nem taszítja hideg, kemény bőröm, de ha rákérdeztem mindig annyit mondott, hogy őt egy cseppet sem zavarja. Egy idő után úgy értelmeztem nagyon gyengén hasonlatnak nevezve a helyzetünket, hogy őt annyira zavarja fagyossá dermedt testem, mint engem az ő kívánatosan édes, forró vére. Nagyon gyenge hasonlat... Ahogy odaért hozzám, egy lágy fuvallat felém sodorta az illatát, és a szörnyeteget ugyan már mindennél jobban kordában tudtam tartani, mégis hallotta a szuszogását a fejemben. Várt, figyelt és kívánta azt, ami soha többé nem lehet az övé: Bella mézédes vére. Lenéztem bánatos arcára, elvesztem szemeinek a mélységében, és ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, hallottam szívének eddig monoton ütemén megbicsaklani. Elmosolyodtam, tudtam, hogy nekem szól, és tisztában voltam vele, ha az én szívem is verné még a saját dallamát, hasonlóképpen üdvözölné Bellát. Szerettem volna ellenállni érzéki ajkai lágy csábításának, ezért megacéloztam lankadó akaraterőmet, a kezeimnek azonban nem bírtam megálljt parancsolni. Óvatosan végigsimítottam selymes bőrén, aztán végighúztam ujjamat ott, ahol az ajkaimmal szerettem volna megérinteni: a száján. – Szóval, ahogy megbeszéltük? – kérdeztem tőle kicsit csalódottan, kicsit incselkedve, miközben rámosolyogtam. – Jól értettem, hogy nem szabad boldog születésnapot kívánnom neked? – Igen, jól értetted – vágta rá azonnal durcásan, miközben dühösen lebiggyesztette az alsó ajkát. – Csak a biztonság kedvéért kérdeztem. Hátha mégis meggondoltad magad – jegyeztem meg, de tudtam a választ. Bella soha semmiben nem gondolta meg magát, amit egyszer a fejébe vett. Alice azonban egyfolytában győzködött, fenyegetett gondolatban, hogy segítsek

4

neki elcsalni az esti partira Bellát. Mi sem könnyebb, gondoltam, kérjük meg a bárányt, hogy táncoljon be az oroszlán barlangjába... De azért megpróbáltam. – Az emberek többsége élvezetét leli a születésnapokban, és örül az ajándékoknak. Reméltem, hogy ez a szó: ajándék némiképp lendít előre valamennyit megrekedt helyzetünkön, és hatott is, csak éppen nem annál a személynél, akit győzködtem. Alice viszont szárnyra kapott, gondolatban is és fennhangon is felnevetett, nem lehetett nem mosolyogni a lelkesedésén. – Hát persze, hogy élvezni fogod! Ma mindenki kedves lesz hozzád, Bella, és minden úgy lesz, ahogy te akarod! – trillázta Alice, és nem vette észre, ahogy Bella egészen elzöldül a szavaira. Ártatlan mosollyal fordult felé. – Mi ebben a rossz? – Az, hogy öregebb lettem! – felelte Bella elcsukló hangon, s éreztem, ahogy a mosolyom az arcomra fagy. Megint ott tartunk, ahol a part szakad. Alice nem kapcsolt, mintha egy megkésett jelenetet figyelnék, ahol a szereplőnek már akkor esik le a poén, mikor már a következő viccet hallja. Az ominózus James eset óta, amit hosszas lábadozás, és még hosszabb viták követtek, Bella egyre inkább elhatározta, hogy olyanná akar válni, mint mi. Minden létező porcikám irtózott magától a gondolattól is, hogy a mindig mosolygós, csupaszív Bella Swanból egy vérengző fenevadat kreáljak, holmi végtelen szerelem kedvéért, bármennyire is vágyakozott utána. Alice-szel többet vitatkoztunk erről az elmúlt évben, mint egész létezésünk alatt, ezen a napon is csak Bella születésnapja miatt szüneteltettük a dolgot, és mert megvertem sakkban. A fogadás tétje ez volt: ha Alice nyer, akkor beszélgetünk a dologról (újra), de ha én nyerek, akkor egy egész hétig kerüljük Bella létezésének különböző formáit taglaló beszélgetéseinket. – Tizennyolc, az még nem éppen öreg – mutatott rá Alice, továbbra sem értve, mire utal Bella. – Eddig úgy tudtam, a nők csak akkor kezdik utálni a születésnapokat, ha már betöltötték a huszonkilencet. – De most öregebb vagyok, mint Edward! – bökte ki végül hangosan Bella, én pedig szinte hallottam kattanni azt a bizonyos fogaskereket a húgom agyában. "Hát ebben igaza van... Nem is értem, hogy bírod elviselni, hogy nem teszel a kedvére és nap, mint nap látod, mennyire szenved!" – sugallta felém Alice szemrehányón, mire felsóhajtottam. A húgom nézetei – az átváltoztatással kapcsolatban – semmiben nem különbözött Belláétól, és egyre gyakrabban voltak komolyabb összetűzéseink emiatt. Sosem veszekedtem Alice-szel, de néha már bosszantóan gyakran forgatta a fejében azt a jövőképet, amikor átkarolják egymást az immáron vámpír Bellával. Maga a vízió nem bosszantott annyira, mint az, ahogy Alice gondolt rá: vágyakozva. – Ha úgy vesszük! De mindössze egyetlen vacak kis évvel... – legyintett Alice könnyedséget színlelve, de gondolatai ott ragadták annál az egy évnél. "Engem is zavarna, ha Jazz fiatalabb lenne nálam. És nem, Edward, tudom, hogy már elmúltál száz, de a biológia az bizony biológia! Bellának jogosan vannak aggályai!" Kizártam őt a fejemből, nem akartam a szemrehányásait hallgatni. Eldöntött tényként volt elkönyvelve, és nem voltam hajlandó változtatni a döntésemen Bella emberi mivoltát illetően. Egyszer már majdnem sikerült a sors akarata ellen cselekednem, miért ne lehetne ezúttal biztos a siker. – Hányra jössz át hozzánk? – tudakolózott Alice, és az éveket maga mögött hagyva, újra átjárta a testét az izgatottság a parti miatt. Túl sokat mondott, túlságosan látszott rajta a rejtélyes izgalom ahhoz, hogy Bella ne vegye észre a jeleket.

5

– Nem is tudtam, hogy ma át akarok menni hozzátok – jegyezte meg Bella gyanakodva, átszakítva ezzel Alice egyébként is hártyavékony önuralmát. – Jaj, ne legyél már ilyen, Bella! Ugye nem akarod elrontani az örömünket? – kérdezte vádlón Alice, de Bella arcára volt írva a felismerés: a húgom valamiben mesterkedik. – Azt hittem, az én születésnapomon az történik, amit én szeretnék – folytatta Bella egyre nagyobb riadalommal. Dühös volt, láttam a szemeiben villámló haragot, de tisztában voltam vele, hogy szereti a húgomat, ezért igyekszik majd nem megbántani. A makacskodása erre a témára vonatkozóan határozottan bosszantó volt, ezért úgy döntöttem, hogy segítek egy kicsit Alice-nak. Nem azért, mert most annyira jóban voltunk, hanem, mert nem akartam, hogy a család többi tagjának csalódnia kelljen, és mert felettébb kíváncsi voltam, mit szól Bella az ajándékaihoz. – Mindjárt iskola után elkérem Charlie-tól. "Oh, köszi, Edward! – hálálkodott Alice gondolatban, végtelenül elégedett volt magával, amiért mindenre gondolt, és mindent elintézett. Mindent, kivéve Bellát. "Majd őt megpuhítod te!" – De nekem ma még dolgoznom is kell! – mondta Bella, mintegy az utolsó fűszálba kapaszkodva. Alice arcán önelégült mosoly virított, soha ilyen alapos még nem volt. – Ami azt illeti, nem kell! Beszéltem Mrs. Newtonnal. Áttette a műszakodat. Megkért, hogy a nevében is kívánjak neked boldog születésnapot – mesélte Alice, és nem vette észre, ahogy szavaira Bella képe egyre jobban megnyúlik. Szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyába kiutat keresve a számára képtelen helyzetből. – De én... én akkor sem tudok ma átmenni! Még... izé... meg kell néznem a Rómeó és Júliát angolórára. "Micsoda? Gyenge, átlátszó kifogás ez tőle. Lehetett volna kreatívabb is!" – sugallta Alice, mire figyelmeztető pillantást vetettem rá. Hölgyhöz, de főképpen önmagához nem méltón horkant föl. – Ugyan már, hiszen kívülről fújod a Rómeó és Júliát! – mutatott rá mérgesen a nyilvánvaló tényre a húgom, és láttam, ahogy a gondolatai kezdenek összekuszálódni a fejében. Az egyetlen lény, aki Alice-t pillanatok alatt ki tudta hozni a sodrából, pusztán azzal, hogy nem szeretett a középpontban lenni. Láttam, hogy legszívesebben toporzékolt volna haragjában, és bár Bella elméje el volt zárva előlem, annyit azért sikerült megfejtenem, hogy haza szeretne rohanni, és ezer lakattal magára zárni a házat erre az egyetlen, számára olyan nagyon keserves napon. – De Mr. Berty azt mondta, hogy az előadást is látnunk kell ahhoz, hogy igazán megértsük Shakespeare elképzeléseit – próbálkozott tovább Bella, én pedig égnek emeltem a tekintetem könyörgőn, elkeseredetten, amiért megbizonyosodtam, hogy ma délután újra végig kell szenvednem azt a nevetséges történetet. Alice megbántottan meredt Bellára. – De hiszen láttad a filmet! Bella utolsó karcsapása, mielőtt végleg elmerült volna. – Igen, de nem a hatvanas években készült változatot. Mr. Berty szerint az a legjobb – magyarázta Bella, számomra teljesen nyilvánvaló volt a füllentése, de Alice-t olyannyira lekötötte a sértettsége, hogy nem számított neki a történet valódisága. Vékony kis cérnája elpattant, és már azt kezdte tervezni, hogy miként fogja elvonszolni – akár erőszakkal is – a barátnőjét a számára megtervezett és kialakított partira. – Ide hallgass, Bella, vagy jössz szépszerével, vagy pedig...

6

Elérkezettnek láttam az időt a közbeavatkozásra, mielőtt a húgom túlságosan belemelegedne a víziói megvalósításába. – Nyugalom, Alice! – reméltem, hogy kihallja a neki szóló fenyegető élt a hangomban. – Ha Bella meg akarja nézni azt a filmet, akkor meg is fogja nézni. Elvégre az ő szülinapja van. Bella lelkesen bólogatott, amíg beszéltem, Alice viszont gyanakvón nézett rám, már sejtette, hogy valahová szeretnék kilyukadni ezzel a bátorító védőbeszédemmel. – Ahogy mondod! – helyeselt Bella, én pedig romba döntöttem a reményeit. – Hét óra körül áthozom. Úgy neked is több időd lesz készülődni – mutattam rá a dolog előnyös oldalára. Alice ujjongott, hangosan felkacagott, míg Bella hanyatlott, csalódott. – Ez jól hangzik – lelkendezett Alice, és borús, néhol meglehetősen agresszív gondolatait felváltották korábbi izgatott víziói. – Akkor viszlát este, Bella! Remekül fogunk szórakozni, majd meglátod! Odahajolt Bellához, nyomott az arcára egy óvatos puszit, aztán vigyorogva ellibbent az első órájára. "Edward, jövök neked eggyel! Micsoda esténk lesz, káprázatos, frenetikus..." – Edward, kérlek... – Bella hangja visszarántott Alice dicshimnuszából a mai estére vonatkozóan. Azonban láttam a fejében a ruhát, amit Bella fog viselni, és ezért már megérte. Ujjamat puha ajkára tettem lágyan, nehogy a hidegségem, vagy a keménységem fájdalmat okozzon neki. – Majd később megbeszéljük. Gyerünk, mert elkésünk az óráról! – mondtam neki kedvesen, mire elhúzta a száját. Láttam Alice jövőképeit, mielőtt eltűnt a szemem elől, tudtam, hogy Bellának az iskolában már nem lesz alkalma emiatt zaklatni bárkit is. Figyeltem bájos arcát, ahogy elkeseredetten tiltakozik az összes létező módon az egyetlen évnyi korkülönbségünk ellen. Hízelgő volt, édesen kínzó, akárcsak a vére. Kézen fogva sétáltam vele az első óránkra. A nap a szokásos ütemben, a normális egyhangúságban telt. Az egyetlen, ami fénypontja volt ennek a végtelen unalomnak, Bella volt. Mindig csak Bella, amíg az időnk engedi. Pontosabban az ő ideje, hiszen az véges volt. Bella barátai az elmúlt nyáron szinte semmit nem változtak, élték az emberek tökéletesen átlagos életét, a tökéletesen átlagos külsejükkel. Mike Newton továbbra is árgus szemekkel figyelte Bella minden mozdulatát, aminek az lett a vége, hogy Jessicával való kapcsolata még el sem kezdődött igazán, máris véget ért. Angela és Ben kapcsolata virágzott a maguk egyszerű módján, amiért különösen büszke voltam magamra, Emmett pedig önelégülten beszélt róluk, ha néha megtalálta a telefonját, és felhívott. Én a nap legnagyobb részében Bellán legeltettem a szemem, az illatához szoktattam magam, bár ez teljesen lehetetlen volt. Vére forrón, hívogatón lüktetett ereiben, számomra külön dallamot játszva, mintha hipnotizált volna. Kedves mosolya, igéző mélybarna szemei, gyönyörű bőre, selymes haja mind beleégették magukat a memóriámba, soha meg nem szüntethető módon kívántam a vérét, legalább annyira, mint őt magát. Egész nap együtt voltunk, kivéve egyetlen órát, amit sehogyan nem sikerült összeegyeztetni az órarendünkben: spanyolóra. A mai nap nem bántam, hogy ezen az órán külön voltam, így legalább letisztázhattam néhány dolgot Alice-szel, mielőtt elviszem Bellát a bulijába. A tanárnő szerencsére csak okult a tavalyi próbálkozásaiból, ezért az idén egyetlen egyszer sem szólított fel, nehogy felsüljön az osztálya előtt, hiszen az ő tudása meg sem közelítette az enyémet, bár emberhez képes így is szinte anyanyelvi szinten használta a spanyolt.

7

A szememet forgattam, amikor megláttam, mi jár a húgom fejében, aztán összedugtuk a fejünket és némán kommunikáltunk, legalábbis nagyon csendesen. – Bella meg fog haragudni rád! – figyelmeztettem, de a szám szegletében mosoly bujkált. Alice kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. – Azt hittem én vagyok a médium... – Ehhez nem kell semmilyen képesség, csak ismerni kell az áldozatodat! – mutattam rá komolyan, s láttam a fejében továbbra is ott lebegni egy hatalmas tűzijáték csillámló képét. Kicsit előredőltem, és merőn néztem a húgom szemeibe. – Komolyan, Alice! Örülhetünk, ha az ajándékok láttán nem fordul sarkon, te pedig újévi banzájt akarsz rendezni neki?! Alice lebiggyesztette az alsó ajkát, de a tűzijátékos ováció nem ment ki a fejéből. – Néha igazán lehetnél egy kicsit előzékenyebb! – jegyezte meg duzzogva, aztán egy látomás villant az elméjébe, amiben Bella a furgonnal haza, én pedig külön a Volvóval, szintén haza távoztunk az iskolából. Alice csalódott felháborodással villantotta rám obszidián szemeit. – Meg fog szökni előled! Kicselez, nem fog eljönni, pedig... – Alice, állj le! – szakítottam félbe erélyesebben. Csaknem olyan hangos voltam, hogy néhányan felkapták a fejüket, de mintha csalatkozni véltek volna saját hallásukban, visszadőltek a padra, és hallgatták tovább a némelyük számára tökéletesen érthetetlen nyelv tananyagot. Alice mély levegőt vett, igyekezett úrrá lenni a pánikon, amikor váratlanul újabb látomásnak sikerült lehiggasztania. A látomása igazolta kimondott szavaimat. – Iskola után hazamész a kocsimmal, én pedig elkérem Bellát Charlie-tól. Neki úgysem bír ellentmondani. – Végignézed vele a Rómeó és Júliát? – kérdezte hitetlenkedve Alice, mire újra a szememet forgattam. – Utálod azt a darabot, mindegy milyen feldolgozásban látod. – Nem utálom... – tagadtam a nyilvánvalót, de a húgom persze nem hitt nekem. – Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – gúnyolódott, én pedig fellélegeztem, amiért megszólalt a csöngő. Alice vidáman tovalibbent a parkoló felé, gyorsan beült a Volvómba, aztán kilőtt vele, nehogy Bella véletlenül is észrevegye. A terem előtt vártam, hogy kicammogjon, arcán a kifejezés épp, mint akit a guillotin felé hurcolnak, nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Szíve hevesen megdobbant, miközben forró tenyerét az én dermedt, fagyos kezembe csúsztatta, amire különös mód normalizálódott a szívműködése. Némán, de szaporán lépdeltünk a parkoló felé, mivel az eső éppen rákezdett, még csodásabbá téve ezzel egyébként is vonzó illatát, és újra elöntött a frusztráció, amiért továbbra is rejtve maradnak előttem a gondolatai. Már több hónapot eltöltöttünk együtt, létezésemnek legboldogabb perceit, de ezt a rejtélyt továbbra sem bírtam feloldani. Úgy tűnt, Bella nem bánja, sőt, kifejezetten a kedvére van, hogy nem látom a gondolatait, de ettől én még nem akartam azokat kevésbé megismerni. Láttam a szemem sarkából, ahogy homlokán megjelenik a gondolkodóránca, mikor feltűnik neki a Volvo hiánya, de azért néma maradt. Csöndesen somolyogtam számomra érthetetlen bosszankodásán, de igyekeztem kifelé nem mutatni, nem akartam tovább feszíteni, egyébként is pattanásig feszített idegeit. Amikor odaértünk a furgonhoz előzékenyen kinyitottam neki az utasülés felőli ajtót, arra számítottam, hogy bájos ügyetlenséggel bepattan, aztán a hazafelé vezető úton kifecsegjük belőle a feszültséget. Ehelyett makacsul lecövekelt, apró kezeit összefonta a mellén, és dacosan nézett a szemembe. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet a problémája. – Legalább a születésnapomon engedhetnéd, hogy én vezessek! – prüszkölte makacsul, szemében rémült csalódottság égett.

8

Hát ez normális agyműködés? Egészen biztosan nem. Miféle szörnyeteg vagyok én, hogy hagyom így szenvedni, amikor ma boldognak kellene lennie, boldogabbnak, mint valaha. – Igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne születésnapod – mutattam rá fölényesen. Hiszen ő kérte, erre nem lehet mit felelnie, csak némán becsüccsenni az anyósülésre. Nem bírtam megállni, hogy hozzá ne tegyem a nyilvánvalót. – Ezt akartad, nem? – Ha viszont nincs születésnapom... – kezdte, én pedig már tudtam, mivel fog érvelni. Abban a pillanatban bevillant, amint meghallottam a győzelem hangját csendülni a szavaiban. – ... akkor nem kell ma este átmennem hozzátok... – Jól van, te nyertél! – vágtam vissza, kissé talán haragosabban, mint szerettem volna, és egyedi módon vettem elégtételt a kormány megszerzése miatt. – Boldog születésnapot! Becsaptam a kocsi ajtaját, éreztem, csak egy hajszálnyira van attól, hogy összeroskadjon. Bella követett a vezetőoldalhoz, arcán sápadt bosszankodás, fásultan igyekezett belém fojtani a köszöntést, nehogy meghallja valaki. – Ssss! A hazafelé vezető út szinte teljes némaságban telt, leszámítva egyetlen próbálkozásomat az egyik ajándékára vonatkozóan. Gondoltam rájön, ha ok nélkül kikezdem a meseautójának mesés darabját, de úgy tűnt, el van foglalva zárt elméjébe sűrített gondolataival, mintsem észrevegyen egy ilyen célzást. – Ezen a rádión egyetlen adó sem jön be rendesen! – jegyeztem meg, összeszedve minden létező ártatlanságomat, de közben Emmett járt a fejemben. Amikor megvették Bellának a méregdrága autórádiót, megjegyezte, hogy a furgonnak ez olyan lesz, mintha Quasimodóra üvegcipellőt adnánk. Aztán persze dörmögve röhögött a saját poénján. Bella szemöldöke bosszúsan összeráncolódott. – Ha szuper hangzásra vágysz, vezesd a saját kocsidat! – szűrte a fogain keresztül, nekem pedig minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam azonnal a karjaimba. Annyira bájos volt még így bosszúsan is, és éreztem, ahogy a szám sarka megrándul az elfojtott mosolytól. Alig vártam, hogy hazaérjünk. Amikor végre leállította az autót azonnal a tenyerembe fogtam az arcát, vágyakozva, de óvatosan, nehogy kárt tegyek benne. Szerettem volna elűzni a szomorúságot a számomra életet jelentő tekintetből. – Illene jobb kedvedben lenned, éppen ma! – leheltem lágyan, szemei mélybarna tengerében elvesztem, az illata elbódította a fejemet, ahogy közel hajoltam hozzá. Lehelete az arcomat súrolta, mikor csalódottan makacsul válaszolt. – És ha nem akarok jókedvű lenni? – konok elhatározása már nem tűnt olyan magabiztosnak, inkább végső próbálkozásnak. Még közelebb hajoltam hozzá, arcunkat csupán néhány milliméter választotta el egymástól. – Nagy kár... – suttogtam, majd mielőtt képes lett volna reagálni, ajkamat az övére tapasztottam, s reméltem, hogy legalább annyira sikerül feledtetni vele minden gondját, mint amennyire nekem is kiment ilyenkor minden a fejemből. Óvatos voltam, gyöngéden simítottam végig puha ajkain pedig olyan nagyon szerettem volna ösztönösen megcsókolni, szabadjára engedni mindazt a vágyat, amit feltámasztott bennem. Azonban szerencsére ennyire nem ürült ki az agyam, beépített Bellavédő processzorom működésbe lépett, amikor éreztem törékeny karjait gyöngén a nyakam köré fonódni. A szánk még egymásra volt szorítva, mikor elmosolyodtam, majd elengedve gyönyörű arcát, hátranyúltam, hogy lefejtsem karjait a nyakamról. Némi ellenállást azért éreztem, de teljesen hiába, lágyan helyeztem kezeit az ölébe, de az ajkaimat ott tartottam az övéin. Lehetetlen volt ellenállni, a legszívesebben örökké csókoltam volna.

9

– Légy jó, kérlek! – suttogtam, majd újra lágyan megcsókoltam. Parancsolnom kellett minden végtagomnak, minden mozdulatsort, hogy képes legyek elszakítani magamat tőle, és visszahúzódni a saját térfelemre. Hallottam Bella vérét száguldani az ereiben, hallottam, ahogy légzése versenyt fut az enyémmel, igyekeztem gyorsan lehiggadni, kontrollálni magam. – Gondolod, hogy idővel jobban tudom majd ezt kezelni? – érdeklődött tűnődve, de nem voltam benne biztos, hogy a szavait valóban nekem intézte-e, mindenesetre folytatta kimondatlan kérésemre, mert nem értettem, mire céloz ezzel. – Hogy egy nap nem akar kiugrani a szívem a bordáim közül, amikor hozzámérsz? Ez meg micsoda buta kérdés? Hogy juthat ilyesmi az eszébe? A válaszom teljesen egyértelmű volt. – Remélem, nem! – Akkor... – mondta, miközben égnek emelte a szemeit, s számomra úgy látszott a csók megtette a hatását, mert a szemei vidámabban csillogtak, míg bájos arcán rózsaszín foltok piroslottak. – ..., most menjünk, és nézzük meg, hogyan mészárolják le egymást a Capuletek meg a Montague-k, rendben? Makacs... – Hölgyem, kívánsága parancs! Ahogy mindig, amíg létezik az örökké kettőnk számára... Leültem a kanapéjukra, figyeltem, ahogy beteszi a filmet és átpörgeti a szereplők listáját. Minden mozdulata csupa lágyság, finomság, sugárzott belőlük a törékenysége. Reméltem, hogy odaül a közelembe, ahol érezhetem testének melegét, de ehelyett a kanapé szélére telepedett. Csodálkozva néztem fel rá, de nem is figyelt rám, éppen el akart merülni Shakespeare drámájában. Csak nem képzeli, hogy így fogom végigszenvedni még egyszer? Átkaroltam, és a derekánál fogva az ölembe húztam. Testének puhasága elektromos szikraként hatott rám, a bőréből áradó illat pedig égette a torkomat, megszokott fájdalommal elöntve. Bár Bella egyfolytában, makacsul, kitartóan tagadta, de tudtam, hogy meredt testem hőmérséklete nem éppen ideális az övének, ezért fogtam a kanapéra terített takarót, majd köré csavartam. Nem lett volna ideális, ha miattam fázott volna meg éppen a születésnapján. Éppen elég szenvedést okozott már neki a jelenlétem, igyekeztem megelőzni, ami lehetséges volt. Karcsú testének lágy vonalaitól elég nehéz volt elvonatkoztatnom, talán nehezebb, mint csábító illatától, ezért igyekeztem a filmre összpontosítani. – Ami azt illeti, mindig idegesített kicsit ez a Rómeó – jegyeztem meg figyelemelterelésképpen. – Miért, mi baj van vele? – kérdezte, s úgy láttam felhúzta az orrát. Nem értettem, mi okozta a sértődöttségét, de meg sem próbáltam áttörni az elméjét védő gátat, helyette inkább igyekeztem magyarázattal szolgálni a Rómeó ellen irányuló ellenszenvemre. – Hát, először is, eleinte ebbe a Rozáliába szerelmes... nem gondolod, hogy kissé csélcsapnak tűnik? – kérdeztem, de nem láttam az arcát, mert előrehajtotta a fejét, s előrehulló haja eltakarta előlem finom vonásait. Fókuszáltam, így láthattam, ahogy a sűrű hajzuhatag mögött szép arcára kiül a csalódottság. Igyekeztem nem erre gondolni, és folytattam. – Aztán meg alig pár perccel az esküvőjük után megöli Júlia unokafivérét. Ez nem valami okos dolog

10

tőle. Hibát hibára halmoz. Mintha szántszándékkal igyekezne tönkretenni a tulajdon boldogságát. Bella nem felelt egy pillanatig, a fejét úgy mozdította, hogy tisztán lássam az arcát. Igen, egyértelműen csalódott volt, ami arra engedett következtetni, hogy ő bizony igenis kedvelte Rómeó bárgyú karakterét. Bánatosan felsóhajtott, aztán kérdőn hozzám fordult. – Akarod, hogy egyedül nézzem meg? – kérdezte, én pedig csaknem felnevettem, amiért olyan konokul ragaszkodott a színjátékához. Természetesen szó sem volt róla, hogy annyira fontos lett volna végigézni ezt a filmvariációt, tisztában voltam vele, hogy csupán a pánikot igyekszik legyűrni, amit a szülinapi parti tudata okozott a számára. – Nem – feleltem gyöngéden, közben elgondolkodva rajzoltam mintákat selymes bőrére. Különös érzés volt, annyira kellett igyekeznem, nehogy megijesszem. Ha kimutattam volna mindazt a vágyat, amit ébresztett bennem, valószínűleg igazán megédesítette volna a vérét az adrenalin. – Többnyire úgyis inkább téged foglak nézni. Fogsz sírni? – Gondolom, igen – ismerte be, majd kezére pillantva, amit még mindig fagyott ujjammal cirógattam, bizonytalanul hozzátette. – Ha oda bírok figyelni a filmre. Észbe kaptam, ezért elhúztam a kezemet. A haját hátralibbentette, és tekintetét a képernyőre összpontosította, illata arcul csapott, az eper aromája Bella sajátságos esszenciájával keveredve bekúszott az orromon át egész az agyamig. Bódító illat, a torkomat égette a már jól megszokott tűz, de sikerült kizárnom a fájdalmat, hogy élvezzem a kellemességét. – Akkor igyekszem nem elterelni a figyelmedet – ígértem, s mintegy megpecsételve a szavamat, egy csókot leheltem a hajába. Egész film alatt türtőztettem magam, pedig annyira bájos volt, ahogy a sokadszorra látott filmre éppen úgy reagált, mintha először látta volna. Izgult, amikor harcoltak, mosolygott, amikor valami vicceset mondtak, és már nem bírtam megállni nevetés nélkül, amikor a kriptás jelenetnél elsírta magát. Még egy ilyen számomra jelentéktelen filmet is ki tud virágoztatni az egyszerű, naiv reakcióival. Míg ő a végszavakat hallgatta, addig én egy hajtincsével törölgettem a könnyeit, mintha egy új parfümmintát készítenék. A nedves sós cseppek elképesztően csábítóvá tették az illatát, ezért, hogy a figyelmem eltereljem, könnyedén megjegyeztem. – Bevallom, ezért kicsit irigylem! – El is hiszem – vágta rá rögtön, mintha értené, miről beszélek. – A lány tényleg nagyon csinos. A lány? Milyen lány? Hirtelen nem kapcsoltam, hogy jön ide most egy lány? Aztán beugrott. Undorodva felhorkantottam. Hogy gondolhatja, hogy egyáltalán létezik számomra más lány, amikor őt a karjaimban tarthatom? Nevetséges, abszurd feltételezés. – Csak nem képzeled, hogy a lányt irigylem tőle? – kérdeztem felháborodva, s szemeiben az őszinte meglepettség elárulta, hogy valóban ezt gondolta. Talán rosszul fogalmaztam, meg kellett magyaráznom. – Azt irigylem, hogy olyan könnyen sikerült öngyilkosnak lennie. Nektek, embereknek, mi sem egyszerűbb! Elég lenyelnetek egy parányi méregfiolát... – Mit beszélsz? – kérdezte lesápadva, én pedig azt hittem, még mindig a lány miatt aggódik. Csúfolódtam vele ezért tovább, reméltem, hogy visszatér a jókedve. – Egyszer nekem is megfordult a fejemben a dolog, és tudom Carlisle tapasztalatiból, hogy egyáltalán nem olyan könnyű. Nem is tudom, Carlisle hányféle módon próbálta megölni magát a kezdet kezdetén..., amikor rájött, hogy mi lett belőle... – egy szörnyeteg. Ha nem láttam volna a fejében a saját átváltozásom után, hogy mennyi hiábavaló próbálkozás áll mögötte, akkor valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna, mint ő akkor. Aztán eszembe jutott,

11

hogy én most éppen Bellát akarom jobb kedvre deríteni, ezért hozzátettem. – És amint látod, még ma is kitűnő egészségnek örvend! Reméltem, hogy most már felnevet, felenged, de ahogy hátrafordult a szemeiben nyomát sem láttam vidámságnak, még csak a szikrájának sem, ehelyett rémület lángolt a mélybarna szemekben. Nem értettem, most meg mi baja lehet? – Miről beszélsz? – kérdezte szinte kiabálva. Ez meglepő volt, szinte soha nem emelte fel a hangját, velem szemben különösen nem. – Hogy érted azt, hogy egyszer neked is megfordult a fejedben? Oh, hát ezen akadt fenn. Milyen különös, hogy ami számomra oly csekélység, az ő számára már kiakasztó. – Tavasszal, amikor téged... majdnem megölt az a... – őrült vadállatként gondoltam James-re az ominózus eset óta, Viktóriára pedig a még őrültebb párjaként, akinek ideiglenes szabadságot biztosítottam. Bellának nem kellett tudnia, de tompa lángként pislákolt bennem az elhatározás, hogy egy szép napon bizony keresztezem az útjait, hogy befejezzem, amit akkor nem sikerült. Mélyet lélegeztem, és kiűztem a fejemből a képet, amikor James méreggel átitatott fogai rátapadtak Bella csuklójára, igyekeztem visszatérni a kedélyes hangnemhez. – Persze végig arra koncentráltam, hogy élve megtaláljalak, de közben az agyam egyik része már tervezgettem, mi lesz, ha mégsem sikerülne. Csakhogy, mint már mondtam, ez nekünk nem olyan könnyű, mint nektek, embereknek... Figyeltem, ahogy az érzelmek végigvonulnak az arcán, és nem volt szükség semmiféle képességre akkor, hogy tudjam, mi játszódik le benne ebben a pillanatban. Már bántam, hogy szóba hoztam, a felszabadult légkörünket James iszonytató emléke légörvényként felkapta, s tovaröppentette. Bella végül megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni a fejéből a kellemetlen emlékeket, aztán visszakényszerítette magát a jelenbe. – Miféle terveket? – kérdezte fakó hangon. Egy pillanatra eltöprengtem, mennyit mondjak el neki, és milyen módon, hogy ne rémisszem meg nagyon, hiszen azokban a szörnyű órákban annyi minden megfordult a fejemben. Végül úgy döntöttem, hogy a nyilvánvaló igazságot hozom a tudtára. – Nos, egyáltalán nem szándékoztam tovább élni nélküled – magyaráztam neki, közben a szememet forgattam az egyértelműség miatt. – De fogalmam sem volt, hogyan csináljam... tisztában voltam vele, hogy Emmett és Jasper soha nem segítenének..., úgyhogy arra gondoltam, elmegyek Olaszországba, és felbosszantom valamivel a Volturit. Emlékeztem a borzalmas repülőútra Vancouverből Phoenixbe, amikor csak ez járt a fejemben, más pillanatokban pedig Jamest képzeltem el, ahogy különféle módokkal vetek véget szánalmas életének. A mai napig bosszantott, hogy én végül nem vehettem részt ebben a cselekményben. – Mi az a Volturi? – kérdezte Bella élesen, én pedig túlságosan elmerültem az emlékeimben, és persze Carlisle-éban, amit magammal hurcoltam. – A Volturi egy család – magyaráztam Bellának, már megszoktam, hogy a számunkra olyan nagy titokban tartott dolgokról is úgy beszélek neki, mintha csupán az időjárást vitatnánk meg. – Egy nagyon régi és hatalmas család. Tulajdonképpen majdhogynem a fajtánk királyi családja. Carlisle rövid ideig együtt élt velük Itáliában, mielőtt átköltözött volna Amerikába. Emlékszel, ugye, a történetére? – Hát persze, hogy emlékszem – lehelte Bella kissé megszeppenve. Szinte láttam a fejében felvillanni annak a napnak az emlékeit: amikor megérkezett hozzánk, amikor eljátszottam a dallamát zongorán, aztán elmeséltem neki az apám történetét, megmutattam neki a festményeket... És ekkor még nem tudtunk, milyen szörnyű vége lesz annak a napnak.

12

– Amúgy senki sem szokta ingerelni a Volturi klánt, hacsak nem akar meghalni... bármi legyen is a halál megfelelője a mi fajtánknál – tettem hozzá a megszokott keserűséggel. Nem hittem a halál utáni létezésben, hiszen a mostanit sem neveztem soha életnek. Úgy véltem, ha megszűnnek az életfunkcióink, akkor nem éreznénk semmit, nem történne semmi, egyszerűen csak... nem léteznénk. Bella váratlanul két apró tenyerébe temette fagyott arcomat, barna szemeit mélyen az enyémbe fúrta, a tekintete haragos volt. – Soha, de soha nem szabad többé ilyesmire gondolnod – parancsolta, én pedig csaknem felnevettem: Bella fenyegetőzik. – Nem számít, hogy énvelem mi történik, megtiltom, hogy kárt tegyél magadban! Mint egy apró vadmacska, amelyik szembeszállt nagyra nőtt vetélytársával. Mindig mulattatott, amikor Bella az erejét fitogtatta, de ő nem nevetett. Komolyan gondolta, de hogyan képzelte? Nem hihette, hogy mindazok után, amit együtt átéltünk, amit kiváltott bennem képes lennék nélküle élni?! Abszurd! – Soha többet nem foglak veszélybe sodorni, úgyhogy erre nem is érdemes szót vesztegetni! – mutattam rá, de nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna. – Hogy te sodortál volna engem veszélybe? – ismételte hitetlenkedve, édes lehelete az arcomat simította, én pedig belélegeztem csábító illatát. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük: én vagyok az, aki vonzom a balszerencsét. Hogy mersz ilyesmire még csak gondolni is? Nem értette, hát persze, hiszen az agyműködése nem volt normálisra beállítva. tudtam, hogy másféle módon kell meggyőzzem az igazamról, de számomra olyan egyértelmű volt, hogy nehezemre esett megfelelő példával előhozakodnom. – Miért, te mit csinálnál fordított helyzetben? – szegezte neki a kérdést, de nem tudtam megtörni az elhatározásában, miszerint neki van igaza. – Az egészen más! – vágta rá azonnal, majd pillanatnyi töprengés után felvetette a legabszurdabb elképzelést, amit valaha létrehozott kifordult agya. – Na és ha valami tényleg történne veled... Azt akarnád, hogy eldobjam magamtól az életemet? Láttam a szemében az arcomat, láttam, ahogy fájdalmasan megvonaglik a gondolatra, hogy ha n megszűnnék létezni... Belenéztem a mélyen csillogó csokoládébarna szemekbe, láttam, komolyan beszél, ez talán még riasztóbb volt, mint az elképzelés, amiről bájosan eltársalogtunk. – Azt hiszem, értem mire gondolsz... egy kicsit – feleltem végül. – De én... én mihez kezdenék nélküled? – Tennéd, amit addig tettél, míg én fel nem bukkantam, hogy megnehezítsem az életedet – jelentette ki magától értetődő természetességgel. Mintha ez egyáltalán lehetséges volna. Nem gondolhatta komolyan... – Úgy beszélsz, mintha ez olyan könnyű lenne! – sóhajtottam. – Miért ne lenne könnyű? Nem vagyok én olyan különleges... – legyintett hanyagul, mire valami feltámadt bennem. Az illata lángnyelveket csalt a torkomba, a szerelem, amit iránta éreztem betelített, mintha jóllakott krumpli lettem volna, és ő erre ilyeneket mond nekem. Badarság, de ebben a pillanatban meghallottam Charlie izgatott gondolatait, és tudtam, hogy nem marad annyi időm, hogy meggyőző érvvel álljak elő. – Mindegy, már úgysincs jelentősége – hárítottam. "Remélem, tetszeni fog neki ez a gép. Fogalmam sincs, milyenre gondolt Renee, amikor elárulta, hogy mit vegyek. Nem árulta, inkább parancsolta!" – Charlie ideges gondolatai a sarokról kúsztak fel hozzám, én már éreztem az emberi táplálék illatát, de úgy tűnt, Bella még az apját sem hallotta meg.

13

Arrébb helyeztem a kanapén, én pedig tisztességes pózba vágtam magam, nehogy elgáncsoljam magam a rendőrfőnök bizalmának ingatag pályáján. Mióta eljátszottuk a szakítást Bellával a végzetes éjjelen, és megejtette nekem a hivatalos "védem az egy szem lányom" szöveget, az óta kissé bizalmatlanul barátkoztunk egymással. – Charlie? – kérdezte Bella, mosolyogva bólintottam és szemeimet a képernyőre tapasztottam, ahol a Herceg a végszavakat zengte éppen. Charlie már a lépcsőn jött fölfelé, amikor Bella váratlanul megragadta a kezemet, és erősen megszorította. Bizsergetett tenyerének forrósága, s nem számított többé sem a sok elmúlt negatív élmény, sem az olaszországi elképzeléseim, sem a Volturi. Semmi, csak Bella apró kezeinek erőtlen szorítása az én kőkemény bőrömön. 1. A buli Charlie jobban gondoskodott a lányáról, mint én. Megint elfelejtettem, hogy ők gyakrabban étkeznek nálunk, figyelmeztetnem kellett volna Bellát, hogy nyugodtan egyen valamit. – Helló, srácok! – bújt be az ajtón Charlie széles vigyorral az arcán. Azonnal felmérte, hogy milyen pózban helyezkedünk el a kanapén, és elégedetten nyugtázta a megfelelő távolságot. Persze az, hogy Bella a kezemet szorongatta már kevésbé tetszett neki, de igyekezett magába fojtani mindennemű rosszallást ezen a napon. – Gondoltam, a születésnapodon nem akarsz főzőcskézni, meg mosogatni. Éhesek vagytok? Megrándult a szám sarka, de időben sikerült visszafojtani a mosolyomat. Charlie mindig valami felsőbbrendűségi komplexusnak tudta be, hogy soha nem étkezem náluk. Úgy vélte, fenn hordom az orrom, nem alacsonyodok le egy egyszerű Swan papa-féle pizzához. – Mint a farkas! – nyögte Bella, majd rávetette magát a pizzára. – Köszi, apu! Láttam Charlie fejében a várakozást, mert este az egyik kedvenc csapata fog baseballozni, Bella pedig jókorát kiharapott a pizza szeletéből, így biztosan nem tud hangosan tiltakozni, én pedig lecsaptam azonnal erre a vissza nem térő alkalomra. – Megengedi, hogy elkérjem Bellát ma estére? – kérdeztem Charlie-tól, mire Bella az egész falatot, úgy ahogy volt lenyelte egyben, aztán reménykedve nézett az apjára. Hiába. – Részemről rendben, este a Mariners játszik a Sox ellen. Úgyhogy én nem lennék ma valami szórakoztató társaság... – jókedvében nem úgy működött az agya, ahogy kellett volna, láttam a gondolataiban, mire készül, s egy pillanatra lehunytam a szemem, mintha ezzel legalábbis meg tudnám akadályozni. Felkapta a fényképezőgépet, és Bella felé hajította. Elég volt egyetlen pillantás, hogy tudjam, a gép a földön roppan darabokra. – Itt van, kapd el! Abban a pillanatban kezdem el a gép után mozdulni, amikor Charlie Bella felé dobta, hogy időben el tudjam kapni, mégse tűnjön a mozdulatsorom kevésbé emberinek. Bella elsápadva figyelte, ahogy a fényképező a padló felé tart, engedve a gravitáció erejének, aztán tompán puffan a tenyeremben, éppen időben. Bella szemrehányóan nézett az apjára, aki viszont elismerően fordult hozzám. – Ügyes! – dicsért meg, majd újra Bellához intézte a szavait. – Ha valami partiféle lesz ma Cullenéknál, csinálhatnál pár képet, Bella! Tudod, milyen anyád – rögtön látni akarja majd a képeket, még annyi időt sem hagy, hogy elkattintsd a gépet! – Jó ötlet, Charlie! – hízelegtem neki, aztán odaadtam a gépet Bellának, aki azonnal levágta, hogy mire megy ki a játék. Csúfondárosan rám mosolygott, felemelte a fényképezőt, és rám irányítva elkattintotta. Elnéző mosoly terült szét az arcomon. – Működik – mondta, hangjában keveredett a gúny és az irónia, mégis olyan édes volt, mint semmi a világon.

14

– Remek. Figyelj, üdvözlöm Alice-t! – motyogta Charlie, miközben óvatos pillantást vetett rám, én pedig igyekeztem elfojtani feltörni készülő vigyoromat, és illedelmes tekintettel bámultam a semmibe. – Rég nem járt nálunk... Charlie imádata és hálája a húgom irányába mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, éppen csak Charlie számára nem. Ő úgy gondolta, teljesen normális, amit érez, meg sem fordult a fejében, hogy bárki máshogy is gondolhat Alice-re, mint ő. Alice-nak persze nagyon is a kedvére volt, mivel ettől úgy érezte, ő is a család része. Alice Swan Cullen – így poénkodott néha a saját nevével, mire Jasper még hozzátette: Whitlock Hale. A szememet forgattam, Emmett pedig kitűnően mulatott ezeken a névjátékokon, míg Rosalie dühösen fújtatott magában. Emmett... Még ezt a hírt is közölnöm kellett valahogy Bellával, lehetőleg úgy, hogy ne kapja el semmiféle pánikroham másik lánytestvérem nevének említésekor. Rose és Bella viszonya toporgott egy helyben, nem mozdult sem előre, sem hátra, kényszerismerősök voltak, akik megtűrték egymást a család többi tagjának a kedvéért. – Még három napja sincs, apu! – Bella a plafonra függesztette a szemeit, aztán elnézően mosolygott az apjára. – De azért majd megmondom neki. Charlie-nak és nekem is ennyi társalgás bőven elég volt. Szerettem volna már Bellát a mi házunkban tudni, hogy lássam a reakcióit az Alice féle meglepetés bulira. – Oké. Hát akkor szórakozzatok jól, srácok! – ezzel utunkra engedett minket, gondolatban már a csapatának esélyeit latolgatta. Nem bírtam visszafojtani a mosolyomat, Bella fájdalmas arckifejezését látva, bárki vigyorgott volna. A kezét fogva vonszoltam a furgonhoz, ahol csakazértis az utasülés felőli ajtót kínáltam neki, amit ő ellenkezés nélkül – egyetlen rosszalló pillantás kíséretében – elfogadott. Északi irányban hagytuk Forksot magunk mögött, már alkonyodott, én pedig szerettem volna éjfél előtt hazaérni, Bella veterán autója azonban nyöszörögve felkiáltott, valahányszor megpróbáltam nagyobb sebességbe kapcsolni. Reménytelen eset volt a kocsi, ahogy Bella is ebből a szempontból hajthatatlan volt. Semmiképpen nem akart új autót elfogadni tőlem, pedig minden lehetőséggel megpróbálkoztam, de olyan makacs volt, akár egy öszvér. Pedig Alice-szal már kinéztük az éppen neki kitalált autót, de Bella hallani sem akart róla. – Csak nyugalom! – szólt rám, amikor már sokadjára nem sikerült nagyobb gyorsaságra ösztökélnem az autóját. Észrevette a bosszúságomat, jó megfigyelő volt. – Mondd, mit szólnál egy helyes kis Audi kupéhoz? – kérdeztem mellékesen, hogy oldjam a hangulatát, mielőtt előállok Rosalie-ék jelenlétével. Ezt a fajta autót Alice látta meg Bellának. – Szerintem imádnád! Teljesen zajtalan, rengeteg lóerő... – Nekem a furgonom tökéletesen megfelel – szakította félbe Bella az anekdotámat, amit teljesen komolyan gondoltam. Nem is kellett olvasnom a gondolataiban, hogy tudjam, miről fog újra biztosítást kérni. – És ha már drága és fölösleges dolgokról beszélünk, remélem, tudod, hogy jaj neked, ha csak egy fityinget is költöttél a születésnapi ajándékomra! Megint fenyegetőzött. Akár egy hal, aki fenyegeti a horgászt, hogy ha ki meri fogni, akkor bizony "jaj neki". Mindig remekül elszórakoztam, amikor Bella így fenyegetőzött, de most még nem tudtam mosolyogni. Előttem lebegett a beszélgetésünk kényessége, szerettem volna már túltenni magam rajta, de azért még mókásan megjegyeztem. – Egy árva fillért sem! Ez így is volt, hiszen cd-t tároltunk otthon, a zongora kéznél volt, ahogy én is, tehát egy fillérembe sem került. Nem úgy, mint a többieké, akik Bella szemével nézve egész

15

vagyonokat költöttek az ajándékaikra. Kíváncsi voltam, vajon Bella mekkora hisztit csapna, de inkább nem kockáztattam. – Helyes – hagyta jóvá elégedetten. – Megtennél nekem egy szívességet? – kezdtem, mire Bella arcán idegesség lett úrrá. – Attól függ, mi az – felelte óvatosan, én pedig bosszankodtam, mert jobban örültem volna egy olyan válasznak, hogy "igen" vagy mondjuk "bármit". Magamba szívtam az illatát, ahogy felsóhajtottam. – Bella, az utolsó valódi születésnap nálunk Emmetté volt 1935-ben – magyaráztam neki. Szinte soha nem beszéltem neki a múltunkról, láttam, mennyire meglepődik ilyenkor, és féltem, hogy ha egyszer túl sokat mondok, netán nem bírná befogadni az agya a lehetetlen információkat. Ezzel mindig tudtam hatni rá, hiszen a létezésünk története valóban szánalomra méltó volt, legyen szó bármelyikünkről is. – Engedd el magad ma egy kicsit, ne nehezítsd meg a dolgunkat! Mindnyájan nagyon izgatottak... Az igazság az volt, hogy még Emmett és Rosalie legutóbbi esküvőjénél sem állt ekkora készültségben a Cullen család. Bella egy pillanatig töprengett, de ahogy sejtettem hatott rá a megrendítő tény, miszerint hosszú évtizedek óta nem tartottunk születésnapot. Ettől most mindannyian kicsit újra embernek érezhettük magunkat, még Rosalie is, aki csak emiatt nem ellenkezett, amikor a bátyám ragaszkodott a jelenlétükhöz. – Rendben van – egyezett bele Bella. – Igyekszem rendesen viselkedni. Könnyebben ment, mint gondoltam, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy beavassam a résztvevőket illetően. – Azt hiszem, jobb, ha figyelmeztetlek rá... – motyogtam inkább csak magamat győzködve, de ő azonnal megsejtett valamit, és lecsapott a szavaimra. – Amikor azt mondtam mindnyájan, akkor úgy is értettem, hogy tényleg mindnyájan! – kissé köntörfalazósan fogalmaztam, de Bella nyelt egy nagyot, szemében riadt kifejezés telepedett meg, azonnal rájött, kiről beszélek. – Mindnyájan? – kérdezte halkuló hangon. – Azt hittem, Emmett és Rosalie Afrikában van. – Emmett mindenáron itt akart lenni. – De... Rosalie? – Tudom, Bella – sóhajtottam lemondóan, majd megnyugtatásképpen hozzátettem. – Ne aggódj, rendesen fog viselkedni! Hiába próbáltam megnyugtatni, láttam, hogy ezen rágódik egész úton. Talán még időben szóltam, hogy össze bírja szedni magát, mire odaérünk a partira, de már vészesen közel jártunk a házhoz, és Bella homlokán továbbra is ott ücsörgött az a ránc, ami jelezte nekem, ha valami nem tetszett neki. Szerettem volna még mondani valami biztatót, bármit, amitől eltűntethetem a ráncát, de hazugságokkal nem akartam terhelni. Úgy döntöttem kedélyesebb vizekre terelem a társalgást, ezért olyan témát vetettem fel, ami a legtöbb ember számára boldogságot jelent. – Szóval, ha már nem engeded, hogy vegyek neked egy Audit, nincs más, amit szeretnél kérni a születésnapodra? – Te is pontosan tudod, hogy mit szeretnék – jegyezte meg suttogva, mire összeráncoltam a homlokom, a kormányra pedig szorosabban fonódtak az ujjaim. Vitaforrásaink egyetlen témája. Képtelenség volt azt feltételeznem, hogy éppen ma lesz a kivétel. Nem is értettem hogy volt képes egyáltalán feltételezni rólam, hogy képes lennék kárhozatra ítélni a saját boldogságom kedvéért. Elképzelhetetlen volt számomra: valaha történne olyasmi, ami miatt képes lennék hagyni, hogy megtörténjen.

16

– Ne ma este, Bella! Kérlek – esdekeltem, de ő csak nézett rám hatalmas, barna szemeivel. Bármit megadtam volna neki. Bármit, de ezt az egyetlen dolgot nem, neki persze éppen ez kellett. – Hát lehet, hogy majd Alice-tól fogom megkapni, amit szeretnék! – jegyezte meg dacosan, én pedig hiába tudtam, hogy csak bosszantani akart ezzel a megjegyzéssel, mégis halkan felmorajlott a mellkasom. Persze tisztában voltam vele, hogy a húgom soha nem tenné meg, nem pusztán azért, mert akkor már nem bírnék uralkodni a vágyamon, miszerint az ujjaim addig szorítanám karcsú kis nyakára, míg valami igazán nagy kárt tennék benne, hanem azért is, mert tudja, hogy Bella halálával elérné az én végemet is. Ez mindenki számára világos volt, Bella szívverése és az én létezésem egy dallamot játszottak. – Vedd tudomásul, Bella, hogy nem ez lesz az utolsó születésnapod! – jelentettem ki komoran, láttam a tekintetét fájdalmasan megvillanni. – De ez nem igazság! Összeszorítottam a fogaimat, nehogy valami olyat mondjak, amivel megbántanám, de félelmetesen dühös voltam. Nem értettem, miért volt ez ennyire fontos neki, hiszen közülünk bárki odaadta volna a fél karját, csak Bella életét megkaphatná. Leparkoltam, hallottam, ahogy Bella kétségbeesetten felnyög mellettem, amikor meglátja Alice díszeit a házon. Mélyeket lélegeztem, igyekeztem visszanyerni az önkontrollom, Bella váltásai a témák közt néha teljesen összezavartak, de szerettem volna, ha a mai este mindenki számára élvezetesen sikeredett volna. – Ezt a partit a te tiszteletedre rendezték! – róttam meg. – Ne légy ünneprontó! – Jó, jó! – morogta vissza, én pedig kiszálltam az autóból és megkerültem. Igyekeztem teljesen lehiggadni, míg kitártam előtte az ajtót és kisegítettem a kocsiból. Kezének törékeny melege eszembe juttatta, hogy miért is ellenzem annyira az átváltozását. A bájos pír az arcán, az illata, a törékenysége... a lelke! – Lenne egy kérdésem! – szólalt meg váratlanul, mire én gyanakodva néztem rá. Vajon mit akarhat? Zárt elméje az esetek többségében már csak amolyan háttérbosszantás volt, ám néhány esetben, mint most is, kifejezetten frusztrálóan hatott rám. Sosem tudtam, mire számítsak tőle. – Ha előhívom ezt a filmet – kezdte tétován, homlokán a kis ránc.. vajon mire akar kilyukadni? A kezében nyugtalankodó gépet piszkálta, mintha valójában tőle várná a választ és nem tőlem. –, látszani fogsz a képen? Mint az eddig lefojtott gejzírből a víz, úgy tört fel belőlem a nevetés. Felszabadultan, boldogan. Ilyen butaságot, gondoltam először, de aztán rájöttem, hogy csak terelésképpen csinált bolondot magából, amiért csak még jobban a szívembe zártam őt. A nevetésemre a házban csend lett. Bella nem hallhatta, de a családom minden egyes tagja ott várakozott lélegzetvisszafojtva a nappaliban, ahová Alice olyan pompát varázsolt, hogy még legalább ötven embert vendégül láthattunk volna. "Megjöttek, itt vannak. – hallottam Alice izgatott gondolatait, csak úgy burjánzott benne a boldogság, szinte vibrált, ezt még a falakon keresztül is éreztem. – Jajj, Edward, gyertek már be!" Mosolyogva vezettem be Bellát a nappaliba, viszonylag könnyen vette az üdvrivalgást, amit lehetett akár "Boldog születésnapot, Bella!"-ként is elkönyvelni. Bátorítón átkaroltam a derekát és lágy csókot leheltem illatos fürtjeibe. "Annyira cuki! Hiányzott már nagyon ez a fehér-piros páros!" – szuggerálta felém jókedvű gondolatait Emmett, én pedig rávigyorogtam, míg Esme üdvözölte Bellát. Ma este úgy

17

láttam, valóban kivétel nélkül, mindenki felhőtlenül boldognak érezte magát, ezért külön hálás voltam Bellának. Még Rosalie is elégedett volt, bár a féltékenység beárnyékolta a gondolatait, de azért igyekezett pozitívan hozzáállni az eseményhez, ami miatt összegyűltünk. Esme óvatosan homlokon csókolta Bellát, láttam, ahogy az illata beszivárog minden családtagom tudatába, de egyelőre mindenki tudta kezelni a helyzetet. Még Jasper is, bár ő a biztonság kedvéért a háttérbe húzódva mosolygott udvariasan. Carlisle bírta persze a legjobban, könnyedén, minden nehézség nélkül karolta át Bella vállát. Újra elfogott az irigység, amit akkor éreztem, amikor a majdnem végzetes autóbaleset után Tylerrel megvizsgálta Bellát. Szerettem volna én is ilyen könnyedén megérinteni, ilyen fesztelenül, minden erőfeszítés nélkül átkarolni... – Őszintén sajnálom ezt az egészet, Bella! Alice-szel egyszerűen nem lehetett bírni! – súgta Bella fülébe mentegetőzve Carlisle, mire a húgom szúrós pillantást vetett rá. "Úgy csinál, mintha nem hallanám, de kérdezd majd meg tőle, hogy ki szórta szét az utolsó szirmokat? És kinek az ötlete volt az emeletes torta?" – sugallta nekem évődő gondolatait Alice, én pedig úgy éreztem, hogy a vigyort az arcomra ragasztották, egyszerűen képtelen voltam letörölni. Emmett lépett Bellához Rosalie-val az oldalán. Rose nem köszönt Bellának, nem ajnározta körbe, de legalább az ajtón kívül hagyta a rosszindulatú megjegyzéseit, amiért külön hálás voltam a bátyámnak. Láttam, hogy mielőtt ideértünk a szavát vette Rosalie-nak, hogy nem csinál jelenetet, nem szegi kedvét senkinek, és egyáltalán csak csöndesen megmutatja magát, hogy milyen gyönyörű, a beszédet pedig meghagyja másoknak. Mondjuk éppen Emmettnek. – Egyáltalán nem változtál semmit! – rontott neki Bellának vigyorogva, elérve a kívánt hatást: Bella arcbőrének a színe halványrózsaszínből mélyvörösbe váltott. – Azt hittem, lesz rajtad valamilyen szabad szemmel is látható változás, és most tessék: pontosan olyan piros az arcod, mint mindig. – Kösz szépen, Emmett! – felelte Bella, s ha lehet még jobban elpirult. Emmett önelégülten felnevetett, majd Alice-ra vetett egy jelentőségteljes pillantást. – Ki kell mennem egy pillanatra... – mondta a húgunknak, aztán Bellára nézve, de már a bejárat felé tartva folytatta. – Aztán semmi móka, míg vissza nem jövök! – Igyekszem! – nyögte Bella. "Oh, istenkém, azt nem akarja elárulni, hogy hová megy? Ennél feltűnőbben távozni ..." – bosszankodott Alice, és Emmett, mintha csak tudta volna Bella háta mögött rákacsintott. Bella Alice felé fordult, aki nyomban félretette a bosszúságát, és boldogan szökellve közeledett felénk. – Ideje kibontani az ajándékokat – javasolta ellentmondást nem tűrően, aztán márvány kezeivel finoman megérintette Bella puha könyökét, hogy az asztal felé terelje, amin a torta és az ajándékok sorakoztak. Bella az alsó ajkát harapdálta, szenvedő arckifejezéssel nézett a húgomra. Ha valaki ebben a pillanatban meglátta volna, akkor bizonyára nem hiszi el, hogy a szülinapját ünnepli pazar környezetben, sokkal inkább nézett ki úgy, mint akit éppen máglya általi halálra ítéltek. – Alice, tudod, hogy megmondtam, nem kérek semmit... – esdeklett Bella mintegy utolsó rúgásként, de hiába. – Mondtad, csakhogy én nem hallgattam oda! – vágott közbe Alice figyelemre sem méltatva Bella próbálkozását. Láttam a fejében, hogy az egyik látomásában Bella örül az ajándékainak. Persze egészen biztos nem lehetett benne, hiszen a jövőkép zavaros volt, de úgy tűnt a húgom hazardírozott, és kockáztatott. – Nyisd ki!

18

Alice kivette Bella markából a fényképezőgépet, és a helyébe helyezte a becsomagolt üres dobozt. Figyeltem Bella reakcióját, vonásain nem volt kíváncsiság, csak zavar, aztán csodálkozás, végül meglepettség, amiért az ajándéka helyén semmi nem volt. – Ööö... kösz szépen! – motyogta fülig vörösödve Bella, mire mindenkit elöntött a megkönnyebbülés. Kicsit attól féltünk mindnyájan, hogy Bella talán túlreagálja az ajándékait. Persze ezt a berendezést Jasper és Emmett választották neki, de csak hogy ott legyen, odaírták Rosalie nevét is, nem mintha Bella bedőlt volna egy ilyen olcsó trükknek, hiszen tisztában volt vele, hogy a nővérem nem igazán viseli szívén az ő születésnapját. Jasper hangosan röhögött a háttérben, Emmett a furgonban kuncogott s még Rose is megeresztett amolyan mosolyféleséget. – Ez egy sztereólejátszó a kocsidba! – magyarázta Jasper. – Emmett éppen most szereli be, úgyhogy nem tudod visszavinni a boltba. "Hihetetlen, hogy képes lenne rá." – elmélkedett Jasper, és valóban képes volt ez egyszer teljesen kizárni az elméjéből a szomjúságot, ami eddig égette a torkát. – Kösz szépen, Jasper, és neked is, Rosalie! – hálálkodott zavartan Bella. Annyira gyönyörű volt, hihetetlenül bájos, és végtelenül türelmes. És végre őszintén felnevetett, magával ragadta a hangulatunk. Kikiabált a bátyámnak is, aki éppen a járgánya kora miatt méltatlankodott. – Kösz szépen, Emmett! Emmett felnevetett a kocsiban. "Az egész berendezés többet ér, mint a kocsija, de azért egész viccesek a reakciói, úgyhogy megérte! Alig találni helyet ebben a csotrogányban, de ne aggódj, Edward, már nem sokáig kell kibírnod azt a rémes lejátszóját." – igyekeztem kizárni a bátyám gyenge poénjait, minden energiámmal Bellára fókuszáltam, Alice éppen a közös ajándékunkat akarta a kezébe nyomni. – Most bontsd ki azt, amit tőlem és Edwardtól kaptál! – javasolta Alice, mire Bella szemrehányó tekintettel fordult hozzám. – Megígérted! – szólt megrovón, s már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor Emmett szökkent be az ajtón, majd befúrta magát Jasper mögé, aki megengedte magának azt a luxust, hogy egy lépéssel közelebb merészkedjen. Gyorsan átvizsgáltam a gondolatait, békések voltak, bár kínozta Bella vérének dallama, mégis tudta türtőztetni magát. – Épp idejében! – szólt vibrálva Emmett és vigyorogva nézett ránk. – Egy fillért se költöttem rá! – mondtam a valóságnak megfelelően, s annyira gyönyörű volt, nem bírtam a kezemmel, ami újra önálló életre kelt, mint már annyiszor. Kisimítottam egy makacs hajtincsét, közben hideg kezemmel súroltam forró arcbőrét. Hallottunk mind, ahogy a szívverése kihagy, majd meglódul az érintésemre, de a családom tagjai igyekeztek egészen másra gondolni. Kivéve persze Emmettet, aki nem bírta megállni. "Nahát, Öcsi, micsoda erő van a kezeidben... Praktizálhatnál reanimáló (újraélesztő) gépként. Majd szabadalmaztatunk!" – sugallta nekem a beteges agyszüleményeit a bátyám, de ezúttal nem figyeltem rá, csak Bellára, aki egy mélyet sóhajtott, és az ajándék felé nyúlt. – Na, jó, add ide! A kezébe fogta a csomagot, amiben a cd-m lapult, vetett rám még egy utolsó csúnya pillantást, amiben benne volt minden, amitől félt és, amivel akkora örömet okozott a családomnak, aztán bedugta az ujját a csomagolópapír alá. Azonnal megéreztem a vér szagát, bevillant az elmémbe az a pillanat, amikor rátapasztottam a számat sérült karjára, és magamba szívtam az illatot mérgező fogaimon keresztül. Annyira édes volt, afrodiziákum az én számomra, miért is ne ízlelhetném meg újra? Nem!

19

Először nem értettem, mi történik, de aztán ki tudtam szakítani az elmémet a családom fejéből. Jasper gondolatai zavarosak voltak, a szemem sarkából már láttam, ahogy megmozdul. Nem volt Jasperes, inkább volt vámpír, aki kiszagolta a zsákmányát. – Nem! – ordítottam, aztán Bella felé ugrottam. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Gyorsnak kellett lennem, gyorsabbnak Jaspernél, aki már indult a prédáját leteríteni, bárki is álljon az útjába. Bellát félrelöktem, hallottam, ahogy reccsen az asztal, és csörömpölve törik a kristály, de nem volt időm ellenőrizni, hogy rendben van-e Bella, mert ebben a pillanatban Jasper nekem ütközött. Őrjöngött, én pedig elkaptam hátulról, nem értettem, miért nem segítenek a testvéreim, de ahogy körülnéztem, azonnal rájöttem. Egyetlen pontra fókuszálódott a tekintetük: a sebre, amit Bella énáltalam ejtett magán. Karjából lüktetve pulzált vöröslő vére, én pedig elkeseredetten küzdöttem a testvérszomjúság erejével, amit mind a hatunkkal együtt, mégis többszörösen felnagyítva éreztem.

20

2. Öltések

Jasper fejében egyetlen ép gondolatot nem láttam. Az egyetlen, amit akar, Bella vére volt. Kitéptem magam a fejéből, nem hiányzott, hogy az ő szomjúsága is bennem lángoljon. Mindenki szenvedett, de én a legjobban. Nem vettem levegőt, mióta először megéreztem Bella vérének illatát, mely alattomosan megtapadt a nyelvem hátulján, hogy kegyetlenül kínozzon. Az aromája a nyelvemet bizsergette, az emlékeimből – bár küzdöttem ellene –, mégis előtört a vér ízének emléke. Mióta egyszer megízleltem, igyekeztem elfojtani magamban ezt az emléket, túlságosan fájdalmas, félelmetesen valóságos volt. Most, hogy újra kiserkent a jelenlétemben Bella vére, az ijesztő illúziók, miszerint puszta vízió volt az egész, hirtelen valóságos rémálommá vált. Lángoltam, bár nem vettem levegőt továbbra sem. Próbáltam nem belemászni a családom egyik tagjának sem a fejébe, nehogy elpattanjon az egyébként igen feszesen tartott húrom. Nem csak a torkomban égett a fájdalom. Az egész testem lángolt, a karjaim elzsibbadtak, amiért nem tudták minek engedelmeskedjenek. Melyik parancs lehet a fontosabb? Az ösztön vagy az érzelem... az akarat? Kínjaimból kikászálódva végre tudtam gondolkodni. Átengedtem a még mindig a karjaimban vergődő Jaspert Emmettnek, aki kivételesen nem volt vicces kedvében. Megrettent, de nem attól, hogy mi történhetett volna, ha nem vagyok gyorsabb a bátyánknál, hanem a vér illatától. "Valóban étvágygerjesztő az illata..." – gondolta ledermedve, és először, mióta kitört rajtam a tébolyult szerelem, először értette meg igazán, hogy mit jelenthet számomra Bella. Vasmarokkal tartotta Jaspert, akinek esélye sem volt szabadulni a szorításából. Rosalie önelégülten figyelte a jelenetet, és bár Bella vérének illata az ő számára is csábítóbb volt, mégis a legkönnyebben tudott neki ellenállni. Esme szenvedett, Carlisle pedig... hát természetesen ő volt a leghiggadtabb mindannyiunk között. – Emmett, Rose, kísérjétek ki Jaspert! – utasította a testvéreimet, akik szó nélkül engedelmeskedtek. Rosalie-nak lett volna egy-két keresetlen megjegyzése a szerelmi életemmel kapcsolatban, de nem volt olyan szintű az ellenállási képessége, hogy ki is bírja fejteni azokat, mielőtt olyan sorsra jutna, mint Jasper. – Na, gyere, Jasper! – nyögte Emmett, feltűnt, hogy rajtam kívül mindenki belélegzi Bella illatát. Jasper szabadulni próbált, szeretett volna minél közelebb kerülni Bellához. Bár biztos voltam benne, hogy sem Emmett, sem Rose nem engedné rárontani, mégis engedelmeskedtem a Bella védő processzornak, és elé vetettem magam. Jobb, ha nekem jön, mint ha éppen esélyt kapna, hogy akár egy méternél közelebb kerüljön hozzá. Bella nem bírt mozdulni, dermedve várta, hogy mi fog történni. Esme, nem bírta tovább. Túl sokáig belélegezte a vér szagát ahhoz, hogy maradni bírjon. Szeretett volna segíteni Carlislenak, de tisztában volt a saját korlátaival. Szégyenkezve tapasztotta a kezét az orrára és a szájára, majd követte a hármast az udvarra. – Annyira sajnálom, Bella! – mondta, miközben eltűnt a sötétben. "Ez szörnyű, ez iszonyú... Szegény Bella... Mit gondolhat most rólunk? ... Annyira szeretnék segíteni..." – kínozta magát, ahogy a többiek is. Különösen Jasper, aki a friss levegőre érve kijózanodott – mennyire irigyeltem érte –, és a legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

21

Igazi harcos volt, katona lelke nem bírt elviselni ekkora kudarcot. Önmagára dühösen kezdett rohanni vakon az éjszakába. – Engedj oda, Edward! – hallottam Carlisle hangját a hátam mögül. Parancsolt, nem kért. Láttam a fejében azt, amire én nem bírtam ránézni: Bella karjából ömlött a vér, csábítóan folyt végig az alkarján. Nem feleltem, mert akkor levegőre lett volna szükségem, de bólintottam. Bella arcát vizsgáltam, igyekeztem nem gondolni a fájdalomra, amely lassan már kettéhasított. Mintha örvénylő lávatenger forrongott volna a gyomromban, megolvasztva a bőrömet, a végtagjaimat. Borzalmas fájdalom, a szörnyeteg, akit egyszer szabadjára engedtem őrjöngött, újra ki akart törni, érezni akarta, amit akkor. Bella vérének íze csábítóbb volt, mint bármi a világon. Belepusztultam, bele akartam pusztulni, mert az őrület közepén ott ült Bella halálra rémült arccal. Szerettem volna megnyugtatni, megfogni ép kezét, és mondani, hogy minden rendben lesz. Ehelyett megfeszítve az összes létező izmomat álltam felettük és figyeltem, ahogy az apám könnyedén megérinti őt. Ha én tettem volna, annak végzetesek lettek volna a következményei. – Tessék, Carlisle! – nyújtott neki oda egy törülközőt a húgom, amivel kiérdemelt egy gyilkos pillantást tőlem. El akartam neki mondani, hogy pocsék tehetsége van, hogy miért nem szólt... a nyakába varrni az összes felelősséget! De Bella vére továbbra is csábítóan csöpögött, nekem pedig minden energiámra szükségem volt, nehogy elveszítsem az önkontrollom. – Túl sok az üvegszilánk a sebben – magyarázta Carlisle, majd lehasított egy darabot a vadonatúj abroszból, majd Bella karja köré tekeri a seb fölött. – Mit szeretnél, Bella? Ha kocsin bevinnélek a kórházba, vagy ha itthon látnám el a sebedet? Szerettem volna a szemébe nézni, hogy lássam benne, amit gondol, de féltem. Túlságosan féltem, hogy amit látni fogok az a megvetés, a gyűlölet, vagy bármi ehhez hasonló érzelem lenne, amit nem bírnék elviselni tőle az irányomban. Okosabb dolog lett volna meg sem kérdezni, egyszerűen felkapni és bevinni a kórházba, hiszen ott mégiscsak jobban fel vannak szerelve, mint egy egyszerű orvosi táska. De Bellában lehetetlen volt csalódni még ebben a képtelen szituációban is. – Inkább itt. – Hozom a táskádat! – jegyezte meg Alice, már örült, hogy kimehet a vérszaggal teli szobából. Nem bírtam a fejében olvasni. Túlságosan lekötött bennünket, hogy uralkodjunk magunkon, nem járt más sem az ő, sem az én fejemben, csak az, hogy ne bántsuk Bellát. Hallottam, ahogy gyorsan összekészít mindent a konyhába: bedugja a nagy teljesítményű, mégis kisméretű asztali lámpát, gondosan kinyitja, és az asztalhoz helyezi az orvosi táskát, elteszi a hatalmas virágos vázát az asztalról, közben igyekszik valami vízifélét kicsikarni magából, hogy megtudja merre ment Jasper. Eldöntötte, hogy amint Bellával minden rendben, azonnal felkutatja és visszahozza, nehogy butaságot csináljon. Éppen azon tűnődtem, vajon miféle butaságra képes egy vámpír ebben az esetben, amikor Carlisle újabb paranccsal jutalmazta a kitartásomat. – Vigyük a konyhaasztalra! Azonnal a karjaimba zártam Bellát, aki egész testében reszketett a félelemtől, bár láttam a vonásain, hogy igyekszik tartani magát. Bátor. Ez a szó ugrott ki a listámról. Őrület volt, engem a fájdalom felemésztett, mégis mekkora boldogság volt magamhoz szorítani a testét. Csalódott voltam, amikor óvatosan leültettem az asztal melletti székre.

22

– Hogy érzed magad, Bella? – kérdezte Carlisle, aki végig szorította a kötést a seb fölé, hogy valamelyest csökkenjen a vérzés. Kedves kérdésnek tűnt, de csak arra volt kíváncsi, mennyire tiszta Bella tudata, ugyanis, ha már kissé zavarosan kezdett volna beszélni, akkor sokk közeli állapotban lenne. Biztos voltam a válaszban, mielőtt kiejtette volna a száján. – Jól vagyok. Szíve rémült ritmusban táncolt, légzése továbbra is ziháló volt. Sosem tudott hazudni, szerencsére rémes színésznői vénával áldotta meg az ég, így még Carlisle is észrevette, hogy hazudik. Mégsem reagált rá semmit úgy, nem akarta jobban felzaklatni, inkább nekilátott a seb kitisztításának. Alice gondolatai egyre gyakrabban kanyarodtak a vér felé, ezért nem bírtam lazítani, mindenemet megfeszítve álltam a szék mellett. Szerettem volna végigcsinálni, talán szüksége lesz rám, míg az apám könnyedén kiszedi az üvegszilánkokat a sebből, ami miattam esett meg rajta. – Menj csak, Edward! – sóhajtott lágyan, épp, mikor a levegőm véglegesen elfogyott. Tudtam, hogy mindenképpen lélegeznem kell, ezért még jobban megacéloztam magam, és kinyitottam a számat. Éppen hogy résnyire, csak míg a fogaim közt beszűrtem egy csipetnyi oxigént. Fájdalmasabb volt, mint gondoltam, égetett, kínzott, mint egy lávafolyam, de tudtam, ki kell bírnom. Bella karja inkább volt kaktusz, mint bármi más, és tudtam, hogy ő is szenved, épp, mint én. – Kibírom – jelentettem ki elszántan, mire szemrehányón nézett rám. – Semmi szükség rá, hogy hősködj – rótt meg. – Carlisle ellátja a sebemet a segítséged nélkül is. Menj ki nyugodtan a friss levegőre! Hiába próbáltam leplezni, átlátott rajtam. Tudta, legalábbis amennyire engedtem, hogy betekintést nyerjen ezekbe a dolgokba, ahhoz mérten tudta, hogy min megyek keresztül. Talán igaza volt. Könnyebben boldogulnak, ha nem agonizálok felettük. Láttam a húgom fejében, hogy már ő sem bírja sokáig, és csodálva figyelte az önmegtartóztatásomat, hogy eddig is meg bírtam maradni a szobában. Majdnem meggyőztek. De Carlisle éppen beleszúrt a karjába egy érzéstelenítő injekciót, mire összerándult, arcán fájdalmas fintor. Nem hagyhattam magára, amikor kínokat áll ki miattam. – Maradok! – erősködtem. – Miért vagy ennyire mazochista? "Ugyan már, Edward! Nem lesz könnyebb neki, ha téged is lát szenvedni." – sugallta felém Alice, és legnagyobb megdöbbenésemre Carlisle is ugyanezt gondolta, ráadásul ő ki is mondta. Nem értettem, miért. Tőle elvártam volna, hogy rám parancsol, hogy uralkodjak magamon, és maradjak Bella mellett, ahogy legutóbb is tette, ehelyett éppen a szöges ellentétjét javasolja. – Edward, nem mennél ki Jasper után? – érdeklődött kedves, csevegő hangnemben. Fogalmam sem volt, hogyan képes ennyire megőrizni a hidegvérét, mikor néhány centire tőle folyik a vér. Kérdezte, de a fejében láttam, hogy nem tűr ellentmondást. – Megkereshetnéd, mielőtt túl messzire elkóborol. Biztos nagyon haragszik magára, és kétlem, hogy most rajtad kívül hallgatna bárkire. – Igen – kapott a szón Bella. – Menj és keresd meg Jaspert! Eszem ágában sem volt elmozdulni, de a levegőm ismét fogytán volt, Bella vére továbbra is csábítóan csöpögött az érszorító ellenére is. Nem voltam benne biztos, hogy kibírnék még egy légvételt.

23

– Ennyi erővel valami hasznosat is csinálhatsz – jegyezte meg Alice, mire összeszűkült szemmel néztem rá. Nem akartam menni, de a fejében láttam a víziót. Jasper már az északi hegyek felé tartott, Alice látta, hogy követni fogom, ami érdekes volt, mert még nem is döntöttem. Vagy talán mégis, csak nem akartam beismerni. Vereséget szenvedtem. Az ösztöneim elől menekülnöm kellett, nehogy kárt tegyek Bellában, vagy a családomban. Szerettem volna maradni, fogni a kezét, biztosítani, hogy nem lesz semmi baj, ehelyett bólintottam és kisuhantam a hátsó ajtón. Nem vettem levegőt továbbra sem, láttam, hogy Alice jön utánam. Nem annyira Jasper után sietett, inkább nem bírt tovább egy légtérben maradni Bella szabadon pulzáló vérével. Az erdő szélén vártam be, lassan közeledett. Tartott tőle, hogy rárontok. Azt hitte, őt hibáztatom a történtek miatt. Későn jött a látomás. Ő csak azt látja, ami akkor történik, ha elhatároztuk magunkat, de a vérszomj nem akarat kérdése. Az leterít, és állatot csinál még egy olyan déli úriemberből is, mint Jasper. Különösen belőle. Haragudni akartam. Jasperre, Alice-re, Bellára, amiért olyan ügyetlen, hogy a csomagolópapírral megvágja az ujját, vagy a sorsra, amiért ilyen balszerencsével áldotta őt meg. De ehelyett csak magamra haragudtam. Gyűlöltem magam, amiért kitettem mindennek a családomat, de mindenekelőtt Bellát. Halálra vált arckifejezése a szemem előtt lebegett, mint valami guillotin. Alice megállt tőlem néhány lépésnyire, egyfolytában kereste a látomást, amiben rátámadok, de legalábbis megrovom. Nem értettem, miért gondol ilyeneket, tisztában voltam vele, hogy a képességének vannak hiányosságai, nem működik tökéletesen. Mindent megadtam volna, ha egy másodperccel korábban látja meg, hogy Bella elvágja az ujját, vagy Jasper átalakulását... de nem így történt, és ezen már nem segíthettem. – Jobban vagy? – érdeklődött óvatosan. Már könnyebben vette a levegőt, de én csak ekkor mertem először magamba szívni a friss oxigént, mióta kiléptem a házból. A tűz továbbra is mardosta végig a torkomat, a számban annyi méreg gyűlt, hogy egy egész falkányi vadállattal végezhettem volna, de Bella vérének csupán az emléke kísértett. Az illatát már nem éreztem. Nem feleltem, csak bólintottam, mire fellélegzett. Gondolatai ekkor sürgetővé váltak, mert társalogni tudunk később is, viszont előtte utol kell érnünk Jaspert. – Hol keressem? – kérdeztem. – A szikláknál. Az a kedvenc helye, biztosan oda ment – felelte idegesen Alice, majd épp mondani akarta, hogy ő addig hozza a kocsit, de félbeszakítottam megkezdetlen mondatát. – Rendben. Visszahozom, ne izgulj! – ígértem neki, mire bólintott és lágyan elmosolyodott. – Tudom – lehelte, én pedig ezt választottam végszónak. Rohantam, hogy biztosítsam Jaspert, minden rendben, nem követett el kolosszális ostobaságot. Ez az egész képtelenség csupán egy fatális tévedés, amit helyre kell billentenünk. El kell mennem, hogy Bella élete visszatérhessen a normális kerékvágásba. Más megoldást nem láttam, mégis szinte azonnal elvetettem az újszülött tervemet. Nem. Nem voltam rá képes, nem tehettem meg sem magammal, sem vele. Tudtam, hogy fájna neki. Nem akartam fájdalmat okozni Bellának... nem bírtam ekkora fájdalmat okozni magamnak. A szörnyeteg, aki eddig bennem élt és a vér szavára bújt elő, ezúttal tiltakozva felordított. Két felem, mint megsebzett skizofrének küzdöttek egymással. Az egyik részem tisztában volt vele, hogy a leghelyesebb döntés az lenne, ha elhagynám Bellát, hogy élhesse az életét úgy, mint a felbukkanásom előtt. Másik énem önző módon ragaszkodott Bellához. Akarta őt, bármi áron, akár a testi épsége árán is.

24

Végül is mi történt? Semmi. Kicsit megvágta magát, nyom nélkül begyógyul. Néhány hónap és már nem is fog emlékezni rá. Ha viszont itt hagyom, bizonyára összetörik, és mély sebet hagyok magam után. Nem akartam megsebezni tökéletes, ártatlan lelkét, könnyű volt meggyőznöm magam, hogy a maradásom mellett több érv voksol. Jaspert a hegyorom mögött értem utol, rémes állapotban volt. A gondolatai messze felülmúlták a legszörnyűbb önostorozásaimat, kinézetre zilált volt, látszott, hogy nem ügyelt a kinézetére, csak minél messzebb akart kerülni a borzalom forrásától. Amikor meglátott, kétségbeesetten nézett a szemembe, egy kiugró sziklaperembe kapaszkodva guggolt a semmi felett. – Edward, annyira sajnálom... – kezdte, de én leintettem. Annyira akartam gyűlölni, amiért azt tette Bellával. Haragudni, de legalább egy csöppnyi sértettséget érezni, de nem ment. Az egyetlen, amit éreztem az együttérzés volt. Megértettem Jaspert, hiszen ő csak engedte feltörni mindazt, amit én nap, mint nap, percről percre elfojtok magamban: a létezésemet.

Szégyen égett az arcán, a gondolatai, mint megannyi ostorcsapás, melyet saját magára mért valahányszor lepergette az eseményeket. A felépített biztos vár, romokban hevert a lábai előtt. Lenézett a kezeire vádlón és réveteg, mintha ők tehetnének mindenről... mintha azokkal rombolta volna le mindazt, amit eddig elért és megtartott. – Jasper, nincsen semmi baj! – szólaltam meg hosszú önostorozó pillanatok múlva. Vigasztalni próbáltam lelkiismeretlenül, mivel bennem is lángolt a vád. Hogy tehette ezt azzal, aki az életemet jelentette a számomra? Hasonló helyzetben... Hasonló helyzetben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Maga volt a csoda, hogy a kiserkenő vér hatására "csak" ő veszítette el az uralmát az ösztönei felett. – Ez nem igaz! – nézett rám elkeseredetten. Láttam, hogy szenved, jobban, mint bármikor. Szégyene nem lanyhult, inkább erősödött a szavaimra, hiszen tisztában volt vele, mennyire kegyes hazugság minden, ami elhagyja az ajkamat. – Nagyon nagy baj van! "Nagyobb már nem is lehetne.... Annyira sajnálom..." – Tudom. – Akkor miért nem teszel valamit, hogy megállíts? – kiáltott rám hirtelen kétségbeesve. Döbbenten meredtem rá. Mit akar ezzel? És megláttam a fejben a képtelenséget. Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. – Mit képzelsz? Nem foglak bántani csak, mert Bella vére túl csábító volt. Ez bármelyikünkkel megeshetett volna... – De velem esett meg! Nem vagyok alkalmas erre az életformára, amit Carlisle kínált nekem – felemelkedett, hogy riadt árnyként magasodjon fölém. Már nem pusztán együtt éreztem vele, hanem szántam őt, s ezzel saját magamat is. Ha lehetséges lett volna, bizonyára felfordul a gyomrom a saját gondolatmenetemtől. Jasper fennhangon zúdította magára a szidalmakat. – Mindenki magában tudta tartani a vágyait. Mindenki visszafogta magát, egyedül én voltam... gyenge! – Jasper, nekem elhiheted, hogy mindenki szenvedett legalább annyira, mint te! – szúrtam közbe, de hiába igyekeztem enyhíteni a szenvedésén. Én magam sem hittem el, amit mondok. Jobban szerettem volna – legalább egy kicsit – a földbe döngölni, megbüntetni, amiért majdnem azt tette Bellával... az én Bellámmal!

25

– Ne akard velem elhitetni, hogy nem rázott meg, ami történt! – jegyezte meg megvetően, s szinte a köpte a szavakat. Tudtam, hogy átlát rajtam. Pontosan tudta, mit érzek, mivel Bella helyébe Alice-t, míg az enyémbe önmagát képzelte. Fölösleges volt áltatnom őt és magamat is. Lehunytam a szemem, és az orrnyergemet kezdtem masszírozni, hogy enyhítsek a fejemben felgyülemlett gondolatok feszültségén. – Nem úgy, ahogy gondolod! – kezdtem, mire érdeklődve nézett rám. A hátam mögött hallottam, hogy Rosalie, Emmett, Esme és Alice is beértek minket. Hallották a beszélgetésünk végét, és mind kíváncsiak voltak, mire fogok kilyukadni. Felemeltem a fejem, és Jasper szégyentől égő arcába néztem. – Nincs idő most elmondani, előbb haza kell vinnem Bellát. Aztán visszajövök, és megbeszéljük ezt a dolgot. – Miről beszél ez? – kérdezte Rosalie rosszat sejtve Emmettől. A nővérem önelégült elégedettséggel szemlélte az eseményeket, és eddig nagyon is a kedvére való volt. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy a ma történtek rá is hatással lehetnek. Emmett értetlenül vállat vont, Esme tehetetlenül tárta szét a karját, nem sejtették, mire készülök. Egyedül Alice volt a beavatott, láttam a víziót a fejében abban a pillanatban, hogy véglegesen megszületett bennem a döntés. Mint egy tökéletesen működő organikus vulkán, úgy lángolt fel benne a harag és az egyet nem értés. Szemrehányásaihoz egyelőre nem éreztem magamban elegendő energiát, ezért igyekeztem kizárni őt a gondolatfolyamokból, melyek a fejemben tanyáztak. – Neked volt igazad, Rosalie! Hiba volt Bellát az életembe engedni. Veszélyes ránk nézve... és őrá is – magyaráztam Rosalie-nak, de láttam a fejében, hogy nem akarja hallani, ami ebből következik. – Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte hisztérikusan csengő tiszta hangján. – Mire készülsz, Ed? – érdeklődött Emmett is gyanakodva, rosszat sejtve. Elkeseredetten néztem rá, láttam magam a szemében, az arcomon szánalmas önsajnálat és szomorúság tükröződött. – Elmegyünk Forksból! – hagytam nekik egy másodpercnyi szünetet, míg felfogják, aztán bevillant Charlie. Bellát már biztosan várja haza a csodás élménybeszámolójával. – Mindent elmond nektek Alice, míg vissza nem érek. Addigra emésszétek meg, de egy biztos: én már döntöttem – határozottan néztem Jasper szemei közé. – Nem hibáztatlak téged a mai este történtek miatt. Nem kell tenned semmit, és nekem sem, hogy megtoroljam. Próbáld összeszedni magad! Nincs okod haragudni magadra, ha én nem érzek hasonlót irántad. Jasper csak figyelt, igyekezett megemészteni, amit közöltem vele. Meg volt lepve, ez volt az első, ami feltűnt. Farkasszemet néztünk egy darabig, mintha egy jelre várt volna, hogy mégsem az igazat mondom neki, mivel azonban semmi hasonlót nem fedezett fel rajtam, így megadóan bólintott. Megfordultam, hogy visszasiessek Bellához, de Alice az utamba állt. – Nem engedem, hogy ezt tedd vele! – jelentette ki ellenséges dacossággal a hangjában. – Meg fogom akadályozni! Keményen néztem le rá, minden elkeseredettség, amit Jasper érzett ott volt a szavaimban. – Nem fogod. Látod, hogy nincs más megoldás! – Mert nem engeded, hogy legyen! – vágott vissza, én pedig szomorúan csóváltam a fejem. – Ne most, Alice! Előbb hazaviszem Bellát, aztán megbeszéljük ezt! – Nincs mit megbeszélnünk – jegyezte meg csalódottan. Láttam a rémületet, hogy esetleg mégis képes vagyok elengedni az ő nagyszerű barátnőjét. Láttam a fejében ezer darabra

26

hullani a víziót, amiben, mint nővérek ölelik egymást Bellával. – Már mindent eldöntöttél helyettünk... Sarkon fordultam és elrohantam. Dühös voltam. Miért nem érti meg az okokat. Ok és okozat és mindezek összefüggése... mit számítottak ezek a dolgok? Elmenni Forksból, a környékről örökre. Vagy legalábbis, míg Bella... Kétségbeesetten rohantam tovább. Semmilyen befejezés nem volt a kedvemre való. Ha Bella Forksban marad, akkor előbb utóbb, ahogy az emberek többsége, ő is családot alapít, gyerekeket szül... aztán meghal. A gondolat éles késként hasította ketté régen halott szívemet. A másik lehetőség ugyanez volt, csak éppen bárhol máshol a világon. Bárhol, ahol nem él egyetlen hozzám hasonló sem. Ezt a gondolatot is magam mögött hagytam, mint ahogy a családom meggyőzését is. Arra gondoltam, majd összeszedegetem őket visszafelé apránként, hogy addig is tisztán lássam a keserű célt, melyet magam elé tűztem. Ma este semmiképpen nem mondom el Bellának. Éppen elég megrázkódtatás lehetett neki, ami eddig történt, nem akartam tetézni a negatív élményeket. Hallottam Alice-t és Esmét, hogy a nyomomba erednek, segíteni akartak bármiben, amivel megkönnyebbíthetnék számomra és Bella számára ezeket a pillanatokat. Az érzéseink szorosabbak voltak, mint bármely emberi családnál, mégsem voltunk emberiek. Bella vére... Átkozottul csábító, édes vére befészkelte magát mindannyiunk fejébe, hogy intő jelként meghúzódjon a háttérben. Más esetben, ha Bella nem a végzetével esett volna szerelembe... ha nem lenne a vére olyan csábító számomra, hogy felér egy kínzással, ha elszakadok tőle... Az önzőségem taszított saját magamtól. Bellának lenne esélye egy normális életre, ha nem láncolnám magamhoz valamivel, amiről talán kiderül az évek során, hogy a részéről csupán diákszerelem. Elmúlik, a seb pedig beheged. Nem úgy nekem. Biztos voltam benne, hogy soha, egyetlen pillanatra sem fogom elfelejteni őt. Őrlődtem. Már a gondolatra átjárt a fájdalom, hogy távol kell tudnom magamtól. És egyáltalán miért kellene bármit is tennem? Bella biztosan nem örülne, ha tudná, hogy milyen döntést hoztam. Jobban örülne, ha egyszerűen feledésbe merülne a mai este, aminek egyébként sem örült, Jasper tettét pedig hasonló sorsra ítélné szíve szerint. Bella agyának fordított működése ebben az esetben sem hagyott cserben, így pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Annyira egyszerű lett volna ezúttal is a kedvére tenni, de újra bevillant Charlie, ahogy várja az egy szem lánykáját. Valóban élményekkel kellene hazatérnie a tizennyolcadik születésnapi partijáról. Úgy is történt volna, ha tegyük fel valamelyik évfolyamtársának mondott volna igent tavaly, és nem egyedül nekem. Tyler vagy Mike bizonyára nem szomjazik a vérére, még ha más meg is fordult a fejükben. De Bella életét nem sodorná veszélybe, ha megvágja magát az ő társaságukban, és ami a legbosszantóbb, hogy én nem voltam képes vele maradni, míg Carlisle összefoltozza a sebeket, amiket én ejtettem rajta. A döntésem határozottak kiabált a fejemben. Bella az emberekhez tartozott, nem az én fajtámhoz. Viszont ő valami képtelen módon mégis engem akart, emiatt képes volt teljesen elhatárolódni a saját fajtájától. A képlet egyszerű volt. Eltűnünk a városból, és Bella életéből, így esélyt adunk a sorsnak, hogy visszavezesse őt egy normális életbe, amit megérdemelt. A családom már olyan sokszor kezdte újra az életet egy új helyen, hogy ez a mostani kicsit váratlanabb hurcolkodás nem fog ártani nekik. Túlteszik ezen is magukat, még Alice is... előbb-utóbb. Én is túlélem majd. A pokol kínjait élem majd át, de túlélem, mert a létem nem

27

engedi... nem lesz olyan kegyes, hogy belepusztuljak a szenvedésbe. Ha pedig Bella élete véget ér, a Volturi majd a segítségemre lesz, hogy követhessem. Mire a házhoz visszaértem, már készen állt fájdalmas tervem a fejemben. Hallottam Alice ellenszenvét, és Esme kedves aggódását, amit nem érdemeltem meg. Mélyen magamba szívtam az éjszaka hűvös levegőjét, Bella illata keringett az éjjeli fagyos párában. Igyekeztem magamra ölteni egy higgadt maszkot, és beléptem a konyhába. Carlisle még nem végzett, s miközben Bella karját látta el, beszélgettek. Annyira elmélyülten, hogy még az apám sem vette észre a felbukkanásomat. – Nem hiszem, hogy ez értelmetlen – hallottam Bella halk, meggyötört hangját. Biztosan fájdalmai voltak, míg Carlisle összevarrta a sebét. – És nem hiszem, hogy bárki más annak tartaná. – Igazából te vagy az első, aki egyetért velem – jegyezte meg az apám némi keserű iróniával a hangjában. Nem értettem, miről beszélnek, kíváncsian lapultam a konyha falához, nehogy észrevegyék, hogy itt vagyok. – Edward egy bizonyos pontig egyetért. Isten és a menny létezik... és a pokol is. De nem hiszi, hogy a mi fajtánk számára lenne túlvilági élet. Ő úgy gondolja, a mi lelkünk elveszett. Ez így volt igaz, ahogy az apám elmondta. Valóban nem hittem benne, hogy azok után a szörnyűségek után, amiket elkövettem, még várhat rám mennyország vagy pokol. Ezért féltem annyira elhagyni Bellát, ő volt az én megváltásom. Az egyetlen bizonyíték arra, hogy valami jó is történhet a hozzám hasonló szánalmas lénnyel. A lélek pedig... hát igen. Nem lehet, hogy ebben a gyilkolásra teremtett testben még érző lélek létezzen. Ebben semmiképpen nem hittem, és ezért nem akartam Bellát hasonlóan kilátástalan örökkévalóságra ítélni. – Ez a probléma, ugye? Ez az, amiért annyira csökönyös velem kapcsolatban? – kérdezte Bella, arcán és hangjában a felismerés tükröződött, mégis valahogy csalódottnak láttam Carlisle szemein keresztül. Lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy ezekről beszélgessenek, de láttam, hogy Carlisle mire akar kilyukadni, ezért hagytam, hogy tovább folydogáljon a társalgás zavaros forrása. – Tudod, néha ránézek a... fiamra – kezdte Carlisle, alaposan megfontolva minden egyes szavát. – Látom, milyen erős, milyen jó, látom a fényt, amely sugárzik belőle... és mindez megerősíti bennem a reményt és a hitet. Az nem lehet, hogy ne legyen semmi ezen az életen túl olyasvalaki számára, mint Edward. Felsóhajtottam. Láttam Bellát helyeslőn bólogatni, láttam, hogy egyetért Carlisle minden szavával, és ettől csak még nyomorultabbul éreztem magam. Nem érdemeltem meg ezeket a szavakat, nem érdemeltem meg mindazt, amit nyújtottak nekem. Önző voltam. Az elejétől kezdve csak magamra gondoltam, és emiatt veszélybe került nem csak a családom, hanem ráadásul Bella is. Még, hogy jó... – De, ha abban hinnék, amiben ő... – folytatta Carlisle, de félbeszakította magát, és töprengve nézett Bellára. Láttam, mit szeretne, és tudtam, hogy Bellának nem fog tetszeni, ahogy átfogalmazza a kérdést. – Ha te abban hinnél, amiben ő... Te képes lennél elvenni tőle a lelkét? Láttam a választ Bella arcára írva, Carlisle szemein keresztül. Halott szívem belesajdult, ahogy küszködni láttam. Nem volt fair az apámtól, ahogy nekiszegezte ezt a dolgot. Bellának nem kellett ilyesmivel számolnia, nem kellett ekkora terhet cipelnie. Nem is akartam, hogy így legyen. Nem akartam, hogy tudjon erről, mégis megnyugodtam, bár nem tőlem hallotta.

28

Valószínűleg én soha nem mondtam volna el neki ilyen részletesen az álláspontomat. Nem kellett ilyeneken rágódnia, hiszen éppen elég titkot őrzött már miattam. Bájos ajkát elkeseredetten préselte egyetlen vékony vonallá, Carlisle pedig felsóhajtott. – Látom, érted a problémát. – Ez csak rám tartozik – szűrte a fogai közt Bella, én pedig összerándultam a szavaiból áradó határozottságot hallva. Nem akartam, hogy ennyire vágyakozzon a halál után. Carlisle próbált a lelkére beszélni. Felnyitni a szemét, hátha átlátja a mi nézőpontunkból, de valószínűleg Bella agya soha nem engedi megérteni a veszélyes dolgok mivoltját. – Nem csak terád! Neki is vállalnia kell a felelősséget, hogy megteheti-e ezt veled. "Ahogy nekem is régen. Nem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekedtem valahányszor ezt tettem egy haldoklóval." – fejezte be a gondolatmenetet Carlisle. Láttam, hogy Bellával is meg akarja ezt értetni, ezért továbbra is csendben hallgatóztam. Alice és Esme a hátsó kertben várakoztak, nem mertek bejönni, nehogy újra megérezzék a vér csábítását. Én is éreztem, bár már nem olyan frissen. Csak a baleset helyszínén ott ragadt vértócsa kevésbé intenzív illatot árasztott, mint a Bella pólóját áztató, mert az még őrizte testének melegét. Megértettem Alice-t és Esmét, én is csak ritkán vettem levegőt, ha már nem bírtam tovább nélküle. – Nem ő az egyetlen, aki megteheti – mutatott rá Bella, mintegy az utolsó reményszálakba kapaszkodva. Carlisle-lal egyszerre nevettünk fel. Az apám hangosan és némaságba burkolva magam. Képtelen gondolat volt. Természetesen én lehettem az egyetlen, aki Bellát olyanná változtathatja, mint mi. Mivel azonban erre semmilyen hajlandóság nem mutatkozott, ezért ennyiben is maradt ez a dolog felőlem. Tudtam, hogy a családom egyik tagja sem lenne képes megtenni azt, amit én helytelenítek. Bella kitartása viszont leginkább tragikomikus volt. Nem tévedtem. – Ó, nem! Ebben a dologban vele kell dűlőre jutnod! – Carlisle jókedve váltott, töprengő hangulatban hozta Bella tudomására, mennyire komoly megfontolást igénylő döntésről is van szó. – Ez az egyetlen, amiben nem vagyok biztos. Azt hiszem, hogy a legtöbb szempontból a lehető legtöbbet hoztam ki abból, amim volt. De vajon helyes volt-e másokat is erre az életre ítélnem? Ezt az egyet nem tudom eldönteni. Úgy tűnt, Bella nem veszi észre a szavak kétértelműségét. Egyértelműen a vámpírléttel hozta összefüggésbe, pedig Carlisle nem pusztán arra a döntésére gondolt. A másik dilemmája természetesen a vegetarianizmusunk volt, hiszen ez szintén az ő döntése. Esme gyakran győzködte emiatt, hogy helyes döntés volt, sőt ámulatra méltó, de Carlisle-ben – hiába érezte ő is kielégítőnek ezt a fajta táplálkozási módot – ott lapult egy apró, fekete szörnyeteg, amelyik állandóan életben tartotta benne a kételyt. Az pedig, hogy átváltoztatott bennünket... nos, Rosalie-t leszámítva, senki nem panaszkodott. Lényegében ő is elégedett volt ezzel az élettel, hiszen Emmett ott volt neki, azonban nem titkolta, hogy szívesebben maradt volna a sikátorban, bevárva a megváltó véget. – Edward édesanyja segített benne, hogy elhatározzam magam! – folytatta Carlisle. Láttam a fejében, ahogy felrémlik előtte édesanyám arca. Már máskor is mesélt nekem róla, gyakran megkértem, hogy csak gondoljon rá. Az emberi életből hozott képeim homályosak voltak, az agyam, mintha ki akarta volna lökni magából ezeket az emlékeket. Édesanyámról

29

már csupán villanásnyi képeket tároltam, így Carlisle-hoz fordultam, valahányszor halványulni kezdtek az emlékeim. – Az édesanyja? – hallottam Bella megilletődött hangját. Nem csodálkoztam a döbbenetén, hiszen mint úgy általában, neki sem beszéltem a családomról. Nem igazán volt miről, és egyáltalán bennem volt a szégyen emiatt. – Igen. Elizabethnek hívták. Elizabeth Masennek – kezdett a történetembe Carlisle. A falnak támaszkodva csúsztam lefelé, hagytam, hogy hasson rám a gravitáció, és engedtem az apám emlékeit bekúszni a fejembe. – Edward édesapja, mellesleg őt is Edwardnak hívták, egy pillanatra sem tért eszméletre a kórházban. Őt már az influenza első hulláma elvitte. Ez a régen ismert információ nem rázott meg. Hiába láttam az apámat Carlisle emlékeiben, nem viselt meg annyira, mint amikor anyámról mesélt. Valószínűleg életükben is inkább hozzá kötődtem, legalábbis Carlisle így magyarázta meg. – De Elizabeth szinte végig magánál volt. Edward nagyon hasonlít rá, Elizabethnek is ugyanolyan furcsa, bronzos árnyalatú haja volt, és a szeme is pontosan olyan zöld volt, mint Edwardé – erre sem emlékeztem. Önmagamra egyáltalán nem emlékeztem, csupán az érzéseimre, és az egyetlen, akit életemben szerettem, az az anyám volt. De, hogy éppen egy zöld szem merült volna a feledés homályába? Nem számított. Semmi nem számított, hiszen Bellát el kell hagynom hamarosan. – Edward szeme zöld volt? – visszhangozta Bella, én pedig elmosolyodtam a rejtekhelyemen. Amit én jelentéktelen semmiségnek nyilvánítottam, azt ő különleges címkével látott el különlegesen működő agyában. Mennyire fog hiányozni... – Igen... Elizabeth állandóan a fia miatt aggódott. Megpróbált fölkelni a betegágyból, hogy ápolja, veszélyeztetve a saját gyógyulását – mesélt tovább elmerengve a régi idők sötét percein. Alice és Esme türelmesen várakoztak, míg az apám megismertette Bellát az életem részleteivel.

30

3. A vég

– Nem kellene, hogy így történjen! – jegyezte meg immár sokadjára Alice, már valóban kezdett bosszantani. Kétségbeesése éles tőrként hatolt át az elmémet gúzsba kötő elhatározáson. Jasper már elindult, nem bántam, a lelkiismeret furdalása kezdett az őrületbe kergetni. Rosalie természetesen vele tartott, őt sem hiányoltam, mert az önelégültsége végtelenül idegesített, és nem akartam valóban összetűzésbe keveredni valamelyik családtagommal. Végül is miattam kell idő előtt elhagyniuk az otthonukat. Valamilyen szinten még hálás is lehetek nekik, amiért hajlandóak továbbra is megtűrni maguk között. Emmett elkísérte őket, bár láttam, hogy csak a békesség kedvéért, szívesebben maradt volna mellettem, hogy erőt adjon, támogasson..., hogy hitelesebbnek tűnjek, nem pedig egy összetört, elkárhozott szörnyetegnek, aki valójában voltam. Az elhatározásom abban a pillanatban megszületett, amint kiserkent Bella vére azon a végzetes éjszakán. A fájdalom, amit láttam az arcán, akkor eldöntötte a dolgot helyettem. Soha többé nem szabad ilyesminek kitennem. Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy az útjába álljak a normális életnek, ami kijárt neki. Nehéz dolgom lesz, hiszen tudtam, hogy szeret, sokat számítok neki, bár biztosan feleannyit sem, mint amennyit a számomra jelent az ő létezése, de mégis nehéz lesz. Bennünket választott. Furmányosan, fordítottan működő agya vonzónak találta ezt az életet, minden veszélyével, lelketlenségével együtt. Keménynek kell majd lennem vele, jobban, mint szeretném, jobban, mint el bírnám viselni. "Nem lesz jó neki nélkülünk! Láttam!" – szuggerálta belém az akaratát Alice, mire bosszúsan ránéztem. – Ez az én döntésem! – Miért kellene elfogadnom? – vágott vissza harciasan a húgom, mire a haragom keserű önváddá alakult vele szemben. Igaza volt. Nem kérhettem őket erre, csupán a megértésükre hagyatkozhattam. Lehajtottam a fejem, nem néztem sem Alice-re, sem a szüleinkre, akik néhány lépéssel arrébb várakoztak. Alice látomások ezrét mutatta meg nekem, csupán egyetlen dolog volt hasonló mindben: Bella nem mosolygott. Lehunytam a szemeimet. Nem tudhatta, még Alice sem, hogy mire alakul a sorsa, ha kilépek az életéből. Valószínűleg csak jobb lehet, hiszen a legnagyobb veszélyforrás Bella számára – önmagát leszámítva – én vagyok, és persze a családom. "Rendben! De tudd, hogy nem értek veled egyet ebben a döntésedben!" – hallottam végül óráknak tűnő perc végén Alice-t, amint felém sugallta nem tetsző enyhülését. – Köszönöm! – leheltem hálásan, és láttam a szemem sarkából Carlisle és Esme arcát megenyhülni. Ők is tele voltak aggodalommal, és félelemmel. Nem a forksi életet sajnálták, hiszen előbbutóbb visszatérhetnek ide, inkább sajnáltak engem, hiszen tisztában voltak vele, mennyit jelent nekem Bella. – Mindjárt hazaér, menj! – figyelmeztetett Alice fölöslegesen, hiszen a furgon jól ismert dübörgését még egy aggastyán is meghallotta volna kilométerekről. Beültem a Volvóba, letekertem az ablakot, hogy kicsit futásnak érezzem a száguldást, ami talán kiradírozza az agyamból a sok gyöngédséget Bella iránt, még ha csak erre a pár percre, amire szükségem volt.

31

– Alice! – fordultam vissza a húgomhoz, de már látta, hogy mit akarok kérni tőle. – A kocsit elviszem, de nem írom meg az üzenetet – jelentette ki dacosan, aztán elkeseredett dühét rám zúdította. – De komolyan, Edward! Az ajándékokat is? És a képek? Ne őrülj meg! Hagyj meg neki egy darabot magadból! – Nem lehet... – Összetöröd a lelkét, amit olyan nagyon óvtál! – szakított félbe dühösen, mire már én is ingerülten válaszoltam. – Majd elfelejti! Az embereknek általában könnyebben megy a felejtés, ha nincsenek tárgyi emlékeik – magyaráztam a húgomnak, aki erre durcásan, megadva magát búcsúzásképpen egy utolsó tőrt döfött keresztül rajtam. – Csak egyetlen olyan dolgot mondj, amiben Bella átlagosan reagált, mint bármely ember. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, ezúttal Alice nyert. Félrefordítottam a tekintetem, hogy a fájdalmam miatt szenvedő anyámra nézzek. – Itt várunk – ígérte Esme. Beletapostam a gázpedálba, és kilőttem. Míg Belláék házához értem, felöltöttem magamra fagyos, távolságtartó álarcomat, amit igyekszem minden erőmmel magamon tartani, amíg lezajlik a szörnyű hazugságok beszélgetése. Leállítottam a motort, amikor Bella odaért a házhoz. Egyszerre szálltunk ki az autóinkból. Kivettem a táskát a kezéből és visszalöktem a furgonba. Nem akartam, hogy most bármi emberi megzavarjon bennünket. Önző voltam, tisztában voltam vele, hogy Bella bizonyára éhes, mégis előbb tisztizni akartam ezt a dolgot vele... le akartam zárni, hogy tudatosuljon benne, mielőtt végleg elhagyom az életét. – Gyere, sétáljunk egyet! – szinte utasítottam, aztán kézen fogva bevezettem az erdőbe. Nem hagytam meg neki a választás lehetőségét, ahogy eddig, nem engedhettem, hogy ha esetleg rossz előérzete lenne, akkor éppen ebben a pillanatban érvényesítse. Nem vonszoltam túl mélyre, nem akartam, hogy eltévedjen, ha magára hagyom. Ott, ahol álltunk még lehetett látni a házukat, nyugodt gondolatokkal hagyhatom majd egyedül, ha leromboltam mindazt, amit olya nagy lelkesedéssel építgettem hosszú hónapokig. Megálltam, elengedtem a kezét, a hátamat nekitámasztottam egy fának, csak, hogy ne kelljen mereven cövekelnem előtte. Tétován megállt előttem, láttam, hogy a sejtés megszületett a szívében, mégis büszkén felszegett fejjel nézett a szemembe. – Oké, akkor beszélgessünk! Hol kezdjem? Annyiszor végiggondoltam, hogyan kellene, mit kellene mondanom, csak hogy neki könnyebb legyen, de akkor nem állt előttem. Én nem számítottam, majd átvészelem valahogy..., de Bellán nem akartam életre szóló sebet ejteni. Egyszerűen csak ki kell ábrándítanom... – sóhajtottam. – Bella, mi elmegyünk innét! – böktem ki végül, mire felsóhajtott. Érzelmek hada vonult át gyönyörű vonásain: megilletődöttség, csodálkozás, majd töprengés, kíváncsiság. – De miért éppen most? Már csak egy év, és... – kezdte, de félbeszakítottam. Nem akartam hallani a terveinket, attól csak még fájdalmasabb lett volna. – Bella, legfőbb ideje, hogy elmenjünk. Végül is mennyi ideig maradhatnánk még Forksban? – mondtam a begyakorolt szövegemet, mintha egy gép beszélne, érzelem nélkül, lélek nélkül. – Carlisle harmincnak sem néz ki, és már most harmincháromnak mondja magát. Rövidesen mindenképpen elölről kellene kezdenünk mindent. Kapizsgálta. Láttam az arcán, ahogy küzd a felismeréssel, amit a szavaim jelentettek ebben a helyzetben, ebben a szövegkörnyezetben. Vonásai gyötrődve próbálták tartani érdeklődő

32

formájukat. Valamit mégis felismerhetett a mondandómból, mert arcán fájdalom nyilallt keresztül. – Amikor azt mondod, hogy "mi"... – kezdte, de nem kellett félbeszakítanom, hogy abbahagyja. Ridegen néztem vissza rá, az álarcom tökéletesen működött, míg alatta ordítottam a kíntól. – Természetesen magamra és a családomra gondoltam – magyaráztam neki lassan, érthetően, hogy fel tudja fogni a jelentésüket. Türelmesen vártam, közben figyeltem, ahogy lassan ingatja a fejét, mintha máris tagadná azt, amit ki sem mondtunk. Gyűlöltem magam, amiért ezt teszem vele. Mi értelme, ha elmegyek? Lázadozott az egyik énem, de a másik szinte azonnal letromfolta. Joga van a normális élethez!! – Oké! – mondta végül, bár hangja bizonytalanul csengett. – Veletek megyek. Képes lett volna rá. Értem, és az életért, amit választott magának. Amit elképzelt magának. Tökéletes képtelenség! Egyetlen szavamra elhagyta volna a családját, a jövőjét, mindent, amire a mi fajtánkbeliek vágyakoznak. Mindent, amire Rosalie áhítozott. Összeszorult valami halott szívem helyén. – Nem jöhetsz velünk? Bella. Ahová mi megyünk... nem neked való hely – amint kimondtam, már szinte hallottam is a válaszát. Rossz oldalról közelítettem meg. – Minden hely nekem való, ahol te vagy – kontrázott, s árnyalatnyi kétségbeesést fedeztem fel a hangjában. Barna szemei kétkedést, kérdések tömkelegét sugallta felém. – Én nem vagyok hozzád való, Bella! – próbálkoztam, pedig láttam, hogy ezzel nem győzöm meg. Egész lényem tiltakozzon a durvaságok ellen, amiket viszont az ő furcsán működő agya megkívánt tőlem ebben a szituációban. – Ne beszélj bolondokat! – szigorúnak tűnt, de a hangja kétségbeesetten könyörgőn hatott. – Te vagy az életem legjobb része! Így érezte, nem őrjítő? Hiszen éppen fordítva volt, de ő ezt nem látta. Több veszélyt okozhat neki a jelenlétem, mint bármely más ragadozóé ezen a földön. Nem engedhettem, hogy megtörténjen az, ami a természet rendje. – Az én világom nem neked való! Azonnal megértette, mire gondolok. – Ami Jasperrel történt a múltkor, az nem volt semmi különös, Edward! – ellenkezett kitartóan, és legalább olyan makacsul hajtogatta az igazát, mint én. – Semmi az égvilágon! – Ahogy mondod! – hagytam rá végül, és eszembe jutottak Alice szavai: "Meg fog törni! Látni fogod, amikor megtörik! Fájdalmas lesz... mindkettőtöknek!" Figyeltem Bellát, láttam a lángot a szemében... ez nem az a pillanat volt, rettegve vártam, hogy eljöjjön. – Pontosan az történt, amire számítani lehetett. – Megígérted! – támadt nekem gyöngén, ezúttal ő próbálkozott mással. A lelkiismeret furdalás nem kapott el olyan hévvel, mint azt el szerette volna érni, hiszen nem azt ígértem, hogy nem hagyom el, hanem azt: vele maradok, amíg az neki a legjobb, amíg boldoggá teszi! És ez az idő, ha létezett egyáltalán, már elmúlt akkor, amikor a létezésem miatt került veszélybe. Riadtan nézett engem, és vádlón. – Phoenixben megígérted nekem, hogy velem maradsz... – Egészen addig, míg neked ez a legjobb – emlékeztettem, és ekkor láttam a hasadást, amit okozok neki. Hevesen hadarva kezdett a magyarázott védőbeszédbe, én pedig a legszívesebben félbeszakítottam volna, hogy elmondjam neki, mennyire fölösleges, hogy tudassam vele, annyira szeretem, mint semmi mást a világon.

33

Láttam a szenvedését és még jobban gyűlöltem magam, amiért ezt teszem vele. Jobbat érdemel, sokkal jobbat! – ismételgettem magamban, míg őt hallgattam. Álarcom alatt tomboltam. – Nem igaz! A lelkemről van szó, ugye? Carlisle elmondta, mitől félsz, de engem nem érdekel! Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nélküled semmi szükségem rá, már így is a tied! Kínlódás volt, de az ő fájdalma sehol nem volt az én gyötrődésemhez képest, hogy így kell látnom őt. "Keménynek kell lenned vele! – visszhangzott a fejemben Alice intelme, ami elcsukló hangon közölt velem a délután. – Edward! Meg kell bántanod, hogy elbírjon engedni!" Megacéloztam az akaratomat. Jobbat érdemel nálam! Amikor felnéztem rá, minden kínomat kősziklává acéloztam, így továbbra is sikerült rideg, szenvtelen álcámat fenntartanom. Nem tudtam eldönteni, vajon azért nem látja a szenvedésemet, mert olyan tökéletesen játszom a szerepemet, vagy azért, mert annyira leköti a figyelmét a mondanivalóm. – Bella, én nem akarlak téged magammal vinni – alig bírtam kimondani, úgy éreztem, torkomra forrnak a hazug szavak. És akkor megláttam azt, amiről Alice beszélt. Törés. Kettéhasadt, mintha egy bárddal sújtottam volna le rá. Fájdalom. Ennyit láttam az arcán. Semmi sértettség, semmi harag, csak végtelen, lecsupaszított fájdalom. – Te... nem... akarsz... engem? – kérdezte akadozva, hangja remegett, mintha nehezére esett volna a beszéd. Átfogalmazta, amit mondtam, nem tetszett, ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száján. Az álarcom működött, higgadt kétségbeeséssel feleltem. – Nem. Felismerés csillant okos szemeiben, aztán legnagyobb megdöbbenésemre vonásait rendezni tudta, és olyan higgadtan szólalt meg, hogy azt hittem, mégsem fogta fel egészen, amit mondtam neki. – Hát így persze egészen más a helyzet – mondta vontatottan. Nem értettem a viselkedését, Alice erről nem beszélt. Láttam a törést, láttam, ahogy megérti, mit akarok vele közölni gyáva, köntörfalazós módszerrel, és most itt áll előttem, és tisztán csengő hangon, józan megfontolással cseveg tovább velem. Nem bírtam követni a hangulatváltozásait. Mozgást láttam a fák között több kilométerre, mint ahogy Bella szemei fókuszálni tudtak. A családom már várt rám. Beszélni kezdtem, de őket néztem, ezeket a mondatokat másképpen nem bírtam kiejteni a számon. – Természetesen mindig szeretni foglak... bizonyos értelemben. De ami akkor este történt, ráébresztett, hogy ideje változtatnom. Mert már... belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok. Bella, én nem vagyok ember! – hazug monológom végére értem, s ekkor mertem ráemelni a tekintetem. A szemébe kellett néznem, bele kellett mondanom minden valótlan állítást. – Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom. Ez legalább őszinte volt. Könnyebb volt hangosan kimondanom. Bella arcán újabb fájdalomhullám vonult végig, ezúttal már nem sikerült rendeznie a vonásait, gyötrődése az én kínom volt. – Ne... – lehelte elkeseredetten, nekem pedig a vágy, hogy eloszlassam a fájdalmát szépen lassan elégette az álarcomat. Már fájdalmat okozott a számomra tovább szín játszani a kárára. – Ne csináld ezt...

34

Romokban hevert, láttam barna szemeiben, melyek most egészen elsötétültek, láttam, a fájdalom hatalmas fekete űrként tátong előtte... Beleugrottam, nehogy ő tegye meg. Nem hittem, hogy elhiszi nekem, amit mondok, nem hittem, hogy ilyen hamar sikerül elültetnem a kétség magját a szívében, és naiv ártatlan lelkében, de a viselkedése elárulta, hogy sikerült. Jobb színész vagyok, mint gondoltam. – Nem vagy hozzám való, Bella – adtam meg végül a kegyelemdöfést, és döbbenten fedeztem fel, hogy Bellára semmilyen észérv, semmiféle ellenérv, semmi az égvilágon nem hatott, de ezt a képtelenséget azonnal elhitte. Nem is értettem, hogyan képes éppen ezt elhinni, amikor számtalanszor elmondtam neki, hogy a szánalmas létezésemnél, mindennél jobban szeretem. Hosszú percek múltak döbbent némaságban, mire Bella végre megszólalt. Hangja halk, távoli, mintha egy kút mélyéről szólt volna hozzám. – Ha... tényleg ezt akarod... Bólintottam, aztán belefogtam a másik begyakorolt beszédbe, amire Alice hívta fel a figyelmemet egy homályos látomása után. "Talán nem lesz semmi, de a szavát kell venned, hogy nem csinál semmi butaságot!" – mondta nekem Alice, én pedig nem mertem kockáztatni. Komolyan néztem Bellára, komor maszkomat elszántan tartottam. – Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság. Ahogy lenéztem rá, láttam gyötrődő tekintetét, annyira elveszettnek tűnt, annyira védtelennek... elszánt álarcom, amit egyébként is csupán néhány akaratszál tartott, egy pillanatra lehullott rólam. A másodperc töredékéig mindketten egyformán összetörtnek, megsebzettnek látszhattunk, hallottam a távolban ácsorgó családtagjaim sajnálkozó együttérzését, s ez kijózanított. Újra erőt merítettem belőlük, így keményebben bírtam a szemébe nézni. – Bármit! – ígérte kábán. Összefacsarodott dermedt szívem, még mindig bizalommal nézett rám, pedig éppen a földbe döngöltem az érzéseit. – Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! – szólítottam fel a számomra legfontosabb dologra. Hiszen emiatt volt az egész. Bella boldogsága, egészsége, testi épsége. Semmi más nem számított. Az én fájdalmam nem fontos, csak ő boldog legyen. Egy ilyen szörnyeteg, amilyen én vagyok, megérdemli a sorsát, amiért ennyi szenvedést okozott egy olyan angyalnak, mint Bella. – Érted, amit beszélek? – kérdeztem, tudnom kellet, hogy megtartja a szavát. Nem felelt, csak bólintott, de nekem ennyi is elég volt. Minden akaratomra szükségem volt, hogy visszaerőszakoljam az álarcomat, aztán gyenge magyarázatot adtam erre a kérésemre, nehogy úgy maradjon meg benne, mintha miattam kellene jól viselnie magát. – Charlie miatt, tudod. Szüksége van rád. Vigyázz magadra! Az ő kedvéért! – Vigyázni fogok! – bólintott újra, hangja alig több egy leheletnél. Megnyugodtam. Ha a szavát adja, akkor úgy is fog tenni, és ez mindent jelentett nekem. Szerettem volna, ha biztonságban hagyhatom itt. Újabb hazugság következett, újabb színi előadás, amit merev arccal adtam elő, míg úgy éreztem belülről szétfeszít a vágy, hogy a karomba zárva biztosítsam, minden szavam hamis mivoltát. – Cserébe én is ígérek neked valamit! – ezek azért igazak voltak, valóban komolyan a szavamat adtam, nem állt szándékomban változtatni rajta, viszont, ami az indokaimat illeti... – Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet

35

nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna. Bella kábán meredt rám, lassan engedte be a tudatába a szavaim valódi jelentését. Hallottam, ahogy szíve vad iramba kezd, légzése pedig néha olyan hosszú időre elakadt, hogy aggódni kezdtem, jut-e elegendő oxigén a szervezetbe. Gyöngéd mosoly terült szét az arcomon, a távolból szinte azonnal hallottam Alice figyelmeztető gondolatait, ezért a mosoly az arcomon maradt, de mást mondtam, mint eredetileg terveztem. – Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő. – És a te emlékeid? Még ebben a kábult állapotában is képes volt olyan kérdést feltenni, ami nem olyasfajta volt, amire szívesen válaszoltam volna. Önmagamnak tett fogadalmamat mégsem akartam megszegni, ezért feleltem, de amolyan félrevezető, terelésképpen, nem feltétlenül önmagamra vonatkoztatva. – Hát... Én nem felejtek el semmit. De az én fajtámnak... nagyon könnyű elterelni a figyelmét. – elmosolyodtam, hogy lássa, minden rendben van. Higgadt maszkom alatt elkeseredetten ordítottam vele: "Ne higgy nekem! Ne engedj elmenni! Hiszen szeretlek! Miért hiszed el az ostobaságaimat?" De újra mást mondtam, mint amit gondoltam. – Hát, gondolom ez minden. Nem fogunk többé zaklatni – mondtam végszó gyanánt, mire a kábulat eloszlott, s rémülten kapta fel a fejét. Először nem értettem, miért lepődött meg ennyire, aztán rájöttem, mi döbbentette meg. – Nem. Mind elmentek. Csak én maradtam itt, hogy elbúcsúzzam – magyaráztam, s rideg ábrázattal figyeltem a gyötrődését. A távolban Alice idegesen toporgott. – Alice elment? – cincogta elvékonyodó hangon, miközben könnyek öntötték el szemeit. Alice elindult felénk, nem akarta így itt hagyni, ahogy én sem. Szerencsére Carlisle megelőzte és elé állt. Nem szólaltak meg, elég volt az apám figyelmeztető pillantása, mire Alice dühösen dobbantott egyet a lábával, de ezek után a helyén maradt. – Ő is el akart köszönni tőled, de meggyőztem, hogy tisztább úgy, ha búcsú nélkül megy el – mondtam enyhítésképpen. Figyeltem, ahogy megemészti a hallottakat, a szemem sarkából láttam, ahogy a családom elindul. Ők is tudták, vége van. Ennyi volt a boldogságom, és ennyi volt Bella szenvedése. – Isten veled, Bella! – Várj! – szólt utánam rémülten. Nem akart elengedni, ahogy én sem akartam itt hagyni. Kétségbeejtő, igazságtalan patthelyzet volt. Felém nyúlt, mintha vissza akarna tartani, de nem akartam, hogy megérintsen. Képtelen lettem volna itt hagyni, ha apró kezével megérint, hisz tudtam, milyen érzés, megőriztem az emlékeimben, nem engedhettem, hogy ő is ugyanígy tegyen. Megfogtam a csuklóit gyöngéden, mégis határozottan az oldalához szorítottam. Emlékezetem működött, munkálkodott, minden egyes mozzanatot elraktározott, az illatát, bőrének selymes tapintását... fájdalmas kínlódását az arcán. Lehajoltam, maszkom ezernyi apró darabban hullott le, ahogy ajkamat forró homlokához tapasztottam. Nem hittem, hogy létezhet ekkora fájdalom, hihetetlen gyötrődés. Jobb lesz így neki! Jobbat érdemel! Jobbat érdemel! – hajtogattam magamban, míg ajkaimat a kelleténél tovább pihentettem lágy bőrén, a homlokán. – Vigyázz magadra! – esdekeltem neki újra, hogy értelme legyen az egésznek. A gyomrom tájékán, mintha valami összeszorult volna, a mellkasomban hatalmas űr növekedett, ahogy kényszerítettem magam elszakadni tőle. Magamba szívtam az illatát,

36

ujjaimat fájdalommentesen égette bőrének melege, miközben elrohantam. Csak futottam, azt sem tudtam, merre megyek, csak mentem előre. Nem hallottam a lépteit, de nem aggódtam miatta. Biztonságos helyen hagytam, ahonnan könnyedén hazatalál. Alice hagyott üzenetet Charlie számára, és a hozzánk kötődő tárgyi emlékeit elrejtette a szobájában a padlódeszka alá. Én akartam csinálni, de képtelen voltam megtenni. Ha visszamegyek, akkor ott is maradok. Nem lett volna erőm újra elhagyni azt a helyet, ami kapcsolatban van vele. Vajon mit csinálhat ebben a pillanatban? Mit érezhet? Visszamehetnék, hogy ellenőrizzem, biztonságban hazajutott... Nem! El kellett mennem innen, minél gyorsabban, hogy ne lehessen esélyem a közeljövőben visszatérni. Soha nem szabad visszatérnem. Boldogulni fog. A legnagyobb veszélyforrás az életében én voltam. Most, hogy elmegyek, az életéből, minden visszatér a normális kerékvágásába, normális életet fog élni, ahogy minden ember. Ez járt neki, nem lett volna jogom megfosztani tőle. én nem számítok. Tökéletes szörnyetegnek lettem teremtve, elviselem... megtanulok a fájdalommal élni, míg biztosan tudom, hogy ő boldog. Amíg él, addig van értelme a létezésemnek, akkor is, ha mással fogja leélni az életét. Túlélem... Míg dobog az ő szíve... Addig túlélem...

37

4. Október, november...

Azt hihetném több évtizedes létezés után, hogy az idő gyorsan telik. A másodpercek, mint homokszemcsék hullnak ki ökölbe szorított ujjaink közül, és rémisztő gyorsaságukkal rádöbbentenek az idő múlására. Talán egy halandó ember esetében ez így működött volna. Talán Bella napjai éppen olyan gyorsan teltek, mint ahogy azt a homokszemcsék mutatták. A magamfajta szörnyeteg azonban nem így élte meg. Az én ökölbe szorított markomban a homokszemcsék összetapadtak egyetlen kemény, ormótlan tömböt formálva, így jelezve, az én időm állandó. Nem azért, mert vámpír vagyok, és nem azért, mert halhatatlan. Az egyetlen ok Bella hiánya. Hosszú agonizálás volt az életem. Unalmas és végeláthatatlan, mielőtt Bellát megismertem. Aztán betoppant az életembe, és a gyötrelem megsokszorozódott. Vérének illata minden pillanatban a világ kísértéseként dobogott az agyam hátulsó részében, mintha ott tároltam volna régen halott szívemet. Azt a szívet, melyet az illata támasztott fel elméleti síkon, mint egy defibrillátor (újraélesztőgép), és amelyet a lénye tartott életben. A megismerkedésünk napjától minden róla szólt, később pedig minden őérte. Miatta vettem levegőt, miatta játszottam tovább a diák szerepét, és miatta tartottam magam a felszínen. Megteszem ezután is, mert ő él. Lélegzik, a szíve újra és újra dobbanva ontja magából a frissen termelt vöröslő nektárját, melynek illata bevésődött az emlékezetembe. Míg mellette voltam, míg ott volt az oldalamon, addig éltem. Átéltem minden pillanatot, minden meleg volt, kedves és barátságos. Most, hogy már nem volt mellettem, már nem vágytam csak a túlélésre.

38

A világ kihűlt, ridegebb lett, mint bármikor, egész addigi létezésem során. Érzékeltem a napokat, órákat, perceket, amiket nélküle voltam kénytelen eltölteni. Minden gyötrelmes másodpercben magamat győzködtem a visszatérésem valószerűtlenségéről. Csak ártanák vele neki! Csak rosszabb lenne elfelejtenie. Kétségem sem volt, hogy megtanul nélkülem élni. Törékeny volt, nagyon is emberi. Talán a legemberibb ember, akit ismertem. Az emlékezete pedig éppoly halandó volt, mint bárkié. Újra járhat iskolába, és a napfényes napokon nem érzi a kínzó hiányát valakinek, aki rákényszerítette a társaságát. Elmehet Jessicával, bár remélhetőleg inkább Angelával vásárolni, és talán... Talán nem is kell sok idő, hogy igent mondjon Mike Newtonnak egy mozi meghívásra. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és az orrnyergemre szorítottam az ujjaimat. Reméltem, ki tudom szorítani a fejemből a képeket, amit túlságosan tágra szabott fantáziám vetített elém. Nem szerettem Alice közelében lenni, mert bár küzdött ellene, mégis gyakran bevillant neki egy látomás, vagy vízió Forksról és az ottaniakról. Ezek a kínzó képek viszont a saját agyam szüleményei voltak. Már nem maradt semmim, csak a végtelen haragom. Ebbe kapaszkodtam, csak ez enyhítette a kínt, amit Bella elvesztése okozott. Túl kellett élnem, és mi is segíthetett volna átvészelni? A bosszú. Halk neszt hallottam, és még mielőtt bármit láttam volna megmozdulni, máris előrevetettem magam. Néhány lépés után jöttem rá, hogy a puma csak akkor vett észre, amikor futásnak eredtem. Megleptem, és ez felpezsdítette a zsigereimet. Az állat nagyobb volt az összes környékbeli társánál, vöröses bundája tompán csillogott a naptalan, felhős fényben. Az agyamban szüntelenül Bella vére tombolt, és a harag fellángolt bennem. Váratlanul vöröslő fürtöket láttam a puma selymes szőre helyett, és a riadt arcán fehér, jegesre dermedt tekintet ült. Az állat rémülten rám vicsorgott, én pedig döbbenten megtorpantam. Csak néztem némán, mozdulatlanul, ahogy kettőt ugrik a sziklákon, és már be is surran az erdő biztonságos mélyére. Elengedtem, pedig már a nyelvemen éreztem adrenalintól átforrósodott vérét. Új terv született bennem ebben a pillanatban, és a vágy a megvalósítására elűzött minden egyéb fájdalmas gondolatot. Nem lehet olyan messze... Nem lehet olyan bonyolult dolog a nyomkövetés, ha egyszer egy olyan James-félének is sikerült... Új érzés járta át a testemet. Talán sikerülhet... Talán életben tarthat, míg megvalósítom... Hogy utána mi lesz, majd akkor kiderül. Felajzottan újra futásnak eredtem, a puma illata még a levegőben volt, könnyedén becserkészhettem az állatot. Ezúttal azonban résen volt, és a szél sem az én pártomat fogta. Éreztem, ahogy hátulról belekap a hajamba, és egyenesen az áldozatom felé sodorja a szagomat.

39

Elhúztam a számat, a szél elrontotta a mókámat. A puma mozdulatlanná merevedett, amikor megérzett, de hiába keresett a tekintetével, túlságosan messze voltam tőle. A nap fénye a sűrű felhőrétegen rést találva áthatolt, és fényes csíkként ért földet épp a pumától néhány lépésnyire. Az állat nem habozott tovább, megfeszítette az izmait, és futásnak indult. Alig tett meg néhány lépést, átrohant a napfény-csíkon, vörös bundáján megcsillantak a sugarak. Vérszemet kaptam, mert egy pillanatra újra lobogó vörös fürtöket láttam lobogni. Egy gondolatnyi időbe telt, míg utolértem, és kivégeztem az állatot. Hosszú hónapja, hogy elhagytam Forksot, és azóta nem éreztem ilyen édesnek a győzelmemet. Nem a szerencsétlen állaton múlt, hanem az agyamon, amely beazonosította Viktóriával. Üres, végtelen életemnek új célja akadt. Elfordultam a puma tetemétől, és elindultam a civilizáció felé. *** – Te megőrültél! Szólok Carlisle-nak, hogy intézze el a kezelésedet, mert Bella hiánya tökéletes idiótává tett! – hadarta Alice, én pedig távolabb tartottam a telefont a fülemtől. Unottan hallgattam, néha a szemeimet forgattam, és szinte láttam magam előtt, ahogy ágálva próbál meggyőzni még így, mobilon keresztül is a maga igazáról. Nem én hívtam. Eszembe sem jutott értesíteni a családomat a tervemről, de a húgomról a nagy izgalomban megfeledkeztem. – Befejezted? – kérdeztem félbeszakítva az elmeállapotomra tett célzatos megjegyzéseit. – Közel sem! És biztos lehetsz benne, hogy mostanában nem is fogom! – jelentette ki dacosan. –Van fogalmad róla, hogy egyáltalán Esme mit fog érezni, ha megtudja? Vagy Emmett? Évekig hallgathatjuk, hogy kimaradt egy ilyen nagy horderejű dologból. Elviselhetetlen lesz! Ahogy Esme is, ha esetleg elszámítanád magad, és mégsem te kerülnél ki győztesen! – Kicsit több bizalmat, ha kérhetem! – mormoltam az orrom alatt, és minden igyekezetem ellenére csöndes nevetés tört elő belőlem, amit rögtön el is fojtott egy kósza gondolat. – Egyébként meg honnan tudtad? Alice megütközve hallgatott a vonal túlsó végén. –Ezt most komolyan kérded? Mert ha igen, akkor komolyabb a baj, mint hittem! – Természetesen tisztában vagyok a képességeddel, Alice! – kezdtem, és próbáltam leplezni a vihart, amely bennem dúlt. – De ha énrám is véletlenül hangolódtál, akkor valaki másra ugyanígy, aminek egy hangyányit sem örülnék! Bíztam benne, hogy sikerül elegendő fenyegetést csempészni a hangomba. zavart hallgatás volt a válasz.

40

– Nem láttam semmit! – mondta végül csöndesen, de nem tudtam megállapítani, hogy valóban igazat mondott-e. – Egyszer úgyis találkozunk, Alice! – fenyegettem immár fennhangon. – Hacsak nem fogod megöletni magad a világ végén. – Láttál valamit ezzel kapcsolatban, ami segíthet? – Zavaros minden, amit látok – csattant fel ingerülten, és hallottam, ahogy dobbant egyet apró lábával. – Nehéz, Edward, nem csak neked! Annyira nehéz visszaszorítanom a képeket. Megtagadom mindazt, ami vagyok, amikor elutasítok egy újabb víziót, ami tőle érkezik. – Alice... – Egy ideig csend volt, érted? Nem történt semmi, de az elmúlt időszakban mintha megváltozott volna valami. Nem nézem meg, hogy mi, csak elengedem a szemeim előtt, és ez megőrjít! – hadarta kétségbeesetten, könyörgően, és már kétségem sem maradt afelől, hogy valóban elzárta az elméjét Bellától. – Sajnálom! – mormoltam őszintén, és tudtam, hogy elhiszi, de attól még továbbra sem ért egyet velem. A távolban megmozdult valami, mire azonnal támadóállásba helyezkedtem. Hallottam a gondolatait, hallottam a terveit, és a vágyódását, láttam az éhséget a szemében, ahogy a nőstény őz felé lopakodott. Túlságosan szomjas volt ahhoz, hogy észrevegyen. – Mennem kell, majd jelentkezem! – szóltam a kagylóba, majd válaszra sem várva csöndesen összecsuktam és a hátsó zsebembe süllyesztettem. Nem kapcsoltam ki, tudtam, hogy nem fog visszahívni. Ha minden igaz volt, akkor látta, amit én még nem: hogy miként kerülök ki ebből a helyzetből. Néhány lépést tettem előre, így pontosan takarásba kerültem előle. A gondolataim még mindig Alice-nél jártak. Mi van, ha mégsem mondott igazat? Ha mégis látott valamit Belláról? Bármit... Akár egy töredéket az arcából. Hirtelen elemi erővel lángolt fel bennem a féltékenység a húgom iránt. Ő láthatta, míg én csak vágyódhattam egy pillantásra tőle. Mélyet sóhajtottam, és józan észre intettem magam. Nem szabad találkoznom Alice-szel. Mostanában semmiképp, amikor önmagamat győzködöm a cselekedetem helyességéről, és amikor újra és újra ellen kell álljak a kísértésnek, hogy visszatérjek Forksba. A pokolba Forksszal, a pokolba az egész világgal! Mit számít, hogy mit gondolnak mások, kit érdekel, mi lesz később? Csak meg kell ízlelnem mézédes nektárját, és örökre magamhoz láncolnám! Csekély ár lenne a lelkem elvesztése...

41

Patthelyzet! Ismét ugyanoda lyukadtam ki. Bella lelke. Az egyetlen érv, mely a józan ész határain belül fogalmazódott meg bennem. Az egyetlen dolog, amit az egész világnál drágábbnak tartottam. Az, amiért elhagytam. Megráztam a fejemet, és nem gondoltam többé a húgomra. Figyelmemet az előttem álló feladatra koncentráltam, és vártam. Tudtam, hogy még összesen három lépésnyire van attól a ponttól, amikor neki fogok rontani. Ő az egyetlen, aki utat mutathat Viktória felé. Két lépés. Először Laurentet akartam megkeresni. Talán volt annyira jóban Viktóriával, hogy tudja, merre keressem. Azonban biztos voltam benne, hogy nem fogja elárulni. Tudtam, hogy Denaliban él, de abban is biztos voltam, hogy nem tartja be az ottaniak étkezési szokásait. Egy lépés. Nem kockáztathattam, hogy figyelmezteti Viktóriát a szándékaim felől, így máshogy kellett információt szereznem a hollétéről. Tudtam, hogy a Denaliban élők is okban hasonlítanak hozzánk. Az étkezésünk szempontjából legalábbis mindenképpen. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy az ő elveik nagyban különböznek a mieinktől, már ami a párkapcsolatot érinti mindenképpen. Közel sem voltak olyan óvatosak, hűségesek, mint mi. Ebben még Emmett is magasan fölöttük járt. Végre kilépett a fa takarásából, és még túl messze volt a sziklától ahhoz, hogy időben el tudjon rejtőzni előlem. Elrúgtam magam a földtől, és szinte repültem a célom irányába. Alig éreztem a lombokat és az avart, ahogy hozzám érnek, végigsimítanak, ahol tudnak, mintha gyöngéden megállásra késztetnének. De nem tehettem. A következő másodpercben értem oda. Ő csak akkor vett észre, amikor már megragadtam a nyakánál, és a lendülettől egy fának szegeztem. Döbbent rémület ült a szemébe, és a gondolataiban csak egy arc lebegett. Azé a személyé, aki figyelmeztette, hogy nem szabad elmondania senkinek, amit hall. – Hol van? – hörögtem az arcába. – Nem tudom, kiről beszélsz! – Irina! – A torkát szorosabban szorítottam, és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak egészen közel hajoltam hozzá. Feketén lángoló tekintetem megpillantottam az övében, de kitartóan néztem, hogy minél előbb meglássam a fejében a választ. – Hol van Victoria? Ahogy kimondtam a nevét, Irina agyában leengedték a hidat. Nem eresztett a rácsok mögé, tovább kellett faggatóznom. Közben tartottam erősen, nehogy ki tudjon szabadulni. Laurenttel volt tele az elméje, nekem pedig felfordult a gyomrom a sok hazug enyelgéstől, amivel az magához csábította Irinát. – Mit mondott neked Laurent? – kérdeztem felmordulva.

42

Az ujjaim már olyan szorosan fonódtak a nyakára, hogy ha egy ember lett volna, biztosan letépem a fejét. Így azonban csupán éreztem bőrének kemény ruganyosságát, és bár nem volt szüksége oxigénre, elégedetten figyeltem, ahogy légszomjjal küzd. Láttam a fejében az elszántságot, de nem volt időm az ostobaságaira. – Irina, itt helyben letépem a fejed, ha nem mondod meg, amit tudni akarok! – fenyegettem, és reméltem, hogy elég hitelesre sikerült a szerepemet alakítanom. Félelem csillant fekete szemeiben, de hiába volt minden. Amikor végre rávette volna magát, megjelent a fejében Laurent alakja, és újra bezárkózott. Több volt benne, mint sejtettem, de még mindig kevesebb, mint amennyit mi kiálltunk volna a szerelmünkért. Hirtelen elhatározástól vezérelve elengedtem. – Rendben! A szavamat adom, hogy Laurentnek nem lesz baja! Nekem nem ő kell, Irina, hanem a nőstény! Láttam a kételkedést a fejében. Félt, hogy átverem, és végzek mindkettővel. Csábító volt, de fölösleges. Igyekeztem higgadtan beszélni, pedig a legszívesebben addig ráztam volna, míg el nem árulja a titkát. – Tudom, hogy Laurent néha megszegi a szabályokat, és tudom, hogy még tartja a kapcsolatot Victoriával. "Semmi közük egymáshoz!" – sugallta felém haragosan, miközben bizalmatlanul figyelemmel kísérte minden mozdulatomat. – Nem. Természetesen! – feleltem a ki nem mondott gondolatra, mire összeszűkült a szeme. – Viszont szoktak találkozni. Irina, én csak azt akarom tudni, merre keressem Victoriát! Másodjára nem sikerült neki az, ami elsőre könnyedén. Ahogy kimondtam a nő nevét, hiába próbálta leereszteni ugyanazt a visszatartó függőhidat, már könnyedén átslisszantam alatta, és körülnéztem az elméjében. Immár semmi nem tartott vissza. Láttam az úti célját. Ridegen néztem Irina szemeibe, majd közönyösen elfordultam tőle Nőhöz nem illő szitokáradat csúszott ki a száján. Már tudta, hogy akaratán kívül elárulta, amire szükségem volt. Magam mögött hagytam őt is és Denalit is, hogy egy teljesen új irány felé vegyem az utam. Nem foglalkoztam semmivel, kizártam a fájdalmam nagy részét, és csak mentem egyenesen előre, hogy végezzek Victoriával.

43

5. December, január...

A harag zsibbasztó ködként ereszkedett érzelmet bennem. A vér szagára nem kaptam létezett semmi más, csak a vörös nőstény az miatt bennem tátongó űr elhalványodik, ha okozóján.

az elmémre, és eltompított minden egyéb fel a fejem, a világ beszűkült előttem, és nem utam végén. Reméltem, hogy a Bella hiánya bosszút állok az egész lavina elindításának

Magam mögött hagytam a múltat. Elhagytam a józan ész merev határait, és csak rohantam. Kiszakadtam a valóságból, nem láttam mást, csak arcokat. Gyűlöletes arcokat, melyek egyfolytában el akarnak szakítani Bellától. Bella... Eszembe jutott. Gyakrabban, mint kellett volna. Bennem élt, mintha skizofrén lényemnek új társa, akit éppoly nehéz eltávolítanom, mint hajdanán a szörnyeteget. Éppen olyan volt, legalább annyi fájdalmat okozott. Azonban ez nem kifejezetten fizikai fájdalom volt. Nem égette a torkomat, mintha forró szurokkal öntötték volna tele. Nem. Ez a fajta fájdalom sokkal rosszabb volt. Égette a lelkemet, amelyről határozottan hittem, hogy nem létezik, elveszett az átváltozásom pillanatában. Most mégis sajgott, és úgy éreztem, felemészt, magába temet, mintha csak belőle származnék. Egy lettem vele, mert rá emlékeztetett, így együtt eredtünk a nyomába valaminek, amiről az sem volt biztos, hogy el tudom kapni. Irina agyában egy röpke beszélgetés jelent meg Laurenttel. Szinte alig tudtam elcsípni egy-egy értelmes emlékképet, annyira zavarosan kavarogtak a nőstény fejében ezek a

44

gondolatok. Ha tudta volna, amiket látok, és lehetősége lett volna rá, minden bizonnyal elpirult volna. Így azonban csak a magatehetetlen bosszúsága maradt meg neki, miután magára hagytam. Az emlékben Laurent figyelte, ahogy Irina leterít egy nagyobb testű szarvast. Undorodva nézte, ahogy a nőstény szája rátapad az állat nyaki ütőerére, és hallgatta, ahogy a vér sugárban áramlik belőle. "Hogy vagy képes erre? Legalább húsevőből ennél! Ez undorító... büdös!" – elégedetlenkedett Laurent, mire Irina elnézően elmosolyodott. Otthagyta az állatot, egyetlen mozdulattal letörölte ajkairól a vért, és egy szempillantás múlva immár tisztán Laurent előtt termett. Beszélt hozzá, de ő meg sem hallotta, mit motyog. Koncentrálnom kellett, hogy kihámozzam belőle azt a lényeges információt, amire szükségem volt. "Visszaküldött... Viktória... Elment. Egy embert alkalmasnak talált arra, hogy végrehajtsa vele a bosszúhadjáratát. Hamarosan átváltoztatja. Fort Worth környékén akadt rá. Fogalmam sincs, miért pont ő..." – prüszkölte elégedetlenül Laurent, és bár Irina emlékei megszépítették, ellágyították a vonásait, én mégis észrevettem a csalódottságot csillogni fekete szemeiben. Ha lehetett volna, biztosan hányingerem támad. Az emlékfoszlány további részében Irina arról próbálta meggyőzni az ő fekete Adoniszát, hogy mennyire tökéletes. Igyekezett elérni, hogy teljesen megfeledkezzen a vörösről. Nem tudhatta, hogy nem járt sikerrel. Illetve pontosan tudta, hiszen ő is látta Laurent szemében, azonban minden igyekezetével azon volt, nehogy véletlenül rávegye, hogy nyíltan is elismerje az érzelmeit. Jó lett volna mindezt Laurent fejéből, első kézből megtudni, így láthattam volna, mit is érez valójában. Nem számított. Semmi sem érdekelt, csak hogy még az óceán előtt elérjem a nőstényt. Az egyetlen hely, ahonnan meg tud lógni előlem. Nem engedhettem, és ezzel ő is tisztában volt. A víz alatt nem volt nyom. Nem volt elég tapasztalatom, hogy óceáni kirándulást tegyek vakon. Sem szag, sem más, ami vezethetne... Fort Worth. Igyekeznem kellett, ha még Victoria előtt meg akartam találni a kiszemeltjét. Az idő összefolyt bennem. Nem akartam tudatosítani magamban, mióta vagyok Bellától távol. Már a nevének gondolata is égető fájdalommal hasította ketté a testemet. Összerándultam, de kitartóan rohantam tovább. A gondolataimat visszatereltem a bosszú békés talajára, ami tökéletesen fájdalommentes volt. Meg fogom ölni. Apró darabokra cincálom, és hatalmas máglyát rakok belőle. Az egész világ látni fogja, ha Viktória halott lesz. Nem számított, mit gondol bárki. Bevillant, milyen arcot vágott Carlisle, amikor rájött, hogy nem maradok velük. Szinte láttam magam előtt,

45

akkor milyen arcot vághatott, amikor Alice közölte, minden erőmmel azon vagyok, hogy kioltsam egy másik élőlény életét. Nem érdekelt. Tiszteltem az apámat, hálás voltam, amiért valamikor megmentett, de ez már több volt, mint személyes ügy. Ez mind róla szólt. Nem engedhettem, hogy újra veszélyben legyen. Ha ez a nőstény csak tizedannyira szerette Jamest, mint ahogy gondoltam, akkor igenis komoly veszélyforrást jelenthet rá nézve. Éjjel értem Fort Worthbe. Nehezebb volt errefelé közlekednem, mert a nap mindennél jobban tűzött ezen a környéken. Későn tért nyugovóra és túl korán ütötte át az éjjel sötét leplét, melyben megbújhattam. Tudtam, hogy Victoria ehhez a léthez szokott. Nomád élet. Nekem viszont hiányzott az Alice által előállított ruhatáram, és a kocsim, de a legjobban az, hogy a sűrű felhőréteg alatt napközben nyugodtan sétálgassak az emberek között. Nem volt lehetséges. Tudtam, hogy hamarosan kereszteznem kell Victoria útját, ezért a lehető legtöbbet vadásztam. A farkasok és az egyéb ragadozók éppen megfeleltek erőgyűjtés céljából. Igyekeztem éppoly nomád életvitelt folytatni, mint a nőstény. Éjjeli megfigyelésre indultam a városban. Eggyé váltam a sötétséggel, lámpák árnyékában húztam meg magam, vagy a sikátorok homályában. Az idő továbbra is éppoly halovány volt, mint én. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Bellára gondoljak. Kellemes lett volna elmerülni az önsajnálat posvány pocsolyájában, és engedni, hogy felemésszen elevenen. Azonban nem volt szabad, mert minden erőmet felemésztette, hogy visszatartsam magam. Elég volt egy gondolat, egy régebbi vízió Alice-től, bármi, és máris rávettem volna magam, hogy visszatérjek, és ellenőrizzem, minden rendben van-e vele. De nem tehettem, hisz a szavamat adtam neki. Az éjszaka forró volt, párás, a sötét utcákon csak néhány hajléktalan és örömlány sétálgatott. A közeli kocsmát fiatalok számára tartották fenn billiárddal és dartsszal. Nem volt túl kulturált környék, fogalmam sincs, mi vonzott ide, de már a hatodik napja előtte rostokoltam. A kocsmaajtó kivágódott, és egy fiatal lány sétált ki rajta dülöngélve. Nem foglalkoztam vele különösebben. Mageen Bootsnak hívták. Láttam, ahogy a gondolataiban felvillan, ahogy délután a száguldozása miatt megállítja egy rendőr. Nem büntette meg, a lány apja befolyásos üzletember. Szánalmas látványt nyújtott, ahogy illuminált állapotában egyensúlyát el-elveszítve próbált eljutni a közeli buszmegállóig. Láttam a zavaros agyában, hogy a barátja, akivel érkezett épp a helyi pincérnővel kavar. – A francba – hallottam a káromkodást a fejében, aztán az ajkain, amikor tűsarka megadva magát az imbolygó súlynak hangos reccsenéssel letört.

46

Akaratlanul is összehasonlítottam Bellával. Mennyire más volt. Ez a lány is karcsú és szép volt, de meg sem közelítette Bellámat. Valahogy mégis... Amikor az egyik patkány okozta zajra a sikátor felé kapta a fejét, ő nem tudta, de egyenesen a szemeim közé nézett. Az ártatlanság, amit láttam az alkoholmámoros pillantás mögött, valahogy megérintett. Jobbat érdemelne, gondoltam. Jobbat, mint egy piperkőccel egy sikátori kocsmában randizni, hogy aztán elázva battyogjon haza teljesen egyedül. Nem voltam benne biztos, hogy tisztában van vele: a busz már csak két óra múlva jön, mivel jócskán benne jártunk az éjszakában. Míg a lányt figyeltem, szemmel tartottam a kocsma összes vendégét. Nem tudtam biztosan, mégis úgy éreztem, közöttük van, akire szükségem van. Sokan voltak odabenn, egyesével, unatkozva jártam végig a gondolataikat, melyek ezüstös szálakként vándoroltak a fejembe. Lapozgattam közöttük, volt, amelyiket félrehajítottam, biztos voltam benne, hogy nem az én emberem. A sikátor világosabbik vége felől hangos csörömpölés hallatszott, majd a kocsma ajtaja újra kivágódott, és három kisportolt fiú lépett ki rajta. Nem a zajra jöttek, egyébként is távozni akartak, de felkeltette a figyelmüket a lány hosszú miniszoknyájából elővillanó combja. Magamban káromkodtam, de továbbra is unottan szemléletem az eseményeket. Elmémet a többi vendégnél tartottam, felfigyeltem a lány barátjára, aki a pirosra festett hajú pincérnővel intim együttlétbe keveredett a mosdóban. Ez talán még szánalmasabb volt, mint a lány alkoholizmusa. "Az est méltó megkoronázása... Az, hogy részeg, csak jó, így legalább nem emlékszik semmire holnapra..." – a gondolatok erőszakosan utat törtek maguknak az elmémbe, pedig erősen koncentráltam a fiúra és a pincérnőre. A fiúnak volt valami a fejében, amit mintha el akart volna rejteni előlem. Ez pedig ugye lehetetlen volt, mármint nem az, hogy elrejtse, bár ahhoz is kellene némi ügyesség, hanem az, hogy tudjon rólam és a képességemről. A lány viszont veszélybe került. Eszembe jutott egy másik város, A másik lánnyal, AZ egyetlen lánnyal, aki hasonlóan lehetetlen helyzetbe került, bár Ő józanul is képes volt vonzani a veszélyt. Az a bizonyos Port Angelesi este több szempontból megváltoztatta az életemet. Mageen felsikoltott, amikor letépték a kabátját karcsú testéről, így már csak a túlságosan mélyen dekoltált fölső és a kihívó miniszoknya volt rajta a törött sarkú cipőjével. Megint káromkodtam ezúttal fennhangon, mire az egyik debil a rejtekhelyem felé kapta a fejét. A fiú a mosdóban elvégezte a dolgát a pincérnővel, felöltözködtek, majd végigsimított piros haján. Akkor, csak akkor, egy pillanatra bevillant neki egy természetes vörös szépség. Victoria. Már találkoztak, és hamarosan újra fognak. Türelmetlen vágy kerítette a hatalmába, hogy mielőbb a megbeszélt helyen legyen, de nem mutatta meg nekem hol is van az.

47

A debil, amelyik felfigyelt a káromkodásomra elindult a rejtekhelyem felé. Reménykedett, hátha a lány egyik barátnője rejtőzött el a sikátor sötétjében. Mageen felsikoltott, amikor az egyik alak elkapta a karját, és durván magához szorította. Mocskos szavakat suttogott a fülébe, belemarkolt a hajába és hátrafeszítette a fejét. Nem hagyhatom. El akartam siklani felette, mert a fiú kijött a mosdóból, és búcsúzkodni kezdett az ismerőseitől. Néhány perc, és kilépett az ajtón, hogy elinduljon a találkozójára Victoriával. Nem téveszthettem szem elől. Mageen újabb fojtott sikolyt hallatott, de a fiú nem hallotta meg. Nem volt józan, de nem is volt teljesen elázva. Mégsem figyelt fel a dulakodásra az utca túlsó végén. A szemeimet forgattam, az emberek vaksága és egyéb érzékeiknek a tompultsága az évek során egyre rosszabb lett. A fiú befordult a sarkon, mire már emberi füllel is tisztán hallhatóan káromkodtam. Rádöbbentem, milyen mocskos szám lett, mióta elhagytam Forksot. A debil, amelyik felém tartott meghökkenve megtorpant. Nem számított egy férfi hangjára. Előléptem a saját árnyékomból, és megragadtam a torkánál. Elsápadt, az ujjaim alatt éreztem vérének őrült lüktetését, és az erőfeszítést, ahogy próbált összeszorított légcsövén keresztül friss oxigénhez jutni. A társai annyira el voltak foglalva a lánnyal, hogy észre sem vettek. Megéreztem az adrenalin édes illatát, ahogy belekeveredik a debil vérébe, mire a torkom veszélyesen izzani kezdett. Égetett és lángolt mintegy figyelmeztetve, egyszer már eljátszottam az istent! Nem! Lehunyt szemmel koncentráltam. Nem tehettem, bármennyire is megérdemelnék. Ha csak egyet is megölök közülük, nem leszek jobb, mint ők. Carlisle nem helyeselné, bár kétségkívül támogatna. Ami azonban még fontosabb volt, hogy Bella nem helyeselné. Nem lehetek nagyobb szörnyeteg, mint amilyen vagyok, mert... A gondolatmenetet kényszeredetten félbeszakítottam. A befejezés ilyesmi lett volna: "... mert egyszer még visszatérhetek az életébe a kérésére, vagy anélkül. És akkor a lehető legtisztábban akartam ott állni előtte." Ez nem fog előfordulni. Mélyet sóhajtottam, az ujjaimat lejjebb csúsztattam izmos nyakán, szorosabbra fogtam, és egy percen belül már ájult volt. A fiú gondolatai egyre távolodtak, már nem láttam merre tart. Kénytelen leszek a szagát követni... – Hé, te...! – kiáltott rám a másik tagbaszakadt fickó, és fenyegetőn elindult felém. A társa a lányt tartotta, aki félig ájultan próbált szabadulni a szorításából. Fogd vissza magad! – intettem magam, és a teljes erőbedobásom helyett lágy intéssel leütöttem a fickót, aki nagy robajjal elterült a földön.

48

Hátrakaptam a fejem. A kocsmában többen meghallották a zajt. Néhányan úgy tettek, mintha nem hallanák, nehogy bajba kerüljenek, de többen azonnal elindultak, hogy kiderítsék a zaj forrását. Most már elmehetek, gondoltam, ám ekkor penge éles súrlódását hallottam. A maradék egy alak egy vadászkést szorított a lány torkához, közben a testével fedezte magát. A penge a lány karcsú torkához nyomódott, mire egyet léptem, már késő volt. Vörös csík jelent meg, és folyt végig az alabástrom fehérségű bőrön. Azonnal megdermedtem, visszafojtottam a lélegzetem. A pillanat tört része alatt cselekedtem. Még egy másodperc és a felmentő sereg kitör a kocsma kopott faburkolatú ajtaján, de addigra a lány torkán keresztülmetszi ez a vadállat. Nem gondolkoztam, miért épp ezt a kifejezést használtam rá. Nekirontottam, elkaptam a kezét, mielőtt a kés még mélyebbre merülhetett volna a lány bőrébe, majd hátracsavartam a karját. A férfi felüvöltött fájdalmában, hallottam a csontjai ropogását. Biztos voltam benne, hogy eltörtem a kézperceit, de nem érdekelt, ez a legkevesebb... Csak finoman! – intettem magam újra, és időben lefékeztem ütésre lendülő kezemet, így nem zúztam halálra a koponyáját, csupán könnyedén ájulttá varázsoltam. Mire a kocsma ajtaja kivágódott, már újra az árnyékba vonultam. Az emberek felháborodottan rohantak az utca vége felé, és értetlenül álltak az apró vékony lány előtt, aki három ájult hústorony fölé magasodva mosolygott rájuk. Hátat fordítottam, és arra gondoltam nagyképűen, megvan az éves jótéteményem... Rohantam, hogy utolérjem a fiút. Az ok, amiért itt voltam, és az a lány jószerencséje, amiért segíteni tudtam rajta. A fiút azonban nem hallottam. Sehol. A város lassan ébredezni kezdett, a nap sugarai áttörték a látóhatárt, nekem pedig egyre nehezebben sikerült árnyékba vonulnom, nehogy észrevegyenek. Csak a gyorsaságom volt a fegyverem, de merre siessek, ha nem találom. Minden ember gondolataiba belenéztem, minden átlagos elméhez leereszkedtem, de sehol nem találtam a piros hajú pincérnő, vagy a nőstény képét. Eltűntek. Nem értettem, hogy lehetséges ez, hiszen csak néhány perc volt... A fogaimat csikorgatva jártam a várost napokig, hetekig... Az időnek megint nem volt gyakorlott hatalma felettem. Csak a fiút kerestem, akinek ott van a fejében Victoria. A fiút, akinek a neve: Riley.

49

Február, március...

A fiú szaga rögződött bennem, mintha a vérével karcolta volna a memóriámba. Átkozott, végzetes tetoválás, amely senki számára nem látható, egyedül én tudok a létezéséről. Gyűlöletes vonás, amit őriztem, kényszeresen megóvtam a felejtés múló pillanataitól. Mageen Boots-ot magam mögött hagytam. Tökéletesen közömbössé bírtam válni iránta, pedig nem hittem, hogy igazán így lesz. Az egész helyzete kísértetiesen hasonlított a Port Angeles-i estére, és Bellára... Bella. A gondolat égette az elveszettnek gondolt lelkemet, és lángra lobbantotta a testemet. Nem bírtam. Mi lehet vele? Vajon tovább lépett? Éli az emberek hétköznapi életét, amiben nem epekedik egy magamfajta szörnyeteg után a nap 24 órájában? Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta eljöttünk Forksból. Úgy éreztem, mintha már évezredek nyomták volna a vállamat, én pedig itt ragadtam a tisztítótűzben, amely újra és újra kínoz szerelmem hiányával. Megízleltette velem a létezés mámorosabb zamatát, most pedig itt hagyott a bepeshedt, keserű magányosságban. A világ összes erőbehatásának ellenállt jéggé dermedt testem, mégis úgy éreztem, mintha Bella hiánya könnyűszerrel összeroppantott volna. Kényszerítettem magam a koncentrációra. A fiú illata néha eltűnt, majd mikor már azt gondoltam, hogy végképp elvesztettem, egy fuvallat mindig visszasodorta hozzám. Kanyarogtam az utcában, de semmit nem hallottam. Mintha tudná, hogy megyek utána, érezné a veszélyt, amit jelentek a számára. Csak rohantam, mint egy őrült, holott tisztában voltam vele, ilyen gyorsan nem közlekedhet. A pánik elemi erővel söpört végig rajtam. Félő volt, hogy harag formájában robban ki belőlem. A szag eltűnt. ELTŰNT! Már legalább négy napja nem éreztem.

50

Céltalanul lődörögtem, homályosan érzékeltem, hogy átúsztam a Mexikói öblöt, aztán valahogy Kubában kötöttem ki. Sehol nem volt. Nem értettem, hogy volt képes kicsúszni az ujjaim közül, amikor pedig már szinte éreztem a nyakát az ujjaim között. Nem adhattam fel... Ha feladom, végem van. Az őrület talán megkönyörült volna vámpírelmémen, de nem vehettem biztosra ekkora kegyet, hisz a sors mindig is kegyetlenül bánt a magamfajtával. Elindultam visszafelé, figyeltem az embereket, a szagokat, az elméjüket, az emlékeiket, de semmi. Egészen az egyik teliholdas éjszakáig, amit Isla del Ray-en töltöttem. A kis szigeten a csillagokat átkoztam, sok egyéb más mellett. Őrlődtem, elinduljak-e vissza Texas felé, vagy hagyjam az ösztöneimet, és forduljak Brazília felé. Csalódottan hagytam el a szigetet, és a part felé tartottam visszafelé. Visszahúzott. Nem tudtam, mi az... Egy megérzés talán, vagy a Bella iránt érzett mérhetetlen kötődés. Nem tudtam, mi az, de éreztem, hogy vissza kell mennem. San Francisco zsúfolt városában értem partot. Ideális hely a vezekléshez, gondoltam keserűen. Céltalanul lődörögtem, továbbra is gondosan kerülve, nehogy rájöjjek az időpontra. Az újságosstandokat, a könyvtárakat, mindent, ahol véletlenül rábukkanhatok egy dátumra, mely számszerűen, tényként mutatja, mennyi ideje váltam ostoba, esztelen vámpírrá. Végül egy ismerős arc, még ismerősebb illata döntötte el. Láttam a fejében Rileyt. Mageen volt az, aki a történtek ellenére hűséges maradt a fiúhoz. Nem fért a fejembe, mégis meg tudtam érteni, hogy követni akarja őt. Egy fenét! Csak megkönnyebbültem. Láttam a lány fejében a telefonbeszélgetést, amiben a fiú arra kéri, hogy Brazíliában találkozzon vele. Jött a falsh szöveggel, hogy mennyire sajnálja, amiért magára hagyta, de nem tehetett mást, mert sokan voltak. A szemeimet forgattam volna, ha nem épp a haragommal próbáltam volna megküzdeni. Ostoba emberek! Azt hiszik el a fülükkel, ami kedves a szívüknek, hiába látja a szemük az igazságot. Ahogy Bella... Követtem őt. Össze volt zavarodva. Nem értette, hogyan tudott Riley olyan ridegen elbánni vele, hogy úgy megalázza. Egy felszolgálóval a mosdóban, ráadásul látta, hogy ott van a sikátorban, mégsem rohant segíteni. Mégis első szavára ugrott, és rohant az ismeretlen – az övéhez képest civilizálatlanabb – világba, hogy találkozzanak. Csak a képet figyeltem a fejében végig, ahogy keresztülvágtunk országokon, államokon. Először Venezuela, aztán egy éles kanyar, mielőtt elértük volna Guyana-t, és máris Columbiában voltunk. A pénzt befolyásos üzletember édesapjának köszönhette, akivel elhitette, hogy világkörüli útra megy. Tulajdonképpen igaza volt. Képtelen voltam sajnálatra, pedig mindenki kihasználta. Én legalábbis biztosan. Nem érdekelt, mi lesz vele, miután találkozunk a barátjával. Ecuador következett, aztán keresztülvágtunk az Amazonas őserdején. A lány mindig a megfelelő embereket válogatta ki segítőinek vagy vezetőjének. Biztos voltam benne, hogy ha

51

egy nap vámpírrá válna, neki is lenne különleges képessége. Talán fohászkodnom kellett volna, hogy soha ne találkozzon más fajtám bélivel. Míg úton voltunk kétségbeesetten kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, mely a felszínen tartott. A telefonbeszélgetése a fiúval, aki Victoriával állt kapcsolatban. Egy vészjelző kattogott az agyamban, de nem foglalkoztam vele. Kikapcsolni sem tudtam, ez afféle ösztönszerűség volt, ezért inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mageen következő busza Manausba indult. Kicsit lemaradtam, hogy legalább kihívás legyen a dologban. A közeli fákra kapaszkodva követtem. Tisztára, mint az idióta ágyékkötős Tarzan, gondoltam cinikusan, miközben az egyik ceiba fa teteje felé kapaszkodtam. A lány gondolatait figyelemmel tartottam a néhány kilométerrel előttem haladó autóbuszból. Egyfolytában a találkozáson járt az esze. Türelmetlen várakozása rám is átragadt. Újra és újra láttam előttem felbukkanni a nőstény vörös fürtjeit, és az ujjaim akaratlanul is begörbültek, ahogy odaképzeltem a nyakát. Hirtelen megdermedtem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A szemem sarkában mozgás láttam, de mire odakaptam a fejem, már nem volt ott semmi, csak a liánok csüngtek lefelé különös pókhálószerű mintát alkotva. Mégis éreztem. Az eltelt hónapok során a magány volt az egyetlen útitársam, és biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban nem volt mellettem. Valaki volt itt velem. "Az egész ruhatárad egyre jobban hasonlít a nomádokéhoz. Néhány hét, és biztosan raszta hajjal látunk viszont, ahogy ágyékkötőben himbálózol a liánokon!" – szuggerálta felém valaki a gondolatait, mire dühösen felmordultam. – Menj innen, Alice! A haragommal egy időben visszhangzott fel egy másik haragos sziszegés. Hát persze, Jasper nem engedte volna el egyedül, ha tudja, hogy hozzám jön. Gyilkos indulat áradt szét bennem. Tudtam, a megjelenésük csak egyet jelenthet: a vadászatnak vége. – Meddig akartad üldözni? Egészen Európáig? – kérdezte Alice immár fennhangon, mire megtámaszkodtam a faág felém kanyaruló végében, és felnéztem a néhány méterrel fölöttem mosolygó húgomra. – Hallgatlak! – szólaltam meg. Ha ember lettem volna, bizonyára rekedtesen tudom csak megtenni, de így a hangom teljesen normálisan csengett, nem úgy, mint aki hónapok óta némaságba burkolózik. Nem kellett megszólalnia, láttam a látomásait a fejében. Sorozatosan egymást után, amik kivétel nélkül mind arra figyelmeztették, hogy hamis úton járok. Victoria kiszagolta, hogy mire készülök. Riley valószínűleg már azon az estén megkezdte az átváltozását, amikor elvesztettem szem elől. A lány volt a csali. Victoria tudta, hogy követni fogom, ezért

52

feláldozta. Nem számítottak a vágyai, a fiú már amúgy sem lehetett az övé, hacsak nem akart meghalni. Elveszett minden. Elveszett a remény, hogy a bosszúállással elodázhatom a fájdalmam. Láttam Alice fejében az időt. Már fél éve tartottam magam távol a létezésem értelmétől. Hangosan felordítottam, a keserűség, a csalódottság és a düh visszhangozva kapott szárnyra az ősi dzsungel közepén. Megkezdődött a létezésem legszánalmasabb időszaka. Bella nélkül...

53

Algesia örvényében

Algesia örvényében (A telefonhívás előtt...) A zuhanás a végtelenségig tartott. Hosszú volt, örvénylő és fájdalmasabb, mint bármi, amit eddig létezésem során megtapasztaltam. Az elmúlt hónapokat dühbe és reménybe burkolózva töltöttem, ami elég vastag falat emelt körém, hogy a fájdalom ne tudjon áthatolni rajta. Most azonban véget ért a kellemes őrület, az algesia örvénye pedig egzaltált erővel szippantott magába. Ördögi körforgás volt, ahogy próbálkoztam visszatérni a családomhoz, a barátokhoz Denaliban, de végül mindig ugyanoda lyukadtam ki: nekem nem mellettük a helyem. Az egész tökéletes életemben hatalmas fekete lyukként tátongott Bella hiánya. Valahányszor megpillantottam egy lopott szerelmes pillantást Carlisle és Esme között, egy cinkos kacsintást Rose-nál és Emettnél, úgy éreztem, a több mint egy évszázada halott szívem újra és újra összetörik, és egy darab a lelkemből meghal. A családom nem tehetett róla, és a Denaliban élő barátaink sem. Senki, egyedül magamnak köszönhettem az egész fájdalomkúrát. A legdiszkrétebbek Alice és Jasper volt. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Alice pontosan tudta, mikor fogok feléjük fordulni. A végén már a gondolataikat is ügyesen elkendőzték előttem, így valóban nem tudtam, mikor rebbennek szét a pillantásomra. El kellett mennem. Nem maradhattam velük, mert egyfolytában Bellára emlékeztek és emlékeztettek. Akaratlanul ugyan, de a gyönyörű szív alakú arc a hatalmas csokoládébarna

54

szemekkel és a rózsásan telt ajkaival gyakrabban bukkant föl az emlékeikben, mint hittem volna... mint szerettem volna. Néha gyanútlanul álldogáltam – a zongorát messzire elkerültem –, és Esme elsétált mellettem, vagy lenézett rám a lépcső tetejéről, és mielőtt bármelyikünk észbe kaphatott volna, megjelent lelki szemei előtt, ahogy Bella szorosan mellettem áll, és felmosolyog rám. Mintha gyomorszájon vágtak volna, úgy rándultam össze. Megrökönyödve bámultam fel Esmére. Alice ekkor váratlanul mellettem termett. – Ezt vidd magaddal – mondta kifejezéstelen tekintettel, és a kezembe nyomott egy apró ezüsttárgyat. Meg sem néztem, mi az, gyorsan a zsebembe rejtettem, és köszönés nélkül, fájdalmasan együttérző gondolataikat magam mögött hagyva, kirontottam az ajtón. Hagytam a kocsit, hagytam mindent, csak rohantam. Minél messzebb annál jobb! Ezúttal semmit nem bíztam a véletlenre. A hitelkártyámmal, amit Alice a telefonomba rejtett repülőjegyet foglaltam egy európai városba. Nem maradhattam azonos földrészen Bellával. Tudtam, hogy a csábítás előbb-utóbb túlságosan nagy lenne, semhogy ellenálljak neki. Visszamenni, ellenőrizni, hogy biztonságban van, nem ártott neki senki, az egészsége tökéletes, Charlie jól van és vigyáz rá... Vég nélkül soroltam magamban már így is a visszatérésem indokait. Olyan könnyű lett volna megadnom magam a csábításnak. És kikerülhettem volna az örvény őrjítő forgatagából, mely egyre mélyebbre rángatott a fekete fájdalomba. Fájt. Minden annyira fájdalmas volt... Éreztem az oxigén áramlását a tüdőmben, és minden egyes légvételt kegyetlenül sajgó tüskék csikarásának éltem meg a légcsövemben. A fák árnyékából, később a házak takarásából figyeltem a napfelkeltét, és elátkoztam minden egyes pillantás, ahogy arra gondoltam, ebben a pillanatban talán éppen Bella fehér bőrét csókolják ezek a sugarak. A vadászat iránti mérhetetlen vágyam egészen lecsökkent, csaknem teljesen. De nem érdekelt. Nem számított semmi sem. Néha elkaptam egy – az utamba kerülő, vagy a kezem ügyébe akadó – rágcsálót, hogy a feltételes szükségleteim ki legyenek elégítve, de egyébként átadtam magam a kimerítő vegetációnak. Sodródtam az árral, a drága "minden annyira mindegy" érzéssel, és próbáltam kizárni minden boldog gondolatot. Eleinte még szórakoztattam magam ezzel. Kizárólag a keserű, minél fájdalmasabb érzelmeket engedtem bekúszni a fejembe, a többit egyszerű akarattal kirekesztettem. Csak jobban fájt volna... Hamar rá kellett jönnöm, hogy már ez sem segít elüldöznöm Bella emlékét a fejemből. Végül engedtem, hogy a hangok válogatás nélkül betörjenek az elmémbe. Elözönlöttek a gondolatok örvénylő kavalkádjai, és engedtem, hogy egyetlen végtelen káoszgömbé

55

alakuljanak. Tudtam, hogy lehetetlen, hiszen Carlisle emlékeiből tisztában voltam vele, hogy képtelenség, mégis kényszerítettem magam a táplálkozás felhagyására. Nem voltak önpusztító gondolataim, egyszerűen csak nem éreztem késztetést. Nem. Ez sem teljesen igaz, hiszen a torkomat szaggató fájdalom rácáfolt erre az elméletemre. Ha teljesen őszinte akartam lenni, akkor be kellett ismernem, hogy igenis voltak önpusztító gondolataim, és nagyon is éreztem késztetést egy nagy vad elejtésére. Az egyetlen, ami hiányzott, a motiváció. Hiába perzselt az éhség, nem láttam értelmét akár megmozdulni is, nem hogy vadásszak... És nem lehettem öngyilkos sem, mert talán egy nap meghallom Bella segélyhívását. Talán szüksége lehet rám valamikor, én pedig meghagytam neki az esélyt, hogy utolérhessen. Még önmagamnak is hazudok. Hogyan is érhetne utol? Én akartam őt elérni. Tisztában voltam vele, hogy egy napon megtörök, felhagyok a vezekléssel és visszatérek Forksba, hogy megnézzem, boldog! Fájdalom metszette ketté a mellkasomat. Nem tehetem! Bella számomra minden. Az egész világ. Még így is, hogy nincs mellettem, és fogalmam sincs mi történt vele az elmúlt fél évben. Nem hazudhattam neki. Magamnak igen, de neki nem. Muszáj volt kitartanom az ígéretem mellett, hogy nem veszek részt az életében. Váratlan dolog történt, először fel sem fogtam az agyamra borult fájdalmas köd miatt. A gondolatok áthatolhatatlannak tűnő falát apró rezgés törte meg. Éreztem Alice mobilját a zsebemben, és méla álmodozásomból visszatértem a valóság keserűen fortyogó üstjébe. A ívás csak ennyire volt jó. Természetesen eszem ágában sem volt felvenni. Bárki legyen is, hagyjon békében szenvedni. Bella mosolya ragyogott fel elhomályosuló szemeim előtt. A félszeg mosoly a meleg csokoládébarna, intelligenciát sugárzó szemeiben is tükröződött. Porcelánsimaságú arcán két rózsás pír jelent meg, és hallani véltem egyre gyorsuló szívhangját is. A gyomrom öklömnyire szűkült, és a torkomat elszorította valami. Tudtam, ha ember volnék, most igazán sírva fakadnék.

56

Rosalie hírei A telefon a zsebemben megint vibrált. Ez volt a huszonötödik alkalom huszonnégy óra leforgása alatt. Gondoltam kinyitom, hogy legalább azt lássam, ki próbál kapcsolatba lépni velem. Talán fontos. Lehet Carlisle-nak szüksége van rám. Gondoltam rá, de nem mozdultam meg. Nem voltam biztos benne, hogy hol is vagyok pontosan. Valami sötét padlástérben, tele patkányokkal és pókokkal. A pókok tudomást se vettek rólam és a patkányok széles fekhelyet biztosítottak. A levegő sűrű volt a főzőolaj erős szagától, az avas húsoktól, az emberi izzadságtól és a csaknem szilárd szennyeződésrétegtől, ami ténylegesen látható volt a nyirkos levegőben, mint egy fekete hártya minden felett. Alattam a gettóban, négyemeletnyi roskatag bérház fogadta be az életet. Nem törődtem azzal, hogy elkülönítsem a gondolatokat a hangoktól—egy nagy, hangos spanyol lármát alkottak együtt, amire nem is figyeltem. Csak hagytam, hogy a hangok eltávolodjanak tőlem. Értelmetlen. Ez az egész értelmetlen. Maga a létezésem értelmetlen. Az egész világ értelmetlen. A homlokom a térdeimhez nyomtam, és azon tűnődtem, hogy még milyen sokáig leszek képes elviselni ezt. Talán reménytelen. Talán, ha a próbálkozásom úgyis bukásra van ítélve, abba kéne hagynom az önsanyargatást, és csak szimplán vissza kellene mennem… Az elgondolás annyira erőteljes volt, olyan gyógyító—mintha a szavak érzéstelenítő szert tartalmaznának, elmosva a hatalmas fájdalmat, ami alá el voltam temetve—hogy zihálásra és szédülésre késztetett. Most elmehetnék, visszamehetnék. Bella arca, ami mindig a szemem előtt volt, mosolygott rám. Ez az üdvözlés mosolya volt, a megbocsátásé, de nem érte el azt a hatást, mint amit valószínűleg a tudatalattim szándékozott kapni. Persze, hogy nem mehetek vissza. Elvégre mi volt az én fájdalmam összehasonlítva az ő boldogságával? Képesnek kellene lennie a mosolyra, félelemmentesen és veszélytelenül. Egy lélektelen jövő utáni vágyódás nélkül. Ennél jobbat érdemel. Jobbat érdemel nálam. Amikor elhagyja ezt a világot egy olyan helyre fog menni, ami örökre el van zárva előlem, nem számít, hogy hogyan viselem magam itt. A végső elválás gondolata sokkal, de sokkal hevesebb volt, mint az eddig érzett fájdalom. A testem beleremegett. Amikor Bella elmegy arra a helyre, ahova tartozik, és én sohasem tudok majd, nem időzök itt tovább. Kell, hogy legyen feledés. Kell, hogy legyen megkönnyebbülés. Ez volt az én reményem, de nem volt rá garancia. „Aludni, Talán álmodni: ez a bökkenő.” idéztem magamnak. (Shakespeare: Hamlet—ford.) Még akkor is, ha már csak hamu leszek, fogom-e még mindig érezni valahogyan az elvesztése okozta gyötrelmet? Ismét megborzongtam. És, a fenébe is, megígértem. Megígértem neki, hogy nem fogom megint kísérteni az életét, hogy ismét belevigyem a fekete démonjaimat. Nem vonom vissza a szavam. Hát tudtam én bármi jót is tenni vele? Bármit az égvilágon? A visszatérés ötlete a felhős kisvárosba, ami mindig is az én igazi otthonom volt ezen a földön, újra bekígyózott a gondolataimba. Csak, ellenőrzés végett. Csak hogy lássam, hogy jól van, és biztonságban van és boldog. Nem, hogy meggátoljam. Sohasem tudná meg, hogy ott voltam… Nem, a fenébe is, nem.

57

A telefon megint vibrált. - Fenébe, fenébe, fenébe - morogtam. Felteszem, használhatnám a hívásátirányítást. Kipattintottam a telefonomat és fél év óta először éreztem sokkot, amikor felismertem a számot. Miért hívna engem Rosalie? Ő volt az egyetlen ember, aki valószínűleg élvezte a hiányomat. Biztos valami igazán rossz dolognak kell lennie, ha beszélnie kellett velem. Hirtelen elfogott az aggódás a családomért és megnyomtam a hívásfogadás gombot. - Mi van? - kérdeztem feszülten. - Óh, wow. Edward felvette a telefont. Megtisztelve érzem magam. Amint meghallottam a hanghordozását, azonnal tudtam, hogy a családom jól van. Biztos csak unatkozott. Nehéz volt kitalálni indítékait anélkül, hogy a gondolatai kalauzoltak volna. Rosaile soha sem mutatott sok értelmet nekem. Az indíttatásai általában a legkitekertebb féle logikán alapultak. Összecsaptam a telefont. - Hagyj békén! - suttogtam a semmibe. Természetesen a telefon azonnal újra vibrálni kezdett. Vajon addig fog hívogatni, amíg át nem adta azt az akármilyen üzenetét, amivel azt tervezte, hogy majd bosszant engem? Valószínűleg. Hónapokba fog telni neki, hogy belefáradjon ebbe a játékba. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom neki, hogy a következő fél évben nyomogassa az újratárcsázás gombot… és aztán sóhajtottam és megint felvettem a telefont. - Essünk túl rajta. Rosalie végigszáguldott a szavakon. - Azt gondoltam, tudni szeretnéd, hogy Alice Forksban van. Kinyitottam a szemem és az arcomtól pár centire lévő elrohadt fagerendákra bámultam. - Mi? - A hangom fakó volt, érzelemmentes. - Tudod, hogy milyen Alice - azt hiszi, mindent tud. Mint te. - Rosalie humortalanul kuncogott. A hangjának volt egy ideges éle, mintha hirtelen bizonytalan lenne abban, mit is csinál. De a dühöm nehézzé tette, hogy törődjek azzal, mi Rosalie problémája. Alice megesküdött nekem, hogy követi a léptem Bellát illetően, bár nem értett egyet a döntésemmel. Megígérte, hogy békén hagyja Bellát… addig, ameddig én is. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy végül majd megadom magam a fájdalomnak. Talán igaza volt ezzel kapcsolatban. De nem adtam meg magam. Még. Szóval mit csinál ő Forksban? Ki akartam csavarni a sovány kis nyakát. Nem mintha Jasper hagyná, hogy olyan közel kerüljek hozzá. Egyszer elkapott egy dühös fuvallatot, ami felőlem érkezett… - Ott vagy még, Edward? Nem válaszoltam. Összecsíptem az orrnyergemet az ujjbegyeimmel azon tűnődve, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy vámpírnak migrénje legyen. Másrészről pedig, ha Alice már úgyis visszament… Nem. Nem. Nem. Nem. Ígéretet tettem. Bella megérdemli az életet. Ígéretet tettem. Bella megérdemli az életet. Ismételgettem a szavak, mint valami mantrát, próbálva megtisztítani a fejem Bella ablakának csábító képétől. A bejárattól az én egyetlen menedékembe. Kétségtelenül hason kell majd csúsznom, ha visszatérek. Ezt egyáltalán nem bánnám.

58

Boldogan tölteném a következő évtizedet a térdeimen, ha vele lehetnék. Nem. Nem. Nem. - Edward? Még az sem érdekel, hogy miért van ott Alice? - Nem különösebben. Rosalie hangja most már kissé önelégültté vált, kétségtelen, hogy kierőszakolta belőlem a választ. - Nos, persze, nem egészen szegi meg a szabályokat. Úgy értem, te ugye csak arra szólítottál fel minket, hogy maradjunk távol Bellától? Forks többi része nem számít. Lassan pislogtam egyet. Bella elment? A gondolataim körüljárták ezt a váratlan fordulatot. Még nem érettségizett le, szóval biztos visszatért az anyjához. Ez jó volt. A napfényben kellene élnie. Ez jó volt, hogy képes volt maga mögött hagyni az árnyékokat. Próbáltam nyelni, de nem tudtam. Rosalie nevetése idegesen csengett. - Szóval nincs szükség rá, hogy mérges légy Alice-re. - Akkor miért hívtál Rosalie, ha nem Alicet akartad bajba keverni? Miért zaklatsz engem? Uhh! - Várj! - mondta, pontosan megérezve, hogy megint lecsaphatnám a telefont. - Nem emiatt hívtalak. - Akkor meg miért? Mondd el gyorsan, és aztán hagyj békén. - Nos… - hezitált. - Nyögd már ki Rosalie. Tíz másodperced van. - Azt hiszem, haza kellene jönnöd - mondta Rosalie sietve. - Belefáradtam Esme szomorkodásába, és hogy Carlisle sose nevet. Szégyenkezned kéne amiatt, amit tettél velük. Emmett állandóan hiányol téged és kezd az idegeimre menni. Van egy családod. Nőj föl és gondolj másra is magadon kívül. - Érdekes tanács, Rosalie. Hadd mondjak el neked egy aprócska történetet a bagolyról és a verébről… - Én, ellentétben veled, gondolok rájuk. Törődsz te egyáltalán azzal - ha már senki mással nem - hogy mennyire megbántottad Esmét? Jobban szeret téged, mint minket, többieket és ezt te tudod jól. Gyere haza! Nem válaszoltam. - Azt hittem, ha ennek az egész Forks dolognak vége, akkor majd túllépsz rajta. - Forks sosem volt probléma, Rosalie - mondtam, próbálva türelmesnek lenni. Amit Esméről és Carlisle-ról mondott megpendített egy húrt bennem. - Csak azért, mert Bella — nehéz volt hangosan kimondani a nevét— Floridába költözött, nem jelenti azt, hogy képes vagyok… Nézd, Rosalie. Tényleg nagyon sajnálom, de, bízz bennem, senkit nem tenne boldoggá, ha ott lennék. - Öhm… És megint ez az ideges hezitálás. - Mi az, amit nem mondasz el nekem, Rosalie? Esme jól van? És Carlisle… - Ők jól vannak. Csak… nos, nem mondtam, hogy Bella elköltözött. Nem szólaltam meg. Újra átfutottam a fejemben a beszélgetésünkön. De, Rosalie mondta, hogy Bella elköltözött. Azt mondta, hogy: …te ugye csak arra szólítottál fel minket, hogy maradjunk távol Bellától? Forks többi része nem számít. És aztán: Azt hittem, ha ennek az egész Forks dolognak vége… Tehát Bella nem volt Forksban. Mit értett akkor az alatt, hogy Bella nem költözött el? Rosalie akkor újra végigszáguldott a szavain, ez alkalommal majdnem dühösen mondva őket. - Nem akarták elmondani neked, de szerintem ez hülyeség. Minél gyorsabban túljutsz

59

ezen, annál hamarabb térnek vissza a dolgok a normális kerékvágásba. Miért hagyjuk, hogy a föld sötét szegleteiben szomorkodj, amikor semmi szükség rá? Most már haza tudsz jönni. Újra egy család lehetünk. Vége van. Az elmém úgy tűnt, felmondta a szolgálatot. Nem tudtam felfogni a szavait. Olyan volt, mintha valami nagyon-nagyon kézenfekvő dolgot próbálna nekem elmondani, de fogalmam sem volt, hogy mi is az. Az agyam játszott az információval különös mintákat alkotva belőle. Értelmetlenség. - Edward? - Nem értem miről beszélsz Rosalie. Egy hosszú, néhány emberi szívdobbanásnyi szünet. - Meghalt, Edward. Egy még hosszabb szünet: - Sa….sajnálom. Azt hiszem, jogod van tudni. Bella… két nappal ezelőtt levetette magát egy szikláról. Alice látta, de már túl késő volt, hogy bármit is tenni. Azt hiszem, segíthetett volna, még ha meg is szegi a szavát, ha lett volna rá idő. Visszament, hogy megtegyen Charlie-ért mindent, amit csak tud. Tudod, hogy mindig mennyire törődött vele… A telefon kialudt. Beletelt néhány másodpercbe mire rájöttem, hogy én nyomtam ki. Egy hosszú, megfagyott időközig ültem a poros sötétségben. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mintha az univerzum is megállt volna. Lassan, úgy mozogva, mint egy öregember, bekapcsoltam a telefonomat és tárcsáztam az egyetlen számot, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem hívok újra. Ha ő lesz, leteszem. Ha Charlie lesz, valamilyen ürüggyel megszerzem az információt, amire szükségem van. Bebizonyítom, hogy Rosalie beteges kis vicce nem igaz és aztán visszatérek a semmimbe. - Swan rezidencia - vette fel a telefont egy hang, amelyet még soha sem hallottam. A férfinak rekedt, mély, de még fiatalos hangja volt. Nem álltam meg, hogy végiggondoljam az ebből való következtetéseket. - Itt Dr. Carlisle Cullen - mondtam tökéletesen utánozva az apán hangját. - Beszélhetnék kérem Charlie-val?” - Nincs itt - válaszolta a hang, és halványan meglepődtem a benne rejlő haragon. A szavak már szinte morgások voltak. De nem számít. - Nos, akkor hol van? - követeltem egyre inkább türelmetlenné válva. Volt egy rövid szünet, mintha az idegen el akarná hallgatni előlem az információt. - A temetésen - válaszolta végül a fiú. Megint lecsaptam a telefont.

60

A telefonhívások után

A világ összeomlott, beszűkült és véget ért. Nem létezett többé semmi. Ha valaha élt bennem egy cseppnyi hit, amely alátámasztotta az apám elképzelését a lelkekről és a mennyországról, hát ebben a pillanatban végérvényesen kiégett belőlem. Halott!! Miféle kifordult, betegesen működő világban élünk, ha egy olyan tiszta teremtés meghalhat, mint Bella. Az én Bellám... Nincs többé! Nem! Nem! Nem! Nem lehetséges. Talán Rosalie megszervezte az egész telefonhívásos akciót... talán csak valami őrült félreértés... Túl sok a talán. És Rosalie sem olyan jó színésznő, hogy így előadjon valamit, még ha csak telefonon keresztül is. Vége. Mindennek vége. Éltem, mert ő is élt, de mi lesz most velem?? Az egész testem sajgott, a vérszomjam pedig elhalványodott az újkeletű fájdalom mellett. Égetett, perzselt, felemésztett, mielőtt rájöhettem volna, hogyan lehet küzdeni ellene. Aztán rájöttem, hogy nincs értelme... nem akarok küzdeni, csak engedni, hogy felemésszen a fájdalom. – Neeem! – ordítottam, és nyomoromban az átkozott padlót kapartam. Felemeltem a fejem, és arra fordítottam az arcom, amerre az eget képzeltem a kopottas tető felett. – Miért őt, és miért nem engem? Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, már nem érdekelt ki lát meg, és ki nem, vagy ki hallja a szenvedésem. Ökölbe szorultak az ujjaim, én pedig teljes őrült haragommal lesújtottam a padlóra. A fa könnyedén, hangosan reccsenve engedett az ütésnek, de ez kevés volt. Rombolni akartam. Ártani a világnak, ahogy ő ártott nekem, amiért elragadta tőlem Bellát. A gyűlölet és a harag fellángolt bennem, és a vérszomjas szörnyeteg gyűlölete ezúttal a plafont sújtotta. Vakolatdarabok hullottak a vállamra, fekete hályog hullott a szemeim elé, és szabadjára engedtem az érzelmeimet.

61

Kirobbantam a bűzös tetőtérből és rohanni kezdtem. Száguldottam, és ordítottam, hogy a világ tudomására hozzam a fájdalmam. Útközben mindennek nekimentem, aminek csak bírtam, lehetőleg teljes, pusztító erőmmel. Házak sarkait vonszoltam magam után, kukák repültek a kerület túlsó végébe, fákat csavartam ki gyökerestől, míg végül teljesen kiürülve csak rohantam. Belevesztem a futásba, a sebesség volt az egyetlen társam, miközben feketén lángoló szemeim előtt egyfolytában Bella mosolya lebegett. Beletelt egy kis időbe, hogy a rohanásomnak célja van. Egyetlen cél, ami segíthet megszabadulnom a fájdalomtól.

62

A Volturi árulása

Bár fogalmam sem volt, honnan indultam, de fél óra alatt elértem Volterrába. gyorsan kellett cselekednem, mert tudtam, ha Alice meglátja, mire készülök, mindent meg fog tenni, hogy megakadályozza. Szinte már hallottam, ahogy szól Jaspernek: "Tennünk kell valamit!" Reméltem, hogy Jaspernek lesz annyi esze, hogy otthon tartsa. Különben sem számít. A Volturi általában azonnal teljesítette az enyémhez hasonló kéréseket. Még élvezték is. Különösen Aro. Legalábbis, amit ki tudtam venni Carlisle emlékeiből. A világ újra életre kelt, éreztem a szagokat, a levegő áramlását, mindent, ráadásul ezerszeresre felnagyítva, hiszen az érzékeimet rég nem használtam. Az új cél, hogy követhetem Bellát az ismeretlenbe, feltámasztott. Végre vége lesz. A kín, hogy nem lehet mellettem, elviselhetőbb volt, mint az, hogy többé nem létezik. Én pedig képtelen vagyok olyan világban élni, ahol ő nem létezik. Ez egyértelmű volt. És mivel más lehetőség nem maradt, boldogan rohantam a végzetem felé. Hajnalban, még sötétben érkeztem meg a városba, ahol még a szag is vámpírhordára és alvadt vérre emlékeztetett. Mindenfelé vörös díszeket lengetett a lágy éjjeli szellő, de nem tudtam rájönni hirtelen, milyen ünnepségre készülődnek a városlakók. A templom felé vettem az irányt. Tudtam, hogy onnan több lejárat is létezik a földalatti világ felé. Carlisle elmagyarázta, hogy az egész város alatt húzódik egy másik, több kanyarulattal és csapdával, mintha egy labirintus lenne. A Volturi kínosan ügyelt a megjelenésre, a pletykák megfelelő terjedésére és arra, hogy még véletlenül se kerüljenek nyilvánosságra. Túl kevesen voltak ahhoz, hogy legyőzzék az emberi fajt, a kísérleti nyúl szerephez pedig egyáltalán nem fűlt a foguk. Átsétáltam a téren, megkerültem a szökőkutat, és már hallottam az őrök gondolatait. Fel voltak készülve az összecsapásra, ahogy én is. Csak én jobban: nem volt veszíteni valóm. Többé már nem. Nem érdekelt, hogy eljutok-e a Volturiig vagy itt helyben megölnek. Csak jobb lett volna. Előnyösebb, fölösleges időhúzás nélkül. Talán több fájdalom, de mit számított már ez, csak legyen vége. Sajnos azonban az őrök jobban be voltak tanítva, mint reméltem. Eszük ágában sem volt ott helyben végezni velem. – Minek jöttél? – kérdezte a magasabbik. Nem viseltek köpenyt, mivel a nap csak néhány óra múlva kelt fel. Hidegen néztem rá, egész lényemet átjárta a fájdalmas veszteség és a harag. – Meghalni.

63

Úgy néztek rám, mint aki teljesen megőrült. Nem is sejtették, milyen közel járnak az igazsághoz. A fajtámat ugyan megkímélte a sors kegyetlensége az elmebaj hivatalosan vett fogalmától, mégis ahogy végignéztem magamon egyértelműen az őrület jeleit lehetett felfedezni. A lábaim csupaszak és koszosak voltak, a ruházatomból is áradt a gettó bűze, az ingem és a nadrágom elszakadt. Tudtam, bár nem láttam magam, hogy a szemeim sötétebben villognak, mint bármilyen fénytelen éjszaka. Élettelenül, halálosan. – Kövess! Naná, hogy követtem. Ha nem akart volna beengedni, biztosan teszek róla, hogy letépje a fejemet ott helyben. Így azonban bevezetett az első helyiségbe, ami a tágas nyirkos folyosóról nyílt. Nem az a hely volt, ahol szokták fogadni a vendégeket, ezzel tisztában voltam Carlisle emlékeiből. Azonban a célnak tökéletesen megfelelt. Az őrök gondolataiból tudtam, hogy hamarosan Aróval fogok társalogni a kivégzésem lehetőségeiről. Míg elmentem értesíteni a vámpírfejedelmet, addig még egyszer átgondoltam a helyzetemet. Milyen jó lett volna beszélni Carlisle-lal. Tudni, mit gondol az egészről, vagy végighallgatni Alice szemrehányásait, Esme könyörgését, hogy jobb belátásra térítsen... Megráztam a fejem, mintha ezzel könnyebben tudnám őket száműzni a gondolataimból. Bella arca jelent meg előttem újra. Mit szólna, ha tudná, mit teszek? Összeráncolná a homlokát, és azzal a bájosan ártatlan naivitással nézne rám, amivel belopta magát a szívembe. Helytelenítené. Ebben egészen biztos voltam. Kíváncsi gondolatok kúsztak be hozzám a folyosóról. Aro közeledett. Rábeszélt volna, hogy forduljak vissza a családom kedvéért, önmagamért, bármi miatt, ami valaha számított nekem. Már hallottam méregdrága olasz cipőjének határozott koppanásait az ajtó túloldaláról. Néhány lépés, és szembenézhetek a saját magam által kiválasztott hóhérommal. Elmondta volna, hogy nem ér annyit. Sosem sejtette, hogy valóban ő az egyetlen világom. Nélküle nem létezett semmi. Értelmét vesztette a létezésem. A kilincs megmozdult, az ajtó kitárult, és Aro sápadt kíváncsian mosolygó arcával találtam szemben magam. Nincs visszaút.

64

Egyetlen választásom maradt, hogy békére leljek. Tudtam, hogy Aro gyors lesz, precíz és könyörtelen. Erre volt szükségem, így a kínjaim végtelen tengerébe megfeneklett hajóm végleg elsüllyedhet több hónapnyi reménytelen küzdelem után. Végre...

65

Átkozott Volturi, átkozott világ, átkozott emlékek!!!

Nem tette meg! Képes volt visszautasítani! Ostoba vénember! A mérgem burjánzott bennem, elöntötte a számat. Gyilkolásra készen álltam, jobban, mint eddigi szánalmas létezésem során bármikor. Kényszerítettem magam, hogy ne rontsak neki magának Arónak. Ha engedtem volna a csábításnak, és végzek vele, bosszúból képesek lettek volna kiirtani az egész Cullen családot. Így hát fejet hajtottam, és belül forrongva, de kívül higgadt keserűséggel hallgattam a monológját, miután visszatért a társaitól. Legalább két órába telt, míg megvitatták, mihez kezdjenek velem. Aro képessége sokban hasonlított az enyémhez, bár a korlátai engem biztosan megőrjítettek volna. – Nem szeretnénk elveszíteni, Edward – mondta Aro erőtlen, lágy hangján. – Megfontolhatnád, hogy csatlakozol hozzánk. A képességed nagy hasznunkra válna. Kár lenne elpazarolni egy ilyen tehetséget. Hánynom kellett a szövegétől, és a legszívesebben felrobbantam volna mérgemben. Fogalma nem volt, mit akarok. A halálra vágytam. A végleges, a visszafordíthatatlan, a Bella hiányát tökéletesen és légmentesen elzáró halálra. Lassan, haragos indulataimat elnyomva megcsóváltam a fejemet. – Akkor majd más megoldást találok, hogy kikényszerítsem belőletek – jelentettem ki eltökélten. – Vehetjük ezt fenyegetésnek? – villant fel hirtelen Aro vörös szeme, mire a háta mögött várakozó őrök azonnal előrébb léptek. Felmordultam örömömben. Ha csak ennyi kell, hát akár vehetik annak is. De Aro, mintha kitalálta volna a gondolataimat, felemelte fakó kezét, és leállította őket. Az őrök – legnagyobb sajnálatomra – visszaléptek, ám a gondolataikból kiolvastam, hogy továbbra is résen vannak, figyelik minden mozdulatomat. – Inkább ígéret, Aro – szólaltam meg végül morózusan hosszú szünetet követően.

66

Az ősvámpír arcán elismerés suhant keresztül, elméjében újra feltűnt Carlisle, és akaratlanul is vele azonosított. Pedig mennyire nem voltam olyan, mint ő. Soha nem tette volna meg ezt a családdal, amire én készültem. – Az ígéretek arra valók, hogy megszegjék őket, nemde bár? – motyogta Aro, majd hátat fordított, és népes kíséretével egyetemben faképnél hagyott. A legszívesebben azonnal ráugrottam volna, hogy apró darabokra cincáljam, de visszafogtam magam. Gondolkodj, Edward! – intettem magam, és ujjaimmal az orrnyergemet kezdtem masszírozni. Tudtam, hogy Aro döntése végleges. Bármit teszek idebenn, védve vagyok. A kulcsszó, mint hatalmas neontábla villant fel a mondatban. Idebenn! Nem kötelezően itt a Volturi otthonában kell bajt okoznom, hogy azonnali hatállyal végrehajtsák az ítéletet. A felszínen rengeteg civil volt. Emberek, valami ünnepre készülődtek, mert nyüzsgött minden utca, az egész város vibrált. Tűnődve indultam a felszín felé, érzékeltem, hogy a nap már magasan jár. Feltűnés! Hogy lehetne igazán jól csinálni? Felötlött bennem a gondolat, hogy ha behajítanék néhány nagyobb autót a tömegbe, akkor biztosan megszegném a Volturi szent törvényét. Akkor jöhetnének az őrök, és... Nem jó. Az ördögbe, ez mégsem jó! Az autók hajigálása közben megsérülhetnek az emberek is, amit pedig végképp nem akartam. Ha már meghalok, úgy kellett csinálnom, hogy a családom, különösen Carlisle ne szégyennel gondoljanak rám. Tudtam persze, hogy nem fog tombolni bennük a büszkeség, de a szégyen csak rontott volna az egész helyzeten. Amíg töprengtem, hogyan vívom ki a Sorsomat magam ellen, minduntalan a felszínre törtek rég eltemetett emlékeim. Bella, ahogy az ebédlőben hátrapillant a válla fölött és először találkozik a tekintetünk; az első beszélgetésünk a megtérésem után, ahogy az arcát az előrehulló haja mögül vizslattam; ahogy elpirul; ahogy rám mosolyog... Fájdalmas nyögés hagyta el a torkomat. Az arcomat a tenyerembe temettem. Órák teltek el így, én meg meghúztam magam az egyik csatornában, mint valami átkozott patkány. A nap fénye erősen tűzött, eljutott a lyukba is, ahol én kucorogtam. A fény elérte ernyedten heverő kezemet, és a bőröm azonnal felszikrázott, gusztustalan gyémántszínben szikrázott. Bella imádta ezt. A napfényben fürdő bőröm ott ragyogott a barna szemeiben, ahogy rám nézett. Semmi undor, semmi megvetés nem volt benne, csak a végtelen ámulat. Az emlékfoszlány hirtelen megszakadt, ahogy az értelem felgyulladt őrület közeli állapotban lévő elmémben. A fény... a bőröm... a szikrázás... Ünnepség és tömeg, és a tér, ahol a legtöbben lesznek. És a térrel szemben az óratorony, aminek a kapujába éppen oda fog sütni a nap pontosan délben. Elégedett mosolyra húztam az ajkaimat. A tervem készen állt. Tudtam, hogy a húgom is látja velem együtt. Már tudta, mire készültem, de nem tehetett semmit. A döntésem végleges volt. Bella nélküli létem egyenlő a halállal. Reménytelen végzet A harang mély zúgása hosszant bejárta a teret. A vas öntvény, mintha értem zokogott volna. Elérkezett az én időm, a szenvedésemnek hamarosan véget vetnek a Volturri átkozott szolgái. Mehetett volna könnyebben is, de Aro szerette mindennek megadni a módját. Csatlakozzam hozzájuk, javasolta nyájasan. Micsoda képtelen gondolat. Még ha történne valami csoda, ami miatt ragaszkodnék ehhez a szánalmas, gyűlöletes léthez, mely a földhöz kötött, akkor sem

67

akarnék a Volturri klán családtagja lenni. Az elveim mélyen gyökereztek, ahonnan még ők sem képesek kitépni, és ahová Carlisle ültette, több mint száz éve. Újabb, mély harangzúgás rezgette meg a levegőt körülöttem. Lassan előreléptem egyet. Az ingem lecsúszott a vállamról, csöndes suhanással landolt a lábamnál. Kezeimet magam mellé engedtem, a tenyeremet kifelé fordítottam. Így jeleztem a figyelőimnek, hogy nem akarok ártani senkinek. Lehunytam a szemeimet, már nem számított semmi. Nem láthattam semmit ezen a világon, ami érdekelt volna, viszont csukott szemmel velem volt az egész világ. Bella arca, mint távolban lebegő angyal mosolygott rám. Carlisle elméletében reménykedtem, annyira akartam, hogy igaza legyen. Ha véget vetnek ennek a szörnyű létnek, amit Bella kedvesen mindig életnek hívott, talán találkozhatom vele. Talán... Skizofrén elmém egyik része nagyon akarta, míg a másik rettegett attól a helytől. Egy lépésre álltam a haláltól, mégsem voltam képes hinni benne, hogy létezik hely olyasvalakinek, mint én. A rengeteg kiontott élet, amit magam mögött hagyok számomra csupán egyetlen utat mutathatott. Azon a fajtám által kitaposott ösvényen jutok el a kárhozott pokolba. Még az is megváltás lesz számomra. Nem bírtam volna még egy hetet elviselni Bella nélkül. A harang még egyet kondult. Csendülésében mintha Bella hangját hallottam volna. Elmosolyodtam a képtelen hallucinációmon, és betudtam az agyam végső segélykiáltásának, amit utolsó másodperceimben gyártott. Éreztem a nap sugarait, tudtam, csak egy lépés választ el tőle... és a végtől. A megváltás elérkezik, amint egyet mozdulok. Engedni akartam a napfény hívogató melegének, amikor valami nekem jött. Mintha simogatás lett volna, halvány érintés, kíváncsi voltam, mi okozta. Talán éppen meghaltam, és azt éreztem ennyire tompán? Érdekes vízió tárult résnyire kinyílt szemeim elé. A tompa érintés egy ütközés volt. Bella jött nekem, és visszapattant gyűlöletes kőszobor testemről. Ösztönösen utánakaptam, hogy a megszokott óvatossággal zárjam körbe karjaimmal törékeny testét, mielőtt hanyatt vágódna a betonon. Valóban meghaltam, ő pedig ekkora hévvel rohant elém, hogy együtt töltsük el az öröklétet a mennyországban. Valóságosnak tűnt. Puha teste, karcsú és törékeny volt, mintha valóban itt állt volna előttem. Szemeiben rémületet fedeztem fel a megkönnyebbülés mellett. Hibátlan arca végre valóban előttem volt, és mennyivel gyönyörűbbnek hatott, mint az engem kísértő képek az elmúlt hónapokban. – Döbbenetes! – leheltem megadóan, és azt kívántam, bárcsak az apám is ott lenne, hogy lássa, amikor fejet hajtok az elmélete előtt. – Carlisle-nak tényleg igaza volt! Bella beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. A hangját hallottam. Kedves volt, kellemes emlékeket hozott vissza penészes elmémbe. Halovány rés volt, melybe beszélt, így nem értettem tisztán, mit mond, de nem számított. Majd később elismétli, ha akarja. Szorosan tartottam karcsú testét, talán szorosabban, mintha még életben lennénk, de nem annyira, hogy kárt tegyek benne. Milyen forró volt, mennyire valóságos. Keserű lényemnek felüdülés volt látni őt. A külvilág megszűnt létezni körülöttem, csak Bella számított, őt figyeltem az összes létező érzékemmel. Valóban döbbenetes volt. Hogy csinálták? Még Jasper sem volt ennyire gyors, sőt, még én sem. – Hihetetlen, milyen gyorsan történt – magyaráztam a valóságos víziómnak, aki értetlenül tátogott tovább. – Nem is éreztem semmit... nagyon jól csinálták... Mit számít, hogyan csinálták? Lehunyt szemmel szívtam magamba hajának mézédes illatát. Jó volt érezni újra, bár a torkomban lobogó tűz forrón emlékeztetett a régi életemre. Hogyan

68

is bírtam létezni eddig nélküle? Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy már valóban csak órák kérdése volt, hogy visszatérjek hozzá a bocsánatáért esedezve. Elkéstem, és ez az életébe került. Talán sajnálkoztam volna, ha nem látom a szemeiben a végtelen megbocsájtást. Szerelmem töredéke tükröződött a csokoládészemekben. Ez a szempár kísértett az elmúlt hónapokban. A fájdalom, amit bennük láttam ott az erdőben ezerszer jobban kínzott, mint a szomjúság okozta felmaródás a torkomban. – "A halál, mely kiszívta lélegzeted mézét, még nem tudott erőt venni szépségeden!" – leheltem lágyan. Nem találtam megfelelőbb szavakat, melyek jobban kifejezhetnék a mondani valómat. És még ez is csupán gyönge megfogalmazása volt mindannak, amilyennek valóban láttam őt. Mélyen szívtam magamba fájdalmas illatát. már nem akartam a fájdalom nélkül létezni. Emlékeztem, régen mekkora erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam magam... hogy ne ártsak neki semmilyen módon a vágyaimmal. Most nem akartam mást, csak mazochista módon érezni, minél erősebben ezt a fájdalmat. – Pontosan olyan illatod van, mint azelőtt. Szóval lehet, hogy ez mégiscsak a pokol – jegyeztem meg, majd számára észrevétlenül vállat vontam. – Annyi baj legyen, nekem így is jó. Azt sem bántam volna, ha a tisztítótűz lángjai elemésztenek, csak ez a kellemes látomásom maradjon velem mindvégig. És akkor végre tágabbra feszítette hangjával a rést, így eljutott a tudatomig, amit mondani szeretett volna. – Nem haltam meg! És te sem! Kérlek, Edward, mennünk kell innen! Nem lehetnek messze! Kérdőn vontam fel a szemöldököm. Talán érzéki csalódás volt, de úgy tűnt, mintha kiabálna velem. Miért kiabál? Tudja, hogy kitűnő a hallásom. – Hogy mondtad? – érdeklődtem nyugalmam teljes birtokában, miközben éreztem, ahogy lassan tisztul az elmém. Fölényes várakozásom a kivégzésemre vastag ködréteget borított elmémre, de Bella szavai lassan húzták lefelé róla képzeletbeli függönyömet. Ahogy lehullt a leplem a tudatomba ezernyi gondolat szivárgott vissza. Katonás rendben találták meg a helyüket a valós hangok, a gondolatok vékony, ezüstös szálai, valamint Bella kétségbeesett kiabálása az agyam különböző szegleteiben. – Hogy nem haltunk meg, legalábbis eddig még nem! – mondta továbbra is emelt hangon. Miközben beszélt két irányból érkezett felénk az ártó gondolat. Figyelőim közül kettő elindult felénk. Egy töredékmásodpercre lefagytam. Mégsem haltam meg, Bella nem látomás, hanem valóság. Alice tévedett, vagy Rosalie űzött gonosz tréfát velem, amiért – Emmett ide vagy oda – az életével fog fizetni, ha ezt túlélem. Végre felfogtam –, de talán túl későn –, mekkora veszélyben vagyunk. Egy lépés sem választott el a verőfényes főtértől, Bella haján már megcsillantak a nap sugarai. Bella folytatta. – De gyorsan el kell tűnnünk innen, mielőtt a Volturri... Nem engedtem, hogy befejezze. Minden izmomat megfeszítve, készen arra, hogy valóban meghaljak berántottam a sötétbe. A hátam mögé szorítottam a falhoz, karjaimat védelmezőn tártam elé, nehogy oldalról kicselezzenek és elmarják mellőlem. Mi a fene folyik itt? Az agyam kétségbeesve kereste a megoldást. Félix és Dimitri, a két talpnyaló már nem voltak messze. "Ha mégsem vágyna a halálra, hozzátok vissza, hátha meggondolta magát a csatlakozás ügyében is!" – adta ki nekik a parancsot Aro, de Marcusnak nem volt ínyére a gondolat.

69

"Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?" – vonta kérdőre, mire minden vörös szempár rájuk szegeződött a teremben. Aro a következő pillanatban előtte termett, gyilkos szemei őrülten csillogtak. "Hasznos lehetne számunkra. Pazarlás lenne elveszítenünk őt." Félix fejében ez a parancs egyet jelentett a halálommal. Esze ágában sem volt visszavinni a trió elé, ha alkalma van végezni velem. Aro pontosan tudta ezt, éppen ezért küldte vele Dimitrit. Igyekeztem leküzdeni a pánikot. Míg egyiküket megölöm, addig a másik kárt tehet Bellában. Az agyam őrülten kattogott, de nem állt össze a kép. Mit keres Bella teljesen egyedül Olaszországban? Hallottam szívének őrült ritmusát, zihálva szedte a levegőt, és csak most tűnt fel, hogy teljesen vizes a ruhája. Bizonyára fázott, szerettem volna valami melegebbet és szárazabbat biztosítani a számára, de egyelőre a legfontosabb a biztonsága volt. Túl kellett élnünk. Nem engedhettem, hogy bántódása essék éppen most, amikor végre visszakaptam. Nem bántam volna, ha egész hátralévő életében haragszik rám, de éljen! – Üdvözletem, uraim! – fordultam feléjük, és igyekeztem higgadt hangot megütni, de mélyen ordítottam. Miféle beteges elme írja a sors könyvét, ha létezik ilyen egyáltalán? – Azt hiszem, ma mégsem fogom igénybe venni a szolgálataikat. De nagyon örülnék, ha átadnák hálás köszönetem a gazdáiknak. – Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést valamilyen alkalmasabb helyszínen? – kérdezte Félix. Láttam a fejében a tervét, és tudtam, nem engedhetem meg, hogy elcsaljon bennünket. Bellát vissza kellett valahogy juttatnom az egyre távolodó ünneplő tömegbe. – Nem hinném, hogy erre szükség lenne – tiltakoztam határozottan. – Tudom, milyen utasítást kaptatok, de én nem szegtem meg egyetlen szabályt sem! "A fenébe! Még a végén keresztbe tesz nekünk. Aro megmondta, hogy nem eshet baja." – bosszankodott Dimitri magában, én pedig ezt igyekeztem kihasználni. Ezen az ünnepnapon nem akartak nyilvános összetűzést a városukban. – Félix mindössze arra utalt, hogy itt túl közel vagyunk a napsütéshez. Keressünk egy árnyékosabb helyet! – javasolta Dimitri, mire az agyamban máris készen állt az első terv. – Közvetlenül mögöttetek jövök majd! – ígértem, majd a hátam mögött reszkető Bellához intéztem a szavaimat. – Bella, mi lenne, ha visszamennél a térre, és élveznéd az ünnepséget? Ha már megmenekül az egyikünk, akkor az ő legyen. Mennyivel kellemesebb végem lenne most, hogy tudom, életben van. Örömmel táncolnék Aro karmai közé, ha Bella biztonságban elhagyhatná Volterrát. Erre azonban nem sok esély volt egyelőre, mivel Félix továbbra is azon agyalt, hogyan férkőzhetne közelebb Bellához. "Túl sokat tud! Túlságosan szomjas vagyok, hogy ellenálljak a vére csábító illatának." – morfondírozott Félix. Láttam a fejében, hogy a legszívesebben azonnal rávetné magát Bellára, de Aro parancsa kötötte. – Nem, hozd a lányt is! – parancsolta ellentmondást nem tűrően. Hangjában és gondolataiban kihívás csendült, amire más esetben örömmel reagálok, de hallottam Bella szívének rémült iramát. Mekkora boldogság volt ezt hallanom, még ebben az életveszélyes és képtelen helyzetben is, mint amilyen ez volt. – Szerintem erre semmi szükség! – szűrtem a fogaim közt, mire mindketten reagáltak a maguk módján. Dimitri figyelmeztetően nézett a társa felé. Nagyobb büntetésre számíthatott, mint Félix, hiszen mindkettőjüknek meg volt a kitűzött szerepe. Belenéztem mélyebben a fejében, miközben óvatosan pozíciót változtattam, így könnyebben ki tudtam védeni, ha egyszerre támadnak ránk. Dimitri terve egyszerű volt, ha visszaengedem Bellát a tömegbe egyszerűen

70

követi őt. Félelmetesebb volt a képessége, mint Jamesnek. Messzebbről volt képes követni a kiszemelt embereket vagy vámpírokat, mint James. Félixet a hatalmas ereje miatt tartották. Még hatalmasabb erővel bírt, mint Emmett, bár ezt soha nem állítanám előtte teljes bizonyossággal. Az viszont biztos volt, hogy szabadabbra engedte az indulatait. Ez utóbbi beszólásom után alig volt képes türtőztetni magát. – Ne! – lehelte Bella szinte hangtalanul. Szinte lebénultam, ahogy Bella ajkai megmozdultak. Félix fejében kotorásztam, így egyszerre éreztük meg édes leheletének illatát. Az ikerszomjúság egy pillanatra lebénított, de szinte azonnal reagált rá az agyam. Blokkolta a szomjúságot a tudat, hogy milyen volt Bella illata nélkül létezni hónapokig. Sehol máshol nem találtam még csak hasonló illatot sem, mint amit az ő bőre árasztott magából. Félix azonban nem hordozott az elméjében ilyen emléket, így nem is volt, ami gátolhatta volna. Nem engedhettem, hogy Bella újra megszólaljon. – Pssszt! – intettem csendre, mire Félix megvetése csak nőtt. – Félix! Ne itt! – sziszegte Dimitri. Nem akart összetűzést, mielőtt a gazdáik elé nem állított bennünket. Undorodtam tőlük, a kétségbeesésem pedig éktelen haraggá alakult bennem, amiért hiába kutattam a megoldás után. Dimitri leküzdve félelmét, fordult felém. – Aro mindössze beszélni szeretne veled, ha mégis úgy döntesz, hogy nem kényszerítesz erőszakra bennünket. Nem volt mindegy a megfogalmazás, és bár világos volt, mit akar közölni, igyekeztem az időt húzni. – Nagyon szívesen – bólintottam. – De csak, ha a lány szabadon elmehet. Talán, ha sikerülne lefoglalnom őket, addig Bella kiérhetne a térre... Elvetettem egyik tervemet a másik után, amik a másodpercek töredékrészei alatt születtek meg a fejemben. Bella nem lehetett elég gyors, hiszen idáig rohant, a ruhája teljesen elázott, ráadásul a fényben is várhattak hozzám hasonlók. Kilátástalan volt az egész helyzet, és ez még jobban felbőszített. Már teljesen biztos voltam az összecsapásban, főleg amikor kiolvastam a felvetésemre a választ a fejükből. És bár tisztában voltak vele, hogy tudom, mire gondolnak, a nyomatékosítás kedvéért hangosan is elismételték. – Sajnos ez nem lehetséges. Nekünk is be kell tartanunk a szabályokat! – mutatott rá Dimitri, míg Félix szájában már gyűlt a méreg. – Akkor attól félek, nem fogadhatom el Aro meghívását, Dimitri! – feleltem csöndes fenyegetéssel, mire Félix elégedetten felmordult. – Ahogy gondolod! – szűrte a fogai közt. Kicsit előrehajolt, ugrásra készen várta a pillanatot, hogy társa megadja az engedélyt a kivégzésünkre. Védeni Bellát, bármi áron. Csak ez járt a fejemben. Elsődleges volt, mindennél előbbre valóbb az ő testi épségét megőrizni. – Aro nagyon csalódott lesz – jegyezte meg Dimitri, mire vállat vontam. – Szerintem túléli. Vártam a támadást, a gondolataik elárulták őket, mielőtt megmozdultak volna. Szétválni és beszorítani a sikátorba, nehogy harc közben kizuhanjak a napfényes főutcára, ez volt a tervük. Leginkább élve akartak Aro elé vinni, és Bella, mint veszteség nem szerepelt a listájukon. Felkészültem, hogy letépem Dimitri fejét, míg velem végez Félix, és reméltem, hogy Bella eközben vissza tud rohanni a térre. A következő pillanatban egy látomás furakodott a fejembe. Félix rám támad, lefoglal, míg Dimitri egyetlen pillanat alatt kitöri Bella nyakát. Ketten könnyedén végeznek velem, bár nagy büntetést kapnak Arótól.

71

A sikátor felé kaptam a fejemet, ahonnan érkezett a látomás. Kicsit fellélegeztem, amikor Alice-t láttam kecsesen végigtáncolni a szűk utcában, azonban irtózatos harag kerített hatalmába, amikor rájöttem, hogy ő hozta ebbe a felszínes pokolba Bellát. A látomást azért szuggerálta felém, nehogy értelmetlen csatába keveredjek a talpnyalókkal. Megoldást azonban nem hozott magával, és ez még jobban felbosszantott, mint szerettem volna. Nem bírtam tisztán gondolkodni. Az egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, de nem voltam képes rájönni, hogyan lehetne véghezvinni. Alice egyik vízióját vetítette a másik után, ahogy folyamatosan próbálgattam az újabbnál újabb terveim finomítását. Egyik sem volt megfelelő. – Hé, uraim, viselkedjenek! Utóvégre hölgyek is vannak a társaságban. A húgom feltűnése elvette Félix kedvét a vérengzéstől. Velem még csak elbírtak volna szép csendesen, és Bella halálát is csendesen elintézik, mielőtt egy sikoltással felhívná magunkra az arra sétálók figyelmét, azonban Alice-szel már kiegyenlítődtek az esélyek. Így már lehetetlen volt az akaratunk ellenére feltűnés nélkül elhurcolni bennünket. – Nem vagyunk egyedül! – mutatott rá Alice az egyetlen problémájukra, ami miatt még mindig életben voltunk. A közelben a sikátor végénél egy család figyelte gyanús ötösünket. Láttam mindegyikük fejében a rosszallást, valami arra késztette őket, hogy mielőbb segítséget küldjenek Bellának. Ezzel azonban még mélyebbre taszították a gödörben, amibe a húgom rángatta őt. Egyelőre nem tudtam eldönteni, kire vagyok dühösebb: Alice-re, mert – vezérelje bármily nemes szándék – veszélybe sodorta Bellát, vagy Rosalie-ra, aki – egyelőre nem tudtam eldönteni az indokai milyenségét – megtévesztett engem. – Kérlek, Edward, viselkedjünk ésszerűen! – javasolta Dimitri. "Fölösleges áldozatokra nincs szükségünk!" – mondta neki Aro, mielőtt útnak indította őket felém. Vörös szemeiben fenyegető árnyék suhant keresztül, mint egy ígéret a "mi lesz, ha..." esetre. Olajat öntött amúgy is lángoló dühömre. – Rendben. Ha most szép csöndesen eltűnünk innét, senki nem fog észrevenni semmit – javasoltam a számomra nyújtott észszerűség határain belül, de ez nekik nem volt ínyükre. Dimitri legalább olyan kétségbeesetten kutatta a lehetőségeket, mint én, csupán azzal az apró különbséggel, hogy ő befelé, én pedig kifelé akartam terelni a társalgásunkat. – Legalább beszéljük meg ezt a dolgot valahol, ahol nem vagyunk ennyire szem előtt – próbálkozott, amikor látta, hogy a főtér felől egyre többen figyelnek bennünket. Az aggodalma nem volt teljesen alaptalan, a vörösbe öltözött alakok közül egyre többen gondolták úgy, hogy a csoportosulásunk nem tartozik a normális keretek közé. Eszem ágában sem volt megkönnyíteni a talpnyalók dolgát. – Nem! – sziszegtem, de a következő pillanatban már láttam, ahogy megadóan fejet hajtok, és némán követem őket. Alice víziója egy időben hatolt a fejembe egy vékony női hanggal. – Ebből elég volt! – parancsolta Jane, mire Félix elégedetten kihúzta magát. Önelégült ábrázatáról szerettem volna letörölni a kaján vigyort, de a húgom résen volt. "Nyugalom! Bella nincs biztonságban, ha te harcolsz. Túl sokan vannak. Be kell mennünk!" – magyarázta a fejembe, én pedig annyira szerettem volna, ha csak egy pillanatra a kezeim közé szoríthatnám vékonyka nyakát. Azonban leintettem magam. Alice – bármilyen hatalmas hibát is követett el azzal, hogy idehozta Bellát – segíteni akart, és ezt még én sem tagadhattam. Félretettem hát mindennemű ártó szándékomat vele szemben, és újabb lehetőségeken agyaltam. – Jane – leheltem megadóan.

72

Hallottam Alice kérdéseit, de nem állt módomban válaszolni rájuk. Éreztem a bizonytalanságát, amiért nem látta, ki mire képes. Próbált a közeli jövőbe látni, hátha megpillantja, miért hajtok fejet egy olyan apró lény előtt, mint Jane. Nem tudhatta, milyen szörnyű képességgel rendelkezik ez a más számára pöttöm teremtmény. Ő volt az egyetlen, akitől féltettem Bellát... mindennél jobban. – Gyertek utánam! – hangzott a végzetes parancs, és már indult is szörnyű képességének teljes hatalmában a halálos grémium felé. Alice habozás nélkül indult utána, én pedig kelletlenül követtem őket. Bella reszketve bújt hozzám, igyekezett lépést tartani velünk, de néha szaladnia kellett. Ahogy egyre mélyebbre haladtunk úgy éreztem, megőrülök. Hát mégis életben van, és talán szeret még valamennyire... legalábbis jelentek a számára valamit, ha képes volt – minden valószínűség szerint – igen gyorsan elhagyni az otthonát. Csöndesen haladtunk, ő pedig kérdőn nézett rám. Istenem, mit mondhatnék neki éppen most? Nyelvemet égették a bocsánatkérő szavak, mondatok, anekdoták, de tudtam, ennek még nem érkezett el az ideje. Akartam neki mondani, hogy mennyire szeretem, bocsásson meg nekem minden fájdalomért, amit ellene – bár az ő érdekében – követtem el. Várnom kellett, és neki is. Ha megéljük a mai éjszakát, minden kérdésére választ fogok adni. Bármit megteszek, amit kér tőlem, csak valahogy vészeljük át ezt a napot. Megráztam a fejemet, nem akartam neki mondani semmit. Nem akartam csak, hogy végre magamhoz szoríthassam, míg lehetséges, de ehelyett követtük az apró, gyilkos Jane-t egyre mélyebbre a vámpírok városában.

73

Reménytelen végzet 2.

Félix és Dimitri nesztelenül osontak mögöttünk, biztos voltam benne, hogy Bella emberi hallása nem érzékeli őket. A gondolataik tele voltak csalódottsággal, amiért nem tanúsítottam nagyobb ellenállást. Élveztek volna egy harcot velem, közben pedig könnyedén gondoskodtak volna róla, hogy Bella ne élje túl a csatározásunkat. – Szóval, Alice – szólaltam meg, és igyekeztem minél közönyösebbnek hangzani –, gondolom, meg se kellene lepődnöm, hogy itt talállak... "Muszáj ezt éppen most? Nem érne rá a sanyargatásom mondjuk akkor, amikor már legalább biztosat látok a jövőnkben?" – sugallta felém bűnbánó haraggal, de fennhangon csak ennyit mondott. – Végtére is az én hibám volt. Az én dolgom volt az is, hogy helyrehozzam. Hát, ezzel azért nem értettem egyet. Alice félreértett. Nem őt hibáztattam a félreinformálásom miatt, az egyértelműen és kizárólagosan Rosalie hibája volt, viszont Alice lelkén szárad, ha Bellának valami baja esik. Később majd felvilágosítom a két dologban rejlő alapvető különbségről, de egyelőre csupán szerettem volna részleteket megtudni. – Mi történt tulajdonképpen? Bella halálára céloztam. Ilyen véletlenek nincsenek, hacsak valaki szándékosan nem intézi úgy, hogy a félreinformálásom és a sikeresen megejtett telefonbeszélgetés azzal a valakivel egy időben történjen. – Hosszú történet... – kezdte Alice, majd egy tétova pillantást vetett Bellára, mintha nem lenne biztos benne, mennyit árulhat el... vagy hogyan. – A lényeg, hogy Bella ugyan valóban leugrott egy szikláról, de nem azért, hogy megölje magát. Az a helyzet, hogy a mi Bellánk mostanában él-hal az extrém sportokért. Alice hangja olyan higgadtan csengett, mintha csupán a rohadt időjárásról csevegett volna velem ebben az elátkozott városban, a halál torkában. Bellát figyeltem, de közben Alice fejében mászkáltam. Minden zugát bejártam az elméjének, de legnagyobb megdöbbenésemre mindig sikerült olyan képtelenségeket elém vetítenie, amivel a frászt hozta rám. Bella és az extrém sportok, már hangzásra is meredek volt. Motorozás, sziklákról való leugrálás, vámpír Forksban, aki nem közülünk való... Szabályosan rosszul lettem. Ráadásul az egyetlen dolog, ami egyezett az emlékekben és információhalmazokban Bella mellett, az Jacob Black volt. Egy indiánfiú a rezervátumból. Egy senki. Annak is kellett volna maradnia, ehelyett az ostoba ballépésemnek hála talán egy életre Bellához kötötte magát. Talán először, mióta szörnyeteggé váltam, először hasított belém az érzés, hogy kivégezzek

74

egy ártatlant. Ha balesetnek álcázom, soha nem jönne rá senki. Aztán jött a következő információ: Jacob Black egy vérfarkas! Ennél pompásabb barátságot el sem tudtam volna képzelni. Bella ennyi erővel akár Laurenttel is haverkodhatott volna, legalább annyira lenne veszélyes. – Hmm – Nem akartam, de a morgás magától tört elő a mellkasomból. Igyekeztem továbbra is az ezt megelőző higgadtságot mutatni, de még Félix is érzékelte, hogy valami változás történt. Fogalma sem volt róla, hogy mi. Honnan is lehetett volna. De a levegő megtelt a haragom illatával, megváltozott a nyugodt burok, amit magam köré húztam. A legszívesebben hangosan káromkodtam volna. Félretettem Bella elmúlt fél évének történéseit, amikor láttam, hogy Jane eltűnik a csatornába vezető lyukban a padlón. Ráérek később esdekelni Bella bocsánatáért, és ráérek később kivégezni azt a Black kutyát. Egyelőre azzal kellett foglalkoznom, hogy Bellát minél előbb teljes épségben kijuttassam innen. Alice követte Jane a lyukba, de Bella tétovázott. Mire odaértünk kifejezetten riadtnak tűnt. Csak nem gondolja, hogy engedem a feneketlenségbe zuhanni, amikor tökéletesen tisztában vagyok az ügyetlenségével? – Semmi baj – mormoltam a fülébe, de tudtam, hogy ez édeskevés ahhoz, hogy igazán megnyugtassam, ezért hozzátettem. – Alice majd elkap. Továbbra is bizonytalannak tűnt, ahogy lekuporodott a lyuk szélére. – Alice? – Itt vagyok, Bella! – nyugtatta meg a húgom, legalábbis megpróbálta, de Bella arcára pillantva nem sok eredménnyel. A legszívesebben a karjaimba emeltem volna, ha nem tartottam volna tőle, hogy a sebezhetőségünket a két türelmetlenkedő kihasználná. Minden mozdulat számított, minden rés, ami köztem és Bella között támadt, szinte azonnal észrevették. Árgus szemekkel figyelték, ahogy megragadom Bella csuklóját. A bőre szinte beleolvadt jéghideg tenyerembe. – Kész vagy? – kérdeztem Alice-t, és láttam, ahogy a mélyben a szemét forgatja. "Nem. Majd hagyom, hogy szétlapuljon itt előttem." – sugallta felém a rosszindulatú véleményét, de azért felkiáltott Bella megnyugtatására. – Elengedheted. Behunytam a szemem, és elengedtem. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után hallottam a tompa puffanást, egy elfojtott nyögést, és végre le mertem nézni. Alice végtelen óvatossággal helyezte a földre Bellát, aki hunyorogva nézett körül. Mielőtt Félix vagy Dimitri előttem leugrottak volna, gyorsan behuppantam az üregbe, és átkaroltam Bella karcsú derekát. Elég lett volna a kezét fognom, de képtelen voltam kevesebbel beérni. Az illata súlyos parfümfelhőként lengett körbe minket, és hallottam, hogy nem csak nekem esik nehezemre tartóztatni magam a vérétől. Azt hittem, eltol magától. Gaz áruló! – kiáltja majd felém a tekintete, de ehelyett mindkét kezével átkarolt, mintha az egyetlen mentőöv lettem volna közel-s távol. Ahogy átkaroltam igyekeztem megtartani valahányszor megbotlott az ósdi kövezeten, és még szorosabban vontam magamhoz, amikor hallottam, ahogy Dimitri visszahúzza az akna fedelét, mely élesen csattant a lenti csöndbe. Nem oda vittek, ahol korábban Aróval beszéltem, és ez komolyan nyugtalanított. Úgy tűnt, máris döntöttek a sorunkról, és nem a döntésük miatt, hanem szórakozásképpen visznek a Volturi fejei elé bennünket. A főfogás persze a szórakozás mellett, amit a kivégzésem okoz, Bella lesz. Fortyogott bennem az indulat, de azért buzgón mutattam a higgadt közönyt Bella felé,

75

miközben igyekeztem minél gyorsabb tempóra ösztökélni. Félixet komolyan aggasztotta ez a tempó, mintha valami másra is várna ezen a napon, nem csak a velünk történteket. Amikor már nem bírta visszafogni magát ingerülten sóhaj szakadt fel a mellkasából, nem mintha ez bármin is változtatott volna. "Ha tovább botladozik itt ez az ember, esküszöm, a vádliját fogom átharapni!" – hallottam Félix bosszankodását, és nehezemre esett visszafogni magam, hogy hátra ne rontsak már csak az elképzelés miatt is. Az ehhez hasonló gondolatsuhanásoknál – merthogy Arónak hála nem voltak többek – közelebb hajoltam Bellához, magamba szívtam hajának bódítóan mérgező illatát, és mazochista módon jobban éreztem magam tőle. Magától a tudattól máris jobbnak éreztem magam. Közben pedig tisztában voltam vele, hogy maga vagyok az ördög, aki a mentőangyalát viszi a katakombákba. Képtelen voltam visszafogni magam, és fagyott ajkaimmal megcsókoltam forró homlokát. Éreztem, ahogy a testén remegés fut végig rajta az érintésemre. Ajkait a hüvelykujjammal simogattam. Végtelenül sima volt, selymes és puha. Annyira valóságos, pedig még most is képtelenségnek tűnt, hogy valóban életben van. Itt van, és értem jött, hogy megmentsen önmagamtól. Ez több volt, mint amire valaha számíthattam... mint amit megérdemeltem. Remegett a karjaimban. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a földalatti vámpír grémiumba a hőmérséklet a szinttel együtt süllyedt. A fogai összekoccantak, szinte visszhangot vertek az ódon falak között. Rádöbbentem, hogy nem csak a vizes ruhák miatt fázik, hanem miattam is. Én nem éreztem a hőmérsékletet, ő viszont nagyon is érezte rideg bőrömet. Egyfolytában azon agyaltam, hová vihetnek bennünket. Biztosan tudtam, hogy nem oda, ahol először beszéltem Aróval. Nem is oda, ahol másodszorra elutasította a kérésemet. Rosszat sejtve haladtam Jane és Alice mögött, közben eltoltam magam Bellától, és megmarkoltam a kezét. Nem akartam tovább hűteni egyébként is átfagyott testét, így is csoda lesz, ha meghűlés nélkül megússza, ő azonban láthatóan nem így gondolta. Meg sem kellett volna lepődnöm, amikor szenvedélyesen átkarolta a derekamat újra, és olyan közel fészkelte magát hozzám, mintha eggyé akarna válni velem. Halott szívem forró lávába mártva érezte magát erre a gesztusra. Bella mindig is öntudatlanul kereste a veszélyt magának. Fel sem fogta, hogy hónapok óta nem táplálkoztam tisztességesen, és most elém tárta magát, felkínálva édes vérét. Mintha ambróziát kínált volna a szomjazónak... Ahogy tovább haladtunk, a balsejtelmem mintha szárnyakat kapott volna. Sejtettem, merre vezetnek bennünket. Még Carlisle fejében láttam ezt a helyet, ahogy a lifttel levisznek majd egyre mélyebben a föld gyomrába, ahonnan nem hallatszik fel egyetlen sikoly sem. Éreztem, ahogy Bella teste elernyed, a hőmérséklet valamivel magasabb volt itt, így már nem reszketett a karjaimban. Ahogy ő felengedett, úgy váltam egyre merevebbé, ahogy figyeltem a folyosó végén várakozó Jane-t. Carlisle emlékei kifejezetten hasznosak voltak a számomra, különösen, ha az ártalmatlan kinézetű Jane-t vesszük figyelembe. Apámnak gyakorta eszébe jutottak a kislány kínzásai. A gondolta elég volt, hogy lángoló takaró hulljon köréd, vagy azt érezd, ahogy kitépi a még dobogó szíved. A fájdalom oly sokféle módon jöhetett, és a kis Jane mindegyik fortélyt ismerte. És a fejében egyfolytában Bella keringett. A liftben a sarokba húzódtunk, Bella rémülten kapaszkodott belém, én pedig szótlanul tűrtem, hogy a körmeit a bőrömbe mélyessze. Meg sem éreztem, csupán egy felismerés volt. Szemrebbenésnyi időre sem fordítottam el a tekintetemet Jane-ről, bár ő igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy unott és közönyös, láttam a fejében, hogy mennyire szomjazza a

76

halálomat és Bella vérét. Megkönnyebbült, amikor végre elértük az emeletet, és szinte feltépte a liftajtót, hogy kiszabadulhasson a zárt térből, és minél messzebbre kerüljön Bella illatától. Tiltott gyümölcsként anyakönyvezte, amit inkább később, mint előbb lehet beszüretelni. Éreztem, ahogy Bella megmerevedik a karomban. Rá sem kellett néznem, hogy tudjam, mi okozta a döbbenet tárgyát. Keresztülhaladtunk az előtéren, ahol az embernő vágyakozva nézett bennünket. Mindenkit, kivéve Bellát, akire irigykedve meresztette zöld szemeit. Mennyivel mesterkéltebb szépségnek hatott így, hogy Bellával egy helységben voltak. – Jó napot, Jane! – Szia, Gianna! – szórta felé a viszonzó szavakat Jane azzal a magabiztos tudattal, hogy ha vámpír is lesz a nőből, nála akkor sem lehet erősebb. Pontosabban fizikailag felülmúlhatja, de az erejét soha nem lenne alkalma használni, mivel nem tudna odáig eljutni, hogy megérintse. A fájdalom a gondolataival kerültek a másikba. Soha senki nem érhetett hozzá büntetlenül.

77

Reménytelen végzet 3.

– Jane! – Alec! Üdvözölték egymást, arcon csókolták egymást, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, míg nekem kavargott tőlük a gyomrom. Számukra minden rendben volt, de számunkra, különösen Bella számára egyre inkább végzetszerű volt az egész helyzet. – Egyért küldenek, és te kettőt hozol... – szólalt meg ingerlő dicsérettel Alec, majd Bellára futólag pillantva hozzátette. – ... kettő és felet. Szép munka! "És milyen zamatos felet..." – hallottam ki nem mondott szavait, mire már kiengedtem volna a torkomban felgyülemlett morgást, Alice azonban megállított. "Csak nyugalom! Ne ingereld őket! Még ne..." Alig észrevehetően bólintottam, de továbbra is szemmel tartottam a tejfölösszájú fiút, aki most felém fordult. – Isten hozott újra nálunk, Edward! – köszöntött gúnyosan. – Mintha most jobb kedvedben lennél. Ha csak egy percre kettesben lehettem volna vele, letöröltem volna a képéről ezt az önelégült vigyort, így azonban csak bólintottam. – Hajszálnyival.

78

– Ő lenne ennyi baj okozója? – Ahogy végignézett Bellán, láttam a fejében, mennyire szürkének és unalmasnak tartotta, miközben az illata éppúgy hatott vámpír énjére, mint bárki másra. Ezt a kettősséget nem tudta hová tenni magában. "Ha már ennyit fáradoztunk miatta, nem fogom másnak adni." – szivárgott be a tudatomba Félix képzelgése, mire egész testemben megmerevedtem, és felkészültem a támadásra, míg ő erőltetetten felnevetett. – Stip-stop, enyimé! "Edward! Még ne!" – parancsolta Alice gondolatban, de már nem foglalkoztam vele. Félix fantáziálgatása egyre bosszantóbb formákat öltött. A morgás elhagyta a mellkasomat, de a várt megkönnyebbülés helyett csak fokozódott bennem a nyomás. Szabadjára akartam engedni a haragomat. Mit képzelnek ezek? Hagyom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek? Előbb meg kell ölniük, ezúttal igazán! Lágy érintést éreztem a karomon. – Türelem! "Gondolkozz egy kicsit! Hová teszed Bellát, míg harcolunk?" – sugallta Alice, és ez hatott. Az egyetlen, ami visszatarthatott az őrültségtől, hogy apró darabokra aprítsam a Volturit, az maga Bella volt. A biztonsága mindennél előbbre való. – Aro nagyon fog örülni, hogy újra itt láthat! Mély sóhajt engedtem ki a mellkasomból, és némiképp higgadtabban fordultam Alechez. – Ne várakoztassuk tovább! – mondta Jane, majd válaszra sem várva megragadta Alec kezét, és elindultak a folyosó túlsó vége felé. Az újabb teremben hideg volt, szinte éreztem, ahogy Bella megacélozza magát belülről, és nem fonja maga köré vékony karjait, hogy védekezzen a hideg ellen. Nem akart gyönge embernek látszani, de láttam a szemében a félelem mellett a harciasságot, hogy túl akarja élni. Aro vált ki a kisebb tömegből, maga mögött hagyva a testőröket és a feleségeket is. Egész lénye izgatott kíváncsiság volt, és legfőképpen remény, miszerint nem csak én, de végre Alice is csatlakozik hanyatló családjához. – Jane, drágám, hát visszajöttél! – szólalt meg vékony, erőtlennek tűnő hangján, majd az üdvözölt vámpírnőstényhez lépett, és szájon csókolta. A gyomrom ismét háborogni kezdett, pedig fizikai képtelenség volt maga a hányás, most mégis el tudtam volna képzelni, hogy velem megtörténik.

79

– Igen, Mester! Élve hoztam vissza, ahogy kívánta – felelte mosolyogva jane, és láthatóan roppant büszke volt magára. nem pusztán fizikailag kibírta, hogy nem ért Bellához, de megállta azt is, hogy nem kínzott meg bennünket annyira, hogy halálért könyörögjünk. – Ó, Jane! – affektálta Aro kedves mosollyal rideg arcán. – Mihez is kezdenék én nélküled? Na, erre én is őszintén kíváncsi lettem volna, de mielőtt egy epés megjegyzést tehettem volna, Alice figyelmeztető gondolatmenetével találtam "szemközt" magam. Csak semmi kapkodás, sugallta felém, csak nyugiba, mintha Carlisle itt volna. Nem akartam már kekeckedni, de megfordult a fejemben, hogy hangosan hozzávágom, őt is elhozhatták volna magukkal, ha már tudták, hogy idejönnek. Talán elcsevegtek volna Aroval, és a másik két taggal egy-egy korty kellemes, jó évjáratú idős néni artériája fölött, miközben felidézik a véres múltat. Ez lenne ám a nosztalgia... – És Alice és Bella is itt van! Ez aztán a kellemes meglepetés! Csodálatos! – áradozott lelkesen Aro, majd jó házigazda lévén Félixhez fordult. – Félix, légy olyan kedves, és szólj a fivéreimnek, hogy látogatóink vannak! Biztos vagyok benne, hogy el nem mulasztanák a találkozást! – Igenis, Mester! – vágta rá azonnal a behemót, és elsétált azon a folyosón, amelyiken érkeztünk. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne forgassam cinikusan a szemeimet. Az egész lényem lázadni akart ez ellen a kényszeres szituáció ellen. Mintha hirtelen a középkori arisztokrácia világába csöppentünk volna, ahol túlságosan szűk ruhákban túlságosan kényszeredett mosolyokkal kellett teázni minden délután. – Látod, Edward? Mit mondtam neked? Hát nem örülsz, hogy tegnap nem teljesítettem a kívánságodat? – Beletelt néhány emberi másodpercbe, míg rádöbbentem, hogy a szavait hozzám intézte, a kérdése pedig nekem szólt. Hiába figyeltem rá minden porcikámmal, nagyon nehéz volt koncentrálnom, amikor az egész termet betöltő vágyakozással kellett megbirkóznom. – De igen, Aro, örülök – feleltem, de amikor meghallottam a csöndes felszisszenéseket, amiért Arót a nevén és nem Mesternek szólítottam, Bella dereka körül szorosabbra fontam a karomat, és közelebb húztam magamhoz. – Szeretem, ha egy történet jól végződik – jegyezte meg Aro, és ahogy a gondolataiba pillantottam, úgy tűnt, igazat beszél, csupán az apró jelzőt hagyja le a végéről: "... és nem véresen". Úgyis olyan ritka az ilyesmi! De szeretném hallani az egész históriát, az elejétől a végéig. Mi történt tulajdonképpen, Alice? – kedvesen beszélsz, de ekkor egy pillanatra lehullt az álarca és szúrós pillantást vetett a húgomra. – A testvéred úgy gondolja, tévedhetetlen vagy, de most mégis valami hiba történt. Reménykedtem, hogy Alice-nak időben leessen, és ne kezdje vérfarkasokká változó indián populációról beszélni.

80

– Távolról sem vagyok tévedhetetlen – kezdte Alice, és miközben a közeljövőt próbálta kisilabizálni a vízióiból, rádöbbentem, hogy az időt akarja húzni, míg ki nem deríti, melyik lesz a mi alternatív jövőnk. – Amint az ma is bebizonyosodott, legalább olyan sokszor okozok problémát, mint amilyen gyakran megoldom őket. – Túlságosan szerény vagy – tett szemrehányást Aro. – Tanúja voltam néhány lenyűgöző teljesítményednek, és be kell vallanom, még sose láttam a te tehetségedhez foghatót. Egyszerűen csodálatos! Aro ömlengése rádöbbentette Alice - t, hogy fogalma sincs, milyen képességgel rendelkeznek a Volturi tagjai. Kérdő pillantást vetett rám, elég hosszan ahhoz, hogy ez a fővámpírunknak is feltűnjön. – Bocsánat, hiszen valójában még be sem mutatkoztunk egymásnak, igaz? – minden bizonnyal költői kérdésnek szánta, mégis úgy éreztem, van benne némi ironikus felhang. – Csak éppen úgy érzem, mintha már régről ismernétek benneteket, ezért kisség előre szaladtam. – Alice-hoz intézte a szavait, és bár a megfogalmazásba mindenkit beleszámolt, azért érezhetően Belláról próbált tudomást sem venni. – Ha úgy vesszük, a bátyád megismertetett veletek, még ha kissé szokatlan módon is. Tudod bizonyos mértékig nekem is hasonló adottság jutott, mint a bátyádnak, csak az enyém sokkal korlátozottabb, mint az övé. – Amennyivel korlátozottabb, annál erősebb is – jegyeztem meg, és nehezen sikerült visszafognom a szarkasztikus énemet, amikor pedig láttam a fejükben a vágyat Bella vére után. A sóvárgásuk felemésztett, kétségbe ejtett, és nagyon reméltem, hogy Alice víziói végre valóságot öltsenek.

81

Reménytelen végzet - 4.

Kaotikus valószínűséghalmaz volt az egész. Mintha a jövőnk arra várna, hogy mit fogunk cselekedni, mire hogy fogunk reagálni. Őrjítő tehetetlenség, bizonytalanság éppen most, amikor Bella élete ezúttal nagyon is komolyan veszélyben forgott. Lenyeltem a borzongásomat, és elmagyaráztam Alice-nek a lényeget. – Arónak fizikai kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy hallja a gondolataidat, olyankor viszont sokkal többet hall, mint én. Én csak azt hallom, ami abban a pillanatban átsuhan az agyadon. Aro hall minden egyes gondolatot, mi csak megfordult a fejedben életed során. "Hasznos lehetne felderíteni a múltamat – morfondírozott Alice finoman felvonva a szemöldökét, mire megrovó pillantást lövelltem felé. Alig észrevehetően vállat vont. – Csak egy ötlet volt." "Lenyűgöző ez a néma kommunikáció!" – követelt behatolást a fejembe ez az újabb megnyilvánulás, és hallanom sem kellett, hogy tudjam, Arótól származik. – Igen, de az mégiscsak más, ha valaki a távolból is képes meghallani mások gondolatait... Az olyan kényelmes lenne! Végre befutott a másik két halálmadár is, így nem kellett tovább hallgatnunk Aro ömlengését és sajnálkozását. – Marcus, Caius, nézzétek! Bella él, és Alice is itt van vele. Hát nem csodálatos? – ajnározott bennünket Aro, azonban a lelkesedésében senki nem osztozott. Caius ugyan egy röpke pillanatnál tovább időzött a húgomon, de az érdektelenségük ordított róluk. Elsétált mellettünk, és a trónushoz lépett, mint valami kiskirály, de láthatóan ez sem tette boldogabbá. Szenvedett és Bella emberi vére némileg rá is hatással volt. Marcus Aróhoz lépett "Felettébb érdekes" megállapítással. Ahogy összeért a kezük Marcus kivetítette Arónak, hogy látja a kapcsolatunkat. Az ő szemükben különleges volt az

82

egész viszony köztem és a két lány között. Amit Marcus köztem és Bella között látott már olyan mélységekbe temetkezik, amit képtelen volt besorolni. Színtiszta őrületnek nyilvánította. – Döbbenetes. Teljességgel döbbenetes – suttogta Aro alig hallhatóan. Ő sem értette. Az egyik felesége kedvesebb volt neki a többinél, és Jane is nag kedvence volt a felfedezettjei között, de sem az Alice iránt érzett testvéri kötelékemet nem tudta feldolgozni, sem pedig a Bellához fűződő szerelmet, ami éppenséggel tökéletesen ellentmondott annak, hogy mindenkinél jobban szomjaztam a vérére. "Mi a fene folyik itt? Ha valaki nem világosít fel, igencsak morcos leszek, és garantálom, hogy jövőbelátás ide vagy oda, de senki nem fogja megköszönni..." – Alice ingerült vagdalkozása váratlanul ért, de teljesen jogosnak találtam. Végül is ő is itt állt a kivégzőosztag előtt. – Marcus képes érzékelni az egyes személyek közötti kapcsolatokat. Meglepődött rajta, hogy a miénk milyen erős – magyaráztam óvatosan gondosan megválogatva a szavaimat és a hangsúlyomat. Aro önelégülten elmosolyodott, és próbálta blokkolni előttem irigy gondolatait. – Milyen kényelmes. Annyit mondhatok, hogy Marcust nehéz bármivel is meglepni – jegyezte meg Aro, majd a pillantása ölelő karomra tévedt Bella derekán. Nem értette. Az egész lényéből sugárzott az értetlenség. – Csak nem tudom megérteni, még most sem. Hogy bírod ki, hogy ilyen közel állsz hozzá? – Nem minden erőfeszítés nélkül – feleltem kizárva a gondolataimat a saját fejemből. Új terv volt születőben, ami azonnal kútba esett volna, ha Aro gyanút fog, és megérint. – De mégis – makacskodott –, ő la tua cantante! Micsoda pazarlás. Csaknem felmordultam, de még időben észbe kaptam, és visszafogtam magam. Sajnálkozott. Aro olyannyira sajnált engem, mint még soha senkit. Mindamellett ostobának is tartott, mivel a vámpírok létezésének hosszúra nyújtott folyamata alatt nem sok hozzám hasonló akad, aki van olyan szerencsés, hogy rátaláljon arra a vérre, amely zenélve hívogatja őt. Senki nem hagyná ki az alkalmat, hogy hosszasan elmerüljön az élvezetekben. – Én inkább azt mondanám, ez az ára – jegyeztem meg némileg ironikusan. Tudtam, hogy még így sem fogja érteni. Fogalma sincs róla, hogy Bella életéért, a szerelméért, a létezéséért igencsak csekély ár az én szenvedésem, mely belém ivódik minden alkalommal, és csaknem felemészt, valahányszor a közelében vagyok. Aro élhet még százezer évig, vagy akár az örökkévalóságig, akkor sem fogja felfogni soha, hogy mit jelent ez. Szavaimat igazolva a fejét csóválta.

83

– De ez nagyon magas ár! – Megéri – vontam vállat hanyagul, magától értetődő módon. ... – Ne aggódj! Nem akarom bántani – nyugtatott meg Aro, de valamiért ettől még csak idegesebb lettem. Sóvárgó gondolatai közt utat tört a kísérletező szellem. – De valamire roppant kíváncsi vagyok. Megpróbálhatom? Megvető pillantást vetettem rá. Nem tetszett a gondolat, ami átsuhant a fejében, de sejtettem, mi lesz az eredmény. Mivel a képességeink nagyjából ugyanazok, csak a körítésük más, így bizonyára Bella lezárt elméje Aróra is éppúgy reagál, mint rám, vagyis sehogy. – Őt kell megkérdezned – feleltem, időhúzásnak megtette. Gúny villant fel ridegen csillogó vörös szemeiben, de csupán egy villanásnyi időre, még abban sem voltam biztos, hogy Alice meglátta-e. Lényegtelen volt. Aro megjátszott modorossággal, fölényesen fordult Bellához. – Hát persze, milyen udvariatlan vagyok! Bella! Rettentően izgat a gondolat, hogy te vagy az egyetlen, akivel szemben Edward nem tudja használni azt a bizonyos képességét – hadarta finom eleganciával, majd töprengve folytatta kicsit Bellának, de leginkább magának folytatva. – Milyen érdekes... Azon töprengtem, hogy miután adottságaink sok szempontból hasonlóak, esetleg volnál olyan kedves, és megengednéd, hogy én is próbát tegyek: vajon kivételt jelentesz-e nekem is? Bella keze remegni kezdett. Szívének rémült ritmusa visszhangot vert a hirtelen elnémult teremben. Mindenki hallotta, mindenki érezte, ahogy az adrenalin és a félelem megédesíti a levegőt körülötte. Felnézett rám, meleg barna szemeiben ezernyi kérdés, rémület és kétségbeesés, de figyelmen kívül hagytam mindent, és bólintottam, mintegy engedélyt adva. Később. Később minden elmondok neki. Később majd megértetem vele a sok különös dolgot, amikre most még nem is gondol. Majd később minden rendben lesz, ha már túléltük mindannyian a vámpírok grémiumában tett látogatásunkat. Aro türelmetlenül, de nagy szerencséjére viszonylag gyöngéden temette kezeibe Bella remegő kezeit. – Igazán érdekes – mormolta rosszkedvűen. Látszott, hogy nincs hozzászokva a kudarchoz. Nem sok hiányzott hozzá, hogy toporzékolni kezdjen legalább olyan nagy

84

élvezettel, mint amilyen lelkesedéssel tapsikolt az érkezésünkkor. Aztán összeszedte magát, és a gondolatai születésével egy időben hangzotta el ajkáról a kegyetlen szavak. – Hát, ilyet még nem láttam. Kíváncsi lennék, hogy a többi képességeinkre is immunis-e... Jane, drágám? A fájdalom és Bella? Elment ennek az esze? Vagy soha nem is volt. – Nem! – hördültem fel szabadjára engedve az érzelmeimet, melyet eddig gúzsba kötött a Bella iránt érzett féltésem.

85

Reménytelen végzet 5.

"Edward, higgadj le! Tudod, hogy nem fogja tudni bántani!" – sugallta felém Alice, de kényszerrel kizártam őt a fejemből. Nem tudhattam, ahogy biztosan ő sem, ez tisztán látszott a víziójából, ami éppen csak keresztül suhant az elméjén. Bella, ahogy a földön fetreng kínok közt, gyönyörű, békés arca eltorzul a fájdalomtól... Nem fogom megengedni, ez nem is volt kérdés. Alice tiltakozott a fejemben, de figyelmen kívül hagytam őt is, és Félixet is, aki reménykedve mozdult felém. Bízott abban, hogy sikerül elveszítenem az önkontrollomat, és végre kiélheti agresszív hajlamait rajtam. – Kedvesem – folytatta Aro, mintha mi sem történt volna –, vajon Bella a te képességeddel szemben is védett? Valakiből állatias morgás tört elő a teremben, és csak halványan fogtam fel, hogy én vagyok az. Hallottam őket, hallottam a lesajnáló gondolataikat, Aro álmélkodását, hogy egy ember ilyen reakciót vált ki belőlem, és láttam Alice fejében a víziót, ahogy az átkozott Jane kínozza Bellát. A következő pillanatban az elhatározásommal egy időben változott Alice víziója, amiben Bella helyén már én voltam. – Ne! – kiáltott Alice, de addigra már rárontottam Jane-re. Persze tudtam, hogy nem érhetem el időben, de muszáj volt megpróbálnom, és ezzel is időt nyertem Bellának, aki megkövülten figyelte az eseményeket. A fájdalom letaglózott. Olyan régen nem éreztem már fájdalmat, hogy ez a nyilvánvalóan pszichésen rám vetített akarat egészen a földbe döngölt. Kőkemény fizikai fájdalom volt, amit Jane képzelt nekem angyali mosollyal hibátlan arcán. Mintha a csontjaimat nyújtotta volna egyszerre. Az összes csontom, az ujjperceim, minden sajogva, nyögve kívánta a megkönnyebbülést, vagy a megváltó roppanást.

86

A tudatom beszűkült, az érzékeim elhatárolódtak a valóságtól. A következő pillanatban a fájdalom megszűnt, én pedig újra a régi, sérthetetlen voltam, akinek senki nem árthat. Azonban a fájdalom fonala továbbra is ott lebegett a levegőben. Rémülten döbbentem rá, hogy már nem felém irányul. Felpattantam, és legnagyobb megrökönyödésemre Jane Bellát nézte. Éppen azt a fájdalmat sugározta felé, amit néhány perccel korábban én éreztem. A várt sikoltozás helyett áldott némaság terült szét a teremben. Mindenki látta Jane megfeszített mimikáját, tudták, hogy próbálkozik, Bella azonban csupán engem nézett, és aggódott, aztán mikor a kínzóját figyelte sem mutatta jelét akár a legkisebb fájdalomnak sem, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés kegyes hulláma. Aro vontatottan, de őszintén felnevetett. Igazán csodálta Bella elméjét, és ez új megvilágításba helyezte a dolgainkat. Míg Aro végigkérdezett bennünket, óhajtunk-e csatlakozni a családjához, alaposan volt időm átgondolni a helyzetünket. Figyeltem őket, figyeltem a működésüket, és elraktároztam mindent. már csak egy dologra kellett ügyelnem: anélkül hagyjam el a termet, hogy Aro megérintene, és kiolvasná a tervemet a fejemből. Amikor Bella is visszautasította az ajánlatát utánam és Alice után, igen csalódottnak tűnt. És jöttem a törvényekkel. Hogy Bella ember és túl sokat látott. Igazán gyenge érvelés, és mintha csak bíróságon lettünk volna, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy bizonyítsam ennek valótlanságát. Végül kicsúszott a kezemből a beszélgetés vezérfonala. Az egész társalgás a feje tetejére állt, és Aro a kezét nyújtotta felém. – Gondold komolyan, kérlek! – könyörgött Bella, és annyira könnyű lett volna rábólintanom, és sutba dobni minden eddig elraktározott információt. Ha Aro megérint, minden tervem füstbe ment volna, és egyébként sem akartam olyasmire adni a szavamat, aminek a szükségszerűségéről nem vagyok teljesen meggyőzve. Bellának embernek kell maradnia. Ez soha, egyetlen percig sem volt kérdés a számomra. Soha nem fordult meg a fejemben, és minden valószínűség szerint ezután sem fog, hogy átváltoztassam egy olyan szörnyeteggé, mint én vagyok. "Jajj, Edward, most komolyan! Kicsit jobban is bízhatnál bennem!" – sugallta felém Alice, majd lehúzta kesztyűjét, és Aróéhoz érintette a kezét. Ostoba! Ostobaság volt odadobni mindent csak, hogy bizonyítsa az igazunkat. Aro megbűvölten bámulta a húgomat, mégis a fejében kavargó képeket nézte. Alice-nek egyetlen mentsége volt, amiért ennyire érintkezni akart vele, de Aro képessége nem látott túl a vámpírlétén. Később majd megmondhatom neki, hogy a semmiért adta ki a legféltettebb pillanatait és a legbizalmasabb jövőképeit annak a lénynek, aki Bella halálát óhajtja. És végül megdöntött mindent a tény, miszerint Bella vöröslő szemekkel kedvesen, barátságosan öleli át Alice-t. A bőre alabástrom, a szépsége végre más számára is tündöklő, és hívogatón mosolyog rám...

87

Arót is lenyűgözte a vízió. Perdöntő bizonyíték, mondhatnám ironikusan. El lettünk bocsájtva, de Félixet egyre inkább kínozta Bella illata. – Ej, Félix! – rótta meg atyaian Aro. – Heidi bármelyik pillanatban megérkezhet. Türelem! Fogalmam sem volt róla, ki az a Heidi, azzal azonban nagyon is tisztában voltam, mi célból küldték a felszínre. Nem akartam, hogy Bella a vérontásnak a szemtanúja legyen. Soha többé nem tudná álomra hajtani a fejét... Kaptam egy szürke köpönyeget, intettem Alice-nek, hogy lépjen Bella másik oldalára, és sürgetően elindultunk a kijárat felé. Elhaladtunk a halálra ítéltek felvonulásán, Bella még nem sejtett semmit. Megcsodálta Heidi szépségét, és az ajtónál láttam a borzalmat az arcán. A sikoltozások épphogy elkezdődtek, amikor kiléptünk az ajtón.

88

Reménytelen végzet 6.

– Ne menjetek ki, amíg be nem sötétedik! – búcsúzott Dimitri tőlünk a felszínen, a recepciótól nem messze. Ahogy távolodott a ki nem mondott figyelmeztetés ott lebegett tovább: "Meg ne merjétek zavarni az étkezésünket, különben teszek róla, hogy betartsátok az ígéretet az emberlány véges életére vonatkozóan!" Bellát figyeltem. Az ajkai szinte elkékültek, egész testében remegett, viszont ahhoz képest, hogy mennyi elképesztő dolgot látott és tapasztalt az eltelt néhány órában, viszonylag egésznek és épnek láttam. Mindenképpen jobban volt, mintha hagytam volna őt megölni... Vagy már megtörtént volna, amit korábban gondoltam. Persze sejthettem volna, hogy Bella nem az az öngyilkos fajta. Nem hajítaná el az életét, különösen nem akkor, amikor ígéretet tett nekem az ellenkezőjére. – Jól vagy? – kérdeztem, mert az ő szájából akartam hallani. Egy vízió furakodott a fejembe Alice elméjén keresztül, amiben Bella kicsúszik a karjaimból, és légnagyobb rémületemre ájultan terül el a recepció kövezetén. – Jobb lesz, ha leülteted, mielőtt összeesik – javasolta Alice, majd kimondta a nyilvánvalót. – Teljesen kikészült. Bella fogainak koccanása visszhangot vert a fejemben, szívének őrült vitustánca pedig rémülettel töltött el. Nem akartam, hogy féljen. Nem akartam ezt a borzadást látni a gyönyörű szemeiben. Azt szerettem volna, ha újra a régi Bellát látom, aki szereti, ha megérintem, és szereti, ha ott vagyok mellette. Azt a Bellát, akit még nem tettem tönkre. – Sss, Bella, sss – duruzsoltam a fülébe. Bíztam benne, hogy a hangom talán felidézi a régi időnket, és megnyugtatja, ahogy akkor is. Bella rémülten kapaszkodott belém, mintha valóban számítanék neki. Mintha igazán boldog lenne, hogy ott lehet velem. A szemeiben azonban bizonytalanság ült, amit sehová nem tudtam tenni.

89

– Azt hiszem, hisztériás rohamot kapott. Talán le kéne keverned neki egy pofont – fontoskodott Alice, amit reményeim szerint kellően gyilkos pillantással jutalmaztam. Alice a szemeit forgatta. "Nem olyan pofonra gondoltam, amitől lerepül a feje, hanem olyanra, ami kizökkenti ebből az állapotából. Ha így folytatja, vagy katatón állapotba kerül, vagy besokkol." – sugalmazta felém bölcsen, amire újabb gyilkos pillantás volt a reakcióm. Bellát az ölembe vontam, és reszkető testét a köpenybe burkoltam. Azt kívántam, bárcsak a lelke köré is tehetnék egy ilyen burkot. – Minden rendben – súgtam a fülébe folyamatosan. – Most már biztonságban vagy. Minden rendben. Alig bírtam megnyugtatni. Gianna történetén, ha lehet még jobban kiakadt. Minden szaván csüngtem, ahogy faggatott a nő lehetséges vámpírrá válásáról, és nem is sejtette, hogy beazonosítom vele. Határozottan viszolygott a gondolattól, hogy a nő teljes tudatában kész lenne bármikor csatlakozni a vámpírokhoz, és részt venni a saját fajtájának a legyilkolásában minden egyes alkalommal. Bella fel sem fogta, hogy a tudatalattija hozza a felszínre a véleményét. Hiszen, ha csatlakozna, ős is ugyanezt tenné. Nem tehetem meg vele, hogy gyilkossá váljon. Ha később visszanézne, meggyűlölne először engem, majd önmagát, amiért engedte, hogy ez megtörténjen. Mikor végre elcsendesült, és már azt hittem, hogy végre véget ért a sokkhatás, Bella újra rákezdte. – Istenem, Edward! – csuklotta és újra megeredtek a könnyei.

90

A félelem fájdalma

– Mi a baj? – kérdeztem aggódva, és óvatosan simogattam a karját, hátha a dörzsölés hatására kevésbé remegne. Váratlanul a karjait a nyakam köré fonta, és rám nézett könnyektől vörös, csillogó szemeivel. Nem látszott rajta sem harag, sem megvetés, amit ebben a pillanatban elfogadhatónak éreztem volna a részéről. Csupán a végtelen megkönnyebbülés csillogott az értelmes, barna szempárban. – Nagyon idiótán hangzik, hogy ebben a percben boldog vagyok? – kérdezte hüppögve, mire teljesen összetörtem. Mardosó bűntudatom leplébe burkolózva öleltem őt a karjaimba. Szorosan tartottam, bár tudtam, hogy valószínűleg túl kemény és hideg vagyok neki. Mégis olyan jó érzés volt a karjaimban tartani, érezni testének forró lüktetését, ujjaim alatt a bőre alatt száguldó vérlemezkék áradását. És persze ott volt az illat, mely körülvett minket, bekúszott az orromon át a számba, megtapadta a nyelvem hátulján lángoló takaróként. És mindez mosolyogva, arcomat a halál felé fordítva viseltem el, mert Ő Bella volt. – Pontosan tudom, mire gondolsz – súgtam a fülébe. Annyira lehetetlen helyzet volt, az érzelmeim annyira emberiek voltak, hogy szét tudtam volna robbanni. Egyrészt meg tudtam volna fojtani Rosalie-t. Ha ő nincs és az ostoba tervei, akkor nem lett volna félreértés, és akkor nem jövök ide, hogy mindenkit magammal rántsak, aki fontos a számomra. Másrészt dühös voltam Alice-re, és hálás voltam Alice-nek. A türelmetlensége okozta a téves következtetéseket, ami ahhoz vezetett, hogy Bella a vámpírok fészkében találta magát. Végül pedig végtelenül megkönnyebbültem, mert bármennyire is tartózkodóan viselkedik, és hiába próbálom tagadni, látom az árnyékot a szemeiben, ahogy rám néz, mégis velem van. Életben van, és ha rajtam múlik, ezen senki nem fog változtatni, bármi is legyen a szándéka.

91

Enyhítettem a szorításomon, amikor hallottam, hogy akadozva lélegzik, de képtelen voltam nem érintkezni vele. – De van elég okunk, hogy boldogok legyünk, nem? – folytattam könnyedebb hangnemben, mire Bella kétkedve felpillantott rám. Magyarázatképp hozzáfűztem. – Először is, életben vagyunk. – Igen. Ez csakugyan jó dolog – hagyta rám. Fellelkesülve folytattam. – És együtt – súgtam, de a bólintása kissé lehűtötte a lelkesedésemet. Úgy tűnt, kettőnk közül ez utóbbinak én örülök inkább, míg ő csak szükséges velejáróként gondolt rá. Félretettem a sértettségemet, és folytattam a felsorolást, amivel úgy látszott, sikerült kimozdítani a katatóniából. – És, ha van egy kis szerencsénk, akkor még holnap is életben leszünk. – Remélhetőleg – jegyezte meg csöndesen Bella, mire Alice a szemeit forgatta. – A kilátások egészen jók – szúrta közbe. – Nem egészen huszonnégy órán belül találkozom Jasperrel. Na, ez most, hogy is jött ide, fogalmam sem volt, de gyanítottam, hogy Alice-nek olyan szinten hiányzott már Jasper, hogy muszáj volt időben és térben lehelyeznie a találkozásuk időpontját. Biztos voltam benne, hogy fél órán belül pontos dátumot kapunk. Bella arcára szomorúság költözött, ahogy vetett egy pillantást a húgomra. Ahogy már sokszor, ezúttal is szerettem volna belelátni a fejébe, és ez ebben a feszült pillanatban még frusztrálóbban hatott rám. – Olyan fáradtnak látszol – jegyeztem meg csöndesen, és nem bírtam megállni, hogy a szemei alatt húzódó sötét árkok egyikén végig ne húzzam az ujjamat. Bella éppenséggel úgy nézett ki, mint aki azóta nem alszik, mióta kitettem a lábamat Forksból. Az alakja is soványabbnak tűnt, mint legutóbb, a szemei beesettek, az ajka viszont vérvörös. Tulajdonképpen épp úgy nézett ki, mint egy vérszomjas vámpír, aki az utolsókat rúgja az adagja előtt. – Te meg szomjasnak – vágott vissza azonnal, mire vállat vontam. Nem emlékeztem pontosan, mikor oltottam utoljára a szomjamat, de abban valamiért biztos voltam, hogy rágcsáló volt az áldozatom. – Nem fontos. – Biztos? Átülhetek Alice mellé, ha gondolod – ajánlotta Bella, és nem láthatta, ahogy Alice a szemeit forgatja ár megint.

92

"Azért megnézném – folytatta a piszkálódást –, hogy képes átülni mellém, amikor nincs is székem." Megrovó pillantással jutalmaztam Alice faggatózását. Ebben a pillanatban csak Bella számított. Végre megint csak ő, ahogy a létezésem során mindig.

93

A félelem fájdalma 2.

– Ne beszélj bolondokat! – róttam meg, remélem, elég kedvesen, miközben mélyen magamba szívta az illatát. Éppen úgy hatott rám, mint régen, éppen olyan észbontóan, őrületbe kergetően csábító volt, mégis egy vasrács ereszkedett le villámgyorsan az elmémben közém és Bella közé. Soha nem tudnám bántani. Soha nem tudnám a vérét venni. A vasrácsot a halálával ékelte be közénk, amiről azt gondoltam, valódi. – Még soha nem uraltam könnyebben természetemnek azt a részét, mint most. Ahogy felnézett rám, a szemeiben annyi bizonytalanságot láttam, minden rezdülésemre szorosabban kapaszkodott belém, amint úgy láttam, észre sem vesz. Mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban felállhatok, és eltűnhetek a semmiben. Fogalma sem volt róla, hogy soha többé nem leszek rá képes. Hihetetlen volt, hogy itt fekszik a karjaimban. Egész puha, forró testét elektrosokként érzékeltem, és a testem a lelkemmel együtt kezdett életre kelni. A bőröm továbbra is fagyos volt, de magasabb hőmérséklete volt, mint az eltelt fél évben. – Tehát, hogy akarsz hazajutni? – kérdeztem Alice-t, elég gyorsan és csöndesen ahhoz, hogy Gianna ne hallja meg. Nem mintha ránk figyelt volna, de gondolatban éppen Félix felé kalandozott. Újra és újra lejátszotta magában, ahogy rákacsintott. – Idefelé jövet szereztem egy kocsit. Egyszerűen imádom, Edward! Fantasztikus autó... – Lopott – hűtöttem le a húgom lelkesedését a gondolataiban pódiumra emelt sárga Porshe iránt. – És akkor mi van? – Valószínűleg lemeszelnének bennünket. Inkább szerezz egy másikat, ami kevésbé feltűnő, de hasonlóan jó a teljesítménye sebességben. – Ennyi erővel a Nobel-díjat ne szerezzem meg?

94

– Elmegyünk arra a reptérre, amelyikről jöttetek, és visszamegyünk egyenesen Forksba – magyaráztam a rögtönzött tervet, majd hirtelen eszembe jutott erről valami. – Charlie tudja, hogy hol van Bella? Alice alig láthatóan megrázta a fejét. – Üzenetet hagyott neki. A fogaimat csikorgattam, miközben kisimítottam egy hajtincset Bella homlokából. Úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban elalhat, de nem adta meg magát. Nem értettem, miért nem akar kipihenten hazaérni. – Velünk kell jönnöd! Ha Charlie meg akar ütni, nem szabad engedned neki! – mondtam, mire Alice felkuncogott. – Csak nem félsz a jó öreg Charlie-tól? A szemeimet forgattam. – Nem hiszem, hogy használna az ügyemnek, ha szilánkosra töri a kézfejét az arcomon. – Valami énekesről is hablatyoltak. Mit is mondtak? – szólalt meg immár érthető tempóban, mire kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. A fejével Bella felé intett. "Nem akar elaludni, és kilencven százalékig biztos vagyok benne, hogy nem is fog, míg haza nem értünk. Így legalább van mire figyelnie." Lenyeltem a megjegyzésem, hogy a húgomnak nem kellene ilyen szorgosan segédkeznie Bella ki nem pihenésében. – La tua cantante. – Igen, ez volt. És Alice-nek megint igaza volt. Bella kicsit feljebb csúszott, és feszült figyelemmel várta a válaszomat. Vállat vontam, és megadta magam a női többségnek. – Azt jelenti, "az énekesed". Azokat nevezik így, akiknek az illata úgy hat valakire, mint Belláé énrám. Azért, mert a vére énekel nekem – magyaráztam, és ahogy beszívtam az illatát, hirtelen nagyon is találónak éreztem ezt a jelzőt. Alice győzedelmes nevetést hallatott. Mosolya az arcára fagyott, amikor hirtelen zajt hallottunk az ajtó felől. Öntudatlan mozdulattal közelebb vontam magamhoz Bellát, aki nem tiltakozott, csak meglepődve

95

simult hozzám. Később vette észre, amit mi már tudtunk. Alice látomásai hirtelen felpörögtek. Alec lépett be az ajtón. Higgadt volt, és elégedett, tökéletesen kielégült, nekünk viszont szinkronban forgott a gyomrunk a barátságos hangnemtől, amit megütött, amikor megszólalt. – Most már mehettek – "És épen vihetitek az emberlányt. - tette hozzá gondolatban. – Csak annyit kérünk, hogy ne időzzetek sokáig a városban! "Szerinted mire gondol? Ne fizessünk be városbemutató, történelmi körútra, vagy mi a fene?" – sugallta felém Alice dühösen. – Ezzel nem lesz gond – jelentettem ki határozottan. Gianna bosszantó naivitással útba igazított bennünket, mi pedig olyan fürgén, amilyen fürgén Bella lábai bírták, elhagytuk a várost. Túléltük. Egyelőre...

96

A repülőút

Remegett. Bella egész teste úgy reszketett, mintha legalábbis egyfolytában rázta volna valaki. Próbáltam olyan szorosan magam mellett tartani, amennyire bírtam úgy, hogy közben nem okozok neki nyomot hagyó sérüléseket, vagy fájdalmat. Amikor áthaladtunk a boltív alatt szabályosan hallottam, ahogy összekoccantak a fogai, annyira vacogott. Hogy a félelem vagy a nedves, hideg ruhái okozták-e a remegést, azt nem tudtam megállapítani. „Szolíd, kedves, gyors, unalmas. Remélem, megfelel, bár megjegyezném, ez éppolyan lopott, mint a másik volt…” – hallottam beszűrődni a húgom szemrehányását a tömegén keresztül. A gondolataim még mindig a kisgyereknél jártak, aki műanyag vámpírfoggal vicsorított ránk még a városban. Az emberek nem normálisak. A gyerek szülei sem engednének hasonlót sem, ha tudnák, hogy a vámpírgyerekekkel mit tesz a Volturi azonnal és megmásíthatatlanul. Elsötétített üvegű, fekete karosszériás Honda parkolt a kaputól nem messze. Bella nem tudhatta, hogy Alice vár bennünket, de teljes bizalmát élvezve húztam magammal. Eszem ágában sem volt volán mögé ülni, amikor végre a karjaimban tarthattam Bellát. Alice kitalálta a gondolataimat, mert azonnal a gázba taposott, amikor mindketten elhelyezkedtünk hátul. – Sajnálom – szólalt meg végül őszintén Alice, és apró kezével szemrehányóan a műszerfal felé bökött. – Nem volt valami nagy választék. – Semmi baj, Alice! – feleltem, és bosszankodására nagyvonalúan elmosolyodtam. – Nem közlekedhetünk állandóan 911-es Turbóval... Erre felcsillant a szeme. – Kellene szereznem egyet törvényesen is... – sóhajtott vágyakozva. – Valami mesés volt!

97

Végigpörgettem magamban az eseményeket. Tulajdonképpen, ha minden véletlen és nem véletlen történés igaz, akkor Alice igazán nem tehet semmiről, míg Rosalie... szinte mindenről. A haragomat elfojtottam, hogy majd a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen kitörhessen, de ez nem volt az. A húgom viszont az életét kockáztatta... – Majd kapsz tőlem karácsonyra – jelentettem ki elszántan, mire hátrafordult és láttatni engedte az arcán felragyogó mosolyt. – Egy sárgát, jó? Észrevétlenül bólintottam, majd minden figyelmem Bella felé összpontosítottam. A hatalmas köpenybe burkolózott, hogy elmúljon a remegése. Úgy láttam, az ajkai már nem olyan kékek, mint mikor jöttünk kifelé a városból, viszont mintha nem akart volna engedni a szemmel jól látható fáradtságnak. – Most már alhatsz, Bella – súgtam a füle mögé, miközben magamba szippantottam egy keveset az illatából. – Túl vagyunk rajta. Ezen túl voltunk. Túléltük a Volturit, egyelőre. És túléltük a terveiket, ráadásul olyan információ birtokában voltam, amivel könnyedén kicselezhetjük őket, ha netán mégis úgy döntenek, hogy ellátogatnak Forksba. Az életveszély közvetlenül ugyan elmúlt, de mi lesz az érzelmi ráhatással? Mihez fogok kezdeni, ha nem kellek már Bellának? Még egyszer elhagyni képtelen lennék, ebben biztos voltam. Talán nem is akarja. Alice minden emléke, amit Carlie-val beszélt, minden arra utalt, hogy Bella hasonlóan összetört volt a szakításunk miatt, mint én. Bár csak megközelítőleg, mégis eléggé annyira, hogy aggodalom sugározzon Alice emlékeiből. De mi van, ha akkora törést okoztam, hogy emiatt nem kellek neki. Itt fekszik a karjaimban, elveszek mélybarna pillantásában, miközben beleőrülök a zárkózottságába. Ráadásul valahányszor megérintettem, összerezzent. Azonban bizonyos tekintetben a régi volt. – Nem akarok aludni – mondta – Nem vagyok fáradt. Szerencsére hazudni a távollétem alatt sem sikerült megtanulnia. Összeszorítottam az állkapcsom, hogy ne lássa, milyen állapotban vagyok. A legszívesebben teljes erőmből magamhoz szorítottam volna, míg biztosan nem tudom, hogy igen, akar engem! Mióta kiléptünk a sírkamrából egyfolytában vissza kellett fogni magam, néha mégis engedtem a kísértésnek, és ajkaimat lágy, forró bőréhez simítottam. Ezúttal sem bírtam ellenállni, és füle mögé leheltem egy lágy csókot. – Azért próbáld meg! – kértem csöndesen, mire azonnal megrázta a fejét.

98

Felsóhajtottam. Bosszúsan, mégis megkönnyebbülten, elégedetten, amiért a makacssága megmaradt. Nem törtem össze annyira, hogy felhagyjon az önpusztítással, és kitartson emellett, mintha világmegváltó hadjárat lenne. – Most is olyan konok vagy, mint voltál! – nem tudtam eldönteni, ez most szemrehányás vagy bók akart lenni, de mivel nem firtatta, annyiban hagytam a dolgot én is. A repülőtéren rendbe szedhette magát, és úgy tűnt, ez igazán boldoggá tette. Alice engem is tisztességes a köztudat által elfogadott ruhákba öltöztetett, mint valami próbababát, de ez egyszer hagytam, hogy kiélje rajtam a divatos hajlamait. Bella kinézetén nem sokat segített a felfrissülés. Bár a szemei élénkebben csillogtak, azért az alatta húzódó sötét karikák, és a lelassult koordinálatlan mozgása arról árulkodott, hogy nagyon régen nem aludt már igazán pihentetőn. Amikor a második repülőn kólát rendelt, már sejtettem, hogy nem pusztán szeszélyből makacskodik. – De Bella! – tört ki belőlem a csodálkozás inkább, mint a felháborodás, ő azonban annak vehette, mert viszonylag gyors magyarázkodásba fogott. – Nem akarok aludni. Ha lehunyom a szemem, olyasmiket látok magam előtt, amiket nem akarok látni. Rémálmaim lesznek. Nem firtattam. Nem akartam, pedig égett bennem a vágy, hogy megtudjam, milyen rémálmokról beszél. Hiszen, ha a Volturi miatt aggódott, nem tudhatta, róluk fog-e álmodni, hiszen ez most történt, és azóta egyszer sem hunyta le a szemét. Nem tudhatta, megjelenneke álmában, és ez csak egyet jelenthetett. A rémálmai még azelőtt elkezdődtek, mielőtt Volterrába érkezett, és mivel nem osztotta meg velem, így biztosra vehettem, hogy tőlem erednek. Mély gyűlöletbe mártottam magam. Önmagam iránti megvetésem elkísért az út hátralevő részében. Alice meghallotta a beszélgetésünket, és miközben Jaspernek ecsetelte a Porshe fantasztikus tulajdonságait, egy újabb képet vetített felém, amikor Charlie-val a konyhájukban beszélgetett. Bella apja épp azt mesélte a húgomnak meggyötört arccal, hogy mennyire élénken él az emlékeiben az, amikor a lánya sikoltozva ébredt az éjszaka közepén. Alice észbe kapott, a vízió tovatűnt, de már kitörölhetetlenül befészkelte magát a fejembe. Ezek után némán figyeltem, ahogy Bella kólamérgezést próbál végrehajtani magán, de egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemeimet. Meg akartam jegyezni minden vonását, mert még így fáradtan is sokkal intenzívebb látványt nyújtott, mint amire a fotografikus memóriám emlékezett. Néha engedtem a csábításnak, és megcsókoltam a haját, a halántékát, csuklójának mézédesen lüktető belső részét. Mindent akartam, de semmit sem kaphattam meg. Addig nem, amíg meg nem bizonyosodom, hogy megbocsájtott nekem. És nem, amíg látom azt a bizonytalan árnyékot a szemeiben.

99

Bella még akkor is ébren volt, amikor a reptérre érkeztünk. Bámulatra méltó volt a kitartása, ahogy az enyém is, mert minden akaraterőmet latba kellett vetnem, amikor meghallottam a nővérem szánalmas bocsánatkérését, és mérhetetlen bűnbánatát már messziről. "Haver vagy, Edward, és jogosan haragszol, de nem engedem, hogy fasírtot csinálj Rose-ból!" – sugallta felém Emmett még hangosabban, mint Rosalie. Más esetben el is mosolyodtam volna, de Rosalie gondolataiban láttam, hogy mindaddig nem érdekelte, mi fog történni, míg ki nem derült, hogy Volterrába megyek, miatta. A haragom lángolt, mintha a nővérem sajnálkozása olaj lett volna rá. Esme óvása és Carlisle intése elhalványult a fejemben, ahogy a mélygarázsban megpillantottam Rosalie-t. Emmett elé lépett, mintha ezzel megvédhetné tőlem. "Akkor most bunyózunk, vagy mit csinálunk a viszontlátás örömére?" – kérdezte Emmett gondolatban, de nem voltam olyan hangulatban, hogy reagáljak rá. Az egyetlen, ami áthatolt a haragom falán, Bella könyörgő, bágyadt hangja volt. – Kérlek, Edward... Nem fogom megölni. Hogyan is tehetném, amikor még ő is védi előttem? Hogy tudnék ellenállni bármilyen kérésnek, amit kiejt a száján?

100

Charlie

– Edward... – kezdte Rosalie, de gondolatban hadarta el, amit mondani akart. "Soha nem akartam ártani neked. Az egész egy szerencsétlen véletlen volt. Soha nem értettem egyet a Bellával való kapcsolatoddal, de soha nem kívántam a halálodat – Kis szünetet tartott, és bölcsen elkerülte a Bella halálára vonatkozó részt. – A szavamat adom, hogy soha többé semmilyen elhamarkodott következtetést nem vonok le, és nem avatkozom az ügyeitekbe. Igazán, őszintén sajnálom, és..." – Jó, tudom! – szakítottam félbe az ömlengését. Eszem ágában sem volt az elkövetkezendő hónapokban, években, évszázadokban megbocsájtani neki. Láttam a fejében, hogy tudja, hosszú ideig fogom kínozni az ostobasága miatt. Az egyetlen, amit Rosalie igazán szégyellt, hogy Esmének csalódást és fájdalmat okozott. – Bella... Rosalie felébresztette, amikor végre elaludt volna, ezzel újabb strigulákat érdemelt ki a szégyenfalon a fejemben. Soha, mióta Bella az életem részévé vált, soha nem beszélt közvetlenül hozzá. Csak emiatt maradtam csöndben. – Igen, Rosalie? – nézett rá kábán, fáradtan, kérdőn Bella. – Annyira sajnálom! Rettenetesen szégyellem magam, és borzasztó hálás vagyok neked, amiért olyan bátor voltál, és segítettél megmenteni a bátyámat, azok után, amit tettem. Kérlek, mondd, hogy megbocsátasz nekem! Legyűrtem a késztetést, hogy a szememet forgassam. Rosalie és a bocsánatkérései. Talán őszintének tűntek, mégis megvolt a maguk kis csavarjai. Csupán azért akarta, hogy Bella megbocsásson neki, hogy én is hasonlóképpen cselekedjek, de a fejében láttam, hogy továbbra is ugyanolyan szürkének és jelentéktelennek tartja őt, mint eddig. A lista csupán a veszélyes jelzővel bővült, mivel látta, milyen hatással van Bella az egész családra.

101

– Hát persze, Rosalie – hangzott a várható felelet, bár Emmettet éppúgy meglepte, mint Rose-t. – Nem a te hibád volt. Végtére is én ugrottam le arról a nyavalyás szikláról. Hát persze, hogy megbocsátok. A sziklaugrás. Mióta Alice beszuggerálta a fejembe, azóta kísért a kép. Bella, aki még egy teljesen sík felületen is képtelen megbotlás nélkül végigsétálni, amint leugrik a szikláról. A nyakát szeghette volna, vagy belefullad a tengerbe, vagy maradandó károsodást szenved. Emiatt a kép miatt szerettem volna egyszerre letépni a kutya fejét, és hálásan megszorítani a kezét. Előbbit, mert lehetett volna gyorsabb is, utóbbit pedig, mert megmentette, amitől én nem tudtam. – Majd meglátjuk, mit mond, ha majd ébren lesz – jegyezte meg Emmett, mire Rosalie megrovó pillantásban részesítette. Bella hangja alig volt több a sóhajtásnál, és miközben tagadta a nyilvánvalót, a szemei cserbenhagyták, és szép lassan lecsukódtak. – Ébren vagyok. – Hagyjátok aludni! – szóltam a testvéreimre, és reméltem, meghallják a fenyegetést a hangom kedvesebb árnyalata mögött. Hallgattak. Az út hátralévő részét csöndben tettük meg. Csak amikor már majdnem Belláék háza előtt voltunk, szólalt meg Emmett. – Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha én vinném be, vagy Carlisle? – Nem! Tudtam, hogy milyen állapotban lesz Charlie. Alice már odaért a házhoz, néhány perccel előttünk járt, Charlie épp kilépett az ajtón, mire beértük őket. Mire Bellát kiemeltem az autónkból, Alice már le tudta játszani – csapongva bár, de részletesen –, hogy miket fog a fejemhez vágni. Felkészülten néztem szembe Charlie-val. – Bella! – kiáltotta a lépcső tetejéről, majd őrülten rohanni kezdett felénk. – Charlie... – mormolta álmos hangon Bella. – Sss! Minden rendben van: otthon vagy és biztonságban. Aludj nyugodtan! – parancsoltam rá gyöngéden, és bíztam benne, hogy az önpusztító ösztönét sikerült a fáradtságával kiiktatni, és meg sem próbál felébredni. Míg Charlie odaért hozzánk, hallottam rémült gondolatait, hogy talán a lánya holttestét hoztam haza. Majd meghallotta a hangját, és végigszáguldott rajta a megkönnyebbülés, amit szinte azonnal bődületes harag váltott fel, természetesen ellenem irányulva.

102

– Nem hiszem el! Neked még van képed idejönni? – támadt nekem, mikor már csak néhány lépésnyire volt tőlem. A gondolataiban felrémlettek képek közvetlenül a távozásom utánról, Bella állapotáról, a sikoltásairól... Az elevenembe vágott, és nem is tudott róla. Megérdemeltem volna, hogy alaposan ellássa a bajomat, ahogy tiszteletreméltó apai címe megkövetelte, de valószínűbb volt, hogy csak magának szerzett volna sérüléseket. – Hagyd, apu! – lehelte Bella gyöngén, és bár Charlie hallotta, figyelmen kívül hagyta. – Mi baja van? – Csak nagyon fáradt. Hadd pihenjen! – Carlisle sugallta, hogy mondjam ezt, de a lehető legrosszabb ötlet volt, olaj volt Charlie lángoló haragjára. – Majd pont te fogod megmondani nekem, hogy mit csináljak! Add ide! Azonnal vedd le róla a kezed! – ordította a képembe, miközben megpróbálta Bellát kirángatni a kezeim közül. Minden egyes pillanatban a legszívesebben a falhoz penderítettem volna, amiért rángatja Bellát, amiért fájdalmat okoz neki a szorításával, és amiért felébreszti abból az alvásból, aminek olyan nehezen adta meg magát. "Ha te nem állítod le, akkor majd én, tesó!" – mozdult Emmett harciasan, de a fejemmel emberi szemnek észrevehetetlenül intettem, hogy maradjon. Ő nem látta, amit én. Charlie, miközben megpróbálta magához venni a lányát, az agya egyfolytában pörgette az eltelt hónapok eseményeit. Bella, ahogy az ablakon figyel kifelé, a tekintete réveteg, Bella, amint eltolja az ételt egyszer, kétszer, háromszor, Bella, amint sikoltozik az éjszaka közepén, és mindez, ahogy Charlie emlékeiben élt átitatva a fájdalmával... Szégyen égett bennem, és tökéletesen megértettem Charlie haragját. – Hagyd abba! Inkább velem kiabálj! – mormolta Bella alig érthetően, miközben megpróbálta kinyitni fáradtságtól duzzadt szemeit. – Te is megkapod a magadét, arra mérget vehetsz! Befelé! Csodálkozva néztem Charlie-ra. Komolyan elvárja, hogy holtfáradtan akár egy lépést is tegyen? – Oké. Tegyél le! Ha nem Bella kérte volna, meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben. Így azonban óvatosan a lábaira helyeztem, amik, mintha csak gumiból lettek volna, összehajlottak testének súlya alatt. Kicsit gyorsabban, mint amire egy normális ember képes lett volna, de nem olyan sebességgel, hogy Charlie gyanakvását fokoztam volna, elkaptam Bellát esés

103

közben. Magamhoz szorítottam újra, megkönnyebbülten, és igyekeztem elnyomni a vágyakozásomat, nehogy tovább szítsam Charlie haragját. – Hadd vigyem föl a szobájába! Utána, ígérem, eltűnök! – mondtam, mire Bella karjai az erejéhez mérten satuként szorultak a nyakamra. – Nem! – sóhajtotta gyöngén, mire a fülébe súgtam. – Nem megyek messzire. Elindultam be a házba, föl a lépcsőn, közben Charlie fenyegetéseit hallgattam. – Az biztos, hogy elmész, és vissza sem jössz, ezt garantálom! Ez az utolsó alkalom, hogy átlépheted a házam küszöbét, megértetted? – Igen, uram! – Bellától pedig a későbbiekben is távol maradsz, ha kell, szerzek távoltartási végzést egy kilométeres körzetre! Nem akartam felvilágosítani, hogy akkor Forksból tiltana ki, mivel nem túl nagy helységről beszéltünk. – Igen, uram! – Ne helyeselj itt nekem, ezzel egyáltalán nem lendíted előrébb az ügyedet! A lányom szenvedett miattad, és nem engedem, hogy ez még egyszer előfordulhasson! Nem akartam helyeselni, de tökéletesen egyetértettem. Nem bosszantottam tovább, így inkább csöndben maradtam. Óvatosan lefejtegettem Bella ujjait az ingemről, és közben próbáltam elnyomni a reménykedő érzést, amit a ragaszkodása indított el bennem. – Jól van, ágyban van, alszik, most már mehetsz! Ki innen! Csöndesen lépkedtem lefelé azzal a magabiztos tudattal, hogy néhány perc múlva úgyis ott leszek, ahonnan az imént olyan nagy szívélyességgel tessékelt kifelé.

104

Bűnbánat 1.

Egész eddigi életem legnehezebb csatáját vívtam. A félelem fekete ürege apró lyukon keresztül szippantott magába, és visszafelé már nem bírtam áttuszkolni magam. Talán azért, mert nem is akartam. A megérdemelt szenvedés várt rám, ha nem bocsájt meg nekem. Gyötrődve pillantottam le rá, a nap folyamán először aludt zavartalanul, nyugodtan. Charlie a földszinten várta hajnaltól, hátha valami hang szűrődik ki a szobából, ami bizonyítja az ébredést. Nem volt benne biztos, hogy normális ennyit aludni, és ebben kivételesen egyet is értettem vele. Már egészen besötétedett, mikor nem bírtam tovább. A mobilért nyúltam, benyomtam az egyetlen számot, ami kapcsolt az egyetlen személyhez, aki ebben a pillanatban megnyugtathat. Természetesen várta a hívásomat. – Mit szeretnél tudni, Edward? – csiripelte Alice a telefonba, és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja Jaspernek. Mindig túlságosan sokat aggodalmaskodom, ha Belláról van szó, legalábbis a húgom szerint. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az önelégült "ugye megmondtam" hangját. – Nincs benne a varázsgömbödben, Alice, hogy mit akarok kérdezni? – érdeklődtem gúnyosan. – Annyi kérdés kavarog előttem, hogy nem tudom, melyikre szeretnél először választ kapni – vágott vissza sértődötten. Elmosolyodtam. Ebből a hangnemből tudtam, hogy felhúzta az orrát. Bella megmozdult álmában, mire annyira lehalkítottam a hangomat, hogy az ő füle ne érzékelje. – Egy kérdés azért kiemelkedik a többi közül – folytatta Alice, én pedig kíváncsian hallgattam. Nem tudtam volna rangsorolni a bennem örvénylő kérdések folyamát. Alice hetykén szólalt meg újra. – Eláruljam, megbocsájt-e neked Bella?

105

Nagyon nyeltem. Valóban ez volt a legégetőbb kérdésem. Ellenálltam a kísértésnek, tudtam, hogy minden csak Bella döntésén múlik, így Alice-nek csupán sejtései lehetnek. Ráadásul sürgetőbbnek tűnt a másik dolog, ami miatt eredetileg kerestem az én szemtelen testvéremet. – Igazából az érdekelt, hogy mikor ébred föl végre – mormoltam rosszkedvűen a kagylóba. – Oh – nyögte csalódottan Alice, majd csettintett egyet a nyelvével. – Nem kell aggódnod. Nagyon kimerült, ezért alszik ilyen sokat. – Mennyi, Alice? – Öt percen belül nyitja ki először a szemét – felelte fojtott hangon, mintha remekül mulatna valamin. Nem akartam tudni, mit árult el neki az egyik víziója, ezért gyorsan összekattintottam a telefont. Öt perc. Rémesen hosszúnak tűnt, pedig már több órája figyeltem őt. Persze ebből sosem volt elég. Csak nézni, ahogy alszik. Valahol egy olyan világban, ahová nekem nem volt bejárásom. Valóban ezt akarta? Csatlakozni az alvásmentes világhoz, amihez én tartoztam, csak azért, hogy mellettem maradhasson? Csábítóbb volt ez az ötlet, és én jobban vágyódtam erre, mint amennyire illő lett volna. Biztos voltam benne, hogy Bella előbb-utóbb megbánná, ha átváltozna olyanná, mint én vagyok. Különösen, ha az elején gyakran hibázna. Szerettem volna rávenni, hogy maradjon meg annak, ami! Egy illatozó, piruló, gyönyörű, hús-vér nőnek, akinek a szívverését bárhol, bármilyen távolságban felismerném. Ahogy figyeltem álmában elefántcsontszín bőrét, lágyan ívelő szemöldökét, érzékien duzzadó ajkait, elhatároztam, hogy ha kell, lehozom neki a csillagokat az égből, csak meggyőzzem az igazamról. Talán tényleg szeret annyira, hogy hallgasson rám. Mély levegőt vettem, a szomjúság égette a torkomat, mintha olajat gurítottam volna le, amit aztán egy gyufával lángra is lobbantottam. Cseppet sem bántam. A szomjúság, mint érzet megszűnt, amikor Bella mellett voltam. Azok a borzalmas hónapok nélküle... A bosszúszomjas október, amikor minden elkeseredett fájdalmammal eredtem Viktória nyomába. A kiábrándító november, amikor Texasban rádöbbentem, hogy az az átkozott nőstény kicselezett engem, és két állammal korábban meglógott előlem. A tehetetlenség decemberben, amikor Tanyáéknál karácsonyoztunk, de onnan már képtelen voltam tovább színlelni. A január, a február és a március már olyan elviselhetetlen messzeségbe sodort, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Aztán a telefon... Az a végzetes, könnyen félreértelmezhető telefonbeszélgetés Blackkel, ami után azt hittem, vége mindennek az életemben. Bella volt az egyetlen dolog, ami életben tartott, és a Volturi olyan könnyű halálnemet kínált, aminek az akkori állapotomban képtelen voltam ellenállni.

106

De Bella nem halt meg. Az illata azóta a pillanat óta nem engedte feltámadni bennem a szörnyeteget. Amikor abban a néhány órában halottnak hittem, megváltoztatta az egész addigi világnézetemet. Nem számított, mennyire vérzik, nem volt fontos, milyen csábító a vére, mert ő Bella volt! A légzése lassan szakadózóvá vált, felszínessé, de a szemeit egyelőre lehunyva tartotta. Nem akarózott felébrednie. Kíváncsi lettem volna – mint mindig –, vajon mi járhatott a fejében ebben a pillanatban. Összehúzta a szemöldökét, és megjelent az a bizonyos gondolkodó ránc. Tétován, végtelen gyöngédséggel hajoltam fölé, és ajkaimmal lágyan simítottam végig a homlokán. A legtöbb ember összerezzenne így félálomban, ha egy olyan hideg valami érne hozzá, mint én vagyok. Bella azonban meg sem rezzent, csupán szorosan összezárta a szemeit. De miért nem nyitja ki? Megfojtom Alice-t, ha ködösített már megint, csak mert kombinálni támadt kedve... Bella szemei résnyire nyíltak. A sclerája még piroslott a hosszú alvás miatt, de íriszének csokoládéfolyamában máris elvesztem volna. Ha engedi. De nem engedte, mert abban a pillanatban, ahogy a tekintetével rám talált, szinte azonnal össze is zárta. Szorosabban, mint eddig. – Jaj! – nyögte, és apró ökleit a szemei elé kapta. A frászt hozom rá, gondoltam, és egy árnyalattal hátrébb húzódtam, így már elválasztotta az arcunkat néhány kilométernek tűnő centiméter. Többel képtelen voltam, a vonzása magával sodort, lehetetlen volt újra távol lenni tőle. Pár hosszúnak tűnő pillanat után végre újra kinyitotta a szemeit, a pillantása reménykedő, de nem riadt. Belül megkönnyebbülten felsóhajtottam, de szerettem volna tőle hallani, hogy minden rendben. – Megijesztettelek? – kérdeztem, és bár tudtam, hogy hátrálnom kellene, képtelen voltam rá. Furcsállottam, hogy meglepettséget láttam tükröződni a szemeiben. Talán meglepte, hogy itt vagyok... De hirtelen értetlen arckifejezést öltött magára, amivel csak még jobban összezavart. Tűnődött, mintha próbálná összerakni, ami vele történt. Bizonyára sok volt ez neki. Szerettem volna a karjaimba vonni, de nem voltam biztos benne, hogy ennek ő feleannyira is örülne, mint én. Így hát, csak figyeltem, és vártam, míg összeáll fejében a kép, és végre teljesen felébred. – Oh, a francba – mormolta rekedten, a hosszú alvás a hangszálain is nyomot hagyott. – Mi a baj, Bella? – kérdeztem, és majd' beleőrültem, hogy nem látok a fejébe.

107

A homlokán újra megjelent a ránc, mire idegesen néztem rá. Meg akartam ragadni, hogy a karjainál kicsit megrázzam, térjen már magához, hogy elmondja, mi bántja. Szembeszállok az egész világgal, ha arra van szüksége, csak kérnie kell. – Szóval meghaltam, igaz? Mégiscsak vízbe fulladtam! Ó, a nyavalya, nyavalya, nyavalya...! – hadarta egyre hangosabban, de a hangja még így is csöndes suttogás volt inkább. Nem értettem, miről beszél. Már hogy halhatott volna meg? Miből gondolhatja ezt? A minimum az, hogy ha meghal, a mennyországba kerül, ott pedig velem aligha találkozhatna. Azonban úgy láttam, igazán nem érti, mi folyik itt. – Nem haltál meg – világosítottam fel, mire nekem támadt riadtan. – Akkor miért nem bírok felébredni? Úristen! Teljesen tönkretettük az elméjét. Már képtelen megkülönböztetni a fikciót a valóságtól... Beszélnem kell Carlisle-lal, de előbb visszahozom Bellát a valóságba. – De hát ébren vagy, Bella... – Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és Jake… Jake... A távol töltött időm legnagyobb hátránya, és velejárója Jacob Black. Több emlék szorult a Bellához közel álló emberekbe erről a fiúról, mint szerettem volna. Charlie, Alice, mindenki azonnal vele jöttek. Csak még jobban megvetettem magam. Az árulásom miatt Bella kénytelen volt éppen egy olyan barátot választani magának, mint ez a vérfarkas kreálmány. Ennél csak Mike Newton lehetne rosszabb... Igyekeztem nem gondolni erre. Helyette arra koncentráltam, ami a legfontosabb volt. Semmi más nem számított, csak Bella. Ha a világ lángba borul, de ő megmenekül, akkor boldog lettem volna. De ha minden más épen marad, csak ő pusztul el, akkor nekem is végem. – Azt még megértem, ha engem valami rémálomnak nézel – kezdtem ironikusan, miközben keserű mosoly futott át az arcomon. – De azt el sem tudom képzelni, mit tehettél, ami miatt a pokolban kötöttél ki. Talán sorozatgyilkosságra adtad a fejed, amíg távol voltam? Összerezzent, amikor a távollétemet emlegettem. Atyaég, talán nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint szerettem volna. Elhúzta a száját a megjegyzésemre, de ez nem mosoly volt, amire számítottam. – Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt.

108

Kiábrándultan felsóhajtottam. Magam sem tudtam, miért. Gondoltam, míg külön voltunk, ennek a Black gyereknek sikerült az, ami nekem nem: önbizalmat nevelni Bellába. De hiába... Reménytelen vállalkozás. – Hát akkor mindez tényleg megtörtént? Igyekeztem tartani magam a felhőtlen, kedélyes hangnemhez, de a kérdései annyira zavarosak, annyira igazságba vájóak voltak, hogy éreztem az arcomra kiülő feszültséget. A mosolyom is átvette, de tartani akartam, mert ha lehull, valami sokkal szörnyűbbet mutatok Bellának. A végtelenül kétségbeesett és könyörgőn esdeklő arcomat, amihez talán a szánalom is kevés lenne, hogy eltűnjön. – Hát az attól függ – jegyeztem meg tartózkodón. – Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen. – Milyen furcsa – jegyezte meg, mire kérdőn néztem rá. A velünk megtörténtekre nem éppen azt a szót használtam volna, hogy furcsa. – Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad, hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque? Ismét eszembe jutott Carlisle és a pszichiáter ismerőse abban a nívós elmegyógyintézetben... Talán még most sem késő... – Talán aludnod kellene még egy sort – javasoltam. – Furákat beszélsz... Igen, ez a szó inkább illett ide, mint oda. – Nem vagyok álmos – ellenkezett, és ezzel még csak meg sem lepett. – Hány óra van? Mennyit aludtam? Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, a vére felpezsdült, én pedig némán tűrtem, ahogy a tűz elemészti a torkomat. – Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál. – Charlie? Számítottam a kérdésre. Charlie végigordította a fejemet, míg felvittem Bellát a szobájába, és lefektettem az ágyba. A többiek némán, kifejezéstelen arccal vártak rám. – Alszik. Valószínűleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját, és én az ablakon át jöttem…, de attól még a szándéka világos – magyaráztam, ő pedig elkerekedett szemmel hallgatott. Persze azt nem tettem hozzá, hogy a kritériumai között szerepel a Bella elleni tiltásom. A távoltartási végzés Forks minden négyzetcentiméterére vonatkozott, de ki akartam várni Bella válaszát, mielőtt ezt a részét közlöm vele.

109

– Charlie kitiltott téged a házból? A döbbenete és a helytelenítése melengette fagyott szívemet, de nem akartam, hogy miattam, veszekedjenek az apjával. – Mi mást vártál? Ezen elgondolkodott. Látszott, hogy igazán meglepte Charlie-nak ez a heves reakciója, vagy csak még mindig nem ébredt fel az álmából teljesen. Mennyire jó lett volna, ha visszapörgethettem volna az idő vaskerekét, nehogy elkövessem azt az ostobaságot ott az erdőben. De nem lehetett, és minden egyes emlék, amit láttam az ismerősök fejében, emlékeztetett a hibás lépésemre. – Mi lesz a sztori? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Bella, mire kérdőn néztem rá. Az egyetlen olyan lény volt a földön, aki soha nem úgy reagált az eseményekre, ahogy elvártam volna. – Mire gondolsz? – Mit mondjak Charlie-nak? Hogy miért tűntem el… mennyi ideig is voltam távol? – Nem, még továbbra sem tért egészen magához. – Csak három napra – segítettem ki, aztán bűnbánóan hozzátettem. – Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatod. Nekem ötletem sincs. Túlságosan el voltam foglalva, hogy gyönyörködjem benne, ahogy alszik, ahogy szedi a levegőt – a mellkasa egyenletesen mozgott fel és alá –, míg a földszinten Charlie telefonközpontost alakított. Mindenki hívta, aki ismerte, leszámítva egyetlen személyt: Jacob Blacket. – Hát ez mesés! – nyögött fel Bella, mire a figyelmem azonnal visszaterelődött hozzá. – Talán Alice kirukkol valamivel – jegyeztem meg, és úgy tűnt, ez a gondolat kielégíti. – Szóval – kezdte bizonytalanul, mégis reménykedően. Kíváncsian vártam az első kérdést. Abban egészen biztos voltam, hogy egész sor kígyózik hamarosan a fejében, mihelyst úgy dönt, hogy magához tér. – Mit csináltál három nappal ezelőttig? Egyenesen a közepébe. Nem voltam benne biztos, hogy éppen ezzel a témával kellene kezdeni. Talán felzaklatná, és visszasüppedne az álomvilágba, ahol nincsenek szörnyű vámpírok, vérfarkasok és a Volturi, Viktoria. Óvatos pillantást vetettem rá. – Semmi izgalmasat...

110

Azt hittem, csalódni fog, vagy hisztizni, amiért nem adok pontos választ a kérdésére, ehelyett azonban csak bólintott. Az arcán szomorúság vegyült a belenyugvással. Sehogy nem értettem. – Hát persze, hogy nem... Nem bírtam tovább. Azt még elviselem, hogy olyan érzelmeket látok az arcán, amiknek nem találom a jelentését, de hogy már a szavaiban sem látok értelmet, már igazán őrjítő volt. – Miért vágsz ilyen arcot? Elhúzta a száját, mintha olyasmire kérném, hogy magyarázzon el, amit mindenki teljesen nyilvánvalónak tart, rajtam kívül. – Hát... Ha mégiscsak álmodnálak, akkor pontosan ilyenfajta választ adnál – jegyezte meg, aztán újabb szájhúzogatás közepette hozzátette. – Úgy látszik, a képzelőerőm kiapadt. Ebben azért erősen kételkedtem. Sőt! Nem hittem, hogy létezhet a Belláénál hatalmasabb fantáziával bíró lény ezen a földkerekségen. Ennyi misztikumot, ennyi valószerűtlen, képtelen eseményt lehetetlen lett volna feldolgoznia egy Jessicának, vagy egy Mike Newtonnak. Az agyuk nem lett volna képes feldolgozni a rengeteg információt, vagy ha mégis, képtelenek lettek volna beilleszteni mindezt a valóságukba. Felsóhajtottam. Szerettem volna már kirángatni ebből a rémes álomnak képzelt valóságból. – Ha megmondom neked, akkor végre elhiszed, hogy nem csak rémálom vagyok? – Rémálom? – visszhangozta felháborodottan. Úgy tűnt, szívesen vitába szállna a jelzőmmel, de én nem reagáltam, csak némán kivártam, míg feldolgozza. Végül bólintott. – Talán... Ha tényleg elmondod. Nem akartam úgy vitába szállni vele, hogy úgysem tudja ellenőrizni a szavaimat. Ha szükséges, az egész családom egy emberként hazudna neki helyettem is. De önmagam előtt már így is hadilábon álltam. Újabb hazugságok nem hiányoztak, és rég megfogadtam: Bellának mindig az igazat – leszámítva azt a kényszeredett esetet az erdőben.

111

Bűnbánat 2.

– Szóval..., vadásztam. Bosszankodva nézett rám. – Ez a legtöbb, ami tőled telik? – Nem értettem a haragját. – Ez a válasz egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ébren vagyok. Ekkor leesett. Félreértette. Kettős érzelmek harcoltak bennem. Próbáltam elfojtani a mosolyomat, amit előcsalogatott volna ez a feldúlt arckifejezése. Járomcsontja fölött a bőr egészen kipirult, szemei végre felébredtek és haragosan megvillantak. Másrészt próbáltam elfojtani a kényszert, hogy egyszerűen rávegyem valami módon: kerüljük el ezt a témát. A mosolyt elfojtottam, de nem akartam tisztességtelenül hatni rá, így engedtem, hogy rájöjjön magától, mi az, amit nem akarok elmondani neki. – Nem élelemre vadásztam... – kezdtem tétován, közben minden rezdülésére figyeltem. – Tulajdonképpen kipróbáltam magam... a nyomkövetésben. Kiderült, hogy nem vagyok valami jó benne. Ez mennyire igaz volt. Nem esett jól beismerni Bellának a kudarcomat, de joga volt tudni, micsoda egy szánalmas alak vagyok, ha netán mégis úgy döntene, hogy megbocsájt. Csodálkozva nézett rám. Nem tudtam, azért-e, mert szerinte én mindenben jó voltam, vagy azért, mert nem értette a mondanivalómat. – Minek eredtél a nyomába? – kérdezte. A kérdései egyre lényegre törőbbek, célirányosabbak voltak, én pedig komolyan kezdtem kétségbeesni. – Semmi különösnek.

112

– Nem értem. És akkor nem bírtam tovább. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy letérdelek elé, úgy esedezem a bocsánatáért, de végül úgy határoztam, a legjobb az lesz, ha egyenesen a szemébe mondom mindazt, amit érzek. Aztán utánam a vízözön. – Én tartozom neked egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de azonnal ki is javítottam magam, hiszen nem erről volt szó. – Nem, persze sokkal többel tartozom. De tudnod kell, hogy fogalmam sem volt róla. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen szörnyű helyzetben hagylak itt. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban. Nem is sejtettem, hogy Victoria visszajön. – Elnyomtam egy kitörni készülő morgást a mellkasomban, és a vicsorgásomból is csupán annyit láthatott, hogy elhúztam a számat. Nem akartam, hogy lássa. Hogy olyannak lásson, amikor a gyűlölet elhatalmasodik felettem. – Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak – folytattam bűnbánóan. – De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom, hogy miért. Annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne a kudarca. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta, és emiatt nem láttam annak a mélységeit. – Esdeklőn néztem csodálkozástól tágra nyílt barna szemeibe. – Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alice-nek, és hogy ő maga mit látott. Amikor rájöttem, hogy a biztonságod a vérfarkasoktól függ, ezektől az éretlen, szeszélyes teremtményektől, akik majdnem olyan veszélyesek, mint maga Viktoria... – remegés futott végig a gerincemen, ahogy próbáltam féken tartani a haragomat. Könyörögtem tovább, míg az enyhülést meg nem látom a szemében…, addig folytatom. – Kérlek, hidd el, hogy fogalmam sem volt erről! A rosszullét kerülget még most is a gondolattól, pedig itt vagy a karomban, biztonságban. Én vagyok a legnyomorúságosabb, leghitványabb... – Elég! – szakította félbe a jogos önostorozásomat. Gyötrődve figyeltem, ahogy keresi a szavakat. Talán felmentenek, talán a pokol szájához zavarnak, hogy régi ismerősként üdvözöljük egymást Luciferrel, aki a Bellamentes napjaimon olyan nagy élvezettel kínzott. Bella hangja csöndes volt, arcán kifejezéstelen tekintet, és bármit is érzett, hozzá nem foghatóan jól játszotta a szerepét. Igyekeztem a zaklatott mondatokat összefüggő, értelmes sorokba rendezni, míg beszélt. Közben elteltem az illatával, a torkomban őrjöngött a szörnyeteg csak egyetlen csepp véréért. Engedtem szenvedni, megérdemeltem a szörnyetegemet, amiért vérfarkasok barátjává tettem az én egyetlen Bellámat. – Edward! Most hagyd ezt abba! – parancsolt rám, én pedig gyanakodva figyeltem arcának minden rezdülését. Ahogy beszélni kezdett, a határozott, magabiztos álarc lepergett, és nem maradt más, csak a végtelen kétségbeesés. – Nem gondolkodhatsz így a dolgokról! Nem hagyhatod, hogy ez a… ez a bűntudat irányítsa az életed! Nem vállalhatod magadra a felelősséget mindenért, ami velem történik! Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek. vagy bármi is lesz a következő, meg

113

kell értened, hogy nem a te feladatod, hogy magadat okold! Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen dolog! Gondolj csak Esmére és Carlislera és... Elfúlt a hangja, én pedig dühösen meredtem rá. Ennyire lehetetlen gondolatok cikáznak abban a zárt elméjében? Hát ennyire nem ismer? Pusztán a lelkiismeret-furdalás miatt soha nem akartam volna annyira öngyilkos lenni, hogy magamra vonjam a Volturi haragját. Azt hittem, ezt Bella is tudja... Legalábbis tudnia kellett volna, már akkor is, ott az erdőben, amikor elengedett maga mellől... – Isabella Marie Swan! – ejtettem ki a nevét teljes megrovással. – Csak nem képzeled, hogy azért kértem a Volturitól, hogy öljön meg, mert bűnösnek éreztem magam? Értetlenül nézett rám. Sikerült teljesen összezavarnom ahelyett, hogy felvilágosítottam volna mindenről. – Hát nem? – De igen, nagyon is bűnösnek éreztem magam – visszakoztam gyorsan, nehogy még a végén ezt is betudja valami álomképnek. – El sem tudod képzelni, mennyire. Továbbra is értetlenül ráncolta a homlokát. – Akkor..., miről beszélsz? Nem értem. – Bella, én azért kerestem fel a Volturit, mert azt hittem, meghaltál – jelentettem ki magától értetődően. Láttam a meleg barna szemekben a felismerés fényét, aztán az arcára olyan mértékű hitetlenkedés ült ki, ami további magyarázatot vont maga után. Csupán átgondoltam, amit mondani akartam, és máris beleborzongtam. Gondolni sem akartam még a lehetőségére sem, hogy valaha megtörténhet... – Ha semmi szerepem a halálodban, ha nem is az én lelkemen szárad, akkor is elmegyek Olaszországba. Valószínűleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-szel kellett volna beszélnem, nem másodkézből elfogadni az információt. De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor az a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment? Mekkora esélye van egy ilyen véletlennek? A véletlenek mindig ellenünk dolgoztak. Egyik hiba a másik után – mormoltam inkább magamnak már, mint neki. Ironikusan hozzátettem a végén. – Soha többé nem fogom kritizálni Rómeót. Reméltem egy apró mosolyt, de rájöttem, hogy hiába, hiszen a helyzet nagyon is komoly volt. De a felvilágosodására is hiába vártam. Még mindig nem látta az összefüggéseket. – De akkor még mindig nem értem – jegyezte meg. – Pontosan erről beszélek. Hogy akkor mi van?

114

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de az értetlenségével engem is sikerült kizökkentenie a magabiztos magyarázatom folyamából. – Tessék? – Mi van, ha tényleg meghalok? – kérdezte magától értetődő természetességgel. Mintha az aznap estére várható vihar lehetőségeit latolgattuk volna, nem pedig mindkettőnk életének a végéről. Döbbenten meredtem rá. Igazán ennyi idő eltelt volna? Minden teljesen kitörlődött a memóriájából? Ez jobban fájt, mint a kicsi Jane kínzása Volterrában. Én megőriztem minden percét az együttlétünknek, és azokat is, amikről azt sem tudta, hogy vele voltam. Ezek a pillanatok segítettek átvészelni azokat a bizonyos időket, amikor már feladtam minden erőfeszítést az életben maradásomra. – Hát semmire sem emlékszel abból, amit mondtam neked? Sértett megbántottság csillant a szemeiben. – Én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem – felelte, de mintha elharapta volna a mondat végét. Kicsit vártam, hátha úgy dönt, hogy befejezi. Láttam, hogy nem akarja elárulni, mi lett volna a vége. Már nem bírtam tovább, hogy meg ne érintsem. Túlságosan csábító, elviselhetetlenül gyönyörű volt. Végigsimítottam érzéki ajkain – annyira puha, végtelenül törékeny volt, minden egyes sejtjét imádtam. – Bella, úgy látom, te félreértésben leledzel. Azt hittem, világosan az értésedre adtam – leheltem csöndesen az arcának. Elnézően csóváltam a fejemet, és elkeseredett mosolyra húztam fagyott ajkaimat. – Bella, én nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben te nem létezel! Annyira nyilvánvaló szavak voltak ezek tőlem. Biztos voltam benne, hogy ha a családom tagjait ideállítottam volna, egyikük sem rezdült volna meg erre a vallomásra. Nem pusztán azért, mert nálunk ez egy normális reagálási forma lett volna, hanem azért, mert számukra már teljesen természetes. Bella nélkül nem létezhetek tovább én sem. Ezt még Carlisle is képes volt felfogni, bármennyire is ellenezte az öngyilkos akciómat. Bella azonban üreges szemekkel meredt rám, a tekintete zavarosabb volt, mint a tükörsima tó felszíne kavicsdobálás után. – Én most..., összezavarodtam – nyögte ki végül, mire automatikusan közelebb hajoltam hozzá.

115

Úgy tűnt, lát engem, mégsem hiszi el, hogy valóban ott vagyok, és azokat mondom neki, amiket igazán érzek. Mindennél jobban szerettem volna áttörni elméjének zárt felszínét, hogy belelássak különösen működő agyának minden rejtett zugába. – Ügyes hazudozó vagyok, Bella, muszáj, hogy az legyek! – vallottam meg neki, mire az egész teste görcsbe rándult. Megragadtam a karját és lágyan megráztam. Azonnal a pokol legmélyebb bugyraiba átkoztam magam, amiért rossz helyre helyeztem ezt a vallomásomat, ráadásul a lehető legrosszabbul megfogalmazva. Bella arcán fájdalmas érzelmek keltek életre, nekem pedig türtőztetnem kellett magam, nehogy addig rázzam, míg végre igazán fel bírom ébreszteni. – Hadd fejezzem be! – könyörögtem rémülten. Nem akartam, hogy éppen most döntsön, amikor még mindig nem látja tisztán a helyzetet. – Ügyesen hazudok, de hogy te az első szóra elhitted... Az elviselhetetlen volt. Több volt, mint elviselhetetlen, sőt igazából az átkozott vámpírtestemnek köszönhetően nagyon is el bírtam viselni, azonban ennél kínzóbb, gyötrelmesebb fájdalmat nem igen tudtam volna kitalálni magamnak. Az egyik legfájdalmasabb emlékeim közé tettem azt a pillanatot ott az erdőben, ahol megláttam Bella csokoládészemeiben azt a kiábrándultságot. A teste továbbra is olyan merev volt, mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten, könyörögve néztem le rá. – Amikor ott az erdőben elbúcsúztam tőled... – a teste szinte ívben hátrafeszült, annyira küzdött ez ellen az emlék ellen. Kényszerítenem kellett magamat, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Tudnia kellett a válaszokat a miértjeire, különben talán sosem kapom meg a megbocsájtást. Önző voltam, annyira önző, de akkor is megtettem. – Különben nem eresztettél volna el. Azt láttam. Nem akartam megtenni..., úgy éreztem, belepusztulok..., de tudtam, meg kell, győzzelek, hogy már nem szeretlek, hogy mihamarabb visszatérhess a normális életedhez. Azt reméltem, ha azt hiszed, hogy túlléptem rajtad, te is úgy teszel majd. Vártam a reakcióját, de semmi nem történt. A fátyol, ami eddig a tudatát takarta előlem, mintha előrecsúszott volna a szemeire, hogy azon keresztül szemlélhessen engem. – Tiszta törés... – suttogta végül. Megijesztett. A hangjában semmi érzelem, csak úgy, mint az arcán. – Pontosan – hagytam rá, majd ismét megcsóváltam a fejem és szemrehányó hitetlenkedéssel néztem le rá ismét. – De azt nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg tudlak győzni! Azt hittem, lehetetlen lesz..., hogy olyan biztosan tudod, mi az igazság, hogy kénytelen leszek lehazudni a csillagokat az égről, és sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen— azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik, majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben. Hazudtam, és nagyon sajnálom. Sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól, ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek,

116

de nem működött. Sajnálom! – esdeklőn figyeltem, hátha reagál valamit, de ő kitartóan nézett rám kábult tekintetével. Végül mégis előtérbe furakodott a vérszomjamnál is olthatatlanabb kíváncsiságom. – De hogy hihettél nekem? Azután, hogy több ezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat? Nem felelt, nem reagált, csak feküdt, mint egy darab fa, és ezzel komolyan megrémített. Megráztam újra, óvatosan, de hallottam a fogai koccanását. Akkor lazábbra fogtam a szorításomat, és könyörögve szólaltam meg újra. – Bella! De hát komolyan, mit gondoltál? A fátyol a szemében megremegett, aztán mintha megnyitották volna a gátat, hirtelen eleredtek a könnyei. – Tudtam. Tudtam, hogy csak álmodom! – sírta elkeseredetten. Hitetlenkedve meredtem rá egy pillanatig. Bánatában sírt, ezek szerint nagyon is a kedvére való lett volna, ha a valóságban traktálom ilyenekkel. A remény ébredt fel bennem. Talán mégsem akar elzavarni. Talán mégis maga mellett akar tudni, bár feleannyira sem, mint én őt, de az önzőbbik felem ujjongott, és azt kiabálta, mit számít ez, hiszen talán jó lesz ez így is!

117

Bűnbánat 3.

Micsoda valószerűtlen helyzet. Bella agyának hihetetlenül különös működése mindig meglepett. Megőrjített a frusztráció, amiért képtelen vagyok belelátni a gondolataiba. Mennyire egyszerű lett volna látnom, hogy mire vágyik ebben a pillanatban. Bármit megadtam volna neki, ami csak megfordult különös elméjében. Így azonban csak én maradtam az egyszerű magyarázattal, miszerint soha nem szűntem meg szeretni őt. Már csak vele kellett elhitetnem ezt az egyszerű képletet. – Lehetetlen nőszemély vagy – korholtam, de a képtelen szituáció ellenére kitört belőlem a nevetés. Számomra annyira egyértelmű volt, amit ő nem bírt elhinni, hogy igazán fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék neki. – Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. – Micsoda őrület. – Mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt. – De láttam az arcán. Már talán elhitte, hogy ébren van, de a szavaim igazságában esze ágában sem volt bízni. – Nem hiszel nekem, igaz? Nem felelt. Engem nézett, könnyes szemeit le nem vette rólam, de közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Teljesen elkeseredtem. Éber álomba kergettem a távozásommal, és mélyebb sebet ejtettem rajta, mint valaha gondoltam volna. – Miért van az, hogy a hazugságot elhitted, az igazságot pedig nem? – szegeztem neki a kérdést, és nem tudtam, mennyire hallja ki a vádló hangnemet. – Soha nem értettem, mit szeretsz rajtam – vallotta be hüppögve, és ezúttal rajtam volt a hitetlenkedés sora. – Mindig is így éreztem. Már rég úgy gondoltam, hogy ezen a részén túl vagyunk a dolgoknak. Azt hittem, elég világosan az értésére adtam, hogy mennyire fontos, tökéletes a számomra, de minden jel szerint tévedtem. Előremozdultam, és törékeny arcát végtelen óvatossággal, ám gyöngéd határozottsággal a tenyerembe zártam.

118

– Mindjárt bebizonyítom, hogy ébren vagy! – ígértem neki, és ezúttal igazán őszintén. – Kérlek, ne! – suttogta, én pedig elbódultam leheletének az illatától. Igen erős összpontosításra volt szükségem, hogy leküzdve a vágyamat, megállítsam magam ajkától egyetlen hajszálnyira. Mindig, amit ő akart, a józanság határain belül. Ez a szituáció azonban már súrolta az ésszerűség nehezen fenntartott gátját. Belenéztem mogyorókrém szemeibe, és engedtem magamnak elveszni benne. – Tegnap, amikor megérintettelek, olyan... bizonytalan voltál, olyan óvatos, és mégis ugyanaz, aki voltál. – Akit elhagytam, fejeztem be a gondolatot magamban. Élénken élt bennem az egész repülőút, mennyire szerettem volna belelátni a gondolataiba. Jobban, mint eddigi ismeretségünk alatt bármikor. Csaknem beleőrültem, hogy egész úton nem csak az elméje, hanem a szája is lezárva maradt előttem. – Tudnom kell, miért. Elkéstem? Annyira megbántottalak? Továbbléptél, ahogy akartam? Ha így van... nos, azt is megértem. Elfogadom a döntésed. Szóval légy szíves, ne kíméld az érzéseimet, de kérlek, mondd meg, tudnál-e még szeretni, mindazok után, amit tettem veled? Tudnál? Némán, visszafojtott lélegzettel, életkedvvel, létfunkciókkal vártam a válaszát. Tudtam, hogy a józan választ kellene várnom. Azt kellene várnom, hogy kiadja az utamat, mert akkor biztosan normális életet élhet, amiben igazán ember, és nem vágyik olyan élet után, amelyet egyetlen percig sem akartam szánni neki. Mégis... Az elmém felmondta a szolgálatot, és epedve várta a pozitív visszajelzést, miszerint legalább hangyányira hiányoztam neki. Legalább töredék annyira szenvedett a hiányomtól, mint én. Márványsima homlokán megjelent az elgondolkodást jelző törés. – Ez meg miféle hülye kérdés? – méltatlankodott, de már nem volt türelmem bizonygatni, hogy valóban itt vagyok, és én vagyok, és persze, hogy igaz, amit beszélek. – Felelj: igen vagy nem? – mondtam csöndesen, de parancsolóan. Megrebbent a szeme, de a tekintete továbbra is értetlenséget tükrözött. Lágyabban hozzátettem. – Kérlek! Hosszú pillanat volt, míg némaságba borította a szobát. Ajkát makacsul összepréselte, mintha azt latolgatná, vajon válaszra méltasson-e egyáltalán. Végül szinte vádlón vágta hozzám a szavakat. – Amit irántad érzek, az soha nem fog megváltozni – jelentette ki, mire valahogy úgy éreztem, mintha a mellkasomról mázsányi sziklatömböt lehelt volna a semmibe. Megenyhülve folytatta. – Hát, persze, hogy szeretlek, és semmit nem tehetsz ellene! Fellélegeztem, boldog voltam, eufória kerített a hatalmába. Olyan mértékű boldogág, amihez egy magamfajta lelketlen szörnyetegnek semmi joga, mégis megadatott. Bella megnyalta alsó

119

ajkát, én pedig éreztem, ahogy az eddig gondosan felpakolt gát hirtelen enged a nyomásnak és átszakad. – Csak ennyit akartam tudni! Nem hagytam időt, hogy reagáljon, védekezzen, vagy egyáltalán levegőt vegyen. Ajkainak mézharmatos fénye úgy vonzott, mint moszkitót a fénycsapda. Nem bírtam parancsolni magamnak. Még élénken bennem élt az a sok egymástól távol töltött idő. Szerettem volna, ha a memóriám élesebben az emlékezetembe vési ezt a pillanatot. Hallottam a mellkasából felszakadó sóhajokat, mögötte szívének őrülten, vadul és rendszertelenül táncoló ritmusát. Kezei remegve simultak az arcomra, míg az én kemény ujjaim bebarangolták puha vonásait. Soha nem érzett boldogság volt ez, és tudtam, nem létezik többé az önfeláldozás mártírgondolata. Soha többé nem lennék képes elhagyni, még ha kérne, akkor sem. Karcsú, forró teste az enyémnek feszült, szinte minden porcikánk érintkezett egymással. Tudtam, hogy a létfunkciói előrébb valóak, és bár kegyetlen kínzásnak éreztem, mégis elengedtem őt. Lejjebb csúsztam, és a fejemet a mellkasára tapasztottam. A dallam nem is csendülhetett volna ennél szebben – dobbant, majd hallottam lágyan csúszni a vérét, surrantak a véredények az erek falainak ütközve, majd megint dobbant. Az én dallamom, amit soha többé nem leszek képes nélkülözni. Vártam, hogy kicsit csillapodjon az iram, és a légzése visszatérjen az egyszerű légvétel normális tempójába, aztán arra gondoltam, biztosítanom kell, nem lesz semmi baj. Az elmeállapotom soha nem fog már abba a mederbe visszatérni, mert az a szörnyű, feneketlen verem már nem létezett. Betemetem, és magam mögött hagytam. – Mellesleg, nem foglak elhagyni! – Nem válaszolt, mire megrémültem. Nem hisz nekem! Felemeltem a fejem a mellkasáról, és finoman megérintve az arcát kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Nem megyek többet sehová. Legalábbis nélküled nem. Hallgatott. Nem felelt, nem reagált, csak nézett rám végtelenül szomorúan csillogó szemeivel, és a tekintete hitetlenségről árulkodott. Szájbarágós magyarázatra volt szükség, mert Bella elővette az agyának az emberibb – tagadó – énjét, amit nehezebb lesz meggyőzni, mint egy apácát Isten létezésének hamisságáról. – Csak azért hagytalak el – kezdtem, és utáltam magam, amiért minden szavam magyarázkodásnak hatott, üres frázisok csúsztak ki a számon, a valóság helyett, még ha igazak is, amik láthatóan nem győzték meg Bellát. –, mert azt akartam, legyen esélyed a normális, boldog, emberi életet élni. Úgy éreztem, mellettem állandó veszélyben vagy, elválasztalak a világtól, amelyhez tartozol, minden pillanatban kockára teszem az életedet. Tennem kellett valamit, és úgy tűnt, az egyetlen, amit megtehetek az, hogy elmegyek. – Bűnbánóan néztem a szemeibe, és gyönge mentségként hozzátettem. – Ha nem hittem volna, hogy nélkülem jobb lesz neked, soha nem szánom rá magam, hogy elhagyjalak. Annál sokkal önzőbb vagyok. Te voltál az egyetlen, aki fontosabb volt nekem a saját vágyaimnál. Mert én

120

azt akarom, és arra van szükségem, hogy veled legyek, és sose lenne elég erőm ahhoz, hogy újra elmenjek. – Bella hitetlenkedve felszisszent, én pedig további magyarázattal szolgáltam a maradásomat illetően. – Most hála az égnek, jó sok ürügyem van maradni. Különben is, úgy látszik, te soha nem vagy biztonságban, akármilyen messzire megyek tőled. Néhány másodpercig nem reagált, azt hittem, erre sem fog semmit mondani. Már majdnem újra megráztam a vállait, amikor egyetlen kérésével romba döntötte a reményeimet. – Ne ígérj semmit! Félig bosszankodva, félig megbántottan néztem rá. – Azt hiszed, hazudok neked? Alaposan megfontolta a válaszát. Amióta fölébredt most először tűnt úgy, hogy valóban számba veszi a lehetőséget, miszerint igazán itt vagyok, és akarom őt. – Nem, nem hazudsz... Tudom, hogy komolyan gondolod... – magyarázta, de mielőtt igazán megkönnyebbülhettem volna, hozzátette – most. De mi lesz holnap, amikor eszedbe jut mindaz, ami miatt elhagytál? Vagy jövő hónapban, amikor, mondjuk, Jasper megpróbál megharapni? Összerándultam. Olyan könnyen ejtette ki a szörnyű szavakat, mintha az én távozásom szörnyűbb, nagyobb trauma lett volna, mint az a végzetes születésnapja. Figyeltem gyönyörű arcának minden rezdülését, szinte láttam, ahogy értelmet nyer minden, ami eddig elhangzott a szobában. Az egyetlen, ami nem tetszett a ránc Bella sima homlokán a két szeme között. Sejtettem, hogy bár lassan már kezdi felfogni, valahogy nem tetszik neki. Bizonytalannak tűnt, de jobb szó a bizalmatlan. – Nem, mintha az akkori döntésedet nem gondoltad volna át alaposan, igaz? – tűnődött hangosan, majd csalódottan sóhajtva hozzátette. – A végén megint úgyis azt fogod tenni, amit helyesnek tartasz! Vádló szavai a vesémbe találtak. Ettől félt, és rádöbbentem, hogy a lényeget nem mondtam el neki. Azok a hónapok a gyötrelemben, a végtelen magány, és a szüntelen harc önmagammal, hogy ne térjek vissza, ha csak egy pillanatra is látni őt. Gondolatban megráztam a fejem. Nem ijeszthetem meg. Az emberi elméje sok mindent képes befogadni, de nem voltam biztos benne, hogy ezeket az ellentétes, ugyanakkor teljesen egyértelmű érzelmeket képes lenne feldolgozni. – Nem vagyok olyan erős, mint amilyennek hiszel. – Igazából gyengébb voltam, mint amilyennek elbírt volna képzelni. – Helyes és helytelen, ez már nem jelent nekem sokat. Mielőtt Rosalie-tól meghallottam a hírt, már túl voltam azon, hogy megpróbáljam végigcsinálni egyik hetet a másik után. – Nem éreztem úgy, hogy folytatnom kellene, de láttam a csokoládészemekben, hogy szükséges. A kétségnek a szikráját is ki akartam irtani

121

belőle. – Már azért is keményen kellett küzdenem, hogy akár egyetlen órát is végigéljek nélküled. Már csak idő kérdése volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy megjelenjek az ablakodnál, és könyörögjek, hogy fogadj vissza. Most is szívesen könyörgök, ha ez a kívánságod. A szemeit forgatta, és az arcára volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi. – Beszélj komolyan, légy szíves! – utasított félvállról. Úgy éreztem, nem figyel rám, a szavaimat akár az éjjeliszekrényének, vagy az odalenn békésen szunyókáló Charlie-nak is intézhettem volna, legalább ilyen hatást értem volna el. Semmilyet. – Épp azt teszem. Volnál kedves odafigyelni arra, amit mondok? – fordultam hozzá, és nyomatékosan a szemébe néztem. Esdekeltem, és még csak észre sem vette. – Megengednéd, hogy megpróbáljam megértetni veled, mit jelentesz nekem? Némán pillantott rám, és ahogy figyeltem a rezdüléseit, szívének higgadt pulzálását, légzésének nyugodt ütemét, azon tűnődtem, mi az, amivel biztosan meggyőzhetném. Olyan hasonlatra volt szükségem, amivel el tudom hitetni vele a szavaim valódiságát, és amely megközelítőleg olyasmi, amit jelent a számomra. Nem létezett tökéletes hasonlat, és amik voltak túl sablonosak az érzéshez, ami létfenntartó ösztönné avanzsált bennem. Tekintetem az övébe fúrtam, és a legmeggyőzőbb hangnemet vettem fel beszéd közben. – Mielőtt megismertelek, Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de azért akadtak csillagok, az értelem apró fénypontjai... – Természetesen a családomra gondoltam. Semmi más nem tartotta bennem a lelket, mint a hála és a csodálat, amit Carlisle iránt éreztem, a lelkiismeret, ami Esméhez kötött, a bosszantó játékosság, ami Alice-é... És így tovább. Úgy gondoltam, Bella is kitalálta, mikre gondolok, ezért nem részleteztem, inkább csak folytattam. – Aztán egyszer csak te átszáguldottál az egemen, mint valami meteor, és hirtelen minden lángba borult, minden csupa szépség és ragyogás lett. Amikor elválltunk, amikor a meteor lehullt a látóhatár mögé, minden elsötétült. Csakhogy a szememet már elvakította a fény: nem láttam többé a csillagokat. És így már nem volt értelme semminek. Vártam, és próbáltam tökéletes higgadtságot mutatni, nehogy megijesszem, vagy megbántsam a türelmetlenségemmel. Akartam, hogy higgyen nekem, és már-már kétségbeesetten figyeltem a válaszát, mert már ötletem sem volt, hogy mi lehetne a következő lépés. Megfordult a fejemben, hogy kiugrok az ablakon, így tisztességes vallomásra bírom magam, megadva a megfelelő körülményeket is, de várni akartam ezzel a lehetőséggel a végsőkig. – Majd megint megszokja a szemed a sötétséget – suttogta, a hangjában annyi keserűség, hogy beleborzongtam. Nem illett hozzá ez a hang, ez a stílus. Újra a forró, pirulós Bellámat akartam, nem ezt a kihűlt, fájdalmasat. – Pontosan ez a baj, hogy nem bírja – bizonygattam.

122

Felsóhajtott. – És sikerült elterelni a figyelmedet, ahogy az a magadfajtához illik? – kérdezte kissé ingerülten. Nem tudtam eldönteni, vajon a türelmemet akarja próbára tenni, vagy továbbra is szüksége van minden egyes kijelentésem mostani magyarázatára. Mintha új fénybe próbálná az egész akkori jelenetet helyezni. – Ez is csak a hazugság része volt, drágám! Nem adatott meg semmiféle kikapcsolódás... a gyötrelemből – vallottam meg tétován. A purgatórium, vagy a pokol maga megfelelőbb szó lett volna, de jobbnak láttam ezt megtartani magamnak. – A szívem már vagy kilencven éve nem ver, de ez valami más volt. Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül! Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad... Így is történt, és ez annyira egyértelmű volt a számomra, hogy egészen meglepett, amikor így szólt: – Ez fura... Kérdőn néztem rá, míg csodálkozva felvontam a szemöldököm. – Fura? – Úgy értettem, hogy különös, azt hittem, csak én vagyok így vele – ismerte el, miközben mélyeket sóhajtott. Elbűvölve figyeltem a megkönnyebbülést szétáradni az arcán. – Én is mintha minden szervemet elveszítettem volna. Ezer éve nem tudtam rendesen lélegezni! És a szívem! – Szünetet hagyott, én pedig az említett testrésze fölé helyeztem a fülemet. – Nos, azt határozottan elveszítettem. Lehunyt szemmel hallgattam. Szívének hangos morajlása közé éles mennydörgésként csapódtak be a szavai. A lelkiismeret furdalás gyomorforgató örvénye magával ragadott, és a mélybe taszított. Egyetlen vigaszomként szolgált, hogy éreztem, amint az arcát a hajamhoz szorítja, és élvezettel magába szívja az illatát. – Szóval akkor a nyomkeresést nem figyelemelterelésnek szántad? – kérdezte, és a hangja elakadt, mire a végére ért. Tudni szerettem volna, miért, de nem akartam tovább feszíteni az idegeit. Lemondóan felsóhajtottam. – Nem. Az nem figyelemelterelés volt – mondtam, majd pillanatnyi habozás után hozzátettem. – Hanem kötelesség. – Ez meg mit jelent?

123

– Azt jelenti, hogy bár egyáltalán nem gondoltam rá, hogy Viktória veszélyt jelenthet rád nézve, azért azt sem akartam, hogy megússza... – Ki akartam tekerni a nyakát. Úgy istenigazából. Egészen addig tekerni, míg rajta van a vörös üstököse a nyakán. Ezt azonban végképp nem akartam Bella orrára kötni. – Szóval, mint mondtam, rettenetesen elszúrtam a dolgot. Követtem őt egészen Texasig, de aztán egy hamis nyomot követve Brazíliába mentem. – Bűnbánón néztem Bellára. Szégyelltem a kudarcomról beszélni neki, de reméltem, ezzel összetettebb képet kap a tőle távol eltöltött, átvészelt időmről. – Ő pedig visszajött ide. Még a kontinens sem stimmelt! És ami a legrosszabb, ami felülmúlta minden rettegésemet... – Te Viktóriára vadásztál? – szakított félbe néhány oktávval magasabb hangon, mint amit megszokhattam tőle. Végre! Végre valami, amivel kizökkentettem a mélabús hitetlenkedéséből! Csak az volt a sajnálatos, hogy az én ügyetlenségem zökkentette ki.

124

Bűnbánat 4.

– Nem valami sikeresen – vallottam be, majd gyorsan hozzátettem. – Legközelebb ügyesebb leszek. Az a nőstény nem rontja már sokáig a forksi levegőt. Bella szája tátva maradt, fogalmam sem volt, miért. Éppen ez volt az az információ, amivel a szívébe ültettem az ébredés magját? – Erről... szó sem lehet! – ellenkezett, de ügyet sem vetettem rá. – Most már késő! – jelentettem ki, majd értetlen arcát látva hozzátettem. – Talán hagytam volna elslisszolni, de most már nem, azok után, hogy... – Nem épp az előbb ígérted meg, hogy nem hagysz el többet? Ezt hogy akarod összeegyeztetni egy hosszú nyomkereső expedícióval? – szegezte nekem a kérdést, én pedig őrjöngtem legbelül tudván, hogy megfogott. Meg sem próbáltam visszafogni a teste és az elmém összekapcsolódásából született hangokat, amelyek egyre erősödő morgás formájában törtek elő a mellkasomból. – Megtartom az ígéretemet, Bella! – fogadkoztam, és magamban máris vázoltam néhány lehetőséget, amiben Bellát elvihetem magammal, vagy épp annyira lerövidítjük az expedíciót, hogy eszébe sem jut hiányolni, máris visszatértem hozzá. – De Viktóriának meg kell halnia! Rövidesen! – Ne ilyen hevesen! – vitatkozott riadtan, mire enyhébben néztem fel rá. – Talán nem is jön vissza. Jake és a falkája valószínűleg már elijesztették. Igazából semmi értelme, hogy keresgélni kezdd. Nagyobb problémám is van, mint Viktória! Ezt azért nehezen tudtam elképzelni. Az összes fenyegetettség közül, ami közelített felé, vagy épp már mellette helyezkedett el, Viktóriát tettem volna az elsődleges megoldanivalók közé. – Igazad van – bólintottam. – A vérfarkasok tényleg nagyobb problémát jelentenek.

125

Így is gondoltam. Carlisle már várt rám ennek az ügynek a megbeszélése miatt, de előbb meg akartam várni, hogy Bella magához térjen. A vérfarkasok jelenléte miatt a mi maradásunk hirtelen nagyon is kétségessé vált. Nem mintha tartottunk volna tőlük, inkább nem akartunk értelmetlen harcba bonyolódni. Bella felháborodottan nézett rám. – Én nem Jacobról beszélek – világosított fel. – Az én problémám sokkal komolyabb, mint az, hogy egy falka kamasz farkas mindenféle zűrös helyzetekbe keveredik. Közölni akartam vele, hogy ezek a kamasz farkasok a fajtám egyetlen ellenségei, amit a természet azért hozott létre, hogy létezzen egy olyan faj, amely könnyedén kivégez bennünket, és Victoria szintén valami hasonló szintű fenyegetettséget hordozott magában. Azonban Bella szemeiben vad érzelmek lángoltak, és kíváncsi lettem, vajon miféle gondokra mondja azt, hogy probléma. – Tényleg? Mi lenne a te legnagyobb problémád? – tűnődtem cinikusan. – Amihez képest Victoria visszatérése jelentéktelen apróságnak tűnik? – Előbb azt mondanám meg, mi a második legnagyobb problémám – javasolta, én pedig nagyvonalúságot színlelve, de gyanakodva bólintottam. – Rendben. – Nemcsak Victoria... – kezdte tétován, mintha maga sem lenne biztos abban, hogy ki akarja mondani. Végül azonban rászánta magát, és kibökte. – ... mások is el akarnak jönni értem. Azonnal tudtam, kikről beszél, és valami őszintén meglepett. – Szóval a Volturi csak a második legnagyobb problémát jelenti? – néztem rá megütközve. – Mintha ez a probléma téged nem is nyugtalanítana annyira – jegyezte meg szemrehányóan. – No igen, mert még rengeteg időnk van, hogy átgondoljuk, mitévők legyünk. Az idő az ő számukra valami egészen mást jelent, mint neked, vagy nekem. Nekik egy év annyit számít, mint neked egy nap – csevegtem fesztelenül, és reméltem, hogy Bellám nem veszi észre, mekkorát blöffölök. Bíztam benne, hogy sikerül annyira hitelesre a színészi alakításom, hogy elterelem a figyelmét arról a tényről, hogy Carlisle is köztük élt, mégis olyan időzónában él, mint mi. Az időnek a fogalmával nagyon is tisztában vannak, bár valóban nem jelent annyit az ő számukra, mint nekünk. Hogy bizonyítsam, mennyire nem tartok tőlük, hozzátettem. – Nem lepődnék meg, ha már harmincéves is elmúlnál, mire újra eszükbe jutsz.

126

Orbitális hazugság volt. Ahogy felidéztem a Volturi tagjainak gondolatmenetét, amikor ott jártunk, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy hamarosan viszontlátjuk őket. Úgy láttam, Bella mégis rájött a turpisságomra, és átlátott gyönge hazugságomon. Rémülten rándult össze a karjaimban, mire még erősebben szorítottam, de épphogy annyira, nehogy baja essen. – Ne félj! – igyekeztem megnyugtatni, és kétségbeesve, bűntudattól marcangolva figyeltem, ahogy a szemei újra megtelnek könnyel. – Nem engedem, hogy bántsanak! – Ameddig itt vagy! – mutatott rá vádlón. Nem bírt volna fizikailag fájdalmat okozni, képtelen lett volna akár egy tűszúrásnyit ártani nekem, mégis úgy éreztem, mintha egy sziklatömbbel gyomorszájon vágott volna. Röstelkedve temettem törékeny kis arcát a jéghideg tenyerembe. – Soha nem hagylak el többé! – fogadkoztam, mire pislantott egyet, és az arcán két gyémántkönnycsepp gördült végig. – De hát azt mondtad, amikor harminc leszek. – Igyekeztem nem nagyon meghökkenni azon, hogy ez a fennakadásának valódi oka. – Hogy gondoltad? Itt maradsz, de engeded, hogy megöregedjek? Szuper! Megkönnyebbültem. Megint a régi nóta. Ez már sokkal jobban hasonlított az én Bellámhoz. Mennyivel könnyebb lesz harcolnom az emberségéért, mint az elvesztett bizalmáért. – Pontosan ez a szándékom – világosítottam fel, miközben éreztem, hogy a szívem megtelik minden szerelemmel iránta. – Mi más választásom van? Nem tudok élni nélküled, de nem akarom elpusztítani a lelkedet. Bizonytalan pillantást vetett rám. – És te tényleg csak azért... – Elharapta a mondat végét. Fogalmam sem volt, mit akart kérdezni, és bár már régen megszokhattam volna, mégis úgy éreztem, beleőrülök. – Igen? – nógattam türelmetlenül. – Na, és mi lesz akkor, ha már olyan öreg leszek, hogy az emberek az anyádnak néznek? Vagy a nagyanyádnak? Bájos, egyetlen Bellám! Elmosolyodtam a feltételezésre, ami a kérdésében megbújt. Persze teljesen nyilvánvaló volt, hogy Bellát nem az emberek, vagy mindenki más érdekelt, hanem én. Nem bírta volna elviselni, ha ráncos néniként kiadnám az útját. Még mindig halvány fogalma sem volt, hogy mit jelent a számomra.

127

Nem bírtam megállni, sós könnyeit az ajkaimmal tisztogattam le az arcáról. – Ezzel én egyáltalán nem törődöm. Nekem mindig te leszel a leggyönyörűbb a világon – vallottam meg újra, és arra gondoltam, hogy minden bizonnyal még számtalanszor leszek kénytelen efféle közhelyes bókokkal megnyugtatni az egóját. Átsuhant azonban az agyamon egy kósza gondolat, ami nem hagyott nyugodni. – Persze... ha te túlnősz rajtam... ha te többet akarsz az élettől... természetesen azt is meg fogom érteni. – Legalábbis minden igyekezetemmel azon leszek, tettem hozzá magamban. – Megígérem, hogy nem állok az utadba, ha el akarsz hagyni. Abban azonban biztos voltam, hogy én még egyszer képtelen leszek elhagyni őt. Ha kiadná az utam, mert másra, családra, gyerekre, bármi emberire vágyna, akkor sem tudnám elhagyni úgy, ahogy ő gondolja. Megbújnék a háttérben, és árnyékban létező őrangyalává válnék. Szúrósan nézett rám, az arcába pírt lopott a harag, mely hirtelen lángra kapott szunnyadó álmából. Még ki sem nyitotta a száját, máris tudtam, mi lesz a következő érvelése. – És azzal is tisztában vagy ugye, hogy idővel meg fogok halni? – Néha annyira kiszámítható volt. – Én pedig a lehető leggyorsabban követni foglak. – Hát ez komolyan... színtiszta őrültség! – Bella, ez az egyelten elfogadható lehetőség maradt... – kezdtem, de bőszen félbeszakított. – Akkor most gondoljuk csak át még egyszer! Gondolom, emlékszel, miben maradtunk a Volturival, igaz? – szegezte nekem a kérdést. Elégedetten láttam, ahogy az élet visszatér belé. Kicsit kétségbeejtő volt, hogy azért kezd a leginkább harcolni, amiért én feláldoznám a világot: a haláláért. – Nem maradhatok ember örökre. Mert akkor megölnek. Még, ha nem i jutok előbb eszükbe, csak amikor már harminc leszek... harminc! – Mintha minden nő rémálma lenne, hogy megéli a harmincat, de Bella komolyan is gondolta... – Tényleg azt hiszed, hogy meg fognak feledkezni rólam? Kis szünetet hagytam, hogy szívének boldogító irama kicsit csillapodjon. – Nem. Nem fognak elfeledkezni... De... Újabb szünet, nehogy azt gondolja, hirtelen jutott eszembe az ötlet. Azt akartam, hogy lássa, komolyan gondolom. Arcán az elképedés, és a gondolat, ami bennem lakozott már Olaszország óta. Önelégült vigyor terült szét az arcomon, Bella úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. – Van egy-két tervem – világosítottam fel.

128

– És ezek a tervek... Ezek a tervek, ugyebár, mind arra vonatkoznak, hogyan maradhatnék én ember. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szarkazmusát, de éreztem, ahogy a mosoly az arcomra fagy. – Természetesen. Hosszú ideig állta a tekintetemet. Úgy tűnt, éppolyan határozottan harcol a haláláért, mint én az életéért. Végül ő adta fel a szempárbajt, és minden erejét latba vetve félretolta a karomat magáról. Döbbenten néztem rá. Talán félreértelmeztem... Mégis úgy döntött, hogy nem bocsájt meg. Végigpörgettem magamban a beszélgetésünket, és igen, határozottan az a benyomásom támadt, hogy elmehetek felőle oda, ahol eddig senyvedtem. – Azt akarod, hogy elmenjek? – hallanom kellett az ő szájából, mert bár úgy éreztem, képtelen lennék rá, mégis gyökeret vert fagyott szívemben az elhatározás, minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Ennyit megérdemelt tőlem. – Nem – felelte legnagyobb csodálkozásomra. – Én megyek el. – Megkérdezhetem, hová készülsz? – puhatolóztam óvatosan, és értetlenkedve figyeltem, ahogy vakon tapogatózik a cipője után, ami ott hevert a kezétől néhány centire. – Hozzátok – jelentette ki magától értetődően. Felálltam, és odanyújtottam neki a cipőjét. – Itt van a cipőd – mondtam, és bár nem akartam, a nemtetszésem belopózott a hangomba. – Hogy akarsz odajutni? Csak azért kérdeztem, mert láthatóan esze ágában sem volt engem megkérni, hogy vigyem oda. Már csak ebből leszűrtem, hogy olyasmire készült, ami nem lenne ínyemre. – A furgonnal. – Föl fogod ébreszteni Charlie-t – próbálkoztam az egyetlen dologgal, amivel még rá lehetett ijeszteni, de legnagyobb bosszúságomra ezúttal ez sem használt. Hanyagul vállat vont, és reménytelen sóhajt eresztett ki a mellkasából. – Tudom – vágta rá, és szemtelenül nézett fel a szemeimbe. – És akkor mi van? Már így is több hét szobafogság vár rám. Ennél nagyobb bajba nem keveredhetek. Erre rácáfolhattam volna, de inkább nem tettem. – Úgyis mindenért engem fog hibáztatni – mutattam rá, mire harciasan felszegte az állát.

129

– Ha van jobb ötleted, csupa fül vagyok. Bárcsak lett volna. Bárcsak elugorhattam volna néhány évvel későbbre, hogy az akkori önmagamtól kölcsönkérjem a könyvet, aminek címe ez: Bella Swan használati útmutató. – Igen van: maradj, ahol vagy! – Esze ágában sem volt hallgatni rám. – Nem nyert! De ha gondolod, te csak maradj, és érezd magad otthon! – vetette oda, és meg sem várva a válaszomat az ajtó felé lépett. Pislantani sem volt ideje, máris előtte álltam. A jutalmam Bella egyik legrandább nézése volt, amit nyomatékos pillantás követett az ablaka irányába. Megadóan felsóhajtottam, ő nyert. – Oké! Elviszlek! Újabb vállvonás. – Ahogy óhajtod. Azt hiszem, neked is ott kéne lenned. – Miért is? – kérdeztem, de a megfelelőbb kérdés az lett volna: Mit keresünk a Cullen rezidencián a békülésünk éjszakáján? Igyekeztem nem gondolni arra, mit fogok ezért kapni Emmettől. – Mert mérhetetlenül elfogult vagy, és gondolom, örülnél neki, ha alkalmad nyílna kifejteni a nézeteidet. Nem tetszett a hangnem, és a fölényesség, ahogy kimondta ezt. Mintha máris a zsebében érezné a győzelem aforizmáját. – Mivel kapcsolatos nézeteimet? Ez a dolog most már nem csak rólad szól. Nem te vagy a világ közepe! Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a nyakunkra hozd a Volturit, akkor ahhoz a családodnak is lesz egy-két szava! Külön-külön volt értelme a szavainak, de egyben... Sehogy nem értettem, mi köze a Volturinak, a családomnak és az ő lelkének egymáshoz! – Mármint mihez? – néztem rá értetlenül. – A halandóságomhoz. Szavazásra bocsátom – jelentette ki, én pedig hallottam, ahogy a szobájában hangosan csattan a bíró kalapácsa. Nem voltam biztos a fölényes győzelmemben...

130

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül

Szavazást akar. Annyira jellemző rá. Hazardírozni a legdrágább dologgal a világon. Mintha számára az élete semmit sem jelentene. Komolyan, néha azt gondoltam, hogy Bella az életét nem pótolhatatlan ritkaságnak, sokkal inkább bosszantó koloncnak érezte. Nem tudtam, ennek van-e bármiféle köze hozzám vagy a halhatatlanságomhoz, de még ha lett volna is, akkor is felfoghatatlan ez a logika. Logika. Ha egyáltalán annak lehet nevezni az önpusztításnak, illetve a passzív életszenvedélynek ezt a különös módját. Minden róla szólt. Minden az én világomban arra volt beprogramozva, hogy a kéréseit teljesítsem, és boldoggá tegyem az általam porig rombolt életét. Mérges voltam az ostoba ötlete miatt, mégis önfeledt elégedettséggel töltött el, amikor a karomba vettem. Magamhoz szorítottam, hogy érezzem testének forró lüktetését, érezzem a ruhán keresztül a bőre alatt száguldó vérének tempóját, aztán kiugrottam vele az ablakon. Amikor letettem a földre, még reméltem, hogy bocsánatkérően a karomba bújik, és azt mondja tréfált, vigyem vissza, hogy alhasson, én pedig gyönyörködhessek benne arra az időre újra. De ahogy a talpa a talajjal érintkezett, továbbra is várakozón pillantott rám.

131

Megadóan felsóhajtottam újra, és ma este még ki tudja, hányszor fogok. – Nos, akkor. Mássz fel! – utasítottam kissé nyersen, de a távolságtartó hangnem nem vette el a kedvét. Rohanás közben jutott eszembe, hogy elfelejtettem szólni neki, hogy hunyja le a szemét. Gyorsan ellenőriztem: a szívverése jóval a normális fölött vert, az adrenalin még kívánatosabbá tette számomra az illatát, és csaknem beleborzongtam, ahogy ziháló légzése a nyakamat súrolta. Káprázatos érzés volt, ahogy velem volt futás közben. Minden mozdulatnál éreztem a testét, az illatát, és végre úgy éreztem, hogy van értelme a létezésemnek. A külön töltött hónapokban halott voltam. Még akkor is, amikor Victoriára vadásztam, vagy amikor elkaptam egy rágcsálót, hogy fenntarthassam önmagam. Nem hittem a lelkem létezésében, mégis éreztem, hogy ebben az időszakban, mindaz, ami addig voltam elpusztult. Nem létezett többé. Megbékéltem a megváltoztathatatlannal, és egészen addig nem is dacoltam vele, míg Bella vissza nem rántott a valóságba. Abba a valóságba, ahol a jelek szerint az ő élete az én létezésemtől függött. Soha ekkora felelősség nem volt még rajtam, és soha ennyire csábító kín nem töltött el végtelen boldogsággal. Valamiképpen rá is hatással lehetett, megérezte a pillanatomat, mert gyöngéd csókot éreztem a nyakamnál. Csak egy pillanat volt, mégis lángra lobbantotta dermedt testem. – Köszönöm – szóltam hátra, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a tájról előttünk. – Ez azt jelenti, végül is úgy döntöttél, hogy ébren vagy? Fölösleges kérdés volt, hisz mit bántam én, hogy minek képzel, álommanónak vagy káprázatnak, ha így csókolgat. Mégis lélegzetvisszafojtva vártam, mit válaszol. A nevetése megrezegtette az érzékeimet, és a szívemig hatolt lágy csengése. – Nem igazán – felelte, és bár nem láttam, mégis éreztem, hogy mosolyog. Nem azzal a teli vigyorral, hanem olyan elgondolkozott, ábrándos mosollyal. – De akárhogy is, nem akarok felébredni. Ma éjszaka nem. Szavai akár Jane fájdalomlökete az elmémre, olyanok voltak. Tudtam, hogy fájt neki. Mindenkinek ezt láttam a gondolataiban, mióta visszatértünk. Tökéletes agyrém volt, hogy nem a visszatérésem vagy a jelenlétem okozta a fájdalmat, hanem annak hiánya. Soha nem fogom megérteni, de volt a lényemben egy olyan zug, amely nem is akarta. Ez a részem csöndesen ujjongott, amiért sokat jelent Bellának. – Valahogy vissza kell szereznem a bizalmadat... – elmélkedtem félhangosan. – Még ha az egész életemet ezzel töltöm is... Nem mintha bármi más érdekesebb elfoglaltságot terveztem volna be az elkövetkezendő öröklétbe...

132

– Én bízom benned – cáfolta meg váratlanul, majd csöndesebben hozzátette. Lassítottam, mert közel értünk a házunkhoz. Nem akartam addig bemenni, hogy előadjuk az egész színjátékot, míg ezt a témát le nem zártuk tisztességesen. – Kifejtenéd ezt bővebben? – inkább parancs volt, mint kérés, de örültem, hogy nem sértődött meg miatta.

133

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül 2.

Tétova hallgatás következett, amivel csaknem az őrületbe kergetett, de nem mondtam semmit, nehogy megbántsam a türelmetlenségemmel. Nem tudtam eldönteni, vajon azért hallgat, mert még mindig rémálomnak vél, vagy azért, mert nem akar megbízni bennem. Akárhogy is, egyik sem túl hízelgő rám nézve. Már éppen rá akartam kérdezni, amikor meghallottam csöndes hangját. – Hát szóval... Nem bízom abban, hogy... – Átfutott az agyamon, hogy ez elég rosszul kezdődik, de elfojtottam a késztetést, hogy félbeszakítsam, és könyörögjek a bizalmáért. Némán sétáltam vele a hátamon, miközben lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. – Elég vagyok neked. Hogy megérdemellek. Nincs bennem semmi, amivel meg tudnálak tartani. Különös szavak voltak, furcsa volt tőle hallani. Az egyetemes létezés tökéletes kifordítása. Nekem kellett volna ezeket mondanom neki. A vallomásomba kellett volna sűrítenem ezeket a szavakat, ehelyett ő vetette elém őket. Döbbenten álltam meg, és magam elé húztam. Nem tettem le, nem engedtem el, annyira jó érzés volt a karjaimban tartani. Reméltem, hogy a szavaimnak nyomatékot adhat, ha fizikailag is megmutatom a töredékét mindannak, amit érzek. – A tiéd vagyok, örökre és visszavonhatatlanul! Egy percig se kételkedj benne! – könyörögtem, és bár nem láthattam az arcát, mégis éreztem benne a kétkedést. Tudtam, hogy ebben a pillanatban nem is fogom megváltoztatni ezt a hozzáállását. Idő kell. Talán az idő nekem kedvez. Azonban míg ez megtörténik, meg kell tennem mindent, hogy megvédelmezzem, ezért tudnom kellett a választ egy korábbi kérdésemre. – Még nem mondtad el... – Mit?

134

– Hogy mi a legnagyobb problémád – feleltem vontatottan, és a zsigereim kiáltottak, hogy tartsak a válaszától. Nemhiába. – Találd ki! – nézett fel rám, mintha elvárná, hogy tudjam a legegyértelműbb dolgot, majd amikor látta, hogy nem értem, keserűen felsóhajtott. – Adok egy kis segítséget! Felemelte karcsú kezét, és finom mutatóujjával megérintette az orromat. Az illata beszivárgott, és megsimogatta a lelkemben tomboló szörnyet. Ha eddig elkeserítőnek találtam a helyzetemet irányában, akkor most átléptem a reménytelenség vonalát is. Beleegyezően bólintottam. – Igazad van, én rosszabb vagyok, mint a Volturi – mormoltam, célozva arra, hogy a Volturi legalább nyílt kártyákkal játszott, nem férkőztek a szívébe, hogy aztán darabokra törve maguk mögött hagyják. – Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Bella a szemeit forgatta, mintha nem értene egyet velem. Ezzel összezavart, hiszen ha ebben nem értünk egyet, az azt jelenti, hogy saját magával nem jut közös nevezőre. – A legrosszabb, amit a Volturi tehet velem, az, hogy megöl – mutatott rá valami nyilvánvalóra, amit még mindig nem tudtam meglátni. Átkoztam az elméjét, ami távol tartotta tőlem a gondolatait. Biztos voltam benne, hogy ha látnám, akkor is valami olyan bonyolult labirintus lenne, amit képtelen lennék áttekinteni. Bella meleg tekintete megtelt fájdalommal, ahogy folytatta. – Te viszont elhagyhatsz. A Volturi, Victoria... amit ők tehetnek, az semmiség ehhez képest. Minden okfejtést számba vettem, de erre még elméletben sem gondoltam volna. Atyaúristen! Tudtam, hogy az elválásunk hatalmas törést okozott Bellának, de ezt nem képzeltem volna soha. A halál elé is örömmel sétál, csak én mellette legyek. Kettős érzelmeimből már leginkább csak a fájdalom maradt. Legnagyobb döbbenetemre a rémületet, amit éreztem, Bella arcán láttam tükröződni. – kérlek, ne! Ne kínozd magad! – súgta lágyan, én pedig a legszívesebben kidöntöttem volna egy jó vastag fát. Én okozok neki élete végéig maradandó fájdalmat, a halál árnyékaként kísértem, minden pillanatban veszélyben van, míg mellette vagyok, és ő mit tesz? Vígasztal! Ő vígasztal engem! Agyrém...

135

Túl sokat nézett ki belőlem, és ez csak tovább fokozta a bizonyosságot benne, hogy mekkora bizalmatlansággal viseltetik irányomban. Szerettem volna eltűntetni a szomorúságot az arcáról, ezért mosolyt kényszerítettem magamra. – Valahogy be kell, bizonyítsam neked, hogy egyszerűen nem tudlak elhagyni – mondtam neki komoran, és szerettem volna, ha ígéretnek veszi. – Gondolom, talán az idő majd meggyőz róla... Töprengő kifejezés terült szét az arcán. Talán okosabban, megnyugtatóbban kellett volna megfogalmaznom. Kezdtem igazán kétségbe esni, de a következő pillanatban megajándékozott egy meleg mosollyal. – Oké – hagyta rám végül. Láttam, hogy tényleg megnyugtatja ez a gondolat, ezért nem firtattam tovább a témát. A gondolataimban azonban ott ragadtam. Abban a pillanatban, amikor közölte, mekkora fájdalom volt számára a szakításunk. Nem a többi vámpír miatt, nem a vérfarkas vagy Charlie miatt, hanem a jelenlétem puszta hiánya miatt. Bella szerelme az enyém volt. Nem érdemeltem ki, nem szándékosan nekem szánt, egyszerűen csak így hozta a szerencsém. Az elhatározás csírája már rég bennem élt, most pedig kihajtott. Védelmezni, óvni, bármi áron. Bárki élete árán, de legfőképp a sajátomén. Soha nem eshet baja. Senki keze – vagy mérge – által.

136

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül 3.

– Most, hogy már nem akarsz elmenni többé... – kezdte, és a hangjában bujkáló bizonytalanság savként marta a torkomat. – ... Visszakaphatnám a cuccaimat? Gyöngédség söpört végig a testemen. Azt hittem, már régen elfelejtette. Túllépett rajta, vagy már azt sem tudta, kitől, mit kapott. De tévedtem. Nagyon is elevenen élt benne, így valószínűleg az a bizonyos pillanat is, amikor minden összeomlott. Jaspernek azóta sem sikerült teljesen magához térnie a döbbenetből, hogy képes volt elveszíteni az önkontrollját. – A cuccaid végig ott voltak nálad – ismertem be töredelmesen, de végig figyeltem a reakcióját. Az arcán meglepettség tükröződött, de a mosolya a szája szegletében igazán őszintének tűnt. Felbátorodva folytattam. – Tudtam, hogy nem szabadna, hiszen azt ígértem, békén hagylak, és semmi nem fog emlékeztetni rám. Buta, gyerekes dolog volt, de azt akartam, hogy mégiscsak maradjon veled valami belőlem. A CD, a képek, a jegyek... mind ott vannak a szobádban, a padlódeszka alatt. Barna szemei először csillantak fel igazán boldogan, mióta álomképnek nézett. Elégedettséggel töltött el, hogy boldoggá tehettem egy ilyen aprósággal. – Tényleg? – kérdezte, hogy megbizonyosodjon, én pedig nem igazán értettem, miért olyan fontos ez neki. Bólintottam, mire a homlokának márványsima felülete megtört a közepén keletkezett ránc miatt. Elgondolkodott. Nem kellett sokáig kínoznom magam, hogy min, mert kivételesen hangosan folytatta le a történést. – Azt hiszem, nem vagyok biztos benne, de nem kizárt... azt hiszem, talán végig tudtam. Összezavarodva néztem le rá. Voltak bizonyos pillanatok, amikor jobban aggódtam agyának fordított, különös, és számomra gyakran megmagyarázhatatlan viselkedése miatt. Ez a pillanat éppen ilyen volt.

137

– Mit tudtál? – sürgettem, amiért a legszívesebben azonnal leharaptam volna a nyelvemet. De mégis... Annyira jó lett volna mindig azonnal tudni, hogy mire gondol. – Egy részem, talán a tudattalanom, végig hitt benne, hogy neked még mindig fontos, élek-e vagy halok – magyarázta, és szavaival megmelengette elfeledett lelkemet. Imert engem, jobban, mint bárki. Ha ő nem is, az agya, legyen bármilyen kifordított is, jóban volt velem. Ezt gondoltam egészen a következő mondatáig. – Talán ezért kezdtem hallani azokat a hangokat. Teljesen lefagytam. Mi a fene...? Mit mondott? Beletelt egy emberi másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy valóban azt mondta, olyan értelmezésben, amit hallani véltem. Hangokat hallani, amiket mások nem hallanak, a vámpírok között ugyanazt jelentette, amit az embereknél. Nem akartam elhinni. Ekkora mértékű lenne a törés, amit okoztam? Helyrehozhatatlan... – Hangokat? – visszhangoztam, és igyekeztem, hogy még véletlenül se mutassam ki a rettegésemet. Tökéletes fapofát sikerült kreálnom a rémületből és a kétségbeesésből.

138

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül 4.

Egy pillanatig tétovázott, de aztán úgy döntött, ha már belekezdett, nem hagyja félbe. Miközben beszélt a szíve ijesztően normális ütemben vert, ami nem lett volna baj, de tekintve a téma abszurditását, egy kicsivel több megrettentséget vártam volna. – Hát, igazából egyetlen hangot. A tiédet – mondta, és az egyik felem megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha engem hall az igen hízelgő rám nézve, más meg kit érdekel. Viszont dübörgött a fülemben a figyelmeztetés, hogy ez ilyen megvilágításban sem normálisabb, mint alig egy másodperccel korábban. Némán, lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. – Hosszú történet... – Van időm. Az ám. Időm az van. Ha rá kell szánnom az örökkévalóságot, az elmebajból akkor is kigyógyíttatom Bellát. – Egy kicsit érzelgős... – húzta az időt. Észre kellett volna vennie, hogy már késő abbahagyni, már késő egy könnyed nevetéssel azt állítani, hogy csupán tréfált, és ugratott. Nem tudtam, milyen arcot vágtam, de Belláéról a hatására leolvastam, hogy rádöbbent, végig kell mesélnie az egész zavaros elmeállapotát. – Emlékszel Alice megjegyzésére, hogy újabban kedvelem az extrémsportokat? – kérdezte hirtelen, mintha eddig nem tudta volna, hogyan is fogjon bele, és ez adná az egyetlen támpontot. Ez jó volt neki, de annál rosszabb nekem, amikor eszembe jutott, hogy Alice miket vetített felém, amikor ezt a mondatot kiejtette ott és akkor a száján. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a vízióban Bella elrugaszkodik a sziklától, és hosszú gravitációmentes zuhanás után eltűnik a habok között. Alice számára végérvényesen. – Igen – feleltem révetegen. – Puszta szórakozásból leugrottál egy szikláról. Reméltem, hogy nem hallja meg a szavaimban rejlő iróniát.

139

– Ehem, igen – bólintott vontatottan. – Előtte meg volt ugye a motorozás. Bella és a motor! Mi jöhet még? Bungee jumping?? Őrület! – gondoltam, de rá kellett döbbennem, hogy én álltam az őrület határán. Ahogy elképzeltem Bellát egy kétkerekűn, ahol minden mozdulat egyenlő a halállal. Minden kanyar maga az életveszély, és Bellának olyan sok törékeny porcikája van... – Motorozás? – Igyekeztem, igazán azon voltam, hogy ne sikítsak fel pánikszerűen, és így jött ki a számon, a torkomból ez a fals, tökéletesen érzelemmentes hang. – Azt hiszem, Alice-nek erről a részéről nem beszéltem. – Nem – visszhangoztam, mint egy bábu, akit hirtelen fosztottak meg az addigi biztonságérzetétől. Soha többé nem hagyhatom magára. Soha! Megérezhette veszedelmesen magyarázkodásba fogott.

elszánt

hangulatomat,

mert

hirtelen

hadaró

– Szóval, arról van szó... Tudod, rájöttem... hogy amikor valami veszedelmes vagy felelőtlen dolgot művelek... akkor sokkal tisztábban emlékszem rád. Jobban emlékeztem rá, milyen volt a hangod olyankor, amikor haragudtál – mesélte elmerengve, miközben szégyen mardosott belülről. Miért nem arra emlékezett, ahogy szerelmet vallottam neki, vagy bármi más, leginkább kedves dologra. Nem elmélkedtem ezen tovább, mert tovább beszélt, és kitárta elém az elméjéhez vezető ablakot. – Olyan tisztán hallottalak, mintha ott álltál volna mellettem. Az idő nagy részében próbáltam nem gondolni rád, de ez nem fájt annyira. Olyan volt, mintha megint meg akarnál védelmezni. Mintha óvnál a bajtól. És most arra gondoltam, talán azért hallottalak ilyenkor annyira tisztán, mert valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy még mindig szeretsz... Érzelmek kavalkádja tombolt bennem. Fájdalmat okoztam neki. Épp most ismerte el, mekkora fájdalommal járt, ha rám gondolt. Egyik felem forró savba mártotta magát, míg a másik örömtáncot lejtett körülötte, hiszen akár az életét is odadobta volna, hogy hallhasson engem. Le voltam nyűgözve és meg voltam rökönyödve. Hogy tehetett ekkora könnyelműséget? – Te... azért... kockáztattad az életed, hogy halljad...? – Sss, várj egy pillanatig! Azt hiszem, megvilágosodtam! Kötve hittem ebben, de azért csöndben maradtam. Némán emésztette ki-ki a saját kis híreit. Ő a hirtelen megvilágosodását, amiről hamarosan kifaggatom, én pedig a szerelmi áldozatát, amit elém tárt, amikor felült a motorra, vagy amikor leugrott a szikláról...

140

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül 5.

– Mi történ, Bella? – nógattam egyre türelmetlenebbül, amikor már legalább egy perce ítélt őrült várakoztatásra. – Ó, oké... Értem – lehelte bágyadtan Bella, arcán azzal a bódult kifejezéssel, amivel az őrületbe tudott kergetni. – Szóval, mi világosodott meg előtted? – kérdeztem, és alig bírtam türtőztetni magam, hogy meg ne rázzam a vállainál. Bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy felrázzam a révületből. Végül felnézett rám, a szemeiben őszinte csodálat tükröződött, mintha élete legjobb hírét kapta volna meg. Igazán nem tudtam, mi járhat a fejében. Ha abban a pillanatban előttem terem Jane, akkor sem tudtam volna elárulni. – Az, hogy szeretsz engem – bökte ki végül Bella, mire meglepetten néztem rá. Persze, nem volt újdonság, hiszen amióta megéreztem az illatát a teremben, azóta biztos lehettem ebben. A szív alakú arca, melyeken hatalmas csokoládészemei uralkodtak már akkor megbűvölt, mint a kígyó, mely a zene dallamára előbújik, magasra táncolva a biztonságos rejtekéből. Így azonban, hogy tőle hallottam, földöntúli jelentéssel bírtak ezek a szavak. Ez idáig Bella kételkedett bennem, mindabban, amit iránta éreztem, és csupán azért nem zavart ez a tény, mert tudtam, hogy a saját bizonytalanságából erednek ezek a démonok. Reménykedő mosolyt engedtem szétterülni az arcomon, miközben a karjaim szorosabban fonódtak a teste köré. – Így igaz. Tényleg szeretlek!

141

Eddig is sokáig türtőztettem magam, és ahogy idegesen megnyalta egyébként is csábító ajkait, elszakadt az önmegtartóztatásom cérnája. Nem törődve a következményekkel, magamhoz húztam, és ajkaimmal rátaláltam az övére. Amennyire kemény és hideg voltam, ő annyira volt puha és forró. Kényszerítenem kellett magam, hogy elszakadjak tőle.

142

Végzetes döntés, amit mindenki más meghozott, elfogadott rajtam kívül 6.

– Carlisle! Esme! – szólaltam meg kis idő után, amikor már a házban voltunk. Hallottam a családom minden tagját. Már vártak ránk. Alice abban a pillanatban közölte velük, ahogy Bella eldöntötte, jönni fog. "Annyira aggodalmasnak tűnik a hangja. Remélem, nem komoly a baj Bella és közte..." – hallottam meg Esme óvó gondolatait az emeletről, és azonnal tudtam, hogy túlzsúfolt, fárasztó napom lesz. Ahogy mondtam ki a nevüket sorban, úgy özönlötték el az elmémet a gondolataik direkt és indirekt módon egyaránt. Esme aggodalma, Carlisle kíváncsiságával vetekedett. Hallottam Rosalie ellenségeskedését, amiért félbe kellett szakítania valamit Emmettel, amibe igazán még bele sem kezdtek. Emmett olyan volt, amilyenre számítottam. Ahogy közeledett, ajkain csúfolódó mosoly terült szét. "Tudod, most egész más helyen kellene lenned a szeretett nőddel, egészen más körülmények között, kevesebb hallgatósággal – pillanatnyi töprengés után hozzátette. – De egye fene! Hajlandó vagyok feláldozni magam a kényelmetek és aberrált vágyaitok oltárán. Itt is mehet..." Olyan halk morgás rezdült a mellkasomból, hogy emberi fül nem hallhatta, mindenki más viszont igen. Még Alice is csak ekkor döbbent rá, hogy a humorérzékemet valahol Belláék kertjének gyepén hagytam. "Ma nem fogsz ártani egyetlen létező lénynek sem, Edward!" – sugallta felém Alice megnyugtatóan. Csak egy tizedmásodperccel később döbbentem rá, hogy a nyomában sikló Jasper érzelemkivetülését kapcsoltam össze a húgom üzenetével. Így együtt valóban kielégítő érzelmi állapotba hoztak ahhoz, hogy ne töröljem le néhány ökölcsapással a bátyám arcáról az önelégült vigyorát.

143

Bella nem hallotta őket, míg soroltam a nevüket, pedig már akkor elindultak felénk, amikor meghallották, hogy bejövünk a házba. – Rosalie! Emmett! Jasper! Alice! Carlisle engedte meg magának, hogy odaérjen hozzánk először. – Isten hozott újra nálunk, Bella! – mosolygott Carlisle, ahogy kifogástalan modorban üdvözölte Bellát. – Mit tehetünk érted ma reggel? Föltételezem, hogy nem egyszerű udvariassági látogatásról van szó, ahhoz talán egy kicsit korán van még. Kényszeredett mosoly hagyta el az ajkaimat. Carlisle a szavak nagymestere volt, de annyira látszott, hogy fogalma sincs, miért jöhetett Bella. Mióta foglalkozik ő azzal, hogy korán van vagy későn, esetleg éjjel...? Nevettem volna a helyzet abszurditásán, de ahhoz túlságosan lefoglalt, hogy vajon mi lesz ennek a napnak a vége. Tudtam, hogy a legnagyobb harcot nem a családommal kell megvívnom, hanem Bellával. A makacssága bármelyik halhatatlant ámulatra méltatta volna. Oda sem figyeltem, mit beszélnek, míg be nem értünk az ebédlőbe. Hálás voltam Carlislenak, amiért haladtunkban gondoskodott világításról Bellának. Kihúzott egy széket az asztalfőn, amikor csöndes vita ütötte meg a fülemet. "Miért kellene nekem...?" – viaskodott Rosalie, ahogy az ebédlő másik oldalbejáratán vonultak befelé hozzánk. A kérdés Alice-nek szólt, aki csak legyintett, majd otthagyta. Emmett válaszolt helyette. "Azért, Rose, mert megmentette a testvérünket halandó létére egy olyan bajból, amit te okoztál halhatatlan létedre. És mert ő ott volt Volterrában, te meg..." Ezzel Emmett is helyet foglalt az asztalnál. Rosalie gyilkos indulattal nézett utána, de végül belátta a szavai igazát, és amikor odalépett a székéhez, szolid mosolyt villantott Bellára. – Tied a szó! – jelentette ki Carlisle, arcán bizonytalan, kétkedő, de határozottan kedves kifejezéssel. Senkinek még csak fogalma sem volt arról, hogy mire készül, kivéve persze Alice-t, aki alig várta, hogy igennel szavazhasson. Néha elkapta egy pillantásomat, és biztos volt benne, hogy a sárga Porshe-ját azonnali hatállyal visszavontam. – Szóval az a problémám, hogy Alice megígérte a Volturinak, hogy idővel én is egy leszek közületek... Hallgattam. Némán és állhatatosan hallgattam. Hangjának kellemes rezgéseit magamba szívtam, a tartalmával pedig mit sem törődtem. Néha megengedtem magamnak egy egy arcmimikát, amivel kifejezésre juttathattam a nemtetszésemet, de egyébként türelmesen vártam, hogy eljöjjön az én időm.

144

A Döntés

Mindenki türelmesen hallgatta Bellát, velem együtt. Volt, aki hitetlenkedve, volt, aki egyenesen örült. Ez utóbbi persze Alice volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem volt egyedül. Esme, bár minden erejével próbálta elnyomni magában, mégis hallottam, hogy boldog. Először haragudtam rá, majd szívfelmelengető érzés söpört keresztül rajtam, hogy végül bennem maradjon a végtelen boldogtalanság. Az első haragom egyértelműen annak szólt, hogy képes elképzelni Bellát vámpírként. Aztán ahogy mélyebbre ástam magam, megláttam, hogy csupán miattam. Megérdemelném a boldogságot, és úgy látta, hogy ha ennek Bella halandó élete az ára, akkor legyen. Ezek után éreztem a boldogtalanságot. Vagy én, vagy Bella, de valamelyikünk mindenképpen szenvedni fog. Márpedig azt nem engedem, hogy ő legyen. "Mégis nekem lesz igazam. Akármennyire is küzdesz ellene. Nem csak barátnők, de testvérek is leszünk, ha tetszik neked és Rose-nak, ha nem!" – sugallta felém Alice, majd mielőtt akár gúnyosan felvonhattam volna a szemöldökömet, a gondolatait visszaterelte Bella szavaira. Csak akkor csinálta ezt, ha úgy gondolta, neki lehet mondani valója, nekem viszont nem, vagy csak nem méltatta annyira, hogy reagáljak. "Bolond! Ostoba, ember! De mennyivel könnyebb lesz..." – Jasper csapongása fárasztóbb volt, mint valaha. Elméjét betöltötte a folytonos küzdelem Bella zubogó vérének illatával való harcolás, és a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, amikor megtudta a tervét. Tehát már rá sem számíthatok. Rosalie válasza olyan egyértelmű volt, mint nyertes napon a lottószámok. Előbb fagyna be Afrika legforróbb napja, minthogy az áldását adja Bella vámpírrá válásához. Az indokai éppoly önzőek, mint ő maga, de jelen esetben hidegen hagyott, miért, a fontos az volt, hogy nemmel szavazzon. Carlisle és Emmett hezitáltak. Igazából fogalmuk sem volt, hogy nekem kedvezzenek, vagy az általuk józannak megítélt normális felfogásnak.

145

– Tehát most abban a tudatban, hogy akárhogyan is döntötök, egyik esetben sem sodorlak veszélybe benneteket, kérlek, szavazzatok: legyen-e belőlem... vámpír? – ért a monológja végére Bella. Bizonytalanul ejtette ki a fajunkra vonatkozó szót, ezt mindenki hallotta. Nem tudtam mire vélni, de láttam az arcán keresztülsuhanó álmatag mosolyt, és megint a fordított agyműködésére gondoltam. más ember rettegne hét vámpírral egy szobában arról beszélni, hogy átváltoztassák-e, de Bella mosolyogva kínálkozik a menüsorba. Képes lenne a saját vérével önkezűen felírni a nevét az étlapra... Agyrém. Carlisle nem tudott megszólalni, de másnak sem adtam meg az alkalmat, hogy kifejthesse az álláspontját előttem. Ez a kiváltság ebben a témában csak Bellának adatott meg. Neki is csak ebben a pillanatban, mert többé nem óhajtottam szavazásra bocsájtani az életét. – Egy pillanat – szólaltam meg csöndesen, és azt kaptam, amire számítottam: Bella szúrós pillantást vetett rám. Nyugtatóan megszorítottam a kezét, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak. – Valamit még el kell mondanom, mielőtt szavaztok... "Milyen kitartó. Mindent latba vet, sosem adja fel." – hallottam Esme elbizonytalanodott gondolataiban a meg nem érdemelt dicséretet. Kicsit elszégyelltem magam, de valahol rettentő büszke voltam, hogy a megoldást sikerült kiderítenem. Ráadásul nem sérül meg senki. Ahogy előadtam a tervemet, hallgattam a reakciókat, de fölösleges volt. Mindenki kimondta hangosan, amire az adott pillanatban gondolt. Tudtam, hogy a tervemmel sikerül Emmettet az én oldalamra csábítanom, és éreztem, hogy Esme is egyre inkább vívódik. Carlisle végtelenül távolinak tűnt, mintha szándékosan próbálná a gondolatait távol tartani tőlem. – Jó kis terv! – mondta végül Jasper is, és bár hitt a terv megvalósíthatóságában, mégis jobban reménykedett, hogy Bella mellett voksolnak többen. Amikor már kezdtem igazán örülni, a nők okozták a vesztemet. Rosalie még a gondolataiban is tiltakozott, szinte kiabált. Féltette Emmettet, Bella engem, Alice Jaspert, Esme pedig végül döntött, és ő féltett mindnyájunkat. – Idióták! – dünnyögte Alice, amivel elégedett mosolyt csalt Jasper arcára. "Hogy képzelted ezt? Mi meg itthon ülünk és malmozunk, míg ti az életeteket kockáztatjátok, ki tudja, merre??" – Esme megrovása érkezett a fejembe, erőszakosan befurakodott, és nem akart békén hagyni. Bella felszólalása mentett meg tőle, de ezúttal biztos lehettem benne, hogy ellenem fog szavazni.

146

– Rendben. Edward felvetett egy másik alternatívát. Akkor hát szavazzunk! – mondta, mintha legalábbis valami kiáltványt hirdetett volna meg. Szemrehányó, sértett, de már nagyon is éber pillantással fordult hozzám. – Akarod, hogy csatlakozzam a családodhoz? Mit felelhetnék erre? A szavamat adtam magamnak, hogy soha nem teszek az ellen, amit ő kér, soha nem mondok neki nemet. Azt kellett volna mondanom. Most igen. Amikor a tét az élete, vagy a rózsás pír az elefántcsontszínű arcbőrén, és a mély intelligencia a barna szemeiben, a dallam, amit a szíve egyfolytában játszik nekem, és a vére, melynél csábítóbbat nem tudtam elképzelni a világon. Nem mondhattam igent, de képtelen voltam nemet mondani, hiszen a rosszabbik énem a felszínre akart törni, követelve, hogy igen, változz miattam szörnyeteggé! Nem engedtem a csábításnak, mindkét oldalam részére kitérő válasszal szolgáltam. – Igen, de nem így. Embernek kell maradnod!

147

A Döntés 2.

Bólintott, de látszott rajta, hogy a legszívesebben kitekerné a nyakamat. Imádtam a harciasságát. Mintha egy bébi kezébe adnánk ókori kardot, hogy tessék, használd, ha tudod. – Alice? Elfintorodtam. Alice már öt perce, mikor Bella még a monológjának a közepén tartott, már akkor várta ezt a pillanatot. "Csakazértis a húgom lesz!" – sugallta felém, és erőszakosan kivetítette a képet, amiről tudta, hogy mennyire utálom. Amikor Bellát átkarolta, de Bella bőre már sápadtan csillogott a bőre alól hiányzó vér miatt, és szemei vörösen csillogtak az újszülött léte miatt. Legalábbis én ezt próbáltam bebeszélni, hogy amiatt. – Igen – jelentette ki Alice harciasan. – Jasper? – fordult a következő bolondhoz Bella. Ő még nem tudta, amit én már a beszélgetés kezdete óta igen. Gyilkos pillantással méregettem Jaspert, aki pontosan tisztában volt vele, hogy emiatt a még ki nem ejtett válasza miatt a legközelebbi "birkózásunk" alkalmával alaposan helyben fogom hagyni. – Igen – mondta ki végül, én pedig elnyomtam a morgást, ami kitörni készült a mellkasomból. Bellát meglepte, legalábbis úgy láttam, mielőtt ismét felvette volna zárkózott álarcát. Azt hittem, rá fog kérdezni, de nem akarta húzni magyarázkodással az időt. Az egyetlen szövetségesemhez fordult, aki legnagyobb örömömre tudott józan döntést hozni. – Rosalie? Rosalie gyötrődött. Kivételesen sokkal mélyebb üzenete volt a döntésének, mint amit ő valaha képes lesz szavakba önteni.

148

– Nem! – A hangja, mint a jeges acél. "Ostoba lány! Ostoba ember!" – hallottam a gondolatbeli káromkodást, ami egyre cifrább lett, mielőtt félbeszakította volna a szavazást. – Hadd magyarázzam meg! Ez nem azt jelenti, mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy a testvérem legyél – magyarázta esetlenül, de gondosan megválogatott szavait senki nem hitte el. Egyedül Emmett gondolataiban hallottam a megértést, hisz ő már számtalanszor hallotta a történetet. Rosalie feladta, és az érzések helyett próbált tárgyilagos maradni. – Csak arról van szó, hogy... ez nem az az élet, amit magamnak választottam volna. Bárcsak lett volna valaki annak idején, aki ellenem szavaz! Ezt akár igennek is lehetett venni... Bella bólintott. Nem tudtam eldönteni, hogy a megértése jeleként, vagy mert simán elfogadta a magyarázatot, de már fordult is Emmetthez. A bátyám az utolsó pillanatig nem tudta, hogy mit feleljen. Meg akart felelni Rose-nak, közben tetszett neki az én verzióm is, mert abban több volt a kockázat, és kevésbé volt unalmas, de végül nem az észérvekre hallgatott. – A pokolba is, hát persze! Majd másképp törünk borsot Dimitrij orra alá! Emmett beteges vigyorára Bella kedvesen grimaszolt, majd Esme felé fordult, aki a soron következő volt. Tudtam, mit fog felelni. Te jó ég! Kezdtem teljesen kétségbeesni. Esme igennel fog szavazni, ez kétségtelen, de Carlisle? – Igen, hát persze, Bella! Én máris úgy gondolok rád, mint családtagra! – Köszönöm, Esme! – suttogta Bella halkan, megszeppenve. Ha nem lettem volna olyan ideges, még el is mosolyodtam volna. Sosem szerette a nagy felhajtást, és azt még kevésbé, ha magasztalják a szemébe. Ebben azért hasonlítottunk. A lélegzetemet is visszafojtottam, ahogy megláttam Carlisle szemében a választ. Bele sem kellett volna néznem a fejébe, elég volt a szemeiből kiolvasnom az őszinte sajnálkozást, amivel ebben a pillanatban jobban bántott, mint bármikor. "Nem hagysz nekem más választást, fiam! Te úgy döntöttél, hogy nem akarsz nélküle élni, és nekem ezt tiszteletben kell tartanom. Nem vagyok hajlandó elveszíteni a fiamat!" – kiabált. Őrült hörgés töltötte be a termet, és ezért kiabálnia kellett, hogy eljusson hozzám az értelem. Az egész családom ellenem szavazott. Mindenki. Még Rosalie is, aki ugyan nemet mondott, mégis igennek számított a hülye magyarázkodása után. Alice, és Esme a Bellaimádatukkal, amihez valamiféle perverz módon Jasper is csatlakozott; Emmett pedig a kalandvágyával, de ő is csak azért egyezett bele, hogy nekem jobb legyen. – Edward... – próbálkozott Carlisle, mire vádlón meredtem rá.

149

– Nem! – próbáltam tagadni. Mindent tagadni! Azt, ahogy döntött, azt ahogy megpróbált közeledni, és a döntést, amit meghoztak előttem. Felálltam, és elhátráltam az asztaltól. Őrületes harag torzította el a tisztánlátásomat. Ki kellene találnom valamit... Valamit, amivel megváltoztathatom a döntésüket. Idő! Időre lett volna szükségem, de... Oh, egek! Mire? Az ördög vinné el őket! Dühösen vonultam ki az ebédlőből egyenesen a nappaliba, ahol minden tökéletesen rendben volt. Rendezett virágok az asztalon, pedáns rend az összes átkozott bútornál, sehol egy piszok, vagy bármi, ami emberiességre utalna. És ott állt a zongora. Eszembe jutott a dallam. Bella szívének dallama, vérének izgatott dübörgése, ritmikus dobbanásainak vitustánca, amikor a közelében voltam. Mindez eltűnik. El akarják tüntetni! Minden haragommal lesújtottam rá. A hangszer könnyen megadta magát, és hangos csattanással zuhant a padlóra. Romokban hevert... Akárcsak Bella, ha engedek a nyomásnak....

150

Az egyetlen feltétel

Mit tört össze? – kérdezte Esme rémülten tágra nyíló szemeivel. A zongorát... – súgta vissza Alice. Legalább nem kell az érzelmes balladáit hallgatnunk álló nap, ha nincs Bellával – szúrta közbe Rosalie, amivel, ahogy a húgom gondolatain keresztül láttam, kiérdemelte Esme megrovó pillantását. Innentől kezdve nem szólt senki semmit, ezeket is csak úgy merték, ahogy Bella nem hallhatja meg. Tudták, hogy Esme imádta hallgatni, ahogy játszom. Így, hogy a szerencsétlen hangszer immár darabokban hevert a lábaimnál, furcsamód nem éreztem azt a kielégülést, amit vártam. Kellett volna pedig, hiszen megtoroltam a fájdalmam. Igaz, hogy egy magatehetetlen tárgyon, de azért mégis... Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem mielőbb visszanyerni az önkontrollom, mert hallottam, ahogy Emmett és Jasper "rám készülnek". Nem akartam, hogy Bella előtt fogjanak vissza egy nagyobb ostobaságtól. Figyeltem a társalgást, hallgattam a meghatott szipogást, és kezdtem megnyugodni. Akárhogy is, nem kell most azonnal megtörténnie. És amíg tudom tolni az időt, addig mindent meg fogok tenni, hogy jobb belátásra bírjam Bellát. Már azt gondoltam, hogy sikerült visszanyerni az érzelmeim irányítását, amikor meghallottam Bella hangját. – Hát akkor, Alice. Hol akarod csinálni? Vörös köd ereszkedett az agyamra, és már meg sem próbáltam féken tartani. – Nem! Nem! NEM! – hörögtem, miközben visszarohantam a szobába, egyenesen Bella orra elé. "Mit akar most? MOST? De éppen ebben a pillanatban? Hiszen előtte még vadásznom kell... bőségesen. Hányásig szívnom magam vérrel. Na de most??" – Alice kétségbeesett gondolatai sem tudták lehűteni forrongó indulataimat. A legszívesebben darabokra téptem volna mindenkit, hogy tudják, micsoda ostobaságot követtek el, amikor a javára szavaztak.

151

– Megőrültél? Teljesen elment az eszed? – ordítottam az arcába. A józan eszem és az intelligenciám tisztában volt vele, hogy a kiabálással csak ronthatok a dolgon, de reméltem, hogy így legalább áttörhetem Bella agyának védekező mechanizmusát. Úgy láttam, hogy mindaz, ami nem engedi, hogy olvassak a gondolataiban, azt sem engedi, hogy reálisan lássa a döntésének a következményeit. Pajzsának gyenge pontján agyaltam. Kell lennie valaminek, ami itt tartja ebben a világban. Ami arra készteti, hogy ember maradjon, és ne akarjon táncolva a halál karjaiba borulni amiatt, amit szerelemnek képzel miattam. Legnagyobb őrületemre nem jutott semmi az eszembe. A legszívesebben ordítottam volna, olyan hangosan, hogy a következő város is meghallja a környező hegyeken túl. Éreztem, ahogy Jasper próbálkozik, de ezúttal tökéletesen immunis maradtam a nyugtató érzelemlöketével szemben. – Ööö... Bella. Nem hinném, hogy jelen pillanatban képes lennék rá. Előbb föl kell készülnöm... Éreztem Bela vérének csábítását a fejében, de abban a pillanatban kontrollálta magát, és megszüntette az érzést. Hallgattam a vitájukat, de az agyam szorgosan járt, hogy rájöjjek valamire, ami szinte kibökte a szemeimet. – Carlisle? – próbálkozott másfelől Bella, én pedig kezdtem komolyan kétségbe esni. Figyelmeztetőn, vagy inkább visszatartón emeltem a kezem az apám felé, de ügyet sem vetett rám. Ő volt az, aki a leghatározottabban el tudta képzelni magában, ahogy átváltoztatja Bellát. A tapasztalat nagy úr... Némi öniróniával megjegyezte. – Én meg tudom csinálni. Engem nem fenyeget az a veszély, hogy elveszítem az önuralmam. Esme vigasztalón megérintette a karját. Máskor komoran, néha irigykedve figyeltem egy ilyen megmozdulásukat, most azonban haragudtam rájuk emiatt. Miért képesek ilyen borzalomban egyetérteni? Miért nem látják a dolgokat ahogy én? Miért gondolják, hogy megéri Bellának vámpírrá változni miattam? Nem ér annyit az öröklét! Nem érek annyit én sem! Bella élete minden mást háttérbe szorítva a legfontosabb dolog az egész univerzumban. És, hogy ebben az elméletemben senki nem értett velem egyet, alapjaiban rengette meg a beléjük vetett bizalmamat! – Várj egy kicsit! – fogtam könyörgőre a dolgot. – Semmi szükség rá, hogy most mindjárt megtörténjen. Csak azért mondtam, hogy időt nyerjek, de ahogy elhangzottak a szavak, azonnal rájöttem a megoldásra. Ami itt tartja Bellát, amivel félre tudom csalni a konoksággal kijelölt

152

ösvényről. A legszívesebben felkiáltottam volna, ezúttal örömömben. Tudtam, hogy ezzel bármennyi időt nyerhetek, mindig. – Nem látom be, miért ne történhetne meg most mindjárt. – Én tudnék mondani egy párat – mormoltam még mindig dühösen, de már sokkal enyhébben. – Ebben biztos vagyok – gúnyolódott Bella csalódottan. Tudtam, hogy csalódott, de ezúttal nem engedhettem meg neki, hogy érzelmileg tudattalanul manipuláljon. Ha képes volt megbocsátani azt, hogy elhagytam, akkor ezt könnyebb lesz elnéznie. Dacosan kért meg, hogy engedjem el, én pedig kicsit szégyenkezve engedelmeskedtem. Csaknem teljesen elveszítettem a fejemet, de megfékezett a gondolat, hogy ismerem Bellám gyenge pontját. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és igyekeztem nem nagyon önelégült képet vágni. – Úgy nagyjából két órán belül Charlie itt terem, és téged fog keresni. Kitelik tőle, hogy magával hozza a rendőreit is. Megdörzsölte az állát, ahol fogtam néhány pillanattal korábban, én pedig még jobban elszégyelltem magam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, csak meg akartam szüntetni közte és a családom közötti szemkontaktust, mert anélkül is éppen eléggé magabiztosan lovagolt ezen a témán. – Mind a hármat... – mormolta elégedetlenül, ellenséges daccal, de láttam az arcán, hogy megragadja, amit mondtam. Úgy tűnt, ez a gondolat senkinek nem jutott eszébe. Persze, gondoltam dühösen, a legkönnyebb vámpírt csinálni azonnal az első számomra igazán szimpatikus emberlányból, mellőzve minden észérvet, logikát és utánagondolást! Még mindig úgy éreztem, hogy remegek a dühtől, az elfojtott harag feszít belülről, mintha saját magam táplálnám azzal, ahogy spanolom magam. De mégsem tudtam maradéktalanul lehiggadni. Bosszantott, hogy már nem csak Bellát kell meggyőznöm, de a családomat is. Láttam a Bella arcán végbemenő változást. Láttam, ahogy a dac semmivé válik, átadva a helyét a meditáló homlokráncolásnak, végül pedig, legnagyobb meglepetésemre, a szomorú elkeseredettségnek. Lepergettem magamban a párbeszédet, és próbáltam Bella szemeivel kielemezni. Annyira vágyakozott, de legalábbis igen komolyan bebeszélte magának, hogy velem akarja leélni az öröklétet, nem számítva a következményeket, hogy a lelke talán rámegy a próbálkozásra. Annyira vágyott rá, talán mindennél jobban a világon, én pedig egyetlen észérvvel romba döntöttem az álmait.

153

Szörnyeteg voltam, ez kétségtelen, de legalább ezúttal a jó ügy érdekében váltam azzá. – Ha el akarjuk kerülni a feltűnést – folytattam továbbra is haragosan, de legalább olyan kíméletlenül is –, azt javaslom, halasszuk el az ügyet legalább addig, amíg Bella befejezi a középiskolát, és elköltözik otthonról. A szavaimat már inkább Carlisle-hoz intéztem, de minden rezdülését figyeltem Bellának a szemeim sarkából. Carlisle gondolatait hűen tükrözték a szavai, bár a lelkiismereti gyötrődését nem tudta megmutatni. Megfelelni nekem, a jövőmnek, Bellának, a világnak... túl sok volt egyszerre. – Ez ésszerű kívánság, Bella – mondta ki végül. – Majd gondolkodom rajta – egyezett bele végül Bella is, én pedig örültem, hogy ennek a csatának a győzelmét legalább a magaménak mondhattam. Szerettem volna minél előbb eltávolítani a családom minden egyes tagjának a közeléből Bellát, nehogy valami az eszükbe jusson. – Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha hazaviszlek... Hátha Charlie korán kel ma reggel – tettem hozzá idiótán, holott Alice látomásából tudtam, hogy Charlie még jó néhány órán keresztül aludni fog. Bella megadóan sóhajtott. – Akkor hát érettségi után? Carlisle habozás nélkül válaszolt, amivel újra felszította bennem a gyilkos haragot. – Szavamat adom rá. Bella arcán elégedett mosoly ragyogott fel. – Oké. Most már hazavihetsz! Legnagyobb rémületemre a főbejárat felé indult. Ahhoz, hogy oda eljusson, el kell haladnia a nappali mellett, és ha meglátná a darabokra zúzott zongorát, bizonyára nagyon kétségbeesne, ezért megragadtam a karját, és a hátsó kijárat felé invitáltam. Ahogy kiléptünk, és felkapaszkodott a hátamra, a házból a családom beszélgetése szűrődött ki olyan hangosan, amit csak én hallhattam, Bella nem. "Az ördögbe! Tényleg összetörte a zongorát! Még jó, hogy semmi értékes nem volt a közelében..." – hallottam Emmett humorizálását, és Alice gondolatain keresztül láttam, ahogy Rose megrovó pillantással int a fejével Esme felé. "Be kéne szerezni gyorsan egy másikat, hogy mire Bella legközelebb átjön, ne tűnjön fel neki a hiánya." – Alice javaslatát díjaztam.

154

A hangjuk egyre halkult, ahogy haladtam előre az erdőben Bellával a hátamon. Éreztem forró testét az enyémhez simulni, végtagjainak enyhe szorítását a testem körül, és úgy éreztem, mintha mámoros lávafürdőt vennék. Vérpezsdítő és fájdalmasan tiltott. Jasper hangja volt az utolsó, amit hallottam. "Képtelen volt lenyugodni. Sosem tapasztaltam még hasonlót... Mindent beleadtam... Ha ennél erősebben szuggerálom, elalszik. Ő pedig szerintem meg se érezte..." Magam mögött hagytam őket, a gondolataikat, az izgatottságukat, hiszen hamarosan új taggal gyarapodik a család, és a legijesztőbb, hogy mind azon a véleményen voltak, én semmit nem tehetek ellene. Csupán idő kérdése. És Bella döntésén múlik minden. Ez is benne volt a pakliban, morfondíroztam, miközben felmásztam az ablakához a falon, és besurrantam a szobájába az ablakon keresztül, majd finoman az ágyra helyeztem. Magamon éreztem kutakodó pillantását, de túlságosan lefoglalt, hogy egy tökéletes időhúzó tervet kiagyaljak magunknak. Sorba vettem a tényeket, miszerint Bella a saját halálát akarja, nincs benne semmiféle létfenntartó ösztön, és az egyetlen, ami ezen a világon, az emberek világában tartja az a családja és egy büdös korcs. – Bármit tervezel, nem fog működni! – jelentette ki bájos dacossággal, de leintettem gyöngéden. – Pszt, gondolkodom! – Uhh! – húzta a fejére a takarót, miközben hanyatt vetette magát az ágyán. Roppant csábító jelenség volt, de koncentrálnom kellett, hogy az iránta érzett végtelen imádatom ne befolyásolja a józan meglátásomat, miszerint meg kell maradnia ilyen formájában. Odaléptem hozzá, mellé heveredtem, és lehúztam a fejéről a takarót. – Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle – ismertem el némi öngúnnyal, majd kíváncsian merültem el mélybarna szemeibe. – Most pedig... árulj el nekem valamit! – Mit? – vonta össze a szemöldökét gyanakodva. – Ha bármit megkaphatnál, amit akarsz, bármit az égvilágon, mi lenne az? – igen logikus lépésnek tartottam, hogy megadjam amire vágyik, de mivel biztos voltam a válaszában, így a beszélgetést már azelőtt felépítettem, hogy leültem volna az ágyára. – Te – vágta rá gondolkodás nélkül, amiért csordultig telt a szívem az iránta érzett szerelemmel.

155

– Olyasmire gondoltam, ami még nem a tiéd – magyaráztam türelmesen. – Azt szeretném, ha nem Carlisle-nak kellene átváltoztatnia. Azt szeretném, ha te csinálnád. Épp ahogy vártam. Csupán azért voltam ebben annyira biztos, mert fordított esetben én is így kívántam volna meghalni, Bella által. A beszélgetésünk éppen abba az irányba haladt, amerre tereltem. Nem volt más meder, csak az enyém. – És mit lennél hajlandó megadni érte? – firtattam, miközben igyekeztem nem mutatni az elégedettségemet. – Bármit – vágta rá ismét meggondolatlanul, én pedig kíméletlenül lecsaptam rá. – Öt évet? Úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy borotválja kopaszra a fejét. A borzalom az arcán megmosolyogtatott. – Azt mondtad, bármit. – Igen, de... – habozott, és megnyugodva láttam, hogy azért alaposan fontolóra veszi az ajánlatomat. – Te ez idő alatt más megoldásokat fogsz keresgélni. Addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg. Különben is, túl veszélyes embernek maradni... az én számomra legalábbis. Szóval bármit, csak ezt ne! Sejthettem volna. Bármit, csak időt ne... – Három év? – Nem! – Szóval a bármi nálad semmit sem ér? – horkantam fel bosszúsan. – Legalább adj nekem két évet! Tagadóan megrázta a fejét. – Szó sincs róla! Tizenkilenc, az még rendben van. De arról szó sem lehet, hogy húsznak akár csak a közelébe érjek. Ragaszkodik hozzám, ragaszkodik a tizenéves részhez, de vajon meddig hajlandó elmenni a él érdekében? Addig üssük a vasat, amíg meleg... Talán mindketten elérjük, amire vágyunk... – Rendben van! Felejtsd el a határidőt! Ha ragaszkodsz hozzám, van egy feltételem. Egyetlenegy! – jelentettem be hivatalos ábrázattal. Ha lett volna szívem, most biztosan a torkomban dobogott volna.

156

– Miféle feltétel? – Gyere hozzám feleségül!

157

Az egyetlen feltétel 2.

Bella arcáról leolvasni az érzelmeit olyan volt, mintha egy képregényt tettek volna elém, hogy értelmezzem a leírt szavakat. Nem hitt nekem. Igazán nem hitte, hogy feleségül kértem. Igazából én sem hittem. Szinte már láttam magam előtt, ahogy húzza majd Emmett és Alice az agyamat, ha hazamentem, és ez esetben biztos voltam benne, hogy még Rosalie is beszáll egy-két poénnal. Nem érdekelt. Végül is Bella az életem értelme, miért ne kérhetném tőle, hogy kösse magát hozzám, mielőtt szörnyeteggé változtatom. – Oké. És mi a poén? Sóhajtottam, és bár számítottam a visszautasításra, mégis kényelmetlenül érintett a reakciója. – Összetöröd az önbecsülésemet, Bella! – fogtam tréfára a dolgot. – Az előbb megkértem a kezed, és te azt hiszed, hogy vicc volt. Szemrehányó pillantást vetett rám, de a megrökönyödött arckifejezés odaragadt az arcára. – Edward, kérlek, beszéljünk komolyan! Tisztában voltam a házasságról alkotott nézeteivel. Tudtam, hogy nem menne bele tizennyolc évesen egy házasságba, sőt, még huszonnyolc évesen sem. Tehát, ha minden igaz, a tervem tökéletesen működött időhúzás terén. – Én teljesen komolyan beszélek! Nem hittem volna, hogy az eddigiek után lehetséges, de Bella szemei még jobban elkerekedtek. Szíve váratlanul meglódult, a légzése kapkodóvá vált, mintha valamiféle roham akarna kitörni belőle. – Jaj, menj már! Még csak tizennyolc éves vagyok! Számítottam rá, hogy ezt mondja, már készen is álltam a válasszal és a készérvekkel. – Én viszont kis híján száztíz – igyekeztem teljes komolyságot magamra erőltetni, ahogy folytattam. – Itt az ideje, hogy megállapodjak. És ez így ment. Köröztünk egymás előtt, de nem értük el a másikat. Ő védekezett, én meggyőztem, ő támadott, én hárítottam, ő gyönyörű volt, én pedig imádtam. A végén pedig kifakadt. – Na, jó! Mi van akkor, ha mégis elég bátor vagyok? Mi van, ha azt mondom, vigyél most rögtön Vegasba? Akkor vámpír lesz belőlem három napon belül? Rávigyorogtam. Nem tehettem róla, de ahogy elképzeltem, hogy az ölembe kapom, miután idehoztam a kocsimat, és egyenesen Vegasig száguldunk, ahol mindenféle fura emberek mászkálnak, és Elvis ruhába öltözött alak ad össze bennünket.

158

Tisztában voltam vele, hogy Bella blöfföl, és amúgy sem az ő stílusa volt a megalapozatlanság. – Hát persze! Hozom a kocsimat – vigyorogtam kitartóan, és nem mozdultam. Bella csalódott arcot vágott, de úgy tűnt, az első sokkhatáson már túl van. – A francba... Adok neked tizennyolc hónapot. – gyorsan utánagondoltam, még a huszadik születésnapja előtt történne. – Nincs alku! Ragaszkodom ehhez a feltételhez! – kötöttem az ebet a karóhoz, és végtelenül boldog voltam, amiért rátaláltam a gyenge pontjára. Bella azonban nem adta fel, tovább próbálkozott. Persze mindhiába, de olyan jó volt látni, hogy újra a régi. Kellemes időtöltés volt, ahogy élcelődtünk egymással. – Remek. Akkor majd megkérem Carlisle-t, ha már leérettségiztem. Bár egy pillanatra rám hozta a frászt, hanyagul vállat vontam. – Ha tényleg ezt akarod... Bella felnyögött. – Lehetetlen alak vagy! Egy szörnyeteg! – szenvedett látványosan, én pedig mosolyogva figyeltem. – Ezért nem akarsz hozzám jönni? – találgattam, mire újabb nyögés hagyta el a torkát. Latba vetettem minden erőmet, amivel tudtam, hogy képes vagyok hatni rá. Úgy néztem rá, úgy merültem el mélybarna szemeiben, hogy közben én is odavesztem. – Kérlek, Bella! Láttam a hatást rajta. Arcára bágyadt kifejezés költözött, a lélegzete akadozott, és a szívénél csak az esküvői harangok verhettek volna jobban félre. Gyönyörű volt, szerettem volna megcsókolni, a karomba kapni, Vegasba rohanni, és feleségül venni, hogy átváltoztassam, és magamhoz láncoljam az örökkévalóságra. De nem tehettem. A szerelmem erősebb volt az önzőségemnél. – Ha lett volna időm jegygyűrűt venni, akkor nagyobb sikerrel járok? – próbálkoztam, mire hangosan felsikoltott. – Nem! Nem kell gyűrű! Charlie azonnal reagált a hangra. Félálomban, kétszer elbukva a lépcsőn rohant felfelé, miközben Bellával meggyőztük egymást, h a szekrényben jobb helyem lesz, mint az ablakpárkányon. Végighallgattam a beszélgetésüket, kicsit annál többet is. Bella sikoltozása visszhangzott Charlie fejében. Felmértem, hogy ő sem tud mindent, a motorozás fergeteges élményéből kifelejtették. Charlie éppen úgy reagált, ahogy minden normális, a lányát mindenek elé helyező apa, Bella pedig úgy, ahogy Bella, irreálisan.

– Edward Cullen! Ugye nem azt akartad mondani, hogy "megölném"? Ugye nem? – háborgott mellettem Bella. Már meg is bántam, hogy kendőzetlenül őszinte voltam hozzá. Eddig sikerült elkerülnöm, hogy találkozzak Forksban Jacob Blackel, de már tele volt a fejem vele. Bella szenvedett miatta... egy átkozott korcs miatt, így nem csupán az tette unszimpatikussá, hogy micsoda, hanem az is, hogy szomorúságot okoz Bellának. – Megpróbálnám... – igyekeztem szépíteni az elhangzott szavaim durvaságán. – Nagyonnagyon igyekeznék, hogy... megkíméljem. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar alkalmam nyílik betartani a szavamat.

159

Ha tehetném...

– Szia, Bella! – szólalt meg végül Jacob Black, miután sikerült elhárítanom, hogy Bellából előbújjon a vadabb, igen dühös énje, és kitépje a szívét ott helyben. Az arcán önelégült mosoly ült, ahogy elégedetten, kiemelten csak Bellának köszönt. Láttam a fejében, hogy miért jött, és egyelőre hidegen hagyott. Tisztában voltam mindennel, még jóval azelőtt, mielőtt ezt a kölyköt ideküldték egy olyan üzenettel, aminek a létrejöttekor egyedül én és a családom néhány tagja voltak jelen. Komolyan azt gondolta, hogy hasra vágódom, amiért engem kifelejtett az üdvözlésből. Elfojtottam egy morgást, és úgy helyezkedtem, hogy Bella és közte legyek. – Miért? Hogy tehetted ezt, Jacob? – hallottam Bella hangjában az elkeseredést, és már csak ezért meg tudtam volna kínozni legalább egy álló napig a dögöt. – Így volt a legjobb – vetette oda Bellának, de én láttam, amit Bella nem. A lelkiismeret furdalást, a habozást, mielőtt a motort letette a ház elé. Míg Bella kiosztotta, én továbbra is feszülten figyeltem a reakcióját. Ha csak legalább egy pillanatra meginogna, vagy csak egyetlen okot szolgáltatna nekem, és én azonnal reagálnék. Olyan mosolyt varázsolnék az arcára fültől fülig, amit soha nem tudna letörölni. Ha tehetném... – Nem akart megbántani senkit... – szakítottam félbe az értelmetlen civódást, és reméltem, hogy a fiú is észreveszi, mennyire lealacsonyítottam, körülbelül egy óvódás gyerek szintjére. –, mindössze azt akarta, hogy Charlie ne engedjen ki a házból, és ne lehess együtt velem. Mintha Charlie, vagy bárki rendelkezne akkora hatalommal, hogy távol tartson Bellától. Jacob nyílt megvetéssel nézett rám, és bár igyekezett kizárni a fejéből, természetesen könnyedén blokkoltam az ellenállását. Kispályás volt hozzám képest, akárhogy is próbálkozott. – Jaj, Jake! Charlie már így is házi őrizetben tart! – magyarázta Bella, és azt gondosan kihagyta a mondandójából, hogy ennek ellenére az éjszakákat együtt töltjük, egy ágyban! –

160

Mit gondolsz, miért nem mentem le La Pushba, hogy fenéken billentselek, amiért nem vagy hajlandó szóba állni velem? Bella szavaira Jacob álarca lehullott, és az érzéketlen maszk mögül előbukkant az őszinte döbbenete. – Hát ezért? Kapva kaptam az újabb alkalmon. – Azt hitte, én tiltottam meg, nem pedig Charlie. Ostoba kölyök! Azt gondolja, hogy Bella valami érzéketlen fadarab, egy bábu, hogy csak úgy teljesíti a parancsaimat? Ahogy figyeltem a fiút, igazán, őszintén fogalmam sem volt, miért ragadt meg nála Bella. Semmi különös nem volt benne, leszámítva az apró tényt, hogy dühöngő fenevaddá képes átváltozni. És ezzel meg is válaszoltam a saját kérdésem. Mert mi más vonzaná úgy Bellát, mint egy életére halálos veszélyt jelentő szörnyeteg. – Hagyd abba! – kiáltott rám, de a hangjába kevesebb parancs, és sokkal több kétségbeesés szorult. Hirtelen mehetnékje támadt, nem akart túl sokat elárulni a falkájáról. – Azt is tudnod kell, miért vagyok itt. – Igen, de mielőtt belefognál, mondanom kell valamit – feleltem neki annyi türelemmel, amennyit a jelen helyzetben ki tudtam préselni magamból. Nem a kötelező udvariasság mondatta velem, hanem a lekötelezettség, amit a fajtájára való tekintet nélkül éreztem az irányába. – Köszönöm! Soha nem fogom tudni elmondani – és te soha nem leszel képes nekem elhinni –, milyen hálás vagyok neked. Leköteleztél egész hátralévő... – életemre az erős túlzás lett volna –... létezésemre. – Nehezemre esett őszintén beszélni, és végtelenül bosszantott az értetlensége, ezért továbbra is nagyon-nagyon türelmesen, mintha valóban egy gyerekhez beszélnék, folytattam. – Hogy életben tartottad Bellát, amikor én... nem tettem. – Edward... – kezdte Bella, de leintettem. Tudtam, hogy a szerinte hiábavaló lelkiismeret furdalásomon akar könnyíteni, de ennek nem volt megfelelő az ideje sem és a társasága sem. – Nem a te kedvedért csináltam – mutatott rá Jacob a nyilvánvalóra. Mégis mit gondolt? Hogy vágyálmokat kergetek róla? – Tudom – feleltem, higgadtságot erőltetve a hangomba. – De attól még én ugyanolyan hálás vagyok neked. Gondoltam, nem árt, ha tudod. Ha valaha tehetek érted valamit... "Miért is nem tűnsz el oda még néhány évszázadra, ahonnan jöttél?" – sugallta felém a kérdését Jacob, miközben kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.

161

– Ez nem énrajtam múlik – világosítottam fel, mire a következő kérdését, teljesen fölöslegesen, hangosan is kimondta. – Hát akkor kicsodán? Először, mióta Black megjelent a fa mögött, mertem elszakítani róla a tekintetemet, hogy Bellára nézve várjam a válaszát. – Bellán. Nem ejtettek a fejemre, Jacob Black, és nem követem el kétszer ugyanazt a hibát. Itt maradok, míg csak ő el nem küld – magyaráztam, és Bella arcáról éppolyan jól le tudtam olvasni a választ, mintha csak Black fejében turkáltam volna. – Soha! Jacob elégedetlenül, csalódottan nyögött egyet. Szinte oda sem figyelt Bella kirohanására, végig Bella arca járt a fejében, ahogy kimondta: Soha. Láttam, ahogy egész a szívéig hatol, és jeges markolatként meg is facsarja, hogy nagyobb legyen a fájdalom. Különös módon nem éreztem elégedettséget a szenvedése miatt, bár ha arról lett volna szó, zokogni sem tudtam volna miatta. Amikor összeszedte magát, kicsikarta, hogy hangosan kimondhassa az alku minden pontját. Azt a pontot különösen, ami Bellára vonatkozott. Míg hallgattam, egyfolytában kattogott a fejemben, ha tehetném... – Ha bármelyikük csak megharap egy emberi lényt, a fegyverszünetnek vége. Megharap, nem pedig megöl! – fejezte be az anekdotáját, én pedig elfojtottam, hogy a szemeimet forgassam. Bella nyelt egy nagyot, de a szívverése nyugodt maradt, a hangja higgadtan szólt. – Ez nem rád tartozik! – jelentette ki határozottan, mire Black minden ízében remegni kezdett. A fogai összekoccantak, amikor válaszolt. – Frászt nem... Bella haragja elpárolgott. Csodálkozva eszméltem rá, hogy tudja min megy keresztül, ez pedig csak egy dolgot jelentett: már látta amikor átváltozik. Te jó isten! Bella jelen volt, amikor egy vérfarkas átváltozott, mégis megúszta teljesen sértetlenül. A hatalmas balszerencséjét kísértette a jó szerencséje is. Közelebb akart lépni a remegő Blackhez, de elálltam az útját. – Vigyázz! Most képtelen uralkodni magán! Ez hatott. Mintegy varázsütésre Jacob mély levegőket vett, fújtatott, mint egy díjnyertes bika a rodeó után, de a végére a pulzusa is visszaállt a normális, betegesen magas ütemére.

162

– Uhh, – nézett rám felháborodva –, sosem bántanám Bellát! Nem volt alkalmam reagálni, mert ahogy már legalább öt perce vártam Charlie elkezdett ordítani a verandáról. Fenyegetéssel körített ténymegállapítás volt, és elegendő ahhoz, hogy Bella elhátráljon Jacob felől. Az érzelmes részére nem voltam felkészülve. Jobban tetszett, amikor Bella haragudott a kutyára, de ez elmúlt. Köddé vált, mintha soha nem is létezett volna, és helyette ott volt a végtelen bizonytalanság. Mi lesz velünk? – rótták a köröket, de nem számított. Charlie utolsó kiáltása után megfogtam Bella karját, és gyöngéden húzni kezdtem. – Minden rendben lesz – szólt oda még Jacobnak, de ezt meg kellett cáfolnom, hogy tiszta legyen mindenki előtt. – Nem. Nem lesz. Hogyan is lehetne, amikor két teljesen különböző, egyik a másik elpusztítására létrejött fajtagtól próbálja kicsikarni, hogy félretéve mindazt, ami a teremtéssel együtt létrejött, puszipajtásokká váljanak. – Engedd el! Ide akar jönni! – vicsorgott Jacob, és megláttam a fejében a támadást. Elindult felénk, mire automatikusan a hátam mögé toltam Bellát. Láttam Black fejében, hogy még két lépés és tökéletesen elveszíti az önkontrollját. Azt akartam, hogy így legyen. Nem tudtam, hogy miért, de éreztem, hogy ha életben hagyom, később még sok bonyodalmat okozhat nekem ez a kölyök. Hosszú pillantást váltottak Bellával, miközben próbált a ház felé vonszolni. Hagytam magam, mert láttam, hogy Jacob Black hátat fordít, és eggyé válik az erdővel. Helyes! – gondoltam elégedett daccal. Karomat Bella karcsú dereka köré fontam, és lágy szavakat suttogtam a fülébe, míg elindultunk a tomboló Charlie Swan rendőrfőnök felé. Egyelőre magunk mögött hagytuk a bizonytalanságot, ami összekötött a múlttal, és hozzákapcsolt a jövőhöz. Nem számított semmi, hiszen Bella élt, a szíve pedig fáradhatatlanul ontotta nekem az illatos dallamot.

HTTP://BENINA.HU

163