BEKÖSZÖNTÕ. fr. Rafael

BEKÖSZÖNTÕ Marcell atya, amikor élete elsõ négy évtizedérõl szóló önéletrajzi írását megírta, annak a „Szépszeretet” címet adta. Ebben a mûvében azt meséli el, hogy miként talált rá a „Szépszeretetre”, azaz Jézusra, Máriának, „a Szépszeretet Anyjának” a vezetése alatt, s hogy ilyen módon õ maga hogyan lett a „Szépszeretet Fia” (vö. Szépszeretet, 39. old.). A „Szépszeretet Anyja” kifejezés nem Marcell atya találmánya, hanem a Szentírásból származik. Az Egyház hivatalos latin nyelvû bibliafordításában, a Vulgátában – amelybõl a liturgikus használatra szánt szentírási fordítások is készülnek – Sirák fia könyvében (24, 24) található az a vers, amely a bibliakutatók szerint utólagosan került a szent szövegbe, ahogyan azt néhány latin és görög nyelvû szövegváltozat tanúsítja. Ebben a versben – amelyet az Egyház egyes Mária-ünnepek alkalmával mindig elõszeretettel alkalmazott és alkalmaz mindmáig a Szent Szûzre vonatkozóan – a megszemélyesített bölcsesség önmagát dicséri: „Anyja vagyok én a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, a hitnek és a szent reménynek”. Innen származik a „Szépszeretet Anyja” elnevezés, ami minden bizonnyal arra utal, hogy Mária egészen különleges módon van kapcsolatban a Jézusban megjelent isteni szeretettel illetve az arra való megnyílás titkával. Maga II. János Pál pápa is, mint a „szép szeretet Anyjához”, fordult Máriához a harmadik évezred küszöbéhez érve a Tertio millenio adveniente kezdetû apostoli levelének végén, azt kérve, hogy Õ „legyen a harmadik évezred Nagy Jubileum felé zarándokló keresztényeinek vezércsillaga, aki biztos utat mutat az Úr felé” (n. 59). A magyar Kármelhez tartozók számára külön örömet jelenthet az a felismerés, hogy Marcell atya Szépszeretet címû önéletrajzi írása révén egy olyan lelki kincs jutott számunkra osztályrészül, mely a Mária alakján keresztül felragyogó abszolút szépség magával ragadó erejérõl és annak titkáról misztikus mélységû módon vall. Marcell atya mûve arról tanúskodik, hogy Mária szépsége – annak ellenére, hogy nem kihívó és minden mást elhomályosítani akaró módon jelentkezik, hiszen a Szeretet alázatával párosul, és csak a hit érzékével ismerhetõ fel – mindennél valóságosabb és örök szépség, mely ellenállhatatlan erõvel képes vonzani a hit világosságára megnyíló embert, hiszen „az – hiánytalan, az az Isten, Jézus, a Szentháromság szépségét tükrözi, adja, kínálja és elmerít benne” (Szépszeretet, 98. old.). fr. Rafael

2

ELMÉLKEDÉS A LELKI ANYASÁG TITKÁRÓL

Kármel 2008/2

Kármel 2008/2

LELKISÉG A Szépszeretet Anyja „Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nõvérem és anyám” (Mk 3, 35)

ELMÉLKEDÉS A LELKI ANYASÁG TITKÁRÓL Jól ismert a Jézus rokonairól szóló evangéliumi rész: „Amikor anyja és rokonai odaértek, kint maradtak, beküldtek érte és hivatták. Sokan ültek körülötte, szóltak neki: »Anyád és testvéreid kint vannak, és keresnek«. Így válaszolt: »Ki az én anyám és kik az én testvéreim?« Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülõkön, s csak ennyit mondott: »Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nõvérem és anyám.«” (Mk 3, 31-35). Nem nehéz elképzelnünk, hogy Jézus testvérei vagy nõvérei vagyunk, hiszen õ emberré lett értünk, részesedett a mi életkörülményeinkben. Nehezebb elképzelni azt, hogy anyjává válhatunk. Ez a kérdés éppolyan nagy titok lehetett Jézus édesanyja, Mária számára is, ahogy nekünk is nehéz megértenünk, hogy miképpen lehetünk anyja a mi Teremtõnknek és Megváltónknak. A II. vatikáni zsinat, amikor az Egyház és Szûz Mária kapcsolatáról beszél, kiemeli az Egyház anyaságát: „Az Egyház, miközben Mária titokzatos szentségét szemléli, szeretetét utánozza, és hûségesen teljesíti az Atya akaratát, az Isten Igéjének hívõ elfogadása által maga is anya lesz. Az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektõl fogant és az Istentõl született fiakat.”1 Csodálatos az Egyháznak ez a nagy méltósága, az evangélium elõbb említett szavai mégis arra hívnak minket, hogy külön-külön, az Úr „anyjai” legyünk. Nem beszélve arról, hogy az Egyház tevékenységének hatékonysága a mi személyes életmódunktól is függ. Hogy valóban alkalmasak legyünk erre a hivatásra, Jézus szavai szerint Isten akaratát kell megtennünk. Ahogy a zsinati szöveg mondja Mária titokzatos szentségét kell szemlélnünk, és a szeretetét utánoznunk. Hogy jobban megértsük, hogy mit jelent ez az anyai magatartás, és a Szûzanya hivatása, néhány szentnek, rendi szüleinknek, Avilai Szent Teréznek és Keresztes Szent Jánosnak, valamint Szent Pál apostolnak a példáját és néhány gondolatát hívjuk segítségül. 1

LG 64.


3

Magasztalja lelkem az Urat! Avilai Szent Teréz mélyen megtapasztalta Isten irgalmas szeretetét. Ez a tapasztalat a megtéréséhez vezetett. Elõtte képtelen volt arra, hogy kizárólag Isten akaratát kövesse. Önéletrajzában van egy rész, amit a szakértõk „Szent Teréz Magnificat-jának” neveznek: „Mert bizony sokszor gondolok álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy milyen végtelenül bõkezû és irgalmas. Legyen áldott mindezekért. Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem egyetlen jó vágy sem a nélkül, hogy már földi életem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s akármilyen rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és értékessé tette õket; ellenben rossz tetteimet és bûneimet azonnal elrejtette. Sõt, még ha valaki nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Õ szent Felsége vakságot bocsát rá, s kitörli azokat emlékezetébõl. Megaranyozza bûneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet õ maga helyez belém, és szinte rám erõlteti õket. ”2 Ez a hálával teli alázat hasonló ahhoz, amit Mária fejezett ki, miután megértette, hogy az Úr milyen nagy dolgot tett vele. „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas és Szent az õ Neve. Irgalma nemzedékrõl nemzedékre, azokra száll, akik õt félik. Hatalmas dolgokat mûvelt karja erejével, szétszórta a gondolataikban kevélykedõket. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt. Éhezõket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat. Felkarolta szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre”(Lk 1, 46-55). Mária és Teréz különbözõ módon fejezi ki azt a tapasztalatot, hogy minden Isten ajándéka, mindenük Istentõl ered. Ez az igazságra alapozott alázat azt jeleni, hogy nem dicsekedhetnek semmivel, mégis boldogok, mert mindaz, amilyük csak van attól a Személytõl származik, aki végtelenül szereti õket. A Magnificatban Mária Istennek azt a kegyelmét magasztalja, amire az Angyali Üdvözletkor igennel válaszolt: „Legyen nekem a Te igéd szerint”, vagy mondhatná így is „legyen ez így jó, ahogy mondod, legyen meg a te akaratod, folytasd és teljesíts be az életemben 2

Avilai Szent Teréz: Önéletrajz, 4, 10.

4


Kármel 2008/2

a tervedet!” Mindketten meggyõzõdtek tehát arról, hogy Isten akarata, a boldogságot adja nekik és másoknak, és megvallják, hogy Isten a fõszereplõ az életükben. II. János Pál pápa a Redemptoris Mater címû enciklikájában kiemeli, hogy a kegyelemnek azt a teljességét, amit Mária megkapott, azt minden hívõ keresztény megkapja. Érvelését Szent Pál apostolnak az egyik himnuszára alapozza: „Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Benne van számunkra a megváltás az õ vére által, a bûnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelõen, amelyet igen bõségesen juttatott nekünk minden bölcsességgel és ismerettel” (Ef 1, 5-8).

Tisztán, szépen szeretni Ez a tapasztalat Isten végtelen szeretetérõl, egy hivatást, és késõbb egy küldetést is ad az embernek. Arra vágyik, hogy mások is részesüljenek ebben a nagy szeretetben. Mária hálaénekében kifejezi, hogy ami vele történt, az egész Izrael megmentését is jelenti. Másrészrõl az isteni szeretetrõl szerzett tapasztalat egy fájdalmat is okoz a léleknek. A világ dolgai ezután már csak zavarják õt, mert az Istenrõl szerzett tapasztalat fényében ezek már semmit sem jelentenek a számára, és akadályul szolgálnak abban, hogy Isten szeretetét élvezhesse. Szent Pál apostol így vall errõl: „Sõt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok” (Fil 3,8). Avilai Szent Teréz pedig így panaszkodik: „Jaj én Uram, jaj én Uram, milyen hosszú ez a számûzetés, és nagy büntetéssel jár az én Istenem utáni vágy. Uram mit fog tenni egy börtönbezárt lélek? Ó Jézus milyen hosszú az ember élete, habár azt mondják, hogy rövid! Rövid az Uram, akik, nyerni akarnak rajta, vágyuk nem teljesedik; azonban nagyon hosszú annak a léleknek, aki arra vágyódik, hogy Isten jelenlétében lássa magát. Milyen orvosságot adsz erre a szenvedésre. Nincs ilyen, hanem csak az, hogy a lélek érted szenvedhet”3 Teréznek ebben a sóhajában már meg is születik a válasz. A lélek egyetlen orvossága az, hogy szenved azért, akit szeret. Ez azt jelenti, hogy valóban meg kell halnia teljesen önmaga számára, és még ahhoz sem ragaszkodhat, hogy Isten jelenlétében érezze magát. A lelki házasság kegyelmét megtapasztaló Szentanya elõtt így világossá válik a lélek átalakulásának az útja. A Belsõ Várkastély hetedik lakásában tárgyal 3

Exlamaciónes (Felkiáltások) 15

Kármel 2008/2


5

ennek az újjászületett léleknek a mikéntjérõl. „Ez a lélek annyira megfeledkezik önmagáról, mintha valóban nem is léteznék. Annyira megváltozott, hogy nem ismer többé önmagára. Nincs többé gondja sem arra, hogy reá mennyei boldogság vár, sem arra, hogy neki becsülte is van, mert csakis Isten dicsõsége tudja õt érdekelni és annak elõmozdítása egyetlen célja. (…) A második hatás valami rendkívüli vágyakozás a szenvedések után, csakhogy ez a vágy nem okoz többé nyugtalanságot, mint annak elõtte. Ugyanis annyira kizárólagos óhaja neki, hogy mindenben Isten akarata teljesüljön, hogy bármit is tegyen Õ szent Felsége, azt õ jónak találja. Ha azt akarja, hogy szenvedjen, annál jobb, de ha azt akarja, hogy ne szenvedjen, nem szomorkodik emiatt, mint azelõtt szokta tenni”4. Az eredeti spanyol szövegben a padecer (=szenvedni) ige, nem egyszerûen a szenvedést jelenti, hanem a szeretettel teli fáradtságos szolgálatot az Úr terveiért. Maga Teréz pontosítja az elõbb megfogalmazott vágyat: „Van azonban ebben az állapotban valami különösen meglepõ. Hallottátok, mily szenvedés és szomorúság gyötörte ezt a lelket, mert nem tudott meghalni; minden áron szerette volna ugyanis élvezni a mi Urunk látását az égben. Most ellenben minden áron szolgálni akar neki és tehetségéhez képest elõmozdítani az Õ dicsõségét és a lelkek üdvösségét, úgyhogy nemcsak nem vágyódik a halál után, hanem sokáig évek hosszú során át szeretne élni és elviselni a legnagyobb szenvedéseket, hogy ezek fejében az Urat hacsak valamivel is jobban dicsérjék ezen a földön”5 Szent Pál apostol ugyanerre a megoldásra jut ezen a feszültségen elmélkedve: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha pedig tovább kell élnem, az gyümölcsözõ munkát jelent. Nem tudom, tehát mit válasszak. Mind a kettõ vonz: szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyõzõdésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sõt elõhaladásotokra és hitbõl fakadó örömötökre maradok meg mindnyájatok javára” (Fil 1, 21-25). A lényeg tehát az, hogy az ember meghaljon önmaga és minden más számára és éljen egyedül Isten szolgálatáért. Ebben a magatartásban rajzolódik ki az anya magatartása, vagyis pontosabban Jézus anyjának a misztériuma. Vagyis ha nem élek már másért, csak azért, hogy Jézus éljen bennem, - ahogy Szent Pál is írja: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2, 20) -, akkor Jézus életét segítem elõ itt a földön. Az õ evangéliumát hirdetem, és egész életemmel tanúskodok 4 5

BV 7. lakás, 3, 2. 4. BV 7. lakás, 3, 6.

6


Kármel 2008/2

annak hitelességérõl. Mondhatnánk azt is, hogy segítem, hogy megszülessen bennem az õ vágyaival és terveivel. Elõször is úgy hogy engedem, hogy tovább gyógyítson, mint orvos, megváltsa a bûneimet és ezen keresztül engedem, hogy kilépjen belõlem, a cselekedeteimet Õ irányítsa, és így másokhoz, is eljusson az õ szeretete. Ahogy Avilai Szent Teréz írta: elõmozdítom az Õ dicsõségét. Nagyon szép a szülni, gyermeket szülni ige spanyol jelentése: „Dar a luz”, amit valahogy úgy lehetne fordítani, hogy a fénynek ad vagy a fénybe helyez. Talán megfelelõek azok a magyar kifejezések, mint a napvilágra hoz, vagy reflektorfénybe állít. Ha tehát a bennünk élõ Jézust és evangéliumát, tetteinkkel és egész életünkkel a napvilágra hozzuk, vagy a reflektorfénybe állítjuk, akkor mi is az õ szava alapján „anyjai” vagyunk. Ez egy nagy titok, ami a Megtestesülés és az Eukarisztia misztériumához kapcsolódik, és azt az utat követi, amin Mária járt: világra szülte, hordozta és táplálta a Teremtõt, az Isten Fiát, aki már az õ életét megelõzõen, az Atyától született az idõk kezdete elõtt. Avilai Szent Teréz leír egy látomást, amiben valószínûleg az Eukarisztiát szemlélve volt része. Megjelent neki az Úr egy értelmi látomásban. Úgy látta, mintha Jézus a karjaiban feküdne, ahogy „Pietá” festményeken szokták ábrázolni a Szûzanya karjaiban fekvõ meghalt Jézust.6 Ehhez a hivatáshoz tehát egy egészen tiszta szeretettel kell rendelkeznie a léleknek, vagy ahogy Marcell atya nevezi szépszeretettel. Ezt a hivatást írta le õ az Emésztõ vágy címû versében. Ez egy teljes önzetlenséget jelent, amivel a lélek csak az áltata szeretett személy érdekeit nézi. Már csak azért él, hogy Isten élhessen benne, hogy Isten használhassa õt a maga terveire a világban. Testét azért táplálja és védi, hogy azzal is Jézus hasznára lehessen. Minden ellentétes szándékkal és tettel a saját önzését keresné, a saját vágyait szülné a világra. Keresztes Szent János atyánktól csak egy gondolatot idézünk. Ugyanerrõl a szeretetrõl ír a Szellemi páros énekben: „Lelkem s egész valóm Szolgálatára szentelé magát. A nyájat már nem õrzöm S tisztem nincs semmi más, Egyetlen dolgom: õt szeretni”7 6 7

Lelki számadások 58. SZÉ 28.

Kármel 2008/2


7

Természetesen tehát, ha Jézust így tisztán szeretjük, akkor megnyílunk az embertársaink iránti tiszta szeretetre is. Úgy szolgáljuk õket, hogy nem a saját érdekeinket keressük, és az övékét is csak úgy, ahogy az egyezik Jézus szándékaival.

Alázatosan és határozott elhatározással Ez a hivatás, minden keresztény ember sajátja. Szent Pál így ír a keresztség kegyelmének a következményérõl „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az õ halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsõsége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenõttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bûn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bûnnek. Aki így meghalt megszabadult a bûntõl. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úr rajta. Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bûnnek, aki azonban él, az Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bûnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban” (Róm 6, 1-11). Ez az élet, a tökéletes tiszta szeretet élete, többször elérhetetlennek tûnik a számunkra. Habár arra vágyunk, hogy Jézus tervei vágyai, vagyis akarata teljesülön az életünkben, sokszor a konkrét életkörülmények között nem látjuk, hogy mit akar, vagy lehetetlennek tûnik elõttünk annak megvalósulása. Ennek a tiszta szeretetnek tehát a hit és a remény Istentõl belénk oltott erényén kell alapulnia. Hitünk támaszkodhat a Szent Pál által elõbb idézett igazságon: Krisztus többé nem hal meg, velünk van, õ a fõszereplõje az életünknek, csak utat kell neki engednünk. Nem vagyunk képesek meghalni önmagunknak, ha nem látjuk az örök életet. A Jézusba, az Istenbe, életünk fõszereplõjébe vetett hitre tudjuk alapozni a reményünket: Ha az övéi vagyunk, meg fogja adni a szükséges eszkö-

8


Kármel 2008/2

zöket terve végrehajtásához, és be fogja teljesíteni bennünk, amit megígért. Mária errõl az ígéretrõl énekelt a Magnificat-ban és harminchárom évvel késõbb mindez szertefoszolni látszott, amikor Jézust látta meghalni a kereszten. Õ mégis hitt és remélt az Úrban, mert nem akart hûtlen lenni ehhez a tiszta szeretethez, és Isten terveihez, ezért õ a hit példaképe mindnyájunk számára: „Így maga a Boldogságos Szûz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hûségesen vállalta egészen a kereszthalálig, amelynél ott állott (vö. Jn 19, 25), hogy ezzel is az Isten elgondolása teljesüljön.”8 A hitben, reményben és szeretetben való átalakulás még tovább mélyíti az ember alázatát, vagyis ahogy Szent Teréz nevezi az igazságban való járását. Így egyre szabadabb lesz Isten tervének a befogadására, egyre inkább Isten erejére bízza magát, az Atyától vár mindent, együttmûködik a Szentlélekkel és önmagáról elfeledkezik. Avilai Teréz is arra buzdította a nõvéreit, hogy legyenek nagy vágyaik: „Legyen bennünk nagy bizalom, mert igen fontos dolog, hogy ne szállítsuk le vágyaink színvonalát. Legyünk arról meggyõzõdve, hogy ha mi megtesszük a magunkét Isten kegyelmébõl, ha nem is egyszerre, de lassan-lassan mégis csak eljuthatunk oda, ahová egyes szentek; mert hiszen ha ezek sohasem szánták volna rá magukat, hogy ezt óhajtani fogják, s ha lépésrõl lépésre nem valósították volna meg: õk sem jutottak volna olyan magasra. Õ szent Felsége a bátor lelkeket szereti, de viszont azt is megkívánja, hogy mindamellett alázatosan haladjanak, és ne bízzanak önmagukban”9. Többször leírja, hogy határozott elhatározással vágjunk neki a lelki élet útjának, hogy elnyerjük azt, amit az Úr megígért nekünk. Az istenfélelem erényérõl tárgyalva, – ami arra hivatott, hogy elkerüljük még a bocsánatos bûnöket is –, megjegyzi, hogy ez nem jelenti azt, hogy aggályosnak kell lennünk. Isten szeme ugyanis nem akad fönn olyan apróságokon. A lényeg az, hogy jó szándék és eltökélt akarat legyen bennünk, hogy nem bántjuk meg Istent. Gyengeségeinket ismerve kérjük a Szûzanyát, hogy segítsen nekünk ezen az úton. Legyen édesanyánk, akihez gyermeki szívvel fordulhatunk, de legyen nõvérünk is, aki bevezet minket abba a hivatásba, amit Õ kapott az Úrtól, és amit elsõként élt át az emberek között. Nekünk keresztényeknek is ez a hivatásunk. Az Õ pártfogásával induljunk neki szilárd hittel, erõs reménnyel, tiszta szeretettel, alázatosan, de határozott elhatározással, és ne utasítsunk vissza semmit abból az ajándékból, amit az Úr nekünk ígért, és nekünk is akar adni. fr. Imre 8 9

LG 58. Önéletrajz 13, 2

Kármel 2008/2

ANYJA VAGYOK A SZÉPSZERETETNEK

9

ANYJA VAGYOK A SZÉPSZERETETNEK Minden ember vágyakozik a szépség után. Fiatal korban fõleg a külsõ szépség után, késõbb azonban rájövünk, hogy van egy fontosabb, jelentõsebb szépség, a belsõ szépség. Egy gyermekét szeretõ édesanya sohasem találja csúnyának gyermekét. Ezért szép minden gyermek, és ezért érzi minden gyerek a legszebbnek az édesanyját. Minden ember nagyon szép, és értékes, hiszen mindenki a Szûzanyának gyermeke, akkor is, ha korban felnõtt már. Minden ember szép, ha szeretik, és ezt a szeretetet tovább is adja. „A szeretet arra vágyik, hogy cselekedetekben mutatkozzék meg.” (Boldog Kalkuttai Teréz anya)10 Minél intenzívebb a szeretetünk, annál könnyebben észrevesszük mások szépségét, és õk is felismerik a mi szépségünket. Az egyik medjugorjei látnoknõ megkérdezte a Szent Szûzet, hogy miért olyan szép. Õ ezt válaszolta: „Szép vagyok, mert szeretek, ha ti is szépek akartok lenni, szeressétek egymást.”(Szent Szûz szavai Medjugorjéban) Kis Szent Teréz nõvérünk minden szeretet cselekedetéhez hozzátett egy mosolyt. Ez a mosoly tette széppé. Õ lett a mosoly szentje. Boldog Kalkuttai Teréz anya, aki igen bensõséges kapcsolatban volt Teréz nõvérünkkel így ír: „Mosolyom csak köntös, amely sok-sok fájdalmat takar. Mindig mosolyogni kell.” Ha mindent teljes, õszinte szívvel teszünk, a szeretet állandóan növekszik majd bennünk. A szeretet virágjainak azonban tövisei is vannak, amitõl sok ember viszszariad. Nekünk inkább Kis Szent Terézt kell követnünk, aki azt mondta: „Akkor is énekelni fogok, amikor virágjaimat tövisekkel kell szednem.”11 10 11

Paul Poupard: Mit jelent ma szentnek lenni? 38. old. Önéletrajz B kézirat

10

ANYJA VAGYOK A SZÉPSZERETETNEK

Kármel 2008/2

Az igazi szeretet összefügg az alázattal, ez pedig az engedelmességgel. A szeretet az út Isten felé, az engedelmesség a kapu, amelyen keresztül ráléphetünk erre az útra. Ezt Jézus így mondja el az evangéliumban: „Nem mindenki jut be a menynyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7, 21). „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem” (Jn 14, 21) Legjobb példaképünk abban, hogy miként kell Istent igazán szeretni a Szent Szûz. Az õ szeretete igazi, erõs és tiszta volt. Szeretete nem puszta szavakban vagy érzelmekben merült ki. Õ, „az Úr alázatos szolgáló leánya” engedelmes volt, teljesen átadta magát az Úrnak, egész élete – az angyali üdvözlettõl a Golgotáig – egy nagy „Fiat” (Legyen!) volt. Ez az alázatos engedelmesség tette õt képessé arra, hogy Isten Anyjává legyen. Szent Terézia anyánk a következõket írja errõl a misztériumról (a sakk játékot használva hasonlatként): „Nincs olyan királynõ, amely hamarább késztetné Õt a megadásra12, mint az alázatosság. Ez vonzotta le Õt az égbõl Szûzanyja méhébe s ennek segítségével, mint egy hajszállal, húzzuk õt a mi lelkünk belsejébe. Akiben nagyobb az alázatosság az tökéletesebben, akiben kisebb, az kevésbé tökéletesen fogja Õt bírni. Mert én nem értem és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna képzelhetõ alázatosság szeretet nélkül és szeretet alázatosság nélkül.” (TU 16 fej) Az alázatos engedelmességben valami különös erõ van tehát, amely képes magát Istent az ember lelkébe, életébe vonzani. Ezért csak az alázatos és engedelmes ember válik szentté, csak õ tanul meg igazán szeretni, Isten szeretetével. Boldog XXIII. János pápa püspöki jelmondata ez volt: Oboedientia et Pax! (Engedelmesség és béke!). A nagy pápa így magyarázta egyszer az engedelmesség és a béke kapcsolatát: „Az engedelmességgel minden probléma megoldódik, ha engedelmesek vagyunk, nem kell a fejünket törnünk, és békénk van”. Isten a szeretet és a béke Istene. Aki Isten szeretetét befogadja, az Õ békéjének is részese lesz. Szûz Mária olyan nyitott és engedelmes lélekkel állt Isten elõtt, hogy képes volt a maga teljességében befogadni az Isten szeretetét, aki benne testté lett. Ezért nevezi õt Marcell atya (a Szentírást idézve) a Szépszeretet Anyjának. Szûz Mária nem csak megszülte a Isten Szépszeretetét (Jézust), hanem azóta is állandóan Õt szüli azok lelkébe, akik hozzá fordulnak, akik lelkük anyjává fogadják. Szûz Mária megtanítja õket, miként kell hozzá hasonlóan Istent tiszta, önzetlen szeretettel szeretni, és elviszi szívükbe Jézust, hogy megtanítsa õket Isten szép, igazi szeretetére. Szépszeretet Anyja, taníts meg minket Isten igazi szeretetére! Szent Arcról nevezett Magdolna OCDS 12

Tudniillik a királyt (Istent)

Kármel 2008/2

MAGNIFICAT

11

MAGNIFICAT Akkor ismerünk igazán valakit, ha tudjuk, milyen az imádsága, hogyan lép kapcsolatba Istennel. Szent Teréz errõl így ír: „Ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van..., a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között.” (Belsõ várkastély, 1. lakás) Amikor a Magnificatot imádkozzuk, belépünk Mária lelkébe. Az egész Ószövetség Máriában teljesedik be. A Magnificat Hanna hálaéneke (1Sám 2,1-11) Mária ajkán: elérkezett az üdvösség ideje, a jövendölés beteljesült, új módon léphetünk kapcsolatba Istennel. Mária elõször szemeit Istenre emeli, utána tér vissza önmagához. Az igazi imádság a dicsõítés. „Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Õ nagyságát szemléljük.” (1BV) Minden a dicsõítésbõl indul. „Magasztalja lelkem az Urat!”; „Áldjad lelkem az Urat, és egész bensõm dicsérje szent nevét!” (Zsolt 103); „Szívem mélyébõl dicsõítem az Urat!” (Zsolt 111) Mária nem ragad le a dicsõségnél, melyet Istentõl kap, Istenhez vezeti azt vissza. „Mert nagyot mûvelt velem Õ, aki Hatalmas.” „Bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tõlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a Napnak köszönhetõ, amely éltetõ melegét árasztja cselekedeteinkre. (Az a bizonyos személy) bármi jót tesz is õ maga vagy más, azt azonnal végsõ forrására vezeti vissza, s átérti, hogy anélkül semmire sem vagyunk képesek. Ha tehát valami jót talál tenni, Istent dicséri érte, önmagára pedig a legtöbb esetben nem is gondol.” (1BV) Mária lényének legmélyéig örvendezik. „Az õ lelke legyen énbennem! Egész lényem magasztalja az Urat! Istenben ujjongjon, õbenne örvendezzék.” Az imádság tánc, az imádság ünnep! Mária a szolgálóleány, nincs már semmije, õ az a teremtmény, aki teljesen átadta magát. Isten rátekintett ki-

12

MAGNIFICAT

Kármel 2008/2

csinységére, szegénységére. Hagyja, hogy Isten nézze õt. Ha engedjük, hogy az Ige beragyogjon minket, minden fénnyé, világossággá lesz. Mária öröme, hogy megengedi Istennek, hogy nézze õt. A tekintetek találkozásakor a kapcsolat személyessé válik, „ezentúl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek”. Ez a szerelem nyelve: már csak Õ létezik, Õ tölti be az életét: „Mert nagyot mûvelt velem Õ, aki Hatalmas: Õ, akit Szentnek hívunk.” A Magnificat további részében már csak Õ a fontos, hogy Õ mit tesz. Megdöbbentõ, hogy mennyire összecseng azzal, amit Szent Terézia ír a lelki házasságról: „Az illetõ személynek, akirõl beszélek, szent áldozása után jelent meg az Úr nagy fényben, szépségben és fenségben, úgy amint volt feltámadása után. Azt mondotta neki, tekintse mostantól fogva az Õ érdekeit saját érdekeinek, viszont pedig az õ dolgaira majd Õ Szent Felségének lesz gondja.” (7BV) Isten fényében alázatosakká leszünk: ha nem vagyunk alázatosak, az azt jelenti: kevésszer engedjük meg neki, hogy nézzen minket. Minél többet nézzük az Urat, egyre tudatosabbá válik elõttünk, hogy kicsinyek vagyunk. A dicsõítés csak az alázatos emberben születik meg. „Dicsérlek, mert Üdvözítõm vagy!” Ha ránk néz, és alázatosaknak talál, lakást vesz nálunk. Az Ige megtestesülésének az útja az alázat. A kegyelem akadálya a mi gõgünk. Mária lelke legyen bennünk, az alázatosság és a dicsõítés lelke. Az imádság elsõ mozzanata: Istent nézni. Az igazi ima arról szól, hogy Isten nagy, nem önmagunk körül való forgás. Az a korlátunk, hogy Istent összezsugorítjuk, és a szívünket nem tágítjuk ki felé. Az én imám dicsõítés? Felemelkedem Istenhez, vagy a saját elképzelésem falai közé akarom Õt beszorítani? Mária egész lelkével az Urat dicséri, Máriában már ott a templom, a szívében. Szabadítsuk meg lelkünket az érzékek elnehezítõ hatásaitól, a szolgaságtól. „Magasztalja az én lelkem az Urat...” Ujjong Istenben, aki belé helyezi örömét... Hányszor más dolgokba helyezzük örömünket, és amikor csalódás ér, elszáll ez az öröm, mint pelyva a szélben. Ujjongani több mint örvendezni, ilyenkor a szív cigánykereket hány. Ha ujjongunk Istenben, ujjongani fogunk minden másban is, amit Õ nekünk adott. Az imádság a szeretet Istenének mély megtapasztalása. Tartós öröm. Ha a legfõbb jó a miénk, a szikrákat is élvezni fogjuk.

Kármel 2008/2

MAGNIFICAT

13

A szem, mely látta Istent, tudja élvezni a dolgokat. A kiegyensúlyozott személyiség tud szeretni, dolgozni és élvezni. Ha lelkem ujjong Istenben, akkor örülni fogok Isten barátainak, és ha elvesznek tõlem olyat, ami nem Isten, nem fogok szenvedni, mert Benne lakom. „Senki nem veheti el tõletek örömömet” – mondja Jézus. Annak a szolgának, aki odaadta magát, nincsenek többé jogai. ’Tied vagyok, Uram, szívemben, értelmemben és gondolataimban.’ Alázatosság és szolgaság öszszekapcsolódnak. Imánk legyen az alázatos szolga imája. „Segíts, Uram, hogy mások szolgája lehessek, adj alázatot és a szív szelídségét. Add, hogy Benned ujjongjak, segíts, hogy átadhassam magam Neked.” „Ezentúl boldognak hirdet minden nemzedék.” Mária szabadon fogadja a dicséretet és a szenvedést, mert mindent Istenre vezet vissza, Istenben gyökerezik. ’Uram, még túl sok van belõlem...’ Az Úr gondoskodik arról, hogy megalázzon minket. Ha nyitottak vagyunk a Szentlélekre, az Úr megengedi, hogy lássuk, kik vagyunk. Olykor féregnek érezzük magunkat. Aki az Igéhez közeledik, olyannak kell lennie, mint a pornak, amit mindenki eltaposhat. Az elsõ versekben Mária tekintete Istenen nyugszik, majd a világot szemléli. A szemlélõdés nem elmenekülés, hanem megtestesülés. Forradalmi erõ, megtaláljuk benne a Boldogságokat. Ha szemeink az Urat szemlélik, tekintetünk megváltozik, és amikor visszatérünk a világba, másképp értelmezzük a történéseket, Krisztus kenózisának, a kereszt botrányának a fényében. „Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istent isteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívõket. A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Õ a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erõsebb az embereknél. Isten azt választotta ki, ami a világ elõtt gyönge, hogy megszégyenítse az erõseket, s ami a világ elõtt alacsonyrendû és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1Kor 1,2kk) Amikor a liturgikus szövegeket imádkozzuk, belekapcsolódunk egy láncba, a Magnificattal Mária lelke él bennünk. A Magnificat a fiatalok imája, a jövõt hirdeti. A Benedictus a felnõtteké, a jelen bátorságáról szól. A Nunc Dimittis pedig az idõseké, akik már bejárták az élet állomásait. Az Egyház minden este az éjszaka közeledtével, a vesperás csúcspontjaként énekli a Magnificatot – a sötétben fényt lát, mert a Magnificat evangelizál és minden teremtményt megvilágosít, aki ennek a világnak az útján az égi haza felé vándorol.

Szépszeretet Anyjáról nevezett Beáta nõvér OCD Mindenszentek Kármel, Magyarszék

14

A KIS SZÛZANYA TISZTELETE MARCELL ATYA LELKISÉGÉBEN

Kármel 2008/2

A KIS SZÛZANYA TISZTELETE MARCELL ATYA LELKISÉGÉBEN Az alábbi tanulmány a 2007. augusztus 25-én Budapesten megrendezett Kármelita Napon elhangzott elõadás összefoglalása és kiegészítése. Ebben az elmélkedésünkben Marcell atya lelkiségének egyik fontos misztériumába próbálunk belehatolni, konkrétan azt próbáljuk megvizsgálni, hogy miként és miért tisztelte Marcell atya – fõként élete utolsó éveiben – különös módon is a „Kis Szûzanyát”. Mária kicsiségére, a gyermekségére való utalás meglehetõsen szokatlannak tûnhet számunkra, hiszen az evangéliumokban csak Jézus gyermekségérõl van szó. Mária gyermekségérõl csak apokrif iratokban olvashatunk. Az a kérdés is felmerülhet bennünk (ha nem vagyunk eléggé informáltak e téren, és nem tudjuk, hogy egyes országokban a Máriatiszteletnek ez a megnyilvánulása még mindig a közismert vallási gyakorlatok közé tartozik)13, hogy nincs-e valami egészen eredeti, újszerû dologról ennek kapcsán szó a keresztény lelkiségben. Bár, ha így lenne, az még egyáltalán nem biztos, hogy pozitívumot jelentene Marcell atya életszentségét illetõen, mert az életszentségben nem az a meghatározó tényezõ, hogy az illetõ személy valami újat találjon föl, hanem hogy a már két évezred óta ismert Evangéliumot élje meg, s hogy az erényeket hõsiesen gyakorolja. Ha ugyanis valaki pusztán újszerûséget keres a keresztény lelkiségben, akkor nagy a veszélye annak, hogy olyan élményekre vagy elgondolá13

Olaszországban például egy olyan szerzetesi nõvérkongregáció is mûködik, amelyet leginkább a „Kis Szûzanya Nõvérek” néven ismernek. Intézményük története és lelkiségük szorosan kapcsolódik a Kis Szûzanya tiszteletéhez. 1984. február 6-án, egy Általános Káptalanjuk alkalmával II. János Pál pápa többek között a következõ szavakkal buzdította õket a Kis Szûzanya tiszteletére: „Az Úr azt mondta, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek, mert a gyermekeké a mennyek országa, és ezek között is mindenekelõtt egy gyermeké: a kis Máriáé” (Nel Segno dell’unitá, rivista bimestrale delle Suore di Maria Bambina, 1984/2, p. 2).

Kármel 2008/2


15

sokra tesz szert, amelyek – bár lehet, hogy értékesek és különlegesek, de – nincsenek szerves egységben Jézus Krisztus és a Szentháromság misztériumával, jóllehet keresztény életük alapvetõ mivolta éppen ezen nyugszik. Elmélkedésünk elsõ részében azt vizsgáljuk meg, hogy Marcell atya írásaiban illetve a róla szóló tanúságtételekben hogyan tükrözõdik a Kis Szûzanya tisztelete. Ezután a Kis Szûzanya tiszteletének lehetséges szentírási alapjait próbáljuk megtalálni, végül pedig néhány gyakorlati következtetést vonunk majd le az elhangzottakból a magunk számára.

A Kis Szûzanya misztériuma Marcell atya írásaiban és a tanúságtételek fényében Elõször tehát az lenne a dolgunk, hogy néhány olyan forrást keressünk, amely arról ad hírt, hogy Marcell atya számára különösen is sokat jelentett a Kis Szûzanya misztériuma. Ha a Szépszeretet címû önéletrajzi írását szemügyre vesszük, amely Marcell atyának a legközismertebb mûve, akkor ennek harmadik részében, amelynek azt a címet adta, hogy a „Jó Halál Asszonya”, arról olvashatunk többek között, hogy egyszer Pécsett töltött el néhány napot. Éppen erre az idõszakra esett szeptember 8-a, Kisboldogasszony ünnepe. Utalva a szentmisén való részvételre, Marcell atya sokat sejtetõen, egyetlen mondattal megjegyzi: „Nem is sejtettem: majd egyszer e városban szeretek bele elõször és véglegesen a – »Kis« – Szûzanyába!” (Szépszeretet, 51)14. De aztán nem ír róla bõvebbet. Marcell atya hatvanhárom éves, amikor a Szépszeretetet írja. Másoknak azonban többet is elárult errõl az élményérõl. Például Kusztódia nõvérnek, aki Marcell atyának gondját viselte életének utolsó három évében. Õ írja a visszaemlékezésében: „Egyszer elmondta Marcell atya azt, hogy Pécs-Bányatelepen tartott lelkigyakorlatot a bányászoknak. Szabadidejében az erdõben sétált, s egyszer csak a karjaiban találta a Kis Szûzanyát. Kérdeztem: »Beszélgettek?« Azt mondta: »Nem, csak mosolyogtunk egymásra.« Arra az újabb kérdésemre, hogy mennyi ideig tartott, azt válaszolta, hogy fogalma sincs.” Ez az elsõ nyom Marcell atyának a Kis Szûzanyával való bensõséges kapcsolatáról. Vegyünk szemügyre most egy másik ezzel kapcsolatos tanúságtételt, ugyancsak a Szépszeretetbõl. A Szépszeretet befejezése, amint tudjuk, egy Szûzanyához szóló ima. Többek között ezt írja benne Marcell atya: „Királynõm, Anyám, Arám, dalomat neked zengem. A dalt, amelyet tõled tanultam: »Magnificat anima mea Dominum…« S a dalt, amelyet én daloltam Neked abban a mennyei órában, mikor titkos igéket hallottam, mikor fehér kövecskét adtál nekem az új névvel, amelyet nem tudhat meg senki sem.” (Szépszeretet, 158) 14

A Szépszeretet cím után lévõ szám Marcell atya eredeti kéziratának oldalszámát jelenti, amely majd a hamarosan megjelenõ kritikai kiadásban is szerepelni fog.

16


Kármel 2008/2

E néhány mondattal kapcsolatban Szedõ László Szeverin atya, aki Marcell atya novíciustársa volt valamikor, s aki Marcell atyáról életrajzot is írt, megjegyzi: „Egyszer igen fáradtan, kimerülten indult lelkigyakorlatra Csopakra az Angolkisaszszonyokhoz, akiknek ott gyönyörû nyaralóházuk volt, 1949 szeptember elején. Nem volt egy árva gondolata; de amint a Balatonhoz közeledett a vonat, fölragyogott a nap, és tündöklött a nagy víztömeg, az egész táj: ebben a fényözönben szinte leszállt rá és betöltötte lelkét a Kis Szûzanya. Szeptember 8.-a! Errõl fog szólni a lelkigyakorlat! Azon az éjszakán, megérkezése után már misztikus kegyelemrõl számol be, mely lelkesült költeményre hangolja: »…s a dalt, amelyet én daloltam neked abban a mennyei órában, mikor titkos igéket hallottam, mikor fehér kövecskét adtál nekem az új névvel, melyet nem tudhat meg senki sem: leszálltál, jöttél...«”. Ha Marcell atya életének utolsó éveire figyelünk, arra az utolsó tizenhat évre, melyet a feloszlatás után élt meg számûzetésben a többi szerzetessel együtt, 1963 augusztus 27.-i keltezéssel találunk egy „Hajnalban” címû verset „A teréziás »szívsebzés« ünnepén – Dialógus rendi Anyámmal” megjegyzéssel. Csak néhány sorát idézem a versnek: „– Mondd hol tanultad, honnan veszed mindezt?” – kérdi tõle Avilai Szent Teréz. „– Tõled anyám” – válaszolja Marcell atya. „– Nem értem” – mondja Avilai Szent Teréz. Mire Marcell atya így válaszol: „– Téged is megsebzett, szíven ütött a kis Szeráf dárdája!” „– No és?!” „– Engem meg a legédesebb Csöppség: a Kis Szûzanya mosolya!...” Erre Avilai Szent Teréz így válaszol neki: „– Most már értelek! Akkor hát együtt ünnepeljünk! Én a szeráfi dárdát, te meg a Kis Szûzanya mosolyát!” Aztán egy újabb eset 1966. február 3-i feljegyzéssel. Alig néhány hónappal a halála elõtt írja a következõ sorokat a naplójába:

Kármel 2008/2


17

„Álmomban a Kis Szûzanya megmutatta az Õ gyönyörû két szép szemét. (…) Csak a két szemet láttam egészen közelrõl. De ebben a két szemben minden volt: anyai gondosság, roppant figyelem, mely vizsgál, utasít s végtelenül szeret. Oly kifejezõ volt, hogy gondossága páratlan valósággal hatolt belém. Mintha mondta volna: »Látod, én szüntelen veled vagyok, vigyázó szemeim mindig rajtad vannak.«” S végezetül hadd idézzek egy még késõbbi feljegyzésébõl Marcell atyának, amelyet 1966 április 21-én írt, tehát a halála elõtt alig több, mint egy hónappal. A „Két szem” címû költeményérõl van szó. Visszaemlékszik az elõbb említett álmára, és ezt írja: „Csak a két szemét láttam – álmomban. Azóta mindig látom örömben, bánatban. (…) Egy lépés nem sok, amit tehetnék, Le nem veszi rólam soha a szemét. (…) Mindenki más egyszeriben a semmibe veszett, Mert Õ lefoglalta örökre egész valómat, S biz’ lehoztam volna Neki a ragyogó csillagokat. most, ni csak, ni! Még csak egy mosolya sincs, Csak a komoly két kerek csoda-szeme; Úgy rám sugárzik, hogy megremegek bele! (…) Amit ezerszer megígért a pásztorórán, Azt viszi teljesedésbe A Legédesebb Kicsike Gyönyörû, de komoly két csodaszeme!” Mi következik mindebbõl? – tehetjük fel a kérdést. – Nos, ebbõl az következik, hogy Marcell atya Kis Szûzanya tisztelete nem valamiféle általa kitalált vagy másoktól átvett ájtatossági gyakorlat volt, hanem egy mély lelki tapasztalatnak volt a része, amit akár misztikusnak is nevezhetek. Ez pedig azt jelenti a mi számunkra, hogy bizonyos szinten Marcell atyát ebben utánozni nem lehet. Mert ezek olyan neki szóló személyes kegyelmek, amelyeket az ember elfogadhat, amelyek elõtt az ember megnyílhat, de semmit nem tehet azért, hogy ezeket megszerezze. Ezek természetfölötti módon, ingyenesen adott kegyelmek. Nyilvánvalóan, ha Marcell atya efféle kegyelmekben részesült, akkor Istennek ezzel megvolt a célja. Ezért ahelyett, hogy Marcell atyát azonnal utánozni akarnánk az õ Kis Szûzanya-tiszteletének külsõ ájtatossági gyakorlataival, annak titkába próbálunk most belehatolni, hogy Isten vajon miért adhatott neki éppen a Kis Szûzanya misztériumán keresztül ilyen kegyelmeket? Annál is inkább érdekes lehet ennek a kérdésnek a felvetése, mivel annak ellenére, hogy a lelkiségtörténetben számos olyan szentet ismerünk, akik különleges módon tisztelték a Kis Jézust, a Kis Szûzanyát tisztelõ és errõl tanúságot is tevõ szentek száma ennél jóval kevesebb. Ezzel kapcsolatban általában még Marcell atya sem szokott idézni más szerzõket, kivéve azt a néhány sort,

18


Kármel 2008/2

amelyre Jean Jacques Olier-t15 olvasva bukkan rá, s amit nagy örömmel ki is másol magának a naplójába: „Ó, mily ismeretlen Mária gyermeksége, mily kevéssé szeretik, s mégis mennyire megérdemli világok és boldog lelkek millióinak csodálatát és tiszteletét! Az igazi szeretet az elhagyott dolgok felé fordul, s az igazi jámborság az elfeledett misztériumok tiszteletére irányul: szenteljük hát életünket Mária gyermeksége tiszteletére és szeretetére, melyet oly kevéssé ismer, s még kevésbé tisztel a világ; s bizonyos, hogy a Szépszeretet Anyja bõségesen megjutalmaz érte.”

A Kis Szûzanya tiszteletének szentírási alapjai Ezek után nézzük meg, hogy a Szentírásban van-e valami nyoma annak, hogy mit jelenthet a Kis Szûzanya misztériumának hozzánk szóló üzenete. Elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy az evangéliumokban semmi nyoma nincsen a Kis Szûzanyatiszteletnek. De csak látszólag. a) Az evangéliumi gyermek modellje Máté evangéliumában, a 18. fejezet elején olvassuk: „Abban az idõben a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz. Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában? Õ odahívott egy gyermeket, közéjük állította és így szólt: Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” (Mt 18, 1-5) Marcell atya a Szépszeretetben, éppen erre az evangéliumi részletre utalva a következõképpen elmélkedik: „Ó, tudom, ez voltam valaha: gyermek! Tele ilyen hajlamokkal. Szerettem az édesanyát, a földit, az Égit. – De rám aggatták, rám mázolták ezt a hypokrita, képmutató, hazug európai »mûveltség«-et, és úgy érzem most, mintha páncélba volnék beszorítva: a kevélységbe, amely nem mer, nem tud, nem akar meghajolni, még a gondolatától is irtózik: gyermekké lenni! Pedig ez az Evangélium 15

Jean Jacques Olier (1608-1657) a Saint-Sulpice Társaság és a papnevelést elõsegítõ elsõ francia szemináriumok alapítója. Az ún. „Francia lelkiségi iskola” egyik számottevõ alakja. Jó néhány mûvet írt. Marcell atya által idézett sorai a Vie intérieure de la Tres-Saint Vierge címû kötetbõl való (chapitre II, »Conception et nativité«), amelyet Olier tanítványai állítottak össze mesterük mûveibõl. A Marcell atya által idézett sorok az Útmutató csillag – Marcell atyával végig az éven címû mûben is olvashatók (Szent Gellért Kiadó, 1993, 104. old.).

Kármel 2008/2


19

alapgondolata, ez az Eszmény: »Hacsak meg nem változtok, s lesztek, miként a Kisded, nem mentek be a mennyek országába.« – A lelki gyermekség – ez a Menynyország.” (Szépszeretet, 43-44) Ebben a néhány sorban Marcell atya kommentálta nekünk az elõbbi evangéliumi részt. Azt állítja nekünk ebben a néhány sorban, hogy ahhoz, hogy meg tudjunk nyílni az Isten országa elõtt, hogy azt be tudjuk fogadni, vagyis hogy a miénk legyen a mennyország már itt a földön: ahhoz gyermekké kell lenni. S miért éppen gyermekké? Mit jelent az, hogy gyermekké kell lenni? – Érdekes módon, mi emberek, azt szoktuk mondani a gyermekeinknek, amikor jót kívánunk nekik, hogy „nõjetek nagyra, minél nagyobbra!” S amikor ideálokat állítunk elébük, akkor azok szinte mindig a felnõttséggel vannak kapcsolatban, vagyis olyan személyeket állítunk elébük, akik tõlük sokkal nagyobbak. Azt mondjuk ugyanis nekik: „Nézzétek meg, nektek is majd ilyen naggyá kell válnotok! Nézzetek csak föl rájuk!” – Milyen érdekes, hogy az Úr Jézus a felnõttek elé meg a gyermekeket állítja példaképül, mintegy azt mondva a felnõtteknek, hogy nekik meg a gyermekekhez kell hasonlítaniuk. Jellemzõ ez Jézusra, hogy mindig sarkaiból forgatja ki a mi gondolkozásunkat, s épp’ ez által hív mindig megtérésre bennünket... De mi az a magatartás, amit a felnõtt megtanulhat egy gyermektõl? Nyilván nem azt, hogy a gyermek idõnként toporzékol, hogy valamit elérjen; hogy infantilis módon viselkedik; hogy vannak neki szeszélyei, pláne a mai gyerekeknek, akik hozzá vannak szokva, hogy szüleik minden földi jóval elhalmozzák õket kérés nélkül is; hanem a gyermeknek az a sajátos magatartása, hogy van benne bizalom, hogy nyitott a jövõre. Aztán meg, hogy a gyermek tudja: nem az érdemeiért szeretik. A szülõk szeretetéhez való elõjogai nem a cselekedeteibõl fakadnak, abból, hogy valamit produkálni lenne képes a felnõttek elõtt, hanem abból, hogy szeretetre méltó, hogy kicsi. Gondoljunk csak egy édesapára, aki fáradtan hazamegy a munkából, morgós kedvében van, a feleségének sem tud még egy jó szót sem szólni; de ha van neki egy pici gyereke, aki már tud mosolyogni, semmi többet nem tud még, csak mosolyogni és elõtipegni, akkor lehet, hogy az a morgós papa egy pillanat alatt elfeledi a fáradtságát, meg a gondját-baját. Ilyen csodát képes elõhozni egy picike gyermek a felnõtt magatartásában! Mivel hozza ezt létre? – Nem azzal, hogy produkál valamit, hanem azzal, hogy megéli, hogy szeretetre méltó és kicsi, s hogy bízik abban, hogy a nagyok majd lehajolnak hozzá. Természetes dolog számára az, hogy a felnõttek, még akkor is, ha fáradtak lennének is, majd felemelik és magukhoz ölelik õt, s hogy nem neki kell a felnõtteket fölemelnie, amit amúgy sem lenne képes megtenni. Nos, a gyermek ilyen módon egy élõ parabola arról, hogy milyennek kell lennünk Isten elõtt.

20


Kármel 2008/2

Jézus tehát mit akar ezzel az elõbb hallott evangéliumi jelenettel megértetni, amit egyébként a többi szinoptikus evangélium is elmesél? – Azt, hogy fel kell ismernünk önmagunk kicsiségét ahhoz, hogy a mennyek országát be tudjuk fogadni. A mennyek országát ugyanis nem lehet megszerezni, csak elfogadni lehet. A legnagyobb hõstetteket végrehajthatjuk, odadobhatjuk még a testünket is elégõ áldozatul: ez önmagában nem biztosítja számunkra a mennyek országát, ha nincs bennünk az a gyermeki lelkület, amellyel a kicsi gyermek önmaga kicsiségét elismerve, de éppen ezért a nagyok jóságába vetett bizalommal oda mer állni a felnõttek elé úgy, ahogyan van, és mer bízni bennük. A felolvasott evangéliumi rész úgy fejezõdött be, hogy Jézus azt mondta: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be”. Jézus itt minden bizonnyal nem a gyermekek örökbefogadására gondolt, ami persze nagyon dicséretes dolog, hanem arra, hogy a gyermek magatartásának elsajátításával az ember ugyanazt a magatartást követi, amely benne, Jézus Krisztusban megvolt. Konkrétan micsoda? b) A Jézusban élõ gyermek modellje - Máriával szemlélve Jézus önmagáról és az Atyával megélt kapcsolatáról azt állítja, hogy „a Fiú önmagától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyánál lát” (Jn 5, 19). Másutt meg azt mondja, hogy õ „szelíd és alázatos szívû” (vö. Mt 11, 29). A Getszemáni kertben meg úgy kezdi az imáját, hogy „Abba, Atya”, s azt kéri az Atyától, hogy ha lehetséges, vegye el tõle ezt a keserû kelyhet, a szenvedésnek a kelyhét. De ugyanakkor hozzáteszi, mégsem az legyen, amit õ akar, hanem az, amit az Atya szeretne (vö. Mk 14, 36). Pál apostol a filippiekhez írt levelében pedig azt írja, hogy „Jézus megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 8). Lukács evangélista meg arról számol be, hogy amikor a tizenkét éves Jézust fölviszik a templomba, akkor Jézus – szülei tudta nélkül ott marad, s a szülei három napig mindent felkutatnak érte, mire nagy nehezen megtalálják. Amikor pedig megtalálják és édesanyja szomorúan, szemrehányóan mondja neki, hogy »miért tetted ezt velünk, hiszen atyád és én bánkódva kerestünk?«, õ így válaszol: »Nem tudtátok, hogy Atyám dolgaiban kellett lennem?« (vö. Lk 2, 41-50) Mit élhetett meg a templomban Jézus? Minden bizonnyal az Atyának a jelenléte, az Õ közelsége, egy olyan élménnyé vált számára, hogy elfelejtett minden mást.

Kármel 2008/2


21

Pontosabban, hogy elébe idézte a legfontosabbat, hogy miért is van õ ezen a világon: az Atya miatt! De nagyon érdekes az, hogy egy ilyen jelenet után az evangélista mégis azt írja, hogy a 12 éves Jézus visszament a szülõkkel Názáretbe és engedelmeskedett nekik. Az evangéliumi kicsiségnek ki a legfõbb példaképe? Az Úr Jézus maga. Amikor Jézus azt mondja, hogy legyetek olyanok, mint a gyermekek, akkor azt mondja, hogy „legyetek olyanok, mint Én! Azt akarom, hogy azonosuljatok velem, mert csak így lesztek az Atyának a gyermekei, ha egyek lesztek velem.” Most pedig azt fontoljuk meg, hogy Máriának hol van a helye ebben a Jézus által a tanítványok elé állított és az általa az Atyával kapcsolatban megélt kicsiségben. Nos, az elsõ megállapításunk az lehet, hogy a Jézus által megélt kicsiségnek a Szûzanya az elsõ és mindvégig a legközvetlenebb szemlélõje és tanúja. Olyanynyira igaz ez, hogy az evangélista megjegyzi, hogy miután Jézus, szüleinek engedelmeskedve, hazament velük Názáretbe, a Szûzanya a szívébe véste ezeket a szavakat (vö. Lk 2, 51). Vagyis a saját szemével látta és hallotta Jézust, amint az Atyától, valamint tõlük, a szüleitõl való függést felvállalta és megélte. Azt mondhatjuk, hogy magától Jézustól tanulta meg igazán még õ is az evangéliumi gyermeki lelkület megélését, s azt kezdettõl fogva, egyre nagyobb tudatossággal meg is élte. c.) Mária kicsisége Isten elõtt Gondoljunk csak az angyali üdvözletre, amikor az angyal elmondja neki, hogy milyen küldetést szánt az õ számára Isten: hogy a Messiásnak, aki egyúttal a Magasságbeli Fia is, õ legyen az anyja. Mária természetesen nem érti a mérhetetlen misztériumot, amelyben hirtelen benne találja magát. Visszakérdez, s az angyal válaszol neki, mondván, hogy a Szentlélek száll majd le rá és majd Õ termékenyíti meg Máriát. – Valljuk csak be: nem mintha ezzel valami nagy magyarázatot mondott volna az angyal a Szent Szûznek! Tulajdonképpen csak azt érthette meg belõle, hogy neki nem kell nyugtalankodnia amiatt, hogy nem ért sokat ebbõl az egészbõl, mert úgysem neki kell cselekednie: nem õ lesz a fõszereplõ mindebben, hanem maga Isten. – Ugye micsoda félelmetes ez a helyzet, és mennyire kicsinek kellett lennie Máriának, hogy azt tudja mondani: „az Úr szolgálóleánya vagyok, történjék velem szavaid szerint”! (vö. Lk 1, 26-38) Talán egy kicsit – mondom, egy egészen picit! – Lisieux-i Szent Teréz példája megvilágítja ezt az esetet. Amikor halála elõtt egy évvel írja a híressé vált „B” kéziratot, a tulajdonképpeni önéletrajzának a második részét, már tudja, hogy hamarosan meg fog halni, mert halálos beteg; s már akkor hónapok óta szenved attól a mérhetetlen lelki fájdalomtól, hogy nem tud a mennyországra gondolni kétségek nélkül: hogy nincs mennyország, a végén egy nagy ürességbe torkollik majd az élete, vagyis hogy az egész élete egy merõ hazugságra épül. És ebben a lelki állapotban nem csak, hogy el meri gondolni, hanem le is meri írni egy másik személyhez címzett levelében, hogy „kicsinységem dacára is éppen úgy meg szeretném

22


Kármel 2008/2

világosítani a lelkeket, mint a Próféták, a Doktorok, Apostoli hivatásom van … én egyszerre szeretném az Evangéliumot hirdetni mind az öt világrészben…”. Õ maga is felteszi ugyanakkor a kérdést, hogy nem õrültség-e az, hogy ilyeneket mer remélni egy ilyen nyomorult helyzetben? Hamarosan meg fog halni, senki nem ismeri, az emberek nem tudnak róla semmit, és neki eközben ilyen mérhetetlen álmai vannak! Igen, nagyon kicsinek kell lenni ahhoz, hogy ilyen emberileg reménytelen helyzetben önmagunkról elfeledkezve megnyíljunk Istenre, és Õt olyan mérhetetlenül nagynak lássuk a hitben, aki elõtt valóban nincs lehetetlen. Még egy másik evangéliumi szöveget veszünk szemügyre ahhoz, hogy behatoljunk annak a kicsiségnek a titkába, amellyel Mária megnyílt arra a mérhetetlenül nagy küldetésre, amit általa és vele tett az Isten, s amihez hasonló nagy dolog egyetlen teremtmény életében sem történt még, és nem is fog történni. Amikor Mária elmegy Erzsébethez, s Zakariás házába megérkezve köszönti Erzsébetet, Erzsébetet betölti a Lélek, s így kiált föl: „Áldottabb vagy te minden asszonynál, és áldott a te méhednek gyümölcse. Hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám?” Aztán még mond más egyebet is, ami után így zárja le szavait: „Boldog vagy, mert hitted, hogy mindaz beteljesedik, amit az Úr mondott neked!” Erre Mária nagyon furcsa lelkiállapotba kerül. Egy olyan különleges lelkiállapotba, amiben teljesen nyilvánvaló módon feltárul elõtte, hogy Isten jelenléte hogyan volt és van jelen a népe életében, és hogy miként van jelen az õ életében is. Tetten éri a népe életében tevékenyen jelenlévõ Istent, s ennek a kinyilatkoztatásnak a fényében a saját életében is felfedezi Õt, mint aki az õ személyes életében is nagy dolgokat cselekszik. Mária erre felujjong, és annyira örül, hogy azt lehetne mondani, hogy nem talál saját szavakat, nincsenek neki saját szavai örömének a kifejezésére! Csak a Szentírásnak a szavait, vagyis a népének a szavakban kifejezett tapasztalatát tudja ismételgetni, összefonva azt egy olyan szintézisbe, amelyben ujjongva kiáltja ki, hogy Isten mérhetetlenül nagy, s hogy ezt úgy érti meg, hogy õ meg mérhetetlenül kicsi elõtte! Azt mondja ugyanis, hogy az Úr „tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát”, s hogy „nagy dolgokat mûvelt velem Õ, a hatalmas és a Szent”. Egyszerre vallja meg Isten nagyságát és a saját kicsiségét, s ugyanakkor azt állítja, hogy Istennek ez a nagysága nem fenyegetõleg hat rá. Nem úgy hat rá, mint a bûnös emberre Isten jelenlétének tudata. Mária teljesen átérzi a kicsiségét, és éppen ezzel együtt nyílik meg Isten nagyságának a felismerésére és magasztalására. Örömét

Kármel 2008/2


23

leli abban, hogy kicsi lehet, mert úgy érzi, hogy éppen ezzel a kicsiséggel ad Istennek alkalmat arra, hogy felemelve naggyá tegye õt. S Mária egyre kisebb akar lenni azért, hogy az Isten semmilyen akadályt ne találjon benne, s így teljesen végrehajthassa benne és általa mindazt, ami a vele kapcsolatos terve. Mindez pedig Máriát végtelenül boldoggá teszi, hiszen azt énekli: „Lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék”. (vö. Lk 1, 40-55) A Magnificat ilyen módon Mária lelkületének a leghûbb tükre. Mi van ebben a lelkületben? – Kimondhatatlan hála, mérhetetlen bizalom, végtelen öröm, az Isten cselekvésérõl való mély meggyõzõdés, nagy-nagy alázat és a saját kicsisége fölismerésének napnál világosabb tudata. És pontosan ez az a lelkület, amelyrõl Jézus beszél akkor, amikor azt mondja a tanítványoknak: „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az mennyek országába” (Mt 18, 3). Mit szeretne ezzel Jézus megértetni? Azt, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, Isten nem tudja magát kinyilatkoztatni nekünk, nem tud cselekedni az életünkben, mert akkor állandóan csak mi akarunk cselekedni, mi akarunk mindent végrehajtani, mi akarjuk magunkat naggyá tenni, mi akarunk mindenféle célokat elérni stb. Ilyen módon viszont nem lehet megtapasztalni azt, hogy az Isten él és cselekszik, s hogy Õ tesz igazán nagy dolgokat, és hogy Õ Üdvözítõ Isten, aki az embert üdvözíteni akarja, aki abban leli az örömét, hogy leereszkedhet a kicsihez, és fölemelheti, s eljuttathatja oda, ahová az ember nem juthat el a maga erejébõl, vagyis nekiadhatja az Õ országát! Mert az Isten ilyen, és Õ ebben leli örömét. S nekünk nem azért kell az Isten elõtt leborulnunk, mert félünk tõle, vagy mert mások azt mondták, hogy ezt kell csinálni elõtte, hanem azért, mert megértjük mi magunk is, hogy Õhozzá hasonló nincs senki! Nos, az evangéliumokban végeztünk egy kis kutatást, hogy megértsük: mi lehetett a magja annak a mély lelki tapasztalatnak, amire Marcell atya csak néhány szavával utal, de amit õ maga is olyan mélyen megélt, ahogyan azt tanúsítja például a Szépszeretetnek az a néhány oldala, amelyeken arról mesél, hogy mit jelent számára állandó hálaadásban, a Magnificat lelkületével élni (Szépszeretet, 103-105). Marcell atya Kis Szûzanya tiszteletének megértéséhez tehát a kinyilatkoztatáshoz fordultunk, vagyis ahhoz, amit Isten önmagáról Jézus Krisztuson keresztül kínál nekünk. Ez ugyanis az alapja mindennek. Most már megválaszolhatjuk azt a kérdést, hogy Marcell atyának miért éppen a Kis Szûzanya élõ ikonja által adott Isten nagy kegyelmeket? – Nos, azért, hogy Mária kicsiségét befogadva egyre inkább õ is kicsivé váljon. Hogy be tudja fogadni Isten országát, itt Magyarországon, a XX. századnak tragédiákkal átjárt idõszakában, és tanúságot tudjon tenni arról, hogy Isten itt van közöttünk, hogy Õt be lehet fogadni, és hogy Õ cselekvõ Isten, s hogy ezt a kicsinyek képesek felfedezni és tanúsítani, úgy, ahogyan azt Mária is tette, amikor a Magnificatot énekelte. Egyébként Lisieux-i Szent Teréz is utal az önéletrajzában a Kis Szûzanyára. Bár arról nem tudni, hogy Teréz végzett-e hozzá valamilyen egyéni áhítatgyakorla-

24


Kármel 2008/2

tot, de a fogadalomtételérõl, amely éppen szeptember 8-ra esett, ezt írja: „Az egynapos kis Szent Szûz mutatta be a kis Jézusnak kis virágát” (A kézirat, 77 r°). Ez is kifejezi, hogy Mária kicsisége Teréz számára is fontos lehetett, még akkor is, ha mindenekelõtt azon a mérhetetlen titkon álmélkodott, hogy Jézus milyen kicsinnyé tette magát értünk! Marcell atya ezen a ponton továbblép. Nem azért, mert Terézzel versenyezni akarna, hanem azért, mert ehhez kapott kegyelmet. Olyan egyéni kegyelmekben van ugyanis része, amelyek Mária kicsiségét értetik meg vele. S talán azért is, mert férfi létére, Mária személye még meghatározóbb módon hat rá, mint Terézre. Ezért van az is, például, hogy Marcell atya nem csak édesanyjául fogadja Máriát, hanem jegyeséül is, amit Kis Szent Teréz egyáltalán nem szokott emlegetni az írásaiban.

Gyakorlati következtetések Befejezésül arról gondolkodjunk még el, hogy milyen gyakorlati következtetéseket lehet levonni a magunk számára Marcell atyának a Kis Szûzanya iránti tiszteletébõl. Vagyis: milyen mondanivalója lehet a mi számunkra, hogy Marcell atya olyannyira szerette és tisztelte a kis Szûzanyát? – Nyilvánvalóan nem az, hogy a Marcell atya által a kis Szûzanyával megélt misztikus kegyelmekre áhítozzunk, s hogy mi is feltétlenül ezekben akarjunk részesülni. Nem, mert ezek neki adott személyes kegyelmek. Marcell atya ezekrõl maga is azt vallotta, legalábbis konkrétan a csopaki „lelki eljegyzésérõl” a Kis Szûzanyával, hogy egy olyan kis fehér kövecskét kapott ott, amire az a név van írva, amit senki el nem olvashat rajta kívül, mert ez kizárólagosan neki szól. Ebben tehát nem kell õt utánoznunk. De akkor mi az, ami után érdemes és kell is áhítoznunk? Nos, mindenekelõtt arra a belsõ magatartásra, amire Marcell atya is vágyva vágyott, és amit éppen eme kegyelmek mélyítettek el benne. Élete mélyen összefonódott Mária kicsiségével már születésében is, hiszen a Szûzanya születésnapját követõ napon, szeptember 9-én született. De még inkább összefonódott vele az Istentõl kapott kegyelmek és a tudatosan gyakorolt erényei révén. Ahogyan az önéletrajzából már láttuk, Marcell atya az evangélium alapgondolatát a lelki gyermekségben találta meg. Az volt számára az ideál, hogy kicsivé lehessen, mint a gyermek, hogy Isten azt tehesse vele és általa, amit csak akar. Ahogyan halála elõtt egy évvel egyik naplójegyzetében egész életére reflektálva írta: „…Hogy én mit csináltam?! – Semmit. Hagytam, hogy az én Uram cselekedjék! (…) Hagytam, engedtem, minden különösebb, vagy fontoskodó meggondolás teljes mellõzésével, hogy cselekedje az Úr azt, ami neki tetszik. Én tehát csak azt tegyem, ami Neki tetszik. És ez nem mehet másként, csak úgy, hogy kizárólag Õ cselekszi – bennem, általam, velem. Egészen átadtam magam, mit tartanék tehát vissza?! (…) Ez az én életem igazi története is: hagytam, hogy az én Uram cselekedjék Evvel mentem Keszthelyre, Nagyszombatba, az egyetemre, katonának a harctérre.

Kármel 2008/2


25

Így siettem a seckaui magányba, Mödlingbe. S ez óta kizárólag az történt, s történik még ma is velem, amit Jézus akar. Õ pedig azt akarta, hogy karizmásan az Õ Anyját szolgáljam, propagáljam, s megszerettessem minden emberfiával, akit elém sodor az isteni Szellõ, a Szentlélek, azaz a Szentséges Akarat!(…) Merek misézni, süketen is gyóntatni, lelkeket irányítani, „merek” élni úgy, ahogy adja a jó Isten. Ez a „merés” itt nem akciót jelent, inkább természetesen fogadott állapotot: a gyermek helyzete anyja ölében, szívén, mellén, az anya karjai közt, avagy a bölcsõben, fürdetés közben… Hagytam, hagytam, hagytam magam! Kis Szent Teréz hozzáértõ szavával szólva: Jézusnak egyetlen kívánsága tõlünk: a teljes Reá-hagyatkozás és a folytonos hála! Hálálkodás! Nem ezt teszem-e most is szünetlen?!… (…) Ezer baklövés, elcsúszás naponta, hiba, hiba hátán – ma is! Talán szégyellem? Ugyan, ugyan! Mi telhetnék ki tõlem más! De – mélyül mindegyik után az alázat völgye, és szilárdul a türelem ereje, a Hála pedig magasra csap vidám ajkamon, s ott turbékol a szívem a Szentlélek fehér galambjával az édes Kis Szûzanya bölcsõje elõtt, gyönyörû szemének egyik sarkában! Ave, Ave, Ave Parvula Dulcissima!…” (1965. máj. 11.) Ennek az evangéliumi gyermekségnek a megéléséhez azonban annak két tökéletes, élõ ikonja is segítségére volt Marcell atyának. Az elsõ a Kis Jézus volt, akinek a példája arra vonzotta, hogy kövesse õt. Így vall errõl önéletrajzában: „a Kis Jézus pedig – átadta magát Anyjának. Követõje lettem – õszintén és egyszerûen. Éltem együtt – Anyámmal!” (Szépszeretet, 111). Ezen kívül pedig a Kis Szûzanya volt Marcell atya számára az evangéliumi Krisztus-követés legragyogóbb élõ ikonja. E két csodálatos példaképpel kapcsolatban a következõképpen vall Marcell atya a naplójegyzeteiben: „Meg kell érteni a jó Istent. Miért ünnepelteti a kis Jézust, a kis Szûzanyát. Nem elég csak – Jézus, a Szûzanya! De így: Kis Jézus…! Megértjük az evangéliumot, szellemébe beleéljük (magunkat). Isten gyermekei vagyunk. (…) Nem a felnõttjei! Nem tudósai. Nem szónokai, tényezõi. Elõtte nem apák, anyák, vezérigazgatók stb. (vagyunk), (…) hanem az Õ gyermekei. Ezt a gyermekséget el kell sajátítani. Hacsak (nem lesztek olyanok, mint a gyermekek)... (Isten) adja a példát: kis Jézus, Mária! Hogyan kövessem a példát? – Szemlélet: ez, ami átalakít. A kis csecsemõ a családban átalakítja a goromba apát, a türelmetlen anyát. Rá sem ismerünk.” (1963. pontos dátum nélkül) Marcell atya egy nagyon lényeges dolgot mondott ki ebben a naplójegyzetében. Azt mondta, hogy a szemlélet az, ami átalakít. Így már kezdjük érteni, hogy miért írhatta azt élete végén, hogy amit a Kis Szûzanya megígért neki a pásztorórán, azt az Õ tekintete végbe is fogja majd vinni õbenne16. Minden bizonnyal azt a reményét fejezte ki ezzel, hogy ha tudatosítja ezt a tekintetet önmagán, vagyis ha a hitben szemlélni fogja azt, akkor a Kis Szûzanya tekintete majd õt is kicsivé

26


Kármel 2008/2

fogja tenni. És ha kicsivé válik, akkor Isten szabadon cselekedhet az életében és üdvözítheti is õt. Íme, a kis Szûzanya tiszteletének a magja! Hogyan sajátíthatjuk ezt mi is el? – Például úgy, hogy ha olvasgatjuk Lisieux-i Szent Teréz tanítását, aki a lelki gyermekségnek a legközismertebb tanítómestere, immár egyházdoktori címmel, akinek a tanítását Marcell atya is magáévá tette olyannyira, hogy ezt írta rá vonatkozóan a naplójegyzetébe élete vége felé: „Ez az én utam is! Ezen járok én is, ezt tanítom, s átadom, akinek csak lehet” (1965. aug. 3.). Egy másik hatékony eszköz az evangéliumi gyermekség elsajátítására az lehet, ha magának Marcell atyának a Szépszeretet címû önéletrajzi írását olvasgatjuk, amely ugyanolyan felszabadító olvasmány lehet számunkra, mint például Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza: egy embernek a végtelenül õszinte vallomása, aki feltárja nekünk a szívét; egy olyan alázatos és szabad embernek a vallomása, akit Isten megszabadított az õt kevélységbe belekényszerítõ minden páncéltól. Szükségünk van ilyen egyszerû, felszabadítóan õszinte olvasmányokra ahhoz, hogy egy olyan világban ne hagyjuk magunkat félrevezetni, amely az ámítás vagy a képmutatás „kultúrájával” számunkra is nagy kísértést jelenthet. De hatékony eszköz lehet még ehhez – ahogyan azt Marcell atya esetében is láttuk – a Kis Szûzanya szemlélése is. Lehet szemlélni õt a testi kicsiségében, különösen szeptember 8-hoz vagy november 21-hez kapcsolódóan, ahogyan azt a Kis Jézussal kapcsolatban is szoktuk tenni a liturgikus év karácsonyi idõszakában. De ettõl még fontosabb, hogy azt a belsõ magatartást szemléljük benne, amirõl az evangéliumok elbeszélései tanúskodnak. Különösen is segítségünkre lehet ebben a Magnificat gyakori elimádkozása, s az abban tükrözõdõ lelkület felindítása magunkban, amely Marcell atyának is egyik legkedvesebb imádsága volt. Befejezésül még egy kérdés: eme általános alapelvek elsajátításával együtt Marcell atya Kis Szûzanya tisztelete milyen konkrét, immár belülrõl fakadó, külsõleg is megnyilvánuló vallási gyakorlatokat inspirálhat számunkra, amelyek hatékonyan köthetnek minket a Kis Szûzanya valamint Marcell atya személyéhez és az általuk megélt ideálhoz? – Érdemes lenne elgondolkodni például azon, mi, magyar kármeliták miként ünnepelhetnénk még nagyobb buzgósággal szeptember 8-át abban a tudatban, hogy ez volt az a misztérium, amin keresztül Isten – a Kis Szûzanyával való lelki eljegyezés révén – lefoglalta Marcell atyát magának. Jelenthetne ez az ünnep számunkra egy olyan napot, ami különösen is arra emlékeztetne bennünket, hogy nekünk is kicsinyekké kell válnunk, ha azt szeretnénk megtapasztalni, hogy Isten mivelünk is nagy dolgokat mûvel; s hogy merjünk kigyógyulni ennek a világnak az õrültségébõl, amelyben az emberek azért vágynak naggyá lenni, hogy senkitõl ne kelljen függésben élniük, s hogy uralkodhassanak mások fölött. 16

Lásd a már idézett „Két szem” címû versét 1966. ápr. 21.-i dátummal

Kármel 2008/2


27

A Kis Szûzanya tisztelete jelenthetné még azt is, hogy november 21.-ét – a Kis Szûzanya templomban való bemutatásának emléknapját – is különleges módon ünnepelnénk meg. Ez ugyancsak nagyon kedves nap volt Marcell atya számára: annak a misztériumnak a megünneplése, amikor Mária, még meglehetõsen zsenge korban, tudatosan felajánlja magát Istennek. De minden hónap 8-a is lehet számunkra egy olyan nap – amikor a liturgikus szabályok azt megengedik – hogy Marcell atyáról a szentmisében megemlékezzünk. Ugyan nem õt ünnepelve, hiszen õt még boldogként egyelõre nem tisztelhetjük, de a Kis Szûzanyára irányítva figyelmünket, aki Marcell atya lelkiségének mintegy élõ ikonja volt. A Kis Szûzanya alakján keresztül ugyanis megelevenedik számunkra a lelki gyermekségnek ama lelkülete, amelyet Marcell atya Lisieux-i Szent Teréztõl tanult el, de amelyet a maga eredeti módján élt meg. Egyre kisebbé válva így tapasztalta meg életében Marcell atya is a Mindenható Isten szeretetének hatalmas erejét, amely nem teremtményeit eltiporva nyilvánítja ki hatalmát, hanem úgy, hogy fölemeli azokat, akik kicsinyek – akik nagy dolgokra képtelennek érezvén magukat – nagy mûvek helyett önmagukat kínálják fel neki. A Kis Szûzanya ikonja ugyanakkor Marcell atya Máriával megélt bensõséges kapcsolatára és arra a mérhetetlen ajándékra is utal, amiben Mária személye által részesült. Ahogyan Máriáról önéletrajzában írja: Õ volt az, aki Fiát „elhozta nekem, engem Hozzá vitt, Neki adott, úgy, hogy én Benne éltem” (Szépszeretet, 73). „Benne megkapom, enyém lesz – a Minden: Jézus! Vele jönnek hozzám a Szentháromság Személyei: a Teremtõ Atya, a személyes Bölcsesség: a Fiú, a személyes Szeretet: a Szentlélek” (Szépszeretet, 120). A Kis Szûzanya ikonja megérteti velünk, hogy amikor a Szûzanyához fordulunk, õt nem csak úgy képzelhetjük el, mint fölöttünk trónoló Királynõt vagy rólunk gondoskodó mennyei Édesanyát, hanem úgy is, mint „Kicsi Máriát”, aki nem félt attól, hogy önmagát alázatban sokkal kisebbé tegye tõlünk, s aki saját kicsiségének példájával akar vonzani bennünket arra, hogy – egyre inkább alázatossá válva – mi is megtapasztalhassuk Isten szeretetének nagyságát. fr. Rafael

28

SZÉPSZERETET, AVAGY NÉHÁNY GONDOLAT A NÕI HIVATÁSRÓL

Kármel 2008/2

SZÉPSZERETET avagy néhány gondolat a nõi hivatásról Kisleányka, nõ, asszony. Mit jelentenek ezek a megnevezések ma nekünk? Mit jelent a nõi hivatás? Hol a helyünk, hogyan éljünk, mit kell tennünk? Megszületünk egy családban. Jó esetben egy úgynevezett jó családban, keresztény szülõkkel, szeretet-teli légkörben, s ez esetben az emberségünk, nõiségünk kellõ módon fejlõdik, bontakozik. Sokszor ez azonban nem így van. Sokszor a látszat is csal. Hordozzuk sebeinket, fájdalmainkat, melyeket kimondunk, vagy elhallgatunk. Vagy van tapasztalatunk a szeretetrõl, vagy nincs, de az is lehet, hogy sekélyes, vagy téves tapasztalataink vannak. Mindez azonban Istent nem korlátozza abban, hogy Õ igenis meg akarja mutatni a szeretetét. Vágyik arra, hogy megismerjük, mit jelent szeretni, és szeretve lenni. A nõi szív nagyon érzékeny. Ezt az érzékenységet a mai világ ezer eszközzel igyekszik eltompítani, vagy kiölni. Olyan egzisztenciát kínál a nõnek, ami igazából nem az övé, ami azonban elégséges ahhoz, hogy elvonja Istennek, létére vonatkozó tervétõl, s végsõ soron is boldogtalanná tegye. A minap két lányka beszélgetését hallgattam a metrón a házasságról. – Miért kötelezném el magam idõ elõtt? Majd, ha mindenem meglesz – így az egyik. – Én is megmondtam, hogy nekem mindegy, ha nagyon akarják és kifizetik a költségeket… Legfeljebb elválunk… Ebben a stílusban folytatták a beszélgetést. Ezeknek a lányoknak még valószínûleg senki sem tárta fel, mit jelent szeretni valakit, kitartani jóban, rosszban, mit jelent az elfogadás, hûség, mély szerelem, anyaság. Kívülrõl fújták a médiából rájuk ömlõ beteges gondolatokat, s mindezt saját véleményükként tették közzé a hallgatóságnak. Az emberek pedig közömbösen hallgatták. Fájdalmas, hogy mit sem tudnak a nõ igazi hivatásáról. A hivatásról, mely független az életállapottól, a kortól, de nem független a nemtõl. A nõ alapvetõ, Istentõl rendelt feladata az otthonteremtés, a fészek melegének õrzése, az, hogy ha családban él, ha egyedül, ha szerzetes, olyan légkör vegye körül, mely másoknak oltalom, béke, szeretet. A názáreti ház hangulatát kell árasztania. A biztonságot annak, aki hozzá megy. A terített asztalt, az otthon melegét, a tiszta ruha illatát, vagyis az ingyenesen gondoskodó szeretet érzetét, biztonságát kell nyújtania. A nõ, ha ezt a hivatását éli, megéli, olyan, mint a kismadár, aki fészket rak. S ha durva kezek lerombolják fészkét, akkor újat készít, mert ez a természete. Nem bír másképp tenni. Ha valóságos otthonunk nincs is, a szívünk mindig azzá válhat. Nem baj, ha sokan nem értik, vagy félre értik. Nem baj, ha azt gondolják nincs számukra hely. Az sem baj, ha szívükben, vagy nyilvánosan vádolnak. A fontos az, hogy Isten elõtt a szívünk tényleg hajlék legyen. Templom. Az imádság háza, a szeretet melegének helye. Kint tombolhat bármiféle vihar. Aki egyszer gyermekünkké, hitvesünkké,

Kármel 2008/2

SZÉPSZERETET, AVAGY NÉHÁNY GONDOLAT A NÕI HIVATÁSRÓL

29

barátunkká lett, ha õ másképp is érzi, mégis otthon van nálunk. Imáinkkal, vele kapcsolatos fájdalmainkkal, szeretetünkkel otthont adhatunk számára. Mondom, akkor is, ha a másik ebbõl mit sem érez! Mert ma az embernek semmire sincs nagyobb szüksége, mint az elfogadó, befogadó cselekedeteitõl független és ítéletektõl mentes szeretetre. A nõi nem erre képességet kapott meg van ajándékozva ennek a szépszeretetnek karizmájával. Szerzetesként, egyedülállóként, gyermek nélkül is lehet édesanya, hitves, testvér. A lényeg a szeretet! Akkor is, ha nem fogadják, akkor is, ha én vétkeztem benne, akkor is, ha nem tudom kimutatni, a szívem lángolhat a szeretettõl, vagy öntözhetik könnyeim. Az érzelmek is Istentõl adott és áldott ajándékok. Bátran kell élnünk velük! Valahol olvastam, hogy egy édesanya, messzire vándorló, tékozló fiát mindennap hazavárta. Nem tudta ezt elmondani neki de minden este gyertyát gyújtott, s azt kitette az ablakba, hogyha a szeretett fiú egyszer csak hazaindul, a kicsiny gyertya fénye vezesse otthonába. S ez a várakozás nem volt hiába való. Ha szeretek, Jézus parancsát követem. Jézus az utolsó vacsorán azt mondta tanítványainak, hogy ahová én megyek, oda ti nem jöhettek, szeressétek egymást! A szeretetet tanulni kell. Van, hogy szeretetünk egy mosolyban, egy fohászban fejezõdik ki, de az is elõfordulhat, hogy életünket kell adni. Akár konkrétan, akár a hétköznapok vértanúságában. Az is nagyon fontos, hogy szeretetünk a személynek szóljon, és ne egy hivatalnak, vagyis, hogy azért szeressem a másikat aki, és nem pedig azért ami, vagy ami lehetne. Isten sem azért szeret bennünket, mert szépek, okosak, ügyesek vagyunk. Nem azért szeret, mert anya, szerzetes, vagy orvos vagyok, hanem személyemért, önmagamért. Ezt az elfogadó szeretetet kellene élnünk. Lehet, hogy ez sokszor fájdalommal jár, de az igazi szeretet, a szépszeretet mindig gyümölcsöt terem. Ez a Szûzanya élete, s Teréztõl tudjuk, hogy az anya kincse a gyermeké is. Máriára figyelve, az õ szívét vizsgálva, térdeire hajtva fejünket átjárhat minket ez a szépség. Róla tudjuk, hogy boldog, hogy áldott. Ez a boldogság és áldás a miénk is. Jézus az örömre, a boldogságra hív bennünket, s ez az öröm és boldogság csak a szeretetben létezik, vagyis mindenképpen feltételez egy másik személyt. A szeretet öröme pedig már itt a földön miénk lehet, s ezt végsõ soron senki nem veheti el tõlünk, mert a szeretet örök és mert Isten a Szeretet. „Azt akarom, hogy az én örömöm a ti örömötök legyen, és örömötök teljes legyen.” S. M.

30

„ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET”

Kármel 2008/2

ELMÉLKEDÉS „ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET!” A megfeszített Krisztus a keresztény ember számára az Élet és a Feltámadás! Hittel és bizalommal valljuk, hogy meghalt ugyan, de feltámadt, ezért nincs ûr bennünk, mert itt van velünk és nem hagy el bennünket. Krisztus halála után viszont nagy ûrt érezhettek a tanítványok, hiszen úgy érezhették, hogy elvesztették a Mestert, aki pótolhatatlan. De ez csak addig tartott, amíg a sírban feküdt, mert feltámadt, és megjelenve nekik, az Örömhír hirdetésére küldi õket az egész világra. Õ megmondta elõre, hogy keresztre feszítik, meghal, de feltámad! Mindezt tanítványai sem tudták maradéktalanul elhinni, hiszen bezárkóztak és féltek a zsidóktól, hogy õket is keresztre feszítik. Amíg meg nem jelent nekik, nem tudták elhinni, hogy feltámadt, hiába vitték hírül nekik az asszonyok. De mikor fülükkel hallották, kezükkel tapintották és ettek vele, tanúsították az egész világ elõtt, hogy Jézus feltámadt. Mivel ezek a tanúk hitelesnek bizonyultak gyorsan terjedt a hit, pedig meggyõzõdésükért sokan életükkel fizettek. Hiszen a feltámadt Jézust nem mindenki láthatta, csak akinek megmutatta magát, mert teste a transzcendens (természetfeletti) világba került, ahol nincs idõ és tér. Mert a hithez nem szükséges látni és tapintani! A hithez elég hallani, és elfogadni a tanuk vallomását, akik szavaikkal bizonyítják, hogy Jézus meghalt és feltámadt, hogy nekünk örökéletünk legyen. Jézus feltámadása után, megnyugtatja tanítványait, és velük együtt minket, az Egyházat, hogy nem hagy magunkra. „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt. 28,20). A feltámadásban beteljesedik Isten minden ígérete, amit az õsszülõknek tett, mert Krisztusban újra megnyitotta az örökélet kapuját, amelyre valójában teremtette az embert. A feltámadt jelen van, mindenhol ahol hívják, segíti és vezeti Egyházát. „Azt is mondom nektek, hogy ha közületek ketten a földön megegyeznek akármilyen dologban, és úgy kérik, mennyei Atyám teljesíti azt. Mert ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyûlnek, ott vagyok közöttük” (Mt. 18,20). Húsvétvasárnap a feltámadt Jézus minden kétséget kizáróan jelenik meg tanítványainak. Új fényben érteti meg velük a Szentírást, és parancsot ad a világmiszszióra. „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek el tehát, tegyétek tanítványaimmá az összes népeket, kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. Tanítsátok õket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt. 28,18-20). Ezek után megígéri, hogy elküldi az Atya ígéretét,

Kármel 2008/2

„BÉKESSÉGET HAGYOK RÁTOK ...”

31

a Szentlelket. Ez a Szentlélek erõsíti majd meg õket, hogy bátran kiálljanak a világ elé és hirdessék mindazt, amit Jézustól hallottak. Láthatjuk tehát, hogy a keresztet és az örömöt nem lehet elválasztani, mert az öröm a keresztbõl forrásozik. Ezért a nagyböjtben sokszor térdeljünk a kereszt elé, valljuk meg bûneinket, hogy majd a feltámadt Krisztus örömében is részesüljünk. Igyekezzünk találkozni az Emberfiával minden nap, hiszen velünk lakik, közöttünk él. Olvassuk szavait, és halljuk meg, hogyan szól hozzánk a Bibliában! fr. Béla

„BÉKESSÉGET HAGYOK RÁTOK, AZ ÉN BÉKÉMET ADOM NEKTEK.” (JN 14, 27) Jézus Krisztus feltámadásának misztériuma magában hordozza a fényt, mint a világosság megtapasztalását, az õ békéjének ajándékát, szenvedéseink Vele együtt vállaló áldozatát és az Atyával a Szentlélekben való találkozásunk örömét. Ebben az egyházi évben idõben közel ünnepeltük Krisztus megtestesülésének és megváltásának misztériumát. Nehéz a feltámadás örömét magunkénak érezni, ha elõtte nem mentünk át a szenvedések megtisztító fürdõjén. Az aranyat is a tûzben próbálják meg, az emberi szív is a kiengesztelõdés szentségében részesülve szabadulhat fel az istengyermekség örömére. Ennek lehetõsége azonban nemcsak nagyböjt idejére szorítkozik. Egyházunk papjai által adva van az év minden napjára. Krisztus világítja meg mindennapjainkat, vele találkozunk a másik emberben és az egész teremtés csodájában. Mindenen az Atya arca sugárzik át, de különös módon is a legcsodálatosabb teremtményén, az emberen keresztül. Vajon meglátom-e a feltámadt Urat a felém közeledõ emberben, azokban, akikkel együtt élek, együtt dolgozom? A keresztség szentsége – különleges kegyelme révén – hordozza az újjáteremtés, az újjászületés ajándékát, a feltámadás elõízét, amelynek élõ valóságát a felnõttként megkereszteltek talán tudatosabban élhetik meg. Krisztus megtestesülésekor az angyalok örömhírt vittek a pásztoroknak, mely életre szóló feladatot jelentett számukra: „Dicsõség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2, 14) Életünknek Isten dicsõségét kell hirdetnie, és az õ békéjének õrzésére kell törekednünk. Halálának elõestéjén Jézus békét adott tanítványainak szeretete zálogaként: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek.” Feltámadása után pedig így bátorította övéit: „Békesség nektek!” (Jn 20, 19. 21.) „Krisztus kereszthalála által maga békített ki minden embert Istennel, a saját testében ölte meg a gyûlöletet” – fogalmazza meg a II. Vatikáni Zsinat dokumentuma (GS 78). Személyes áldoza-

32


Kármel 2008/2

tunk nélkül nem lehetünk békességesek, béketeremtõk. Önmagunk feláldozása árán kell a béke építõivé válnunk. Ha Jézus tanítványának valljuk magunkat, nem várhatjuk el, hogy mások teremtsenek békét. Nekünk kell kezdeményezni úgy, hogy megpróbáljuk elsimítani testvéreink elõtt az utat, értük lemondunk saját érdekeinkrõl, ha úgy látjuk, hogy azok akadályozzák vagy sértenek másokat. Ez nem megy egyik napról a másikra. A jézusi szeretetparancsot életünk Istentõl számunkra kijelölt idejében kell megtanulnunk. Mindennap eleshetünk, de fel kell állnunk Isten kezébe kapaszkodva, és így haladhatunk a kiengesztelõdés, az irgalmas szeretet krisztusi útján. Az igazán békességes ember nem tud örvendezni a saját békéjének, amikor körülötte háború dúl! És nem tudunk békét közvetíteni, ha szívünkben, gondolatainkban nincs békesség! Le kell szállnunk a küzdõtérre, de nem azért, hogy a béke fontosságáról beszéljünk, hanem hogy megtegyük a magunk részét, ami rajtunk áll, ami tõlünk függ, még ha személyes áldozatunkba kerül is . Béketeremtõkké válhatunk puszta létünkkel is mozdulatainkon, szavainkon keresztül. Szent Ágoston írja: „A béke olyan kenyér, ami megszaporodott az azt megtörõ és osztogató tanítványok kezében.” Mekkora ajándék van egyházunk papjainak kezében, amikor a kenyér átváltoztatásával Krisztust adhatják nekünk! És mekkora ajándékot kaptunk Istentõl hitünkben, hogy fölszentelt szolgáiban õt magát láthatjuk meg! Fölismerjük-e a köztünk jelenvaló Isten Fiát az Eucharisztiában? Meglátjuk-e papjainkban a megtöretett és szolgálatunkra lévõ Emberfiát? Támogatjuk-e õket, hogy a feltámadás fényét minden nap közvetíteni tudják a világnak? Imádkozunke értük, hogy õk is fölismerjék a Feltámadott szeretõ jelenlétét nehéz perceikben és a nehéz emberekben? A feltámadás ténye távolinak és megfoghatatlannak tûnik mindennapjaink hétköznapiságában, pedig átélhetjük ennek az örömnek egy-egy szikráját. Istennel találkozhatunk a szentgyónás megtisztító és újjáteremtõ fürdõjében, vele találkozhatunk a szentmisében és õ van jelen a mellettünk élõ emberben. Hiszünk-e ebben? Hiszem-e, hogy a pap Krisztus képmása, még akkor is, ha látom emberi korlátait? Elfogadom-e saját gyöngeségeim és hibáim ellenére, hogy bennem is, értem is feltámadt Krisztus? Engedjük, hogy a Feltámadott Krisztus békéje áthassa életünk ünnepeit, szenvedéseit, hétköznapinak tûnõ cselekedeteinket! Segítsen minket kegyelmeinek gazdagságával, hogy amint mindig õ teszi meg felénk az elsõ szeretõ lépést, úgy tudjunk mi is elsõként közeledni békére és szeretetre vágyakozó embertársunk felé. Bruno Ferrero „Hajnali mosoly” címû írása talán megmutatja azt az egyszerû lépést, amelyet mi is könnyen megvalósíthatunk ott, ahol élünk, abban a környezetben, ahová feladataink, szolgálataink szólítanak. Mi is találkozhatunk a Feltámadt Krisztussal a legsivárabb, legkilátástalanabb helyzetekben, és közvetíthetjük másoknak Krisztus örömét, békéjét, szeretetét, mert kivétel nélkül minden ember vágyódik a szeretetre, a békére és az örömre!

Kármel 2008/2


33

Valahol a Csendes-óceán egyik szigetén, egy lepratelepen, nap, mint nap egyedülálló jelenet játszódott le. Lábon járó holttestek, kétségbeesett, dühös és fájdalmasan megcsonkított emberek éltek az egész szigeten. A nagy nyomorúságban még élt egy idõs férfi, aki a megpróbáltatások ellenére is meglepõen nyugodt tekintetû volt és sokat mosolygott. Testi fájdalmai olyan nagyok voltak, mint a többi szerencsétlen leprásé, mégis ragaszkodott az élethez. Nem esett soha kétségbe és környezetében mindenkit gyöngéden segített. A többiekben feltört a kíváncsiság: mi lehet az oka, hogy ebben a pokolban egy valaki a sok közül olyan erõs és derûs? Talán nem érezte a fájdalmat vagy már hozzászokott? Ez nem valószínû. Történt pedig, hogy az idõs ember pirkadatkor mindennap odavánszorgott a lepratelepet körülvevõ kerítéshez, egy megszokott helyen leült és várakozott. Nem a napfelkeltét szemlélte és nem is a Csendes-óceán szigeteinek szépségét. Megvárta, amíg a kerítés másik oldalán megjelenik egy asszony, aki szintén idõs, mint a férfi. Arcán kisimultak a ráncok és szeme tele volt gyöngédséggel. Az asszony semmit sem szólt. A csöndben tapintatosan titkos üzenetet adott: egy mosolyt. A férfi megértette a mosoly mondanivalóját és õ is mosollyal válaszolt. A néma társalgás rövid ideig tartott. Az öregember felállt, és visszaballagott barakkok felé. Ez így ment minden reggel. Olyan volt, mint egy mindennapi áldozás. A leprást a nõi mosoly éltette, megerõsítette és egy nap terhét könnyûvé tette. A másnapi találkozóig abból élt, amit hajnalban adott neki ez a mosoly. Az a tovasietõ nõ pedig nem volt más, mint az öreg leprás felesége. Így beszél róla: „Mielõtt ide kerültem, titokban ápolt, minden elérhetõ gyógyszerrel. Egy javasasszony valami kenõcsöt is adott neki. Azzal mindennap bekente az arcomat, kivéve egy kis helyet, ami csak akkora volt, hogy egy gyöngéd csók elfért rajta … Minden hiába ... A hatóság nem sokat teketóriázott, és egyszerûen ide hoztak a leprások közé, de õ még ide is követett. Amikor minden reggel meglátom, tõle tudom meg, hogy még élek és õszintén mondom, csak az õ kedvéért élek.” Valaki ránk is mosolygott ma reggel, ha nem is vettük észre. A mai napon pedig biztosan várja valaki a mi mosolyunkat is. Ha belépünk a templomba, és a mélységes csöndben megnyitjuk szívünket, észrevehetjük, hogy elõször Isten mosolyával találkozunk. EZ IS FELTÁMADÁS.

Szent Családról nevezett Angéla nõvér OCD Mindenszentek Kármel, Magyarszék

34

AKI VAN

Kármel 2008/2

AKI VAN Lelkigyakorlat Attyapusztán Még mielõtt elkezdõdött volna a délutáni tanítás, imádkozni mentem a templomba. Egyszer csak megértettem, hogy a mi imánk olyan kell legyen, mint Máriáé. Mint ahogy õ tartja karjában a keresztrõl levett Jézus holttestét, olyan kell legyen az imánk. Nagyszombat misztériuma a mi imánk. Isten – halott. Nézzétek, a szolgám, akit támogatok … nem kiált majd, és nem emeli fel hangját (Iz 42,1). A mi húsunk és vérünk, az igazi – halott. Akit mindennél jobban szerettünk – halott. Akiben bíztunk, aki megvált a bûntõl, megment a haláltól, a reményünk – halott. Ez a mi imánk. A mély, sötét hit imája, a föltétlen bizalom imája, a reménytelenségben remélõk imája. És most, Uram, mire várhatok? Egyedül Benned reménykedem (Zsolt 38). A semmit nem tudók, semmit nem értõk imája a mi imánk. Ó, Mária, próbálok valamit ’kapiskálni’ ebbõl az egészbõl. A szülésed is ilyen végtelen titok. Minden cselekvésnélküli foganás, megfoghatatlan belsõ növekedés. Mindenki számára hihetetlen állapot – MAGNIFICAT! És aztán egy valóságos ember születése. Teljes bizonytalanságon alapuló hitedben: ez az Isten Fia. Bizonyítékod: maga a létezése a Gyermeknek, Jézusnak. Ez azért több, mint jelenés, álom, képzelet. Ez a hit igazi alapja: az Isteni csoda létezése. Nem hiszem, hogy Isten Fiát szeretted volna benne. Te Õt szeretted. A benned Fogantat, a Növekedõt, a belõled Születõt, a tejedtõl Jóllakottat, a tipegõ, kacagó, okosodó, értelmes, kedves, ügyes, figyelmes, önfeláldozó, gyógyító, jóságos, szabad, imádságos, béketeremtõ, õszinte Fiút. Aki szüleit tisztelte, az embereket szerette. Még akkor is jobban megértetted, amikor elítélték, kínozták, szenvedett. Ezek az emberi szív számára felfoghatók! De hogy meghalt, és nem bizonyosodott be semmi Isteni, ez már csak a sötétség, a hit éjszakája. Kit tartasz karodban? Isten? Ember? Fiú? A Fiad? Most nem számít. Most egyek vagytok. Jobban, mint az áldott állapot idején, mikor a szíved alatt hordtad. Akkor változott, most az örökkévalóságban vagytok. Az idõ megállt Jézusod számára, és vele a te idõd is. Most a te Fiad teljesen. Most szeretned sem kell, csak Vagy, és Õ már Volt. Már eltörölhetetlenül biztos, hogy élt. Mert csak az élt, aki tudott meghalni. Csend van. Csendetek a teljes egyetértésé, egységé. Ez a Csend a mi imánk! Isten csendje. Várni, a nem tudjuk mire. Szeretni Istent, Aki hallgat. Az embereket, akiket nem értünk, az eseményeket, amelyek elõírásszerûen megtörténnek. Nem mi cselekszünk. Csak van, Aki Van! Teréz Ibolya OCDS

Kármel 2008/2

LAKÁSRÓL LAKÁSRA AZ ÉLETSZENTSÉG ÚTJÁN

35

KARMELITIKUM LAKÁSRÓL LAKÁSRA AZ ÉLETSZENTSÉG ÚTJÁN „A belsõ várkastély”: negyedik lakás (2) A negyedik lakás szimbóluma Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat, s mindegyik elõtt egy-egy vízzel telt medencét ... Az a két medence, amelyrõl beszélni kezdtem, különbözõképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messzirõl jön, s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás, s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bõvizû, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad, és tekintélyes patak ömlik ki belõle. Itt tehát nincs szükség mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül ... Magából a forrásból, ez esetben magából Istenbõl kapja a vizét. Ha tehát Õ Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfölötti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet a lelkünk mélyébõl. Hogy azonban honnét és miként jön, azt én nem tudom. Ezt a boldogságot és szellemi örömöt az ember nem úgy érzi, mint a földieket; legalább kezdetben nem, bár késõbb mindent betölt. Az említett víz ugyanis végigfolyik az összes lelki lakásokon és lelki tehetségeken, végül pedig még a testre is átterjed. A létnek, az életnek két forrása van. A víz az életet jelképezi. Az egyik, amit minden jó keresztény az erények gyakorlásával, a jóra való törekvéssel megvalósít. Valamiképpen a természetest meghaladó jóságot érhetünk el. Ez keresztény életünkbõl forrásozik, a keresztségi kegyelem gyümölcse. Ebben az elsõ részben nagyon fontos, hogy a munka el legyen végezve, különben meglepetésekben lehet részünk. Vissza lehet esni elõzõ lakásokba, ismétli Szent Teréz, van, aki a hetedik lakásból esik vissza. A második forrásnál másvalaki a fõszereplõ. Végre Isten! A legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet a lelkünk mélyébõl. – Meg lehet látni, ha valaki éli. Az elsõ vagy a második vízbõl élsz? Ha az elsõbõl, akkor még nyugtalan vagy, félsz, mi történik holnap. – Milyen munkát bíznak rám, el tudom-e majd végezni? – Mindezek a félelmek azokra jellemzõk, akik az elsõ vízbõl élnek. Ha saját erõfeszítéseddel akarsz elõre jutni, elõbb-utóbb összeomlasz. A második vizet a béke, nyugalom, ráhagyatkozás jellemzik. Valójában mindnyájan ebbõl a második vízbõl vagyunk teremtve, közvetlen kapcsolatban Istennel. Mégis hozzátapadunk sok értéktelen dologhoz, ezektõl kérünk életet.

36


Kármel 2008/2

Amíg belõlük akarsz életet meríteni, nem vagy nyugodt. Sokat beszéltünk már a bálványimádásról. Nagyon fontos, amit a szentanya mond. Vagy az egyik vízbõl élsz, vagy a másikból. Olyan nincs, hogy egy kicsit ebbõl, és egy kicsit abból. Ki vagy? Márta vagy Mária? Nézzük az evangéliumi Márta és Mária példáját. Márta vagy Mária vagy? Márta „sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendõket. Egyszer csak megállt: »Uram –méltatlankodott –, nem törõdöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki?«” Mi a gond Mártával? Meg akarja szerezni az elismerést. – Nem látod, hogy érted dolgozom? Szólj a húgomnak, hogy segítsen! Jézus, én érted dolgozom, figyelj rám! – Márta még az elsõ forrásból él. Mennyi idõt töltöttél el az életedbõl ezekkel a gondolatokkal: Látják, nem látják, elismernek, megbecsülnek, szeretnek, megértenek? – Más életre vagy teremtve, nem ezekre a semmitmondó kérdésekre, hogy az emberek mondják-e vagy sem, milyen szépen dolgozol stb. „Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Ezzel akarja Márta magára vonni Jézus figyelmét és elismerését. Ha ezt emberekkel teszi, talán eléri szándékát, de Istennel nem bánhat így. Hadd térjek vissza arra az idézett versre. Valami kitágításról beszél, s ez a gondolat segítségemre lesz e dolgok megvilágításában. Midõn ugyanis az a mennyei víz kibuggyan a forrásból, a mi lelkünk kellõs közepébõl, olyan érzést kelt, mintha bensõnket kitágítaná és kiszélesítené. Egyúttal kimondhatatlan boldogságot okoz, s a lélek nem is képes felfogni, hogy mit kap e pillanatban. Valami csodálatos illatot élvez, mintha, mondjuk, bensejében egy égõ füstölõ ontaná magából az illatos füstöt. Nem látni a tûz fényét, sem azt, hogy hol van, de azért a melegség és a tömjénillat áthatja az egész lelket, sõt, mint mondom, sok esetben a testnek is jut ebbõl az élvezetbõl. Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy igazi meleg, vagy illat érezhetõ – ezt a hasonlatot csak megvilágítás céljából alkalmaztam –, mert amit a lélek érez, az sokkal fenségesebb valami ezeknél. Azok, akik ezt még tapasztalatból nem tudják, legyenek arról meggyõzõdve, hogy mindez igazán így történik. A lélek maga természetesen sokkal világosabban érti meg ezeket a dolgokat, mint ahogy én tudom õket kifejezni. Lehetetlen e tüneményt a képzelet játékának tulajdonítani, mert akármennyire igyekezzünk is, sohasem leszünk képesek azt erõszakkal elõidézni, s ebbõl magából kitûnik, hogy nem a mi anyagunkból készült, hanem az isteni bölcsesség tiszta színaranyából. A negyedik lakás ebbe a világba vezet be. Ha saját erõdre támaszkodsz, akkor továbbra is méricskélni, követelõzni fogsz. Ha Istenbõl élsz, nem félsz semmitõl, nyugodt vagy, nincsenek problémáid; ha saját erõfeszítéseidbõl, akkor hihetetlenül megharagszol, amikor csorba esik hírneveden vagy jogaidon, keménnyé, szigorúvá válsz. Mit jelent Istenbõl élni? Felfedezni ezt a belsõ forrást, ezt a tüzet, mely ontja magából az illatos füstöt. Ez az élet ben-

Kármel 2008/2


37

ned van, belsõ világ vagy, így lettél megteremtve. Ne ámítsd magad, hogy egyedül is boldogulsz! Szükséged van erre az életre, erre a mélységre, ami nem a mi anyagunkból készült, hanem az isteni bölcsesség tiszta színaranyából. – Királyi gyermek vagy, erre az életre hivatva. „A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8, 16) Te vagy az a medence, amit helyben táplál a forrás. Ha a második forrásból akarsz élni, Isten megadja a kegyelmet, hogy mintegy bent találod magad. Azt szokták mondani, hogy a lélek magába száll, vagy azt is, hogy önmaga fölé emelkedik. Én az ilyen szólásmódokkal semmit sem tudnék megmagyarázni; lehet, hogy ez hiba részemrõl, de hát én már a fejembe vettem, hogy ha a magam kifejezéseinél maradok, akkor jobban megértitek, amit mondok. Pedig hát, ki tudja, nem tévedek-e; hátha csak én magam értem meg magamat?! Képzeljük tehát a dolgot úgy, hogy a belsõ várnak lakói, az érzékek és a lelki tehetségek – mert hiszen ezzel a hasonlattal kezdtem a magyarázatomat – elhagyták a várat, az ellenséghez pártoltak, s már napok, sõt évek óta annak társaságában csatangolnak odakint. Közben azonban észbe kaptak, s belátták, hogy így saját vesztüket készítik elõ; visszatértek tehát, de mivel megrögzött rossz szokásukká vált a csatangolás, nem tudnak a várban megülni. Azonban nem árulók többé s szégyenkezve ott settenkednek a vár körül. A nagy király, aki a várban lakik, látja a javulásukat, s mivel Õ annyira irgalmas szívû, azt szeretné, hogy térjenek vissza hozzá. Mint egy jó pásztor, füttyent nekik, de oly halkan, hogy õk maguk is éppen csak, hogy meghallják. Ily módon adja tudtukra, hogy mit kíván: azt tudniillik, hogy ne pusztuljanak el odakint, hanem térjenek vissza lakásukba. S a pásztor füttye oly hatással van rájuk, hogy azonnal otthagyják azokat a külsõ dolgokat, amelyeknek bilincseiben sínylõdtek, s visszatérnek a várba. Azt hiszem, még sohasem sikerült ezt ilyen jól megmagyaráznom. Arra, hogy Istent saját bensõnkben megtaláljuk, ez a kegyelem a legjobb segédeszköz. Szent Ágoston mondja valahol, hogy miután Istent mindenfelé kereste, önmagában találta meg. Mi is úgy vagyunk vele, s ne gondoljátok, hogy ez értelmünk munkájának gyümölcse, amennyiben tudniillik a bennünk lakozó Istenre gondolunk, vagy pedig a képzeletünké, amennyiben bensõnkbe képzeljük õt. Hiszen ez is egészen rendjén van, s ez utóbbi módon kitûnõen lehet elmélkedni, mert igazságon alapszik, amennyiben Isten tényleg bennünk lakozik. Azonban itt nem errõl van szó, s nem olyasmirõl, amire az Úr kegyelme segítségével mindenki képes. Amirõl én beszélek, az egészen más. Sokszor az ember még nem is gondol Istenre, s az említett lelki tehetségek máris bent vannak a lelki várban. Azt sem tudni, honnét jöttek, és hogy miképpen hallották meg a pásztor füttyét. Fülükkel nem hallhatták, mert semmi sem volt hallható. Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes bensõ áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik. Én nem vagyok képes azt világosabban megmagyarázni. Úgy emlékszem, olvastam valahol, hogy a lélek ilyenkor úgy tesz, mint a sündisznó vagy a teknõsbéka, mikor összehúzza magát, s így mintegy önmagába megy vissza. Ha valaki elkezd Istenre figyelni, a várkastélyban találja magát. A belsõ összeszedettség segít el ehhez a második vízhez. Az Úr ezzel az összeszedettségi ima által hívja fel figyelmünket a belsõ kegyelmekre. Arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy Õ Szent Felsége az ilyeneket magasabb tökéletességi fokra akarja juttatni, s ha õk ennek a kegyelemnek helyt adnak, még

38


Kármel 2008/2

nagyobbakra van kilátásuk. Aki tehát ezt a kegyelmet észreveszi önmagán, buzgón dicsõítse Õt, mert e kegyelem megismerése és az érte való hálaadás nagyon jó elõkészület a magasabb kegyelmekre. Arra is nagyon jó elõkészület, hogy megértsük Isten sugallatait. Egyes könyvek azt tanácsolják, hogy ilyenkor az ember igyekezzék egyáltalában nem gondolkodni, hanem figyeljen arra, amit az Úr tesz a lélekben. Én ellenben nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött rá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének mûködését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Mit jelent ez a rácsodálkozó tekintet, mely ámulattal figyeli, Isten hogyan mûködik benned? Teréz nem beszél imamódszerekrõl, hiszen ezt a kegyelmet nem szerezhetjük meg magunknak, Isten adja nekünk. Azonban kapunk néhány útbaigazítást: a ráhagyatkozás útján juthatunk elõbbre. Az említett magatartás legjobban megfelel annak a léleknek, amelyet az Úr tetszése ebbe a lelki lakásba helyezett. Mikor érzi az összeszedettségi ima kegyelmét, jól teszi, ha szép csendesen és minden erõltetés nélkül beszünteti az okoskodást és elmélkedést, anélkül azonban, hogy az értelemnek vagy a képzeletnek mûködését igyekeznék teljesen felfüggeszteni. Sõt nagyon is jó, ha arra gondol, hogy Isten jelenlétében van, s megfontolja, hogy ki az az Isten. Ha már most az, amit az értelem magában érez, önkéntelenül okozná mûködésének felfüggesztését, akkor rendben van a dolog. – Ez a ráhagyatkozás útja: Õ majd gondoskodik, te pedig tudatosítsd magadban, hogy ott állsz elõtte. Mint Mária, aki Jézus lábánál ül, az Úr vonzza õt a jobbik rész felé, aztán Mártát is vonzza, elõször azonban megszidja, mert még az elsõ vízbõl él. A nyugalom imájában ellenben az akarat annyira el van merülve az Istenben, hogy az értelemnek említett nyughatatlansága rendkívül terhére van. Legjobb is, ha nem törõdik vele, hanem magára hagyja, s õ maga teljesen beleveti magát Isten szeretõ karjaiba. – Ez a ráhagyatkozás útja. Mit tesz Mária Jézus lábainál? Hallgatja szavait, arra figyel, amit Isten tesz. Teréz arra akar minket ránevelni, hogy lépjünk ki önmagunkból, mert itt a fõ kérdés nem a nagy misztikus kegyelmek, hanem hogy lépjünk ki önmagunkból. Ha ezt nem tesszük meg, akkor még mindig ugyanazon a ponton állunk: Igazam van, nincs igazam, jól bánnak velem vagy sem, jól vagyok, rosszul vagyok stb. – Ki kell tehát lépni, ehhez pedig az kell, hogy Valaki Másra figyeljünk, és nincs más választásunk. Vajon nagy misztikus lelkiségrõl, lehetetlen és nehéz dolgokról beszél? – Még mindig az ember valóságáról beszélünk. – Isten tevékenységére figyelj, ne önmagadra! – mondja Teréz. Higgy abban, aki meghívott téged erre az életre. – De annyi bajom van – mondod. – Nem érdekes, nézz Rá! – Rosszul vagyok..., fáj a fejem, a gyomrom stb. – Nézz Rá végre, tedd meg ezt az erõfeszítést! Meglátod, mindjárt jobban leszel. A szeretet elsõbbsége A másik dolog a szeretet elsõbbsége, vissza kell térnünk az elsõ fejezethez, hogy megértsük, mit akar kifejezni Szent Teréz ezzel az egyébként rá nagyon jellemzõ gondolattal: Errõl a dologról részletesen beszéltem egy más alkalommal, s azért nem akarok róla itt többet mondani. Csak azt az egyet jegyezzétek meg jól, hogy ebbõl

Kármel 2008/2


39

a lelki lakásból a következõbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. – Vagyis ahhoz, hogy önmagadból kilépj, rá kell hagyatkoznod az Úrra, mert bizonyos dolgokat nem vesz el tõled. Ezer akadályt látsz magad elõtt: rossz gondolatok, szórakozottság, stb. Ne foglalkozz velük! Nem a bravúrodat akarja, téged akar és kész! Ebbõl a lelki lakásból a következõbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. – A szeretet útja: minden lakás végén visszatér a szeretet kérdéséhez. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog, Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük, s óvatosan kerülünk mindent, ami Õt megbánthatná; imádkozzunk azért, hogy Szent Fiának dicsõsége folyton növekedjék; hogy a katolikus Anyaszentegyház folyton gyarapodjék és terjedjen. Ezek a szeretet jelei. Azt azonban szintén ne képzeljétek, mintha másra gondolnotok sem volna szabad, s hogy minden el van veszve, amint egy kissé elszórakoztok. – Lehetsz szórakozott, lehet számtalan problémád. Nem a sok gondolkodáson van a hangsúly, hanem a szereteten. Ezek a jelek: szilárd elhatározás, hogy mindenben Isten akaratát keressük, semmivel sem bántjuk meg. A szeretet nõni fog benned, körülötted. A lényeg mindig ugyanaz, ki kell lépni önmagadból. Hiszen az Övéi vagyunk nõvéreim, tegyen velünk tetszése szerint; vezessen bennünket, amint Õ akarja. Ha azonban valaki igazán megalázza magát, s õszintén lemond mindenrõl – de õszintén mondjon ám le, s ne csak úgy képzelje, hogy lemond, mert a képzeletünk e tekintetben sokszor megtéveszt ám bennünket – tehát mondom, ha valaki igazán nem ragaszkodik semmihez, attól az Úr nem fogja megvonni ezt a kegyelmet, sõt ad neki sok más olyant is, amit kívánni sem volna képes. A negyedik lakás végére értünk. Teréz itt beszél utoljára arról, hogy milyen is az ember. – Csúnyácska vagy, de van egy lehetõséged: nézz Valakire! Minél inkább nézed Õt, annál inkább vonzani fog, kilépsz önmagadból, és életet merítesz Belõle. Ha nem jutsz el a negyedik lakásba, akkor egész életedet panaszkodással, elégedetlenkedéssel, zúgolódással fogod tölteni. Arra vagy meghívva, hogy ebbõl a mély vízbõl meríts életet, ebbõl a forrásból, ami benned van. Gondolj Mártára és Máriára! Márta a benned élõ duzzogó, aki nem ebbõl a vízbõl él, még Jézus Krisztust is eszközül akarja használni, meg akarja vásárolni. – Ha adsz nekem valamit, én kifizetem a jegyet. – Mária már egy magasabb rendû életet él. Melyiket választod? A negyedik lakás megmutatja, milyen vagy valójában, és ebbõl kiindulva Isten óriási dolgokat mûvelhet veled. Errõl szól az ötödik lakás: miután elkezdtél Rá nézni, Úrként lép be életedbe és teljesen megváltoztat. A Szépszeretet Anyjáról nevezett Beáta nõvér OCD Mindenszentek Kármel, Magyarszék (P. Giuseppe Pozzobon OCD elõadása nyomán)

40

A TÜKÖR

Kármel 2008/2

NEM CSAK GYERMEKEKNEK A TÜKÖR Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, bölcs és igen gazdag király. Ennek a királynak három fia volt. Boldogan éltek mindaddig, amíg az egyik nap a király betegen ágynak nem esett. Hiába hívták össze a királyság összes bölcs orvosát és kuruzslóját, egyik sem tudta meggyógyítani. Nagy gyász borult az országra, mert mindenki nagyon szerette a királyt. Az egyik éjjel a király azt álmodta, hogy valahol messze jár, egy idegen, számára ismeretlen kastélyban. Gyönyörû kastély volt, olyan, mintha csupa kristályból vagy gyémántból lett volna az egész. A kastély belsõ udvarában volt egy nagy fa, a fa alatt pedig egy kút. A fán aranyalmák lógtak, a kútból pedig kristálytiszta víz csordogált. Az almák csábítóak voltak, ezért letépett és megevett egyet. Érezte, hogy új erõ árad tagjaiban, és teljesen meggyógyult. Majd ivott a kút vizébõl, és ettõl ismét olyan fiatal és erõteljes lett, mint húsz éves korában. Mindez sajnos csak egy álom volt, mert amikor felébredt, sem egészséges nem volt, sem fiatal. Az álmát elmesélte fiainak is, majd azt mondta nekik: – Arra hagyom királyságomat, aki meghozza nekem a kristálykastélyban termõ aranyalmát és az ott folyó vizet. – Majd én meghozom neked – vágta rá gyorsan a nagyobbik fia, aki úgy gondolta, hogy csakis õt illeti a királyi trón. A szót tett követte. A királyfi felnyergelte a királyi istálló leggyorsabb paripáját, oldalára egy zacskó aranyat akasztott, maga mellé vette két leghûségesebb vitézét, és mint a szélvész, úgy vágtattak ki a vár kapuján. A vártól nem messze, az út szélén, egy idõs koldusasszony ült. – Egy kis alamizsnát adjanak, az ég áldja meg kegyelmeteket! – könyörgött, kezét kérõn nyújtva az arra elhaladó királyfi felé. Az viszont csak egy megvetõ pillantásra méltatta a koldusasszonyt, miközben tovább vágtatott vitézeivel együtt.

Kármel 2008/2

A TÜKÖR

41

Telt-múlt az idõ, de hiába várta a király útnak indult fiát, az nem érkezett vissza sem aranyalmával, sem aranyalma nélkül. – Ne szomorkodj, apám – mondta erre középsõ fia –, én is elmegyek, és nem térek vissza addig, amíg az aranyalmát meg nem találom! A középsõ királyfi is útnak indult egy csapat válogatott vitéz katonával együtt. A várkapun kívül a koldus öregasszony tõlük is kért egy kis alamizsnát, de a királyfi úgy tett, mintha nem is látná. Csak a csapat utolsó katonája szánta meg, és adott neki egy apró rézpénzt. Az öregasszony illedelmesen megköszönte, és egy kis tükröt adott helyette a katonának: – Mivel jók voltatok hozzám, én is segítek nektek. Amikor szükségetek lesz tanácsra, csak nézzetek bele a tükörbe, és az megmutatja nektek miként kell helyesen cselekednetek. A királyfi egy gúnyos mosollyal intett a katonának, hogy tegye el a tükröt, majd szó nélkül tovább mentek. Bármennyire keresték is azonban a kristálykastélyt, sehol sem tudtak nyomára bukkanni. Sok ideje voltak már úton, amikor egy nagy hegyhez érkeztek. A hegynek meredek, égig érõ sziklái voltak, azokon sehogy sem lehetett volna keresztül hatolni. A hegy jobb oldalán egy sûrû ködtõl borított feneketlen szakadék tátongott, balra pedig egy folyó volt. A folyón túl olyan gyönyörû volt a táj, hogy szemük-szájuk elállt tõle. A folyón azonban lehetetlenség volt átkelni, olyan mély és erõs sodrású volt. Ahogy azonban jobban szemügyre vették a folyót, észrevették, hogy valamivel lejjebb, a fák között, egy aranyhíd vezetett át rajta. A királyfi már indult is csapatával az aranyhíd felé, amikor hirtelen eszébe jutott a tükör. – Add csak ide azt a csodás tükröt, hadd lássuk, mit tud – szólt gúnyosan a katonának. A katona odavitte a kis tükröt, a királyfi pedig belenézett. A tükörben saját magát látta amint visszafordul a hegy lábához, majd a bokrok közül kiemel egy sasfiókát, és vele együtt felmászik a meredek sziklákon, hogy visszahelyezze a fészkébe, ahonnan az kiesett. – Még mit nem! Ez aztán tanács! – nevetett fel hangosan a királyfi –. Azt szeretné, hogy egy semmirekellõ madárért, akinek kedve szottyant kipottyanni a fészkébõl, törjem ki a nyakamat azokon a sziklákon! Ennyit errõl a tükörrõl! Koldushoz illõ, koldusbotra juttató ajándék! Dühösen a szakadékba hajította a tükröt, majd határozottan az aranyhíd felé indult. – Gyertek – mondta a katonáknak –, hiszen még a vak is látja, hogy merre kell tartanunk ahhoz, hogy végre célba érjünk! A hídon túl valóban gyönyörû táj fogadta õket. Olyan mesésen szép volt az egész, hogy már csak arra vártak, hogy mikor és hol fog felbukkanni a csodás kastély.

42

A TÜKÖR

Kármel 2008/2

A kastély azonban váratott magára. Sõt, minél jobban haladtak elõre, a táj egyre inkább megváltozott. Már nem is volt olyan szép, mint korábban, egyre kopárabb és barátságtalanabb lett. A végén már csak tövisek és bogáncsok nõttek mindenfelé. A királyfi érezte, hogy valami nincsen rendben. Vissza akart fordulni, de sehogy sem találták a visszafelé vezetõ utat. Bármely irányba haladtak, a táj egyre ellenségesebb lett: sehol egy ösvény, egy árnyékot vagy gyümölcsöt adó fa, sehol egy vízforrás. Csupa tövis, kõ és hegyes sziklák voltak mindenütt, alattuk pedig mérges skorpiók és viperák… A király hiába várta haza középsõ fiát, õ sem tért vissza sem aranyalmával, sem aranyalma nélkül. – Add áldásodat, apám – mondta erre egy szép napon a kisebbik fiú –, én is el akarok indulni szerencsét próbálni. – Ó, kedves fiam, téged már nem engedlek el – válaszolta a király –. Mi lesz, ha bátyáidhoz hasonlóan, te sem térsz vissza? Ki fog majd helyettem a trónon ülni? Mert érzem, hogy nekem nemsokára meg kell halnom. És lehet, hogy ez az álom tényleg csupán egy álom volt, és az a kristálypalota, meg minden, amit ott láttam, nem is létezik – Én akkor is elmegyek, apám, és megpróbálom. Nem tudnék úgy trónodon ülni, hogy elõtte nem tennék meg minden tõlem telhetõt azért, hogy ismét egészséges légy. Két nagy szomorú könnycsepp gördült ki a király szemébõl. Nehéz szívvel ugyan, de megáldotta fiát, az pedig rövidesen útnak is indult. A vártól nem messze, az út szélén most is ott ült a koldus öregasszony. A királyfi leszállt lováról, és kezébe tett három aranyat. – Tessék – mondta –, vegyen belõle mindent, amire csak szüksége van. – Isten áldja meg jóságáért! – köszönte meg hálás szívvel az öreg koldusaszszony. – Isten hallgassa meg jókívánságát, mert nagy szükségem lesz rá – válaszolta a királyfi, és lovára pattant, hogy tovább induljon. – Álljon csak meg egy pillanatraszólt utána a koldusasszony –, én is adok valamit. Az út, amelyen indult, hosszú és nehéz lesz. Segítségül itt van ez a tükör. Ahányszor csak belenéz, mindig megmutatja majd azt, amit tennie kell.

Kármel 2008/2

A TÜKÖR

43

– Isten áldja meg érte ezerszer! Ha pedig majd szerencsésen visszatérek, nekem is lesz rá gondom, hogy megháláljam. – Ha a tükörre hallgat, biztosan látni fogjuk még egymást – válaszolta sejtelmes mosollyal az öregasszony. A királyfi még egyszer megköszönte az ajándékot, és könnyû szívvel indult tovább. Most már biztos volt benne, hogy útja sikerrel fog végzõdni. Visszafordult, hogy még egyszer elköszönjön az öregasszonytól, de az úgy eltûnt, mintha soha nem ült volna ott. Útja során a királyfinak sokszor meg kellett állnia, hiszen gyakran találkozott nyomorult, segítségre szoruló emberekkel. Kinek egy kis pénzre volt szüksége, kinek valami más fajta segítségre: volt akinek vérzõ sebét kellett bekötöznie, volt akinek lovát segített kihúzni a mocsárból, vagy akit éppen a rablók kezébõl mentett ki. Néha elbizonytalanodott, hogy mindezeket valóban meg kell-e tennie, vagy saját útjára kellene inkább figyelnie, és arra törekednie, hogy mihamarabb célba érjen. Hiszen ki tudja, hogy édesapja él-e még addig, amíg õ hazatér? Ilyenkor elõvette a tükröt, amit az öregasszonytól kapott, de a tükör általában ugyanazt tanácsolta neki, amit õ is jónak látott, ezért nyugodtan tette meg azt, amire a szíve indította. Annak ellenére, hogy ilyen sokszor kellett megszakítania útját, mégis elég gyorsan ért ahhoz az égig érõ hegyhez, amelynek egyik oldalán a feneketlen szakadék, a másik oldalán pedig a folyó és az aranyhíd volt. A királyfi is ösztönösen az aranyhíd felé vette útját, amikor egy sasra lett figyelmes, amely a feje felett a magasban keringett, és szomorú kiáltásokat hallatott. Ahogy jobban körülnézett, meglátta a tüskés bokrok között a fészkébõl kiesett sasfiókát. Szépen fejlett volt már, tollai is mind kinõttek. Valószínûleg, hogy túl korán próbálta elhagyni a fészket, és szárnyai nem bírták meg. A sûrû tüskés bokrok közül pedig nem tudott szabadulni. – Vissza kellene helyezni fészkébe – gondolta magában a királyfi –. Amikor azonban felnézett, és látta, hogy milyen meredek sziklákat kellene ezért megmászni, elhagyta a bátorsága. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy az édesapja egészsége talán mégis elõbbre való egy szerencsétlenül járt sasfiókánál. Fájó szívvel ugyan, de már indult is volna tovább, amikor eszébe jutott a tükör. Elõvette, belenézett, és bizony azt látta, hogy nem hagyhatja cserben a szegény sast. Most az egyszer szívesen mellõzte volna a tükör tanácsát, szeretett volna nem hinni neki, de eszébe jutott, hogy eddig mindig jó tanáccsal látta el. Valószínûleg tehát, hogy most sem téved. De hát azok a meredek sziklák…! Még egyszer belenézett a tükörbe, de az ugyanazt mutatta neki. A királyfi nagyot sóhajtott, leszállt a lóról, a vállára emelte a fiatal sast – hisz most mind a két kezére szüksége volt –, és hozzálátott a sziklák megmászásához. – Aztán nekem szépen ülj, mert ha nem, mindketten bajba kerülünk, de legfõképpen én! – szólt a királyfi a sasnak, mintha az értette volna szavát. Fölösleges volt azonban aggódnia emiatt, mert a fiatal sas olyan nyugodtan ült a vállán, mintha ez lett volna számára a világ legtermészetesebb dolga.

44

A TÜKÖR

Kármel 2008/2

Sok fáradtság és nehézség árán ugyan, de végül is sikerült a királyfinak a fészket elérnie. Visszahelyezte a sast, õ pedig leült a hatalmas fészek szélére kipihenni fáradalmait, még mielõtt megkezdené a veszedelmes visszautat. Ekkor a nagy sas, amely addig a fejük felett keringett, leereszkedett, és emberi hangon így szólt a királyfihoz: – Én vagyok ennek a hegynek az ura. Mivel jó voltál hozzánk, én is segítek neked. A meglepetéstõl a királyfi alig tudott szóhoz jutni. – Hát … há … örülnék neki, ha segítenél épségben lejutnom ezekrõl a borzalmas sziklákról! – Szívesen – válaszolta a sas –, de ennél többet is megteszek neked. Tudom mi járatban vagy errefelé. A kastély, amelyet keresel, nem a hídon, hanem a nagy szakadékon túl van, amin ember át nem kelhet a maga erejébõl. Én azonban átviszlek rajta, csak mássz fel a hátamra, és jól kapaszkodjál meg! A királyfi felmászott a sas hátára, az pedig átrepült vele a nagy szakadék fölött. Egy teljes nap és egy teljes éjjel utaztak, amíg sikerült áthatolniuk a sûrû ködön, amely a szakadékot borította. Ekkor a sas leszállt. – Megérkeztünk – szólt a királyfinak –. A kastély már nincsen messze, ezt az utat magad is meg tudod már tenni. Sok szerencsét! Erre letette a királyfit, õ pedig visszarepült a nagy hegy irányába. Mire a királyfi magához tért, és eszébe jutott, hogy neki innen valahogy vissza is kellene jutni, addigra a sas már rég eltûnt a sûrû ködben. „Mi lesz majd a visszaúttal?” – szomorodott el a királyfi, és elõvette a tükröt. Belenézett, de nem látott mást benne, csak egy gyönyörû kristálykastélyt. Ekkor egybõl elmúlt a szomorúsága. „Örülnöm kellene, hogy végre itt vagyok, a kastély közelében, a többi majd csak megoldódik valahogy” – gondolta magában, és máris továbbindult. A kastély valóban nem volt messze. Nem sok idõ telt el, amikor hirtelen ott állt elõtte. Olyan vakítóan ragyogott, hogy szinte alig tudott ránézni. A királyfi szíve nagyot dobbant. – Mégiscsak létezik – sóhajtott fel boldogan –, és most itt állok elõtte! Alig akart hinni a szemének. Sokáig állt mozdulatlanul, és csak nézte, nézte, nem bírt betelni látványával. Majd szép lassan elindult feléje. A kastélynak magas falai voltak, de kaput nem látott rajta sehol. Azon gondolkodott, hogy miként fog majd bejutni, hiszen a falak olyan magasak voltak, hogy

Kármel 2008/2

A TÜKÖR

45

nem lehetett rajtuk átmászni. Eszébe jutott a tükör. Elõvette zsebébõl, de még arra sem volt ideje, hogy belenézzen, mert abban a pillanatban egy kapu nyílt meg elõtte a hatalmas kristályfalban, éppen ott, ahol állt. A királyfi belépett, és a kapu mögötte bezárult. A kastély belülrõl sokkal nagyobb volt, mint gondolta. Rengeteg épület, sok-sok teremmel, szobával, folyosóval, kertekkel, belsõ udvarokkal, és ezeken túl erdõk, rétek, folyók, hegyek – egy egész világ. És mindez kristályból vagy gyémántból, vagy valami ezekhez hasonlóból, hisz nem volt sem az egyik, sem a másik, hanem egy egészen különleges dolog, amivel addig még nem találkozott. Nem volt kemény és hideg, miként a kristály vagy a gyémánt, hanem lágy, kellemes tapintású és élõ! Nem csak a fák, a virágok, hanem minden, még a kövek is olyanok voltak, mintha élet lett volna bennük. Egy titokzatos fény áradt ki mindenbõl, amelyben egyszerre volt benne a Nap ragyogása, az arany csillogása és a szivárvány minden színe. Sõt, mintha benne lett volna egy alig hallható, de az ember egész lényét átható szelíd, földöntúli zene is, amelyhez különlegesen finom illatok párosultak. Mélységes béke és boldogság töltötte be a királyfi szívét, olyannyira, hogy teljesen megfeledkezett mindarról, ami addig vele történt, és amiért õ egyáltalán ott volt. Nem tudni mennyi idõ telt így el, hiszen semmi sem volt a kastélyban, ami alapján érzékelni lehetett volna az idõ múlását. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kis tükröt szorongatja a kezében. Ekkor hirtelen eszébe jutott a királyfinak az aranyalma és a víz. Hol keresse azonban õket? A tükörbe nézett, de most az egyszer a tükör nem mutatott semmit. Nem mutatott ugyan semmit, de mintha õ is megelevenedett volna, és vinni, vezetni kezdte a királyfit a kastély labirintusszerû épületein keresztül. Sok termen, folyosón mentek át, amíg egy olyan teremhez nem értek, amelynek falai körös-körül tükörbõl voltak. A terem közepén egy szépséges királykisasszony várta õt. – Isten hozott minálunk! – üdvözölte mosolyogva a királyfit –. Vártam rád. Emlékszel, mondtam neked, hogy fogunk majd még egyszer találkozni! – Nekem mondtad ezt? – kérdezte csodálkozva a királyfi –. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. – Hát persze, hogy találkoztunk! Én vagyok az a koldus öregasszony, akivel te jót tettél, és aki neked ezt a tükröt ajándékozta. Miért, nem hasonlítok rá? – nevetett fel elbûvölõ hangon a királykisasszony, nevetését pedig az egész terem úgy visszhangozta, mintha nem is egy, hanem száz csilingelõ hangú királykisasszony nevetett volna fel egyszerre. A királyfi teljesen zavarba jött. Visszaemlékezett az öregasszony érdekes mosolyára, és a szemeire… Igen, a szemek ugyanazok voltak! Tehát õ volt az! Ekkor mintha egy lepel hullt volna le szemérõl, olyan világos lett elõtte minden, minden ami vele történt mindaddig, amíg ide nem érkezett. A világossággal együtt a béke is visszaköltözött a szívébe. Ekkor azonban eszébe jutott beteg édesapja és az aranyalma.

46

A TÜKÖR

Kármel 2008/2

– Ha nem haragudnál … - szólalt meg a királyfi, de a királykisasszony nem engedte befejezni mondanivalóját, mert kedvesen rábólintott, és ezt mondta: – Igen, tudom, az aranyalma és az élet vize. Megmutatom neked. De ha elvitted õket, térj viszsza hozzánk, visszavárlak. – Hozzánk? – kérdezte csodálkozva a királyfi –. Él még itt valaki rajtad kívül, hiszen senkit sem láttam ez idáig? – Tán azt gondoltad, hogy egyedül élek ebben a szép nagy birodalomban? – nevetett fel ismét kedvesen a királykisasszony, és nevetését ezer és ezer más hasonló nevetés visszhangozta a teremben, sõt az egész kastélyban –. Majd ha visszatérsz, te is láthatod õket – és kezével végigmutatott a termen, mintha sok más láthatatlan személy is ott lenne velük együtt. A királykisasszony elvezette a királyfit a kastély legbelsõbb udvarába, ahol valóban ott állt az aranyalmát termõ fa, és az élet vizének a kútja. Majd a vállára terített egy palástot, amelynek segítségével egy pillanat alatt hazaérkezett beteg édesapjához. A király nagyon megörvendett, hogy viszontláthatta fiát, de még nagyobb volt az öröme, amikor a fia elmesélte mindazt, ami vele történt, és megmutatta a magával hozott aranyalmát és az élet vizét. Az almától a király valóban meggyógyult, a víztõl pedig ismét olyan fiatal lett, mintha csak húszéves lett volna. Ezek után a királyfi elbúcsúzott édesapjától, akit most már nyugodt szívvel hagyhatott magára, hogy még sok évig kormányozza királyságát. Vállára terítette a köpenyt, és egy szempillantás alatt ismét ott találta magát a kristálykastély csodálatos birodalmában, ahol a királykisasszony már várt rá. Nagy lakodalmat csaptak, és azóta is boldogan élnek, mert biztos, hogy közben meg nem haltak. Hiszen az az ország, ahová a királyfi eljutott, egy olyan ország, ahol az örökké boldog élet vizének forrása fakad, és ezért ott a boldogság és az élet soha nem ér véget. -T(illusztráció: Klesitz Piroska)

Kedves Gyermekek! A mesét olvasva lehet, hogy többetekben felébredt a vágy, hogy jó lenne nektek is eljutni egy olyan csodálatos helyre, mint amilyen a mesebeli kastély volt. Jó ezért tudni, hogy nem csak a mesékben létezik egy ilyen hely, hanem a valóságban is. Sõt, egy ennél sokkal szebb és rejtélyesebb hely, ahová mi magunk is eljuthatunk. Gondolom, sejtitek mirõl is van szó. Igen, a mennyországról. A mennyország az a hely, ahová ha

Kármel 2008/2

KEDVES GYERMEKEK

47

eljutunk, örökké fiatalon és boldogan fogunk élni – és ez a boldog állapot soha többé meg nem fog szûnni. Bár ezt nekünk sokszor elég nehéz elhinni, és hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy ilyen csak a mesében létezik. A mennyország Istennek az országa, az Õ világához tartozik, ezért egészen más, mint az a világ, amelyben most élünk. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy mindaz, ami itt a földön szép, jó és élvezetes, az odaát is meglesz, még ha más formában is, sõt, a mostaninál sokkal tökéletesebb módon. Errõl a másik világról írta Szent Pál apostol, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik õt” (1Kor 2,9). Miként lehet ebbe az országba eljutni? Éppúgy mint a mesében, sokan megpróbálják elérni, de nem mindenkinek sikerül. Igaz, hogy ma sokan nem kifejezetten a mennyországba szeretnének eljutni, de azért mindenki szeretne olyan csodás aranyalmára” és „élet vizére” szert tenni, amelytõl egészségesek, hosszú életûek, örökké fiatalok és nem utolsó sorban boldogok lesznek. Mivel azonban nem mindenki tudja, hogy ezek a csodás dolgok hol vannak, sokan ott és úgy keresik, ahol és ahogyan nem találhatók meg. Sok csalóka „aranyhíd” létezik ma is a világban, amelyeken átkelve ideig-óráig úgy tûnhet, hogy valóban ez az út vezet az áhított boldogság felé. Van aki a mértéktelen szórakozásban, van aki egy jó állásban, a karrierben, vagy ellenkezõleg, a munkakerülésben, netán a csalásban, erõszakban, a kábítószerben, alkoholban, vagy más hasonlókban véli felfedezni a számára jó utat. A jó Isten viszont azt mondja nekünk, hogy csak egy út vezet ezekhez a javakhoz, mégpedig a szeretetnek az útja. Csak a szeretet szárnyain lehet átjutni abba az egészen más világba, Õhozzá, az Istenhez, akiben az élet és a boldogság forrása található. Minden ember szokott valamilyen szinten szeretni. Ahhoz azonban, hogy a jó Istenhez – magához a Szeretethez – eljussunk, nem elég akármilyen fajta szeretet. A jó Isten ezért nekünk is adott egy tükröt, amelybe beletekinthetünk, és amelyben láthatjuk, hogy miként kell élnünk, cselekednünk ahhoz, hogy az igazi szeretetnek az útján megmaradjunk. Ez a „tükör” nem más, mint maga az Úr Jézus. Õt kell követni ahhoz, hogy az igazi szeretet útján haladjunk. Ezért adta nekünk Jézus azt a parancsot, hogy úgy szeressük egymást, amint õ szeretetett minket (vö. Jn 15, 12). Õreá kell tekintenünk és néha el kell gondolkodnunk, hogy egy-egy adott helyzetben mit tenne Jézus? Ha az Úr Jézust valamelyest ismerjük – mivel tanultunk hittant, olvassuk vagy hallgatjuk a szentírást, és beszélgetünk vele, imádkozunk hozzá – akkor ilyenkor a lelkiismeretünkben, ebben a másik „tükörben”, amelyet a jó Isten minden ember lelkébe elhelyezett, látni, érezni fogjuk a helyes hozzáállást. Azt a helyes hozzáállást, amelyet nekünk is követnünk kell, ha nem szeretnénk letérni arról az útról, amelyen Jézus járt elõttünk. Mert Jézus az az út, amelyen járnunk kell, ha Istenhez, az Õ országába szeretnénk jutni. Jézus mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14, 6). Sok embernek néha nehéz úgy tekinteni Jézusra, mint mintaképre, akit követni lehet. Úgy gondolják, hogy mivel õ Isten is volt, õk pedig csak egyszerû emberek,

48

KEDVES GYERMEKEK

Kármel 2008/2

nem tudják mindenben követni az õ példáját. Ezért Isten megajándékozott minket egy másik tükörrel is, amelybe tekinthetünk: Szûz Máriával. Õ teljesen ember volt, olyan, mint közülünk bárki más, így tehát – Isten kegyelmével – teljesen követhetõ. A kereszten Jézus nekünk ajándékozta az õ édesanyját (Jn 19, 20). Szûz Mária azóta a mi édesanyánk is, mi pedig az õ gyermekei vagyunk. Minden kisgyermeknek az édesanyja szokott lenni az elsõ tükör, az elsõ példakép, akit követni próbál. Ilyen mintaképe, tükre volt Szûz Mária az õ fiának, a kis Jézusnak is. Ezért áldotta meg õt a jó Isten a kegyelmek teljességével, hogy az Õ Fiának méltó és jó édesanyja lehessen. És ezért mi is biztosak lehetünk abban, hogy ha Szûz Máriára tekintünk – ugyanúgy, mint ahogyan Jézusra tekintenénk (ahogy errõl elõbb beszéltünk) – õ bennünket is képes teljes biztonsággal Istenhez vezetni. Isten maga a Szeretet. Hogy milyen is ez az igazi szeretet, amely Istenben van, és amely szerint nekünk is élni kell, ha az Õ országába szeretnénk eljutni, az az Õ Fiában, Jézus Krisztusban lett számunkra láthatóvá és követhetõvé. Szûz Mária viszont az az ember, akiben ez az igazi szeretet a legjobban visszatükrözõdött, mivel õ volt az, aki Jézusnak nem csak a földi édesanyja volt, hanem a leghûségesebb követõje is. Errõl ezt tanítja az Egyház: „A keresztények … Máriára emelik szemüket, minthogy õ az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége elõtt. Amikor az Egyház áhítattal elmélkedik róla és az emberré lett Igének világosságában szemléli õt, tisztelettudó lélekkel hatol beljebb a megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonlóvá válik võlegényéhez (Jézushoz). Mária ugyanis oly bensõ helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfõbb titkait egyesíti és tükrözi magában; ezért dicsérete és tisztelete hatékonyan hívja Fiához, Fiának áldozatához és az Atya szeretetéhez a hívõket” (II. Vat. Zsinat, Lumen Gentium 65). Törekedjünk tehát úgy tisztelni az Úr Jézust és Szûz Máriát, hogy nem csak imádkozunk hozzájuk, hanem idõnként úgy is tekintünk rájuk, mint a mesebeli királyfi a tükrébe. Tegyük meg ezt a nagyobb, nehezebb döntések elõtt, de legalább a nap végén. Ekkor – mielõtt lefeküdnénk – tekintsük át a napunkat, és kérjük meg az Úr Jézust vagy (fõleg most, május hónapjában) Szûz Máriát, mutassa meg nekünk abban a bensõ lelki tükrünkben, a lelkiismeretben, hogy mi az, amiben követtük õket a nap folyamán, és mi az, amiben másként cselekedtünk vagy gondolkodtunk, mint ahogy õk tették volna a mi helyzetünkben. Amiben helyesen cselekedtünk, azt köszönjük meg Istennek, amiben pedig nem a szeretet szerint cselekedtünk vagy gondolkodtunk, ahhoz kérjük a továbbiakban az õ segítségüket. Ha így teszünk, meg fogjuk tapasztalni, hogy nem kell várni a halálunkig ahhoz, hogy az élõ vizek forrásához jussunk, hiszen Jézus megígérte, hogy az, aki hisz benne és követi õt, az már ebben az életben megtalálja az élõ vizeknek forrását, amely a lelke mélyén fog majd felfakadni (vö. Jn 4, 14; 7, 38). Tarzi a.

Kármel 2008/2

A SZENTMISE

49

HITTANSAROK A SZENTMISE (31) Az átváltoztatás utáni ima (3) A harmadik eukarisztikus imában (kánonban), miután azért imádkoztunk, hogy az Úr testében való részesedés által egy testté legyünk Szentlelkének erejébõl, a következõt kérjük Istentõl: „Õ tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget választottaiddal…” Az elõzõ részekben többször beszéltünk már az áldozatról, hiszen – mint már említettük – a szentmise nem más, mint Jézus Krisztus engesztelõ áldozatának a megjelenítése, és az ebben való részesedés. A most idézett euka-risztikus imarész egy plusz elemre világít rá ezzel kapcsolatban: az áldozatában való részesedés által, az Úr Jézus minket is be szeretne vonni személyesen az õ áldozatába, olyan formában, hogy mi magunk is Istennek szentelt örök áldozatok legyünk, és így, valóban eljuthassunk az örök üdvösségbe. Azt szoktuk mondani, hogy Jézus Krisztus áldozatának végtelen értéke van, és csupán ennek érdemébõl üdvözülhetünk. Ez teljes mértékben igaz, maga Jézus is többször beszélt errõl. Amikor például Szent Péter megkérdezte, hogy ki üdvözülhet, Jézus azt mondta neki: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges” (Mk 10, 27) – ezzel jelezve, hogy az ember bármit tehetne, az önmagában egyáltalán nem elégséges az örök élet elnyerésére. Az utolsó vacsorán, az eukarisztia alapításakor, Jézus kijelentette, hogy az õ áldozata mindenkiért van, azért, hogy bûneink bocsánatot nyerjenek. A bûnök bocsánatát a „feloldozás” szóval is ki szoktuk fejezni; ez arra utal, hogy a bocsánat egyúttal egyfajta felszabadítás bûneink kötelékétõl, amelyek gúzsba kötnek minket, és nem engednek, hogy Istenhez eljussunk. „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek” – mondta ezért egyszer azoknak a zsidóknak, akik azt gondolták, hogy nélküle, csupán saját jótetteik által képesek üdvözülni (Jn 8, 36).

50

A SZENTMISE

Kármel 2008/2

János evangéliumában Jézusnak van egy nagyon szép hasonlata arról, hogy milyen szorosan függünk tõle üdvösségünk szempontjából. „Én vagyok az igazi szõlõtõ, s Atyám a szõlõmûves. Minden szõlõvesszõt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen … Amint a szõlõvesszõ nem teremhet maga, csak ha a szõlõtõn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szõlõtõ, ti a szõlõvesszõk. Aki bennem marad, s én benne, az bõ termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szõlõvesszõt, és elszárad”. (15, 1-6). Ebben a hasonlatban Jézus két fontos igazságot mond ki egyszerre. Az egyik az, hogy nélküle semmit sem tehetünk. A másik pedig az, hogy azért kell vele közösségben maradnunk, mert csak így hozhatunk gyümölcsöt. „Gyümölcs” nélkül hiába hiszünk benne, hiába vagyunk a hit vagy a szentségek által valamilyen szintû külsõ közösségben vele, mert az Atya lemetsz majd róla, mint a szõlõmûves teszi ezt a terméketlen szõlõvesszõkkel. Mi is az a gyümölcs, ami tetszik Istennek, amit a Jézussal való közösség által hoznunk kell? Ugyanabban az evangéliumi részben Jézus ezt így magyarázza: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket” (15, 9.10.12). Mit is mond Jézus? Elsõsorban azt, hogy ez a vele való közösség tõle ered, õ kínálja fel nekünk szeretetét, amelyet nekünk csak el kell fogadnunk, és benne „megmaradnunk”. Miként maradhatunk meg Jézus szeretetében? Hasonlóan ahhoz, ahogy más személy szeretetében is: ha figyelünk rá, kedvében járunk, hallgatunk szavára, komolyan

Kármel 2008/2

A SZENTMISE

51

vesszük azt. Tehát ha Jézus akaratát, amely számunkra parancs formájában jelentkezik (mivel õ Isten, és Isten akarata mindig parancs, azaz kötelezõ érvényû), komolyan vesszük, és igyekszünk eszerint élni. Jézus itt nem sok parancsról, nem is a tíz parancsolatról beszél, hanem arról az egyrõl, amely mindezeket a parancsokat magában foglalja: a szeretet parancsáról. Ennek a szeretetnek viszont nem akármilyennek kell lennie, hanem olyannak, amilyennek az övé volt velünk szemben! Lehet, hogy úgy gondoljuk, nem is nehéz így szeretnünk egymást, de ebben tévedünk. Elég ha elképzeljük, miként szeretnénk a számunkra legkevésbé szimpatikus embert, mire lennénk képesek érte? Odaadnánk neki a legkedvesebb tárgyunkat, ha neki erre szüksége lenne? Vagy lemondanánk érte valami kedvenc szórakozásunkról, azért, hogy neki kedvébe járjunk? Pedig hol van még ez attól az igazi „ellenségszeretettõl”, amely Jézus szeretetében benne volt? Õ minden bûnös, hálátlan emberért képes volt kínhalált szenvedni, még Judásért, az õt igazságtalanul elítélõ zsidó fõpapokért és farizeusokért, vagy az õt kínzó katonákért is. Mert, amint Jézus mondja ugyanott: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (15, 13). Az õ barátjai pedig nem csak az õt szeretõ tanítványok, hanem mindenki, az õ ellenségei is. Hiszen Júdástól is azt kérdezte a Getszemáni kertben: „Barátom, miért jöttél?” (Mt 26, 50). Az ilyenfajta szeretet, mint amilyen Jézusban van, áldozatokkal jár. A mi szeretetünk sem lehet tehát áldozatmentes, ha mi is úgy szeretnénk szeretni, mint ahogy Jézus azt megparancsolta. Gondoljunk erre, amikor valami nehezünkre esik! Mert ilyenkor van az a pillanat, amikor a gyakorlatban eldönthetjük, hogy a szeretet által Jézusban maradunk-e, vagy sem. Ha önmagunkat legyõzzük, és nem csak arra tekintünk, ami nekünk kellemes, könnyû, hanem arra is, amit a szeretet, a másik ember java, vagy pedig maga a jó Isten kíván tõlünk, és aszerint igyekszünk cselekedni, akkor Jézusban maradunk, és megengedjük, hogy a bennünk levõ szeretete által, Istennek tetszõ gyümölcsöt érleljen bennünk. Mert a szeretet Istentõl van, nem pedig tõlünk (vö. 1Jan 4, 7). Amikor szeretünk, Istent engedjük mûködni bennünk, amikor önzõk vagyunk, akkor az Õ mûködését fojtjuk el magunkban. Azért mondja Jézus, hogy ha teljesítjük parancsát, azaz igyekszünk szeretetben élni, akkor megmaradunk az õ szeretetében, és így Istennek tetszõ gyümölcsöt hozunk õáltala, aki ilyenkor bennük és általunk szeret. Amikor tehát azt kérjük az eukarisztikus imában, hogy Krisztus, az õ áldozatában való részesedés által tegyen bennünket is Istennek szentelt élõ áldozatokká, azért imádkozunk, hogy Krisztus szeretetáldozatában való részesedésünk ne legyen pusztán külsõdleges, terméketlen, hanem tegyen minket is képessé arra, hogy õt kövessük a szeretet útján, és így gyümölcsöt teremjünk, maradandó gyümölcsöt. Mert csak ezáltal válik hasznunkra Krisztus áldozata, csak így maradunk vele valódi közösségben, amely nem csak ideig-óráig tart, hanem egy örökkévalóságon keresztül. Tarzi a.

52

A KÁRMELITA CSAKÁD MINDEN TAGJÁNAK

Kármel 2008/2

Kármel 2008/2

A KÁRMELITA CSAKÁD MINDEN MAGYARORSZÁGI TAGJÁNAK

53

A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA

A KÁRMELITA CSALÁD MINDEN MAGYARORSZÁGI TAGJÁNAK!

A KÁRMELITA CSALÁD MINDEN TAGJÁNAK!

Mi, a Magyar Kármelita Család elöljárói és képviselõi második alkalommal gyûltünk össze, ezúttal Attyapusztán, a Rendtartomány Lelkiségi Központjában, a Kármelhegyi Szûzanya Segítõ Nõvérei vendégeként. Mostani találkozónk választott témája az imádság volt. Ahogy Szent Terézia anyánk megfogalmazza: az Úrral való barátság története. S még egyszerûbben kifejezve az Õ szavaival: nézni Õt. Isten jelenlétében élni szüntelenül; reggeltõl estig, és estétõl reggelig. Ahogy ezt már Regulánk is elõírja: „Elmélkedjenek éjjel-nappal az Úr törvényérõl”! Kármelita Családunk közös kincse, gyökere és forrása az imádság. Ahogy azt XIII. Leó pápa is megfogalmazta: „imádság nélkül semmi a Kármel”. Családunk közös nyelve ez az imádság, ahogyan azt szentjeink tanítják; különösképpen is Avilai Szent Terézia anyánk és Keresztes Szent János atyánk. Mi mindannyian ugyanazt értjük az „imádság” szó alatt. Talán ezért is fontos és nagy élmény számunkra újból és újból a közös találkozás és a közös imádság. Amikor kezdjük felfedezni, amikor kezdjük megélni az egységet a Kármelita Családban, akkor úgy gondoljuk, hogy az imádság az elsõ és az egyik legfontosabb összekötõ elem közöttünk. Mi mindannyian ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezért mi, a Magyar Kármelita Család elöljárói és képviselõi fontosnak tartjuk imaéletünk megerõsítését. Fontosnak tartjuk az egyéni és a közösségi ima megélését, hiszen ebbõl forrásozik minden. Fontosnak tartjuk az egymásért, egymás közösségeiért végzett imákat. Hordozzuk egymást az Úr elõtt! Fontosnak tartjuk a közösen szervezett lelkigyakorlatokat, ahol közösen imádkozva, még jobban tanúságot tehetünk a kármelita lelkiségrõl. És fontosnak tartjuk a közösen szervezett tanulmányi lehetõségeket is, ahol egymástól, de egy irányba nézve, egymás mellett, egymást támogatva is sokat tanulhatunk, növekedhetünk az imádságban, ami közös kincse és nyelve a Kármelita Családnak. Ezért arra buzdítjuk az egész Kármelita Családot, hogy az imádságban megerõsödve járuljunk hozzá a Magyar Kármel megújulásához! Végezetül azt is elhatároztuk, hogy legközelebb november folyamán fogunk összejönni Budapesten a Jézus Isteni Szívérõl Nevezett Kármelita Nõvérek házában és következõ témánk a „hivatás” lesz.

Mi, a Magyar Kármelita Család elöljárói és képviselõi elsõ alkalommal gyûltünk össze Budapesten, a kármelita atyák rendházában. A mai idõkben, amikor annyi széthúzás van, fontosnak és példaértékûnek érezzük ezt a találkozót, a kármelita család és lelkiség egységének megvallását. Meg akarjuk hallani Urunk hozzánk intézett szavát: „Legyenek mindnyájan egy. Amint Te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek õk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21) Ennek a tanúságtevõ egységnek a keresését elsõsorban magunkban, a Kármelita Családban kell elkezdenünk. A mai idõkben, amikor annyi az önzés, fontosnak és példaértékûnek érezzük közösségeink karizmáinak, gazdagságának kölcsönös felfedezését és elismerését. Hisszük, hogy kölcsönösen tudjuk egymást gazdagítani a tökéletesség útján, a Kármel hegyére vezetõ úton, Krisztus felé. Bár a kármelita lelkiségen belül különbözõ feladatokat kaptunk, ezeket fel tudjuk és fel is akarjuk használni egymás kölcsönös épülésére. Emlékezzünk az Apostol szavaira: „A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. … Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. … Isten határozta meg mindenegyes tag feladatát a testben, tetszése szerint.” (1Kor 12,12-20) Keresni akarjuk ezért az együttmûködés különbözõ lehetõségeit. Bár már eddig is sokszor és sokféle módon tudtuk egymást segíteni és gazdagítani, úgy gondoljuk, hogy ezek lehetõségeit még tovább lehet bõvíteni. Ezért mi, a Magyar Kármelita Család elöljárói és képviselõi kinyilvánítjuk készségünket a rendszeres találkozásra, megbeszélésre, az együttmûködések keresésére és megvalósítására. És erre szeretnénk benneteket, a Kármelita Család minden tagját is buzdítani: Keressétek az egységet! Ismerjétek meg egymás karizmáit! Keressétek az együttmûködés különbözõ lehetõségeit! Ne engedjetek a széthúzás és az önzés kísértésének! Ehhez kérjük a Szentháromságos Egy Isten áldását a Kármelhegyi Boldogasszony, Rendalapítóink és Kármel minden szentjeinek közbenjárására! Szeretettel és imával: P. Kovács Csaba Albert OCD

A Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány Tartományfõnöke

Az Üdvözítõrõl nevezett M. Petra OCD A Magyarszéki Sarutlan Kármelita Nõvérek képviselõje

Szeretettel és imával: P. Kovács Csaba Albert OCD

Jézusról nevezett Margit Teréz n. OCDA A Kármelita Segítõ Nõvérek Vezetõ Nõvére

Dr. Vén Emõke Terézia OCDS A Világban Élõ Kármeliták Országos Elnöke

A Jézus Isteni Szívérõl nevezett Kármelita Nõvérek lelki támogatásával. (Sajnos õk a találkozón nem tudtak részt venni, mert éppen a Generális Anya vizitál náluk.) Budapest, 2007. november 30.

A Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány Tartományfõnöke

Az Üdvözítõrõl nevezett M. Petra OCD A Magyarszéki Sarutlan Kármelita Nõvérek képviselõje

Oltáriszentségrõl nevezett M. Erzsébet n. A Jézus Isteni Szívérõl nevezett Kármelita Nõvérek képviselõje

Jézusról nevezett Margit Teréz n. OCDA

A Kármelita Segítõ Nõvérek Vezetõ Nõvére

Attyapuszta, 2008. április 8.

Dr. Vén Emõke Terézia OCDS

A Világban Élõ Kármeliták Országos Elnöke

54

A MEGSZENTELT ÉLET ÜNNEPE A MISKOLCI KÁRMELBEN

Kármel 2008/2

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata

A MEGSZENTELT ÉLET ÜNNEPE A MISKOLCI KÁRMELBEN 2008. február 2.-án, délután 15 óra. A szokatlanul korai idõpont ellenére hívogatóan tárva a miskolci kármelita templom ajtaja. Lelkes kis csapat gyülekezik. Világban Élõ Kármeliták. Jönnek megünnepelni a megszentelt élet világnapját, megújítani fogadalmaikat. Várja õket a Kármelhegyi Boldogasszony, aki bevezette õket Kármel szent földjére, várja õket az Oltáriszentségben jelen levõ Mester, akinek hívására valamikor hármas ígérettel kötelezték el magukat, hogy a világban, világi körülmények között a Kármel szellemében, a Kármel karizmája szerint éljenek. Tiszteletre méltó társaság. Vannak közöttük idõs, megfáradt testvérek, akik már csaknem hatvan éve élik a megszentelt élet e tiszteletre méltó formáját, vannak akik üldözést, többéves munkatábort szenvedtek el hitük megvallásáért, vannak, akik több-kevesebb ideje töltik be a gyertya szerepét, hogy miközben égnek, fényt, világosságot és meleget árasztanak kihalt világunkba. Rózsafüzér imádság, szentségimádás, szentmise, ígéretújítás, testvéri találkozás a mai nap fõ eseményei. A rózsafüzér elmondásával, titkainak elmélkedésével köszönjük meg a Kármelhegyi Szûzanyának, hogy bevezetett a Kármel szent földjére, hogy befogadott anyai palástja alá, hogy bemutatott bennünket Szent Fiának, hogy megerõsítse hivatásunkat, és a mai napig megõrzött bennünket e kegyelmi állapotban. A szentségimádás meghitt perceiben kértük az Urat, hogy bocsássa meg bûneinket, közömbösségünket, amit a megszentelt élet fogadalmai, ígéretei ellen elkövettünk. Az elõimádkozó nõvérünkkel együtt nagy bizalommal kértük az Urat, bocsássa meg nekünk az el nem mondott vagy közömbösen végzett zsolozsmáinkat, kötelezõ imádságainkat, az elmélkedésbõl ellopott perceket, azt, hogy nem egyszer engedtünk a világ csábításainak, vagy túlságosan is ragaszkodtunk a megszerezhetõ földi javakhoz… És akkor ott, az áhítatos csendben éreztük, hogy Õ újra és újra megbocsát, megmossa lelkünket a Bárány vérével, és így, megtisztult lélekkel végezhettük el, újíthattuk meg fogadalmainkat, ígéreteinket. A szentmisében az evangélium után az oltárról meggyújtott gyertyák fényében Elek atya elõimádkozása mellett elõször örökfogadalmasaink újították meg fogadalmaikat, majd a szent lángot tovább adva ígéretet tett testvéreink mondták el lelkesen az Elek atya által elõremondott szent szöveget. A szent liturgia végén örömmel vettünk részt új rendtársunk, Márta nõvérünk befogadásán, beöltözésén. A közösen elvégzett szentáldozás tette teljessé a mai nap szent liturgiáját.

Kármel 2008/2

NAGYBÁNYAI BESZÁMOLÓ

55

Este a minorita atyák rendeztek rövid agapét a Miskolcon mûködõ szerzetesrendek tagjai számára. Teréz Anya leányai, ferences kisnõvérek, irgalmas nõvérek, jezsuiták, minorita testvérek, a ferences világi rend tagjai és a kármelita világi rend (VÉK) tagjai ismerkedtek egymással, a különbözõ rendek karizmáival. Élénk baráti és testvéri közösségben jó volt ezen a szent napon Világban Élõ Kármelitának lenni. Róbert testvér

Máriának vállruhája rajtunk… A Skapuláré Társulatok rovata

NAGYBÁNYAI BESZÁMOLÓ Nagy öröm ért bennünket nagybányai skapulárésokat. Az év elején ugyanis megérkezett Rómából a Kármelita Rend Legfõbb Elöljárójának az a levele, amelyben megalapítja a nagybányai Skapuláré Társulatot. Több éve készülünk már erre a számunkra jelentõs eseményre. Ez év április 23-án megtartottuk a nagybányai Skapuláré Társulat találkozóját, amelyen 55 személy vett reszt. Programunk szentmisével kezdõdött, amelyet Anderko Otto és Lieb József atyák tartottak. A szentmise keretén belül azok a skapulárés tagok, akik több éve együtt imádkozunk, elkötelezõdtünk az újonnan alakult Skapuláré Társulatba. A szentmise végén Lieb József kanonok úr beszéde következett. Nagyon szépen és mélyen szólt a skapuláréról és az ezzel járó kötelezettségekrõl. Majd felolvasta Tarzíciusz atya üzenetét, és egy kis elmélkedéssel zárta. Ezek után a Társulat vezetõjének beszámolója következett. Bár az évek során sokan lemorzsolódtak az induló tagok közül, jelenleg is szép számmal vannak, akik aktívan részt vesznek a Társulat találkozóin és apostolságában. A csoport 46 személybõl áll. Ezen kívül van még két másik kisebb csoport is 14 ill. 10 taggal, akik a nagybányai csoportból nõttek ki, és külön, Nagybánya környékén találkoznak, ahonnan most is bejöttek a találkozóra. A Skapuláré Társulat tagjai nagy örömmel vették tudomásul a római jóváhagyást. Tudjuk, hogy ez a jóváhagyás kötelez bennünket. Eddig is ennek szellemében igyekeztünk élni, ezek után igyekezünk buzgóbban megélni elkötelezettségeinket.

56

NAGYKÁROLYI SKAPULÁRÉS HÍREK

Kármel 2008/2

Társulatunk egy élõ közösség, hiszen az imádság mellett részt veszünk a szeretetszolgálatban is. Rendszeresen látogatjuk a kórházban levõ betegeket és az otthon egyedül élõ idõseket, hogy egy kis szeretetet és örömet vigyünk nekik. Úgy érezzük, hogy ez egy olyan fajta megbízás, amit a Szûzanya kér tõlünk Szent Fia nevében. Azt kéri, hogy szeressük Szent Fiát és felebarátainkat, ahogyan õ szeretett minket. Mindezt pedig az Õ nevében tegyük. Hiszen Õ vont bennünket palástja alá, és mi szeretettel és tisztelettel viseljük a kis vállruhát, amely a mi Édesanyánkhoz köt minket. A találkozó közös ebéddel, majd megbeszéléssel folytatódott. A napot közös imával fejeztük be. Erõss Mária

NAGYKÁROLYI SKAPULÁRÉS HÍREK 1. A nagykárolyi Szentlélek plébánián 2005. október 15-én alakult a Skapuláré imacsoport. Lelki vezetõje Ft. Borota Ottó atya. 20 tagja van a csoportnak, és minden hónap második szombatján tartjuk összejöveteleinket. A kármelita lelkiségbõl újból és újból lehet lelki erõt meríteni a mindennapi küzdelmeinkhez. Szépek a szentírási részek, amiket felolvasunk és közösen megbeszélünk. A Szatmári Egyházmegyében az Imádság Éve van és örülünk, hogy lelkivezetõnk elmélyíti Marcell atya tanításait az imáról és az elmélkedésrõl a „Kolostori iskola a Kármelen” címû könyve alapján. A Nagyböjt elején 7-en részt vettünk Tasnádon a lelkigyakorlaton, amelyet kármelita atya vezetett, és megszívlelhettük a gyakori gyónásra való buzdítást: úgy tudunk elõrehaladni a lelki életben, ha gyakran megtisztítjuk lelkünket a bûnbánat szentségében. Nagy öröm a közösség számára, hogy 2008. március 20-án N. Ft. Schömberger Jenõ püspök úr engedélyezte, hogy közösségünk Skapuláré Társulattá alakuljon. Jelenleg még csak a Kármelita Rend római elöljáróságának jóváhagyását, ill. az általuk történõ megalapítást várjuk. Megválasztottuk tisztségviselõinket: Varga Jolán – elnök, Kese Ibolya – alelnök, Bárth Valéria – pénztáros személyében. Kocsis Katalin testvér vezetésével, a fiatalokat is bevonva a Skapuláré rózsafüzért és litániát mondjuk hetente egy alkalommal a szentmise elõtt. 2. Ifjúsági Skapuláré imacsoport alakult a Kalazanczi Szent József líceumban az idei Nagyböjt kezdetén. Lelkivezetoje Ft. Seffer Dániel és 20 diák tartozik hozzá. Célkitûzése, hogy a Skapuláré társulat szellemében imádkozzanak és éljenek, minél jobban betekintést nyerve a kármelita lelkiségbe. A csoport tagjai minden nap imádkoznak egymásért, a bûnösökért és különféle egy elõre meghatározott szeretetgyakorlat által próbálnak engesztelni a világ bûneiért. Tudatosan a Szûzanya tiszteletét és szeretetét próbálják elõmozdítani környezetükben és az iskolában. Havonta 1-2 alkalommal találkoznak, közösen imádkoznak és megosztják egymással tapasztalataikat. 3. Örülünk, hogy Nagykároly környékén érdeklõdés van a Skapuláré Társulat iránt: Mezõfényen, Nagymajtényban és Csomaközön is. Pálinkás Gabriella

Kármel 2008/2

GONDOLATOK ÖRÖMRÕL, FÁJDALOMRÓL

57

OLVASÓINK ÍRTÁK GONDOLATOK ÖRÖMRÕL, FÁJDALOMRÓL Öröm, hogy reggel felébredek, a napsütés, a madárfütty, egy mosoly, a tavasz szineiben pompázó falevelek. Ha egy ismerõs rámköszön az öröm, szívbõl jövõ szavak, egy-két szép gondolat, ha az ember a munkájával halad. Öröm, ha valaki érzékeny a szépre, jóra, fogékony a nemes, igaz szóra. Öröm a szép zene, felhõk fölé repülök vele, egy kicsit ott is maradok, egy kicsit belezuhanok. Öröm egy jól sikerült ima, öröm, ha Uram Hozzád szólhatok, hogy szívemben Neked lakást adhatok, s hogy elcsendesedhetek Benned. Öröm és fájdalom, nem elválasztható két fogalom. Fájdalom nélkül nincs öröm, s öröm nélkül nincs fájdalom. Az öröm néha elvakít, a fájdalom emberségre tanít. A fájdalom óráiban kovácsolódik a Lélek, érik tisztul, hogy kedvesebb legyen Mesterének. A fájdalom néha örömmé lehet, ha felajánlva menthetünk vele Lelkeket, figyeljük csak a Szenteket. Ha életünk oly részéhez érkezünk, amikor nagyon nyomasztó, kínzó a fájdalom, viseljük fogainkat összeszorítva, ebben segít a Keresztfa.

Hammerné Nemes Katalin

58

A KÁRMEL LÁTÓHATÁRA - KONTEMPLATÍV IMA A KÁRMELBEN

Kármel 2008/2

KÖNYVAJÁNLÓ A KÁRMEL LÁTÓHATÁRA Kontemplatív ima a Kármelben „Uram! Taníts meg minket imádkozni” – mondják a tanítványok Jézusnak (Lk 11,1)17. Van-e ennél döntõbb jelentõségû kérés? Ha imádkozni tanulunk, élõ kapcsolatot akarunk fenntartani Istennel, így az élet egy úttá válik, amely egyenesen a célba vezet. Imádkozni mélységesen emberi. Nem imádkozni embertelen. Ha Istennel való kapcsolatunkat elhanyagoljuk, létezésünk elveszíti helyes irányát. Az ima nem valami felépítendõ dolog. Az igazi ima már és mindig itt van. Megkereszteltként, lelkünk mélyén párbeszéd zajlik az Atya és a Fiú között a Lélekben. Az ima ebben a szentháromságos párbeszédben áll. Bennünk lakik. Az ima részünkrõl abban áll, hogy felfedezzük, hallgatjuk õt, és engedjük, hogy a Szentháromságnak ez az imája elárassza mélységeinket. Ez pedig azt jelenti, hogy az ima egyre egyszerûbbé válik. Imánk leegyszerûsödése az egyik legmegbízhatóbb jele annak a felismerésnek, hogy nem járunk rossz úton. A meditáció kifejezés könnyen megtévesztõ lehet. Az igazi imádság inkább ahhoz a felfedezéshez vezet, hogy mi magunk „vagyunk” az ima. Jézus „az énje gyökeréig ima” (Hans Urs von Balthasar), és ez ránk is vonatkozik. Ezért saját „ima-létünk” felfedezése egyben igazi önazonosságunk felfedezése is. Keresztes Szent János a leegyszerûsödés útján megbízható idegenvezetõ. Az egyházban betöltött küldetésének egyik fontos része, hogy õ az ima nagy leegyszerûsítõje. Arra tanít, hogy ne legyünk bõbeszédûek és túlságosan aktívak az imában. Fõként azonban az „érzékek” területe, az emocionális sík elhagyására tanít bennünket, valamint arra, hogy fedezzünk fel egy mélyebb réteget, amit 16

A szerzõ által a Szentírásból vett idézetek fordításait a Szent Jeromos Bibliatársulat gondozásában kiadott és a Neovulgáta alapján fordított Szentírásból vesszük: Szentírás, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997.

Kármel 2008/2

BETLEHEMI BOLDOG MIRJAM ÉLETE

59

õ „szellemnek” nevez. Itt többé már nem hagyjuk magunkat elsodorni a természetüknél fogva változékony érzelmek által. Ebben a mélységben a hit lámpása világítja meg az utat, de nem egyfajta teoretikus hité, hanem egy élõ, egzisztenciális hité. Olyan hité, amely azt sugallja, hogy Isten szerelmes belénk, és hogy szeretõ tekintete mindig mindegyikünkön rajta pihen; valamint, hogy Isten nincs intenzívebben jelen, amikor érzékeljük jelenlétét, és nincs kevésbé jelen akkor sem, amikor teljesen száraznak érezzük magunkat. Ez a hit megszabadít az illúziótól és fõként a félelemtõl, hogy talán el vagyunk választva Istentõl. Istent lélegezzük be, az õ szeretetében úszunk, nem kerülhetjük el az õ gyöngédségét. Õ mindig jelen van és mindig ugyanaz. Jelenléte és szeretete sohasem függ attól, amit érzünk. Az érzékek síkjáról a szellem síkjára való átmenetet nevezik az „érzékek éjszakájának”. Ez az éjszaka magában foglalja a meditációból a szemlélõdésbe való átmenetet. Keresztes János szóhasználatában a meditáció aktív imát jelent, amikor a hit titkairól elmélkedünk, az Úrral társalgunk, röviden: amelyben képességeinket használjuk. A szemlélõdés csendesebb ima: kiszolgáltatjuk magunkat az Úr szeretõ tekintetének, és engedjük, hogy átjárjon bennünket. A szavak átadják a helyet a csendnek és magának az odahallgatásnak. Van egy másik éjszaka is, amelyrõl itt nem esik szó: a szellem éjszakája, ahol – a keresztségben már útjára indított, és benne végre teljesen megvalósuló – kopernikuszi fordulat megy végbe: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Az érzékek éjszakája az aktív imából a szemlélõdõ imába vezetõ döntõ jelentõségû szakasz. Ez az átmenet képezi e kis könyv témáját. Fr. Wilfrid Stinissen OCD

A KÁRMEL LÁTÓHATÁRA AZ ISTENI SZERETET LÁNGJA Betlehemi Boldog Mirjam élete „…örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben…” (1Pét 4,13) A Megfeszített Jézusról nevezett Boldog Mirjam a Szentföld szülötte. Életét, gondolatait olvasva megérint bennünket a levegõnek az a különös illata, amely Isten jelenlétével van tele, és amely a Kármelnek is sajátja. Látjuk Mózest, aki visszatartja az Úr haragját, hogy el ne pusztítsa a népet. Mirjam nõvér mindenki szenvedését magára akarja venni isteni Mestere példájára. Számtalanszor megvallja gyöngeségét, mégis egészen belehelyezkedik Isten akaratába.

60

BETLEHEMI BOLDOG MIRJAM ÉLETE

Kármel 2008/2

– Ezt mondja az Úr: „A rózsák másoknak szólnak, csak a tövisek a tieid!” Hirtelen öt rózsa nyílt, és mindegyiket másnak adták, nekem csupán a tövisek maradtak. Még az illatukat sem hagyták meg nekem. – Nem baj, csak Jézus legyen elégedett! – Mondjátok meg a rózsatövek Urának, zárja el a rózsákat! – Isten belemeríti õt a szenvedések tengerébe, hogy saját társává tegye a megváltás nagy mûvében. Eközben szíve megtisztul, és homlokán megjelenik a Bárány jele. Írástudatlan, ezért nem lehet kórusnõvér; segítõ nõvérként szolgál, fõként konyhai munkát végez, késõbb a betlehemi alapításnál õ vezeti az építkezést. A szentek mély emberi vonását hordozza: nap mint nap megküzd önmagával, szembesül hibáival, keservesen bánja azokat és Istenhez menekül. Közben észrevétlenül szentté lesz a kegyelem megtisztító fürdõjében. Az Úr rendkívüli természetfölötti ajándékokkal halmozza el, ugyanakkor állandóan érezteti vele kicsinységét, bûnös emberi voltát, hogy a gõg szele meg ne érinthesse. – Az igazi kegyelem vezet csak a teljes kiüresedéshez – mondja. Szüntelenül hálát ad Istennek, hogy megmutatja neki az ember, önmaga „semmi voltát”, és ennek jobban örül, mint akármilyen csodának. Alázata és engedelmessége megóvja az õsellenségtõl, és kipróbálttá teszi a küzdelemben. Mérhetetlenül sokat szenved. – „… látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s az embereknek is.” (1Kor 4,) – Egyszerûsége mégis magával ragadó: az extázisokat „alvásoknak” nevezi, a stigmákat pedig betegségnek és megszégyenítésnek véli. Buzgón könyörög az Úrhoz, vegye el a látható jeleket, és csak a fájdalmat hagyja meg. Életét betölti a szenvedés misztériuma. – „… akiket szeretek, azokat korholom és megfenyítem …” (Jel 3,19); „Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?” (Zsid 12,7) – Isten gondolatai nem a mi gondolataink, útjai nem a mi útjaink… – Nem értjük, mi történik. – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki õbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) – Az Úr idõrõl idõre kiválaszt férfiakat és nõket, akik testükben kiegészítik, ami Krisztus szenvedésébõl hiányzik, testének, az egyháznak javára (vö. Kol 1,24). – Ez a Kármel egyik ismertetõ jegye. A mi kis arab nõvérünk lángol az istenszeretettõl, amely szent õrültségre ragadja: Krisztus minden szenvedését magának akarja, hogy a távollevõket közel vezesse. Testében is megkapja Jézus öt szent sebét és a töviskoronát. A Kereszt menyasszonyának hívják, mert Krisztus szerelmese és az õ nyomában jár.

Kármel 2008/2

„IGAZ VALÓSÁG”

61

Amikor reá tekintünk, mégse a rendkívüli kegyelmek sokasága érintsen meg, hanem az a páratlan természetesség és egyszerûség, amellyel valamennyit fogadja és megéli! Nem tartja különleges teremtménynek magát, hanem Isten irgalmassága legnagyobb jelének, hogy még õt is meghívta az üdvösségre. A püspök kéri Mirjam nõvér elöljáróit, jegyezzék le gondolatait, amelynek többségét extázisban közli. Sokszor gondot okoz a hallottak leírása, mivel töri a francia nyelvet és arab mondatszerkesztést használ, így legmélyebb gondolatai is igen egyszerû formát öltenek. Kelet nyelvezete és képi világa jelenik meg mondataiban. Mirjam nõvér a vigasztaló Szentlélek tiszteletének apostola is. – Közösségek kutatnak új ájtatossági formák után, s közben elhanyagolják a Szentlélek hagyományos tiszteletét, még a szemináriumokban is. Egymás üldözése és féltékenység uralkodik a szerzetesrendekben, ezért van sötétségben a világ – mondja elragadtatásában. Józansága a Szentlélek gyümölcse, akit szüntelenül kér a maga és az egyház minden tagja számára. II. János Pál pápa 1983-ban avatta boldoggá. Amikor ismertette Boldog Mirjam életét, kiemelte óriási jelentõségét a mai világban, amikor a Szentföld állandóan véres az összetûzésektõl. A kereszt és a béke az én részem – mondta Boldog Mirjam nõvérünk. Kérjük közbenjárását, hogy a Közel-Keleten élõk és a velük compassio-ban lévõk hosszú szenvedése – a vigasztaló Szentlélek által – hozza meg Krisztus békéjét az emberi szívekbe, s teremje meg gyümölcsét a Szentföldön és az egész világon! A magyarszéki kármelita nõvérek Megrendelhetõ: Sarutlan Kármelita Nõvérek; 7396 Magyarszék, Kolostor 1. www.karmelita.hu

„IGAZ VALÓSÁG” Marton Marcell kármelita atya versei Elkészült Marcell atya verseinek CD kiadása. Hamarosan kapható lesz a kármelita rendházakban. Az egyik felvételen maga a szerzõ adja elõ a Jótanács Anyja címû költeményét. A következõ verseket hallhatjuk a CD felvételen: Édesanya; Jótanács Anyja; Emésztõ vágy; Kiáltás; Akkor; Tõrök alatt; Áradás 1; Áradás 2; Beteljesülés; Édes eszmélkedés; Szeretet Óceánja; Egy nagyothalló éneke; Szépszeretet; Két szem; Merre, meddig; Legyek szent; Számvetés; Költõi próza; Szépszeretet Anyja; Legyek Jézus!

62

HÍREK-ESEMÉNYEK

Kármel 2008/2

Kármel 2008/2

HÍREK-ESEMÉNYEK

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

63

Kármel liturgikus naptár MÁJUS

Születésnap Örömmel adunk hírt arról, hogy tartományunk exprovinciálisa Rumi Tamás atya idén, április 28.-án ünnepelte 90. születésnapját. A magyar rendtartomány különösen is sokat köszönhet Tamás atyának, aki a szerzetesrendek újraindulása után nagyon nagy lélekkel áldozta magát a magyar Kármelért. Fiatal rendtársak is sokat köszönhetünk neki látva életpéldáját, tanulva bölcsességébõl, emberés Istenszeretetébõl. Mivel Tamás atya egészségi állapota nem teszi lehetõvé, hogy õt ünnepélyesen közösen is köszöntsük, ezért minden kedves olvasónak az imádságába ajánljuk szeretett jubilánsunkat. Rendtársai a székesfehérvári papi otthonban köszöntöttük Tamás atyát. Tartományi káptalan Idén zajlanak a tartományi választókáptalanok az egész Kármelita Rendben. Magyarországon 2008. július 7-12 között lesz a választásokkal egybekötött tartományi káptalan (tanácskozás), ahol a káptalani tagok 3 évre megválasztják az elöljárókat. Imádkozzunk közösen, hogy a Szentlélek vezesse Tartományunkat, elöljáróinkat. A Kármelita Kispapok Neveléséért, P. Marton Marcell Boldoggá Avatásáért Alapítvány (adószám: 18055359-1-41, cím: 1134 Budapest, Huba u. 12.) hálásan köszöni mindazoknak, akik 2007. évben adójuk 1%-ával támogatták az alapítványt céljainak megvalósításában. Az így befolyt 1.481.076 Ft-ot az alapítvány céljainak megfelelõen, a budapesti rendház felújításának támogatására fordítottuk, ahol kispapjaink nevelése folyik. A következõ Kármel szám – rendhagyó módon – nem a megszokott formátumban fog megjelenni. Idén szeretnénk újból kiadni – megújított, bõvített formában – a már rég kifogyott Skapuláréról szóló füzetet. Az idei Kármel 3-ik száma tehát a Skapuláré füzet lesz. Több oka is van, hogy miért e megoldás mellett döntöttünk. Az egyik az, hogy minél több személyhez, így a Kármel újság olvasóihoz is szeretnénk eljuttatni ezt a kármelita vállruháról szóló értékes füzetet. Másodsorban azért, mert – miként a hírekben olvashatták – nyáron lesz tartományunkban a választókáptalan. Az erre és a többi nyári programra való felkészülés elég intenzívvé teszik majd számunkra az elkövetkezõ hónapokat. Mivel nem sok idõnk marad mindkét kiadvány megjelentetésére, ezért is gondoltuk erre a megoldásra. Reméljük, a kedves olvasók örömére is.

16. péntek Boldog Stock Simon atya – választható emléknap (21. szerda Keszthely: templomszentelés évfordulója – fõünnep) 22. csütörtök Szent Joachima de Vedruna y Mas – választható özvegy és nõvér emléknap 25. vasárnap Pazzi Szent Magdolna nõvér – elmarad 29. csütörtök Szent Kelemenrõl nev. B. Elia nõvér – választható emléknap

JÚNIUS 7. szombat 12. csütörtök 14. szombat

Szent Bertalanról nevezett – emléknap Boldog Anna kármelita nõvér Boldog Alfonz Mária Mazurek vértanú – választható emléknap Boldog Mária Candida nõvér – választható emléknap

JÚLIUS 13. vasárnap 16. szerda 17. csütörtök 19. szombat 20. vasárnap 24. csütörtök 27. vasárnap 28. hétfõ

Los Andes-i Szt. Teréz nõvér – elmarad KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY – fõünnep A Compiegne-i vértanú kármelita nõvérek – emléknap Az isteni kegyelem anyja – emléknap Szent Illés próféta – elmarad Boldog Mária Pilar, Terézia Garcia, – választható Mária Angeles Guadalajara-i vértanú nõvérek – emléknap vagy: B. Maria Mercedes Prat nõvér – választható emléknap Boldog Titus Brandsma atya – elmarad Boldog Soreth János atya – választható emléknap

Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése: Avilai Szent Teréz: Ö– Önéletrajz TU – Tökéletesség útja BV – Belsõ Várkastély Alap. – Alapítások könyve EÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – Levelek

Keresztes Szent János: KU – A Kármelhegy útja Éj – A lélek sötét éjszakája SzÉ – A szellemi páros ének ÉSz – Élõ Szeretetláng L– Levelek

A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi. A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft (postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be.

TARTALOMJEGYZÉK BEKÖSZÖNTÕ …………………………… LELKISÉG ………………………………… Elmélkedés a lelki anyaság titkáról … Anyja vagyok a szépszeretetnek …… Magnificat …………………………… A kis Szûzanya tisztelete Marcell atya lelkiségében …………… Szépszeretet, avagy néhány gondolat a nõi hivatásról …………… ELMÉLKEDÉS …………………………… „Én vagyok a feltámadás és az élet!” … „Békességem hagyom rátok, az én békémet adom nektek.” ……… Aki Van ……………………………… KARMELITIKUM ………………………… Lakásról lakásra az életszentség útján … NEM CSAK GYERMEKEKNEK …………… A tükör ……………………………… Kedves Gyermekek …………………

1 2 2 9 11 14 28 30 30 31 34 35 35 40 40 46

HITTANSAROK …………………………… A Szentmise…………………………… A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA ………………… A Kármelita Család minden tagjának… A Kármelita Család minden magyarországi tagjának ……………… A megszentelt élet ünnepe a miskolci Kármelben ……………… Nagybányai beszámoló ……………… Nagykárolyi skapulárés hírek ……… OLVASÓINK ÍRTÁK ……………………… Gondolatok örömrõl, fájdalomról …… KÖNYVAJÁNLÓ …………………………… Kontemplatív ima a Kármelben …… Az isteni Szeretet lángja …………… „Igaz valóság” ……………………… HÍREK–ESEMÉNYEK …………………… Hírek–Események …………………… Kármel liturgikus naptár ……………

49 49 52 52 53 54 55 56 57 57 58 58 59 61 62 62 63

A Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány lelkiségi lapja. Megjelenik kéthavonta, minden páros hónapban. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 1134 Budapest, Huba utca 12. Telefax: (1) 350 0867, E-mail: [email protected] Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected] Tel.: (96) 618 833, Fax: (96) 618 864 A kiadásért felel P. Kovács Cs. Albert O.C.D. tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D. Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Borítóterv: Fehér Márta Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

Számlaszámaink: Sarútlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: HVB 10918001-00000020-63350005 (a folyóirat erre a számlára megy) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001 Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ. fr. Rafael

Recommend Documents