Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán

2012 augusztus 02. Flag

1

Értékelés kiválasztása Még Givenincs Bárdossy értékelve László beszéde Give Bárdossy László beszéde Give Bárdossy László beszéde Mérték Give Bárdossy László beszéde Give Bárdossy László beszéde

az az az az az

utolsó utolsó utolsó utolsó utolsó

szó szó szó szó szó

jogán jogán jogán jogán jogán

1/5 2/5 3/5 4/5 5/5

"Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére teszem". -kezdte beszédét az utolsó szó jogán Bárdossy László Miniszterelnök 1945. november 2.-án.

Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére 1. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) teszem. Az egész tárgyalás folyamán nem győztem ismételten hangsúlyozni, és meglepetéssel hallottam ennek ellenkezőjét az ügyészi oldalról, hogy én ezzel vagy azzal védekeztem, cselekményeimet ezzel vagy azzal mentegettem, vagy enyhíteni kívántam volna. Erről a tárgyalás során szó sem volt. Azt a szót, hogy védelem, enyhítés, mentegetés, pozitív értelemben sohasem használtam, hanem olyan értelemben, hogy amit elmondandó vagyok, az ne szolgáljon az én mentségemül, ne szolgáljon cselekményeim enyhítéséül. Nem fogok védekezni az előadandók során sem. Nem pedig azért, mert valóban az a meggyőződésem, hogy abban a szörnyű tragédiában, amely a világra rászakadt, és amely rászakadt erre a szerencsétlen országra - mert annyi ember esett áldozatul -, nem fontos az, hogy egyes emberek sorsában és helyzetében mi történik. Ez jelentéktelen és kistermészetű dolog. Fontos az, ami ezután a tragédia után történik, a béke, a lelkek békéje, és ha ez a béke áldozatokat kíván, ezt az áldozatot a béke érdekében meg kell hozni. Béke kell ezen az országon belül, ezen a szerencsétlen nemzeten belül, de ugyanígy béke kell ezen az országon kívül is. Olyan béke, amely szilárd, amely állandó, és nem olyan, amilyen az 1919-es volt. Olyan béke, amelyben magyarok ezrei és ezrei nem kergettetnek el az anyaföldről, amelyet megműveltek, ahol születtek, ahol apáik sírjai vannak, nem kergettetnek el egy határ felé, hogy innen áthajtsák őket, mint a négylábú jószágot, vagy, hogy mint a sakkfigurát, az egyik oldalról a másik oldalra tolják őket. Ilyen békére volna szükség, és ennek a békének a meghozása, a megteremtése, szilárd alapjainak megadása érdekében minden áldozat kicsiny. De nem védekezem elvi alapon a bíróság előtt azért sem, mert amint az első tárgyalási nap során kifejtettem, az ellenem vád tárgyává tett bűncselekmények elbírálására az érvényes magyar törvényekben lefektetett közjogi rend szabályai szerint egy megszabott eljárás van. Arra hivatkozott velem szemben a népbíróság elnöke, mintha én itt valami különleges feudális bíróság eljárását kérném, va-lami különleges bíróságot a különleges személy-nek. A demokráciára is történt hivatkozás. Talán nem gondolták meg az urak, hogy az a törvényhely, amelynek érvénye változatlanul fennáll, amelyet sem kifejezetten, sem hallgatólagosan a népbírósági rendelet hatályában nem érintett, mondom, hogy ez a törvény a demokrácia legtisztább elvein épül, mert azon az elven épül, hogy a miniszterekkel szemben nem mint kiváló különleges elbírálást igénylő személyekkel, hanem mint a nemzet szolgáival szemben - ami ennek a szónak; ,,minister" szótári értelme - a vádemelésre a törvényesen választott népképviselet hivatott. Vajon elképzelhető-e ennél demokratikusabb elv? Vajon elképzelhető-e annál demokratikusabb elv, minthogy ez a törvény megismétli azt, hogy a vádindítvány megalkotását is kizárólagos jogává teszi a törvényesen megválasztott népképviseletnek? Vajon kifogásolható-e az az elv, hogy törvény állapítsa meg a bíróságot, és nem olyan szerv, amely alkotmányos életünk elvei szerint csak kisegítő és átmeneti jogalkotásra hivatott? Hiszen a törvény ugyanezt a bíróságot bízhatta volna meg e kérdés elbírálásával és e kérdés felett való ítélkezéssel, de az alkotmányban lefektetett elvek szerint kellett volna ennek megtörténnie, főleg akkor, ha velem szemben az alkotmánysértés vádja emeltetik. Mert micsoda kiáltó, micsoda kiegyenlíthetetlen ellentmondás van abban, hogy alkotmánysértést bírálunk el az alkotmányban előírt elvek és rendszerek ellenére?! Nem védekezem tehát, mert ez nem az én védekezésem fóruma. Az én védekezésem fóruma a törvényesen választott magyar népképviselet által megszövegezett vádindítvány alapján, a törvényesen választott magyar népképviselet által életrehívott bíróság volna. Azt kérdezhetné valaki tőlem, miért beszélek mégis. Magamnak is felteszem ezt a kérdést, hogy miért beszélek mégis. Amikor felelősséget vállaltam, és nem értették meg az urak azt, hogy egyéni bűnösség és felelősség között micsoda tátongó szakadék nyílik meg, micsoda különbség van. Hiszen lehetünk felelősek valamiért, és e felelősség konzekvenciáit a legmesszemenőbben le lehet vonni, éppen úgy, amint az urak a bűnösség konzekvenciáit le akarják vonni, de a felelősség a szó erkölcsi, etikai értelmében mégsem azonos a bűnösséggel. De mit magyarázom ezt az uraknak, akik ezt nem akarják megérteni?! Miért beszélek mégis? Azért beszélek, mert az hangzott el itt - nem kívánok polémiába bocsátkozni megállapításokkal -, hogy én egy korszak képviselője vagyok, egy korszaké, amelynek utolsó szakaszán tizenegy hónapig nehéz viszonyok között, gyötrődések, vívódások, nehéz küzdelmek között miniszterelnök voltam. Én nem tudom, mennyire vagyok képviselője ennek a korszaknak. Időben, korban, ha a születésem idejét nézem, ha a pályámat nézem, nem illik be szerepem ebbe a korszakba úgy, mintha e korszak alkotói, e korszak eszmekitűzői között szerepet vállalhattam volna. De hát nézzünk szembe ezzel a váddal! Nézzük ezt a korszakot, adjunk képet erről a korszakról! Adjunk képet a bíróság elnöke kívánságának megfelelően, aki a tárgyalás első napján mondta azt, hogy alkossak egy összefüggő képet. Sajnos ez a kívánsága, ez az odakínálása megint csak 2. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) belebukott a kérdések és a kerékbe tört vagy születésük pillanatában a számba fojtott feleletek zsákutcájába. Hát itt megnyílik számomra az alkalom, talán utoljára. Talán utoljára, és erkölcsi kötelességem azokkal szemben, akikkel egynek érzem magam, és sokan vannak ebben az országban, akikkel egynek érzem magam... Tanácsvezető bíró félbeszakítja a vádlottat, és megtiltja, hogy politikai beszédet tartson az elmúlt huszonöt év megvédésére. Vádlott folytatja: Én nem akarok beszélni erről a huszonöt évről, de megállapítom, hogy a vád részéről elhangzott két hosszú beszédet az elnök úr egyetlen szóval nem akadályozta meg, és íme, talán tíz perce beszélek, és már megragadja az alkalmat, hogy megakadályozza, azért, mert supponálja, hogy én politikai beszédet tartok. Tanácsvezető bíró ismét figyelmezteti a vádlottat, hogyha beszédét így fogja folytatni, akkor kénytelen lesz megvonni a szót. Vádlott folytatja: Igen! Hát ez méltó lesz ehhez a tárgyaláshoz. Tanácsvezető bíró rendre utasítja a vádlottat azzal; hogy kár ilyen kijelentésekkel élni az utolsó szó jogán. Vádlott folytatja: Mégis, mivel a tárgyalást megelőző rendőri vizsgálat, a tárgyalást megelőző ügyészi vizsgálat során, de különösen a rendőri vizsgálat során órákon keresztül kérdezték tőlem, mik voltak azok az elvek, amelyek alapul szolgáltak annak a politikának, amelyet nekem is szolgálnom kellett, mert ezeket az elveket a vád részéről nem perceken, hanem órákon át akadálytalanul tárgyalták, talán az én számomra is megadódik a lehetőség, talán mégsem fogják csak a vádlottól megvonni azt a jogot, hogy annak az útnak a vonalát kirajzolja, amelynek a medrében folyt az a végzetes folyam, amelynek egy sajkáján én is utas voltam? Mert nem politikai beszédet akarok tartani. Ettől távol állok. Sohasem tartottam politikai beszédet a szónak ennek az értelmében, hanem tényekről akarok beszélni, hogy ez a korszak mit tartott maga előtt. Azzal kezdem, hogy ez a korszak nem volt bűnök nélkül való. Ezt én tudom, ennek a korszaknak megvoltak a maga súlyos hibái, mulasztásai, ennek a korszaknak sok mindent kellett volna, sok mindent lehetett volna tennie. De ez a korszak egy vágyban és egy akaratban élt. Ez a vágy és ez az akarat, amelyben élt: a népi kiegészülés vágya és akarata volt. Ne mondja nekem senki ebben az országban ellentmondás nélkül, mert nem hiszik el azoknak, akik ezt mondják, hogy ez a népi kiegészülés vágya a nemzetnek csak egy kis hányadára, egy kis frakciójára szorítkozott. Mert nem így volt! Mert a nemzet egész egyetemét átjárta ez a vágy, mert a nemzet egész egyeteme ennek a vágynak a tüzében égett, és aki belenézett a vidéken élő egyszerű munkásnak, egyszerű földművesnek a szemébe, akinek alkalma volt akár egy gyár meglátogatása során, akár egy munkásakadémia során a magyar munkással kezet fogni és vele néhány szót váltani, az tudta, hogy az ő számára az úgynevezett határokon túl élő földműves, az úgynevezett határokon túl l evő magyar munkás sorsa nem közömbös, hogy az számára nem mindegy. De nemcsak a mi álláspontunk volt ebben az irányadó. Talán a magyar népi közösségből mégse zárjuk ki a határokon túl élő magyar testvéreinket. Talán a magyar népi közösség keretébe ők is beletartoztak? Ők, akik éveken keresztül állományukban, birtokukban, életlehetőségeikben megfogyatkoztak; akik szenvedésekkel, üldöztetésekkel állíttattak szembe és akiknek a tekintete állandóan felénk nézett, akiknek az ajkán az a kérdés lebegett: ,,Meddig még, mikor jöttök a mi segítségünkre?" Aki valaha járt ezeken a területeken, aki látta azt, hogy emberek hogyan csókolták meg azt a háromszínű lobogót, annak tudatában, hogy annak a csóknak lehelete után hogyan teszi rá egy idegen állam csendőre a kezét a vállukra és vezeti el őket, aki tudta azt, hogy hogyan kérdezték meg tőlünk: ,,Mikor jöttök, meddig kell várnunk még?" -, az tisztában van azzal, hogy mit jelentett a magyar népiség szempontjából az a gondolat, aminek ez a trianoni Magyarország minden bűnével, minden mulasztásával, minden cifraságával, minden barokkjával, minden elkopott, elkoptatott, a régi múltból átmentett államrendszerével, de mégis hívője, megvalósítója, előbbrevivője kívánt lenni. Ki volt az, aki ezt a gondolatot először megvalósítani akarta? Ki volt az, aki ennek a gondolatnak átérezte a szükségességét, és először cselekvésben formát adott? Talán meglepetést fog kelteni ebben a teremben, ha azt mondom: Kun Béla volt az, aki ennek a gondolatnak, az elszakított magyarság elszakítottságának elviselhetetlensége ellen először emelte fel a maga tiltakozó kezét. Ki indított háborút a csehek ellen a Felvidék visszaszerzése érdekében, ki indított háborút a románok ellen az elszakított keleti területük visszaszerzésére, ha nem Kun Béla? 3. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) Ez úgy tartozik hozzá az én ügyemhez, hogy a népbírósági rendelet értelmében Kun Béla mint háborús bűnös itt ülhetne mellettem, mert az elévülési rendelkezés értelmében és e rendelet értelmében felelősségre lehet vonni embereket, akik 1919-ben követtek el háborús cselekedeteket, ugyanolyan háborús cselekedeteket, mint amilyeneket elkövettem én olyan hadsereggel, amelynek felszerelését össze nem lehet hasonlítani Kun Béla hadseregének felszerelésével. Tanácsvezető bíró újból figyelmezteti a vádlottat, hogy előadása nem tartozik az utolsó szó jogához, és hogy beszéljen saját magáról, saját személyéről és a mentő körülményekről! Vádlott folytatja: Én mentő körülményekre nem kívánok hivatkozni. Megmondtam, hogy semmi mentegetés, semmi enyhítés tekintetében szavam nem lesz. Arról a helyzetről akarok beszélni, amelyre szintén utalás történt, és ha utalás történt a vád részéről, talán utalás történhetik a vádlott részéről is, aki a legsúlyosabb büntetés terhe alatt áll, és aki ezt a büntetést emelt fővel vállalja, sőt kéri. Talán ennek tudatában, hogy ezt kéri, megadódik neki a lehetőség, hogy ugyanarról a témáról beszéljen, amelyről a vád órák hosszáig beszélt, az ellentmondás, a megakadályozás, a közbeszólás legkisebb szikrája, porszeme nélkül, az igazság nagyobb dicsőségére. Tehát arról a helyzetről beszélek, amelyben ez az ország volt, és amely helyzetnek a konzekvenciáit megszabta az országnak, illetve lakosságának magatartása. Én teljesen tisztában vagyok azzal - és erről a per során volt szó -, hogy van néma és van hangos közvélemény. A hangos közvélemény az, amely a kirakatban áll, amely hallatja a szavát, és a néma közvélemény az, amelynek terjedelme, súlya le nem mérhető, ki nem tapasztalható. Nem tagadom, hogy ilyen néma közvélemény volt. Továbbmegyek. Egyáltalán nem érdeke ennek a nemzetnek, de nem érdeke senkinek, és ha az én érdekem volna, akkor is visszautasítanám, hogy azt keressem, hogy milyen volt az arány a néma közvélemény és a hangos közvélemény közt. Ezt nem keresem, erről soha nem beszéltem. A hangos közvéleményről beszéltem, a társadalom ama részéről beszéltem, amely az állam hatalmi eszközeivel rendelkezett, az országgyűlésről beszéltem, a megyei törvényhatóságokról beszéltem, a városi képviselő-testületekről, az ország számos egyesületéről beszéltem. Nem tudom, hány orgánumról beszéltem, ahol számosan írtak cikkeket ugyanolyan értelemben, mint ahogy ez a hangos közvélemény húsz éven keresztül a maga véleményének hangot adott. Én csak ezt a hangos közvéleményt vehettem számba és tekintetbe, ezt a közvéleményt, amely az ál lami akaratelhatározás hatalmi eszközeivel rendelkezett. Csak ezt vehettem számításba a parlamentarizmus elvei szerint. Most már nincs afelett vita, hogy ez a parlamentarizmus - itt Rassayra célzok - vajon álparlamentarizmus volt-e vagy nem, de ha nem volt igazi parlamenterizmus, akkor is a parlamentarizmus abban az értelemben fennállott, hogy a mindenkori kormány a parlamentáris többség kívánságai, elvei, világnézete, az általa képviselt elvek szerint volt köteles, volt kénytelen kormányozni, másképp nem kormányozhatott. Nem vitatom, hogy más közvélemény is volt. Tudom, hogy volt egy olyan közvélemény, amely még a hangos közvéleménybe is áthatott, amely németellenes volt, de a németellenessége dacára kívánta azt a revíziót, amely revíziót húsz éven keresztül szolgált egy nemzedék, és amelyet szolgálni akartam én is. Erre bizonyíték az a levél, amelyet az elnök úr tegnap olvasott, annak a bátor, meghalt magyarnak a sírból kihangzó szava, aki ugyancsak azt mondotta, hogy amit kaptunk, az kevés volt, hogy mindent vissza, mindent vissza! Nem én mondom, hanem ő mondta, hogy rongyokat kaptunk vissza. Ha a részletekre kíváncsiak, azt mondta, hogy egy kis cafat rongy az, amit északon visszakaptunk, és hogy azon túl mi mindent kellene és kellett volna visszakapni. Ez a néma közvélemény kitapasztalhatatlan volt, határai lemérhetetlenek, amelyet számba venni nem tudtunk, amely nem akart előállni. Nem veszem tőle rossz néven, hogy nem akart előállni, megértem, hogy nem akart előállni. Elhiszem Rassay Károlynak, akit nagyra becsülök, akit értékelek, akivel szemben mindig megmutattam, milyen nagyra értékelem, bár velem szemben éles ellenzéki állásponton volt, hogy ő sem akart ellenállni. De ha nem akart ellenállni, és nem akarta ellenállásával bizonyítani azt, hogy milyen kis hányad a nyilvános közvéleményben az, amely az ellenállás magatartásának vállalására képes, mondom, ha ezt nem akarta vállalni, akkor talán komoly okai lehettek erre, és ha ezeknek az uraknak személyi veszélyezettségük megvolt, ahogy megvolt, akkor talán fel lehet tételezni a kormányról, hogy a kormánynak éppen olyan oka volt, sőt százszorosan több oka volt nem a maga személyét, hanem az egész nemzetet félteni azoktól a következményektől, amelyeknek megérzése megakadályozott egyeseket abban, hogy előál ljanak, amikor arra sor kerül. De mondom, nem ezekről van szó, egyszerűen a tényekről van szó. Nem politikáról akarok beszélni, hanem azokról a tényekről, amelyek meghatározták ennek a nemzetnek helyzetét, és amelyek mint 4. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) tények, meghatározták a nemzeti közvéleményt is, bizonyos mértékig a nemzet érzelmi beállítottságát is. Népek között nincs szeretet. Az egyik nép a másik népet nem szereti. A népek között ellentétek vannak, a népek inkább a maguk vágyait akarják megvalósítani, a népek addig állnak egymás mellett, amíg azt hiszik, hogy a másik a maga céljai, tervei, vágyai megvalósításában segítségére lehet. Melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek megszabták az országnak helyzetét, és melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek átvilágították ezt a társadalmat és amelyek a társadalom magatartását is megszabták? Először a geopolitikai helyzet. Geopolitikai helyzetünk nyugat felé nyitott kapukat mutat, az összeköttetés lehetőségét adja, kelet felé pedig egy hegylánccal zár le bennünket, amelyen át csak szűk utak, ösvények vezetnek. Második a gazdasági összeköttetés. A gazdasági összeköttetés száz évekre megy vissza, intenzív, mély kölcsönösségre utal. Voltak olyan iparágaink, amelyek munkásaink tízezreit, de százezreket is mondhatnék, foglalkoztatták; akik a nyugatról ideszállított nyersanyagok és termelőeszközök, gépalkatrészek nélkül egyáltalán nem lettek volna foglalkoztathatók. Minden értelmes magyar munkás tisztában volt azzal, hogy ha nincs, ha nem kapunk nyugatról kokszot, akkor az egész magyar fémipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról magas hőfokú szenet, bár voltak barnaszeneink, akkor az egész magyar fémipar és minden magas hőfokot igénylő ipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról, Németországból műrostokat, akkor az utolsó években felállított, igen sok munkást foglalkoztató textiliparunk leáll. Értelmes és a maga gazdasági érdekeivel tisztában levő mezőgazdasági rétegeink tudták, hogy mezőgazdasági feleslegeink piacra juttatásával egyedül nyugaton van lehetőség és nem keleten. Tudták, hogy csak nyugaton van lehetőség, piac, kelendőség és ár. Tisztában voltak azzal, hogy az ott szerzett értékből és értéktöbbletből élhet meg ennek az országnak szorgalmas földművelő népe. Voltak egyéb momentumok is, amelyek nem hatottak ilyen széles társadalmi rétegekre, de jelentőségük mélyreható volt. Ezek a momentumok a két hadsereg között az előző világháborúban fonódott igen intenzív kapcsolatok voltak, amelyeket tovább ápoltak, amelyek talán nem szakadtak meg soha. Szem előtt kell tartani azt is, hogy szemben a német nemzetiszocialista párttal, amelynek a magyar barátsága kétséges volt, a német hadseregről mindig azt állították, hogy az magyarbarát. Ismeretesek voltak azok a szellemi behatások is, amelyek bennünket nyugatról értek, ismeretesek voltak azok a kapcsolatok, amelyek személyileg fonódtak a két ország közt és amelyek alól természetesen ennek az országnak közvéleménye és társadalma nem tudta kivonni magát. Mi állt ezzel szemben keleten? Kínos kérdést érintek, de érintenem kell ezt is. Megígérem azonban, hogy tapintatosan fogom érinteni. Kelet tekintetében az az ismeretlenség állt előttünk, a kérdőjel, a félelmek, az aggodalmak. Hogy ezek alaptalanok voltak-e vagy sem, az más kérdés. Itt nem értékítéletről van szó, hanem ténykérdésekről. Az aggodalmak valóban éltek, az aggodalmakat éveken keresztül táplálták. Ha sokat beszélünk itt Kossuth Lajosról, ahogy nevét tegnap és ma is említették, akkor talán illik tudni azt, hogy Kossuth Lajos, aki éveken keresztül Angliában és Amerikában agitációt folytatott a magyar nemzet érdekei mellett, a magyar nemzet érdekeinek előbbrevitele mellett, mindig azt állította a maga tevékenységének homlokterébe, hogy Magyarország és a körülötte itt élő népek szembe tudtak szállni azzal a veszedelemmel, amelyet a Kelet jelent. Nem a Nyugat, tehát a Kelet. Ne méltóztassék ezen nevetni, mert ez valóban nem nevetnivaló, mert csak el kell olvasni Kossuth Lajos iratait, nem is kell az össze s iratait, egy kis kompendium elég. Kossuth Lajos valóban szemben állt a Habsburgok monarchisztikus törekvéseivel, de nem állt szemben a Nyugattal, amely nekünk piaci lehetőségeket, iparunk fejlesztésének lehetőségét nyújtotta. Szemben állt a Kelettel, amelynek veszedelmét látta, mert ismerte a geopolitikát, mert tudta, hogy a Keleten élő nagy és hatalmas népnek micsoda nyúlványai vannak, és ölelnek körül bennünket északról és délről egyaránt. Ebben a helyzetben ez a korszak csonkult obsitos a világ országútján. Olyan, mint az obsitos, aki béna, akinek lábát levágták, mégis abban az álomban él, milyen jó lenne még egyszer épnek és egésznek lenni. Így álmodta a magyarság ezt az álmot, milyen jó lenne megint egyszer minden magyarnak együtt lenni. A világ országútján, amelyen vagyunk, nem úgy, mint Svájc, nem úgy, mint Svédország, nem úgy, mint Bulgária, hanem a világ nagy érdekeinek valóban ezen az ütközőpontján legalább együtt legyünk, és ne egymást marjuk, ne egymást gyilkoljuk, együtt keressük érdekeink megvalósítását, problémáink megoldását. Hogyan próbáltuk ezt az egységesítést? Nem én, aki akkor jelentéktelen - mindig is az maradtam, de 5. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) akkor még fokozottabban az voltam - kistisztviselő voltam, de mások, annak a korszaknak az emberei, akiknek bűnét rám vetítették, mert azt mondták, hogy én perszonifikálom az egész korszak bűnét. Talán legyen szabad erre is válaszolni. Hogyan próbálták? Vajon egy harcias magatartás vállalásával, vajon a mesterséges ellentétek kiváltásával? Nem! Az első kísérletek a szomszéd államok felé tapogatódzó, az első kísérletek állomásai Bruck, Karlsbad és Marienbad. Az ottani tárgyalások voltak, és hogy ezek semmire sem vezettek, az nem a magyar kormány bűne volt, nem szegény Teleki Pál bűne volt, aki Bruckba, Karlsbadba, Marienbadba elzarándokolt. Amikor Londonban voltam, akkor az a kísérlet történt, hogy a Nyugat szimpátiáját megnyerjük a magyarság számára. Hogy sikerült ezt a szimpátiát megnyernünk? Hadd adjak erről egy képet, hadd hivatkozzam Walko Lajosra, aki megidézhető lett volna, megkérdezhető bárki által. Neki egy genfi tárgyalás során barátságosan, nem fenyegető hangon, inkább felvilágosító tájékoztatásként azt mondta egy francia vezető politikus: ,,Nyugodjanak meg önök abban, ami történt. Olyan az önök helyzete - mondta ez a politikus a magyar külügyminiszternek -, mint amikor egy úttestet újraköveznek, kőkockákkal rakják ki, és az egyik kocka számára nem adódik annyi hely, mint amennyi a kiterjedése, szűkebb hely jut, és ezért, amikor a járda megépül, a kő kijjebb emelkedik. Mi történik az ilyen, az út szintje fölé eső kőkockával? Mindenki erre üt, mindenki ezt csiszolja, mindenki ezt sulykolja, mindenki ezt bántja addig, míg be nem ereszkedik a járda szintjébe. Minden arra haladó szekér kerekének pántja, minden ló patája, minden gyalogos c ipőjének a szege abba ütközik bele, a dolgok természetes rendje szerint addig, míg a kő bele nem ereszkedik az útba." Így volt ez. Ha egy szomszéd országban, nem is az ország területén, hanem messze, távol Franciaországban megölték az államfőt, akkor a magyarok ezreit és ezreit bántalmazták és dobták ki a határra. Amikor rászakadt a világra a gazdasági krízis, ennek eredménye az volt - minden magyar munkás szívének a torkában kellett dobognia -, hogy a magyar munkást dobták ki a szomszéd államok gyáraiból, üzemeiből és kereskedelméből. Most eljutottam Münchenig, amelyre nézve a tárgyalás elején faggatott engem a bíróság elnöke, hogy beszéljek Münchenről, beszéljek Bledről. Talán Münchenről szabad itt beszélnem?! München volt az utolsó pillanat, amikor a nyugati hatalmak még magukhoz ragadhatták volna a kezdeményezést és mondhatták volna azt, hogy Európa újjárendezése során ezt az újjárendezést nemcsak a túlnyomó katonai hatalommal rendelkező Németország számára, e túlnyomó katonai hatalomtól való félelem súlya alatt csinálom meg, hanem megcsinálom a kicsi Magyarország számára is, mert álláspontja, igényei mellett szól az igazság. Nem így tettek. Visszavonultak. Ráhagyták a kiszolgáltatott Duna völgye egész problémájának csomóját a németségre. Mi volt ennek a következménye? Az volt, hogy a Duna völgyében élő minden nép, mint a napraforgók, egyszerre odafordultak az új hatalom felé. 1937-ben alakult meg a Goga-kormány, amelyről a vád megemlékezik velem kapcsolatban, tehát talán szabad nekem is megemlékeznem a Goga-kormányról? 1941-ben köti Románia sürgősen azt a Wohltat-féle szerződést, amely Románia egész emberi, egész gazdasági és a mi termelésünket messze túlhaladó termőerejét odaadta. Ezt úgy értem, hogy ez a kincs, a javaknak ez a tömege, amelyet évről évre feltárt a román munkáskéz, nem volt összehasonlítható azzal, amit mi tártunk fel. Valaki azt mondta, hogy ha önöknél egy kávéskanálnyit termelnek, ezzel szemben Románia egy hordónyit termel. Ezt a hordónyi termelést ajánlotta fel Románia a mi kávéskanalunkkal szemben korlátlanul a német birodalomnak. Nem sokkal ezután Románia, amely a maga nagyságát 1919 után nagyrészt Angliának és a nyugati államok messzemenő, a helyzetet nem ismerő jóindulatának köszönhette, ostentantív módon, ünnepélyesen utasítja vissza azt a garanciát, amelyet Anglia önként és minden ellenszolgáltatás nélkül ajánlott fel Romániának. Nem kértünk semmit, nem mondta, hogy ha a garanciára szükség lesz, akkor neked ezt vagy azt kell tenned, mégis ennek dacára a román kormány a garanciát magától elutasította. Volt más állam is, hiszen volt tőlünk északra egy állam, amelynek államfőjét a legtörvényesebb, a legalkotmányosabb keretek közt választották meg. Megválasztásához az előző elnök, a mai elnök táviratban melegen gratulált, és az az állam is bölcsnek, okosnak, helyesnek tartotta a politikai napraforgó mentalitásának megfelelően behelyezkedni abba az új Közép-Európába, amelynek alapja a német birodalom volt. Hogy Jugoszlávia is így helyezkedett el, arra csak utalnom kell, a Sztojadinovics-féle politikára és mindarra, ami vele összefügg. Az ügyész úr, aki külpolitikai kérdésekben igen járatos, integet és tisztában van vele, hogy ez így volt. Az volt a helyzet, hogy körülöttünk mindenki egyszerre németbaráttá változott, mindenki körülöttünk egyszerre a németek hatalmára támasztotta a maga létét, egzisztenciáját, és tőlünk, akik húsz évig szenvedtük, tűrtük a kialakított vasgyűrű megalázását, szenvedését, terhét és súlyát, amely vasgyűrű akkor a nyugati államok politikai tekintélyére támaszkodott, azt kívánja ma valaki egy 6. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) teljesen megváltozott atmoszférában, hogy mi, akik arra gondoltunk, hogy a mi nemzeti igényeink megvalósítását a német birodalom ereje kiteljesülésétől fogjuk várni, és amikor az bekövetkezett, szembeforduljunk ugyanakkor, amikor a többi melléje áll. Nem így történt. A bécsi döntések bekövetkeztek. Az első bécsi döntésre tegnap itt egy bátor magyar azt mondta, hogy egy foszlányt adtak vissza nekünk. Ez a foszlány azonban magyarok visszajövetelét, magyar testvérek visszatérését jelentette. Visszatértek a régi tűzhely, a régi födél alá. Amilyen öröm volt ez a visszatérés az egyik oldalon, olyan megterhelést jelentett a másik oldalon. Közbevetőleg szabadjon valamit mondanom. Az elnök úr ennek a tárgyalásnak talán az első napján azt mondta, hogy nem tűnt-e fel nekem, hogy a magyar irodalom elnémult a háború ideje alatt, és hogy mi erre a válaszom. Talán nem fogja megvonni tőlem a szót, ha erre az általa feltett kérdésre most azt válaszolom, hogy azzal a valóban ízléstelen szóhasználattal szemben, amely a döntések során ide visszakerült magyar területeket országgyarapodásnak nevezte, nem kisebb ember emelte fel a maga szavát, mint Babits Mihály. Ki kételkedhetnék Babits Mihály hazafiságában a néma közvélemény értelmében, de Babits Mihály az első világháborúban, mint fiatal ember, nem átallotta azt a verset megírni, hogy: ,,Kedvesem ujjáért inkább ontanék vért, mint száz királyért, lobogóért." Ugyanez a Babits Mihály, amikor visszatér a Felvidék, gyönyörű és számomra felejthetetlen versben, amely könnyen elővehető - a Babits-ismerők és illendő volna, hogy valamennyien Babits-ismerők legyünk - könnyen megtalálhatnánk, azt mondja, hogy ez nem o rszággyarapítás, ez mindig a mienk volt, ez a terület úgy volt a mienk, mint egy hatalmas fa ága, amely a fa törzséhez tartozik akkor is, ha kerítést vonnak az ág egy bizonyos vonala és a légvonal közé. Valahogy ez az értelme. Az irodalom tehát nem volt néma, az irodalom igenis kívánta ezeknek a területeknek visszavételét, az irodalom igenis megszólalt, és az irodalom igenis megütközött volna, ahogy én is megütköztem, megdöbbentem - meg kell vallanom -, megdöbbentem azon, hogy itt egy hosszú ügyészi beszéd elhangzott, és ennek során a délvidéki akció részletesen és hosszasan úgy fejtegettetett, mintha ez rablóhadjárat lett volna egy idegen ország ellen, mintha nem egy hadjárat lett volna, amelynek során ötszázezer magyar várta azt, hogy mi jöjjünk be és ne a németek. Ötszázezer magyar nem akart szerb fennhatóság alól német fennhatóság alá kerülni. Ötszázezer magyar volt hálás azért, hogy addig-ameddig magyar fennhatóság alatt állt és nem német fennhatóság alatt. Itt álltunk, hogy visszakaptunk egy területet a bécsi döntés értelmében. Mik voltak ennek hátrányai? Az volt a hátrány, hogy abban a német Schutzstaatban, német védett államban, amely Szlovákiának nevezte magát, az ellenérzés, a magyar területek leválasztása és visszajuttatása után még nagyobb mértékben fokozódott az ellentét Szlovákia és Magyarország közt, mélyebbé, élesebbé, bántóbbá, aktuálisabbá vált. A második etap, amelyről beszélnem kell, mert mások is beszéltek róla és talán számomra is megadódik ez a lehetőség, Kárpátalja visszavétele volt. Ez gróf Teleki Pál kormánya alatt játszódott le az ország spontán gazdasági elhatározása következtében, mert ott olyan természeti kincsek voltak, amelyek a mi mezőgazdasági termelésünk felhasználása érdekében szükségesnek ítéltettek. Hadd utaljak itt arra is, hogy a magyar sajtóban és a magyar irodalomban volt olyan orgánum, amely ezt töretlenül sürgette, és az a Magyar Nemzet volt. Töretlenül sürgette, hogy odaálljunk a Kárpátok gerincére, vállaljuk azt a kötelességet Kelettel szemben és Kelet felé, amely kötelesség mindenkit illet, aki ezen a helyen áll. Méltóztassék elolvasni Eckhardt Tibor cikkét a Magyar Nemzet október 15-i számában. A második bécsi döntés visszahozta a székelységet. Tudom, mit jelent a székelység. Tudom, hogy a székelység nehezen viselte el a háború éveit és a nélkülözéseket és azt, hogy nem tudtunk neki petróleumot adni. A román viszonyok között kapott petróleumot, de hány székely mondta, hogy inkább maradok kicsiny házamban petróleum nélkül sötétben, de itt vagyok. Ez az előny, hogy területek visszakerültek és erőink gyarapodtak, egy hátránnyal is járt, mégpedig azzal, hogy Romániában a háborús ellentét és a háborús feszültség velünk szemben a maximumig fokozódott. Kárpátaljánál nem álltam meg, továbbugrottam. Valami közbeszólás zavarhatott meg. Kárpátalja visszavétele valóban súlyos következménnyel járó tény a magyar sors útján, mert Kárpátalja visszavétele ellentétet, vitás pontot támasztott köztünk és Szovjetunió közt. Mindenki tudta a jugoszláviai események előtt is, még Bene köztársasági elnöksége előtt, még az ő miniszterelnöksége idején azt, hogy a csehszlovák köztársaság Kárpátalját a Szovjetunió részére bizományban tartja, hogy a Szovjetunió sohasem csinált titkot abból, hogy számot tart Kárpátaljára. Az a tény, hogy a magyar kormány gazdasági és egyéb megokolások miatt Kárpátalját visszavette, hogy odaálljon a Kárpátok gerincére, mélyreható vitát idézett fel - sajnos - köztünk és a Szovjetunió közög 7. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) Ennek a vitának első jelei már a bácskai kérdés felvetése alkalmával jelentkeztek és jelentkeznek később, amikor aztán a helyzet kényszere folytán akaratunk ellenére szembekerültünk a Szovjetunióval. Ez az a szempont, amely megmutatja - nem akarok előreugrani, és méltóztassanak megengedni, hogy ne ugorjak előre a gondolatmenetemben -, hogy Kárpátaljának és az egyéb országrészeknek visszaszerzése nem országot gyarapított, miként azt az akkori hamis terminológia állította - ez a terminológia elfogadhatatlan volt -, hanem visszajött, visszajutott a magyarsághoz több olyan terület, melyeket magáénak érzett a magyar munkás és a magyar földműves éppen úgy, mint az értelmiség. E tekintetben nem volt különbség és én nem engedek különbséget tenni. Az erőgyarapodás mellett voltak kétségtelenül hátrányok, így a Szlovákiával való ellentét, a hatalmas Szovjetunióval való ellentét, és volt szinte a háborúig fokozódó ellentét Romániával. És itt engedtessék meg nekem, hogy elmondjam - két perc időt vesz mindössze igénybe -, hogy amikor a boldogtalan Károlyi Mihály 1918-ban Belgrádban járt, egy Franchet d'Esperay nevű francia tábornok azt mondta neki: ,,Itt a markomban tartom a románokat, a szerbeket és a szlovákokat. Ha maguk nem engedelmeskednek, akkor magukra eresztem őket." Itt a magyarázata ennek a kérdésnek. Mi, akik itt álltunk, tudtuk, hogy nemcsak a geográfiai és gazdasági kényszerűségnek és adottságnak rabjai vagyunk - amit az előbb voltam bátor vázolni, legalábbis megpróbáltam önök előtt felvázolni -, hanem tudatában voltunk annak is, hogy itt vannak körülöttünk a mi külön ellenségeink, akik minden pillanatban mindenki intésére ugrásra készen állnak, hogy megvalósítsák követelésüket és kiköszörüljék azt a sérelmet, amely rajtuk a bécsi döntéssel és egyébbel esett. Méltóztassék azt is tekintetbe venni, hogy nem csupán annak a ténynek a nyomása alatt álltunk, hogy itt volt egy hatalmas birodalom a maga óriási német katonai erejével, ór iási gazdasági erejével, amely előtt meghódolt mindenki, csak nekünk nem lett volna szabad meghajolnunk. Ezenkívül azonban nekünk még külön ellenségeink is voltak, nekünk még külön védenivalóink is voltak, nekünk visszajutott javaink voltak, nekünk veszítenivalónk volt, amit védeni kellett, tehát sokkal nehezebb volt a helyzetünk, mint bárki másé. Hogy nem vonható analógia Svájc és Svédország és Magyarország között, erre csak azt mondhatom: Hol voltak ennek a helyzetnek súlyosságától, elviselhetetlenségétől ők és hol voltunk mi? Amikor a jugoszláv kérdés aktuálissá vált, e vázolt helyzeten kívül már három oldalról voltunk a német katonai erő gyűrűjében. Mindenki, aki a viszonyokat ismeri, tudja, hogy akkor már Romániában jelentős német megszálló csapatok állottak. Három oldalról voltunk körülvéve, és ha itt merőben feltételezésekről beszélek, mert csak feltételezésnek tekinthetem - valaki felvetette volna a gondolatot, hogy legjobb volna egy ilyen szörnyű gépezettel szemben, amely hatóerejét bebizonyította Lengyelországban, bebizonyította Norvégiában, bebizonyította Hollandiában és Dániában és Belgiumban, nagyon is bebizonyította Franciaországban ezzel a gépezettel, amely most minden erejével megindul, hogy amilyen hamar csak lehetséges, véget vessen a háborúnak azzal a gépezettel szemben, amely Görögországba készül - mert ez is látszott már -, ezzel az irtózatos gépezettel szemben nekünk szembe kell helyezkednünk, nekünk ellenállást kell tanúsítanunk, akkor erre én azt kérdezem: Hát nem ez lett volna a legszörnyűbb, a legoktalanab b öngyilkosság? Mondottam nemegyszer, hadd mondjam el még egyszer: Nemcsak nem lehet kívánni, hogy valaki öngyilkos legyen, még akkor sem, ha szentül meg van győződve a feltámadásról, de nem lehet senkit öngyilkosságra kényszeríteni, ha nem lehet vele elhitetni, hogy feltámadás lesz. Ez a feltámadás az e teremben ülők számára nem következett volna be, ha mi szembeszálltunk volna az irtózatos német hadigépezettel - ezt szentül hiszem -, ez legbensőbb, legőszintébb meggyőződésem. Könnyű volna nekem megmondani, mit tett volna Magyarországgal ez a német birodalom. Kérem, köztudomású tény, hogy Csehország egyáltalán nem akadályozta meg a németek átvonulását. Méltóztatik a különbségnek kiáltó, ordító különbségét látni? Hát - kérdem -, lehetett volna meg nem engedni az átvonulást? Különben is, nálunk igenis arról volt szó, hogy megakadályozzuk az átvonulást. De erről majd később beszélek. Visszatérek a gondolatmenetemre és azt mondom, ma könnyű azt állítani, hogy ugyanaz lett volna a sorsunk, mint Jugoszláviáé, ha ellenállunk. Én azt mondom, hogy sokkal rosszabb lett volna a sorsunk, mint Jugoszláviáé. Aki ismeri Jugoszlávia geográfiáját, aki tudja, mit jelent az ottani hegyek, erdők rengetegje, aki ismeri a járhatatlan utak rengetegjét, és aki főleg ismeri a szerbek hősiességét, aki tudja, hogy milyen remekül tudnak visszavonulni a hegyekbe, és aki ezzel szemben ismeri azokat az átvonulásra alkalmas vasutakat, széles utakat és kitűnően kiépített műutakat, amelyek nálunk vannak, az józan ésszel nyomban megállapíthatja, hogy itt, ebben az országban az ellenállásnak még a fikarcnyi lehetősége sem volt meg. A németek részéről az ellenintézkedések maximuma következett volna be Magyarország ellen. Nem azt tették volna a németek, amit 1944-ben tettek, hiszen a német haderő akkoriban erejének zenitjén állott, hanem sokkal többet, és 8. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) tették volna mindazoknak a támogatásával, akik segítségükre voltak, tették volna a maguk akciójának bizonyos látszólagos legalizálásával, de mindenesetre mindazoknak a kárára, akik ebben a teremben hallgatnak ki engem. A teóriák világában vagyunk, ha erről beszélünk. Így pedig józanul, értelmesen mérlegelni nem lehet. Én azt mondom, olyan alávaló politikust, aki az ellenállást kínálta volna nemzetének, rögtön ki kellett volna irtani, úgy kellett volna kiirtani, mint amilyen kiirtást a politikai ügyész számomra kíván. Mi tehát átvonulni engedtük ezt a német hatalmat azért is - amiről az ügyész úr nem tartotta szükségesnek megemlékezni -, mert ötszázezer magyar várt reánk odalent, és mert vacuum volt, a jugoszláv csapatok visszavonultak a délvidéki területről. Tanácsvezető bíró félbeszakítja vádlottat és figyelmezteti, hogy ismétlésekbe bocsátkozik. Vádlott folytatja: Nem ismétlem. Tessék gátat szabni. Tessék. Valahányszor a tárgyalás egész során arra került a sor, hogy megvilágítsak valamilyen okot vagy momentumot, amely engem erre vagy arra indított, rögtön jött a nyaktiló és a gátlás, és a felelet belehullott a semmi kosarába. Hát hulljon bele ez is. Jött az oroszkérdés. Az oroszkérdés a mi valóban nagy, tragikus kérdésünk. Erről csak könnyelmű ember állíthatja, hogy könnyelműen bíráltam el. Higgyék el - és ne gondolják, hogy mentegetésképpen mondom, nincs szükségem mentegetőzésre ez areopag előtt -, súlyos gyötrelmeken át jutottam arra, hogy tennem kell valamit a bőrömön, az idegrendszeremben állandóan érzett nyomásnak hatása alatt azoknak az erőknek szemléletében, amelyeket látnom, szenvednem, amelyeknek súlyát lemérnem kellett és módomban volt. Májusban - tehát nem júniusban, inkább az áprilist követő első májusi napokban -, május 6-án, amikor az ellentéteknek még csak vihart jelző fényei világítottak az európai politika horizontján, amikor csak a legbeavatottabbak vélték tudni azt, hogy ellentét lesz a német birodalom és az orosz birodalom között, ismétlem, május 6-án láttam, hogy - sajnos - ez az ország elkerülhetetlenül bele fog sodródni ebbe a háborúba, akármilyen nagyok is, akármilyen lemérhetetlenek is azok az erőbeli különbségek, amelyek hazánk és a szovjetorosz birodalom közt fennállnak. Miért kellett előre látnom ezt? És miért mondja a vádirat önmaga ellen, miért mondja az ügyész beismerőleg - megtette, hogy beismerte -, hogy ha akkor nem, de később úgy is belekeveredtünk volna ebbe a háborúba is, mert elkerülhetetlen volt? Miért mondta? Azért, mert ezt mindenki beismerte, akiben a politikai ítélőképességnek csak egy szikrája pislákolt. Hát valóban a hivatalos Magyarország determináltsága volt ez? De vajon az enyémé volt-e? Az enyémé, aki ennek a bizonyos korszaknak az elején, a közepén, a végén egy semmi voltam? Az enyém volt-e, akit csak a legutolsó napon taszítottak oda, hogy vállaljak egy feladatot - igaz, én ezt könnyen elháríthattam volna, könnyen visszaléphettem volna, de nem tettem, mert az volt az érzésem, hogy fékeznem kell azoknak a veszélyeknek az elhárítása érdekében, amelyekről már beszéltem. Mondom, már májusban, napokkal később nemcsak jelentkeztek, de dörömböltek, zakatoltak, a maguk számára hangot követeltek azok az erők, amelyek hangoztatták, hogy a bekövetkezendő német-orosz háborúban pedig ott a mi helyünk, mert itt, a szlávság és a germánság nagy összeütközésében semmi körülmények között nem maradhatunk semlegesek, akármit csinálunk. Hadd mondjam el az első argumentumot, amely idevágóan elhangzott és amelyről azt kell mondani, hogy valóban meggyőző volt. Azt mondták, hogyha Németország - ahogyan nagyon sokan hitték és én nem hittem - ebben a háborúban győztes marad, éspedig úgy marad győztes, hogy mi nem vettünk benne részt, akkor ennek a következményeit a legsúlyosabban fogjuk viselni, a legkíméletlenebbül fogjuk ennek terhét érezni, mert hiszen a szlávsággal való megmérkőzés Németország elsődleges politikai célkitűzése volt. Ha Locarnóra gondolunk vissza, rájövünk, hogy az egész háború azért tört ki, Ribbentrop azért ment Párizsba, mert a németek keleten akartak a maguk részére letelepülést. A politikai ügyész jártas a külpolitikában, ezt bizonyára igazolni és helyeselni fogja. A nagy összecsapás dübörgését és viharjelzését már mindenki érezte a bőrén, és az mindenki előtt világos volt ebben az országban, hogy ebben az összecsapásban mi nem maradhatunk közömbösek. Mindenki tudta, akinek a legkisebb politikai érzék adatott meg, hogy mi lesz a sorsunk, ha Németország győzelmével végződik a háború. Azt is mindenki tudta, hogyha rosszul menne a dolguk a németeknek a háború során, akkor úgy leszünk az ő kezük ügyében, mint egy kicsiny bogár egy ököl szorításában, mint egy dióhéj az összeszorított marokban. Kérdem, vajon ellenállhattunk? Méltóztassék arra gondolni, hogy amikor az oroszkérdés vált aktuálissá, akkor már négy oldalról voltunk német erőkkel körülvéve. A jugoszláv-kérdés felmerülése idején három oldalról, az oroszkérdés napirendre kerülte idejében azonban már négy oldalról voltunk tökéletesen körülzárva, de nemcsak a német gyűrűvel, hanem ezenfelül saját belső ellenségeink gyűrűjével. Azt se 9. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) méltóztassék elfelejteni, hogy a belső ellenségeinket egyetlen füttyszóval lehetett volna ellenünk megindítani. Nem volt vitás, hogy ha a németeknek rosszul fog menni, nehezülni fog a mi helyzetünk is, mert elkerülhetetlenül azt fogják mondani: adjátok oda mindeneteket, amitek csak van, ez a ti kötelességetek, hiszen ti a mi jóvoltunkból kaptátok ezt és ezt és ezt. Ez világos volt mindenki előtt. Nem volt tehát dilemma, hanem két olyan kényszer meredt felénk, amely kettős kényszer között azért nem volt választás, mivel mind a két kényszernek értelme és lényege valójában ugyanaz volt. De egyébként a múltból való érzelmi kötöttségek ugyancsak ilyen értelemben szólottak. Ezt sokszor a fejemre olvasták, mondván, hogy az a bizonyos rendszer az ellenforradalomból nőtt ki. Nem értékítéletet óhajtok mondani, én most nem azt mondom, helyes volt-e, hogy az a rendszer az ellenforradalomból nőtt-e ki vagy sem. Én jól tudom, hogy azt a rendszert a szociális igazságosság megvalósításának szempontjából bűn, felelősség, mulasztás terhelte. Néhányan, akik engem itt ismertek, tudják, hogy magam is szenvedtem azt, hogy itt szociális igazságtalanságok történtek, de akár így, akár úgy, ez a rendszer mégis az ellenforradalomból nőtt ki, és ennek a korszaknak jelszava az antibolsevizmus volt. Az, aki ezt a korszakot perszonifikálta és mint magyar államfő, az ország élén állott, az antibolsevizmus héroszaként ünnepeltetett a sajtóban, egyesületekben, hivatalos és nem hivatalos tényezők részéről évek hosszú során át. Ő maga is hitte, meg vagyok győződve, ő hitte, hogy neki ez a történelmi szerepe és feladata, és neki az ő történelmi múltjával, determináltságával ezt valóban szolgálnia kell. A második tényező volt a katonaság, amely - mint minden katonaság a világon - égve égett a háborúért. Nem a hadseregre gondolok, nem a szegény bevonult közkatonára. Ne mondják nekem az urak, hogy ez nem akart harcolni, hiszen én ezzel tisztában vagyok. De kinek a kezében voltak a hatalmi eszközök? A hadsereg kezében. Ki adta a hatalmi eszközöket a hadsereg kezébe? Az a hivatalos Magyarország, amely huszonöt éven keresztül a közvélemény ellenére, a közvélemény szava nélkül vagy halk szava ellenére, de mégis itt berendezkedett. Ez a hadsereg, amelynek bensőséges kapcsolatai voltak a német hadsereggel, már május 6-án kezdte a magyar kormányt mint az iratok bizonyítják - ostromolni és bombázni, türelmetlenül és szünet nélkül, hogy kínálkozzék fel Berlinnek, jelentse be magát részesnek. Azok, akiknek az iratokba betekinteni módjuk volt, miként az elnök úr és a vád képviselői - tisztában vannak azzal, hogy hogyan próbáltam én az akkori vezérkari főnököt helyéről eltávolítani. Én tudtam, hogy miért akartam ezt megcsinálni, miért próbáltam meg keresztülvinni. Tudtam akkor is, érzem ma is, milyen nagy baj, hogy nem sikerült. Ne feszegessük, miért nem sikerült, mert úgy fog hangzani, mintha mentegetődzni akarnék, ezt pedig nem óhajtom tenni. Könnyű lett volna lemondanom. Nem tettem, mert az volt az érzésem, hogy szembe kell állnom ezekkel a tényezőkkel, és ha a maximális erőt bevetni kész más erők is vannak az országban, akkor szembe kell állnia a másik tényezőnek is, aki azt mondja a katonáknak: Nem! Én ezt a szerepet vállaltam, ez a bűnöm. Ez az én szerepem májusban kezdődött, ezt én egész májusban folytattam. Júniusban a katonai körök már erőszakolták a háborúba való belépést. A Minisztertanács elé terjesztettem az ügyet, hogy levezessem a katonaság elégedetlenségét. Berlinben tapogatóztam, van-e szó oroszkérdésről. Minden diplomáciai ügyekben jártas ember tudta, hogy negatív válasz fog jönni, hiszen ilyesmit nem vernek nagydobra. A németek nem akarták nyilvánosságra hozni, titokban tartották, hogy mire készülnek, éspedig előzetes diplomáciai tárgyalások nélkül készülnek. A németek már csak azért sem akarják nekünk megmondani, mert a ,,mindent vissza!" jelszava adott nekik erre jogot velünk szemben. Ők úgy gondolkodtak, hogy ha mi belemegyünk a háborúba, akkor ne ellenkövetelésekkel, hanem ellenkövetelések nélkül álljunk be. Később azt is követelték, hogy álljunk be minden ellenszolgáltatás nélkül. Minden diplomáciai törekvésüknek az volt a célja a nemzetközi megítélés szempontjából is, hogy a beállás lehetőleg önkéntes legyen. 1945.április 2.-án elhangzott beszéd pontos leírása.

10. oldal (összes: 11)

Bárdossy László beszéde az utolsó szó jogán Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)

Tweet

(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});

Ajánló

11. oldal (összes: 11)