BÁRDOS GYULA KOCSIK LÁSZLÓ A DALÁRDÁTÓL AZ ÓZDI VÁROSI VEGYESKARIG 110 ÉV

BÁRDOS GYULA – KOCSIK LÁSZLÓ

A DALÁRDÁTÓL AZ ÓZDI VÁROSI VEGYESKARIG

110 ÉV ÓZD, 2008

A DALÁRDÁTÓL AZ ÓZDI VÁROSI VEGYESKARIG

110 ÉV

ÓZD, 2008

AZ ÓZDI MŰVELŐDÉSI INTÉZMÉNYEK (ÓMI) KIADVÁNYA Felelős kiadó: Pappné Szalka Magdolna igazgató Ózdi Művelődési Intézmények

Szerkesztette és összeállította: Bárdos Gyula

A borítón: A Dalárda 1909-ben és a 2007. évi III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztiválon készült felvétel A hátsó borítón: A Dalárda 1920-ban Karácsonyi koncert a felújított Olvasó színháztermében Fellépés Jászberényben Hangverseny Varsóban a Szent Erzsébet templomban Fotók a régi és a felújított Olvasóról

Adatgyűjtés, dokumentációk: † Nagy Károly helytörténész Rási Zoltán kóruselnök A kötet megjelenését támogatták: Dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter Dr. Tóth István országgyűlési képviselő Benedek Mihály polgármester

Nyomdai kivitelezés: Litoplan Kft., Kazincbarcika ISBN 978-963-06-5143-1

TARTALOMJEGYZÉK Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Ózd múltjának rövid áttekintése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A régmúlt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A táj földrajzi arculata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Az Ózdi Vasgyár létrejötte . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Murányi Unió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 A Rimai Coalitio . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Az Olvasó Egylet megalakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Az Olvasó Egyleti Dalárda megszervezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Kórustörténet 1928-ig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Az ózdi vasgyári olvasói Dalárda bevonulása Sopronba . . . . . . . . . . . . 42 Az ózdi gyártelepi nők zászlószalagja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 A nagy ünnep lefolyása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Prológ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 A kórus munkássága 1928 - 1945 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 A Daloskör tagságának szociográfiai elemzés 1898 - 1920 . . . . . . . . . . . . . . 65 A Dalárda tagságának szociográfiai elemzése 1920 - 1944 . . . . . . . . . . . . . . 69 Adatok a Daloskör repertoárjához 1898 - 1920 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Adatok a Dalárda repertoárjához 1920 - 1944 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Kórustagok visszaemlékezései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75 A kórustagok szociális érzését fejlesztő tényezők . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 A daloskör egyenruhája, jelvényei, kitüntetései . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 A kórus kirándulásai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 A kórus hagyományos farsangi, húsvéti rendezvényei . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 Az önsegélyező haláleseti segély rendszere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 A Rimamurány Salgótarján Vasmű RT. kultúrpolitikája és a kórusmozgalom 94 A Daloskör kapcsolata a helybéli daloskörökkel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97 A kórus tevékenysége 1945-től . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 A Városi Vegyeskórus 100 éves évfordulója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129 Az elmúlt tíz esztendő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135 Válogatás a Vegyeskar repertoár gyűjteményéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 164 Karnagyok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167 A kórus névsora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 168 A Dalárdáról és a Vegyeskórusról megjelent újságcikkek . . . . . . . . . . . . . . 175 Oklevelek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 201 Meghívók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 206 Tárgyi emlékek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220 Felhasznált források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229

„Öröm e földön nemesebb, nem is tudom, más mi lehet, mint amit az ének szerez...” (Finta Gábor: A dal öröme)

Előszó Mindannyiunk életében fontos momentumok az ünnepek. Egy régi közmondás szerint életünk ünnepek nélkül olyan, mint a hosszú poros út vendégfogadó nélkül. Ünnepnapokon megállunk és emlékezünk, tisztelgünk. E kötet is tisztelegni kíván a 110 éves kórus mindenkori – s reméljük jövőbeni – karnagyai, kórus elnökei és titkárai, nemkülönben kórustagjai előtt, kik az ózdi kulturális élet meghatározó szereplői. Schäffer Erzsébet teszi fel azonnal megválaszolva a kérdést: Mi az ember legnagyobb adománya? – A lélekerő. Ha hinni tud valamiben. Ők hittek. És hisszük mi is sokan, hogy kultúra mindaz, melynek hiszünk az értelmében, mely használható, mely segít, hogy az ember megtalálja a helyét, szerepét, tevékenységét, mely végigkíséri az egyén életét születésétől fogva, segítve a ma problémáinak megoldását. A kultúra nem csupán elvont fogalom. Önismeretre, emberismeretre, toleranciára tanít, a rendre önmagunkban és környezetünkben, az érték felismerésére, egyszerű igazságokra. Ezért is fontos számunkra minden apró kis megnyilvánulás, s hogy megtaláljuk kultúránkat közvetlen környezetünkben, ahhoz, hogy komfort érzetünk legyen. A kultúra megannyi ága örömöt, sikerélményt, felszabadulást eredményez, boldoggá és kiegyensúlyozottá tehet. A közös éneklés örömforrás annak, ki énekel, s annak ki hallgatója lehet. Kodály Zoltán így vall: „A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet". E kötet anyagának összegyűjtését Rási Zoltán kóruselnök és id. Nagy Károly kezdte el, akiknek ezáltal is oly sokat köszönhet az ózdi és Ózd környéki honismeret. Id. Nagy Károlynak sajnos nem volt ideje az anyag rendszerezésére, feldolgozására, de gondos kezekre hagyta a gyűjtését, s most e kiadványt Ön is a kezében tarthatja. Jó szívvel ajánlom e könyvet minden kultúrára fogékony barátnak. Olvassuk e sorokat tisztelettel és örömmel emlékezve a múltra, becsüljük meg a jelent, s segítse ki-ki sajátos eszközeivel, hogy közös jövőnk is lehessen. Hiszen mindannyian valljuk Kodály Zoltán szavait: Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekben csak a zene világít be. Pappné Szalka Magdolna Igazgató Ózdi Művelődési Intézmények

Ózd múltjának rövid áttekintése A régmúlt A régészeti kutatások tárgyi emlékei beszélnek. Azt bizonyítják, hogy a mai Ózd és környékén – hazánk más területeivel egyidőben – az őskőkor második felében jelent meg az ember őse. A Sajó és a Hangony-völgye, a lankás dombok természeti adottságai már korán alkalmassá és vonzóvá tették tájunkat letelepedésre, és megfelelő feltételeket biztosítottak a jó lakóhelyek kialakítására. A kőkor emberének lakóhelyül szolgáltak a Bükk északi oldalán lévő mészkő üregek, barlangok, sziklaüregek. Ennek magyarázata, hogy az Upponyi II. sz. kőfülkéből az őskőkor végéről származó – a kornak megfelelő – szépen kidolgozott kőpengék kerültek bizonyítva azt, hogy a jégkor embere már ekkor itt élt. Az emberek a rézkorban többnyire a völgyekhez közel fekvő magaslatokon, a későbbi korokban a patakok melletti teraszokon települtek le, ahol a már kezdetleges növénytermelésre is megfelelő területeket találtak. Később a patakok melletti teraszokat foglalták el, ahol a növénytermelés is elkezdődhetett. Feltűnő, különösen a Hangony- és a Sajó-völgyében a régészeti leletek sokasága. Ózd határában, a Kőfej-hegy lábánál a Kárpát-medence őskori történetének jelentős leletanyaga került elő. 1958-ban az útszélesítési munkálatok közben három urna töredékeiben, 1963-ban pedig egy határjárás során egy urna teljesen ép állapotban került elő. Az urnák erősen stilizált emberalakot formáznak, belsejük üreges, 5-10 mm falvastagságú, sötétszürkére égetett agyagból készültek. Ilyen urnákat az utóbbi időben Szlovákiában, a Sajó völgyében találtak még és Trója környékéről ismertek. A feltárt sírokból szépen díszített edények is előkerültek Ózdon a Kőaljatetőn, a Stadion területén, a Dobó István úton, Kajlafőn. A medence őskori történetének legjelentősebb leletanyaga és hazánkban egyedülálló centeri ember alakú urna, egy, a hazánk területén mintegy 4000 évvel ezelőtt élt nép hagyatéka, a késő rézkorból származnak. Az eredeti leletek a Magyar Nemzeti Múzeumban, másolatai pedig az Ózdi Városi Múzeumban kerültek elhelyezésre. A bronzkor első feléből telephelyeket nem ismerünk. Úgy látszik, a terület elnéptelenedett. A késői bronzkorra ismét sűrűn lakott lett vidékünk. Ózdon, a Stadion helyén, az Eperjes-dűlőben, a Katona József út elején a Kistódűlőben, de Ózd környéki községekből is ismerünk ebből az időből leleteket. 7

A vaskorból a kőaljai kertek alatt tártak fel egy kiterjedt urnatemetőt, de többek között a Bolyki főúton, a Nagyverők alján, Sajónémetiben, a Szurdokban, Kelemérben és Hangonyban a Perzselt réten is kiterjedt telep fekszik. Késői vaskorból a kelta törzsek megjelenésének idejéből jelentős telepet tártak fel a Stadion építésénél. Sajópüspökiben a Kővas-dülőben is ismerünk egy kelta temetőt. Térségünk területén a legnagyobb őstelep-feltárás és leletmentés 1951ben, Ózdon a stadion építésekor volt. Bolyok térségében a labdarúgópálya kialakítása közben a leletmentés és ásatás során 114 lelőhelyet tártak fel, amelyek kunyhók, tűzhelyek, agyagégető kemencék, sírok voltak. Ezek többsége a császárkorból származott. A népvándorlás korából a Táblai út építése közben Árpád-kori sírleleteket tártak fel. A sírokból bronz fülbevaló és lábperec került elő. Ez azt bizonyítja, hogy ott a 10-11. sz.-ban temető volt, tehát a terület lakott volt. Ózd és környékének változatos domborzata, a sűrű erdők, azokban gazdag vadállomány, a mocsarakban vízi szárnyasok, a patakokban halak biztosították a szükséges életfeltételeket. A táj földrajzi arculata Ózd Borsod-Abaúj-Zemplén megyei nyugati kiszögellésében, a Bükk hegység észak-nyugati oldalán és az egykori Gömör vármegye déli részén – a tulajdonképpeni gömöri medencében –, a Sajó völgyében fekszik. Körös-körül természetes határok, hegyek, közötte pedig dombsorok szelik át a tájat. Északnyugati határa egybeesik a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság határával. Az Ózd körüli hegyeket, dombokat a XIX. sz. derekáig nagy összefüggő erdőség borította. A lankásabb oldalakat, dombokat, s a patakok völgyeit művelik, de a befektetett nagy munkát a föld szűkös terméssel viszonozta. A talaj kötött, agyagos. Ilyen körülmények között a lakosság száma alig növekedett, s meglehetősen szegényes életet tudott magának biztosítani. Jobb termőföldet a tájon a Sajó völgyében találunk. Itt a felszínt humuszos fekete föld takarja. Dél-Gömör földjén elsősorban árpát, cukorrépát, kukoricát, káposztát és burgonyát termesztenek. Putnok táján ezen kívül szőlőt, majd az újkorban dinnyét, káposztát és dohányt is termeltek. A dombvidék magasabban fekvő területein zömmel erdőgazdálkodás folyt. Az erdészetileg hasznosított területen vegyes korú keménylombos erdők, kisebb mennyiségben fenyőfélék találhatók. 8

Részben az időjárási viszonyokkal, részben a terület egyéb adottságaival magyarázható, hogy a földművelés mellett az állattenyésztés évszázadok múltán sem veszített jelentőségéből. Az állattenyésztés számára még mindig elég terület maradt, a folyók és patakok völgyében. A tölgyesek, a makkot termő erdők, nagy értéket jelentettek az állattenyésztő ember számára, mert a ritkásan növekvő tölgyfák alatt elég dúsan termett fű, amit egész évben használhattak legelőnek, szükség esetén kaszálónak is. A tölgyesekben tehát a sertéskondák mellett a gulyák is élelmet találtak. Igen elterjedt volt évszázadok óta a gömöri dombokon, de az ózdi tájon is a juhtenyésztés, amely ma is jövedelmező forrása a gazdaságoknak. A terület állatföldrajzi képe sok hasonlóságot mutat a Bükk-fennsíkéval. A mezőgazdasági termelés korlátozottsága kedvezően befolyásolja a térség madárpopulációját. Rovarvilága igen gazdag, mind darab, mind fajtaszám tekintetében. Jelentős az emlősfauna, sok a szarvas, őz és a vaddisznó. Az erős tagoltság, a keskeny völgyektől szabdalt dombokkal körülzárt, viszonylag szűk Ózdi völgy – középütt a nagy kiterjedésű gyárral – meghatározta Ózd fejlődésének a jellegét is. Összefüggő egységes szerkezetet alkotó város így nem alakulhatott ki. A város elsősorban a kohászati üzemek révén fontos része volt a borsodi iparvidéknek. Az ózdi vasgyár több mint 15 évvel ezelőtti telepítése jelentős tájalakító folyamatot indított el. Rendkívül energikus vonzereje évrőlévre magához kapcsolta a környező falvak lakosságát, az ingázó, majd letelepedő bányász-és munkás tömegeket. Az Ózdtól több kilométerre levő falvak is vonzáskörébe kerültek. Így Ózdon és környékén lassan kialakult az új ipari táj, s lett ennek központja Ózd. Ózd város 1972-ben ünnepelte fennállásának 700 éves évfordulóját. A nevét tartalmazó fennmaradt hiteles írásos emlék 1272-ből való. Az oklevél szerint Ózd (Ouzd) Detricus ispán fiának, Miklósnak a Balassák és Csákányiak ősének birtoka volt, amelyet feleségének Hontpázmány Lámpert leányának adott hitbér fejében, aki 1272-ben visszaadta fiának Domokos sárosi és pataki ispánnak 11 öröklött szolgával. A település már korábban létezett, de erről hitelt érdemlő írásos emlék nincs, vagy legalábbis eddig nem került elő. Az elnevezés népnévből ered. A XI. sz. második felében az Al-Duna tájékán és az orosz sztyeppéken élt kunokkal rokon nép, akiket uzoknak neveztek. Sok pusztítást vittek végbe, ezért a besenyők és bolgárok szétverték őket. Az uz nép a vándorló kalandozó népek sorsára jutott. Szétszóródtak, egy részük hazánk különböző vidékein telepedett le. A történelmi, tárgyi emlékeken túl erről tanúskodik a Baranyában Ózdfalu, a Nógrád megyében található Ózdin 9

és Erdélyben a Maros és Kisküküllő hegy alatt az Ózd patak völgyében fekvő Magyar-Ózd. A mi vidékünkre is került egy uz népcsoport, s az ő nevükből alakult ki a „d” kicsinyítő képző hozzáadásával az Ózd név. Ózd nevével 1325-ben találkozunk ismét Ouz formában. Ugyancsak a XIV. sz.-ban Ózd személynévvel is. A család Ózdról nevezte el magát. Az Ózd környéki községek – kevés kivételtől eltekintve – XIII. századi keltezésűek. Ózdhoz hasonlóan, azaz abban a században említik okleveleink a falvak nevét, s ez az a hiteles emlék, amitől egy-egy település keletkezését számítjuk. A táj legtöbb helynevéből arra lehet következtetni, hogy korán, még azelőtt került magánosok kezére, mielőtt rajta a királyi vár és népe helyhez kötött települései kialakulhattak volna. Bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok ezt a vidéket korán megszállták. A magyar államalapítás korai századaiban itt terült el az un. észak-borsodi iparvidék. Upponyban 1961-ben tártak fel egy ősrégi vasolvasztó kemencét. A táj települései a századok során alig fejlődtek. A földesurak – adományozás, öröklés, önkényes foglalás, elzálogosítás útján – gyakran váltották egymást. Ha jól szemügyre vesszük a ránk maradt okleveleket, ezekből a gyűlölködés, a vagyonért folytatott küzdelmek egész sora tűnik elénk. Nem nehéz elképzelni, hogy ha a földesurak egymás közt ilyen élet-halál harcot vívtak, milyen lehetett a jobbágyság sorsa. A községekre vonatkozóan erről nincs hiteles képünk. A régi idők egyszerű emberének életéről, szokásairól keveset tudunk. Az oklevelek keveset, vagy egyáltalán nem szólnak a dolgozó emberekről. Tény azonban, hogy a nép mind rosszabb helyzetbe került. A földesúr saját jövedelmének növelése érdekében egyre több terhet rótt a jobbágyokra, s mind többen kerültek zsellérsorba. A földesúri függés azonban csak részben szűnt meg a jobbágy felszabadítással 1848-ban. A feudáliskor végére kialakult helyzet bemutatására felidézem a jobbágy felszabadulás utáni állapot bemutatására a következőket: Ózdon 2200 hold terület volt a határban. Ebből 1639 hold a majorsági. A falu birtokosai ekkor a Sturman örökösök és a Császár család. A helységben volt 51 lakóház, a lakosok száma 345. Ekkor még jelentéktelen kis községe Ózd Borsod vármegyének. A felszabadult úrbéri birtok 375 hold volt, amely sovány kétszerest (búza és rozs egyenlő arányú v. 1:2-höz való keveréke), rozsot, zabot, burgonyát, kukoricát terem. Nagy-Bolyok 1490 holdas határából 1181 hold föld volt majorsági, 309 hold pedig felszabadult úrbéri birtok. Putnok 2447 lakosa közül 1848-ban 121 családfő lett úrbéri telkének teljes tulajdonosa. A lakosság jelentős része föld nélküli zsellér volt. Az 1848. évi jobbágy 10

felszabadítás nyomán meginduló polgári átalakulás meggyorsítása e vidék esetében a Gömöri Vasművelő Egyesülettől volt remélhető. Neki jutott az a szerep, hogy élesztő módjára átjárja a környék egész gazdasági és társadalmi életét, a kapitalista fejlődés emelője legyen. Az okiratok tanúsága a vasgyártással is foglalkozó erdő- és földbirtokos Sturman család az 1600-as évek elején települt meg a Nagyrőce melletti Vizesréten. Onnan egy ág 1770 körül házasság útján került vidékünkre, s jelent meg Ózd és Csernely birtoklójaként. Többszörös zálogbavétel után Sturman András 1817-ben „örökidőkre” megszerezte a birtokot a családnak. Ő volt az egyetlen Ózd földesurai közül, aki itt élt és gazdálkodott. A Sturman családnak vezető szerepe volt abban a pénzes csoportban, amely a vasgyártásra szövetkezett. A Sturman család majorsági földjeiből sajátította ki a Gömöri Vasművelő Egyesület azt a 20 hold nagyságú területet, melyen 1846-ban megkezdődött az ózdi vasgyár felépítése. Az eddig mező- és erdőgazdálkodásból élő lakosság a gyárban kezdett ipari munkát vállalni. Számuk a gömöri területekről idetelepített munkásokkal erőteljes növekedésnek indult. Fellendült a kereskedelmi élet, a főutcán üzletek sora nyílt, három új templomot építettek. A vasgyár szénszükségletének biztosítása szempontjából igen nagy jelentőségű volt az a szerződés, melyet 1845. november 5-én kötöttek a Sturman családdal. A szerződéssel az ózdi vasgyár fennállásának egész idejére Ózd és Csernely község határában szénkutatási és bányanyitási jogot szerzett. A kapitalista fejlődést segítette elő környékünkön az 1861. október 7-én Ózdon megtartott közgyűlés, amely elhatározta a nádasdi lemezgyár megalapítását, amely 1864-ben kezdte meg a termelést. A XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben sorra nyílnak meg a kőszénbányák Ózd környékén: Somsály, Borsodnádasd, Farkaslyuk. Bolyok eredetét a XIV. század elejéig tudjuk nyomon követni. Az első ismert írásos oklevél, amelyet a Szécsyek 1435-ben mutattak fel, Bolyok (Bolk) 1320-ban történt eladásáról szól. Ekkor a falut Gömörben és Borsodban fekvőnek mondják. Ma Ózd nyugati része. A Bolykiak hajdan Borsod vármegye közigazgatásában is jelentékeny szerepet vittek. Közülük vicispánok is kerültek ki. Erről a magasabb méltóságról a hajdani vicispánok utódait „úr” melléknévvel különböztették meg, mint pl.: Bolyki Úr Ágoston, Bolyki Úr János. Bolyok község a Bükk hegység alacsonyabb nyúlványai által koszorúzott síkságon fekszik. A környező szelídebb lejtőjű hegyeket lombos erdők borítják, de a község határában jó minőségű szántóföldek is vannak.

11

Jobbára törpe birtokosok laktak, 8-10 katasztrális hold földdel. Csupán két nagyobb 2-300 holdas birtok van, de ezek sem voltak egy tagban. A XX. század fordulóján kiadott helységnévtárban Vasvár puszta néven jelölték meg a Hangony patak jobb partján fekvő helyet, mint Bolyok községhez tartozó külterületet, 557 lakossal. Vasvár puszta egykoron szintén a Bolyki család birtoka volt, akiktől a birtok egy részét a Jászladány községből származott Ladányi Balázs vette meg. Vasváron a XVIII. század elején telepedtek le. Bolyok mint kialakult község, 1848-ig szabad község. 1871 után kisközség volt, s mint ilyen, Sajóvárkonyhoz tartozott. 1904-től 1906-ig mint önálló község szerepelt. 1906. december 31-én – mint kisközséget a Hódoscsépányi körjegyzőségből, s Vasvárt is magában foglalva –, önálló nagyközséggé alakul. Bolyok, mint nagyközség régibb Vasvárnál, de gazdasági szempontból sokkal fejlettebb az anyaközségnél. A két községrészt a közöttük fekvő 3 kilométer távolság oly szembetűnően elválasztotta egymástól, hogy közigazgatási összetartozásuk az idegen szemlélő előtt szinte lehetetlennek látszott. Bolyok anyaközség a közlekedési utaktól távol esett, így a fejlődésben teljesen elmaradt. Ipara, kereskedelme nem volt, mezőgazdaság is aránylag csekély volt. Ezzel ellentétben a vasvári rész annál élénkebb volt. Vasvár kialakulása szoros kapcsolatban volt az ózdi vas- és acélgyár fokozatos fejlődésével, mivel az ózdi gyár üzemeinek kiépítése sajátságosképpen nem Ózd községet, hanem az ózdi gyárteleppel szorosan összeépült Vasvárt, de főként Vasvárnak a Pipagyújtó nevű részét fejlesztették, annyira, hogy a Pipagyújtó Ózd és vidékének valóságos ipari és kereskedelmi központjává lett. A gyár közelsége miatt Vasvár népessége is évről évre gyarapodott. Vasvár fellendülése az 1872. évben megkezdett vasútépítési munkálatokkal indult meg. A gyárban és a vasútépítésnél kínálkozó állandó munka-alkalmak tömegesen vonzották az embereket a településre. Mivel pedig Vasvár az ózdi gyárhoz, valamint az építendő vasútvonalakhoz is közelebb volt Ózd községnél, ezért Vasvár a munkások részére igen kedvezőnek mutatkozott az állandó letelepedésre. Ezután gyorsan épültek a lakóházak és a puszta pár év alatt benépesült.

12

A lakosok számának gyors emelkedése ide vonzotta a kereskedőket és a különféle iparosokat, minek következtében az ipar és kereskedelem annyira kifejlődött, hogy a Vasvári utca bár nem tartozott Ózdhoz, Ózd legforgalmasabb utcája, ipara és kereskedelmének lüktető ere lett. Ebben az utcában volt a Király Szálloda. Hatalmas nagy emeletes épület, kényelmes szobákkal, ízlésesen berendezett kávéházzal és éttermekkel. Ugyancsak Vasváron volt a Tulipán nőiés férfidivat áruház, a Bodor-féle nagy vaskereskedés. Pazar berendezéssel és dús áruraktárakkal. Mindkettő díszére vált volna bármelyik nagyváros főutcájának. Ezeken kívül egymás mellett sorakoztak a kisebb nagyobb kereskedések, a különféle iparosok üzletei, illetve műhelyei. Bolyok község lakóinak száma e század első harmadában 3500 fő. Ebből az anyaközségre 1200, Vasvárra pedig 2300 lélekszám jutott. Ezek közül a Bolyki, a Ladányi, a Trencsényi, a Kónya családok törzslakosok, a többiek betelepültek voltak. Az idegenek leginkább Hajdú, Szabolcs és Szatmár vármegyéből költöztek be. A törzslakosok földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A beköltözötteknek mintegy 75 százaléka az Ózdi Vas- és Acélgyárban dolgozott, a többi önálló iparos és kereskedő volt. Sajóvárkony helységneve 1263-ban fordul elő Warkun névalakban először írásos oklevélben. A várkonyi nemesek 1300-ban tűnnek fel. A Várkony helységnév eredete vitatott. Talán a türk szóhasználat nyomán az avar néppel hozható kapcsolatba. Figyelmet érdemel az is, hogy egy kínai forrás a bizánci határhoz közel levő kaukázusi területen isz. 600 után egy VUHUN nevű itt élő törzset említ, amelyben a varhun avarok egy töredékét láthatjuk. A megkülönböztető Sajó előtag a folyó mellékére utal. Feltehetően az Aba nemzetség telepítése vagy birtoka lehetett, mert egy részét Kis-Várkonynak, másképpen Abafalvának hívták. A település magvát ott kell keresnünk, ahol jelenleg a templom található. A középkorban két temploma volt, a meglévőt 1780-ban építették barokk stílusban. Orgonája az egri székesegyházba került a templomba a múlt század végén. A török hódoltság alatt vannak időszakok, amikor szinte teljesen néptelen a falu. A gyakori prédálás, a kettős adózás, a lakosság elhurcolása miatt csak a hódoltság megszűnése után kezdődik a falu újjáéledése. Itt feljegyezhetünk egy, a korhoz fűződő eseményt. Mekcsey István az egri vár alkapitánya, Dobó István helyettese – az egri ostrom után – 1553 tavaszán feleségéhez, illetve a császárhoz indult. Útja Ózdon és Sajóvárkonyon keresztül vezetett. A különböző források arra utalnak, hogy a várkonyi „pórnép” volt 13

Mekcsey gyilkosa. Elképzelhető-e az, hogy egy fegyveres kísérettel utazó katonát az egyszerű pórnép képes volt meggyilkolni. Saffarik Gyula ózdi helytörténeti kutató „Egy hős tragédiája” című tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy Mekcseyt Sajóvárkonyban Bekek martalócai paraszti ruhába öltözve gyilkolták meg, valószínűleg ez a feltevés fogadható el. Az egri vár egyik legjobban képzett főtisztje emlékére Ózd város emléktáblát helyezett el a várkonyi iskola falára 1985. december 20-án. Az ózdi gyár a XX. század végén itt is kezdte éreztetni hatását. A község lakóinak száma: 1890-ben 2200, 1910-ben 3866, 1930-ban 5419 fő. A létszám viszonylag gyors növekedése már az első világháború előtt megindult, majd az 1920-as évek elejétől a fokozódó bevándorlás eredményeként egyre több munkás telepedett le itt az Ózddal határos részen, új telepeket is létesítve. A „tősgyökeres” várkonyiak jómódú rétege földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott, még 1945 után is, szinte az 1970-es évekig. Először a káptalani gazdaság cselédsorra kényszerített szegényei mentek a gyárba dolgozni. De itt telepedtek le a Bánvölgyéből, a Szárazvölgyből, továbbá a Nyírségből, a Tisza-vidékről ide vándorolt szegények közül is sokan. Innen jártak be a gyárba, hiszen gyártelepi lakásokra ezek a szakképzetlen munkások nemigen számíthattak. A többnyire gyermekes családoknak – a családfő rosszul fizetett gyári munkája mellett – lehetőségük volt a kiterjedt káptalani földeken, vagy a paraszti birtokon idénymunkára is. A várkonyi parasztok kamráiban, apró helyiségeiben nagyon sanyarú körülmények között éltek a bevándorolt napszámosok. A két háború között Ózd a környező községek kulturális és kereskedelmi központja lett. Ózd környékét a II. világháború jelentős hadműveletei elkerülték. A folyamatos fejlődés következtében Ózd község összeépült a szomszédos falvakkal, ezért a Magyar Királyi Belügyminisztérium 1940. január 1-től Ózd, Bolyok és Sajóvárkony községeket Ózd nagyközség névvel egyesítette, 1949. január 1-től pedig városi rangot kapott.

14

Az Ózdi Vasgyár létrejötte Mielőtt a vasgyár létrejöttéről szólnék, lehetetlen egy pillantást nem vetni Gömör vármegye bányászatának és vasiparának korábbi időszakára, melybe a társulat gyökerei belenyúlnak. Gömör vármegyének vasipara a közállapotokra is irányító befolyást gyakorolt, noha ezen iparvállalatok tevékenysége az ország áldatlan belső viszonyai miatt nagymérvű akadályokba ütközött. Gömör vármegye vaskőbányászata, és vasipara a legrégibb korszakokba nyúlik vissza. Az őslakók a szláv szarmaták és jazygok, valamint a német kvádok művelték, később szabad lakosok – libertinusok – foglalkoztak vele. Noha az iparűző lakosság ebben az időben az uralkodó földbirtokos osztály részéről sok zaklatásnak volt kitéve. Ennek folytán a vastermelési készülékek sem voltak állandósíthatók és fejleszthetők, hanem úgynevezett mozgó kemencékből kézi fújtatókból és kézi kalapácsokból álltak. A vaskő bányászatot a legkezdetlegesebb módon űzték. Csak mikor a tulajdonjog némileg biztosítva volt, keletkeztek állandóbb jellegű telepek a vízfolyások mentén. Ezzel megtörtént az első lépés a természet nyújtotta erőforrások felhasználására is, amennyiben a fújtatókat és a kalapácsokat vízerő hajtására rendezték be, és a mozgó kemencék helyét az úgynevezett tót kemencék foglalták el. Ezen kemencék a kovácsoltvasat közvetlenül ércből – éspedig kizárólag barna vaskőből – állították elő, fúvószél és faszén alkalmazása mellett. Ezek a kemencék a XIX. századig voltak alkalmazásban. A vasiparral foglalkozók vasbányászokra és kohászokra oszlottak, s e tekintetben már a murányi vár bevétele (1549) után midőn királyi őrség került oda, célszerű szervezetet, bizonyos munkamegosztást és nagyobb tagoltságot találunk. Erre mutat egy 1585. évből fennmaradt jegyzőkönyv, melyben az akkori várkapitány 1585. március 9-én kelt rendeletével hivatkozva a régi szokásokra, kiadja a jolsvai vasművelők céhének szabályzatát. Ebben a szénégető, a vasbányász és a hámoros, a mesterek, és a legények közötti viszonyt rendezi. A vallási kötelezettséget előírja, a céh élére két céhmestert állít, járulékot állapít meg, valamint a céhláda által nyújtott segélyezéseket alapít. A vaskészítés nagyobb lendületet a városok fejlődésével, de különösen a háborús időkben kapott, amikoris tetemes mennyiségű vasanyagra volt szükség, az 1600. év körül Zrínyi György indítványára behozott vértesek, a fegyverek, társzekerek stb. készítéséhez. E tekintetben nagy befolyást 15

gyakorolt II. Rákóczi Ferenc széles látókörű fejedelemsége, aki a XVIII. század elején Lányi Pált vasipari felügyelővé nevezte ki. Olvasztókat létesített Gömörben, felállította a dobsinai híres kardgyárat és érdeklődést tudott ébreszteni a nemességben is a vasipar iránt. A nemesség érdeklődése megszüntette a korábbi idők zaklatásait a vasiparral szemben, sőt számos nemes ember maga is beállott vastermelőnek a Murány, a Rima és a Sajóvölgyében. Ezek egyesülése létesítette a múlt század elején azon vasművelő társulásokat, amelyekből a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság (továbbiakban: RMST vagy RIMA) keletkezett. Sturman Márton kezdeményezése folytán 1808-ban megalakult a Murányi Unió és 1810-ben a Rimai Coalitio. Ebben az időben már a tót kemencéket legnagyobbrészt olvasztó kemencék váltották fel. Mint már említettem Gömörben a vasipar feudális keretek között bontakozott ki, ami elég sajátságos volt a bükki vashámorokhoz viszonyítva. A hámor tulajdonosok nemesek, a hámorok és a bányák munkásai jobbágyok voltak, így sajátságos úrbéri viszony uralkodott. Úri jog címén egy olvasztó után 25 Ft-ot, egy tót kemence után 15 Ft-ot, urbura (bányabér) címén pedig a kincstárnak egy olvasztó után 105 Ft-ot, egy tót kemence után 42 Ft-ot kellett a vasiparosoknak fizetni. Murányi Unió A Murányi Uniót a vasüzemek összevonásával elsőként a Murányvölgyi vasgyárosok valósították meg. Közös vállalatuk az 1808. március 13-án kelt alapszerződéssel részvénytársasági formában alakult meg. Az alapítók 1809. január 1-jével vasműveiket, vasércbányáikat, a hozzájuk tartozó földeket, réteket és kerteket örökösen átadták az egyesületnek. Már akkor világos volt, hogy a Murányi Unió és a Rimai Coalitio különállása nem felel meg a természetes viszonyoknak, és hogy a nyersvas termelő unió és a nagy erdőbirtokok felett rendelkező Coalitio egymás kiegészítését képezik. Egyesülésük tehát mindkét félre nézve csak előnnyel járhat. Ennek felismerése már 1830-ban arra vezette az Uniót, hogy a Rimai Coalitionak a két társulat egyesítése iránt javaslatot tegyen, melyet azonban az utóbbi visszautasított. A Rimai Coalitio (Rimavölgyi Vasművelő Egyesület) A Rimavölgyi Vasművelő Egyesületet Rimaszombatban 1810-ben alapszerződéssel 128 db 2000 forintos bányatársulati részre elosztott befizetés mellett alakították meg 23-an. A megalakulást követő éveket a társaság 16

rendezése és a nem megfelelő berendezések problémáinak megoldása vette igénybe. A hivatalos nyelv eleinte vegyesen tót és latin volt, de már az 1817. évben a magyar nyelv lépett ezek helyére. Ugyancsak ebben az évben egy társpénztár (Bruderlade) nyomára is akadunk, valamint arra, hogy a társaság alkalmazottai részére egy orvost tartott, aki évi 200 forinttal volt díjazva. Meg kell említeni itt, hogy 1826. évben „Tiszti pénztárt” létesítettek a társulat kebelében, melyhez a társulat évi 400 korona pénzbeli támogatással járult, továbbá a társulat magára vállalta a gyógyszer költségek viselését is. Ez az intézmény leginkább betegsegélyező pénztár jellegével bírt. Érdekes volt, hogy a távozó tisztek, ha kiléptek a társulat kötelékéből, befizetéseiket visszakapták. Az 1830. évben dühöngött kolera járvány az ország gazdasági életét egészen megakasztotta. Az akkori teljesen rendezetlen hitelviszonyok és azon körülmény folytán, hogy a Coalitio is állandóan pénzszükséggel küszködött, miután forgótőkéje kezdettől fogva nem volt elegendő, ugyanakkor a művek kiépítése tetemes pénzeszközöket igényelt, a társaság az 1830-as évek elején súlyos válságba jutott. Az 1843. évvel a társulatra nézve egy új élet vette kezdetét, miután a társulat megalakulásának első évei óta szolgálatában álló Heinz Frigyes 1941ben meghalt. A Rimai Coalitio élére egy széles látókörű, modern férfi – Rombauer Tivadar – került, aki 1803. január 27-én született Lőcsén. Apja a körmöcbányai báró Révai-féle uradalom jószágigazgatója volt. Tanulmányait Selmecbányán végezte 1825-ben. Gyakorlati működését a rohnici vasgyárban kezdte, majd Munkácsra került a gróf Schönborn-uradalomba. Három technikai üzeme volt az uradalomnak. A kohóból, hámorból és öntödéből álló vasgyár, a timsógyár és a hamuzsírkészítő üzem. Az új tisztfőnök az igazgató választmány hozzájárulásával és a közgyűlés szentesítésével 1844-től kezdve a vasművekben több fontos beruházást hajtott végre. A Coalitio Rombauer vezetése alatt rövid időn belül a gyártási kapacitását megsokszorozta. Az ő nevéhez fűződik az ózdi gyár létesítése és az 1852. évi fúzió. Tevékenyen részt vett az 1843. szeptember 6án Hosszúréten gr. Andrássy György elnöklete alatt megtartott tanácskozáson, ahol a gömöri vastermelők a vasipart foglalkoztató fontos kérdésekre együttesen adtak választ. Az értekezlet résztvevői látták a vasipar küszöbön álló reformját, felismerték, hogy a vas Magyarországon olyan áru, mely a vasművelők egyesülése mellett képes az ország kereskedelmét kedvezőbbé tenni. Ebből 17

kiindulva szükségesnek tartották, hogy a vastermelők évenként egyszer-kétszer összejöjjenek a vasárak fenntartása, emelése vagy leszállítása és újabb találmányok megvitatása végett. Az értekezlet jegyzőkönyvében említést tesznek arról is, hogy a tanácskozás befejezése előtt a Murányi Unió kiküldötte: Czibur János egy „vasúti sín-, gép-, és erőműgyár” közös költségen való létesítését hozta javaslatba. Az elnöklő gr. Andrássy György egyetértett a gyár létrehozásával. Kifejtette, hogy a kormány vasútépítési programjának megvalósításához hosszabb időn keresztül szükség lenne évenként 600-800.000 bécsi mázsa sínre. A sínt belföldön 10 pengő frt 40 krajcárért lehet kapni, míg Angliában 5 pengő frt-ért. Nem lehet a sínek vámmentes behozatalát rossz néven venni. A gyár létesítésére a Sajópüspöki határt javasolta, melyhez egyrészt a várkonyi kőszén, másrészt nagykiterjedésű erdők tartoznak. Érdemleges határozat ez ügyben nem született, miután az értekezlet tagjai közül többnek e tekintetben felhatalmazása nem volt. Mindamellett ezt az eszmecserét kell az ózdi gyár létesítésének kiindulási pontjául tekintenünk. A hosszúréti tanácskozáson felvetett új vasfinomító és hengerlőgyár létesítésének gondolata foglalkoztatta a gömöri vasgyártókat. Elsősorban a Rimai Coalitio széles látókörű, nagy szakértelemmel bíró tisztfőnöke, Rombauer Tivadar szorgalmazta az új gyár létesítését, miután külföldi tanulmányi útján a barnaszén használhatóságáról meggyőződött. Az 1844. október 11-én Rimbaszombatban megtartott közgyűlésen megelégedéssel szereztek tudomást a gyár előkészítési munkálatairól, s felszólították a gömöri vastermelőket a Vasfinomító Gyár közös erővel történő létrehozására. Az új gyár felépítésének terveit és költségvetését a jelenlévő Hernkohl Vilmos „gépelyész” ismertette. Rombauer fáradozásainak eredményeként sikerült a társulatot úgy létrehozni, hogy a Rimai Coalitionak és a Murányi Unionak döntő befolyást biztosít – öt-öt részvényt vásárolt – szem előtt tartva a későbbi egyesülés célját. A megalakulás „Gömöri Vasművelő Egyesület” elnevezés alatt az 1845. május 15-én Rimaszombatban megtartott közgyűlésen történt meg, amikor a 25 darab egyenként 10 ezer pengő forinttal befizetendő és 6 %-kal kamatozó részvényt jegyeztek. A gyárat kezdetben a Mátra vidékére tervezték, de miután az odavaló földbirtokosok ezzel szemben merev álláspontot foglaltak el, később a Hangony völgyében való megépítésére történt megállapodás. A gyár helyéül véglegesen Ózd község határát állapították meg. Ott egy 20 hold kiterjedésű telket szereztek meg a Sturman családtól. Az egész ottani Sturman-féle birtokot pedig 18

hat évre bérbe vették. Majd ezt követően: Ózd, Csépány, Nagy-Bolyok, Disznósd, Csernely és Nádasd község határában kőszénhasználati szerződéseket kötöttek a földbirtokosokkal, melyek értelmében a kőszén mázsájának 4/8, 6/8 és 1 pengő krajcár árban való átengedését biztosították. A társaság érintkezésbe lépett a magyar központi vasúttársasággal egy sín szállítási egyezmény létesítése érdekében, s ajánlatot tett az 1847. évben 20000 mázsa, 1848. és 1849. évek folyamán, pedig további 30000-30000 mázsa sín szállítására átlag 9 pengő forint 47 krajcár mázsánkénti árban. A Hangony völgyének ez időben semmi rendszeres közlekedési eszköze nem volt, ezért a társaság a rozsnyói püspökkel a szedendő hídvámra egyezményt kötött. Ezt követően a Sajón Sajópüspöki mellett hidat építtettek, majd Borsod vármegye közbenjárásával kiépítették a Bánréve-Ózd útvonalat. Mindezen előkészítő intézkedések után az ózdi gyár építéséhez hozzá lehetett fogni. Igazgatónak Fohn Kajetánt szerződtették. Az ózdi gyár gépészeti és műszaki berendezéseinek felállítását és szerelését a brünni „Lutz és Dobs” gépgyárak szakmunkásai végezték. A 20-25 szakmunkást illetve a 80-100 napszámost foglalkoztató építkezési és üzembe helyezési munkálatok irányítását osztrák, angol és hazai szakemberek, mesterek végezték. A gyár építése tehát megindult, de az akkori kezdetleges viszonyok folytán, nevezetesen, hogy a tömeges öntvények előállítására, s azok felszerelésére még külön berendezéseket kellett létesíteni, közlekedési eszközök hiánya és egyéb nehézségek miatt nem volt a tervezett időben befejezhető. 1847. őszén az épületek már készen voltak, a gépegységeket már leszállították és a belső berendezés szerelése folyamatban volt. Az Ózdi Vasgyár építése még nem fejeződött be, de a próbagyártás 1847 végén már elkezdődött. Rombauer Tivadar az 1847. szeptember 27-i rimabrezói közgyűlésen beszámolt arról, hogy „... az ózdi hengergyár épületei – a jelenlegi finomhengermű helyén – már állnak, a gőzgépek elérkeztek és a kőszénneli pudlírozás (kavarás) és forrasztás jó sikerrel halad előre.” A gyár dolgozóinak kisebbsége – szakmunkások és betanított munkások – főleg külföldiek és Gömör megyéből származók voltak. Az állandó munkások toborzását és szerződését 1847 tavaszán kezdték meg. Csoportosan érkeztek a külföldi és felvidéki tűzimunkások. A gyár induló munkáslétszáma ebben az időben a 100 főt nem haladta meg. A munkásokat és a 4-5 tisztviselőt 5 külön lakóházban, valamint a majorsági épületekben és a jobbágyoktól bérelt lakásokban helyezték el.

19

Az Olvasó Egylet megalakulása A kulturális fejlődés Ózdon velejárója volt az ipari fejlődésnek. A gyár kialakulása, terjeszkedése is szükségszerűen gyorsította, hiszen a lakosság száma a foglalkoztatott munkásság és alkalmazottak számának növekedésével állandóan emelkedett. Azoknak többsége ugyanis, akik a gyárban munkahelyhez jutottak és a munkalehetőség számukra állandó jellegűnek mutatkozott, akár saját erőből is igyekezett építkezni, családi házat szerezni és véglegesen letelepedni a munkaalkalom közelébe. Ez okból növekedett a legközelebbi községek, Bolyok és Sajóvárkony lélekszáma is. 1846-47-ben a gyárnak mindössze 200 munkása volt, nagyrészt külföldi. Ebben az időszakban a tősgyökeres helybeliek és a közvetlen környék lakói többnyire csak segédmunkásokként dolgoztak a gyárban, kivéve az építő munkásokat, például a szentsimoni, hangonyi és domaházi kőműveseket. A gyár 1884-ben már 900 munkást foglalkoztatott. Egyre kevesebb német és szlovák szót lehetett hallani Ózdon. Asszimilálódtak a jövevények, noha még 1912-13-ban is bőven akadtak idős emberek, akik csak törték a magyar nyelvet. Ahogy növekedett a gyár dolgozóinak száma, gyarapodott a község lakossága, úgy nőtt a hiányérzet a társasági élet, a közös szórakozás és minden bizonnyal a művelődés iránt is. Sokan ráeszméltek, hogy az idegenből hozott pallérozottabb szakemberek könnyebben boldogulnak mint ők, s a kisebbségi érzés leküzdésének, a szellemi egyenrangúság elnyerésének vágya ösztönözte a gyári dolgozókat elsősorban az Ózd és Ózd-környéki magyarokat, hogy a művelődés lehetőségeit keressék. Könyvtár hiányában olvasásra alig nyílt alkalom. Személyes tapasztalások útján szerzett ismeretek is élesztették a művelődés igényét. Még az 1870-es évek végén és az 1880-as évek elején is jártak ózdi dolgozók Miskolcra szőlőmunkára, hogy megélhetésüket az alkalmi keresettel könnyebbé tegyék. Visszatérve a tavaszi metszési, az őszi szüreti munkákból, közölték tapasztalataikat az itthoniakkal és közléseikkel – ismereteket terjesztve – fokozták a művelődés iránti érdeklődést. Élt tehát már a művelődés igénye, népművelésről azonban ebben az időszakban még nem beszélhetünk.

20

A két igény találkozására Ózdon 1884-ben került sor. A Rimamurány Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság (RIMA) Budapesten székelő vezérigazgatósága tudatában volt annak, hogy műveltebb munkássággal eredményesebben, termelékenyebben dolgoztathat. A tőkésvállalatnak fontos volt, hogy a népművelés Ózdon az érdekeinek megfelelő módon induljon. Teleplátogatásai útján és az Ózdi Vasgyár akkori gondnokának Veith Bélának tájékoztatói révén a vezérigazgatóság jól ismerte a dolgozók igényét. Felmérte és megállapította, hogy az Ózd község közepén zsúpfödeles házacskák között álló „népkert” Hallebrum-féle vendéglő nem kívánatos bázis az érdekeinek megfelelően folyó népművelés számára. Nyáridőben ugyanis ott társaloghattak, szórakozhattak a gyár dolgozói, faragatlan faoszlopok által tartott fészertetőkkel eszkábált lugasokban, télen pedig a füstös ívó-helyiségben. Itt hangzott el egyre gyakrabban az az óhaj, hogy megfelelő helyiséggel egyesületet alapítsanak, mely számukra otthona lenne a művelődésnek és szórakozásnak. Veith Béla gyárgondnok Kablay István főtanító, Czentner Ignác gyári géplakatos révén értesült a művelődési egyesület létrehozására irányuló törekvésről és vezérigazgatóságának helyeslő, sőt támogatást biztosító hozzájárulásával magához ragadta a kezdeményezést. A gyár gondnoka Veith Béla 1884 őszén megkezdte a szervezés munkáját. Az előkészítő munkálatok elvégzésére bizottságot szervezett, melynek tagjai Weinling Ferenc gyári tisztviselő, Kablay István főtanító, Bernard János hengergyári főmester, Czentner Ignác és Tóth Bálint voltak. Az egyesület megalakulásával kapcsolatban ennek a bizottságnak tagjai tárgyaltak a gyári dolgozókkal, s ők készítették az alapszabály tervezetet is. Veith Béla a tervezetet felküldte Budapestre a vezérigazgatóságnak, s miután az jóváhagyással visszaküldte, gyűlést hívott össze az akkori gyártelepi iskolába, az Olvasó-Egylet megalakítása ügyében. 1884. november 14-én az értekezlet összeült a régi iskola helyiségében. Az értekezlet nyomban átalakult szervezkedő gyűléssé, amelyen 31 személy jelent meg. S ezen a napon a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság Ózdi Gyári Felvigyázó- és Munkásszemélyzet OlvasóEgylete megszületett. Az Olvasó Egylet bölcsőjénél az alakuló gyűlésen, mint alapító tagok jelen voltak a következők: Veith Béla vasgyári gondnok Kablay István vasgyári tanító Bernard János hengergyári főmester Weinling Ferenc gyári hivatalnok 21

Czentner Ignác Randuska András Wolf Engelbert Paszturka Vilmos Csaja Ágoston Tóth Bálint Magilla Jakab Chudik Antal Pasztuskó Richard Lukács József Seszták József Kapitány Márton Zolczer István

Lukács János Grausz Pál Krobat Ferenc Kazimir József Lenhardt Vencel Klárik István Chvojka Ferenc Schwarczbacher Lajos Szmetana Henrik Bordás Lajos Schreiner János Kovács János szilvási Progner János Pasztírík András

Az alakuló gyűlésen az alapszabály tervezetet Weinling Ferenc olvasta fel, s azt a közgyűlés minden változtatás nélkül egyhangúlag elfogadta. Az alapszabály értelmében megválasztotta az első vezetőséget. Elnök: Alelnök: Igazgató: Jegyző:

Veith Béla Kablay István Bernard János Weinling Ferenc

Pénztárnok: Könyvtáros: I. gazda: II. gazda:

Czentner Ignác Kupcsák András Hitter András Tóth Bálint

Ezenkívül 6 rendes és 6 pótválasztmányi tagot választottak. A megszavazott alapszabály néhány pontja: „1.) Az egylet címe: Rimamurány Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság Ózdi Gyári Felvigyázó- és Munkásszemélyzet Olvasó-Egylete. Röviden: Ózdi Gyári Olvasó-Egylet. 2.) Az egylet célja: A Rimamurány Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság Ózdi Gyári Felvigyázó- és Munkásszemélyzetének csekély anyagi áldozat mellett szellemi és minden tekintetben magyar nemzeti irányú működésére, szív- és kedély-társalgásra és szórakozásra alkalmat nyújtani és anyagi erejéhez mérten jótékonyságot gyakorolni. 3.) A cél elérésére szolgáló eszközök: hírlapok járatása, könyvtár fenntartása, hazafias ünnepségek, ismeretterjesztő, műkedvelő és színházi előadások rendezése, hangversenyek rendezése országos hírű művészekkel, a magyar énekművelés ápolása és fejlesztése, nemes szórakozásra alkalmas játékszerek tartása.” Az 1897. esztendő nevezetesebb eseményei közül csak egyet emelek ki, ez pedig az, hogy ebben az évben alakult meg az Egyleti Dalárda. 22

Az Olvasó Egyleti Dalára megszervezése Az 1895-ben megalakult Gyári Fúvószenekar mozgalmasságával, később pedig nyilvános szerepléseivel ösztönzően hatott azokra, akik idegen példák nyomán férfikar létesítésének tervét dédelgették magukban. A választmány keretében nem hivatalosan már 1896-ban sokat tárgyaltak egy férfikar megszervezéséről. 1897-ben az igény az Olvasó Egyleti tagság soraiban is hangot kapott, hivatalosan is foglalkozni kezdtek a Dalárda megalakításának tervével. 1897/98 telén meg is szervezték a Dalárdát. Szervezője és első karnagya Scherffel Lajos, társulati tanító lett. A Dalárda férfikar volt. A dalosok nőket csak alkalomszerűen tűrtek meg maguk között még a későbbi időkben is. Farsangi, kabaré esteken énekeltek velük együtt és Húsvétkor a Passiójáték előadásánál. Attól féltek, hogy a nők, – mint azt az egyesületi jegyzőkönyvben megörökítették – „széthúzást visznek be a Dalárdába” „felrobbantanák” azt. A próbák hivatalos időtartama egy óra volt, de a dalosok rendszerint kéthárom órát is együtt töltöttek. Ilyenkor bizonyos klubfoglalkozásszerű beszélgetések alakultak ki, amelyek a művelődés szempontjából és a politikai tájékozódás szempontjából is hasznosak voltak. Elkövetkezett ugyanis az az idő, amikor a próbák után az egymást megértő emberek „politizálni” maradtak együtt, noha tudták, hogy az a „kenyéradó” társulat vezetőségének nem okozna örömet, ha tudná. Az Olvasó Egyleti Dalárda 1898. február 20-án bemutatta műsorát a meghívott kis létszámú közönség, úgyszólván csak a vezetőség és választmány előtt, elnyerve annak tetszését. Sokat jelentő, s a vezetőség munkáját lényegesen megkönnyítő tett volt a Dalárda megszervezése. Táncmulatságokat, hangversenyeket, hazafias és gyászünnepélyeket, alkalmi ünnepségeket rendezett, s nemcsak az Olvasó Egylet, hanem más testületek részére is. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját országszerte megünnepelték, illően megünnepelte az Olvasó Egylet is. Ehhez a RIMA-művek vezetősége készséggel nyújtott anyagi támogatást, hiszen kedvére való volt a hazafias érzés ápolása. Minden törekvése az volt, hogy munkássága körében olyan szemlélet alakuljon ki, melyben a hazaszeretet gyakorlása egyenlő a kenyéradó RIMA-művek vakhűségű szolgálatával. Ennek a szemléletnek ápolásában az egyházi segítséget is igénybe vették az 23

évfordulón is, testületileg vezették a tagokat a templomba a zenekarral és a Dalárdával együtt. 1898. március 15-én az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 50. éves évfordulója tiszteletére a február 20-án bemutatott műsorral állt először a nagyközönség elé. Az ünnepség után készült az alábbi kép, amely ma már igen értékes, mert ez a legrégebbi felvétel a kar életéből. Növeli a kép értékét, hogy tudjuk a képen látható személyek nevét is. (1. sz. kép) Balról jobbra haladva: Álló sor: Tarnai Árpád, Holló Ferenc, Pollák József, Tersánszky István, Luczák Daniel, Lenkei József, Pollák Lajos, Szajkó Antal, Gáll János, Luczák Dezső, Lőcsös István. Ülő sor: Dovola Gusztáv, Luczák István, Hanuszik Antal, Scherffel Lajos karnagy, Peták János. Schweichbacher Gusztáv, Árvai József. Guggolnak: Rubint Ferenc, Parcz József, Hercsik János. Fekszik: Dovola József, Kiszely János.

1. sz. kép: Az Olvasó Egyleti Dalárda tagjai 1898. március 15-én

A Dalárda kezdeti fellépésein – mint a képen is láthatjuk – saját ruhájában szerepelt, csupán nemzeti színű csokornyakkendőt kötöttek és az egyleti jelvényt tűzték a kabát hajtókájára. A jelvény rövid leírása:

24

Alapszíne meggypiros, alakja pajzshoz hasonló. Legnagyobb magassága: 37 mm, legnagyobb szélessége 32 mm. A szélek mentén vonalas díszítés van. Felső felében a bányász jelvény motívumai, két keresztbe tett kalapács látható, felette körívben ÓZDI VAS ÉS ACZÉLGYÁR felirat olvasható. Alatta két vízszintes sorban OLVASÓ EGYLETI TAG felírás látható. A jelvény hátára rövid, arany rojtos végű nemzetiszínű szalag van erősítve. Bécsben készíthették, mert a fém hátlapon a következő szöveg olvasható: EDUARD WITTE WIEN. 2. sz. kép: A Dalárda jelvénye

A Dalárda részére harmóniumot vásároltak 1899-ben, hogy megkönnyítsék a kórusművek betanítását. A férfikar repertoárjában kezdetben kórusművekké feldolgozott népdalok szerepeltek. Első betanult kórusszám a „Jó étel a rák meg a hal” című dal volt. Az Olvasó Egylet vezetősége a kórusművek betanítása mellett a karnagy kötelességévé tette a különféle előadások, hangversenyek, műkedvelő színjátékok rendezését is. Indokolták ezt azzal, hogy a Dalárda legtöbbször amúgy is szerepel a műkedvelő előadásokon, és a szereplők zömét úgyis a Dalárda fiatalsága adja. Scherffel Lajos karnagy 19 taggal indította a Dalárdát. Rövid néhány éves működése is megalapozta Ózdon a kórus tekintélyét, megszerették azt és létszáma is növekedett. Az Egylet vezetősége a fiatalokat bevonta a táncmulatságok rendezésébe is. Táncmulatság mindössze kettő-három volt Ózdon évente ebben az időszakban, ezek azonban társadalmi eseményszámba mentek, melyekre hetekkel előre készültek, utána pedig heteken át beszéltek róluk.

25

Scherffel Lajos karnagy 1900-ban elköltözött Ózdról. Tőle ideiglenesen vette át a vezetést Halász Ferenc társulati tanító, majd 1901-ben Hanuszik Antal – szintén társulati tanító – lett a karnagy. A Magyar Országos Dalosszövetségbe 1904-ben lépett be a Dalárda. Hanuszik Antal lelkes karnagynak bizonyult. Azt a helyes nézetet vallotta, hogy a szereplések, fellépések fejlesztik a Dalárdát. Ebben igaza is volt, így a próbákon kifejtett munka egyik dalos szemében sem tűnhetett öncélúnak, az éneklés élvezete mellett, a próbáknak általában kitűzött szereplési céljuk volt. Ezért ragadott meg minden alkalmat a szereplésre Hanuszik Antal.

26

Kórustörténet 1928-ig Hogy milyen komolyan vette a kezdő Dalárda minden tagja önként vállalt kötelezettségét, bizonyság arra az, hogy már a megalakulás évében Erzsébet királyné elhunyta alkalmából rendezett gyászünnepélyen szerepelt. Október hónapban, pedig műsort adott Hanván – akkor még útlevél nélkül – ahová Lázár Zoltán elnök kezdeményezésére az egyletnek mintegy kétszáz tagja szekerezett vállalati költségen, hogy részt vegyen Tompa Mihály sírjának megkoszorúzásán. Sőt már 1896-ban és a Milleneumi ünnepséget követő években az Egyletnek úgyszólván teljes tagsága zárt menetben vonult a templomba. Délután pedig bográcsgulyásos majális a Hétesben, tréfás, kacagtató versenyek, zenekari műsorok követék egymást. Mint már korábban említettem, 1901-ben Hanuszik Antal karnagy a kezdeti nehézségeken átesett, s akkor már a 28 tagú Dalárdát nagy ügyszeretettel, hozzáértő tudással, s fáradtságot nem ismerő kitartással vette kézbe, s vezetése alatt egymás után tanította be az édes melódiájú ritmikus hangzású magyar nótákat, s annyira fejlesztette a kart, hogy már nemcsak népdalokat, hanem könnyebb műdalokat is elő mert adni, mindig fokozódó sikerrel, nyilvánosan. A következő oldalon látható képen az Olvasó Egylet vegyes dalkörét láthatjuk 1901-ben, amelynek értékét csak növeli, hogy itt is sikerült a személyek azonosítása. A felvétel a régi székház előtt készült. Balról jobbra haladva a képen a következőket láthatjuk: I. álló sor: Borsos István, Babusák Mihály, Lukács Béla, Szepesi Béla, Kapitány Sándor II. álló sor: Kubancsik Károly, Ákos János, Skarupka István, Tóth Árpád, Sinkovics József, Démuth Andor, Luczák István, Simon Lajos, Sturman Pál, Lenkei József, Hercsik János, Krobat Pál, Luczák Dániel. Ülő sor: Héthy Gusztáv, Mazura Julianna, Mauks Julianna, Mauks Mária, Hanuszik Antal karnagy, Varga Mária, Tóth Etelka, Zalczer Ida, Viletel István, Árvai Ferenc. Fekszenek: Kacsmarik Andor, Démuth József

27

3. sz. kép: Az Olvasó Egylet vegyes dalköre 1901-ben

Már 1901-ben sor került az első műkedvelő előadás megrendezésére. Ez karácsony napján zajlott le. A Peleskei nótárius című színművet adták elő. A férfi szereplők főleg a Dalárda fiatalabb tagjai voltak, a női szereplők, pedig az egyleti tagok leányai. Ózdon ettől kezdve az öntevékeny színjátszás fellendült és megalapozódott az operett-kultusz. 1902-ben az egylet több mint száz tagját vitték el – közöttük a dalárdistákat is – a Salgótarjáni zászlóavatási ünnepségre. Ezzel is erősödött a rimai üzemek munkásai közötti összetartozás tudata. Ugyancsak 1902-ben ünnepelték meg Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóját, ahol szerepelt a Dalárda, a színjátszók és a zenekar. Előző este nagy lampionos felvonulást rendeztek a Dalárda, a zenekar, a gyári valamint a községi iskola tanulóinak részvételével. A közeli bányatelepről Farkaslyukról, Somsályról, Vajácsról és Bánszállásról egy-egy csoport díszegyenruhás, karbidlámpával felszerelt bányász vett részt a felvonuláson. 1903-ban a dalkörnek már 31 tagja volt, hogy a magyar haza iránti szeretetét ne csak szívében érezze, fekete szövetből Kossuth atillás ruhát és kócsagtollas sapkát készítettek, hadd lássa mindenki, hogy az ózdi gyári munkás kívül-belül magyar. Már ebben a ruhában vesz részt Csíz-fürdőben rendezett hangversenyen, ahol a fürdő vendégei a Dalárdát lelkes éljenzésben részesítették.

28

A Dalárda életében különösen fontos dátum volt az 1904-es esztendő, amikor néhány évi szárnypróbálgatás után szárnyat bontva a Magyar Országos Dalosszövetségbe belépett. Ettől kezdve részt vett az országos versenyeken, ahonnan mindig dicsőséggel, versenydíjat hozva jött vissza. Ezen a helyen is meg kell emlékeznünk a Dalos Szövetség magas zenei színvonalon álló vezetőségéről, mint aki irányító szellemével nagyban hozzájárult a babérok elnyeréséhez. Szereplési alkalom nyílt az aradi ezüstkoszorú-akció lebonyolításakor is. Azt a RIMA Művek vezetősége sugallta, ugyanis szerintük a nagy szavak, nemes törekvések megszépítik az életet. A tizenhárom aradi vértanú emlékére 200 koronáért ezüstkoszorút készíttetett az Olvasó Egylet és 1904. október 6-ra küldöttség vitte azt Aradra. Az Olvasó Egylet küldöttei a következők voltak: Czentner Ignác mester, egyesületi alelnök, Hlavács Samu térmester, egyesületi jegyző, Viletek István főgépész, választmányi tag, valamint Varga Ferenc és id. Dóbisk János rendes tagok, fizikai dolgozók. Hanuszik Antal a küldöttség búcsúztatására és visszatértekor a fogadására ünnepélyt rendezett az állomáson, ahová a fúvószenekarral vonultak ki, az állomáson pedig a Dalárda adott elő dalokat. A küldöttség elhelyezte Aradon a koszorút. Erről megemlékeztek az aradi lapok és írtak róla a budapesti újságok is. Az esemény kapcsán – a koszorúzás költségeinek fedezésére – a RIMA Művek vezérigazgatósága 500 koronát adományozott az Olvasó Egyletnek. Az ózdiak ezüst koszorúját később az „1848-as Ereklye-múzeum”-ban helyezték el. 1906. őszén a vasgyári zenekar és sok egyleti tag II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak Kassára vitele alkalmával Miskolcon várta a pályaudvaron az éjjel beérkező vonatot, – s míg meg nem állt a szerelvény – tárogatószó hangzott, és a „Hej Rákóczi, Bercsényi” című dallal fogadta a Dalárda. Dr. Csépela Lajos ózdi plébános elérte azt, hogy a századfordulótól kezdve Mindenszentek napjának előestéjén kivonult a Dalárda, a zenekar és az Egylet vezetősége a temetőbe. Talán az üzemvezetőség elismerését is látnunk kell abban, hogy egyetértett ezzel a nemes kezdeményezéssel, mert ekkor kapott egyesületi díszzászlót az Olvasó Egylet. 1907. június 16-án a Dalárda országos hírű kiránduláson vett részt Dobsinán, Kossuth Lajos szobrának leleplezési ünnepségén, ahol az ország színe-java előtt (ott volt Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter és öccse 29

Kossuth Lajos Tódor Olaszországból, gr. Apponyi Albert kultuszminiszter, s vagy 50 országgyűlési képviselő) aratott fényes sikert és helyezett el koszorút az ózdi munkásság nevében az ércbe öntött magyar apostol szobrára. Az Ózdi Hírlap 1907. június 23-i száma így ír erről: „Meg kell említeni azt a nagy sikert, melyet a Dalárda elért a „Győzelmi dal” és több darab előadása által. A díszsátorból elinduló frenetikus taps, s a hosszantartó, lelkes éljenzések mutatták e nem várt sikert.” 1908. június 18-án a kies fekvésű putnoki fürdőben tartott hangversenyen gyönyörködtette a hálás közönséget nótáival és tréfás magánjeleneteivel. Ugyanaz év június 25-26-án Rozsnyó és vidékére tett tanulmányi kirándulást a Dalárda, s ott a Kossuth szobor megkoszorúzását követően a városi fürdőben hangversenyt adott. A Dalárda tagjai egyenruhát 1908-tól viseltek. Ez fekete Bocskai atilla volt, melyhez aranyrojtos fekete nyakkendőt és Bocskai-sapkát viseltek. A dalosokat sokáig tréfálták, ugratták a fekete egyenruha miatt, mert az szabásban és díszítésben is nagyon hasonlított a temetési gyászhuszárok egyenruhájához. Addig bosszantották, tréfálták a dalosokat, gyászhuszároknak nevezve őket, hogy erélyesen kezdték követelni az egyenruha színének megváltoztatását. Erre azonban csak később került sor. Ekkor már virágzó korát élte a dalkör, s a vidéki szereplések sikerein felbuzdulva jelentkezett az 1909. évi Kecskeméti Országos Dalverseny III. népdalcsoportjába, ahonnan örömmel és diadallal hozta haza a második díjat, egy művészi kivitelű nagy ezüst vázát, mely igen értékes dísze volt az Olvasó Egylet tanácstermének. A kecskeméti versenyre a dalkör tagjai új egyenruhában mentek. (Szürke Kazinczy dolmány sastollas Bocskai-sapkával.) (4. sz. kép) (A felvétel egyébként megjelent levelezőlapként postai forgalomban is.) Az Olvasó Egylet 1909-ben ünnepelte fényes keretek között fennállásának 25 éves jubileumát. Ekkor avatta első zászlaját a Dalárda, amit attól kezdve büszkén lobogtatott meg az ország különböző helyein, minden alkalommal sikert aratva, az Olvasó Egylet képviseletében. 1909. február 14-i keltezéssel adták ki nyomtatásban az Ózdi Olvasó Egylet Dalárdájának hivatalos farsangi lapját, a KABARÉ HÍRLAP-ot.

30

4. sz. kép: A dalkör tagjai új egyenruhában, szürke Kazinczy dolmány sastollas Bocskai-sapkával

Az az olvasó, aki hajdan kezébe vette a tudósítást, rigmusba szedve találta a mókás kabaréra és táncmulatságra invitáló meghívó műsorát, melyet a Dalárda, a zenekar, a műkedvelő csoport közösen rendezett. Volt itt zenekari szám, magánjelenet, ének-kari szám, egyfelvonásos vígjáték, balettszám, s ami mindezek után következett: a reggelig tartó tánc. A következő egy 40x30 cm méretű piros-fehérzöld keretes plakát, ill. meghívó a kecskeméti dalosverseny énekszámainak bemutatása céljából rendezett „Séta hangverseny”-re hívja a közönséget 1909. augusztus 1-én. A Dalárda műsorán több magyar népdal szerepelt, Lányi Ernő szerzeményeként.

5. sz. kép: A „Séta hangverseny” meghívója

31

1910. június 23-án az Országos Dalosszövetség a budai vár udvarában lampionos szerenádot adott I. Ferenc József királynak tiszteletére, ahol az előző évi Kecskeméti Dalosversenyen részt vett 52 dalárda, több mint kétezer dalosa énekelt – köztük az ózdi Dalárda tagjai is. Az 1910-es év farsangján – február 10-én – szintén rendeztek „tánccal egybekötött tréfás hangversenyt”, amelyről 47x32 cm nagyságú plakát tudósította az érdeklődőket. Itt is a fiatal egyleti tagokból álló színtársulat, Dalárda és zenekar volt a közreműködő. A következő kép 1910-ben készült az Olvasó Egylet „dalos köréről”. Középen Hanuszik Antal karnagy, előtte a Kecskeméten 1909-ben kapott művészi kivitelű ezüst váza, melyet az Országos Dalosverseny népdalcsoportjában II. helyezettként nyertek el.

6. sz. kép: Az Olvasó Egylet „dalos köre” 1910-ben

7. sz. kép: Kecskeméti Országos Dalosverseny II. díja (Fotó: Dobosy László)

32

Még két meghívót mutatok be: 1910-ből és 1912-ből, melyeken megfigyelhetjük a kor régies nyelvezetét, sőt mint nyomdai termék is érdekes. (8., 9. sz. kép)

8. sz. kép: Meghívó 1910-ből

33

9. sz. kép: Meghívó 1912-ből

Hanuszik Antal, aki 12 évig volt az ózdi Dalárda nagyra becsült, fáradhatatlan karnagya 1913-ban eltávozott Ózdról, s a Dalárdát Joób Sándor a gyári iskola tanítója vette át, aki egyben az ózdi evangélikus egyház kántora is 34

volt. Az ő vezetése alatt Kassára, Korompárra és Szalontára tett sikeres kirándulást a Dalárda. 1915. március 7-én megtartott évi rendes közgyűlésen Becht Ernő Gyula fiatal társulati tanítót állították karnagyként a Dalárda élére, de baloldali elkötelezettsége miatt 1916-ban bevonultatták katonának. Egy év múlva visszatért ugyan Ózdra, de tanítói állását és a karmesteri pálcát már nem kaphatta vissza. Ekkor már dúlt a világháború és – bár a RIMA Művek sok munkását felmentette a haditermelés érdekében, – a katonai behívások a Dalárda sorait is megtépázták. Ez azt jelentette, hogy a dalosok jó részét is a haza védelmére szólította, s ezen időtől kezdve 1919. októberig csak ritkán jöttek össze a dalosok, s még ritkábban szerepeltek. Az egyik ilyen alkalmat hirdeti az a 60x30 cm-es plakát formájú meghívó, mely piros-fehér-zöld színű széles sávokra tagolt. Az évszámot utólagosan, kézzel írták a meghívóra. A Dalárda és a gyári zenekar a Kolozsváron megrendezésre került Országos Dalosverseny számait mutatta be a hazai közönség előtt. (10. sz. kép) 10. sz. kép: Meghívó 1914-ből

1917. októberében visszatért Hanuszik Antal aki az Ózd-nádasdi kerület társulati iskola igazgatójaként újjászervezte ismét a Dalárdát, színvonala rövid fél év alatt a régi lett, úgy hogy az 1920. évben Putnokon a „Falu Szövetség” által rendezett kerületi dalosversenyen az aranyérmet hozták el. 35

1920-21-22 nyarán a vidék több falujában a Magyar Nemzeti Szövetség propaganda gyűlésein hazafias dalokkal működött közre a Dalárda. Ugyancsak 1920-ban alakította meg az Olvasó Egylet az első Vigalmi Bizottságot. Ennek tagjai főként a Dalárda soraiból kerültek ki, s feladatuk az volt, hogy megszervezzék a táncmulatságokat, nyilvános előadásokat, s azokon fenntartsák a szükséges fegyelmet. (11. sz. kép) Saját rendezvényeiken a férfiaknak kötelező volt a sötét ruha és nyakkendő viselése. Rendetlen öltözetű egyéneket nem engedhettek a székházba. Még arra is vigyáztak, hogy a táncmulatságokon a nővendégek közül senki ne maradjon táncos nélkül, azaz feladatuk volt a mindenki szórakoztatásáról való gondoskodás. Az első Vígalmi Bizottságról készült fotón balról jobbra haladva a következő személyeket láthatjuk: Álló sor: Tidevenczel Rezső, Kolozsi István, Elizens József, Leopold László, Kochelka Antal, Donovál Antal Ülő sor: Matejcsik Géza, Halupka József, Romhányi József, Stranád Károly, Rónai Tivadar, Demjén Ferenc, Spisák Béla, Koza Lipót.

11. sz. kép: Az Olvasó Egylet első Vigalmi Bizottsága

1920-ban a Dalárda mellékcsoportjaként Ifjúsági Egylet létrehozását határozták el, amelynek külön ifjúsági énekkara is működött Szedlák Gábor vezetésével. Az ide való felvétel kitüntetésnek számított. 1921-ben az ózdi Dalárdát meglátogatta a diósgyőri „Jószerencse” dalkör. Ezt a látogatást 1923-ban viszonozta az ózdi Dalárda. 1922-ben az egri

36

polgári dalkör kereste fel az ózdi dalkört, amit 1924-ben meghívás folytán szintén viszonoztak az ózdiak.

12. sz. kép: A régi Olvasó bontása (1923)

Az Olvasó Egylet új székházát 1924. október 19-én nyitották meg ünnepélyes keretek között, amely úgy az ózdi, mint a környéken lévő telepesek, Borsodnádasd, Somsály, Mocsolyás, Farkaslyuk, Szekeresbükk, Center, Bánszállás bányatelepi munkások, olvasó egyleti tagok igényeinek magas fokú kielégítésén kívül, a község kulturális igényeit is igyekezett kielégíteni. „Az épület ezen feladatainak hatalmas méretével (41 méter széles, 63 méter hosszú) kényelmes helyiségeivel minden tekintetben megfelelt. A berendezés a legkényesebb igényeket és a higiénikus követelményeket teljes mértékben kielégítette. A főbejáraton és a két mellékbejáraton át a nagyméretű előcsarnokba jutunk, mely kényelmes ruhatárakkal van felszerelve. A főbejárat mellett az ének-, zene- és az egyesületi termek vannak elhelyezve. Középen az 1140 férőhelyet magában foglaló nézőtér van, két vasbeton oszlopon nyugvó hatalmas erkéllyel, pompás csillárokkal, festéssel. A színpadnyílás 10 méter széles vasfüggönnyel van a nézőtértől elválasztva. A színpad előtt külön a tűzbiztos folyosón megközelíthető süllyesztett zenekari hely van a 40 tagú zenekar számára.” A hatalmas épület terveit a Műszaki Igazgatóság Zorkóczy Samu vezetésével, Marschalkó Béla építész, dr. Finály Lajos mérnökök készítették. Az építési munkálatokat Melczer és Wensky építészek, építőmesterek végezték. 37

13. sz. kép: Az Olvasó megnyitása

A székház ünnepélyes keretek közötti megnyitására reggel 9 órakor az egylet díszzászlójával, fúvószenekari kísérettel a római katolikus templomba vonultak. A mise meghallgatása után az új színházteremben megtartották a díszközgyűlést, mely díszelőadással kapcsolódott össze.

14. sz. kép: József főherceg az Ózdi Olvasó megnyitásán

38

Az Olvasó Egylet-i székház ünnepségeinek rendezésére új Vigalmi Bizottságot választottak. Az őket bemutató fotón balról jobbra haladva a következőket láthatjuk: Alsó sor: Bíró Samu, Drevata Antal, Krajcsik György, Kásza Lajos főrendező, Hlavács Samu egyleti igazgató, Krajcsik Elemér, Scheffer Kálmán, Schaffarik Gyula. Felső sor: Kiszely Gyula, Mauks Pál, Kürhy Antal, Fógli Ferenc, Simon István, Juhász István, Zachar Pál, Valuch Ignác, Haris Antal, Kiszely János, Valkó László, Valkó László tudomása szerint a név aláhúzással jelzett személyek 1984-ben élő tagjai az egykori Vígalmi Bizottságnak. (15. sz. kép)

15. sz. kép: Az Egylet székházának megnyitása idején a Vigalmi Bizottság

1924. november 1-jén Hanuszik Antal a kar vezetésétől sokoldalú elfoglaltsága miatt megvált. Ez alkalomból az Olvasó Egylet 1925. április 26-án megtartott közgyűlése összesen 18 éven át végzett önzetlen és eredményes működésének méltó elismeréseként tiszteletbeli karnaggyá választotta. A karnagyi pálcát ekkor Szedlák Gábor tanító vette kezébe, ki fiatalos lendülettel, nagy szeretettel és ambícióval tanította és vezette tovább a Dalárdát a már jól kitaposott ösvényen. 1925. augusztus hónapban 45 taggal részt vett a Dalárda Sopronban az Országos Dalosversenyen. A rangos eseményen a népdal kategória második díjával, egy művészi ezüst serleggel tért haza, mely méltó 39

párja a Kecskemétről hozott díjnak. A soproni országos versenyre a dalosok új egyenruhát kaptak, mely ugyanolyan volt mint amilyenben 1909-ben Kecskeméten a dalosversenyen léptek fel.

16. sz. kép: Az Ózdi gyári Olvasó Egylet választmánya (1924. október 19.)

A soproni dalosverseny előtt a Dalárda Ózdon az Olvasó Egylet színháztermében hangversenyt adott 1925. augusztus 2-án vasárnap. Itt a Soproni Országos Dalverseny énekszámait mutatták be nagy sikerrel, telt ház előtt. (17. sz. kép) A „Magyar Dal” c. folyóirat XXX. évf. 1925. október-november 13-14. számának 8. oldalán találhatók a következő, előbbi dalversenyre vonatkozó adatok: „A XX. Országos Dalversenyen mintegy 120 dalárda volt jelen. A felsorolásában a 62. sorszám alatt találjuk az „Ózdi Vasgyári Olvasó Egylet Dalköré-t”. A soproni dalosversenyt a Soproni Férfi Dalkör 50 éves jubileuma alkalmával 1925. augusztus 14-17. között rendezték meg Sopronban. Minden 40

dalárdának volt soproni illetőségű koszorúslánya, aki a dalos egyletek zászlóira elhelyezte ünnepélyes keretek között a babérkoszorút és szalagot kötött. Innen tudjuk, hogy az ózdiak zászlajára Wehofer Ilus kötötte azt fel. A Sopronban készült fényképen a kép bal oldalán fehér ruhában Wehofer Ilus koszorúslány, a jobb oldalán Faragó Gyula gyárigazgató, továbbá a Vígalmi Bizottság főrendezője: Kasza Lajos, mellette Szedlák Gábor karnagy és Hlavács Samu egyleti igazgató látható. A kép jobb oldalán a Dalárda. (18. sz. kép)

17. sz. kép: A meghívó

18. sz. kép: A Dalárda a Soproni Országos Dalosversenyen (1925. VIII. 14-17.)

41

Részlet „A Dalárda 1926. évi húsvéti ünnepi meghívó újságja”-ból: „Az ózdi vasgyári olvasói dalárda bevonulása Sopronba Az ózdi dalárda a múlt nyáron három felejthetetlen napot töltött Sopron városában. Utja diadalmas volt. Értékes jutalommal és sok élménnyel jöttek haza. Daliás megjelenésükkel, magyar egyenruhájukkal, sastollas kucsmájukkal már a bevonulásnál feltűnést keltettek. A képünk ezt a pillanatot örökíti meg, amikor a dalárda a diadalkapun át bevonult Sopron városába. A kép Velten Armand festőművész, tanár tollrajza után készült. Ez a rajz is illusztrálja, hogy az ózdi dalárdára másutt is felfigyelnek és másutt is méltányolják azt a szép hazafias és társadalmi munkát, melyet végez.”

19. sz. kép: A Dalárda soproni bevonulását megörökítő rajz

42

Szintén a Magyar dal c. folyóirat XXX. évf. 1925. augusztusi számában (11. sz.) az 51. oldalon találjuk azt a kimutatást, mely tartalmazza a Magyar Dalosszövetség XX. Országos Dalosversenye alkalmával működési éveik után kitüntetett dalosok névsorát. Kitüntetési fokozatok: 10 év után oklevél, 20 év után bronzérem, 30 év után ezüstérem, 40 év után aranyéremmel lettek kitüntetve a dalegyletek tagjai. Az Ózdi Gyári Dalkörből: Bronz érem: Hanuszik Antal, Boros István, Démuth József, Héthy Gusztáv, Hlavács Samu, Holló Ferenc, Juhász István, Kósik Pál, Luczák Dezső, Maifinger Gyula, Simon Lajos, Sturman Pál, Tóth Árpád. Oklevél: Benyhe Sándor, Bovics János, Pindroch Ferenc, Vince Ferenc. A következő fotó (20. sz. kép) a soproni vasútállomáson készült a Dalárdáról, a verseny befejezése után hazaindulóban. A vasúti külön kocsi ablakában látjuk kifüggesztve az Ózdi Olvasó Egylet jelvényét. Hlavács Samu egyleti igazgató kezében tartja a nyert díjat, az ezüst serleget. A képen látható hölgyek azok, akik elkísérték a dalosokat soproni útjukra.

20. sz. kép: A Dalárda a soproni vasútállomáson (1925. VIII. 17.)

1925. október 29-én Ózdra látogatott József királyi herceg, gróf Festetits Pál és Dr. Bíró Pál társulati elnök, országgyűlési képviselő urak, kiknek

43

tiszteletére a kórus lampionos szerenádot adott. A műsort a kaszinó épülete előtt kétezer fő látta és hallgatta. Magyarország legrégibb, s leghíresebb kórusa, az amszterdami világversenyen első díjat nyert „Budai Dalárda” volt vendége az Ózdi Olvasó Egylet Dalárdájának 1927. február 26-án Ózdon. 1927. március 27-én a Magyar Nemzeti Szövetség által az Ózdi Olvasó Egylet helyiségében rendezett kerületi dalversenyen szerepelt az ózdi Dalárda, s kiváló teljesítményét a versenyt rendező szövetség egy szép ezüstözött szoborral honorálta. A működő dalosok száma ekkor már 60 körül járt. A Dalárda pedig szorgalmas és kitartó tanulással annyira fejlődött, hogy a Szegeden 1927-ben rendezett országos dalversenyen már kilépve a III. (népdal) csoportból, benevezett a II. (könnyű műdal) csoportba, s ott szép eredményt ért el a versenyző dalkörök nemes harcában, elhozva onnan a III. díjat, egy értékes ezüst serleget. A Dalárda a 30 éves működésére visszatekintve, 345 nyilvános szereplésen vett részt. 141 alkalommal búcsúztatták dalaikkal elhunyt embertársaikat. 24 alkalommal léptek fel „idegenben” és adtak színvonalas műsort. Az Olvasó Egyletnek szerves részévé vált a Dalárda, melyet az is bizonyít, hogy az általa rendezett hazafias és gyászünnepélyeken, ismeretterjesztő és műkedvelő színielőadásokon, hangversenyeken és táncmulatságokon nemcsak a dal élvezetében részesítette mindenkor a hálás közönséget, hanem tagjai közül kerültek ki az egyéb kulturális rendezvények szereplői (rendezők, szavalók, szónokok). Otthonuktól távol eső helyeken, impozáns egyenruhájukkal, fegyelmezett magatartásukkal, kifogástalan magaviseletükkel, de főként szereplésükkel az Ózdi Olvasó Egyletnek dicsőséget, a gyári munkástársadalomnak pedig jó hírnevet szereztek. Az országban a Dalárdán keresztül ismerték és tudták meg azt, hogy Ózdon egymást megbecsülni, feljebbvalóit tisztelni tudó, békés természetű magyar munkások élnek, s nemcsak zárt egységben, – a Dalárdában – hanem egyénenként, a magánéletben is példát mutattak a tisztességre, vallásosságra, és a hazafiúi erények ápolására is. Az Olvasó Egyleti Dalárda fennállásának 30. évfordulóján nagyszabású ünnepség megrendezésére került sor 1928. június 10-én.

44

Az harminc éves működéséről szóló beszámolójában Hlavács Samu egyleti igazgató, az ünnepség szónoka kiemelte, hogy a dalosok megmutatták, mennyit fejlődtek a „Jó étel a rák meg a hal” című egyszerű népdal éneklésétől a Farkas Nándor által komponált „Repülj fehér galamb” nehéz műdal előadásáig. Miként mehetett országos dalversenyre, tanulmányi kirándulásokra, mi módon öltözhettek több ízben is új, értékes egyenruhába. Mindenki tudta, csak úgy volt lehetséges, hogy a társulat és a gyár vezetői anyagilag és erkölcsileg támogatták a munkásság olyan irányú törekvéseit, mely a munka szeretetét, egymás megbecsülését és a magyar hazához való megingathatatlan ragaszkodást és hűséget szolgálja. Az Országos Dalos Szövetség az ünnepségen Szedlák Gábort díszes karnagyi pálcával ajándékozta meg, a hűségesen kitartó dalosok munkáját éremmel és oklevéllel ismerte el. Ezüst érmet kapott: Hanuszik Antal, tiszteletbeli karnagy, Démuth József, Héthy Gusztáv, Holló Ferenc, Juhász István, Kósik Pál, Luczák Dezső, Mailinger Gyula, Sturman Pál, Tóth Árpád és Hlavács Samu. Bronz érmet kapott: Bovics János, Benyhe Sándor, Pincroch Ferenc, Vince Ferenc. Elismerő oklevelet kapott: Démuth Pál, Hovanecz József, Ivák Lajos, Kasza Lajos és Rónai Tivadar. Az ózdi gyártelepi nők zászlószalagja A jubiláló Dalárda ünnepi hangversenyének egyik felemelő jelenete volt, amikor az Olvasó Egylet díszzászlóját az ózdi gyártelepi nők nehéz, aranyhímzésű, értékes fehér selyemszalagjával ékesítették. A díszruhába öltözött dalosok sorai közül méltóságteljesen hajolt előre a zászló, hogy helyet adjon új díszének, mely időtlen időkig hirdeti az ózdi gyártelepi nők áldozatkészségét, haza- és dalszeretetét. A szalagot Benyhe Sándorné és Juhász Márta kíséretében Lapsánszky Margit a következő szavakkal kötötte a zászlóra: „A mai napnak emlékére az ózdi gyári nők nevében helyeztem a szalagot a zászlóra, amely olyan sokszor vezette a mi szeretett Dalárdánkat az édes magyar dal diadalára. Isten áldását kérjük rá, hogy még sokszor, számtalanszor vezesse önöket Isten, a Haza dicsőségére és az ózdi gyártelepi nők legnagyobb örömére!” Az Olvasó Egylet dalosai hálás köszönettel vették azt a szalagot, és megfogadták: „...a legszebb emlékeik között büszkén fogják őrizni a szalagot, mert fehér színével és örökké ragyogó arany betűivel az ózdi gyártelepi nők gyöngéd szeretetét hirdeti, mely szeretettel újabb 30 évre erősítették dalosaink kitartását és jobb jövőnk hitét.” A szalag felirata: „A Dalárda 30 éves jubileumára az ózdi gyártelepi nők” 45

Az Ózdi Olvasó Egyleti Dalárda mindig a szívében volt az ózdi lakosságnak. A Dalárdát minden szereplése alkalmával ünnepelték, mert ez a testület nemes önzetlenséggel szolgálta az ózdi és Ózd-vidéki közönség szórakozni vágyását. A Dalárda azonban nemcsak kifelé mutatott eleven életet, nemcsak a siker és a babér volt kitűzött célja, hanem a benső barátság ápolása és a testvéri érzés megvalósítása is. Mindennapos megszólítás volt egymás közt: „kedves daltestvérek”. Egyetlen egyszer sem hatottak ezek a szavak üres frázisként, mert olyan őszinték voltak, mint az apa megszólítása: Fiam! A Dalárda belső életében sok kedves nap és számos, vidám est telt el. Mennyi móka, mennyi tréfa hangzott el ilyen alkalmakkor. Sok ilyen óra a feledésbe merült. Hogy ne merüljön minden feledésbe, egyet-mást idézek itt azokból a tréfákból, melyek nyomtatásban is megjelentek. Természetesen ezek a sorok halvány árnyékát sem tudják visszaadni azoknak a perceknek, melyekre emlékeztetni kívánnak. A Dalárda mindig érdekes előadásokkal lepte meg a közönséget, s ezekre az előadásokra szóló meghívók mindig valami különleges és eredeti ötletekkel szolgáltak. A meghívók tréfás sorokban adták a programot és leginkább a szereplő Dalárdáról szóltak a rigmusok. Ilyen meghívó volt 1911ben megjelent a Kner Izidor gyomai nyomdájában, pompás kiállításban a „Farsangi Újság” melyben volt: vezércikk, tárcahír és hirdetés – mind a Dalárdáról. Ebből az újságmeghívóból idézem a következőket: „Zászlóbontás. Századunk, a forrongó eszmék és átalakulások százada. Nincsen, aki elzárkózhatnék a modern áramlatok elől. A „Dalárda” tehát - amely eddig is a harci kürtöt és a haladás trombitáját fújta - szintén felhúzta az eszmekereskedők által árusított mértföldes csizmákat és most mértföldes lépésekkel igyekszik előre haladni. Egy új államalakulást határozott el. Köztársasági alapokra fektetett „Karnevál” állam szervezését mondotta ki. Tanulmányoztuk a történelmet. Régi könyveket, kódexeket, annaleseket, elavult hírlapokat. (Ilyen van Ózdon elég.) Ezekből hitelesen megállapítottuk, hogy a világ teremtése óta megszámlálhatatlan állam alakult, úgyszintén letűnt. Értekezletünk tehát kimondotta, hogy nem megy bele a sötét bizonytalanságba, hanem a „Karnevál” államot határidőre alapítja meg. Tart pedig az este 8 órától reggel 8 óráig. Elhatározásunk a legszélsőbb körökben keltett élénk érdeklődést: Miután a nagy szót kimondottuk, áttértünk a részletkérdésekre. Elhatároztuk, hogy eme eszmét az összes rendelkezésünkre álló eszközökkel terjeszteni fogjuk. Igénybe vesszük a nagy nyilvánosságot. Összetoborozzuk a népeket, agitálunk a magunk módja szerint, hivőket verbuválunk dobbal, trombitával, kupléval, monológgal, dallal stb. Igénybe vesszük a sajtót s eme „Farsang Ujság” megindításával elhatározott eszmét terjesztjük a szélrózsa minden irányában. Mi jogosít fel bennünket erre? Tegyünk csak egy kis történelmi visszapillantást.

46

A „Dalárda” egy évtizeddel ezelőtt a hamupipőke szerepét játszotta. Amíg testvérkéi fényes ruhákban hangversenyekre jártak s hónuk alatt czipelték haza az öblös serlegeket és hatalmas kancsókat, addig ő itthon dudorászott csendes lemondóan. A többi dalárda egyre-másra jegyezte be évkönyveibe a legszebb sikereket. Sokat tűnődtünk, mi lehet a mi szótlanságunknak oka. Egyszer csak Néthy Gusztáv a fejére ütött és így szólt: hopp. Mikor ő azt mondja, hogy: hopp, akkor vagy a meleg víz fogyott ki, vagy eszméje akadt. Ezuttal meleg víz is volt, eszméje is volt. Kíváncsian vártuk az eszmét. Néthy kinyitotta a száját és csendesen bugyborékolt belőle a szó: „Hát én a’ mondó vagyok, hogy azért nincsenek sikereink, mert nincsen évkönyvünk. Hogy jegyezhetnénk fel sikereket évkönyvünkbe, mikor az nincs is!” Ez már csakugyan igaz volt. Vettünk egy évkönyvet s nemsokára egymásután jegyezhettük be haladásunk mérföldköveit: Dobsinát, Rozsnyót, Kecskemétet és Budapestet. Dobsinán szobrot lepleztünk. Rozsnyón a régi dicsőségnek, hazafias érzéseknek áldoztunk. Kecskeméten az erőnkről tettünk bizonyságot, Budapesten lojális érzelmeink fényeskedtek. Haj, haj, Rozsnyó, mennyit beszélhetnél rólunk. A „hírös városban” virágos volt minden; a zászlónk, a leányok, sikereink és a kedvünk. Három nap alatt mindenki odaszokott. Peterka boltot akart nyitni, Hercsik egyetlen percet sem bliccelt el ott, ahol mulatni lehetett. Lucakot presbiternek csalogatták. Hlavács mindenáron baracktermelőnek akart ott maradni, különösen amikor egy egész domíniumot igéRnek neki, telve barackfákkal és egy fekete szemű leányzóval. Hanem Budapest, az volt még csak a mesés. A király-szerenádon mindenki csak a sastollas ózdi magyarokat nézte. Hanem az ózdiak is el voltak telve érzelmekkel. Mailinger, Hlavács és Néthy összefogóztak és nem is akartak más utcában járni, mint a Király-utcában, este a Király-színházba mentek, színház után a Királykávéházba. Természetesen Király-sörnél egyebet alig ittak. Ettől azonban olyan hangos kedvük támadt, hogy az utcán addig dalolásztak, amíg a magyar királyi rendőrség be nem mutatkozott nekik. Végül a király nevében 20 koronát fizettettek velük a pesti szegényalapra. Mindez természetesen csak az események töredéke. Annyi minden történt, hogy a Dalárda végre kiléphetett csendes visszavonultságából és önálló életet kezdett élni. Eme új éra megnyilvánulása a fent említett államalakulás. Karnevál országának megnyitása február 12-én, este pontban 8 órakor. Eme lap képezi az állampolgári oklevelet. Ennek előmutatása mellett bárki beléphet anélkül, hogy esküt kellene tenni, (esküvők azonban származhatnak a dologból). Csupán csekély állami adó lerovása szükséges. Az új állam kormánya a legmesszebb menő kedvezményeket nyújtja polgárainak. A csekély adó fejében gondoskodik kiapadhatatlan jókedvről, páratlan szórakozásról, fáradhatatlan táncosokról. Az összes plebejusi foglalkozások száműzve lesznek a birodalomból. A kereskedelem szigorúan el lesz tiltva, így például a petrezselyemárulásról szó sem lehet. Íme tehát a boldogság országa. Kicsiny és rövid, de tökéletes. Jöjjön mindenki a kibontott zászló alá. Apák, anyák, ifjak és leányok, siessetek megváltani a jogot a február 12-iki vigságos éjszakához. HIREK Személyi hir. Folyó hó 12-én tartandó dalárdai farsangi estélyen, a teljes gyári zenekart Schuh Ferencz karnagy személyesen fogja vezetni. Messze földön páratlanul álló zenekarunk ismét szép sikerek előtt áll. Mindjárt az első számot foglalta le magának a zenekar. Bizonyos, hogy a szorgalmas zenészek és a fáradhatatlan karnagy újabb babérokkal fogja szaporítani hatalmas koszorúját.

47

Művészi esemény. Általános kívánságra szerződtette a „Dalárda” az éppen művészi körúton járó vándor zengeráj társaságot. A 16 tagból álló művészcsapat Démuth József vezetésével megjelenik a dalárda farsangi estélyén, az olvasó színpadán. Magas klasszista karénekek, szólózások képezik a programsorozatot. Egyik briliáns száma lesz az estélynek. A „Danubius” fiumei hajógyár hosszújáratú tengeri fregattá alakította át Mazura Károly úr egyik cipőjét. Ezen a hajón fog tengerentúli útjára indulni az általános népszerűségnek örvendező zászlósunk. Mielőtt azonban útnak indulna, visszavonhatatlanul egyetlen búcsú-fellépést rendez, amelyen bemutatja bámulatos erejét. Aki birkózni óhajt vele, az jelentkezzék a jegyváltási pénztárnál. Kéz-, lábtörés, vagy egyéb baleset ellen bebiztosítottak szíves figyelmébe ajánljuk. Itt a kedvező alkalom, könnyen pénzt keresni. Politikában a mérséklet hívei vagyunk. Torzsalkodás helyett az Ausztriával való béke a programunk. Igyekezzünk egymással barátkozni, az fogja elsimítani az ellentéteket. Hogy az osztrák sógor rokonszenvét mindinkább megnyerhessük, farsangi esténken tiroli dalokat ad elő két dalárdista. Ezek után méltán elvárhatjuk azt az udvarias viszonzást, hogy a bécsi „Volkstheaterben” eléneklik a „Mégis huncut . . .” kezdetű kedvelt magyar népdalt. Göre Gábor bíró úr Ózdon. Korunk ez érdekes kitűnősége a napokban községünkbe érkezik. A rendezőségnek nagy utánjárással sikerült rábírni, hogy farsangi estélyünk fényét egy számmal ő is emelje. Sport-esemény. Nálunk a vadászsport lendült fel legjobban. „Florida” című vadászegyesületünk felé már a kormánykörök figyelme is odafordult. A vadászélet ezer érdekes jelenete titok azonban a közönség előtt. Különösen a két legszebb jelenet a szomorú vadászat és a víg vadászat. A víg vadászat - mely ritkaságánál fogva is rendkívül érdekes - azt adja elő, amikor a Nimródok egy hajtót sem lőttek meg s az útszéli csárdába vonulva, örömükben felhörpintenek. A nevezett egylet engedelmével Révfy Géza kiváló zeneszerző megénekelte ezt az esetet, a dalárda pedig előadja. Sportkedvelőknek igen ajánlható. Nemzeti büszkeség a hadsereg. Úgy haljuk, hogy a polgárság nem túlságosan rajong a katonaság iránt. Összhangot igyekezünk létrehozni. Hogy polgárságunk idegenkedését minél jobban eloszlassuk, bemutatjuk a különböző érdekes katonatypusokat. Ezúttal egy reggeli gyakorlatot mutat be egy tót káplár, akinek a maszkjában Hlavács Samu fog remekelni. A technika vívmányaira mindig sokat adtunk. A legszenzációsabb világtalálmányt egyenesen mi hozzuk a nyilvánosság elé. Farsangi estélyünkön a föld leghatalmasabb gramofonját állítjuk ki. Szenzációs meglepetés. Maga megéri a beléptidíjat. Archeologia (régészet). Ezzel foglalkozik Mailinger Gyula úr, aki ugyan szerényen csak egy ószeres mezében fog debütálni. Aki két tanúval igazolni tudja, hogy nem nevetett, az hiány nélkül visszakapja a belépődíjat. Mulatság a mulatságban. Nem azért rendez a „Dalkör” mulatságot, hogy ő maga ne mulasson. Sőt be fogja mutatni azt, hogy miként mulat az ózdi dalárda. Ez már igazán több, mint amennyit a közönség kívánhat. Más mulatságba beengedik az embert a pénzéért, aztán mulasson úgy, ahogy tud. Mi animót csinálunk s azt is megmutatjuk, miként kell mulatni. Vakmerő betörés történt a faluban. Helybeli rendőreinknek sikerült ugyan elmenekülniük, mégis vérlázító az ilyen esemény. Mozgófényképet nem tudtunk ugyan felvenni, de egy üres hordóba menekült rendőrünk elbeszélése nyomán vissza tudjuk adni a merész rablást. Zenekari különlegesség. Mint értesülve vagyunk, a gyári zenekar a dalárda farsangi estélyét egy különleges zeneszámmal fogja bezárni. Ez még a mi kíváncsiságunkat is fokozza. SZERKESZTŐI ÜZENETEK Aggódó. Azt kérdezi ön, hogy hol lehet az ózdi dalárda által folyó hó 12-én tartandó estélyre jegyet váltani? Jegyek 12-én délelőtt 10-12 óra között előre válthatók a gyári Olvasóegyletben. Úgyszintén este 7 órakor a pénztárnál. Többeknek. Igen, a farsangi estély pontosan 8 órakor kezdődik.

48

Baba. Felesleges az aggodalom, kis nagysád. Ki van zárva minden kellemetlenség, hiszen a farsangi estélyen számozott ülőhelyek lesznek. Mindenki oda ülhet, ahova jegyét megváltotta. Nándor. Nü ná, szépen nem fogadják el. Igenis, nyomósan kijelentjük, hogy felülfizetések a leghálásabban fogadtatnak és hírlapilag nyugtáztatnak. HIRDETÉSEK ÉLETELIXIR nemcsak a Török-patikában kapható, hanem az ózdi „Dalárda” által február 12-én rendezendő farsangi estélyen is. Kacagást, mosolyt, jókedvet a rendezőség szállít. A m ű s o r lezajlása után pedig a Bunkó Rudi jónevű zenekara veszi át a kedélyeken való uralkodást. A kitűnő zenekar reggelig húzza a talp alá valót. HÁMOM SZÓ n e m k é p e s kifejezni, mennyi szép leány van Ózdon. S z é p e k közül azonban a legszebbet szépségversenyen tüntetjük ki. A szépségverseny farsangi estélyünkön fog megejtetni szünóra alatt. ÖN BÉREL egy hónapos szobát, amelyben elbúsultan, podagrás lélekkel tölti unalmas estéit. Nem ritkán óriási összegeket KIDOB haszontalan olvasmányokra, hogy meghasonlott lelkét némileg megnyugtassa. Pedig HA FIZET az ózdi Dalárda által rendezendő farsangi estélyen 1 korona 60 fillért az első helyre, vagy 1 korona 20 fillért a második, esetleg 1 koronát a harmadik helyre, akkor olyan felségesen fog szórakozni, hogy egész életében megemlegeti.

TÁRCA E hegyes-völgyes görbe pátriában Látható nálunk sok csodás dolog, Hatalmas művek ezre áll a gyárban, Ámulva nézik kósza vándorok. Van nálunk jókedv, megelégedéssel, Minden legénynek van itt angyala; Eljárhatsz messze, beszélhetsz sok néppel, Ilyet, mint itt van, nem találsz soha. Van itten erdő, van itten madárdal, Vannak leányok, édes asszonyok. Telve a kertek illatos virággal, Vannak tipegő gyermek-angyalok. Van itten zene, csengő-búgó nóta, Az ózdi dalkör mestere neki, Derűs lesz nálunk minden perc és óra, Ha halljuk őket egyszer zengeni. És lehet Ózdnak százezer csodája, Csupán az eszünk bámulja meg azt, Egyetlen egy van és ez a dalárda, Amely belőlünk érzelmet fakaszt. Jókedvet lopnak be a szíveinkbe, Lebegve szállnak édes dallamok. Jertek el hozzánk, el a mi körünkbe, Megismeritek: kik a dalnokok. Most összegyűjtöm itten egy csokorba, Kik énekelnek a csengő tenorba.

Mailinger úr a kuplék mestere, Kacagtat ugy, hogy megpukkadsz bele. Kifigurázza jó barátait, Mózessel tartó polgártársait. Héthy Gusztáv, az ózdi tengerész, Vizeknek ura, szerfölött merész. Fürdőnknek partján álldogál sokat, Énekel csábos, szirén-dalokat. Lucák Dániel hangja kicsi, vékony. Fridrichovszkynak szíve gyulékony. Salamon János tulajdonsága Legkisebb dalos Magyarországba. Végh Árpád, úr hangja csengő, tiszta, Simon Lajos szintén tenorista. Elmondom, hogy Mészáros barátunk Derék ember, egész uj tag nálunk. Koszorút fonok most a tenor-szekundnak, Akik énekelni szintén szépen tudnak. Hlavács Samuka, a karnak büszkesége, Csakhogy olyan apró: ez a gyengesége, Mégis a pesti híres szerenádon Ő felsége így szólt: a Samukát látom. Akárhogy köhög is a jó Luczák Pista, Sokáig lesz ő még buzgó kálvinista. Kántorkodik ülve, kántorkodik állva, Református szentnek van predesztinálva.

49

Mérgesen énekel Luczák Dezső bácsi, Kész veszély mellette hangot elhibázni. Hercsík János uram utálja a próbát, Gyakran elblicceli a dalárda-órát. Kibékülve nincsen Kiss az arcképével, Sem pediglen Krobót ózdi beszédével. Sztraka úr énekelt, addig dalolászott, Amig a sok közül egy lányt kihalászott. Most evezett be a házassági révbe, Mauks is megtenné már a jövő évbe'. Repülő tárgyaknak van most a divatja, Kovács Bercihez is repülne egy flaska. Szellemekről szól az ujságban az ének, Ó csak áldozata egy Kis tévedésnek. Bovics János pedig barátja sok jónak, Uj ember még tagnak, régi szavalónak. Az első bassusnak virágos kertjében, Alábbi híveket szedtem össze, kérem. Az egész nótázás akkor mit sem ére. Ha nem volt Tóth köztük, a hangok vezére. Aki dalárdista, ellenállhatatlan, Náluk a szerelem cseppet sem szokatlan. Ime : Démuth Andor addig-addig nézett Lányok közt, amig egyet megigézett. Bátor ember Holló, hatalmas karokkal Megbirkózott multkor dühös vadkanokkal. És hogy megsebezte, neki mit sem árta, Most is tagnak vallja az ózdi dalárda. Skarupka Istvánunk mostan Pesten járkált, Ahol az orvosok jól megoperálták. Amilyen arányban laposult erszénye, Olyan szépen javult meg az egészsége. Krobot a dalárda egyik katonája, de a sorozásnál nem is néztek rája. Lukács Laci koma szereti a szépet, Mint méh, körüldongja a sok fehérnépet. Vincze laboránsnak huszáros a lába, Majdnem hogy bekerült az ármádiába. Szkladan híve, kérem, malteros kanálnak, Arany Pál szülöttje magyar rónaságnak. Összekeresgélek néhány babérágat, Ráírom nevüket szekund-basszistáknak. Peterka Tivadar híres ezermester, Fest, gyalul, fúr, farag, jeles üzletember Démuth, az asztalos, régi dalárdista, Szintén régi jószág: a Villetel Pista. Vjerk Feri nem számlál még 18 évet,

50

Mégis vastagon jön belőle az ének. Hosszu ember Juhász, kárpitos a rangja. Gyönyörű bassusként zengedez a hangja. Ha lagziba hívják: - Tauffer szokása, Hogy tud-e mulatni, előbb kipróbálja. És ha hallja hangját egy szál cimbalomnak, Fuccs már akkor aztán a lakodalomnak. Kósik Pál huszár volt, emlékezzünk rája, Vitéz Háry János volt a kollegája. Nem járt soha lovon a csendes Findura, Mégis sokat nyargal, ha ül a darura. Csakhogy nem madáron jár ő nyargalászva, Ilyen állat egy van: ózdi fabrikába. Megdicsérni végül szép alkalom nyílik: Sturman komoly, mint egy basszistához illik. Ime a dalárda sorakozva sorba' Teljes itt a létszám, egy cseppet sem csorba. Volna ugyan egy-két hűtlen katonájuk, Elhagyták a tábort, ki gondolna rájuk. Közepében e kis sastollas csapatnak, Magasan libbenő zászlót lobogtatnak. Büszke szavak rajta; megláthatni bárhol, Tartja erős karral a Mazura Károly. Ki hát a vezére ennek a brigádnak? Ki zengedez himnust velük a hazának? Kinek a szavára jön kézbe a kóta? Kinek intésére búg a magyar nóta? Ki csinál jókedvet, pajkos víg zenével? Kitől látunk magyart, bordalos kedvével? Ki köszöntet velük minden szépet dallal? Ki lenne ily karnagy? - mint Hanuszik Antal. Ime, tisztelt nagyközönség, Ez itten a rendezőség. A jó kedvet ez csinálja, Énekeli, muzsikálja. Ez vállal el minden gondot, Előad husz programmpontot. Figyel minden vendégére, Vigyáz azok kényelmére. Rájuk aztán az is hárul: Gondoskodni lány- s mamárul. Táncost szerez minden lánynak, Fáradságnak fittyet hánynak, Minden panaszt ez intéz el, Bizonyos, hogy szerencsével.”

A nagy ünnep lefolyása Lázas munkában volt már hetek óta az ózdi gyári Olvasó Egylet vezetősége, hiszen szeme fénye: Dalárdája 30 éves jubileumára készült. Meg is látszott az ünnepségek lefolyásán a pontos előkészítő munka. Szombaton június 9-én a meghívott vendégek mind megérkeztek, hogy az ünnepség pontjaiból egyet se mulasszanak el. Az ünnepség az egylet elnökének, Faragó Gyula gyárigazgatónak adott lampionos szerenáddal kezdődött este fél 9 órakor. A nagyközönség ezrei jelentek meg azon, mert mindenki ott akart lenni s bizonyságot tenni az elnöknek adott tisztelgésnél. A szép ének és zeneszámok szinte felvillanyozták a lelkesen ünneplő közönséget, amely szerenád után a legpéldásabb sorrendben oszlott szét csalódottan, mert az ünnepelt elnök gyengélkedése miatt nem jelenhetett meg közöttük. Szerenád után következett a 140 terítékes ünnepi estebéd, amelynek lefolyása szintén méltó volt az ünneplő Dalárda jó híréhez. Az első felköszöntőt Hlavács Samu egyleti igazgató mondta, az egylet igazi gazdájára: Faragó Gyula elnökre. A gondolatokban gazdag beszédből néhány fontos mondatot idézek: „Mélyen tisztelt uraim! Egy született gyermek, ki ifjú kora óta szorgalmas tanulással, majd ismereteinek gyarapításával felküzdötte magát annyira, hogy férfikorában az emberek megbecsülésének örömét élvezheti. Ha jó fiú, eszébe kell jusson az a gondolat, mely szerint ahhoz, hogy magát úgy a család, valamint a társadalom számára megbecsülésre érdemessé tudta tenni, nem volt elég csupán saját szorgalma, s a tanítói részéről feladott leckék betanulása, hanem egy más, nagyon fontos tényezőnek is kellett közrehatni abban a nevelőmunkában, hogy a serdülő gyermekből minden vonatkozásban hasznos ember váljék. Az a másik fontos tényezője Isten legértékesebb adománya, a világ legdrágább kincse: a szülői szeretet, az atyai gondoskodás. Mélyen tisztelt uraim! Méltóztassék megengedni, hogy az ózdi gyári Olvasó Egylet most jubiláló Dalárdáját egy kis dicsekvéssel, ilyen jó fiúhoz hasonlítsam. A Dalárda minden tagja a létfenntartáshoz szükséges napi becsülettel végzett munka után, immár 30 év óta hetenként átlag két estén át tanul és tanulva dalol, vagy ha úgy tetszik, dalolva tanult. S nemcsak a magyar nóta művelése által, hanem egyéb társadalmi téren is mindig arra törekszik, hogy szűkebb családjának éppúgy, mint a nagy közös családnak az édes magyar

51

hazának, a társadalomnak a munkaadó társulatnak hasznára legyen, s hogy az emberek megbecsülését kiérdemelje. De mint az a bizonyos jó fiú, állandóan érzi maga mellett az atyai gondoskodást, mely nélkül a legszorgalmasabb tanulás árán sem hozhatott volna hasznos működése eredményeként Kecskemétről, Putnokról, Sopronból és Szegedről nyereménydíjakat, nem látogathatta volna meg – Istenem, mily fájdalmasan esik e városok nevét ma még kimondani is –, Dobsinát, Kassát, Rozsnyót, s több ma idegen uralom alatt lévő városokat, s nem ülhetne e díszes társaságban e szép magyaros szabású egyenruhában. Ez nemcsak a Dalárdát, de a munkások minden irányú nemes törekvését is az erkölcsi támogatás mellett nagymértékű anyagi hozzájárulással segítő, gondoskodó dr. Bíró Pál elnök, országgyűlési képviselő és Zorkóczy Samu vezérigazgatóval a Rimamurány társulat, mely társulat részéről az ózdi gyártelepen jubiláló Dalárdánk köztiszteletnek örvendő érdemes elnöke Faragó Gyula magyar királyi kormányfőtanácsos, gyárigazgató úr, az a férfiú, kihez minden bajunkban teljes bizalommal fordulhatunk, mert szívének meleg érzése minden alkalommal megnyilatkozik ott, hol azt a szükség megkívánja. Szeretett elnökünknek kedvelt Dalárdájával szemben eddig is gyakorolt atyai gondoskodását, a jó fiú hálaérzetével, őszinte szívvel megköszönjük, s mivel mindnyájunk legnagyobb sajnálatára, betegsége miatt nem lehet közöttünk, bő imánkban kérjük a mindható Istent, hogy minél hamarabb állandó teljes egészségben legyen gondos atyja a Dalárdának még számtalan sok esztendeig. Ürítjük poharunkat meggyógyulására, s arra, hogy ezután legyen tőle távol minden betegség egész életén keresztül.” Szedlák Gábor karnagy köszöntötte a következőképpen:

Hanuszik

Antal

tiszteletbeli

karnagyot

„Mélyen tisztelt uraim! Kedves daltestvérek! Ünnepi szerepemhez és egyenruhámhoz legjobban illene a vezénylő pálca, de engedjék meg, hogy ezen a kedves ünneplésen néhány percre letegyem azt és helyette poharat emeljek. Mielőtt azonban e pohár gyöngyöző tartalmát kiüríteném, elmondom, hogy nyugalmas óráimban különös szeretettel végeztem a 30 éves dalárdánk megszakadt és frissen szedett virágait. Minden szál egy-egy, édes dalt susog abból a sokból, mit 30 év alatt gyűjtöttetek ti dalos testvérek, és mintha azt is mondanák nekem e régi emlékek. „Figyeljetek és hallgassatok meg ti dalos lelkű

52

öregek és ifjak. Mi már a múlté vagyunk, de azért tanulhattok tőlünk a dal erejével Istent imádni, Hazát szeretni és munkát becsülni. De ki volt ennek a dalcsokornak a leghűségesebb és legkitartóbb kertésze? Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy talán jobb lett volna vezénylő pálcámmal maradnom és dallal üdvözölnöm a dalnak nemes szívű, fehér hajú, de ifjú lelkű mesterét, Dalárdánk tiszteletbeli karnagyát: Hanuszik Antalt. Hisz szavakkal oly nehéz, talán nem is lehet elmondani annyi szépet, amennyit ő 20 év alatt dalban zengett. A magyar dal édes varázsával 20 éven át törölgette homlokáról a fárasztó munka verejtékét. Együtt volt veletek, ha örültetek, együtt, ha sírtatok. Ő volt az, aki dallal tanított imádkozni, Hazát szeretni és munkát becsülni. És amikor nagy elfoglaltsága miatt fárasztó, de gyönyörűséges munkájában felváltottam, itt hagyta nektek búcsúzóul könnyes tekintetét, nagy-nagy szeretetét. Az ő nagy szeretetének melege áradt felém is dalosai szeméből, és ez adott nekem erőt, fiatalságtól duzzadó, de bizonytalanságtól remegő karomba. Rajongó lelke később sem tudott tőlünk elszakadni. Ha zászlónkat lengeni látta, féltő aggodalommal sietett alá, hogy jelenlétével is bátorítsa a dal harcosait. És mi a tőle vett hittel és bizakodással mentünk is előre. Utunkban sok szép virágot szedtünk, de tövisbe is tapostunk valahányszor meg nem értő emberekkel volt találkozásunk. De hála a Gondviselésnek, mosolygó arccal érkeztünk meg új 30 évünk küszöbéhez. Derüljön hát örömre fehérhajú mesterünk arca is. Nézzen végig sorainkon. Azóta szereztünk sok ifjú dalost, de vigyáztunk az öregekre is, hogy itt maradjanak nekünk példaképül. Örüljön hát és maradjon velünk továbbra is. Mi hálával és szeretettel ragaszkodunk hozzá, mert nem csak az énekhangok összhangjára tanított meg bennünket, de megteremtette a lelkek igazi harmóniáját is. Ezért ürítem rá poharamat, ezért éltesse az Isten sokáig!” Czigány Sándor a Dalosszövetség üzenetét hozta el a 30. évet ünneplő dalárdának. Hatásos beszédére a társaság szinte ösztönszerűen a Himnusz énekléséhez fogott. A jubiláló Dalárda tagjai nevében Héthy Gusztáv dalos adta át Szedlák Gábor karnagynak a kar ajándékaként azt az ébenfából készített vezénylő pálcát, amely elefántcsonttal volt díszítve. A pálcán spirálisan körbefutó ezüstlemez szalagnak felirata két sorban a következő: „Szedlák Gábor karnagy úrnak szeretetünk jeléül az Ózdi Gyári Olvasó Egyleti Dalárda tagjai 1928. V. 27.” 53

Kasza Lajos Hlavács Samu Olvasó Egyleti igazgató kiváló érdemeiről emlékezett meg, rávilágítván a szerénysége mögé húzódó óriási munkára, amelyet az egylet felvirágoztatása, s a magyar kultúra érdekében kifejtett. A hivatalos megemlékezések és köszöntők után humoros, vidám, történeteket idéztek fel a Dalárda múltjából. Géza cigány jó muzsikáját és a Dalárda kedves dalait élvezve sokáig együtt maradt a társaság, csak jóval éjfél után tértek nyugovóra, erőt gyűjteni a másnapi munkához. Vasárnap 10-én a daltestvérek szokás szerint templomaikba mentek, hogy hálát adjanak Istennek, amiért ily szépen vezérelte és óvta őket az élet sok viszontagságai között. Este volt a díszhangverseny, amelyen a Dalárda a tudásának a legjavát adta. Felemelő, impozáns és a kérkedésektől teljesen mentes volt a Dalárda jubileuma. Nem hiába volt mindig jelszava a szerénység, ez dominált ekkor is. Éppen azért volt olyan nagyszerű, magasztos és szívbemarkoló ez az ünnepély, amelyről az itthoniak meghatódottsággal beszéltek még nagyon sokáig. A vendégek pedig ismét csak az Ózdi Dalárda jó hírét vihették szerte az országban. Az Olvasó Egyleti Dalárda kerete volt minden kulturális törekvésnek és munkának. Harminc év alatt nagyon sok értékes tudományos és szórakoztató program folyt le égisze alatt és alig volt valamilyen alkalom, hogy igénybe ne vették volna közreműködését. Végtelen sok munka terhelte ez irányban Hanuszik Antal karnagyot és utódját Szedlák Gábor karnagyot. Akik e kiváló munkakészséggel megáldott és lelkes nagy tudású férfiakkal töltöttek el harminc évet, sok értékes emléket őriztek meg magukban. A következő fotó 1928-ban, fennállásának 30. esztendejében készült a Dalárda vezetőiről, tagjairól, valamint az eddig elnyert jelentősebb díjakról. A tabló közepén az ovális alakú képen balról jobbra haladva: Szedlák Gábor karnagy, Faragó Gyula elnök, Hlavács Samu egyleti igazgató, Faragó fölött Juhász István zászlós. Ezen képek alatt fekvő ovális formában a következő nyert díjak láthatók: 1.) Kecskeméti Országos Dalosversenyről ezüst váza (1909) 2.) Putnok Kerületi Dalversenyről aranyérem (1921) 3.) Soproni Országos Dalversenyről ezüst serleg (1925) 4.) Szegedi Országos Dalversenyről ezüst serleg (1927) 5.) Ózdi Kerületi versenyen kiváló szereplésért ezüstözött szobor (1927)

54

A dalárda tagjai balról jobba, felülről lefelé haladva: 1. sor: Márton Lajos, Barta Béla, Valuch Ignác, Babella János, Fógli János, Krokavecz Samu, Pindroch Ferenc, Ivák Lajos, Galovits József, Postajner Károly, Boros Viktor, Hellebrandt Imre. 2. sor: Simon Lajos, Pukk József, Démuth Pál, Bovics János, Benyhe Sándor, Horanyecz József, Luczák Dezső, Tiderenczel Rezső, Viczián Zoltán Derencsényi Béla, Dóbisz Andor, Ivák László. 3.sor: Zachar Pál, Valkó László, Lapsánszky István, Tóth Árpád, Sturman Pál, Rubint István, Orbán László, Csuhán József. 4. sor: Fógli Ferenc, Rembeczky János, Kiszely Gyula, Mauks Pál, Héthy Gusztáv, Démuth József, Leopold László, Klein Béla, Paizs Gyula, Nagy Géza.

21. sz. kép: Az Olvasó Egyleti Dalárda tagjai 1928-ban

5. sor: Bidlek Lajos, Bíró Samu, Juhász István, Rónai Tivadar, Vincze Ferenc, Mailinger Gyula, Kósik Pál, Petykó Rezső, Zsemlényi Gyula, Styaszni Samu, Nagy Marczi András.

55

PROLÓG Írta és a dalárda 30 éves jubileumi ünnepélyén szavalta Pálmay Zoltán. De jó így beszélni a csendbe! De jó így látni azt, amit én látok! Minden szem izzó, s az ajkak bíborán Kíváncsi, kedves, szép mosolyvirágok Nyílnak és halkan felém sugározzák Muzsikáját a szívre jutó vérnek S ettől én bátran bemondom a csendbe, Hogy jó érezni azt, amit most érzek!

Dalt dicsérte a szívek dobogása A dalt, mely most is csendül valahol, És most azt mondja meleg dobbanással, Hogy legyen áldott az, aki dalol! Aki érzések hangszerévé válik, Ki ad a dalhoz hangot és szavat Legyen dicsérve, hisz míg bennünk ébreszt Mindig lelkünk szent élménye marad.

Ma meghallom a szívek dobogását, A dobbanások tiszták és nagyok. Hogy mit mondanak, azt mind kibeszélem, Mert ma a szívek tolmácsa vagyok! Dobognak, szólnak és én kibeszélem... ... Magyar dal csendül most is valahol... Legyen dicsérve a dal, nóta, ének! Itt, minden szív a dalról dalol!

Vannak itt is a dalnak katonái, A füstlobogós kémények alatt, Ha este a gyár pihenőre halkul Nótával, dallal harcol a csapat, Harcol a könnyes magyar bánat ellen, Bátorít fáradt csüggedő hitet, Magyar testvér, ha foszlik a reményed, Hozzad közéjük, hozd el a szíved!

Hisz az végigkísér az élet útján, Már a bölcsőnél hozzánk látogat. S míg anyánk féltő, gondos kézzel ringat, Reánk terít szép, édes álmokat, vagy ha oktalan síró gyerekdaccal keserítjük meg jó anyánk szívét, Csitító dalra nyílik az ő ajka, Duzzogásunkat az oszlatja szét!

És a dalosok torkából az ének Szívedre jut, mint szent balzsampatak, Tőle hitednek erős vára épül, A kétkedések mind leomlanak, Fölpezsdül véred, öklöd összerándul, A dal a bosszút korbácsolja fel, Törni akarsz a gaz Trianon ellen, Ütnél, s gázolnál vérbe is, ha kell!

Gyerekből ifjú, ifjúból lesz férfi, Övé az élet, övé lesz a harc, Mi hoz enyhülést vajon a lelkének Mikor rátipor a kétség, kudarc? Amikor hitet bomlasztó kezével, A gond homlokán mély árkokat ás, Mélabús dal lesz az enyhítő balzsam, Ugye? nem átok, nem káromkodás?!

Tovább simogat az énekünk lágyan, Minden tüskének letöri hegyét, Csitt, csendesebben! nem jött még a hajnal, A nagy rohamnak nincs ideje még! S te mész s munkáddal faragod a téglát, Háborgó tűzből a hamu alatt, Hogy abból építsünk ha jön a hajnal, A nagy határon kínai falat!

Ha meg örömök kacajoznak bennünk S bánatunk szétszórt eltűnt ravatal, Akkor, mint tisztult kedélyünk gyümölcse, Lelkünkkel együtt muzsikál a dal, S végül, ha betelt ez a földi mérték, És szebb életbe ragad a halál, Akkor is ott van gyászzsolozsmaképpen S lelkünkkel Isten zsámolyára száll.

Nem mondok többet, mert a szavam lázít, Saját szívemben lázad fel a vér, Legyen ma ünnep a dalosainknak! Szeretet nékik! és mosolybabér! Áldást esengjen minden szív ma rájuk, Mert a dicséret csak nagyon kevés! Áldást! Hogy sok hírt, magyar derűt hozzon, A harmincéves nekilendülés.

56

A kórus munkássága 1928 - 1945 Az Olvasó Egyleti Dalárda fennállásának 30. évfordulóját betetőző dalosünnep lázas előkészülete és magának az ünnepélynek a megrendezése nem jelentett a dalosegyüttes életében olyan dátumot, amely után pihenés, babérokon való tétlen tespedés következett volna. A Dalárda ugyanis benevezett a Debrecenben 1929. június 28-30-án megrendezett XXII. Országos Dalosversenyre. A versenyre való előkészületek igen komoly feladatok elé állították a dalosokat és a karnagyot, hiszen nagy múltú budapesti és vidéki városok kulturált jól felkészült kórusaival kellett a dalegyüttes tudását összemérni. A 40 tagú Dalárda Debrecenből egy szép, művészi értékű versenydíjjal tért vissza. (22. sz. kép) Ezzel az erkölcsi sikerrel méltán vetekedhetik azonban az a bőséges tapasztalat, amely az együttes további fejlődésének lehetőségéhez nagymértékben hozzájárult. 22. sz. kép: Beethoven híres halotti maszkja márvány alapon

Farsangi névsorát az 1930. március 2-i kabaré és táncmulatság alkalmából adta ki a Dalárda, s az „utókornak okulásul összeállította: az ózdi Anonymus.” Tréfásan, versbe szedve ismerteti sorban a dalosokat, s egy-egy személyhez, vagy a kar közösségéhez kapcsolódó eseményt idéz fel. „Farsangi névsor Az ózdi gyári olvasó-egyleti dalárda 1930. márc. 2.-i kabaréja és táncmulatsága alkalmából és az utókornak okulásul összeállította: ózdi Anonymus. A ceruzám szépen megegyeztem mostan, Sajtóból egy láda finom papírt hoztam, Ki is teregettem magam elé szépen S írtam strófákat a következőképen: – A dalosok helyett most én leszek dalnok, Akiről tehetem, egy-egy strófát dallok. De előre mondom, tisztelet ne essék, Nem azért írom, hogy haragudni tessék,

Most még csupán azon tördelem a fejem, Hogy az írásomban milyen sorrend legyen. Eh, de mit töprengek! Ahogy esik, cuppan! Csúfra megakadok itt a feleútban. Ki, milyen sorrendben jut majd az eszembe, Szép fehér papírra akképpen vetem le S ha valaki magát ezért sértve érzi, Sajnos, az a tréfát farsangban sem érti.

57

Hogy azt ne mondják rá: nesze semmi, tedd el, Meg is kezdem mindjárt, illő tisztelettel. Üdvözlést pendítek a felajzott lanttal, Éljen igazgató úr, Hanuszik Antal! Kár, hogy ezt egy kissé nem mondhatom szebben, Áll a dalárdánál ő nagy szeretetben, Tiszteletből karnagy ő a dalárdában Együttérez azzal bújában, bajában.

Galovics József egy nagyon helyre fiú, Noha azt mondják rá, hogy egy kicsit hiú, Ám a hiúsága nem lelki, de testi, Haját állítólag divatszínre festi. Lapsánszky Istvánnak bajusz-ékessége Belógott fogai csontos rekeszébe. Függöny volt a száján s felfogta a hangot, Levágattuk tehát ezt a csuda bajszot.

Az Olvasó-Egylet jó igazgatója, Kinek egészségét a jó Isten óvja, Hlavács Samu bácsi, tudja ezt mindenki, Többet is tett mindig, mint lehetett tenni. Az egyletért bizony fáradozott sokat, Hej, nagyon szereti ő a dalosokat. Minden dalárdista várja is őt, várja, De majd ott énekel köztük nemsokára.

Petykó Rezső, mint egy jó tenor kanári, Jó fiú, bíz tőle nehéz vón’ kivárni, Hogy a jó összhangot elrontsa egy falssal, Orbán László szintén bírja szusszal, hanggal. Ejnye, a jelzővel, hogy nem tudtam várni! Bidlek Lajos még csak igazi kanári! Hangja, ha kivágja, feléri a tetőt /De nem akarom ám ezzel sérteni őt!/

Most a karnagy úrra fordul rá a rigmus, Kedves pegazusom, ó, mutasd meg mit tudsz Ha pihenni akarsz, pihenj inkább máskor, Meg ne rövidüljön rímben Szedlák Gábor. A zenében mindig nagy örömét lelte, ő az Olvasónak muzsikális lelke. Sikert dicsőségre halmoz a dalárda, Mert jól áll kezében a karnagyi pálca.

Mondhatom, hogy szerény fiú Kundrák László, És szimpatikus is, amilyennek látszó. Zachár Pálnak olyan kellemes a hangja, Hogy szerintem otthon bársonytokban tartja. Van-e olyan fia helybeli hazánknak, Ki hírét nem hallá Meilinger Gyulának? Üstökös volt ő az ózdi színpad egén S most gyérebb üstökkel, az Istenmezején Olyan erős házat épített – a bizony – Hogy kifog gránáton, bombán, dinamiton.

Hattól hétig ott a dalárdateremben Állnak a szólamok ének-csatarendben. Új dalokat tanít, énekel és harsog. /Ilyen próbákra, haj, nem jönnek kudarcok/ Héttől már ifjakat oktat hetyke táncra, Közben a folyósón már új csapat várja. Nyolctól pedig – mi ez Szedlák karnagy úrnak? Késő éjszakáig darabokat gyúrnak. Így megy napról-napra, így megy hétről-hétre, Nem is tudom, vajjon, aludni ráér-e? S ha csak ennyi volna, nem vón, helyes dolog, Neki is van szíve, van bizony és dobog. Ide is kell járni, oda is menni Úgy csinálja ő, hogy nem marad el semmi Bár a pénz magában nem boldogság ugyan, Mégis, ha nem lenne Zejácz János uram És a jó kasszával mögöttünk nem állna, Bizony, a jókedvünk kissé alábbszállna. Tudjuk ugyan, hogy az a szokása neki, Hogy a pénzt még a mi fogunkhoz is veri, Sóhajtozva bár, de mégis ad, hogyha kell, Olyan dalos ő, ki pengőkkel énekel. Jönnek a dalosok, csak úgy összevissza. Kár, hogy Lucák Dezső a bort meg nem issza, Hogyha nincs előtte. Ám ilyet ki látott? Ő az, ki ritkán kap otthon szabadságot S annak ellenére, hogy ritkán szabados, Mégis ő a legkitartóbb dalos. Derencsényi Béla szívben kissé lázas, De így van az rendjén, mert fiatal házas, Indokolt, hogy siet, ha próbának vége: Tárt karokkal várja őt a felesége.

58

Következzék most a sorban Valkó László, Színpadon szerelmes szerepeket játszó, Bonviván szerepét kiválóan adja Egyébként civilben őt hidegen hagyja Lányok véleménye. Nem hederít rájuk, Bizony, nem sok talpat koptat el utánuk. Ő, ki sokat szokott vizek partján állni, Éljen egészséggel Héthy Guszti bácsi. Vagyon néki köztünk igaz tekintélye Nem is láthat tőle a cipellőjére. S mi a dalversenykor cipőjére ragadt, Ezért hozta el a hortobágyi sarat. Bulla Ernő pedig és Szekanec Lajos Kevés szót kap, hisz még mindkettő új dalos. Az első tenorral végeztünk is ezzel, Haladjunk hát tovább nagy igyekezettel. Hogy a ház elejét egy zokszó ne érje, A második tenor jön ceruzavégre. Hadd legyen az első mindjárt Benyhe Sándor, Szerelmes nótákból száll neki a mámor, Dehát ifjú házas, ez a magyarázat Otthon ifjú asszony díszíti a házat. Hovanecz József bár komor arculatja, Nem haragszik mindég, amikor mutatja. Azt sem tagadhatjuk, hogy Dóbisz Andornak Szívében szerelmes érzületek forrnak, Drevota Istvánnak nincsen egyéb baja, Mint az a fájdalom, hogy göndör a haja. Simon Lajos pályát eltévesztett ember, Kár, hogy a sors ellen hadakozni nem mer, Hogy ő táncmesternek el nem megyén biz kár,

/Hú, de ki lenne a térüzemi titkár?/ Noha a levegőnk kissé gázos, kénes, Mégis nőtt közöttünk egy új Demosténes, Annak műveltsége, hej, nagyon hiányos, Aki még nem tudná, hogy ez Bovics János, Nagy magasztalója minden szépnek, jónak, Ékes magyarsággal mestere a szónak. Gödrich Géza minta a fiatalságnak, Bár díszítik fejét szép ezüstös szálak. Leopold Lászlóval volt bajunk, de mennyi, Mert őt zászlónyélnek meg akarták venni. Más állva oly magas, mint mikor ő még ül, A nagy magasságban feje biztos szédül. Mauks Pál, történjék körülötte bármi, Lassan beszél, szavát, hej, nehéz kivárni. Kormányzó urunk is van. Miért ne lenne? Ivák László az, egy daru fejedelme. Vitéz Fógl László elmegy rekrutának, Bakkancson lovagló, gyalogos huszárnak. Majoros László meg félve néz a lányra, Ki tudja? A lányt, vagy a szemét sajnálja? Bár lehet, hogy titkon vizet zavar néha, Igen komoly, szolid fiú a Klein Béla. Démuth Pálra kerül fordul most a strófa, Nagyon sok mindennek ő megmondhatója, Mert ő térmester úr és egyleti jegyző Sok igen praktikus újításba kezdő. Sikerül is neki, mibe szokott fogni Nem kíván nősülni még, csak házasodni, Nem adja meg magát nőknek kényre-kegyre, Bár lányos mamák közt nagy az ő keletje. Makár Elemér is új ember még nagyon, Őróla a rímet már jövőre hagyom. Sietek, mert soha nem jutok el végig, Most a basszus egyet magasztalom végig: Tóth Árpád küszködött nagy szomorúsággal, Mert basszus kettőbe helyezték őt által, De úgy tudom, most még visszaszállt a kedve, Mert a karnagy úr az egybe visszatette. Gyöngédlelkű ember Rónai Tivadar, Még a nótákban is méhészkedni akar „Mi füstölög ott a...” ha csendül a nóta, Méhész füstölője jut eszébe róla.

S hogyha karnagy kézben eltörik a pálca, Ő az, ki az újat mindjárt megcsinálja. Gönci Gyulával én bizony ki nem kezdek Ő az, akitől még a rigmus is retteg. Ha látom, a fejem vállam közé húzom, Mert ő mozdonyt vezet az iparvasúton. Fógl János szemében olyanok a lángok, Hogy szinte olvadnak tőle a leányok. Valuch Ignácz nevét nem is hánytorgatom, Mert őneki otthon ifjú neje vagyon. Rettegnek a vadak Vince Antal előtt, Nagy vadász ő, már egy vagon töltényt kilőtt. Farkas László liebling, csípje meg a kánya, Mert a karnagy úrnak régi tanítványa. Itt van még Klein Ferenc, mivel ő sem kámfor, Sajtónál könyvkötő, civilben meg kántor. Ha temetésen van, hangja szépen remeg, Búcsúztatót nála rendel meg a beteg. A marhaállomány ezen a vidéken Nagyon megcsappant már. S mi az oka kérem? Megállapítani pontosan ezt bajos, De iparvasúton van Mihályi Lajos, S ha mozdonya elé kerül marha, sertés Nem lehet csodálni, ha biztosan elvész. Nem nagyon bánnám már, hogyha vége lenne, Be a basszus kettő akadályoz benne. Udvarias voltam, ha lehetett mindig, Beszélek hát róla szépen, ahogy illik: Kosik Pált illeti őszinte dicséret, Mert őt kitartóan vonzza nóta, ének. Rubint Dezső fújja a nótáját mélyen, Hangját lent keresnéd messze a pincében. Babella János majd itthagyja már Ózdot, Mert ő katonának biz’ besorozódott. Ifjú Csuhán József tudja mi az átló, Dehát könnyű neki, mert Ő kerékgyártó. Démuth József urunk ritkán jár próbára, Lehet, hogy nagyon nagy az elfoglaltsága Mert egyháztanácsos és pénztáros egyben, Sőt főmester is az asztalos-berekben. Azt hiszem, próbákra szívesebben járna, Ha a dalárdánkban néhány hölgy is állna.

Nagymarci Andrásunk olyan, mint egy szálfa, Bizony, gyönyörűség tekinteni rája. Misuta Zoltán meg, bár farkasnak létszik, Belül a szívében kis bárányka játszik. Ivák Lajos nemcsak dalárdánknak éke, Hanem tűzoltóknak is nagy büszkesége. Haragos Szűcs Károly szeme villanása, De nem veszedelmes, mert nincsen fullánkja.

Nagy Géza hű dalos és jó fiú nagyon, Őrá tehát itten kevés gondom vagyon. Boros Viktornak, ha a nótát kivágja, Mint egy lift, úgy mozog az ádámcsutkája. Zsemlényi Gyuláról nem szólok csak félve, Mert neki haragos nagyon a nézése. Paizs Gyulának most ritkán jó a kedve, Ki látott még ilyet, nősülni szeretne.

Ifj. Juhász Istvánnak a papája – bizony Basszus volt, sőt az is, ő meg már bariton. Ha ez tovább így megy – vajh ki tehet róla? Neki már tenor lesz biztos az utóda. Igen hasznos ember köztünk Stiasznyi Samu, Forog a kezében a véső, meg a gyalu

Szende ember nagyon, bár arca nem lányos, Egyetlen kisgazdánk, jó Rembetzki János. Azt, hogy közöttünk van, mindenki csodálja, Hogy kerül földműves munkásdalárdába? Postajner Jánosnak jól kinyílik szája, Amikor énekel, s aki néz reája.

59

Azt hiszi, ő ásít, s együtt ásít vele, Tudjuk, ez ragadós, bármit tesz ellene.

Boros László pedig még egész új ember, Róla szólni nótám vagy nem tud, vagy nem mer.

Tiderencel Rezső ura dörgő hangnak, Amikor énekel, rezeg minden ablak. Idősb Juhász István olvasói gondnok, Rajzanak körötte olvasói gondok, De ő elbánik a gondok seregével, Mindig derült szemmel tekint szerteszéjjel.

Most pedig hálásan tekintek az égre, Hogy a végére már eljutottam végre Higgyék el uraim, nem volt ez kis dolog, Ennyit írni. De most mindent visszavonok. /Egészen lekopott a ceruzám hegye./ Kiről, amit írtam, komolyan ne vegye. Inkább nem szól a szám, hogy ne fájjon fejem, Alá nem is írom, a nevem elnyelem, Hogy az írást senki fejemhez ne vágja. Jó mulatást hozzá! S most: alászolgája.”

Cser József vigyázva tekint karnagyára, Mert az iskolában másképp dirigálta.

Ózdvidék dalosainak életében jelentős dátum 1930. április 6-a. Ekkor rendezték ugyanis a II. Ózdvidéki Kerületi Dalosversenyt az Olvasó Egylet színháztermében, ahol 12 környékbeli dalárda vett részt. Ez alkalommal az ózdiak ezüst babérkoszorút kaptak. 1930. július 6-án a Dalárda 64 taggal részt vett a Miskolci XII. Dalosversenyen. Müller Károly: Arra felé az alvégen… c. műdal előadásával, melyet „oly precíz és nemes formában intonált kórusunk, hogy méltán megillette a II. csoport I. díja, az Országos Dalosszövetség vándordíja: egy szép ezüst serleg. Ennek a serlegnek 1931. január 3-i ünnepélyes felavatásáról szól az Ózdi Nemzeti Újság 1931. január 11-i, XI. évf. 3. számának első oldaláról a „Serlegavatás” c. cikk. „Serlegavatás Élénk emlékezetében van még mindannyiunknak jul. 6-a, az a nevezetes nap, amelyen az ózdi gyári olvasóegyleti dalárdánk a miskolci kerületi dalversenyen a II csoport I. diját, a vándordijat, – egy művészi értékű, gyönyörű serleget – elvitt a sok versenyző dalárda elől. Ennek a nagy napnak emlékét ünnepelte a dalárda jan. 3-án, amikor társasvacsorával egybekötött serlegavató ünnepséget rendezett az Olvasóegylet egyik különtermében. Az örömünnep a dalárda »Hiszekegy«ével kezdődött, mely után asztalhoz ült az ünneplő társaság, mely a dalárda 64 tagjából, Faragó Gyula kormányfőtanácsos, gyárigazgató, olv. egyl. elnökből, s Hanuszik Antal iskolaigazgató, tb. karnagyból állott. Az estebéd elején Hlavács Samu olv. egyl. igazgató lendületes szavakkal emlékezik meg a miskolci versenyről, annak

60

nagyszerű sikeréről s felkéri az olv. egyl. elnökét, hogy a vándordíjul nyert serleget avassa fel. Faragó Gyula, mint az olv. egyl. elnöke kezében a serleggel a magyar dalról tartott igen értékes beszédet. Majd a dalárda nagy hatását ecseteli a hazafias érzés fejlesztésére, a társadalom megértő együttérzésére, amelyre különösen napjainkban oly nagy szükség van. A lelkeshangú s a dal szeretetétől áthatott beszéd mély nyomokat hagyott a lelkekben. Rónai Tivadar a dalárda nevében méltatja a siker nagy jelentőségét. Szépen felépített beszédjében Szedlák Gábor karnagyot a gondos s minden tekintetben helytálló kertészhez hasonlítja, akinek a kezei alatt csak nemes gyümölcs teremhet. A nemes gyümölcs legnemesebbike az I. díjul nyert vándorserleg. De tovább fűzi gondolatait – a jó kertész is csak akkor

végezhet eredményes munkát, ha a gazda támogatja; így a mi kertészünk, karnagyunk is, a jó gazdánk, elnökünk minden tekintetben megértő támogatásával tudott ilyen bő termést produkálni, Élteii az elnököt és a karnagyot. Szedlák Gábor karnagy megköszöni a szeretet és ragaszkodás lelkes megnyilvánulását. Majd beszél arról a rajongó szeretetről, amellyel a dalárda minden egyes tagja elnöke iránt viseltetik. Ennek illusztrálására három eklatáns példát hoz fel amely a verseny alatt lejátszódott s amelyek szinte előbizonyitékai a nagy szeretetnek és ragaszkodásnak. Ami pedig azért van, mert az elnök ur igazi szeretettel és megértéssel támogatja ugy a dalárda egyes tagjait, mint annak összességét nemes törekvésükben. Ezt a meleg támogatást kérve továbbra is, élteti az elnököt. Majd Hlavács Samu egyleti igazgató meleg szavakkal emlékezett meg Hanuszik Antal tb. karnagyról, aki a dalárda életében a göröngyös utakat megtörte és simává egyengette.

A dalárda szeretetét tolmácsolva, élteti őt, mint a dalárda legelső díját megnyerő karnagyot. Hanuszik Antal megköszönve a megemlékezést, lelkes hangon beszél a dal átformáló hatásáról, a tagok egymásiránti testvéri szeretetéről, a dalárdának a társadalomban való vezető szerepéről. Azt kívánja, hogy az egyetértés, összetartás továbbra is meglegyen, mert csak akkor érhetnek el további sikereket. Élteti a dalárdát. A toasztok között és után természetesen vig nótázástól harsogott a terem, az egyéb szüneteket pedig Magyari Géza zenekara töltötte ki, még pedig oly szép műsorral, amilyet nem mindennap hallunk tőle; hiszen ő is érezte, hogy a dalnak, a magyar dalnak a diadalát ünnepelte a dalárda, (amelyből ő is méltóképen ki akarta venni részét és ki is vette. A késő éjjeli órákig volt együtt a dalárda bor és nóta mellett, kiöntvén kesergő bánatát s óhajtva a szebb és boldogabb jövőt.”

1931. július 13-a jelentős dátum nemcsak a kórus, hanem a község életében is. Ekkor adott Ózdról először helyszíni közvetítést a Magyar Rádió. Ízelítőt nyújtottak a község kulturális életéről is, amelyen belül a Dalárda három műsorszámát is közvetítették. 1932-ben Budapesten a XIII. Országos Dalosversenyen a „könnyű műdal” kategóriában II. helyezést értek el. 1933. március 12-én az Országos Magyar Dalosszövetség XII. miskolci kerülete az ózdi Olvasó Egylet színháztermében dalosversenyt rendezett az ózdi és Ózd környékén működő dalárdák részére a magyar dalkultúra fejlesztése érdekében. E rendezvény műsoros meghívóját mutatja a következő oldalon mellékelt ábra. Ezen nemcsak egyes dalárdák, hanem összkarok is előadtak, amikor egyszerre mintegy 500 dalos énekelt.

61

Itt 24 dalárda versenyzett mintegy 1200 dalossal. A záróünnepélyen az Országos Dalos Szövetség három régi ózdi dalost arany éremmel tüntette ki: Juhász Istvánt, Meilinger Gyulát és Héthy Gusztávot. Ennek a dalos versenynek az Ózdi Olvasó Egylet szempontjából az volt az érdekessége, hogy lebonyolítására az Ózdi Olvasó Egylet vezetőségét kérték fel, amely kifogástalanul tett eleget a felkérésnek. A dalosversenynek sok látogatója volt Ózd környékéről is. Nagy tetszést aratott az ózdi községháza előtt rendezett szabadtéri kórushangversenyen az összkar szereplése. Az 1200 tagú kórust az Olvasó Egyleti Dalárda karnagya, Szedlák Gábor vezényelte.

Ezzel a rendezvénnyel kapcsolatos a 24. sz. kép is. 23. sz. kép: Az 1933. március 12-i meghívó A fénykép azokat az ózdi fiatal lányokat mutatja, akik az 1933. március 12-i „ózdi dalosünnepély emlékére”, – mint azt az általuk egy-egy dalárda zászlajára felkötendő szalag is mutatja – koszorúslányok voltak a hangversenyen. Balról jobbra haladva láthatók:

62

Álló sor: Sajban Jolán, Mailinger Ilona, Majoros Márta, Richtarcsik Jolán, Juhász Mária, Simon Margit, Szili Katalin, Siroki Anna, Salling ? Ülő sor: Johann Mária, Sivák Jolán, Csuhrán Mária, Albert Aranka, Benyhe Vilma, Démuth Katalin.

24. sz. kép: Koszorúslányok a Dalárda 1933. március 12-i dalosünnepén

Mint az egyik adatszolgáltató – aki a képen is látható: Hembeczky Jánosné, szül. Simon Margit – elmondta: egy-egy dalárda zászlajára, miközben a maguk által hímzett szalagot fölkötötte a koszorúslány, melyre ez alkalomra a dátumon kívül a nevét is hímezte, egy rövid verset is szavalt. Nevezett az uraji dalárda koszorúslánya volt, és a következőket mondta: „Szeretetben és egyetértve Nótás mezőkön, kéz a kézbe, Egymást szent becsületben tartva, fel testvérek, munkára, dalra!”

Ebben az évben választották Szedlák Gábort kerületi társ-karnaggyá, amellyel nemcsak a karnagyot, hanem a Dalárdát, sőt az Olvasó Egyletet is komoly kitüntetés érte. 1939. június 24-25-én részt vettek Kassán egy dalos ünnepélyen, ahonnan egy művészi serleggel és plakettel tértek haza. Az 1941es esztendővel értékes, sok dicsőséget és kulturális felemelkedést jelentő korszak zárult le az ózdi Dalárda élet-történetében.

63

1943. május 9-én ünnepelték az Országos Magyar Dalosszövetség fennállásának 75 éves jubileumát. Az Olvasó Egylet díszközgyűlést tartott megemlékezésül, amelyen a magyar dalkultúra érdekében kifejtett munkásságáért Szedlák Gábor karnagyot emlékplakettel tüntették ki. Sajnos ennek a magas kitüntetésnek Szedlák Gábor már nem örülhetett, nem vehette azt át, mivel közben 1942-ben behívták katonának és nemsokára szomorú és lesújtó hír jött a harctérről: Szedlák Gábor hősi halált halt. Szedlák Gábor halála után Szíjjártó János helyettes karnagy, társadalmi tanító veszi át a Dalárda irányítását, 1943-ban. A háborúk zavaros évei a Dalárda fejlődését ingadozóvá tették ugyan, de nem törte meg. Létszáma megfogyatkozott, de nem bomlott föl. Szíjjártó János társulati tanító után 1944-ben Parizek Ferenc zenekari karmester vette át a Dalárda vezetését ideiglenes jelleggel, aki az átmeneti időben a zenekarral együtt összefogta a dalosokat is. Hívására az itthon lévő dalosok újból eljártak a próbákra. Esetenként Parizek Ferenc még dirigálta is a kórust. A Dalárda életképességének ékes bizonyítéka volt az, hogy 1945. március 15-én, majd a május 1-jén megtartott ünnepélyen felléptek.

64

A Daloskör tagságának szociográfiai elemzése 1898 - 1920 A negyedszázadot, amely a Milleneum évétől ez ellenforradalmi korszak kezdetéig terjed a magyar munkásosztálynak a dualizmus korában kialakult életviszonyai jellemzik. A rimai érdekeltségű üzemekben ez egyet jelentett a monopolkapitalizmus korszakával. Az 1680-as évek során bekövetkezett nagyarányú ipari fejlődés, és az imperialista jellegű hódító háborúkra való felkészülés a részben magyar érdekeltségű mamutvállalat üzemeiben fokozta a tőkekoncentrációt. Ez a folyamat azonban szorosan összefüggött az ipari munkásság koncentrálódásával is. Az ózdi vasgyár munkáslétszámának gyors növekedése a nyolcvanas években hozta létre az első jelentős, kulturális célokat szolgáló egyesületet. Ennek a differenciálódásaként született meg a daloskör. Hogy milyen jelenségek figyelhetők meg a századforduló idején az ipari munkásság szociográfiai sajátosságainak kialakulásában, azt annál eredményesebben vizsgálhatjuk, minél konkrétabb a közösség, amely a nagyobb társadalmi csoportot, réteget, osztályt képviseli. Ha a létszámot, foglalkozásbeli megoszlást, nemzetiségi összetételt vizsgáljuk, feltétlenül elfogadható adatokat kapunk a rimai üzemek munkásságára jellemző fluktuálódásról is. Rendelkezésre áll néhány korabeli dokumentum, hogy a megjelölt problémákra választ adhassunk. Ezek a következők: 1.) Kórustabló 1898-ból 2.) A daloskör 1901-ben 3.) Az Ózdi Olvasó-Egyleti Dalárda 1909-ben feliratú fénykép 4.) Az 1909-évi Kecskeméti Országos Dalosversenyen szerepelt Ózdi Munkás Olvasó-Egylet Dalosköre fényképe. A négy dokumentum azt igazolja, hogy a kórus taglétszáma 20-50 között mozgott a vizsgált időszakban. Az R.M.S.T. Vasmű RT. és társvállalatai Jóléti Intézményeinek Ismertetése (Budapest. 1913) c. kiadvány adatai szerint a kórustagok létszáma az alapításkor 19 fő, 1913-ban 54 fő volt. A felkutatott dokumentumok közül az 1901-ből származó fényképet vettem alapul, mivel ez a kép rámutat a kórus működésének néhány sajátosságára is, amelyeket a többi dokumentumok nem tükröznek. Ezen a

65

képen a férfi kórustagok között ott találjuk a daloskörrel állandóan együtt szereplő hat leányt is. A hat leány közül kettő van ma életben, (4. és 5. sz. adatközlő) akik segítettek a kórus összetételére vonatkozó adatok felderítésében. A képen szereplő 24 férfi munkásdalos közül ma már senki sem él. Részletesen bemutatom a kórust a fénykép alapján olymódon, hogy a felső álló sornál kezdem a bemutatást balról jobbra haladva: Sorszám

név

foglalkozás

származás

1./ 2./ 5./ 4./ 5./

Borsos István Babusák Mihály Lukács Béla Szepesi Béla Kapitány Sándor

darukormányos esztergályos tisztviselő lakatos vasmunkás

Ózd környéke Ózd Ózd Krompach Salgótarján

6. / 7. / 8./ 9./ 10./ 11./ 12./ 13./ 14./ 15./ 16./ 17./ 18./

Kubancsik Károly Ákos János Skarupka István Tóth Árpád Sinkovics János Démuth Andor Luczák István Simon Lajos Sturman Pál Lenkei Zoltán Hercsik Ferenc Krobot Pál Luczák Dániel

vasmunkás darukormányos lakatosmester esztergályos hengerműi mester rajzoló hengerész tisztviselő mester asztalos hengerész esztergályos henger-kormányos

Zólyom Ózd Ózd Ózd Salgótarján Salgótarján Salgótarján Angyalos (Erdély) Felvidék Ózd Salgótarján Krompach Salgótarján

19./ 20./ 21./ 22./ 23./ 24./ 25./ 26./ 27./ 28./

Héthy Gusztáv Mazura Julianna Mauks Julianna Mauks Mária Hanuszik Antal Varga Mária Tóth Etel Tóth Ida Viletel István Árvai Ferenc

fürdőgondnok Hét háztartásbeli Betlér háztartásbeli Nagyrőce háztartásbeli Nagyrőce társulati tanító, karnagy Ózd háztartásbeli Salgótarján háztartásbeli Ózd háztartásbeli Ózd hengeresztergályos mester Salgótarján szerelői mester Ózd

29./ 30./

Kacsmarik János Démuth József

mester asztalos mester

66

Ózd Ózd

A foglalkozásbeli megoszlás már könnyen kiolvasható az adatokból. Ezek összegezése után az összlétszámból tisztviselő, altiszt 4, háztartásbeli (előmunkások, műhelyfőnökök, jobb emberek gyermekei) 6, s ez a kórustagoknak 33 %-a. A többi tag foglalkozása legalább szakmunkás szinten mozog. S ez a kétharmados többség az akkori társadalmi helyzetét tekintve nem azonosítható a későbbi szakmunkásokéval. A századforduló idején ezek az un. „hozatott emberek” rendkívül fontos szakmai tapasztalatokkal rendelkeztek, s ennek megfelelően a szó szoros értelmében mesterei voltak a szakmájuknak, s így jelentős anyagi és társadalmi megbecsülésben részesültek a munkaadók részéről. A nemzetiségi összetételt a névanyagból, és a származási helyekből olvashatjuk ki. Jelentős százalékot képviselnek a munkáskórus tagságában azok a személyek, akik a második generációt képviselik, vagy még az első generációhoz tartoznak, és a Felvidék ipartelepeiről kerültek át az ózdi üzemhez. Krompach, ZóIyom, Betlér, Nagyrőce, – mint jelentős rimai ipartelepek – számos, nyelvében lassan elmagyarosodó munkáscsaláddal biztosítja a magyar peremvidék későbbi létesítménye ipartelepeit. Ezek részben szlovák (Kubancsik, Krobot), részben német (Sturman, Mauks) származásúak. De vannak adataink arról is, hogy magyar származású családok is bevándorolnak a felvidéki, un. nemzetiségi vidékekről. (Szepesi, Mazura, stb.) Az adatok azt is igazolják, hogy az „anyaország” területén létesült ipari nagyüzemek munkásságának összetétele is rendkívül színes. Hiszen a Salgótarjánból hozatott szakmunkások nemzetiségi összetétele is nagyon kevert a névanyag alapján, s hasonlóképpen az ózdi és Ózd környéki munkások között is találunk magyar és idegen származásúakat. Ez teszi indokolttá számunkra azt, hogy a munkások költözködésében, vándorlásában, fluktuációjának jelenségében minden rendelkezésre álló adatot nyilvántartsunk. Ezeknek az adatoknak az elemzése sokszor évtizedek multán is megmagyarázhat bizonyos társadalmi jelenséget, összefüggést. A nemzetiségi hovatartozás kérdései legszembetűnőbben talán a korabeli kóruspróbákon lettek volna megfigyelhetők. Feltételezhető, hogy a karnagyoknak sokat kellett küzdeni azért, hogy az idegen nyelv kényszerítő hatásából bekövetkező helytelen prozódiákat (a dallam, a kiejtés sebessége) kiküszöböljék a helyes éneklés érdekében. Ennek felderítése azonban hangfelvétel hiányában nem lehetséges.

67

Egy konkrét adat azonban elgondolkodtató. Az ózdi vasgyári munkás dalkör nyolc éves működése után nyolc salgótarjáni származású munkásnak adott lehetőséget arra, hogy részt vehessenek a munkáskórus munkájában. Ez a jelentős számú csoport bizonyára a századforduló idején, vagy az azt megelőző években költözött át Ózdra, a kohászati művek fejlesztése során. Megjelenésük oka tehát a rimai üzemek igazgatóságának gazdaságpolitikai intézkedéseiben keresendő. Nem jelentéktelen az a hatás, amit ez a csoport gyakorolt az ózdi, fiatalabb munkásdalkör életére. Adataink szerint ugyanis Salgótarjánban, a rimai üzemek között legkorábban született meg az „OlvasóEgyleti Dalárda” 1886-ban, s itt az Olvasókör alapításának az ideje 1878. Mivel mindkét üzemi kulturális létesítmény alakulásának ideje közel egy évtizeddel korábban következett be Salgótarjánban, mint Ózdon, feltételezhető, hogy a kulturális intézmények prototípusát az összes rimai üzemek vonatkozásában a Salgótarjáni üzemeknél kell keresnünk, amely hatékonyan formálta a későbbi társulásokat az Ózdi Olvasó Egyleti Daloskör esetében is.

68

A Dalárda tagságának szociográfiai elemzése 1920 - 1944-ig A korszak az ózdi vasgyári kórus életében is jelentős változásokat eredményezett. Hogy miben álltak ezek a változások, azt már a korábbi kórustörténeti adatokból is kiolvashattuk. Ebben a fejezetben szólni kívánok arról, hogy milyen változás figyelhető meg a kórus taglétszámában, a szociográfiai összetétel alakulásában, (foglalkozásbeli megoszlás, nemzetiségi összetétel és fluktuálódás kérdése). A taglétszám kérdésében figyelmünket nem kerülheti el, hogy a kórus tagságának létszáma 1920 után állandó jelleggel növekedik, 50-60 fő között mozog. Ez azt jelenti, hogy a korábbi időszakhoz viszonyítva közel 100 %-os emelkedés következik be. A számbeli növekedés mintegy reprezentálja azt a jelenséget, hogy a kultúregyüttes – adott határokon belül – kénytelen alávetni inasát a tömegesítés igényének. Növekszik a gyár munkásainak a száma, felduzzad a kulturális csoportok létszáma is. A tömegesítés ugyanakkor azt is maga után vonja, hogy a daloskör a továbbiakban megszűnik a magasabb társadalmi kategóriájú emberek privilégiuma lenni. Az új időszakban a daloskör tagságának a zöme az alacsonyabb társadalmi kategóriákból verbuválódik. Amilyen mértékben érvényesül ez a tendencia, olyan mértékben következik be a felsőbb társadalmi rétegek elszigetelődése a kulturális életben való aktív részvétel tekintetében. Erősödik tehát a munkás elem a kórusban, és ennek kihatásai figyelemmel kísérhetők a szociális jelleg erősödésében. A kórusba való belépés, felvétel előfeltételei a „demokratizálódási” folyamat jeleit mutatják, természetesen a munkaadók beleegyezésével, sőt határozott támogatásával. Amint e későbbi táblázatból kitűnik, 1925 után egyre inkább nő a fizikai foglalkozásúak aránya a kórustagok között, s egyidőben – önkéntes alapon – távolodik a tisztviselőréteg és a munkás arisztokrácia az együttestől. Míg az előző korszakot (1896-1920) az jellemezte, hogy a kórus valamennyi tagja a „jobb emberek” közül való volt, tehát tisztviselő, előmunkás, mester, altiszt, addig ebben a korszakban megnő velük szemben a kétkezi fizikai dolgozók számaránya. A szociográfiai elemzést a rendelkezésre álló tárgyi emlékek alapján felfektetett névsorok ismeretében végeztem el. Az ebből a korszakból származó 69

dokumentumok 1925-1930-as évekből származnak: az 1925. évi Soproni Országos Dalosversenyen készült fénykép; 1926. évi Húsvéti Ünnepi Meghívó Újság névsora; az 1928-ban készített Emléktabló a kórus fennállásának 30. évfordulója alkalmából; és végül az 1930. évi farsangi kabaré műsor meghívójában szereplő kórusnévsor szolgáltat feldolgozásra alkalmas adatokat. A szóban forgó huszonöt év dokumentumainak kiválasztását több szempont alapján válogattam össze. A dokumentumok alapján ez idő alatt vált a kórus országos hírű dalárdává. Erre az időre alapozta meg hírnevét és vált jelentős társadalmi tényezővé a város életében éppúgy, mint országos viszonylatban a vasas szakmabeli kórusok között. A gazdasági stabilizáció évei után ez az az időpont, amelyben megragadható a kultúrpolitikai síkon jelentkező konszolidáció az ózdi munkáskórus életében is. Termékeny korszak ez. 1925-ben Soproni Országos Dalos találkozó, 1927-ben Szegedi Országos Dalosverseny, 1929-ben Debreceni Országos Dalosverseny – a főbb állomásai ennek az országos méretekben zajló dalosmozgalomnak, melyben a rimai üzemek munkáskórusai is hasznosan működnek közre a zenei közművelődés megteremtésében és rajta keresztül az „osztálybéke” megszilárdításában. A kórustagság szociográfiai vizsgálata a további másfél évtized vonatkozásában nem feltétlenül indokolt. Azonos társadalmi szerkezetben, nagyjából azonos szociográfiai összetételben egzisztál a kórus a továbbiak során. A tagság összetétele a természetes kiöregedés és a fiatalok bekapcsolódása során egyenletes képet tükröz. A háborús évek szabnak majd új kereteket a kórus működésének, döntő mértékben befolyásolva a kórustagság összetételét. De addig a harmincas évek folyamán helyt kell állni. Hivatásához mérten kell reprezentálni a munkáskórusnak az országos jelentőségű történelmi események alkalmain. A kórus tagsága jelentős társadalmi tényezőként vesz részt 1938-ban a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson. Midőn az aranysarkantyús Bíró Pál gyárigazgató, országgyűlési képviselő díszmagyarban délcegen vonul végig az Andrássy úton az ózdi munkásdalárda élén, biztatón hátraszól a szakmunkások gárdájának: „Mutassuk meg fiuk, hogy vasasok vagyunk!” Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy itt az osztály-együttműködés propagandája teszi rá a pecsétet a munkáskórus bizonyítványára, amire a római pápa is áldását adta a Milleneumi emlékmű tövében.

70

A kórustagság foglalkozás szerinti megoszlása 1930-ban: esztergályos 9 fő bányatisztviselő, kohóírnok, lakatos 9 fő laboráns mozdonyvezető 5 fő térmester, fürdős, élelm.dolg. szerelői darukormányos 4 fő könyvkötő asztalos 4 fő tisztviselő, altiszti összes: kormánypad kezelő 5 fő villanyszerelő 3 fő szíjjgyártó 2 fő kőműves 2 fő ács 2 fő gyalus 1 fő kazánkovács 1 fő hengerész 1 fő Szakmunkás összes: 48 fő

7 fő 4 fő 1 fő 12 fő

A foglalkozás szerinti megoszlás táblázatának arányai szerint a szakmunkások arányszáma 79 %, a tisztviselői és alkalmazotti réteg 21 %-ával szemben. Ez az arány a következő általános érvényű megállapításokhoz vezet el bennünket, ismerve a kórus történetének egyéb eseményeit, s a korszak legfőbb jellemzőit: A rimai üzemekben, s közöttük az ózdi vasgyárban a húszas években a. Megindul és meggyorsul a szakmák szerinti differenciálódás; b. A munkáskórus gerincét a szakmunkások képezik (79 %); c. A tisztviselő- és altiszti réteg aránya csökken az előbbi korszakhoz képest; d. Segédmunkást nem találunk a kórus tagjai sorában, ez a réteg társadalmilag még nem érett meg arra, hogy a művelődési intézmény keretében nyújtott lehetőségekkel élhessen; e. A szűk tisztviselői és altiszti réteg összekötő kapocs szerepét tölti be, melyen keresztül érvényesül az üzemvezetői apparátus kultúrpolitikai tendenciája, – a szakmunkás társadalmi réteg ideológiai befolyásolása a munkásság értékesebb és éppen ezért az uralkodó osztállyal kollaborálásra megnyerendő rétege felé. A nemzetiségi összetétel már nem döntő jelentőségű a vizsgált korszakban. Utalva az ózdi gyár alapításának időpontjára, ami a XIX. sz. negyvenes éveiben következett be, s arra a tényre, hogy a gyáralapító nemzedéktől számítva már a negyedik generáció összetételét kell érintőleg

71

vizsgálnunk, szembetűnő, hogy már csak a névanyag utal az idegen eredetű törzsmunkásság eredetére. Pl: Hlavács, Galovics, Lapsánszky, Zachár, Meilinger, Drevota, Fogl, Klein, Stiasznyi, Valuch, Babella, Postainer, Tiderencel, stb. nevek porosz, lengyel, cseh, morva, szlovák eredetre utalnak. A szóban forgó nevek idegen ajkú tősgyökeres szakmunkáscsaládokat takarnak, a magyar vasipar XIX. sz.-i kialakulásának szereplői. Ezek a családok a második, harmadik, vagy a negyedik nemzedék idejére már teljesen elmagyarosodtak. Nyelvi szempontból tehát már magyaroknak tekinthetők. Más kérdés az, hogy a munkáscsalád hagyományrendszerében meddig és milyen mértékben élnek az idegenből hozott elemek. 1930-ban a kórustagság fele magyar származású környékbeli, vagy bevándorolt szakmunkásokból áll. Pl. Derencsényi, Petykó, Orbán, Héthy, Simon, Majoros, Juhász, Tóth, Rónai, Nagymarci, Szücs, Gönczi, Vincze, Farkas, Mihályi, Nagy, Boros, stb. A nemzetiségi kérdésben tehát az adatok alapján kiegyensúlyozott, megállapodott képlettel állunk szemben. Lezárult a nemzetiségi vidékekről való bevándorlás a trianoni országhatárok miatt. A belső fluktuáció pedig a magyar anyanyelvű elem erősödését eredményezi. Végül néhány megjegyzés a kórustagság fluktuálódásáról. A vizsgált időszak adatai azt igazolják, hogy évente 5 -6 fő cserélődik a kórus tagjainak a sorában, tehát 10 -12 %. Ez az adat azonban kizárólag a szakmunkásokra vonatkozik. Diósgyőr, Salgótarján, Sajószentpéter üzemeiből érkeznek az új dalosok. A tisztviselő- és altiszti rétegnél a fluktuáció minimális méretű. S ha a segédmunkás réteggel kapcsolatosan lennének adataink, bizonyára abból az derülne ki, hogy ez a szigorú értelemben vett „éhes proletár” munkásréteg változtatta leggyakrabban munkahelyét, otthonát annak ellenére, hogy a rimai üzem vezetősége mindenféle eszközzel igyekezett ezt a réteget is tartós letelepedésre rábírni, és belőlük kinevelni a számára legmegfelelőbb törzsgárdát. A negyvenes évek elején kaptak helyet a kórusban azok az elemek, akik az „Egyetértés” dalárdában működtek a harmincas évek során. Ettől az időtől kezdve erősödött az Olvasó Egylet Daloskörének szívóhatása a városban működő dalárdákkal kapcsolatban. A kórus számbeli növekedése, a szociográfia összetétele az előbb ismertetett adatok alapján azt igazolja, hogy a társadalmi fejlődés folyamata megállíthatatlan és bizonyos korlátokon belül szükségszerű. 72

Adatok az „Ózdi Olvasó Egyleti Daloskör” repertoárjához 1898 - 1920 Mivel a kórus kótatárát a felszabadulás után azonnal kiselejtezték, hogy minél hamarabb eltüntessék a reakciós, soviniszta, irredenta zeneműveket, ennek a tisztogató hadműveletnek – sajnos – olyan zeneművek is áldozatul estek, melyek nem tartoztak ebbe a csoportba. Így arra kényszerültem, hogy csupán ízelítőt adjak a fontosabb művekről, s csak azokat vettem fel a kimutatásba, amelyeknek kottájából kétségtelenül megállapítható volt, hogy a kórus meg is tanulta a darabot és elő is adta. Ezek a művek a következők: 1.) Lányi Ernő: 2.) Ady-Jandl: 3.) Lányi Ernő: 4.) Lányi Ernő: 5.) Lányi Ernő: 6.) Kacsoh P. Dr.: 7.) –––– : 8.) ——:

Népdal egyveleg (1913) Májusi zápor után (1914) Fehér az én rózsám háza... Régi nóta… (1910) Temetésre szól az ének... (1910) Gyermek vagy édes... (1914) Hej, Rákóczi, Bercsényi... (1906) Győzelmi dal... (1907)

A kótatári anyag nem tette lehetővé újabb művek felderítését. Ezekkel egyidejűleg a még életben lévő adatközlőktől is sikerült néhány, fontosabb információt beszerezni. A 4. sz. ak. 1904-től vett részt a kórus rendezvényein s emlékezete szerint a következő darabokat mutatta be a kórus, ill. annak szólistája a műsorok keretében: 1.) Csendes éj van, nyugalomnak éje… 2.) Temetésre szól az ének... 3.) Jaj, de búsan szól a harang Tihanyban… 4.) Ez a háromszínű zászló, jaj, de szépen leng, lobog... 5.) Patyolat a kuruc, gyöngy a felesége… 6.) A hajnal hasadás… 7.) Midőn tavasszal… 8.) Madár vígan dalol… 9.) Macska duett... 10.) Kitárom reszkető karom… 11.) Szerenád...((Tanunk csak az ég…) Sajnos, az adatközlő a szerzők nevére már nem emlékezett.

73

Adatok az „Ózdi Vasgyári Dalárda” repertoárjához 1920 - 1944 A kótatári anyagban a következő művek igazolják, hogy megtanulta a kórus, és sikerrel szerepelt ezekkel a számokkal Ózd város közönsége előtt. 1.) Farkas Nándor: 2.) Kemény Dezső: 3.) Koudea Géza: 4.) Farkas Nándor: 5.) Dienzl Oszkár: 6.) Demény Dezső: 7.) Hoppe Rezső: 8.) Strauss: 9.) Farkas Nándor: 10.) Koudea – Bárd: 11.) Horváth Ákos: 12.) Jákó Dezső: 13.) Huber Károly: 14.) Kacsoh – Horvát: 15.) Kacsoh – Horvát: 16.) Hoppe Rezső: 17.) Lányi Ernő: 16.) Méder Mihály:

Magyar hangulat...(1927) A tamási bíró háza...( 1929) Babylonnak vizei mellett... (1929) (A XXII. Országos Dalosversenyre.) Mit keres a temetőben... (1926) Liliomszám… (1933) Magyar scherzo... Sűrű erdő, sötét erdő... (1925) Kék Duna Keringő... (1930) Rózsa van a keblén... Éji dal... (1940) Búsan szólnak... (gyászének) (1924) Szomjas ember tűnődése... Fohász... Késő ősz van... (1928) Kilencet ütött az óra... (1928) Reményhez… (Csokonai verse) (1930) Kis kertemben... (1920) Harangoznak, imádkozzunk…(1929)

Az 1926. évi Húsvéti ünnepi meghívó újság is ízelítőt ad a repertoárból: 1.) A „Porticci néma” c. opera nyitányát a zenekar játssza. 2.) Lamperth Géza verse -Révfy Géza melódiája, szavalja Szepsy Mária, énekli a dalárda. 3.) „Furcsa a világ” Magánjelenet. Előadja Czangár Lajos. 4.) „Királyidill ” című vígjáték. Írta Balassa Emil. 5.) Szedlák Gábor: „Törpék a kútnál”, táncjelenet. Kísér a gyári zenekar. 6.) Poldini Ede: „Hamupipőke” Énekes, táncos mű. 7.) „Szerenád.” Demény Dezső édesdallamú és mesteri letétű hangversenydarabját adja elő koszorús dalárdánk, Szedlák Gábor karnagy vezényletével. Ez a darab a külföldön is ismert és a soproni versenyen szívét, lelkét megfogta mindenkinek, amikor a pécsi dalárda előadta. 8.) „Induló.” Előadja a gyári zenekar.

74

Kórustagok visszaemlékezései 1907. Dobsina „Harmincan utaztunk vonattal Ózdról a dobsinai Kossuth szobor leleplezésének az ünnepségére. Hanuszik Antal vezette a kórust. Nem csak a Dalárda, hanem a gyári zenekar is jött velünk. Akkor még a régi egyenruhában voltunk, a fekete Bocskay atillában. A szereplésünk nagyon jól sikerült. Másnap elmentünk a jégbarlanghoz. Azok közül, akik akkor benne voltak a kórusban, már csak egyedül én élek.” 1909. Kecskemét „Az Ózdi Dalárda negyven taggal vett rész a Kecskeméti Országos Dalosversenyen. Akkor a kórusnak már új ruhája volt, azt Zrínyi ruhának hívták. Rövidebb volt a kabátja, világosabb színű volt. Nagyon jól néztünk ki benne. Ötven dalárda vett részt a dalosversenyen. A többi dalárda mind egyenruhát viselt, de amikor mi bevonultunk az állomásról, mindenki elcsodálkozott, elámult rajtunk, mert ilyen ruhája nem volt senkinek. Csak néztek, hogy kik lehetnek ezek. Sastoll is volt a sapkánk mellett. Hárman vitték az Olvasó Egylet zászlóját, Juhász, Mazura, Papp. Egy vitte, kettő pedig tartotta, feszítette a kötéllel, mert olyan nehéz volt, hogy eldőlt volna. A kórust a kereskedelmi iskolában szállásolták el. Nyár volt, vakáció, és ilyenkor rendezték többnyire a dalosversenyeket, hogy el tudják helyezni a kórusokat. Amint délután megérkeztünk, még aznap este elmentünk szerenádot adni a koszorúslányunknak, aki a Héjjas családból való volt. Nagygazda család volt az. Szokás szerint betessékeltek bennünket az udvarra és kínáltak borral. Hanuszik karnagy úr azonban csak egy pohár bort engedélyezett, mert másnap volt a hangverseny és féltette a torkunkat. A másnapi nagy-hangverseny szabadtéren volt. A műdal kategóriában indultunk. Volt szabadon választott és kötött darabunk. A kötött szám: Elment az én rózsám idegen országba...” című darab volt. A kórusok között sok pesti is volt. A mi kórusunk díszes ezüst vázát nyert. A hangverseny utolsó számaként az összes dalárda közös számot énekelt, amelyet a szegedi katonazenekar kísért. Az ózdi gyár igazgatója, Zorkóczy Sámuel is leutazott Kecskemétre, hogy meghallgassa a kórus szereplését. Nem velünk jött, de ott volt.” 1910. Budapest „A kórust meghívták a budapesti hangversenyre is. A Vigadóban gyülekeztünk és innen vonultunk fel a budai várban. Ott rendezték az esti hangversenyt. Minden kórus lampionokat kapott. Piros, fehér, zöld színű

75

lampionokkal vonultunk fel a vár udvarára. Ott énekeltük a következő dalokat: „Siófokon megy a hajó, az én rózsám odavaló...” és a „Földiekkel játszó égi tünemény...” című darabokat. Minden kórusnak leküldték előre a kottákat, mert ezeket a számokat az összes kórus együtt énekelte, és ezeket az országos karnagy vezényelte.” (Ak. 9.) 1920 - 1944 „A kóruspróbák emlékeiből. Nemcsak a szereplések, fellépések idején nyílott alkalom arra, hogy a Dalárda tagjai összeszokjanak, tréfálkozzanak, hanem a próbákon is. Sok viccet megengedtünk akkor magunknak. 1925 előtt történt, akkor még nőtlen voltam. Este tízre jártam dolgozni. De már hatra bementem az Olvasóba, hogy eltöltöm az időt. Nézem a kártyásokat és közben a kóruspróbán is részt veszek. Amikor vége volt a próbának, kezdték fütyülni egyesek a Rákóczi indulót, látom, hogy mindenki felém fordul és nevet. Késő ősz volt akkor, a nagy sár miatt csizmát húztam, abba mentem dolgozni a mozdonyra. A nevetésre körülnéztem magam. Akkor vettem észre, hogy a csizmám sarkára piros lakkfestékkel valaki sarkantyút festett a próba közben. Papírral nem tudtam ledörzsölni, késsel se ment le. Mindenki nevetett rajtam. Végeztem, sarkon fordultam. Hazamentem. Szedlák karnagy úr mondta is a többieknek, hogy „Uraim, Rembeczki Jánost haragudni még nem láttuk, de most haragudott. Biztos nem hagyja ennyiben a dolgot.” Napok múlva megkértem Juhász bácsit a színpadi kellékest, hogy adja nekem ide a kellékes kulcsát, de senkinek ne szóljon róla. Közben megtudtam, hogy Stiasznyi Samu asztalos hozta a festéket. Barta Józsi közben lefoglalt beszéddel, s amikor fachpróba volt a basszusnak, én abban a szólamban énekeltem, – Billog megfestette a sarkantyút a csizmámra. Megvolt a kulcs, bementem a gyárba és hoztam egy colos csavart, alátétet karikákkal és anyával együtt. Beültem a próbaterembe. Figyeltem, hogy Stiasznyi, Barta és Billog hova akasztja a kabátját. Az egyik különösen szép, új bőrkabát volt. Büszke is volt rá a gazdája. Amikor megkezdődött az összpróba, kijöttem. A három kabátot bevittem a színpadi kellékesbe. A fazon gomblyukon át a csavart átszúrtam és a három kabátot a csavarral erősen összestaholtam. Elhajlítottam és a csavarmenetet is jól elkalapáltam. Visszamentem a próbára. Beálltam énekelni. A próbának vége lett, elsőnek távoztam, de már hallottam a nagy nevetést. Igyekeztem elhagyni az Olvasó környékét is. Tudtam, hogy mi következett. Előbb tanakodtak, de belátták, hogy mást nem tehetnek. Be kellett nekik menni a gyárba, és elfűrészelni a csavart, mert a három kabátot nem tudták másként szétszedni. Másnap már mindenki azzal fogadott a gyárban: „Hallom, Jánoskám, hogy milyen jól tud kabátot gombolni!”

76

1925. Sopron „Ötven dalos indult el este félnyolckor Ózdról és másnap délután 4 órára érkeztünk Sopronba a dalosversenyre. Az állomáson megtörtént az ünnepélyes fogadtatás, ahonnan két cserkészfiú vezetett el bennünket. Egyik vezette a csoportot a fogadtatásra, a másik kísért engem, mint a Dalárda poggyászmesterét a szálláshelyre. Lovas-fogatokra raktuk a csomagokat és a szálláshelyen mindenkinek elhelyeztük a szalmazsákja mellé a csomagját. Az ünnepélyes fogadtatás a Liszt Ferenc téren volt, s ezen 40 kórus vett részt. Majd minden kórus a szálláshelyére vonult. Megtisztálkodtunk és még aznap délután elmentünk szerenádot adni a koszorús lánynak. Egy vendéglő kerthelyiségében étkeztünk. Faragó Gyula gyárigazgató, olvasói elnök is velünk volt. Másnap volt a dalosverseny. Akkor a könnyű műdal csoportban indultunk. A kötött darabunk a „Fehér az én rózsám háza…”, a szabadon választott a „Harmatos a rózsám...” című dalok voltak. Délután összkari hangversenyen vettünk részt, ahol több ezer ember énekelt. Azután volt az eredményhirdetés. A könnyű műdal csoportban a B. díjat kapta a kórus. Utolsó este vacsoránál ültünk együtt, igen jó hangulatban voltunk. A karnagy, elnök, alelnök elmentek a zsűri ítéletének a kihirdetésére. Akkor elkezdett engem macerálni L. Pista. Szóltak is a többiek, hogy: „János, ne hagyd magad! Tromfold le Pistát!” Kérdeztem is mindjárt, hogy kinél van egy soproni képes levelezőlap, Matula jelentkezett. Kinek van jó női írása. Ivák jelentkezett. Diktáltam a szöveget, mindezt suttogva: „Kedves Pistukám! Amikor az utolsó éjszakát nálam töltötte, tévedésből az úrnak az alsónadrágját vitte el a magáé helyett...” Aztán feladtuk a lapot portósan. A levél persze megjött a Pista szülei címére. Hazatérve Ózdra, összejöttünk az első dalpróbára. Szinte elfeledkeztünk a lapról. Beléptem a próbaterembe, barátiasan köszöntÖttem Pistát. Nem fogadta. Mi a baj? – kérdeztem. „A levél, a levél, az apád teremtésit!” A lapot megkapta. A nevetést visszafojtottam, sikerült elhitetni vele, hogy nem is én írtam. Megnyugodott és elmondta, hogy a gyárból este hazamenve, sírva találta az édesanyját és a lánytestvérét. Ott siránkoztak mindketten: „Ezért imádkoztunk érted, hogy odavoltál, hogy az Isten óvjon meg minden bajtól. Közben ilyen szégyent hoztál ránk!” Sok bitangságot megcsináltunk, de szívesen emlegettük ezeket a próbákon és a dalosversenyen, utazásunk közben.” (Ak. 10.)

77

1927. Szeged „Életem legkedvesebb emléke marad a szegedi dalos-verseny. Farkas Nándor vezényelte az összkart, amikor a „Kórus a Naphoz” c. darabot énekeltük. Kőnig Péter karnagy is ott volt, majdnem szerencsétlenül jártunk, amikor Újszegedről jöttünk át a fahídon. Annyi ember tódult a hídra, hogy az kezdett inogni, alig tudták a népet féken tartani, hogy ne meneküljön eszét vesztve. Azt a hidat aztán nemsokára le is bontották, mert életveszélyes volt. Adtunk szerenádot a koszorús lánynak. Behívtak az udvarba bennünket. Hosszú asztalok voltak megterítve hideg étellel. Rengeteg sör, bor az asztalon. Szemünk-szánk elállt a csodálkozástól, hogy ilyen vendéglátásban részesítettek bennünket. A banda fente is a fogát, hogy most ihat kedvére, de Szedlák karnagy úr nem engedett csak egy pohárral inni. Volt is morgás a dalosok között.” (Ak. 11.) „Az első nagy kirándulásom a szegedi dalosversenyen volt. Ott voltam először díszmagyarban, mert közvetlenül ezelőtt kapott a kórus új egyenruhát. Ez már a harmadik egyenruhája volt a dalosoknak. A verseny előtt itt is felvonultak a dalárdák. A tűzoltó zenekar vezette fel a kórusokat. A műfajok szerint voltak a versenyek. Volt kötelező és szabadon választott darabunk. Mi Szegeden könnyű műdallal szerepeltünk. A koszorús lányunknak szerenádot adtunk. Behívtak bennünket a nagy udvarba és megvendégeltek. Én mindenünnen hoztam magammal emléket. Szegedről egy szép zománcos cserépkorsót, aminek ez volt a felirata: „Dalosverseny Szeged 1927.” A korsó rózsás, nefelejcses mintával van díszítve. A Tisza híd majdnem leszakadt alattunk. A dalosversenyen a kórusunk 55 fővel vett részt. (Ak. 12.) „Az indulás Szegedre az esti órákban történt, 1927 augusztusában. Nagyboldogasszony napja körül. Pesten keresztül utaztunk. Én voltam a szállásmester. Polgári iskolában kapott helyet a kórusunk. Az én szalmazsákom mindig az ajtó mellett volt. Velem szemközt mindig az öreg dalosokat helyeztem el, Héthy Gusztit, Mailinger bácsit. Aki nem jött haza rendes időben a szállásra, annak a lepedőjét ketten, hárman összegörcsöltük és úgy tettük a pokróca alá. Aki pedig korán feküdt le és elaludt, annak a cipőjét másokéval összecseréltük, és összekötöttük. Reggel volt a nagy morgás, de gazdája nem akadt a tréfának. Mondták is, hogy ez csak Rembeczki lehetett. Elhatározták, hogy másnap este elbánnak velem. Hangverseny után, ha lefekszünk, levetkeztetnek meztelenre és bezárnak a WC-be reggelig. Próbálkoztak is. Közülük vagy kettőt sikerült úgy megrúgnom, hogy azok ráestek az öreg Héthy Guszti bácsiékra. Azok aztán felháborodtak, hogy akik hancúrozni akarnak, menjenek ki az udvarra. Így menekültem én meg akkor. 78

Átmentünk Újszegedre összkari hangversenyre. Azután ki merre akart, arra ment. Nyolcan kikötöttünk a Tisza Szálló teraszán. Reggel négykor indultunk hazafelé a szállásra. Útközben találkoztunk a koszorúslánnyal és a szüleivel. Wechoffer Iluska volt a koszorúslányunk, akinek az apja a Tiszán gabonaszállító volt. Visszafordította az édesapja a Tisza Szállóba, ahol reggel nyolcig ott táncoltunk, mulattunk. Még megérkezésünk napján hat óra tájban adtunk szerenádot a koszorúslány házánál. Iluska és a szülei ott álltak az ablakban, majd az apa kinyitotta a kétszárnyas nagykaput és betessékelt az udvarra bennünket. Hosszú, fehér terített asztalon szendvics, pogácsa, bor és sör várta a kórust. Ez mindig szokásban volt, de ilyen fejedelmi vendéglátásban még nem volt részünk sohasem. Reggelinél a Szőlősi vendéglőben voltunk elhelyezve. Amikor már befejeződött az étkeztetés, a vendéglős írást kért a vezetőinktől, hogy meg voltunk-e elégedve mindennel. Neki fel kellett mutatni az írást a polgármesteri hivatalban. Ha nem vitt igazolást, megbüntették. Velünk nagyon meg volt elégedve a vendéglős, mert utolsó reggelire csak úgy grátis adott egy zónapörköltet. A pénztárosunk pedig egy-két száz pengő borravalót osztott ki a pincéreknek. Volt akkor a kórusnak pénze, mert az üzemvezetőség nagyon támogatott minket. Még cigarettapénzt is kaptunk az útra.” (Ák. 10.) 1929. Debrecen „Ez már a harmadik nagyobb dalosverseny volt, amelyiken a Szedlák Gábor vezetésével részt vettünk. Kőnig nevű országos karnagy vezette az összkart. Ez német ember volt. Nagyon törte a magyar nyelvet. Az összpróbán, amikor fortét kellett énekelni, csak mindig ezt kiabálta: „Most nyisd ki pofa!” A debreceni dalosversenyen a könnyű műdal csoportban indultunk. Beethoven márványból készült mellszobrát kapta a kórus. A karnagyunk nagyon elégedetlen volt ezzel, amikor cipeltük a tiszteletdíjat, földhöz is akarta vágni, de nem hagytuk. Egész úton tréfálkoztunk, hogy elnyertük a könnyű műdal nehéz díját. A debreceni versenyen részt vett és jól szerepelt a Bolyok Vasvári Dalárda is. (Ak. 10.) 1935. Ózd „Tizenkét kórus vett részt az ózdi körzeti dalostalálkozón. A kórusokat az Olvasó Egylet vezetői és egy-egy koszorúslány fogadta az állomáson. A koszorúslányok a legidősebb dalárdisták lányai közül kerültek ki. Sorshúzás útján döntöttük el, hogy ki melyik kórust fogja vezetni. Nekem az Uraji Dalárda jutott. Az volt a feladatunk, hogy a kórus zászlójára felkössünk egy emlékszalagot és átadjunk egy csokrot az érkező dalárda karnagyának. 79

Halványzöld díszmagyar ruhában voltam. Ilyen ruhája csak a legelőkelőbb rimai tisztviselők asszonyainak, lányainak volt. A kórusok szereplése a Petőfi téren zajlott le. Ott ült a 12 koszorús lány az emelvényen, mögöttünk álltak a dalárdák zászlótartói. Egy Kondela darabra jól emlékszem. „Babilonnak vizei mellett ültünk...” Ha nem is mondták ki határozottan, de mindenki Trianonra és Csonka Magyarország népére gondolt, amikor a zsidók rabságáról énekeltek a kórusok. Máskor is részt vettem, mint koszorúslány a dalárda ünnepségein. Emlékezetes marad még számomra a budai dalárda ózdi vendégszereplése. Azokat is én fogadtam.” (Ak. 6.) 1939. Kassa „Kassa visszatérése után került sor egy dalostalálkozó megrendezésére. Az ötventagú kórust egy leendő villamos remízben szállásolták el, meglehetősen kényelmetlen körülmények között. Csak szalma volt leszórva, ott kellett volna aludnunk. Mi hármasban elmentünk egy tanító lakására. Ott szálltunk meg. Három napig tartózkodtunk ott a versenyen. Közben kirándulást is tettünk a szádellői völgybe. Az Olvasó Egylet zászlójával, sujtásos egyenruhánkkal, tollas csákónkkal, fegyelmezettségünkkel és igen sikeres szereplésünkkel magunkra vontuk a város leíróinak a figyelmét. Egy fiatal tanítónő volt a kísérőnk, mint koszorúslány. 12-14 kórus találkozott Kassán, azok inkább vasas kórusok voltak. A hangversenyen a következő számokat énekeltük: „Kondela: Sionnak vizeinél...”, azután „Föl a szívekkel, bort a billikomba...” bordalt, és egy népdalegyveleget (Megismerni a kanászt… Bújj el, bújj el, jól elbújj...) A hangversenyen díjat is nyertünk.” (Ak. 12.) „Kassáról hazafelé jövet az egyik dalos vett egy üveg pálinkát. A vonatban elaludt. Mi megittuk a pálinkát és megtöltöttük az üveget vízzel. Felébredt a kolléga és kínálta a karnagy urat vízzel, aki már tudott a dologról. Úgy ivott, mintha erős lett volna a pálinka. Mi is körülálltuk a kollégát, kértük, hogy adjon nekünk is, azután igyon. Felhajtotta a pohár pálinkáját, mindjárt józanon villant ki a szeme. „Az anyátokat, megittátok a pálinkámat!”- kiabálta. Miskolcon aztán megtöltöttük neki, hogy ne legyen harag köztünk. A Dalárdának egyébként itthon 5-10 hordó söre mindig volt tartalékban. Ha a nőegylet, vagy a tűzoltók rendeztek valamit, mindig felkérték a Dalárdát, hogy énekeljen egy-két számot. Ekkor és minden temetéskor kapott a Dalárda egy hordó sört. Aztán, ha jól sikerült a próba, a karnagy úr csapra veretett egy hordó sört. Az idősebbek hamarabb elszállingóztak, mi fiatalok meg mulattunk, amíg csak jól esett. A háború véget vetett ennek a szép életnek.” (Ak. 10.)

80

VALKÓ LÁSZLÓ (Ózd, I. Bányász ut 16.) rövid visszaemlékezése az Olvasó Egyletben eltöltött több évtizedes működéséről. Készült a 100 éves jubileumra. „Kb.16 éves koromban (1921. évben) léptem be az akkor megalakult Olvasó Egylet Ifjúsági Egyesületébe. A vezető Czangár Lajos és Szedlák Gábor gyári iskolai tanítók voltak. Az adminisztrátor én voltam. A kezeim között lévő feljegyzés szerint 1924. május 27-én a taglétszám 44 fő volt. Ugyanakkor alakult a gyári iskolában a Leány Egyesület, melynek szintén számos tagja volt. Két tanítónő volt a vezetőjük (Ewwa Leona és Staud Irén). Rendszeresen ez a két ifjúsági Egyesület működött az Olvasó Egyletben. Műkedvelő előadások, szavalóversenyek stb. keretében folyt az önképzés. 18 éves koromban, 1923-ban nyertem felvételt az Olvasó Egyleti tagok közzé. Az egyesületi Dalárdában 17 éves koromban nyertem felvételt. Kb. 20 éves koromtól szóló énekese voltam az énekkarnak, kb. 33 éves koromban az egylet jegyzője lettem. Mint műkedvelő, Vigalmi Bizottsági tag és Énekkari tag aktívan bekapcsolódtam az Olvasó Egylet életébe. Az 1938. évi közgyűlésen választottak meg az egylet jegyzőjévé. Ettől az időtől, az újonnan beválasztott vezetőségi tagokkal együtt, fokozatosan átszerveztük az Olvasó Egylet működésének ügyrendjét. Megszigorítottuk a pénzügyi gazdálkodást. 1942. évi közgyűlésen Démuth Pál megvált az Egylet igazgatói tisztségétől. Helyette Bors István társulati tanítót választotta meg a Közgyűlés. Közben Bors István bevonult katonának, és az igazgatói teendőket is én vettem át, a háborús idők nehéz napjaiban. Ez alatt az Egylet működése sem volt töretlen. Szedlák Gábort a Dalárda karnagyát is behívták katonának. Ezért nagyon nehezen tudtuk összetartani az énekkart. Ebben az időkben (1942-46) sokat segítettek, mint kisegítő karnagyok: Turcsányi Emil, Parizek Ferenc, Szíjjártó János. A Felszabadulás után Riszner Zoltán vezette az énekkart. Helyettes karnagy Korényi Lajos volt. Ővele szerveztük meg a végleges vegyeskart, és rendeztük meg az Olvasó Egyleti Dalárda 50. éves évfordulóját 1948. jun. 26-27-én. 1945. évi felszabadulás utáni első közgyűlésen továbbra is engem bízott meg a tagság az ügyvezetői igazgatói teendők ellátásával.

81

16 éves koromtól 43 éves koromig második otthonom volt az Olvasó Egylet, annál is inkább, mert csak 52 éves koromban nősültem meg. Ezekben a legnehezebb időkben, lelkes munkatársaimmal együtt, átmentettük az Egyesület vagyonát, a haláleseti segélyfizetési kötelezettségével együtt. Az államosítást a Belügyminisztérium részéről Schramkó et. végezte, aki napokig vizsgálta az Olvasó Egylet ügyvezetését, Schramkó et. a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott az Olvasó Egylet Vezetőségének munkájáról. Ezután láttunk hozzá Duklesz Andorral, Nágel Ferenccel és Kovács Józseffel az Olvasó Egylet Temetkezési Segély-Egylet helyett, az Ózdi Vasgyári Dolgozók Temetkezési Biztositó- Segélyegylet megalakításához, amit a Belügyminisztérium 1949. nov. 10-én hagyott jóvá. Ebben biztosítást nyert a megszűnt Olvasó Egylet tagjainak folytatólagos joga a haláleseti segélyre. 1944. őszén az Olvasó Egyletben, ahol első jegyző ill. ügyvezető igazgató voltam, mindent elrendeztünk, hogy az esetleges harcok alatt minél kevesebb kár keletkezzék az Egylet vagyonában. Egyik legfontosabb dolgunk az volt, hogy a nagyértékű dupla mozi-gépet a színpad alatt elássuk. Ebben a munkában, a legnagyobb titoktartás mellett részt vettek: Znak Károly mozi főgépész, Ochernyák Sándor mozigépész, Parizek Ferenc gondnok, a gyári zenekar vezetője, Halász Lajos, Bartók László portások és Csuhrán József mozi-ügyvezető. Felszabadulás után azonnal megkezdtük ill. folytattuk az Olvasó Egyletben is a munkát, mint legfontosabbat, a tagok haláleseti segélyének kifizetését. A kulturális munka megkezdésére a szovjet városparancsnok szólított fel és adott segítséget. A mozielőadások megkezdéséhez, csak akkor vettük elő a mozigépet, amikor már biztonságos volt a helyzet. Ez az elővigyázatosság azért is fontos volt, mert mindjárt az első időszakban megjelent egy régi pesti mozis, aki ismerte a mi mozigépeinket és azt el akarta vinni. Ezt jelentette nekem Halász portás. Ugyanis az országban kevés ilyen modern mozigép volt. A mozigépek üzembe helyezése után az első filmet Miskolcról hoztuk el a Szoc. Dem. és a Kommunista Párt megbízottaival együtt. Ugyanis mindkét párt bekapcsolódott az Olvasó Egylet munkájába. Később a mozi üzemeltetését a Szakszervezet vette át. Csuhán József ügyvezető továbbra is meg lett bízva a mozi ügyeinek vezetésével. A felszabadulás után 1945. márc. 4-én tartottuk meg az Olvasó Egylet évi Közgyűlését, ahol többek között engem bíztak meg továbbra is az ügyvezetéssel. Ezt a tisztséget megosztva a Pártokkal, az államosításig láttam 82

el. Ez alatt az idő alatt szerveztük meg a régi olvasó Egylet felosztó-kirovó rendszer alapján működő haláleseti segélyezés helyett az Ózdi Vasgyári Dolgozók Temetkezési Biztosító segély Egyletet, amely munkában többek között Duklesz András és Nágel Ferenc volt egyleti jegyzők sokat dolgoztak. Így mentettük át az Olvasó Egylet haláleseti segély kifizetésének folyamatosságát. Ugyanis, ezzel a biztosítási rendszerrel az Olvasó Egylet Haláleseti segélyre biztosított tagjai átkerültek az Állami Biztosító Intézet kötelékébe, ugyanis, az új alapszabály kimondja, hogy a volt egyesületi tagok elhalálozása esetén a hozzátartozók 1500- Ft temetési segélyre jogosultak. Az elhalt feleség után 500- Ft segélyt fizet az Állami Biztosító. Itt meg kell jegyezni, hogy az Olvasó Egylet alapszabálya is biztosította, hogy az elhalt tagok törvényes örökösei részére haláleseti segélyt fizet ki és ezt az összeget a tagok hozzájárulásából fedezi az Egylet olymódon, hogy esetről-esetre megállapítja a hozzájárulást a tagok számarányában, (felosztó-kirovó rendszer). A nyugdíjas tagok minden díjfizetés nélkül a tagok összes jogaiban továbbra is részesüljenek, (a haláleseti segélye 1000- pengő volt). Ezeket a felosztó-kirovó rendszer alapján működő haláleseti segélyegyleteket a Belügyminisztérium 1942. márc. 4-én megjelent hivatalos Közlönyben államosította és utasította az Egyletet új alapszabály kidolgozására. A régi módszer megtartása érdekében több alapszabály módosítást dolgoztunk ki, de sajnos egy sem sikerült jobban, az ügyben személyesen segítséget kértem a Rimai vezérigazgatóság Jogügyi Osztályának Vezetőjétől, dr. Orbán Lászlótól is. Ő azt a tanácsot adta, hogy keressem fel a Belügyminisztériumban dr. Fóris Lászlót, akihez az államosítás tartozott. Ő is csak azt tanácsolta, hogy külön alakítsunk haláleseti segély-egyletet melyben a tagok jogait biztosítsuk. Így indult meg az alapszabályok kidolgozása, egy új, államilag elismert segély-egyletre. Az idő közben múlt és egyre jobban nehezedtek a háborús viszonyok és ezzel egyelőre elértük azt, hogy továbbra is a régi rendszer alapján fizettük ki a haláleseti segélyeket. Ez a próbálkozás a Felszabadulás után is folytatódott az Olvasó Egylet államosításáig, közben sikerült kidolgozni az Ózdi Dolgozók Temetkezési Biztosító Egyesület alapszabályát.”

83

A kórustagok szociális érzését fejlesztő tényezők Az Ózdi Vasgyári Olvasó Egylet tagjává válni mindig nagy tisztességet, társadalmi emelkedést jelentett. Mivel ennek a kulturális együttesnek, s ezen belül a Dalárdának az volt a célja, hogy a gyáron belül és kívül egyaránt demonstrálja a rimai üzemek vezetőségének munkásjóléti politikáját, a legkorábbi időtől kezdve minden lehetőt elkövettek, hogy anyagi támogatásuk révén a daloskör tagjai külsőleg is kifejezésre juttassák a rimai munkások magasabbrendűségét. Az üzem anyagi támogatása sokféleképpen nyilvánult meg, és ezek a támogatások közvetve messzemenően befolyásolták a kórus tagjai között kialakuló közösségi érzést. De voltak olyan vonatkozásai is a kórus életének, amelyek a tagok önkéntes hozzájárulásából fakadtak. Ha a tényezőket elemezni kívánjuk, akkor ezek közül a következőket kell részletesebben megvizsgálnunk: az egyenruha, jelvények, kitüntetések, mint a daloskor közösségéhez való tartozás külső megnyilvánulási tárgyai; a kórus kirándulásai, mint az összetartozást és közös szórakozást elősegítő tényezők; a kórus hagyományos farsangi és húsvéti rendezvényei; és az önsegélyező haláleseti segély rendszere. Mivel az említett négy kérdést egyaránt megtaláljuk a kórustörténet mindkét szakaszában, a két időszakaszra vonatkozó adatokat egy fejezetben mutatom be. A daloskör egyenruhája, jelvényei, kitüntetései A daloskör tagjainak a kórus megalakulásának első éveiben nem volt egyenruhájuk. Mindenki a saját ruhájában vett részt a szerepléseken. Az egyöntetűség kedvéért csupán nemzetiszínű kokárdát tűztek ruhájukra. Ez arra is utal, hogy a nemzeti ünnepeken való szereplés volt a kórus életének legfontosabb mozzanata. Az első egyenruhát a kórus tagjai 1904 előtt kaphatták, – erről tanúskodik az 1901-ből származó csoportkép (3. sz. kép.) A legkorábbi egyenruha fekete „Bocskay” atilla volt, aranyrojtos fekete nyakkendőt, s Bocskay sapkát viseltek hozzá sastollal. A ruha készítésének költségeit az üzem és a dalosok fele-fele arányban viselték. Amennyiben egy dalos kilépett a daloskörből, az erre a célra alakított bizottság szavazta meg azt, hogy a ruháját megtarthatja-e, vagy be kell szolgáltatnia, és kárpótlást kap a korábban befizetett összegért. Az 1909-ből származó fénykép (4. sz. kép) arra enged következtetni, hogy 1908-ban új egyenruhát kapott a kórus, mert a kabát megrövidült, a gallér 84

fazonja nyitott, a nyakkendő csokornyakkendő lett, s a korábbi egyenruhasapkáról már eltűnt a zománcozott jelvény. A sujtásos ruháihoz mellény is járult. Számos adatközlő emlékszik arra, hogy a dalosok nem szerették azt, hogy egyenruhájuk hollófekete, s ebben – bár ünnepélyes volt megjelenésük – mégis nagyon hasonlítottak a gyászhuszárokhoz. A dalosok elégedetlenségét azonban csak a háború után, a gazdasági élet stabilizálódása idején lehetett megszüntetni. 1925-ben kaptak a kórus tagjai új egyenruhát, ami sötétkék „Bocskay” ruha volt, ismét aranyrojtos nyakkendővel és fehér kesztyűvel. A kórus már az új egyenruhában szerepelt az 1925. évi Soproni Országos Dalostalálkozón. S hogy az egyenruhának milyen szerepe volt a város közönsége előtt, idézek erre vonatkozólag néhány szót az 1925. évi Dalárda Húsvéti Meghívó Ujságja-ból: „Az ózdi dalárda a múlt nyáron három felejthetetlen napot töltött Sopron városában. Útja diadalmas volt. Értékes jutalommal és sok élménnyel jöttek haza. Daliás megjelenésükkel, magyar egyenruhájukkal, sastollas kucsmájukkal már a bevonulásnál feltűnést keltettek. Képünk azt a pillanatot örökíti meg, amikor a dalárda a diadalkapun át bevonult Sopron városába...” Ez a rajz is illusztrálja, hogy az ózdi Dalárdára másutt is felfigyeltek, és másutt is méltányolták azt a szép, hazafias és társadalmi munkát, melyet végzett. A kórus egyenruhája az 1944-ig terjedő időben változatlan maradt. Az egyenruha mellett igen jelentős összetartó erő rejlik az egyesületi jelvényekben. A dalosok 1907-től kaptak azokból az egyesületi jelvényekből, amelyből az Olvasó Egylet vezetősége 800 darabot készíttetett. Ezt a pirosfehér-zöld színű zománcozott jelvényt valamennyi dalos az egyenruha baloldalán viselte, alá pedig piros-fehér-zöld színű aranyrojtos szalagot tűzött. A kórustagok részére – miként az a kórustörténeti résznél olvasható –, 5,10,15,20,25,30 éves dalárdai szereplés után ezüst, bronz emlékérmet rendszeresítettek. Ezeknek a szolgálati érdemérmeknek a kiosztására 1928ban került először sor, amikor a Dalárda fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte. Az emlékérmek felirata: „Ózdi Olvasó Egyleti Dalárda” – „10 év jutalma” stb. – Az emlékérmek mellé oklevelet is adtak a jubiláló dalosoknak. Magasabb fokú kitüntetésben is részesültek a kórus idősebb tagjai. A tárgyi emlékek között találjuk Id. Juhász István munkásdalos kitüntetéseit, melyet az Országos Magyar Dalos Szövetség adományozott a 20, ill. 30 éves eredményes munkáért. Az emlékérem felirata: M.D.19212. AZ ÉRDEM JUTALMÁUL. XX. iIl. XXX.” ld. Juhász István 30 éves kórustagságát díszes oklevél is igazolja.

85

A fennmaradt tárgyi emlékek között szerepel még „Az éneklő Magyarországért. – 20 év - B.B.Sz. –” feliratú emlékjelvény, amely már a kórustörténet 1944 utáni éveiből, valószínűleg 1948-ból származik. A Dalárda félévszázados jubileumi ünnepségeivel kapcsolatosan készítettek el egy rézlemez emlékjelvényt. A jubileumi emlékjelvény felirata: „1948. június 27 – Ózdi Vasgyári Olvasó Egylet Dalárda Jubileuma 50.” A jubileumi ünnepségen a szolgálati évet feltüntető emlékjelvények mellett külön jutalmazták a Bartók Béla Szövetség ezüstkoszorú jelvényével azokat, akik a Dalárda érdekében fejtettek ki hasznos tevékenységet. A daloskör zárt közösségi jellegének legfőbb kifejezője azonban a Dalárda zászlója volt, amely valamennyi társadalmi szervezetnek nélkülözhetetlen szimbóluma. A Dalárda 1909-ben avatta első zászlaját, a sikeres kecskeméti szereplés után. Ettől kezdve valamennyi felvonuláson, ünnepélyes szereplésen magukkal vitték a zászlót a dalárdisták, melyet az évek múlásával egyre több emlékszalag díszített. Nagy tisztesség volt a Dalárda zászlósának lenni, az 1909-ben avatott zászló zászlósa 1939-ig id. Juhász István volt, majd halála után fia örökölte ezt a tisztséget. Hogy a közösségi érzés milyen fejlett volt a Dalárda tagjai között, és milyen tisztesség volt a Dalárda zászlósának lenni, idézzünk ennek szemléltetésére néhány sort az Ózdi Nemzeti Ujság 1939. jan. 29-i számából Id. Juhász István nekrológjából: „A nyitott sírnál Szedlák Gábor karnagy búcsúztatta el az Olvasóegyleti Dalárda nevében Juhász Istvánt: a Dalárda 40 éven át volt hűséges, aranyérmes dalosát, aki példaképe volt a dalosoknak, akiben szerető édesapjukat látták, és akinek emlékét a dalosszívekbe vésték, és az ott fog élni nótájukkal együtt… Majd Tóth István választmányi tag a Gyári Olvasóegylet nevében mondott istenhozzádot Juhász Istvánnak, aki minden szabad idejét az Olvasóegyletnek szentelte és 18 éven át mint zászlós, hervadhatatlan érdemeket szerzett.” „Az a zászló, – fejezte be Tóth István szavait – melyet oly hűségesen hordoztál, és oly szívesen bontottál ki, valahányszor az Egylet képviseletében kellett lobogtatnod, éppúgy gyászba borult, mint egyleti tagtársaid, akik mögötte sorakozva elkísértek Téged utolsó utadra, és szomorúan hajtja meg Büszke díszét, hogy az utolsó találkozáson hűséggel viszonozza azt a ragaszkodást, amellyel sok éven át viseltettél iránta!” „Az olvasó egyleti dalárda szívbemarkoló búcsúhangjai után bezárult a sírhant...” 86

A kórus kirándulásai A kórustörténeti fejezetben utaltam néhány adattal arra, hogy a kórustörténet mindkét korszakában gyakran került sor olyan kirándulásokra, amelynek nem valami rendezvényen való részvétel, fellépés volt a célja, hanem kizárólag a közös szórakozás, vagy országjárás. A kor közlekedési viszonyainak megfelelően választották meg az útvonalat és a kirándulás végcélját.

25. sz. kép: Az Ózdi Dalárda kirándulása Krasznahorkára 1900-ban

A húszas évek elején szokásban volt vasárnaponként rendezni egy-egy kirándulást, rendszerint Csernely, Uppony, Bóta, Farkaslyuk erdős tájaira. Mivel a gyár „jobb embereiből” tevődött össze a kórus vezetősége, ők diszponáltak a gyári gumikerekű, széles rakterületű stráf-szekerek fölött, s így azokat rendszerint igénybe vették a társaság szállítására. Ezekre a kirándulásokra a dalosok hozzátartozói is elmentek. Voltak azonban olyan kirándulások is, ahova csak férfiak mentek. A két legemlékezetesebb kirándulása a kórusnak a Kékes-tetőre, valamint a Dunakanyarba vezetett. Az előbbit 1933-ban rendezték, társas gépkocsival járták végig a Mátra vidékét. 1938-ban a kórus közel teljes létszámban vett részt a Budapestről Esztergomba vezető hajóúton tett kiránduláson. A kirándulások, országjárások részben öntevékenységből fakadtak, részben az Üzemvezetőség ajánlotta fel ennek anyagi támogatását, mintegy ezzel is jutalmazva a dalosokat. A kirándulások alkalmat nyújtottak arra, hogy a kórus tagok között még szorosabb kapcsolat alakuljon ki. Az ilyen alkalmakon rendszerint megjelent az üzemvezetőség egy-két jelentősebb személyisége, s elbeszélgetve a dalosokkal, igyekezett azok állásfoglalását a munkaadó érdekeinek megfelelő irányba befolyásolni. 87

A kórus hagyományos farsangi és húsvéti rendezvényei A rimai üzemeknél a húszas évek derekára alakult ki az a szokás, hogy a különböző társadalmi szervezetek (Olvasó Egylet, Tűzoltóság, Zenekar, Dalárda, stb.) évente egy-egy alkalommal megrendezhették a hagyományossá váló táncmulatságukat, műsoros estjüket. A társadalmi szervezetek egymással abban versenyeztek, hogy melyikük tudja a legötletesebben megrendezni a saját rendezvényét. Ebben a nemes versenyben a Dalárda mindig a legelőkelőbb helyen végzett, mert 1926tól már külön Meghívó újságot nyomatott ki, de legalább egy terjedelmes vers kinyomtatásával igyekezett bemutatni az együttes tagjait a vendégsereg előtt. Ezek a kellemes együttlétek, – amelyet méltóképpen dokumentáltak, - a tréfás hangulatú versek kiemelkedő eseményei voltak a munkásság életének. A versek önmagukban elegendő adatot tartalmaznak arra nézve, hogy milyen viszony volt a Dalárda tagjai között, ki milyen formában kereste és találta meg az üzemi munkán kívül a szórakozását, mai nyelven „hobbi”-ját. Nincs még egy olyan dokumentum, amely a Dalárda életének hétköznapjaira olyan pregnáns adatokkal rávilágítana, mint ezek a versek. A dalosok külső és belső jellembeli tulajdonságainak megvilágítása mind egy-egy adat az Ózdvidéki ipari munkásság életmódjának megismeréséhez. S nem közömbös, hogy ezeket a karaktervonásokat éppen a munkáskórusban való részvétel hozta felszínre. Részletek az Ózdi Vasgyári Dalárda Húsvéti Ünnepi Meghívó Újságjából „Az olvasóegyleti dalárda húsvét vasárnapjának estéjén megtartja szokásos évi hangversenyét, műsoros előadását. Ez az előadás hosszú évek óta farsang vasárnapján szokott lefolyni, s ebben az évben is akkorra volt tervezhető egy másik érdekes előadás megtarthatása miatt elhalasztódott. Természetesen a más időnek megfelelően, más a műsor jellege is; a tréfából kevesebb van véve és inkább a komoly munka az, ami a nézők szeme elé kerül. De azért kacagni is lehet amellett, hogy látványos előadásban és szép muzsikában lesz részünk. A dalárda évtizedek óta végez komoly munkát, s nemcsak itthon, de szerteszét az országban becsületet szerzett Ózdnak. Nyilvános szerepléseivel megmutatta, hogy az ózdi munkás lelke telítve van hazafias érzéssel, és a dal kultuszán kívül ennek az érzelemnek harcos és buzgó szolgálatában állottak a kar vezetői: azelőtt Hanuszik Antal, most Szedlák Gábor. 88

Sok diadalmas szereplés között emlékezetes fog mindenkorra maradni Kecskemét és Sopron. Mind a két helyen kitüntették, és lelkesen tüntettek a sastollas, magyarruhás ózdi munkásdalárda mellett. Ez a dalos csapat hívja meg most önt szíves szeretettel a húsvéti előadásra s ígéri, hogy olyan műélvezetben részesíti, mint aminőt egy ilyen komoly csoporttól elvárni lehet. Bemutatkozó E hegyes-völgyes görbe pátriában Látható nálunk sok csodás dolog, Hatalmas művek ezre áll a gyárban, Ámulva nézik kósza vándorok. Van nálunk jókedv, megelégedéssel, Minden legénynek van itt angyala; Eljárhatsz messze, beszélhetsz sok néppel, Ilyet, mint itt van, nem találsz soha. Van itten erdő, van itten madárdal, Vannak leányok, édes asszonyok. Telve a kertek illatos virággal. Vannak tipegő gyermek-angyalok. Van itten zene, csengő-búgó nóta, Az ózdi dalkör mestere neki, Derűs lesz nálunk minden perc és óra, Ha halljuk őket ékszer zengeni. És lehet Ózdnak százezer csodája, Csupán az eszünk bámulja meg azt, Egyetlen egy van, és ez a dalárda, Amely belőlünk érzelmet fakaszt. Jókedvet lopna be a szíveinkbe, Lebegve szállnak édes dallamok, Jertek el hozzánk, el a mi körünkbe, Megismertek: kik a dalnokok. Akik rendezik a kedves, szép napot, Emeljünk előttük lengén kalapot, S mikor elfoglaljuk a színház terét, Bemutatom az est minden emberét. Bemutatom a dalárdát, Íme tisztelt olvasó, Van köröttük, aki huncut, Van közöttük, aki jó. Van, ki mozdonyt fabrikálgat, Van, aki disznóölő, Van széphangú tenorista, S akad köztük bömbölő, Van közöttük nőtlen ember, S olyan is van, aki nős, Aki maga lábán járkál, S aki kissé papucshős.

Van közöttük garasos is S van ám gavalléria, Íme itt van T. publikum: Az egész galéria: Hőstenor a VALKÓ LÁSZLÓ, Valkó Laci bonviván, Operettben ő énekel Olvasónknak színpadán. Grófot játszik, néha báró, Néha mintegy herceg él; De azért ő inkább Valkó Vindisgräc-cel nem cserél. MAJLINGER úr szintén tenor S azt mondja a kritikus: Ő itten az államilag Kinevezett komikus. Étvágya van olyan néki, Hogy az szinte unikum, Tíz adagot úgy fogyaszt el: Már az is egy komikum, De a hangja lágya.; csengő Fellendülő nagy íves; S ő az egyetlen a gyárban, Aki „szabadkőmíves.” LUCZÁK PISTA ősz bajusszal Basszust zeng a dobogón. Kálvinista mennybe száll a Hangja búsan, zokogón. Dala kissé recseg-ropog Néha gyöngén eleped. De aztán, ha kiereszti Templom boltja megreped. Magasan csúszik a daru Vasat cipel szerteszét, De ha BORSOS bácsi róla Leveszi a kétkezét, Hogyha leszáll a magasból Ahol darukezelő, Bicskát kap a két kezébe S hurkatöltőt vesz elő.

89

Akármilyen víg vagyok is, Eszembe jut a halál, Egyetlen egy férfiú van, Aki vele szembeszáll. Halálegylet pénztárnoka HÉTHY GUSZTI – senki más, Őtőle – és a haláltól Menekül a „Nagy Kaszás.” Erdőn, mezőn, szántóföldön, Nappal, és ha alkonyul; Vígan él, s jár bálos táncot Fogoly, róka meg a nyúl. De ha kimegy VINCE FRANCI Falutól arasznyira Egy-kettőre tele lészen A nagy vadásztarisznya. Ám, ha ott künn véletlenül Egy-két vidám dalra gyúl, Megrémül a fogoly, róka, S elbujdos a pici nyúl. DÉMUTH JÓZSEF nem hiába Az asztalos fővezér, Régi „bútor” a bandában Négy-öt újjal is felér. Egyik-másik gyászmenetben Vezénylésre is kiáll, S egy halott sem mondta eddig: Hogy ő rosszul dirigál. BOVICS JÁNOS a harctéren Fegyvermester úr vala, Azért hangzik harciasan Bovics minden víg dala. Tud ő aztán, szónokolni, S e téren drága kincs; Beszédének van eleje, S közepe, - csak vége nincs. Táncosnőknek KASZA LAJOS Íme itten így üzen: Félni nem kell, mivel ott lesz Pontosan a térüzem. Tanulhatna tőle számos Ifjú, mamlasz, bús kapa; Pedig ő egy idő óta Már komoly családapa. Hogyha tréfa, hogyha jókedv S hogyha elkel egy kis hecc Nem húzza ki magát onnan Sohasem a HOVANECZ. Éppen ilyen jó kedélyű, Sohse morcos, sohse bús,

90

S hűen kitart rosszban, jóban Daltestvérekkel: BABÚS. Szereti a gyönge karcost, Foszlós cipót, meg a húst, Traktálja is felesége S babusgatja a Babúst. Régi dalár HOLLÓ bácsi, Van éve vagy ötvenegy; Ő az, aki mulatságból Legelőször hazamegy. Néhanapján ő benne is Kivirágzik a kedély, De csak akkor, de csak akkor: Ha van rája engedély! Nyár utóján, amikor még Az idő is enyhe volt, Vonat döcög Sopron felé, Amit ottan BENYHE tolt. Ő csinálta meg a szállást, De azt mondják: a hamis Szállást adott a szívében Egy soproni lánynak is. Ez a vers tán nincs is épen Nincsen épen vicc híján, De humorra kevés témát Nyújt a derék VICZIÁN. Némely ember a szalonnát Úgy szereti, ha avas, Van egy BEGA dalárdista, Ő meg úgy jó ha HAVAS. A JUHÁSZnak jól megy dolga, Azt mondja a régi dal, Amint mondják: mint a vízben Éldegél a kicsi hal. Ami idősb JUHÁSZunknál Szintén jól megy a dolog De akárhogy jól megy is Szíve dalért feldobog. A kezében büszke zászlót Visz előre lendület, Arra írta a dalárda: „Itt az ózdi becsület.” Nem látszik meg rajta s mégis Házas ember a BABIK. Akkor is dalt horkol, hogyha Szunyókál, vagy aluszik. Komor ember LUCZÁK DEZSŐ, Talán soha sem nevet, De azért ő, mint a többi Kivágja ám a rezet.

MAUKS PÁLról legfőképpen Én csupán ezt észlelem. Lágy a szíve és így rajta Erőt vesz a szerelem. MATULA meg iparművész, Oly szép munkát produkál, Az embernek a láttára Szeme szája is eláll. KISZELY GYULA mikor hatot Elbúgja az ózdi kürt, Felkeres az Olvasóban Egy nagy földalatti ürt. Ugrik távol és magasba, Tornánál az így szokás; És ott fenn a dalpróbákon Tovább foly az ugratás. Magas körökben forog a Jó KROKAVECZ SÁMUEL, Mert, hogy ács- a háztetőkre Igen gyakran mászik fel. VALUCH IGNÁC úgy jár bosztont, Akárcsak egy tánctanár, Talán még az üzembe is Boszton lépésekkel jár. BURÓ SAMU futballista, A labdája messze száll, Míg itt nálunk dalolászik, Odakünn meg rúgkapál. Akkor is rúg, hogyha sár van S vígan rúgja ő a port, De a nóta mégis első, S azután, jön csak a sport. Kihagyni a tenor hangból Valakit is – oly bajos, Azért fontos RUBINT JÓZSEF, S éppen úgy MÁRTON LAJOS. Márton úr nyugalmas ember, Mindig csak a csendre int, Muzsikára, táncra inkább Vágyakozik a Rubint. Jó szál ember STURMAN PÁL úr, Komoly, mint egy nagykövet, A dalárda érdekében Mindent buzgón elkövet. Mélyen zengő basszus hangján Valósággal orgonál Jó volna, ha több is volna Ilyen derék Sturman Pál. BIDLEK LAJOS hangja vékony Mint a cérna, oly finom.

PETYKÓ REZSŐ új dalár még, Íme azt is megírom. LASPSÁNSZKY úr, aki ISTVÁN Mindig nagyon elegáns, PUCH JÓZSEF meg tudományos, Mivelhogy ő laboráns. Idősb JUHÁSZ délceg ember, De azért ő nem hiú, Bevallja, hogy van még JUHÁSZ; Fia, aki ifiú. Akármiben fiatal is Megmondom én eleve, Amidőn kijön a gyárból „Öreg” cserkész a neve. REMBECZKY az iparvasút Dédelgetett szemefénye, Mert, ha szó yan dalárdáról Nyitva szíve, és erszénye. Mozdonyt csinál, készít lórét Bajmolódik a lakattal És az Isten megáldotta Kellemetes hanganyaggal. HLAVÁCS SAMUT Isten őrzi Minden bútól, bajtól óvja Hiszen ő az első ember: Olvasónk igazgatója. Akármilyen apró bácsi, Hogyha kurta is a lába, Mégis szépen beleillik Ebbe a nagy palotába. Dallosok közt van-e buzgóbb? Azt az olvasótól kérdem. Van-e akinek a mellén Jogosabb az emlékérdem? Van közöttük óriás is, Van közöttük kis kobold, De talán mégis leghosszabb Tenorban a LEOPOLD. ZSEMLÉNYI a kazánkovács, Abteihngban éldegél GALLOVICS meg minden napon Ácsműhelybe mendegél. Tudni kell, hogy a CSUHÁNYnál Minden kerék rendbe van Mivelhogy ő kerékgyártó S közben nótáz boldogan. FÓGLI FERENC pontos rendes Azt mondhatni túl pedáns Nem csoda, hisz a kohóban Ő az egyik laboráns.

91

A muzsikának vége van már Utolsót pendül most a húr, De még egy nótát muzsikálunk A témája: a karnagy úr Aki Sopronba vitte őket, Mutatni mi a magyar dal Kivel nemcsak a kar jött haza, De hazajött a diadal.

S hogy megérkeztek a vasúton Ünnepelte egész tábor: Mert SZEDLÁK van még a környéken, De csak egy van, aki GÁBOR. Rendes reggel, rendes este, És mindenkor a polcon áll, S ha ráér egy kis aluvásra, Még álmában is dirigál.

A húsvéti vers megjelenésének ideje 1926. április hó. Az alkalmi sajtótermék ezen kívül Műsor híreket közöl. Ezt a repertoárral kapcsolatos fejezetnél elemzem. Rövid sportrovat, szerkesztői üzenetek és apró hirdetések jelentek meg benne. Külön cikk foglalkozik az ózdi olvasói Dalárda soproni bevonulásával, melyre szintén utalok a fellépéseket elemző fejezetben. A hat oldalas alkalmi sajtótermék az Ózdi Nemzeti Sajtóvállalat Részvénytársaság Könyvnyomdájában készült.

92

Az önsegélyező haláleseti segély rendszere Az Olvasó Egylet tagsága 1902-ben vetette fel azt a gondolatot, hogy az egyletet önsegélyezővé kellene tenni. A javaslatot kidolgozták és a közgyűlés elé terjesztették. A közgyűlés megszavazta a kidolgozott javaslatot, melynek értelmében csak az arra külön jelentkezők számára vezetik be az önsegélyezést. Ennek értelmében az elhunyt tagok hozzátartozói haláleseti segélyben részesülnek. Elsősorban az elhunyt özvegye, ill. gyermekei vagy oldalági rokonai, általában azok jogosultak a segélyre, akik a tag temetéséről gondoskodtak. A „Haláleseti segély” megszervezésekor 160 korona volt a segély összege. A háborús évek alatt és után azonban a korona értéke nagyon leromlott, és a korábban megállapított összeg nem volt elegendő a temetés költségeinek a fedezésére. A pengő bevezetésekor előbb 400, majd a későbbiek során 750 pengőben állapították meg a segélyt, ami igen jelentős összeg volt. A pénznem változása miatt minden esetben alapszabály-módosítást kellett eszközölni. A „Haláleseti segély”-t azonban nem minden olvasói, ezen belül dalárdai tag igényelte. Külön kellett a segélyegyletbe belépni, és a tagsági díjon felüli összeget havonta fizetni. Ez a havi hozzájárulás állandóan ingadozott. Mindig a tárgyhónap folyamán kifizetett összeget osztották el a tagok között. Nem halmozódott tehát fel jelentős összeg az egylet pénztárában, de mindig biztosított volt a segélyezés. A megindulás első éveiben havonta 40 fillér volt az átlagos hozzájárulás összege. A haláleseti segély megszervezése igen hasznos kezdeményezésnek bizonyult a Dalárda tagjai között, mert nyilvánvaló volt annak szociális jellege. Ez a rendszer úgy nyújtott szociális támogatást a dolgozóknak, hogy nem zsákmányolta ki őket. Az önsegélyezésnek ez a formája, erősítette a közösség tagjaiban az egymásrautaltság érzését. 1912-ben az egyletnek 790 tagja volt, 8680 korona bevételéből 3600 koronát fizetett ki „segély” címén a tagoknak.

93

A Rimamurány Salgótarján Vasmű RT. kultúrpolitikája és a kórusmozgalom Már az eddigi adatokból is kitűnik, hogy a két negyedszázados korszakban, amelyre a kórustörténetet taglaltam, a feudális elemeket tartalmazó polgári állam megszilárdulása, majd a polgári állam bukása után, rövid megszakítással ismét ennek a polgári államnak a rekonstruálása megy végbe hazánk társadalmának történetében. A dualista rendszerű monarchia államformájának keretei között az ipari üzemek monopolkapitalista üzemekké való átformálódása a XIX. század nyolcvanas éveiben megy végbe. Színpadra lép ezzel egyidőben az ipari proletariátus, és az agrárproletariátus mint kizsákmányolt osztály, vele szemben az ipari burzsoázia és az egyre kevesebb szerepet játszó agrárius csoport. A kulturális élet meghatározó tényezője, a kulturális jogok letéteményese hosszú évszázadokon keresztül az egyház volt. Privilégiumainak felszámolása, ha nem is rohamosan, de lassú mértékben mégis kezdetét veszi. Az 1868. XXXVIII. tc. „a népiskolai közoktatás tárgyában” már azt a szellemet tükrözi, hogy a modern polgári állam keretein belül megszűnik az egyház kizárólagos joga a művelődés legfontosabb intézményeinek birtoklásában. Az 1894. XXXIII. tc. az állami anyakönyvekről ismét a liberális erők győzelmét jelenti, s az egyház kultúrpolitikai szerepének csökkenéséhez vezet. A rimai üzemek kultúrpolitikája éppen a két jelentős dokumentum életbe léptetésének idején kényszerül arra, hogy létrehozza a számbelileg gyorsan növekvő ipari munkásság számára a kulturális intézmények egész sorát. (Olvasó egyletek, zenekarok, daloskörök, tűzoltó egyesületek, nőegyletek stb.) A tárgyalt időszakban azonban tért hódít a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrata párt programja is, s új, osztályharcos elemeket tartalmazó ideológiát terjeszt az ipari munkásság soraiban. Az adott keretek között a rimai üzemek vezetősége létrehozza a kereteit tekintve világi jellegű kultúrintézményeket – nem kevés anyagi áldozatokkal –, s ez a monopolkapitalista termelési, és társadalmi viszonyok között látszólag a polgári társadalom megszilárdulásának jelensége. De az a kultúrpolitikai tendencia, amely ezekben a művelődési intézményekben maradéktalanul érvényesül, az teljesen összhangban van azzal, amit a jogait csak látszólag elveszítő egyház kultúrpolitikája kíván megvalósítani. A helyzet tehát rendkívül ellentmondásos, de ez az ellentmondás törvényszerűsége a társadalmi fejlődésnek. S minderre a rimai üzemek azért 94

vállalkoznak, mert a munkásmozgalom térhódítását éppen az egyház ideológiai rendszerének az alkalmazásával kívánják megakadályozni, s a kultúréletbe aktívan bekapcsolódó törzsmunkásokat ezzel akarják a szociális mozgalmaktól távol tartani. A fejlett, modern monopolkapitalista társadalom által a munkásosztály kulturális életének megszervezésére fordított anyagi bázis ily módon egy korszerűtlen ideológia érvényesülésének van alárendelve, s a munkásság ideológiai fejlettségét azon mérhetjük le, hogy a munkáskórus az úrnapi körmeneteken, vagy Mindenszentek napján a római katolikus liturgiában a ministráns szerepét tölti be 1896-ban. Kórustörténetünk első korszakában a vallásos érzésre nevelés mellett a nagyhatalmi reményeket ébresztő hazafiúi érzés áradása figyelhető meg, mind a repertoárban, mind a rendezvények időpontjának megválasztásában. A nemzetiségek egyenjogúsítását célzó 1868. XLIV. Tc. már sejteti a magyarság nemzetiségi elnyomó politikájának a bekövetkezését, a későbbi törvények pedig (1879. XVIII. – 1883. XXX. – 1891. XV. Tc.) már nyilvánvalóvá teszik a magyar államnyelv kötelező elsajátításának tényét, s ezen keresztül bontakozik ki a soviniszta, nagyhatalmi politikai a kulturális élet terén. A rimai művelődési intézmények vezetősége ezt követően azzal kérkedik, hogy éppen a nemzetiségi területeken létesített üzemeiben kívánja valóra váltani az elmagyarosítás célkitűzéseit. A kórustörténet első szakaszában 1896-1920 között a munkáskórus létfenntartását biztosító rimai üzemek vezetősége csak akkor nyújtott megfelelő támogatást mind erkölcsi, mind anyagi vonatkozásban, ha a kórus működése a két fent vázolt kérdésben (egyházpolitika és nemzetiségi kérdés) hozzájárult az „osztálybéke” fenntartásához. A rimai üzemek magatartása a következő időben, a keresztény kurzus idején csupán annyiban változott, amennyiben a proletárdiktatúra leverése után fokozódtak, növekedtek az osztályellentétek. A gazdasági stabilizáció és a politikai élet konszolidálódása után a kórusmozgalom már sikereket könyvelhet el magának, hozzájárult a politikai élet rendeződését elősegítő kultúrélet felvirágoztatásához. Tevékenysége kettős irányú volt ebben az időben is. Repertoárjában a Koudela művek, s általában a vallásos karakterű művek dominálnak. Az üzemvezetőség íratlan törvénnyé teszi, hogy a munkáskórus valamennyi egyházi rendezvényen emelje a műsor színvonalát, és vonzóvá tegye ezeket a rendezvényeket a munkástömegek számára. 95

Ugyanakkor a valláserkölcsi karakterű darabok megszólaltatása egybeesett a sokat szenvedett magyar nép vigasztálasával. A trianoni szégyent a munkáskórus műsora is tükrözte, s dalaiban átkokat szórt mindazokra, akik Magyarországot meggyalázták. A nemzeti öntudat erősödése és ennek megvallása egyre határozottabb lett, s a harmincas évek derekán fokozatosan átment a soviniszta-irredenta hangulatba. A felszított nemzeti érzés gyűlöletbe csapott át, s a kórus szereplései nem egyszer már nem a szórakozás utáni igényt elégítették ki, hanem a nemzetiségek elleni uszítás alkalmaihoz igazodtak. E fejlődésnek ez az irányvonala egybeesett a rimai üzemek vezetőségének elképzeléseivel. Bőségesen nyújtottak anyagi segítséget, hogy a kórus az országos dalosversenyeken megjelenhessen. Támogattak minden olyan elképzelést, amelyik kapcsolatban volt e két nevelési irányelv megvalósításával. A vallásos érzés erősítésére szolgált az az intézkedésük, hogy lehetővé tették a kórus számára az Eucharisztikus Világkongresszuson való részvételt. Ez a mozzanat a történeti esemény előtt már perspektíva volt a kórus számára, de az esemény után is meghatározta a kórus műsorpolitikájának az alapelveit. A Rima vezetősége jó néven vette, hogy a revíziós mozgalom eredményéként visszacsatolt Felvidék nagyobb városaiban fordultak meg az ózdi munkásdalosok, s szereplésükkel ébresztgették a magyar nemzeti öntudatot. A kórus vezetősége a kórustörténetnek ebben a szakaszában is alávetette magát a rimai vezetők koncepciójának, s ezzel akarva vagy akaratlanul két olyan kérdésben járult hozzá az ózdi munkások neveléséhez, a vallásos ideológia érzelmileg erősen megalapozott kifejlesztéséhez, valamint a nemzetiségek elleni állásfoglaláshoz, amely a munkásság ideológiai állásfoglalását mai megítélésünk szerint káros irányba befolyásolta. Ezzel magyarázható az, hogy a rimai üzemek feltétlenül igényt tartottak a munkáskórus keretein belül folyó nevelőmunkára, a kórus funkcióira, mert előttük nem volt ismeretlen a társadalmi helyzet valóságának a felismerése, az imperialista tendenciáknak az érvényesülése, és az ezzel párhuzamosan jelentkező osztályharc kiéleződése. A Rima „nagy-család” koncepciója, melyben a munkaadó és munkás közös asztalnál ül le, hogy elossza a termelés folyamán produkált javakat, éppen a magyar ipari munkásság decentralizáltságából következőleg, bizonyos mértékig megvalósulhatott, s ehhez a munkáskórus is hozzájárult áldásos tevékenységével. 96

A Daloskör kapcsolata a helybéli daloskörökkel Az Olvasó Egyleti Daloskör 1920-ig hegemóniát élvezett a város kultúréletében. Ezideig nem működött vele párhuzamosan hasonló daloskör. A Horthy rendszerben a politikai élet konszolidációja azonban szükségszerűen életre hívta a különböző társadalmi rétegeket érintő kultúrcsoportokat. Differenciálódott a társadalmi tagozódás és vele együtt a kulturális élet. Szeretnék néhány adattal rámutatni arra, hogy a lakosságát tekintve rohamos fejlődésnek induló város milyen daloskörökkel rendelkezett 1920 1944 között. Előbb röviden ismertetem a városban működő dalárdák rövid történetét, majd összegezem a közölt adatokból kínálkozó általános érvényű megfigyeléseket. A következő daloskörökről kívánok rövid áttekintést nyújtani: a./ Szakszervezeti Kórus későbbiek során Vándorkerékpáros Egyesületi Dalárda b./ Egyetértés Iparos Dalkör c./ Bolyok-Vasvári Polgári Daloskör d./ Ózd-Várkony Iparos Olvasókör Férfikórusa e./ Ózdi Római Katolikus Dalkör. a./ Szakszervezeti Kórus „A Szakszervezeti Kórust 1922-ben alakítottuk meg a Vas- és Fémmunkások Szakegyletén belül. A szakszervezet 1917 óta működött az ózdi gyárimunkások között. A Gracza féle házban tartottuk a szakszervezeti kórus próbáit. A kórus szervezését egy Bruno nevű karmester, volt olasz hadifogoly indította meg. Mellesleg ez a Bruno ugyanakkor zongorista is volt az ózdi nyilvánosházban. 30-35 tagja volt a férfikórusnak. Én nemrégen kerültem Ózdra. Azelőtt Csepelen dolgoztam hat hónapot. Ott a munkásotthonban sok munkásdalt tanultam. Itt a legelső dal, amit a kórusban énekeltünk a „Föl, szocialisták...” című dal volt. Több számot is tanultunk, és a Fried-féle kertben szerepeltünk két-három alkalommal. 1924-ben már többször figyelmeztettek bennünket, hogy nem lesz jó vége a daloskörnek, mert az politikai dalokat énekel. Megkerestük Lukács Béla fényképészt, aki az Egyetértés Dalárdának volt a karnagya, hogy bekapcsolódhatunk-e annak a kórusnak a munkájába. Ő 97

megengedte, és így 1924-1938 között velük együtt működtünk. Tagja voltam a Vándorkerékpáros Egyesületnek, és amikor az Egyetértés Dalárda 1938-ban megszűnt, maradtunk jó néhányan, akik a Vándorkerékpáros Egyesületi Dalárdát megalakítottuk. Mi, szervezett munkások, mindig idegenkedtünk a többi dalárdától. Nem is fogadtak bennünket szívesen, ha az Olvasó Egyleti Daloskörbe akartunk belépni. 1917-től őriztük Bíró Mihály piroskalapácsos jelvényét, amire az van írva, hogy „Jogot!” Voltunk néhányan, akik sohasem tudtunk beilleszkedni az ózdiak közé. Én sem idevaló vagyok. Ipolynyitrán születtem, majd Salgótarjánban és Csepelen dolgoztam. Ózdra kerülve, ezek a szervezett munkások mindig keresték a módját, hogyan lehetne szervezett munkásként részt venni a kultúrmunkában. De nem engedtek bennünket nyugodtan dolgozni. Mindjárt megfenyegettek. Sem a Szakszervezeti Kórust, sem az Egyetértést, sem a Vándorkerékpárosok Egyesületét nem nézte jó szemmel a gyár vezetősége, így nemcsak támogatást nem kaptunk, hanem szinte üldöztek is bennünket. Csak a felszabadulás után kerülhettem olyan dalárdába, amelyiknek tetszett a munkája. Akkor lettem tagja a Szociál Demokrata Párt dalárdájának. Akkor már ki-ki annak a pártnak a dalárdájába járhatott, amelyiknek a politikájával egyetértett. Ózdon mi, a Tarjániak, és a Csepeliek képviseltük a szervezett munkásságot.” (Ak. 1.) b./ Egyetértés Iparos Dalkör „1930-tól vettem részt az Egyetértés Iparos dalkör munkájában. Akkor 23 éves voltam. Abban az időben Lukács Béla fényképész volt a dalkör vezetője. A húszas évek végén szervezték meg a kórust, mert igen sokan voltak dalkedvelő emberek a kisiparosok között, akik sem a gyári dalárdába sem a szakszervezeti kórusba nem akartak, vagy nem tudtak bejutni. Lukács zeneértő ember is volt. 1925-ban épült a Bodor utcában az Ipartestület, ott tartották a kóruspróbákat. Volt vagy 60 tagja a kórusnak. Csak férfikórus volt, mert azt tartották a dalosok, hogy az asszonyok nem jöhetnek a kórusba, mert megbontják a rendet. Egyenetlenséget szítnak. A kórus eredményesen szerepelt a különböző dalosversenyeken. 1929-ben Debrecenben, majd a későbbiek folyamán Miskolcon, Budapesten és az Ózdon megrendezett dalosversenyen 1935-ben.Többnyire a

98

könnyű műdal csoportban énekeltünk. Előadtuk többek között a „Falu végén kurta kocsma...” c. darabot, amely kilenc perces darab volt, énekeltük még a „Hej, gazduram...” és a Barkarole...” c. darabokat is. Mielőtt a kórus fellépett egy hangversenyen, eljött Szedlák Gábor, az Olvasó Egylet Dalárdájának a karnagya és meghallgatta, átfésülte a számokat. A legjobb szólóénekesünk Mohilla Károly volt, akinek olyan nagy volt a hangterjedelme, hogy egy próbaéneklésnél két hanggal mélyebbre tudott lemenni, mint ahány billentyű volt a harmóniumon. 1938-ra már gyengült a kórus, majd teljesen széthullott a háborús évek alatt. Egyrészt a karnagyunk is megbetegedett. Másrészt többen részt vettek a Vándorkerékpáros Egyesületben, amelyiknek szintén volt egy kórusa, és sokan elpártoltak közülünk. A próbára kevesen jöttek, egyre inkább elmaradoztak és csak szalmaláng volt a kisiparosok dalos élete. Alig tíz évet működött a kórus, utána már nem is tudott érdemlegesen szerepelni. Egyenruhánk sem volt, csak egy tányérsapkánk, azon nemzetiszínű szalag és a dalosszövetség koszorús jelvénye.” (Ak. 7.) c./ Bolyok-Vasvári Polgári Daloskör „Bolyok község jóval hamarabb fejlődött ki, mint Ózd város. Már a középkorban volt temploma és egyházközsége. Igen sok gyárimunkás, aki a vasgyár lakótelepein nem kapott lakást, itt telepedett meg. Ezek a családok itt kapcsolódtak be a kulturális életbe. A Bolyok községi dalárdához tartoztak az Ózd Vasvári település munkásainak a dalosai is. A dalárda 1925 táján alakult meg Kovács József vezetésével. Később Vincze Antal hangonyi tanító foglalkozott a dalosokkal. A dalárda 1927-1938 között részt vett a kerületi dalosversenyeken, többek között Miskolcon is. A dalárda népdalokat és műdalokat énekelt.

26. sz. kép: A daloskör Vincze Antal kántortanítóval

99

A kórustagok lassan beköltöztek Ózdra, haladtak felfelé a ranglétrán s ennek következtében vagy az Egyetértés, vagy az Olvasói Dalárda tagjaivá váltak. Ugyanakkor a Bolyok-Vasvári Polgári Daloskör a harmincas évek végére elvesztette tagságát és beszüntette működését.” (Ak. 3.) d./ Ózd-Várkony Iparos Olvasókör Férfikórusa „1928-ban alakult a férfikórus Kómár Viktor karnagy vezetésével. Közel félszáz tagja volt, zömmel a várkonyi városrész kisiparosaiból és a gyár munkásaiból. A kórus műdalokat és népdalokat énekelt, sikeresen szerepelt az 1930. évi miskolci dalosversenyen. Egyenruhájuk nem volt, de az összetartozás ereje jobban összekovácsolta a kórus tagjait. Emlékezetes marad számunkra az a nagy ünnepség, amit 1938. szeptember 11.-én rendeztek, a Sajóvárkonyi Iparos és Munkás Dalkör fennállásának tizedik évfordulója alkalmából. Ezen a hangversennyel összekötött ünnepségen a résztvevő munkáskórusoknak, többek között az Ózdi Olvasó Egyleti Dalárdának is emlékserleget ajándékoztak. A kórus a háborús évek ellenére is összetartott, s csak a felszabadulás után hagyták ott tagjai, akik beköltöztek a városba, és ott folytatták tevékenységüket.” (Ak. 8.) e./ Ózdi Római Katolikus Dalkör Az Ózdi Római Katolikus Dalkör működésének fénykora egybeesik a keresztény kurzus idejével. A valláserkölcsi nevelés és a hazafiságra nevelés szorosan egybefonódik a Dalárda munkásságával. Célravezetőnek tartom, ha a kórus munkásságának keresztmetszetét egy korabeli újságcikk ismertetésével mutatom meg, amiből tisztán kirajzolódik a kórus életében domináló kultúrpolitikai tendencia éppúgy, mint a repertoár anyaga, a korszellem, amely 1920-1944 között jellemezhette egy egyházi kórus életét. „Hangverseny Rimaszombatban”… címmel számol be az Ózdi Nemzeti Ujság 1938. nov. 27. száma az ózdi vegyeskar felvidéki látogatásáról a következők szerint: „Az ózdi vegyeskar már régen foglalkozott ezzel a felvidéki látogatással, mely a múlt vasárnap végre megvalósulhatott. Elvitték ebbe a szép magyar városba magyar szívüket, magyar lelkesedésüket... A rimaszombati magyar testvérek határtalan lelkesedéssel fogadták az énekkart, annak kísérőit. 20 év után magyar dal repülhetett innen is az ég felé, hálát adva a magyarok Istenének azért, hogy megengedte érni ezeket a felejthetetlen napokat is. Raskha Lajos rk. káplán reméli, hogy ez a magyaros lélekkel összehozott találkozó, melyen az érző szív húrjai csaknem megfeszültek a

100

boldogságtól, melyen a viszontlátás örömében szem nem maradhatott szárazon, örök emlékeket fog hagyni mindannyiuk lelkében.” A cikk a továbbiakban beszámol arról, hogy a vegyeskar vasárnap délelőtt közreműködött a városi főtemplomban, majd megtekintette a város nevezetességeit, a városi múzeumot, Tompa Mihály szülőházát. „Este nyolc órakor a Katolikus Kör nagytermében „magyar a magyarért” hangversenyt rendeztek... A Hiszekegyet a karral együtt énekelte a nagyszámú közönség. Szállott az ima rebegve a sokat szenvedett magyarság ajkáról felfelé, hogy összeolvadjon egy hatalmas harmóniába ott, ahonnan elérkezett a feltámadás első reménysugara. ... a vegyeskar Meisner: Magnus es Dominus (Nagy vagy Te, Isten) című művét adta elő... Gosztonyi János karnagy ügyes dirigálása mellett. Peti János „Mint Jákób” c. költeményt szavalta. Szem nem maradt szárazon. A szűnni nem akaró tapsra még egy szép hazafias költeménnyel kellett válaszolnia. Gosztonyi János rk. kántor Liszt műveiből adott elő a tőle megszokott precizitással és virtuozitással. Majd ismét a vegyeskar lépett a hallgatóság elé, Halmos János: Minden földnek, és Boldogasszony anyánk című kompozícióját nagy sikerrel adta elő. Az énekszám után ismét Gosztonyi János karnagy zongorázott Grieg műveiből mesteri előadással. Bárdos Lajos: „Magyar népdalegyveleg”-ét meg kellett ismételnie a karnak, mely után a közönség velük együtt felállva énekelte a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”-ot. A műsoros est a Himnusz eléneklésével végződött. A hangverseny után a rimaszombati Katolikus Kör vendégül látta az énekkart, mely után hajnalig tartó táncmulatság volt. Összeforrtak pillanatok alatt a magyar szívek e napon, mely szinte álomnak tűnik már fel egy hét távlatából. Derék munkát végzett ez a fiatal rk. dalkör, mely megmutatta már sokszor, hogy tagjaiban szív és lélek van, ami bizonyára sok szép dolgokra fogja még őket lelkesíteni, kiváló karnagyuk, Gosztonyi János vezetése mellett. ...A búcsúzás hosszú ideig tartott, de örült mindenki, midőn azt mondhatták egymásnak: a viszontlátásra, Ózdon!” „Az ötventagú vegyeskórusról fénykép is készült Tompa Mihály szobra mellett. A rk. dalárda tagjai az Olvasóegylet műkedvelőinek előadásában is szerepeltek, amikor a József Egyiptomban című darab bemutatására került sor. Közülük többen énekeltek a kórházi énekkarban, amely ápolónőkből állt és ők a kórházi kápolnában tartott miséken énekeltek 1937-1944 években.” (Ak. 2.)

101

S végül ide kívánkozik néhány megjegyzés azzal kapcsolatosan, hogy a bemutatott öt kórus megalakulásának, együttműködésének és végül részbeni feloszlásának milyen indítóokai voltak. Mind az öt kórus 1920 és 1944 közötti időben jött létre. A társadalmi mozgalmak, intézmények ebben az időben érték el történetüknek azt az időpontját, amikor a társadalmi élet tagozódása, differenciálódása megteremtette az önálló kulturális élet kereteinek anyagi bázisát, s a különböző társadalmi rétegek egyrészt a szórakozás, zenei művelődés lehetőségét keresték és találták meg a kórusokban, másrészt politikai hovatartozásukat is demonstrálták. A kórusok közül a szakszervezeti tekinthető baloldali politikai irányzat képviselőjének, a polgári daloskörök /Egyetértés, Bolyok, és Várkony/ polgári, középutas beállítottságóak, míg a Római Katolikus Dalkör klerikális és egyúttal irredenta karakterű. Valamennyi kórus működésében szinte a köztudatban volt az, hogy átmeneti jellegű közösségek, melynek tagjai a magasabb minősítésű, előkelőbb társadalmi helyzetet biztosító Vasgyári Olvasói Dalárda tagjai sorába kívánkoztak. Amint az adatokból kitűnik, a differenciálódás 1944 után rövid ideig még folytatódott, s ettől az időtől kezdve a politikai pártok zászlaja alatt szerveződtek újjá a munkáskórusok, s 1945-ben az integrálódás eredményeként a vasgyári kórusban egyesültek. A különböző kórusok koegzisztenciája tehát csak rövid ideig következhetett be, mivel a kórusok anyagi támogatása nagyon mérsékelt volt a vasgyári dalárdához viszonyítva. A bemutatott öt kórus mintegy tükörképe a korabeli társadalom rétegeződésének, amelyet a vagyoni, foglalkozásbeli, műveltségbeli és vallási különbségek, s az ebből fakadó osztálykülönbségek jellemeznek. Ilyen körülmények között kellett az Országos Magyar Dalos Szövetségnek közös nevezőre hoznia a munkáskórusokban folyó zenei nevelést. S hogy ezt nem sikerült tejes mértékben homogénné tenni, azt indokolják a társadalmi élet jelenségein lemérhető ellentmondások.

102

A kórus tevékenysége 1945-től Végre 1946. március 19-én nyugvópontra jutott a karnagy ügy, amikor az Egyleti Választmány Riszner Zoltán társulati tisztviselőt, volt losonci dalárdai karnagyot bízta meg a Dalárda vezetésével, aki ezt a tisztséget bőséges tapasztalatai alapján láthatta el. Az új karnagy megválasztásával a Dalárda biztos kézbe került, sőt bővült és erősödött. 1946. májusában Riszner Zoltán megalakította a vegyeskart 75 taggal. A szükségessé váló kisegítő karnagyi tisztségre pedig Korényi Lajos társulati tanítót kérte fel az egyesület vezetősége. A vegyeskar bemutatkozása 1946. június 6-án igen nagy sikerrel zajlott le a gyermek-nyaraltatási akció javára rendezett est keretében. A dalosegyesületi élet fellendülését bizonyítják a következő adatok: 1946. szeptember 28-án az Egri Dalkör Ózdon vendégszerepelt, 1947. április 6-án az Észak Kerületi Dalosszövetség alakuló gyűlésén az egyesületi Dalárda képviseletileg vett részt, ahol Riszner Zoltán egyleti karnagyot társkarnaggyá választották meg, 2 dalos pedig választmányi tag lett. 1947. július 5-én az egyleti Dalárda Diósgyőrben, augusztus 2-án pedig Egerben hangversenyezett. Július 26-án a diósgyőri Vas és Fémmunkások Dalárdája – meghívásra – az egylet kerthelyiségében lépett fel 90 taggal. December 14-én az MNDSz jótékonysági előadásán a „Gül Baba” daljátékban szerepelt a jubiláló Dalárda. Az egyesületi élet eseményeinek legapróbb részleteit felsorolni lehetetlen. Csak összefoglalásképen említem meg, hogy Ózdon nem volt olyan számottevő hazafias és társadalmi megmozdulás, amelyen az Olvasóegyleti Dalárda ne szerepelt volna. A helybeli, elhalt régi olvasóegyleti tagok temetésére - ha a hozzátartozók úgy kívánták –, régi és szép szokásához híven kivonult és gyászdalokkal adta meg a végtisztességet.

27. sz. kép: A vegyeskar 1948-ban

103

A tagok hetenként kétszer jöttek össze próbára. Az összetartozás érzésének ápolására jellemző, hogy a szokásos tanulmányi és üdülési kiránduláson kívül, minden nyáron legalább egy családias jellegű kirándulást, a farsang folyamán pedig ugyancsak családias jelleggel egy nagyobb, műsorral egybekötött összejövetelt rendeztek. Ez utóbbi összejövetelek a baráti együvétartozást és egymás kölcsönös megbecsülését erősítették. Többek között ezzel magyarázható az az ellentét nélküli, barátságos légkör, amely a dalosok között uralkodott. Az Ózdi Vasgyári Olvasóegyleti Dalárda fennállásának 50. évfordulója alkalmából a magyar szabadságharc centenáris évében, 1948. június 26-27-én jubileumi ünnepélyt és dalosünnepet rendezett, ahol áttekintették a Dalárda történetét, és hangversenyt adtak a meghívott vendégkórusokkal.

28. sz. kép: Az 50 éves jubileumi ünnepség (1948)

29. sz. kép: A vegyeskar az 50 éves jubileumon (1948)

104

30. sz. kép: A koszorúslányok 1948-ban

Az MDP Dalárda és az Olvasó Egyleti Vegyeskar „Acélhang” néven egyesült 1949-ben, majd még abban az évben a Barátság nevű kis énekkar is beleolvadt. Ezek után az egyesület a Liszt Ferenc Művelődési Ház Énekkara nevet vette fel.

31. sz. kép: Az MDP dalárda

Riszner Zoltán után 1952-ben a vegyeskar karnagya Dóbisz István énektanár lett. A próbák gyér látogatottsága és a dalosélet pangása miatt

105

tagtoborzás vált szükségessé. Ez a feladat hárult az 1953-ban belépett karnagyra, Falvai Sándorra is. Végül a szervezést Korényi Lajos a zeneiskola akkori igazgatója folytatta, majd 1955-ben fejezte be, s a kórus fejlődni kezdett. Korényi Lajost régi kapcsolatok fűzték a „Liszt Ferenc” Művelődési Házhoz. 1943-tól a Gyártelepi Általános Iskolában tanított, közben elvégezte a Pedagógiai Főiskola ének- és zeneszakát. Ezt követően már rendszeresen korrepetált a művelődési házban és ellátta a karmester-helyettesi teendőket is. A karnagyi pálcát 1956-ban Vámos József tanár vette át. Ekkor a kórus létszáma 40-50 fő körül mozgott. Szépen szerepeltek az országos dalosversenyeken, Miskolcon, Nyíregyházán, Szegeden. Különösen nagy sikere volt a vegyeskarnak Budapesten a Vasas Dalos Fesztiválon, ahol ősbemutatóként Patasits István: „Svéd népdalok” című szerzeményét adták elő svéd nyelven. A sikeres szereplések ellenére a kórus létszáma erősen apadt, csökkent a próbák látogatottsága, a kórustagok létszáma már csak 28-30 fő volt.

32. sz. kép: A 60 éves jubileum alkalmából készült tabló

A tablón a következőket láthatjuk: 1. sor: Csirmaz Antal, Papp Lajos, Sáffi Ferenc, Kochan Arnold kar-elnök, Szikora Béla igazgató, Vámos József karnagy, Molnár Imre, Bartók József, Ivacs József, 106

2. sor: Tamás István, Saffarik Zoltánné, Molnár Imréné, Szögi Mihályné, Kochan Arnoldné, Homoly Gyuláné, Nyulász Józsefné, Blaskovics Ferencné, Harmati Lászlóné, Aradi János, 3. sor: Varga Ignác, Guttyán Mihály, Lux Erzsébet, Szárai Lajosné, Vámos Józsefné, Juhász Sarolta, Juhász Margit, Huszti Katalin, Saffarik Zoltán, Demjén István, 4. sor: Grédula István, Saffarik József, Mezei Anna, Bach Borbála, Óvári Ilona, Szászi Ibolya, Kochan Viktória, Szabó Klára, Juhász Zoltán, Filepp Gyula, 5. sor: Tóth Pál, Cimmer Miklós, Varján Tibor, Kolossy Gábor, Bolytos Zoltán, Mellik László, Vincze Olivér, Mikola Béla, Juhász Gábor. A Felszabadulási Kulturális Szemle keretében 1960. július 9-10. között rendezték meg Szegeden az Országos Dalostalálkozót, melyen ötven énekkar négyezer dalosa ünnepelt, köztük az Ózdi Liszt Ferenc Művelődési Ház énekkara. A szegedi dalosünnepség lezárója volt annak az országos ünnepségsorozatnak, melyet az ország felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából rendeztek. Július 9-én a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán énekelte 25 vendégkórussal együtt a „Dal a felszabadulásról” c. művet. Liszt Ferenc születésének 150., halálának 75. és Bartók Béla születésének 80. évfordulója tiszteletére a Liszt Ferenc Művelődési Házban a Liszt-Bartók év alkalmából 1961. december 20-án Emlékhangversenyt rendeztek, ahol Bartók és Liszt legszebb műveit hallhatta a közönség. 1962-ben ismét Korényi Lajos vette át a kórus vezetését. Újból tagtoborzással kellett kezdenie. A szervezési munkát 1963. elejére sikerült befejeznie. Főleg a fiatalok bevonásával igyekezett növelni a létszámot, ami 76 főre nőtt. Az „új” karnagy nemcsak a létszámot növelte, hanem felfokozta a dalosok aktivitását is oly mértékben, hogy a próbák látogatottsága esetenként a 65-70 százalékot is elérte. A komoly munka, az alapos felkészülés meghozta az eredményt is. Népszerűsége ismét a régi fényében pompázott, repertoárja egyre gazdagabb lett. Egymás után tanulták meg az új kórusműveket, amelyeket aztán a nyilvános szereplések követtek. Kiemelkedő eseménynek számított az ózdi dalosok életében 1963-ban a Soproni Ünnepi Hetek keretében megrendezett Országos Centenáris Dalostalálkozón való részvétel. Kodály: Köszöntő, Dowland: Drága per, Maros: Daloló szomszédaink, Kerekes: Béke induló című művek előadásával az Aranykoszorú szintet érdemelték ki.

107

33. sz. kép: A soproni dalostalálkozón a vegyeskar az új (sötétkék) egyenruhában (1963)

Érdemes megemlíteni, hogy számos nagysikerű szereplésükkel felhívták magukra nemcsak a város, hanem a környék és a távolabbi városok, községek dalszeretőinek a figyelmét is. Daloltak Putnokon, Hangonyban, szerepeltek a Spanyol Szolidarítási Esten. Eljutottak Mádra is, a Hegyaljai Dalostalálkozóra, ahol a megyei kategorizáló versenyen Aranyjelvényt szereztek. A következő évad gazdag volt az új dalok tanulásában. Tizenegy új kórusművet tanultak meg. Aktivitásának és sikereinek köszönhetően a kórus újból jelentékeny tényezőjévé kezdett válni a Liszt Ferenc Művelődési Háznak. Folytatódott a lelkes munka, 1966/67-es évadban már 22 alkalommal lépett fel a kórus nyilvánosság előtt, szerepelt 8 különféle ünnepélyen 3596 néző és hallgató előtt. Három hangversenyen 1121-en tapsoltak a produkció után. A kórus részvételét, gyönyörű műsorát egyre többen igényelték az öröm és gyászünnepélyeken. A kórus aktivitása ebben az időszakban igen látványos volt, szerepléseivel szép sikereket könyvelhetett el. A Miskolcon június 5-én megtartott minősítő hangversenyen mégsem sikerült megtartani az 1964-ben megszerzett Arany fokozatot. Ekkor ugyanis „csak” bronz fokozatra értékelte a bíráló bizottság a kórus előadását. Korényi Lajos karnagy igyekezett a kórust minél magasabb színvonalra emelni. Ennek érdekében alapos próbákat tartott. Módszere az volt, hogy egyegy új mű betanítása előtt ismertette annak mondanivalóját, tartalmát, szerzőjének életét, kortörténeti vonatkozásait, és a mű keletkezési korának 108

zenei stílusát is. Ezzel együtt a szakmai tudnivalókat is eredményesen tanította. Elve az volt, hogy a mű formai felépítésével éppúgy tisztában kell lenniük a kórustagoknak, mint a hangnem és a pontos szövegkiejtés tudnivalóival. 1967-ben a karmester ismét nagyobb tömegek bevonásával növelte a kórus létszámát. Mint zeneiskolai igazgató, lehetősége volt kottaismerő, képzett énekesek beszervezésére. Az újjászervezett kórus meghívást kapott Nyírbátorba az Alkotmány Napja alkalmából rendezett Földművesszövetkezeti Kórusok Nyírségi Találkozójára. Itt mutatták be azokat az új dalokat, melyeket Szilvásváradon nyári táborozás keretében tanultak.

34. sz. kép: A kórus Nyírbátorban (1967)

A fiatalítással mindenképpen sikerült a kórus rövid távú fejlesztését és a szereplések színvonalát javítani. Alátámasztja ezt az is, hogy 1968-ban a megyei minősítő hangversenyen kaptak először Ezüskoszorú fokozatot. A vegyeskar ebben az évben ünnepelte fennállásának hetvenedik évfordulóját, ekkor az énekkarnak 50 tagjából 26 nő, és 24 férfi. November 3-án, vasárnap délután 5 órakor került sor a jubileumi műsorra. A kórus vezetőjét magas kitüntetésben részesítették a kórusmozgalom szélesítéséért és addigi munkájának elismeréseként. Ugyanez az év biztosította a kórus számára az első külföldi szereplés lehetőségét. Lengyelország több városában, mintegy tíz alkalommal szerepeltek a Vasas néptáncegyüttes és népi zenekar társaságában. A 100 tagú ózdi művészeti csoport feladata volt, hogy a magyar kultúrát képviselje Lengyelországban. A csoport elindulása előtt fogadalmat tett arra, hogy mindent elkövetnek az eredményes szereplés érdekében. Amerre jártak, ahol felléptek, mindenütt elismerés koronázta fellépésüket. Hazaérkezésük után a lengyel barátok között 109

learatott sok-sok siker diadalával meséltek 10 napos fáradságos, ám évekre szóló élményeikről. Teljesítették fogadalmukat: magas színvonalon mutatták be a magyar kultúrát.

35. sz. kép: Varsói közös szereplés a tánccsoporttal (1968)

A hosszantartó, eredményekben gazdag időszak után megtorpanás következett a kórus életében. A hanyatlás oka a vegyeskórus heterogén összetétele. Tagjai között a hetven esztendős nyugdíjas mellett, egészen fiatal tagok is szerepeltek. Nehéz fizikai munkában foglalkoztatottak is látogatták a próbákat, de volt vendéglátóipari tanulójuk és több háztartásbeli tagjuk. Mindez gátolta a kórus egyenletes fejlődését. Ha nehézségek árán is, de tovább működtek. 1970. március 21én a Kun Béla Művelődési Ház Névadó Ünnepén Korényi Lajos karnagy irányításával szép koncertnek lehetett részese mindenki a kórus dalai által, aki e jeles eseményen megjelent. 36. sz. kép: A Kun Béla Művelődési Ház névadó ünnepe

110

1972-ben a vegyeskar az énekkarok V. országos minősítőjén ismét Ezüstkoszorú-fokozat minősítést szerzett. Meghívást kaptak a kétévente Miskolcon megrendezett Országos Vasas Dalostalálkozó rendezvényeire. 1973. március 31-én utazott az 50 tagú kórus Budapestre Kiss Károly ÓNI igazgató és Korényi Lajos karnagy vezetésével. A Rádióban 3 órát kaptak felvételre. A felvétel olyan pontosan, hibátlanul, szépen haladt, hogy a megszabott idő egyharmadát vette igénybe. Három kórusszámot adtak elő: Kodály: Köszöntő, Szabó Ferenc - József Attila: Dúdoló és Karai: Barikádra című művét. Június 29-30-án és július 1-én részt vettek a Vasas Kórusok II. Országos Fesztiválján. A fellépő kórusok között találtunk szovjet, finn, bolgár, NDK-beli együtteseket. Műsoruk után Bárdos Lajos elismeréssel nyilatkozott a produkcióról. Vass Lajos karnagy a fesztivál értékelése során úgy fogalmazott, hogy a kórus szinte túltett saját képességein. A Rádió rendezősége is hasonlóképpen értékelte a kórus produkcióját és kérte, hogy hasonló műsorszámokkal a jövőben is jelentkezzenek felvételre. A rádiófelvétel sikere lelkesítette a vegyeskar tagjait, akik buzgón készültek a kórus megalakulásának 75. évfordulójára. A jubileumi hangversenyre október 27-én került sor a Liszt Ferenc Művelődési Központ színháztermében. A hangversenyen közreműködött a Diósgyőri Vasas Vegyeskar, a Ganz-Mávag „Cérnahang” Gyermekkórus, az Ózdi Népművelési Intézmények Gyermekkórusa és természetesen a jubiláló vegyeskórus. A vendégszereplők mellett az ünnepelt dalosok is elismerésre méltó teljesítményt nyújtottak, szépen kidolgozott, igazi műélvezetet biztosító, széles repertoárú számokat adtak elő Korényi Lajos karnagy dirigálásával. A részletek finomsága, a műsor egészének gazdag változatossága mellett felemelő érzés volt hallgatni utolsó számként kétszáz énekes, valamennyi szereplő előadásában Kodály: Magyarokhoz c. művét. „Terjeszd ki alvó nemzeti lelkedet!...” 37. sz. kép: Emlékváza a 75 éves a kórusnak

111

1974-ben több alkalommal adtak hangversenyt Ózdon a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Még ugyanebben az évben megmérettette magát a kórus Salgótarjánban, ahol Ezüstkoszorú Diploma minősítést kapott. Ajkán az országos kórustalálkozón, Miskolcon a megyei találkozón szerepeltek sikeresen. Korényi Lajos karnagy megromlott egészségi állapota és a városban betöltött funkciói miatt 1975-ben megvált a vegyeskartól. A Kohász Vegyeskórus munkájának irányítását az akkori karnagyhelyettes, Antal Éva folytatta. Fiatalos lendülettel, nagy lelkesedéssel kezdte meg karnagyi tevékenységét. A karvezető a kóruséneklés varázsával, pedagógiai képességével, kitartásával, igyekezett egybe kovácsolni a zenei közösséget. Ennek egyik ékes bizonyítéka volt a csepeli kórustalálkozón való sikeres szereplés.

38. sz. kép: Antal Éva vezényel a csepeli kórustalálkozón

1976-ban meghívást kaptak a III. Szocialista Városok Kórustalálkozójára Komlóra, ahol Vavrinecz: Széles a Balaton, Balázs: Borsodi munkásdalok, Mendelssohn: Búcsú az erdőtől, Geoffrau: Barátság-szabadság c. dalaikkal mutatkoztak be. Erre a hangversenyre nem hívtak közönséget, a résztvevő kórusok ezúttal egymásnak énekeltek. A munkáskórusok egyöntetűen vallották, hogy egyetlen hangszer sem képes olyan elementárisan hatni a zenehallgatóra, mint a szép emberi hang. Ez a hatás a kórusmuzsikában az együtténeklés örömétől megsokszorozódik. A dalosok ugyanilyen lelkesedéssel léptek fel az Ózdi Kulturális Hetek rendezvényein még ugyanebben az évben, ahol Antal Éva kiváló karnagyi tevékenységével a kórus sikeresen szerepelt. 112

39. sz. kép: A kórust Antal Éva vezényli

Leninvárosban tizenegy együttes részételével rendeztek kórustalálkozót, ahová a vegyeskórus is meghívást kapott. A Derkovits Gyula Művelődési Központ remek akusztikájú színháztermében zajlottak le a hangversenyek. A záróünnepséget – a díjak kiosztását, közös énekeket (fúvószenekar közreműködésével) – szabad téren, a város gyönyörű parkjában tartották meg. A kórusok sikerekkel, élményekkel gazdagodva búcsúzhattak el a háromnapos találkozó színhelyétől. A kórusmozgalom csábító erejű a benne tevékenykedők művészi önmegvalósítása szempontjából, mert sokoldalú lehetőséget nyújt részükre alkotó elképzeléseik kibontakoztatására. Azonban mint minden közösségben, lehetnek, és vannak is periódikus időszakok, melyek kedvezőtlen hatást gyakorolnak a fejlődésre. Egy ilyen időszak érkezett el a vegyeskórus életében is, amikor többen házasodás, munkahely-változtatás és egyéb okok miatt befejezték az éneklést, lemorzsolódtak, távoztak a csoportból. Ez a körülmény nehéz feladat elé állította a karnagyot, mert az új dalosokat nem lehetett gyorsan a régiek tudásszintjére emelni. A kórus minden szólamának sok jó képességű, tapasztalt, begyakorlott dalossal kellett rendelkeznie, hogy néhány dalos távozásakor csak hangerőben csökkenjen a kórus teljesítménye, de minőségileg, művészileg ne.

113

1977-ben Vámos Józsefet kérték fel a vegyeskórus újjászervezésére, talpra állítására. A már több éve végzett gimnazista növendékekből kialakított egy olyan kamarakórust, akik közé fokozatosan, céltudatosan, főleg fiatal énekeseket igyekezett beépíteni. A régi, idős tagok nem tudtak beilleszkedni az új együttesbe, s néhányan, mint aktív énekesek, más területeken hasznosították tudásukat (például néhány férfitag megalakította a temetési kórust, akik gyászszertartásokon énekeltek). Az újjászervezett kórus kiemelkedő sikerrel szerepelt első városi bemutatkozása alkalmával. Rövid időn belül megyei, majd országos elismerésben részesültek. A visszatért karnagy a kor követelményeinek megfelelően, az addiginál magasabb mércét állított a dalosok elé, aminek következménye a nagyfokú lemorzsolódás volt. A kórust újból szervezni kellett, így az 1978. év úgyszólván az újraalakulás éve volt, ami kizárta azt, hogy sok jelentős szereplésre kerüljön sor. 1978-ban a vegyeskar legsikeresebb rendezvénye a szervezett ózdi dalosélet kezdetének 80. évfordulójára rendezett ünnepi előadás volt. A sikeres műsorban vendégszereplőként fellépett a mezőkeresztesi Aranykakalász MGTSZ „Röpülj Páva” Férfiakar, a Nagyközségi és Járási Művelődési Központ Kórusa Szerencsről, a Diósgyőri Vasas Vegyeskar, az Ózdi Népművelési Intézmények Gyermekkórusa Frits Sándorné és Vámos József karnagyok vezetésével.

40. sz. kép: A vegyeskórus 80. éves jubileumi hangversenye a Bükk MK.-ban (1978)

A kórus művészi fejlődésének bizonyítására – magas szakmai fórumok előtt – 1979-ben már több alkalom nyílt. Közülük is kiemelkedő a Mezőkövesden

114

és Szerencsen készült rádiófelvétel és a szolnoki tv-felvétel, melyeket a bíráló bizottság elfogadott, s ezek műsorra is kerültek. Ez évben újabb minősítésben vett részt a kórus Sárospatakon, ahol korszerűen, már magasabb követelményeknek kellett megfelelnie. Dicséretesen megfelelt, megtartotta „Ezüstkoszorú diplomás” fokozatát. A vegyeskórust pedagógusok, óvónők, ÓKÜ-dolgozók és középiskolai tanulók alkották. Mivel mindannyian kottaismerők voltak, a próbák fegyelmezettek voltak, a tanulás könnyen, gördülékenyen ment. 1979. április 30-án részt vettek Győrben a Sportcsarnokban az V. Országos Vándor Sándor Munkás- és Ifjúmunkás Énekkari Fesztiválon. A háromévenként megrendezésre kerülő fesztivál a magyar zenei élet jelentős eseménye, melyen részt venni kitüntetés. Május 26-án Ajka városa adott otthont a Szocialista Városok IV. Kórustalálkozójának, ahol az Ózdi Népművelési Intézmények Vegyeskara Vámos József vezényletével, Hortörsi Ágnes zongora kíséretével – négy gondosan kiválasztott dallal – maradandó élményt nyújtott a találkozó résztvevőinek. A következő évben Sárospatakon újból „Ezüstkoszorú diploma” minősítést kaptak. Ebben az évben két rádiófelvétel is készült az énekkarral, az első Mezőkövesden, a második pedig Szerencsen. 1980-ban egy televíziós rövidfilm készült Ózdon, s ebben a vegyeskar is szerepelt. Gömörszőlősön a múzeum megnyitását tette ünnepélyesebbé a kórus koncertje. Énekeltek az ostravai kórus fogadásán, felléptek a műgyűjtők kiállításán.

41. sz. kép: A vegyeskar Gömörszőlősön a Múzeum-megnyitón 1980. szeptember 28-án

115

42. sz. kép: Fellépés az Ostravai kórus fogadásán

43. sz. kép: Szereplés a műgyűjtők kiállításán

116

Az Ózdi Közművelődési Hetek egyik kiemelkedő eseménye volt az Ózdi Népművelési Intézmények Igazgatósága által 1980. december 3-án a Kun Béla Művelődési Ház színháztermében rendezett hangverseny, melyen az ÓNI Koncert Fúvószenekara, Gyermekkórusa és Vegyeskara bűvölte el műsorával a zeneszerető közönséget. A Bartók Béla városi Centenáriumi Ünnepség 1981. március 23-án a Kun Béla Művelődési Házban jelentős számú közönség előtt zajlott. Az ünnepség fényét emelte a város kulturális életében jelentős szerepet betöltő együttesek fellépése. A vegyeskar mellett a műsorban közreműködött a Bartók Béla Általános Iskola Zenei Kórusa, az Erkel Ferenc Zeneiskola Ifjúsági Énekkara, az Erkel Ferenc Zeneiskola tanárai, a József Attila Gimnázium Kórusa, a Közgazdasági Szakközépiskola Irodalmi Színpada, az Ózdi Népművelési Intézmények Gyermekkórusa. Bartók-Kodály Vasas Vegyeskari Fesztivál szereplője volt a kórus Miskolcon 1982. június 12-13. között. A hangversenyen Donáti: Hej, fel a táncra, Bach: Ó, nézd mi szép az élet, Schuman: Cigányélet, Farkas-Petőfi: Alkony, Kodály: Adventi ének, és Részlet a Székelyfonó c. daljátékból – műveket adták elő Vámos József karnagy vezetésével és Hortörsi Ágnes zongora kíséretével. Az év végének kiemelkedő kulturális eseménye volt Kodály Zoltán születése 100. évfordulójának tiszteletére rendezett kórustalálkozó. December 22-én 185 kórus mintegy 12 ezer tagjának közreműködésével egyidőben három helyszínen: a Budapest Sportcsarnokban, Pécsett és Szegeden rendeztek hangversenyt. Az ózdi vegyeskórus is meghívást kapott Budapestre, az Országos Kodály Centenáriumi Ünnepségek rendezvényeire, melynek legnagyobb eseménye a Budapest Sportcsarnokban volt. Jelentőségének megfelelően a televízió is közvetítette a programot egyenes adásban. Itt 12000 énekes énekelt együtt, az ország leghíresebb karnagyai vezényeltek, Antal Imre konferált. Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa főtitkára, a Kodály Emlékbizottság alelnöke a budapesti koncerten beszédében méltatta e nemes és szép ünnepségsorozatot. „A merész gondolat, a bátor kezdeményezés és a nagy hivatástudattal megtervezett és megtett előkészületek eredménye ez a mai, sokat ígérő összejövetel. Ezekben a percekben itt, a Budapesti Sportcsarnokban és különböző helyszíneken az országban 185 kórus mintegy 12 ezer kórustaggal, a televízió jótékony közreműködésével emlékhangversenyt rendez Kodály Zoltán személye és életműve iránti nagy tiszteletből mindnyájunk örömére.

117

Ez alkalomból a Hazafias Népfront és a Kodály Emlékbizottság nevében köszöntöm a résztvevő kórusokat, énekeseket, vezetőket, szakmai irányítókat, az egész magyar kórusmozgalmat; köszöntöm a rendező szerveket: a Kórusok Országos Tanácsát, a Budapesti Kórusok Tanácsát, a Magyar Televíziót, Budapest Főváros Tanácsát és a KISZ Budapesti Bizottságát. E példátlan méretű, nagy képzelőerőre való vállalkozás a legjobb reményekkel tölt el bennünket, a magyar kórusmozgalom jövőjét illetően. Itt az ideje bizonyítani, hogy a haladás útját járó magyarság számára, a szocialista nemzeti egység erősítésében milyen nélkülözhetetlen szerepe van a nemzeti közérzületet tápláló közös éneklésnek. Ehhez arra is szükség van, hogy újabb tíz és százezrek, munkások, fiatalok alakítsanak újabb meg újabb énekkarokat. Ma, Kodály Zoltán születésének 100. évfordulóját ünnepelve, nem is vállalhatnánk nagyszerűbb közművelődési programot. S ne feledjük az embernek, az alkotónak és nevelőnek egyaránt nagy és nemcsak az ünnep fényénél tündöklő géniusz szavait: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a miénk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk." Ezért is kell nekünk az egész kórusmozgalomban a fiatalság jelenlétét megkívánni. Mostanában, ahogyan ez már ünnepléseknél szokás, Kodály Zoltán történelmi szerepe és jelentősége is szóba kerül. Műve magáért beszél, mégis összpontosultak az ő személyisége körül is azok a viták, amelyek során e században már annyiszor rosszul tették fel a kérdéseket. Például így: magyarság vagy európaiság. Így aztán volt idő életében, amikor sokan a hangadók közül magyartalannak tartották őt is, akárcsak Ady Endrét, Bartók Bélát, és később mások konzervatív magyarnak, akinek nincs európai kitekintése, akitől minden modern szellemiség idegen, ami jellemző Európára. Hiába volt annyi példa e században arra, hogy az igazi alternatíva nem magyarság vagy európaiság, hanem magyarság és európaiság, ami akkor egyet jelentett a magyarság és haladás egyidejű vállalásával. Bartók és Kodály éppen ez utóbbi összefüggést választotta. Ezért a legtöbb, legélesebb támadást ők, a beszűkült gondolkodás korlátait szétfeszítő nagy személyiségek kapták. Vegyük tudomásul, hogy így lesz ez mindig? Vagy higgyük, hogy lehet talán másképp is? Felnőttebbek leszünk, és úgy vélekedünk erről, miként Kodály Zoltán, aki értéknek tekintette magyarságát, az emberiséghez, a teljes egyetemességhez elvezető értéknek. És ha értékelő szót akarunk hallani Kodályról, akkor forduljunk tárgyilagos vélemény kortárs alkotóhoz, aki az irodalomban az övéhez hasonló nagyságú művet teremtett. Illyés Gyula mondta róla: 118

„Bartók tündöklő óriás, európai hírneve sok tekintetben ragyogóbb, mint Kodályé. Ebből némelyek azt következtették, hogy szembe lehet állítani őket. Ez a szempont a sportpályákról nyomult be a szellemi életbe. Mintha itt is az lehetne a legnagyobb, aki a leggyorsabban végez el valamit, vagy a legnagyobb súlyt emeli – és főképp, hogy a legnagyobb mindig csak egy lehet. Ez a mérlegelés épp oly otromba és szellemtelen, mint a gyerektől azt kérdezni, hogy a papát szereted-e jobban, vagy a mamát.... Nagyon is lényegesnek tartom annak tudatosítását, hogy ez a két zseni tisztelte egymást és harcosan is kiállt egymásért, Bartók védte Kodályt, Kodály pedig Bartókot. Úgy hatottak egymásra is, hogy sohasem azt nézték; most én adok át Neked valamit, hanem azt, hogy mi az a közös ügy, amit szolgálhatnak. Ez lehet a példája életüknek.

44. sz. kép: Az Országos Kodály Centenáriumi Ünnepség a Sportcsarnokban

Hálásan örülhetünk, hogy Kodály ezt a zsenialitását, noha Magyarországon maradt, hasznosítani tudta Magyarország közvetlen érdekében." A társadalom, amelyért mi ma itt dolgozunk, azzal az igénnyel épül, hogy benne otthona legyen mindenkinek. Becsülete a dolgozó, az alkotó embernek. Így becsülete a dalnak, a művészetnek, a tiszta emberi szónak. A nemzet alá szorított egykori többség és a megsanyargatott kisebbségek társadalma után mi közösségi, demokratikus népi társadalmat gondoltunk el, s törekszünk létrehozni Ehhez a programhoz akarunk nemzeti egységet kovácsolni, s ebből a nemzeti egységből nem hiányozhat az 119

együtténeklés nagyszerű élménye sem, így szeretnénk milliós kórusként talpra állni és az egész népet – Kodály szellemében – egybeénekelni.” Az Ózdi Népművelési Intézmények Vegyeskórusa Vámos József karnagy irányításával Kodály Zoltán szellemében dolgozott tovább, nap mint nap szem előtt tartva azt a célt, hogy eredményt, sikert csak lelkes és kitartó munkával lehet elérni. 1983-ban a VI. Országos Vándor Sándor Munkás és Ifjúmunkás Énekkari Fesztiválon is bizonyították, hogy érdemesek az elismerésre. A színvonalas közreműködésért elismerő oklevelet kaptak. 1984 az Ózdi Olvasó Egylet megalakulásának 100. évfordulója. A múltat és a jelent összekötő ünnepségsorozat megrendezését határozta el a város és a kohászati üzemek vezetőségéből alakult Centenáriumi Emlékbizottság. A rendezvényeket június 1. és december 31. között kulturális programok, hagyományfeltárás és gyűjtés, valamint közművelődési akciók összehangolt sorozata képezte. Az emlékünnepség programjának két kiemelt rendezvénye a megnyitás és a díszünnepség volt, ahol a kórus csodálatos koncertet adott. Mint a fotón is látható, impozáns látványt nyújtottak színes öltözetükben a kórus nőtagjai.

45. sz. kép: 100 éves az Olvasó Egylet (1984)

„A dal a szívből ered, a szívhez vágy újra repülni” Kölcsey Ferenc idézettel invitálta a meghívó 1984. május 26-27-ére az ózdi dalosokat a Sárospatakon megrendezett Kórusok II. országos minősítésére. A 120

hangversenyen megkoronázásra került a kórus eddigi munkája, ugyanis „Arany fokozat” minősítést érdemelt a rendkívül szigorú zsűritől. 1985-ben meghívást kapott a kórus Bilefeldbe (NSZK). A szervezés és az utazás előkészítése megtörtént, azonban sajnálatos esemény történt, ugyanis a meghívás időpontjára a vendéglátó kórus vezetője meghalt, emiatt elmaradt a vendégszereplés. A következő év is sok szereplést és szép sikereket hozott. 1986. január 20-án a Szívklubban lépett fel a kórus, április 29-én a Riesai kórust fogadták. Június 20-án Miskolci Rádió felvételen vettek részt, október 26-án Kazincbarcikán, november 22-én Miskolcon szerepeltek. Nemcsak a tartalom, hanem a forma is szerepet játszott a művészeti csoport életében. Mielőtt a kórus eleget tett volna a beregszászi meghívásnak, 1988-ban, Forenszki János kultúrház igazgató elegáns szoknya és blúz vásárlásával lepte meg a kórus nőtagjait. Június 1-je Ózd város és környékének szomorú eseménye volt, amikor az addig csak szóbeszéd tárgyát képező bányabezárás valósággá vált. Farkaslyukban ezen a napon a kórus Karai József Bányászélet című művét adta elő, amelyen részt vett a szerző is. 1988-ig többször készült rádiófelvétel az énekkarral, és több helyen is szerepelt a kórus. Ez az év hozta meg azt a kitűnő kezdeményezést, mely a Miskolcon élő Csízi Zoltánnak a többéves fáradságos munkájába került. Ennek eredménye az, hogy a vegyeskar felvehette a kapcsolatot az akkor még Szovjetunióbéli Beregszásszal, az ott dolgozó, zeneiskolában tanító magyar pedagógusokkal és azok barátaival. A kárpátaljai nevelők ózdi meghívásra örömmel vendégszerepeltek városunkban. A Bükk Művelődési Házban adott műsorukat telt ház fogadta, s nagy sikert arattak. 1989. február 4-én rádiófelvétel készült Salgótarjánban, április 9-11-én pedig Beregszászon vendégszerepelt a kórus. A városban igen nagy szeretettel fogadták a vegyeskart, zsúfolásig megtelt a Beregszászi Színházterem és az

46. sz. kép: A beregszászi vendégszereplés

121

énekkart, valamint a különböző hangszereken elhangzott műveket vastapssal jutalmazta az óriási közönség. Ezt követően a Staféta együttes – amely a kórussal együtt utazott Beregszászra – adott nagysikerű gyermekműsort. December 8-án a Ceauşescu éra bukása alkalmából a Székely Himnuszt énekelte a kórus Ózd főterén. 1990. február 17-én Ózdon az Amatőr Gálán bizonyította tudását a kórus, ezzel jogot szerzett arra, hogy részt vegyen a Miskolci Nemzeti Színházban rendezett megyei döntőn. 1991. szeptember 1-jén ünnepelte a Putnoki Polgári Iskola a 75. éves évfordulóját. Ebből az alkalomból hívták meg a kórust is, ahol ünnepi dalokat és gömöri népdalokat énekeltek. Október 11-13. között meghívást kapott az Ukrajnában lévő Visk községbe. A kórust elkísérte Takács Zoltán alpolgármester, Gábor Dezső testületi tag, Mázikné Kőhalmi Márta népművelő és Szemán László újságíró. Hazafelé ellátogattak a történelmi jelentőségű vereckei szoroshoz, ahol megtekintették a magyarok bejövetelének emlékére állított emléktáblát.

47. sz. kép: A vereckei szoros

122

48. sz. kép: Pihenő a Latorca partján

Szemán László a korabeli Ózdi Vasasban cikket közölt a viski látogatásról, amelyet szó szerint idézek: „Magyarnak lenni „idegenben" …Hass, alkoss, gyarapíts…

Egy kulturális delegáció arany-hordaléka Első szavam a keserűségé: országhatáron kívül érzem először, hogy magyar vagyok! Kétszáz kárpátaljai magyar örökre beírta harmincöt honi magyar szívébe, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Visken vagyunk. Huszttól úgy húsz kilométerre. A Tisza és a román határ között, négy ruszin település szorításában él kilencezernyi magyar. Őseink már ezer éve is ott szerettek, születtek, éltek és haltak meg. Sőt, a honfoglalás után a Várhegyen földvárat építettek. Onnan ügyelte fel a Tisza felső folyását és az Avasból – ami nem tévesztendő össze a Havasokkal – erre tévedőket; felügyelte és kordában tartotta őket. A várat mintegy száz év múlva sorsára hagyták. Ekkor építették Huszton a büszke kőerődítményt. Visken 1270-ben rakták le a katolikus templom alapjait. 1523-tól azonban református a község apraja és nagyja. A XVIII. századig egy nemzet élt e tájon: a magyar. Ekkor gyümölcsfák ezreit telepítették a lankákra. A viskiek ősei a gyümölcsösök őrzésére és gondozására ruszinokat hívtak, akik mára egészen jól megszokták e helyet. A mai román határ túlfelén a legközelebbi romániai település, Máramarossziget. De légvonalban nincs messze Szatmárnémeti sem. (A Tisza túlpartja felé tekintve felbukkan a Kárpátok egyik-másik orma is.) Visk iskolája – orosz módi szerint – tizenegy osztályos. A Bükk Művelődési és Vendéglátóház gyermekkórusa már évek óta kapcsolatban áll a viskiekkel, az ottani gyermekkórussal. Eddig két alkalommal már cserelátogatáson is voltak. Október 12-én a vegyeskórus ad koncertet. Az iskola nagytermét dugig megtöltik a viskiek. Ahogy kiderül: nemcsak magyarok jöttek el. Közelről ruszin szavakat hallok: egy fiatal lány egy

123

idősebb, ősz hajú emberrel beszélget. A férfi ruszin zenetanár. Töri nyelvünket, de két középkorú asszony is biztatja: mondja csak magyarul, hiszen jól beszéli a nyelvünket. – A zene nemzetközi – mondja a zenetanár. – A magyar nyelv pedig maga a zene – és érzem, őszintén gondolja. A koncert alatt időnként az arcára pillantok: látom, valóban érzi a zenét és érti a magyar szöveget, sőt át is éli. A vegyeskórust, Vámos József karnagyot, Takács Zoltán ózdi alpolgármestert, valamint Mázikné Kőhalmi Mártát, a delegáció vezetőjét köszöntik a vendéglátók, majd az alpolgármester néhány mondatban a helyiek figyelmébe ajánlja a produkciót. Négy régi európai kórusművel kezd a kar. A negyedik szám után már – színháziasan mondva – nyílt színi taps tör ki a nézőtéren. Ezután – mintegy átvezetőként a következő kórusblokkba – Csunderlik Péter magyar népdalokkal forrósítja fel a hangulatot. Majd a kórus latin szövegű dalokkal folytatja. A latin szöveg és dallam vallásos áhítatából Nagy Károly és Vámos Tamás billent vissza magyarságunkba, akik furulyán régi magyar „táncokat" játszanak. Újabb magyar népdalok következnek: Nagyné Dobó Katica ártatlan tisztaságú hangja felkorbácsolja az érzelmeket, ekkor már érezhető – ott benn – legbelül, itt valami csoda van készülőben. A koncert harmadik részében a kórus népdalfeldolgozásokat interpretál, Szakács Albertné zongorán kísér. Ezt követően a narrátor bejelenti a zárószámot. Nabucco Rabszolgakórusa e tájon mintha mást, sokkal többet jelentene, mint a világ más részein. Az utolsó hangok lecsengése után hosszú percekig nem múlik el a forró taps. A vendéglátók nevében az iskola egyik zenetanárnője, megköszönve a felejthetetlen órát, arra kéri a jelenlevőiét: tudja ugyan, hogy, sok rossz tapasztalatuk lehetett, az életkörülményeket látva, de felejtsék el az „élményt" és énekeljék el – közösen a közönséggel – a Székely Himnuszt... És ekkor történik életem nagy csodája: a sírás fojtogat. S bár délszláv őseim makacsságával szorítom össze a számat, de az mégis megremeg, és szemem sarkán kicsordul az első könnycsepp... Végigfut az arcomon... Nem bánom... „Ki tudja merre, merre visz a végzet..." Zeng a terem. A pódiumon álló kórus tagjai szinte megdermednek az élménytől: velük szemben kétszáz magyar énekli a magyar rabszolgakórust; nemzeti „fohászunk" mellett az elnyomatásunk imáját. „...ne hagyd el Erdélyt, édes Istenem!" Elalszik a villany, de a dallam továbbível, a szavak tovább csengenek. Amikor újra világosság lesz és némán áll a tömeg, oldalra sandítok. Látom, hogy a ruszin zenetanár is könnyeit törölgeti... Lelke mélyén ö is magyar – gondolom – miközben felötlik bennem házigazdám, Pál Imre indulata: Nem lehet innen elmenni! Itt kell élni és meghalni! Ekkor már nem csodálom, hogy az egyik hetvenéves bácsi – lett légyen bármilyen rendszer is körülötte – nem tanult meg idegen nyelvet. A magyart pedig mindannyiunknál, itthoni magyaroknál szebben beszéli... A búcsúvacsora alatt ismét érezhetem a ki nem mondott hálát irántunk, az Anyanemzet küldöttei iránt. A hálát, hogy ott vagyunk velük, Visken. Most fájdalmat érzek a lelkemben. Mondjátok Emberek! Miért öljük Mi itt egymást? Miért felejtjük el oly' könnyedén a határon kívüli magyarokat? A választ Huszt várának romjai között találom-találtam meg. Azt súgja a szél: „És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? / Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!" Szomorú vagyok. Kölcsey a mának is üzent. Ám ezt az üzenetet máig sem vagyunk képesek megérteni...”

A Kárpátaljai magyarok Kulturális Szövetségének Viski Vegyeskara 1992. április 2-4-én viszonzásul Ózdra látogatott. A kórusok baráti találkozóján a 124

Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház igazgatója Riz Gábor köszöntötte a vendégeket. A köszöntő szavak után kezdetét vette a színvonalas műsor, melyben a viski vegyeskar mellett közreműködött a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház vegyeskara és gyermekkórusa, az Erkel Ferenc Zeneiskola tanárai és növendékei, a Bem úti Általános Iskola kamrakórusa és vegyeskara. A műsort a teltházas színházterem közönsége felállva, hosszantartó tapssal jutalmazta. A bemutató befejező részében a „Békét a világnak, békét nemzetünknek” című mű aratott átütő sikert. A találkozó a székely és magyar Himnusz közös eléneklésével ért véget. Az előadás után a késő esti órákban fehér asztal mellett is köszöntötték a kárpátaljai vendégeket. 1992. árpilis 25-én Salgótarjánban rádiófelvételen vett részt a kórus, amelyen tragikus esemény történt. Vámos József karnagy infarktust kapott, szíve leállt. Szerencsére a gyors intézkedésnek és orvosi beavatkozásnak köszönhetően hosszantartó betegségéből szerencsésen felépült, még öt évig tanította és irányította a kórust. Szeptember 27-én Nagybarcán az Almási Balogh Pál szülőhelyén tartott ünnepségen léptek fel. Október 28-29-én a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház Vegyeskara, Vámos József karnagy vezetésével, részt vett a kelet-szlovákiai Nagykapos ünnepségsorozatán. Ez a nap ugyanis nagy ünnep volt a nagykaposiaknak. A katolikus templom védőszentjei Szent Simon és Júdás Tádé apostolok ünnepi díszbe öltöztek, mivel ezen a csütörtöki napon volt a templomünnep, vagy ahogy jobban ismerjük: a búcsú. Az ózdi vegyeskar a mise egyes részeit latin nyelvű egyházi énekekkel kísérte. Közreműködött a szeretetszolgálat adományának átadásánál is. A fogadás alatt a házasságkötő teremben rögtönzött hangversenyt adtak. A megjelentek nagy tetszéssel fogadták a produkciót. 1994-95-ben a kórus több alkalommal gazdagította fellépéseivel, hangversenyeivel a város és a térség kulturális és egyéb programjait. 1996. március 16-án hat megyei kórus részvételével került sor az Amatőr Gála döntőjére Ózdon. A Bükk Művelődési és Vendéglátó Házban rendezett verseny sikert hozott az ózdi vegyeskarnak. Továbbjutva április 30-án részt vehetett a Gálaműsoron, melynek a Miskolci Nemzeti Színház adott otthont. A Kórusok és Zenekarok Országos Szövetsége, Ózd Város Önkormányzata és a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház a Millencentenárium alkalmából rendezte meg 1996. június 6-9. között az I. Ózdi Éneklő Napokat, melynek védnöke Vadász Ágnes a KÓTA ügyvezető elnöke és Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy kiváló és érdemes művész. A rangos eseményen szerepelt a

125

kassai Csengettyű gyermekkórus (Szlovákia), a chorzowi Gwiazda vegyeskar (Lengyelország), a nyezsini Szvitics Vegyeskar (Ukrajna), a komárnoi Concordia vegyeskar (Szlovákia). A vendéglátók sorában fellépett a BMVH és az Árpád vezér úti Általános és Szakiskola gyermekkórusa, a BMVH leánykara, a BMVH vegyeskara. Június 7-én került sor a nyitókoncertre az Egri Bazilikában. Nagy eseménynek számított másnap az aggteleki Baradla-barlang hangversenytermében fellépő kórusok műsora. Este több száz néző előtt közös hangversenyt adtak a Művelődési Ház előtti dísztéren. Az I. Ózdi Éneklő Napok 9-én nagyszabású koncerttel zárult.

49. sz. kép: I. Ózdi Éneklő Napok Aggtelek

Pihenésre alig maradt idő, hiszen június 20-23-között a lengyelországi Chorzowba kaptak meghívást, amit örömmel teljesítettek. Három koncerten mutatták be tudásukat. Sikerüket a kultúrházban összegyűlt közönség hatalmas tapsa bizonyította.

50. sz. kép: Chorzowi Napok

126

1997. március 30-án óriási veszteség érte a kórust, elhunyt Vámos József karnagy. Szíve már nem engedelmeskedett a karnagy intésének, nem tartotta a kívánt ütemet. Ózd szülötte, a város díszpolgára, pedagógusként az ifjúság oktatója és nevelője, az ózdi kulturális élet fáradhatatlan munkása befejezte földi pályafutását. Vámos József több mint 25 évig volt a vegyeskar élén. Az április 7-i temetésen a kórus mély fájdalommal búcsúztatta karnagyát. A kórus működésének folyamatossága szükségessé tette, hogy új karnagy álljon a kórus élére. A kórus tagjai maguk közül választottak karnagyot ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin személyében, aki ének-zene szakos tanár. 1998. január 22-én első alkalommal énekelt a Magyar Kultúra Napján a kórus. Május 17-én a református templomban „Hangverseny a református templomért” elnevezéssel adtak hangversenyt ifj. Nagy Károlyné karnagy vezetésével. Közreműködtek: ifj. Csikai Sándor (fuvola) és Káló Zoltánné (zongora) zeneiskolai tanár. A hangversenyen felcsendült G.P. Telemann, Pitoni, Csajkovszkij, Praetorius, J.S.Bach, W.A. Mozart, Arcadelt és Kodály dallamok felejthetetlen élményt adtak a közönségnek. Hosszas és alapos szervezőmunka előzte meg a június 4-7-i II. Ózdi Éneklő Napok Kórusfesztivált. A szervezők vendégkórusokat hívtak a nagy eseményre. Megérkezett a Lutnia vegyeskar (Chorzow, Lengyelország), a Dobry Úmyszel vegyeskar (Rimaszombat, Szlovákia) és a budapesti Semmelweis vegyeskar. A vendéglátó kórusok a BMVH és Árpád vezér úti Általános Iskola gyermekkórusa, a BMVH leánykara, a BMVH vegyeskara, a Bem úti Általános Iskola Bartók kórusa. A programban szerepelt templomi hangverseny Szentsimonban, Hangonyban és Domaházán. Miskolcon a belvárosi református templomban adtak koncertet a kórusok. A Művelődési Ház előtti dísztéren a gyertyafényes szabadtéri gála jelentette a fesztivál csúcspontját. Záró koncerten búcsúztak el egymástól a szereplők és a hangverseny résztvevői. Horváthné Gulyás Erzsébet a BMVH igazgatója mondott köszönetet a kórusoknak, karnagyoknak áldozatos munkájukért. Reményét fejezte ki, hogy lesz folytatás. Június 20-án jó hangulatban, kellemes környezetben, Rási Zoltán kóruselnök lakásának kertjében szalonnasütéssel zárult az évad.

127

A Zene Világnapjáról a kórus október 2-án a Bolyky Tamás Általános Iskolában méltóképpen, fellépéssel emlékezett meg. 1998. november 27-én ünnepelte 100. születésnapját a vegyeskar.

51. sz. kép: 100. évfordulón a vegyeskar

52. sz. kép: A centenárium alkalmából készült plakett

Az Ózdi Vasasban Váradi Rita így emlékezett meg az eseményről: 128

„A Városi Vegyeskórus 100 éves évfordulója 1998. november 27-én a Bükk Művelődési és Vendéglátó Házban rendezték meg a Városi Vegyeskórus centenáriumi hangversenyét. A közönség főleg a kórushoz személyesen kötődő emberekből állt. Már az előcsarnokban boldogan ismertek egymásra a volt kórustagok. Emlékszel még? kérdezgették egymástól. A megjelentek közül legrégebben Saffarik Zoltán lépett be a kórusba 1936-ban, 17 évesen. Ekkor még csak férfiak lehettek tagjai a dalárdának. Hosszú pályafutása során sok helyen fellépett társaival együtt és nemcsak hangversenyeken, hanem amatőr színjátszó és operett-, operaelőadásokon is. A családjából eddig öten énekeltek a kórusban, az énekkar történetének aktív szereplőiként. Egy másik idős kórustag, Török Sándor legszívesebben a kórustalálkozókra emlékszik vissza, melyek során az ország sok városába eljutottak. Többször készített felvételt a kórusról a Magyar Rádió, megőrizve az utókornak előadásukat. A volt tagok visszaemlékezéseiből egy letűnt korszak rajzolódott ki. Lakatos Péterné, született Mezőfi Magda nosztalgiával emlegette a fellépések utáni táncesteket, a Kohászat által fizetett üdüléseket, amelyek igazi közösséggé kovácsolták a kórust, melynek tagjai ekkor főleg munkások voltak. Örök emlék marad számára a Vasas Fesztivál, ahol Kodály Zoltán vezényletével énekelhetett. A centenáriumi hangversenyt városunk polgármestere Strohmayer László nyitotta meg. Beszédében kiemelte, hogy Ózd város zenei öröksége igen gazdag, hiszen 100 éves fúvószenekarral, 25 éves gyermekkórussal és zeneiskolával is büszkélkedhet. A közös éneklésből hitet, kitartást, összetartozást átélő emberek szinte történelmet teremtettek, melyben múlt, jelen és jövő összekapcsolódik, ózdi családok, dinasztiák élték meg a kórus fennállásának száz éve alatt a közös éneklés örömét próbák, fesztiválok, kórustalálkozók és fellépések során. A polgármester úr beszédében azokra a kórustagokra is emlékezett, akik már nem lehetnek közöttünk, de példájuk, melyet a jövőnek továbbadtak fennmaradt. Felidézte a kórus legnevezetesebb karnagyait, Dóbisz Istvánt, Korényi Lajost, Antal Évát és Vámos Józsefet. Ünnepeljük a múlttal együtt a jelent és a jövőt is! – mondta, majd születésnapi jókívánságait adta át a kórus tagjainak. Ezután a Városi Vegyeskórus műsora vette kezdetét, ifj. Nagy Károlyné, Dobó Katalin vezetésével a zeneirodalom legnagyobb szerzőinek

129

műveit adták elő, melyeknek közös vonása volt, hogy az éneklés öröméről szóltak. Ezt követően Telemann: E-moll szonátáját játszotta el fuvolán Szentandrássyné Halász Ágnes és Csikai Sándor. Közben elfoglalta helyét a Tiszaújvárosi Éneklő Baráti Kör, amely az ózdi származású Kerek Gábor karnagy vezetésével vallásos tárgyú kórusműveket énekelt. A rövid szünetben a megjelentek a kórus történetéről rendezett kiállítást tekinthették meg az előtérben. Ezután Nagy Károly helytörténész Ózd Város Díszpolgára tartott előadást „Szemelvények a százéves dalárda történetéből” címmel. Kiemelte az ózdi gyár jelentőségét, hiszen az ipari haladás velejárója volt a kulturális fejlődés is. A múlt században az Olvasó Egylet, majd az e köré szerveződött könyvtár, fúvószenekar és dalárda a művelődés egyetlen lehetősége volt a város lakossága számára. 1898. februárjában Scherffel Lajos társulati tanító vezetésével megalakult az Olvasó Egyleti Dalárda. A csak férfiakból álló énekkar lelkesedése nagyobb volt, mint énektudása, ezért kezdetben kórusművekké feldolgozott népdalokat adtak elő. Az elkövetkező években nemes önzetlenséggel szolgálták az ózdi és környékbeli közönség szórakozás igényeit. Gyakran léptek fel ünnepségek, temetések, amatőr színházi előadások alkalmával. 1904-ben beléptek a magyar Országos Dalosszövetségbe, ezután rendszeresen vettek részt országos versenyeken, ahol mindig szép eredményeket értek el. A két világháború alaposan megritkította a kórus sorait, de mindig újjászerveződött. Megalakulásának ötvenedik évfordulóján vegyeskarrá alakult és magába olvasztotta a környékbeli énekkarokat is. A Vasgyári Kórus, majd a Liszt Ferenc Művelődési Ház Énekkara tagjának lenni rangot jelentett. Ezt a rangot országosan is elismerték, amikor 1968-ban ezüst, majd 1984-ben aranyminősítést adtak a kórusnak. Többször szerepeltek a rádióban, hazai és külföldi hangversenyeken. A vezető karnagyok közül Scherffel Lajos, Korényi Lajos, Hanuszik Antal és Szedlák Gábor határozta meg a kórus arculatát. Az előadó meghatottságtól elfúló hangon emlékezett meg Vámos Józsefről, aki 25 évig állt az énekkar élén. Neki köszönhető a kórus minőségi javulása. Önzetlenül, tántoríthatatlanul vezette a kórust az egyre nagyobb sikerek felé. Munkássága elismeréséül Ózd Város Díszpolgárává választották, 130

de sajnos nem érhette meg a kórus centenáriumi ünnepségét, amire nagyon készült. Az igényes előadást követően ismét a Városi Vegyeskórus foglalta el a színpadot. Bemutatták Finta Gábor, Kanadában élő zenetanár művét, melyet a volt kórustag a centenárium tiszteletére írt. „A dal öröme” című alkotás szövege találóan Ózd ékességének nevezi a kórust. A műsor könnyedebb hangvételű zeneszámokkal folytatódott, majd zárásként Verdi: Nabucco című operájából a Rabszolgák kórusát adták elő a vendég Tiszaújvárosi Éneklő Baráti Kör közreműködésével. A közönség vastapssal díjazta a szép produkciót. A centenáriumi hangverseny végén Porkoláb Albert a B.-A.-Z. megyei Közgyűlés képviseletében köszöntötte a kórust és B.-A.-Z. megye emlékplakettjét nyújtotta át a karnagynak. Ezután Kerek Gábor, a tiszaújvárosi kórus vezetője virággal és egy szép vázával köszönte meg a meghívást. Strohmayer László polgármester mindkét kórusnak serleget adott át a jeles alkalom emlékére. Horváthné Gulyás Erzsébet, a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház igazgatója a megjelent karnagyok Korényi Lajos, a zeneiskola nyugalmazott igazgatója, Antalné Simon Éva, valamint a jelenlegi vezető ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin munkáját ismerte el egy emléklap átadásával. „Múlt nélkül nincs jelen, a jelen pedig magába hordozza a jövőt” – mondta Horváthné Gulyás Erzsébet, amikor sorra szólította a színpadra a volt kórustagokat, akik szintén emléklapot kaptak. A jelenlegi énekesek közül is sokan jubilálnak, legrégebben – 35 éve – Kormos Elemér lépett be a kórusba, de nem ritka a 10,15, 20 éves tagság sem. A kórus minden tagja emléklapot kapott a centenárium alkalmából. Végül munkáját elismerve köszöntötte Nagy Károly helytörténészt is.” Finta Gábor (a Kanadában élő zeneszerző) „A DAL ÖRÖME” című művének ajánlása, melyet a kórus fennállásának 100. évfordulójára komponált: „Még 15 éves se voltam, mikor 1959-ben sógorom, Vámos József elvitt az ózdi énekkar próbáira s ettől az időtől kezdve a kóruséneklés, majd később a kórusvezetés életem elválaszthatatlan része lett. Első, akkor még nagy dolognak számító nyugat-európai utamat is a karéneknek köszönhettem és az énekkari munka megszámlálhatatlan mennyiségű élményhez juttatott. Kívánom, hogy az együttes minden tagja hasonlóképpen találja meg a kóruséneklésben azt az örömet, amely erőt ad a hétköznapok gondjainak elfeledéséhez és a szellemi felfrissüléshez. 131

Az énekkar fennállásának századik évfordulóján ezzel a kis darabbal szeretnék megemlékezni szeretett Jóskánkról és az énekkarban töltött évekről. További sikereket kívánok a kórusnak az elkövetkezendő második száz évben is!”

A mű a 165. oldalon található.

53. sz. kép: Az évforduló alkalmából készült tabló

1. sor: Horváthné Gulyás Erzsébet BMVH igazgató, †Vámos József karnagy, Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy, Korényi Lajos karnagy, Antalné Simon Éva karnagy, Rási Zoltán kórustitkár 2. sor: Szabó Antalné, Hevesi Imréné, Rási Zoltánné, Szakács Albertné, Juhászné Fűkőh Zsuzsanna, †Vámos Józsefné, Kormos Elemér, Szabó Antal, Huszanyicza Tamás 3. sor: Regőcziné Neiser Gabirella, Balogh Enikő, Szepsik Ágnes, Magyar Gyuláné, Győrffyné Henyecz Erzsébet, Hoffman Erika, Vámos Tamás, Szilágyi Attila, Magyar Gyula, Csikai Sándor 4. sor: Ungvári Jenőné, Csunderlik Judit, Dubovinszki Gáborné, Dombóvári Kálmánné, Szabó László, Nagy Károly, Rási Csaba, ifj. Rási Zoltán 5. sor: Mustosné Paizs Enikő, Szabó Szilvia, Pribelszki Győzőné, Mikola Tímea, Szabó Krisztina, Kovács Erika, Musatics Péter, Juhász János.

132

54. sz. kép: Nagy Károly helytörténész, Ózd város díszpolgára, előadását tartja

55. sz. kép: A Borsod-AbaújZemplén Megyei Közgyűléstől kapott emlékplakett

133

56. sz. kép: Rási Zoltán kórustitkár átveszi az oklevelet Horváthné Gulyás Erzsébet BMH igazgatótól

57. sz. kép: Részlet a kiállításról

134

Az elmúlt tíz esztendő A vegyeskar épphogy kipihente a 100 éves jubileumi ünnepség fáradalmait, ismét elkezdődtek a dolgos hétköznapok. A dalosok – immár 101. évesen – 1999. január 22-én léptek fel a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház színháztermében a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Három hónap múlva – április 30-án – Tiszaújvárosban vendégszerepeltek, június 2-án – az Ózdi Napok keretében – pedig az Ív úti római katolikus nagytemplomban adtak koncertet. Június 27-30. között Lengyelországba látogattak. Az út célja ezúttal is Chorzow volt, hogy eleget tegyenek a baráti meghívásnak, egyúttal viszonozzák az ottaniak ózdi látogatását. Az odavezető útba azonban egy kis kitérőt is beiktattak, hogy – ha csak néhány szűkre szabott órára is – megtekinthessék Krakkó nevezetességeit. A rövid krakkói látogatás természetesen nem adott módot arra, hogy minden történelmi emléket megtekintsenek, folytatni kellett útjukat a testvérvárosba, ahol már nagyon várták őket. A szakképző intézet kollégiumában rövid üdvözlések és vacsora következett, majd másnap reggel kirándulás. A Tarnowskie Góryba mentek egy régi, kimerült ezüstbányát megtekinteni. A Czarnego Pstraga (Fekete Pisztráng) XVI. századi bányatáróhoz egy messze földön híres föld alatti tó csatlakozik. A csónakázást természetesen földijeink sem hagyhatták ki ezen a tavon. Egy kis múzeum is található itt, amelyben a hajdani bányászkodás eszközeit és szerszámait mutatják be. 28-án délután került sor a vendégszereplés első hangversenyére, a Szent József templomban, ahol a helybeli Szent Cecília kórussal találkoztak. Az ezt követő vacsorán köszöntötték hivatalosan is a város vezetői az ózdi vendégeket. A második fellépés a Kulturális Alapnál volt, ahol az ózdiak mellett a helyi Lutnia, Gwiazda és Panion-ki kórusok is a közönség elé léptek. A Vegyeskart mindkét alkalommal ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin vezényelte. A közös vacsora után – ahogy ez már ilyenkor lenni szokott – megindult a társalgás, főként kézzel-lábbal, mutogatással, mivel az egyetlen tolmács kapacitását teljes egészében kimerítette a hivatalos megbeszélés. A könnyebb érthetőség kedvéért gyakran a „közös nyelvhez”, az énekléshez folyamodtak. A programban természetesen szerepelt még városnézés, piaci látogatás, vásárlás, műsoron kívüli énekelgetés. Így jött el a búcsú napja, június 30. Ebéd után lengyelül, magyarul sokszor elhangzott: a viszont látásra, majd az autóbusz elindult az ismerős hazai tájak felé.

135

Itthon még két hét telt el próbákkal, gyakorlással, július 19-én megtartották a szokásos évzárójukat, ahol szabadidő ruhában, szabadon kikapcsolódtak, de az éneklés ott sem maradhatott el. Abban az évben már csak egy alkalommal kellett színpadra lépniük, mégpedig Miskolcon. „Ezredvég Szép Énekszóval” címmel hirdetett kórustalálkozót erre a napra a Diósgyőri Vasas Vegyeskar. Az eseményen részt vett az Edelényi Férfikar, a sárospataki Művelődés Háza Kamarakórusa, az Ózdi Városi Vegyeskar, a mezőcsáti Kiss József Közösségi Ház Vegyeskara. S a házigazdák mellett a találkozóra erdélyi vendég együtteseket is delegált a Seprődi János Kórusszövetség.

58. sz. kép: Vegyeskórusok találkozója 1999. december 4-én (Miskolc, a Zeneművészeti Szakiskola nagyterme)

2000-ben eseménydús éve volt a kórusnak. Már január 8-án szerepeltek egy körzeti bemutatón a művelődési házban, majd szokás szerint január 21-én, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett gálán. Március 4-én szombaton ugyanott minősítették is őket. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Művelődési Intézet az V. megyei Amatőr Gála kórusoknak szervezett szakági bemutatóját Ózdon tartotta. Tíz kórus érkezett a megyéből: Hercegkútról, Sárospatakról, Mezőcsátról, Kazincbarcikáról, Tiszaújvárosból, Szerencsről, Sátoraljaújhelyről, Edelényből, Diósgyőrből, Tokajból. Városunkat a vegyeskar mellett a Harmónia Pedagógus Női Kar képviselte. A távolabbi kórusok már fél kilenckor birtokba vették az épületet, beéneklésektől volt hangos a színházterem. Gyerekkórusok, vegyeskarok, 136

középiskolás és női karok nemes vetélkedésére került sor, melynek tétje az volt, hogy a legjobb művészi élményt adó együttesek júniusban felléphetnek a Miskolci Nemzeti Színház gálaműsorában. A zsűri elnöke Sapszon Ferenc karnagy, Liszt-díjas kiváló művész volt. Mellette ott ült még a bírálók között Vadász Ágnes karnagy, a KÓTA ügyvezető elnöke, Döbrösi János, az ELTE Budapesti Tanító- és Óvónőképző Főiskola ének-zene tanszékvezető tanára, Hazag Mihály, a BAZ Megyei Önkormányzat főtanácsosa és dr. Szűcs Lászlóné, a Megyei Közművelődési Intézet munkatársa. A műsor első részében hét kórus 10 perces összeállítással mutatkozott be. A további öt kórus e találkozó alkalmával azt is kérte, hogy az Éneklő Magyarország kórus minősítésén vehessen részt. Számukra a megmérettetés 25 perces műsorral történt, amit szigorú szakmai feltételeknek megfelelve kellett összeállítani. Ezt követően a zsűri tanácskozott és értékelt, ezalatt a kórustagok ebédeltek. A döntés 17 órára született meg, a résztvevő dalosok emléklapot kaptak, a miskolci gálára, pedig a sárospataki, a kazincbarcikai és a szerencsi kórusok jutottak be. Az ózdi kórusok – nem kis büszkeségünkre –, magas színvonalú teljesítményük alapján meghívást kaptak a „Kultúrával a Nyugat kapujában” felmenő rendszerű amatőr gálák országos bemutatójára, valamint az „Éneklő Magyarország” minősítésen arany fokozatot kaptak. Június 8-10. között zajlott a III. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál, melyet ez alkalommal a millennium jegyében tartottak. Az esemény fővédnöke Szőnyi Erzsébet Erkel-díjas kiváló művész volt, a védnökök pedig: Vadász Ágnes karnagy, a KÓTA ügyvezető elnöke és Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy, kiváló és érdemes művész. A program a következőképpen épült föl: június 8-án csütörtökön 17 órakor kezdődtek az emlékhangversenyek Béla király menekülési útvonalán. Járdánházán, az általános iskolában a Lutnia (Lengyelország – Chorzow) és a vegyeskarunk lépett fel, a dédestapolcsányi református műemlék templomban a Semmelweis Vegyeskar (Budapest), Városi Gyermekkórus (Ózd), Harmónia Pedagógus Női Kar (Ózd) szerepelt, a csernelyi római katolikus templomban a Stilla Pectus Vegyeskar (Sturovo) és a Bem úti Általános Iskola Bartók Kórusa (Ózd) lépett fel. Másnap a Magyar Millennium Ózdi Emléknapján a fesztivál kórusai felvonultak a városban, részt vettek az Ív úti templomban megrendezett zászlóátadási ünnepségen, majd elhangzott az a több kórust érintő „megaprodukció”, melyre már hetekkel ezelőtt készültek Vámos Tamásnak, az Erkel Ferenc Zeneiskola igazgatójának az irányításával. Előadták a templomban „Szőnyi Erzsébet - Hárs Ernő: Béla király a Bükkben” című ifjúsági oratóriumát. Szólót énekelt Sinka Kirisztina (Operabarátok és 137

Fisher Annie ösztöndíjas), Szabó Krisztina (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola), Trócsányi Zsolt (Magyar Állami Operaház). Ők mindannyian az ózdi zeneiskola növendékei voltak. Közreműködött továbbá a Bem úti Általános Iskola Bartók Kórusa, az Ózdi Városi Vegyeskar, a Semmelweis Vegyeskar, a Harmónia Pedagógus Női Kar, valamint az ózdi zenészekből alakult szimfonikus zenekar.

59. sz. kép: Hangverseny az Ív úti templomban

138

A nagysikerű produkcióval azonban még ne ért véget a nap, este fél nyolckor a művelődési ház előtti téren az Ózd Városi Tűzoltózenekar adott térzenét, utána a Diósgyőri Alapfokú Táncművészeti Iskola ózdi tanulóinak műsora következett, majd a fesztivál kórusai gyertyafényes szerenádot adtak. Június 10-én a művelődési ház színháztermében volt a záró koncert, s ezzel ért véget a III. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál. Július 1-jén ismét megtartották az évadzáró „bulit”, ez alkalommal Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagynál, s ugyanolyan jó hangulatban, mint az előző esztendőkben mindig. Bő egy hónapnyi pihenő után, augusztus 13-án Csernelyben szerepeltek a millenniumi zászló átadásánál, augusztus 22-én pedig az ózdi református templomban énekeltek a kanadai (ottawai) magyar kórussal.

60. sz. kép: Közös felvétel a kanadai magyar kórussal

Az ottawaiak, akik 1993-ban alakították meg kórusukat, még akkor megfogadták: az államalapítás millenniumát azzal ünneplik meg, hogy hazalátogatnak, és körutazást tesznek a szülőföldön, melyet évtizedekkel ezelőtt ki ilyen, ki olyan okok miatt hagyott el. Nem közpénzekből, nem szponzorok felajánlásaiból fedezték az utazási költségeket, hanem a kórus minden tagja egyéni turistaként vett részt a körúton. Az ózdi állomás sem volt véletlen, hiszen a magyar kórust Finta Gábor és felesége, Finta Beatrix alapította, akiket nagyon szoros szálak fűztek, az akkor már elhunyt Vámos Józsefhez és feleségéhez, leánykori nevén Finta Klárához. A vendégkórus az ő emléküknek is tisztelgett az

139

ózdi látogatással és fellépéssel. A vendéglátó Ózdi Városi Vegyeskar a koncert első, majd befejező részében is együtt énekelt az ottawaiakkal. A műsorban Finta Gábornak több szerzeménye is elhangzott, köztük az, amit az ózdi vegyeskarnak ajánlott a kórus alapításának 100. évfordulójára „A dal öröme” címmel. Együtt énekelték a koncert végén Kodály: Esti dalát és Verdi: Nabucco című operájából a Rabszolga-kórust. A templomban kissé szokatlanul feldübörgött a vastaps, a közönség szűnni nem akaró ünnepléssel köszönte meg a két kórus másfél órás produkcióját. Szeptember 24-én a szentsimoni műemlék római katolikus templomban adtak műsort az Árpádkori Templomok ünnepségsorozat részeként kórusunk tagjai, majd 29-én, a Zene Világnapja alkalmából a Bolyky Tamás Általános Iskolában léptek fel. Október 14-én Dédestapolcsányban tették ünnepibbé dalaikkal a millenniumi zászlóátadást, 19-én pedig városunk díszpolgárának, az ismert helytörténésznek, Nagy Károlynak a temetésén énekeltek. November 912 között ismét Chorzow-ba látogattak, részt vettek Katowicében a Középeurópai Szláv Kórusok Találkozóján. Énekeltek a Sosnowicu Katedrálisban és a katowicei kultúrpalotában. A millenniumi év zárókoncertjét december 21-én adták, mégpedig a Városház téren, a Karácsonyváró ünnepségen. 2001. január 22-én – a Magyar Kultúra Napján – a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház színháztermében adtak műsort, majd február 3-án Miskolcra utaztak, ahol részt vettek a „Kultúrával a Nyugat Kapujában” című amatőr gála elődöntőjén. Március 24-25-én Szolnokon léptek fel, ahol nemzeti fesztivált tartottak még a millenniumhoz kapcsolódóan. Június 7-én, a III. Ózdi Napok keretében az Ív úti Római Katolikus templomban koncerteztek a többi ózdi kórussal együtt. Nemzeti imádságunk, a Himnusz eléneklése után a Frits Sándorné vezette Városi Gyermekkórus Orlandus Lassus és Josquin des Prez kórusműveit tolmácsolta. Ezt követően a történelmi egyházak képviselői ökumenikus istentiszteletet tartottak, majd a Harmónia Pedagógus Női Kar Halmos és Palestrina műveket adott elő. Végül az Ózdi Városi Vegyeskar előadásában Kodály és Arcadelt művei csendültek fel. Június 30-án megtartották az évadzárót, ez alkalommal Rási Zoltán kóruselnök lakásának kertjében, majd a nyári szünet után szeptember 9-én Sátán jótékonysági koncertet adtak az orgona felújításának a javára. Október 6-án a borsodnádasdi római katolikus templomban énekeltek az „Ózd város köszönti Borsodnádasd városát” rendezvény keretében. November 8-11. között ismét ott voltak a II. Nemzetközi Szláv Kórusok Találkozóján Katowicében. Összesen 16 kórus lépett fel, amelyből csak az ózdiak nem tartoztak a szláv nyelvcsaládhoz. Több fellépést szerveztek számukra, bemutatkozhattak a katowicei zeneiskolában, valamint a Püspöki 140

Palotában és az evangélikus templomban, Chorzowban pedig szintén az evangélikus templomban adhattak műsort. E mellett lehetőségük volt élő, egyenes adásban a katowicei televízióban is énekelniük egy Kodály-művet és a Beszkidekről szóló lengyel dalt. E lengyel út alkalmával ellátogattak Auschwitzba is. A hazatérés után decemberre még két fellépésük maradt, 9-én, vasárnap Sajószentpéteren koncerteztek, 16-án pedig Borsodnádasdon. A 2002-es esztendő is a Magyar Kultúra Napja megünneplésével kezdődött a kórus számára, majd február 3-án, ugyancsak a művelődési házban, jótékonysági koncerten vettek részt az ózdi kutyamenhely javára. Aztán egy hosszú szünet következett a nagy erőpróba előtt, június 7-9. között rendezték ugyanis a IV. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivált. A fesztivál koncertjeinek, hangversenyeinek középpontjában a magyar népzene bemutatása szerepelt, mégpedig a kórusművészet nyelvén. Az ok egyszerű, Kodály Zoltán születésének 120. évfordulóját ünnepelték, s halálának 35. évfordulójára emlékeztek. Csatlakozott a rendezvényhez a vegyeskar mellett a helyiek részéről a Városi Gyermekkórus, a Harmónia Pedagógus Női Kar, valamint a Bem úti Általános Iskola Gyermekkórusa. S természetesen vendégeket is hívtak, itt volt a Komlói Munkáskórus, a budapesti Aula Kamarakórus és a testvérváros üdvözletét hozta el a chorzowi Szent Flórián Vegyeskar. A találkozó zenei üzenete június 7-én először Egerbe, az Egri Várba jutott el, ahol a lengyel kórus adott jó hangulatú koncertet. A hangverseny még aznap délután a szilvásváradi Pallavichini kastélyban folytatódott, ahol már a komlóiak és az ózdi vegyeskar is szerepelt. Este kezdődött a találkozó talán leglátványosabb része, a fáklyás felvonulás. A fellépő kórusok tagjai, kísérők, rokonok, és barátok fáklyával a kezükben, énekelve vonultak az Újváros térről a csónakázó tó partjára, ahol felcsendült a tóparti szerenád. Június 8-án délelőtt a Szent Flórián Vegyeskar az aggteleki cseppkőbarlang hangversenytermében adott koncertet, majd délután kezdetét vette a Kodály hangversenysorozat. A magyar nemzeti zenei stílus megújítójának üzenetét Pétervásárra, Borsodnádasdra, Vadnára és Kazincbarcikára vitték el a szereplők, hirdetve: a zene mindenkié! A fellépő kórusok a fesztiváltól az Ív úti római katolikus nagytemplomban búcsúztak június 9-én egy díszhangversennyel, ahol zárásként közösen elénekelték Kodály-Berzsenyi: Magyarokhoz című művét. Július 6-án szalonnasütéssel zárták az évadot a dalosok, majd augusztus 31-én már ismét énekeltek, mégpedig Farkaslyukban, ahol a Bányásznap keretében avatták fel a település felújított terét. Szeptember 22-én a Kulturális Örökség Napja tiszteletére a Kaszinó tükörtermében adtak koncertet, október 25-én pedig a Kárpátok Alapítvány támogatásával, a Táblai Általános Iskola által rendezett eseményen vettek részt, ahol elénekelték – 141

eltérve kicsit az eddig megszokottaktól – Demjén Ferenc szerzeményét, a Honfoglalás című dalt is a közönséggel együtt. Abban az évben már csak egy nagy fellépésük volt, mégpedig december 22-én, amikor karácsonyi koncertet adtak a református templomban. 2003. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján ismét szerepelt a kórus a Városi Művelődési Központban (VMK), amely ez év elején kapta új nevét, addig ugyanis Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház volt. Az év első hónapja amiatt is fontos dátum a vegyeskórus életében, mert végre sikerült a férfiakat is „felruházni”. A művelődési központ – az önkormányzattól kapott támogatást felhasználva – 10 darab öltönyt vásárolt az énekeseknek. Március 29-én az Amatőr Gálán már az új fellépő ruhában szerepelt a kórus a VMK-ban, április 4én pedig Tiszaújvárosban koncerteztek. Az Énekszó Baráti Kör meghívására látogattak el Tiszaújvárosba. A Miskolci Kamarakórus Fesztiválhoz kapcsolódva ugyanis minden esztendőben hangversenyt rendeznek a város római katolikus templomában, ahová természetesen vendégkórusokat is meghívnak. Ebben az esztendőben a házigazdákon és az ózdiakon kívül fellépett a tiszaújvárosi Római Katolikus Egyház Énekkara, a mezőcsáti Közösségi Ház Egressy Béni Vegyeskara, valamint a tiszaújvárosi Református Egyház Énekkara. Május 18-án már Miskolcon, a Rónai Művelődési Központban léptek színpadra, továbbjutottak ugyanis az Amatőr Gála szakági bemutatójára, amit e helyen rendeztek. A szakági bemutatón szintén dobogós helyen végeztek, így meghívták őket a Gála záró programjára, amit szeptemberben rendeztek a Miskolci Nemzeti Színházban. Az évadzáró szalonnasütést június 16-án tartották, s a nyári szabadság után augusztus 11-én volt az első próbájuk. Augusztus 20-án Vámosgyörkön vendégszerepeltek. A településen ugyanis 19-20-án kétnapos ünnep volt, ami a Vámosgyörki Vigasságok nevet kapta. E két napban különböző komoly és szórakoztató programok váltották egymást, felléptek országos hírű és helyi, környékbeli művészek, amatőr csoportok, köztük az Ózdi Városi Vegyeskar is. Kórusunk augusztus 20-án szerepelt a település templomában, ahol közel egy órás műsort adtak. A koncert telt ház előtt zajlott, s óriási sikerük volt a dalosoknak. Október 23-26 között ismét a lengyel testvérvárosba, Chorzowba utaztak. A testvérváros nagy múltú, 45 fős vegyeskórusa, a Lutnia akkor ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját. Ez alkalomból ünnepi hangversenyt szerveztek, melyre meghívást kapott kórusunk is. A két együttes között több éves barátság szövődött már korábban, a Lutnia 1996-ban járt először városunkban, majd következő évben az ózdiak vendégeskedtek náluk, s 1998-ban újra ők jöttek. Természetes volt tehát, hogy a jeles alkalomra is meghívták dalosainkat, akik október 23-án utaztak Chorzowba.

142

A vendéglátók csak estére várták őket, de a kórus több tagjának régi vágya volt, hogy megtekinthesse a Krakkó mellett lévő Wieliczka műemlék sóbányáját. A több mint két órás bányalátogatás valóban életre szóló élményt jelentett mindenkinek.

61. sz. kép: Wieliczka műemlék sóbányája

Élményekkel feltöltődve, de kicsit fáradtan érkeztek meg este 6 órára a szálláshelyükre, a chorzowi Prima szállóba, ahol már vacsorával várták őket. Másnap délelőtt megtekintették a Kenyér Múzeumot, ahol mindenki formázhatott saját süteményt kenyértésztából, onnan a katowicei Szent Péter és Pál templomba vitt az útjuk, ahol koncertet adtak.

62. sz. kép: A Kenyér Múzeumban

143

63. sz. kép: A fennállásának 95. évfordulóját ünnepelő Lutnia vegyeskórus

A szombat délelőtt városnézéssel telt, majd próbák következtek, készülni kellett ugyanis az esti jubileumi koncertre. Az ünnepség helyszíne a Lompy utcában található ifjúsági művelődési ház volt, amely délután öt órára zsúfolásig megtelt. Először a Lutna kórus adott több mint egy órás műsort, aztán következett az elismerések átadása. Marek Kopel polgármester kitűntetést adott át a kórus tagjainak, majd a társkórusok delegációi hozták el jókívánságaikat és ajándékaikat. Az ünnepség befejezéseként az ózdiak adtak rövid, de annál nagyobb sikerű koncertet, majd közös fogadáson vettek részt a lengyel dalosokkal. Vasárnap még egy komoly fellépés volt hátra, mégpedig a Szent Ducha római katolikus nagytemplomban, ahol hálaadó szentmisét mondtak a Lutnia fennállásának 95 éves évfordulója alkalmából.

64. sz. kép: Fellépés a Szent Ducha római katolikus nagytemplomban

144

Kórusunk a szentmise előtt és alatt is énekelt, olyan vallási ihletésű műveket, amelyek a szertartás rendjébe illeszkednek. A délután már a búcsúzkodás jegyében telt, a Mónika étteremben találkozott a két kórus, ahol ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. A 2004-es esztendő is a Magyar Kultúra Napja megünneplésével kezdődött az Ózdi Városi Vegyeskar számára. Aztán március 27-én a református templomban énekeltek Lezákné Hajdú Enikő református lelkész avatási istentiszteletén. Június 3-án a Civil Házat avatták, ott is szebbé tették az ünnepet a dalosok, s ugyanaznap – az Ózdi napok rendezvénysorozat keretében – énekeltek a Városi Könyvtárban, ahol a könyvhetet nyitották meg a Vegyeskar műsorával. Ekkor került sor az V. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál megrendezésére is. Bár az esemény nagyobb részt Kazincbarcikán, Szendrőn, Aggteleken, Egerben, Lénárddarócon zajlott, azért nekünk, Ózdiaknak is jutott belőle. A Lénárddaróci helyszín nem volt véletlen, ugyanis a kiváló zeneszerző, zenekutató, karnagy, Bárdos Lajos 105 évvel ezelőtt született a településen. Az éneklő napokon most is volt fáklyás felvonulás, a csónakázó tó partján közös éneklés és vasárnap délelőtt díszhangverseny a VMK-ban. Fellépett a Városi Gyermekkórus Csengettyű Együttese, a Bem úti Általános Iskola Gyermekkórusa, a Harmónia Pedagógus Női Kar, a szlovákiai Párkányról érkezett Liszt Ferenc Művészeti Alapiskola Stilla Pectus Női Kara, valamint az Ózdi Városi Vegyeskar és a Lutnia kórus.

65. sz. kép: Díszhangverseny a VMK-ban

145

A közös művek, az Istené az áldás, a Szellő zúg távol és az Ünnepi kánon Sapszon Ferenc, Vadász Ágnes és Daróczi Bárdos Tamás vezényletével hangzottak el. Délután a vegyeskar tagjai elbúcsúztak a lengyel és a szlovák kórusoktól, s másnap már ismét fellépő ruhát öltöttek, ugyanis énekeltek a Bem úti Általános Iskolában a korábbi karnagyukról, Vámos Józsefről elnevezett tanterem átadásán. Az évzáró bulit június 26-án tartották, s legközelebb augusztus 23-án találkoztak. Akkor is volt mire készülniük, szeptember 18-án rendezték ugyanis a VMK-ban a Nemzedékek Találkozóját, ahová a megye számos településéről, továbbá a szlovákiai Kassáról is érkeztek nyugdíjasok. A programot a BAZ Megye Nyugdíjas Szervezeteinek Érdekvédelmi Szövetsége és az Ózdi Nyugdíjas Klub szervezte. A függöny felgördülte után az Ózdi Városi Vegyeskar koncertjével vette kezdetét a megyei rendezvény. Október 8-án, az idősek hónapja alkalmából mondott ünnepi szentmisén, az Ív úti római katolikus templomban szerepeltek, majd november 27-e ismét egy nagyon fontos időpont volt a dalosok életében, ugyanis újra „minősültek”. Az Ózdi Közélet december 3-i számában így írtak erről: „Az „Éneklő Magyarország” XV. Országos Kórusminősítés 2003. és 2006. között zajlik. A minősítés elsődleges célja, hogy világosan megjelölhető feladatokat, s ezek révén értelmet adjon az amatőr kórusok rendszeres munkájának, fenntartsa a karéneklés értékes hagyományait és serkentse az együttesek szakmai színvonalának emelkedését. Hasonlóan fontos, hogy a szaporodó társadalmi szervezetek, egyesületek körében az értékteremtő és érték-őrző zenei egyesületek továbbra is helyet, s ennek következtében társadalmi megbecsülést kapjanak. Az úgynevezett hagyományos minősítés alapkövetelménye a legalább 15 perces műsor, melyben 4 különböző karakterű műnek kell szerepelnie és minimum két kíséret nélküli darabnak. Ugyancsak fontos a műsor összeállításakor, hogy a művek legalább két zenetörténeti korszakot képviseljenek. S természetesen a koncertet szakértő zsűri előtt kell megrendezni, amelynek tagjait a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége jelöli ki országos hírű művészekből, zenészekből válogatva. Mindezt a bevezetőben azért tartottam fontosnak leírni, hogy érzékelhető legyen, milyen komoly felkészülést igényel egy ilyen kórusminősítés. Természetesen mindez csak a „beugró”, hiszen ezeket a műveket tisztán, hibátlanul, művészi színvonalon elő is kell adni, ugyanis a zsűritagok ez alapján rangsorolnak, hogy a kórus bronz, ezüst, vagy arany fokozatot kaphat-e.

146

Az Ózdi Városi Vegyeskar legutóbb 2000-ben mérette meg magát, s akkor Arany diplomát kaptak. Most, négy esztendő elteltével úgy döntöttek, hogy ismét próbára teszik tudásukat. A Városi Művelődési Központ szervezésében múlt héten szombaton, délelőtt 10 órakor kezdődött a VMK színháztermében a minősítő hangverseny, ahol a három fős zsűriben helyet foglalt Sapszon Ferenc karnagy, Liszt-díjas érdemes művész, Vadász Ágnes, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének a főtitkára, továbbá Döbrössy János, az ELTE Tanítóképző Főiskolai Karának tanszékvezető tanára. A program Brezó József szavalatával kezdődött, aki Illyés Gyula Bartók című versét mondta el. Utána Pappné Szalka Magdolna, a Városi Művelődési Központ igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd fellépett a Nagy Károly zenetanár által vezetett Laurum Blockflőte Együttes. Ők több mint húsz perces, kitűnő koncertet adtak, megteremtve ezzel a program alaphangulatát, majd színpadra lépett a vegyeskórus. A dalosok hét művet adtak elő, köztük olyan komoly darabokkal, mint Mozart: Ave Verum, Gounod: Kyrie, Orlando di Lasso: Zsoldos szerenád és Petőfi-Farkas: Alkony. A zsűri elnöke, Sapszon Ferenc a koncert után a következőket mondta: júniusban az V. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztiválon hallotta a kórust, s az azóta eltelt pár hónap alatt is nagyos sokat fejlődtek. A műveket szinte kivétel nélkül magas színvonalon adták elő, így a zsűrinek ne volt nehéz dolga a döntés meghozatalában. Mindhárman, egyöntetűen az arany fokozatra tartották érdemesnek a vegyeskart. Sapszon Ferenc az erről szóló dokumentumot át is adta a színpadon Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagynak.” A díjazásról a KÓTA havi lapjában, a Zeneszóban a következő írás jelent meg: „Ózdon mindig is nagy hagyományai voltak a kórusmozgalomnak. Az egykori kohászat anyagilag is támogatta az amatőr együttesek meglétét, volt itt felnőtt színjátszás, fúvószenekar, amatőr képzőművészeti csoport, díszítőművész kör, s természetesen több kórus is működött egyszerre. Közülük a legidősebb az Ózdi Városi Vegyeskar, amely „egyenes ági utódja” az 1898ban megalakult Olvasó Egyleti Dalárdának. Tehát idén 106-évesek! A közel 40 fős csapat szép eredményekkel dicsekedhet. Volt már rádiófelvételük, 2001-ben szerepeltek a Lengyel televízióban, fennállásuk 100. évfordulójára pedig a Kanadában élő zeneszerző, Finta Gábor komponált nekik egy művet, melynek címe a „Dal öröme”. Ők énekelték továbbá először Karai Józsefnek a „Bányász élet” című művét, melyet a szerző a farkaslyuki bánya bezárásakor írt. S két alkalommal is olyan szerencsében részesültek, hogy azt a művet énekelhettek, melynek előadásán jelen volt maga a zeneszerző is. Az egyik volt a millieniumi városi ünnepségen a „Béla király a Bükkben”, amit az Ív úti nagytemplomban Szőnyi Erzsébet zeneszerző előtt adtak elő, a másik idén történt, amikor Daróci 147

Bárdos Tamás: Üszküdára című szerzeményét énekelték az ózdi Városi Művelődési Központban, ahol a nézőtéren helyet foglalt a zeneszerző is. Ez az év egyébként bővelkedett fellépésekben és sikerekben is. A fellépések között a legjelentősebb az Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál, melyet idén ötödik alkalommal rendeztek meg június 3-6 között a városban. E rangos komolyzenei eseménynek egyik házigazdája a vegyeskar, s természetesen a Városi Művelődési Központ, mint programszervező. Ez évben Bárdos Lajos születésének 105. évfordulója tiszteletére rendezték a fesztivált, melyen részt vett Daróci Bárdos Tamás zeneszerző, Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy és Vadász Ágnes a Kóta ügyvezető főtitkára is. Mint azt Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagytól és Rási Zoltán kóruselnöktől megtudtuk, a fesztivál végén, a kórusvezetőknek rendezett szakmai megbeszélésen komoly dicséretet kaptak a szakemberektől, akiket leginkább az lepett meg, hogy a négy napos program alatt a kórus mindig más művet énekelt. Nekik – mint mondták – ez nem teljesíthetetlen feladat, hiszen ha szükséges közel 100 (!) művet is el tudnak énekelni. A vegyeskar 2000-ben már kapott egyszer arany minősítést. A dalosok azonban úgy gondolták, idén is szeretnék megméretni magukat: mennyit javult, vagy ne adj Isten romlott az eltelt négy esztendő alatt a teljesítményük. A Városi Művelődési Központ és a Kóta segítségével sikerült megszervezni a minősítő hangversenyt, melynek – hagyományos minősítés lévén – alapkövetelménye a legalább 15 perces műsor. Négy különböző karakterű művet, közte minimum két kíséret nélküli darabot kellett énekelniük, s ugyancsak fontos volt a műsor összeállításakor, hogy a művek legalább két zenetörténeti korszakot képviseljenek. Természetesen mindez csak a „beugró”, hiszen a műveket tisztán, hibátlanul, művészi színvonalon elő is kell adni, ugyanis a zsűritagok ez alapján rangsorolnak, hogy a kórus bronz, ezüst, vagy arany fokozatot kaphat-e. A Városi Művelődési Központ szervezésében november 27-én, szombaton, délelőtt 10 órakor kezdődött a VMK színháztermében a minősítő hangverseny, ahol a háromfős zsűriben helyet foglalt Sapszon Ferenc karnagy, Liszt-díjas érdemes művész, Vadász Ágnes, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének a főtitkára, továbbá Döbrössy János, az ELTE Tanítóképző Főiskolai Karának tanszékvezető tanára. A program Illyés Gyula Bartók című versének elszavalásával kezdődött, utána Pappné Szalka Magdolna, a Városi Művelődési Központ igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd fellépett az ózdi Nagy Károly zenetanár által vezetett Laurum Blockflőte Együttes. Ők több mint húsz perces, kitűnő koncertet adtak, megteremtve ezzel a program alaphangulatát, majd színpadra lépett a vegyeskórus. A dalosok hét művet adtak elő, köztük olyan komoly darabokkal,

148

mint Mozart: Ave Verum, Gounod: Kyrie, Orlando di Lasso: Zsoldos szerenád és Petőfi-Farkas: Alkony. A zsűri elnöke, Sapszon Ferenc a koncert után a következőket mondta: júniusban az V. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztiválon hallotta a kórust, s az azóta eltelt pár hónap alatt is nagyos sokat fejlődtek. A műveket szinte kivétel nélkül magas színvonalon adták elő, így a zsűrinek ne volt nehéz dolga a döntés meghozatalában. Mindhárman, egyöntetűen az Arany fokozatra tartották érdemesnek a vegyeskart. Sapszon Ferenc az erről szóló dokumentumot át is adta a színpadon Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagynak.”

66. sz. kép: Minősítő hangverseny a VMK színháztermében

Abban az évben az utolsó „munkájuk” december 9-én volt, koncertet adtak ugyanis az Olvasó Egylet megalakulásának 120. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a Városi Könyvtárban. A 2005-ös esztendőben január 9-én indult a program a dalosoknak, mégpedig a Bolyki templomban, ahol a cunami áldozatainak a megsegítésére adtak segélykoncertet. Ugyancsak hasonló céllal koncerteztek január 16-án a református templomban. Március 3-án, az acélműben történt robbanás áldozatainak az emléknapján a Gyári temetőben tartottak megemlékezést, 149

ahová meghívták a Vegyeskórust is. Abban az esztendőben a tragédia 15. évfordulójára emlékeztek. Március 15-én pedig részt vettek a nemzeti ünnepünk tiszteletére szervezett ünnepségen. A zenés, irodalmi műsor szereplője volt a vegyeskórus. Április 24-én vasárnap a szent mise előtt a bolyki római katolikus templomban ismét jótékonysági koncertet tartottak, most az erdélyi Szovátán található Szent József Gyermekotthon javára.

67. sz. kép: Segélykoncert a bolyki római katolikus templomban

Ez alkalommal 73.500 forint gyűlt össze a hívek adományaiból, amit később külön busszal vittek Szovátára. A pénzadomány mellett a gyerekek kaptak még csokoládét, ajándékokat, játékokat, könyveket is a hívektől. Május 29-én a Hősök Napja alkalmából énekeltek az Ív úti római katolikus templom kertjében felállított hősi emlékműnél. Június 7-én pedig – a VII. Ózdi Napok rendezvénysorozat nyitó programján – a Palóc-Vasvár Írottkő avatásán énekeltek. A kórus a Mecénás pályázaton támogatást kapott arra, hogy a kistérség településein is terjessze a kórusművészetet. Ennek első állomása volt a domaházi falunap. A település római katolikus templomában a faluzászló megáldása után adtak koncertet, majd a szentmise után a művelődési ház udvarán felállított nagyszínpadhoz vonultak, ahol az ünnepi megnyitó után ismét a vegyeskórus műsora következett. Augusztus 20-án szereplőként részt vettek a városi ünnepség keretében, az Ifjúsági Parkban bemutatott István a király című rockopera bemutatóján. Az előadás óriási sikert aratott. A több ezer fős közönség hosszú vastapssal hálálta meg az amatőr művészek profikat is megszégyenítő 150

előadását. Az előadást a Beszterczey Alapfokú Művészetoktatási Intézmény diákjai, tanárai, kísérő zenekara, továbbá ózdi fiatalok és a vegyeskórus mutatta be. A kistérségi szereplések következő állomása Kissikátor volt, mégpedig szeptember 18-án, ahol a koncertet ugyancsak összekötötték helyi ünnepi eseménnyel. Ezen a napon szabadtéri ünnepi szentmise keretében szentelték fel az új faluközpontban megépült harangtornyot. Az Ózdi Városi Vegyeskar a szentmise elején és végén is nagysikerű koncertet adott. Október 20-án az idősek napját ünnepelték a nyugdíjas klubban, december 16-án pedig a Városi Művelődési Központ színháztermében adtak közös karácsonyi koncertet a zeneiskolai tanáraival és növendékeivel. Az év záró szereplésére Borsodnádasdon került sor a kistérségi támogatást felhasználva. A gyártelepi katolikus templomban az esti szentmise keretében énekeltek. 2006. január 23-án a Magyar Kultúra apja alkalmából rendezett gálán a vegyeskar ismét ott volt és énekeltek. Aztán február 8-án a VMK színházterében is bemutatták – mégpedig aznap három alkalommal is – az István a királyt. Az előadások mindegyike telt házzal ment. Abban az évben nem volt sok szereplésük, az év a csapatépítés jegyében telt, új tagokat toboroztak, új műveket tanultak. A közönség elé csak december 22-én álltak ki újból, a VMK színháztermében, ahol – mint az előző esztendőben – karácsonyi koncertet adtak. A koncertre minden komolyzene iránt érdeklődő eljöhetett, belépődíjat nem kellett fizetni. 2007. január 15-én „Vass Tibor: Anekdoták és történetek az ózdi gyár dolgozóinak életéből” című könyvének az ünnepélyes bemutatóján énekelt a vegyeskar a VMK kiállító termében. Aztán a Magyar Kultúra Napján ismét a VMK-ban léptek fel, s március 15-én az ünnepi műsorban is szerepet kaptak.

68. sz. kép: A kórus a március 15-i fellépés után

151

Április 26-án Kazincbarcikára hívták őket, ahol egy – elsősorban ifjúsági kórusok számára rendezett – szakmai seregszemle volt, sőt több kórus minősült is ezen a napon. Az ózdiak – a zsűri szerint is – professzionális szinten teljesítettek.

69. sz. kép: A kazincbarcikai koncert

Június 15-én stúdiófelvétel készült a vegyeskórussal, melynek során négy művet rögzítettek hangszalagra. Utána legközelebb június 28-án utaztak, mégpedig Jászberénybe egy kórustalálkozóra, aztán következett a nyári szünet, s augusztus 24-én egy újabb fellépés, mégpedig karnagyuk, Nagy Károlyné Dobó Katalin szülőfalujában, Kállósemjénben.

70. sz. kép: Hangverseny Kállósemjénben

152

Erről a fellépésükről a következőt írta az Ózdi Közélet: „Kállósemjén nagyközség Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nyíregyházától 23 kilométerre található. Ma 4100-an lakják. A településen az elmúlt héten szombaton tartották – immár 11. alkalommal – a falunapot, melynek előestéjén egy komolyzenei koncertre invitálták a lakosságot a római katolikus templomba. A hangversenyt az Ózdi Városi Vegyeskar adta. – Kállósemjén a szülőfalum – meséli Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy. – Nagy Béla polgármester pedig nyolc évig osztálytársam volt az általános iskolában. Pár hónappal ezelőtt felhívott, hogy amennyiben meghívnak, s kifizetik az utazási költséget, hajlandóak vagyunk-e énekelni a település római katolikus templomában. Természetesen örömmel mondtam igent, hiszen mindig öröm hazatérni a szülőfalumba, s nekem nagy büszkeség, ha az általam vezetett kórussal térhetek vissza abba a templomba, ahová öcsémmel gyermekkorunkban minden vasárnap eljártunk. A közel egy órás koncertre nagyon sokan kíváncsiak voltak Kállósemjénben, a templom padsorai megteltek érdeklődőkkel, de nem hiányoztak a karnagy rokonai, egykori tanárai, iskolatársai sem. A jó hangulatú előadást, a művek színvonalas tolmácsolását vastapssal köszönte meg a közönség, s még indulás előtt egy jó vacsorára is meghívták a dalosokat. A polgármester pedig úgy köszönt el tőlük: jövőre ismét számítanak az ózdi kórus szereplésére a 12. Kállósemjéni falunap előestéjén.” Ezt követően bélyegkiállítás megnyitóra voltak hivatalosak a VMK-ba. A kórus elnöke, Rási Zoltán egyik vezetője a bélyeggyűjtő szakkörnek is, akik pályázaton nyert támogatásból bélyegbemutatókat rendeztek abban az évben a VMK-ban és a város több általános iskolájában. Ennek nyitó programjára hívták meg a kórust énekelni. Nem sokkal később egykori karnagyuk, s jelenleg is aktív tagjuk, Korényi Lajos nyugalmazott zeneiskolai igazgató könyvbemutatóján léptek fel. A bemutató szeptember 24-én volt a VMK-ban. Korényi Lajos „Zenei élet Ózdon” című munkája nem csak a zeneiskola ötven éves történetét követi végig, hanem az előzményekről is szól, arról az időszakról, amikor még Ózd csak falu volt, s a vasgyár idetelepültével elindul a fejlődés minden területen. Szeptember 29-én Putnokra invitálták a dalosokat. Az eseményről ez olvasható a helyi lapban: „A Putnoki Női Kórus idén ünnepli fennállásának 15 éves évfordulóját. E jeles jubileum alkalmából az elmúlt héten, szombaton a Putnoki Bányász Művelődési központban kórustalálkozót tartottak. Az ünnepi eseményre meghívást kapott az Ózdi Városi Vegyeskar is, akik közel 15 perces műsorukban hét művet adtak elő. Az ózdi dalosok mellett részt vett

153

még a kórustalálkozón két együttes Sátoraljaújhelyből, egy Boldváról, továbbá az ünnepeltek mellett még egy egyházi kórus Putnokról. Az Ózdi Városi Vegyeskar a szakemberek és a közönség véleménye szerint is magas művészi színvonalon adta elő műsorát. Ez persze nem véletlen, hiszen mostanában nagyon sok alkalmuk van a közös éneklésre. A heti két próba mellett szinte minden hónapra jut legalább egy fellépésük. Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagytól tudjuk, hogy a kórustalálkozó végén az ünnepelt női kar vezetője Tamás Barnabástól, Putnok Város polgármesterétől átvett egy vándorserleget, melyet most egy évig ők őriznek, s azt követően ahhoz a kórushoz kerül, aki a következő találkozó házigazdája lesz. Vegyeskarunk jövőre ünnepli 110. születésnapját, tehát elképzelhető, hogy az erre az alkalomra tervezett ünnepség és dalostalálkozó miatt mi őrizzük majd egy esztendeig a vándorserleget.” Ezután a kórus 110 éves történetének egyik legnagyobb eseménye következett, a III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztivál, ahová az ózdi dalosok is meghívást kaptak. A helyi lapban erről szóló tudósításból szinte mindent megtudhatnak az érdeklődők. Íme: „Az Ózdi Városi Vegyeskar e-mail címére idén április 20-án érkezett egy levél a Varsói Líra Kórus Társaság elnökének, Maciej Przerwának az aláírásával. A levél egy meghívó volt, amelyben a november 9-11. között megrendezésre kerülő III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztiválra invitálják az ózdi dalosokat. Ugyanakkor megérkezett a felhívás teljes szövege is angol nyelven, melyből a fordítás után kiderült, hogy e fesztiválon való részvételnek komoly feltételei vannak. Először is 100 euró regisztrációs díj, az utazási és szállásköltségek megfizetése, s egy hangfelvétel, amely egy évnél nem régebbi. E mellett előírták, hogy a 15 perces műsorban szerepelnie kell egy szakrális dalnak, egy népdalnak, vagy népi ihletésű műnek, egy 20. századi zeneszerző művének és végül egy szabadon választott zenei alkotásnak. Már a meghívás is nagy megtiszteltetés volt a jövőre 110 éves fennállását ünneplő vegyeskarnak, de a jelentkezés előtt – amelynek végső határideje június 30. volt – jó néhány nyitott kérdést kellett tisztázni. Először is a kért stúdiófelvétel elkészítése történt meg, majd Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy összeállította – a megadott paraméterek alapján – az elénekelendő művek listáját. Ez követően a költségek megteremtése volt a fő – és talán a legnagyobb – feladat. A 100 eurót, a hangfelvétel költségeit és az utasbiztosítás 154

díját vállalta a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház a Közösségért Alapítvány, s minden kórustag, egyenlő arányban, saját erőből is befizetett a közösbe. Több százezer forint azonban még mindig hiányzott. Ekkor Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy és Rási Zoltán kóruselnök felkereste Benedek Mihály polgármestert, aki nem mondott nemet, megígérte, hogy segít, hiszen a városnak is jó, ha egy ilyen rangos nemzetközi zenei megmérettetésen az ózdiak is ott lehetnek. A feltételek tehát megteremtődtek, a vegyeskar és a Városi Művelődési Központ (ma Ózdi Művelődési Intézmények), mint fenntartó döntött: jelentkeznek. S utána jött az izgalmakkal teli 30 nap, ugyanis július végére ígérték a szervezők, hogy jeleznek: a leadott anyagok alapján a kórus képes-e teljesíteni az általuk elvárt színvonalat. Sikerült! Július végén megjött a levél: az Ózdi Városi Vegyeskart kvalifikálták az „A” – felnőtt vegyeskar – kategóriába. A hátralévő hetek a felkészülés jegyében teltek, heti két alkalommal próba, ahol nem csak a négy versenyművet próbálták, hanem azokat a műveket is, amellyel egy 50 perces templomi koncertre „nevezhetnek” a fesztivál idején. Ez ugyan nem volt kötelező, de mint lehetőséget, a szervezők felajánlották, s az ózdi dalosok ezt sem kívánták kihagyni. November 9-én pénteken reggel hatkor indult a csapat és a kísérők, összesen 38 fő. Este fél kilenckor érkeztek meg a Lengyel fővárosba, ahol a szállásfoglalás és a vacsora után mindenki gyorsan nyugovóra tért, hiszen másnap volt a nagynap. Délelőtt még egy gyors próbát tartottak, majd délében már a varsói zeneakadémián megtörtént a regisztráció. Nyolc ország huszonhárom kórusa jött el, hogy megméresse magát e nemzetközi porondon. Magyarországot az ózdiak mellett még egy együttes, a kecskeméti Aurin leánykar képviselte. Összesen négy kategóriában – felnőtt és ifjúsági vegyes kórusok, azonos nemű kórusok és ifjúsági, azonos nemű kórusok – versengtek. Először a felnőtt vegyeskarok léptek színpadra, összesen kilencen. Mielőtt azonban a dalok felhangzottak volna, a levezető elnök bemutatta az öttagú zsűrit, köztük két lengyel, egy osztrák, egy angol és egy olasz zeneprofesszort. A szakmai hozzáértés a nemzetköziségből adódó elfogulatlanság tehát biztosított volt. Az együttesek kivétel nélkül magas színvonalon teljesítettek. Az Ózdi Városi Vegyeskar Bárdos Lajos: Tiszai Dallamok, Farkas Ferenc: Alkony, Kodály Zoltán :Esti dal és Charles Gounod: Kyrie című művével lépett színpadra. A kiváló előadásukat nagy tapssal köszönte meg a zeneakadémia koncerttermét zsúfolásig megtöltő közönség.

155

71. sz. kép: A III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztiválon

Ők aznap a többieket már nem tudták meghallgatni, ugyanis indultak a Varsó egyik peremkerületében lévő Szent Erzsébet templomba, ahol nagy szeretettel fogadták őket, és vastapssal jutalmazták a koncertjüket.

72. sz. kép: A III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztiválon résztvevő csoport

156

Másnap, a gálán és eredményhirdetésen derült ki, hogy igen magasra tették a mércét a szervezők és a résztvevő az ózdiak eddigi önmagukat is túlszárnyaló jó szereplése sem volt elég a díjazáshoz. A kategóriájukban a libanoni Fayha kórus bizonyult a legjobbnak. Született azonban magyar siker, amelynek az ózdiak is nagyon örültek, a kecskeméti lányok ugyanis megnyerték az egynemű ifjúsági kórusok kategóriájában az elsőnek járó arany lantot. A végső mérleg azonban a résztvevők, a szakemberek és a szervezők szerint is pozitív, hiszen az, hogy egy ilyen rangos nemzetközi versenyre egyáltalán meghívták az ózdi dalosokat, s a varsói zeneakadémia színpadán szerepelhettek, már komoly rang, s jó ajánlólevél a későbbiekre.” A varsói fesztiválon a következő volt a kórus összeállítása: Nagy Károlyné Dobó Katalin Mogyorós Jánosné Hevesi Imréné Bellér László Pripelszki Győzőné Huszanyicza Tamás Bordásné Fábián Katalin Rási Zoltán Korényi Lajos Csikai Sándor Rási Zoltánné Kovács Gyuláné Csikainé Mihalik Éva Szabó Antalné Magyar Gyula Dubovinszky Gáborné Szabó László Magyar Gyuláné Füredi István Szepsik Ágnes Márkus Sándor Füredi Istvánné Ungvári Jenőné Márton Szabina Hamvas Rita Mészárosné Tóth Mária Vámos Tamás Henyecz Erzsébet Elkísérte őket az ünnepi eseményre Tóth Veronika, a Polgármesteri Hivatal Művelődési és Sport Ügyosztályának a közművelődési szakreferense, Pappné Szalka Magdolna, az Ózdi Művelődési Intézmények igazgatója, Kocsik László kulturális menedzser, Ottenberger Istvánné művelődésszervező, s az Ózdi Városi Televízió két munkatársa, Kovács Krisztina és ifj. Rási Zoltán, akik több mint fél órás úti filmet készítettek a fellépésről. A filmet az ÓVTV többször be is mutatta. A vegyeskarnak az elmúlt esztendőben már csak egy fellépése maradt, a karácsonyi koncert, amit már a felújított Olvasó színháztermében tartottak meg a zeneiskolásokkal és a fúvószenekarral közösen. Az Olvasó felújításával régi vágyuk valósult meg az ózdiaknak. A Lakóhelyünk Ózd 16. számában így írt erről Pappné Szalka Magdolna, az Ózdi Művelődési Intézmények igazgatója: „Közeledve megépítésének 100. évfordulójához, újra régi fényében az Olvasó. Talán szerénytelenség nélkül is kijelenthető, a térség legszebb, legpatinásabb kulturális központjaként szolgálhatja újra az ózdiak, az ózdi kistérség, netán a távolabb élők kultúra iránt érdeklődő közönségét is. Sok-sok nehézség legyőzése, eldöntendő kérdések, feladatok, döntések sokasága eredményezhette, hogy újra együtt örülhessünk. S persze voltak – bár 157

kevesen –, akiket a kétkedés sokáig kísértett: szabad-e, érdemes-e a felújításba ennyi pénzt beleölni, vajon hiábavaló lesz-e a megújított épület, a szép külsőhöz társul-e majd megfelelő belső tartalom, milyen kínálatot nyújthat majd az intézmény, s lesz-e érdeklődő publikuma. 2006. őszén a Városi Művelődési Központ az Olvasó kezelő szerveként adta át az épületet, mint munkaterületet, a kivitelezés jogát elnyert FK Raszter Építő Zrt. részére. Lebonyolító cégként az Archinvest 97 Kft közreműködött. A rekonstrukció építészeti tervezése a Hadas Műterem Kft. részéről Rudolf Mihály vezetőtervező irányításával történt, aki igényességgel, elhivatottsággal kutatta a múltat, tisztelegve Marschalkó Béla építész eredeti elképzelései iránt. A tervezés és kivitelezés folyamatos egyeztetést igényel minden úgynevezett hétköznapi esetben is, ám jelen esetben sok egyéb, menetközben adódó kérdéskör nehezítette a helyzetet: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) jegyzékén több építészeti örökségünkkel együtt műemlékké nyilvánította az Olvasót is, ez még szigorúbb előírásokat, és a KÖH-hel történő folyamatos egyeztetést, engedélyeztetést igényelt. Másrészt túl sokáig állt az épület lakatlanul, fűtetlenül, állagát tekintve hihetetlenül lepusztult állapotot mutatott a munkálatok megkezdésére. A város vezetése többször is napirendjére kellett hogy tűzze az Olvasó kapcsán felmerült problémaköröket, nemkülönben újabb és újabb pénzügyi finanszírozás biztosítása céljából. Anyagilag is sokat áldozott a város. A kormánytól a felújításra elnyert címzett támogatás 320 millió forintját önrészként először 50, majd 100 millió forinttal egészítette ki, így közel félmilliárd forintos beruházással valósulhatott meg a jelenlegi állapot.

73. sz. kép: Az Olvasó épülete

158

74. sz. kép: Az Olvasó főbejárata

2007. júniusában került sor a műszaki átadásra. A felújítást követő első esemény augusztus 28-án a város és az ózdi kistérség pedagógusainak tanévnyitó konferenciája volt, vendége Hiller István kulturális miniszter. A szándékon kívül talán sorsszerű is egyben, hogy a pedagógusok lehettek első látogatóink, hiszen tudjuk mindannyian: az oktatás és a kulturális ágazat elválaszthatatlan egysége, összhangja, együtt gondolkodása és közös tevékenysége elengedhetetlen a felnövekvő nemzedék jövőjét illetően.

75. sz. kép: Dr. Hiller István kulturális miniszter és Benedek Mihály polgármester az átadáson átvágja a nemzeti színű szalagot

159

2007. sok tekintetben sorsfordító év a város kulturális életében, a Képviselőtestület több jelentős döntést meghozó határozatot is elfogadott. Májusban Ózd város kulturális koncepcióját, mely 2007-2013 közötti időszak célkitűzéseit, prioritásait fogalmazza meg. Majd 2007. június 30. hatállyal, mint önálló költségvetési szerveket megszüntette a Városi Művelődési Központot, a Városi Könyvtárat és a Városi Múzeumot. Munkajogi jogutódlással 2007. július 1-vel Ózdi Művelődési Intézmények (ÓMI) néven megalapította önálló költségvetési szervként új intézményét. Székhelye a patinásan felújított műemlék épület, az Olvasó gyönyörű tereivel, próbatermeivel, technikai felszereltségével kulturális tevékenységünkhöz méltó környezetet és megfelelő szakmai hátteret biztosít. Az ÓMI intézmény-egységei az ÓMI Városi Művelődési Központ, ÓMI Városi Könyvtár, ÓMI Városi Múzeum. Gazdálkodásuk közös, önálló szakmai kompetenciával rendelkeznek. Az intézmény közművelődési és közgyűjteményi feladatellátása Ózd város közigazgatási területére, és az ózdi kistérségre terjed ki. Mindeközben mi, az intézmény munkatársai folyamatosan az átköltözést, a szolgáltatások minél gyorsabban történő áttelepítését tervezgettük. Szinte egyik hétről a másikra, szüneteltetés nélkül folytathatta mindenki tevékenységét az új helyen. S persze a csodálatosan felújított épület egy gyönyörű menyasszonyként várta, hogy felöltöztessék, azaz hogy az önkormányzat által rendelkezésünkre bocsátott pénzeszközök felhasználásával a funkcióknak megfelelően berendezzük a tereket. A műemlék épület belsőépítészetének kialakítása szintén KÖH-engedélyes, így a pénzügyi kereteken belül ennek figyelembevételével történhetett a beszerzés. Ruhatár, információs pult, tánctermi székek, asztalok… Elsődleges célunk volt, hogy a közönség által használt belső terek kialakítása történjen meg a lehető legteljesebb körben. Ugyanakkor a szép menyasszony az irodákban sem kaphatta meg a korábbi helyünkön használt, s meglehetősen elhasználódott, kopott bútorzatot. Október 23-án fogadtuk első alkalommal a nagyközönséget, ekkor kezdtük meg életünket az Olvasóban. E nap felejthetetlen élmény mindannyiunk

160

számára. Mi szervezők az első próbaüzemét élhettük meg boldogan, ugyanakkor szorongásokkal… S biztos, hogy felejthetetlen emlék a vendégek számára is az ekkor látott Experidance Tánctársulat Ezeregyév c. kitűnő történelmi tánc-showja. Az élmény mellett persze jelen volt az öröm, a büszkeség, jó volt ózdinak lenni. Azóta számtalan teltházas felnőtt- és gyerekszínházi előadás, ünnepi események, komolyzenei hangverseny, karácsonyi koncert, néptánc gála otthona volt a színházterem. Októbertől folyamatosan vették birtokba a házat az alkotó- és előadóművészeti közösségek is. S azóta folyamatosan szépül a ház. A piktogramok, a tánctermi gyönyörű függönyök, az e sorok írása közben leszállított néhány pamlag a táncterembe, s a legközelebbi színházi előadás alkalmával már a képzőművészeti alkotásnak is beillő üvegtető fölötti elektromos új árnyékoló is üzemképes állapotba kerül. A színházterem színpad felé eső két oszloppillére a Nemzeti Kulturális Alap pályázati támogatásából és önkormányzati önerőből az eredeti népi szecessziós díszítőfestés már elkészült, tavasszal a restaurátorok a főbejárat fölötti két faltükör ál-sgraffitojának rekonsrukcióját kezdik meg. Sok még az előttünk álló feladat, mely szépíti, komfortosabbá teszi a házat. S persze a tartalmi munkát tekintve is folyamatos a kínálat bővülése. A címzett támogatás elnyeréséhez készített pályázati dokumentáció hasznosítási tervében ez állt: a város ma kiemelt feladatként kezeli a kulturális élet erősítését, mely csak egy többfunkciós művelődési központ kialakításával, egyfajta regionális szellemi bázis kialakítása révén képzelhető el, mely a hagyományos értelemben vett közművelődési feladatok ellátása mellett egyszerre művelődési központ, befogadó színház, ifjúsági ház, konferencia központ. Közösségi színtér, melyben helyet kapnak az alkotó művészeti közösségek, a civil szervezetek, ahol méltó helye van a városi, társadalmi és politikai ünnepségeknek, a lehető legteljesebb körben szolgál minden réteget és korosztályt. Az Olvasó kulturális intézményként történő visszaállításával erősödött az a tendencia, miszerint a kulturális intézmény a város közéleti centruma, az információ szerzés fő bázisa, az oktatás hatékony segítője, a művelődés, a továbbképzés, a rekreáció egyik alapintézménye, kistérségi kulturális, szellemi központ.

161

Minden döntésünknél fentiekben megfogalmazottak irányítanak minket. Reméljük, hogy a kulturális intézményként korábbiakban 80 éven keresztül szolgáló Olvasónak nem csak múltja, de jelene és jövője is emlékezetes maradhat. Mi mintha mindig itt dolgoztunk volna. Miénk a legszebb munkahely, miénk a legnagyobb öröm, amikor délutánonként más-más hangok szűrődnek ki a próbatermekből, amikor tapsra emeli kezét a közönség, amikor arcuk sugárzását látjuk a betérő gyerekeknek és felnőtteknek. Szeretjük az Olvasót mi, akik invitáljuk Önöket napról-napra. S tapasztalataink szerint szeretik Önök, mert mondják, mert látjuk, érezzük az Önök szeretetét, örömét, boldogságát, hogy újra otthonuknak érezhetik Mert ez az Önök otthona. Önök és gyermekeik nélkül minden hiábavaló. A gyönyörű menyasszony díszes ruhába öltözött, de csak az ember képes életet varázsolni, pezsgő kulturális életet teremteni benne.” Idén pedig minden a jubileumi felkészülés jegyében telt és telik a vegyeskar számára. A szokásos januári fellépés a Magyar Kultúra Napja alkalmából most sem maradt természetesen el, de ez alkalommal már az is új helyen, az Olvasó tánctermében zajlott. Természetesen sok felkérésük volt, ők azonban úgy gondolták, a legfontosabb, hogy a 110. születésnap jól sikerüljön. Érdemes még megemlíteni, hogy hívták őket az Egyesült Királyságba, Wales-be ahol Golden Nightingale Festival címmel nemzetközi kórusfesztivált tartanak, de a dalosoknak a saját ünnepük idén fontosabb volt. E kötet megírásakor még csak remélhetjük, hogy minden a legjobban sikerül majd az ünnepen, hiszen a tervek között szerepel egy kiállítás megnyitása a kórus 110 éves történetének emlékeiből, e könyvnek az ünnepélyes bemutatója, s természetesen egy ünnepi hangverseny, amelynek az ózdi kóruson kívül már egy biztos résztvevője van, mégpedig a testvérváros, Chorzow vegyeskara, a Lutnia, akiket ők is köszöntöttek a 95. születésnapjukon annak idején. Mi kívülállók, akik e könyv segítségével remélhetőleg többet megtudhattunk a nagy múltú együttes eseménydús életéről, egy dolgot merünk bizton állítani: jó, hogy ők vannak nekünk, jó, hogy önzetlenségből, saját szabadidejüket feláldozva életben tartják városunkban a kórusművészetet, s jó, hogy elviszik Ózd pozitív hírét más városokba, megyékbe, s az országhatáron kívülre is. Köszönet ezért nekik, s jókívánságként csak annyi: Isten éltesse őket legalább még 110 esztendeig!

162

76. sz. kép: Karácsonyi koncert a felújított Olvasó színháztermében

163

Válogatás a Vegyeskar repertoár gyűjteményéből

Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Kodály Zoltán Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Bárdos Lajos Mozart Mozart Mozart Mozart Liszt Ferenc Liszt Ferenc Hassler Hassler Hassler Shumann Shumann Praetorius Farkas-Petőfi Pittoni Csajkovszkij Svesnyikov Händel Verdi Verdi

164

Szép énekszó múzsája Adventi ének Jelige Esti dal Mátrai képek Kállai kettős Ének Szt. István királyhoz Stabat Mater Nagyszalontai köszöntő Túrót eszik Régi táncdal Tábortűznél Nemzeti fény Bátorság ad erőt Este van már Erkel Szózata Tiszai dallamok Dana-dana Széles a Duna Ave verum Drága szempár Távol vagy Telehordó Ave Maria Magyar ünnepi dal Ünnepre jöttünk Két szemednek rabja Szállok a szelek szárnyán Cigány élet John Anderson Csengő hangú Alkony Boldog aki énekel A bérc Künn a réten Szárnyaljon vígdalunk Nabuckó Rabszolga kórus Trubadur Cigány kórus

Certon Piaci pletyka Friderici Baráti kör Néger spirituálé My lord Néger spirituálé Zúgj hullám Jerome Kern Zúg a folyó Giardini Éljen minden bájos szép nő Arcadelt Ave Maria Palestrina Drága fény Ismeretlen Tavaszköszöntő Ismeretlen Ó francia táncdal Ismeretlen Kék ibolyácska Ismeretlen A szép Grizélidisz Balázs Árpád Pohárköszöntő Orff O di et amo Szervánszky Kicsapott a folyó Bach Már nyugosznak Donáti Kotkodács Donáti Hej, fel a táncra Karai Bányászélet Brahms Holdfényes éj Brahms Síró éji csend Lully Táncdal Daróci-Bárdos Üszküdara Beethoven Tavaszi ének Weber Macskák Gounod Kyrie Gounod Laudate Dominum Sikorszki Mazurka Handel Canti corum Gorczycki Gaude Mate Polonia Finta Gábor A dal öröme Szőnyi Erzsébet Béla király a Bükkben F. Gruber Csendes éj F. Gruber Ó, hű fenyő Bartók Béla 4 szlovák népdal Járdányi Pál Árva madár

165

166

Karnagyok 1. Scherffel Lajos 2. Halász Ferenc 3. Hanuszik Antal

1898 – 1900 1900 – 1901

12. Falvai Sándor 13. Korényi Lajos

1901 – 1913 1917 – 1925

4. Joób Sándor 1913 – 1915 5. Becht Ernő Gyula 1915 – 1916

1953 – 1954 1954 – 1956 1962 – 1975

14. Vámos József 1956 – 1962 1977 – 1997

,

7. Szedlák Gábor 1925 – 1942

16. Antalné Simon Éva 1975 – 1977

8. Szíjjártó János 1942 – 1944 9. Parizek Ferenc 1944 – 1945 18. Nagy Károlyné Dobó Katalin 1997 –

10. Riszner Zoltán 1946 – 1952 11. Dóbisz István 1952 – 1953

167

A kórus névsora 1898. Scherffel Lajos karnagy Árvai József Dovola Gusztáv Dovola József Gáll János Hanuszik Antal Hercsik János Holló Ferenc Kiszely János

Lenkei József Lőcsös István Luczák Daniel Luczák Dezső Luczák István Parcz József Peták János Pollák József

Pollák Lajos Rubint Ferenc Schweichbacher Gusztáv Szajkó Antal Tarnai Árpád Tersánszky István

1901. Hanuszik Antal karnagy Ákos János Árvai Ferenc Babusák Mihály Borsos István Démuth Andor Démuth József Hercsik János Héthy Gusztáv Kacsmarik Andor Kapitány Sándor

Krobat Pál Kubancsik Károly Lenkei József Luczák Dániel Luczák István Lukács Béla Mauks Julianna Mauks Mária Mazura Julianna Simon Lajos

Sinkovics József Skarupka István Sturman Pál Szepesi Béla Tóth Árpád Tóth Etelka Varga Mária Viletel István Zalczer Ida

1928. Szedlák Gábor karnagy Márton Lajos Barta Béla Valuch Ignác Babella János Fógli János Krokavecz Samu Pindroch Ferenc Ivák Lajos Galovits József Postajner Károly Boros Viktor Hellebrandt Imre Simon Lajos Pukk József Démuth Pál Bovics János Benyhe Sándor Horanyecz József

Luczák Dezső Tiderenczel Rezső Viczián Zoltán Derencsényi Béla Dóbisz Andor Ivák László Zachar Pál Valkó László Lapsánszky István Tóth Árpád Sturman Pál Rubint István Orbán László Csuhán József Fógli Ferenc Rembeczky János Kiszely Gyula Mauks Pál

Héthy Gusztáv Démuth József Leopold László Klein Béla Paizs Gyula Nagy Géza Bidlek Lajos Bíró Samu Juhász István Rónai Tivadar Vincze Ferenc Mailinger Gyula Kósik Pál Petykó Rezső Zsemlényi Gyula Styaszni Samu Nagy Marczi András

168

1930. Szedlák Gábor karnagy Babella János Benyhe Sándor Bidlek Lajos Boros László Boros Viktor Bovics János Bulla Ernő Cser József Csuhán József Démuth József Démuth Pá Derencsényi Béla Dóbisz Andor Drevota István Farkas László Fógl János Fógl László Galovics József Gödrich Géza Gönci Gyula Héthy Gusztáv

Hlavács Samu Hovanecz József Idősb Juhász István Ifj. Juhász István Ivák Lajos Ivák László Klein Béla Klein Ferenc Kosik Pált Kundrák László Lapsánszky István Leopold László Lucák Dezső Majoros László Makár Elemér Mauks Pál Meilinger Gyula Mihályi Lajos Misuta Zoltán Nagy Géza Nagymarci András

1948. június 27. Az Olvasóegyleti Dalárda működő tagjai: (férfi- és vegyeskarok) Karnagy: Riszner Zoltán, helyettes karnagy Korényi Lajos Ács János (12) Hámori Béla (23) Babella János (23) Horváth János (11) Babik Árpád (13) Ivák Dezső (13) Bartók István (3) Ivák Lajos (30) Bató István (20) Ivák László (23) Bélák Gyula (20) Jancsi József (25) Bianki Béla (32) Javorcsik József (9) Boros László (21) Koháry Endre (16) Borsos István (12) Lőw Jenő (8) Csépányi Sándor (1) Majoros János (21) Csuhány József (24) Makár Elemér (20) Dérencsényi Béla (23) Mauks Pál (26) Dédesi István (23) Mészáros József (20) Dolák Pál (20) Oláh László (8) Fonó Sándor (13) Orbán László (26) Fogli János (23) Paizs Gyula (22) Galovics József (23) Papp Lajos (20) Gutyán Mihály (17) Pogonyi Károly (23)

Orbán László Paizs Gyula Petykó Rezső Postajner Jánosnak Rembetzki János Rónai Tivadar Rubint Dezső Simon Lajos Stiasznyi Samu Szekanec Lajos Szűcs Károly Tiderencel Rezső Tóth Árpád Valkó László Valuch Ignácz Vince Antal Zachár Pál Zejácz János Zsemlényi Gyula

Pribelszky József (2) Rembeczky Antal (10) Rembeczky János (28) Rubint Dezső (20) Saffarik Zoltán (10) Sebők Jenő (1) Szántó István (1) Szászi Kovács Pál (20) Szekanecz Lajos (22) Szily Béla (9) Tábori László (1) Török Sándor (16) Valuch Ignác (24) Váradi Zoltán (1) Vizdák Kálmán (11) Vojtkó Gyula (22) Zigány Gyula (10) Zsemlényi Gyula (27)

169

Babella Jánosné Kiss Ilona Rubint Dezsőné Babik Árpádné Kochné Vámos Gizi Saffarik Zoltánné Blaskovits Margit Kondás Lili Stitniczky Edit Buró Julianna Körtvély Jánosné Tábori Lászlóné Csampisz Dóra Laza Valéria Török Sándorné Csengő Erzsébet Makó Béláné Turányi Zelma Dalmai Éva Medve Erzsébet Vámos Olga Endrésikné Bódi Eta Mertusz Andrásné Váradi Zoltánné Facskó Jenőné Németh lstvánné Vereskeőy Erika Farkas Zoltánné Nullász Józsefné Vereskeőy Ilona Ivák Dezsőné Richtarcsik Jolán Wenzel Ernőné Kassai Istvánné Riszner Zoltánné Zigány Gyuláné A férfiak neve után álló szám az igazolt összes daloséveket jelenti. 1957. Vámos József karnagy Aradi János Bach Borbála Bartók József Blaskovics Ferencné Bolytos Zoltán Cimmer Miklós Csirmaz Antal Demjén István Filepp Gyula Grédula István Guttyán Mihály Harmati Lászlóné Homoly Gyuláné Huszti Katalin Ivacs József Juhász Gábor

Juhász Margit Juhász Sarolta Juhász Zoltán Kochan Arnold kar-elnök Kochan Arnoldné Kochan Viktória Kolossy Gábor Lux Erzsébet Mellik László Mezei Anna Mikola Béla Molnár Imre Molnár Imréné Nyulász Józsefné Óvári Ilona Papp Lajos

Saffarik József Saffarik Zoltán Saffarik Zoltánné Sáffi Ferenc Szabó Klára Szárai Lajosné Szászi Ibolya Szögi Mihályné Tamás István Tóth Pál Vámos Józsefné Varga Ignác Varján Tibor Vincze Olivér

1968. Korényi Lajos karnagy, Cs Kőry Erzsébet állandó zongora-kísérő Aradi János Fábián Katalin Hercsik Sándor Bartók József Farkas Margit Hercsik Sándorné Békési Lajos Fehér Csaba Jósvai Erika Benedek Ibolya Fehér Csabáné Kakuk Mihályné Bódi Erzsébet Filep Gyula Kormos Elemér Bódi Mária Fuchs Györgyné Kovács Éva Bulyák Katalin Furgya Edit Kovács Sándor Csirmaz Antal Gutyán Mihály Lakatos Péterné Demjén István Hajtó Katalin Molnár Imre Duzsik Lászlóné Henyecz Erzsébet Molnár Imréné

170

Papp Lajos Sáfi Ferenc Stefán Győzőné Szilasy Béláné

Szily Béla Szily Tamás Tamás István Török Sándor

Váradi József Varga Ignác

1971. Korényi Lajos karnagy Aradi János Bartók Jószef Békési Lajos Berecki Ilona Birki János Csirmaz Antal Demjén István Filep Gyula Fuchs Györgyné Furgya Edit Galambosi Katalin Galambosi Mária Gutyán Mihály Hercsi k Sándorné Hercsik Sándor Juhász Margit

Kalmár Eleonóra Kelemen Erzsébet Kormos Elemér Kósa Márta Koszta Anna Koszta Katalin Kovács Margit Lakatos Péter Lakatos Péterné Lipárdi Gyula Mács Teréz Molnár Imre Oláh Miklós Paládi Melinda Papp Lajos Smigol miklósné

Stefán Győzőné Száraz Edit Száraz Lajosné Szily Béla Szily Béláné Szily Tamás Tamás István Tersánszki Attila Tóth Mária Török Sándor Utasi Bertalan Váradi József Varga Ignác Varga Mária Zámbó Katalin

1982. december 22. Kodály emlékhangverseny - Budapest Sportcsarnok Vámos József karnagy Bellérné Szepsik Ágnes Marosrétiné ifj. Rási Zoltán Bender Ernő Balogh Enikő Riz Erzsébet Berecz Mária Mikola Andrásné Riz Magdolna Dombóvári Kálmánné Nagy Imréné Szabó Antal Géczi Attila Nagy Károly Szabó Antalné Hevesi Imréné Neiser Károlyné Szabó László Hollóné Bellér Mária Neiser Péter Szabó Szilvia Huszanyicza Dénes Pataki Albert Vámos Józsefné Huszanyicza Tamás Pergel Jánosné Vámos Tamás Kakas Árpádné Pongor Gáborné Vámos Tamásné Kormos Elemér Rási Zoltán Varga Éva Kriston Katalin Rási Zoltánné A Vegyeskórus fennállásának 100. évfordulójára rendezett díszhangversenyen (1998. november 27.) énekeltek: Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy, zongorán kísért Korényi Lajos Balogh Enikő Fűkőh Zsuzsanna Kormos Elemér Csikai Sándor Henyecz Erzsébet Magyar Gyula Csunderlik Judit Hevesi Imréné ifj. Magyar Gyula Dubovinszky Gáborné Huszanyicza Tamás Magyar Gyuláné

171

Máté Judit Mikola Tímea Musatics Péter Mustosné Paizs Ildikó Orosz Erika Pribelszki Győzőné Rási Zoltán (kórustitkár) Rási Zoltánné

Regőcziné Neiser Gabriella Szabó Antal Szabó Antalné Szabó László Szakács Albertné Szentandrássyné Halász Ágnes

Szepsik Ágnes Szilágyi Attila Telek Enikő Tóth Anett Ungvári Jenőné Vámos Tamás Wágner Zsófia

2003. október 7. Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy Bakos Tamás Magyar Gyuláné Balogh Enikő Máté Mária Bordásné Fábián Katalin Megyeri Judit Csikai Sándor Mikola Tímea Dubovinszky Gáborné Musatics Péter Hamvas Rita Orosz Geregely Henyecz Erzsébet Pribelczki Győzőné Hevesi Imre Istvánné Rási Zoltán Huszanyicza Tamás Rási Zoltánné Korényi Lajos Szabó Antalné Kormos Elemér Szabó László A 106 éves kórus tagjai: Nagy Károlyné Dobó Katalin (karnagy) Balogh Enikő Magyar Gyuláné Berki Edina Máté Mária Borbásné Fábián Katalin Megyeri Judit Csikai Sándor Mészárosné Tóth Mária Dubovinszky Gáborné Musatics Péter Fehér Zsuzsa Orosz Gergely Henyecz Erzsébet Pázmándi Norbert Hevesi Imre Istvánné Pribelszki Győzőné Horváth Arnold Rási Zoltán (kórus elnök) Huszanyicza Tamás Rási Zoltánné Korényi Lajos Rédai Nándor Kormos Elemér Regőcziné Magyar Gyula Nieser Gabriella Magyar Gyula Zalán Szabó Antalné

Szabó Tímea Szepsik Ágnes Szilágyi Attila Szilágyi Márta Telek Enikő Ungvári Jenőné Vámos Tamás Zombori Sándor Zombori Zsolt

Szabó Józsefné Szabó László Szabó Tímea Szabó Zsuzsanna Szakács Albertné Szepsik Ágnes Szilágyi Attila Szilágyi Márta Telek Enikő Ungvári Jenőné Vámos Tamás Zombori Sándor Zombori Zsolt

1978. után sok családból többen is énekeltek a kórusban: Csikai Sándor, Csikainé Mihalik Éva, Csunderlik Judit, Csunderlik Péter, György János, György Jánosné, Huszanyicza Tamás,

172

Huszanyicza Dénes, Juhász János, Juhászné Fűkőh Zsuzsa, Magyar Gyula, Magyar Gyuláné, Magyar Gyula Zalán,

Mikola Andrásné, Mikola Tímea, Nagy Károly, Nagy Károlyné, Neiser Károlyné, Neiser Gabriella, Neiser Péter, Pataki Albert, Pataki Albertné, Pribelszki Győzőné, Pribelszki Tünde, Rási Zoltán, Rási Zoltánné, Az utolsó 30 évben énekeltek: Vámos József karnagy Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy Ambrus Anita Antal János Antal Kiss Ágota Antal Kiss Rózsa Bakos Tamás Balogh László Barczi Ágnes Barczi Orsolya Bellér Ágnes Bellér László Bender Ernő Berecz Mária Bereczki Szilvia Bokor Péter Bordásné Fábián Katalin Bunkóczi Istvánné Cinke Ildkó Csikai Sándor Csikainé Mihalik Éva Csunderlik Judit Csunderlik Péter Dajka Veronika Dajkáné Csorba Judit Dombóvári Kálmánné Dubovinszki Gáborné Elek Imréné Faggyas Bernadett Farkas Károly Fehér Zsuzsa Finta Gábor Füredi István Füredi Istvánné Gátsik Andrea

Rási Csaba, ifj. Rási Zoltán, Ríz Erzsébet, Ríz Magdolna, Szabó Antal, Szabó Antalné, Szabó Szilvia, Vámos József, Vámos Józsefné, Vámos Margó, Vámos Tamás, Vámosné Uthri Edit.

Géczi Attila Győrfi Antal György János György Jánosné Henyecz Erzsébet Hercska Rita Hevesi Imréné Hoffman Erika Hoffman Róbert Hollóné Bellér Mária Hontvári Ferencné Hortörsi Ágnes Horváth Ádám Horváth Arnold Horváth Attila Horváthné Gulyás Erzsébet Huszanyicza Dénes Huszanyicza Tamás Hűvös Ferenc Hűvös Judit Jávori Katalin Juhász János Juhászné Fűköh Zsuzsanna Kakas Árpádné Katona György Katona Istvánné Kiss Zsuzsanna Kolárik Éva Kondor Etelka Zsuzsanna Korényi Lajos Kormos Elemér Kotán Mária Kovács Erika

173

Kovács Gyuláné Kovács Ibolya Kovács Orsolya Kovács Tünde Kriston Katalin Loboczki János Magyar Gyula Magyar Gyula Zalán Magyar Gyuláné Márkus Sándor Marosrétiné Balogh Enikő Márton Szabina Máté Judit Mázik Judit Mázik Tamás Megyeri Judit Mészárosné Tóth Mária Mikola Andrásné Mikola Béla Mikola Tímea Mikolájek Rita Mócz Ferenc Mócz Ferencné Mogyorósi Jánosné Musatics Péter Mustosné Paizs Ildikó Mutina Helga Mutina Ibolya Nagy Károly Neiser Károlyné Neiser Péter Németh Valéria Nikodém Miklós Orosz Erika Orosz Gergely Osváth Sándor Ottenberger Balázs Pálné Tóth Enikő Papp Adél Pataki Albert Pataki Albertné Pázmándi Norbert Pergel Jánosné Pongor Gáborné

174

Pribelszki Győzőné Pribelszki Tünde Rácz Erika Rási Csaba Rási Viktória Rási Zoltán Rási Zoltánné ifj. Rási Zoltán Rédai Nándor Regőcziné Neiser Gabriella Ríz Erzsébet Ríz Magdolna Sivák István Szabó Antal Szabó Antalné Szabó Krisztina Szabó László Szabó Szilvia Szabó Tímea Szabó Zsuzsanna Szabóné Tóth Ágnes Szakács Albertné Szepsik Ágnes Szilágyi Attila Szilágyi Edit Szilágyi Márta Szűcs Gabriella Takács Judit Telek Enikő Tóth Anett Tóthné Kuruc Mária Ungvári Jenőné Vámos Józsefné Vámos Tamás Vámosné Uthri Edit Varga Éva Verebélyi Zoltán Wágner Zsófia Zalai Zoltán Zombori Sándor Zombori Zsolt

A Dalárdáról és a Vegyeskórusról megjelent újságcikkek 1911. augusztus 6. Dobsina és Vidéke Az ózdiak hangversenye. Fényesen beigazolódott az a közmondás, hogy a jó bornak nem kell cégér. Egyszerű falragaszokon közzétett értesítés utján zsúfolásig telt meg a helybeli vendéglő nagyterme f. évi július hó 30-án, vasárnap, azon a hangversenyen, melyet az ózdi gyári dalegyesület, a helybeli műkedvelők közreműködésével, rendezett. Már a kora reggeli órákban kellemes hangok akkordjai ütötték meg a járókelők füleit... a hazafiság szent oltára, a Kossuth-szobor előtt zengte el a derék formaruhás dalkör a nemzet imáját, fohászát, ezzel is mintegy tiszteletet viva ki, de érdeklődést is keltve maga iránt. Ezután a jégbarlang megtekintésére indultak a dalosok. Gyönyörűséggel telve el a természet e remekmüvén, nem csoda, ha az elragadtatás újra csengő dalokat csalt ajkaikra a többi látogató örömére. Tudásuknak, művészetüknek, lelkesedésüknek egész erejét az esti hangversenyre tartogatták. Zajos taps és éljenzés fogadta a délceg karnagy, Hanuszik Antal, vezetése alatt az emelvényen megjelenő dalosakat. Az előlegezett bizalommal telt lelkesedés azonban csak a bevezető dal utolsó hangjainak befejeztével érte el tetőpontját s a hálás közönség már az első szám után is szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a valóban nagy készültségre valló, precizitással előadott dalt. Ilyen hatású volt a többi dal is s bizony nem tudnók megmondani, hogy melyik volt szebb... Nem kevésbbé hatásos és igazi művészi szinvonalon álló volt Klaniczay Gyula tréfás magánjelenete, mellyel mindvégig élénk derültséget keltett. Mailinger Gyula zenés magánjelenetével és néhány ráadásos kupléval aratott tetszést. Az est fényes keretébe szépen illeszkedtek bele a helybeli műkedvelők is. Láng Elemér „Petőfi a Hortobágyon" c. melodrámát szavalta el mély érzéssel, ügyes színezéssel, Lang Erzsébet, diszkrétül alkalmazkodni tudó zongora-, Spangel Rezső szép hegedű- és Balog Antal kitűnő cimbalomkisérete mellett, mig az előforduló dalt Szombathy László énekelte, akinek ismert kellemes, csengő hangja alig is szorul külön említésre. Nikl Edit, Scbwirián Ilus és Irma, mesterüket, özv. Mikulik Józsefnét is dicsérő, igen csinos hatkezes zongorajátékkal arattak sok tapsot. Meg is újrázták – őket... Balázsy Andor, gördülékeny, tréfás, kissé szatirikus, tetszést aratott felolvasása zárta be a helybéli szereplők névsorát. A hangversenyt tánc követte, mely szokatlanul kitűnő hangulat mellett a reggeli óráikig tartott. A szüneteket a fáradhatatlan ózdi dalos egyesület érces hangjai töltötték ki s bizony jól esett „jó bor mellett, cigány mellett" üldögélni azoknak is, akik már csak ritkán áldoznak Terpsychore szeszélyének... A dalosokat a jelenlevő közönség és lapunk szerkesztősége nevében Szombathy László köszöntötte föl lendületes beszéddel, amelyre az ózdiak részéről Hlavács Samu felelt szép szavakban. Mindketten hangoztatták annak a testvéries viszonynak és barátságnak a megpecsételését és fentartását, melyet a Kossuth-szobor leleplezése alkalmából kötöttek ózdiak és dobsinaiak. Az erkölcsi sikernek az anyagi sem maradt mögötte. A bevétel, a Dobsinai Rézmüvek Rt. e helyen is köszönettel nyugtázott 20 koronás felülfizetésével 395 K volt, melynek mintegy fele a helybeli Társalgási Egyesület javára esik. A hangverseny sikerült voltáért első sorban az ózdiakat illeti elismerés, akik fáradságos kirándulásuk után is bámulatos frissességgel adták elő a nagy figyelmet követelő dalokat s egyéb számaikat is. A többnyire nehéz, fárasztó nyers munkát végező emberek megmutatták, hogy a munka – nemesit, a művészet, a dal lelkesít, felemel s hogy a munka és a művészet teremtik meg igazán a szívnek és a léleknek azt az összhangját, amely után az emberek ezrei epedeznek. Jól tudja azt a munkaadó is és helyesen cselekszi, ha munkásainak ily irányban való önművelésére és szórakozására áldozatok

175

árán is módot nyújt. Az ilyen közművelődési és jóléti intézmények békés egyetértést teremtenek közöttük, s ezeknek ápolásáért e helyen is meghajtjuk az ózdi gyár igazgatósága előtt a hálás köszönet és elismerés zászlaját. Meg vagyunk róla győződve, hogy mig ilyen áldozatra kész igazgatóság; áll a gyár élén s oly kiváló képzettségű karnagy vezeti az ózdi dalosokat, mint Hanuszik Antal, addig megelégedettség és áldás, béke és szeretet fog honolni a nagy arányokban fejlődő gyártelepen. Elismeréssel kell adóznunk a hangverseny rendezése körül fáradozó Uherkovich Ágoston, polg. isk. tanárnak, akinek lapunk felelős szerkesztője is segítségére volt. Mi egy szives Isten hozzádot mondunk az ózdiaknak s reméljük, hogy nemsokára lelkes Isten hozottal fogjuk üdvözölhetni. 1921. december 25. Ózdi Nemzeti Ujság Egy szép intézmény Kevesen tudnak arról, hogy van az ózdi gyárban egy teljesen altruista alapon álló takarékegylet, mely a maga csendes működésével áldásos munkát végez. Ennek az egyesületnek első célja az, hogy az embereket takarékosságra nevelje, kis tőkét teremtsen, melynek adott helyzetben jótékony hasznát veheti. Az egylet kölcsönök adásával nem foglalkozik és mindig egy évre alakul. Alakulási ideje a decemberi fizetés és a begyült összeget karácsony előtt (a legjobb időben) osztja szét. Ez a kis egyesület nem folytat semmiféle pénzügyi politikát, tehát nem is kinál óriási előnyöket, de egyet biztosít, hogy az összetakarított pénzt megőrzi és jövedelmeivel együtt becsületesen szétosztja. Az ózdi gyári munkás-takarékegylet 1907-ben alakult, tehát most 15 éves. Kezdetben alig volt 80 tagja és első bevétele, illetve szétosztásra kerülő tőkéje alig ütötte meg a 4000 koronát. Az elmúlt évben már 371 tagja volt és 178 ezer korona került kiosztásra. Most nyílott meg az uj évfolyam 545 uj taggal. Az ügyvitelt egy választott vezetőség intézi elismerésre méltó önzetlenséggel. A jelentkezési ív még lezárva nincsen s a legközelebbi hetekben belépőket még elfogadnak. Ennek az egyesületnek nagy jövője van. Amint agilis vezetőjét ismerjük, bizonyosra vesszük, hogy ezt az intézményt a munkások beleegyezésével, az ő javukra egy altruista takarékpénztárrá fogja fejleszteni, amire igazán égető szükség van. A munkás-takarékegylet elnöke több mint egy évtizede Hlavács Samu, aki annyi jó és okos dolognak kitalálója és megvalósítója. Felhívjuk mindenkinek a figyelmét erre az egyesületre. Beiratkozni lehet még a januári fizetést követő hétfőn az Olvasó Egylet játéktermében, azonban az ujonnan beiratkozóknak a múlt hónapot is pótolni kell. Az egyesület jegyzője Kasza Lajos, aki mindennemű felvilágosítást készségesen megad. D. A. 1928. június 17. Ózdi Nemzeti Ujság Ózd örömünnepe (Az ünnepi estebéden elhangzott egyik beszédből.) Örömnapja volt a múlt vasárnap Ózd társadalmának, akkor ünnepelte kedvelt dalárdája, a gyári olvasóegyleti dalkör fennállásának harminc éves jubileumát. Hogy sikerekben mily gazdag múltra tekinthet vissza a dalárda, azt az ünnepélyen Hlavács Samu egyleti igazgató szép előadásából megismerhettük (a felolvasott történetet különben mai számunkban le is közöljük); hogy azonban nagy sikereinek mi volt legfőbb alapja, ideiktatom: a vezetőhöz a karnagyhoz való hűséges ragaszkodás, engedelmesség, az egymásiránti szeretet és a kitartó munka. Ezen nemes tulajdonságoknak köszönheti, hogy fegyelmezettségével szerény viselkedésével és szép előadásával mindenfelé elismerést és az ózdi munkástársadalomnak jó hirt, nevet szerzett, amivel azután az őt oly nagymértékben támogató nemes társulatnak megelégedését is teljes mértékben megnyerte. Ilyenformán a dalárda méltán volt mindenkor büszkesége a karnagynak, amelyre, mint erkölcsi alapra mindenkor támaszkodhatott is.

176

A mi speciális viszonyaink mellett azonban a belső erők magukban még nem elégségesek a teljes boldogulásra, mert ez nálunk csak akkor érhető el, ha a mindenkori gyárigazgató szociális érzékkel biró, melegszívű egyén, aki messzemenöleg támogatja nehéz munkájában a dalárdát. Volt már idő, amikor bizony mindezeket nélkülözték s olyankor nehéz feladat volt karnagynak, dalároknak egyaránt. Örömmel állapithatjuk meg, hogy a dalegyesület legnagyobb megértésre és legmesszebbmenő támogatásra talált Zorkóczy Samu gyárigazgató, jelenlegi vezérigazgató és Faragó Gyula, jelenlegi gyárigazgató elnöklete alatt. Még egy belső kapocsról kell megemlékeznünk, amelyik szintén egyik jelentékeny tényezője a daltestvéreink együttérzésének, férfias viselkedésének. Ez a kapocs Hlavács Samu daltestvér, akinek komoly szavai sohasem tévesztettel el hatásukat, eleven humora pedig még a legkomolyabb tagokat is megnevettette. A dalárda életében különösen fontos esemény volt amidőn néhány évi szárnypróbálgatás után szárnyat bontva, az Országos Dalosszövestégbe lépett Ettől kezdve résztvett az országos versenyeken, ahonnan még mindig dicsőséggel, verseny dijat hozva jött vissza. Meleg érzéssel kell tehát megemlékeznünk a dalos szövetség magas zenei nivón álló vezetőségéről, mint aki irányító szellemével nagyban hozzájárult a babérok elnyeréséhez. Éppen ezért az ünnepélyen annak megjelent képviselőjét: Czigány Sándort, spontán lelkesedéssel ünnepelték. A dalárdának kivánjuk: hogy felvértezve a fentemlitett erényekkel, jól bevált utón haladjon előre. Szedlák Gábor karnagy kitartó szorgalma, nagy hozzáértése és rátermettsége teremjen ezután is az eddigihez hasonló nemes gyümölcsöket. A társadalom pedig támogatásával kövessen el mindent, hogy ezt a hivatása magaslatán álló dalárdát nemes törekvéseiben segítse, mert a babérokban, melyet ez arat, ő is részesül s a jóhir, dicsőség fénysugaraiból, melyek dalárdánkat messze földről is kisérik, reá Ózd társadalmára is bőven áramlik. 1935. július 7. Ózdi Nemzeti Ujság A DALOSOK KÖSZÖNTÉSE Írta: Faragó Gyula a XII. daloskerület társelnöke. Dalostestvérek! Füstölgő gyárkémények, izzó acéllal telt tüzes kemencék, vaskalapácsok ütemes kopogása, óriásgépek ritmikus zakatolása fogad itt benneteket. És amikor megszólal az édes magyar dal, a gépek zúgása fogja kísérni a melódiát, harmóniában olvad össze. Mintha éreznék, hogy nagy szükség van az összhangra, a lelkek megértésére, mert ez ad a munkának lendületet, ez ad eredményes munkát. Amikor az egybegyűlt dalárdák zengeni fogják a magyar dal édes melódiáit és amikor hallani fogjuk ezeket a lágyan hullámzó, nehezen harmonizáló, idegen fülnek különösnek hangzó, de mindig a szív legmélyéről fakadó bús-magyar dalokat, meg kell éreznünk benne az őshaza képét... a végtelen pusztaságon Attila győzelemre robogó csapatait… Árpád honfogaló magyarjainak átkelését a Kárpátokon... az Árpádok és Hunyadiak minden dicsőségét... az irtózatos tatárhordák ránkzúdulását... a török hódoltságot... a maroknyi kuruccsapat hősi tetteit… Kossuth és Görgey vörössapkásait, amint félistenekként döngetik a pokol kapuit. Akiben egy csepp magyar vér van, annak meg kell érezni dalainkban fajtánk minden örömét és bánatát, minden szenvedését és dicsőségét. Ez a minden gyötrelmen és szenvedésen átment nemes magyar nép szűkszavú, titokzatos némaságba burkolózó, mélyen érző fajta. De ha nagy öröme, vagy nagy bánata van, érzéseit mégis dalban fejezi ki. Dalostestvérek! Örömmel és igaz szeretettel fogadunk itt benneteket, mert hiszen ti elhoztátok ide magyar fajtánk legősibb értékét, legszebb gyöngyét: a magyar dalt. A felhangzó magyar dal nemesítse a magyar szívet és a magyar lelket. Teremtsen köztünk, kevés magyarok közt szeretetet, összhangot és munkakedvet. Munkakedvet és erős akaratot nagy Magyarország felépítéséhez. Szeretettel köszöntöm az Ózdon összesereglett dalárdákat. Érezzék magukat jól közöttünk és emlékezzenek az ózdiak dalostestvérí szeretetére.

177

Amíg egy dalverseny eljut odáig. A dolog ott kezdődik, mikor a XII. daloskerület ig. választmánya elhatározza, hogy a dalversenyt Ózdra teszi. Erről az egyszerű határozatról aztán 14 kötetes díszmunkában értesítik a rendezőbizottságot, azzal a barátságos felszólítással, hogy az abban foglaltakra postafordultával válaszoljon. Az Olvasó Egylet érdemes igazgatója és Dalárdánk karnagya – akiknek a daloskerület felfogása szerint egyéb elfoglaltságuk úgy sincs – éjt nappá téve, csendes megadással átrágják magukat a tizennégy köteten s mikor boldogan felsóhajtva az utolsó oldalra érnek, még két pótkötet érkezik. Ezek lelkiismeretes áttanulmányozása után tisztában lesznek azzal, hogy mindenekelőtt huszonhárom bizottság megalakítása szükséges. Erre összesen nyolc alkalmas ember áll rendelkezésükre. Hosszas keresgélés után találnak egy zseniális matematikust, aki a nyolc embert huszonhárom bizottsággá tudja szétosztani. E bizottságoknak oktató tanfolyamokat tartanak, ahol a tagokat idegenvezetői, élelmezési, igazolói, sorsolói, szállásadói s ki tudja még miféle képzettséggel látják el. A hallgatók bámulatos előmenetelt tanúsítanak, de a tanfolyam negyedik napján háromnegyed részüknél valami váratlan akadály merül fel, ami szereplésüket lehetetlenné teszi. A lemondott hat helyett sikerül aztán négy új embert beszervezni, mire a zseniális matematikus újra munkába áll, hogy most már még kevesebb emberből alakítsa meg a huszonhárom bizottságot, hogy az egész tanfolyam újrakezdődhessék. Ezen igen sok lelki gyönyörűséget nyújtó tevékenységek közben a résztvevő dalárdák már oly levélforgalmat bonyolítanak le, hogy a postaigazgatóság méltányosnak látja az ózdi postát elsőosztályúvá minősíteni. A levelező dalárdák vezetősége tudatában lévén a rendezőbizottság nagy elfoglaltságának, csak a lehető legkönnyebben teljesíthető kívánságokkal áll elő. Mert oly kívánságok, hogy hét-fogásos ebéd 80 f. -ért a Fried kertben, akácfa alatt, pont 1 ó 23 perckor legyen, tizennégy személynek uborkával, kettőnek salátával és hatvannégynek pároltkáposztával, igen könnyen teljesíthetők. Ha ehhez még hozzávesszük azokat a mellékes kívánságokat, hogy a koszorús lány pontosan 164 cm magas, barna, fitosorrú, kékszemű legyen és okvetlen Bözsinek hívják, akkor láthatjuk, hogy Olvasóegyletünk igazgatójának lenni e napokban nem csupa mennyei gyönyörűség. Mindezideig azonban megy minden, mint a karikacsapás. Tudja Isten hogyan, de sikerül megoldani, hogy a Szentgyörgy-mezei Dalkör zöld zászlószallagot kapjon és II. basszusának egy tagja diétikus kosztban részesüljön a »Három huszár« különszobájában, valamint keressék ki nekik a legkedvezőbb csatlakozást Ózd–Szentgyörgymező között a 18 ó 20 perckor induló vonathoz. Mindezt sikerül megoldani és az elintézésről az illetékeseket értesíteni. A baj csak a sértődő levelek befutásakor kezdődik. Mikor ládaszámra érkeznek lemondással fenyegető levelek, oly alapos indokokkal, hogy a koszorúslány nem református, holott »ha nem is írták meg, de ezt a kívánságot a Hangonyparti Iparos Dalkör jeligéjéből könnyen ki lehetett volna találni. « A sértődöttek leszerelésére külön békéltető bizottság alakul, amelyik a Hangonyparti Iparos Dalkörnek díszoklevélben ad elégtételt. Míg ezek elintéződnek, a karnagy nekilát a versenydarab próbáinak. Azaz, hogy csak szeretne nekilátni, mert előbb az ilyenkor csoportosan jelentkező igényeket kell kielégítenie János bácsinak lakást kell szerezni, Józsi bácsinak órabéremelést, Péter bácsinak ingyen mandulaoperációt, András bácsinak pedig igéretet kell tenni, hogy felesége pont a XVIII. sor 3. számú ülését fogja megkapni. Mindezeknek szükséges eleget tenni, mert ellenkező esetben csengő tenorjukat, vagy dörgő basszusukat csak mérsékelten fogják kiereszteni. Körülbelül ez az időpont, mikor a rendezőség hajában az első ősz szálak mutatkoznak. A további őszülés, kopaszodás és idegösszeroppanás most már azután egyenletes tempóban halad előre. Mert el kell még kérni a tűzoltóautót, kérvényt kell intézni a háztulajdonosokhoz lobogódíszért, a leventékhez és cserkészekhez kordonvonásért, a kórházhoz mentőszolgálatért, a csendőrséghez

178

karhatalomért, a MÁV-hoz különvonatért, a lány-egylethez fehérruhás lányokért, a főszolgabíróhoz táncvigalmi engedélyért, helyi költőnkhöz jelmondatokért, a tehetősebb polgárokhoz versenydíjakért, közéleti előkelőséghez vezércikkért, üzemfőnökökhöz szabadságolásokért; közben le kell bonyolítani a dalárda egyenruhaakcióját, ki kell békíteni a »kék ruha fehér szalmakalappal« pártot a »fekete zakó csíkos nadrág« jelszóval szervezkedő pártalakulással. Ebben az időben a rendezőbizottság egyes tagjai már nem tudják megkülönböztetni, hogy a fülük cseng-e vagy a telefon, a karnagy már nem tudja, hogy ő karnagy-e vajjon vagy koszorúslány s az olvasóegyleti igazgató felesége számára, bölcs előrelátással megrendel egy divatos, elegáns tropicál kényszerzubbonyt. Pedig még ezután jönnek a »hozzáértők« »jóindulatu« megjegyzései. Hogy azt mondja a zeneértő, hogy abszurdum, hogy ez a Szedlák pianissimót énekeltet az allegrettó helyett és ki az a hülye, aki a Blaskó helyett a Demeter boltjánál akar kordont húzatni. És a sértődött mama esküdni mer, hogy gyalázatos svindlivel csinálták ki a sorsolásnál, hogy nem az ő lánya lett a Szerencsi Cukorgyári Dalárda koszorúslánya. »De meg is mondja ő a magáét nekik!« Azzal elrohan s csípőre tett kezéről látni hogy nem a litániára. Szerencse, hogy a rendezőség ekkor már nem nagyon reagál a külvilág behatásaira. Térdreflexeik baltaütésre sem vállnak ki s így Juli néni róluk alkotott véleményét is sikerül jogos felindulásban elkövetett emberölés nélkül végighallgatniok. A versenyre már nem is kíváncsiak s ha van még zenei alkotás, amit élvezni tudnánk, az csak a koporsóik felett felcsendülő halotti zsolozsma volna. Mert ha a verseny még nem is, de ők már eljutottak odáig. Ózdi értékek. (Az Olvasóegylet.) Ha idegen ember vetődik Ózdra, érdeklődve szemléli az Olvasóegylet székházát. Méginkább elcsodálkozik, amikor a hatalmas palota belsejében szétnéz és annak színháztermét összes tartozékaival együtt megszemléli. Meglepődésük azonban csak akkor lenne teljes, ha arról a kulturmunkáról is tudomást szereznének, melynek ez az épület hajlékot ad. Az ózdi munkástársadalom szellemi életének legfőbb irányitója és kisugárzója az Olvasóegylet. Az egyesület ma már ötven éves múltra tekint vissza. A páratlan munkásnevelő egyesületet a jubileumi év alkalmával érte az a kitüntetés, hogy székháza szinhelye lesz a Dalosszövetség kerületi énekversenyének. Egy ilyen monstre dalosünnepség levezetése nehéz terheket ró ugy a rendezők, mint a helybeli társadalom vállaira s ezeket a kötelezettségeket a múltban csak Eger és Miskolc város vállalta a kerületből. Időszerűnek tartottuk tehát, hogy a dalosünnepség élharcosáról, a Olv.egyletről és annak széleskörű kulturtevékenységéről, ha vázlatosan is, de beszámoljunk. Annyival is inkább szükségesnek láttuk ezt, mert a napokban Ózdon tartózkodó idegenek bizonyára kíváncsiak lesznek arra, hogy mi folyik e falak között, melyektől a Társulat nagylelkűsége semmiféle áldozatot nem sajnált. Az „Ózdi Gyári Felvigyázók és Munkások Olvasó Egylete” – ez a teljes cime az egyesületnek – 1885-ben alakult százötven kötet könyvvel és egy olvasóteremmel, hogy a munkások szellemi művelődésének előmozdítója legyen. A gyári üzemek fokozatos fejlődésével és bővülésével párhuzamosan erősödött és gyarapodott az egyesület. Ma több ezer tagja van, könyvtára 7.000 kötetből áll, kebelében kapott helyet a Gyári Dalárda, a Gyári Zenekar, a Temetkezési Segélyegylet, amely az elhunyt tagok hozzátartozóinak 750 pengős temetkezési segélyt utal ki. Üzemben tartja az Olvasóegyleti Mozit, megszervezte a Szinpártolók Csoportját, mely levonásaival biztosítani tudja a debreceni Csokonay-szinház több heti vendégszereplését Ózdon; külön osztályban tömöritette az ifjúsági műkedvelőket, kik az önképzés utján tökéletesitik magukat. Gyámolitója és anyagi támogatója a gyári Levente Egyesületnek, Cserkészcsapatnak, Nőegyletnek és más hazafias társadalmi alakulatnak. Hogy az egyesület szellemfejlesztő tevékenységére némileg rávilágítsunk, az alábbiakban összesitjük egy esztendő végrehajtott programmját: 1934-ben volt 160 mozielőadás, 26 szinműelőadás, mégpedig 17 operett, 5 szinmű, 2 bohózat, 1 dráma és 1 gyermekelőadás; 7 műkedvelői előadás, számos ismeretterjesztő előadás: növényvédelemi, földrajzi, turista-, egészségügyi, műszaki és egyéb előadások; 3 hazafias ünnepség és kivonulás, 5 kiállítás, 1

179

tanfolyam; teke-, sakk és ping-pong verseny; 9 táncmulatság, több társasvacsora és 2 hangverseny. A műkedvelői előadások nívójának szemléltetése céljából megemlítjük, hogy az elmúlt évben színre került „Jairus leánya” c. vallásos drámát közel 150 szereplő mutatta be vegyeskar közreműködésével. A hangversenyek színvonalát mutatja az, hogy ez idén Medek Anna operaénekesnő, Domokos László zongoraművész, dr, Hosszu Zoltán a Nemzeti Színház tagja, báró Vécsey Elvira és Andor Tibor az Operaház szóló táncosai vendégszerepeltek színpadán, az elmúlt évben pedig Laurisin Lajos, Bazilides Mária, Sebők Márta, Bradáné Hahn Manci, az Operaház tagjai, továbbá Dullien Klára hegedűművésznő, Grieger Tibor, Demeter Imre és Jeanne Marié Darré zongoraművészek; Bodán Margit, Cselényi József és Kalmár Pál énekművészek léptek fel. A tehetséges és továbbképzés utján eredményeket elért munkásifjakat ösztöndíjjal serkenti továbbhaladásra az Olvasóegylet. Tornatermében télen az ózdi tornászok és atléták gyakorolnak, nyáron pedig az arra érdemes kirándulók és látogatók kapnak díjtalan elszállásolást. Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy az ózdi munkástársadalom lelki alkata és szellemi felkészültsége az Olvasóegyleten keresztül formálódik ki, illetve gyarapodik. Az egyesület célkitűzése, mely így szól: „Vallásos, hazafias, egymást és munkaadót megértő, művelt munkásosztályt neveljünk”, garancia arra nézve, hogy az ózdi munkás népet minden időben elkerüli a világbomlasztó eszmék romlást hozó járványa. Idegen, ki hozzánk tévedtél, látogasd meg az Olvasóegyletet és megismered az ózdi vasmunkást. H–ó. 1948. június 25. Ózd és Vidéke Dalosünnep Ózdon Az Olvasóegylet dalárdája működésének 50. évfordulója alkalmából jubileumi ünnepélyt és dalosünnepet rendez f. hó 26-27-én. A jubileumot szombat este lampionos szerenád nyitja meg, amelyet az olvasói dalárda férfi és vegyeskara ad a gyárvezetőségnek. Vasárnap délelőtt lesz az Olvasó rendkívüli díszközgyűlése, amelynek keretében fog elhangzani a Dalosszövetség kiküldöttjének ünnepi beszéde. Ugyanekkor tüntetik ki a több éve működő egyleti dalosokat. Este az Olvasó színháztermében díszhangversenyt rendeznek, amelyen a következő dalárdák fognak felkészültségükről és művészi képességeikről bizonyságod tenni: Diósgyőri Vasgyári Vasas Énekkar, MDP Diósgyőri Szabadság Énekkar, Farkaslyuki Bányász-dalárda, Miskolci VAOSz vegyeskar, Miskolci Acéldrótkötélgyár Vegyeskara, Ózdi AcéIhang Dalárda, Bolyoki Munkás dalárda, Sátai Kossuth Munkás-dalárda férfikara, Miskolci Ált. Munkás Dal- és Önképzőkör, Sátai Petőfi Énekkar vegyeskara, Miskolci Vasutasok Ének és Zenetársasága, Olvasó egyleti Dalárda férfi és vegyeskara. A hangverseny keretében történik meg a zászlók felszalagozása és a jubileumi emlékserlegek kiosztása. Az ünnepély emlékére egy jelvény készül, amelyet minden dalos ajándékba kap az Olvasóegylettől. 1968. február 24. Ózdi Vasas Ózdi kórus-problémák Az ózdi kultúrotthon énekkara ebben az évben ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját. Korényi Lajos zeneiskolai igazgatóval, az énekkar vezetőjével történik beszélgetésünk a jubileumról. - 1962 decemberétől vezetem az énekkart. Ötven tagjából 26 nő és 24 férfi. Neve most az Ózdi Liszt Ferenc Művelődési Ház Vegyeskara. A jubileumi hangverseny ősszel lesz. Az Országos dalostalálkozó centenáriumi hangversenyén Sopronban 1963-ban szerepeltünk. Az aranykoszorú szintjét értük el. Az újjászervezett vegyeskar itt mutatkozott be. 1966-ban bronzkoszorút nyertünk. Ekkor ősszel sikerrel szerepeltünk a kultúrházak kórusainak országos találkozóján. Csák Géza

180

1968. november 1. Ózdi Vasas A kulturális hetek híreiből 1968 november 3-án, vasárnap délután 5 órakor a 70 éves vegyeskar, a 70 éves szinjátszócsoport és a 20 éves népi tánccsoport jubileumi műsorára kerül sor. Az énekkar november 3-i jubileumáról az 1968. november 6-i számában csak ennyit irtak: „két rövidebb számmal reprezentálta a 70 éves kórus önmagukat.” 1968. november 6. Ózdi Vasas SIKER, SIKER, SIKER Nem, kevés bizakodással, de némi szorongással indult útnak három autóbuszon október 21-én az a 100 tagú ózdi művészeti csoport, amelynek lényegében az volt a feladata, hogy az egész magyar kultúrát képviselje Lengyelországban. A csoport vezetői (Léka Tivadar, Válóczi Elek, Fábián Zoltán – a vasasszakszervezet központjából – és Sárközi Ferenc elvtársak), de a művészeti vezetők és a csoport valamennyi tagja, fiatalok és idősek akkor még csak sejtették, hogy milyen nagy vállalkozásba fogtak, és talán nem is gondolták, hogy akkora sikerrel fognak szerepelni. Az előkészületek A központi vasasszakszervezet kulturális, agitációs és propaganda osztálya szeptember hónapban ismertette az ózdiakkal azt a lengyel és magyar szakszervezet között létrejött szerződést, amelyeknek alapján 100 tagú ének-zene-tánccsoportból álló együttest kérnek a lengyel szakszervezet 100 éves jubileumi évfodulója alkalmából. A közelmúlt sikeres szereplései láttán alkalmasnak találták az ózdiakat, így az ÓKÜ szakszervezeti bizottságát kérték fel a program biztosítására. Az Ózdi vezetők elfogadták a nagy feladatot jelentő, szívós előkészítési igénylő, de megtisztelő megbízatást. Sok-sok próba után végül összeállt, elfogadást nyert a végső műsor, sor kerülhetett az ünnepélyes útrabocsátásra, ahol még egy utolsó fogadalmat tettek: mindent elkövetnek az eredményes szereplés, a siker érdekében. 2500 kilométeres útra indultak. Igazi barátok között Október 31-én este fáradtan, de kivétel nélkül ragyogó arccal, a lengyel barátok között learatott soksok siker örömmámorában léptek le a buszok lépcsőjén. (Jól szolgáltak ezek is. A hosszú úton egyszer sem kellett motorhiba vagy defekt miatt állniuk!) Itthon aztán a csoport vezetői számoltak be az útról. Az élmények szinte kifogyhatatlanok. Első állomásukat, Krakkót még el sem érték, máris találkoztak a lengyel vendégfogadókkal. Ott, az országúi mellett rögtönzött köszöntővel és – útjuk későbbi állomásaihoz hasonlóan – virágcsokorral fejezték ki baráti érzelmeiket. Másnap este – a délelőtti auswitzi látogatás után – már színpadra is léptek a húszezer lakosú Poréba ipari városában. Az ózdiak műsora itt a 170 éves évfordulóját ünneplő mechanikai gyár dolgozóinak adott méltó keretet jubileumi ünnepükhöz. A következő napon a miénkhez hasonló nagyságú Skarziskoban volt az együttes. Mint már eddig is, itt is nagyon kedves, figyelmes baráti fogadtatásban volt részük. A két és félórás műsor után még mintegy fél óráig ünnepeltek a lengyel–magyar barátság jegyében, a 800 főnyi közönség lelkes hangulatú részvételével. A tulajdonképpeni vendéglátó város, Starakowice a 24-i fellépés színhelye. (A jövő év tavaszán az ő 100 tagú csoportjuk adja majd vissza a látogatást.) Talán itt volt a legnagyobb a tét, legfontosabb a jó szereplés. „Szívélyes üdvözlettel.. ...köszöntjük magyar barátainkat" – hirdette a színpad dekorációja. S ahogyan beszámolnak róla valóban így volt az első perctől az utolsóig, az éjszakába nyúló barátsági est végéig...

181

Különösen felejthetetlenek azok a percek, amikor a sok-sok taps után, sikertől csillogó szemekkel az egész csoport a színpadra vonul, és ott a helyi művészeti együttes 100 tagja egyidőben ajándékot cserél csoportunk tagjaival, majd utána még egy kis ízelítőt is adnak saját műsorukból – nem várva tavaszig sem. A következő két nap két nagyváros, Kielce és Radon az újabb siker állomása. Mindenütt telt házak, virágkosarakkal színesített baráti üdvözlések, köszöntések is jelzik ezt. Végül az utolsó állomás Varsó, a lengyel főváros. Az ország legnagyobb traktorgyárának művelődési házában jó háromórás műsor – sokat ismételt számok – a siker újabb bizonyítékai. A lengyel vasasszakszervezeti központ több képviselője is eljött az előadásra. Visszautazás előtt fogadást is adtak együttesünk vezetői, szakvezetői részére. Ott fogalmazták meg, hogy az ózdi együttes magas színvonalon mutatta be a magyar kultúrát. Ezzel eredményesen szolgálta a két nép barátságát, kulturális kapcsolatát, a proletárinternacionalizmus eszméjét. Méltó megbízatás volt Az ózdi csoportok nem először mennek külföldi szereplésre. Nem egyszer voltunk tanúi már sikerüknek. Ilyen nagy csoport azonban ekkora feladatra eddig még nem vállalkozott. És most – nem kevés fáradsággal, de lelkesedés fűtötte nagyon fegyelmezett helytállással mutatta meg, hogy erre is képes. Mindenkiről csak a dicséret hangján nyilatkoznak. Magas színvonalon állt helyt a tánckar, nagy siker kísérte Facskó Éva népdalszámait is, különösen hálásan fogadták tőle a lengyel népdalt. A kórus, amelynek szereplésétől talán a legjobban tartottak, szintén kitett magáért. Náluk is külön sikere volt a lengyel számnak. Bartók-, Kodály- és Erkel-darabok művészi előadásával emelték még a színvonalat Kalotai Erzsébet, Simon Ferenc és Fogarasi Sándor énekesek, valamint a közreműködő Vétek István karnagy. Mizerák István ötletes, talpraesett konferansziénak bizonyult. Közismert a lengyel nép irántunk tanúsított szeretete. Most tíz napon át száz ózdi vendég érezte, tapasztalta a kedves barát szívélyes, figyelmes vendégszeretetét. S most már elmondhatjuk: ez az út kölcsönösen nem tíz napra, hanem évekre szóló élményeket adott. D. S. 1970. április 30. Ózdi Vasas Népművelésünk együtt fejlődik a gyárral 1. Kulturális élet 1919-ig A dalárda 19 alapító taggal 1898. március 15-én lépett először nyilvánosság elé első karnagyának, Scherffel Lajos társulati tanító vezetésével. Ettől kezdve még az egyleten belül is a dalárda lett az a kulturális góc, belőle indultak ki a művelődés céljait szolgáló kezdeményezések. A karnagy feladatává tették az öntevékeny színjátszók előadásainak rendezését is. 1970. május 8. Ózdi Vasas Népművelésünk együtt fejlődik a gyárral 2. Kulturális élet 1945-ig 1924-ben Szedlák Gábor lett a dalárda karnagya. A dalárda részt vett az országos és kerületi dalosversenyeken és általában I-II. díjakat nyert. A harmincas években már az ország legjobb öt, sőt legjobb három dalárdája között szerepelt. A Magyar Rádió első ózdi közvetítésének műsorában jelentős szerepe volt 1931-ben. A Rimaművek „parádézott” a dalárdával, bőséges támogatással tette lehetővé szerepléseit, s a dalosokat jutalomkirándulásokkal ösztönözte. Budapestre küldte őket 1938-ban is, az eucharisztikus kongresszusra.

182

1970. május 15. Ózdi Vasas Népművelésünk együtt fejlődik a gyárral 3. Kulturális élet a felszabadulás után A Liszt Ferenc Művelődési Házban folytatta működését az Olvasó-Egyleti Vegyeskar, az MKP és a Barátság Énekkar egyesüléséből jött létre a Liszt Ferenc Művelődési Ház Énekkara. A fúvószenekar is a házhoz tartozott már. P.Z. 1973. október 19. Ózdi Vasas Gondok mellett ünnepelnek Az ÓNI öntevékeny vegyeskórusa jubileumi hangversenyre készül. Az ünnepi hangversenyre a diósgyőri vegyeskart és a MÁVAG gyermekkórusát is meghívták. Természetesen fellép az ózdi felnőtt és gyermekkórus is. Korényi Lajos karnaggyal történt beszélgetés. - Lassan az ország más városaiban jobban ismerik az ózdi vegyeskórust, mint Ózdon. Idehaza kevés a szereplési lehetőség. Többnyire ünnepségek alkalmával jutunk szóhoz. Június 29-30-án és július 1-én részt vettünk a Vasas Kórusok II. Országos Fesztiválján. A fellépő kórusok között találtunk szovjet, finn, bolgár, NDK-beli együtteseket. Műsorunk után Bárdos Lajos elismeréssel nyilatkozott produkciónkról. Vass Lajos karnagy a fesztivál értekelése során rólunk azt mondta, hogy kórusunk szinte túltett saját képességein. Október elején felléptünk a Magyar Rádióban is. Rendkívül szép eredménynek számít a munkáskórusok esetében a 75 éves jubileum. - 1968-ban, a minősítő versenyen elértük az ezüst fokozatot. A mi vegyeskórusunk elég sok nehézséggel küzd. Van időszak, amikor fellendülőben van. A fellendülést gyakran egy-két éves visszaesés követ. Objektív nehézségek 1970-ben éppen ezért a visszaesésért nem vettünk részt a minősítő versenyben. De hogy számolnak velünk, azt bizonyítja rádióbeli szereplésünk is. Az ÓNI vegyeskórusának kétszeresen heterogén az összetétele. Hetven esztendős nyugdíjasok mellett egészen fiatal tagokkal rendelkeznek. Nehéz fizikai munkában foglalkoztatottak is látogatják a próbákat, de van vendéglátóipari tanulójuk és több háztartásbeli tagjuk. Mindez gátolja a kórus egyenletes fejlődését. Az üzemben dolgozókat nem mindig engedik a próbákra. Ha egy kórustag egy hétig nem tud részt venni a próbákon, felejt, változik a hangszíne. Vincze 1973. november 2. Ózdi Vasas A vegyeskórus ünnepe Október 19-i számunkban már bemutattuk a 75 éves jubileumára készülő vegyeskórust. A jubileumi hangversenyre október 27-én került sor a Liszt Ferenc Művelődési Központ színháztermében. A hangversenyen közreműködött a diósgyőri Vasas vegyeskar, a Ganz-MÁVAG „Cérnahang” gyermekkórus, az Ózdi Népművelési Intézmények gyermekkórusa és természetesen a jubiláló Ózdi Kohász vegyeskórus. A negyvenes évek második felében nagyon is sokat énekeltem – fiatalon és lelkesen – népdalokat, indulókat, kórusszámokat. Azóta is szívesen hallgatom ezeket, valahányszor csak módom van rá. Azért is fájdalmas, hogy a nézőtéren oly kevés érdeklődő, kórusbarát volt. A szép, igen színvonalas műsor után fokozottabban fájt a távolmaradók, a közömbösek sokaságát tanúsító üres széksorok látványa. Még a kicsiny, de lelkes közönség, a meleg ünneplés sem tudott igazán kárpótolni. Gondolom, így voltak ezzel érdeklődők és szereplők is valamennyien. A vendégszereplők mellett az ünnepelt kórus is elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, szépen kidolgozott, igazi műélvezetet biztosító, széles repertoárú számokat adott elő Korényi Lajos karnagy dirigálásával. A részletek finomsága, a műsor egészének gazdag változatossága mellett is felemelő

183

érzés volt hallgatni utolsó számként kétszáz énekes, valamennyi szereplő előadásában Kodály: Magyarokhoz c. művét. „Terjeszd ki alvó nemzeti lelkedet!...” Az előadás elején Kiss Károly, az Ózdi Népművelési Intézmények igazgatója mondott köszöntőt, vázolta az 1898-ban létrehozott kórus történetét. A vendégszereplők köszöntötték még a jubilálókat. Az előadást követő közös vacsorán Juhász György, a városi pártbizottság első titkára – egykori kórustag – mondott lelkes pohárköszöntőt. Kovács Andor, a vasasszakszervezet központi vezetősége és elnöksége nevében üdvözölte a kórus tagjait. Méltató beszéde, elismerő szavai után értékes, erre az alkalomra készült serleget adott át a kórus részére Korényi Lajos karnagynak. Bender Ernő, a bábszakkör, Kiss Sunyi István, a Mednyánszki képzőművész szakkör nevében mondott rövid köszöntőt ajándékozott értékes festményt. A méltató szavakat, jókívánságokat Korényi Lajos köszönte meg. Az elnöklő Bikky János, a vállalati szakszervezeti bizottság titkárhelyettese külön is köszöntötte özv. Gémes Józsefnét aki 1905-től volt kórustag. A helyi vezetőkön kívül a SZOT képviseletében Baranyai Géza volt még jelen a 75 éves kórus jubileumi ünnepségén. Olyan élményben volt részünk a hangversenyen, amely tovább gazdagította esztétikai világunkat, amely méltón tanúsította: a dalkultúra ma is érték; ápolása, továbbfejlesztése fontos része népművelésünknek, kulturális életünknek. Művelői, pedig csakis elismerést érdemelnek. Dobi S. 1980. szeptember 12. Ózdi Vasas Kisközösségek a művelődésért A vegyeskórus Fél évszázadon át a gyári olvasóegylet keretében működő olvasóegyleti Dalárda ápolta Ózdon a dalkultuszt. Felszabaduláskor még férfikar volt, melyben a karnagyi tisztet Riszner Zoltán látta el hozzáértéssel, jó szervezőkészséggel, a magyar dal szeretetével. A dalárda megalakulásának 50. évfordulójára vegyeskarrá szervezte át a dalárdát. Jól kezelte a karnagyi pálcát, fejlesztette a kórust, ezért maradt karnagy akkor is, amikor Ózd kultúrintézményét a szakszervezet vette át, az olvasóegylet megszűnt, székházának neve Liszt Ferenc Művelődési Ház lett, a vegyeskórus pedig a Liszt Ferenc Művelődési Ház Énekkara nevet vette fel. Riszner Zoltán után Dóbisz István lett a karnagy, neki főleg szervezési munkát kellett végeznie, ugyanúgy, mint az utána következő Falvai Sándornak. A szervezés munkáját 1955-ben Korényi Lajos karnagy, a város Állami Zeneiskolájának igazgatója fejezte be. A kórus fejlődése ekkor új lendületet vett, ami fokozódott, amikor Vámos József tanár vette át a karnagyi pálcát, 1955-ben. 1962-ben újból Korényi Lajos lett a kórus vezetője. Fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte a kórus 1968. november 3-án az ózdi kulturális hetek keretében. Az ünnepi előadáson Török Sándor dalost a „Szocialista Kultúráért'' éremmel tüntették ki. A következő öt évet sikeres szereplések, külföldi (Lengyelország) vendégszelés, minősítések tették kellemesen izgalmassá a dalosok számára. A megalakulás 75. évfordulója alkalmából 1974 januárjában Korényi Lajos karnagyot „Szocialista Kultúráért” éremmel tüntették ki. Szili Béla ..Miniszteri dicséret”-ben részesült. Guttyán Mihály és Török Sándor a „Szakszervezeti Munkáért” kitüntetés fokozatát kapta: Lux Györgyné és Lipárdi Gyula „Szakszervezeti oklevél” elismerést kapott. 1974-ben Salgótarjánban Ezüstkoszorú diplomával minősítést ért el a kórus, és még abban az évben Ajkán országos kórustalálkozón, Miskolcon megyei találkozón szerepelt sikeresen. Végül az ÓNI igazgatóságának 1977. októberében a karnagyi feladatok ellátására sikerült újból megnyerni Vámos József tanárt. A visszatért karnagy a kor követelményeinek megfelelően, az addiginál magasabb követelményt állított a dalosok elé, aminek következménye a nagyfokú lemorzsolódás volt. A kórust újból szervezni kellett, így az 1978. év úgyszólván az újraalakulás éve volt, ami kizárta azt, hogy sok jelentős szereplésre kerüljön sor. 1978-ban a vegyeskar legsikeresebb

184

rendezvénye a szervezett ózdi dalosélet kezdetének 80. évfordulójára rendezett ünnepi előadás volt, melynek sikeres műsorában négy vendégkórus is szerepelt. A kórus művészi fejlődésének bizonyítására – magas szakmai fórumok előtt – 1979-ben már több alkalom nyílt. Közülük kiemelkedik a Mezőkövesden és Szerencsen készült rádiófelvételek és a szolnoki tv-felvétel, melyeket a bíráló bizottság elfogadott, s ezek műsorra is kerültek. Ez évben újabb minősítésben vett részt a kórus Sárospatakon, ahol korszerűen, már magasabb követelményeknek kellett megfelelnie. Dicséretesen megfelelt, megtartotta „Ezüstkoszorú diplomás” fokozatát. Az együttes most az ez évi ózdi közművelődési hetek programsorozatában való szereplésre készül, továbbá az 1981-ben sorra kerülő Bartók-emlékműsorra és a Bartók–Kodály vasasmunkás dalosünnepek programsorozatára. A vegyeskórus tagjai jelenleg a pedagógusok, óvónő, ÓKÜ-dolgozók és középiskolai tanulók soraiból adódnak. A próbák szépen látogatottak, a tanulás könnyen gördül, mert a dalosok kottaismerők. Városunk iskoláiban dicséretesen felfejlődött az énektanítás. Az élményszámba menő próbákon a dalosok szívesen látják a vendégeket és az új dalosok jelentkezését is. Belépésre jelentkezni lehet a Kun Béla Művelődési Ház irodájában Kovacsics Erzsébet művészeti vezetőnél, vagy a KBMH-ban, minden hétfőn 18 órakor kezdődő próbán, a karnagynál. (—mai) 1992. április 10. Ózdi Vasas Békét a világnak, békét nemzetüknek... Kórusok baráti találkozója VENDÉGEK KÁRPÁTALJÁRÓL Kórusok baráti találkozójára került sor ma egy hete pénteken, április 3-án a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház színháztermében. A rendezvény keretében az ózdi együttesek mellett pódiumra lépett a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének Viski vegyes kara is. A vendégeket Ríz Gábor, az intézmény megbízott igazgatója köszöntötte. – Örömünkre szolgál – mondotta el többek között –, hogy egy határon túli magyar együttest láthatunk vendégül Ózdon, ezzel is hozzájárulva az anyaország és a külhoni magyarság együvé tartozásának erősítéséhez. E rendezvény is igazolja – hangoztatta később – a kultúra határnélküliségét, hiszen ha közvetett módon is, de katalizátorként szolgál az európai párbeszéd fenntartásához, a kórusbarátság elmélyítéséhez. A köszöntő szavak után kezdetét vette a színvonalas műsor, melyben közreműködtek: a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház Vegyeskara és Gyermekkórusa, az Erkel Ferenc Zeneiskola tanárai és növendékei, a Bem Úti Általános Iskola Kamarakórusa és Vegyeskara. Az együtteseket vezényelték és műsorukat betanították Vámos Tamás, Vámos József, Frits Sándorné, Vámos Józsefné és Nagy Károly tanárok. Zongorán kísértek: Szakács Albertné és Davrové Ella. A kórustalálkozó második részében a viskieké volt a színpad. Műsoruk megkezdése előtt Molnár Tibor, a viski 2. számú középiskola igazgatója mutatta be a kórust, szót ejtve természetesen szülőföldjükről, a Kárpátaljáról is. – A közös éneklés, szeretet tartja össze a kórust, ami egyúttal magyarságunkat is reprezentálja – fejtette ki hitvallásukat. Visken különben – mutatott rá – nagy hagyománya van az éneklésnek, ami azonban, egy időben megszakadt. A jövőben a megkezdett úton szeretnének továbbhaladni, aminek része az ózdiakkal kialakult kapcsolat ápolása, fenntartása és továbbfejlesztése is. Ezt követően Fodó Viktória tanuló Nagy Vince: Harangszó című versét szavalta el, majd Lator Ilona karvezető vezényletével felcsendült a kórus. A különös átéléssel előadott dalokat, énekeket a színházterem teltházas közönsége többször is felállva, hosszantartó tapssal jutalmazta. Több énekszám elhangzása után ismét egy vers

185

következett. Czébely Emma, a kórus egyik tagja „A magyar nő” című verset mondta el, amelynek hatására sokak szemében előtolakodott egy-két könnycsepp. A bemutató befejező részében a „Békét a világnak, békét nemzetünknek” című mű aratott átütő sikert. A találkozó a székely és magyar Himnusz közös eléneklésével ért véget. Az előadás után a késő esti órákban fehér asztal mellett is köszöntötték a kárpátaljai vendégeket. Ríz Gábor pohárköszöntőjében kiemelte: újabb leckét kaptunk abból, hogy miként kell (miként kellene) magyarnak lennünk. Magyar Kulturális Szövetség viski alapszervezetének 45 fős énekkara különben csütörtökön, április 2-án érkezett városunkba. Mint azt többen is elmondták: nagy örömükre családoknál lettek elszállásolva, s így igazán meggyőződtek az ózdiak vendégszeretetéről, őszinte barátságáról. Péntek délelőtt a küldöttség tagjai ellátogattak a Gyártörténeti Múzeumba, majd városnézésen vettek részt. A szombati napot Egerben töltötték, s a nap végeztével – bizonyára sok-sok élménnyel gazdagodva – hazautaztak Kárpátaljára. Kerékgyártó Mihály 1993. november 5. Ózdi Vasas Nagykaposi misszió Az ózdi kórus ismét remekelt Nagykapos, mintegy 10000 lakosú városka a keletszlovákiai síkságon. A Latorca, Laborc és Ung folyók alkotta háromszög közepén helyezkedik el, ily módon a Szlovákia területén maradt Ung-vidék természetes középpontja. A legközelebbi nagyváros Ungvár, amely azonban már Ukrajnához tartozik. Ide tartott az a különbusz, amely Ózdról a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház vegyeskarát vitte Nagykaposra, október 28-án, csütörtökön. Ez a nap ugyanis nagy ünnep volt a nagykaposiaknak. Olyan nagy, hogy a város polgármestere munkaszüneti napot rendelt el, zárva voltak az üzletek, az iskolák. Az utcákon a város zászlóit lengette a gyenge, őszi szellő. A katolikus templom védőszentjei Szent Simon és Júdás Tádé apostolok, szintén ünnepi díszbe öltöztek, mivel ezen a csütörtöki napon volt a templomünnep, vagy ahogy jobban ismerjük: a búcsú. Amikor, a többszörös útlezáráson keresztül, sikerült a templom közelébe jutnunk, már javában tartott egy mise. Tíz órakor tartották a görög katolikus szertartás szerinti istentiszteletet, majd 11 órakor kezdődött a hivatalos nagymise. Előtte azonban felszentelték a templom régi-új harangját. A harang ugyanis még tavaly megrepedt. Anyagát egy harangöntő műhelybe szállították, s a belőle készült új harangot emelték ezen a napon a toronyba. A felszentelési szertartást Aloiz Tkac kassai püspök és dr. Kovács Endre egri segédpüspök végezte. Az ünnepi misén a szentbeszédet a két püspök mondta, Tkac szlovákul, dr. Kovács pedig magyar nyelven. Az ózdi vegyeskar a mise egyes részeit latin nyelvű egyházi énekekkel kísérte Vámos József karnagy vezetésével. A mise befejeztével a hívők körmenetben vonultak át a poliklinika épületéhez. (Ez a mi fogalmaink szerint rendelőintézetnek felel meg.) A menet elé méltóságteljesen kanyarodott be egy hatalmas kamion, rajta Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelzéssel. A város ünnepének egyik fénypontjaként itt adták át a szeretetszolgálat 500 000 német márka értékű ajándékát, amely orvosi műszerekből és felszerelésekből állt. A város polgármestere előbb magyarul, majd szlovákul üdvözölte a megjelenteket és köszönte meg a nagylelkű segítséget, amely Nagykapos és környéke egészségügyét fogja szolgálni. A Csilla von Böselager bárónő személyes közreműködésével összegyűjtött adományt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre atya adta át, kihangsúlyozva, hogy a szeretet előtt

186

nincsenek akadályok, nincsenek határok és nincsenek etnikai különbségek. Ez az ajándék egyformán szolgálja a környék magyar és szlovák lakosságát. Az ünnepségen részt vett a két püspök, Magyarország Pozsonyba akreditált nagykövete, a sok katolikus lelkész között ott láttuk természetesen Gábor Bertalant, Nagykapos esperes-plébánosát, valamint Gaál atyát, a bolyki templom plébánosát is. Az ünnepségsorozat az új polgármesteri hivatal felavatásával folytatódott. A valóban gyönyörű új épületet jogos büszkeséggel mutatta be a vendégeknek Nagykapos polgármestere, hangsúlyozta, hogy a jelenlévők az első vendégek, akiket ebben a házban fogadnak. A katolikus püspökök és a református egyházat képviselő lelkész áldása után a polgármester állófogadást adott. Az Ózdról érkezett kórus közreműködött a szeretetszolgálat adományának átadásánál is, majd a fogadás alatt a házasságkötő teremben rögtönzött hangversenyt most már magyar nyelvű számokból. A megjelentek igen nagy tetszéssel fogadták a produkciót, s maga a polgármester is úgy nyilatkozott, hogy gyakrabban szeretnének találkozni az ózdi kultúra hírnökeivel. Az ózdi vegyes kar útjának egyéb részleteire, élményeire lapunk következő; számában még visszatérünk. Szakács Albert 1993. november 12. Ózdi Vasas Szlovákiai Útinapló Olvasóinknak múlt heti számunkban már hírt adtunk róla, hogy a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház vegyeskara, Vámos József karnagy vezetésével, részt vett a kelet-szlovákiai Nagykapos ünnepségsorozatán. Most a rendben lezajlott – kalandosnak tehát egyáltalán nem nevezhető – út élményeit szeretném megosztani önökkel. Bár utunk valóban nem volt kalandos, az anyaországban élő magyarok többsége számára mégsem mindennapos esemény az országhatár átlépése. Különösen nem akkor, ha nem mint „egyéni turista” utazik külföldre, hanem a magyar kultúra, ezen belül is egy közösség, Ózd város követeként tesz eleget a szíves invitálásnak. Nagykapos – akárcsak a mai Ózd – több község egyesítéséből, Nagykaposból, Kiskaposból és Csepelyből jött létre e század elején, melyhez később Veskóc is csatlakozott. A római katolikus templom az egykori Kiskapos területén van; 1807-ben épült. Az előtte lévő teret Mécs Lászlóról, a premontrei papköltőről nevezték el, aki 1920 és 1930 között itt szolgálta hitét és a magyarságot. A templomban márványtábla őrzi emlékét. Más magyar vonatkozású köztéri elnevezésekkel is találkoztunk. Van Dobó István tér, Erdélyi János nevét pedig egy utca és egy park viseli. Erdélyi –, aki Kiskaposon született – korának neves írója, költője volt, de foglalkozott néprajzzal és szociológiával is. Jó tudni, hogy szülőhelye nem feledkezett el róla. Mint ahogy azt is jó volt látni, hogy minden utcanevet kétnyelvű tábla jelez, minden közintézményen, hivatalon, üzleten. Nagykapos polgármestere nem véletlenül emelte ki egyik beszédében, hogy itt nincsenek nemzetiségi ellentétek, a magyar és szlovák gyerekek együtt játszanak, szüleik együtt dolgoznak, együtt laknak, tisztelik, becsülik és megértik egymást. A városkában egyébként jóformán csak magyar szót hallani. Az ünnepségeken elhangzott beszédek – a kötelezően az állam nyelvén elmondandók kivételével – magyar nyelven szóltak. Még egy érdekes emlék: a templomban ugyanazok a hívők a kassai püspök szlovák nyelven mondott könyörgésére szlovákul, az egri segédpüspök szavaira magyarul válaszoltak. Az ózdi kórus latin egyházi énekekkel vett részt a nagymisén, a hívők a mise többi részében magyarul énekeltek. Találkoztunk persze az ünnepi eseményeken kívül is magyarokkal. Milyen érdekes, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarok mint a nagyobb, erősebb testvérhez fordulnak az anyaországból érkezettekhez, még akkor is, ha – a jelek szerint – nincs szükségük különösebb oltalomra. Mindent szeretnének tudni, nem fogynak ki a kérdésekből; hogy, s mint van „odaát”. Őrzik magyarságukat, és büszkék rá, hogy eddig megőrizték. A kántor által énekelt könyörgések sorában

187

szemet könnyeztető volt hallani: „Segíts Jézus, hogy drága anyanyelvünket, nemzeti tudatunkat és kultúránkat továbbra is híven megőrizhessük!” Itthon vajon imádkozik-e valaki ezért? Szeretnék még idézni két megnyilatkozást. Egyik beszélgetőpartnerem azt fejtegette, hogy ha Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, akkor ők megfordítják a dolgot. Ők lélekben, szellemben a 15 milliós magyarsághoz tartozónak érzik magukat, s nem is értik, hogy Magyarországon egyesek milyen gúnyolódni valót találtak a miniszterelnök kijelentésén. A másik: egyik meghívónk a vegyeskar szereplését megköszönve öt hölgytagnak egy-egy szál virágot adott át, piros-fehér-zöld szalaggal átkötve, a következő szavak kíséretében: „Magyarok adják magyaroknak. A szalag figyelmeztessen arra: ne feledjék, mi itt is magyarok vagyunk és maradunk.” Később, már „műsoron kívül”, Kassa felé vettük utunkat. Amilyen szép és felemelő érzések kerítettek hatalmukba bennünket Nagykaposon, úgy lelombozódtunk Kassán. Sehol a városban nem hallani magyar szót. Az utcán – egymás között magyarul beszélve – az ottaniak nagyon furcsán néztek ránk. Az üzletekben az eladók meg mint a legyet, úgy hajtottak el, ha magyarul szólaltunk meg. Nem tudhatom, másoknak mi jutott eszébe. Nekem az, itt, a Dómban nyugszik Rákóczi, akit vezéres fejedelmükként tiszteltek, s tisztelnek a világ bármely táján élő magyarok. A dómot egyébként sűrű állványerdő borítja; közvetlen környéke kerítéssel van lezárva. Ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt. Rákóczi sírjához most sem tudunk bemenni. Az egyetlen vigasztaló, hogy közel a Dómhoz találtunk egyetlen üzletet, amely fölött magyar felirat volt: Könyvesbolt. A kirakatában elhelyezett plakát adta hírül, hogy aznap délután 5 órakor nyitják meg. Tálán mégsem szorul ki teljesen Kassáról a magyar szó és a magyar kultúra?! A megnyitást nem tudtuk megvárni. Buszunk elindult hazafelé, Ózd felé. A lassan leereszkedő szürkületben szemünkkel még megsimogattuk Krasznahorka várát, este pedig Bánrévénél hazaérkeztünk. Hazulról. Hazára. SZAKÁCS ALBERT 1996. június 14. Ózdi Hírek Ózdi Éneklő Napok A Magyarország '96 és az ózdi millecentenáriumi ünnepségsorozat részeként 4 napig városunk, pontosabban a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház vendége volt 3 ország 4 kórusa, akik – településünk különböző együtteseivel közösen – részt vettek az Ózdi Éneklő Napok eseményein. Szlovákiából a kassai Csengettyű gyermekkórus, és a komáromi Concordia vegyes kar, Lengyelországot a chorzowi Gwiazda vegyes kar, Ukrajnát pedig a nyezsini Szvitics vegyes kar képviselte. A Szvitics kórus 2 éve már vendégeskedett Ózdon, míg a chorzowiak testvérvárosi kapcsolat útján, a Csengettyű kórus a Kassai Színháznak köszönhetően, a komáromiak pedig régi ismeretség, illetve részben családi kötelékek révén kaptak meghívást a fesztiválra. A résztvevők 6-án, csütörtökön este találkoztak a BNVH-ban, ahol a Művelődési Ház vezetése és az önkormányzat részéről Filep Gyula alpolgármester fogadta a vendégeket. A nyitókoncertre pénteken az Egri Bazilikában kerül sor, ahol a hely szellemének megfelelően egyházi jellegű kórusművet szólaltattak meg az énekegyüttesek. Szombaton az aggteleki Baradla-barlang természet alkotta csodálatos hangversenytermében folytatódott az esemény. Itt már a világi zene játszotta a főszerepet, sőt a komáromiak direkt e barlangi fellépésre tanulták meg Karai József hangulatban ideillő dalművét. Este a BMVH előtti téren léptek fel a kórusok. A szerenád előtt térzene, mazsorettek és táncosok bemutatója szerepelt a programban. A vendégkórusok teljesítményétől nem maradt el a Frits Sándorné vezette gyermekkórus és leánykar (Árpád Vezér Üti Általános és Szakiskola és BMVH), valamint a Vámos József által dirigált vegyes kar (BMVH) produkciója sem. Vasárnap a komáromi Concordia kórus részt vett és közreműködött az ív úti római katolikus templomban celebrált misén. Délelőtt 11 órakor a Bükk Műv. és Vendéglátó Ház színháztermében rendezett zárókoncerttel fejeződött be a fesztivál. Kedves gesztusként a chorzowi Gwiazda vegyes

188

kar magyarul dalolta Kodály egyik kórusművét. Az együttesek közösen énekelték Liszt Ferenc ünnepi dalát, a rendezvény fővédnöke a Liszt-díjas kiváló és érdemes művész Sapszon Ferenc vezényletével, aki szakmailag értékelte és tanácsokkal látta el a kórusokat. A hétvégén tomboló kánikula ellenére valamennyi résztvevő magas színvonalú produkciót nyújtott, s érezhető volt az a bizonyos felszabadult „éneköröm". A fesztivál jegyében megtörténtek az ilyenkor szokásos kapcsolatfelvételi és kapcsolatápolási egyeztetések, ennek köszönhetően a BMVH vegyeskara e hónap végén chorzowban fog vendégszerepelni, de a többi városból is visszahívták az ózdi kórusokat. — tengely — 1998. június 12. Ózdi Hírek II. ÓZDI ÉNEKLŐ NAPOK Száz torokból szállt az ének Az elmúlt héten városunk nem csak a szellem maradandó alkotását, a könyvet ünnepelte, hanem a kultúra egy másik jelentős területét, a zenét is. Ózd nagy hagyományokkal rendelkezik ezen a területen, legendás hírű a kórusmozgalma, s nem elhanyagolható az sem, hogy a jelen kórusai is igen magas szinten működnek. Két évvel ezelőtt a millecentenáriumi eseménysorozat egyik állomásaként hívták életre az Ózdi Éneklő Napok elnevezésű nemzetközi kórusfesztivált, mely igen népszerűnek bizonyult. Ennek folytatásaként a Kórusok és Zenekarok Országos Szövetsége, Ózd Város Önkormányzata és a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház az idén immár másodszor rendezte meg a fesztivált. A vendégkórusok a Lutnia vegyes kar (Chorzow. Lengyelország), a Dobry Umyszel vegyes kar (Rimaszombat. Szlovákia) és a budapesti Semmelweis vegyes kar voltak. A vendéglátó kórusok: BMVH és Árpád vezér úti Általános Iskola gyermekkórusa, BMVH leány kara, BMVH vegyes kara. Bem úti Általános Iskola Bartók kórusa. A rendezvényt a Megyei Közgyűlés, Ózd polgármestere és képviselő-testülete támogatta. A mindenre ügyelő, gondos szervezők a nézőkön túl a résztvevőknek is emlékezetessé varázsolták ezt a négy napot. Már az ideérkezést követően programról gondoskodtak, hiszen csütörtökön este a gyermekkórusok tagjai táncházban, diszkóban múlatták az időt, miközben a felnőtteket a BMVH vegyes kara fogadta baráti találkozó keretében. Itt a beszélgetésen, éneklésen túl kötetlen formában ismerkedhettek, kerülhettek közelebb egymáshoz vendégek és vendéglátók. Pénteken az ünnepi könyvhét megyei ünnepsége szolgált a nyitókoncert helyszínéül. (Igaz, a nagy meleget és a közel egyórás álldogálást nem minden ifjú dalospacsirta viselte könnyedén, de ez valószínűleg nem az ő hibájuk...) A délután a templomi hangversenyek jegyében telt el Szentsimonban, Hangonyban és Domaházán. Szombaton Miskolcon, a belvárosi református templomban adtak koncertet a kórusok. Horváthné Gulyás Erzsébet, a BMVH igazgatónője szerint nagy megtiszteltetésnek számított, hogy a megyeszékhelyen is szólhatott az ének, melyben nagy érdeme volt Kürti László címzetes esperesnek is. Ezen az estén zajlott az egyik legszebb és leghangulatosabb esemény, mégpedig este nyolctól a Bükk előtti dísztéren. A gyertyafényes szabadtéri gála jelentette ezúttal is a csúcspontot, hiszen itt csengett a Iegfelszabadultabban a dal, akárcsak két éve. Az est fényét a Bányász fúvószenekar produkciója is emelte, a jelenlévőket rajtuk kívül az Árpád vezér úti iskola tanulói népi játékokkal, a Bem úti iskolások pedig francia tánccal szórakoztatták. Vasárnap a zárókoncerten búcsúztak egymástól és a nézőktől a fáradhatatlan szereplők. Malinkó János emlékplaketteket, serlegeket nyújtott át a résztvevőknek, de nem volt hiány pompázatos virágcsokrokból sem. Sapszon Ferenc, Liszt-díjas karnagy, kiváló és érdemes művész: Nagyon örülök, hogy ismét megrendezték ezt a találkozót, melyen a résztvevő, különböző felkészültségű kórusok izgalom- és zsűrimentesen tudták megmutatni azt, mit is tudnak. Az új barátságokon kívül tanulhattak is

189

egymástól, s a különféle helyszíneken örömmel, a művek legkifejezőbb bemutatásával léphettek színre. Ez a szó szoros értelmében találkozó, és nem verseny volt, hisz itt nem a profi tudás, hanem az örömteli együtténeklés dominált. Mindig jó szívvel jövök Ózdra, s a karvezetők is tanúsíthatják: értékelésemben a segítő szándék, a jobbítás vezérelt. Magyar kórusvezetők: Rendkívüli eseményen vehettünk részt, ami igen kemény munka gyümölcseként sikerülhetett így. Közel egyéves, rendszeres felkészülés előzte meg a fellépést, de minden kórusnak szüksége van a megmérettetésre. Jadwiga-Maria Wandiger lengyel kórusvezető: Nagyszerű élményekkel térünk haza. Megragadott ez a közvetlen és kötetlen hangulat, ez a vendégszeretet. 90 éves kórusunk az évtized elejéig rendszeresen fellépett külföldön, a baráti országokban, de a politikai változások miatt ez ma már ritkán fordul elő. Ezért is örültünk különösen az ózdi meghívásnak. Igaz, hogy a nyelvünk nem egy, de az ének, a zene szeretete határtalan, a zene nyelve nemzetközi. Horváthné Gulyás Erzsébet BMVH igazgatónője: Csak köszönetet tudok mondani áldozatos munkájukért a karnagyoknak, a kórusoknak és minden egyes kórustagnak, csodálatos négy nap volt. Bízzunk benne, hogy lesz folytatása. H.Sz.M. 1999. január 25. Déli Hírlap A dal öröme Jubiláló vegyeskar Valamivel több, mint száz évvel ezelőtt alakult meg Ózdon az Olvasó Egyleti Dalárda. Idővel profi csapattá nőtték ki magukat, rádiós hangfelvételek sora őrzi emléküket. A vegyes kórus ma is működik, mint a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház énekkara. Idén a minősítés megszerzése a fő cél. 1898 februárjában Olvasó Egyleti Dalárda néven alakult meg Ózdon az első énekkar Serfel Ferenc tanító vezetésével. Az első időszak repertoárja népdalfeldolgozásokból és vallási énekek kórusművekké történő feldolgozásából állt. A csupán férfiakból álló együttes ünnepségeken, színházi előadásokon és temetéseken adott számot tudásáról. 1904-ben érték el azt a szintet, hogy bekerülhessenek az Országos Dalosszövetségbe. Részt vettek országos versenyeken, ahonnan általában szép eredményekkel távoztak. Fél évszázados jubileumuk után történt életükben egy jelentős váltás, átalakultak vegyeskarrá. A későbbiekben Vasgyári Kórus, majd a Liszt Ferenc Művelődési Ház Énekkara volt a hivatalos elnevezésük. 1968-ban ezüst, 1984-ben arany minősítést szereztek, csakhogy őket is utolérte az ÓKÜ sorsa. A főszponzor hanyatlása és felszámolása a tagokat is bizonytalan helyzetbe hozta és elvesztették azt a minimális támogatást is, amit korábban kaptak. A jelenről már Rási Zoltánt, a vegyeskar titkárát kérdeztük. - Személy szerint mióta szerepel az énekkarban, és hogy telt el az utóbbi hét szűk esztendő? - Családunk tagjai egyenként léptek be a kórusba. Kezdte Csaba, a nagyobbik fiam, folytatta a kisebbik, Zoltán, majd következett a feleségem és végül jómagam 1980-ban. Mindjárt titkárnak választottak, ami a kottabeszerzéstől kezdve a próbák, fellépések megszervezéséig sok mindent magában foglal. Ma már egyébként ritkaságszámba megy, mikor mind a négyen egyszerre énekelünk. - Több család is szerepel az énekkarban? - Szabó Antalék ketten, Magyar Gyuláék hárman járnak rendszeresen. - Hányan vesznek részt a próbákon? - Harmincöt fő a létszámunk, ebből tizenketten vagyunk férfiak. Egyre több új művet tanulunk, a klasszikusoktól a spirituálékig, de általában négyszólamú vegyeskari műveket adunk elő. Egyetlen énekhanggal van rengeteg problémánk, ez pedig a szoprán. Ez a szerepkör sokat változik, mivel a

190

fiatal lányok férjhez mennek, szülnek és kimaradnak a csapatból. Emiatt folyamatosan kell új tagokat tanítani. - A gazdasági környezet nem igazán kedvez most a kultúrának. Ilyen körülmények között lehet-e komolyabb dolgokat tervezgetni? - Ifjabb Nagy Károlyné Dobó Katalinnal, az együttes vezetőjével azt tervezzük, hogy ismét megszerezzük a minősítés valamelyik szintjét, hogy magunknak is bebizonyítsuk, méltó utódai vagyunk az egykori Olvasó Egyleti Dalárdának. Kovács István 1999. július 30. Ózdi Hírek FOTEL SZALONNASÜTÉS A címben szereplő fotel a valóságban nem létezik. Ez egy képzeletbeli fotel, a ma divatos szóhasználattal élve virtuális fotel. Olykor azonban mégis igazinak tűnik, amikor az adott hétre meghívott vendégemet megkérem, hogy foglaljon benne helyet. Amíg beszélgetünk, addig fotel is van. Szóval ez egy virtuális interjúfotel. A szalonnasütés és a fotel alapjában véve is összeegyeztethetetlen. Hát még egy ilyen csoportos szalonnasütés, amelynél a fotelba ültetendő egyik személy egyben a háziasszony szerepkörét is be kell, hogy töltse. Az ilyen eseményekhez – ezt mindenki tapasztalatból tudja – jobban illik a sámli, az ún. vadászszék, vagy más hasonló ülőalkalmatosság, mint a fotel, azt meg akárki könnyen kitalálhatja, hogy a szalonnasütés nem a legkedvezőbb alkalom az interjú készítésre. Az újságíró azonban meglehetősen makacs emberfajta. Ha egyszer a fejébe vette, hogy ő itt és ma interjút készít, nagyon nehéz ettől az elhatározásától eltántorítani. Annál is nehezebb, mert nem akármilyen szalonnasütésnek lehet a résztvevője, lévén ez szezonzáró szalonnasütés. Ne csigázzuk tovább az érdeklődést és ne fokozzuk az izgalmakat, a Városi Vegyeskar zárja a szezont. Ez a körülmény, no meg az, hogy ilyenkor köszöntik azokat, akik a nyári hónapokban tartják a névnapjukat, bármilyen összeszokott társaságról van is szó, ünnepélyessé teszi a hangulatot. A koccintások és jó kívánságok után azonban hamar oldódik az ünnepélyesség. A helyszín: a Vegyeskar karnagyának Bartók Béla utcai háza, illetve a ház kertje. Hamarosan lobog a tűz, serceg a szalonna, csöpög a zsír a nagy műgonddal, továbbá hagymával, paprikával, paradicsommal feldíszített kenyerekre. Mai beszélgetőpartnerem a Vegyeskar karnagya, ifj. Nagy Károlyné és Rási Zoltán, aki a titkári teendőket látja el. A meglehetősen zaklatott, sokszor a mondat közepén félbeszakadt és csak jóval később befejezett mondatokból mégis összeállt valami. - Milyen hosszú lesz a nyári szünet a szezonzárás után? - Jóformán semmi – nevet Katica (azaz ifj. Nagy Károlyné) – hiszen az idén eléggé elhúzódott minden. Június végén még Lengyelországban jártunk, s alig értünk haza, máris esküvőre mentük. Kórusunk egyik tagja ment férjhez, s ez nem történhet meg a fellépésünk nélkül. Most július közepe van, augusztus 20-án, Szent István napján pedig már szerepelünk a városi ünnepségeken. Előtte még néhány próbát is kell tartanunk. Ennyi lesz a szünet. - Hogy érzi magát, mint a Városi Vegyeskar karnagya? - Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy olyan kiváló előd után állhattam a kórus elé, mint Vámos József volt. Különös érzés volt, hogy éppen az ő temetésén kellett először dirigálnom az énekkart. Azért érzem megtisztelőnek ezt a feladatot, mert maga a kórus döntött úgy, hogy a jövőben én legyek a karnagyuk. Idestova a mi énekkarunk az egyetlen olyan művészeti csoport Ózdon, amely – őrizve a jogfolytonosságot – több mint százéves múltra tekinthet vissza. Már ez is kötelez, s bár én nem vagyok ózdi, de az itt eltöltött évek alatt már nagyon sokat megtudtam a hajdani dalárda, a későbbi énekkar történetéről, nagyhírű vezetőiről, akik közül nem egyet személyesen is megismerhettem.

191

- Ilyen előzmények után természetes, hogy feladatomnak tartom az elért eredmények megtartását, a hagyományok ápolását. Ugyanakkor azonban azt is tudom, hogy itt nem horgonyozhatunk le, megállni egy pillanatra sem szabad. Dolgozik bennem annyi egészséges becsvágy, hogy az én vezetésem alatt is továbblépjen, fejlődjön a kórus, hogy régi, bevált, úgynevezett sikerszámaink mellett újakat tanuljunk. Diplomámat magyar, valamint ének-zene szakon szereztem, tehát karvezetést is tanultam. Nagyon örülök, hogy most ennek is hasznát vehetem. - Mi a véleménye a karnagynak a Vegyeskarról? - Ezt a kérdést nem vártam, s ne haragudjon, de nem is válaszolok rá. Legfeljebb annyit, hogy a hanganyag jó, s mint a most zajló szalonnasütés is bizonyítja, összeszokott, baráti kapcsolatokat is ápoló társaság ez. Dicsérni nyilvánosság előtt nem akarok, mert ezt még öndicséretnek is lehetne magyarázni, ha meg valami mást kell megbeszélni, akkor ezt belül, négy- vagy sokszemközt kell elintézni. Mégis, ha ez vélemény, szeretem a kórust és szeretek velük dolgozni. Katica többszöri „mindjárt jövök!” felkiáltás után végleg kiszáll a fotelból, elvégre ő sem akar kimaradni abból, aminek eddig csak a terjengő illatait élvezhette és – mint már mondtam – háziasszonyi teendői is vannak. Helyét Rási Zoltán foglalja el. - Mi a dolga a titkárnak? - Ha fontoskodni akarnék, azt mondanám, hogy rengeteg, így csak azt mondom, hogy éppen elég. De azért nem kell bele megszakadni, már csak azért sem, mert csapatban dolgozunk, mindent megbeszélünk. Tartom a kapcsolatot fenntartónkkal, a Bükk Művelődési és Vendéglátó Házzal, kezelem a kottatárat, segítek új, betanulandó darabok keresésében, ha megyünk valahová, részt veszek az utazás megszervezésében, mint legutóbb is a lengyel útnál. Gondoskodom arról, hogy a próbákon, fellépéseken lehetőleg mindenki jelen legyen, s hasonlók. És hogy a legfontosabbat se hagyjam ki: segítenem kell az ilyen ünnepi alkalmak megvalósításában, mint ez a mai. - Milyen célokat tűzött maga elé a kórus? - A legfontosabb, amit szeretnénk elérni, az arany minősítés megszerzése. Ez nagyon fontos lenne, mert emelné az énekkar presztízsét, meghívások, külföldi utak függhetnek tőle. A feltételek adottak, mint már Katica is mondta, a hanganyag jó, a kórus magja nagyon régen együtt énekel, összeszoktunk. Kétségtelen, hogy szükség van fiatalításra is, de az utóbbi időben erre sem lehet panasz. A cél tehát az, hogy frissítéssel, fiatalok beillesztésével és persze nagyon sok munkával eljussunk az arany minősítés megszerzéséig. Távlati, de folyamatos feladatnak tekintjük, hogy életben maradjon a kórus, bővítsük a létszámot is, a repertoárunkat is, hogy felkészítsük a fiatalabbakat a stafétabot átvételére, amikor ez szükségessé válik. Azt akarjuk, hogy a város kulturális életének az a darabja, amit mi képviselünk, ne csak fennmaradjon, hanem minél szélesebb körben terjessze Ózd hírét és nevét. Szakács Albert 2000. június Ózdi Hírek Folyamatosság és folytonosság Amikor tavaly októberben elbúcsúztam az Olvasóktól, nyitva hagytam egy egérutat. Azt írtam: Ha valamiért mégis nagyon fog viszketni a tollam hegye, megtörténhet, hogy jelentkezem. Mi tagadás, azóta többször is viszketett, de eddig mindig sikerült megtartóztatnom magam. Most megint viszket, de most nagyon. A millenniumi esztendő ünnepségei Ózdon az elmúlt héten csúcsosodtak ki, felsorolni sem akarom, hogy az ünnepi könyvhét rendezvényein kezdve mi minden történt a városban. Jellemzésül csak annyit, hogy az év hátralévő részében már valószínűleg nem veszek fel annyiszor fehér inget, és nem kötök annyiszor nyakkendőt, mint ezekben a napokban tettem. Nos, ennek az ünnepségsorozatnak egyetlen momentuma késztet most írásra- az ív úti plébániatemplomban a millenniumi zászló átadása után több mint száz részvevővel elhangzott

192

Szőnyi Erzsébetnek a Hárs Ernő szövegére írt Béla király a Bükkben című oratóriuma. Ózd megint egyszer megrázta magát, s megmutatta hogy mire képes. A művet a szerzők a Bem Úti Általános Iskola énekkarának írták és ajánlották. Az ősbemutató – ózdi előadásban – Bélapátfalván, az 1232-ben alapított műemlék-templomban volt. 1987 májusában. Tizenhárom évvel ezelőtt. A művet akkor Vámos József vezényelte, a gyermekkórust felesége, Klárika néni tanította be. A mű azóta sem hangzott el sehol. A mostani díszbemutató karmestere Vámos Tamás volt, apja kezéből ö vette át a pálcát. Szeretném, ha ebbe mások is valami folyamatosságot és folytonosságot látnának. Az előadók között – a szólisták és a zenekar tagjai között – Ózdról elszármazott művészeket üdvözölhettünk, akik a hívó szóra hazajöttek, ha csak erre az előadásra is. Most aztán nem tudjuk, hogy bánkódjunk, vagy örüljünk. Bánkódni azért lenne okunk, mert nem tudtuk megtartani őket, a nehéz sorsra jutott város nem volt képes méltó kenyeret adni. Vagy tehetségük nőtte ki a várost? Ebben az esetben örülnünk kell. jó hírünket viszik a világ közelebbi és távolabbi tájaira. Pályájukat – amint ez a bemutatásnál is elhangzott – valamennyien az ózdi Erkel Ferenc Zeneiskolában kezdték. Ez az iskola azóta is, most is minden évben szárnyára bocsátja tehetségeit. Biztosak lehetünk benne, hogy olyanokat is, akiket ezután már csak vendégként látunk majd viszont. Folyamatosság és folytonosság. Bocsássák meg gyengeségemet, de elő kell hozakodnom egy személyes emlékkel is. Ebben is van valami folytonosság, csak éppen fordítva, mint Vámosék esetében. Ott voltam az első, bélapátfalvi bemutatón is. Akkor a kisebbik lányom, 12 évesen, a zeneiskola zenekarában gordonkázott. Az ő érdeklődése más irányba fordult, gordonka már több mint tíz éve nem volt a kezében. Most, az ózdi előadáson helyette az anyja szerepelt a Városi Vegyeskar tagjaként. A feldübörgő vastaps, az újrázás kikövetelése is jelezte, hogy ismét megtörtént a ritka ózdi csodák egyike. Szőnyi Erzsébet az előadás után meghatottan azt mondta, hogy ez a mű örökre Ózdé. A miénk. Mit kezdünk vele? Kell-e újabb tizenhárom évet várni, amíg megint elhangzik? A méltán nagy sikerű előadás 21 perce marad a megszámlálhatatlan órányi befektetett munka végeredménye? Az előző sorokban többször olvashatták: folyamatosság és folytonosság. Sokszor halljuk mostanában azt is, hogy Ózd az újrakezdés városa. Bizony, sok mindent újra kell kezdenünk. Az elszakadt szálakat már nem lehet újra összekötni. De vannak, hála Istennek még vannak össze nem gabalyodott, el nem szakadt szálak is. A város gazdáinak legyen gondja rá, hogy megtaláljuk ezeket a szálakat, s ügyeljünk, hogy legalább ezek megmaradjanak. Mert milyen jó is lenne, ha Ózd nemcsak az újrakezdés városa lenne, hanem – ahol még lehet – a folytatás városa is. Szakács Albert 2000. június ZeneSzó III. ÓZDI ÉNEKLŐ NAPOK NEMZETKÖZI KÓRUSFESZTIVÁL 2000. június 8-11. A MILLENNIUM TISZTELETÉRE.... AZ ÚJRAKEZDÉS VÁROSÁBAN Harmadik alkalommal volt házigazdája városunk a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház szervezésében az Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztiválnak. 1996-ban a Honfoglalás 1000. évfordulóján fogadtuk első alkalommal a kórusokat, az akkori vendéglátók a városi gyerekkórus és a városi vegyeskar voltak. A szlovákiai Kassa és Komárom, valamint a lengyelországi Chorzów város képviselőit láttuk vendégül, mutattuk meg magunkat és szűkebb pátriánk nevezetességeit. Koncerteket adtunk az Egri Bazilikában, valamint az Aggteleki Cseppkőbarlangban. A rendezvény védnökségét vállalta a KÓTA és személy szerint Vadász Ágnes ügyvezető elnök asszony, valamint Sapszon Ferenc Liszt-

193

díjas Kiváló művész, aki jó szellemünkként végig velünk tartott a rendezvényeken, szakmai tanácsokkal látta el a karvezetőinket. Két év múlva ismét találkoztak városunkban a dalosok. Vendéglátóként csatlakozott hozzánk a Bem úti Ének-zene Tagozatos Általános Iskola Bartók Kórusa, valamint vendégként Budapestről a Semmelweis Vegyeskar. Második alkalommal már tudatosult, kikristályosodott bennünk a fesztivál ideológiája. Napjaink jelensége a túlfeszített minőség mindenáron. Mi nem erre törekszünk. A jó értelemben vett amatőr kórusmozgalmat kívánjuk erősíteni, ahol barátságok köttetnek, ahol mindenkor helyük van a szlovákiai magyar kórusoknak és az azóta testvérvárossá vált Chorzów (Lengyelország) képviselőinek. Ez évben is jóindulatú tanácsokkal segítette munkánkat Sapszon tanár úr. Egy év elteltével már kezdetét vette a III. Nemzetközi Kórusfesztivál előkészítése a Millennium jegyében. „Könnyű” a helyzete azoknak a településeknek, akiknek lakói történelmi köveken róják napi útjukat. Ennek a városnak nincs klasszikus értelemben vett történelmi emléke, de van egy csodálatos legendája. IV Béla a Muhi csata veresége után Ózd felé menekült a tatárok elől a Bükkbe. Mélységében nem ismerem a legendát, de meglepve tapasztaltam, hogy milyen gondosan ápolják a környező települések IV Béla emlékét, és hogy helytörténészeink mennyire fontos kutatási területnek tartják a legenda tényekkel való alátámasztását. A felsoroltakból adódóan a millenniumi éneklő napok tematikáját IV Béla legendájához építettük fel. Vonzáskörzetünkbe tartozó községek közül Járdánháza, Csernely, Dédestapolcsány (a teljesség igénye nélkül) ápolják a király emlékét, és készséggel vállalták a vélt menekülési útvonalán az emlékkoncertek fogadását. Június 9-én az Éneklő Napok keretében került sor Ózd város Millenniumi Emléknapjára. Emlékkövet avattunk IV Béla király tiszteletére, ahová felvonultak a fesztivál kórusai is. Az összkari számokat Vadász Ágnes és Sapszon Ferenc vezényelte. Ezt követően a tömeg levonult a Szent Kereszt Plébánia Ív úti Római katolikus templomába, ahol Dr. Fónagy János a MHM politikai államtitkára, országgyűlési képviselő adományozott millenniumi emlékzászlót. Az átadási ünnepséget követően került sor Szőnyi Erzsébet - Hárs Ernő: Béla király a Bükkben című ifjúsági oratórium díszbemutatójára, melyen végtelen nagy örömünkre a szerző Szőnyi Erzsébet is részt vett. A legendák világából itt nagyot léptünk és eljutottunk Ózd város művelődéstörténeti tényeihez. Városunk zenei életét meghatározó személyiségek voltak Vámos József karnagy úr és felesége Finta Klára ének-zene tanár. Vámos József felkérte Szőnyi Erzsébet zeneszerzőt – akinek tanítványa volt – egy ifjúsági oratórium megírására. A Béla király a Bükkben című Hárs Ernő csodálatos szövegére készült mű 1987-ben a Bélapátfalvi műemléktemplomban hangzott fel az ózdi Bem úti általános iskola ének-zene tagozatos diákjai, valamint az Erkel Ferenc Zeneiskola tanulói előadásában. A mű néhány előadás után több mint egy évtizedig feküdt a szekrény mélyén, míg a millenniumi rendezvénysorozat kapcsán újra életre kelt. A gyerekkórust ismét a Bem úti Általános Iskola adta. A szólisták a volt tanítványok, Sinka Krisztina, Szabó Krisztina, Trócsányi Zsolt voltak, akik zenei életünk szép reménységei. Egy hívó szóra visszajöttek az Alma Materbe, hogy részesei legyenek ismét a műnek. Igaz ez az „ózdi és az Ózdról elszármazott zenészek szimfonikus zenekara” tagjaira is. Ilyen előkészületek után adtuk elő ismét a művet. Jól? Rosszul? A zenekritikus szemével, fülével, biztosan hibáztunk is. 120 ózdi diák 80 fős felnőtt kórus, 30 fős zenekar kíséretében csendült fel a mű. Kiváló munkát végzett Szentandrássyné Halász Ágnes a Bem úti iskola énekzene tanára, a Bartók kórus karnagya, aki betanította a művet a gyerekeknek, s aki a felvetett gondolattól a végső kivitelezésig partner volt. Vámos Tamás, az Erkel Ferenc Zeneiskola igazgatója, aki a művet dirigálta és a városi vegyeskart betanította, bizonyította kitartását, munkabírását és a szüleitől örökölt tehetségét és át tudta vinni szellemi örökségüket az előadásba. Köszönet mindkettőjüknek. Köszönet Oláh Márta és Frits Sándorné karnagyoknak, akik betanították kórusaikat és bekapcsolódtak a mű záró tételébe.

194

Én, aki végig bábáskodtam a mű életrekeltését, magam is énekeltem, felejthetetlen zenei élményben volt részem. Csodálatos a mű, minden hangját szerettem, meghatónak találtam Hárs Ernő csodálatos szövegét. Szerettem azért is, mert ez a mű a miénk - ózdiaké - a városé. Kicsit szomorúan engedjük vissza Béla király szellemét a Bükk hegység lábaihoz, ahol egykoron megpihent a király. Ismét Hárs Ernő gondolatait követem: „Suttog a hír, adják szájról szájra ………………………… S megfogant a mű! Alleluja!" A Millenniumi Nap emelkedett hangulatú eseménysorozata után este a hagyománnyá vált szabadtéri programot tartottuk meg, ahol kötetlenül, kedvükre és a közönség szórakoztatására énekeltek a kórusok. Igazi fesztiválhangulat volt négy napig városunkban, melyet színvonalas, igazi zenei élményt nyújtó gálaműsor zárt. Városunk képviseletében Malinkó János Művelődésügyi és Sport Ügyosztály vezetője vett búcsút a kórusoktól és zárta be a fesztivált azzal a gondolattal, hogy „találkozunk 2002-ben”. Horváthné Gulyás Erzsébet 2000. szeptember 1. Ózdi Hírek Vendégek Ottawából Közös kórus-hangverseny a református templomban Ottawa Kanada fővárosa, lakóinak száma 364000 (az elővárosokkal együtt kb. 820000). Mivel Kanada más okokból kifolyólag is meglehetősen gyakran szerepel mostanában a napi hírekben, talán nem árt, ha felújítjuk az iskolában tanultakat. Ennek a hatalmas országnak a területe csak alig valamivel marad el egész Európáétól. 9 millió 975 ezer négyzetkilométer (Európa – összehasonlításként – 10 millió 498 ezer). Csakhogy míg Európában kb. 700 milliónyian élünk, addig Kanada lakosság még a 30 milliót sem éri el. Ennek legfőbb okát elsősorban a kedvezőtlen természeti feltételekben kell keresnünk, az ország jelentős területei az Északi sarkkörön túl fekszenek, a North West Territories (Északnyugati területek) gyakorlatilag lakatlanok. Itt az éghajlati adottságok olyanok, mint az egyébként közeli Grönlandon. A lakosság zöme ezért a déli és keleti részeken él, itt alakultak ki a nagyobb városok is. Ottawa, ahonnan vendégeink érkeztek, szintén itt, közel az Egyesült Államok határához fekszik. 1867-ig jelentéktelen mezőváros volt, ekkor azonban a derék kanadaiak – miért, miért nem – úgy határoztak, hogy Ottawa lesz a főváros. Ekkor indult fejlődésnek, bár ma sem Kanada legnagyobb városa, hiszen lélekszámát más városok mellett Montreal, Torontó vagy Vancouver is messze meghaladja. Kanada gyarmatosítását a franciák kezdték, de például 1635-ben a francia összlakosság még a 200 főt sem érte el, ugyanakkor Észak-Amerikában már 40000 angol élt. Hosszú háborúskodás után 1763-ban a franciák kénytelenek voltak egész Kanadát átengedni Angliának, s ettől kezdve hol csak a hamu alatt pislákolnak, hol felizzanak az ellentétek a Kanadában élő angolok és franciák között. Gondoljunk csak arra. hogy a főképp franciák lakta Québec tartomány elszakadási kísérletei évtizedek óta tartó súlyos belpolitikai, sőt alkotmányos válságot robbantottak ki, amelyet napjainkig sem tudtak megoldani. Nos, innen, ebből a környezetből érkezett hozzánk augusztus 22-én az 1993-ban alakult Ottawai Magyar Kórus. Megígérték maguknak, hogy az államalapítás millenniumát azzal ünneplik meg, hogy hazalátogatnak és körutazást tesznek a szülőföldön, amelyet évtizedekkel ezelőtt ki ilyen, ki olyan okok miatt hagyott el, vagy éppen elhagyni kényszerült. Hiszen van közöttük olyan is, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Corvin-közből indult el, hogy azután Ottawában álljon

195

meg. Az utazás elhatározásának az ezeréves államiságunk előtti tisztelgésnek az értékét csak növeli az a tény, hogy nem közpénzekből, nem szponzorok felajánlásaiból fedezték az öltségeket, hanem a kórus minden tagja „egyéni turistaként” vett részt az úton. A „régi” ózdiaknak felesleges magyarázni, hogy ennek a magyarországi körutazásnak miért éppen Ózd volt az egyik állomása, ha annyit mondunk, hogy az Ottawai Magyar Kórus alapítói Finta Gábor és felesége Finta Beatrix. Az ózdi kóruséletből az eltávozásuk óta is fájdalmasan hiányzó Vámos Józsefet és feleségét, leánykori nevén Finta Klárát nagyon közeli szálak fűzték hozzájuk. A vendégkórus az ő emléküknek is tisztelgett az ózdi látogatással és fellépéssel. A vendéglátó ezúttal is a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház, illetve a ház Vegyeskara volt. A két kórus 22-én este 6 órakor a református templomban, szép számú hallgatóság előtt adott emlékezetes hangversenyt, amelynek karnagya Finta Beatrix, illetve ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin volt. A vendégek műsorát zongorán Palencsár Edit kísérte. A koncert első majd befejező részében a két kórus együtt énekelt. „A zene nem ismer határokat” – hangzik az ismerős jelmondat, a közösen előadott számok után pedig valaki megjegyezte: „Mintha mindig együtt énekeltek volna”. Kanadai magyarok és ózdi magyarok. A műsorban Finta Gábor több szerzeménye is elhangzott, köztük az, amelyet az Ózdi Vegyeskarnak írt és ajánlott a kórus alapításának 100 éves évfordulójára A dal öröme címmel. A végig nagy tetszéssel kísért koncerten a hangulat akkor hágott tetőfokára, amikor a két kórus befejezésül együtt énekelte Kodály: Esti dalát és Verdi: Nabucco című operájából a Rabszolga-kórust. Templomban kissé szokatlanul feldübörgött a vastaps, a közönség szűnni nem akaró ünnepléssel köszönte meg a két kórus másfél órás produkcióját. A vendégek ezúton is köszönik a református gyülekezetnek és a lelkészasszonynak a műsor előtti szíveslátást és a lehetőséget, hogy a templomban énekelhettek, a Bükk Művelődési és Vendéglátó Háznak a hangverseny szervezését, rendezését, a fogadtatást és a gondoskodást. A Vegyeskarnak pedig az együttlét és az együtténeklés örömét. Mi pedig az köszönjük, hogy itt voltak, hogy hazajöttek. Szakács Albert 2001. december 5. Észak-Magyarország Ózd hangjai a katowicei tévében ÓZD (ÉM - ÓKI) - Negyedik alkalommal vendégszerepelt Lengyelországban az ózdi Bükk Művelődési és Vendéglátóház Vegyeskara, nem akármilyen sikerrel. Egyik fellépésüket a katowicei televízió helyszíni adásban közvetítette. A sziléziai Chorzowval évekkel ezelőtt testvérvárosi viszonyt alakított ki az ózdi városvezetés, amelynek része a kulturális kapcsolatok ápolása is. A térség legnagyobb városa Katowice, ahol november 8-11. között kórustalálkozót rendeztek. A nosztalgiára épülő esemény az 1929-es szláv kórustalálkozó mintájára jött létre, amikor 770 különböző nemzetiségű ember adott számot énektudásáról – tudtuk meg a művelődési ház igazgatójától, Csorba Lajostól, aki elkísérte a csoportot a lengyel útra. Most összesen 16 kórus lépett fel, amelyből csak az ózdiak nem tartoztak szláv nyelvcsaládhoz. Több fellépést szerveztek számukra, így bemutatkozhattak Katowicében a zeneiskolában, valamint a katolikus és evangélikus templomban, Chorzowban pedig az evangélikus templomban. A vendéglátás mindvégig a két nép több évszázados barátságát tükrözte. A vegyeskar vezetője, Nagy Károlyné Dobó Katalin négy évvel ezelőtt került a most 103 éves kórus élére, amelyik 53 éve szerepel vegyeskórusként. Létszámuk változó, 38-40 állandó taggal. A lengyelországi fesztiválra két lengyel számot is betanultak, amelyeknek nagy sikere volt, de énekeltek magyarul mazurkát is. Már a helyszínen megkapták a következő évre szóló meghívót a chorzowiaktól, amelyre egyházi és világi zeneszámokkal fognak készülni. A kórus titkára Rási Zoltán, aki a gondokról is beszélt.

196

- Igazi amatőrök vagyunk és nagyon kevés a szponzorunk. Tényleg csak az ének szeretete tart bennünket össze, hiszen semmiféle díjazást nem kapunk a munkánk után. Fenntartónk a Bükk Művelődési és Vendéglátóház. Tagjaink életkora 14 és 79 év között változik és van olyan család, ahonnan hárman énekelnek a kórusban. Hetente egy alkalommal tartunk próbát. 2001-ben hét hazai fellépésünk volt, amelyből Szolnokon a millenniumi rendezvény emelkedett ki, mondta a titkár. 2001. december 21. Ózdi Hírek A vegyeskar már az új évre készül A püspöki palotában és a lengyel televízióban énekeltek Második alkalommal rendeztek szláv kórustalálkozót Lengyelországban, ahová meghívták az Ózd Városi Vegyeskart is. A 103 éves kórus a chorzówi és katowicei fellépések mellett Kodály-művel és a Beszkidekről szóló lengyel dallal élő adásban mutatkozhatott be a Lengyel Televízióban. Amikor a köztiszteletben álló, Ózd Város Díszpolgára címmel kitüntetett karnagy, Vámos József elhunyt, sokan attól féltek, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, számtalan sikert magáénak tudható kórusnak is vége. Szerencsére nem így lett, ami elsősorban Rási Zoltán titkárnak, a tagoknak és az általuk megválasztott új dirigensnek, Nagy Károlyné Dobó Katalinnak köszönhető. Őket kértem arra, tekintsük ál a fellépésekben és sikerekben egyáltalán nem szűkölködő esztendőt. - Február 3-án kezdtük a fellépések sorát Miskolcon, ahol a millenniumi év kapcsán, a „Kultúrával a Nyugat kapujában” elnevezésű sorozat megyei selejtezőjén vettünk részt - mondja Rási Zoltán, aki a kórus minden fellépését számon tartja. - Ezen az akadályon simán túljutottunk, a szolnoki fesztiválon is nagyon szépen szerepeltünk, de sajnos nem sikerült megszerezni az első helyet. Az Ózdi Napok keretében énekeltünk az ív úti templomban, jótékonysági koncerten vettünk részt Sátán, köszöntöttük Borsodnádasd városát. Az egész évre a koronát a lengyel út tette fel, hatalmas élmény volt a püspöki palotában, a katowicei templomban és a tévéstúdióban énekelni. Nemrég voltunk Sajószentpéteren, a múlt vasárnap pedig újra Borsodnádasdon, a falusi templomban mise közben is énekeltünk. - Közeleg a karácsony. Nincs felemelőbb annál, mint egy szépen feldíszített templomban kórusműveket hallgatni. Sok felkérésük van? - Tavaly a „mindenki karácsonyán” énekeltünk - veszi át a szót a karnagy - Most még nem szóltak, aminek azért is örülünk, mert teljesen „lemerültünk”. Sok a beteg, a hangszálaink is elfáradtak, hiszen egész évben rengeteget kellett próbálni és tanulni, hogy minden felkérésnek eleget tudjunk tenni. Az Ózd Városi Vegyeskar tavaly aranyminősítést kapott, repertoárján mintegy nyolcvan kórusmű szerepel - a spirituálétól kezdve az egyházi énekig. Mint a két vezetőtől megtudtam, kapcsolataik, fellépéseik jó részét Horváthné Gulyás Erzsébetnek, a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház volt vezetőjének köszönhetik, aki minden erejével igyekezett a kórust támogatni. Mert, mint általában lenni szokott, ők sem lehetnek próféták saját hazájukban. Bár a Bükk a fellépések helyszínére elszállítja őket, de a férfiak – mint Rási Zoltán elmondta – az érettségiző, a vőlegényi, vagy a haló ruhájukban lépnek a közönség elé, a hölgyek a nyolcvanas évek elején kaptak egy fekete szoknyát, itt-ott felső is jutott rájuk, ami már igencsak megkopott. Támogatójuk hosszú évek óta most akadt először: egy százhalombattai vállalkozó, Demeter István úgy ítélte, érdemes arra ez az ózdi kórus, hogy áldozzon rá... A vegyes kar, amelynek mintegy negyven, 14 és 79 év közötti tagja van, nem a nyomasztó anyagi gondokon rágódik, már az új évre készül. Januárban a Magyar Kultúra Napján állnak először színpadra, s jövőre esedékes a kétévente megrendezendő ózdi kórustalálkozó is. Új nevet is szeretnének, de még nem sikerült rátalálni a megfelelőre. Ha Olvasóink közül valakinek van ötlete, szívesen továbbítjuk a vegyeskar vezetőinek. L.O.E.

197

2002. január 25. Ózdi Hírek Élővé, mindenki számára elérhetővé tenni. Ünnepi gála a Magyar Kultúra Napján Gálaműsort rendeztek kedden a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház színháztermében a Magyar Kultúra Napja alkalmából - melyet 1990-től nemzeti imánk, Kölcsey Ferenc Himnuszának megszületése napján ünneplünk. A megjelenteket városunk polgármestere, Strohmayer László köszöntötte, aki beszédében hangsúlyozta: kulturális örökségünk természetéből adódik a feladatunk. Élővé, mindenki számára hozzáférhetővé tenni kulturális értékeinket, láncszemként kötni össze az előttünk járó és eljövendő generációkat az átörökítés folyamatában, s büszkén képviselni a nagyvilág felé nemzeti örökségünket. A polgármester emlékeztetett a millenniumi ünnepségek kapcsán megrendezett országos és helyi eseményekre, melyek megvalósítását kiemelt fontossággal kezelt, megemelt, kultúrára fordítható állami és önkormányzati támogatás tette lehetővé. Bár kulturális örökségünk megőrzésének sok példáját lehetne sorolni – az egyházi műemlékek felújításától kezdve a múzeumok, könyvtárak, levéltárak támogatásán át a kastélyprogram megszületéséig – tudjuk, van még tennivaló bőven – mutatott rá Strohmayer László, majd egy felhívással fordult a nézőtéren helyet foglalókhoz az Olvasó épületének megmentéséért, újraindításáért. Önkormányzatunk mindent megtesz azért, hogy az épület a város tulajdonába kerülése után újra az lehessen, ami volt: a művelődés otthona – húzta alá a polgármester. Én hiszek abban, hogy pár éven belül január 22-én már ott köszönthetjük a Magyar Kultúra Napját, azzal a jó érzéssel, hogy közösen mentettük meg városunk nagy múltú kulturális értékét. A gálaműsor, amelyet a Városi Gyermekkórus nyitott Frits Sándorné karnagy vezetésével, a múlt, jelen és jövő egységét szimbolizálta. A közönség elé léptek a városi-térségi versmondó és népdaléneklési verseny díjazottjai. A Diósgyőri Alapfokú Táncművészeti Iskola néptáncosai Domaházi gyerekjáték és karikázó mellett Dunántúli eszközös tánccal is színre léptek. Újra tapsolhattunk a valaha nagy sikereket elért Ózdi Kohász Táncegyüttes törzstagjainak, akik produkciójához Balogh Rudolf és népi zenekara szolgáltatta a talpalávalót. A Magyar Kultúra Napjához méltó, közel kétórás, igényesen összeállított műsort ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin vezényletével a Városi Vegyes Kar színvonalas előadása zárta. Műsorukon Kodály Esti dala és Bárdos Régi táncdala szerepelt. L. Ország E. 2007. november 23. Ózdi Közélet Varsóban versenyzett az Ózdi Városi Vegyeskar Az Ózdi Városi Vegyeskar e-mail címere idén április 20-án érkezett egy levél a Varsói Líra Kórus Társaság elnökének, Maciej Przerwának az aláírásával. A levél egy meghívó volt, amelyben a november 9-11. között megrendezésre kerülő III. Varsói Nemzetközi Kórusfesztiválra invitálják az ózdi dalosokat. Ugyanakkor megérkezett a felhívás teljes szövege is angol nyelven, melyből a fordítás után kiderült, hogy e fesztiválon való részvételnek komoly feltételei vannak. Először is 100 euró regisztrációs díj, az utazási és szállásköltségek megfizetése, s egy hangfelvétel, amely egy évnél nem régebbi. E mellett előírták, hogy a 15 perces műsorban szerepelnie kell egy szakrális dalnak, egy népdalnak, vagy népi ihletésű műnek, egy 20. századi zeneszerző művének és végül egy szabadon választott zenei alkotásnak. Már a meghívás is nagy megtiszteltetés volt a jövőre 110 éves fennállását ünneplő vegyeskarnak, de a jelentkezés előtt - amelynek végső határideje június 30. volt - jónéhány nyitott kérdést kellett tisztázni. Először is a kért stúdiófelvételt készítették el, majd Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy összeállította – a megadott paraméterek alapján – az elénekelendő művek listáját. Ez követően a

198

költségek megteremtése volt a fő – és talán a legnagyobb – feladat. A 100 eurót, a hangfelvétel költségeit és az utasbiztosítás díját vállalta a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház a Közösségért Alapítvány, és minden kórustag egyenlő arányban, saját erőből is befizetett a közösbe. Több százezer forint azonban még mindig hiányzott. Ekkor a karnagy és Rási Zoltán kórus-elnök felkereste Benedek Mihály polgármestert, aki nem mondott nemet, megígérte, hogy segít, hiszen a városnak is jó, ha egy ilyen rangos nemzetközi zenei megmérettetésen az ózdiak is ott lehetnek. A feltételek tehát adottak lettek, a vegyeskar és a Városi Művelődési Központ (ma Ózdi Művelődési Intézmények), mint fenntartó döntött: jelentkeznek. Utána jött az izgalmakkal teli 30 nap, ugyanis július végére ígérték a szervezők, hogy jeleznek: a leadott anyagok alapján a kórus képes-e teljesíteni a szervezők által elvárt színvonalat. Sikerült! Július végén megjött a levél: az Ózdi Városi Vegyeskart kvalifikálták az „A" – felnőtt vegyeskar – kategóriába. A hátralévő hetek a felkészülés jegyében teltek, heti két alkalommal próba, ahol nemcsak a négy versenyművet próbálták, hanem azokat is, amellyel egy 50 perces templomi koncertre „nevezhetnek" a fesztivál idején. Ez ugyan nem volt kötelező, de mint lehetőséget, a szervezők felajánlották, és az ózdi dalosok ezt sem kívánták kihagyni. Felülmúlták önmagukat November 9-én, pénteken reggel hatkor indult a csapat és a kísérők, összesen 38 fő. Este fél kilenckor érkeztek meg a lengyel fővárosba, ahol a szállásfoglalás és a vacsora után mindenki gyorsan nyugovóra tért, hiszen másnap volt a nagy nap. Délelőtt még egy gyors próbát tartottak, délben pedig már a varsói zeneakadémián megtörtént a regisztráció. Nyolc ország huszonhárom kórusa jött el, hogy megméresse magát a nemzetközi porondon. Magyarországot az ózdiak mellett még egy együttes, a kecskeméti Aurin leánykar képviselte. Összesen négy kategóriában - felnőtt és ifjúsági vegyes kórusok, azonos nemű kórusok és ifjúsági, azonos nemű kórusok - versengtek. Először a felnőtt vegyeskarok léptek színpadra, összesen kilencen. Mielőtt azonban a dalok felhangzottak volna, a levezető elnök bemutatta az öttagú zsűrit, köztük két lengyel, egy osztrák, egy angol és egy olasz zeneprofesszort. A szakmai hozzáértés és a nemzetköziségből adódó elfogulatlanság tehát biztosított volt. Az együttesek kivétel nélkül magas színvonalon teljesítettek. Az Ózdi Városi Vegyeskar Bárdos Lajos: Tiszai Dallamok, Farkas Ferenc: Alkony, Kodály Zoltán: Esti dal és Charles Gounod: Kyrie című művével lépett színpadra. A kiváló előadásukat nagy tapssal köszönte meg a koncerttermet zsúfolásig megtöltő közönség. Az ózdiak aznap a többieket már nem tudták meghallgatni, ugyanis indultak a Varsó egyik peremkerületében lévő Szent Erzsébet templomba, ahol nagy szeretettel fogadták őket, és vastapssal jutalmazták a koncertjüket. Másnap a gálán és eredményhirdetésen derült ki, hogy igen magasra tették a mércét a szervezők és az ózdiak eddigi önmagukat is túlszárnyaló jó szereplése sem volt elég a díjazáshoz. Kategóriájukban a libanoni Fayha kórus bizonyult a legjobbnak. Született azonban magyar siker, amelynek az ózdiak is nagyon örültek, a kecskeméti lányok ugyanis megnyerték az egynemű ifjúsági kórusok kategóriájában az elsőnek járó arany lantot. A végső mérleg azonban a résztvevők, a szakemberek és a szervezők szerint is pozitív, hiszen az, hogy egy ilyen rangos nemzetközi versenyre egyáltalán meghívták az ózdi dalosokat, és a varsói zeneakadémia színpadán szerepelhettek, már komoly rang, és jó ajánlólevél a későbbiekre. Kocsik László

199

2007. október Royal magazin

200

Oklevelek

201

202

203

204

205

Meghívók

206

207

208

209

210

211

212

213

214

215

216

217

218

219

Tárgyi emlékek

Az Olvasó Egylet jelvénye az 1910-es években

Az Éneklő Magyarországért 20 év (1918)

Emlékérem (1940. 06. 29.)

220

A Magyar Dalosszövetség jutalom érme a Dalárda 20 évfordulóján (1918)

Jelvény

Országos Dalosünnepély (Kassa 1939)

„Ózdi Vasas Énekkar szólamversenyének győztese 1949.”

Ózdi Vasgyári Dalkörnek a Debreceni Egyetem Dalkörétől 1940.

Hegyaljai Dalosünnep Mád (1964)

221

Diósgyőr Vasas Dalosünnep emlékvázája (1970. 07. 25-28.)

A Vegyeskar 75 éves jubileuma alkalmából a szakszervezet Elnökségétől

Dísztányér a Szerencsi Pedagógus Kórustól (1978. nov. 27.)

222

Posteiner károly munkás dalos emlékei 1920-ból

ifj Juhász István munkás dalos emlékei 1920-ból

id Juhász István munkás dalos emlékei 1920-ból

50 éves jubileumi plakett (1948)

223

Millecentenáriumi I. Ózdi Éneklő Napok 1996.

III. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál 2000. június 8-11.

224

II. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál 1998.

IV. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál 2004. június 4-5.

V. Ózdi Éneklő Napok Nemzetközi Kórusfesztivál 2004. június 4-5.

95 éves a Lutnia vegyeskórus

225

226

Korabeli kottaborítók

227

228

Felhasznált források: - Hlavács Samu: Az Olvasó Egylet története 1884-1909 (1909) - Nemcsik Pál: Adatok az „Ózdi Gyári Munkás Olvasó-Egylet Dalosköre” történetéhez 1896-1944 (1969) - Pálmai Zoltán: Népművelés Ózdon (1970) - A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság és Társvállalatai jóléti intézményeinek ismertetése (Budapest 1915) - Az Ózdi Kohászati Üzemek története – szerkesztette Berend T. Iván (1980) - F. Dobosy László: Ózd és térsége (2003) - Korényi Lajos: Zenei Élet Ózdon (2007) - A még fellelhető, a témakörrel foglalkozó újságcikkek - A könyv megírásához segítséget nyújtottak: - ÓMI Városi Múzeum - Huszanyicza Tamás - Ifj. Vass Tibor - Vámos Tamás - Nágel Ferenc hagyatékából (Talján Istvánné tulajdonában)

Adatközlők (1969-ben) 1. Saffi Ferenc, nyugdíjas, villamosüzemi darukezelő 2. Juhász Magda, nyugdíjas adminisztrátor 3. Török Sándor, nyugdíjas vasgyári finomhengerműi forrasztár 4. Juhász Istvánné, szül. Mazura Julianna, vasgyári szíjjártó, olvasói gondnok nyugdíjas özvegye 5. Gémes Józsefné, szül. Mauks Mária vasgyári munkás nyugdíjas özvegye 6. Sztrakai Nándorné, szül. Juhász Mária lemezgyári tisztviselő felesége 7. Tóth Pál, magánkisiparos 8. Tamás István, nyugdíjas vasgyári revetisztító 9. Mauks József, nyugdíjas vasgyári laboráns 10. Rembeczki János, nyugdíjas vasgyári fűtőházi mozdonyfelvigyázó 11. Pogonyi Károly, nyugdíjas vasgyári esztergályos 12. Simon Lajos, nyugdíjas vasgyári tisztviselő.

229

A kötet támogatói Ózd Város Önkormányzata Saia-Burgess Ózd Kft Aicher Beton Kft Nagybalyi Géza önkormányzati képviselő Szalári István önkormányzati képviselő Joli Virágbolt SIKI Sütőipari Kft Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház a Közösségért Alapítvány Csutor László Hangszerkereskedés Thermetál Bt – Bútordiszkont Elektro Gold Bt

230