Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”? Gyene Pál
A
z ENSZ Közgyűlése 2011. október 21-én, 155 állam támogató szavazatával, a 2012–13-as évre az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjává választotta Azerbajdzsánt. Így a kaukázusi ország nyerte el a Kelet-Európa számára fenntartott helyet; két EU-tagállam kandidáns, Magyarország és Szlovénia maradt alul vele szemben.1 Azerbajdzsán Bosznia-Hercegovinát váltotta fel az ENSZ BT-ben, és az első volt szovjet tagköztársaság, amely helyet kap a nem állandó tagok között. Bár Azerbajdzsán megválasztásával kapcsolatban néhányan aggodalmaiknak is hangot adtak,2 az EU és az Egyesült Államok üdvözölte a döntést, Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök pedig az „azeri diplomácia nagy győzelmének és diadalának” nevezte azt.3 Meglátásom szerint az ENSZ Közgyűlés döntése valóban értékelhető úgy, hogy abban a kaukázusi állam utóbbi húsz évben végbement geostratégiai felértékelődése tükröződik. A mai Azerbajdzsán területe, már csak földrajzi elhelyezkedése okán is, a történelem folyamán stratégiai szempontból mindig kritikus fontosságú régiónak számított. Három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a perzsa – határvidékének számított, ugyanakkor átjárót is képezett Európa és a Közel-Kelet, illetve Közép-Ázsia között, észak–déli és kelet–nyugati irányban egyaránt (a történelmi selyemút Azerbajdzsán területén is keresztülhaladt). Ez a fontos stratégiai szerep természetesen sokkal nagyobb hangsúlyt nyert, mióta Azerbajdzsán 1991-ben – történelme során másodszor4 – ismét független állammá vált. Zbigniew Brzezinski immár klasszikus művében, A nagy sakktáblában Azerbajdzsánt azon öt stratégiailag kiemelkedő jelentőségű állam között említi, melyek ellenőrzése feltétlenül szükséges az eurázsiai kontinens feletti hegemónia biztosítása érdekében.5 Számos szerző Közép-Ázsia és a Kaszpi-tengeri régió kapcsán egyenesen a XIX. századi „nagy játszma”6 újraéledéséről beszél, melyben elsősorban a térség szénhidrogén-lelőhelyei, valamint azok – jelenlegi és jövőbeni potenciális – tranzitútvonalai feletti ellenőrzés gyakorlása képezi a nagyhatalmi vetélkedés tárgyát. Azerbajdzsán jelentőségét Közép-Ázsia, illetve a Kaszpi-tengeri térség szénhidrogénexportját tekintve 2012. ősz
135
Gyene Pál
nehéz lenne túlbecsülni: ez az egyetlen olyan állam, amelyik Oroszországgal és Iránnal egyaránt közvetlenül határos, egyúttal – logikus módon – az egyedüli lehetséges tranzitország, melyen keresztül a közép-ázsiai kőolaj és földgáz a két említett állam megkerülésével nyugatra exportálható. Ugyanakkor a kilencvenes évektől kezdve Azerbajdzsánnal már nemcsak tranzitországként, de (regionális szinten) igen jelentős szénhidrogén-kitermelő államként is számolni kell. Azerbajdzsán és a Kaukázus előtere azonban nem csupán mint stratégiai fontosságú korridor szerepel a nemzetközi politikában, hanem – sajnálatos módon – mint instabil konfliktuszóna is. A posztszovjet térség legrégebb óta tartó fegyveres konfliktusa a hegyi-karabahi válság, melynek az államok területi integritására vonatkozó nemzetközi jogi alapelvek szerinti rendezése az azerbajdzsáni külpolitika legfőbb célkitűzése az ország függetlenné válása óta. A számára minél előnyösebb jövőbeni rendezés érdekében Azerbajdzsán megpróbál nemzetközi viszonylatban minél nagyobb fokú önálló mozgástérre szert tenni. Jelen tanulmány nem a független Azerbajdzsán húsz évének történetét kívánja ös�szefoglalni, még csak nem is az azeri külpolitika eseményeinek bemutatása a cél. Elsősorban azon főbb problémák és konfliktusok elemzésére koncentrálunk, melyek akár egyfajta „vektorként” is felfoghatóak, és amelyek eredője ilyen módon – reményeim szerint – kirajzolja a jelenlegi azeri külpolitika fő irányát. Ugyanakkor bizonyos történeti vonatkozások ismertetése az egyes problémakörök (mindenekelőtt a hegyi-karabahi konfliktus) kapcsán természetesen elkerülhetetlen. Meglátásom szerint napjainkban az azeri külpolitika főbb céljait és mozgásterét a következő tényezők határozzák meg: • Az ország külpolitikájának fókuszában a függetlenség elnyerésének pillanatától kezdve (sőt, tulajdonképpen már annál is régebben) a „befagyott” hegyi-karabahi konfliktus rendezése áll. Ennek békés módját csakis területi integritásának teljes helyreállításával tudja elképzelni, ezért az ország vezetése a fegyveres visszavágás lehetőségét sem zárja ki. Karabah kapcsán elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogy Azerbajdzsánnak az utóbbi húsz évben tapasztalt stratégiai felértékelődése előmozdíthatja-e valamilyen formában a konfliktus tárgyalásos rendezését, vagy éppen ellenkezőleg: a háború kiújulásának kockázatát erősíti, netán egy harmadik lehetőségként a status quo fennmaradásával, azaz a konfliktus további tartós „befagyásával” kell számolnunk. • Örményországhoz képest Azerbajdzsán az elmúlt két évtizedben geostratégiailag egyértelműen felértékelődött, köszönhetően mindenekelőtt annak, hogy globális szinten kiemelkedő jelentőségű tranzitállammá, regionális szinten pedig jelentős energiaexportőrré vált. Ennek összefüggésében elsősorban azt igyekszünk megvizsgálni, hogy az országban jelen lévő – főleg nyugati – gazdasági érdekeltségek biztonságpolitikai tekintetben jelentenek-e bármiféle garanciát 136
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Azerbajdzsán számára, illetve mennyiben járulnak hozzá a nemzetközi színtéren hatékonyabb azeri érdekérvényesítéshez. Annak megválaszolására is igyekszünk kitérni, hogy kimondottan a karabahi konfliktus vonatkozásában a szénhidrogén-kitermelés és -export, valamint az abból származó jövedelmek mennyiben változtatták meg a szembenálló felek közötti erőviszonyokat, és ezáltal erősítik, avagy gyengítik a status quót. • Azerbajdzsán viszonya a térségbeli államok közül Grúziával és Törökországgal kezdettől fogva barátinak tekinthető, Oroszországgal és Iránnal a kapcsolatok ugyanakkor sok szempontból feszültséggel terheltek, Örményországgal szemben viszont nyíltan ellenségesek. Ezzel együtt – úgy vélem –, némileg leegyszerűsítő volna a térségben egyszerűen csak az orosz–iráni–örmény, illetve a török– azeri–grúz háromszög szembenállásáról beszélni. Az azerbajdzsáni külpolitikát függetlensége visszanyerése óta mindenekelőtt a nagyfokú pragmatizmus és a rivalizáló nagyhatalmak közötti óvatos egyensúlyozás jellemezte. Így például az előző évtized közepétől kezdve az addig egyértelműen favorizált euroatlanti orientáció némileg meggyengült az azeri külpolitikában, ugyanakkor az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok számottevően javultak. E harmadik kérdéskör kapcsán arra kísérelünk meg választ találni, hogy az utóbbi két évtizedben a Kaszpi-tengeri térségben újjáéledő regionális és globális szintű nagyhatalmi rivalizálás összességében inkább a mozgástér kibővülését vagy annak szűkülését eredményezte-e Azerbajdzsán számára. Az ország játékos, avagy inkább sakkfigura a „nagy játszmában”?
A hegyi-karabahi7 konfliktus Hegyi-Karabah hovatartozása a posztszovjet térség legrégebb óta tartó és az egyik legtöbb áldozatot követelő etnikai konfliktusának a forrása. A halálos áldozatok száma eléri a harmincezret, emellett mintegy háromszázhatvanezer örmény és – egyes becslések szerint – csaknem egymillió azeri kényszerült lakhelyének elhagyására. A háború következtében napjainkban még mindig Azerbajdzsánban a világon a legmagasabb a menekülteknek a teljes népességhez viszonyított aránya.8 Ezen túlmenően a konfliktusnak az azerbajdzsáni társadalomra tett pszichológiai hatása mindmáig meghatározó, Karabah elvesztésének traumája mára az azeri nemzeti identitás szerves részévé vált.9 A korábbi Hegyi-Karabah Autonóm Körzet területe mintegy 4400 km2 volt, nem egészen kétszázezer fős lakosságának 77%-a tartozott az örmény és 22%-a az azeri nemzetiséghez. Bár az örmények alkották az egyértelmű többséget, a tartomány már 1918ban is Azerbajdzsánhoz és nem Örményországhoz tartozott. Igaz, az Azerbajdzsáni Népköztársaságnak az 1918–20 közötti időszakban nem sikerült de facto ellenőrzése alá 2012. ősz
137
Gyene Pál
vonnia Karabahot – a terület tehát ebben a rövid időszakban gyakorlatilag függetlennek volt tekinthető. A Kaukázus szovjet visszahódítását követően mind Örményország, mind Azerbajdzsán igényt támasztott Karabahra. A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) kaukázusi ügyekkel foglalkozó szekciója, az ún. Kavbüro 1920. július 3-i tbiliszi ülésén – melyen Sztálin is jelen volt – úgy határozott, hogy Karabah Szovjet Örményország része lesz. Két nappal később azonban megváltoztatták a döntést, és Azerbajdzsánnak ítélték a tartományt, annak a környező azeri területektől való gazdasági függőségére hivatkozva.10 Hegyi-Karabah tehát autonóm körzet lett Azerbajdzsánon belül, míg ugyanekkor a szintén oda tartozó (és azeri többségű) nahicseváni enklávé – amely csak Karabahhal volt közvetlenül határos, Azerbajdzsán többi részével nem – magasabb fokú státuszt kapott, autonóm köztársaság lett. Figyelemre méltó, hogy a Szovjetunión belül csupán Karabah és Nahicseván volt olyan területi autonómia, melyeket az adott földrajzi területről, nem pedig az ott élő nemzetiségről neveztek el. Ezen túlmenően Karabah volt az egyetlen autonóm körzet, melynek tituláris nemzetisége – az örmény – egy szovjet köztársaságnak is a címzett nemzetisége volt egyben. (Hiszen az autonóm körzeti státuszt éppen a saját köztársasággal nem rendelkező etnikumok számára tartották fenn.) Ennél még jóval abszurdabb volt Nahicseván helyzete, amely azeri többségű terület volt, mégis Azerbajdzsánon belül rendelkezett autonómiával.11 A karabahi örmények autonómiájuk ellenére számos tekintetben rosszabb helyzetben voltak, mint anyaországi nemzettársaik. Nem volt örmény nyelvű felsőoktatás, elektronikus média, az örmény nemzeti szimbólumokat sem használhatták. Ezzel magyarázható, hogy már a hatvanas, hetvenes években több alkalommal felszínre tört a társadalmi elégedetlenség – volt, amikor erőszakosan. A karabahi válság kirobbanása 1987 őszére tehető, amikor Jerevánban és Karabah „fővárosában”, Sztyepanakertben tömegdemonstrációkon kezdték követelni a terület Örményországhoz csatolását.12 1988. február 20-án a karabahi tanács (szovjet) hivatalosan is kérelmezte a központi kormányzattól a tartománynak az Örmény SZSZK-hoz csatolását. Ekkor már megkezdődött az azeri etnikumú lakosság menekülése a velük szemben mind ellenségesebb Karabahból, válaszul Azerbajdzsán városaiban örményellenes pogromok robbantak ki. Az erőszak 1988–89 folyamán fokozatosan háborús méretűvé eszkalálódott. A karabahi szovjet (tanács) több alkalommal is egyoldalúan deklarálta Örményországhoz csatlakozását,13 a Karabah feletti de facto azeri fennhatóság pedig soha többé nem valósult meg. A konfliktus a Szovjetunió 1991. augusztusi összeomlásával új dimenzióba került: alacsony intenzitású, belső etnikai konfliktusból gyakorlatilag két független állam nyílt háborújává vált.14 1992 elején a karabahi és az örmény erők nagyszabású offenzívát indítottak, melybe (eseti jelleggel) egyes hátramaradt korábbi szovjet – immáron orosz – katonai egységek is bekapcsolódtak.15 1992–93 folyamán az örmény–karabahi csapatok nemcsak a korábbi Hegyi-Karabah Autonóm Körzet területét vonták teljes mértékben a fennhatóságuk alá, hanem jelentős, azon kívül eső azeri területeket is 138
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
meghódítottak – így például a Karabah és Örményország között húzódó, stratégiai jelentőségű lacsini korridort. Az 1994-ben megkötött tűzszüneti megállapodásig Azerbajdzsán területének (Karabahhal együtt) csaknem 20 százaléka került karabahi–örmény megszállás alá, és azt követően is az ország területének mintegy 16 százaléka maradt karabahi fennhatóság alatt.16 Ez jóval nagyobb, mint a korábbi autonóm körzet eredeti területe, és magában foglal több olyan, eredetileg azeri többségű körzetet (pl. Lacsin, Kelbadzsár, Fizuli, Agdam stb.), melynek lakosságát a konfliktus során erőszakkal elűzték. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a harcok nem terjedtek át a nahicseváni enklávéra, melyet a háború éveiben gyakorlatilag mint egy független államot kormányzott Hejdar Alijev korábbi azeri pártfőtitkár és későbbi államfő.17 1993 végétől kezdve az örmény területfoglalások ellen Törökország, Irán és végül már Oroszország is tiltakozott. A harcoló felek 1994. május 4-én, az orosz közvetítés eredményeképpen, Biskekben ideiglenes tűzszüneti megállapodást kötöttek egymással, majd május 16-án ezt követte a végleges fegyverszüneti egyezmény megkötése Moszkvában.18 Mivel békeszerződés a felek között nem született, azóta is ez az egyezmény van érvényben. A fegyverszünet alapvetően tisztázatlanul hagyta Karabah (és a többi elfoglalt azeri terület) státuszát. Hegyi-Karabah Köztársaságot egyetlen állam, így Örményország sem ismeri el, ugyanakkor Hegyi-Karabah és Örményország de facto egyesülése végbement, Karabah napjainkban örmény tartományként működik. Mégsem jelenthetjük ki egyszerűen, hogy Örményország annektálta Karabahot, hiszen 1998 óta magát Örményországot is karabahi politikusok irányítják!19 Az ENSZ a konfliktus rendezésében nem vállalt közvetlen szerepet. A Biztonsági Tanács határozatai elítélték az erőszakot, és minden állam területi integritásának tiszteletben tartására szólítottak fel. Követelték továbbá az „örmény megszálló erők” visszavonását Azerbajdzsán területéről, anélkül azonban, hogy Örményországot agresszornak minősítették volna.20 Az érdemi konfliktuskezelést az ENSZ az EBESZ-nek (akkor még EBEÉ) engedte át. Az EBESZ 1992 folyamán kísérletet tett egy békekonferencia összehívására Minszkbe, az éppen zajló karabahi háború ügyében. Habár a konferencia tulajdonképpen meg sem valósult, innentől kezdve az EBESZ, pontosabban annak „minszki csoportja” vált a karabahi konfliktus rendezésének első számú fórumává.21 Bár a minszki csoport keretei között zajló tárgyalások mindezidáig nem vezettek konkrét eredményre egy átfogó békemegállapodás tekintetében, mégiscsak egyedül ez a fórum biztosított egy többé-kevésbé állandó kapcsolattartást a konfliktusban álló felek, illetve a rendezésben magukat érdekeltnek tekintő nagyhatalmak között. Ez akkor is kijelenthető, ha Örményország és Azerbajdzsán a csoportot sok esetben nem érdemi tárgyalásokra, pusztán saját propagandája népszerűsítésére igyekezett felhasználni.22 1997–98-ban, a hármas társelnöki szisztéma kiformálódását követően, a minszki csoport nagymértékben aktivizálódott. 1999-től kezdődően viszont kissé háttérbe szorult, miután közvetlen tárgyalások kezdődtek a két elnök, Alijev és Kocsarjan között. 2012. ősz
139
Gyene Pál
A 2000-es évek közepétől kezdve figyelhető meg a minszki csoport újbóli aktivizálódása, 2008 óta pedig – úgy tűnik – a minszki csoport keretei között is mindinkább Oroszország igyekszik dominálni a közvetítési folyamatot.23 A tárgyalások elmúlt mintegy tizenöt éve alatt a konfliktus rendezésére vonatkozóan alapvetően három elképzelés körvonalazódott: • A „területi integritás és önrendelkezés” címszavakban összefoglalható elképzelés képezte az eddigi tárgyalások során a konfliktus rendezésének „mainstream” forgatókönyvét. Ehhez képest alternatívát jelentő ötletek csak időleges jelleggel merültek fel. A konfliktusban részes felek tehát a két, egymásnak alapvetően ellentmondó igényt – egyrészt Azerbajdzsán területi integritásának fenntartását, másrészt a karabahi örmények önrendelkezését – kívánták összeegyeztetni. Azerbajdzsán ennek során inkább a „lépésről lépésre” megközelítést favorizálta: először kerüljön sor a Karabahon kívüli megszállt területek kiürítésére és az azeri menekültek visszaengedésére, ezt követné azeri (és török) részről a Karabahot és Örményországot sújtó blokád feloldása, valamint békefenntartók települnének a karabahi–azeri határra. Végül tisztázhatnák Karabah státuszát.24 Örményország ezzel szemben „egy csomagban” kívánt az összes vitás kérdésről megállapodni, azaz Karabah státuszának végleges tisztázása előtt nem volt hajlandó visszavonulni egyetlen megszállt területről sem, ezzel lényegében Karabah függetlenségének elismerését szabta a tárgyalások előfeltételéül.25 A felek közötti igen jelentős nézetkülönbségek dacára 1997 végén úgy tűnt, van remény a megállapodásra, mivel Levon Ter-Petroszjan örmény elnök hajlandónak mutatkozott Hegyi-Karabah szuverenitásáról lemondani. Azonban ez 1998 februárjában a már-már puccsszerű megbuktatásához vezetett.26 Ennek ellenére, a minszki csoport 2006-tól megélénkült tárgyalásain ismét a területi integritást és az önrendelkezést egyszerre megvalósítani kívánó elképzelések kerültek előtérbe – igaz, a felek álláspontja érdemben nem közeledett egymáshoz.27 • A „közös állam” koncepcióját 1998-ban vázolta fel a minszki csoport, elsősorban Jevgenyij Primakov orosz külügyminiszter kezdeményezésére. A koncepció erősségeként értékelték, hogy általa megkerülhetővé vált a „területi integritás vagy önrendelkezés” indulatokkal terhelt vitája. Az elképzelés, Bosznia-Hercegovina példája alapján, lényegében egy konföderáció tervét irányozta elő, melyben Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah egyenrangú tagállamok lettek volna. A tervet azonban azeri részről azonnali és heves elutasítás fogadta, hiszen Azerbajdzsán számára teljesen elfogadhatatlan volt a koncepció azon lehetséges értelmezése, hogy Hegyi-Karabah nem egy szakadár tartomány, hanem egy szuverén állam, amely önkéntes elhatározásából csatlakozik egy államszövetséghez. A „közös állam” elképzelése azóta sem merült fel komolyabban a rendezés folyamatában.
140
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
• A „területcserén” alapuló rendezés gondolata 1999-ben Alijev és Kocsarjan elnök amerikai közvetítéssel megindult közvetlen tárgyalásain merült fel. Az elgondolás szerint Karabah és a lacsini korridor de jure is örmény szuverenitás alá került volna, cserébe Örményország területeket engedett volna át Azerbajdzsánnak Zangezur tartomány legdélebbi részén (az ún. Meghri övezetet), ezáltal megteremtve a közvetlen szárazföldi összeköttetést Azerbajdzsán és a nahicseváni enklávé között. Bár a tervet mindkét oldalon nagy felzúdulás fogadta a közvélemény részéről, úgy tűnt, az elnökök egyre inkább hajlanak a megegyezésre. A területcserének azonban a karabahi konfliktus rendezésén is messze túlmutató geostratégiai következményei lettek volna. Mindenekelőtt megszűnt volna a közös örmény–iráni határ, megteremtődött volna viszont a közvetlen összeköttetés Törökország és Azerbajdzsán között (jelenleg Törökországnak csak a nahicseváni enklávéval van közös határa). Ezáltal létrejött volna a kelet–nyugati irányú török–azeri tengely, amelyben Irán és Oroszország is nagyfokú stratégiai fenyegetést látott. A végső megállapodást tragikus fejlemények hiúsították meg: a területcserés rendezés fő támogatójának számító Vazgen Szarkiszjan örmény miniszterelnököt az 1999. október 24-én a jereváni parlament épületébe betörő fegyveresek meggyilkolták.28 Az egyeztetések megszakadtak, és 2001-ben, Alijevnek és Kocsarjannak a floridai Key Westben újrakezdett tárgyalásain az örmény elnök már csak áthaladási jogokat kínált fel Karabahért cserébe, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan tárgyalási alap volt Azerbajdzsán számára. A „minszki folyamat” tehát egy állandó fórumot biztosított a háborús feleknek a kapcsolattartásra, ugyanakkor a konfliktus tárgyalásos rendezésében az 1994-es tűzszünet óta lényegében nem sikerült alapvető előrelépést elérni.29 Örményország – Koszovó, Kelet-Timor és Eritrea példája alapján – láthatóan abban bízik, hogy a nemzetközi joggyakorlat a területi sérthetetlenség elvének rovására a jövőben nagyobb teret fog engedni a nemzeti önrendelkezés elvének.30 A karabahi konfliktus kapcsán ugyanakkor semmiféle jel nem utal arra, hogy a nagyhatalmak nemzetközi jogi téren a karabahi örmények önrendelkezésének elsőbbséget kívánnának adni Azerbajdzsán területi integritásával szemben. A tárgyalásos folyamat tapasztalatai azt mutatják, hogy a tárgyaló felek csak akkor kerültek közelebb valamiféle kompromisszumos megoldás elfogadásához, amikor valamelyik nagyhatalom direkt szerepet vállalt a közvetítésben (mint például 1999-ben az Egyesült Államok). Nem valószínű, hogy a jövőben is bármilyen tárgyalásos rendezés sikerre vezetne a térségben érdekelt nagyhatalmak szerepvállalása nélkül. Különösen kritikus jelentőségűnek tűnik az oroszok részvétele, ugyanakkor vannak arra utaló jelek, hogy az orosz vezetés a status quo fenntartását tekinti a számára legkedvezőbb stratégiai opciónak. A nyugati nagyhatalmak, különösen az Egyesült 2012. ősz
141
Gyene Pál
Államok jelenlegi külpolitikájában pedig, úgy tűnik, a Kaukázus térsége nem élvez különösebb prioritást. Persze nem csak a tárgyalásos rendezés az egyetlen lehetséges forgatókönyv. Az azeri politikai vezetés láthatóan Azerbajdzsán – mint növekvő jelentőségű szénhidrogénkitermelő és tranzitország – eddig is számottevő gazdasági és stratégiai pozícióinak javulásában, ezzel párhuzamosan pedig Örményország növekvő nemzetközi elszigetelődésében bízik. Az azeri politikusok nyilatkozatainak visszatérő eleme a konfliktus katonai megoldásának ki nem zárásával való fenyegetőzés. A 2003-as újévi üzenetében Hejdar Alijev elnök így fogalmazott: „Társadalmunkban néha felmerül a gondolat, hogy ezt a problémát katonai úton kellene megoldani. Soha nem vetettük el ezt a módszert”. 2005-ben utódja és örököse, Ilham Alijev is leszögezte: „Hadseregünknek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy megoldja a hegyi-karabahi konfliktust”.31 2011-ben pedig már elégedetten állapíthatta meg Örményországnak szánt burkolt fenyegetésében: „Azerbajdzsán védelmi költségvetése nagyobb volt, mint a teljes örmény büdzsé”. Alijev elnök nem túlzott: a FÁK-államok közül jelenleg GDP-arányosan Azerbajdzsánnak a legmagasabbak a védelmi kiadásai. Az idei évben az azeri GDP 6,2%-át tették ki a fegyverkezési költségek, abszolút számokban ez valóban mintegy 400 millió dollárral haladja meg a teljes örmény költségvetés összegét.32 Érdemes összevetni az azeri és az örmény katonai kiadások 1991 és 2011 közötti alakulását is.33 GDP-arányosan mérve a különbség nem olyan szembeszökő: mindkét ország jellemzően hazai össztermékének 2–5%-át fordította védelmi kiadásokra a vizsgált években. (Míg azonban Örményország esetében ez erőteljesen ingadozott, addig Azerbajdzsán katonai ráfordításai egyértelműen emelkedő tendenciát mutatnak.) Abszolút számokban mindez azonban azt jelenti, hogy az azeri katonai kiadások 2009-ben mintegy ötszörösét, 2011-ben pedig már nyolcszorosát(!)34 tették ki az örménynek. A dinamikusan növekvő ráfordításoknak köszönhetően az azeri haderő figyelemreméltó képességfejlesztést hajtott végre az elmúlt évtizedben. Az elsősorban Ukrajnából, de többek között Oroszországból, Belaruszból, Bulgáriából és Izraelből is származó beszerzéseknek köszönhetően a harckocsik, páncélozott csapatszállító járművek vagy éppen vadászgépek tekintetében ma már az azeri hadseregnek az Örményországgal szembeni technikai fölénye egyértelmű.35 A tárgyalásos rendezésre irányuló kísérletek eredménytelenségét és a katonai képességek egyensúlyának egyre nyilvánvalóbb elbillenését látva, az azeri társadalom és politikai vezetés számára a katonai megoldás egyre inkább kézenfekvő opciónak tűnhet. Alighanem a Krajinai Szerb Köztársaságot sikeresen felszámoló 1995ös horvát „Vihar” fedőnevű hadművelet példája is az azeri döntéshozók szeme előtt lebeg. A növekvő háborús hajlandóság dacára, a katonai megoldás rendkívüli kockázatokkal járna Azerbajdzsán számára. Örményország 1997 óta bilaterális védelmi szerződésben áll Oroszországgal, ezenkívül tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés 142
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Szervezetének (Collective Security Treaty Organization, CSTO) is.36 Emellett az örmény– török határhoz közeli Gjumri mellett fekvő 102. orosz katonai támaszponton jelenleg is mintegy háromezer orosz katona állomásozik – az Örményországot érő bármiféle katonai támadás esetén Oroszország az ő védelmükre is hivatkozhatna.37 Márpedig a 2008-as orosz–grúz háború mindenki számára bebizonyította, hogy Oroszország nem habozik katonailag beavatkozni, ha saját vagy stratégiai partnerei érdekeit látja veszélyeztetve. Mindezeken túl, egy támadó háborúval Azerbajdzsán valószínűleg egy csapásra elvesztené a nemzetközi közvélemény támogatását, melyet hosszú évek óta oly szívós munkával próbál megszerezni. Mindezeket tekintetbe véve, értékelésem szerint a karabahi konfliktus kapcsán a legnagyobb valószínűséggel továbbra is a status quo fennmaradásával, azaz a konfliktus „befagyásával” lehet számolni. Sajnálatos módon a „befagyás” elsősorban a tárgyalásos úton megvalósuló rendezés csekély esélyét jelenti, ugyanakkor a felek között az újabb háború kirobbanásának kockázatát is magában rejtő feszültség az utóbbi években növekedett, nem pedig csökkent. Mint azt a 2008-as orosz–grúz háború esete is példázza, a Kaukázus régiójában a befagyottnak hitt konfliktusok – katonai értelemben véve – bármikor könnyen felforrósodhatnak.
Csővezeték-politikák A világ első olajkútját a Bakuhoz közeli Bibi-Heybat olajmezőn helyezték üzembe 1847ben. Az első olajtanker hajó, a Zoroaster szintén azeri olajat szállított Baku kikötőjéből a Kaszpi-tengeren. 1901-ben a Baku környéki olajmezők adták a világ olajtermelésének több mint 50%-át és Oroszországénak a 95%-át. 1906-től már mintegy évi egymillió tonna olajat csővezetéken juttattak el Bakuból a fekete-tengeri Batumi kikötőjébe. Abszolút mennyiségben a kitermelés a csúcsot 1943-ban érte el, a második világháború folyamán a szovjet hadsereg üzemanyagigényének háromnegyedét az azeri olajmezőkről elégítették ki. 1949-ben az azeri partoknál helyezték üzembe a világ első tengeri olajkitermelő platformját, a Neft Daslarit.38 A világháborút követően ugyanakkor az azerbajdzsáni olajkitermelés volumenének csökkenése volt a jellemző, az 1960-as évektől kezdődően pedig – a nyugat-szibériai lelőhelyek feltárásának következtében – az azeri olajmezők jelentőségüket veszítették a Szovjetunión belül. 1980-ban az Azerbajdzsáni Szovjet Köztársaság már csak 3%-át szolgáltatta a szovjet olajkitermelésnek.39 Az azeri szénhidrogén-kitermelés újbóli felfutása Azerbajdzsán függetlenségének elnyerése után következett be. Az új állam politikai vezetése felismerte a nyilvánvalóan óriási gazdasági és stratégiai lehetőségeket ígérő szektor fejlesztésének fontosságát. Az első jelentős konkrét lépésre 1994. szeptember 20-án került sor, amikor is – hosszas tárgyalásokat követően – sikerült megállapodni egy elsősorban nyugati nagyvállalatokból 2012. ősz
143
Gyene Pál
álló konzorciummal három Kaszpi-tengeri olajmező, az Azeri, a Csirag és a Gunasli (a továbbiakban: ACG) 30 évre szóló kiaknázásáról.40 A szerződés jelentőségét mutatja, hogy a sajtóban azóta is mint az „évszázad üzletét” aposztrofálják, és valóban: napjainkban az azeri kőolajexport kevesebb mint 20 százaléka származik a szárazföldi kutakból, azaz 80 százalékát az ACG-mezők szolgáltatják.41 További jelentős kőolajkészletek rejtőznek még a Kaszpi-tenger fenekén, az Araz–Sark–Alov, illetve a Szerdar/Kjapaz mezőkön – ezek kitermelésének belátható időn belüli megkezdését azonban valószínűtlenné teszik a Kaszpi-tenger delimitációjáról Iránnal és Türkmenisztánnal fennálló viták. A becslések szerint Azerbajdzsán jelenleg a világ kőolajtartalékainak körülbelül 0,5%-ával rendelkezik. Ez globális szinten nem nevezhető kimondottan jelentősnek, ugyanakkor regionális szinten – különösen az európai szénhidrogénimport-diverzifikáció szempontjából – Azerbajdzsán mégis kiemelkedő stratégiai fontosságú termelő és tranzitországnak tekinthető. Az azeri olajexport szempontjából a kitermelésnél jóval nagyobb kihívást jelent az olaj eljuttatása a felvevő piacokra. Azerbajdzsán a szovjet korszakból egy Oroszország központú szállítási infrastruktúrát örökölt, így nem meglepő, hogy elsőként az 1997ben újból üzembe helyezett Baku–Novorosszijszk csővezetéken indult meg az azeri olaj a világpiacra.42 1999-ben helyezték üzembe a Bakut a grúziai Supsa kikötőjével ös�szekötő vezetéket, amely kétségkívül jelentős fejlemény volt a grúz–azeri energetikai együttműködés viszonylatában, ugyanakkor Azerbajdzsán átfogó exportdiverzifikációs törekvéseit tekintve önmagában csekély előrelépést jelentett.43 Az igazi stratégiai áttörést a Baku–Tbiliszi–Ceyhan olajvezeték (a továbbiakban: BTC) építéséről szóló, 1999. november 18-án Isztambulban aláírt megállapodás jelentett. A vezetéket 2005 májusában üzembe is helyezték, 2007 óta pedig teljes kapacitással napi egymillió hordó olajat juttat a Baku mellett fekvő szangacsali óriás terminálból Grúzián és Törökországon át a földközi-tengeri Ceyhan mélyvízi kikötőjébe. A vezetéket elsősorban az ACG-mezőkön kitermelt olajjal töltik fel, éppen ezért nem meglepő, hogy a BTC-vezetéket tulajdonló konzorciumban lényegében ugyanazok a vállalatok a fő részvényesek, mint az ACG-mezők kitermelését irányító AIOC-ban (Azerbaijan International Operating Company).44 A vezeték megépítése mögött a nyilvánvaló gazdasági érdekeltségen túl komoly geostratégiai megfontolások is meghúzódtak. A BTC jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy a Kaszpi-tengeri, illetve közép-ázsiai olaj Oroszország vagy Irán közbeiktatása nélkül a nyugati fogyasztókhoz jusson.45 Természetesen a BTC teljes stratégiai potenciáljának kihasználását az jelentené, ha rajta keresztül nemcsak az azeri, hanem a közép-ázsiai, elsősorban kazahsztáni olajat is exportálni lehetne.46 2006ban született is egy megállapodás Ilham Alijev azeri és Nurszultan Nazarbajev kazah elnök között a kazah olaj BTC-n keresztüli exportjáról. Egyelőre azonban csak tanker hajókkal oldható meg az olaj szállítása a Kaszpi-tengeren keresztül. Hosszabb távon a kazah olaj exportja mindenképpen megkívánná a BTC jelenlegi 144
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
napi 1 millió hordós kapacitásának csaknem a duplájára bővítését, illetve a már régóta tervezett transzkaszpi olajvezeték megépítését Baku és a kazahsztáni Atyrau között. Ez utóbbi megvalósítását azonban a Kaszpi-tenger rendezetlen nemzetközi jogi státusza nagyban akadályozza. Az azerbajdzsáni szénhidrogénszektor fejlődését tekintve a 2000-es évek talán legújszerűbb fejleménye, hogy az ország földgázból is nettó exportőrré vált. Ez mindenekelőtt a Sah Deniz-i földgázmezők felfedezésének köszönhető, melyekről korábban azt gondolták, hogy kőolajat rejtenek magukban. A Sah Deniz első fázisának feltárása 2003-ban kezdődött, ismét az AIOC-ban, illetve a BTC-projektben is érdekelt nyugati vállalatokból álló konzorcium égisze alatt.47 2006-ra Azerbajdzsán lényegében önellátóvá vált földgázból, 2007-ben pedig a földgáz exportja is megindulhatott az év folyamán üzembe helyezett és a BTC-vel párhuzamosan futó Baku–Tbiliszi–Erzurum (továbbiakban BTE, hivatalos nevén egyébként Dél-Kaukázusi Vezeték) földgázvezetéken.48 A BTC-hez hasonlóan, a BTE vezetékről is kijelenthető, hogy jól illeszkedik egy tágabb export/importdiverzifikációs stratégiai koncepcióba, melynek elsődleges célja, hogy az azeri és közép-ázsiai gáz az orosz tranzit kiiktatásával jusson el Európába. Ettől Azerbajdzsán az Iránnal és Oroszországgal – mint hagyományosan az ország függetlenségét leginkább veszélyeztető két nagyhatalommal –, továbbá természetesen Örményországgal szembeni stratégiai mozgástér kibővülését várja. E koncepció kulcsát kétségkívül a nyugati sajtóban oly sokat emlegetett Nabucco projekt megvalósulása jelentené. A Nabucco konzorciumot 2004-ben hívta életre öt európai (illetve európai érdekeltségű) energetikai vállalat: az OMV (Ausztria), a MOL (Magyarország), a Transgaz (Románia), a Bulgargaz (Bulgária), a BOTAS (Törökország). 2008-ban az RWE (Németország) is csatlakozott. A projekt (amelyet eredetileg 2014-ben kívántak megindítani) első fázisában a cél az ausztriai Baumgarten gáztározóját Ankarával összekötő, 31 milliárd m3/év kapacitású vezeték megépítése lenne.49 A 2019-re időzített második fázisban a vezetéket meghosszabbítanák egyrészt a grúz határ (a legkézenfekvőbb megoldásnak itt a kibővített BTE-vel való összekötés tűnne), másrészt Irán, illetve – esetlegesen – Irak felé. A Nabucco megvalósulásának útjában a finanszírozási problémákon túl50 a legnagyobb akadályt kétségkívül az képezi, hogy még mindig nem világos: tulajdonképpen honnan kerülne gáz a vezetékbe. A lehetséges forrásországok közül egyedül Azerbajdzsán tett egyértelmű ígéretet a gázszállításra, ugyanakkor a szakértők becslései szerint az ország kapacitásai önmagukban nem lennének elegendőek a Nabucco feltöltéséhez még akkor sem, ha a mostanáig érintetlen Sah Deniz II. mező tartalékait is bevonnák a kiaknázásba.51 Irán részvétele az érvényben lévő szankciók miatt nem valószínű, ráadásul Irán – számottevő készletei dacára – jelenleg nettó földgázimportőr(!), ami mindenekelőtt a növekvő belső fogyasztással magyarázható. Reális forrásként jöhetne szóba még Türkmenisztán: türkmén részről több alkalommal is nyilatkoztak olyan értelemben, hogy országuk készen áll a Nabucco gázzal való ellátására.52 2012. ősz
145
Gyene Pál
Ugyanakkor Türkmenisztán jelenleg Oroszországba, Iránba, sőt 2009 óta már Kínába53 is jelentős mennyiségben exportál gázt, így kérdéses, hogy ha a hajlandóság meg is van, a fennmaradó türkmén kapacitások elegendőek lennének-e a Nabucco kiszolgálásához. A nyugati irányba történő export nagyobb volumenben egyébként is csak a Türkmenisztánt és Azerbajdzsánt összekötő, fentebb említett transzkaszpi gázvezeték megvalósulása esetén lenne elképzelhető. Ez rövid távon azonban – a Türkmenisztán és Azerbajdzsán között a Szerdar/Kjapaz mezők hovatartozásáról folyó határvita, illetve a Kaszpi-tenger nemzetközi jogi státuszát övező általános bizonytalanság miatt – nem tűnik reálisnak.54 A nyilvánvaló potenciális stratégiai előnyök dacára, a fentiekben taglalt bizonytalansági tényezők miatt a Nabucco ügyében a nyugati országok elköteleződése nem tűnik kellően erősnek. A legutóbbi hírek már csak egy „csökkentett kapacitású Nabuccóról”55 szólnak, és a különféle alternatív projektek (pl. Déli Áramlat, Fehér Áramlat stb.) megvalósítása elérhetőbb lehetőségnek tűnik.56 Így Azerbajdzsán szénhidrogénexportja tekintetében az átfogó stratégiai megfontolások, úgy tűnik, egyre inkább átadják a helyüket a rövidebb távú üzleti szempontoknak, mint azt a 2009-ben a Gazprommal kötött megállapodás talán mindennél meggyőzőbben illusztrálja.57 Az eddig megvalósult csővezeték projektek kétségkívül javították Azerbajdzsán stratégiai pozícióit a Kaukázus térségében, ám a karabahi konfliktus rendezésében nem eredményeztek semmilyen konkrét előrelépést. Milyen hatást gyakoroltak ugyanakkor a karabahi konfliktus dinamikájára és a régió stabilitására a szénhidrogén-kitermelésből és -exportból származó jövedelmek? Először is érdemes rámutatnunk arra a rendkívül lényeges stabilizáló szerepre, melyet a szénhidrogénexportból származó jövedelmek játszottak az azeri államépítés folyamatában. Azerbajdzsán függetlenségének elnyerése után, részben a karabahi háborúban elszenvedett vereség következményeként, a polgárháború szélére sodródott, csaknem bukott állammá vált. Minden valószínűség szerint az „évszázad üzletének” megkötése adta a döntő lökést azeri részről az 1994-es biskeki fegyverszünet aláírásához is.58 A nemzetközi olajtársaságok aligha lettek volna hajlandóak hosszabb távon befektetni egy háború sújtotta országban. A tűzszünet megkötése és betartatása így az azeri szénhidrogénszektorba befektető nemzetközi nagyvállalatok elsődleges érdeke is volt. A feltámadó azeri szénhidrogén-kitermelés és -export jövedelmei pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a háborús vereséget követően az azeri állam viszonylag rövid idő alatt képes volt sikeresen újjászerveződni; sőt, az elmúlt két évtizedben politikailag sok tekintetben a három kaukázusi ország közül a legstabilabbnak bizonyult. A kilencvenes években tehát a szénhidrogén-kitermelés és az abból származó bevételek egyértelműen stabilizáló hatást fejtettek ki, mind az azeri államra, mind az egész régióra Az azeri politikai vezetés – és alighanem a társadalom jelentős része – pedig nem alaptalanul látta a független Azerbajdzsán biztonságának egyik legfőbb garanciáját a nagyhatalmak olaj- és földgázipari érdekeltségeiben. 146
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Az olajjövedelmek ugyanakkor nem megfelelő felhasználás esetén a korrupciót növelhetik, valamint a vagyoni különbségeket is kiélezhetik az azeri társadalmon belül. Bár nemzetközi civil szervezetek értékelése szerint Azerbajdzsáni Állami Olaj Alap (State Oil Fund of Azerbaijan, SOFA) keretei között az olajjövedelmeket átláthatóbban kezelik, mint sok más olajtermelő országban, ugyanakkor a korrupció nemzetközi összehasonlításban is igen jelentősnek tekinthető.59 A korrupcióval és a politikai demokrácia hiányával kapcsolatba hozható társadalmi elégedetlenség hosszabb távon akár az egész azeri politikai rendszer destabilizálódását is eredményezheti.60 Emellett a kétezres évektől kezdve, mint arról fentebb részletesebben is szóltunk, Azerbajdzsán a bevételeinek mind nagyobb hányadát fordítja katonai kiadásokra. Az olajjövedelmek így áttételesen egy regionális fegyverkezési versenyt indukálnak, melyben Örményország immár egyre kevésbé képes tartani a lépést Azerbajdzsánnal. Az azeri szénhidrogénszektorból származó jövedelmek tehát – a fegyverkezés finanszírozásán keresztül – napjainkban sajnálatos módon inkább a katonai erőegyensúly eltolódását és ezáltal regionális szinten is a destabilizálódás tendenciáit látszanak erősíteni.
A nagy játszma A kilencvenes évektől kezdődően a Kaszpi-tenger térsége és a Dél-Kaukázus ismét fokozott nagyhatalmi rivalizálás terepévé vált. Ennek talán legszembetűnőbb, de korántsem egyetlen dimenzióját jelenti a fentiekben tárgyalt „versenyfutás a Kaszpi-tengeri olajért”. Az ellentétek és a szövetségi kapcsolatok azonban politikai és katonai téren is kirajzolódnak. A nagyhatalmak közül Azerbajdzsán szempontjából Oroszország, Irán és Törökország tekinthető meghatározó fontosságú regionális aktornak, de kiemelt jelentőséggel bír az azeri külpolitika formálódása tekintetében az euroatlanti orientáció is. A regionális hatalmi kapcsolatok struktúráját leggyakrabban két szövetségi rendszer, az orosz–iráni–örmény és a török–azeri–grúz „háromszög” szembenállásában ragadja meg a legtöbb elemzés. Ebbe az értelmezési keretbe azonban az utóbbi néhány év fejleményei – a török külpolitika irányváltása, az iráni–török közeledés, illetve az azeri–orosz viszony javulása – egyre nehezebben illeszthetőek bele. Az azeri külpolitika legfőbb jellemzője az elmúlt húsz évben kevéssé az egyértelmű elköteleződés, sokkal inkább a nagyhatalmak közötti óvatos egyensúlyozás volt, melynek célja végső soron kettős: az ország minél nagyobb fokú tényleges önállóságának megőrzése a nagyhatalmakkal szemben, ugyanakkor támogatásuk megszerzése az azeri állam területi integritásának helyreállításához. A regionális hatalmak közül az utóbbi években Oroszország tűnik a leginkább aktívnak a térségben. A Szovjetunió összeomlását követő, átmenetinek bizonyult megingás után, a kilencvenes évek közepe óta Oroszország Közép-Ázsiát, a Kaszpi-tenger 2012. ősz
147
Gyene Pál
térségét és a Kaukázust ismét saját érdekszférájának – a nemzetközi sajtóban oly sokat idézett kifejezéssel: a „közel-külföld” részének – tekinti. Ennek jegyében a régió államai orosz függésének fenntartására törekszik a kőolaj- és földgáztranzit terén, mint azt az előző fejezetben tárgyaltuk. Azonban nem csupán gazdasági, hanem politikai és katonai téren is igyekezet tapasztalható az orosz befolyás minél kizárólagosabbá tételére. Már Oroszország első, 1993-ban elfogadott katonai doktrínája a volt Szovjetunió területére kiterjedő „befolyási övezet” államaira vonatkozóan alapvetően három célkitűzést fogalmazott meg: 1. a volt szovjet tagköztársaságok lépjenek be a Független Államok Közösségébe; 2. a Szovjetunió korábbi külső határain orosz katonák állomásozzanak; 3. az érintett államok járuljanak hozzá, hogy területükön orosz katonai támaszpontok létesüljenek/maradjanak meg.61 A kaukázusi államok közül Azerbajdzsánnak sikerült magát a leghathatósabban mentesítenie az orosz katonai jelenléttől.62 1993-ban, a gandzsai katonai támaszpont kiürítésével az utolsó orosz harcoló katonai alakulatok is elhagyták Azerbajdzsánt, és bár Hejdar Alijev elnök még ugyanabban az évben beléptette országát a FÁK-ba, abba nem egyezett bele, hogy ismét orosz katonai bázisok létesüljenek a területén. Mint ahogy egy évvel később ahhoz sem adta hozzájárulását, hogy az örményekkel kötött fegyverszünetet követően orosz békefenntartók felügyeljék a harcoló feleket elválasztó demarkációs vonalat. Így az orosz katonai jelenlét Azerbajdzsánban ma a kabalai radarbázisra korlátozódik. Az ország az 1999-es taskenti szerződésben sem hosszabbította meg a részvételét,63 helyette Grúziával, Ukrajnával, Moldovával és Üzbegisztánnal közösen életre hívták a GUAM csoportosulást, mely hivatalosan csupán kereskedelmi együttműködés. Ugyanakkor 1999-től, Vlagyimir Putyin elnökké választásától kezdődően mégis lassú javulás indult meg az addig meglehetősen feszült orosz–azeri kapcsolatokban. Ezt számos elemző nem kis részben a Hejdar Alijev és Putyin közötti személyes jó viszonynak is tulajdonítja.64 Emellett minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a 2000-es évek közepének „színes forradalmait” követően felerősödött egyfajta ideológiai megközelítés is a posztszovjet térség államainak külpolitikájában. A Nyugat által támogatott „demokratikus forradalmakkal” szemben Oroszország sok esetben az „autokrata vezetők védelmezőjeként” igyekezett feltűnni. Különösen szembetűnő ez a hangsúlyeltolódás, ha ennek az időszaknak az azeri–orosz kapcsolatait az orosz–grúz viszony drámai megromlásával hasonlítjuk össze. A 2004-es ukrán elnökválasztásokat követően – számos FÁK-államtól eltérően – Azerbajdzsán nem volt hajlandó gratulálni az Oroszország által is támogatott Viktor Janukovics kétes tisztaságú „választási győzelméhez”. 2008-ban, az orosz–grúz háború kitörésekor Ilham Alijev viszont már nem sietett Tbiliszibe utazni, hogy az ukrán, lengyel és a balti elnökök társaságában kifejezze szolidaritását Grúziával. Az orosz–azeri kapcsolatok javulása érhető tetten minden bizonnyal a minszki csoportnak a 2006 óta felélénkült tárgyalásain tanúsított, a korábbiaknál lényegesen pártatlanabb és konstruktívabb orosz hozzáállásban is. 148
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Míg Azerbajdzsán kapcsolatai Oroszországgal az utóbbi évtizedben javulni látszanak, ugyanez nem jelenthető ki ilyen egyértelműen a másik szomszéd nagyhatalom, Irán vonatkozásában. Az iráni–azeri kapcsolatokat több konfliktus is alapvetően feszültté teszi, ugyanakkor azt is fontos kihangsúlyoznunk, hogy ezen ellentétek alapvetően nem bizonyultak áthidalhatatlannak, és a két államnak az elmúlt két évtized folyamán sikerült kialakítania egy pragmatikus modus vivendit. Az egyik, talán a legszembeötlőbb ellentét ideológiai természetű: Azerbajdzsán és Irán nagyon különböző, sőt már-már egymás antitézisének is felfogható társadalmi és politikai berendezkedést képvisel. Azerbajdzsán hangsúlyozottan szekuláris köztársaság, ahol a vallást minden tekintetben próbálják távol tartani a politikától, és alapvetően a kemalista Törökország társadalmi modelljét igyekeznek követni (miközben paradox módon maga Törökország napjainkban egyre inkább távolodni látszik a kemalizmustól). A kilencvenes években az iráni teokrácia képviselői számos alkalommal ostorozták az azeri politikai vezetést, hogy a társadalmon belül tulajdonképpen elnyomják a siíta iszlám vallásgyakorlást, ezzel szemben tág teret engednek pl. az evangéliumi protestánsok hittérítésének.65 Az iráni vezetés nyilvánvalóan nem nézi jó szemmel a Baku és Washington közötti katonai együttműködést, sem az izraeli–azeri jó viszonyt.66 Ugyanakkor az azeri vallásos ellenzéki csoportosulásoknak67 nyújtott iráni támogatás összességében igen korlátozott maradt, napjainkban leginkább csak azeri diákok iráni vallási intézményekben történő oktatásában merül ki. Mióta George W. Bush elnök Iránt a „gonosz tengelyéhez” sorolta, és ezáltal folyamatosan napirenden van egy Irán elleni katonai csapás lehetősége, az iráni vezetők láthatóan inkább a kapcsolatok normalizálására törekednek Azerbajdzsánnal, és tartózkodnak az azeri politikai berendezkedés bírálatától. Egy másik feszültséggóc Irán és Azerbajdzsán között alapvetően gazdasági természetű, és a Kaszpi-tenger delimitálásával kapcsolatos vitához kötődik. A két ország között a konfliktus tétje alapvetően az Araz–Sark–Alov háromszögben elterülő tengerfenéki olajmezők birtoklása. 2001-ben a két állam között csaknem nyílt fegyveres konfrontációhoz vezetett egy incidens, amikor is a vitatott hovatartozású olajmező felett a British Petroleum azeri zászló alatt közlekedő kutatóhajóját elfogta egy iráni őrhajó. Az ezt követő napokban rendszeressé váltak az iráni harci gépek berepülései Azerbajdzsán légterébe. A konfliktus eszkalációját végül is Törökország Azerbajdzsán melletti határozott kiállása,68 illetve a szeptember 11-i merényletet követően az USA „terrorizmus elleni háborújának” meghirdetése akadályozta meg. Bár az olajmezők hovatartozásával kapcsolatos vita kompromisszumos rendezése elképzelhető lenne, az általánosabb probléma, a Kaszpi-tenger delimitálása ügyében kevéssé valószínű a felek közötti megegyezés a közeljövőben.69 Hosszabb távon alighanem az etnikai jellegű feszültségek jelentik majd a legnagyobb problémát a két állam között. Iránban az óvatos becslések is mintegy 20–30 millió közé 2012. ősz
149
Gyene Pál
teszik az azeri kisebbség lélekszámát, ezzel részarányuk az iráni társadalmon belül meghaladja a 30%-ot is. Bár, mint azt a legtöbb elemzés kihangsúlyozza, az iráni azeriek etnikai tudata nem túl erős, és igen mélyen integrálódtak az iráni társadalomba,70 ennek ellenére Azerbajdzsán függetlenné válása nyomán az iráni politikai vezetésben felerősödtek a félelmek a szeparatista tendenciák esetleges megerősödésével kapcsolatban. Ehhez Abulfaz Elcsibej elnök erőteljes nacionalista retorikája71 kétségtelenül alapot szolgáltatott. Többek között ezzel is magyarázható, hogy Irán a karabahi háborúban semlegességét deklarált ugyan, de alapvetően mégis a keresztény örményeket támogatta a siíta azeriekkel szemben.72 Az Irán és Azerbajdzsán közötti feszültség a „DélAzerbajdzsán” kérdésében jóval mérsékeltebb hangot megütő Alijev elnök hatalomra kerülésével érezhetően mérséklődött. Ugyanakkor 2003-tól, Mahmúd Ahmadinezsád elnökké választásától kezdve ismét a „keményvonalas” irányzat erősödött meg az iráni belpolitikában, és a kisebbségek elleni fellépés (pl. a nyelvhasználat terén) fokozódott. Jelenleg meglehetősen nehéz képet alkotni arról, hogy az iráni rendszer esetleges – akár egy külső katonai csapás, akár belső tényezők miatti – destabilizálódása esetén a politikai törésvonalak milyen mértékben etnicizálódnának, és mennyiben kellene az azeri külpolitikának komolyabb mértékű szeparatista törekvéseket tekintetbe vennie. Törökország a függetlenné vált Azerbajdzsán számára nem egyszerűen csak egy stratégiai fontosságú szövetséges egy alapvetően ellenséges környezetben, hanem annál jóval több. A szekuláris török köztársaság vonzó társadalmi és politikai modellt képvisel, ráadásul a szoros etnikai-nyelvi kötelékek miatt az azeriek rokon népként tekintenek a törökökre. Ennek 1995-ben, a török parlamentben elmondott beszédében Hejdar Alijev elnök is hangot adott, amikor is a török–azeri kapcsolatokat az „egy nemzet, két állam” formulával jellemezte. Az örmény–azeri háború alatt – a török közvéleménynek az azeriek ügyével való nagyfokú érzelmi azonosulása és szolidaritása dacára – Törökországnak nem állt módjában katonai segítséget nyújtani Azerbajdzsánnak, az Oroszországgal védelmi szövetségben álló Örményországgal szemben (bár a nahicseváni enklávé autonómiáját megerősítő török biztonsági garanciáknak alighanem szerepük lehetett abban, hogy az örmény csapatok tartózkodtak Nahicseván megtámadásától). Törökország Azerbajdzsánnal kapcsolatos politikája lényegében a következő posztulátumokban összegezhető: 1. támogatás Azerbajdzsán függetlenségének megőrzéséhez és területi integritásának helyreállításához (Karabah helyzete); 2. az orosz befolyás lehetőség szerinti visszaszorítása Azerbajdzsánban és a délkaukázusi térségben; 3. részesedés az azerbajdzsáni olajszektorban – az azeri olaj minél nagyobb hányadát exportálják Törökországon keresztül; 4. Azerbajdzsánban baráti (bár nem feltétlenül pántörök-nacionalista) kormányzat maradjon hatalmon. 150
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Az Azerbajdzsánnak nyújtott katonai-politikai támogatás az elmúlt két évtizedben ugyanakkor meglehetősen korlátozottnak tekinthető. A leglényegesebb lépés e téren alighanem a karabahi háború idején Örményországgal szemben foganatosított határzár és blokád, amit végül a 2008-as tárgyalásokon a nagyfokú amerikai nyomás ellenére sem oldottak fel. A török–azeri szövetség demonstratív kinyilvánítására került sor Iránnal szemben is, a fentiekben már ismertetett 2001-es Kaszpi-tengeri incidens kapcsán. Az Erdoğan-kormányzat hatalomra kerülése óta azonban fokozatos hangsúlyeltolódás megy végbe a török külpolitikában. A török–iráni viszony látványosan javult, miközben a közép-ázsiai és kaukázusi kapcsolatokkal szemben, úgy tűnik, egyre inkább a közel-keleti arab országokkal való együttműködés élvez prioritást. A török–azeri kapcsolatok igazi mélypontját jelentette, amikor 2008-ban Törökország az Azerbajdzsánnal való előzetes konzultációt mellőzve, tárgyalásokba kezdett Örményországgal a kétoldalú kapcsolatok rendezéséről.73 Politikai téren tehát Azerbajdzsán Törökország részéről még kevesebb konkrét segítségre számíthat, mint eddig. Ugyanakkor az azeri–török relációnak nem is feltétlenül a politikai, sokkal inkább a gazdasági-kulturális dimenziója a legfontosabb, a Törökországgal fennálló kereskedelmi kapcsolatok, a török populáris kultúra hatásai pedig feltehetően csak még intenzívebbekké válnak a következő években. Azerbajdzsán Törökország mellett elsősorban a nyugati nagyhatalmakra és az euroatlanti integrációs struktúrákra tekint úgy, mint kívánatos stratégiai partnerekre. A nyugati orientációra törekvő azeri külpolitika azonban meglehetősen hosszú ideig nem talált komolyan vehető fogadókészségre. Az Amerikai Egyesült Államok a kilencvenes években alapvetően gazdasági téren látott lehetőségeket az együttműködésre, mind a BTC, mind a BTE vezeték tervét erőteljesen támogatta az amerikai kormányzat. A biztonsági-katonai dimenzióban ugyanakkor a kapcsolatok már korántsem fejlődtek ennyire dinamikusan, dacára annak, hogy Azerbajdzsán 1994 óta részt vett a NATO „Partnerség a Békéért” programjában, 2005 májusa óta pedig részese az Egyéni Partnerségi Akciótervnek is.74 Ennek ellenére, az amerikai Kongresszus által 1992-ben elfogadott ún. Freedom Support Act 907a cikkelyében megtilt bármiféle pénzügyi vagy katonai segítséget Azerbajdzsán számára, amíg az fel nem oldja az Örményországgal szemben fenntartott blokádot, és nem rendezi tárgyalásos úton a hegyi-karabahi konfliktust. Változást az amerikai kormányzat hozzáállásában a 2001. szeptember 11-i merénylet eredményezett. A terrortámadást követően Azerbajdzsán azonnal felajánlotta segítségét az USA-nak, a későbbiekben pedig rendelkezésre bocsátotta légterét és reptereit az Afganisztán elleni hadműveletekhez. Ezen túlmenően Azerbajdzsán egyike volt azon három muszlim országnak (Kazahsztán és Albánia mellett), amelyek tagjai voltak az USA Irak elleni háborús koalíciójának is. A kezdetben 150, majd 250 fős – inkább szimbolikus jelentőségű – azeri kontingenst 2008 decemberében kivonták Irakból, Afganisztánban viszont csaknem 100 katonával továbbra is jelen van a nemzetközi erők 2012. ősz
151
Gyene Pál
kötelékében.75 Mindennek ellenére a Freedom Support Act Azerbajdzsánt sújtó cikkelyének végleges eltörlését nem, csupán ideiglenes felfüggesztését sikerült elérni, ami azóta is meglehetősen frusztrálóan hat az azeri közvéleményre.76 A kilencvenes években az Európai Unió – az USA-hoz hasonlóan – meglehetős pas�szivitást tanúsított a Dél-Kaukázus térségét illetően. Ez több tényezővel magyarázható, mindenekelőtt általánosságban egy közös koherens európai külpolitikai stratégia hiányával, illetve specifikusabban azzal, hogy biztonságpolitikai téren az említett időszakban Európa energiáit elsősorban a Balkán kötötte le. Ennek ellenére több európai állam aktív és konstruktív szerepet játszott a minszki csoport munkájában, az EU pedig több, a Kaukázus térségét is érintő, nagyszabású infrastruktúrafejlesztő projektet kezdeményezett – igaz, ezek célkitűzéseiből a következő években vajmi kevés realizálódott.77 Komoly, bár inkább szimbolikus sikerként volt értékelhető, hogy 2001-ben Azerbajdzsán Örményországgal együtt tagja lett az Európa Tanácsnak. Ugyanakkor 2003-ban, az európai szomszédságpolitika programjának meghirdetésekor a Dél-Kaukázus államait csak egy lábjegyzet erejéig említették meg, miközben olyan országok is részévé váltak a kezdeményezésnek, mint Szíria vagy Líbia. A grúziai „rózsás forradalom” kirobbanásának köszönhetően 2003 végétől a Kaukázus jobban az európai érdeklődés homlokterébe került. 2004-ben a három dél-kaukázusi országra is kiterjesztették az európai szomszédságpolitikát, 2009-ben pedig többek között éppen a kaukázusi régióra szabva indult meg a Keleti Partnerség programja.78 2003 óta az EU egy ún. „speciális képviselőt” is delegál a dél-kaukázusi régióba.79 Mindezen fejlemények ellenére, a 2000-es évtized második felétől kezdődően Azerbajdzsán érezhetően tartózkodóbban viszonyul az euroatlanti együttműködéshez. Az iraki háború lezárulásával az USA számára nyilvánvalóan nagymértékben csökkent Azerbajdzsán stratégiai jelentősége. A 2000-es évek vége óta tovább erodálta az amerikai–azeri kapcsolatokat, hogy az amerikai külpolitika oly módon szorgalmazta a török–örmény viszony normalizálását, hogy arról tudatosan igyekezett leválasztani a hegyi-karabahi konfliktus rendezését. Mindezek nyomán, különösen az Obamaadminisztráció hivatalba lépését követően, egyre inkább az a benyomás alakult ki az azeri politikai vezetésben és társadalomban, hogy miközben a karabahi konfliktusban az USA kormányzata belpolitikai megfontolásokból az örményeknek szeretne kedvezni, addig Azerbajdzsántól elvárja a stratégiai támogatást, de igen keveset nyújt cserébe.80 Az elmúlt évtized közepén lezajlott „színes forradalmak” nyugati támogatása is minden bizonnyal aggodalmakat ébresztett Azerbajdzsán vezetőiben, különösen, hogy az elmúlt húsz évben az USA és az EU részéről folyamatos kritikák érték az országot az emberi jogok megsértése és a választásokon tapasztalható visszaélések miatt. Biztonságpolitikai téren pedig a 2008-as orosz–grúz háború megmutatta, hogy a nyugati hatalmak az euroatlanti orientáció iránt Azerbajdzsánnál sokkal jobban elköteleződött Grúziát sem voltak képesek/hajlandóak megvédeni Oroszországgal szemben. 152
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
Nem véletlen, hogy azeri részről napjainkban NATO-csatlakozásról már nem, legfeljebb a NATO-standardokhoz való felzárkózásról beszélnek a megszólaló illetékesek.
Konklúzió Összegzésképpen megállapítható, hogy a Kaukázus és a Kaszpi-tenger térsége feletti befolyásért folyó „nagy játszmában” az utóbbi években Törökország és a nyugati hatalmak érdekeltsége gyengülni látszik, míg Oroszország aktívabb fellépésre szánja el magát. Ez ugyanakkor nem jelent szükségképpen Azerbajdzsánnal szembeni ellenségesebb fellépést, sőt az utóbbi évek sokkal inkább az azeri–orosz kapcsolatok javulását hozták. Az orosz–iráni–örmény, illetve a török–azeri–grúz „háromszögek” szembeállításának paradigmája egyre nehezebben alkalmazható a régió államait összefűző stratégiai kapcsolatok leírására. Ennek következtében Azerbajdzsán az egyértelmű elköteleződés politikája helyett ma még inkább a nagyhatalmak közti érzékeny egyensúlyozásra kényszerül. Úgy véljük, a független azerbajdzsáni államot napjainkban egyetlen ország, illetve alapvetően semmilyen belső tényező nem veszélyezteti létében. Ettől függetlenül, az azeri külpolitika legfőbb célkitűzése természetesen továbbra is az ország területi integritásának helyreállítása marad. A karabahi konfliktus tárgyalásos rendezésének eddigi teljes eredménytelensége és a katonai erőegyensúly eltolódása az utóbbi években növelhette Azerbajdzsánban a háborús szcenárió népszerűségét, mind a politikai elit köreiben, mind a szélesebb társadalomban. Ugyanakkor, meglátásom szerint, a jelenlegi helyzetben egy egyoldalú támadó háború esetén Azerbajdzsán egyik nagyhatalom egyértelmű támogatására sem számíthatna, miközben igen komoly katonai ellencsapás lehetőségét kockáztatná. Azerbajdzsánt függetlenné válása óta is igen sokszor kezelték a nagyhatalmak bábuként a stratégiai játszmáikban. Az ország ugyanakkor az államépítési folyamatban felmutatott sikereinek, dinamikus gazdasági növekedésének, valamint alapvetően kiegyensúlyozott és mértéktartó külpolitikájának köszönhetően, az elmúlt húsz évben komoly tekintélyt vívott ki magának. Amennyiben önálló aktorként a továbbiakban is eredményesen kíván fellépni a regionális játéktéren, az azeri külpolitikának a kompromisszumkészség és a pragmatizmus mindenképpen jellemzője kell hogy maradjon.
Jegyzetek 1 A szavazás első fordulójában Magyarország 52, Szlovénia 67, Azerbajdzsán pedig 74 szavazatot kapott. Így az eredmény, számos fordulót követően, végül Azerbajdzsán és Szlovénia között dőlt el. A 16. szavazási fordulóban Azerbajdzsán már egyértelmű többséget, 116 szavazatot kapott, míg Szlovénia csupán 77-et. Ezt követően Szlovénia visszalépett a jelöltségtől. „Azerbaijan Wins Final Vacancy on Security Council”. UN News Centre, http://www.un.org/apps/news/story.asp?NewsID= 40174&Cr=security+council&Cr1, 2011. október 24.
2012. ősz
153
Gyene Pál 2 Egyes nyugati diplomaták felhívták a figyelmet a demokratikus normák és az emberi jogok sorozatos megsértésére Azerbajdzsánban, illetve arra, hogy az ország álláspontja nem világos a palesztin államiság kérdése kapcsán. Orosz politikai elemzők pedig annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az ENSZ BT-ben elfoglalt pozíciót Azerbajdzsán mindenekelőtt majd a karabahi konfliktus számára előnyös rendezésére igyekszik majd felhasználni, és várhatóan egyfajta „diplomácia háborút” indít Örményország ellen. Mina Muradova: „Azerbaijan in the UN Security Council”. CACI Analyst, http://www.cacianalyst.org/?q=taxonomy/term/2&page=1, 2011. november 2.; „Russian Political Expert”. CommonSpace.eu, http://commonspace.eu/eng/armenia/6/ id1056. Letöltés ideje: 2011. december 20. 3 Muradova: i. m.; „President Ilham Aliyev has Made a Statement Regarding Azerbaijan’s Election as a Non-Permanent Member of the UN Security Council”. Aztv, http://www.aztv.az/readnews. php?lang=en&id=757. Letöltés ideje: 2011. december 20. 4 Az 1918–20 között fennállt, rövid életű Azerbajdzsáni Népköztársaság volt a legelső szekuláris köztársaság a muszlim világban, mely öt évvel korábban született meg, mint Kemal Atatürk Török Köztársasága. Svante E. Cornell: Azerbaijan since Independence. Armonk – New York: M.E. Sharpe, 2011. 23. o. 5 Brzezinski még Ukrajnát, Törökországot, Iránt és Dél-Koreát említi. Zbigniew Brzezinski: The Grand Chessboard. American Primacy and Its Geostrategic Imperatives. New York: Basic Books, 1998. 41. o. 6 Többek között: Ilgar Mammadov: The Geopolitics of Energy in the Caspian Sea Region: the Challenges Faced by Azerbaijan. Lewiston – New York: Edwin Mellen Press, 2009. 99. o.; Elkhan Nuriyev: The South Caucasus at the Crossroads: Conflicts, Caspian Oil and Great Power Politics. Berlin: Lit verlag, 2007. 265. o.; Ahmed Rashid: The Resurgence of Central Asia. London – New Jersey: Oxford University Press, 1994. 208. o. 7 A Hegyi-Karabah vagy csak egyszerűen Karabah megnevezés alatt a továbbiakban az 1994-ben véget ért háború eredményeképpen Azerbajdzsánból kiszakadt összes területeket értem, tehát a nemzetközileg el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság egészét, nem pedig csak a korábbi Hegyi-Karabah Autonóm Körzet területét. Amikor a kettő között különbséget teszek, azt külön jelzem. 8 2009-ben Azerbajdzsánban az IDP-k (Internally Displaced Persons) száma 573.000 és 603.000 közé volt tehető. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy ők nemzetközi jogi értelemben nem számítanak menekültnek, hisz egy nemzetközi jogilag még mindig Azerbajdzsánhoz tartozó területről űzték el őket, így nemzetközi határt nem léptek át. Ehhez járul még mintegy 250.000 azeri menekült, akiket viszont Örményországból űztek el. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy legalább minden tizedik azeri lakos otthonából erőszakkal elűzött személynek tekinthető. John Greenway: „Europe’s Forgotten People: Protecting the Human Right’s of Long-Term Displaced Persons. Report Committee on Migration, Refugees and Population”. Council of Europe. Parliamentary Assembly, http:// assembly.coe.int/Main.asp?link=/Documents/WorkingDocs/Doc09/EDOC11942.htm#P447_98222, 2009. június 8. 5. o. 9 Cornell: i. m. 130. o. 10 A döntés hátterében álló valódi okok a mai napig nem teljesen tisztázottak. Egyes vélemények szerint az azeri pártvezetés az olajtermelés fontosságát hangsúlyozva eredményes zsaroló pozícióba helyezkedett. A másik lehetséges ok, hogy Moszkva az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazva, tulajdonképpen mindkét köztársaságot gyengíteni akarta. Mindezeken felül azt is tekintetbe érdemes venni, hogy a Szovjetunió a kemalista Törökországnak is megpróbált a kedvében járni, mellyel ekkor jó kapcsolatok kialakítására törekedett. Végül is három vitatott tartományból kettőt, Karabahot és Nahicsevánt Azerbajdzsán, míg a harmadikat, Zangezurt Örményország kapta meg. Ekkor még mind Azerbajdzsán, mind Örményország a Transzkaukázusi Szovjet Köztársaság autonóm köztársaságai voltak, önálló szovjet köztársasági rangra az 1936-os szovjet alkotmány emelte őket. Christoph Zurcher: The Post-Soviet Wars. New York: New York University Press, 2009. 153. o.
154
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”? 11 Nahicseván autonómiáját egyébként a Szovjetunió és Törökország által megkötött moszkvai szerződés (1921), illetve az azt megerősítő karsi szerződés (1923) is garantálta (hasonlóan a Grúz SZSZK részét képező Adzsáriához). Törökország így kívánta biztosítani, hogy Nahicseván nem kerül örmény fennhatóság alá. Shireen Hunter: „Azerbaijan: Serching for New Neighbours”. In: New States, New Politics: Building the Post-Soviet Nations (szerk. Ian Bremmer – Ray Taras). New York: Cambridge University Press, 1997. 444. o. 12 Az ellentétek újbóli fellángolásához egy önmagában jelentéktelen incidens szolgáltatott alapot: az északnyugat-azerbajdzsáni Kardakli városához közeli egyik kolhoz örmény vezetőjét leváltották és egy etnikai azerit neveztek ki a helyére. Ezután pedig az örmény parasztok tiltakozó megmozdulását erőszakkal oszlatta fel az azeri karhatalom. Zurcher: i. m. 152. o. 13 1988 júliusában a karabahi szovjet egyoldalúan deklarálta csatlakozását Örményországhoz, 1989 novemberében pedig a karabahi és az örmény szovjet közös deklarációval erősítette meg ugyanezt. Uo.167. o. 14 Az azerbajdzsáni szovjet 1991. augusztus 30-án deklarálta Azerbajdzsán függetlenségét, válaszul szeptember 2-án Karabah kikiáltotta függetlenségét Hegyi-Karabah Köztársaság néven. A háború természetesen nem pusztán a szeparatista karabahi régió és Azerbajdzsán között zajlott, hanem Azerbajdzsán és Örményország között is, éppen ettől vált nemzetközivé. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Örményország és Azerbajdzsán hivatalosan nem üzent hadat egymásnak, így de jure Örményország nem is vált hadviselő féllé. Dov Lynch: „Managing Separatist States: A Eurasian Case Study”. Institute for Security Studies – Western European Union Occasional Papers, No. 32. (2001). http://www.iss.europa.eu/uploads/media/occ032.pdf, 2001. november. 18. o. 15 Erre a leghírhedtebb példát az ún. hodzsali mészárlás szolgáltatta, amikor is egy karabahi azeri falu csaknem 500 lakosának legyilkolásával végződő támadásban a szovjet 366. gépesített ezred katonái is részt vettek. Zurcher: i. m. 168. o. 16 Azerbajdzsán veresége a háborúban – az örmények elszántsága mellett – elsősorban belső tényezőkkel magyarázható. Míg Örményországban a háború egységet teremtett a különböző politikai csoportosulások között, addig Azerbajdzsánban éppen hogy kiélezte a belső ellentéteket. Egy 1992-es, katonailag egyébként eredményes azeri offenzíva kellős közepén Szurat Huszejnov hadúr például kivonta csapatait a frontról, s 1993 májusában Baku felé, Abulfez Elcsibej kormánya ellen vonult velük. Azerbajdzsán ekkor igen közel került a nyílt polgárháborúhoz, amelyet alighanem csak Hejdar Alijev színrelépésének köszönhetően sikerült elkerülni. Cornell: i. m. 77. o. 17 Ne feledjük: Nahicseván autonóm státuszát Törökországgal kötött nemzetközi szerződések biztosították, így egy ellene irányuló örmény támadással a török katonai beavatkozást kockáztatták volna. Hunter: i. m. 444. o. 18 Abban, hogy Oroszország hajlandó volt közvetítői szerepet vállalni, alighanem közrejátszott, hogy 1993 végén az Alijev-kormányzat Azerbajdzsánt is beléptette a Független Államok Közösségébe, amit Moszkva már régóta szorgalmazott. Cornell: i. m. 89. o. 19 Az örmény politikát 1998 óta a „karabahi klán” tartja irányítása alatt. Robert Kocsarjan, aki 1998 és 2008 között Örményország elnöke volt, 1997 előtt Hegyi-Karabahban töltötte be ugyanezt a posztot. A jelenlegi örmény elnök, Szerzs Szarkiszjan pedig a karabahi védelmi erők parancsnoka volt. Az olyan, mérsékeltebb politikusok elleni erőszak, mint Ter-Petroszjan elnök megbuktatása volt 1998-ban, vagy éppen Vazgen Szarkiszjan miniszterelnök máig tisztázatlan meggyilkolása 1999ben, számos elemző szerint tisztán mutatja, hogy az örmény politika tulajdonképpen a karabahi konfliktus „túszává” vált az elmúlt két évtizedben. Uo. 136. o. 20 Az ENSZ BT, illetve az ENSZ Közgyűlés következő határozatai ítélik el Azerbajdzsán területi integritásának megsértését: „Resolution 822 (1993)”. Refworld, http://www.unhcr.org/refworld/ docid/3b00f15764.html, 1993. április 30.; „Resolution 853 (1993)”. Refworld, http://www.unhcr.org/ refworld/docid/3b00f15a60.html, 1993. július 29.; „Resolution 874 (1993)”. Refworld, http://www. unhcr.org/refworld/docid/3b00f1684.html, 1993. október 14.; „Resolution 884 (1993)”. Refworld, http://www.unhcr.org/refworld/docid/3b00f16520.html, 1993. november 12.; illetve (többek közt)
2012. ősz
155
Gyene Pál
21
22 23
24 25
26 27
28
156
„General Assembly Adopts Resolution Reaffirming Territorial Integrity of Azerbaijan, Demanding Withdrawal of All Armenian Forces”. General Assembly, http://www.un.org/News/Press/docs/2008/ ga10693.doc.htm, 2008. március 14.; „Resolution Adopted by the General Assembly. 62/243. The Situation in the Occupied Territories of Azerbaijan”. General Assembly, http://www.un.org/ga/ search/view_doc.asp?symbol=a/res/62/243, 2008. április 25. Figyelemre méltó, hogy ezzel együtt a konfliktus immáron több mint húsz éve alatt Örményországnak sikerült elkerülnie azt a fajta nemzetközi megbélyegzést, amely például Szerbiát mint agresszort sújtotta a délszláv háborúk idején. Sőt, az európai és az amerikai közvélemény mindmáig hajlamos inkább az örményeket tekinteni a konfliktus „áldozatainak”. Ezzel, illetve az amerikai örmény lobbi befolyásával magyarázhatjuk alighanem az amerikai Kongresszus által elfogadott 1992-es Freedom Support Act Azerbajdzsánt sújtó rendelkezéseit is. (Bővebben lásd a 76. jegyzetben.) A minszki csoportban eredetileg 11 állam működött közre: Belorusszia, Németország, Olaszország, Törökország, Svédország, Finnország, továbbá Azerbajdzsán és Örményország mint a konfliktusban elsődlegesen érintett felek, valamint az EBEÉ-trojka aktuális három állama. A csoport elnökségét rotációs elv szerint töltötték be. Az EBESZ 1994-es budapesti csúcstalálkozóján Oroszországot – a biskeki és a moszkvai fegyverszünet sikeres közvetítőjét – is bevonták a csoportba, állandó társelnöki pozícióba helyezve. Majd 1996-tól az Egyesült Államok és Franciaország is állandó társelnöki tisztet kapott. Innentől kezdve e három állam tekinthető a csoport tényleges vezetőjének. Cornell: i. m. 138. o.; „Minsk Group”. OSCE, http://www.osce.org/mg/66872. Letöltés ideje: 2011. december 27. Cornell: i. m. 138. o. Franciaország állandó társelnöki pozícióját ugyanakkor a 2012 januárjában a francia szenátus által elfogadott, az örmények elleni 1915-ös atrocitásokat népirtásnak minősítő törvény miatt mind Azerbajdzsán, mind Törökország erőteljesen támadja. „Baku Says France should Cease Minsk Group Role”. Asbarez.com, http://asbarez.com/100900/baku-says-france-should-cease-minsk-grouprole/, 2012. február 11.; „France Must Leave OSCE Minsk Group – Turkish PM”. News.am, http:// news.am/eng/news/93072.html, 2012. február 13. Azerbajdzsán álláspontját Karabah lehetséges jövőbeni státuszával kapcsolatban a „több, mint autonómia, kevesebb, mint függetlenség” formulával fejezte ki az azeri tárgyaló fél, azonban sohasem konkretizálta, hogy végső soron mit értenének ez alatt. Cornell: i. m. 159. o. 1997 folyamán a minszki csoport két béketervet is kidolgozott, egyet a „lépésről lépésre”, a másikat pedig az „egy csomag” forgatókönyvének megfelelően. Az előbbit elsősorban Svédország, a második változatot inkább Oroszország támogatta. Rexane Dehdashti-Rasmussen: „The Conflict over Nagorno-Karabakh: Causes, the Status of Negotiations, and Prospects”. Center for OSCE Research, http://www.core-hamburg.de/documents/yearbook/english/06/Rasmussen-en.pdf, 2006. Letöltés ideje: 2011. december 28. 195. o. Ter-Petroszjant lemondatták, Robert Kocsarjan miniszterelnök került az elnöki székbe, ezzel a „karabahi klán” hatalomátvétele teljessé vált. Cornell: i. m. 141. o. Immáron elsődlegesen Oroszország szorgalmazott egyfajta „többlépcsős” megoldást: először az örmények kivonják megszálló erőiket a Karabahtól délre és keletre fekvő megszállt azeri területekről, ahová a menekültek is visszatérhetnének. Ugyanakkor meghagynának egy Örményországot és Karabahot összekötő korridort. A Karabahot sújtó blokádot feloldanák, a konfliktuszónába pedig békefenntartók érkeznének. Ezek után dönthetnének Karabah végső státuszáról, többek között népszavazás alapján. A fenti koncepciót tartalmazó javaslatot terjesztette a minszki csoport 2006-ban a Rambouilletben és Bukarestben tárgyaló Kocsarjan és Ilham Alijev elé. DehdashtiRasmussen: i. m. 199. o. Bővebben lásd: OSCE, http://www.osce.org/search/apachesolr_search/ karabakh%20proposals. A merénylet indítékai azóta sem teljesen tisztázottak. Egyes szerzők nem is pusztán az örmény keményvonalasokat, hanem egyenesen Oroszországot sejtik a támadás hátterében, elsősorban a 2006-ban meggyilkolt Alekszandr Litvinyenko állításai alapján. „Shooting of the Armenian
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
29
30
31 32 33 34 35 36
37
Parliament Was Organized by Russian Special Services”. AZG Daily, http://www.azg.am/ EN/2005050307, 2008. november 9. Többen a minszki csoport tárgyalási struktúrájának célravezető jellegét is megkérdőjelezik, rámutatva, hogy meglehetősen abszurd helyzetet teremt az a tény, hogy a karabahi konfliktusban de jure részt sem vevő Örményország jelen van a tárgyalásokon, miközben maga a legfőbb érintett, Hegyi-Karabah Köztársaság a nemzetközi el nem ismertsége miatt ki van rekesztve a folyamatból. Cornell szerint a kilencvenes években az is jelentős probléma volt, hogy a nyugati nagyhatalmak számára másodlagos fontosságú minszki csoportba jellemzően fiatal és tapasztalatlan diplomatákat delegáltak. Cornell: i. m. 158. o. Egy 2006 februárjában készült interjúban Robert Kocsarjan örmény elnök is ilyen értelemben fogalmazott. „Karabakh: for Whom the Time Works? Interview of Armenian President Robert Kocharyan”. Regnum, http://www.regnum.ru/english/599743.html, 2006. március 3. Vartan Oszkanjan örmény külügyminiszter pedig 2006 tavaszán úgy nyilatkozott: „Minél tovább tartja fenn Hegyi-Karabah a de facto függetlenségét, annál nehezebb lesz az idő kerekét visszafordítani”. Lásd: Dehdashti-Rasmussen: i. m. 202. o. Jill Shankleman (szerk.): Oil, Profits and Peace: Does Business Have a Role in Peacemaking? Washington DC: United States Institute for Peace, 2007. 83. o. Aris Ghazinyan: „Buildup to No Good: Azerbaijan Military Spending Ratio Highest in CIS”. ArmeniaNow.com, http://www.armenianow.com/commentary/analysis/33855/azernaijan_increases_ military_expences, 2011. december 5. „The SIPRI Military Expenditure Database”. SIPRI, http://milexdata.sipri.org/result.php4. Letöltés ideje: 2011. december 29. Ghazinyan: i. m. James Hackett (szerk.): The Military Balance 2011. Washington DC: International Institute for Strategic Studies, 2011. 87. o. Az ún. taskenti szerződést (A Független Államok Közösségének kollektív biztonsági szerződése) 1992 májusában kötötte meg a volt Szovjetunió hat tagállama (Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Örményország). Később Fehéroroszország és Azerbajdzsán is csatlakozott az együttműködéshez. A szövetséget 2002 májusában Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (Collective Security Treaty Organization, CSTO) keresztelték át. A taskenti szerződés 4. cikkelyének értelmében a CSTO részes államai bármelyiküket érő agresszió esetén „minden szükséges segítséget megadnak, beleértve a katonai segítséget is”. „Charter of the Collective Security Treaty Organization”. IEEE.es, http://www.ieee.es/Galerias/fichero/Varios/2002_Carta_de_ la_OTSC.pdf, 2002. október 7. Ezen államok a biztonságuk garanciáját – ki nem mondva – az orosz taktikai nukleáris fegyverekre alapozzák. A CSTO tagállamai területén idegen nagyhatalmak csak valamennyi részes állam beleegyezése esetén létesíthetnek katonai bázisokat. 2009-ben pedig a szövetség állandó gyorsreagálású erők, valamint közös békefenntartó egységek felállításáról is döntött. A szövetségnek 1994–99 között tagja volt Azerbajdzsán és Grúzia is, azonban részvételüket nem hosszabbították meg. 2006 januárjában Nyikolaj Borgyuzsa, a CSTO főtitkára egy vele készült interjúban feltett kérdésre válaszolva nem zárta ki, hogy egy Örményországot érő azeri katonai támadás esetén a CSTO is katonai erővel reagálna. „Collective Security Treaty Organization (CSTO)” GlobalSecurity.org, http://www.globalsecurity.org/military/world/int/csto.htm. Letöltés ideje: 2012. január 5. A gyumri katonai bázis orosz bérletét 2010-ben hosszabbították meg 2044-ig. Nona Mikhelidze: „The Azerbaijan–Russia–Turkey Energy Triangle and Its Impact on the Future of Nagorno– Karabakh”. Instituto Affari Internazionali, http://www.iai.it/pdf/DocIAI/IAI1018.pdf, 2010. október 18. 6. o. A támaszponton (2005-ös információk szerint) tankok, nehéztüzérségi egységek, 18 darab MIG-29-es vadászgép, valamint S-300-as föld–levegő rakéták is találhatóak. A bázis fontos eleme a FÁK Egyesített Légvédelmi Rendszerének. „102nd Military Base”. http://www.globalsecurity.org/ military/world/russia/102-military-base.htm. Letöltés ideje: 2012. január 5.
2012. ősz
157
Gyene Pál 38 Mammadov: i. m. 46. o. 39 Cornell: i. m. 203. o. 40 Az ACG kiaknázását irányító konzorcium tevékenységének összehangolására 1995-ben hívták életre az Azerbaijan International Operating Company-t (AIOC). Az AIOC legjelentősebb részvényesei a következő vállalatok (zárójelben százalékos részesedésük látható): British Petroleum (37%), Unocal USA (11%), Impex Japan (11%), SOCAR (10%), Statoil Norway (9%), Exxon Mobil (8%). SOCAR, http://www.socartrading.ch/en/upstream-103.html. Letöltés ideje: 2012. január 7. 41 A szárazföldi olajmezők legnagyobbrészt a SOCAR (State Oil Company of Azerbaijan Republic), azaz az azeri állami olajtársaság tulajdonában és kezelésében működnek. A tengeri olajmezők kiaknázásához – annak tőke- és technológiaigényes volta miatt – nyugati nagyvállalatok bevonására volt szükség. Cornell: i. m. 210. o. 42 Az egyébként napi 100.000 hordó kapacitású vezetékre a Transznyeft az üzembe helyezés után rögtön egyoldalú tranzitkorlátozást vezetett be (az azeri féllel fennálló elszámolási viták miatt), így az csak 40.000 hordó/napos kapacitással üzemelhetett. A vezeték körüli bizonytalanságokat fokozta, hogy az keresztülhaladt a háború sújtotta Csecsenföldön, a Csecsenföldet megkerülő (Dagesztánon át vezető) szakasz pedig csak 2000-re készült el. További problémát jelent, hogy a vezetékben az azeri olajat elkeverik a jóval gyengébb minőségű szibériai olajjal, a minőségromlásért azonban a Transznyeft semmilyen módon sem kompenzálja Azerbajdzsánt. John Daly: „Analisys: Caspain Pipeline Wars”. Energy Daily, http://www.energy-daily.com/reports/Analysis_Caspian_ pipeline_wars_999.html, 2007. augusztus 17. 43 Mind a Baku–Novorosszijszk (40.000 hordó/nap), mind a Baku–Supsa (150.000 hordó/nap) vezeték igen kis kapacitással működik. Csak összehasonlításképpen: a Baku–Batumi vasútvonalon napi 120.000 hordó olajat szállítanak. Mammadov: i. m. 51. o. Azt is érdemes tekintetbe venni, hogy az olaj Novorosszijszkból és Supsából is csak a tankerekkel már így is a tűréshatárig zsúfolt Boszporuszon keresztül exportálható tovább. Így hiába is épülnének nagyobb kapacitású vezetékek, az export bővítésére ezeken az útvonalakon már akkor sincs lehetőség. Daly: i. m. 44 Bővebben lásd: „BTC Environmental and Social Quarterly Report” BP Ultimate, http://subsites. bp.com/caspian/BTC/Eng/ESQMR/Section%201%20Introduction%20Final%20with%20photos.pdf, 2004. 45 A kilencvenes évek folyamán természetesen több alternatív útvonal tervét is mérlegelték. 1997-ben, amikor is a hegyi-karabahi válság rendezése reménnyel kecsegtetett, komolyan felmerült az ún. „békevezeték” ötlete, amely Bakuból Örményországon át vezetett volna (ez egyébként rövidebb útvonal is lett volna, mint a BTC-é), de a béketárgyalások kudarcával ez a terv lekerült a napirendről. Cornell: i. m. 228. o. A Kaszpi-tengeri olaj exportjának a legrövidebb útvonala Iránon át vezetne, de a feszült azeri–iráni viszony, illetve az Iránnal szemben fennálló szankciók (az 1996-os Iran–Libya Sanctions Act, 2006 óta már csak Iran Sanctions Act) miatt ezt a megoldást is elvetették. A már létező Baku–Novorosszijszk vezeték bővítése pedig azért nem jöhetett szóba, mert az új csővezeték-építési projektek legfőbb célja éppen Oroszország és a Transznyeft tranzitmonopóliumának megtörése volt. Mammadov: i. m. 71. o. 46 A kazahsztáni Kasangan olajmező az utóbbi húsz évben felfedezett legnagyobb tartalékokat rejti. Mivel a tengizi olajmezőkről Oroszországba exportálják az olajat, a kazah vezetés arra törekszik, hogy a kasangani mezőkről más országokon keresztül történjen a tranzit. S. Frederick Starr – Svante E. Cornell (szerk.): The Baku–Tbilisi–Ceyhan Pipeline: Oil Window to the West. Washington DC – Uppsala: The Central Asia–Caucasus Institute. Paul H. Nitze School of Advanced International Studies – The Silk Road Studies Program. Uppsala University, 2005. 33. o. Elektronikus változat: http://www.silkroadstudies.org/new/inside/publications/BTC.pdf. 47 Ebben a konzorciumban az orosz Lukoil és az iráni nemzeti gáztársaság is jelentős részesedéssel bír. Bővebben lásd: „Sah Deniz”. SOCAR, http://www.socar-germany.de/eng/socar/shah-deniz. html. Letöltés ideje: 2012. 2012. január 7.
158
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”? 48 A BTE vezeték Erzurumnál a török belföldi gázhálózatra csatlakozik, így jelenleg elsősorban a török energiaigények kielégítését szolgálja, illetve ebből látják el a 2007 óta üzemelő török–görög ún. Interkonnector vezetéket. (Idén várható a meghosszabbítása Olaszországig és kapacitásának évi 20 milliárd köbméteresre emelése.) Upstream Online, http://www.upstreamonline.com/live/ article119108.ece. Letöltés ideje: 2012. január 8. Nicklas Norling: „Gazprom’s Monopoly and Nabucco’s Potentials: Strategic Decisions for Europe”. Silk Road Paper, http://www.isdp.eu/ images/stories/isdp-main-pdf/2007_norling_gazproms-monopoly-and-nabuccos-potentials.pdf, 2007. november. 29.o. Azerbajdzsán 2010 óta Iránba is nagyobb tételben exportál gázt (mintegy napi 1 millió m3-t), és többek között a nahicseváni enklávé gázellátása is Irán közbeiktatásával történik. 2009-ben a SOCAR és Gazprom között megállapodás született, hogy a 2010–14 közötti időszakban Azerbajdzsán összesen mintegy 500 milliárd m3 gázt exportál majd Oroszországba, a Gadzsikabul–Mozdok gázvezetéken keresztül. A vezetéken 2006 előtt Oroszországból szállítottak gázt Azerbajdzsánba. Alexander Rahr – Sebastian Rieder: „Azerbaijan’s Geopolitical Role in the Black Sea – Caspian Basin Region: Challenges and Opportunities”. Azerbaijan Focus, Vol. 1. No. 1. (2009). http://sam.gov.az/uploads/files/journals/azerbaijan_focus_1_en.pdf, 48. o. 49 Bővebben lásd: „About Us”. Nabucco Gas Pipeline, http://www.nabucco-pipeline.com/portal/page/ portal/en/company_main/about_us, 2012. június. 50 Az Európai Befektetési Bank, illetve az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank jelentős hitelekkel lenne hajlandó finanszírozni a projektet, de ez még legjobb esetben is csak felét tenné ki a Nabucco mintegy 8 milliárd eurósra becsült építési költségének. 51 A 2009-es budapesti Nabucco-csúcson Ilham Alijev elnök úgy nyilatkozott, hogy az azeri Sah Deniz mezők önmagukban is elegendőek lennének a Nabucco kiszolgálására, szakértők becslései szerint azonban onnét csak a Nabucco kapacitásának hozzávetőlegesen a fele, évi mintegy 10-15 milliárd m3 földgáz lenne biztosítható. Norling: i. m. 29. o. 52 A 2010. november 18-án a Kaszpi-tenger jogi státuszának tisztázása céljából összehívott bakui csúcstalálkozó után Bajmurad Hodzsimuhamedov türkmén miniszterelnök-helyettes úgy nyilatkozott, hogy Türkmenisztán készen áll arra, hogy mintegy évi 40 milliárd m3 földgázt biztosítson a Nabucco számára. Mindezidáig ez volt türkmén illetékesek részéről a legegyértelműbb támogató nyilatkozat a Nabucco projektre vonatkozóan. „Caspian Summit Fails to Clarify Status, Resource Issues”. Eurasianet.org, http://www.eurasianet.org/node/62412, 2010. november 19. 53 A Türkmenisztán–Kína gázvezetékkel kapcsolatban bővebben lásd: Bruce Pannier: „New Turkmen–China Pipeline Breaks Russia’s Hold over Central Asian Gas”. Radio Free Europe. Radio Liberty, http://www.rferl.org/content/TurkmenistanChina_Gas_Pipeline_To_Open/1903108. html, 2009. december 14. 2007 májusában megállapodás született Oroszország, Kazahsztán és Türkmenisztán között egy új, a Kaszpi-tenger partja mentén észak–déli irányban húzódó, 20 milliárd m3 kapacitású gázvezeték megépítéséről, melyet Türkmenisztán 25 éven keresztül látna el gázzal. Rainer Freitag-Wirminghaus: „Azerbaijan’s Foreign and Security Policy”. Azerbaijan Focus, Vol. 1. No. 1. (2009). http://sam.gov.az/uploads/files/journals/azerbaijan_focus_1_en.pdf, 111. o. Bár az új vezeték megvalósítása Gurbanguli Berdimuhamedov és Dmitrij Medvegyev elnök 2010. októberi találkozója óta, úgy tűnik, halasztást szenved, a kínai vezeték kapacitását viszont 2011 folyamán 40 milliárd m3-esre bővítették. Sergei Blagov: „Turkmenistan: Medvedev Comes away from Asghabat Empty Handed”. Eurasianet.org, http://www.eurasianet.org/node/62237, 2010. október 25. 54 Bár a 2010. november 18-i bakui Kaszpi-tengeri csúcson – sokak meglepetésére – Berdimuhamedov türkmén elnök támogatásáról biztosította a transzkaszpi gázvezeték gondolatát. „Caspian Summit…”, i. m. 55 Az egyelőre csak Délkelet-Európai Vezetékként (South-East Europe Pipeline, SEEP) emlegetett koncepció jelentős részben már létező vezetékszakaszokat használna fel. Így az újonnan építendő szakaszok hossza csak mintegy 1300 km-t tenne ki, szemben a Nabucco 3800 km-ével. A tízmilliárd köbméteres kapacitású vezeték teljes egészében a Sah Deniz II. mezőkről lenne ellátható. Vladimir
2012. ősz
159
Gyene Pál
56
57
58 59 60
61
62
160
Socor: „South-East Europe Pipeline: A Downsized Nabucco Proposed by BP”. The Jamestown Foundation, http://www.jamestown.org/single/?no_cache=1&tx_ttnews[tt_news]=38609, 2011. november 2. Rendszerint a Gazprom „Déli Áramlat” projektjét tekintik a Nabucco legfőbb riválisának. A Déli Áramlat Novorosszijszkból a tenger alatt vezetne a bulgáriai Burgasz kikötőjéig, majd onnan tovább Ausztria és Olaszország irányába. Lényegében ugyanazokat az államokat tervezik általa ellátni, mint a Nabucco révén. A Fehér Áramlat – ugyancsak a Fekete-tenger alatt – Grúziát kötné össze Romániával és Ukrajnával. Ennek a tervnek egy kevésbé ambiciózus változata az ún. AGRI project, melynek keretében tankerekkel szállítanák a folyékony földgázt Supsából Romániába. Bővebben lásd: Mammadov: i. m. 88. o. A Gazprom világpiaci áron vásárolja a gázt, tehát Azerbajdzsán üzletileg nem jár rosszabbul, mintha európai fogyasztóknak adná el. Ugyanakkor a megállapodásnak orosz részről nyilvánvaló stratégiai céljai vannak: az azeri gáz felvásárlásával szeretnék csökkenteni a Gazprom-projektekkel rivális Nabucco megvalósításának lehetőségét. Másképp nehezen lenne érthető, miért akar a világ első számú nettó földgázexportőr állama külföldről földgázt importálni. Ezzel azeri részről is teljes mértékben tisztában vannak, ezért is vállalták csak meglehetősen korlátozott mennyiségű gáz szállítását, dacára az üzletileg kedvező ajánlatnak. Mammadov: i. m. 75. o. Shankleman: i. m. 81. o. Az alábbi felmérés szerint Azerbajdzsán 2011-ben is igen rossz helyezést ért el korrupció tekintetében az országok rangsorában. „Corruption Perceptions Index”. Transparency International, http://cpi.transparency.org/cpi2011/results/. Letöltés ideje: 2012. január 6. Tavaly március-áprilisban, minden valószínűség szerint az „arab tavasz” eseményei által is inspirált, többezres tömegdemonstrációkat is eredményezett Bakuban. Arife Kazimova – Daisy Sindelar: „Is Azerbaijan Ready for Its Own Revolution?”. Radio Free Europe. Radio Liberty, http:// www.rferl.org/content/is_azerbaijan_ready_for_its_own_revolution/2334286.html, 2011. március 11. Oroszország katonai doktrínáját 2000-ben és 2010-ben is megújították. A 2010-es (tehát immár a harmadik) doktrína az 1993-ashoz képest észrevehetően jóval kevesebbszer említi a FÁK keretében megvalósítandó együttműködést, ehelyett az Orosz Föderáció nemzeti érdekeinek és biztonságának védelmére, illetve a CSTO keretében gyakorolt kollektív önvédelmi mechanizmusra helyez nagyobb hangsúlyt. Az új doktrína az Oroszország biztonságát fenyegető elsődleges veszélyforrások között nevesítve említi a NATO-t, illetve a George W. Bush elnöksége idején tervbe vett amerikai rakétavédelmi rendszert. Az 1993-as doktrínához hasonlóan, szintén nem zárja ki, hogy az állam létét fenyegető támadás esetén elsőként vessen be nukleáris fegyvert. Az új doktrínát egy határozottabb nagyhatalmi külpolitika kifejeződéseként értékelik a szakértők, ugyanakkor a FÁK-államokkal kapcsolatos célkitűzések – katonai támaszpontok fenntartása, a határok ellenőrzése, más katonai szövetségek (pl. NATO) egységeinek Oroszországgal szomszédos államokba való telepítésének megakadályozása – mindkét doktrínában lényegében ugyanazok maradtak. A doktrínák szövegét angolul lásd: „The Basic Provision of the Military Doctrine of the Russian Federation”. Federation of American Scientists, http://www.fas.org/nuke/guide/russia/ doctrine/russia-mil-doc.html. Letöltés ideje: 2012. január 8. „The Military Doctrine of the Russian Federation. Approved by Russian Federation Presidental Edict on 5 February 2010”. SRAS, http:// www.sras.org/military_doctrine_russian_federation_2010, 2010. február 20. Örményország elsőként lépett be a FÁK-ba a kaukázusi országok közül, a török–örmény, illetve az iráni–örmény határt orosz katonák őrzik, a gyumri bázison pedig több mint ötezer orosz katona állomásozik. Grúzia területén négy orosz katonai bázis (Vaziani, Gudauta, Batumi és Ahalkalaki) maradt. 1999-ben az isztambuli EBESZ-csúcson a vaziani bázis felszámolását és a gudautai támaszpont (vélhetően részleges) kiürítését sikerült elérni, a másik két támaszpontot 2007-ben ürítette ki Oroszország. Ugyanakkor Abháziában és Dél-Oszétiában továbbra is orosz „békefenntartó” egységek állomásoznak. Nuriyev: i. m. 96. o.; Margarita Antidze: „Russia Closes Last Military Base in Georgia”. Reuters, http://www.reuters.com/article/2007/11/13/us-georgiarussia-bases-idUSL1387605220071113, 2007. november 13.
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”? 63 Azerbajdzsán Grúziával, Ukrajnával, Moldovával és Üzbegisztánnal közösen életre hívta a GUAM csoportosulást, hivatalosan csupán kereskedelmi célokból, ám valójában a katonai együttműködés szándékával is. 2005-ben Üzbegisztán kilépett a GUAM-ból, 2010 óta Ukrajna is inkább újra Oroszország irányába orientálódik, az Obama-adminisztráció hivatalba lépése óta pedig az USA részéről is érezhetően csekélyebb támogatásban részesül a szervezet. Így mára ez a kezdeményezés eljelentéktelenedett. Freitag-Wirminghaus: i. m. 112. o. 64 A két politikus hasonló háttérrel bírt. A szovjet időkben Alijev a KGB tábornoka, míg Putyin az ezredese volt. Cornell: i. m. 350. o. 65 Houman A. Sadri – Nader Entessar: „Iranian–Azeri Dynamic Relations: Conflict and Cooperation in Southern Caucasus”. Rivista di Studi Politici Internazionali, Vol. 76. No. 1. (2009). http:// annalidibotanica.uniroma1.it/index.php/rspi/article/view/12/12, 69. o. 66 Iránt amerikai nyomásra végül is kizárták az „évszázad üzletének” keretében 1995-ben létrehozott AIOC konzorciumból. A 2000-es évek folyamán pedig az orosz sajtóban több alkalommal is napvilágot láttak olyan információk, hogy Azerbajdzsán területét az amerikai hadsereg igénybe veheti majd Irán elleni katonai műveletekhez, illetve egész konkrétan: amerikai katonai bázis is létesül Azerbajdzsánban. Ezt a gyanút végül is egy 2005-ben megkötött azeri–iráni megnemtámadási szerződéssel sikerült eloszlatni. Cornell: i. m. 333. o. 67 Ilyen például Ajaz Mutabilov korábbi azeri államfő Irán-barát Szociális Demokrata Pártja, amely alapvetően marginális jelentőségű tényező az azeri belpolitikában. Uo. 334. o. 68 Hüszejn Kivrikoglu török vezérkari főnök Bakuba látogatott, és úgy nyilatkozott, hogy Azerbajdzsán és Törökország légtere „egy és ugyanaz az ég”. Uo. 332. o. 69 1998-ban, illetve 2002-ben bilaterális megállapodások révén lényegében megtörtént a Kaszpi-tenger északi felének szektorelv alapján történő felosztása Oroszország, Kazahsztán és Azerbajdzsán között. Irán, amely ily módon a legkisebb tengerrészt kapná, egyfajta kondominiális rezsim fenntartása mellett foglal állást. Türkmenisztán elvileg nem utasítja el ezt a fajta felosztást, de Azerbajdzsánnal komoly vitái vannak a konkrét határvonal megállapítási módját illetően. A Kaszpi-tenger delimitálásának problémájáról bővebben lásd: Cornell: i. m. 223. o.; Mammadov: i. m. 65. o. 70 Az azeri és a perzsa etnikumúak között igen gyakoriak a vegyes házasságok, így elterjedt a fárszi–azeri kétnyelvűség is. A gazdasági, politikai és vallási vezető pozíciókban is igen magasan reprezentált az azeri etnikum. Többek között maga Khamenei nagyajatollah is félig azeri származású. Sadri–Entessar: i. m. 64. o. 71 Elcsibej elnökként is több ízben hangot adott azon véleményének, hogy a többnemzetiségű Irán a Szovjetunióhoz hasonlóan szét fog esni, és ebben az esetben Észak- és Dél-Azerbajdzsán ismét egyesülni fog. Cornell: i. m. 311. o. 72 A háború alatt jelentős részben Iránon keresztül zajlott Örményország élelemmel, fegyverekkel és – ami talán a legfontosabb – elektromos árammal történő ellátása. Ugyanakkor 1992-ben Teherán közvetíteni is próbált a konfliktusban, 1993-ban pedig Törökországgal együtt ítélte el az örmény területi terjeszkedést. Uo. 329. o. 73 Igaz, a tárgyalások végül is nem vezettek eredményre, éppen a karabahi konfliktus és az örmények elleni népirtás elismerésének ügyében fennálló áthidalhatatlan nézetkülönbségek miatt. Uo. 387. o. 74 Az Egyéni Partnerségi Akcióterv (Individual Partnership Action Plan, IPAP) a Partnerség a Békéért programjában részt vevő államok számára jött létre, a NATO-val való együttműködés elmélyítése céljából. Bár azeri politikusok többször is nyilatkoztak olyan értelemben, hogy hosszabb távon kívánatosnak tartanák országuk NATO-tagságát, Azerbajdzsán hivatalosan soha nem kérte felvételét a szövetségbe. Rahr–Rieder: i. m. 49. o. 75 Bővebben lásd: „Iraq Coalition Troops”. GlobalSecurty.org, http://www.globalsecurity.org/military/ ops/iraq_orbat_coalition.htm. Letöltés ideje: 2012. január 12.; „Azerbaijan”. ISAF, http://www.isaf. nato.int/troop-numbers-and-contributions/azerbaijan/index.php. Letöltés ideje: 2012. január 12.
2012. ősz
161
Gyene Pál 76 A Freedom Support Act vonatkozó cikkelyét a legtöbb elemző az amerikai örmény lobbi eredményes tevékenységének tulajdonítja. A cikkely Örményország vonatkozásában nem, csupán Azerbajdzsán irányába állapít meg szankciókat, ezzel implicite az országot minősíti agresszorként a karabahi konfliktusban. Az örmény lobbi erejét mutatja, hogy Bush elnök sem volt képes elérni a Kongresszusnál a kérdéses cikkely visszavonását, csupán felfüggesztették azt, ám a felfüggesztést a Kongresszus évente felülvizsgálja. Svante E. Cornell, et. al. (szerk.): „Regional Security in the South Caucasus: The Role of the NATO”. Central Asia–Caucasus Institute Silk Road Papers, http:// www.isdp.eu/images/stories/isdp-main-pdf/2004_cornell-et-al_regional-security-in-the-southcaucasus.pdf, 2004. 57. o. 77 Például az „új selyemútként” is aposztrofált TRACECA (Transport Corridor Europe–Caucasus–Asia), illetve az INOGATE (Interstate Oil and Gas Transport to Europe) kezdeményezések. A TRACECA legkézzelfoghatóbb eredménye alighanem a Kars és Ahalkalaki közötti vasútszakasz idén várható átadása lesz. Taleh Zyadov: „The Kars–Akhalkalaki Railroad: a Missing Link between Europe and Asia”. Acturca, http://acturca.wordpress.com/2006/08/30/the-kars-akhalkalaki-railroad-a-missinglink-between-europe-and-asia/, 2006. április 22. 78 A Keleti Partnerség programjában hat ország vesz részt, a három kaukázusi államon kívül Belarusz, Moldova és Ukrajna. A kezdeményezés hosszabb távú célkitűzése a vízummentes utazás és a szabad kereskedelem megvalósítása az említett államok és az EU között. Ehhez a Partnerség államainak egy mélyreható jogharmonizációs folyamaton kell végigmenniük, amely egyes vélemények szerint az acquis communitarie mintegy 60%-ának átvételét eredményezné. A Keleti Partnerség ugyanakkor biztonságpolitikai kérdésekre nem terjed ki, és későbbi a teljes jogú EU-tagság elnyerését sem helyezi kilátásba. Marcin Lapczynski: „The European Union’s Eastern Partnership: Chances and Perspectives”. Caucasian Review of International Affairs, (Spring 2009). http://criaonline.org/Journal/7/Done_The%20European%20Unions%20Eastern%20Partnership%20 -%20Chances%20and%20perspectives%20by%20Marcin%20Lapczynski.pdf, 147. o. 79 2003-ban egy finn diplomata, Heiki Talvitie kapta a megbízást; irodája Helsinkiben és nem Brüsszelben működött, és finn forrásokból finanszírozták tevékenységét. Az EU első „valódi” megbízottjának sokkal inkább a 2006-ban „kiterjesztett” mandátumot kapó svéd diplomata, Peter Semneby tekinthető. Cornell: i. m. 420. o. 80 Az örmény lobbi támogatásának megnyerése érdekében a 2010-es elnökválasztást megelőző kampányban mind Barack Obama, mind Hillary Clinton többszöri ígéretet tett az 1915-ös, örmények elleni atrocitások népirtásként történő hivatalos elismerésére is. Vladimir Socor: „Is the United States Losing Azerbaijan?”. Eurasia Daily Monitor, Vol. 7. No. 80. (2010). Elektronikus változat: The Jamestown Foundation, http://www.jamestown.org/single/?no_cache=1&tx_ttnews[tt_ news]=36306, 2010. április 26.
Résumé Azerbaijan: Player or Chess-Man in the “Great Game”? This study is intended to provide an overview of the foreign policy followed by the independent state of Azerbaijan in the twenty years that passed between 1991 and 2011. First and foremost we wish to focus on major problems and conflicts that may be viewed as some kinds of “vectors”, and the root of which will hopefully provide a guiding line for the main direction in Azerbaijan’s foreign policy.
162
Külügyi Szemle
Azerbajdzsán: játékos vagy sakkfigura a „nagy játszmában”?
In our view, the settlement of the “stranded” conflict in the Karabakh Mountain ranges has been in the primary focus of Azerbaijani foreign policy ever since the proclamation of independence (and actually well before that). The various concepts intended for the settlement of the conflict by way of negotiations (land swap, joint confederation etc.) have failed one after the other in the past twenty years, however, considerable development of the Azerbaijani military capacities financed by revenues obtained from the export of hydrocarbons have resulted in a significant shift in the military power balance between Armenia and Azerbaijan, clearly to the advantage of Azerbaijan in the last 10 years. All this may contribute to the popularity of the pro-war scenario with the Azeri population and political decision makers, although with that Azerbaijan would be risking a direct military confrontation with Russia, which is in a defence alliance with Armenia. The Western shareholders present in the Azerbaijani hydrocarbon sector would most likely not provide military defence guarantees against Russia – as was be the hope of many Azeri decision makers in the 1990s. Even less so, as in the foreseeable future Azerbaijan’s hydrocarbon exports will continue to be tied primarily to Russian transit infrastructures. With the failed implementation of the Nabucco Project and the TransCaspian gas and oil pipelines, the Azeri hydrocarbon export policy will be increasingly ruled by short term business considerations, instead of the implementation of a comprehensive export diversification strategy. The influence of Turkey, the traditional strategic ally of Azerbaijan of late, and of the Western powers seems to have diminished lately in the “Big Game” played for gaining economic and security political influence over the Caucasus and the Caspian Region, while Russia has taken an increasingly active role in this process. However, this does not necessarily mean an increasingly hostile attitude towards Azerbaijan, on the contrary, the relationship between Azerbaijan and Russia has improved significantly in recent years. The paradigm of contra-positioning the “Russian–Iranian–Armenian” with the “Turkish–Azerbaijani–Georgian” triangles is less applicable to the characterisation of the strategic relationships binding the countries of the region. Consequently, Azerbaijan will be increasingly forced to undertake a sensitive balancing position amongst the great powers, instead of following the policy of being committed to one of the opposing sides.
2012. ősz
163