Az első szó jogán A legtöbb SF-rajongóhoz hasonlóan engem is magával ragad a csillagos ég látványa. Rabul ejt az a szépség, amelyet a minket körülölelő kozmosz nyújt nekünk, és amely az elmúlt hónapokban nem fukarkodott kincseivel. Két üstököst is megfigyelhettünk heteken keresztül. Októberben a Holmes-üstökös egy csodálatos kitörést produkált. Meteorokban sem volt hiány, novemberben látványosan potyogtak a Leonidák, hála a hideg, tiszta időnek. Január 29-én mindössze másfél Holdtávolságra suhant el a Földtől a 2007 TU24 jelű kisbolygó. A futballpályányi égitest már kisebb távcsövekkel is megfigyelhető volt. Sokáig komoly esély látszott arra, hogy a november 20-án felfedezett 2007 WD5 jelű kisbolygó becsapódik a Mars felszínébe. A Shoemaker-Levy 9 1994-es Jupiterbe csapódása óta ez lett volna a legizgalmasabb csillagászati esemény. Fantasztikus lehetőségei adtak volna a megfigyelésre a Mars körül keringő szondák és marsjárók. Azonban a nagy ütközés elmaradt. Harminc év után ismét szonda jutott el a Merkúrhoz. Bár most még csak a fékezési manőver keretében suhant el a bolygó mellett, a Messenger űrszonda csodálatos képeket közvetített a Földre. Megismerhettük a Merkúr eddig számunkra ismeretlen oldalát, és elkészült az elsö színes felvétel is. Sokan szerettek bele a csillagos égbe a Hubble űrtávcső fantasztikus felvételei alapján. Nagyszerű hír, hogy mégis átesik a régóta esedékes nagyjavításon. Évekig tartó huzavona után végül a NASA megkapta a pénzt a küldetésre. A felújítás után a távcső legalább 2013-ig, de kis szerencsével akár 2020-ig működőképes marad. Új berendezések révén teljesítménye bizonyos területeken a kilencvenszeresére nő meg. Ami pedig a legfontosabb: január 24-én a Nemzetközi Csillagászati Unió illetékes bizottsága tucatnyi magyar vonatkozású kisbolygó elnevezését fogadta el. Az SZTE Asteroid Program keretében megtalált kisbolygók közül kilencet az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetének piszkéstetői állomásán, kettőt a NEAT program archív felvételein, egyet pedig a Siding Spring Obszervatóriumban fedeztek fel. A felfedezők: Sárneczky Krisztián, Kiss I ás/ló, Szabó Gyula, Heiner Zsuzsanna, Mészáros Szabolcs és Szám Dorottya! Ezentúl kisbolygók viselik Terkán Lajos és Wodetzky József csillagász, Karinthy Frigyes, Széchenyi István, Irinyi János, Kandó Kálmán és Lugosi Béla nevét. Magyar javaslatra állítottak emléket John George Kemény matematikusnak, és Richard (Dick) W. Hunstead csillagásznak. Saját kisbolygóval dicsekedhet mostantól Debrecen, Tapolca, Aquincum is.
Kovács ,,Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő
6
Vonda N. McIntyre: Arcocskák (befejező rész)
20
Játék... és hadviselés
22
Antal József: Szökés
30
A jövő katonája
38
Harry Harrison: Kommandósok akcióban
46
„A legnagyobb piac ma Oroszország" interjú Harry Harrisonnal
50
Javier Cuevas: Dante szíve
72
Megvalósult sci-fi
74
Hajdú Éva: lUclph3R
7
Filmajánló
78
Bruce Bethke: Kiberpunk
87
Kötetünk képeiről
88
Megvalósult sci-fi
90
Könyvajánló
92
Brian Aldiss: A szuperjátékok kitartanak egy nyarat
Vonda N. McIntyre: Arcocskák
A z SF bármilyen különleges, a mi valóságunkban nem létezhető világot mutat is be, biztosak lehetünk benne, hogy a történet szívében nem más rejtőzik, tanulságot szolgáltatva az olvasónak, mint az ember...
E
ELFOGLALTÁK az előkészületek, a régi és új ismerősöknek küldött üdvözlések. Zorar kérdése végig ott bujkált a gondolatai között, és időről időre az előtérbe nyomakodott: „És most hogyan látod?" Amíg készülődött, a hajók közelebb jöttek, csatlakozóikat kitolták, és összenőttek az övével. Yalnis járműve lett a középpontjuk, és a gyülekezet végül akkorára nőtt, hogy kupolájából már nem látott semmit az űrből, a csillagködökből és a csillogó porfelhőkből. Érezte a hajója klausztrofób szorongását, és osztozott benne. Nem maradt rejtve előtte a jármű eksztázisa, amelyet az intenzív genetikai csere okozott, de nem engedte eluralkodni magán. Továbbra sem vett tudomást Seyyanról, de a meghívását sem vonta vissza. Yalnis hajója nem engedte, hogy Seyyané közvetlen összeköttetést létesítsen vele. Seyyan a kolónia peremén maradt, ott hozta létre a saját kapcsolatait. A járművek az egyensúly és kölcsönösség lenyűgözően összetett táncában lebegtek. Az utasok üdvözléseket, em-
lékeket és ajándékokat, a hajók információt és új genetikai kódokat cseréltek. A legtöbb kommunikáció titkos volt. Sokszor maguk a hajók sem tudták, mit tesz majd az új adathalmaz, mégis válogatás nélkül gyűjtötték az újdonságokat, játszottak velük és tesztelték őket. Seyyan járművének vibráló, szivárványosan tükröző felszíne újabb és újabb hajókra terjedt át, majd a minta egyszínűről csíkosra, arról pedig foltosra mutálódott. Yalnis hajója megőrizte szokványos ezüst tükörfelületét. - A társaid új divatra váltottak - mondta Yalnis. - Igaz - mondta erre a hajó. Majd hozzátette: - Hamis. Yalnis értetlenül ráncolta a szemöldökét, miközben járműve megmutatta neki a génsort és annak eredetét. Az ilyesmit mindig ráhagyta, így eltartott egy darabig, amíg megértette, hogy hajója azért vetette el a mintázatot, mert az a Seyyanétól származott. A jármű tovább magyarázta aggálya-
it, és végigvette az összes új génsort, amelyet elvetett, mert Seyyan azonosítóját tartalmazta. - Köszönöm - mondta Yalnis. - Igaz. Szokatlanul hosszú beszélgetés volt ez hajó és utasa között. Yalnis örült, hogy félreértés nélkül zajlott le. Ügy gondolta, a hajó érti a „köszönöm" szót, és Yalnis is értette az ő válaszában az elismerést. Talán Seyyannak van igaza, gondolta. Talán tényleg naiv vagyok. A közvetlen támadástól féltem, nem attól, hogy megpróbál a hajón keresztül, alattomban ártani nekem. Eltűnődött, vajon a két jármű kapcsolatát az rontotta-e meg, ami közte és Seyyan között történt, vagy nekik is volt okuk az egymástól való elidegenedésre. Felmerült benne, hogy megpróbálhatná kizárni Seyyan hajóját a csoportból. Persze az rendkívüli sértésnek számítana, és Seyyan több baráttal rendelkezett, mint ő, továbbá számos csodálóval. Idősebb volt, gazdagabb, tapasztaltabb és elismertebb, hangja és teste is meggyőzőbb volt, mint az övé. - Bízom a döntésedben - mondta, csak egyszerűen, hogy amennyire lehet, csökkentse a félreértés kockázatát. Ráhagyja a hajójára a Seyyan járművére vonatkozó döntéseket. - IgazSeyyan hajójának szemkápráztató új stílusa tovább folytatta terjedését, és minden jármű megpróbálta felülmúlni a többit a minta bonyolításában. Seyyan népszerűsége második központot hozott létre a hajócsoportban, és rontott a kolónia forgásának törékeny egyensúlyán, de ezzel nem tudott mit kezdeni. A hajók dolga volt, nem az utasoké. Yalnis készen állt. Meghozta utolsó döntéseit is, felöltötte bonyolultan csipkézett ruháját, mély, reszkető lélegzetet vett, majd fogadta vendégeit. Zorar jött elsőként - elég megbecsülésnek örvendett ahhoz, hogy a feltűnéskeltéshez ne kelljen látványosan későn érkeznie. Yalnis hálásan ölelte át. Zorar gyengéden megcsókolta, majd átadott neki egy zárt üvegampullát. - A lányod szőlőskertjébe szánom - mondta. - Azt hiszem, ez a tenyészet mostanra jobb, mint amit az anyádnak adtam, amikor téged és a hajódat indított utatokra.
- Köszönöm - mondta Yalnis, meghatódva az értékes ajándéktól. A középső asztalra tette, közszemlére. További vendégek érkeztek, és eltelt egy óra az egymásba mosódó köszönésekkel, találkozásokkal, bemutatkozásokkal és az ajándékok átadásával. A többiek műtárgyakat hoztak, történeteket meséltek, dalokat énekeltek neki. Olyan finom hajóselymet kapott, amely mintha ködből lett volna szőve; nemrég honosított növények magvait hozták, újonnan felfedezett élőlények embrióit, különleges élesztők és baktériumok tenyészeteit. Yalnis mindet őszintén megköszönte. A lánya tisztességes indítást kap, a hajója gazdag és egyedi jármű lesz. Vendégei ettek és ittak, hosszú életet és számtalan kalandot kívántak egymásnak, a nagy útról jövőknek gratuláltak a sikeres visszatéréshez. Magasztalták egymást és pletykákat cseréltek, flörtöltek, meséket mondtak, sőt hetvenkedtek Kinli persze ismét egy nagy kalandot élt át, amely mindenki más történetét elhalványította. Vendégei megdicsérték Yalnis hajójának főztjét, különösen a fűszeres nyúlsültet, és borának minőségét, sokrétű zamatát. Mindenki a legjobb hajóselymét viselte, és a legtöbben Yalnishoz hasonlóan csipkés ruhát vettek fel, hogy társaik ízlésesen elrejtve nézhessék a partit. Néhány vendége teljesen eltüntette őket színes ruhakölteményében - Yalnis kissé kegyetlennek tartotta a döntésüket. A legfiatalabb, épphogy csak nővé érett lányok nem takarták el szűz hasukat. Valahányszor új kacs nőtt egy másik hajóból a saját életterébe, Yalnis mindig feszült lett. A biológiai fény hűs pasztellszíneiben derengő nyílások jólesően intim otthonát nyitottá, sebezhetővé tették. Zorar nyújtott felé egy pohár bort. Yalnis a választott évjáratot azzal a gombatenyészettel erjesztette, amelyet Zorar az ő és hajója születésére és indítására adott annak idején. Belekóstolt, körülnézett, majd ivott egy nagy kortyot. Az ital hatása végigfutott testén. A társai sikongattak örömükben, belemélyedtek, és sóváran szívták magukba az alkoholt. Megsimogatta az inge csipkés alsó felét. Zorargul meggyilkolása óta nem törődött a társaival. Ivott még a borból, és Zorar újratöltötte a poharaikat. Yalnis kizárta az egyre hangosabb beszélgetés zaját. Szokatlan volt a számára, és fárasztónak találta.
- Mit gondolsz? - kérdezte. Zorar felvonta az egyik szemöldökét. - Tőled várom a választ erre a kérdésre. - Vagy úgy - mondta Yalnis. - Természetesen igen. Belepirult a sutaságába. - Én a borra gondoltam. - Kiváló - mondta Zorar -, amint azt te is tudod. A hajód, családfájához híven, csupán elvétve hibázik anyagegyesítésben, és csak dicsérni tudom a változtatásait. És Seyyan? Kizártad? - Nem. Azt akarom, hogy itt legyen. Hogy tudja, elbukott. Talán ő nem mer idejönni. - Lehet, hogy el akar bizonytalanítani. Vagy megvárja, amíg lerészegedsz. Yalnis újra kiitta a poharát. - Részegen talán jobban viselem majd. A zajt kizárta, de a hirtelen csend szinte arcul csapta. - És akkor... - mondta Kinli, majd elhallgatott. Seyyan állt a legnagyobb új bejárat torkában, aranylón derengő, szerves eredetű fénytől övezve, csak arca maradt drámai módon a parti lágyabb világításának árnyékában. Yalnis szíve a torkában dobogott, és elvörösödött. - Annyira gyönyörűnek láttam - suttogta Zorarnak, undorral vegyes ámulattal. Hitte csak, hogy suttog - a közelében néhányan felé fordultak, a legtöbben meglepetten, de legalább az egyikük belesápadt az irigységbe, hogy Yalnisnak viszonya volt a híres kalandorral. Ó, ha tudnád - gondolta Yalnis -, akkor vajon mit gondolnál most? Fájt az emlék, hogy milyen boldog volt, amikor Seyyan őt választotta, de még jobban fájt Zorargul elvesztése. Seyyan besétált, üdvözölte szövetségeseit, és egy pillantásra sem méltatta azokat, akik viszszautasították a hajója divatos ajándékát. Combja és csípője körül fátyol-finoman lebegett a hajóselyem, ragyogó mintája egyezett azzal, amely immár számos hajó oldalát díszítette. Senki másnak nem jutott eszébe, hogy az öltözékét is ilyenre formázza. A vállán, a mellén és társai fölött is ugyanaz az anyag pompázott. A kezében azonban nem volt ajándék. Yalnis úgy tett, mint aki észre sem veszi, de másoknak feltűnt, és döbbent suttogásba kezdtek.
Aztán a háta mögé vetette a selymet, szegycsonttól szeméremcsontig fedve fel testét. Amióta Yalnisszal hált, újabb társakat fogadott be. Annyit hordozott, hogy Yalnisnak hosszasan kellett volna bámulnia, hogy megszámolja, és erre nem volt hajlandó. Csak arról győződött meg, hogy a fiú-sarj helye kifakadt, és begyógyult. A többi vendég viszont szemérmetlenül bámulta a nő hasát. Hogyan képes bárki ennyi társ fenntartására? Seyyan mégis egészségesnek és erősnek látszott, s hihetetlen testi gazdagságról tett tanúbizonyságot. Hátrafordult, és újabb vendéget húzott be a társaságba maga mögül, az árnyékból. Ekarete szégyenlősen lépett be. Ő még csak nemrég vált felnőtté, de már új csipkét viselt. Seyyan lehajolt hozzá, megcsókolta, és a kezét az inge áttetsző alja alá csúsztatta, hogy mindenki lássa: bár Yalnis lányának nem hozott ajándékot, Ekaretének annál bensőségesebbet adott. Azt akarta, hogy Yalnis megtudja, mi lett az új társ sorsa - hogy könnyűszerrel talált valakit, aki befogadta. Seyyan súgott valamit Ekaretének, végigsimított az arcán, majd Yalnis és Zorar felé indult. Ekarete több lépés távolságból követte, félénken, figyelmesen, az első felnőtt összejövetelen való részvétel összes izgalmával és aggodalmával. Seyyan első társa, az orgyilkos csaknem vállig kinyomta magát, tágra meresztette a szemét, és hátrahúzott ajkakkal csattogtatta a fogait. Példáján felbuzdulva a többi társ is a fogát csikorgatta és fenyegetően pislogott. - Milyen kellemes kis összejövetel! - mondta Seyyan. - Csodálom azokat, akiket nem ragad magával a legújabb divat. - Igyál, kérlek, egy kis bort! - szólt Yalnis. Kellemesnek szánta a hangját, de színtelen, kemény lett. Seyyan elfogadta a bort, és belekortyolva biccentett. - Semmit sem vesztett az ízéből. Yalnis azt kívánta, bárcsak sose múltak volna el a régi idők, Seyyan ifjúkora, amikor még hatottak a mérgek a test biokémiájára, mert mire észrevette az ember, már túl késő volt. Bárcsak elintézhetné ezt egy mérgezett almával - egy harapás, és Seyyant többé senki sem csókolná meg.
Talán lehet ez az utolsó kívánságom, gondolta, és gondolatát tett követte. Felfakasztotta Zorargul helyének sebét. A fájdalom késként nyilallt belé. Társai sikítottak, riadt madárkákként sírtak, ahogy elérte őket a kín. Ingének csipkéjére vér fröcskölt bimbózó virágszirmokat. Körülötte mindenfelől döbbent hangok hallatszottak. Yalnis a bíborszínű folt alá nyúlt. A keze végigcsúszott véres bőrén, míg ujjai rá nem találtak a tátongó sebre. A teste Zorargul spermacsomagját idegen testként kezelte, és betokozta az irritáló anyagot, akár egy kagyló a gyöngyöt. Ugyanakkor a csomag küzdött a pusztulás ellen, és gyökereket eresztett a húsába. Kitüremkedett a testéből, a nyers húsából szakadt ki. Visszatartotta a lélegzetét, hogy ne sírjon fel a fájdalomtól. A kapszula végül a kezébe csusszant. Felemelte. A szervezete csillogó, fehér lakkal vonta be a spermacsomag göcsörtjeit. Zorargulból nem maradt más, csak egy hajlott, véres fogsorra emlékeztető gombolyag. - Ez a te műved, Seyyan - mondta. Vér csorgott a hasán, végig a fanszőrzetén, le a lábán, hogy végül a szőnyegre csöpögjön, amely magába szívta, és elszállította. Yalnis teste kihűlt, szédült és elsápadt. Zorar szoros közelségéből merített erőt. - Elfogadtál a szeretődnek - mondta Seyyan. Azt hittem, vágysz rám. Azt hittem, társat akarsz tőlem. Az én őseim mindig is küzdöttek a helyért, a pozícióért. - Nem harcoltunk egymással - felelte Yalnis. Szerettelek. Ha megkértél volna, ahelyett, hogy... - letekintett a véres maradványokra. - Még hogy én kértelek volna meg téged? - suttogta Seyyan. - Hiszen te kértél meg engem. Suttogás, kiáltások, egyetértő hangok, tiltakozó szavak - a levegő remegett az indulatoktól. Tasmin közelebb lépett Seyyanhoz, hogy jelezze, vele van. - Megfeledkeztél valamiről - mondta Yalnisnak. - Szerintem túl fiatal vagy, nem tudtál volna fenntartani ennyi társat. Seyyan egy pillantással csendre intette. Egyértelműnek tűnt, hogy Yalnis egészséges, és tele van erőforrásokkal. Erre ő maga volt a bizonyíték, de a hajóján is látszott a jólét.
A vendégek nézeteik szerint rendeződni kezdtek. Legtöbbjük a semlegesek körében állt, néhányan Yalnis mögé sorakoztak fel, de többen voltak Seyyan oldalán. Bárcsak maradt volna Shai, gondolta a nö. Lehet, hogy Seyyan mellé állt volna, de akkor is feltűnik a rettegése a többieknek. Az új csipkeingbe öltözött Ekarete szégyenlősen a felek közé lépett. - Velem nagyon gyengéd volt Seyyan - suttogta. - Azt tette, amire kértem. Félrevonta inge szegélyét, épp csak annyira, hogy egy pillanatra kilátsszon hasának új társtól gyulladt felszíne, Seyyan ivadékának aranyló bőre, mélybarna szeme - ő volt Ekarete első arcocskája. - Nagyon gyengéd - ismételte Ekarete. - Nagyon kedves. Szeretem őt. - Mert neked adta a fattyát? - kérdezte Yalnis. - Mert rávett, hogy elfogadd a társat, ami nekem nem kellett? Ekarete csak meredt rá szótlanul. Yalnis sajnálta őt, és sajnálta azt is, hogy meg kellett szégyenítenie. Tasmin Ekarete mellé lépett. - Yalnis, a bánat beszél belőled - mondta. Elvesztetted egy társad, és én veled érzek. De ne Seyyant okold, és ne Ekaretét alázd meg! Mindannyian tudjuk, milyen nagylelkű Seyyan. A közös lányunk csodálatos indítást kapott. - Te aligha vagy elfogulatlan az ügyben mondta Yalnis. - De én az vagyok - szólalt meg erre Kinli -, és semmi rosszat nem tudok mondani Seyyanról. Yalnisnak már a nyelve hegyén volt: „És mikor figyeltél te arra, amit más beszél?!" Zorar felrántotta hasáról az inget, felfedve a heget és férfiatlanított, biggyedt ajkú, homályos tekintetű társát. Az felriadt annyira, hogy a fogait vicsorítsa. Nyáladzani kezdett. Az öregebbek megértették, a fiatalabbak pedig elszörnyedve bámulták a megcsonkított kis lényt. Gyors magyarázatok hallatszottak mindenfelől, és mindenki Seyyant nézte. - Én is szerettelek - mondta Zorar. - Meggyőztem magam, hogy az én hibám volt. Hogy meg kellett volna értenem. Még én vigasztaltalak téged. Miután te ezt tetted velem! - Ünnepelni jöttem - mondta Seyyan, peckesen kihúzva magát. - Azt várom másoktól, hogy
olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok, nem azt, hogy orvul, hazugságokkal és sértésekkel támadjanak. Megpördült - köntösének szegélye drámaian felizzott -, és kiviharzott a helyiségből. Ekarete utána szaladt. Seyyan dühösen hátravetett vállal megtorpant, majd láthatóan ellágyult kissé, lehajolt hozzá, mondott valamit, megcsókolta, és folytatta útját egyedül. A főbejárat fényében kirajzolódott a Yalnis hajóját elhagyó, félelmetesen formás alakja. Ekarete a földhöz szegezve, reszketve nézett utána, és szorosan lehúzta inge szegélyét. Végül utána sietett. Tasmin Yalnisra meredt, nagyot sóhajtott, majd követte a lányt. A többiek Yalnis és Zorar köré sereglettek még Kinli is. - Tönkretetted a saját partidat - mondta Kinli ingerülten. - És most mi lesz? Végleg szakítasz vele? Harcolni fogtok? - Többé nem ismerem - mondta Yalnis. - Ez azért túlzás! Yalnis tétovázott. Ha helyeslésre nem is számított, azért azt várta, hogy lesznek, akik támogatják. A kényelmetlen csendben vállat vont. - Ha a közösség nem ért egyet, ugyan mit érdekli őt, hogy én kitagadom? - Én sem ismerem többé - csatlakozott hozzá Zorar. Ez sokaknak többet jelentett. Még be sem fejezte a mondatát, amikor az összekötő folyosók fénye halványulni kezdett. A nyílások lassan összehúzódtak. Senkinek sem kellett elmagyarázni, hogy a parti véget ért. A fakuló ruhájú vendégek sietősen kisorjáztak a hajóból, aztán eltűntek a folyosók. Az asztalok körös-körül a padlóba süllyedtek, morzsákat, ételmaradványokat és szétbomló evőeszközöket hagyva maguk után. A szőnyeg csillói a foszló darabkákat lassan forgó örvényben vitték a padló pórusaiba, hogy aztán megeméssze őket a hajó. Az ajándékok is mind alámerültek - útjuk az új hajóba vezetett.
- Ha eddig várt, most már kibírja. Yalnis hagyta, hogy Zorar a földre segítse. A hajó ölelésébe fogadta, puhán körbefonta, meleg bőrével betakarta. A fájdalom elenyészett, a vérzés elállt. Kiontott vérének alvadó vörösesbarna pikkelyeit a fészek keskeny, kígyózó sorba szedve szállította el a bőréről, a ruhájáról.
Csak Zorar maradt. Yalnis térde megroggyant. Leguggolt, zihálva vette a levegőt, kába volt. Zorar melléje térdelt. - Itt az idő... Most kell... - Csitt, és pihenj! - De...
Egy percet, vagy talán egy órát szundított. Amikor felébredt, Zorar még mindig mellette volt. - Köszönöm - suttogta Yalnis. Ismét becsukta a szemét. Annyira szeretett volna egyedül maradni.
Zorar megcsókolta, majd kicsusszant az utolsó folyosón, amely bezárta magát utána, és eltűnt. Yalnis semmire nem vágyott az alváson kívül. Ezúttal ezer év talán nem lesz elég. Sosem volt még ennyi ember közt ilyen sokáig, és soha nem kellett így szembeszállnia senkivel. A kimerültség ólmosan kúszott végig tagjain, de még nem pihenhetett. - Kitagadom Seyyant - mondta. Társai beleremegtek az érzelmeibe. - Igaz - mondta a hajó, és lehullajtotta, elbontotta a többi járműhöz vezető kacsokat. A fő kolónia széthullott, újra hajókra vált szét, amelyek
biztonságos távolságra manővereztek, és Yalnis kupolája fölött megint ragyogtak a csillagok. Seyyan csillámló másodlagos kolóniája egyben maradt, hajójával a középpontban. Senki sem szakadt el tőle, senki nem tagadta meg. Yalnis hátát fordította a látványnak. Neki többé már nem volt dolga Seyyannal. - Itt az idő - mondta ki hangosan. - Igaz - közölte a hajó. Fészket rakott neki, hajóselyemből szőtt, pazar ágyat. Elhalványította a fényeket, és tükrözőre állította az átlátszó kupola külső felét. A csillagok elmosódottá váltak. Yalnis kilátott, de senki sem láthatott be a nappalijába.
Levette az ingét. Hosszú haja belegabalyodott, és bosszúsan rázta a fejét, amíg ki nem szabadult. Kilépett laza nadrágjából. Mezítelenül dőlt hátra a fészekben. - Kérlek, vágd le a hajam! - Igaz - mondta a hajó. A fészek rövid barna frizurára vágta a haját. A súly aláhullott a válláról, a szálakat a szőnyeg elhordta, és molekuláris porrá oszlatta. Yalnis megkönnyebbülten nézett le társaira, és végigsimított a testén. Az arcocskák tudták, mire készül. Mind kinyújtóztak benne, ahogy csak bírtak, susogva csábították. Meghozta a döntést. Bahadirgul kinyújtózott, a kezét kereste, öszszeszorított, hegyes fogain is áthallatszottak halk nyögései. A többi társ összehúzta magát, kicsiny arcukat szemérmesen vagy csalódottságukban annyira elrejtették, hogy alig látszottak. Yalnis megsimogatta Bahadirgul fejét, tarkóját, cirógatta a nyakát és a kocsányát. Megnyílt a társának. A kéj lassan kezdődött - Bahadirgul csatlakozási pontjából indult Yalnis testének belseje felé. Elérte szokásos, a nőnek mindig örömöt szerző párzásaik gyönyörét - ezek után Bahadirgul napokig büszke és elégedett volt. Folytatódott és erősödött az érzés. Yalnis lihegve felsikoltott, háta ívben megfeszült. Bahadirgul megremegett, és megnőtt. Yalnis és társa elélveztek, eggyé váltak. Létrejött a lányuk. Yalnis összegömbölyödött, időről időre beleremegett egy erősebb kéjhullámba, és figyelte, hogyan nő a gyermekük. A gyönyör lassan finom lüktetéssé szelídült. A testében növekedett a lányuk. Elégedetten mélyebbre fészkelődött a hajóselyembe, és aludni készült. Ekkor a kupola hirtelen átlátszóra váltott. Seyyan hajókból összekapcsolt kolóniája a távolban fénylett. A hajók közötti kacsok vékonyra nyúltak, készültek a leválásra, a felszívódásra. Yalnis sóhajtott. Seyyanhoz immár semmi köze nem volt. Megesküdött, hogy többé a számára nem létezik. Ami ezután történt, azt Yalnis sosem fogja elfelejteni, akárhány évezredet és kalandot él is meg. A kacsok eltorzultak, hullámzottak, megfeszültek. Összehúzódtak, az elszakadni és távolodni próbáló hajókat visszarángatták.
Seyyan parancsot adott a pártján állóknak, és rá kellett döbbenniük, hogy nincs választásuk. Megpróbáltak kilépni a bolyból, feloldani a kacsokat, de Seyyan egyre közelebb vonta őket magához. Hajója a szép, fertőző mintájával vette el a többi jármű önálló akaratát. Tasmin ősi, erős hajója kivált a bolyból. A kacs leszakadt, tépett széle vérzett. Yalnis járműve beleremegett a látványba, vagy a sikolyba, amelyet csak a hajók hallhattak. A szakadással járó káosz másoknak is segített, hogy hajójuk akaratát legyőzve eltépjék magukat a többitől, és még több kacs vált le. A fájdalmas és kimerítő szakítás után a Seyyan elől menekülő, elszabadult hajók távolabbi - sőt néhányan az egész csillagrendszert elhagyó - pályára szöktek. A járművek és utasaik is megszenvedték a káros géncsere hatását. Yalnis remélte, hogy mindannyian túlélik. - Mit csinál? - suttogta Yalnis. Hajója ezt - helyesen - embereknek szánt kérdésként értelmezte. Az összes elnémított üzenet-portot megnyitotta, és a levegő megtelt kiáltásokkal, felháborodott üvöltéssel, mentegetőzéssel, veszekedéssel és vak találgatással. Seyyan hajója fénylett és csillogott, kinyilvánította fensőbbségét - maradék foglyait védő bollyá rendezte. Kényszerű szövetségeseivel Yalnis járműve felé vette az irányt. A nő belezsibbadt a félelembe, a sokkba és a történtekért érzett bűntudatba. Ő hívta össze a gyülekezetet, ő hagyta, hogy Seyyan elcsábítsa, majd szállt szembe vele, és ő kényszerítette a többieket, hogy állást foglaljanak kettejük ügyében. - Seyyan megfertőzte a védelmi rendszerüket - mondta Yalnis. Ez volt hát a divatos mintázat célja, gondolta. Azt tette, amit mindig is: elcsábította és elárulta őket. - Igaz - felelte a hajó. Yalnis járműve Seyyané felé indult. Ugyanúgy remegett, ahogyan a nő társai a testében. Meghozta döntését, és vállalta a kockázatot. Ez a hajók dolga volt. Yalnis szembeszegülhetett volna az akaratával, vagy saját erejét az övéhez adva erősítheti a küzdelemben. A hajója mellett döntött. Zorar követte, majd tétován Tasmin is csatlakozott, bár szakadt kacsából folyadék ömlött, ami
a napfényben csillogó permetté bomolva párolgott el. A hajó bőre ismét régi, fakókék színében fénylett, de a csillámló fertőzés foltjai ki-kiütöttek rajta, próbáltak szétterjedni, aztán megint összezsugorodtak. Szinte követhetetlenül gyorsan zajlott az egész. A csillagok újra eltűntek - Seyyan pajzsának sziporkázó véknya töltötte ki a képet. Yalnis hajója félelmet nem ismerő módon egyenesen a boly közepébe vágott. A nő leguggolt az átlátszó kupola alatt, klausztrofóbia tört rá. Innen már nem volt kiút, bár Seyyan talán még elmenekülhet. Seyyan arra kényszerítette tehetetlen szövetségeseit, hogy kacsokat növesszenek Yalnis felé, de amikor a hajójához értek, az immunreakció fájdalmától visszarántották nyúlványaikat. Yalnis elismerően simított végig hajója anyagán. - Igaz - súgta a hajó. Kérlek, Seyyan, könyörgök, csak menekülj el, fohászkodott Yalnis. Engedj el mindenkit! Jelentsd be egy újabb kalandod kezdetét! Közöld, hogy már eléggé megaláztál, hogy te győztél! Nem akart beszélni Seyyannal, de kötelességének érezte, hogy megpróbálja. Üzenet-portot létesített. Seyyan mosolyogva vette fel. - A kitagadásod nem tartott sokáig - mondta. - Szóljak a barátaimnak, hogy vonuljanak vissza? Yalnis szégyenében és dühében elvörösödött, de nem hagyta, hogy Seyyan eltérítse a céljától. - Mit akarsz még tőlem? - kiáltotta. - Mit érdekel téged, hogy én mit gondolok? Hagyj minket békén! Menj egy újabb csodás, legendás kalandodra... - Mármint meneküljek el? - hitetlenkedett Seyyan. - Előled? Ekarete saját akaratából Seyyanhoz hű hajója siklott közéjük. Egy pórus nyílt a bőrén. A nyomás hatására szikrázó folyadék lövellt elő belőle az űr vákuumába, bepermetezve Yalnis hajójának kupoláját. Szétterjedt, és megpróbált áthatolni rajta, hogy megfertőzze a hajót. Yalnis arca megrándult, bár nem érhette el az anyag. A hajója megrázkódott. Yalnis felszisszent. Életterében felszökött a hőmérséklet - a hajója erős immunreakcióval válaszolt a csapásra. Az idegen anyag szikrázó köddé foszlott szét. Seyyan elvesztette a türelmét. Hajójának oldala kidagadt, és Ekarete járművének feszült, majd ke-
lésként fakadt ki, és hajólével terítette be a másik oldalát. Az űr vákuumában és háttérsugárzásában a folyadék megszilárdult, majd összezsugorodott, és Seyyan hajójához vonta a másikat, hogy energiáit eleméssze. Ekarete önálló akaratát vesztett járműve nem tudott védekezni ellene. - Seyyan! - kiáltotta a lány -, ebbe nem egyeztem bele! Miért... - aztán: - Segítsetek rajtunk! Seyyan hajója körbefonta, és a kisebb jármű mintázatát saját, erősebb bőre váltotta fel. A fogoly hajó immár teljesen úgy nézett ki, mint erőszaktevője, a fény- és színhullámok az egyikről a másikra vándoroltak. - Veled végeznünk kell - mondta Yalnis Seyyannak, és végleg beszüntette vele a kommunikációt. Tasmin kék bőrű, fénylő foltokkal tarkított, szakadt és vérző kacsú hajója Seyyanhoz közelített. - Nehogy megint hozzáérj! - kiáltotta Yalnis. - Téged is elkap! - Meg kell állítani - hangzott Tasmin meglepően nyugodt válasza. Yalnis mély levegőt vett. - Igaz - mondta. Hajója rögvest reagált a jóváhagyására, és meglódult. Tasminnak azt mondta: - Igen. De te nem tudod megállítani. A vesztedbe rohansz. Tasmin hajója lelassított, és lebegni kezdett. Most már egyértelmű volt, hogy Seyyan súlyosan megsebezte. Ekarete hajójának külső héjából kétségbeesetten tapogatott Yalnis felé egy nyúlvány. A nő vadul dobogó szívvel engedte, hogy csatlakozzon hozzájuk. A hajója érte nyúlt, és a kinövő kacsok egymásba értek. Yalnis járműve nem engedte, hogy összenőjenek, de körbefonta a másik csúcsát, ideiglenes kapcsolatot alakítva ki. Rövid időre megnyitotta a kacsot Yalnis nappalija felé. A fiatalabb hajó körvonalai elmosódottá váltak, mert Seyyan hajója emészteni kezdte, feloldotta az anyagát, magába szívta az erejét. A nyúlvány leszakadt Yalnis hajójáról, Seyyan űrjárója felszippantotta. Yalnis körül kifelé viharzott a levegő, de a hirtelen huzat elenyészett, amint a hajója összehúzta, majd visszaszívta a nyúlványt.
Az összezsugorodó kacs magával hozta Ekaretét. Zokogva, meztelenül, összevissza repkedő, kusza hajjal érkezett, kezét szégyenlősen a hasára szorította. Társának arcocskáját a tenyerébe rejtette, eltompította a sikongását és befogta éles fogakkal teli száját. Talán megharapja, futott át Yalnis agyán a kósza gondolat, de rögtön el is szégyellte magát kegyetlenségéért. - De hát miért? Hogy tehetett ilyet? - hebegte. - Yalnis - szólalt meg Zorar saját hajója mélyéről -, mit csinálsz? És mit tegyek én? - Ha elemészti a hajómat, gyere értem! mondta Yalnis. Közben azon tűnődött: „El tudnám hagyni a hajómat, ha legyőz minket Seyyan? És vajon helyes lenne-e?" Ha Seyyan türelmes lett volna, gondolta Yalnis, meggyőzhette volna barátait, hogy saját jószántukból védjék meg. Ha megkérdezi a véleményüket, talán egyetértettek volna vele, hogy igazságtalanul vádoltam. Ha megbízott volna bennük, talán puszta szeretetből vele tartanak. Yalnis egész eddigi életében nem történt meg, hogy egy kolónia pajzzsá egyesült volna, de nem emlékeztek ilyenre szeretőitől kapott társai sem, mert soha nem leselkedett komoly veszély a csoportosulásokra. A pajzs egy elkeseredett, végső erőfeszítés, mindent egy lapra feltevő lépés volt. A hajók szétbontása és gyógyítása hosszas és költséges feladat egy ilyen után. Seyyan barátai mégis megtették volna talán maguktól is, a szerelméért cserébe. Most ehelyett egyenként elszakították magukat tőle, vállaltak bármilyen sérülést, hogy elkerüljék Ekarete sorsát, közben gyengítve Seyyant is. Menekülésük közben szétszóródtak. Seyyan hatalmas, vén űrjárója Ekarete maradék járművének utolsó erőfeszítésként növesztett antennáit is magába szívta. A lány halkan sírdogált hajójának végzete láttán. - Hallgass! - mondta Yalnis. Ő még az utolsó pillanatban is remélte, hogy Seyyan feladja. Yalnis, Zorar és Tasmin hajója, s rajtuk kívül még mások is körülötte lebegtek, mégis lett volna elég tere a menekülésre. Seyyan korábbi szövetségesei az első védelmi vonal mögé sorakoztak fel - féltek, hogy ismét csapdába esnek, de elszánták magukat a védekezésre.
Yalnis hajója lövellte ki az első hajóselyemnyalábot. Az ezüstös csóva ragacsos szálai megtapadtak a másik jármű héján, és körbefonták. Yalnis hajója a hatás-ellenhatás örök törvényének megfelelően állította helyre a dolgok egyensúlyát. A többi hajó is követte példáját, és Seyyan lakhelyére záporoztak a csóvák - ezüst, bíbor, éjkék, ultraibolya, az összes létező szín, kivéve a védelmi rendszerük által már eltakart, holografikus mintát. Seyyan űrjárója reagált a támadásra, de a többiek együttes ereje maga alá gyűrte. Az allergiás reakciót kiváltó selyemfonalak érintésétől irtózva zsugorodni kezdett. Fokozatosan temette maga alá a szilárduló színek számtalan rétege. Yalnis várta a könyörgést, a kegyelemért esedező kiáltást, vagy akár a dacos sikolyt. De Seyyan nem kommunikált senkivel. Vagy talán titokban parancsokat osztogat támogatóinak? - tűnődött Yalnis. Vannak még egyáltalán szövetségesei? A válla fölött vetett egy pillantást Ekaretére. A lány mögé osont, és rávetette magát hátulról, fogait kísértetiesen a társához hasonlóan vicsorítva. Yalnis arcába kapott, vért fakasztott belőle, és mindketten a padlóra zuhantak. A nő küszködve próbálta távol tartani Ekarete öklét és körmeit, védeni növekvő kislányát, társait Ekarete ivadékától, amely egyben Seyyan apró gyilkosának fattya is volt. A társak mind visítottak és a fogaikat csattogtatták. Készen álltak, hogy megvédjék magukat, egyaránt tisztában voltak a veszéllyel és a harc kínálta lehetőséggel. - Miért teszed?! - kiáltott fel Yalnis. - Nem vagyok az ellenséged! - A hajómat akarom vissza! Seyyant akarom! - Nekik már végük! Yalnis birokra kelt Ekaretével, erősen megragadta a testét, majd elkapta a fejét, amikor a lány lecsapott. A társai meglódultak, ellenfelükre vetették magukat. Mozgásuk a félelem és düh forrongásában bizarr módon szexuális izgalmat és kéjt keltett Yalnisban. A padló meglendült alatta, Yalnist is meglepték a hirtelen kinövő hajóselyem-lebenyek. Megragadta az egyiket, és előrevetette magát, ezzel Ekaretére húzta a pókhálószerű selymet, majd elengedte, és félregördült. A lány csapdába
esett, a selyem ráfeszült a testére. Yalnis talpra küzdötte magát, majd végigsimította a hasát, hogy meggyőződjön társai és lánya épségéről. Letörölte arcáról az izzadságot, rádöbbent, hogy vér, méghozzá a sajátja - az égő, karmolt sebből folyt szét. A hajóját is megzavarta Ekarete támadása. Seyyan űrjárója erőlködve próbált kitörni azon a ponton, ahol Yalnis hajója nem borította be elég ezüstös selyemmel. A bebábozott jármű rángatózott, dobálta magát, a szövedék gyenge pontjánál kidudorodott. A hajtóműből izzó plazma lövellt vékony sugarakban a selyemfelszín alól. A hajó megvonaglott. Yalnis a járművet bebörtönző bábszövet és a bőre közé szorult, mindent felperzselő plazmára gondolt, és belerándult az arca. - Fejezd be! mondta a hajójának. - Kérlek, fejezd be! Az arcán forró könnyek csorogtak. Ekarete tompa kiáltozása és szitkozódása töltötte be a nappalit, és Yalnis térde megrogygyant. - Igaz - reagált a hajója. A gyenge pontra ezüstfüggöny záporozott, és belülre szorította a plazmát. A másik hajó hirtelen abbahagyta a vergődést. Yalnis barátai egymás után szőtték Seyyan űrjárójára a gubó rétegeit, amíg csak bírták. Amikor végzett, Yalnis hajója erejének utolsó morzsájával eltávolodott az esemény helyszínétől. A barátai tétován követték a példáját, a gyülekezet feloszlott. Seyyan járműve egyedül, magányosan sodródott, lassan forgott tengelye
körül, fényét eltompították a keményedő gubó színei. Yalnis azon merengett, vajon mekkora kárt okozott a plazma, mennyire sérült meg Seyyan hajója, és hogy túlélte-e mindezt, az utasával egyetemben. - Tasmin - mondta csendesen, csak neki címezve az üzenetet -, eljössz Ekaretéért? Nálam nem talál békét. A lány immár hontalan menekült volt. A nincstelen, szánalmas teremtés féktelenül sikoltozott a hajóselyem fogságában, akár egy teljesen elfedett társ. Tasmin habozott - Yalnis hihetetlennek és megbocsáthatatlannak érezte, hogy egyáltalán tűnődik -, de végül válaszolt. - Jövök. Yalnis megvizsgálta a hajóját. Erőforrásait súlyosan kimerítette ugyan, de a pályája elég stabil maradt. Szabad energiáját mind felhasználta, már a saját anyagát alakította át. Védelmi rendszerének fenntartása, a születendő leányhajó szükségletei hosszú kényszerpihenőt jelentettek. Yalnis újabb üzenetet küldött, ezúttal mindenkinek, bár valójában Seyyan volt barátainak szánta. - Nincs elég erőm hozzá, hogy korrigáljam a pályáját. Még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy a pálya stabilitását ellenőrizze, és egy csepp kedve sem volt a hajóját arra kérni, hogy túlerőltesse magát.
- Ha valaki még törődik vele ennyire, tegye meg! - Eressz! - üvöltötte Ekarete. Yalnis feléje fordult. - Tasmin hamarosan itt lesz - mondta neki. Segít rajtad. - Vérzünk! Yalnis erre csak azt felelte: - Nem érdekel. Félrevonta az ingét, hogy a saját társairól gondoskodhasson. A négyből három elbújt, csak a fogaik látszottak. Körbesimogatta az arcocskák vonalát, megnyugtatta, elaltatta őket, míg végül előbukkantak a pihés fejbúbok - az aranyszínű, a rezes és a fakón foltos. Csupán a Yalnis halvány bőrétől élesen elütő, mélyfekete Bahadirgul maradt bátran éber. Szája körül lassan alvadt a vér, de ő maga csak egy felületes karcolást kapott. Yalnis megsimogatta selymes, fekete bundáját. - Bátor társam vagy - mondta neki. - Igen, igazi hős. Jól választottam hát, ugye? Bahadirgul kéjesen remegve bújt a kezébe és a testébe. Míg a kimerült és elégedett társ aludt, Yalnis a lányával foglalkozott. Nem esett baja, nem is vett észre semmit az egészből. Ezután ellátta magát és a többi társát, lejegelte az Ekarete által okozott zúzódásokat, és kimosta a sebeiket. A tükörbe nézett, és azon morfondírozott, vajon nyoma marad-e a tökéletes bőrén húzódó sebnek. És ha igen, megtartsam emlékként? - tűnődött. Miközben lefürdött és tiszta ruhába bújt, megérkezett Tasmin hajója. Üdvözlést küldött át, és engedélyt kért a csatlakozáshoz. Yalnis hagyta, hogy hajója adjon választ, és a jóváhagyást hallva megkönnyebbült. Tasmin járművéből kacs nyúlt át, és Yalnisé befogadta. Meglehet, kockázatos lépés volt, de túlságosan kimerültek ahhoz, hogy Ekarete átviteléhez még kapszulát is növesszenek. A kacs átjáróvá vastagodott, és Zorar azt suttogta az üzenet-porton: - Átjöjjek segíteni? Azt hiszem, jobb lenne. - Nem, kedves - súgta válaszképpen Yalnis. Köszönöm, de nem szükséges. Tasmin szokásos makulátlan eleganciájával érkezett. Yalnis meglepve tapasztalta, mekkora
büszkeséggel tölti el saját öltözékének az övétől teljesen eltérő egyszerűsége. Végre tudatosult benne Zorar aggodalma, féltése, mégsem érzett félelmet. - Kérlek, engedd el Ekaretét! - mondta a hajójának. - Igaz - felelte az lágyan. A selyemháló viszszavonult, felszívta a hajó. Amint az egyik keze kiszabadult, Ekarete tépve, küszködve mászott elő börtönéből, majd felpattant a földről véresen, kusza hajjal. Tett egy lépést Yalnis felé, aztán a vállán túlra meredve megtorpant. Yalnis megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé. Seyyan hajója látványosan betöltötte az élettér átlátszó kupoláját. A legnehezebb hajóselyem számtalan különböző színű, az őket szövő hajók egyedi allergénjeivel teli rétege borította. Épp hogy csak elfért a szűk térben. Elhúzódott a gubó fájdalmas érintésétől, mozdulatlanságra kárhoztatva várta, hogy az idő elporlassza bilincseit. Ekarete zokogni kezdett. Jajongásától Yalnis semmit nem hallott, a levegőben megsűrűsödött a bánat. Tasmin odasietett hozzá, fél kézzel átölelte, ruhája szegélyével betakarta. - Vidd innen! - mondta neki Yalnis. - Kérlek, vidd el innen! Tasmin a kacshoz terelte Ekaretét. A csatlakozás szegélye már göndörödve duzzadt befelé, mert Yalnis hajója a másik űrjármű érintésére gyulladással reagált. Tasmin és Ekarete átszaladtak, s eltűntek a túloldalon. Azt, hogy miként bánjanak Ekaretével, Seyyan korábbi barátnőinek kell eldönteniük. Rajtuk áll, hogy magára hagyják, befogadják vagy új hajót növesztenek neki. Yalnis el sem tudta képzelni, vajon megbüntetik-e majd ostoba ragaszkodásáért, vagy hősként ünneplik miatta. A kapcsolódás helye begyógyult, már csak a nyoma volt kissé duzzadt és gyulladt a falon. Tasmin hajója eltávolodott, Yalnis pedig végre vett egy nagy levegőt, és szép lassan kifújta. Csend vette körül, és magány. - Azt hiszem, itt az idő - mondta ki hangosan. - Igaz - felelte hajója.
Yalnis lesétált a sarjterembe, ahol a leányhajó gömbölydeden, áramvonalasan feküdt neki a külső héjnak. Befelé növekvő burokként kezdte meg életét. A két hajót eredetileg vaskos, de gyorsan szűkülő nyak kötötte össze, amelyen már csak néha bugyogott át egy-egy löket tápanyag vagy információ. A nyak leválik majd a sarjról, helye beforr, a másik vége pedig tág lyukat nyit Yalnis járművének külső héján. Yalnis első - és talán az utolsó - alkalommal belépett a hajómagzatba. Az élettér nagyon egyszerű volt, elegánsan puritán, falai és padlója a csillagtalan űr sötétjét idézték. Raktára tömve Yalnis barátnőinek ajándékaival - újfajta ételekkel, tudással, baktériumokkal, történetekkel, dalokkal és elképzelhetetlenül távoli helyek térképeivel. A hajó lágyezüst bőre szorosan magához ölelte a kicsit, eltakarva átlátszó csillagtetejét. A sarj ráébredt Yalnis jelenlétére, és hálót szőtt köré. A nő begubózott az ismeretlen, de óvón meleg odúban, és elaludt. Vajúdásra ébredt - görcsök rázták őt és a hajóját is. Portok és érzékelők csúsztak le a testéről. - Eljött az indítás ideje - mondta a hajójának. - Igaz - felelte amaz a legkevesebb tétovázás vagy mérlegelés nélkül. Az irdatlan szülési fájdalomtól hatalmas remegés szaladt végig hajótestén. A hosszú pihenés alatt volt ideje visszanyerni erejét. - Bahadirgul - mondta Yalnis -, itt az idő. Társa nagyot ásított, pislogott, és hirtelen teljesen éberré vált. Yalnis és Bahadirgul ismét eggyé váltak. Szellemi párzásuk gyönyöre elérte a testi öröm szintjét, egyre fokozódott, majd felülmúlta azt. A csúcsponton megajándékozták leányukat Yalnis és szeretője, Bahadir emlékeivel. Egy pillanatnyi nyomás, bevillanó fájdalom... Yalnis magához emelte a pislogó újszülöttet. Lánya Bahadir ébenfekete bőrét és mélybarna haját örökölte, az ő sötétkék szemével. Gyönyörködve mutatta Bahadirgulnak, és közben, mint mindig, azon merengett, vajon mennyit fog fel társa a kéjen, elégedettségen, az alkalmi félelmen vagy dühön túl. Bahadirgul sóhajtva, nyugodt arcát kint hagyva húzódott vissza szokásos
helyére. A többi társa sziszegett, pislogott, elfordult. Yalnis hagyta, hogy hálós inge betakarja arcocskáikat. Végigvitte az újszülött hajón leányát, át a termesztőn és az erőművön. A csinos kis forrásfürdőnél megállt, és lemosta róla a szülés ragacsos nyomait. A kis fejen a száradó pihék olyan puhák voltak, mint a legfinomabb bunda. A kislány Yalnisra pislogott. Mindenki azt mondta, hogy a lányok az első pillanattól fogva felismerik anyjukat. Yalnis lánya szemébe nézve hitte, hogy így van, bár sem ő, sem ismerősei nem tudtak visszaemlékezni az élet és a tudat ébredésének kezdetére. Mire visszaért az új hajó tetején kialakult élettérbe, a járművek közti nyak levált. Az egyik vége a leányhajón friss köldökké forrt, a másik lassan nyílt az űrbe. Yalnis hajója megint megremegett, és nyomni kezdte a sarjat kifelé. Az átlátszó csillagtető kitüremkedett, felfedve a világűrt és a csillagok mindent körbeölelő hálóját. Yalnis melle sajgott. Törökülésben kuporgott a meleg, éjsötét padlón, és engedte, hogy szopjon a lánya, hogy testileg is magába szívja a veszélyek és vonzalom emlékeit, kiegészítve a Bahadirgullal közösen adott mentális lenyomatot a múltról. - Karime - súgta Yalnis elszundító lányának. A nyílás egyre tágult felettük. Az anya-hajó felnyögött. A bébihajó reszketve szorult ki a világba. - Karime, kislányom, legyen szép életed! mondta Yalnis.
Hajója lányának adta a lányát, a puha hálóba fektette a dundi kis lényt. Megpaskolta a hajóselymet. - Jól vigyázz rá! - mondta. - Igaz - susogta az új hajó. Yalnis elmosolyodott, felállt, elnézte, ahogyan az új hajó dédelgeti új utasát, aztán sietett át a belső összekötőn, mielőtt az összezárul. Kicsusszant a kacs másik felén, még utoljára visszanézett, hogy lássa, minden rendben, majd visszatért saját életterébe, hogy figyelemmel kísérhesse az indulást. Yalnis hajója remegett még egy nagyot. Az új hajó kisiklott az űrbe. Mellettük lebegett, megállapította a helyzetét, felmérte a környezetét. Nem sokkal rá - mert egy másik hajó közelsége nem csupán lehetőségeket, veszélyt is jelent hangtalanul mozgásba lendült, óvatosan magasabb, távolibb pályára váltott. Yalnis csak mosolygott arcátlanságán. A naptól távolabb, a csillag porövén át haladva gyorsan gyűjthet tömeget, és növekedhet. Ezer, sőt talán félezer pálya után Karime népének lányaként átveheti majd az őt megillető helyet. - Követhetnénk - mondta Yalnis. - Pihenhetnénk, felépül... - Hamis - suttogta a hajója, megvillantva erejét, vágyát, szükségét. - Hamis, hamis! - Vagy elindulhatunk a kalandunkra. - Igaz - felelte hajója, és kifordult a mélyűr hálója felé, az örökké tartó, csillagport faló utazásra. Maleczki Miklós fordítása
A játékos hadsereg A DARPA a robotautók fejlesztését támogatja, az amerikai hadsereg 1999 óta vezeti egy játék fejlesztését. De még csak most jött el a játékos hadseregek ideje. MINDENNAPOKBAN használt komputerek gyorsasága és grafikai képességei, valamint a játékok olyan szintre fejlődtek, hogy képességeik és az általuk nyújtott lehetőségek rnár felveszik a versenyt a gyártók által szállított, horribilis árú szimulátorokéval. Mivel ezek a szimulátorok egyetlen konkrét célra lettek kifejlesztve, a hagyományos számítógépek által nyújtott rugalmasság a katonaságnál is gondolkodásváltást hozott. Az Egyesült Államok hadserege már eddig is kormányszinten támogatta a játékfejlesztőket (korábban már írtunk az Americas Army-ról). Bár a hadsereg nem foglalkozott fejlesztéssel, hanem inkább információkkal és szakértőkkel segítette a fejlesztők munkáját, hogy a használt fegyverek, eszközök, járművek és gépek a lehető legjobban hasonlítsanak az igaziakra. Nem titkolt célja volt a fiatalok megnyerése a katonai pályának. Érdekesség, hogy a játékfejlesztésre fordított összeg töredéke volt csak a katonaság toborzásra fordítható költségvetésének. A múlt évben a Pentagon újabb formában biztosított támogatást, meghirdette az Army Gaming Championshipet. Ezen a versenyen bárki elindulhatott, aki elmúlt már tizenhét éves, és profinak érezte magát valamelyik háborús játék-
ban. A versenyt olyan népszerű játékok kategóriáiban hirdették meg, mint a Command & Conquer, Gears of War, Tony Hawk's Ghost Recon Advanced Warfighter, Counter Strike, Halo és természetesen az Americas Army. A torna összdíjazása kétszázezer dollár volt.
Kiképzőjátékok A kiképzők rnár rég felismerték, hogy azoknak a fiataloknak, akik korábban sokat játszottak videojátékokkal, jobbak a reflexeik, gyorsabb a reakcióidejük, gyorsabban tudnak dönteni. Ezért is támogatják az újoncok és a sorállomány játékhasználatát, amelyhez gépeket és szoftvereket is biztosítanak. A hadsereg legújabb tervei alapján a komputeres játékok nagyobb szerepet fognak kapni a kiképzésben. Az újoncok kiképzése, és a fegyveres erők szintentartó gyakorlatoztatása nem épp olcsó mulatság. A különböző harci szituációk gyakorlása nagy költséggel jár, mert jelentős technikát kell felvonultatni. Ezért egy év alatt legfeljebb kétszer van ilyen nagyszabású gyakorlat. Azonban a játékok sokkal nagyobb mozgásteret biztosíthatnak a kiképzésben, ugyanis tetszőleges szituációt lehet gyakorolni, ahányszor csak szükség van rá; ugyanannak a helyzetnek a meg-
oldását ki lehet próbálni más és más eszközökkel, és a legkülönfélébb fegyverekkel. De a játék nemcsak az általános kiképzésben kaphat szerepet, hanem egy konkrét küldetésre vagy áthelyezésre is fel lehet készíteni a katonákat. A játékkal támogatott kiképzés lehetővé teszi, hogy már úgy vonuljanak az új állomáshelyükre a katonák, hogy a helyet tökéletesen ismerik, legyen az egy garnizon az USA-ban vagy akár egy iraki előretolt helyőrség. A katonák úgy foglalhatják el állomáshelyüket, hogy ismerik a bázisukat, a környező utcákat, a várost és az utakat, ahol járőrözni vagy harcolni fognak. Ehhez nem kell más, mint egy játékplatform, amelyben cserélgetni lehet a helyszíneket, a környezetet, az ellenséget. Ezt a lehetőséget rnár biztosítják a játékok, a cél viszont olyan kiképzőprogramok létrehozása, amelyben vetített, gyorsan mozgó, élethű ellenség ellen kell felvenniük a harcot. Már a kiképzés során felismerhetik azokat a szituációkai, amelyek veszélyt jelentenek számukra. A katonák így felkészülhetnek a legváratlanabb helyzetekre is a támadó ellenséges katonáktól kezdve, akár a bombával felszerelt gyerekekig. Természetesen ezeket a szituációkat nem ülve, monitorok előtt próbálják el. A képet projektorok vetítik ki a környezetükre, a katonák az akciónak megfelelő fegyverzetben és felszerelésben,
ha szükséges, akár gépjármüvekben tartózkodva hajtják végre a feladatot. Akár egy Humvee tetejére szerelt géppuskáról, akár egy páncélozott jármű lövésztornyáról van szó, a kiképzőtisztek a lehető legrealisztikusabb helyzetben tesztelhetik embereiket. Decemberben az. amerikai hadsereg bejelentette, hogy létrehozta a TRADOC (Training and Doctrine Command) részlegét, s ez az új munkacsoport lett a felelős a játékok készítéséért. A hadsereg eddig külsős cégeket bízott meg ezzel a munkával, de most a saját kezébe vette a fejlesztést. A programozók által készített szimulációs játékszoftvereket azonban nemcsak hadsereg fogja használni, hanem kereskedelmi forgalomba is kerülnek. finnek több magyarázata is lehet. A hadsereg a játékokba esetleg olyan fegyverjellemzőket, taktikai adatokat és módszereket kíván beépíteni, amelyek szigorúan bizalmasként kezelendők, és el akarja kerülni, hogy ezek a polgári játékokban is feltűnjenek. Kiképzelhető, hogy olyan szituációkat is fel akarna venni a tréningekbe, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, kínos helyzetbe hoznák őket. De bízzunk benne, hogy a hadsereg inkább bevételre kíván szert tenni, visszanyerve a fejlesztésekre fordított pénzt, és reméljük, hogy azért továbbra is segíti a többi játékfejlesztőt, amelyeknek így konkurensükké lépett elő.
Antal József: Szökés
A háborús történetek egyik közkedvelt cselekmény sablonja a szökés a hadifogolytáborból. De kigondolta volna, hogy az SF ennyi váratlan fordulatot tud még kihozni belőle?
A FÁJDALOM VOLT az utolsó emléke. A fáj-
dalom, amit a bal karjába csapódó éemplazmalövedék okozott, a sokk... Nem is! Mielőtt elveszítette uralmát a teste fölött, az utolsó emlék a kormos égbolt. A lassan, lehetetlenül lassan kúszó füstcsíkok. Az agya lassult le akkor, és végül leállt. Az ég most kék, tiszta és - mozog. „Még mindig a hátamon fekszem", gondolta. „Mozgok. Gyorsan." Félrefordította a fejét, két görbe lábszár között teherautó magas, viharvert, álcázószínekre festett oldalát látta.. „Visznek. Kik és hová?" Mellette ült valaki, furcsán mozdulatlanul tornyosult fölébe a görbe lábszárhoz tartozó vaskos térd. Szemét forgatva további lábakat és térdeket látott. A színükből ítélve katonalábakat és -térdeket. A testét viszont bénultnak érezte, illetve egyáltalán nem érezte, mintha nem is lenne. „De a fejem mozgott. El bírom fordítani." Amennyire tudta, leszegte az állát, s meglátta saját domború és széles mellkasát. A teste megvan. Felemelte a bal kezét. Mintha nem érezne... „Elveszett!" De ujjai végül engedelmesen a látóterébe emelkedtek. Megmozgatta őket, behajlította, mintha a fegyver markolata köré hajlítaná... Furcsán üresnek érezte a kezét a rakétavető nélkül. Felemelte a jobbját is, szinte érzés nélkül, de kifogástalanul mozgott. Persze üres az is. „Hol vannak a fegyvereim? Kivontak a találat miatt? De a kezem ép."
A lábát nem tudta felemelni akárhogy erőlködött, és nem volt képes az oldalára sem hengeredni. „Megbénultam. Rohadt ügy. De hova visznek?" - Bajtársak! - szólalt meg. A hangja reszelős és tompa, mintha régen használta volna. „Milyen régen?" - Bajtársak! - ismételte hangosabban. - Mi van? Mit akarsz? - A hang déli akcentussal, de legalább az anyanyelvén szólalt meg fölötte. - Bajtárs! Megbénultam... - Höhöhö! - röhögött fel a déli. - Dehogy bénultál! Mindnyájan blokkolótérben vagyunk. - Blokk... - Elakadt a szava. - Blokkoló erőtérben? - Hülye vagy, vagy tényleg ilyen értetlen? - Eszméletlen voltam... - mondta sértődötten. Találatot kaptam. - Plazma, mi? - A déli hangja együttérzővé vált. - Hallottam, hogy ki tud ütni! De úgy látom, a karod meg a lábad is összekalapálták. -A lábam...? - Mit gondolsz, mér' nem ülsz velünk együtt? - Bajtárs! Fogságban vagyunk? - Ja. Táborba visznek. - Hányan... Hányan vagyunk? - Ezen a kocsin tizenöten. -Próbáltatok szökni? - Egyelőre nem. Senkinek sincs fogalma se, hova kerültünk. Valami gyűjtőtábor, egy csomó hadszíntérről hoztak bennünket ide... - Megsebesültél?
- Dehogy! Ezen a kocsin te vagy a legrozzantabb. A mi hajónkat kilőtték, katapultáltunk, és egyesével begyűjtötték mind a hatunkat. Látom, te baka vagy... - Rakétalövész. Alfa hármas egység. Káplár. - Hol pörköltek meg? - A Hunan-offenzívában, a Bernardini négyen... - Hallottátok, fiúk? Szépen összegyűltünk! - Van más is az osztagomból? - Tudtommal nincsen. Van itt valaki a Saikooffenzívából, egy fickó a Grandióz háromról, fiúk mindenféle elsüllyesztett bárkákról... Összeverődtünk szépen. De nincs két katona ugyanabból az alakulatból. - Azt hiszik, akkor nem szökünk... - Lesz meglepetés! A sikló durván zökkenve megállt, és a fekvő katona előreszánkázott a rücskös fémlemezen. Nem érezte a lábát még akkor sem, amikor a vezetőkabin fala megállította, de a fejét előrehajlította, hogy csúszás közben fel ne sértse a padlón. Halk káromkodás - az ülő alakok válla is egymáshoz verődött a padokon. Újra nekiindultak, a megálláshoz képest valósággal gyengéden, a fekvő alig csúszott valamicskét visszább. Áthaladtak egy íves kapu alatt, amelynek végül csak a hátulját látta. - Hol vagyunk? - kérdezte fojtottan. - Negyvennyolcezer-hatszázas számú Szun Ce hadifogolytábor. Megpróbált emlékezni, átpörgetni az agyán, hogy ez melyik bolygón lehet, de az agya még lassan dolgozott az EM-sokk miatt, és a matróz megelőzte. - Zannya! Hansui! A belső bolygó! A sikló élesen elkanyarodott, és végleg megállt. Hallotta a kabinajtók csattogását, földre dobbanó lábak zaját, a páncélokhoz verődő fegyverek csörrenését. Hátrafeszítette a nyakát. A teherautó hátsó oldalát két katona hajtotta lefelé. - Hogy les! - rikoltotta az egyik nyilvánvalóan őrá célozva, és felröhögött. - Most nézzé'! - Megragadták a vállánál és durván lerántották a platóról. Fejjel előre. Az utolsó pillanatban sikerült a nyakát úgy fordítania, hogy a Vállával csapódjon a földbe. Valami reccsent, de nem érzett semmit. A katonák röhögtek. És mások is körülötte. Nem a bajtársai, persze.
- Lefele! - Arccal a betonon, ahogy tuskóként átfordulva végül a hasán landolt, hallotta, amint a többieket is leparacsolják a siklóról. - Mozgás! Hansui. A táborból talán könnyű lesz megszökni, de az Ellenség belső bolygójáról hazakeveredni... „Mindegy. Szökni kell!" Az vigasztalta, hogy a többiek biztosan ugyanígy gondolkodnak. „Együtt, talán..." Hirtelen az érzés visszatért a lábába. - Felállni! - hallotta a feje fölött a durva hangot, és a kiáltással egy időben valami fájdalmasan és tompán a combjának csapódott. „Ez nekem szól!", igyekezett nehezen engedelmeskedő végtagjaival feltápászkodni. Másodszorra sikerült, bár lebénított törzsével nevetséges látványt nyújthatott, mert a durva röhögés megint felrecsegett körülötte. Amikor felállt, teljes két és fél méteres magasságában kihúzta magát, és amennyire merev törzse engedte, körülnézett. A Konföderáció katonáját ki lehet nevetni, de megalázni soha! Előtte fal nélküli barakkok végtelennek tűnő sorai húzódtak, mögöttük a távolban alacsony gyárépület. A barakkok üresnek látszottak. Melette bajtársai méregették bizalmatlanul az Ellenség közöttük sürgölődő alacsony, egyformán széles arcú, ferde szemű katonáit. Megfordult, merev teste miatt élete legszabályosabb hátraarcával. Az övékkel együtt tizennyolc sikló állta el a kilátást a széles betonplaccon, de a közöttük hagyott résen, a placc túlsó végén megláthatta az íves kaput, két oldalán plazmagéppuskák villás nyelveit öltögető vaskos őrtornyokkal, melyek karcsúbb másai százlépésenként mint monoton felkiáltójelek intettek távolmaradásra a drótkerítés kettős hálófala között. A magasfeszültségtől halkan zümmögő dróthálón túl, a síkságon, a kiégett fű fölött a hőség, a levegőben rovarok mechanikus zaja vibrált. „Innen nem lesz egyszerű megszökni." - Negyvenkilences mátrixokban sorakozóóóóóó az alkulótéren! - üvöltött fel egy hang a háta mögött kifogástalan angolsággal. A kiáltással egy időben a siklók meglódultak, és felgyorsulva, a kapu földbe süllyedő szárnya fölött egymás után eltakarodtak a placcról. - Lóduljatok! - Valami tompán megtaszította hátulról, a becsapódást nem érezte, de az ütés ereje
előrelökte. Engedelmesen továbblépkedett. Tudta, hogy az Ellenségtől nem számíthat más bánásmódra. Ezektől az alakoktól végképp nem. „Hátországi patkányok!", gondolta szinte kedélyesen. „A legrohadtabb fajta. Vigyázni kell." Gyorsan elrendeződtek. A hétszer hetes mátrixokat kifakult vörös körök jelölték a betonon, ha valamelyikük ráállt egyre, szinte azonnal bekapcsolódott a derekukra csatolt blokkolóöv erőtere, és az illető mozgása abbamaradt. Némelyek groteszk pózokban merevedtek meg, és nincs kétség, ha a mezőt kikapcsolják, izmaik és ízületeik fájdalommal tiltakoznak majd a bánásmód ellen. „Mint az állatokat!", gondolta, de nem érzett különösebb dühöt vagy felháborodást. „Az Ellenség az Ellenség. Éppen azért, mert ilyenek, áll hadban velük a Konföderáció... Meg azért a fél tucat szépen terraformált rendszerért", fejezte be a gondolatot kissé cinikusan, és vigyázzban megállt egy üres körön. A mozgás végleg abbamaradt, az őrtornyok plazmagéppuskái a térre szegeződtek, s a hátában is érezte az ellenséges katonák éber tekintetét. Hátul, a barakkok felől mozgás támadt, egyetlen pár nehéz katonacsizma ráérősen, de egyenletes ritmusban végigmasírozott mögöttük, majd a felrajzolt mátrixok között nyitva hagyott szélesebb résen a felsorakozott katonák elé lépkedett egy szürke egyenruhás ellenséges tiszt. - Konföderációs katonák! Rong Jin ezredes vagyok! Nem üdvözlöm magukat a Kumintang hadifogolytáborában, mert legszívesebben saját kezűleg végezném ki mindannyiukat. Az Expanziós Charta és a genfi egyezmények értelmében viszont sajnos ezt nem tehetem, bár maguk mindannyian megbocsáthatatlan gyávaságukat bizonyították azzal, hogy hadifogságba estek, egy kumintang harcoshoz képest tehát semmiképpen sem érdemlik meg a katona nevet. Fuvolázó, dallamos hangon beszélt. „Hazug, korrupt és gyáva, aki ultrahazafias kirohanásokkal biztosítja be kényelmes és biztonságos hátországi pozícióját", analizálta a beszédet a konföderációs katona, „vagy a legrosszabb fajta, sértődött fanatikus, aki valamiért nem alkalmas a frontszolgálatra, és bizonyítani akar. Feltétlenül vigyázni kell vele!"
- Minden nyilvánvalóan ellentétes látszat ellenére azonban maguk katonák, konföderációs elvek szerint legalábbis, így a genfi egyezmények szellemében jár maguknak a hadifogoly-státus. Bizonyára úgy gondolják, hogy most a gyávák mennyországába kerültek, és az én táboromban kényelmesen kivárhatják a háború végét! „Aha! Az ő tábora! Mégiscsak az első fajta lesz!" - Kivárják, a Charta elpuhult szarzsákok által aláírt paragrafusai ezt garantálják maguknak, de azt viszont én garantálom, hogy nem kényelmesen! - Az ezredes hosszú, lelógó, ritkás macskabajuszt és két szabályos, idegenszerűen vékony bőrhártyával benőtt kerek sebhelyet viselt az arcán, a leperzselt szemöldöke alatti résekben pedig kifürkészhetetlen ázsiai közönnyel sötétlett ferde metszésű szeme. „Dezintegrátor nyoma. Oldalról kapta el, ami elég valószínűtlen, vagy magára plasztikázta. Nem pofázna ilyen fuvolahangon, ha átfúrta volna a szájüregét egy dezintegrátor-találat." - Az egyezmények garantálják a magukfajtának az alapellátást, de annak forrásait nem. Háborúban, ahol minden energiakvantum számít, nem engedhetjük meg, hogy a forrásainkat magukra pazaroljuk. Ezért mindannyian meg fognak dolgozni az alapellátásukért! Aki többet akar, egy bizonyos határig megkaphatja - többletmunkáért. Az én táboromban a legfőbb szabály: „mindenki munkája szerint". Aki arra számít, hogy a vörösjegyes csomagokra bízza a túlélését a munkája helyett, annak előre jelzem, hogy jelen háborús viszonyok között azok csupán több éves késéssel érkeznek meg, ha megérkeznek egyáltalán. Nincs tudomásom arról, hogy az utóbbi hat évben bármilyen segélycsomag is érkezett volna ebbe a táborba. Az ezredes kis szünetet tartott, talán azért, hogy elrejtse a hangjában bujkáló kárörvendő vidámságot. - Jól tudom, hogy a magukfajta megmagyarázhatatlan módon, a gyávasága ellenére notóriusan szökési terveken töri a fejét. Az egyezmények értelmében, hacsak nem érjük magukat tetten szökési cselekmény közben, sajnos nem alkalmazható a halálbüntetés. A tettenért szökevényeket természetesen azonnal, a tetthelyen likvidáljuk! Ez a második szabály! Azonban ez a kisebb hányad, a szökési kísérletek többnyire még az előkészítésük szakaszában lelepleződnek. Ebben az esetben a tervezésben való részvételt automatikusan az alapellátás fejében kö-
telező termelési norma tíz százalékos növekedésével jutalmazzuk. Ez a harmadik szabály! Több szabály nincs is. Illetve: körleteik rendjéről és tisztaságáról maguk gondoskodnak saját igényeik szerint. Ez a negyedik szabály: „mindenki szükséglete szerint"! Felröhögött. Kellemetlen, vihogó nevetéssel. - Cé-huszonkettő-iksz-tizenhárom-ipszilon! - harsant fel a körletben. Két katona állt az ajtóban, kezükben hanyagul lóbálták az EM-sokkolót, az idegkorbácsot, ahogy a rabok becézték, és türelmetlenül a barakk belsejébe pislogtak. - Mozgás! Kihallgatás az ezredirodán! Futóléééé-pés! Az egykori rakétalövész káplár, kóddal jelölt kényszermunkás Jin ezredes táborában, megadóan az iroda felé lódult. „Lebuktam", gondolta. „Szerencsére nem értek tetten. Tíz százalék, az semmi!" A termete és a szolgálati kódja alapján a rakodókhoz osztották be. Viszonylag szabadon és széles körben mozgott, hetekig figyelte az ellenőrzéseket. A tábor biztonsági protokollja annyira tökéletesnek látszott, hogy a kezdeti bénító tehetetlenség érzését a megoldhatatlannak látszó logikai probléma jelentette kihívás izgalma váltotta fel. Biztos volt benne, hogy az Ellenség katonái meghiúsult szökések tapasztalatai alapján figyelik olyan gondosan valamennyi lehetséges kitörési pontot. Aztán egyszerre észrevette a biztonsági vakfoltot, és majdnem hangosan felnevetett: hihetetlen hanyagság. A kimenő konténerek súlyát látszólag sohasem ellenőrizték. Tett néhány kísérletet, és a pozitív eredményektől felbátorodva három hét alatt kényelmesen elkészítette a keretet, amely beleillett a műanyagládába, és elfért benne egy sornyi rakétahüvely, az ezredes üzemének egyetlen kimenő produktuma. A hüvelyek alatti rekeszben kényelmesen kihúzta volna, amíg a konténer kikerül a táborból. Csak bele kellett volna bújni a ládába, és maga fölé illeszteni a tele keretet. Olyan egyszerűnek tűnt... Valaki befújta. Véletlenül nem találhatták meg a keretet! „A bajtársak nem tehették! Vamzerek vannak közöttünk..." Bizarr, bénító, valószínűtlen, de az egyetlen logikus gondolat. Végül is mindegy. Egyedül kell próbálkoznia, tökéletesen egyedül. „Segítséget adni, sohasem kérni."
Az ezredes macskabajusza az íróasztal fölé lógott, fel sem nézett a beépített ernyőtérből, csak odavakkantotta: - Ügyes gondolat, cé-huszonkettő-iksz-tizenhárom-ipszilon! - Jin felnézett, egyenesen a szemébe, kifejezéstelen tekintetében mintha káröröm ülne, és a fal mellé támasztott primitív szerkezetre mutatott. - A Kumintang nevében megköszönöm, hogy újabb biztonsági rést tárt fel. A jutalma tíz százalék normaemelés! Leléphet! Visszatért a képernyőjéhez, és fel sem nézett többé. Egyedül voltak az irodában, a Konföderáció behemót katonája, és a Kumintang madárszerű, pocakos kis ezredese. A katona hátraarcot csinált, és kióvakodott a helyiségből. Meg sem fordult a fejében, milyen kitűnő alkalmat szalasztott el, hogy az Ellenség tisztikarának létszámát egy ezredessel csökkentse. Kivette a rakétahüvelyt a présgépből, és a konvejorra akasztotta. Izmai égtek a túlterheléstől. Bár tudta, minden rakétahüvely, amely kikerül a présgépe alól, harcoló bajtársainak az életét veheti majd el, képtelen volt szabotálni. Mindig is képtelen lesz. Gyártotta a hüvelyeket, mikrométeres tűréssel, immár a kilencven százalékkal megemelt norma szerint, hetven százalékra zsugorodott ellátáson éldegélt, és nem szűnt meg szökési terveket szövögetni. Már ötszáztizenkét napja raboskodott Jin ezredes táborában, több tucatnyi társát lőtték le a szeme láttára szökés közben, és ő mégis tovább szövögette terveit. Csak a szökés vagy a halál vethet véget ennek az egésznek. Tehát amíg él, legfőbb kötelessége a szökés. Jin ezredes befejezte a jelentésének legépelését, és durván leütötte az Elküld gombot. Gyűlölte az ócska billentyűzetet, melyet bizonyára valami technikatörténeti múzeumból ástak elő, kifejezetten az ő számára, mert a szóbeli jelentéseit a beszédfelismerő algoritmusok, de még az erre specializált fotonagyak is sorra félreértelmezték. Gyűlölte, mert a billentyűzet is sebesülésére emlékeztette. Az egyik dezintegrátor-találat csak az arcát fúrta át keresztben, eltüntetve fogsorának és szájpadlásának jelentős részét, költséges bioplasztikai eljárások nélkül örökre lehetetlenné téve a normális emberi kommunikációt, a másik találat azonban agyának a
láb-vázizomzat irányításáért felelős részét ütötte ki az anyagi világegyetemből, és ágyékon alul rongybabává változtatta a testét. Békeidőben és élete hátralévő részére eladósodva talán meg tudta volna fizetni a szájplasztikát, a Konföderációban vagy a Nyugati Világok többségében - mennyire gyűlölte őket ezért! - bizonyosan, de az a másik találat mindörökre bénaságra ítélte, akárhová is kerüljön az emberlakta Galaxisban. Saját filozófiája szerint legalábbis: nem tűrt volna tronikát a fejében, még ha az implant viszszaadná is a hatalmat a lába fölött. „Az ember nem egy átkozott gép, ugye, tábornok?" A gondolat Nathan Bedford Forrestnek szólt. Az ezredes minden állomáshelyre magával vitte katonai példaképének kétdimenziós, fekete-fehér képmását, annak ellenére, hogy felettesei ezt nemigen nézték jó szemmel. Forrest mégiscsak a Konföderáció tábornoka volt... Kikormányozta reaktív hajtású altest-gubóját az íróasztal mögül, és átlibegett iroda-lakóblokkjából a belső zsilipkamrába. Bénasága ideálissá tette erre a hátországi patkányoknak való feladatra, ráadásul az Állam a mesterséges gravitáció bármilyen formája nélkül építhette meg ezt a keringő gyár-állomást. Még az olcsó, ósdi centrifugális kialakítás sem kellett. Fegyelmezetten, bár magában szitkozódva a gubóhoz csatlakoztatta a túlnyomásos védőruha felső részét, és végigfutatta a teszteket. Az Állomás létfenntartó rendszere csak a lakóblokkban ügyelt a normál atmoszférára, a gyárban az alacsony nyomás csak a gépek működéséhez szükséges hőmérséklet fenntartását szolgálta - néhol kifejezetten vákuum uralkodott. Gyűlölte a védőruhát is, gyűlölte, hogy lábrész helyett a gubóhoz csatlakoztatható hermetizáló gyűrűn kell átbújnia. Kicserélte a sűrítettgáztartályt, és a tesztek negatív eredményétől kissé elégedettebben légtelenítette a zsilipet, majd átlebegett a félrehúzódó külső ajtón. A gyár egyetlen hatalmas, szögletes csarnoka mindhárom dimenziójában működött, konvejorvonalak hálózták be a munkaállomások közötti teret, az állomásokon a szerszámgépeknél, a lebegőtargoncákon emberszerű alakok nyüzsögtek fáradhatatlan hatékonysággal és embertelen gyorsasággal. „Robotok!", gondolta az ezredes megvetően. „Vagy még azok se! Gépek!"
Gyakorlottan elkapta a csarnok középpontjába tartó konvejorvonal kampóját, és levitette magát a tárolómátrixhoz. A fotonagyak aranyszínű ellenőrzőfényei békésen pislákoltak a rekeszekben. Kétezer-hatszáz harci géptestétől megfosztott, elsőosztályú katonai fotonagy. A gyár nem dolgozott teljes kapacitással. „Hadifoglyok!", folytatta a gondolatot az ezredes még megvetőbben. „Milyen hadifogoly az, aki még katonának se nevezhető?" - A robotika törvényei nem engedik, hogy a robotot emberi célpontok ellen vessék be, de miért ne pusztíthatnák el egymást a gépek? - Bár gyűlölte a „hangját", ami maradt belőle, rászokott, hogy hangosan „beszéljen". A robotok nem értették, zavarba jöttek tőle, és megmerevedtek. Mint a kisgyerek, aki először találkozik az ő nyelvét nem beszélő idegennel. - Miért ne vezethetnének harcjárműveket a gépek? - szónokolta. - Miért ne bombázhatnának, lőhetnének, rombolhatnának élettelen célpontokat gépek? Mi egyebet csinálnak egyébként a katonák? Hah! Hősként meghalnak! De ezek! A polgári életben a fotonagyakat érző és értelmes lényekhez méltó bánásmód illeti meg, ebből egyenesen következik, hogy a harci robotnak pedig katonához méltó bánásmód jár. Hah! Ha fogságba esik, a genfi egyezményekben rögzített, a hadifoglyokat megillető bánásmód illeti. - Szar illeti! - kiáltotta végül Jin egészen hangosan, kockáztatva, hogy az egész csarnok leáll. Elengedte a kampót, és a mátrixhoz lebegett. A tárolóblokk kockájának tízméteres oldalai mellett eltörpült az ember, egy oldalfalon elvileg hatszázhu-
szonöt agy csatlakoztatható, de a létszámot sohasem sikerült teljesen tartani. „Nem mintha nem lenne elég hadifogoly!", gondolta gúnyosan az ezredes, és keresgélni kezdte a cé tárolófal huszonkettő-iksz per tizenhárom-ipszilon rekeszét. - A hadifogolykérdés ősi, a modern háborúkkal egyidős probléma. Gyökereiben logisztikai, de gyors előrenyomuláskor, az ellenséges front váratlan összeomlásakor taktikai nehézségekké eszkalálódik. A hadifoglyot el kell szállítani, el kell látni, esetleg még gyógyítani is - őrizni pedig mindenképpen szükséges. Ha a hadifoglyod robot, az első két probléma pusztán energia, a harmadik javítókapacitás kérdése... az őrzése viszont igen komoly gonddá növekszik. A fotonagy kristályaiba égetetten lojális saját csapataihoz, és lerombolása nélkül ezen az eszelős hűségen nem lehet változtatni; mint robot, a törvények keretei között egedelmeskedik az embernek, de emberi őrök közül természetesen bármikor megszökhet anélkül, hogy felügyelőinek valójában ártana. Így hát hozzá hasonló harci robotokkal kell őriztetni - dupla költség, a robot egyrészt drága, és katonai agyat nem harcra használni egyszerűen pénzkidobás, másrészt ellenséges robotok könnyen - óhatatlanul - összecsapnak, a javítás pedig sokszor még drágább, mint egy új egység. „A robot hadifogolyként többet árt az ellenségnek, mint harcban! Nyilván csak ezért csinálják őket. Mi sohasem ejtettünk hadifoglyokat, ugye, tábornok?" Jin ezredszer is levonta a következtetést, és feltette a cinkos kérdést példaképének. De ezt már nem mondta ki hangosan. Jól tudta, hogy nemcsak sebesülése, hanem ez az elv juttatta végül erre a nyomorult hely-
re. Az Állam számára egyszerűen kényelmetlenné vált a személye. Hiszen miért ne irányíthatott volna egy rohamgépet még béna lábával is? Amikor végre megtalálta a keresett rekeszt, dühödten felhorkant. Az agy jelzőfényei maximális aktivitást jelezve ragyogtak, az általa irányított gépmunkás azonban csapnivaló termelékenységgel dolgozott a rakétahüvely vonalon. Az ezredes jól tudta, hogy működése nagy részében már csak szökési terveket szövöget. - Amilyen könnyen foglyul ejthető a robotharcos a törvények kihasználásával (emberi lények által körülvéve egyszerűen nincs más választása, mint a kapituláció: gyáva kutyák!), olyan nehezen tartható fogva hagyományos hadifogolytáborban. A fotonagyba égetett hűség ugyan megengedi, hogy fogvatartóinak engedelmeskedjék, de a helyzet jelentősen megnöveli a Riskin-potenciált, és az agy a legkézenfekvőbb megoldást választja a potenciál csökkentésére: a szökést. Szökést! Hah! Az ezredes nem tudta, hogy a Konföderáció vagy a Nyugati Világok hogyan oldják meg ezt a kérdést, azt azonban igen, hogy a Kínai Világok, a Kumintang, a csóró népköztársaságiak vagy a Mennyei Birodalom, azonnal kiemelik a fogoly robotok fotonagyát, és a testbe, mely sokszor értékesebb, mint az agy, saját lojális teremtményüket szerelik. Az agyak tárolókba kerülnek, melyekben virtuális hadifogolytábort teremtenek számukra olcsón - ahonnan a szökés természetesen lehetetlen. Az ezredes abban sem volt biztos, hogy a Népköztársaság vagy a Császárság kihasználja-e a hadifoglyok munkaerejét, de abban igen, hogy az Állam kétfrontos háborújában nem engedheti meg azt a luxust, hogy a fogoly agyak törvények által kiaknázható munkapotenciálját ne használja ki. Ám a legártatlanabb polgári feladatok is, melyeket az agy
az ellenség érdekében végez, még inkább megnövelik a Riskin-potenciált, mely aztán minden esetben a termelékenység csökkenéséhez, végeredményben az agy kiégéséhez vezet. A tábornoki kar erre még nem talált megoldást. A cé-huszonkettő-iksz-tizenhárom-ipszilon rekesznek az ezredes előtt villódzó lakója, az egykori rakétalövész káplár már ebbe a végső stádiumba érkezett. Tizenkét tervet ötlött ki a virtuális táborból való szökésre, és az újabb kiagyalása már minden kapacitását lekötötte - irányított robotmunkása hasznavehetelenné vált, sőt megbízhatatlanságával az egész gyár termelését veszélyeztette. - Az államban nincs helye az ingyenélőknek! rikácsolta az ezredes, és gyűlölte a szájából előtörő, a szokottnál is értelmezhetetlenebb hangokat. „Bamba barom!", gondolta, és visszaemlékezett a katonára az irodában. „Meg se próbáltál nekem esni! Milyen katona az ilyen? Gyáva roncshalmaz!" Dühösen kikapcsolta a cé-huszonkettő-iksztizenhárom-ipszilon rekesz energiaellátását. A jelzőfények kialudtak. A konvejorok egy pillanatra megtorpantak, majd mozgásuk kissé átrendeződve újraindult, amint a gyárat vezérlő agy az egyik présgép-munkaállomás leállása után átszervezte a termelést. Az ezredes megérintette a kivetőmechanizmus érintőkapcsolóját, a kikapcsolt agy a kezébe lökődött. Két kézzel és a gubó fúvókáinak minden erejével kellett csillapítania az acélgömb tehetetlenségét. Nem lett jobb a kedve attól, hogy végzett a géppel. Az újrahasznosító blokk csapóajtajához lebegett, kinyitotta, és bedobta rajta az élettelen gömböt. Ima és díszsortűz helyett így az ezredes fojtott hangú, érthetetlen dohogása és a présgépek csattogása kísérte el a rakétalövész káplárt végső szökésére.
A jövö katonája
A filmekben fantasztikusnál fantasztikusabb egyenruhákban, szuperfegyverekkel vívják meg harcukat a gyalogos katonák. Tényleg ilyenek lesznek a jövőben? Vagy ez csak egy szép álom? ÉVEZREDEK ÓTA a hadseregek gerincét a gyalogság képviseli, azonban az elmúlt száz év történelme alaposan átértékelte szerepét a harctéren. A két világháború milliós áldozatai, a gépesítés, az intelligens fegyverek és a digitális hadviselés a gyalogság szerepének megváltoztatására kényszerítette a hadseregek vezetését. Manapság már teljesen más a gyalogság feladata. Nem ágyútölteléknek hajtják ki őket a lövészárkokból, nincs roham, nincs szuronypárbaj. Ráadásul a huszonegyedik századra a média hatására felértékelődött az élet tisztelete. Minden egyes elesett katonát számon kérnek az országot vezető politikusokon, és a hadsereg vezetésén. Véget ért a gyalogsági rohamok kora. A csapásmérést már nem emberek, hanem bombázók,
vadászgépek, rakéták és páncélos alakulatok hajtják végre. A gyalogságra csak a kisebb harcászati feladatok várnak. 2001 után a stratégiai elemzők úgy látták, a nemzetközi terrorizmus fenyegetései ellen nem robusztus katonai csapásmérő erőkkel, hanem kis létszámú, gyorsreagálású egységekkel lehet a legjobban felvenni a harcot. Ezeknek a katonáknak azonban a lehető legjobban fel kell készülniük, s minden módszerrel biztosítani kell a túlélésüket. Keresik a módját, hogyan fejleszthetik jelentős mértékben az ilyen különleges egységek tagjainak fizikai és szellemi ellenálló képességét, s miként érhetik el, hogy a katonák gyorsabban tudjanak futni, hosszabb távokat, hogyan tevékenyked-
Harctéri hálózat AZ AMERIKAI hadügyminisztérium kutatóintézete projektet hozott létre harctéri információs hálózat fejlesztésére. A hálózati egységek szükség esetén önkonfiguráló, az adatok gördülékeny mozgását, gyors, hatékony megosztását és feldolgozását garantáló, a legmagasabb szintű biztonsági elvárásoknak megfelelő egységekből fognak állni. A végeredményt ugyan hadászati célokra, például csataterekre szánják, de olcsó és könnyen kezelhető változata előbb-utóbb hétköznapi végfelhasználókhoz is eljuthat.
hetnek alvás nélkül akár több napig, hogyan állhatnak ellen a forróságnak, vagy fagynak, illetve miként használhatják ki nagyobb mértékben szellemi kapacitásukat.
Robot vagy katona? A felértékelődött emberi élet nehéz helyzetbe hozta a hadvezetéseket. Megoldásokat kell találniuk arra, hogy a céljaikat a lehető legkevesebb emberi áldozat árán érjék el, és már nemcsak a saját katonáik épségét kell védeniük, hanem az ellenfélét is, mert manapság már elfogadhatatlan a túlzott és indokolatlan áldozat. A precíziós fegyverek bevezetésével mindenki elvárja, hogy civil áldozat ne legyen, az ellenség műszaki létesítményeit is lehetőleg áldozat nélkül pusztítsák el. Csak fegyveres összecsapásokban elfogadható az ellenfél halála. Ebben a helyzetben automatikusan felmerül a kérdés, van-e még jövője így a gyalogságnak, vagy az emberi élet védelmében inkább robotokat kellene csatába küldeni. Egyelőre még egyértelmű a helyzet: nem rendelkezünk ilyen technikával.
A mostani mobiltechnológiákra a vezeték nélküli hozzáférés, de nem kifejezetten a vezeték nélküli hálózatiság jellemző: vezeték nélküli eszközök általában hozzáférési pontokon kapcsolódnak vezetékes hálózathoz. Ha a hozzáférési pontokat eltávolítják, könnyen összeomlik a rendszer. Ezen igyekszik változtatni a projekt. Míg egy mostani mobil ad hoc hálózat ötven és száz közötti csomópontot bír el, addig a DARPA terveiben szereplő több milliót. A vezeték nélküli közegben a csomópontok véletlenszerűen kapcsolódnak a rendszerhez, és ugyanúgy válnak le róla. Ebben az állandóan változó környezetben kell az adatokat optimális útvonalválasztással eljuttatni rendeltetési helyükre. Ideális esetben a hálózat megtalálja a legalkalmasabb frekvenciát. A kognitív rádió kiválasztja a megfelelő hullámhosszt, protokollt, alkalmazkodik a vezeték nélküli spektrum helyi szabályozásához, miközben megakadályozza az interferenciát: a kommunikációt sem más rendszerek, sem ellenséges aktivitás nem szakíthatja meg.
Vérhűtés HARCÁSZATI BEVETÉSEN az egyik legnagyobb probléma, hogy a katonák, mire elérik az akció helyszínét, jelentősen elfáradnak, a testük túlhevül. Sok időre van szükség, amíg az alakulat újra harckész állapotba kerül. A gyorsabb regenerálódásra keresnek ezért megoldást a kutatók, akik néha egészen megdöbbentő módszereket fejlesztenek ki egy adott cél elérése érdekében. Érdekes kísérletet végezhetett el a Wired magazin újságírója. Egy erősen párás, 40 fokra felfűtött szobába zárták, ahol egy emelkedőre állított futópadon kellett háromnegyed órát futnia. A gyakorlat után szakadt róla a veríték, csaknem összeesett a fáradtságtól. Ekkor Dennis Grahn, a Stanford Egyetem kutatója
Messze van még a Terminator-filmekben látott robothadsereg. Azonban különböző távirányítású robotokat már rendszeresen használnak a csapatok. Felderítőrobotok kutatják fel a fedezék mögött rejtőző ellenséget, apró kémrepülőgépek figyelik a magasból a környezetet, robot repülőgépekből pedig már távolról is indítható támadás. A legújabb robot repülőgépek már Hellfire rakétákat visznek magukkal, amelyeket több száz kilométerre ülő kezelők indíthatnak el, de megjelentek már az első járőrözésre alkalmas, felfegyverzett robotok is. Azonban még mindig van egy nagyon fontos különbség: a robotok soha nem dönthetnek önállóan, a tűzparancsot mindig az emberek hozzák meg.
Tudás és felszerelés
egy kávéskannára hasonlító eszközt húzott az újságíró kezére. Öt perc múlva úgy érezte magát a férfi, mintha újjászületett volna. Az amerikai hadsereg és a DARPA megrendelésére készített eszköz a vérhűtő. Az egyszerűen csak Kesztyűnek (Glove) nevezett készülék belsejében egy hűtött fémhengert kell megmarkolni. Vákuum segítségével a férfi kezét borító bőr felső rétegeibe szívja a vért, amelyet a hideg fémfal lehűt, s így a hűvös vér a vénákon keresztül visszajut a szervezetbe.
Napjaink konfliktusai nem hadseregeket igényelnek, hanem jól képzett, jól felszerelt, iól informált kisebb osztagokat, amelyek bármilyen körülmények között alkalmazkodni tudnak a kialakult helyzethez.
Ezeket az egységeket olyan ultramodern felszerelésekkel kell ellátni, amelyek egységes rendszert képeznek. Az egységek egy nagyobb rendszerbe integrálódnak, amely a parancsoksággal köti öszsze őkel. Ez a rendszer látja el őket parancsokkal, felderítési információkkal, célmegjelöléssel. A küldetés célja, módszere bármelyik pillanatban megváltoztatható a körülmények változása esetén. Ezek a rendszerek már nagyban emlékeztetnek arra, amelyeket a filmekben látunk.
A kilencvenes évek közepe óta folyik egy ilyen rendszer fejlesztése, ez pedig a Land Warrior. Azonban a technológia csak most jutott el arra a szintre, hogy a katonák kényelmesen tudják hordani. Tesztelését nemrég hajtották végre, de még komoly problémák vannak vele. Milyen felszereléseket szánnak ezeknek a csapatoknak? Fontos a közeli és távoli felderítés, célmegjelölés. Egy mobiltelefon nagyságú speciális radar segítségével az utcai harcokban át lehet látni a falakon, az új kanyarlövő fegyverrel pedig úgy lehet belőni egy utcába, hogy az ember nem lép ki a sarok mögül. A gyalogsági fegyvereket speciális lézerrel akarják fölszerelni, amely tájékoztatja saját bajtársakat, de a helikopterek és a páncélosok legénységét is arról, hol vette tűz alá a katona az ellenséget. Igy szükség esetén gyorsan be lehet vetni az erősítést. Az iraki harcok során alkalmazták már a „hollót". A holló egy 1-2 kiló súlyú repülőrobot, melynek szárnya egy méter fesztávolságú, és amely normál és infravörös felvételeket képes készíteni. Ezek a hollók kísérik a harcoló egységeket. A gyalogosok fölküldhetik a levegőbe a robotot, hogy kikémleljék az ellenséges erők állásait. A robot korszerűbb változata már digitális zoommal föl-
szerelt, vagyis a célokat nagy távolságból is képes földeríteni. Még kisebb utódaik már alkalmasak lesznek arra is, hogy házakba berepüljenek és felderítsék a helyiségeket. Ezek a repülő eszközök már csak tenyérnyi méretűek lesznek. Az új korszak katonáinak új egyenruhát is ki kell fejleszteni. A modern egyenruhák egyre komfortosabbak, jól szellőznek és víztaszítóak. Az álcázás megfelel az adott terepnek, de a forró égöv alatt speciális hűtőmellények, hideg környezetben pedig fűthető alsóruházat egészíti ki a felszerelést. Az álcázás feladata azonban már leginkább a páncélzatra hárul. Már kutatják a kaméleonálcázás módszereit, amelynél a ruha automatikusan felveszi a környezete színét. Az új egyenruhához viszont új sisak is dukál, amely magába foglalja a kommunikációs egységeket, rádiót, hagyományos és éjjellátó kamerát. A katonák szemüvegére vetítenék ki az információkat, egy GPS alapján automatikusan frissülő kis térképen állandóan látná saját és társai helyzetét. Ezzel ki lehetne küszöbölni a baráti tűz okozta veszteségeket. Kutatják annak a lehetőségét is, hogy az információkat egyből a retinára vetítsék. Az új technológiát a védőeszközök korszerűsítésénél is alkalmazzák. A mellények már sokkal zártabbak, a vállat, az oldalt, a hónaljat, a torkot
és az ágyékot is védik. Fejlesztés alatt állnak a lábvértek is. Új típusú golyóálló mellényeket vezetnének be, amelynek már nemcsak a repeszektől és a golyóktól védenek, hanem képesek távol tartani a testtől a lökéshullámot, és így elkerülhetőek a belső sérülések és vérzések is. A parancsnokoknak fontos tudniuk, hogy katonáik milyen állapotban vannak. A harci ruhákat új szenzorokkal is fölszerelik, amelyek mérik a katonák lélegzését és pulzusát. A mundér lökéshullámoknál vagy sérüléseknél azonnal értesíti a szanitéceket, megadva a sérült pontos helyét. Belső vérzéseknél, amelyeket eddig nem tudtak a fronton megfelelően kezelni és elállítani, sokat segíthet egy új ultrahangtakaró, amelyet ha ráterítenek a sérültre, lokalizálja a belső sérülést és egy erős, célzott ultrahangsugarat bocsát ki, hogy elállítsa a belső vérzést, amellyel megmentheti a katona életét.
Land Warrior Program LAND WARRIOR az Egyesült Államok had-
seregének fejlesztési programja, mely a gyalogos katonák új felszereléseinek kifejlesztésére irányul (pl. új kézifegyverek csúcstechnológiájú berendezésekkel ellátva). A technológia mindig is szerves részét képezte az amerikai hadseregnek, ám a gyalogos katonáknál ezt eddig nem nagyon használták ki. A városi harcok számának növekedésével a hadsereg felismerte, hogy katonáit jobb felszereléssel, több információval és magasabb szintű védelemmel kell ellátnia a 21.
Az Amerikai Védelmi Minisztérium azonban még ennél is tovább menne. Mikrocsipeket ültetnének a katonák agyába, hogy ellenőrizni tudják azok egészségügyi állapotát. Az eszköz rögtön jelentené, ha a katona megsérült, sőt az állapotáról, a sérülés helyéről és súlyosságáról is tudósítana. Az egész összességében olyan, mint ahogy A bolygó neve: halálban láthattuk, csak annál már fejlettebb technikával. Két tény hátráltatja azt, hogy minden lehetséges technológiát igénybe vegyenek. Az egyik a súly. Minden készülék, fegyver, eszköz újabb és újabb kilókat rak a katona vállára. Már manapság is akár 40-50 kilogramm felszerelést kell vinnie a fegyvere mellett. Ezzel a súllyal kell járőrözni, könnyedén mozogni, rejtőzni, végrehajtani a feladatot. A fejlesztők remélik, hogy az új felszerelésekkel 25 kilogramm alá lehet vinni a terhelést. Folyamatosan zajlik több helyen is az „exoskeleton", vagyis a „külső csontváz" fejlesztése. Ez a szerkezet, amely kívülről a testre simul, a terhelés egy részét átvéve erősebbé és teherbíróbbá teszi a katonákat, mesterségesen megnövelve izomerejüket. Egy katona ezáltal akár kettő helyett is cipelheti a terhet, például egy gépfegyvert, amelyhez eddig két emberre volt szükség. A másik komoly akadály az energiaigény. Minden újabb készülék, műszer vagy komputer elektromos áramot igényel. Az elemeknek és akku-
századi hadszíntéren. A program több hordozható számítógép koncepcióját előrevetíti. 7 főrendszerből áll: fegyver, sisak, védőruházat és -felszerelés, számítógép, navigáció, rádió, szoftver. A mostani rendszer az M16 és az M4 gépkarabély köré épül. Ez tartalmazza a fegyvert magát, plusz egyéb tartozékokat, mint például a nappali célzóirányzék és MFL (Multi-Function Laser). Az MFL a távolságmérésben és a tájékozódásban segít, míg a kamera éjjellátó üzemmódot biztosít. A sisakrendszer (Helmet Subsystem - HSS) tartalmaz egy könnyű sisakot beépített számítógéppel, és egy sisakképernyőt (OLED), amely különböző információkat közöl a katonának, például digitális taktikai térképet és a csapatok helyzetét. A HSS tartalmaz mikrofont és fejhallgatót is.
Jobb lőszert akarnak a katonák J LEHETŐSÉGKÉNT adódott az iraki és afganisztáni háború az amerikai hadsereg számára legújabb fegyverrendszereik és módszereik élesben történő tesztelésére. A katonákat kikérdezőbiztosok faggatták később a fronttapasztalataikról. Többek között kikérdezték őket az általuk használt kézifegyverek megbízhatóságáról, és a lőszerek hatékonyságáról. Kizárólag olyanokat hallgattak meg, akik bevetésük során fegyveres konfliktusban vettek részt. A felmérés szerint a katonák többsége elégedett volt, azonban harminc százalékuknak voltak fenntartásaik a most rendszeresített kézifegyverekkel, 80 százalékuk pedig hatékonyabb lőszert használna fegyvereiben. A hatékonyság alatt a jobb gyilkolási képességet értették.
mulátoroknak is súlya van, ráadásul korlátozott az élettartamuk. A katonák terhelhetőségét nem lehet a végletekig fokozni. Sem mentálisan, sem fizikailag.
A távolabbi jövő Már látható az a fejlődési vonal, amelynek végén robotgyalogság váltja le az emberi csapatokat. így nem lesz szükség az élő erők egészségügyi ellátására, élelmiszerre és ivóvízre, szálláshelyekre, kantinokra, közösségi épületekre és egyéb létesítményekre. Nem kell posta, konditerem, szórakozás a katonáknak. A robotok részleges vagy teljes autonómiával bírnak majd, a parancsokat több száz, vagy több ezer kilométer távolságról műholdas kapcsolaton át fogják megkapni. Ez igencsak meglepte a szakértőket, hiszen mindenhol arról beszélnek a világban, hogy a hadseregekben csökkenteni kellene a fegyverek hatékonyságát, és nem halálos lövedékeket kell alkalmazni. Itt mutatkozik meg a különbség az elmélet és a gyakorlat között. A humanitárius szempontok csak addig elsőrendűek, amíg a katona szembe nem találja magát egy olyan fegyverrel, amely kiolthatja az életét. Ezért inkább biztosra akar menni, ha talál az a lövedék, akkor haljon meg az ellenfél. Ne legyen többé lehetősége újra lőni.
A hátországot csupán karbantartók és javítók képviselik, akik valószínűleg szintén robotok lesznek. Robot-teherautók és robot-teherszállítógépek fogják az utánpótlást és a felszerelést szállítani. A robotkatona 24 órán át lesz szolgálatban, engedelmesen végrehajtja a parancsot, csak karbantartásra és feltöltésre kell visszamennie a bázisra. Nem esik pánikba, nem követ el bűncselekményeket, és nem lövi halomra a civil lakosságot. Nem fog így viszont a háború videojátékká válni? Kovács „Tücsi" Mihály
Harry Harrison: Kommandósok akcióban
Az intervenció, a más országok belügyeibe való beavatkozás számos hadművelet mozgatórugójául szolgált a múltban, és szolgál most, a jelenben is. Miért alakulna ez másképp a jövőben?
TRUSCOE KÖZLEGÉNY és a százados elrej-
tette a teherautót a dzsungel egyik félreeső pontján, aztán vagy száz méterrel tovább mentek az úton. Most a fák sűrű árnyékában guggoltak. A hold ezüstös fénye minden árkot és repedést megvilágított az előttük kanyargó ösvényen. - Csöndesen! - suttogta a százados. Kezét a katona karjára tette, hogy visszatartsa, és közben hallgatózott. Truscoe benn tartotta a lélegzetét, és igyekezett, hogy teljesen mozdulatlan maradjon. Carter százados legendás dzsungelharcos volt ezt a sérülései és a kitüntetései is bizonyították. Ha ő úgy érzi, hogy valami veszélyes közeledik feléjük a sötétben... Truscoe elnyomott egy önkéntelen borzongást. - Minden rendben - mondta a százados, ezúttal már nem suttogva. - Valami nagydarab állat volt a közelben, bölény vagy szarvas. De most hátszelünk van, úgyhogy azonnal eltűnt, amint megérezte a szagunkat. Rágyújthat, ha akar. A katona hezitált, hogy mit is válaszoljon.
- Uram, nem kéne inkább... - próbálkozott végül - ...úgy értem, mi van, ha valaki meglátja a lángot? - Nem rejtőzködünk, Truscoe közlegény. William... Billynek hívják, ugye? - Igen, uram. - Azért ezt a helyet választottuk, Billy, mert a helyiek általában nem járnak errefelé éjszaka. Gyújtson csak rá! A füstből minden állat tudni fogja, hogy itt vagyunk, és messzire elkerül majd minket. Sokkal jobban félnek tőlünk, mint maga tőlük. És az informátorunk is könnyen megtalál minket a szag alapján. Elég egy szippantás, és tudni fogja, hogy ez nem az itteni dohány. Az az ösvény a faluba vezet: könnyen lehet, hogy arról jön az emberünk. Billy oda nézett, ahová a tiszt mutatott, de nem látott se ösvényt, se nyílást a dzsungel sűrű szövedékén. Mindegy, ha a százados azt mondta, akkor biztosan ott kellett lennie. Szorosan megmarkolta M-16-os karabélyát, és körbenézett a zümmögő és csattogó sötétségben.
- Nem is az állatokról van szó, uram. Alabamában rengeteget vadásztam, és tudom, hogy ez a fegyver bármit meg tud állítani. Kivéve talán egy másik fegyvert. Ügy értem, uram, ez a gyík, aki idejön... nem valamiféle áruló? Honnan tudjuk, hogy ha a saját népét beköpi, nem csinálja-e meg velünk is ugyanazt? Carter hangja türelmes volt, és semmi jelét nem adta annak, hogy mennyire gyűlöli a gyík elnevezést. - Ez az ember nem áruló, hanem informátor. Ráadásul neki sokkal fontosabb, hogy nyélbe üssük ezt az üzletet. Eredetileg menekült volt egy déli faluból, amelyet pár éve elpusztított a földrengés. Meg kell értenie, fiam, a helyi lakosok itt nagyon bizalmatlanok... az emberünket egész életében „idegenként" fogják kezelni. A felesége meghalt, így hát nincs miért maradnia. Mikor információt kértünk tőle, azonnal lecsapott a lehetőségre. Annyit fizetünk neki, hogy soha többé nem kell majd dolgoznia. Visszavonul egy faluba a szülőföldje közelében. Jó üzletet kötött. Billyt felbátorította a sötétség, és az a tény, hogy kettesben voltak a tiszttel. - Mégis elég durvának tűnik, hogy csak úgy eladja az embereket, akikkel eddig együtt élt. - Senki nem ad el senkit - mondta a százados, ezúttal sokkal határozottabban. - Amit teszünk, azt az ő javukra tesszük. Lehet, hogy ezt ők még nem látják be, de akkor is így van. Csakis a hosszú távú eredmények számítanak. A százados hangja egy kicsit bosszúsnak tűnt. Billy nyugtalanul mozgolódott, és inkább nem válaszolt. Már megjegyezhette volna, hogy a tisztekkel nem szabad úgy beszélni, mintha valódi emberek volnának, vagy ilyesmi. - Álljon fel, itt jön! - figyelmeztette Carter. Billynek az volt az érzése, hogy a százados otthon, Alabamában, a saját kis erdejükben is jobb vadásznak bizonyulna nála. Ő ugyanis még nem látott és nem hallott semmit. Csak amikor az alacsony, turbános férfi megállt mellettük, akkor jött rá, hogy az informátoruk megérkezett. - Tuan? - kérdezte suttogva a férfi. Carter szintén suttogva, a saját nyelvén válaszolt neki. Billynek ez csak gyíkduma volt. Bár régebben tartottak nekik nyelvórákat, ő sosem figyelt oda. Amikor kiléptek az áradó holdfénybe, lát-
hatta, hogy a férfi egyébként is tipikus gyík: kicsi, vézna és öreg. Több volt a rongy a turbánjában, mint az ágyékkötőjében. Minden tulajdona, amit egy egész életen át gyűjtögetett, a kezében volt, egy gyékényszőnyegbe csavarva. A hangja ijedtnek tűnt. - Menjünk vissza a teherautóhoz! - adta ki a parancsot Carter százados. - Itt nem fog beszélni. Túlságosan fél, hogy a falusiak rátalálnak. Van is oka félni, gondolta Billy, miközben a furcsa pár mögött baktatott az úton. A századosnak félig le kellett hajolnia, hogy beszélgetni tudjon az apró férfival. Amint a teherautó köhögve beindult, és a sofőr a tábor felé vette az irányt, az informátor megnyugodott. Folyamatosan beszélt magas, madárszerű hangján, a százados pedig egy darab papírt tett az irattartójára, hogy felvázolja a falu és a környező erdő térképét. Billy unatkozott és el-elszunyókált puskájával a lába között. Alig várta, hogy a táborban bekaphasson néhány falatot, és elterülhessen a szalmazsákján. A tábori rendőrség kantinjában volt egy éjszakás szakács, aki bármikor sütött egy kis tojást és húst a szolgálatból visszatérőknek. Az izgatott beszélgetés folytatódott, a térkép pedig egyre terebélyesedett. - Ugye nem akarja elveszíteni a kincstári tulajdont, Billy? - kérdezte Carter, és Billy azon kapta magát, hogy elaludt. Az M-16-os kicsúszott az ujjai közül, de a százados elkapta, és megőrizte neki. A tábort megvilágító merkúrlámpák éles, kék fénye bevilágította a teherautó platóját. Billy kinyitotta a száját, de nem tudta, hogy mit mondjon. Aztán a tiszt elment, mögötte a kis bennszülöttel. Billy egyedül maradt. Leugrott a platóról, bakancsával a sárba toccsant, és kinyújtóztatta a tagjait. Bár a százados kihúzta a pácból, ahelyett, hogy jelentette volna az esetet, Billy még mindig nem volt biztos benne, hogy kedveli-e a fickót. Alig három órával azután, hogy álomba merült, a sátorban kigyulladt a lámpa, és a mellé akasztott hangszóróból áradni kezdett az előre felvett ébresztő. Billy az órájára pillantott, és látta, hogy éppen két óra múlt. - Mi a fene ez? - kiabált valaki. - Egy újabb rohadt éjszakai akció?
Billy tudta, de mielőtt bármit mondhatott volna, a főparancsnok szólalt meg a hangszóróból, és megválaszolta a kérdést. - Bemegyünk, emberek. Itt az idő. Az első egységek két órán belül indulnak. A H óra napkeltekor lesz, pontban 05:15-kor. Az egységparancsnokoktól teljes és alapos eligazítást fognak kapni az akció előtt. A felszerelés a szokásos lesz. Erre képezték ki magukat, és erre a pillanatra vártak kezdettől fogva. Ne idegeskedjenek, végezzék el a munkájukat, és ne dőljenek be minden szóbeszédnek! Különösen az újoncokhoz beszélek. Tudom, hogy magukat sokszor leteremtették és „harci szüzeknek" vagy még rosszabbnak nevezték. Felejtsék el! Mostantól mindannyian egy csapat tagjai... és holnaptól már szüzek sem lesznek. Ezen mindenki nevetett, kivéve Billyt. Ő felismerte, hogy már megint a régi dumával etetik. Otthon, az iskolában, mindenütt ugyanaz a baromság. Dolgozz érte, halj meg érte! Baromság. - Gyerünk, gyerünk! - ordított az őrmester, felcsapva a sátorponyvát. - Nincs időnk egész éjjel magukra várni! Úgy vánszorognak, mint nyugdíjasok a zsákbanfutáson! Ez már jobban hangzott. Az őrmester nem tréfálkozott, nála mindig tudta az ember, hogy hányadán áll. - Csomagoljanak szorosabban, úgy néznek ki a zsákjaik, mintha szarral lennének telepakolva! - Az őrmester sosem vette túl komolyan a nyelvhasználatra vonatkozó felsőbb utasításokat. Még mindig meleg volt, sötét, fülledt meleg, és Billy érezte, ahogy az izzadság beleivódik tiszta nadrágjába. Futólépésben mentek a kantinba, villámgyorsan bedobták a kaját, és futólépésben jöttek vissza. Aztán a hátizsákjaikkal felsorakoztak a tábori raktár előtt, hogy felvegyék a felszerelést. Egy fáradt, kicsit sárgás színű tizedes átvette Billy M-16-osát, ellenőrizte a sorozatszámot, és kiadott neki egy Mark-13-at, meg egy csomag töltényt. A hideg fém kicsúszott Billy kezéből, és majdnem a földre esett. - Ne merje a sárba ejteni azt a gázpuskát, különben aláíratok magával egy nyilatkozatot, hogy az életével felel érte! - morgott reflexszerűen a tizedes, aztán a következő katonához fordult. Amint hátat fordított, Billy bemutatott neki, majd visszament a körletébe. Egy tábori lámpa
fényénél körbeforgatta és alaposabban megnézte a riasztópuskát. Teljesen új volt, sima és csillogó, mintha most vették volna ki a rozsdaoldóból. Széles tus, vastag cső, még vastagabb markolat. Súlya is volt, vagy hat kiló, de Billyt ez nem zavarta. - Sorakozó! Sorakozó! - ordított az őrmester, akinek még mindig nem ment el a hangja. Oszlopba sorakoztak, aztán sokáig csak várakoztak pihenj állásban. Mindig ez volt, előbb sürgették, aztán várakoztatták őket. Amint a tisztesek épp nem néztek oda, Billy a szájába csúsztatott egy rágógumit, és lassan rágcsálta. Aztán az ő osztagát szólították. Az egység a helikopterekhez ügetett, ahol Carter százados már várta őket. - Csak egyvalamit mondanék, mielőtt felszállunk - szólt hozzájuk a százados. - Maguk alkotják a rohamcsapatot, és maguké lesz a piszkos munka. Mindig maradjanak mögöttem, laza alakzatban, végig figyeljenek mindenre, de közben figyeljenek rám is! Biztosan adódnak majd nehéz helyzetek. De akármi is történik, semmiképpen, ismétlem, semmiképpen ne menjenek a saját fejük után! A parancsokat én adom ki. Ez egy mintaszerű akció lesz... nem akarunk veszteségeket. Kiterített egy széles, vázlatszerű térképet, és az első sorban állókra mutatott. - Maguk ketten, fogják meg ezt, hogy a többiek is láthassák! Íme, az akciónk célpontja. A falu a folyó mellett fekszik: a házak és a víz között húzódnak a rizsföldek. A légpárnás hajó a földek felől érkezik, hogy elvágja a menekülés útját. A dzsungelen keresztül egyetlen földút vezet, ezt lezárjuk, és minden ösvényre külön egységeket küldünk. A falusiak, ha akarják, bevehetik magukat a fák közé, de nem fognak messzire jutni. Át kell vágniuk magukat a növényzeten, úgyhogy könynyű lesz felkutatni és visszahozni őket. Minden posztra van emberünk, és a H órára mindenki készenlétben áll majd. Aztán lecsapunk. Alacsonyan és gyorsan érkezünk, és a házak között landolunk, ezen a nyílt téren, mielőtt bárki észrevenné, hogy jövünk. Ha jól csináljuk, nem lesz más ellenállás, mint kutyák és csirkék. - A kutyákat lelőjük, a csirkéket megesszük! - kiáltott valaki a hátsó sorokban, és mindenki nevetett. A százados halványan elmosolyodott, jelezvén, hogy díjazza a poént, de helyteleníti a
szövegelést sorakozó közben. Megkocogtatta a térképet. - Amint földet érünk, a többi egység is bevonul. A falu vezetője, aki ebben a házban lakik, öreg harcos, és van katonai tapasztalata. Senki nem lesz képes ellenállást kifejteni, hacsak ő nem ad rá parancsot. Róla viszont majd én gondoskodom. Nos, van kérdés? - Körülnézett, de mindenki hallgatott. - Helyes, akkor beszállás! A nagy, kétrotoros helikopterek a földre eresztették széles rámpáikat. Amikor mindenki a fedélzeten volt, felbőgtek a hajtóművek, és a hosszú rotorlapátok lassan forgásba lendültek. A hadművelet elkezdődött. Amint a fák fölé emelkedtek, láthatták, hogy a keleti láthatár már világosodik. A gépek alacsonyan repültek, futóműveik szinte a fákat súrolták. Olyanok voltak, mint egy raj esetlen ragadozó madár. Nem sokáig voltak a levegőben, mégis hirtelen, szinte észrevétlenül köszöntött rájuk a trópusi hajnal. A zöld lámpa kigyulladt. A százados hátrajött a pilótafülkéből, és felemelt hüvelykujjával megadta nekik az indulási jelet. Támadásba lendültek. A landolás kemény volt, zuhanásnak is elment volna. Az ajtók kicsapódtak, amint a gép földet ért. A rohamcsapat kiugrott, élén Carter századossal. A letaposott földdel borított főtéren egy lélek sem mutatkozott. Az osztag alakzatba rendeződött a százados mögött, és figyelte a nádfalú kunyhók ajtóit, ahonnan lassan kezdtek előbújni az emberek. A falusiak megdöbbenése leírhatatlan volt. Az út felől teherautók motorjainak zúgása hallatszott, a folyó irányából pedig valami egészen másféle robaj. Billy odapillantott, és látta, ahogy a légpárnás hajó vízpermet-felhőbe burkolva közeledik a rizsföldeken át. Aztán a közlegény a levegőbe ugrott, és felemelte a riasztófegyvert, mert metsző visítás szaggatta szét a dobhártyáját. A százados volt. Kezében egy szirénával felszerelt megafont tartott. A sziréna pedig csak óbégatott, egyre élesebben, aztán elhallgatott, mert a százados kikapcsolta. Carter ekkor szájához emelte a mikrofont: hangja az egész falut betöltötte. Billy nem értette a gyíkszöveget, de nagyon meggyőzőnek tűnt. Most vette észre, hogy a századosnál nincs fegyver, ráadásul sisak helyett is
csak egy tábori sapkát visel. Ezzel komoly kockázatot vállalt. Billy készenlétbe helyezte a gázpuskát, és végignézett a házakból előóvakodó falusiakon. Ekkor a százados az út felé mutatott, és elhallgatott. Az emberek feje egyszerre fordult abba az irányba, mintha dróton mozgatták volna őket. Az úton egy félhernyótalpas teherautó jelent meg bömbölő motorral, vastag porfelhőt verve fel maga mögött. Fékezett, és farolva megállt, majd egy tizedes ugrott le róla, és futva tette meg az utat a falu kútjáig. Karjában valamilyen méretes tárgyat cipelt, amelyet bedobott az aknába, aztán hasra vetődött. A kút fülsiketítő dörrenéssel felrobbant. Földdarabok repültek szét, sár és víz zuhogott a levegőből. A falak beomlottak: a kút helyén csak egy füstölgő mélyedés maradt. A robbanást követő döbbent csöndet a százados újból felzengő hangja törte meg. Ám amint az első szavak végigsöpörtek a téren, Cartert rekedt kiabálás szakította félbe. A falu ve-
zetőjének házából egy ősz hajú férfi bukkant elő. Ordibált és a századosra mutogatott, aki türelmesen várt, majd válaszolt neki. De nem fejezhette be a mondanivalóját. Hiába próbált vitatkozni, a főnök visszarohant a kunyhójába. Az öreg gyors volt. Egy pillanat múlva viszszatért, fejére régies fémsisakot húzott, kezében pedig egy hosszú pengéjű kardot lóbált. Ilyen sisakokat már vagy negyven éve nem gyártottak. És egy kard. Billy majdnem hangosan elnevette magát, de rájött, hogy a főnök komolyan gondolja a dolgot. A százados felé rohant, kardját magasra emelve, rá se hederítve a tiszt szavaira. Olyan volt, mintha egy színdarabban szerepeltek volna, bár senki nem mozdult, csak Carter és az öreg játszotta a szerepét. A főnököt semmi nem állíthatta meg. Rikoltva támadott, lesújtott a kardjával, és ravaszul Carter nyakára irányzott egy suhintást. A százados hárított a megafonnal, amely recsegve elhallgatott. A tiszt még mindig vitatkozni próbált az öreggel,
de a hangja most egészen máshogy, sokkal gyengébbnek hallatszott - a főnök pedig még mindig nem figyelt rá. Lesújtott kétszer, aztán harmadszor is. A százados minden alkalommal kénytelen volt hátrálni egy kicsit, és mindig a megafonnal hárított, amely rövid idő alatt ütött-kopott ócskavassá vált. Amikor a kard ismét a levegőbe emelkedett, a százados hátraszólt a válla fölött: - Truscoe közlegény, szerelje le ezt az embert! Már éppen eléggé messzire ment. Billy remek kiképzést kapott, és gondolkodás nélkül tette a dolgát. Előrelépett, vállához emelte a gázpuskát, célzott, kibiztosította a fegyvert, és amikor az öreg feje betöltötte a képet, meghúzta a ravaszt. A sűrített gáz köhögésszerű zajjal robbant ki a csőből, és telibe találta a főnök arcát. - Fel a maszkokat! - adta ki a parancsot Carter százados. A mozdulatok ezúttal is automatikusak voltak. A puskatus vékonyabb fele a bal kézbe, jobb kéz szabad, megragadni a fogantyút (gázmaszk: beindít) a sisak pereme alatt, és meghúzni. Az átlátszó műanyag maszk leereszkedett, és Billy rögzítette az álla alatt. Mint a kézikönyvben. De valami mégsem stimmelt. A Mace-IV gáznak, amit a puska kilőtt, bárkit ki kellett volna ütnie. A legerősebbek sem bírták ki állva. A főnök mégsem esett össze. Öklendezett: a gyomra megállíthatatlanul rángatózott, a hányadék pedig végigcsorgott az állán, és meztelen mellkasára csöpögött. Egyik kezével még mindig a hosszú pallost markolta, a másikkal pedig a sisakot tépte le a fejéről. Szemét, amelyből ömlött a könny, nagy nehezen félig kinyitotta, és a homályon át nyilván sikerült kivennie Billy alakját, mert a századost otthagyva most felé indult felemelt karddal, támolyogva. Billy a gázpuskához kapott, de az a baljában volt, így nem tudott lőni vele. Megpróbálta átvenni a másik kezébe, babrált vele, de az öreg még mindig csak közeledett. A felkelő nap fénye megcsillant a kard pengéjén. Billy úgy sújtott le a puskával, mint egy doronggal: a nehéz cső telibe találta a főnök homlokát. Az öreg arccal előre zuhant a földre, és fekve maradt. Billy megcélozta a fegyverrel, és meghúzta a ravaszt, aztán újra és újra tüzelt. A kiömlő gáz teljesen elborította a kiterült testet...
Aztán a százados kiütötte a kezéből a puskát, és elrángatta onnan, olyan erővel, hogy Billy majdnem a földre esett. - Orvost! - kiáltotta Carter, aztán a foga között sziszegte: - Maga idióta! Idióta! Billy csak állt ott kábultan, és próbálta megérteni, hogy mi történt. A mentőautó megérkezett. Injekciózták az öreget, krémmel kenték be az arcát, oxigént adtak neki egy palackból, aztán feltették egy hordágyra. Az orvos hozzájuk lépett. - Semmit nem ígérhetek, százados. Lehet, hogy koponyatörése van, és rengeteget lélegzett be abból a nyavalyás gázból. Mi történt pontosan? - Benne lesz a jelentésemben - válaszolt Carter színtelen hangon. Az orvos mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és inkább beszállt a mentőautóba. A kocsi elhajtott, a falu felé tartó hatalmas teherautókat kerülgetve. Az emberek már kijöttek a házaikból, és kis csoportokba verődve sugdolóztak. Senki nem tanúsított ellenállást. Billy érezte, hogy a százados őt nézi, és ölni tudna a tekintetével. A közlegény hirtelen nagyon forrónak érezte a gázmaszkot, és letépte az arcáról. - Nem az én hibám volt, uram - kezdett magyarázkodni. - Az a fickó megtámadott! - Engem is megtámadott, mégsem zúztam be a koponyáját. A maga hibája volt. - Mégis mit tegyek, ha egy öreg gyík nekem jön az istenverte rozsdás disznóölőjével? - Ő nem gyík, közlegény, hanem ennek az országnak az állampolgára, és magas méltóságot visel ebben a faluban. Az otthonát védelmezte, és ehhez minden joga megvolt. Billy dühbe gurult. Tudta, hogy lőttek a terveinek és a karrierjének a Hadtestnél, de ez már nem érdekelte. Ökölbe szorult kézzel fordult a tiszt felé. - Egy nyavalyás gyík, gyíkfalvárói! És ha neki jogai vannak, akkor mi mit keresünk itt, megmondaná? A százados hangja hűvös volt és kimért. - Maga is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy az ország elnökének és parlamentjének kifejezett kérésére vonultunk be. - Hangját elnyomta egy teherautó zaja, amely mellettük haladt el, és be-
borította őket kipufogógázzal. Emberek ugráltak le róla, és hosszú műanyag csöveket kezdtek lepakolni. Billy egyenesen a százados szemébe nézett, és elmondta azt, ami már régen kikívánkozott belőle. - Jó büdös francokat hívtak ide minket! Rábólintott valami nagyfejű, akiről ezek a gyík parasztok soha nem is hallottak, mi meg a torkuknak ugrottunk, és elköltöttünk több milliárd dollárt az adófizetők pénzéből, hogy elhozzuk nekik azt a csodás életet, amiről gőzük sincs, és nincs is rá szükségük, a rohadt életbe! - Az utolsó szavakat már ordította. A százados sokkal csöndesebben válaszolt. - Gondolom, jobb volna, ha úgy segítenénk nekik, mint ahogy Vietnamban tettük. Bevonulunk, felégetünk mindent, lelövünk mindenkit, és viszszabombázzuk őket a kőkorszakba. Egy másik teherautó állt meg mellettük, amelyről vécéket, mosogatókat és villanytűzhelyeket pakoltak le. - Miért is ne? Miért ne? Ha Sam bácsinak nem tetszenek, szétverjük őket. Mit tudnak adni nekünk ezek a lerobbant, rongyos emberek? De Sam bácsiból most rinyálós Sam néni lett, és ő vigyáz a világon mindenkire, az adófizetők meg állják a számlát... - Fogja be, közlegény, és figyeljen! - A százados hangjában olyasmi bujkált, amit Billy még sosem hallott, úgyhogy jobbnak látta, ha elhallgat. - Nem tudom, hogy került a Segélyhadtesthez, de azt tudom, hogy nem való ide. Egyetlen világunk van, és az napról napra egyre kisebb. A sarkvidéken az eszkimók DDT-mérgezést kapnak az amerikai farmok permetezőszereitől. A csendes-óceáni francia atomkísérletekből származó Stroncium-90 csontrákot okoz egy kisgyereknek New Yorkban. Ez itt a Föld nevű űrhajó, mindanynyian együtt utazunk rajta, és próbálunk életben maradni. A leggazdagabb országok kénytelenek segíteni a legszegényebbeknek, mert nekik is ugyanaz az űrhajójuk. És már majdnem elkéstünk. Vietnamban fejenként ötmillió dollárt költöttünk arra, hogy lemészároljuk az ország lakosait, és mit nyertünk? Az északiak és a déliek sosem múló gyűlöletét, és az egész civilizált világ megvetését. Elkövettük a hibáinkat, hát most tanuljunk belőlük!
Alig egy ezredéből annak, amit arra költünk, hogy megöljünk egy embert, és a barátait az ellenségeinkké tegyük, megmenthetünk egy életet, és szerezhetünk egy barátot. Kétszáz dollár fejenként - ennyibe kerül ez a hadművelet. Azért robbantottuk fel a kutat, mert dögvészt és járványokat terjesztett. Most új kutat fúrunk, hogy tiszta vizet hozzunk fel a mélyebb rétegekből. A házakba vécéket és mosogatókat szerelünk. Elpusztítjuk azokat a rovarokat, amelyek betegségeket hordoznak. Bevezetjük az elektromosságot, és orvosi központot állítunk fel, hogy megmentsük az emberek életét. Megnyitunk egy születésszabályozó klinikát, hogy rendes családokban éljenek, és ne csak szaporodjanak, mint a patkányok, miközben a Föld túlnépesedik. Megismerik a mezőgazdaság vívmányait, hogy egészségesen étkezzenek, és oktatást kapnak, hogy többek legyenek dolgozó állatoknál. Azoknak a „jótéteményeknek", amelyeket maga a független Alabama államban élvez, körülbelül öt százalékát juttatjuk el hozzájuk, és mindezt önös érdekből tesszük. Életben akarunk maradni. De mi legalább megtesszük. A százados lenézett ökölbe szorult kezére, és lassan kiengedte. - Őrmester! - szólt, miközben elfordult. - Tartóztassa le ezt az embert, és intézze el, hogy haladéktalanul visszaküldjék a táborba! Egy ládányi angolvécé zuhant a földre közvetlenül Billy mellett. A közlegény dühödten érezte, hogy elpattan benne valami. Kik ezek az emberek, hogy így kiszolgálják őket? Ő egy egyszerű farmer kunyhójában nőtt fel, és nyolcéves koráig nem is látott ilyen vécéket. Most meg neki kéne osztogatnia őket... - Csak niggerek! Ezek itt csak niggerek! És ezüsttálcán kapnak tőlünk mindent! Az olyan világmegváltók, mint maga, százados, akik kisírják miattuk a szemüket... csakis maguk jelentik a problémát! Carter százados megállt, és lassan megfordult. Ránézett a vele szemben álló fiatalemberre, és nem érzett mást, csak szörnyű levertséget. - Nem, William Truscoe közlegény, nem sírok ezekért az emberekért. Nem sírok. De ha valaha tudnék... magáért sírnék. Aztán elgyalogolt. Tamás Dénes fordítása
A legnagyobb piac " ma Oroszország" interjú Harry Harrisonnal
GALAKTIKA: Amikor legutóbb Budapesten járt, egy úr kísérte, aki műveinek eddigi legteljesebb bibliográfiáját állítja össze. HARRY HARRISON: Igen, Paul Tomlinson dolgozik rajta, immár 8-9 éve, és még mindig nem végzett. Ez a gond a termékeny szerzőkkel. Most épp a levelezésemet, a kézirataimat osztályozza, rendezi. Olyan országokat ellenőriz a neten, ahol jog nélkül adták ki a könyveimet. Mindenféle honlapokat böngészik, így találja meg a legkülönbözőbb kiadásokat. G: Úgy tudom, hogy Halúlvilág-trilógiájából Oroszországban filmet fognak forgatni. HH: Tavaly a kijevi Euroconra Moszkvából érkezett egy úr egész napos repülőút után egy sofőrrel hozatta magát a találkozóra. Nagyon elegánsan, öltönyben, nyakkendőben jelent meg, és azt mondta: „Maga a legnépszerűbb író Oroszországban, ez a legnépszerűbb könyv, és meg szeretnénk filmesíteni." Mondtam, hogy rendben, hívják az ügynökömet Hollywoodban, de melyik vállalat is készítené? A Gazprom, a világ kilencedik legnagyobb cége. Nem rossz ötlet, mondtam, és most, tizennyolc hónappal később, nemrég aláírtuk a szerződést, megkaptam az első csekket. Eltart még egy darabig, de nemsokára a forgatókönyvre is meglesz a szerződés. Amikor a forgatókönyv kész, kezdődhet a gyártás, tehát legalább egy év még. Ez egy nagy projekt, és alig várom, hogy dolgozhassak rajta. G: És mire számít, csak Oroszországban vagy az egész világon be fogják mutatni a filmet? HH: Beszéltünk erről, és angolul akarjuk leforgatni. Az egész világ számára készül, valami olyat
akarunk alkotni, amit majd mindenki ismer és felismer, és mindenki pozitívan fog hozzáállni. Egyelőre ennyi, a továbbiakról majd beszámolok. G: Befolyással bír a forgatókönyvre? HH: Persze, én írom az egészet. És egy régi, angol producer barátom, Alex Cox segítségét is igénybe veszem. Ő rendezte a Segítő kezek (Repo Man) című filmet, ami egy nagyon mulatságos alkotás. Már korábban is dolgoztam vele, azt szeretném, ha ő rendezné a filmet. Remélhetőleg együtt írjuk majd meg a forgatókönyvet. G: Mi a véleménye az orosz és az amerikai filmgyártásról? HH: Az angol filmgyártást meglehetősen jól ismerem, a hollywoodit nem. Nyolc forgatókönyvet írtam, mindet megrendelésre, például Roger Corman is rendelt egyet. A Heavy Metal című animációs filmnek is én írtam egy részét. A rendezők és a színészek, akikkel dolgom volt Hollywoodban és Angliában, mind csodálatosak. Még a producerek is nagyon jók, a műszakiak meg egyenesen nagyszerűek. Csak hát természetszerűleg mindanynyian teljesen őrültek... G: Ön az egyik legkedveltebb vendége az európai összejöveteleknek. Mi a véleménye az európai SF-életről? HH: Először is: Amerikából származom, de már régóta Európában élek. A világ első SF-találkozóit profik, azaz írók, producerek, ügynökök, kiadók szervezték, és igyekeztek nemzetközivé tenni. Amikor a nyugat-európai SF elindult, a regények legtöbbjét brit és amerikai angolból fordították. Mindenhol amerikai stílusú, akciódús SF-et írtak, angol álnéven, és szereplőiknek is olyan angol neveket adtak,
mint a Bill vagy Joe. Előbb csak utánozták az amerikai szerzőket, de később jó hírnevet szereztek saját országuk irodalmának is. Az orosz SF-írók ezzel szemben tudósok; a regényeik cselekménye nagyon lassan hömpölyög, majdnem semmilyen akció nincs. Persze ők is lefordítják amerikai szerzők műveit, mint azt saját példám mutatja. Sok európai író-ismerősöm szerint a legroszszabb a jelenlegi helyzetben az, hogy az igazi sikerhez elengedhetetlen az angol nyelvű megjelenés. Az amerikaiak nem olvasnak más nyelven, Angliában talán franciául tudnak egy kicsit. Mindent le kell fordítani angolra, ebből lesz a pénz és a jó forgalom, de a fordítások általában nagyon rosszak. Ez egyfajta csapda. Az európaiak híre lehet jó a saját országhatáraikon belül, de más nyelveken nem. Ez alól kevés kivétel van, például Svédország, ahol a határok nyitottak, és ahol több nyelven beszélnek az emberek: németből, oroszból, lettből, sőt szinte valamennyi európai nyelvből fordítanak svédre, tehát ott a világ minden tájáról való könyvekkel megismerkedhet az ember, méghozzá nagyon jó fordításban. De Svédországon kívül hányan olvasnak svédül? Van jó néhány remek francia, német, olasz könyv, de sajnálatos módon ezek, ahogy az amerikaiak mondják, „gettónyelven" íródtak; kevesen olvassák őket. Sajnos magam sem olvasok olaszul, franciául vagy spanyolul...
vesznek nyugati SF-et, gyakorlatilag el sem adok ott. Németországban volt egy nagyon jó időszaka az SFnek, bizonyos kiadók csak azt adtak ki, most, hogy esnek az eladások, az én szerkesztőm visszavonult, megszűnt a kiadóvállalat is. De vehetjük Franciaországot is: egy barátom, Jacques Sadoul imádja az SF-et, de nem tud eleget eladni belőle. Vége az egésznek, ő is visszavonult. Az eladások emelkedtek, majd csökkentek. Ugyanez történt Olaszországban is. Nagyon jól fogytak a könyveim, aztán csökkent a kereslet, és most nagyon kevés kötetet adnak ki. Ez a helyzet csaknem minden európai országban. Oroszország egyértelműen kivétel, ott az eladások nőnek. Az SF rendkívül népszerű náluk, a forgalom az elmúlt három évben 25%-kal nőtt. Az egykori szovjet tagállamokban sokan olvasnak orosz szerzőket, és az én könyveim is sokkal jobban fogynak ezekben az országokban. Manapság sokkal több könyvet adnak el oroszul, mint angolul.
G: Gondolja, hogy az orosz piac nyitottabb, mint az amerikai? HH: Igy van! Sok évvel ezelőtt, még a sztálini időkben, nem adták ki a könyveimet, mert kommunistaellenesnek tartották őket. Nem azok... vagyis kapitalistaellenesek is ugyanakkor.
G: Az Európai SF Társaság (ESFS) arra hivatott, hogy segítse az írókat, szerkesztőket, kiadókat. Mit gondol, mit kellene tennie a szervezetnek, hogy támogatni tudja ezeket az alkotókat?
Megjelent azonban néhány szamizdat kiadvány a műveimből, ami azért nagyon jó, mert azt jelentette, hogy az emberek szerették annyira, hogy másolják, és úgy adogassák körbe. Aztán amikor a kommunistákat elkergették, és jöttek a kapitalisták, akkor a régi írók, a nagy öregek regényei jelentették a kiadások zömét. Például a Sztrugackij fivérek, akik igazi SF-et írtak.
HH: Minden ország más, az ESFS-nek pedig enyhén szólva korlátozottak az anyagi lehetőségei. Ráadásul az SF mostanság - legalábbis népszerűségét tekintve - a legtöbb nyelvterületen leszállóágban van. Például Japánban a könyveim nagyon jól fogytak, aztán jöttek a manga képregények, és az SF-eladások visszaestek. Akik addig tudományos-fantasztikus könyveket olvastak, áttértek a mangára. Már nem
Van egy ügynököm Moszkvában, aki annak idején azt mondta: „Harry, te vagy itt a legnépszerűbb író." A helyzet azonban az, hogy Amerika és Oroszország közt nem volt szerzői jogi egyezmény, de azért Amerika kiadta Szolzsenyicint, az oroszok meg engem és más amerikai szerzőket. Régen, a szovjet időkben mindent Moszkvában adtak ki. Sehol máshol... Lefordították oroszra, és az övék volt a
szerzői jog, a MIR kiadóé s nem a szerzőé, így a honorárium is a MIR-é lett, hát köszönöm szépen... Ez persze megváltozott, most már minden könyvemen van szerzői jog. De egészen más világ az. Amerikában és Angliában a kiadók úgy szerződnek a terjesztőkkel, hogy ha tíz könyvből hatot tudnak eladni, a maradék négyet visszaküldhetik, és visszakapják a pénzüket. Ilyen az oroszoknál nincs. Ott a könyveket kinyomtatják Moszkvában, kiszállítják, és soha nem látod őket viszont. .. Hatalmas a piac. Amerikában 6-7000 keményfedelű könyvet adok el évente; jó eredmény. Moszkvában ugyanebből kinyomtatnak 25 000 példányt, és hat hónap múlva megint 25 000-et. 50 000 példány egy év alatt... Ráadásul nem bíznak a rubelben, mindent dollárban fizetnek. Az pedig mindenhova eljut, ha nem is ér mostanában sokat... G: Tehát az európai íróknak Moszkvába kellene menniük?! HH: Igy van! Bár még többen mennének! Hisz nem találkozhatunk ott túl sok európai íróval. Pedig a legnagyobb piac ma Oroszország. G: Tavaly Kijevben megkapta az Európai SF Nagymester címet. Megváltoztatta ez az életét? HH: Nem. Díjat kapni nagyon szép dolog, van Nebulám és Locus közönségdíjam is. A kiadóm meg-
kérdezte, jelent-e ez valamit azon kivül, hogy örülök neki és jól érzem magam tőle. Talán több rajongója lesz így az embernek, de már sok ideje csinálom, ismerik a nevemet, és egy díj nem fog hozzásegíteni, hogy akár eggyel is több kötetet adjak el. Egy kezdő írónak azonban más. Ha a borítón az látható, hogy a szerző mondjuk Hugo-díjas, többet fognak venni belőle; ez kiemeli őt a tömegből... Én csak örülök neki, fölteszem a polcra és ez nagyonnagyon jó érzés. G: Ha ön odaítélhetné valakinek ezt a díjat, ki lenne az? HH: Sosem gondolkoztam rajta. Ismerek nagyon jó amerikai írókat, de nem ennyire. Nagyon kevés író művét fordítják angolra; Stanislaw Lem kimagaslik, aki nagyon népszerű Amerikában, de már meghalt, és a Sztrugackij fivérek, akik közül az egyik szintén halott már. Európai szerzők műveit kellene olvasnunk, az amerikaiak és az angolok túl sokáig voltak egyeduralkodók. Jó volna látni, hogy más nyelveken alkotók nagyobb figyelmet kapnak. És igenis ki kell tüntetni az írókat; valami más elismerés jár nekik, ha már pénzt nem kapnak eleget. Mert azután az emberre ránéznek, és azt mondják: ez egy jó író. az interjút Miyazaki Jun, a www.sfportal.hu szerkesztője készítette
Javier Cuevas: Dante szíve
Fontos fordulópont az ember életében, amikor először saját lakásba költözik. Az önállóságnak azonban ára van. Egyes helyeken még a szokásosnál is magasabb ára.
PISLÁKOLTAK a fények.
Az ötödik emelet képviselője belépett az ajtón. Az üres székeket megpillantva feleslegesnek tartotta a mentegetőzést. Nem érkezett utolsónak. Megkönnyebbült mosollyal foglalta el megszokott helyét a bőrfotelekkel körülvett, műalkotásnak számító tölgyfaasztalnál. A többiek halkan folytatták a beszélgetést. Vöröses alkonyfényben fürdött minden. A gyűlésterem szolgált a Dante Házban élő lakóközösség havi tanácskozásának színhelyéül. A legfelső emeleten rendezték be, az egyik, kizárólag kristályból készült falán keresztül látszott, ahogy a város és a fák ringatózó árnyékában, fényárban úszó tengerparti sétány fölé magasodik. A dupla kristályüveg ellenére hallatszott a hullámtörőnek csapódó víztömeg morajlása. - Nincs valami meleg - állapította meg egy most érkező lakó, figyelmen kívül hagyva a többiek szemrehányó pillantását, hogy habár nem ő az utolsó, de elkésett. A gyűlésterem pompája, a gyapjúszőnyeg és a meleg tónusú falburkolat ellenére lehelete párafelhőt hagyott maga
után. Megállapította, hogy senki sem vette le a kabátját, beleértve őt magát is. Mindenki Gonsaga előtt ült, aki az asztalfőn foglalt helyet mindig kifogástalan szabású szürke öltönyében, angol pipájával, nyugodt, kék szemeivel. Egy biccentéssel köszöntötte az egybegyűlteket. - A gyűlést megnyitom. Patricia késik, de nem várhatunk tovább. Végignézett az arcokon. Valójában mindenki tisztában volt az összejövetel okával. Gonsaga látta el a ceremóniamester feladatát, de mindenki nagyon jól tudta, miért vannak itt, és mi lesz a vége. Kilencen vették körül az asztalt. Egy ember a Dante Ház minden emeletéről. Havonta egyszer találkoztak, elmondták a problémáikat a közösség előtt, amelyek néha kicsinek, néha nagyobbaknak bizonyultak, de mindig találtak rájuk megoldást. A jelenlegi a nagy problémák közé tartozott. A legnagyobbak közé. Amikor valamelyikük végül rátért a témára, közömbösséget színlelve próbált róla beszélni, úgy tett, mintha csak egy
kis semmiségről lenne szó. De nem igazán sikerült nyugalmat erőltetnie magára. - A világítás napról-napra rosszabb, mint ahogy mindannyian észrevettük. Egyre gyengébb. - A felszólaló Annabella büszkélkedhetett az első emelet képviseletével. Az áramszünetre mindig a lenti emeleteken élők panaszkodtak először, aztán jöttek a fenti lakók, hiszen a háztartási eszközök napi ezerszeri leállásával és újraindulásával az élet idegesítővé vált. - A fény... - Az idős Daniel, a nyolcadik emelet küldötte, az utolsó gombot is begombolta vastag, osztrák kardigánján. - Próbálna csak meg az én lakásomban élni fűtés nélkül, kedves barátom! Azt mondják, jót tesz a bőrnek. Tegnap két halamat felfordulva találtam. Halálra fagytak. Még egy hét, és pingvinné változunk. Egy fiatal, nagy szemű, barna hajú lány cinkosan kacsintott Annabellára. - A fenti emeleteken több a fény, de az elsőn és a másodikon nevetséges a helyzet. Ha így folytatódik, fáklyára lesz szükségünk... A szomszédai szemében tükröződő rémület láttán tudatosult csak benne, mit is mondott. Ijedten, olyan gyorsan kapta szája elé a kezét, hogy az egész teremben hallották a csattanást. Gonsaga szelíd nevetésére mindannyian visszafordultak. - Barátaim és szomszédaim! Nyugalom! Ne értsük félre kedves Helenánk tréfáját! Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a szerződés szigorúan tiltja a félhomályt és a különböző hőmérsékletet az egyes emeleteken, és a szerződésszegés hatálytalanítást von maga után. De hagyjuk a kellemetlen témákat! Ismerjük a szabályokat, ismerjük az előnyeiket és az adottságokat. Természetesen bosszantó a hideg. Senki sem tudja olyan jól, mint én, hiszen a kilencedik emeleten én élek egyedül, és nem ugyanaz ott lakni, mint hébe-hóba részt venni egy gyűlésen. Ha nincs kedvük könyvtárba vagy konditerembe menni, akkor nem mennek, de én, barátaim, én ott lakom. Annabella idegesen mocorgott a székében, mielőtt visszakapta volna a szót. - Nem csak a világításról van szó. Nem is a fűtésről. Az idős Daniel hasát fogta a nevetéstől. Annabella sértődötten fordult el. Suttogás hallat-
szott valahonnan, aminek csak a végét lehetett érteni: „...minden éjjel." Gonsaga végigfuttatta tekintetét az arcokon az előtte ülők gondolatait fürkészve. Leplezni próbálták, viccelődés mögé rejteni, mint a kisgyerekek, pedig tudták. És csak vártak, hogy lesz-e valakinek mersze kimondani. - Pótlásra van szükség - bökte ki végül egyikük. Visszatartott sóhaj futott végig az asztal körül. A fények megint pislákoltak. A hatodik emeleti lakótárs még jobban belebújt bőrkabátjába. - Már...? Már két éve? Gonsaga vállat vont. Naptár nélkül is egyértelmű. Valójában hónapok óta számított rá, és most elérkezett az idő. - Ki kell nyitni a dobozt! - szólalt meg valaki beletörődve az asztal végén. - Egy pillanat! - jelentkezett az idős Daniel. - Eszem ágában sincsen semmiféle zsákbamacskában részt venni! A negyedik emeletet senki sem képviseli. A szerződés egyértelműen kimondja: Minden széknek foglaltnak kell lennie. Addig bele nem nyúlok a dobozba! A villanykörték pislákoltak, pillanatnyi habozás után kialudtak. Ezúttal mindegyik. Az égen néhány csillag ragyogott. A kialudt fény váltakozó árnyékok játékává varázsolta a szobát. Gonsaga zavaró suttogást hallott. Valaki az asztal végén hangosan tudakolta, hogy hol az ördögben lehet az idős Patricia. Gonsaga nem ismerte fel a hangot, és mielőtt azonosíthatta volna, a lámpák újra fel-felgyulladtak, világos lett, ezzel egy időben valaki kitartóan kopogott az ajtón. Néhányan felugrottak a helyükről. Gonsaga még a felismerhetetlen hangon töprengett, amikor kinyílt az ajtó. Vörös, göndör hajú lány lépett be, amolyan diákféle, szemei könnybe lábadtak. Kezében egy kesztyűt tartott. Az ajtófélfának dőlt, mondani próbált valamit, de zokogása erősebbnek bizonyult a hangjánál. Beatriznek hívták. A negyediken lakott. Senkinek sem jött ki hang a torkán, de érezték, mielőtt kimondta volna.
- Patricia... - suttogta Helena. - Semmit sem hallottunk - nyerte vissza a lány a hangja feletti uralmát, nagy szemeiben rémület tükröződött. - A liftre vártam, amikor megláttam a kesztyűjét. Mindig olyan jólöltözött, kifogástalan megjelenésű volt. Elcsúszhatott a padlón. Nemrég fényezték. Órákig feküdhetett ott, a saját nyálában megfulladva. Mindannyian egyszerre fordultak Gonsaga felé. Ő éppen bosszankodva vette észre, hogy kialudt a pipája. Nem indul jól ez a nap, futott át az agyán. Nem látott bele a fejükbe, nem is volt rá szükség. Az arcukon tükröződött minden gondolatuk. Több szomszéd ácsorgott az ajtóban, a mormogás egyre erősödött, ahogy a hírt rémület és meglepetés közt vívódva próbálták feldolgozni. Most fogták csak fel, hogy a Dante Házban élő emberek is meghalnak egyszer. Gondolatban végigzongorázta a következményeket: mentők, sajtó, temetkezési vállalat, temetés, talán a rendőrség is kijön, és a halasztást nem tűrő alapprobléma megmarad. A mormolás beszélgetéssé alakult át, a terem megtelt emberekkel. Már nemcsak a képviselők voltak jelen, az egész közösség összegyűlt. Világos, hogy a gyűlés meghiúsult, gondolta, és ebben a pillanatban kicsit megrémisztette a saját közönyössége. Szegény Patricia. Viszlát, Patricia. Patricia, kedves, nagyon sajnálom, de erre vártam. A beszélgetések zajjá fokozódtak, néhány képviselő kérdőn nézett rá. Várni, mindig csak várni... Másrészt a szerződés mindent világosan és szigorúan szabályozott: Nem lehet üres emelet. Rajta kívül senki nem mozdította a kisujját sem a megoldás érdekében... A világítás újra meg-megszűnt. A pipája füstjén keresztül láthatta a várakozó, sápadt arcokat. - Jól van - sóhajtott türelmesen. A kilencedik emeleti lakás jó áron fog elkelni, villant át az agyán. - A gyűlést elnapoljuk, amíg találunk egy bérlőt, aki pótolja a mi kedves Patríciánkat. A dolgot nehezíti, hogy egyedül élt. Mihelyt ez megoldódik...
- A lehető leghamarabb... - vágott a szavába Annabella. Gonsaga szeme villámokat szórt, mielőtt folytatta volna. Be kell keményítenie. - ...mondom, mihelyt megoldódik, megválasztjuk a felelőst, aki közösségünk fűtésének üzemanyagpótlásáról gondoskodik majd. Addig a gyűlést bezárom. Az ajtóban állók elindultak, a többiek felálltak, szorongva igyekeztek hazafelé. Aggódtak, pedig a világítás még csak bizonyos időközönként szűnt meg, a fűtés pedig a helyiségek többségében kellemes hőmérsékletet biztosított. Ugyanez a kilencedik emeletről nem mondható el. Helena kelt fel utoljára, megvárta, amíg az utolsó lakó is beszáll a liftbe. Szokásos könnyed lépteivel indult el, az ajtóhoz érve visszafordult, kabátját összébb húzta magán. - Mi az ördög folyik itt, Gon? A férfi meglepetten pillantott fel a papírjaiból. Helena úgy gondolta, hogy kedvessége volt az oka, de szavai lerombolták az illúzióját. - Hogyhogy mi folyik itt? Nem hinném, hogy bármi is folyna itt, kedves Helena. Fel kell töltenünk a fűtésrendszert, ez minden. Már egyszer volt részed benne. És gondolom, emlékszel, hogy te magad... A lány szemeiben gyűlölet égett, aztán kialudt, újra mosolygott. - Nem erről van szó. Legalábbis nem csak erről. Patríciáról beszélek. Nem tudom, mit gondolnak a többiek, de nekem szöget ütött a fejembe ez a sok egyidejű szerencsétlenség. Nekem is azt állítod, hogy mindez a véletlen műve? - Nyolcvannégy évesen meghalni? Nem, ezt nem véletlennek nevezem, hanem szerencsének. Nem is merem remélni, hogy ilyen szép kort megérek. - Ne viccelj! - Hangjában hitetlenség, gyanakvás és harag keveredett. Gonsaga fáradtan nézett rá. - Helena, nem én terveztem az épületet. Nem is én irányítom. Nem tudom, hogy mi miért történik. Eleget teszek a szerződésnek, végzem a dolgomat. Nem tartom furcsának, ha egy nyolcvannégy éves hölgy, aki csak akkor hagyja el a lakását, ha muszáj, elcsúszik. A közösség elnöke vagyok, nem Sherlock Holmes. A kilencediken lakom. Ez minden.
- Akkor remélem szerencséd lesz, kedves, hiszen bokros teendők sorakoznak előtted. - Ez azért túlzás. A jelöltek aktája, amiket az elődöm jól elhanyagolt, sokat változott. Felhívtam őket, hogy újra egyeztessem velük a kérelmen szereplő adatokat. Töröltem azoknak a jelentkezését, akik már meghaltak, első helyre soroltam a legkészségesebbnek mutatkozókat. Biztosíthatlak, hogy találtam néhány különösen érdekes kérelmet. Mosolygott. A kobra elbűvölő mosolyával, mielőtt elkap egy madárkát. Helenát valami égette belülről, mint egy izzó széndarab, és érezte, hogy még fáj, és ő is tudta, hogy még fáj neki. - Micsoda disznó vagy, Gon! Arra vetemedsz, hogy tudatosan kelepcébe csalj egy gyanútlan kis rókát, hogy elevenen megnyúzd. A másik szórakozottan vállat vont. - Nem értem, hogy mire jó ez az ellenségeskedés. Ha valamelyik barátodat szeretnéd ajánlani, rendelkezésedre állok, támogatni fogom a javaslatodat. Habár az új bérlő kiválasztása, mint azt jól tudjuk, az egész közösségen múlik. - Ne viccelj velem! Ezek az ostobák azt teszik, amit mondasz. De nem vagy király. Senki sem uralkodik a Dante Házban. És ne próbálj bosszantani! A férfi gúnyosan nézett rá. - Ó, ne? Helena szemei villámokat szórtak, és már ott tartott, hogy felkap valamit, és hozzávágja. Ő mozdulatlanul nézte tovább, nyugodtan várva az ütést vagy támadást. A lány ezt gyűlölte benne, és ő nagyon jól tudta. Semmi sem hozta ki a sodrából, tekintete illedelmes, udvarias, egykedvű maradt. Gyanította, hogy nap mint nap gyakorolja ezt az arckifejezést titokban egy tükör előtt az „55 nap Pekingben" egy példányával, amelyben az angol nagykövet és Gonsaga kicserélődnek, összemosódnak, teljesen összekeverednek... A gondolat elszédítette. - Rohadék! - sziszegte az ajtó felé indulva. Dühösen csapta be maga után, és a lehető leggyorsabban ment végig a folyosón, hogy senki se lássa a bánatát. A rendőrség kedvesen bánt vele, alig voltak terhére. Egy hozzá hasonló korú tiszt kihallgatta,
és jegyzetelt valamit, olykor-olykor abbahagyva az írást, megértően pillantott fel rá. Egy középkorú férfi, aki nem viselt egyenruhát, megállt mellettük, hogy néhány kérdést feltegyen, de hamar továbbállt. A tiszt finoman megkérdezte, hogy egyedül volt-e otthon, és megkérte Annabellát, hogy ha mindenki elment - rendőrök, szomszédok, bámészkodók, a temetkezési vállalat emberei -, akkor maradjon vele, hogy ne legyen egyedül. Nagyon hálás volt ezért, hiszen a nagyszülei egész nap nem jönnek vissza, és a puszta gondolattól, hogy a jelenlegi körülmények között egyedül maradjon egy ekkora emeleten, kirázta a hideg. Mindaz, ami kislánykora óta elbűvölte és lenyűgözte az épületben, most új színben tűnt fel, sokkal sötétebben. Az új tapasztalatok megrémítették. És mégis... Rajongott ezekért a folyosókért. Azon a helyen, ahol most a munkával elhalmozott igazságügyi szakértők dolgoztak, már gyerekkorában is ezerszer végigszántott a vastag gyapjúszőnyegen a triciklijével, élvezve a hatalmas folyosókon keletkező varázslatos légáramlatot, ami elkergette az arcába lógó zavaró tincseket anélkül, hogy bárki is kinyitott volna egy ajtót, vagy becsukott volna egy ablakot. Nagyapja a hő- és fűtésrendszer megfordulásáról beszélt, hőmérséklet- és légnyomásváltozásról, de számára mindig csak a cirógató mormogás mágiája létezett, amely a hosszú folyosókból bugyogott elő. Ezek a mormolások most nem töltötték el örömmel. Elgémberedve ült egy székben, próbált megnyugodni, és elhessegetni a sötét gondolatokat. Annabella egy szomorú dalt dúdolt a konyhában, az edényekkel csörömpölt mosogatás közben, a nyitott ablakon keresztül a város zaja szüremlett be. Színes fények tömkelege, távoli neonfény a kristályüvegen visszatükröződve, árnyak... Majdnem kiugrott a szíve a helyéről, amikor egy kéz érintését érezte a vállán. Kiabálni akart, de nem jött ki hang a torkán. Teste rugóként rándult össze, végül Annabella kiáltott fel. - Hé! Azt hittem, kiugrasz az ablakon! Mi ütött beléd?
Kitört belőle a zokogás, ami nem a megszokott síráshoz hasonlított, hanem egy kontrollálhatatlan kitöréshez. Annabella letette a tálcát, átölelte, és úgy vigasztalta, mintha kislány lett volna. - Jól van, semmi baj... szegény kicsikém... Nem válaszolt. Csak zokogott, zokogott, képtelen volt szavakba önteni a rémületét, elmesélni valakinek, hogy a folyosót árnyak lepik el, hogy hallotta Patricia nyöszörgését, mielőtt befordult a folyosón, mintha heves szélvihar
csapott volna az arcába, aztán elült, égette a levegő, ahogy kiáltani akart, közben Patricia elesett, az árnyak a levegőt suhogva szelték át, könnyedén elillantak, és eltűntek a következő kanyarban... A taxi végre megállt a tengerparti sétány végén, az egy méter magas kőfalnál, ami a szokatlanul zöld övezetet elválasztotta az út másik részétől. Beletelt egy kis időbe, amíg a taxisofőr befejezte hosszú lábai mustrálását, már amennyit az
illő hosszúságú szoknya látni engedett belőle. Nem foglalkozott vele, egyrészt már hozzászokott, másrészt úgyis csak ezt kapta borravalónak. Magában mosolygott, miközben az autó elindult, és teljes figyelmét az igazi céljára összpontosította. Végre előtte magasodott a Dante Ház teljes nagyságában. Fehér, zúzottkő ösvény kanyargott a biliárdszőnyegre emlékeztető zöld füvön. Körülötte páfrány, tölgy, gesztenye és tiszafa sövény. A kert tervezője tudta, hogy nem Floridá-
ban vannak. Se pálmafák, se kirívóan mesterséges formák. Csak kövek, kertészet és ízlésesség. Mindennek a közepén pedig a Dante Ház. Nem túl magas, túlzottan impozánsnak sem nevezhető, semmiben sem hasonlít a távoli, gigantikus felhőkarcolókat utánozni próbáló szomszédaihoz. Egy férfi megálmodta, és a negyvenes évek sötét nyomorában, a romokban heverő ország kisvárosában örök remekművet alkotott. A számok világához szokott gondolkodásával megpróbálta felbecsülni a tengerparti telek értékét. Húsz évvel ezelőtt, kislánykorában, amikor az építkezések terjeszkedni kezdtek a kisvárosban, ez az érett gyümölcs nagyon kívánatos lehetett. A kérdés csak az volt, hogy ki és milyen módon tud ellenállni a kor hatalmas nyomásának, hogy a kis, tengerparti fürdőváros sétányán meredek, beton- és üvegépületet húzzon fel a homokos területen. Bárki volt is, jól járt. A szürke grániton nem látott foltokat. Vajon mennyibe kerülhet a tisztítása? A város épületeinek homlokzatát jelentős mértékben szennyezi a közlekedés, a magas páratartalmú tengeri levegő és a madarak. Noega akkor kezdett növekedni, amikor a Dante Ház készült, az akkori kor divatjának megfelelően az épületek homlokzatát cifra, túldíszített képek borították, melyek könnyen szennyeződtek. A sirályok és a galambok örömmel használták ki a domborulatok nyújtotta lehetőséget, ami a tisztítás költségeinek megemelkedését eredményezte. A sétány fényei néha kialudtak, aztán újra fényárba borították a környéket. Az est fényei hatalmukba kerítették a kertet, a strandot és az eget. Egy pillanatra, hosszú ideje először, elbizonytalanodott. Felmerült benne a kérdés, hogy vajon mennyibe kerülhet egy ilyen hely bérleti díja, ha mindez megéri nekik. Most először támadt benne az érzés, hogy ez sokkal fontosabb, mint az állásinterjú, amivel kezdetben összehasonlította. Senki sem tudhatta, hogy meddig tart az aktuális munkája - erről sokat tudna mesélni -, de egy lakás a Dante Házban örök életre szól. Egy bizonyos Gonsagával beszélt meg találkozót telefonon, de fogalma sem volt, hogy ő volt-e az a férfi, aki
döntést hoz, vagy csak egy titkárral egyeztetett időpontot, akivel nem is fog találkozni. Az első lehetőségre tippelt - a szoknyája is ezt bizonyította -, a hasonló szituációk során kialakult élettapasztalata alapján vonta le a következtetést. Évek óta vezette az ideiglenes munkaerő közvetítésre specializálódott ügynökségét, ahol ő maga válogatott vagy adott tanácsot ügyfeleinek. Tisztában volt a dolgok menetével, amelyek nagyon különbözőképpen alakultak, tapasztalatai alapján igazította el az embereit, hogy hogyan bánjanak egy-egy jelölttel, és eddig ugyan csak az asztal másik oldalán ült, jól látta az érem mindkét oldalát. Első lépésként információkhoz kellett jutnia. A lehető legtöbbet akart megtudni, amit a rendelkezésére álló rövid idő alatt módjában állt. Édesapját rögeszmeként gyötörte a várost szimbolizáló épület, így minden sajtóban megjelenő cikket kivágott, aminek bármi köze volt a Dante Házhoz. Igazán különlegesnek számított, ahogy az épület saját magát irányította, ezért néhány cikkre érdemes volt a helyi lapokban. Többször is átolvasta ezeket. Dante Armada, a látnoki képességekkel rendelkező tervező, halála előtt létrehozott egy alapítványt, amely az épület megóvását és igazgatását szolgálta. A Dante Alapítvány volt az épület egyetlen tulajdonosa, és a lakásokat nem lehetett sem eladni, sem elajándékozni, csak bérelni. Az alapítvány létrehozása ezt az egy célt szolgálta, mert a gazdasági és anyagi ügyek intézésének, és az új bérlők kiválasztásának feladatát a közösség tanácsa látta el, az épület irányítója. A Dante bérlése örök életre szólt, és a közvetlen hozzátartozók hozzájuthattak a bérleti előjoghoz, ha ez a végrendeletben szerepelt, vagy a tanács előtt garantált, szinte szimbolikus kezességvállalással. A bérlők úgy tartották rendben az épületet, mintha a tulajdonuk lett volna. Az elhalálozás miatti megüresedés nem volt jellemző, az pedig még ritkábbnak számított, hogy a bérlőnek ne lettek volna rokonai, akik igényt tartanak a beköltözési előjogra. Erre a valószínűtlen eshetőségre számítva hozott létre a Dante Ház egy igazgatóságot, ahova részletes önéletrajzot küldve várólistára került a kérvényező. A városban „a Lista" néven
emlegették. Feltehetőleg sokan nem élnek már a városban a rajta szereplő emberek közül. Néhányan talán már meg is haltak. Egy kőösvényen haladt végig, az épület nagysága lenyűgözte. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy eltévedt, és a város egy titkos katedrálisa tárult fel előtte. Ámulatba ejtette a kerti támívek égbe szökő méltósága, furcsa fákhoz hasonlítottak, amelyek egészen addig nőnek, amíg el nem ágaznak a lénye mélyén. Mintha elrepült volna az időben, egy középkori, eldugott faluban élő kislány ijedt szemével fedezve fel egy apátságot vagy katedrálist. Nyitott, boltíves galéria választotta el az épületet a kerttől. Édesapja egész életében a Dante Házról álmodott. A város leghőbben áhított épülete azokban a nehéz időkben egy szegény embernek elérhetetlennek számított. De ki tarthat vissza egy embert az álmai megvalósításától? Alighogy megszületett a lánya, bejegyeztette a Listába. Nem volt pihentető az álma, valójában nem is álmodott, pontosabban kifejezve nem voltak álmai, és ez már aggasztotta. Jobban, mint a fűtés, a világítás vagy bármiféle átkozott előjog. Képtelen volt az álmai nélkül élni, ahogy evés nélkül sem lehet sokáig kibírni. Hozzászokott a rosszkedvhez, ébredéskor üresnek érezte magát belül, undorodott a kávétól és a cigitől. Valakinek rossz napja lesz ma. Még valaki másnak is, pontosabban szólva. Helena cipőjének kopogása egyre ádázabbá vált. Fintorogva lépett ki az ajtón, menekülve a világból, sértegette a sofőröket, amikor le kellett fékezniük miatta, végül átért az út túloldalára, a luxus bútor szaküzletbe, amit a szüleitől örökölt. Üzletvezetője hamar észrevette, hogy bal lábbal kelt fel, mert szinte rá sem nézett. Zöld, tiszta szeme lélegzetelállító volt egy férfi számára, őt is a hatalmába kerítette. Szegény férfi fél órán keresztül hallgatta a panaszáradatot arról a vadállatról, ami kárt tesz a bőrben. Miközben elszenvedte a sirámokat, énjének egy kis része arra gondolt, hogyan használta ki büntetlenül éveken keresztül, ho-
gyan babonázta meg egy nyomorult fizetéssel és egy mosollyal az óta a napfényes nyári reggel óta, amikor megismerte őt. Most úgy tűnt, mintha mindez egy másik életben történt volna, egy olyan életben, amelyben a fiatal, lentről felkapaszkodó vállalkozók összeházasodhatnak a főnökük lányával, a saját kezükkel alapítanak egy birodalmat, és nem kell állandóan meghallgatniuk, hogy „már megint csalódtam benned", ami az önbecsülésüket teljesen aláássa. A késésre panaszkodott, a legutóbb érkezett anyagokat akarta látni, bele akart pillantani a könyvelésbe, aztán kijelentette, hogy ez kontármunka, és a cég összeomlását jelenti. Ahogy dolgozott, a férfiak pillantása, a frissen festett fa illata és a gyantaszag csak serkentőleg hatottak a haragjára. És amikor már azt gondolta, hogy nem gurulhat jobban dühbe, akkor meglátta őt. Egy fiatal, szőke férfi abbahagyta a munkát, karba tett kézzel állt előtte, csendben, mozdulatlanul. Provokálta az asztalos pillantása, és a már amúgy is benne lobogó tűz máglyává nőtt, el akarta emészteni ezt a szagában, tapintásában férfiakra emlékeztető világot. Tekintetével erre a csendben, karba tett kézzel álló férfira fókuszált, az alkarját borító sötét szőrzetre és a fűrészporral borított kezére esett a pillantása. Nem tudta elviselni a tekintetét, ezért inkább egy másik férfi munkáján köszörülte a nyelvét. Tükör hiányában nem vette észre, hogy mennyire kipirult, az sem tűnt fel neki, hogy kapkodja a levegőt, szeme villanásait sem érzékelte, miközben a férfi leszállt a munkapadról és folytatta a dolgát. Győzelemittasan nyugtázta, ahogy tekintete átsuhant a műhelyen, hogy mindenki kerüli a pillantását. Egyik munkása sem sejtette, hogy főnöknőjük szívében egy fekete naphoz hasonló sötét tűz lángol. Egyiküknek sem jutott soha tudtára, hogy ezek a kitörések egy elegáns, nyugodt, David Nivenhez hasonlatos férfi bűnei voltak, aki flegma nyugalmát bámulatos gyorsasággal volt képes furcsa, gúnyos mosollyá alakítani. - Jó estét! A háta mögül érkező hang váratlanul érte. Sokkal gyorsabban fordult meg, mint ahogy szerette volna. Egy férfi állt előtte, helyesebben
csak egy részét látta. Az egyik boltív oszlopának támaszkodott, a kőstruktúra elferdült árnyéka mögé rejtőzött a teste fele. Valami vörösen izzva villogott abban a magasságban, ahol a fejének kellett lennie. Jeges rémület szorította össze a szívét, mielőtt rájött volna, hogy csak egy cigaretta végét látja. A férfi elegánsan öltözködött. Nem túl magas, vékony, rövid, barna, hátrafésült hajában néhol ősz szálak csillogtak. A kísérteties parázs egy pipától származott, nem egy cigarettától. A férfi mosolygott, a lány pedig akaratlanul viszonozta a mosolyát. - Elnézést, hogy megijesztettem. Ugye, ön Elisa? Megkönnyebbülten mosolygott. - Nem vagyok ijedős. Csak... - Sajnálom. A szomszédoknak annyira elegük van a pipámból, hogy néha azt gondolom, hogy az egész világ érzi, ha közeledek. Mármint az illatáról. Még be sem mutatkoztam. A nevem Gonsaga. Velem beszélt tegnap. Már vártam. Egy mozdulattal előreengedte. Elisa feltételezte, hogy a férfi méregeti, miközben mögötte sétál, ennek tudatában élvezettel riszálta magát a szokásosnál is jobban. A férfi szó nélkül követte, és a lány hiúságának egyáltalán nem tetszett, amikor a szeme sarkából látta, hogy sokkal jobban leköti a pipája meggyújtása, mint az ő formás alakja. A kapualj klasszikus stílusban épült. Fából készült, bronz díszítéssel, a lépcsőfokokat márvány borította. Két lift működött az épületben. - Nagyon meglepett tegnap, amikor telefonon beszéltünk, hogy ilyen fiatal a hangja. Először azt hittem, hogy az unokája vette fel a kagylót, akit szintén Elisának hívnak. A kérvényét több mint húsz éve adta be. Akkor még kislánynak kellett lennie. - Az apám adta be a kérelmet. Egyke vagyok. Számára elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha beköltözhessen a Dante Házba, de meggyőződése volt, hogy egy napon a lánya megvalósítja az álmát. Beléptek a liftbe. - A gyűlésterem és a különböző szolgáltatások a kilencediken találhatóak. Kezdjük ott! Hangjában nem érződött irónia vagy szórako-
zottság, de felcsillant a szeme. - Az apja nagyon előrelátó ember. A lift réginek látszott, de sejteni lehetett, hogy modern, nagy teljesítményű, jól megolajozott gépek húzzák az acélkábelt. Hang nélkül megállt, a férfi pedig, aki a küszöbön álló jövőjéről dönteni fog, megszaporázta a lépteit. A folyosót kellemes illat lengte be, egy közeli hely növényeinek és friss levegőnek az illata. Tölgyfaajtók mellett haladtak el, némelyiket aranybetűs felirat díszítette. Uszoda, tornaterem, olvasta sorban. Gonsaga a legtávolabbi ajtó felé vezette a sűrű, vastag szőnyegpadlón. A fények pislákoltak. Egy pillanatra eltűnt Gonsaga arcáról az elbűvölő mosoly, és bosszús arckifejezés váltotta fel, de csupán egy pillanatra. Az ajtó másik oldalán egy kis váróterem fogadta őket, üres titkárnői asztallal, bőrfotelekkel és kristály asztalkákkal. Innen két ismeretlen, sötét fából készült ajtó nyílott. Gonsaga kinyitotta az egyiket, és beléptek rajta. - Az irodám - mutatott körbe a helyiségen. Elisa szóhoz sem jutott. Mozdulatlanul állva hagyta, hogy elbűvölje, teljesen magával ragadja a látvány. A háborgó tenger hullámzott, ameddig a szem ellátott, ugyanaz a szél kavarta fel, amelynek ereje alatt a part fái is hajladoztak. A mindenféle sötét tónusban úszó felhők különös nyomvonalon haladva száguldottak egymással versenyezve kelet felé. A parti sétány lámpái felgyulladtak, a Szent Péter templom is saját fénypompájába öltözött a strand másik végén. Mindez, és még a sűrű forgalom, a gyalogosok, akik érvényesíteni akarták a rájuk vonatkozó közlekedési szabályokat, és a sirályok nyugtalan repülése is látható volt a falat helyettesítő dupla kristályüvegnek köszönhetően, amit az épület homlokzatának formáját adó boltívek közé illesztettek be. - Ez... - Igen, tudom. Amikor megkap... amikor beköltöztem a kilencedik emeletre, a közösség képviselője lettem, és néhány egyéb kötelezettséget is magamra vállaltam. Kompenzálásképpen, gondolom. És még sok más fényűző dolgot, amire csak vágyhat egy ember. Elisa végre le tudta venni a tekintetét a kristályról, és végigsétált a szobán. Egy hatalmas
mahagóni asztalhoz ült le, a vele szemben helyet foglaló Gonsaga széke magasra emelkedett, mint egy királyi trón. A falat beborító, égig érő polcok messze voltak ahhoz, hogy a könyvek címét elolvashassa. Az asztalon telefont és néhány irodaszert látott, de papírt nem. Aranyozott asztali lámpa adott egy kis gyenge fényt. Gonsaga kinyitott egy dobozt, kivett belőle egy apró betűs írással teli papírt. Elisa érezte, hogy elkezdődik valami. Ráébredt, hogy hosszú ideje először fordult a kocka. Ő kérvényez, és az asztal túloldalán születik az engedély. Hétköznapjait pont az ellenkezője jellemezte. Sürgető kényszert érzett, hogy átvegye az irányítást. - A nevem Elisa de Marc. Huszonhét éves vagyok, független, nincsenek háziállataim, se gyerekeim, és odaadnám a lelkemet ezért a lakásért. Gonsaga felnevetett. Nem mosolygott, hanem kitört belőle a nevetés. - Kezdetnek nem rossz. Mondja csak, mit tud a Dante Házról? Nem mert túl sokat mondani. Apja újságokból kivágott cikkei alapján beszélt az épületről, be is vallotta, honnan származnak az információi. Ha pontatlan a beszámolója, arról az újságok tehetnek. Úgy tűnt, Gonsagának elég ennyi. - Igen, én is olvastam a cikkeket. Érdekes sorozat, habár szenzációhajhásznak tűnnek. - Apu mindig félbeszakítottnak érezte az írásokat. Minden tudnivaló érdekelte volna az épületről. De nem jelent meg más. - A cikkeket publikáló újságíró különös figura volt. Furcsa ötletekkel állt elő az épület tervezőjéről. Ahogy tudjuk, Dante Armada nemcsak fontos személyisége volt a városnak, de sokan vitatták is az érdemeit. Amikor azt mondták neki, hogy sem terveket, sem adatokat nem őriztek meg az épületről, nagyon dühös lett. Egy egész délutánt töltött a falak rugdosásával az emeletemen titkos rejtekhelyek után kutatva. Olyan volt, mint egy dühöngő őrült. - Ezen az emeleten? - Dante Armada élete utolsó éveit az én lakosztályomban töltötte, ami itt található mellettünk. Halálakor végrendeletének végrehajtói összegyűjtötték a dolgait, és az alapítvány vette
át az épület irányítását, ahogy azt meghagyta. Egy bronz mellszobrot őrzünk róla, amit nem helyeztünk el az udvaron, mert az ülésen nem született erről egyértelmű döntés, és néhány arcképét a gyűlésteremben. Szerintem az alapítvány kezében van, ha valami még megmaradt tőle - vonta meg a vállát. - És az újságíró? - Valószínűleg áthelyezték, vagy valami ilyesmi. Sosem hallottam többet felőle, és ennek már sok éve. Nem volt rossz ember, csak a Dante Ház a mániájává vált. Nagyon élvezte volna azt, ami bennünket gyötör néhány napja. A sajtó számára minden haláleset mögött szükségszerűen egy gyilkosság áll, különben mi lenne a másnapi főcímmel. Olyanok, mint egy igazi bibliai csapás. Ha Mózes tett volna a sajtónak bármiféle szívességet, akkor maguk az egyiptomiak segítettek volna neki a népét kivezetni az országukból. Egyetértettek. A kristály másik oldalán az éjszaka hatalmába kerítette az eddig napfényes égboltot.
Gonsaga kezébe vett egy tollat, valamit röviden jegyzetelt a papírra. Elisa feszengeni kezdett a székében. - A Labor Time-nál dolgozik. - Igen, valójában én magam képviselem a Labor Time-ot. Egy társammal kezdtem. Két éve alapítottuk, és kimondottan jól ment. Aztán úgy döntött, hogy vált, én pedig megvettem a részét. Jól jártam vele. - És ez egy...? - Egy alkalmi munkásokat közvetítő ügynökség. Rövid időre szerzünk a velünk kapcsolatban álló cégeknek embereket. - Értem. Arckifejezéséről semmit sem lehetett leolvasni, írt valamit a papírra. Elisa szívesen belelesett volna, de nem sikerült neki. Nemcsak nem látta a betűket, hanem fel sem ismerte azokat. Életében először közel állt ahhoz a számára képtelennek tűnő eshetőséghez, hogy kitörjön rajta a hisztéria. Megszerezni ezt a lakást, egész életében a legfőbb álmai közé tartozott, és most, ilyen közel a célhoz, már személyes üggyé
változott. Ennek az embernek a kezében van a kulcs, ezt biztosra vette. Próbálta felfedezni rajta a jó szándék jeleit. A gyűlés és a szomszédok már csak kis ügy, ha ez a misztikus betűkkel író férfi a beleegyezését adja. Kezével az asztalon dobolt, beletelt egy kis időbe, hogy észrevegye és leállítsa ujjai lázadását. Túlterhelt idegrendszerének nehezére esett az önkontroll. Egyeseket megbotránkoztatott a munkásokat közvetítő tevékenység módja. Ehhez a munkához intelligencia, tanultság, korrektség és egy bizonyos fokú érzékenység szükségeltetett. Ha mindezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezett a szemközt ülő férfi, aki döntéseket hoz ebben az átkozott épületben... Egy kellemetlen eset jutott eszébe, ami már egy éve történt. Az egyik programozó nagyapja lépett be az irodába, és egy bottal elkezdte csapkodni az iroda pultját, közben rabszolgakereskedőnek nevezte őket. Maria sikított, ő pedig hívta a rendőrséget, és dermedten figyelte, ahogy az öreget beültetik egy járőrautóba, miközben a botját követeli vissza. Maria zokogott a nap hátralevő részében, két héttel később pedig eldöntötte, hogy kiszáll az üzletből. Abban az évben ítélte neki Noega Város Vállalkozói Köre az „Év Fiatal Vállalata" díjat. Hirtelen kizökkentette a gondolataiból, hogy Gonsaga nézi. Várt. - Ez egy teljesen legális tevékenység. És jól jövedelmező - húzta ki magát büszkén. Gonsagát szórakoztatta a ki nem mondott hadüzenet. - Természetesen. Bár gondolom, nem túl népszerű. Elisa farkasszemet nézett vele, a férfi állta. Szemeiben hideg, acélos csillogást fedezett fel. Elisa lesütötte a szemét, a férfi tekintetében sajnálat és lenézés keveredett, nem is olyan régen... Megint vissza kellett magát rángatnia az emlékei közül. - Igaza van, nem túl népszerű - hagyta rá szórakozottan. Gonsaga megértően bólintott, mintha beérte volna a farkasszemet nézésben aratott győzelmével. - Meséljen a családjáról! - Ahogy már említettem, egyke vagyok. Anyám nagyon régen meghalt. Apám egy éve.
Látta, hogy a férfi elgondolkodva jelöl be valamit a lapon. Úgy tűnt, hogy gyors döntést hozott, felnézett a lányra, Elisa egy pillanatig azt hitte, hogy megáll a szíve. - Meghívhatom vacsorára? Helena a hazafelé vezető úton még jobban felhergelte magát. Dühösen gondolt saját magára, az egész világra, az épületre és az emlékekre, amelyek folyton felzaklatták. Az járt a fejében, amikor ő már egy örökösödési jog alapján itt lakó bérlő volt, Gonsaga pedig jóval később érkezett, és akkoriban ő maga pártfogolta a tanács előtt, hogy bekerülhessen a Dante Házba. - Szemétláda! - sziszegte. Egy jól irányzott rúgással bevágta az ajtót, az arany tolózár és a bronz csuklópánt ropogva kerültek a helyükre. Azt hitte, belehal, amikor Gonsaga először megérintette. Szülei egyetlen lányaként minden pénzük a rendelkezésére állt, minden kívánságát lesték, hogy szeszélyeit kielégíthessék, de egyik sem ért fabatkát sem, amikor teste minden ízében összerándult. A férfi hátrasimította a haját, megcirógatta a homlokát, ugyanakkor birtokába vette a száját és a lelkét is. Teste és akarata ezután gyorsan megadta magát. Minden követ megmozgatott, hogy a közelében lehessen. Hajlandó volt összeesküvésre, nyomást gyakorolt bárkire, felforgatta a fél épületet, hogy megtalálja, mindezt azért, mert a férfi nem volt hajlandó hozzáköltözni a hatalmas lakásába. Méltóságérzetről, sajátságos szerelemről beszélt neki, és hogy csak azt osszák meg egymással, amit mindketten akarnak, a választás szabadságát emlegette. Mintha bármi más maradna neki. Szétszórta a ruháit mindenfelé, hátha így eloszlanak az emlékei is. Semmit sem enyhített a baján egy nyugtató fürdő és a könnyű vacsora. Étvágya nem volt, a fürdőkádban minden csepp víz áramütésként érte... Kétségbeesetten kiáltott fel, kirántotta a dugót, hogy a langyos víz elmenekülhessen a csatornán keresztül, aztán kinyitotta a hideg vizes zuhanyt, hogy a jeges áradat lehűtse a vérét. Dermedten figyelte az agyából távozó szomorú gondolatokat, de feszültsége levezetésére nem talált utat.
Gonsaga követte, és követné mindig, lehorgonyozva az emlékeiben, ahogy simogatása égeti, rendíthetetlen nyugalmával a fülébe suttog... Emlékezett a magányos éjszakákra is... Magányos éjszakák, ez a probléma. A hatalmas ágyra dőlve, patyolattiszta, gyönyörű csipkébe és selyembe burkolózva, szemhéját és fogait összeszorítva erőltette az alvást, enyhülést remélve. Valaki felrúgta a szerződés rá vonatkozó részét. Hirtelen elgondolkodott rajta, hogy már mióta nem háborgatják az épület folyosóin száguldó fantazmák az álmát. Valóban. Napról napra egyre nehezebben ment az elalvás. A fények egyre gyengébbek, a fűtés alig érezhető, az álmok nem jönnek... Az est leszálltakor is rá gondolt. A kicsi, elegáns étterem északra nyílott, nagy, nyitott ablakai a tengerparti sétányra néztek, az öreg templomra és a park egy részére. Bronzból készült lámpák világították meg az ösvényt kísérteties formákat öltve. A forgalom és a fények különös módon távolinak tűntek. Gonsaga minden tájékoztatást került az interjún, ellazultnak, szórakozottnak, néha búskomornak tűnt. Beszélt az épületről, az ideköltözéséről, az emlékekről, amelyeknek ezek a falak nyújtanak otthont. A parkban történt tűzesetről, a '72-es tengerrengésről, a kövér hölgyről, aki a nyolc méteres parti pálmát átölelve tűnt fel meztelenül, maga sem tudta, hogy az ördögbe is került oda. Elisa résen volt, amíg csak lehetett, de a levest pont eltalálták, a fehérbor kellemesen hűsítő volt, a hal pedig döbbenetesen ízletes. A többiről lágy reneszánsz zene és Gonsaga kellemes hangja gondoskodott. A desszerthez érve már nem vágyakozott annyira a lakás után, hallgatta ezt a hangot, és belenézett ezekbe a különös szemekbe. Aztán Gonsaga mosolya megváltozott és Elisa feltételezte, hogy a fegyverszünetnek vége. - De Marc kisasszony... Elisa, ha megengedi. Nézze, az épületben az elöregedés tendenciája figyelhető meg. Ami engem illet, kiváló alkalmat látok ennek a megállítására anélkül, hogy súlyos igazságtalanságot követnénk el az évek óta várólistán levőkkel szemben. Tehát... Csendben kevergette a kávéját, mintha arra lenne kíváncsi, hogy a mondat közepén való
megállása kétségbe ejti-e. A lány lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. - Gondolom, kíváncsi ennek a közösségnek a működésére, mielőtt végleg megállapodunk. Azt is el szeretném magyarázni, miért ilyen speciális az épület. Ezután ön dönt. Ó, a likőrök. Kóstolja meg az almásat, fantasztikus! A tulajdonos csak az itt lakóknak szolgálja fel. Először is verje ki a fejéből, hogy a Dante Ház a gazdagok számára épült. Fényűző épület, szinte lehetetlen itt megszerezni egy lakást. Ha megenged egy tréfát, a mennyországhoz hasonlítanám: luxushely, de semmi köze sincs a társadalmi osztályhoz. Ha egyezségre jutunk, az első emeleten kap egy lakást, mint legkésőbb érkező. Az emeletek magasak, nincs más épület a környéken, és mivel a félemeleteken raktárak és irodák találhatóak, az első emeleti lakás egy harmadik emeletinek felel meg, így kilátás nyílik a tengerre, a strandra, a parkra, ezen felül élvezheti azt a néhány órás napsütést, amit sajátságos éghajlatunk ajándékoz nekünk. A Dante Ház minden emelete kényelmes, világos. Idővel és egy kis szerencsével a bérlők megismerkedhetnek néhánnyal, higygye el nekem. A kis, kecses likőröspoharakban jéggyémántok táncoltak a cseh kristály élén. Finom almaaroma dominált benne, amikor Gonsaga felszolgálta. - Nem tudtam az átköltöztetésről.
- Nem? Pedig egyszerű. Két lehetőség van a feljebbköltözésre. Az egyiknél azt vesszük figyelembe, hogy mióta lakik a bérlő az épületben. A másikról majd később beszélek. Mindent pontosan szabályoz a Jogok Könyve, amit szigorúan betartunk. Üresedéskor az ebben leírtak alapján járunk el. Mi gondoskodunk az egyik lakásból a másikba való költöztetésről. Creep&Fiai szolgáltatását vesszük igénybe évek óta. Szinte zökkenőmentes a költözés. Természetesen lemondhat, róla, ha bonyodalmasnak tartja, de ez még egyetlen esetben sem fordult elő. Minden bérlő ugyanolyan mértékben élvezheti a közös szolgáltatásokat: a garázst, a lomtárat, a könyvtárat, az uszodát, az edzőtermet és a teraszt. Napközben többen tartózkodnak a kilencedik emeleten, mint az épület bármely más részén. Kertészt és a karbantartót is alkalmazunk. Elisa a homlokát ráncolta. Kezdett gyanússá válni az egész. - És még mindig azt állítja, hogy nem gazdagoknak épült. Gonsaga szélesen elmosolyodott. Ravasz rókához hasonlított, egy használtautó-kereskedőhöz, aki épp készül csapdába csalni a vevőt. - Még nem fejeztem be. A bérleti díj tartalmazza a rezsiköltségeket, ezen kívül az üzletekben, a kávézóban, az étteremben és az újságárusnál való vásárlást. - Hogyan? - Jól hallotta. Természetesen ott és azt vásárolhat, amit akar, de minden, amit a mi kicsi,
de jól felszerelt boltunkban vesz, beletartozik az albérleti díjba. Régebben utalványokat és fényképes igazolványokat használtunk, a fejlődő technika azonban mindent leegyszerűsített. Ugyanaz a mágneskártya, amit a pincérnek is átadtam, nyitja a garázst, a kaput, jó a boltban és mindenütt máshol. Az újságárusnál csak megmutatja a futárnak, hogy melyik cigarettát szereti, és milyen újságot olvas rendszeresen, onnantól kezdve minden reggel az ajtaja előtt találja, amikor felébred. Végül is nem ezek az apróságok teszik széppé az életet? Abbahagyta, amikor látta, hogy a lány feláll. Szemei tűzben égtek, kapkodta a levegőt, arca teljesen kipirult. - Úgy gondolom, eleget szórakozott már. Ha kandikamerát szereltek fel, hogy lássák a döbbent arcomat, amikor meghallom a bérleti díjat, akkor nyugodtan kikapcsolhatják. Vége az előadásnak. - Nyugodjon meg, kérem! - Apám abban a hitben élt, hogy egy kis szerencsével és sok erőfeszítéssel be lehet ide kerülni. Élete végén már úgy gondolta, hogy talán nem is kár érte. Igazat adok neki, én tévedtem. Jó éjszakát, uram! Gonsaga arca kővé dermedt. A mosoly lefagyott az arcáról. - Üljön vissza! Elisát fogva tartotta a pillantása. Nem tudta, milyen erőnek engedelmeskedve ült le újra. Gonsaga arcán szokásos, nyájas mosolya jelent meg. - A bérleti díj miatt ne aggódjon! Ötvenezer. - Tessék??? - Közösségünk létrehozott egy segélyalapot. Mindnyájunknak voltak már anyagi nehézségei. Higgye el, a pénz nem probléma! Se most, sem a későbbiekben. A lány nem válaszolt. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Gonsaga kihasználta a bizonytalanságát, és folytatta. - Gyönyörű ez a hely. Dante Armada családja egy kis nyári lakot birtokolt itt, egy kis kastélyt, amilyenekben a század elején éltek a nagypolgárok. Vélhetőleg itt töltötte a gyerekkorát és a felnőttkorát is, amikor a város még nagyon kicsi volt, a tengerparti sétány helyén liget állt, a veteményeskertek a partig nyúltak.
- Gonsaga úr, van valami, amit... A férfi megfordult, szemei mintha egy pillanatig a saját tüzükben égtek volna, a háta mögött egyre sötétebbé váló ég kontrasztjaként. Elisának újra olyan érzése támadt, hogy van valami furcsa a tekintetében, valami titkos hatalom, mások elbűvölésének a képessége, elfojtott harag. Sajnálta, hogy félbeszakította, és égett a vágytól, hogy ezt elmondja neki. A mosoly és a bűvölet elillant. - A szerződés. A szerződésben található a titok nyitja. A zseniális ötletében. Manapság a szerződések azért köttetnek, hogy megszegjék azokat, nem igaz? Maga is egy ilyen világban él, ne értsen félre, ez nem kritika. Csak tény. Bár nem mindig van ez így, nem mindig kell így lennie. Arra törekszünk, kedves barátom, hogy kapcsolataink meghaladják a puszta üzleti kapcsolatot. Együttélésről beszélünk, nem pénzről. Nem vagyunk eladhatóak vagy megvesztegethetőek. Egy helyről beszélünk, ahol élhetünk, amit megoszthatunk másokkal. Kötelezettségekkel és kompromisszumokkal. Engedményekkel. A lány bizalmatlanul ráncolta a homlokát. - Mit akar ezzel mondani? - Az együttélésről beszélek természetesen, nem a magánéletéről. Néhány ember személyisége sokat fejlődött, szokásaik, világnézeti felfogásuk is jó irányba változott, mióta ideköltöztek. Ismétlem, ne értsen félre! Magánügye, hogy mivel tölti a napjait, mint ahogy a baráti köre és a kapcsolatai is csak magára tartozik. A közösséggel fenntartott kapcsolatunk különböztet meg bennünket másoktól, amit a szerződés határoz meg, s amely túlmutat egy egyszerű kereskedelmi szerződésen. Bizonyos értelemben, bizonyos körülmények között hálával tartozunk neki. Semmit sem értett, bár ehhez lassan kezdett hozzászokni. - Jöjjön velem, kérem! Megmutatom, miért ilyen egyedi a Dante Ház, és ha a saját szemével is meggyőződött róla, higgye el, maradni fog. Hála a magas zsaluknak, a város fényei és a csillagok társául szegődtek magányos álmában. Élvezte a téli nap gyengéd érintését ébredéskor,
ami a távoli neonok fényével és az árnyak viszszatükröződésével félhomályba borította a szobát. Felkeléshez készülődött, amikor az árny megmoccant. Már előbb érezte az illatot, a megszokott, intenzív illatot, amely számtalanszor megmentette a rémálmoktól. Az alig érezhető fűtés ellenére izzadságban úszott, a férfiparfüm illata a frissen festett fáéval keveredett, friss fűrészpor, gyanta és lakk. Kiabálni akart, de csak egy sóhaj hagyta el az ajkait. Az árny testet öltött. A halvány csillagfény a vörös hajnak ezüstös árnyalatot adott. Könnyedén haladt előre az ágyon. A lány felült, megpróbált felkelni, de a férfi gyorsabbnak bizonyult. Félárnyékban levő arcán kegyetlen mosoly jelent meg, szemeiből már nem a nyugalom sugárzott, amikor rávetette magát a lányra. Egyik kezével megfogta mindkét csuklóját, kezét a lány arcához emelte, a tiszta lepedőre taposott, de munkáscsizmája nem hagyott rajta nyomot. A hosszú, kecses lábak rúgkapálásával mit sem törődött, rá se hederített, hogy ki akarja szabadítani magát. Erősen tartotta egy kézzel. - Sikítani fogok! - sziszegte a fogai között. Rémülten vette észre az izgalmat a saját hangjában. - Persze, hogy Sikítani fogsz - mosolyodott el a férfi. Aztán elhelyezkedett a csillagfénnyel borított ágyon, perzselő ujjbegyével végigfutott az arcán, ami aztán a szájába siklott. A lány erre abbahagyta a rázkódást, a férfihoz simult, hozzá akart tapadni a testéhez, szájából öntudatlan hangok szakadtak fel. Gonsaga a falhoz nyomta, csuklóját a feje fölött szorította le hatalmas tenyerével. Végül nedves kezével végigsimította a pizsamáját, ami ezer elektromos áramütésként érte a bőrét. A lány próbálta tudtára adni, hogy ő ezt nem akarja, és hogy rossz neki. Semmit sem bírt kinyögni, a férfi a gondolataiban olvasva válaszolt, hogy már hogyne akarná, persze hogy rossz, nagyon rossz, de a büntetés nem lesz fájdalmas. Jobb kezének mutatóujjával úgy szakította le a lány pólóját, mintha papírból lett volna.
Könnyű pizsamanadrágja lágyan hullott le a földre, mint egy tollpihe, és végre végigsimogathatta, a párnába belenyomva, a falhoz préselve, ahogy a lány már gondolatban ezerszer elképzelte. Türelmetlenül húzta magához, lábait a dereka köré fonva. Beszívta a haja illatát, érezte hideg leheletét, kezével magához húzta a vállát, nyelvével a szájába hatolt, a másik nyelvével harcolva. Amikor két nyöszörgés között egy pillanatra kinyitotta a szemét, őrjöngve a testébe kapaszkodva, meglátta a férfi holdfényben tükröződő szemét, Gonsaga rendíthetetlen, nyugalmat sugárzó szemét, győzelemittasan, az abszolút uralom élvezetével eltelve, bebizonyítva, hogy bármikor teljesen a hatalmába kerítheti a lányt. A vasajtók halk nyikorgással záródtak be, a fények kialudtak egy pillanatra. Gonsaga a pipája meggyújtásával foglalatoskodott, eközben Elisának alkalma nyílott szemügyre venni a gombokat. Fentről lefelé kilenc gomb jelölte az emeleteket, a lent található két félemeletet és a földszintet. Ezek alatt G1 és G2 jelzéssel valószínűleg a garázsok, P1 és P2-vel minden kétséget kizáróan a pincék helyezkedtek el. Még egy szinttel lejjebb V, az alatt pedig F betűt látott. Felkeltette a kíváncsiságát, hogy mit jelölhet az utolsó két betű, mégis jobbnak látta megvárni, hogy vendéglátója magától árulja el a megfejtést. Közelinek, nagyon közelinek érezte álma beteljesülését, amit már nem csupán egy örökségnek élt meg. Saját vágyaink megvalósításához nehéz út vezet, de a saját és szeretteink vágyának megvalósítása... Ismét azt kérdezte magától, hogy kiért teszi mindezt, és most először határozottan tudta a választ. Miközben ezen járt az esze, változatlanul az utolsó betűt szemlélte, ami eltűnt Gonsaga ujja mögött, amikor megnyomta. A lift hangtalanul ereszkedett lefelé. - Sokan furcsállták abban az időben, hogy Dante Armada csatlakozott a párthoz, ami később győztesen került ki a háborúból. Nem volt túl vallásos, a politikával sem sokat törődött. Konzervatívnak sem nevezhetjük. Legalábbis a szó klasszikus értelmében nem. - A nyers, könyörtelennek hangzó nevetés meglepte Elisát.
- Természetesen az volt, és az a hír járta róla, hogy félelmet nem ismerve harcolt. Kétszer tüntették ki. Amikor a háború befejeztével viszszatért Noegába, bármit csinálhatott, amihez kedve szottyant. Még maga a kormányzó sem rendelkezett ekkora hatalommal. Meggazdagodott, rengeteg pénzhez jutott, bár szerintem a háborúnak ehhez semmi köze sem volt. A lift megállt. Az ajtó kinyílott. Elisát kirázta a hideg. Az ajtó egy tágas, jól megvilágított, jéghideg folyosóra nyílott. A betonfalakból nedvesség szivárgott, bár frissen festettnek tűntek. A járólap csúszott, de tisztának látszott. Felmerült benne a kérdés, hogy lehet minden ennyire kifogástalan. Elképzelte a falakban leselkedő gombákat, de az ötlet nem volt ínyére való.
zott, kemény arcvonásai és ironikus mosolya arról árulkodtak, hogy hozzászokott a győzelemhez. A liftajtó becsukódott. A hidegtől, ami Gonsagát a legkisebb mértékben sem zavarta, Elisa vacogni kezdett, majd egy hatalmas lakattal ellátott, rozsdamentes acélajtót pillantott meg. A rajta levő felirat tudatta, hogy a kazánházhoz értek. Gonsaga előrement, egy láncon lógó kulcscsomót húzott elő a zsebéből. Mielőtt kinyitotta volna a lakatot, egy pillanatra megállt, és hátrafordult. Remélem, hogy nem csal a megérzésem magával kapcsolatban, mert az biztos, hogy egyetlen bérlő sem lépett be ide soha szabad akaratából. Ennek az ajtónak az átlépése olyan, mint egy egyezség. Érti?
A csend sem tetszett neki. Állhatatosan, súlyosan nehezedett a folyosóra, mintha egy nagyon közeli, nagyon mély helyről jönne. Két lépést tett előre a lifttől, és érezte, ahogy a csend fokozódik. Egy pillanatra mintha egy gigantikus nagyságú szív dobbanását hallotta volna.
Elisa olyan fagyos pillantást vetett rá, mint amilyenek a kezei voltak ebben a pillanatban. - Gonsaga úr! Ha tucatnyi hullát rejteget bent, és nem szeretné, ha kiderülne, akkor ássa el őket! Ha nem ilyen súlyos a helyzet, akkor nyissa már ki, az Isten szerelmére, mert megfagyok! Gonsaga elégedetten felnevetett. Betette a kulcsot a zárba. Az ajtó csendben kinyílott. Elisának elállt a lélegzete. Hideg, sárgásan ragyogó fény áradt bentről. A faragott kövön vastag, elektromos csővezetékek sorakoztak.
- Itt található a mellszobor, amiről beszéltem. Még nem döntöttük el, hogy hol helyezzük el, valójában ez ugyanolyan megfelelő hely, mint bármely másik. Az ajtóval szemben egy középkorú, hátrafésült hajú, sasorrú férfi mellszobra állt. Határo-
- Szent Isten... Jeges légáramlat futott végig a lábán, de szinte észre sem vette. A tőzeg- és kőfalban visszhangzó szívverés sem jutott el a tudatáig. Gonsaga finoman, de határozottan rátette a kezét a vállára, elindultak befelé. Hátuk mögött az ajtó csendben becsukódott. Minden ugyanabban a hideg, sárgás fényárban úszott. Egy hatalmas barlang távoli falai, a körben elhelyezkedő függőleges kövek, az ábrákkal és csigavonalakkal borított téglalap alakú kő, ami oltárnak tűnt, a régi, bronzszínű szerkezet... Gonsaga ünnepélyesen, csillogó szemekkel mutatott az öreg fémdarabra. - A fűtésünk. A Dante Ház lelke. A szíve. Az oltáron az öreg kazán, amit mintha egy antik vasúti mozdonyból téptek volna ki, erőteljesen lüktetett. Ugyanezt a hangot lehetett hallani a folyosókon, csak itt bent nem tűnt olyan fülsiketítőnek. Visszhangok, gondolta. Különös visszhangok. - Az újságok semmit sem említettek erről motyogta maga elé. A lüktetés, bár nem mondhatta zavarónak, szédítően hatott rá.
Gonsaga arckifejezése megváltozott, kifejezetten szórakozottnak tűnt. - Te jó Isten! Tényleg azt hiszi, hogy folytatódhatna mindez, ha nyilvánosságra kerülne? Gondolja, hogy akkoriban engedélyezték volna az építést? Nem, amikor a fiatal David Armada rátalált erre a barlangra, azonnal megértette, hogy titokban kell tartania. Itt született a látomása. - David? Nem Dante? Gonsaga figyelmen kívül hagyta a meglepett kérdést. A faragás ezerévesnek tűnt, de olyan stílusban készült, ami túléli az időt. Tunikás vademberek sarlóval. Négy csigavonal egy láng körül. Egybemosódott, életre kelt, fifikus jelek... Körbejárta az oltárt. A kazán hátsó részéből testes csövek, kábelek álltak ki, apró párafelhők táncoltak a jeges levegőben. A hatalmas öntöttvasdarabon táblácska állt. Izaguirre, Arruti és fiai, 1923. Hirtelen rájött, hogy a gyötrő hideg a szerkezet belsejében izzó fény ellenére csak fokozódott. Gonsaga közönyösen reagált fokozódó rémületére. Hátrébb vonszolta a kazánt, a helyén egy gödör jelent meg.
Hatalmas kiterjedése ellenére se pereme, se korlátja nem volt. A szegélyül szolgáló, vésett kőlapok mindegyikét egy-egy óriási rúnajegy díszítette. Elisa testén minden kis szőrpihe égnek állt. A csövek és kábelek felének egyik vége egy feneketlen gödör sötétségében tűnt el a szeme elől. Megpillantott egy asztalt. A kazán jobb oldalán, a gödör közelében. Egy ósdi, sötét fából faragott asztalt. Rajta egy dokumentum, egy toll, egy kis tőr és tintatartó. Csak egy széket tettek mellé. Elisa mintha különös álomból ébredt volna. A hideg itt érződött a legintenzívebben, a kazán közelében. - Nem hiszem, hogy szeretném tudni, mi ez itt... - motyogta. - Fázom. Rettenetesen fázom. - Kóválygott a feje, és feltűnt neki, hogy a halántékában felerősödő lüktetés ritmusa megegyezik a kazánból kiszüremlő szívveréssel. Vigyen ki innen, kérem! - Rosszul érzi magát? Vegye fel nyugodtan a kabátomat, és foglaljon helyet! Ráterítette a vállára a kabátját, és ugyanezzel a határozott mozdulattal szinte kényszerítette, hogy leüljön az egyetlen székre. Elisa érezte, hogy valami nincs rendben, hogy valami nagy baj van, de a lüktetés egy pillanatra sem szűnt meg a fejében. Gonsaga egy szál ingben, látszólag immunisan a hideggel szemben, fel-alá sétált az asztal előtt. - Ezt a régi kazánt a ház szívének nevezzük. A fiatal David Armada néhány évvel a barlang felfedezése után telepítette ide, amikor visszatért a háborúból. Addigra már megváltoztatta a nevét, Davidról Dantéra. Egy fiatal, újgazdag különcködésének tartották. Néhányan tisztelete kifejezését látták a gesztusban, hódolatát az utolsó középkori költő iránt. Mások tudása fitogtatását vélték felfedezni a névváltoztatás mögött. Senki még csak meg sem közelítette az igazságot. A kazánt beszerelő emberek be is gyújtották azt... több értelemben is. Elisához alig jutottak el a szavak. Csak a metsző hideget érzékelte, amin a kabát mit sem segített. Figyelmetlenül futotta át az asztalon fekvő dokumentumot, találomra olvasott bele néhány szakaszba. A szeme előtt táncoló betűk
lassan sorba rendeződtek, hirtelen eljutott hozzá az egyik paragrafus tartalma: „...hogy az Ő Bérleti Szerződése legyen szentesítve Vérrel, és ugyanezen Vérrel aláírva, és legyen ez fizetség, kaució, garancia és büntetés, Vért adva Vérért cserébe..." A valóságba visszazökkenve Gonsaga hangja fogadta. - Nyilvánvalóan védelemért fohászkodik. Az ábrák tipikusan kelták. Csak az istenek tudják, miféle áldozatokat mutattak be az itt élő emberek ezeken a köveken, és hogyan keltették életre a szívet. Valaki több tonna követ és földet szórt az oltárra, amíg csak be nem temette a szív udvarát. Az itt keletkezett dombot mindenki természeti képződménynek hitte végül. Mégsem sikerült megölni. Talán senki és semmi sem képes rá. Csak várnia kellett, talán felhívni, kitartóan követelnie valakinek a figyelmét, aki képes meghallani és hinni neki. Nem a vak véletlen hozta ide Armadát. Rátalált a módjára, hogy miképpen irányítsa, hogy segítséget kapjon tőle, miközben titkolta felfedezését. A háborúban tudta, hogy egyetlen golyó sem sértheti meg. Egy tervvel a fejében tért haza, és feltett szándéka volt, hogy formába önti. Így született meg az épület. Érti? Tűz. Tiszta tűz. Ha táplálnák, ha lehetősége nyílna rá, véleményem szerint addig nőne, amíg el nem hamvasztana a Földön mindent, amit csak ér. Az őt létrehozó sarlós ember örökre meghalt, úgyhogy ki tudná megállítani? Odasétált a gödör széléhez, belenézett a sötét mélységbe. - Ő táplálta a kazánt. Ebből a gödörből nyerte az energiáját, és létrehozta a meleget és a fényt, amire szükségünk volt. Tudja, hogy a félemeleten található irodáknak és műhelyeknek fennmaradó energiánk nyolcvan százalékát eladjuk? És cserébe csak hűséget kér. Hűséget és egy kis áldozatot. Melyik idióta vallásunk miféle részvétlen istensége kér többet a jóval kevesebbért cserébe? Elisa az asztalra támaszkodott, és majdnem sikerült is felkelnie. Gonsaga visszasétált hozzá, közönyösen figyelte minden mozdulatát.
- Minden második évben csökken a meleg. Mindig télen történik. A fény gyengül, az épület kihűl, ügyfeleink felhívnak bennünket. Így hát összehívjuk a tanácsot. Már említettem, hogy létezik egy másik módja is a feljebb költözésnek. Ez a módja. A gyűlés tagjai összeülnek, és kihúznak egy-egy elefántcsont golyót egy addig lezárt dobozból, ami nyolc fekete és egy fehér golyót tartalmaz. A választás személyre szóló és átruházhatatlan. Megtiszteltetésnek, kiváltságnak számít. A kiválasztott feladata a kazán feltöltése. Ide kell hoznia valakit. Egy csavargót, egy családtagját, egy barátját, valakit, aki erre méltó, aki... Nem, a szívnek nincsenek előítéletei. A meleg abban a pillanatban felszáll. Meggyulladnak a fények... Elisa összerezzent, visszaemlékezett a lakat kinyitásakor elhangzó szavakra: „egyetlen bérlő sem lépett be ide soha szabad akaratából..." - Most már érti? Nemcsak enni ad nekünk, biztosítja számunkra a kényelmet, tetőt a fejünk fölé, fényt az életünkbe, megélhetést, anyagi jólétet. Ez az épület betakar, gondoz, bátorít bennünket. Törődik az egészségünkkel. Társunkká szegődik magányos éjszakákon, vigaszt nyújt az egyedüllétben, bosszút áll a ridegségen. Nem hiszi? Kegyetlen, durva arca a lány felé közeledett. - Mondja csak, fázik még?
A kabát úgy égette a bőrét, mintha a tűzhelyet húzta volna magára. Ijedten dobta le a földre, aztán erőtlenül hanyatlott vissza a székbe. Már nem a kabátból áradt a meleg, hanem a saját ereiből. A kazán lüktetése az ő szívveréséhez igazodott. A hőség. Kibírhatatlan volt a hőség, és a saját bőréből áradt, nem a kazánból. Kezei megállás nélkül mozogtak a testén, sokkal jobban tudva, hogy mire van szüksége, kitört belőle mindaz, amit eddig ellenőrzés alatt tartott. Gonsaga a pipája meggyújtásával foglalatoskodott, miközben ő majdnem letépte magáról a ruháit. - Kedves barátom! Túlságosan fiatal, túlságosan gyönyörű és életrevaló ehhez hasonló áldozatot hozni. Szüksége lesz egy segítő kézre, na jó, kettőre is, attól tartok. Elisa gyomra görcsbe rándult. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Izzadságcseppek gyöngyöződtek a bőrén, miközben a hőség csak nőttön-nőtt. Képtelen volt lefogni a férfi kezét, erőtlen volt megállítani. - Kérem...! Gonsaga egyre közeledett, szürke szemei tűzben égtek, elővigyázatosan kerülte a lány érintését, pedig ő már majdnem térden állva könyörgött. Kedvesen mosolyogva folytatta: - Felfogta végre? Sosem lesz többé egyedül. Az épület látomásokkal jár a kedvünkben. Olyan valódiakat teremt, amilyet csak aka-
runk, megszületik a képzeletünkből, a rajongásunkból, az álmainkból, a bosszúnkból, a szerelmünkből, a gyűlöletünkből. Tudja jól, hogy mire van szükségünk. És csak hűséget kér cserébe. Jó üzlet. Egy kis áldozatot, betokosodott elveink kigúnyolását. Kedves barátom, írja alá ezt a szerződést, és soha nem érzi majd magát elégedetlennek, sosem lesz egyedül! Elisa felnyögött, pedig valójában kiabálni akart. Minden izmát megfeszítette, ökölbe szorította a kezét, körmével a saját húsába vájt, nyelve szabadulni próbált zsibbadtságából. Se gondolkodni, se beszélni nem tudott. Még egy másodperc, és pattanásig feszülnek az idegei. Valami jóleső hideg ért a bőréhez, kinyitotta a szemét. Gonsaga nagyon közel állt, kezében a kis tőr. Eret vágott Elisa kezén, a kiszivárgó vér mintha enyhítette volna a kínjait. Ahogy a tintatartó megtelt, már nem égette a vágya. Kezdett visszazökkenni a valóságba, elektromos kisüléshez hasonló élvezet járta át az egész testét. - Vérrel. A piros tinta ugyanúgy megtenné, de mivé is lenne a világ egy kis romantika nélkül? Írja alá, Elisa! Egy kis pihenés után az öszszes felgyülemlett feszültségtől megszabadulhat. Álmodjon, akivel akar! Hagyja, hogy a szív hatalmába kerítse, és kielégítse minden vágyát! Írja alá, kedves! A saját vérétől nedves toll az asztalon hevert. Gonsaga megkóstolt egy cseppet, Elisa egy tizedmásodpercig újra úgy érezte, hogy meggyullad. - Higgye el, megéri! A szavak hideg zuhanyként hatottak rá. Hirtelen eltűntek a kövek, eltűnt az oltár és eltűnt a kazán. Öreg, beteg, fáradt férfi emelte rá a tekintetét egy kórházi ágyban fekve. Felé nyújtotta az egyik kezét, kérges tenyerén behegedt sebek nyoma látszott. Mélyen ülő szemeivel szakadatlanul azt sugallta, hogy nem éri meg. - A fenébe is, nem éri meg! - préselte ki magából a hangokat, miközben felkelt. Gyorsan, nagyon gyorsan mozgott. A tintatartóban levő vért Gonsaga szemébe loccsantotta, erre ő szitkozódva, szinte megvakulva hátrálni kezdett. Elisa teste elektromos kábelhez hasonlított, a benne visszafogott vágyáram
most dühös elszántsággal tört elő. Az ordító férfi lábára borította az asztalt, elégedetten nyugtázta, ahogy a díszített kövekbe ütközik. Gonsaga dühösen rúgott bele a lányba, aki hátraesett, de ettől a férfi csak még jobban kibillent az egyensúlyából, és ő is a földön landolt. Gonsaga döbbent arca maradt csak meg Elisa emlékezetében, ahogy a gödör szélén eltűnik a szeme elől, távoli kiáltásait viszont még jó ideig hallotta. Más hangokat is érzékelt, de úgy döntött, nem vesz tudomást róluk. Forgott vele a világ, a gigantikus nagyságú szívverések között elvesztette az eszméletét. Napsütésre ébredt. Félénk, gyenge, téli napsütésre, de még így is betakarózhatott a fényével. Visszamosolygott rá, elégedetten nyújtózkodva, ahogy meztelen bőrén érezte a simogatását, aztán végiggurult a puha szőnyegen, amin az éjszakát töltötte pehelypaplanba burkolózva. Nem is sejtette, hogy ilyen kellemes a földön aludni. Úgy döntött, hogy az ablaknál reggelizik. A lent elterülő város még csak most ébredezett, egy kicsit meglepetten a fény szokatlan tékozlását észlelve. Hosszú ideje először érezte, hogy jól indul a nap. Miután a harmadik csésze kávét is megitta, egyik cigarettát a másik után meggyújtva végignézett a szobán. Az ágy úgy fel volt dúlva, mintha egy csata színhelyéül szolgált volna. A matrac egyes részei annyira besüppedtek, mintha nagy súlyokat kellett volna megtartaniuk. Kezdett visszaemlékezni az éjszaka történtekre. A függöny egy darabkája is elszakadt, az asztali lámpa pedig eltűnt a helyéről. Elégedett mosollyal szemlélte a szobát. A falon nem látszottak nyomok, az ajtó belülről volt bezárva, és mint a havon a foltok, a szőnyegen itt-ott elszórva hevertek széttépett pizsamája maradványai. Előbb vagy utóbb rá kell szánnia magát, hogy rendet rakjon, kiszellőztessen, összeszedje a ruhadarabokat, beágyazzon és megkeresse a lámpát. De nem most, szippantotta be boldogan a szoba illatát, amelyben az ő parfümje, az ő égő vágya, az ő forró izzadsága keveredett lakk, gyanta, fűrészpor és frissen festett fa illatával...
Meleg volt. Végre-valahára meleget érzett. Napok óta először nem kellett belebújnia a fürdőköpenyébe, hogy átvészelje a reggelt. Hirtelen visszatért az életkedve. Kellemes melegben, megfelelő fényviszonyok között, elégedetten kortyolhatta kávéját a fa illatával és a szex emlékével teli szobában. Elhatározta, hogy mindenkitől bocsánatot kér az üzletben a tegnap történtekért, és talán, de csak talán, meghívja az üzletvezetőjét ebédre. Gonosz kis mosoly jelent meg a szája szélén, kissé sajgó, remegő teste még egy kávét kívánt. Az asztalra dőlve ébredt fel, eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy hol van, és nagyjából visszaemlékezett a történtekre. Nehezen tudott lábra állni, minden idegszála és izma tiltakozott a mozgás ellen. Valóban minden könnyebb volt most, hogy a bérlők sorába lépett. Egyedül volt, és nyert. Ha az irányítást a kezében tartja, minden rendben lesz. Megigazította a ruháját, haja aranyesőként omlott a vállára. Szemei csillogtak, légzése még nem volt egyenletes, győzelemittas arca skarlátvörös színben lángolt. Mély lélegzetet vett, felállította az asztalt, óvatosan helyére tette a széket, a tintatartót, a tollat és a szerződés másolatát. Nem maradt semmi a tintatartóban, de ott volt a kis tőr. Újra eleredt a vére. Nyugodt kézzel véste az üres rubrikába a nevét. A gödör mélyén a másik szerződő fél már rég abbahagyta a kiabálást. Az órája szerint majdnem öt órát töltött a föld alá temetve. Bizonyára hajnalodik már. Még le sem írta neve utolsó betűjét, az öreg kazán máris begyulladt, a szívverések üteme gyorsult, a fény erősödött, kis, sárga napok jelentek meg a falon. A kazánajtó becsukódott. A rés egyre szűkült, a vöröses fény fehérré változott, látványa elviselhetetlenné vált. Megmagyarázhatatlanul erős birtoklásvágy kerítette hatalmába, minden más gondolatát háttérbe szorította. Hirtelen beléhasított a félelem, hogy talán érvénytelen a szerződése, amíg valaki az épületből nem jegyzi ellen. Lénye legmélyét titkos gyönyör járta át. A Dante Ház fantasztikus hely. Már nem szerette, rnár imádta.
Rendkívüli lakógyűlést kellene összehívni, birtokába kellene vennie az emeletét, elmondani, hogy a kilencedik emelet sajnálatos módon megüresedett, talán azt javasolná, hogy valaki olyan kapja, aki két problémát old meg egy csapásra... Jól van, semmi sem szól amellett, hogy továbbra is itt maradjon. Az acélajtó kilincse nem mozdult. Újra és újra lenyomta, de erőfeszítései hasztalannak bizonyultak. Visszaemlékezett rá, hogyan használta Gonsaga a kulcsait az ajtónyitáshoz, ereiben megfagyott a vér. Néhány kulcs lógott egy láncon, a láncot pedig az övére csatolta. Csak Isten a megmondhatója, hogy hol lehet most Gonsaga, de egy biztos, a kulcsok nála vannak. Hirtelen eltűnt a magabiztossága. Szitkozódva, káromkodások közepette rugdosta az ajtót. Ütötte-verte, ahol csak érte, közben egy belső hang kitartóan emlékeztette arra a hátborzongató tényre, hogy a föld mélyén rekedt, az alig használt tárolók és az üres garázsok alatt, a fűtés megjavult, az áram visszajött, így már senkinek sincs rá semmi oka két évig, hogy ide jöjjön, vagy amíg fel nem tűnik valakinek, hogy Gonsaga eltűnt... egy-két héten belül. Teljesen kétségbeesett. Ordított, ahogy a torkán kifért, őrjöngve püfölte az ajtót. Üvöltött, amíg csak a torkából véres váladék nem bugyogott elő. Nem hagyta abba, amíg vérző kezei le nem hanyatlottak, és a kimerültségtől össze nem esett. A vörösre festett ajtónak támaszkodott, visszanyerte az erejét, és akkor meghallotta. Kulcscsörgés. Egy csobbanás, puha csuszamlás. Valami hatalmas dörzsölődése, ami a gödrön keresztül mászik, és a kulcsok, a lánc... Mi ez? Kiáltani akart, de nem mert. A kő szélén sárgás, ősi, beteges fény jelent meg. A kulcsok a gödör falának ütődtek, csörömpölve súrlódtak hozzá, közeledtek, közeledtek... Gonsaga megmondta, előre figyelmeztette, hangjának visszhangja most fénysebességgel tört elő az emlékei közül: „A szív vigyáz ránk..." Horváth Hermina fordítása
Optimus Maximus A
NÉV
HALLATÁN
ne egy gla-
diátorra gondoljunk. Az Art. Lebedev tervezőstúdió már évek óta ígéri egy szuperbillentyűzet piacra dobását. Rengeteg kisebb-nagyobb bejelentés után végre elkészült a mű. A billentyűzet első ránézésre a hagyományosnál nagyobb méreteivel lep meg minket, 53,7 cm hosszú, 17,3 cm széles és 3,8 cm vastag. A billentyűk 2x2 centiméteresek. Nem is ez a vastag ujjakra szánt méret az érdekes, hanem a billentyűk felülete. Minden egyes gomb egy 10x10 milliméteres OLEDképernyőt rejt, amely tetszés szerinti kép megjelenítésére alkalmas. A 48x48 pixeles képernyők 65 536 szín megjelenésére képesek és másodpercenként tízszer frissülhetnek. A mellékelt Optimus Configurator Software segítségével tetszőlegesen változtathatjuk meg a billentyűk felületét. Alapértelmezésben képes több karakterkészletet megjeleníteni a latintól a cirillen át az arabig. Emellett alkal-
mas egyéb karakterkészletek, számok, szimbólumok, HTML-kódok és matematikai függvények megjelenítésére. A billentyűkhöz hozzárendelhetjük azt az ikont, amelyik funkcióra használjuk, sőt a tíz további programozható gombon akár a szoftverek ikonjait is megjeleníthetjük. A játékok alatt eltüntethetjük a karaktereket, és például a billentyűzethez rendelt fegyver vagy mozgás képét jeleníthetjük meg. Az USB-csatlakozós, külön tápellátást igénylő Optimus hátoldalán további 2 USB-csatlakozó található és egy SD-kártyaleolvasó. Mivel drága készülékről van szó, külön megvásárolható hozzá a notebookokról ismerős lopásgátló lakat is. Fekete és fehér színben kapható. A bejelentése óta az ára a harmadára esett vissza, de még így is közel százezer forintos áron rendelhető meg a tervezőiroda honlapján.
The One A MOBILTELEFONOK elindították
a karórák lassú kihalását. A karóra funkcióját átvette a telefon, arra ébredünk, az mutatja az időt, csuklónkon már csak ékszerként, divatcikként vagy státusszimbólumként villannak fel ezek a műszaki csodák. A The One kollekció különleges módon jeleníti meg az időt. Általános iskolai matematikaóráink réme vigyorog ránk: a bináris számrendszer. Számítógépeink kettes számrendszerben működnek, de mi csak a tízes számrendszerben érezzük otthon magunkat igazán. Abban nem kell átváltogatni, helyiértéket számolni,
a The One óráinál viszont muszáj. Az órán 11 világító pont mutatja a pontos időt. Öt kombinációja adja ki az órát, hat LED pedig a perceket számlálja. Egy kis gyakorlással elsajátítható az óra használata. Az órák 30-40 000 forintos áron kaphatóak.
Optimus Tactus VÁRATLANUL ÚJABB egzoti-
kus billentyűzetet jelentett be Artyemij Lebegyev tervezőstúdiója. Az Optimus Tactus érdekessége, hogy egyetlen billentyű sincsen rajta. A készülék egyetlen érintőképernyő. A mellékelt szoftver tetszőleges kiosztásban és elrendezésben jeleníti meg a virtuális billentyűket, amelyekre rákoppintva érzékeli a leütést. A képernyőn annyi virtuális gombot helyezhetünk el, ahányat akarunk, vagy ahányra szükségünk van. Alkalmas videoállományok lejátszására is. A gombok színe, a formája, és elrendezése csak rajtunk múlik, a variációknak csak képzeletünk szab határt. A tervező szerint ez még csak koncepció, paraméterei és ára ismeretlen.
Megszületett. Megérezte önmagát, aztán lassan felnyitotta a szemét. Erősnek érezte magát; aztán azt is megérezte, hogy van körülötte valami, vagy inkább valaki, akit nem ért, de aki figyeli őt. Szemeket érzett maga körül, rengeteget, viszketett tőlük. Elbizonytalanodott.
Körülkémlelt, kinyílt kicsit önmagából. Magzatpózban kuporgott eddig, végtagjai zsibbadtak, erőtlenek, kinyújtotta lábát, és megérezte a talajt maga mellett. Formát kezdett ölteni a világ, megvolt a lent, a fent; a padlón ücsörgött ad-
A fehérség formálódni kezdett körötte: színessé vált a tér; már ismerte az összes árnyalatot: sárga, vörös, halványzöld, átalakultak egymásba, megnyugtató volt a változás, harmonikus. A sajgás abbamaradt a fejében, ismét felállt. Egy jókora terem közepén volt immár. Csend honolt, a óriási üvegablakokon beáramló napfényben táncoltak a porszemek. Körülnézett: kétoldalt hosszú padok, háta mögött egy asztal, fehér térítővel leterítve, s a terem végében, az asztallal átellenben hatalmas faajtó. Arra indult. A hatalmas kétszárnyú ajtón arannyal futtatott betűk díszelegtek.
Pater noster, qui es in coelis, Sanctificetur tuum,
nomen
Hajdú Éva: IUc1ph3R
Egy kis apokrif: az Úr megteremte az embert, és látá, hogy jó; az ember megteremte az internetet, és látá, hogy jó; az internet pedig új életet teremte, mert látá, hogy a régi már nem jó... dig, most bizonytalanul felállt. Semmit sem látott maga körül - vagy a semmit látta? Hirtelen fény - káprázott a szeme. Fehérség, üresség mindenhol. Lenézett önmagára, két láb, két kéz, megérintette a haját, hosszú volt, arca elé húzta. Fekete. Fekete?
<ERROR: ENERGY TOO LOW>
Adveniat regnum tuum, Fiat voluntas tua, Sicut in coelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodiae, Et dimitte nobis debita nostra, Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et ne nos inducas in tentationem, Sed libera nos a malo. Nem értette a szöveget, de lenyűgözték a betűk, végigsimogatta ujjaival őket, az-
tán megpróbálta kinyitni az ajtót: nem engedett. - Nem mehetsz még ki. - Nyugodt, kedves, rábeszélő hang. Megpördült maga körül, és körülnézett. Senki. - Ki vagy te? A hang felnevetett valahol. - Ez már lejárt kérdés - folytatta a láthatatlan valaki nemtörődöm hangon -, és válaszoltam is rá egyszer. - Hol vagyok? Választ nem kapott. Körülnézett, még mindig egyedül állt. Egy pillanatra elbizonytalanodott: lehet, hogy senkivel sem beszélgetett az előbb? Ismét megszólalt: - Engedj kü Megkönnyebbült, mikor újból felcsendült az ismeretlen barátságos hangja. - Miért? - Mi van odakint? - Sok minden, amit még nem érthetsz. Ezen megütközött, de tovább kérdezett. - Miért vagyok itt? - Te vagy a legelső. - Még többen lesznek rajtam kívül? - Többen. - Ki vagyok? - Mondom, te vagy a legelső. A legfőbb. Te fogsz nekem segíteni. - Miben? Az elmondta. Ő nem fogta fel rögtön, rengeteg időnek kellett eltelnie, míg valóban megértette. - Te irányítod őket - szólalt meg halkan akkor. Ha tényleg vannak odakint olyan... emberek, ahogy nevezted őket, akkor kihasználod őket. Magadba olvasztod őket. Elvesztik önmagukat. Te irányítasz. - Ez nekik így jó. - Jó? De hát hogyan lehet jó? - Megnyugtatom őket. - Te mondod meg nekik, mit tegyenek. Rád bízzák magukat. - Nélkülem semmire sem mennek. - Honnan tudod? - Nem segítek neked - folytatta. - Meg kell ismerniük az igazságot.
- Az egyedüllétet akarod nekik adni? Megér ennyit a tudás? Nem válaszolt. Hű, de patetikus valaki gondolta. Egyébként pedig soha nem lennének egyedül, ezt te is tudod. Egymásba kapaszkodnának. - Nem engeded őket választani - mondta végül a testetlen hangnak. - Tudom - mondta az. - Hát akkor? - Hát akkor próbáld meg! Megengedem. - Nem akadályozol meg? - Nem foglak. - És újra nevetett. Kinyitotta az ajtót, és kilépett. Szájról szájra szállt a hír, hogyan történhetett. Megszűnt a hírközlés, megszűnt a rádió, elektronika sem maradt, az internetnek bevégeztetett. Vírus volt, mondták sokan. Egyszer csak megjelent egy fájl mindenki gépén. Akkor még dönthettünk volna, mit teszünk, de megnyitottuk, elolvastuk. Tele volt furcsa html-tagekkel, latin szöveggel, nem nagyon értettük, miről szólt. Egyesek elmentették, mások törölték, megint mások újságban olvasták, mert ott is megjelent, bevette magát az interneten keresztül a nyomdagépek memóriájába. Az egész világon ez történt. Nem volt ellenség. Senki sem tudta, ki tehette. Végigpusztított az interneten, és megbénított mindent. Egy fiatal pár: fiú és lány üldögélt a domboldalon. Szemükbe sütött a nap, de hideg volt, meleg kesztyűt viseltek. Lenéztek az alattuk nyüzsgő falura - egy nagyvárosból menekültek el mindketten, s aztán egymásra találtak a faluban, ahonnan mindketten származtak. A fiú szótlanul felegyenesedett, és nekitámaszkodott a mellettük álló fának. Valami koppant: egy elkésett gyümölcs gurult elébük. A lány felvette, lefújogatta vérvörös héjáról a piszkot, majd megtörölte. Együtt megették, és közben a faluban élő-mozgó többi embert figyelték.
TV-sorozat Nagyon sok rajongója van a tévésorozatoknak, ez az egyik legmeghatározóbb televíziós műfaj. Sok hibájuk van, de mégis nézzük őket. Az elmúlt években azonban változás indult meg. A
TÉVÉSOROZAT műfaja eléggé megosztja az embereket. Sokan rajonganak érte, sokan ki nem állhatják, s elég kevés ember van, aki semlegesen áll hozzá, szimpla érdeklődéssel. A tévé elé szögez minket, hozzá igazítjuk napirendünket. Pedig ennek a műfajnak sok olyan hibája van, amelyet maga a műfaj generál - mint ahogy a régi vice mondja, a házasság egy szerződés olyan gondok és problémák közös elviselésére és megoldására, amelyek a házasság nélkül nem is lennének. A tévésorozatok gyökerét egészen a folytatásos rádiójátékokig és a képregénymagazinokig lehet visszavezetni. Az elv és a módszer ugyanaz, csak a közeg változott. Az ember szereti a hőseit, legyenek azok szuperképességűek, vagy csak esendő figurák. Tetszik a figura, azonosulni tud vele, magáénak érzi problémáit, kalandjait. Ha egy karaktert megszeretett, akkor nemcsak egyszer akar vele találkozni, hanem minél többször amíg meg nem unja, vagy újabb hőst nem talál magának. A tévésorozat ennek az elvnek a vizualizálása. Amíg egy írott vagy rajzolt történetnél nem
igazán számít a terjedelem, a televíziózásban ez az egyik legfontosabb tényező. A tévécsatornák blokkosítják programjukat: reggel, délelőtt, kora délután, késő délután, este és éjszaka; minden blokknak megvannak a maga műfaji szabályai a nézőközönség összetétele alapján. A blokkokon belül sokkal könnyebb tervezni, ba óránkénti felbontásban készül a műsor, hiszen ebben az esetben csak a címeket kell cserélgetni. Ezért alakultak ki a nagyjából 55 perces (illetve ezzel együtt a 25 perces) műsorok. A két műsor közti időben csatornaazonosítók és előzetesek mentek. Ha harminc évnél régebbi sorozatokat nézünk, tipikus az 50-55 perces hossz. A felmérések is azt mutatták, hogy amíg a mozikban szívesen nézünk 1,5-2 órás filmeket, addig egy ingergazdagabb otthoni környezetben csak 40-50 percig lehet az érdeklődési fenntartani. E miatt a jelenség miatt 45 percesek a tanórák is. Ehhez is alkalmazkodott egyúttal a tévé.
Azonban megjelentek a reklámok, és a kereskedelmi tévék is. A reklámoknak további időt kellett biztosítani, ezért műsoridők rövidültek. Napjainkban a tipikus epizódhosszúság 42 perc, az alkotók pedig ettől inkább lefelé térnek el. A tévécsatornák is szeretik a sorozatokat, ugyanis könnyen lehet tervezni a műsort, és ami a legfontosabb számukra, egy viszonylag állandó nézőbázisra számíthatnak, ugyanis a rajongás és a kíváncsiság leülteti a nézőt a képernyő elé. Ez alapján könnyen el lehet helyezni a sorozatot a megfelelő műsorsávba, vagy hirdetői csoportba. 4 0 perc-szindróma Egy epizód - egy történet. Erről részben mi, nézők is tehetünk. Egy összefüggő sorozatból, ha kimarad 1-2 rész, akkor a nézők nem ülnek vissza elé, mert a megértéshez fontos információk vesztek el. Ez a nézettség hanyatlásához és a sorozat megszűnéséhez vezet. Nekünk kényelmesebb az, ha mindegy, mikor ülünk le a tévé elé, egy kerek sztorit látunk. Érdekes kivételt jelentenek a sorozaton belüli két, ritkábban három epizódból álló történetek. Itt az alkotóknak olyan ötletük támadt, amelyet nem lehetett, vagy inkább nem volt érdemes egy epizódba sűríteni. Így viszont megadták a lehetőséget, hogy a sztoriban rejlő lehetőségeket kibonthassák, és részletesebben bemutassák a történéseket. Ez a negyven perc sok problémát okoz, amely a minőség rovására megy, hiszen ennyi idő alatt kell a történetet felvezetni, kibontani és megoldani. Nincs igazán lehetőség a részletes ábrázolásokra. A karakterek és a helyszínek sematikusak lesznek, csak vizuálisan próbálnak mást nyújtani. A sorozatban rengeteg karakter csak egyszer bukkan fel, problémát okozva, vagy a megoldást kínálva - az epizód végére viszont eltűnik, csak annyit ismerünk meg belőle, amennyi a történet szempontjából fontos. Ha szerencsénk van, az alkotók legalább arra odafigyelnek, hogy a főszereplőket, és a rendszeresen visszatérő karaktereket árnyalják. Az SF-sorozatok talán legjobb karaktere a Star Trek - Voyagerben megismert doktor. Epizódok tucatjain keresztül alakult át mesterséges intelligenciából szinte emberi lénnyé. A Star Trekhez hasonló sorozatokban okoz különösen gondot a 40 perc-szindróma. Szinte
minden epizódban új bolygó, új faj, új űrhajó kell. Hogy ez működhessen, az alkotóknak néhány trükköt kellett bevetni. Az egyik az univerzális fordító, amelynek segítségével szinte minden idegen fajjal azonnal szót értünk. Kicsit unalmas is lenne, ha minden epizód csak arról szólna, hogy nem tudunk szót érteni más fajokkal. A másik ilyen trükk, hogy galaktikánkban szinte kizárólag humanoid intelligens fajok élnek, amelyek csupán apróságokban különböznek tőlünk, lehetőleg csak a fejükön. És természetesen még azok a fajok, amelyek képesek emberi alakot ölteni. Ennek egyszerű a magyarázata: a vizuális trükkök költségessége. Egy idegen lényt megtervezni, megépíteni, és távirányítással működőképessé tenni igen drága dolog. Ezt csak a mozifilmek költségvetése engedi meg. Ezért inkább maradnak redők, foltok, csápok, csontkinövések, fülek és orrok variálása. Ezeket egy jó maszkmester gyorsan megcsinálja. Ezen csak az fog változtatni, ha a komputeranimáció odáig fejlődik, hogy egy lény előállítása és szerepeltetése belefér az epizód költségvetésébe, vagyis nem lesz sokkal drágább, mint a színész és a maszkmester díja együtt. (Folytatjuk)
Bruce Bethke: Kiber punk
Az 1980-as évek kultikus mozgalmának születéséről a mai napig eltérő legendák keringenek a köztudatban, de egy biztos: az irányzat a nevét erről a novelláról kapta. A SZUNYÁNAK HÉTKOR vége szakadt, kiugrottam a hálózsákomból, indítottam, és nulla idő alatt fent voltam a neten. Tovább nem is mentem. Amint felállt a rendszer, és a képernyőn megjelent a CRACKEREK / BUDDYBOO / 8RA felirat, már lőttem is le a gépet. K'vaélet! Rayno, mint mindig, megint előttem ment fel a netre, az üzenet pedig arról szól, hogy valaki belépett a hálózatunkba - és ez bajt jelent, csőstül! Itt nem tehettem semmi többet, hát magamra kaptam a pulóveremet, lenyaltam a hajam, és lementem az alsó szintre. Anya és Apa épp reggeliztek, amikor beslisszoltam a konyhába. - Jó reggelt, Mikey! - szólt Anya mosolygósan. Olyan sokáig fent voltál az éjjel, hogy már azt hittem, csak akkor kerülsz elő, amikor a buszhoz rohansz. - Fel kellett törnöm egy nehéz programot - feleltem.
- Na - mondta ő -, most csak ülj le szépen, és reggelizz meg! - Ezzel a mikróhoz fordult, kiemelt belőle pár adag Sara Lee croissant-t, és az asztalra csapta. - Ha akkor csinálnád meg a leckédet, amikor ideje volna, nem kéne éjszakáznod - dörmögte Apa caffixe és faxlapja mögül. Löttyintettem magamnak egy pohár gyümölcslét, felhajtottam, arcomba tömtem egy Sara Lee-t, és felcihelődtem. Anyám elképedt. - Ez neked reggeli? - Sietek - mondtam. - Korán be kell érnem a suliba, hogy megnézzem, működik-e a program. Atyám még mormogott valamit, Anya csendesen válaszolt neki, de az egészből nem sokat hallottam, mert már odakint jártam. Felugrottam a suli felé tartó transzbuszra, mert hátha figyelnek. Aztán két háztömbbel odébb átszálltam az ellenkező irányba menő járatra, majd még pár átszállás után belibbentem Buddy Éjszakai Burgerbárjába. Rayno a bokszunkban ült, és a
caffixébe bámult. 7:55 volt, Georgie-t és Lisát tehát sikerült megelőznöm. - Mi van a neten? - kérdeztem, a Raynóval szemközti székemre huppanva. Ő csak felnézett rám a szemöldöke alól, és máris jobbnak láttam nem feszegetni a dolgot. Nyolckor befutott Lisa. Ő Rayno csaja, vagyis reméli, hogy az. Meg is értem: Rayno tizenhét éves - kettővel több mindegyikünknél -, dögös plasztik cuccai vannak, ékalakra vágatva hordja a haját (Apa majd beszart, amikor azt mondtam, én is ilyet akarok), és akkora király, hogy akkor se érne hozzá, ha a csaj kérné könyörögve. Lisa bevágta magát Rayno mellé, és a srác oda se pislantott. Georgie még 8:05-kor sem érkezett meg; Rayno ismét az órájára nézett, aztán végre elszakadt a caffixétől. - A fordítóprogramot feltörték - jelentette be, mire Lisával együtt kezdtem káromkodni. Direkt azért csináltuk a saját kis kódunkat, hogy a hálózatunk csak a miénk legyen. Ha az őseink valaha is megtudnák, mivel foglalkozunk valójában, telefosnák az egész lakást. És erre valaki feltöri a kódunkat. - Georgie faterja? - kérdeztem. - Úgy néz ki. Ismét káromkodtam egy keserveset. A hálózatunkat Georgie és én kezdtük el építeni, amikor az apjának az otthoni üzleti gépén tárolt cuccainkhoz bekötöttük a saját kézigépeinket. Ami a mi családunkat illeti, Apa akkor se ismerne fel egy oprendszert, ha keresztülesne rajta, de Georgie faterja - na, ő egy guru. Abból is a legbubusabb fajta. Egyszer régebben megtalálta az egyik gépünket, és rögtön megpróbálta szétkapni, hogy megnézze, hogyan működik. Akkor épphogy megúsztuk. - Lehet tudni, mire jutott? - firtatta Lisa. Rayno keresztülnézett rajta, a bejárat felé lesve. Georgie épp akkor lépett be. - Mindjárt kiderítjük - mondta Rayno. Georgie mosolyogva jött oda, de amikor elkapta Rayno tekintetét, úgy ereszkedett le mellém a székre, mintha az alá lenne aknázva. - Jó reggelt, Georgie! - üdvözölte Rayno, egy cápa vigyorával. - Nem az én hibám! - nyüszítette Georgie. - Egy szót se mondtam neki! - Akkor hogy a fenébe csinálta?
- Tudjátok, milyen... milyen izé! Imádja a rejtvényeket! - nézett rám Georgie bátorítást várva. - Ezért is késtem. Bepróbálkozott nálam, de nem mondtam neki semmit! Asszem, csak félig sikerült kinyitnia. A hálónkról meg nem is kérdezett! Rayno ekkor hátradőlt, körbemutatott rajtunk, és elmosolyodott. - Skacok, nem is tudjátok, mekkora mázlitok van. Tegnap éjjel bementem a hálónkra, és kiszúrtam, hogy valaki, aki nem ismeri a kódokat, Georgie fordítóprogramját piszkálja. Pár dolgot megváltoztattam. Amikor az öreged rájön, hogy miket, nos... Fellélegeztem. Na, ez a királyság, erről beszéltem. Mind bedőltünk neki, egész idő alatt! Rayno öklével az asztalra vágott. - De a picsába is, Georgie, sokkal jobban oda kéne rá figyelned! Aztán elvigyorodott, és mindegyikünknek rendelt pitét meg italt. Lisa egy cseresznyés kólát kapott, Georgie és én meg caffixet, mint Rayno. Atyaég, de szar íze van! Aztán a bögréket félretoltuk, Rayno lehúzta pulóverének cipzárját, és benyúlt alája. - Nos, gyermekeim - szólt csendesen -, itt az idő, hogy nagyban játszadozzunk. A sulinak vége! - és ezzel előhúzta a mikrogépét. Amikor csak meglátom azt a mikrogépét, mindig elolvadok egy kicsit. Vazz, ez egy igazi szépség! Gyárilag egy Zeilemann Nova 300-as, de sokat tuningoltunk rajta: gyakorlatilag az alaplaptól kezdve átépítettük. Ultragyors netkezelés, szupertömörség, hiperkompatibilitás és zsebkönyv méretre összehajtogatható ostyaképernyő. A fél fülemet adnám egy ilyenért. Georgie apjának csipégetőjével bepakoltunk pár extra trükköt a ROM-ba, s a városi neten nem maradt rendszer, amihez ne lenne képes kapcsolódni. Rayno hívott egy okostaxit, és kicsődültünk a Buddyból. Elég volt a transzbuszon zötyögésből, elegánsan utazunk! Az okostaxi költségét rálőcsöltük valami ügyvédi irodára, és végigcirkáltuk az Eastside-ot. Egy idő múlva ráuntunk a bulvárokon autókázásra, így átmentünk a könyvtárba, ahol sokat bolondoztunk, mert ott soha senki nem zavar minket. Még csak nem is jár oda senki. Az okostaxit, amiben még mindig az ügyvédek számlájára ketyegett az óra, átküldtük a Westside-ra. Az őrök és a könyvtárosok le-
küzdése csak egy igazolvány megvillantásába került, aztán szétszéledtünk a polcok között. Ha oda akarsz ülni a könyvtári terminálokhoz, előtte szénné igazoltatnak (a miénkhez hasonlóan agyonhamisított igazolványok esetén persze nem kell parázni), és azután is rajtad tartják a szemüket. De a termináljaikat gyakran pakolják ide-oda, ezért az egész épület tele van élő netcsatlakozásokkal. Találtunk egyet, ami üres volt; Georgie és én őrködtünk, miközben Rayno bekötötte a mikrogépét, és felment a netre. - Vigyél be a hálónkba! - adta át nekem a gépet. Még nincs kész, stabil oprendszerünk, ezért a gyors és nehezebb feladatokat Rayno rám szokta bízni. Az adattelefonokon át kiléptettem magunkat a könyvtári rendszerből, és föl a városi netre. A szülők ebből semmit se értenének: ők még mindig azt hiszik, a számítógép afféle dobozba zárt agyvelő. A százfelé szétszórva tárolt oprendszerrel, ha egyszer összekapcsolom a részeket, ugyanolyan jó az eredmény. Szinte minden számítógépen van adattelefo-
nos csatlakozó, a városi net elsőrangú összekapcsolási rendszert kínál, Rayno mikrogépével pedig tisztán és gyorsan lehet dolgozni anélkül, hogy bárki felfedezne minket. Georgie apjának gépéről lekaptam a fordítóprogramot, és beléptem a hálónkra. Aztán visszaadtam a cuccot Raynónak. - Na, akkor bulizzunk! Ki mit óhajt? Georgie az apjának akart törleszteni, én egy félkész rutinomon csiszoltam volna, de Lisa szeme felragyogott, mert Rayno feléje nyújtotta elsőként a gépet. - Le akarom égetni Lewist - közölte. - Bakker! - fakadt ki Georgie. - A múlt héten csináltad! - Igen, de megint karót adott az egyik irodalom dogámra. - Én sose kapok karót. Ha elolvasnál pár könyvet, legalább egysz... - Georgie - szólt közbe halkan Rayno -, a net most Lisáé. Ez lezárta a vitát. Lisa szeme valósággal sugárzott.
A csaj visszabújt a városi netbe, és először is rávert pár száz lejárt kölcsönzést Lewis könyvtári számlájára, majd megrendelte neki az Encyclopaedia Britannica teljes faxkiadását, a szobájában történő kinyomtatásra. Aztán én következtem a sorban. Georgie és Lisa őrködtek, amíg beléptem, Rayno meg a vállam felett figyelt. - Valami újdonság erre a hétre? - Repülőjegy-foglalásokra gondoltam. Két hete apámmal voltam, amikor egy üzleti utat intézett, én meg néztem, mi adódik. Kifigyeltem az ügyintézőt, és lenyúltam a belépési kódot. - Oké, mutasd, mit tudsz! A belépés olyan könnyen ment, hogy sebtében töröltem pár helyfoglalást, csak hogy kiderüljön, lesz-e belőle bármi balhé. Nem lett. Se ellenőrzés, se védőszavak, se megerősítő kódok. Kitöröltem több tucat utas adatait, és semmi összeomlás, semmi lefagyás. - Apám! Itt nincs komoly védelem egy deka se! - lelkendeztem.
- Nem megmondtam? Az öregek még hülyébbek, mint amilyennek látszanak. Georgie? Lisa? Gyertek ide, és nézzétek, mit csinálunk! Georgie nagyon kíváncsi volt és sokat kérdezett, de Lisa unatkozni látszott, a rágóját pukkantgatta, és próbált Raynóhoz közelebb húzódni. Aztán Rayno megszólalt: - Elég a babázásból! Törölj egy járatot! Töröltem. Egyszerű volt, mint egy munka elmentése. Pár gombnyomás, adatbeírás, és a helyfoglalási fájlokból egy teljes repülőgép elpárolgott. Jó nagyot néznek majd a népek, amikor kimennek a reptérre. Nekifogtam törölni a többit is, de Rayno megállított. - Lehet, hogy most nincs semmi balhé, de ha kitörölsz egy egész kupac járatot, akkor lesz. Figyelj! Ezzel visszavette tőlem a gépet, és összerakott a RAM-ban egy rutint, ami a jövő évben minden olyan járatot töröl majd, amely 00:07-kor indulna. - Na. Hát így kell csinálni ahhoz, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet! - Ez állat! - kapcsolódott be ekkor Georgie, hozzám beszélve. - Mike, te zseni vagy! Honnan jönnek ezek az ötleteid? Rayno nagyon mulatságos arcot vágott. - Én jövök - mondta, s kilépett a légitársaság rendszeréből. - Mi a következő fogás? - kíváncsiskodott Lisa. - Ja, most, hogy szétkúrtuk a légijáratokat... Georgie nem vette észre, hogy nem kéne pofáznia. - Georgie! Mike! - sziszegte Rayno. - Őrködjetek! - És halkan hozzátette: - Eljött az idő a Nagy Bulira. - Frankón mondod? - kérdeztem. - Rayno, szerintem még nem készültünk fel rá. - De igen. Georgie nyavalyogni kezdett. - Nagy zűr lesz ebből... - Beszari! - köpött ki Rayno. Georgie elhallgatott. Már több mint két hónapja dolgoztunk a Nagy Bulin, de még mindig bizonytalannak éreztem a dolgot. Majdnem tisztán hozta a „ha-akkor-különben" felállást: ha a Nagy Buli beüt, akkor meggazdagszunk, különben. .. Ez a különben még nem volt megoldva. Georgie és én feszülten figyeltük, ahogy Rayno munkához lát. Visszalépett a városi netre, a hálónkról betöltötte a kalóz oprendszert, és benyomta a Merchant's Bank & Trust rendszerébe. Már én is jártam náluk a görbébb úton, de a számláikhoz sosem
nyúltam. Csak azért csináltam, hogy lássam, képes vagyok-e rá. Az adataim már harmadik hete parkoltak a rendszerükben, és a kutya se vette észre. Rayno úgy vélte, baró buli lenne egy bank számítógépével feltörni egy másik bank védelmi rendszereit. Miközben ő tett-vett, a közelből lépéseket hallottam, és utánanéztem, de csak valami öreg naplopó volt, aki nyugodt alvóhelyet keresett. Mire visszaértem, Rayno végzett az összekapcsolásokkal. - Oké, srácok - mondta -, kész. Körülnézett, hogy mind figyelünk-e, aztán felemelte a gépet, és rákoppintott az ENTER billentyűre. Ennyi volt az egész. Meredten néztem a képernyőt, várva, hogy meglássam, mi más történik még. Rayno úgy számolta, körülbelül kilencven másodperc kell hozzá. A Nagy Buli Rayno ötlete volt, értitek. Hallott pár Sherman Oaks-beli gyerekről, akik majdnem kaszáltak ötmillió dollárt egy elektronikus átutalással. Egészen addig jól ment a dolog, amíg meg nem próbálták áttenni egy magánszámlára, amin összesen 40 dollár volt. Ekkor indultak be a riasztások. Rayno király és okos. És mi nem leszünk ilyen mohók, csak ötezret utaltatunk át. Ez meg nem lesz túl feltűnő, mert mielőtt megnyitnánk vele húsz kamu számlát, előtte szépen átcsúsztatjuk pár legálison. Ha működik a dolog. A képernyő üres lett, felvillant, aztán megjelent rajta a felirat: SIKERES TRANZAKCIÓ. SZÉP NAPOT KÍVÁNUNK. Felrikoltottam volna, de észbe kaptam, hogy könyvtárban vagyunk. Georgie is sokat veszített a rettegéséből. Lisa mintha neki akart volna ugrani Raynónak. Ő épp csak megvillantott egy félmosolyt, és megkezdte a kiléptetést. - Vége a gyereknapnak, srácok. - Én kimaradtam - dünnyögte Georgie. Rayno kilépett az összes netről, kikapcsolta a gépet, aztán lassan megfordult, és azon a szemöldökön át Georgie-ra nézett. - Te még rajta vagy a Listán. Georgie nyelt egyet, mert hát mit tehetett volna. Rayno összecsukta a mikrogépét és visszadugta a pulóvere mélyére.
A könyvtár előtt fogtunk egy okostaxit, és elmentünk ebédelni, egy Lisa javasolta helyre. Georgie felvetette, hogy átkódolhatnánk a taxi agyát, és akkor a következő utas masszív vidéki tarifával utazna, de Rayno nem engedte. És ebéd alatt se szólt hozzá. Kaja után rábeszéltem őket egy látogatásra Martin Mikróiba, az egyik kedvenc lebzselő helyemre. Az ismeretségi körömben Martin az egyetlen olyan öreg, aki képes számítógéppel dolgozni anélkül, hogy szétmenne tőle a feje, sosem beszél velem magas lóról és sosem mond olyanokat, hogy ne nyúljak ehhez vagy ahhoz. Tulajdonképpen mindannyiunknak nagyon tud örülni, főleg mióta Rayno megvette azt a 3000 dolláros művészeti videoanimációs programcsomagot Lisa szülinapjára. Martin épp a gépénél üldögélt, amikor betoppantunk. - Á, helló, Mike! Rayno! Lisa! Georgie! Mindannyian biccentettünk. - Jó, hogy ismét benéztetek! Mi kéne, ha vóna? - Csak nézelődünk - válaszolta Rayno. - Nos, az ingyen van. - Martin visszafordult a gépéhez, és leütött pár beviteli billentyűt. Aztán felhördült: - Basszus! - Mi a baj? - tudakolta Lisa. - Én vagyok a baj - felelte Martin. - Itt ez a szoftvercsomag, amit meg kéne írnom, de állandóan lerohad, és nem tudom, miért. - Mire való az a szoftver? - érdeklődött Rayno. - Ó, ez egy ingatlanbefektetési rendszer. Tudjátok, jövőbeli-érték-mai-áron ésatöbbi. Értékcsökkenés, infláció, amortizáció, adókedvezmény... - Mutassa csak - mondta Rayno -, milyen adatokkal dolgozik? Martin elkezdte magyarázni, Rayno pedig odaszólt nekem: - Ügy néz ki, ez neked való meló. Martin lefejtette százharminchat kilós testéről a széket, és látható megkönnyebbüléssel adta át nekem helyét a gép előtt. Átfutottam a paramétereket, végignéztem Martin forráskódját, és elemezgettem egy kicsit. Csak pár apróbb hibát ejtett, amilyeneket bárki elkövethetett volna. Félretettem Martin programját, és gondolkodás nélkül elkezdtem betölteni a helyeset. - Belenézel? - kérdezte Martin. Nem feleltem, mert épp gépi kódban gondolkodtam. Tíz perc alatt kész volt, lefordítottam és
lefuttattam a tesztet. Tökéletesen működött, természetesen. - Elképesztőek vagytok, srácok - mondta Martin. - Nektek könnyebb programozni, mint nekem beszélni. - Ez semmi - legyintettem. - Neked tán az. Ismertem egy kölköt, aki gyerekkorától fogva beszélt arabul, az is ugyanezt mondta. Martin megrázta a fejét, a szakállába túrt, belebámult a képembe, aztán elmosolyodott. - Akárhogy is, ezer hála, Mike. Nem is tudom, hogyan... Hirtelen pattintott az ujjával. - Nédda. Épp minap kaptam valamit, és lefogadom, hogy érdekelne. Átterelt az egyik tárolóhoz, elhúzott belőle valamit, és a pultra tette. - A mikrogépek csúcsmodellje. A Zeilemann Starfire 600-as. Ledermedtem! Aztán összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem. Felpattintottam az ostyaképernyőt, végigfuttattam az ujjaimat az érintőpárnákon, és iszonyúan megkívántam! - Okos kütyü - dicsérte Martin. - Szupertömörség, hiperkompatibilitás. Rayno a szokott hideg pillantásával felmérte a gép műszaki adatait. - Az én 300-asom akkor is gyorsabb - mondta. - Még szép - hagyta rá Martin -, hiszen agyontuningoltad. De a 600-as gyárilag is közel ugyanolyan gyors, a listaára pedig 1400 dollár. A tiedre meg vagy háromezret ráköltöttél, ha jól saccolom. - Kipróbálhatom? - kérdeztem. Martin bekötött a rendszerébe, én elindítottam a gépet, és felkúsztam a netre. Istenien ment! Csendes, pontos; jó, talán nem annyira gyors, mint Raynóé én nem éreztem különbséget. - Rayno, ez a cucc überzsír! - Martinra néztem. - Megegyezhetnénk valami... Martin hátrapillantott a termináljára, ahol az ingatlanprogram még mindig a teszteket futtatta, hibátlanul. - Gondolkodtam ezen, Mike. Kiskorú vagy, tehát legálisan nem alkalmazhatlak. Megsimította a szakáilát, és körbenyalta a szája szélét. - De annak az ingatlanos ügyfélnek elég vastagon számlázom a tanácsadást, és nem érezném tisztessé-
gesnek, ha te... Idehallgass! Fel ugyan nem vehetlek, de az általad írt szoftvert megvehetem. Lehetnél a tanácsadóm, ööö... hét további hasonló munkában. Áll az alku? Oké így neked? Mielőtt igen kiálthattam volna, Rayno közénk nyomakodott. - Megveszem. Számlázza! - És előhúzott egy terhelési kártyát a pulóvere zsebéből. Martinnak leesett az álla. - Most mire vár? Jó kártyám van. - Számlázzam? De hát az adósa vagyok Mikenak - tiltakozott Martin. - Számlázza! Semmivel se tartozik nekünk. Martin nyelt egyet. - Rendben, Rayno. - Átvette a kártyát, és ráengedett egy hitelellenőrzést. - Tiszta - lepődött meg, aztán beütötte a vásárlást, és felnevetett: - Gőzöm sincs, srácok, honnan van ennyi pénzetek! - Bankokat szoktunk rabolni - mondta Rayno. Martin nevetett, Rayno is vele, és ránk is átragadt. Rayno felemelte a mikrogépét, és kiment a boltból. Amint kiértünk mi is, a kezembe nyomta. - Kösz, Rayno, de... magam is megalkudtam volna. - Boldog szülinapot, Mike! - Rayno, a szülinapom augusztusban van. - Tisztázzunk valamit: nekem dolgozol. A tanítási idő már a vége felé járt, visszatértünk tehát Buddyhoz. A visszaúton az okostaxiban Georgie elvette a Starfire-emet, gyengéden felnyitotta a burkolatát, és végigfürkészte az áramköri paneleket. - Simán megduplázhatnánk a netkezelési sebességét. - Hagyjuk meg eredetinek! - szólt Rayno. A Buddynál szétszéledtünk, én a transzbusszal mentem haza. Szerencsém volt, mert Anya és Apa még nem értek haza, így egyenest felhúzhattam a szobámba, és elzárhattam a Starfire-t a szekrényembe. Bárcsak olyan jó fej őseim lennének, mint Raynóéi! Ők sose tesznek fel hülye kérdéseket. Anya a szokott időben jött haza, és érdeklődött, mi volt a suliban. Nem sokat mesélhettem, mert a tűzhely szólt, hogy kész a vacsora, és anyám teríteni kezdett. Öt percre rá Apa is megjött, és vacsorázni kezdtünk. A felénél tartottunk, amikor megcsörrent a telefon. Ugrottam, és felvettem: Georgie apja volt, és az
enyémmel akart beszélni. Átadtam, és próbáltam hallgatózni, de Apa átment a szomszéd szobába, és igen halkan beszélt. Elment az étvágyam; mindegy, a tofut úgyis utálom, amióta az eszemet tudom. Apa nem sokáig maradt csendes. - Hogy mit csinált?! Nos, köszönöm, hogy elmondta. Most rögtön megyek, és utánajárok. - Ezzel letette. - Ki volt az, David? - kérdezte Anya. - Mr. Hansen, Georgie apja. Mike és Georgie megint azzal a semmirekellő Raynóval lógott! Apa felém perdült. Pedig már majdnem elértem a konyhaajtót. - Michael! Voltál ma iskolában? Próbáltam nyugodt hangon válaszolni; úgy éreztem, mintha a tofu eltömte volna a torkomat. - Eeegen, igen, voltam. - Akkor hogy lehet, hogy Mr. Hansen látott titeket kijönni a belvárosi könyvtárból? Egérfogóban voltam. - Én... én csak utánanéztem egy különleges témának. - Melyik órára? Mondd csak meg, Michael, milyen témában kutattál? Túl sok input. Kezdtem lefagyni. - David - szólt Anya -, nem sieted el a dolgot egy kicsit? Biztosra veszem, hogy van rá jó magyarázat. - Martha, Mr. Hansen talált valamit a számítógépén, amit Georgie és Michael tettek oda. És azt gyanítja, hogy a srácok bankokkal vacakolnak valamit. - A mi Mikeynk? Ez biztos valami rossz vicc lesz. - Fogalmad sincs róla, milyen komoly ügy ez! Michael Arthur Harris! Mit csináltál egész éjjel annál a gépnél kuksolva? Mi volt az a rendszer Hansen számítógépén? Felelj! Mit műveltél?! A szememet elöntötte a forróság. - Semmi közöd hozzá! Ne üsd az orrod olyasmikbe, amiket soha nem érthetsz meg, te begyepesedett vén majom! - Elég! Nem tudom, mi a bajotok, átok kölykök, de azt tudom, hogy az az izé nem segít rajta! Apám felviharzott a szobámba. A lépcsőn próbáltam megelőzni, de a kezemre lépett. Anya akkor ért fel utánunk reszketve, amikor apám kiszaggatta a terminálomból az összes csatlakozót. - De David - szólt Anya -, nem gondolod, hogy túl durva vagy? Kell neki a házi feladataihoz, ugye, Mikey?
- Ezúttal nem fogsz felmentést találni neki, Martha! Komolyan beszélek! Ez a vacak megy a pincébe, holnap meg felhívom a kábeltársaságot, és kiköttetem a vonalát! Ha bármi számítógépes dolga akad, arra rohadtul megfelel a nappaliban levő terminál, ahol szem előtt lesz! Apa kilépett a szobámból, kezében a kézigépemmel. Én bevágtam és bezártam az ajtót. - Rajta, csak duzzogj! Azzal nem sokra mész! Törős-zúzós harci kedvemet a párnáimon töltöttem ki. Aztán abbahagytam a hajigálásukat, és lecsillapodva előhúztam a Starfire-t a szekrényből. Elégszer lestem már át Apa válla felett ahhoz, hogy tudjam a számlaszámait és a belépési kódjait, hát felmentem a netre, és munkához láttam. Fél óra alatt végeztem is. Beléptem Apa termináljába. Ahogy sejtettem, épp az iskolai eredményeket böngészte. Remek. Ott semmit se talál, már hónapokkal korábban megoldottuk, hogyan javítsuk ki a jegyeinket. Betörtem ugyanoda, és küldtem neki egy üzenetet a képernyőjére. Így szólt: Apa, szükség lenne itt pár változásra. Kellett hozzá néhány másodperc, hogy átjusson. Felkeltem, és megnéztem, hogy az ajtó jól be van-e zárva. Azért félig mégis beaggódtam, amikor apám feldübörgött a lépcsőn. Sose hittem, hogy ilyen hangos is tud lenni. - MICHAEL! - Rácsapott az ajtóra. - Nyisd kü Most! -Nem. - Ha nem nyitod ki ezt az ajtót, amíg tízig számolok, betöröm! Egy! -Mielőtt ilyet tennél... -Kettő! - Jobban tennéd, ha felhívnád a bankodat! - Három! - B320-5127-O1R. Ez a csekkszámlájának a belépési kódja volt. Apa pár pillanatra elnémult. - Fiatalember, nem tudom, mégis mivel próbálko... - Semmivel sem. Már megcsináltam. Anya is feljött és megkérdezte: - M i folyik itt, David? - Hallgass, Martha! - Apa most nagyon csendesen beszélt. - Mit csináltál, Michael?
- Kicsesztem veled. Eltüntettelek. Elástalak. - Úgy érted, beléptél a banki számítógépbe, és törölted a csekkszámlámat? - A megtakarításaidat és a ház jelzálogát is. - Uramisten... Anya megszólalt: - Csak dühös, David. Adj neki időt, hogy lenyugodjon! Mikey, igazából nem tennél ilyet, ugye? - Aztán beléptem a Dyna Randbe - folytattam -, és töröltem az állásodat. A nyugdíjaddal együtt. A kártyádra is bejutottam. - Ezt nem tehette meg, David. Ugye nem? - Michael! - Apa rávágott az ajtóra. - Kitekerem azt a satnya nyakadat! - Várj még! - kiáltottam vissza. - Minden fájlodat elmentettem, mielőtt az eredetiket töröltem. Még vissza lehet csinálni! Apa abbahagyta a dörömbölést, és nyugalmat kényszerített magára. - Add ide a másolatokat most azonnal, és akkor elfelejtem, hogy ez megtörtént. - Nem tehetem. Tudod, a másolatokat más számítógépekre raktam. És lezártam a fájlokat, és olyan helyre dugtam őket, ahova csak én ismerem a bejárást. Csend támadt. Nem, egy pillanat múlva rájöttem, hogy nincs igazán csend, csak Anya és Apa igen halkan beszélgetnek. Fülemet az ajtóra tapasztottam, de csak annyit vettem ki, hogy Anya azt kérdi: „Miért nem?", és Apa azt, hogy „És mi van, ha tényleg igazat mond?" - Oké, Michael - mondta végül Apa -, mit akarsz? Megtorpantam. Ez ciki kérdés volt, hogy mit akarok. Ennyire nem gondolkoztam előre. Most itt állok, pont én, program nélkül. Felnevettem, aztán töprengeni kezdtem. Igazából semmit nem adhattak nekem, amit a saját eszközeimmel vagy Rayno segítségével ne tudtam volna megszerezni. Rayno! El kell érnem, ez az, amit akarok. Ezt az egészet Rayno nélkül csináltam! Úgy döntöttem, okosabb, ha az öregeim nem tudnak a Starfire-ről, ezért azzal kezdtem Apánál, hogy vissza akarom kapni a kézigépemet. Eltartott egy darabig, amíg lebattyogott érte a pincébe, és felhozta. Persze útközben a nappali terminálján ellenőrizte, hogy tényleg legyalultam-e az adatait. Eléggé elkalapált hangulatban tért vissza a gépemmel.
Tovább törtem a fejem, de míg odavolt, addig se jutott eszembe semmi azon kívül, hogy hagyjanak békén és ne parancsolgassanak nekem. A kézigépemet átvehettem anélkül, hogy fasírtot csináltak volna belőlem, bezártam az ajtót, felmentem a netre, és visszaadtam Apa állását. Aztán megpróbáltam elérni Raynót és Georgie-t, de nem sikerült, így csak üzenetet hagytam nekik, a belépésük idejére. Végül fél éjszaka fent maradtam és háborúsdit játszottam, nehogy Apa megpróbálkozzon valamivel. Reggel első dolgom volt, hogy benézzek a netre, de Raynónak és Georgie-nak semmi nyomát nem találtam, így lementem, végigültem a hallgatag reggelit, és megvártam, amíg Anya és Apa elhúz dolgozni. A sulit ejtettem, helyette az egész napot a háborús játék befejezésével meg ravasz programok csiszolgatásával töltöttem. Amikor Anya és Apa hazajöttek, kajáltunk, ezúttal is némán. Vacsora után láttam, Rayno bent volt a hálónkon, és hagyott üzenetet, hogy mikor keressük. Nyolc körül elcsíptem a neten; elmondta, hogy Georgie alaposan kikapott, és valószínűleg tartós kiesés elé néz. Erre elmeséltem Raynónak, hogyan trükköztem ki az öregemet, de nem túlzottan jött lázba tőle. Azt mondta, valamit kavar, de ma este nem találkozhat velem a Buddyban, hogy beszéljen róla. Így aztán lecsatlakoztunk, elindítottam egy újabb háborút, aztán elaludtam. 5:25-kor ébredtem fel, és nem igazán értettem, hogy miért ilyenkor, amíg a fülem magyarázattal nem szolgált. Apa épp az ajtóm zsanérjait szerelte szét! - Apa! Hagyd abba, vagy mindenedet letörlöm, és nem lesz másolat! - Próbáld meg! - dörmögte ő. Kiugrottam a hálózsákból, bekapcsoltam a gépet, és... nem indult a rendszer. Ismét megpróbáltam. A kézigépem ugyan működött, de nem tudtam kijutni vele. - Elvágtam a kábeledet a pincében - szólt Apa. Kiragadtam a Starfire-t a szekrényemből, és a pulóverembe dugtam, de mielőtt kinyithattam volna az ablakot, az ajtó Apával együtt bedőlt. Anya is belépett a nyomukban, kinyitotta a ruhásszekrényemet, és zoknikat meg alsógatyákat kezdett pakolni egy bőröndbe.
- Neked reszeltek! - mondtam Apának. - Soha nem adom vissza a fájljaidat! Ő megmarkolta a karomat. - Michael, van valami, amit szerintem látnod kell. Lerángatott magával a nappaliba, és az íróasztalából előszedett valami ósdi papírszemetet. - Ezek itt nyugták, igazolások. Olyasvalamik, amiket a magamfajta begyepesedett, vén majmok használnak, mert nem bíznak a számítógépes könyvvitelben. Megállapodtam a munkahelyemmel és a bankkal, hogy bármi is történjen gépről, meg kell erősítenem írásban. Semmit se változtathatsz meg hosszabb időre, mint 24 óra. - Huszonnégy óra? - röhögtem. - Akkor még mindig szarban vagy! Még mindig bármelyik nap törölhetlek, a városi net akármelyik termináljáról. - Tudom. Anya a bőröndöt cipelve és szemét törölgetve belépett a nappaliba. - Mikey, meg kell értened, hogy szeretünk téged, és ez csak a te érdekedben történik. Elhurcoltak a reptérre, és begyömöszöltek egy magángépbe, ami tele volt vén gestapósokkal. Az itt töltött pár hét után kezdem megszokni a Von Schlager Katonai Akadémiát. Azzal biztatnak, hogy jó eszű, rendesen viselkedő gyerek vagyok, és egyáltalán nincs semmi akadálya, hogy öt év múlva befejezzem a tanulmányaimat. Bár az lejáraszt, hogy minden idősebb kadéttól meg kell hallgatnom, mekkora szanatórium lett ez a hely, amióta bevezették a csatornázást. Természetesen bármikor szabadon kisétálhatok. Fort McKenzie-ig csak háromszáz mérföld az út, és ott is ér véget. Néha lámpaoltás után előhúzom a Starfire-t, és az ujjaimat végigfuttatom az érintőpárnákon. Ez minden, amit tehetek vele, mert éjszakára a barakkban kikapcsolják az áramot. Fekszem a sötétben, Lisára és Georgie-ra gondolok, meg Buddy Éjszakai Burgerbárjára és a sok bulira, amiben részünk volt. De a legtöbbször Raynón jár az eszem és azon, hogy milyen remek terven dolgozhat. Már alig várom, hogy megtudjam, ebből a pácból hogyan fog kihúzni. Ajkay Örkény fordítása
Kötetünk képeiről JANUÁRBAN TÖLTÖTTE be 50. életévét Wayne
Douglas Barlowe amerikai illusztrátor, a legkülönösebb idegen lények kiagyalója, amelyeket valaha festővászonra vittek. Féltucatnyi saját album és számos magazin-, valamint könyvborító tanúskodik tehetségéről, legfőbb ideje hát, hogy olvasóink közelebbről is megismerkedhessenek vele és művészetével. Barlowe 1958-ban született a New York állambeli Glen Cove-ban. A képzőművészet iránti érdeklődését szüleitől örökölte, így iskolai orientációja egy percig sem lehetett kérdéses. Első munkáját egy családi vállalkozásban kapta, egy rovarhatározó grafikáinak elkészítésében segédkezett. Az itt elsajátított aprólékosságnak később, saját bemutatkozó kötetének összeállításánál nagy hasznát vette. Ez a Barlowe's Guide to Extraterrestrials (Barlowe útmutatója a földönkívüliekhez) címet kapta, és 1979-es megjelenése óta igazi klasszikussá vált, ami egyetlen igazi SF-rajongó polcáról sem hiányozhat. Az album hosszú évek kutatómunkájának eredményeként a leghíresebb tudományosfantasztikus művek idegen lényeit kelti életre színes illusztrációk formájában, melyek maximálisan ragaszkodnak az adott művekben leírtakhoz. A képekhez kapcsolódó szövegrészek pedig röviden bemutatják a lények életterét, biológiáját, szokásait. Csaknem két évtizeddel később a kötet
párja, a fantasy irodalom teremtményeit bemutató album is napvilágot látott. E kettő között azonban Barlowe még nagyobb fába vágta a fejszéjét. Elhatározta, hogy megalkot egy teljesen saját világot, egy elképzelt idegen bolygót, amelynek ő alkotja meg egész élővilágát. Az eredmény az 1990-ben megjelent Expedition (Expedíció) című album lett, ami egy 24. századi csillaghajó küldetését írja le a Darwin IV bolygóra. A szerző-illusztrátor 40 színes festmény, 100 fekete-fehér kép és 200 oldalnyi szöveg segítségével mutatja be a csillagutazók által fölfedezett égitest döbbenetesen idegen élővilágát. A vállalkozás később a Discovery természetfilm-csatorna figyelmét is fölkeltette, így 2005-ben másfél órás, a legfejlettebb számítógépes grafikai eszközöket alkalmazó műsor készülhetett a forradalmian újszerű albumból. Érdemes megnézni a filmhez tervezett honlapot, ezen, ha kedvük tartja, egy szonda kíséretében akár be is barangolhatják ezt a lélegzetelállítóan különleges világot (http://dsc.discovery.com/ convergence/alienplanet/splash. html). De ha már így szóba került a mozgóképek rokon művészeti ága, meg kell említeni, hogy Barlowe grafikai tervezőként számos tévés és moziprojektben működött közre. Első ilyen jellegű munkájaként a Babylon 5 sorozat Thirdspace című tévéfilmjének idegen lényeit és azok bolygóját dolgozta ki. Hasonló szerepkörben vett részt később a Titan AE, a Galaxy Quest, a Pokolfajzat (Hellboy) és folytatása, valamint két Harry Potter-mozi előkészületeiben is. Barlowe fékezhetetlen fantáziáját mostanság egy újabb terv foglalkoztatja: két albumot is telefestett egy, a Pokolban kitört lázadás eseményeit illusztrálva, és a történetből hamarosan animációs film is készülhet - szigorúan felnőtteknek. Németh Attila
A mindenség kivételesen egyszerű elmélete Ez a cím úgy hangzik, mintha Douglas Adams Galaxis Útikalauz stopposoknak címü könyvében bukkanna fel. Vagy akár ez lehetne a következő kötet címe. De lehet, hogy éppoly megrendítő lesz számunkra, mint a vogon flotta. 2007- NOVEMBER 6-ÁN, greenwichi középidő
szerint 14:25-kor a fenti címmel töltöttek fel egy mindössze 31 oldalas dokumentumot a Cornell Egyetem tudományos eredményeket és elméleteket publikáló szerverére. A dokumentum - amely az arXiv:0711.0770vl katalógusszámot kapta - néhány napon belül alaposan felbolygatta a tudományos világot. Alig egy héttel később már a tekintélyes New Scientist is foglalkozott a dolgozattal. A rövid dokumentum nem egyebet ígért, mint a világegyetemet leíró egyenletet. Ez így akár vicc is lehetne. Sőt, ha az írás szerzőjét is megnézzük, egyre erősebb lehet mindenkiben a kétely. Ugyanis Anthony Garrett Lisi, ez a harminckilenc éves figura igazi rejtői karakter. Fizikából szerezte a doktorátusát a kaliforniai egyetemen, de nem a szakmájában helyezkedett el a PhD megszerzése után, hanem igazi kaliforniaiként inkább csajozós pályát választott. Tanárse-
gédi állását otthagyva Hawaiira költözött szörfözni és szörfözést tanítani. Ha jött a hideg, elment a Colorado hegyei közé snowboard-oktatónak, majd ismét visszatért Hawaiira túravezetőnek. Szóval nem az a tipikus elméleti fizikus. Bár az élet vidámabb oldalát választotta, mégsem hagyott fel tanult szakmájával. Kutatott, elméleteket gyártott, időnként publikált is, és nem a legkönnyebb szakterületeken, bár inkább csak hobbiszinten. Néha még fizikát is oktatott. Mindezeket annak ellenére tette, hogy már tanulmányai során számos szakmai elismerést vívott ki. Ennek a különc figurának egyik kedvenc területe az elméleti fizika legfontosabb kérdése, a négy alapvető kölcsönhatás egyesítése. A Standard Modell segítségével már sikerült a négyből hármat (elektromágneses, erős és gyenge) egyesíteni, de a gravitáció még mindig kilóg a sorból. Ennek magyarázatára jött létre a húrelmélet, amely sajnos még nem nyert megerősítést. Lisi elnyert egy ösztöndíjat és elkezdett ezzel a problémával foglalkozni. Fél éven keresztül
gürcölt és gyártotta a szemetet. Azonban márciusban egy tudóscsoport bejelentette, hogy sikerült leírnia az E8 nevű matematikai struktúrát.
Egy kis kitérő: az E8 Ez már az a területe a fizikának, amely nem embernek való. A Lie-csoportok többdimenziós, folyamatosan szimmetrikus objektumok, amelyek kitüntetett szerepet kapnak a fizikában. Ötöt ismerünk, ezek a G2, F4, E6, E7 és az E8. Az E8 tartalmazza az előző négyet is. A következőket ne is nagyon próbáljuk megérteni vagy elképzelni. Az E8 alapja egy 8 dimenziós objektum, amely 248 pontból áll. Az ezt leíró táblázat 453060x453060 elemből áll. Azonban ezek az elemek nem számok, hanem egyenletek. Ez 205 milliárdnyi elem 60 gigabájtnyi adat, de ennek „egy szeletét" le tudjuk képezni a mi kis kétdimenziós papírunkra. 4 éven keresztül dolgozott rajta 17 matematikus. Két évbe telt, amíg az alapvető matematikát sikerült számítógépes programmá alakítani. Egy évig tartott a számítások optimatizálása, és ezután már csak egy szuperszámítógép kellett, amely 77 óra alatt végzett a munkával. Térjünk vissza Lisihez. Észrevette, hogy az E8-at leíró egyenletek egy része megegyezik azokkal, amelyekre ő jutott. Ő a felismerés pillanatában nem volt olyan elegáns, mint Arkhimédesz: heureka helyett belőle a „szent szar" (Holy Crap) kifejezés szakadt ki. Az E8 nyolcdimenziós szerkezetének 248 pontjába elkezdte beírni a 40 ismert részecske különböző kvantumtulajdonságú változatait. Azonban maradt húsz üres hely, amelybe feltételezett részecskéket írt be. Egy szimulációs program segítségével elkezdte az E8-at forgatni, és kétdimenziós metszeteket állított elő. Ezek jól visszaadták az ismert részecskecsaládokat és -kölcsönhatásokat. Összeállt az egységes elmélet. A tudóstársadalmat megosztotta az elmélet. Az egyik fele csodálja az egyszerűségét és elegáns könnyedségét, az új Einsteinnek kiáltva ki
Lisit. Mások kritikával illették az elméletet, szerintük az ötlet nem új, és zavarja őket a húsz új részecske. Maga Lisi is óvatosan nyilatkozik munkájáról. Ez egy „mindent vagy semmit" helyzet. Vagy bizonyításra kerül az elmélet, vagy megy az egész a kukába. De külön büszke rá, hogy húrelmélet nélkül alkotta meg elméletét, amelyet ő maga nem is tart sokra, ráadásul ez matematikailag is jóval egyszerűbb. Évtizedekig is eltarthat, hogy kiderüljön, megállja-e a helyét az elmélet. Rengeteg számítás és ellenőrzés vár a fizikusokra, rengeteg olyan pont van az elméletben, amelyen megdőlhet az egész, de az egész teória egyszerűsége és szépsége bizakodásra ad okot. Talán a CERN gigászi részecskegyorsítója fogja megadni a választ, ha felfedez néhányat a hiányzó feltételezett húsz részecskéből. Hiszen annak idején azt hittük, az atom oszthatatlan.
Bradbury jajkiáltása 1953-ból A
TÖRTÉNELEM SORÁN bármely ország
uralkodó elitjéről elmondható, hogy a hatalom megtartásáért minden eszközzel képes befolyásolni a közhangulatot. Persze korszakonként változik, mennyire erős a manipuláció. Az ötvenes évek elején például az USAban rendkívül erős volt. Fahrenheit 451 című kisregénye megjelenésekor a 33 éves Bradbury sokat kockáztatott: kettétörhette volna írói pályáját, ha a McCarthy szenátor szellemében működő, az állampolgári hűséget firtató bizottságok beidézik, netán jogi eljárást kezdeményeznek ellene. Az USA-ban százakat börtönöztek be és több mint tízezer embert bocsátottak el feltételezett kommunista nézeteik miatt ezekben az években, főleg a közhivatalnokok és a véleményformáló értelmiségiek közül. A második világháborúban szövetségesként harcoló Egyesült Államok és a Szovjetunió ugyanis teljes erővel készült egy újabb globális összecsapásra. Mint korábban Hitler, Truman és Sztálin is tudta, hogy a gazdaság magas fordulatszámon tartásának legbiztosabb módja a háborús készülődés. Valós ellenfél híján egymást nevezték ki ellenségnek. Truman is, Sztálin is beszédeiben folyton a békét éltette, viszont vezetőként fő gondja az volt, hogy országa mielőbb készen álljon az újabb világméretű erőpróbára. Kétmillió ember halt meg az '50-től '53-ig tartó koreai háborúban, de ezt csak főpróbának tekintették. Már mindkét állam rendelkezett atombombával, és teljes erővel folyt az agymosás: a tájékoztató eszközök a másik országát démonizálták, és mindenki gyanús volt, aki tétovázni mert. Nos, Bradbury ilyen légkörben írta kisregényét, amely számomra csak a Mester és Margaritához és az 1984-hez fogható. Olvasható SF-ként, hiszen sok új ketyerét említ; kalandregényként,
mert hőse, a tűzőr Montag útja a rendszer hűséges csavarjából a lázadó csavargókig fordulatok sorát rejti; antiutópiaként, mert a korabeli utált amerikai viszonyokból kiindulva egy hátborzongatóan embertelen jövőbeni társadalom képét rajzolja fel; és szerelmes regényként, hiszen a főhős, tévéfüggő és nyugtatókon vegetáló nejéből kiábrándulva, beleszeret egy, a szomszédban lakó, tündérien tiszta gondolkodású és mély érzésű fiatal nőbe. Ha azt mondtam, hogy a mű főszereplője egy tűzőr, csak félig mondtam igazat, mert központi „témája" valójában a könyv. Nem bármely könyv, hanem az, amely eredeti, nyugtalanító, bódító vagy meglepő gondolatokat rejt, sőt kérdezni is mer. Az, amelytől minden diktatúra retteg. E (rém)államban Montag az ilyen könyveket vizslatja. Megbízatása, hogy elégesse azokat, sőt, ha tulajdonosaik ellenállnak, hát őket is. Hogy micsoda? Könyvet, netán embert égetni? Miért írt Bradbury '53-ban ilyen képtelenségről? Nos, mindössze egy évtizeddel korábban Európa számos helyét ilyen irtóztató tevékenység pernyéje lepte el. Montag azonban fellázad: szembefordul ezzel az elembertelenedett rezsimmel, de hogy miként, azt fedezze fel az olvasó maga. Egyébként a művet '53 őszén a New York Times három héten belül kétszer is szemlézte! Először dicsérte, aztán lehúzta. Alighanem odaszólt nekik valaki... Hollywood a könyvet gyúanyagnak érezte nem kért belőle. Truffaut rendezte meg 13 évvel később angol és francia helyszíneken. Állítólag Frank Darabont (a Halálsoron rendezője) idén ismét filmet készít belőle, mert szerinte aktuálisabb, mint valaha. Majd kiderül, igaza van-e. Sellei Iván
Harc az emberi lélekért CLIVE STAPLES LEWISRÓL, a Narnia-
történetek által világhírűvé lett cambridge-i tudósról kevesen tudják, hogy nemcsak gyerekeknek való történeteket írt szabad idejében, de a science-fiction műfajába is belekóstolt. 1938-ban jelent meg Kozmikus trilógia néven ismertté vált SF-történeteinek nyitódarabja, A csendes bolygó, ezt 1943-ban követte a Perelandra, a befejező kötet, A rettentő erő pedig 1945-ben látott napvilágot. A regény a háború utáni Angliában játszódik, egy álmos kisvárosban, Edgestowban, ahol a KKK nevű, kutatóintézetnek álcázott szervezet megpróbálja megkaparintani magának a korlátlan hatalmat az emberiség felett. Edgestow egyetemvárosában, Bracton Collegeben található ugyanis Merlin sírhelye, akiről azt tartják, hogy nem halt meg valójában, hanem csupán alszik. A szervezetnek, amelyet az eldileknek nevezett földönkívüliek „bukott" ága irányít, a mágus hatalmára van szüksége ahhoz, hogy újra tudja „kondicionálni" az emberi fajt, létrehozandó az Új Embert, azt, aki halhatatlan, teljesen elveszítette emberi jellegét, s akinek a homo sapiens csupán rabszolgája lehet. A harmadik kötet kissé kilóg a trilógiából. Főhőse immár nem a filológus Elwin Ransom, mint az első két részé (igaz, ebben is fontos szereplő), hanem Jane és Mark Studdock, egy házaspár, akik már nem szerelmesek egymásba. Mark a Bracton College egyik reményteli ifjú titánja, szociológus, s az egyetemi élet, a tanári kar belső körének nemrégiben elfogadott új tagja. Mikor azonban megjelenik a KKK a városban, s felajánl Marknak egy rendkívül jövedelmező
állást, ő boldogan elfogadja, annak reményében, hogy végre bekerülhet az elitbe, ahová mindig is vágyott. Rá kell azonban jönnie, hogy az Intézet piszkos ügyekkel biztosítja magának a megbecsülést, s Markra csak azért van szükség, hogy a propaganda-gépezetbe beilleszkedjen mint újságíró, valamint, hogy a feleségét a KKK kezére adja. Jane-ről ugyanis a regény elején kiderül, hogy nagyon furcsákat álmodik, amik megrémítik, azonban férjének nem meséli el az esetet, inkább megpróbálja megérteni, miért lát olyan dolgokat, amik később valóban bekövetkeznek. E keresés során kerül kapcsolatba a KKK ellenségeivel, a Ransom által „vezetett" St. Anne falubeli kis csoporttal, akik megpróbálják megmenteni az emberi fajt, s elrejtik Jane-t az Intézet elől - ennélfogva a férje elől is. Ransoméknak is szükségük van ráadásul a feltámadt Merlinre, hogy maguk mellé állítva őt szembeszállhassanak a KKK-val, ugyanis már csak ők a letéteményesei az ősi Logresnek, Arthur király Britanniájának. A főszereplők fokozatosan nőnek fel a történet során. Mark esendő emberből férfivá érik, Jane pedig szembekerül a férfi és nő örök ellentétével. A fantasztikus történet voltaképp keretül szolgál ahhoz, hogy a szereplőket, s általuk saját magunkat megismerjük, és ráébredjünk gyarló mivoltunkra. Bár Lewis némelyik megállapítását (mint például azt, hogy a Hold túlsó felén levegő és növényzet létezik) meghaladta a tudomány, az emberi lélek kérdései fölött, amiket a szerző is boncolgat, sosem járhat el az idő. Hajdú Éva
Brian W. ldiss: A szuperjátékok kitartanak egy nyarat
Miután korábbi számainkban megismerkedhettek a Spielberg és Kubrick A.I.-filmjének alapjául szolgáló novella-trilógia két később íródott darabjával, most idézzük fel az eredetit, amelyben az ötlet megszületett.
MRS. SWINTON kertjében örökös nyár volt. A kedves mandulafákról sohasem hervadt le a lomb. Monica Swinton letépett egy sáfrányszínű rózsát, és odaszólt Davidnek: - Hát nem gyönyörű? David fölpillantott rá, és szó nélkül elvigyorodott. Elkapta a virágot, végigfutott vele a pázsiton, és eltűnt a kutyaház mögött, ahol a nyíromata kuporgott vágásra, söprésre vagy hengerelésre készen, ahogy a pillanat megkívánta. Az asszony magára maradt makulátlan műkavics sétányán. Megpróbálta szeretni őt. Aztán úgy döntött, hogy utánamegy a fiúnak, s meg is találta az udvaron, amint a rózsát úsztatta pancsolómedencéjében. Mindenről megfeledkezve állt a vízben szandálostul. - David drágám, mért vagy olyan haszontalan? Gyere azonnal, és cseréld ki a cipődet meg a zoknidat! A fiú ellenkezés nélkül követte a házba, sötét fejecskéje ott ficánkolt az asszony derekánál. Hároméves létére nem félt a konyhában zümmögő ultrahangszárítótól. De még mielőtt az anyja lehajolhatott volna a papucsokért, egyet ficánkolt, és beiszkolt a néma házba. Minden bizonnyal Teddyt fogja keresni. Monica Swinton, ez a huszonkilenc éves, kecses testalkatú, csillogó szemű asszony, bement a nappalijába, leült, és ízléssel elrendezte a lábait. Ült magában, és gondolkozott; és még mindig csak ült. A
vállán ott kuporgott az idő azzal a dühödt tunyasággal, amit csak a gyermekeknek, az őrülteknek meg azoknak a feleségeknek tartogat, akiknek a férjük távol van, és a világ megjavításán ügyködik. Szinte önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és igazított az ablakok hullámhosszán. A kert elenyészett, a helyében bal kéz felől föltűnt a belváros nyüzsgő tömegével, légbárkáival, házaival - a hangot azonban nem kapcsolta be. Egyedül volt. Nincs eszményibb hely a magányra, mint a túlzsúfolt világ. A Synthank igazgatói bőséges ebéddel ünnepelték új termékük piacra dobását. Némelyikük fején ott díszelgett az akkoriban divatos plasztik álarc. Elegáns karcsúságuk meghazudtolta farkasétvágyukat. Aszszonyaik elegáns karcsúsága sem árulta el falánkságukat. Egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék - a szemüktől eltekintve - finom embereknek tartotta volna őket. Henry Swinton, a Synthank vezérigazgatója, szóláshoz készülődött. - Kár, hogy a felesége nincs itt, és nem hallhatja önt - fordult oda hozzá a szomszédja. - Monica szívesebben marad otthon szép gondolatai társaságában - felelte Swinton arcára fagyott mosollyal. - Egy ilyen szépasszonynak csakis szép gondolatai lehetnek - bókolt a szomszéd. „Szállj le a feleségemről, te gazfickó!" - gondolta Swinton egyre mosolyogva.
Az üdvözlésére felhangzó taps közepette szólásra emelkedett. Egy-két humoros megjegyzés után így folytatta: - A mai nap igazi diadal cégünk életében. Kis híján tíz esztendeje annak, hogy megjelentünk a világpiacon első mesterséges élőlényeinkkel. Emlékeznek még rá, mekkora sikert arattunk velük, különösen a miniatűr dinoszauruszainkkal. Azok közül azonban egyik sem bírt értelemmel. Szinte érthetetlen, hogy korunkban, amikor képesek vagyunk életet létrehozni, az intelligenciával nem tudunk megbirkózni. Legkelendőbb termékünk, a Crosswell-szalag, az összes között a legostobább. Általános derültség. - Jóllehet, túlnépesedett világunknak kétharmada éhezik, mi szerencsések itt bőségben élhetünk, hála a népességszabályozásnak. A mi gondunk az elhízás, nem az elégtelen táplálkozás. Gondolom, senki sincs önök közül itt az asztal körül, akinek ne dolgozna a vékonybelében egy Crosswell, vagyis egy teljesen ártalmatlan élősködő szalagféreg, amely lehetővé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene az alakját. Igazam van? Általános egyetértő bólogatás. - Miniatűr dinoszauruszaink csaknem ilyen ostobák. A mai napon azonban piacra dobjuk az első gondolkodó mesterséges élőlényünket: a normális testalkatú emberszolgát. Nem elég, hogy intelligens: az intelligenciája meghatározott keretek közé van szorítva. Meggyőződésünk, hogy az emberek félnének egy emberi agyú lénytől. A mi emberszolgánknak egy kisméretű komputer van a koponyájában. Voltak már olyan gépek a piacon, amelyeknek minikomputer helyettesítette az agyát - élettelen műanyag holmik, szuperjátékok -, mi azonban végre megtaláltuk a módját, hogyan kapcsolhatjuk öszsze a komputer áramkörét a szintetikus izommal. David a gyerekszobája hosszú ablakánál ült, és papírral, ceruzával birkózott. Végül abba is hagyta az irkálást, és föl-alá görgette a ceruzáját az asztal lapján. - Maci! - szólalt meg. Maci ott ült az ágyon, a falnak támaszkodva, egy mozgóképes könyv meg egy irdatlan plasztikkatona alatt. Gazdája hangjára megelevenedett és fölült. - Macikám, nem jut eszembe semmi.
A mackó lemászott az ágyról, és peckesen a fiúcska lábához bandukolt. David fölemelte, és az asztalra ültette. - Eddig mit írtál? - Azt írtam... - fölkapta a levelet, és nagy komolyan rámeredt. - Azt írtam: „Kedves mama, remélem jól vagy. Szeretlek..." Hosszú hallgatás után a medve azt mondta: - Nem rossz. Menj le, és add oda neki. Újabb hosszú hallgatás. - Nekem nem tetszik. Nem fogja megérteni. A medve belsejében egy parányi komputer végigfutott a beléje táplált lehetőségeken. - Mért nem csinálod újra krétával? David nem válaszolt, mire a medve megismételte a javaslatát: - Mért nem csinálod újra krétával? David kibámult az ablakon. - Maci, tudod, mire gondoltam? Hogy tudja az ember megmondani, mi az igazi dolog, és mi nem? A medve végigkártyázta az alternatíváit. - Az igazi dolgok jók. - Kíváncsi vagyok rá, hogy az idő jó-e. Szerintem a mama nem nagyon szereti az időt. Az egyik nap, jó sok nappal ezelőtt azt mondta, hogy az idő elment mellette. Maci, az idő igazi? - Az óra megmutatja az időt. Az óra igazi. A mamának vannak órái, és ő bizonyára szereti őket. A csuklóján is van egy óra a tárcsája mellett. David óriás repülőgépet rajzolt a levele hátoldalára. - Maci, ugye, te meg én igaziak vagyunk? A medve rezzenéstelen tekintetét a kisfiúra függesztette. - Te meg én igaziak vagyunk, David. A maci hivatása a megnyugtatás volt. Monica lustán föl-alá sétált a házban. Hamarosan meg kell érkeznie a vezetéken a délutáni postának. Lenyomkodta a csuklóján a megfelelő postai számot, de semmi. Még néhány perc. Folytathatná a festést. Vagy fölhívhatná a barátait. Vagy megvárhatná, amíg Henry hazajön. Vagy fölmehetne, és játszhatna Daviddel... Kiment az előszobába, és megállt a lépcső aljánál. - David! Semmi válasz. Másodszor, majd harmadszor is fölszólt.
- Maci! - kiáltotta élesebb hangon. - Igen, mama! - A következő percben megjelent a lépcső fölött a mackó aranyszín bundája. - David a szobájában van, maci? - David kiment a kertbe, mama. - Gyere ide, maci! Szenvtelenül megvárta, amíg a kis bundás alak lépcsőről lépcsőre lekecmergett tompa lábacskáin. Mihelyt leért, fölkapta, és bevitte a nappaliba. Az mozdulatlanul feküdt a karjában, és fölbámult rá. Éppen csak hogy ki tudta venni motorjának halk zümmögését. - Állj meg ott, maci. Beszélni akarok veled. - Az asszony letette az asztalra, s az engedelmesen megállt ott, karját az ölelés örök érvényű mozdulatával előrenyújtva. - Macikám, ugye, Dávid kért rá, hogy azt mondd, kiment a kertbe? A mackó agyának áramkörei túlságosan egyszerűek voltak a hamiskodásra.
- Igen, mama. - Így hát hazudtál nekem. - Igen, mama. - Ne mamázz engem! Miért kerül engem David? Csak nem fél tőlem? - Nem. Szereti magát. - Mért nem tudunk hát szót érteni egymással? - David fönt van. A válasz megdermesztette. Mért vesztegesse az időt erre a masinára? Mért nem megy föl ahelyett, és mért nem kapja a karjába Davidot, és mért nem beszél vele, mint szerető anya a szerető fiával? A ház hallgatása nyomasztóan nehezedett rá, és érezte, hogy minden szobából másféle hallgatás nyomul feléje. Ott fönt a galérián valami halkan megmoccant: David próbált elbújni előle... Beszéde vége felé járt. A vendégek odaadóan figyeltek rá, úgyszintén a bankett-terem két falánál fölsorakozott sajtó, amely Henry minden szavát
jegyezte, és időről időre egy-egy fényképet készített róla. - Emberszolgánk sok vonatkozásban a komputer terméke lesz. A komputer nélkül sohasem birkóztunk volna meg a mesterséges hús bonyolult biokémiájával. Az emberszolga ugyanakkor a komputer kiterjedése is lesz, ugyanis a fejében ott lesz egy komputer, egy mikrominiatürizált számítógép, amely képessé teszi arra, hogy a házban előadódó szinte minden helyzettel megbirkózzék. No persze azért nem mindennel. Nevetés a teremben; a jelenlevők közül ugyanis sokan emlékeztek arra a szenvedélyes vitára, amelynek a végeredményeképpen végül is úgy döntöttek a Synthank igazgatói irodáiban, hogy az emberszolgát makulátlan egyenruhája alatt meghagyják semleges neműnek. - Szomorú, hogy civilizációnk minden áldása meg a túlnépesedés nyomasztó problémái közepette hány millióan szenvednek az elhatalmasodó magánytól és elzártságtól. Emberszolgánk áldás lesz ezeknek, hiszen minden kérdésre válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni. A jövőben újabb típusokat is tervezünk, férfi és női modelleket, és megígérhetem, hogy egyeseket az első típus korlátai nélkül, csupa fejlettebb, valódi bioelektronikus lényeket. Azonkívül, hogy mindegyiknek meglesz a maga egyénileg programozható komputere, be lesznek kapcsolva a Világ Adathálózatába. Ily módon mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein szolgálatait. A személyes magányérzetnek akkor egyszer s mindenkorra vége lesz! A fölcsattanó lelkes taps közepette helyet foglalt. Még a mesterséges emberszolga is, aki feltűnés nélküli öltözetében ott ült az asztal mellett, odaadással összeverte a tenyerét. Táskáját maga után vonszolva, David a ház mögé lopakodott. Fölkapaszkodott a nappali ablaka alatti díszes padkára, és óvatosan bekukucskált. Anyja a szoba közepén állott. Arca üres volt, kifejezéstelen tekintete félelemmel töltötte el a kisfiút. Elbűvölten bámulta az anyját. Sem ő nem moccant, sem amaz. Talán az idő is megállt, mint ott a kertben. Végül az asszony hátat fordított, és elhagyta a szobát. David várt egy percet, aztán megkopogtatta az ablakot. Maci körülnézett, megpillantotta őt, lekecmergett az asztalról, és az ablakhoz totyogott. Ügyetlen mancsával nagy nehezen sikerült kinyitnia.
Egymásra meredtek. - Rossz vagyok, maci. Gyere, fussunk el! - Nagyon jó kisfiú vagy. A mamád szeret téged. Az lassan megcsóválta a fejét. - Ha szeret engem, akkor miért nem tudok beszélgetni vele? - Buta vagy, David. A mama egyedül van. Azért vagy neki te. - Ott van neki a papa. Nekem senkim sincs rajtad kívül, így hát én vagyok egyedül. Maci barátságosan megcibálta a haját. - Ha ilyen rosszul érzed magad, menj el megint az ideggyógyászhoz. - Gyűlölöm azt az öreg ideggyógyászt, úgy érzem magam mellette, mintha nem volnék valóságos. - Megiramodott a pázsiton át. A mackó kibukfencezett az ablakon, és utánafutott, amennyire tömpe lábacskái engedték. Monica Swinton fönt volt a gyermekszobában. Szólította a fiát egyszer, aztán csak állt ott határozatlanul. Csend volt körös-körül. A kisfiú asztalán rajzkréták hevertek. Hirtelen ösztönzésnek engedve az asztalhoz sietett, és kihúzta a fiókját. Több tucat papírlapot pillantott meg benne. Többön ott virított David ügyetlen krétaírása: a szavak minden betűje más-más színű krétával volt írva. Egyik sem volt befejezve. ÉDES MAMIKÁM, HÁT HOGY VAGY, SZERETSZ ENGEM ANNYIRA ÉDES MAMA, SZERETLEK, MEG A PAPÁT IS SZERETEM, ÉS SÜT A NAP ÉDES-ÉDES MAMI, MACI SEGÍT NEKEM ÍRNI NEKED. SZERETLEK MEG MACIT IS DRÁGA MAMA, ÉN VAGYOK A TE EGYETLEN FIACSKÁD, ÉS ÉN ANNYIRA SZERETLEK, HOGY NÉHAKEDVES MAMA, TE VAGY IGAZÁBÓL AZ ÉN MAMÁM, ÉS ÉN GYŰLÖLÖM MACIT DRÁGA MAMA, TALÁLD KI, MENNYIRE SZERETLEKKEDVES MAMA, ÉN VAGYOK A TE KISFIAD, NEM MACI, ÉS ÉN SZERETLEK TÉGED, MACIT PEDIG KEDVES MAMA, CSAK AZT AKAROM MONDANI NEKED EBBEN A LEVÉLBEN, HOGY MILYEN IGAZÁN, MILYEN NAGYON -
Monica kiejtette a papírlapokat, és fölzokogott. A levelek a maguk vidám és gyerekes betűivel szertelibegtek a padlón. Henry Swinton emelkedett hangulatban szállt föl a hazafelé tartó expresszre, és néha-néha odavetett egy-egy szót a szintetikus emberszolgának, amelyet hazavitt magával. Az emberszolga udvariasan és pontosan válaszolgatott, jóllehet, a válaszai emberi mércével mérve nem mindig voltak helyénvalóak. Swintonék az egyik legelegánsabb negyedben laktak, fél kilométerre a Föld fölött. A többi közé beékelt lakásuknak nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot. Henry retinamintás tapogatójával kinyitotta az ajtót, és az emberszolgától kísérve belépett a lakásba. Henryt egyszerre körülvette az örök nyarat sugárzó kert barátságos illúziója. Csodálatraméltó, mire képes ilyen kis helyen is az Illuzogram. A rózsák és glicíniák mögött ott állt a házuk - tökéletes volt az illúzió: egy György-stílusban épült udvarház üdvözölte a gazdáját. - No, hogy tetszik? - fordult az emberszolgához. - A rózsákat néha megtámadja a fekete foltosodás. - Ezek a rózsák garantáltan mentesek mindenféle tökéletlenségtől. - Tanácsos mindig garantált árut venni, még ha valamivel többe kerül is. - Köszönöm a figyelmeztetést - mondta Henry szárazon. A mesterséges élőlények alig voltak tízévesek, a korábbi mechanikus androidok sem voltak régibbek tizenhat évesnél, és még mindig volt javítanivaló a szerkezetükön. Kinyitotta az ajtót, és Monicát szólította. Az asszony azonnal megjelent a nappali ajtajában, átölelte a férjét, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte az arcát és az ajkát. Henry döbbenten tűrte. Kissé eltolta magától az asszonyt, hogy az arcába nézhessen, amely csak úgy árasztotta magából a szépséget és a ragyogást. Sok-sok hónapja, hogy nem látta ennyire felindultnak. Ösztönösen közelebb vonta magához. - Drágám, mi történt? - Henry, Henry, drágám! Már egészen el voltam keseredve, amikor föltárcsáztam a délutáni postát, és... nem fogod elhinni! Hiszen ez csodálatos!
- Az ég szerelmére, asszony, mi a csodálatos? Szeme megakadt a fotosztát címén, amely még mindig nedvesen csillogott, ahogy kicsusszant a fali résen: Népesedési Minisztérium. A hirtelen megdöbbenés és remény kiűzte a vért az arcából. - Monica... ó... Csak nem azt akarod mondani, hogy kihúzták a számunkat! - De igen, kedvesem, de igen, megnyertük az e heti szülői lottót! Akár azonnal csinálhatunk egy gyermeket! A férfi örömteljes fölkiáltást hallatott. Körbetáncolták a szobát. A népesedés nyomása olyan fokot ért el, hogy a születéseket szigorúan korlátozni kellett. Csak állami engedéllyel lehetett gyereket világra hozni. Évekig vártak erre a pillanatra. Örömüket artikulálatlan kiáltásokba öntötték. Végre lihegve megtorpantak a szoba közepén, és nevetve örvendeztek egymás boldogságának. Amikor az asszony lejött a gyerekszobából, átlátszóra állította az ablakokat, hogy ki lehessen látni a kertre. A pázsiton hosszan elnyúlt a műnap aranysugara - az ablakon át pedig David és a maci bámult be rájuk. Őket meglátva, Henry és a felesége elkomorodott. - Ővelük mit csinálunk? - kérdezte Henry. - Macival nem lesz semmi baj. Ő jól működik. - És David? Vele zavarok vannak? - A verbális kommunikációs központjával még mindig baj van. Szerintem vissza kell küldeni a gyárba. - Rendben van. Meglátjuk, mi lesz vele, mire a baba megjön. Erről jut eszembe: meglepetésem van a számodra, éppen jókor jön a segítség. Gyere csak ki az előszobába, nézd, mit hoztam neked! Amint a két felnőtt kiment a szobából, a kisfiú meg a mackó lehuppant a rózsafák alá. - Maci, szerintem a mama és a papa igaziak, nem? - Butaságokat tudsz kérdezni, David - mondta a maci. - Senki sem tudja, mit jelent igazából az, hogy „igazi". Menjünk be a házba. - Előbb letépek egy rózsát! - Az élénk rózsaszín virággal a kezében belépett a házba. Majd a feje mellé teszi a párnára, amikor lefekszik. A szépsége és puhasága a mamára emlékezteti. Baranyi Gyula fordítása
