Kölnei Lívia Az életmód-reform és a vízgyógyászat (hidroterápia) Magyarországon Két értekezés az 1840-es évekből A 19. század első évtizedei a szellemi-kulturális fellendülés időszakát hozták el Magyarországra. A félgyarmati szinten működő ország csak névleges állami önállósággal rendelkezett, és a Habsburg birodalmi politika hátráltatta mind gazdasági, mind kulturális fejlődését. A 19. század elejétől azonban lassanként aktívvá vált a magyar társadalomnak az a része, amelynek a gondolkodását meghatározta a nemzeti nyelv megmaradásának, a magyar kultúra, tudomány és gazdaság fejlesztésének igénye. A „reformkor”-nak nevezett időszakot néhány ezer lelkes, áldozatkész, értelmes ember – vitáktól, torzsalkodásoktól nem mentes – együttgondolkodása és közös célokért folytatott munkája jellemezte. Ebben a korszakban az orvostudomány is forrongó korszakát élte. Nyugat-Európában a 18. század utolsó harmadára megtorpant a hivatalosan elismert orvosi gyakorlat fejlődése: a vérkieresztéses technikák (köpölyözés, piócázás, érvágás) és egyes kémiai szerek – legtöbbször nagy töménységű – alkalmazása képezte az orvosok „fegyvertárát”. A korabeli természettudományos kísérletek eredményei nem gyakoroltak számottevő hatást a gyógyító gyakorlatra. Ez az egy helyben toporgás arra késztette az orvosok egy részét, hogy igyekezzenek meghaladni koruk tudományát. Ez két irányban történt: a materialista tudományosság irányában, vagy a romantikus, „vitalista” filozófia irányában. Számtalan orvosi hipotézis, új módszer keletkezett a 18. század végén, 19. század elején, s ezek – néhány éves késéssel – hazánkba is eljutottak. Az új gyógymódok felkutatásának eredménye, hogy többek között újra felfedezték a – már ókori hagyományokkal rendelkező – diététika jelentőségét és a vízgyógyászatot. Az egészséges életmódra (és így a betegségek megelőzésére, hosszú életre) irányuló tanácsok a történelem során mindig jelentős részét képezték a medicinának, de a sebészet és a gyógyszeres terápia fejlődése a 18-19. századra háttérbe szorította. A vízgyógyászat (hidroterápia) hasonlóan alakult: ókori virágkora után a középkorban is tovább élt, de fokozatosan veszített jelentőségéből. A 18. század végének–19. század elejének orvosi útkeresésében azonban mind a materialista, mind az idealista irányzatnak megfelelt, így viszonylag széles körben elfogadottá vált. A víz a természetben fellelhető anyag, aminek gyógyhatását évezredek tapasztalata igazolta. Ugyanakkor a vegyészet 19. századi fejlődése lehetővé tette vegytani vizsgálatát is, ami a tudományosság kritériumainak megfelelt. Alkalmazóinak nagyobb része azonban inkább romantikus alapelvekkel, „mindent gyógyító szer”-ként alkalmazta a vizet.
Magyarországon a vízgyógyászat kultuszát az 1830-as-1840-es években Vinzenz Priessnitz (1799–1851) működése teremtette meg. Priessnitz a romantika korának egyik jellegzetes, jelképes figurája volt: egyszerű földműves, „a nép fia”, aki ősi tudásból (faluja népi gyógyászatából) merítve dolgozta ki hideg vízre alapozott gyógyrendszerét. Karrierje is a romantika „ösztönös zseni”-jét példázta. Szanatóriumot alapított Gräfenbergben (az akkor Ausztriához tartozó Sziléziában), ahová a világ minden részéből özönlöttek a tehetős és kevésbé tehetős, híres és egyszerű emberek. Hasonló, bár kisebb hatást gyakorolt a gyógyulni vágyó magyarokra Johann Schroth (1800–1856), aki Priessnitz közelében, Lindewisében működött, és hozzá hasonló sorsot futott be, ám a vízgyógyászat és életmód-gyógyászat közül ez utóbbira helyezte a nagyobb hangsúlyt. A diététika iránti érdeklődést azonban inkább a híres orvos, Christoph Wilhelm Hufeland (1762–1836) „Az emberi élet meghosszabbításának művészete” című könyve hatásának tulajdoníthatjuk. A hideg vízre alapozott gyógymód magyarországi divatját igazolta 1841ben dr. Horváth József értekezése, ami a „Tudománytár” c. folyóiratban, 1841 novemberében és decemberében jelent meg. Horváth József (1794–1849) bölcsész- és orvosdoktor, az Akadémia tagja volt. 1834-ben magyarra fordította John Floyer korszakos jelentőségű vízgyógyászati munkáját a következő címmel: „A hideg víz derék munkálatjairól az emberi test erősítésére és számos nyavalyák elhárítására”. Horváth doktor a Tudománytárban „A hideg vízgyógyászat története” címmel áttekintette a hideg víz alkalmazásának sok évszázados hagyományát. „Használata az emberi nemmel egykorú” – állapította meg cikke elején. Horváth is osztotta azt a közkeletű hiedelmet, hogy „…ama vízivó hajdankori emberek sokkal szilárdabb egésségüek, erősbek és hosszabb életüek voltak, mint a’ mostani úgy nevezett erősítő italokat bőven élvező nemzedék”. (Tudománytár 1841. nov. 293. o.) Ráadásul még „jobb erkölcsüek és számosabb magzatokkal is áldatnak meg”, mint a szeszes italokkal élők és visszaélők. Horváth József – bölcsészdoktorhoz méltóan – rengeteg antik példát hozott a víz hasznos voltával kapcsolatban. Démoszthenész, Julius Caesar a hagyomány szerint csak vizet fogyasztottak. Közismert volt Pindarosz mondása: „A földön nincs jobb dolog a víznél”. Az egyiptomiak már felismerték és használták a víz gyógyító erejét. A Nílus-folyót istenként tisztelték, ami nem csak földjeiket, hanem hitük szerint asszonyaikat is termékennyé tudta tenni. Horváth megemlített egy vitát is az egyiptomiak és káldeusok (mezopotámiai nép) között, aminek során megpróbálták eldönteni, a víz vagy a tűz istene-e a nagyobb. A víz istene győzött, mert csak ő volt képes a gyógyításra. Az ókori zsidók számára a mózesi törvények többféle mosdást írtak elő. A hétköznapi életben a testet beszennyező cselekedetek után meg kellett
mosdaniuk. Mosdással próbálták a betegségek terjedését gátolni, gyógyulását elősegíteni. Minden bőrbetegnek folyóvízben kellett megfürödnie. A Bethesda fürdő (kettős medence az egyik jeruzsálemi városkapu közelében) például menhelye volt a bénáknak, nyomorékoknak. A tisztaságot, egészséget célzó törvények rítussá is váltak: a prozelitáknak (újonnan megtérőknek) a körülmetélés után meg kellett fürödniük, az ünnepek előtti fürdés pedig a lelki megtisztulás jelképévé is vált. Horváth József bőségesen ismertette a hideg víz használatára utaló görög mitológiai példákat. A mesés leírások mögött a valóságos hátteret kutatta. Ilyen alapon néhány mitológiai epizódra sajátos magyarázatokat talált, például: Médeia megfiatalította Iaszónt – ez Horváth szerint úgy volt lehetséges, hogy a hidegvíz-fürdők visszaadták Iaszón férfiasságát s így fiatalosságát is. A gyermek Akhilleusz vízbe mártását, ami sebezhetetlenné tette, úgy magyarázta, hogy a jó táplálkozás és a kemény nevelés mellett valószínűleg a hideg vizes fürdők biztosíthatták az ifjú erejét. Horváth doktor felidézte, hogy a makedónok szemében gyűlöletes volt a meleg vízben fürdés, mert azt a bujálkodás előidézőjének tartották. Ugyanezt a felfogást a 19. században, Horváth korában is sokan vallották. A görögök és rómaiak testi-erkölcsi hanyatlását részben a meleg fürdők divatja okozta – vélték Horváth József kortársai. Velük szembe állították a magyarok elődeinek tartott szkíták csodálatos testi erejét és edzettségét, amit az okozott, hogy kisgyermek koruktól hideg vízben fürödtek télen is. A római szokások tárgyalásánál Horváth doktor kiemelte, mennyire fontos része volt nevelésüknek az úszás. Ha egy neveletlenül viselkedő embert akartak leírni, ezt mondták rá: „Ez sem úszni, sem olvasni nem tanult!” A germánok testi erejét – a szkítákhoz hasonlóan – részben a testük hideghez szoktatása biztosította. A „moszkákról” (oroszokról) megjegyezte a szerző, hogy nekik elsősorban gőzfürdőik vannak. Itt hetente addig izzasztják magukat, amíg testük teljesen elgyengül – az utána következő hideg fürdő ezt a bágyadtságot hivatott eloszlatni. A magyarországi „szentkutakat” is említi Horváth József, a magát felvilágosultnak tartó elme lenézésével. Butaságnak tartotta ugyanis, hogy e források csodálatos gyógyító erejét valamilyen szentnek tulajdonítja a nép, holott szerinte a hideg víz puszta gyógyereje is magyarázat. (Nem vette számba, mi történhetett akkor, ha a gyógyulni vágyó hívő csak egy kortyot ivott a szentkút vizéből, és már attól meggyógyult.) A cikk első része tehát kultúrtörténeti áttekintés a víz diététikai felhasználásáról. A tanulmány második része (Tudománytár 1841. december 334–345. o.) a hideg víz orvosi felhasználását tekinti át. Az első és leghíresebb vízgyógyász maga Hippokratész volt (Kr. e. 460 körül). Ő írta le elsőként azt a tapasztalatot, hogy az élő szervezetre a hideg víz melegítő, a meleg víz hűsítő hatást gyakorol. Erre a megfigyelésre lehetett alapozni a víz gyógyító használatát. Az ókor másik híres orvosa, Aszklepiadész (Kr. e. 124 körül – Kr. e. 56) gyökeresen más elméletet állított fel a betegségek
keletkezéséről, mint Hippokratész, mégis ugyanolyan fontosságot tulajdonított a víz (valamint a táplálkozás és testmozgás) egészségmegőrző és gyógyító szerepének. Orvosi sikerei olyan népszerűvé tették, „mintha az égből küldetve szállott volna le” – írta róla az idősebb Plinius. A hideg víz mellett a meleg vizes fürdőkultúra is nagy teret hódított Rómában. A hidegvíz-gyógyászat tekintélyét Antonius Musa (Kr. u. 32 körül) orvos állította helyre, aki a római nép „bálványát”, Augustus császárt kétszer is hidegvíz-kúrával gyógyította ki gyógyíthatatlannak hitt betegségéből. Antonius Musának emlékművet állítottak a félisten Aszklépiosz szobra mellé, és érdemei miatt a római orvosok polgárjogot kaptak. A római fényűzés később a hideg víz használatából is divatirányzatokat teremtett: a folyóvíz után divatba jött az esővíz használata, majd Caligula különféle illatosított vizeket, Nero pedig a tengervizet hozta divatba. Galénosz (131–200), akinek a tanításai a mai napig meghatározzák a hivatalos orvostudományt, a hideg és meleg vizet egyaránt alkalmazta a különböző gyógyjavaslatoknak megfelelően. E tartalmi áttekintésből is kitűnik, hogy Horváth József bölcsész- és orvosdoktor értékes és élvezetes kultúrtörténeti „utazást” tett a vízgyógyászat ókorában. A bevezetőből kitűnt, hogy a munka folytatását is tervezte, talán meg is írta, de nem jelent meg a Tudománytárban. Az újabb időkből így mindössze csak három 18. századi nevet említett. Bodmer svájci és Wieland német költőt, akik nem fogyasztottak szeszes italt, csak vizet ittak. Wieland 81, Bodmer 84 évet élt. Ugyanez a hír járta egy André Tiraqueau nevű jogtudósról is, aki hosszú élete során 44 könyvet írt és 44 gyermeket nemzett. Horváth József fiatalabb kortársa, Bartha Károly (1805–1874) Vas vármegyei orvos 1848-ban tette közzé vízgyógyászati tanulmányát az „Orvosi Tár” című folyóiratban. Címe: „A víz mint viszonytalan test leghathatósabb (tényezője) tevője a természetnek” (Orvosi Tár. Negyedik folyamat II-dik kötet, 1848. 15. szám 225-234. o. és 16. szám 241-255. o.) 1848-ban, a forradalom után és a szabadságharc első (többségében discsőséges csatákat hozó) évében még határtalan lelkesedés élt a hazafias érzelmű tudósok lelkében. Hitték és remélték, hogy a nemzet végre a saját kezébe veszi sorsa irányítását, így lehetőség nyílik majd a társadalom jobbítására, új és hasznos intézmények alapítására. Ugyanez a lelkesedés hatotta át a korszak első orvosi folyóiratában, az Orvosi Tárban publikáló orvosok írásait. Bartha Károly tanulmányában harcra kelt az egészségtelen életmód, a „betegség-divat” ellen. E harc hathatós eszköze volt a hideg víz hasznának „újrafelfedezése”. Írásának gunyoros bevezetése azonnal felkeltette a figyelmet: „Minthogy a viz igen nagyon közönséges, és mindennapi, épen azért annyira ösmeretlen. Ha csak Párizsból is kellene hozni franczia név és pecsét alatt, bizonyosan többen ösmernénk.” (225. o.) Az emberi nem megromlott, mert eltért a természet
rendjétől – összegezte véleményét Bartha doktor, és ebben nagyon sok kortársa és utóda egyetértett vele. A maga keserű humorával ismertette a „betegségdivatokat”. A 18. században például az aranyeret értékes és a hosszú élethez szükséges testi adottságnak tartották, és ha nem rendelkeztek vele, előfordult, hogy csináltattak maguknak. A 19. század közepére divatossá vált a „mirigyes” (vagyis gümőkóros, tbc-s) alkat: vékony derék, sovány, nyúlánk testfelépítés, fehér bőr, rózsaszín arc, piros ajkak, értelmi fogákonyság és tehetség, érzelmes lelkület tette vonzóvá ezt a beteg ideált. „Fájdalom, egy lassan rágódó féreg emészti éltöket, s csak egy sötét éjszaka a sirokból föllobbanó lidérczek ezek.” „A lelki és testi épség mai időben valóságos szégyen. A minden tagjaiban illőleg kifejlődött, izmos, erős ember már ma tuskónak neveztetik.” (227. o.) Bartha korában divat volt a szemüveg viselése. A legjobban látók is üveget raktak a szemük elé, és úgy bukdácsoltak, mint a rövidlátóak. A természetellenesen elkészített ételekkel és italokkal „gyomrunkat örökös zavargásban, vérünket szüntelen pezsgésben, idegeinket folyvást ingásban tartjuk”. (228. o.) A friss levegőn végzett testmozgás nem elég előkelő a városi embernek – úriasabb a dohos levegőjű szobában ájuldozni. A természet folyamatait minden eszközzel igyekszünk gátolni – és ez alól az orvosi tudomány sem kivétel. Az orvosok mindenféle tünettől megijednek, és minden életfolyamatot gátolni vagy ellensúlyozni akarnak. Bartha doktor ezután áttekintett két, általa ismert alternatív orvosi irányzatot, a homeopátiát és a mesmerizmust (magnetizmust). Mindkettő sikerét annak tulajdonította, hogy nem alkalmaztak erős kémiai szereket, vagyis szabad utat engedtek a természet öngyógyító képességének. A természetes módszerek újrafelfedezéséért sokat tettek a „vízorvosok”, vagyis hidropaták – vélekedett Bartha Károly, aki egyedül a hidroterápia áldásos hatását ismerte el a különféle gyógymódok közül. Az „elfajzott” orvostudomány megújítására a krumpli-hasonlatot alkalmazta: ha a krumplit a gumóiról szaporítjuk, elvizesedik, elíztelenedik. Ha ismét jó ízű krumplit akarunk termeszteni, magjáról kell újra nevelni. Ez a „mag”, vagyis a természethez való visszatérés úttörője volt Vinzenz Priessnitz, a tanulatlan, de okos falusi ember, a „természet gyermeke”. Munkássága bizonyította, hogy nyavalyáink legnagyobb része a természettől való eltérés miatt, egy másik része az orvosságok mindennapi használatából adódott. Tiszta, hideg kútvízzel és a természet útjára való visszatéréssel minden baj orvosolható.