Az 1956-os forradalom és szabadságharc 53. évfordulójáról történő megemlékezés Dr. Isaszegi János vezérőrnagy, MH KKB parancsnoka, Szentendre
2009. október 23.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Bemutatkozás; indoklás az emlékbeszéd felkérés elfogadására; az 56’os kitüntetések viselésének háttere!
Immáron 53 esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban lázas reménység töltötte el a fővárost, mert az ország népe sokesztendei félelem és kétségbeesés után szorongással, de mégis boldogan lélegezhette be a szabadság illatát. A nevezett idők első szabad és őszinte napját szüleink, nagyszüleink élték át. Ami azután következett - ma már jól tudjuk – polgári forradalom és szabadságharc volt. Rendkívüli tünemény részesei és szemtanúi lehettek 1956 őszén az utcákat benépesítő emberek. Annak lehettek részesei, miképpen lesz egyik pillanatról a másikra öntudatos polgár, önmagáért és embertársaiért önzetlenül és akár önfeláldozó hősiességgel is felelősséget vállaló ember a félénk, fegyelmezett kishivatalnokból, a megkeseredett gyári munkásból, a lehorgasztott fejű parasztból. Hogyan lesz érett férfi a felelőtlen kamaszból. Hogyan lesz egyik pillanatról a másikra a folyton fegyelmezett, korlátozott, felülről irányított népből, az alattvalók alaktalan masszájából egy közös célért lelkesedő közösség, nemzet.
2
Megemlékezésem
nyitányaként a költő Claes Gill
örök érvényű sorait ajánlom figyelmükbe: „ Glória Victis! Emlékezzetek az elesettekre, Kik hűlt ajakkal ma is hirdetik: a győzelemnek végső percekig őrzött reménye életüknél mégis több nekik. Glória Victis! Emlékezzetek” Engedjék meg, hogy rendhagyó módon egy napilap 1989. június 17-ei számából idézzek néhány gondolatot, mely Nagy Imre és mártírtársai újratemetési gyászszertartásáról tudósított. „1989. június 16. a nemzeti gyász és megemlékezés napja, amelyen Nagy Imre és mártírtársain kívül kegyelettel adózott az ország mindazok emléke előtt, akik 1956-ban életüket áldozták a szabadságért. A hősök emlékét idéző üres koporsók üzenetet küldtek, úgy mint az a harangzúgás, amely hírül adta ország- és világszerte a gyászszertartás kezdetét. A harangzúgás szimbolikus jelentőségű, hiszen a nándorfehérvári diadal dicsőségének és emlékének hirdetésén túl mindig is volt aktualitása egy adott történelmi korban. Hemingway remekművének szavaival „A harang értük is szólt és szól a mai napig is, akik 1956-ban életüket áldozták a szabadságért, a függetlenségért. „
2
3
Mélyen
egyetértek
a gyászszertartásról szóló tudósítás
azon gondolatával is, miszerint „a megbékélés az, amelyből az ország semmilyen politikai erejét kirekeszteni nem lehet, mert enélkül a tragikus éveket-évtizedeket megélt nemzetünk jobb jövőjének hosszú útját sem tudjuk végigjárni”. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ünnep mindig jelkép. Nemcsak megemlékezés egy történelmi eseményről, hanem szimbóluma is valaminek, s mint ilyen egy emberi közösség identitásának egyszerre kifejezője és alakítója. A magyar ünnepekben mindig ott rejlik a szabadság vagy a szabadulás pátosza. Szent István napja arra utal, hogy a magyarság megmenekült a keleti nomádok végzetétől, attól, hogy szétszórja és feleméssze a történelem. 1848. március 15-e a nemzet önmagára eszmélésének és felszabadulásának
napja.
Egyszersmind
a
csatlakozásé
és
a
befogadtatásé: a nemzeti létüket és kultúrájukat építő európai népek közé. 1956. október 23-a a szabadság ünnepe is, magába sűríti mindazt, amit a magyarság kívánt, amire vágyott, amit magának követelt. Október 23-a a szabad Magyarország legfontosabb dátuma. ’56ban a köztársaság ezen a napon fogant és 1989-ben is ugyanezen a napon született meg. Október 23.-a a szabad Magyarország születésnapja, mindannyiunk ünnepe.
3
4
Az ünnep jelkép és tanítás. Jelképe a hősiességnek, tanítás arról a nemzeti egységről, amely a felkelés tüzében, egyéni és közösségi áldozatok között született. 1956 máig ható példája annak a hősies erőfeszítésnek, amely következtében a nemzet újra fel tudott emelkedni létének egyik mélypontjáról, és ha csak néhány napra is, de ki tudta vívni szabadságát, és meg tudta teremteni egységét ennek a szabadságnak tépett zászlaja alatt. A nemzeti egység, amely a forradalom és szabadságharc tüzében született, nem önmagáért való egység, mert a sorsa alakítását újra kezébe venni akaró népnek céljai voltak. ”Hány fényes lélek tépte le magát, Virrasztott a szív égő romja mellett, Hogy tévedt, sújtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket – midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette – csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ.” Vörösmarty Mihály – „Gondolatok a Könyvtárban” Sokakat bizonyára az elégedetlenség, a harag és a felháborodás vitt az utcákra, a barikádokra, a fegyveres felkelők közé. A forradalom derékhada: az egyetemi ifjúság, az alkotó értelmiség és a
4
5
munkásság
akart
valamit. Nemcsak valami ellen, hanem
valamiért küzdöttek: a nemzeti függetlenségért, a többpártrendszerre alapozott demokráciáért, az alkotmányosságért, a termelő- és alkotómunka értelméért. Ezeket a célokat foglalták magukba a forradalmi ifjúság és értelmiség követelései. Ideológiai
és
politikai
nézetkülönbségek
természetesen
a
forradalom napjaiban is voltak. Másként látták az ország múltját, és másként képzelték el jövőjét olyan politikai egyéniségek, mint Nagy Imre és Mindszenty József. Más-más eszmék, eszmények és események jegyében mentek a barikádokra azok, aki egy tisztultabb szocializmus ideáljától, és azok, akik a nemzeti folyamatosság helyreállításának a vágyától kaptak bíztatást és erőt. Elszántságuk, áldozatkészségük és helytállásuk közös, s ha kellett, közös volt hősi haláluk is. Egység, egybeforrottság, felelősségtudat és bölcs önmérséklet – ezt kívánta a nemzeti érdek. Ez hatotta át a fegyveres felkelőt, a nemzetőrt, a munkástanácsokat és a kormányt. A nemes szándékot nagyszerű tettek hitelesítették. A nemzetőrségben együtt őrizték az új rendet a diákok, fegyveres felkelők, katonák és rendőrök, akik egy héttel korábban még szemben álltak egymással. Nemcsak politikából vizsgázott kitűnően Magyarország, hanem etikából is. Az emberek féltékenyen őrizték a forradalom tisztaságát. Nagyvonalúak és humánusak voltak. Befogadták a szorongókat.
5
6
Elítélték
és
megtorolták
a személyes bosszút, kitaszították
soraikból a tisztességteleneket, az önkényeskedőket. Elreteszelték az útját a törleszkedőknek, kaméleonoknak, szájtépőknek. Ha rövid ideig is, de tiszta volt a levegő. Jólesett teli tüdővel lélegezni. Nagy-Britanniát és Franciaországot azokban a napokban a szuezi válság, Egyiptom október 29-ei megtámadásának előkészületei, majd a háború kötötte le. A világsajtóban a forradalom, a magyar események helyét október végétől a szuezi háború foglalta el. „Szívünk mélyéig együtt érzünk a magyarokkal – jelentette ki november 14-én Eisenhower a választási hadjáratból ismét győztesen kikerülő
elnök
-,
minden
lehetőt
megteszünk
a
szenvedők
gyámolítására. Az Egyesült Államok kormánya azonban nem javasolja, és soha nem is javasolhatta azt, hogy a védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amelyet legyőzni nem képes.” Tisztelt Hallgatóság! A szabadság, a demokrácia az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség. Az elnyomatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság az betegség. A totális diktatúra maga a halál… „Mi dolgunk a világon? Küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzet sorsa áll.
6
7
Ha
azt
kivittuk
a
mély sülyedésből,
S a szellemharczok tiszta súgaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! Áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt! „ Vörösmarty Mihály A mámoros öröm napjai voltak ezek. Szüleink kacagtak és sírtak, az igazság rég betiltott szavait itták és dadogtak, sokáig elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak fel a szívünkből. „Azonban a komoly, elszánt józanság tízszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idő” – írta Nagy Károly. Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe az idegen hatalom fegyveres agressziója. Felvetődik a kérdés, miben határozhatjuk meg, hogyan összegezhetjük a forradalom küldetését, legfőbb mondanivalóját, jelentőségét. Nem kevesen tagadták meg a nemzet forradalmát az évtizedek során, de sokkal többen eszméltek az igazságra a rendszerváltozás hajnalán. Akkor érthette meg mindenki, hogy a forradalom mégiscsak győzedelmeskedett. Az elnyomók hatalma mindig ingatag, a zsarnokok mindig gyávák. Az áldozatokat, az elvett életeket, megnyomorított sorsokat,
7
8
megcsonkított
vágyakat
már semmi és senki nem adja vissza.
De vajon milyen lenne a világ, ha nem lett volna 1956-ban magyar forradalom? 1956 októbere a szabad, európai Magyarország, a megosztottság nélküli Európa megteremtéséért folytatott harcról szólt. Arról a harcról, amely csak egy emberöltővel később, a rendszerváltással juthatott győzelemre, és amelynek betetőzését most a határok nélküli európai értékközösség megszületése jelentheti. Ami akkor történt, kitörölhetetlenül része lett nemcsak a nemzet, hanem egész Európa és a világ történelmének is. A strassbourgi Európa Palotában kiállított ’56-as „lyukas” zászló előtt ma is hosszabban időznek a legkülönbözőbb országokból érkező emberek, akik
gyermekeiknek
és
unokáiknak
idézik
fel
a
magyar
forradalomhoz kötődő emlékeiket, azt, hogy miből ábrándultak ki akkor, vagy inkább miben kezdtek akkor hinni. 1956 indította meg a totális hatalmi rendszer, és főként a mögötte álló ideológia korhadását, mely végül annak széthullásához vezetett. Joggal mondták a hazánk képviseletében részt vevők 1999. március 12-én a NATO-csatlakozási okmányok letétbe helyezése alkalmából, hogy „1956 magyar hősei verték az első szöget a kommunizmus koporsójába.” A politikus, költő és hadvezér Zrínyi Miklós bölcs megállapítása napjainkban is érvényes: „Nem másra szolgál a mi eleink tündöklése
8
9
nékünk, mint hogy szövétnekként világító fáklyával fussuk be a mi életünk pályáját.” Ez a világító fáklya napjainkban 1956 szelleme, melynek örök időkön át való lobogásáról gondoskodni – vagyis a forradalom és szabadságharc eszmeiségét ápolni – valamennyiünk feladata. Október 23-a reggelén az idén is fellobbant a forradalom lángja Budapesten, az Országház előtt álló gránit emlékoszlopon, hogy az ötvenegy
esztendeje
kitört
forradalom
és
szabadságharc
emléknapjaiban teljes szépségében lobogjon.
Hölgyeim és Uraim! Az utókor feladata: keresse, kutassa, hogy a megtörténtekből mi volt az érték, a maradandó, az elismerésre és követésre méltó, mi az, ami a múlt tapasztalataiból ma is hasznosítható. Egyet ne tegyünk! Ne próbáljuk az egyszer és mindenkorra megismételhetetlen „darab akkori szereplőit” a mai, megálmodott, idealizált, jelen korra szabott önmagunkkal helyettesíteni, de a történtek
legalaposabb
megismerése
és
megértése
érdekében
próbáljuk meg gondolatban újraélni a megismételhetetlent. Ki
kell
mondani,
és
végre
minden
magyar
polgár
azonosságtudatának alapjává kell válnia, hogy a harmadik Magyar Köztársaság, a mai szabad Magyarország elsősorban és leginkább 1956 örököse!
9
10
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A ma élők felelőssége az is, hogy a győzelem végleges legyen, hogy gyermekeinknek és az utánunk érkező valamennyi nemzedéknek megőrizzük az elődök által kivívott szabadságot. 1956 hagyománya az egyik legfontosabb és egyik legélőbb kapocs magyar és magyar között. 56 hagyománya az európai magyar jövő építésének
programja.
Köztársaságunk
minden
polgára,
aki
alaptörvényünk, az Alkotmány szerint él, és keresi a maga boldogulását: 56 örököse. De
ne
feledjük:
köszönettel
tartozunk
szüleinknek
és
nagyszüleinknek, s mindazoknak, akik vérüket hullatták a magyar szabadságért. Köszönjük, mert helyettünk és értünk tették. Az igazi és jó ügyért meghozott áldozat és eltűrt szenvedés soha sem hiábavaló, ezért értelme előbb vagy utóbb, de mindig megvilágosodik. Ünnepi
megemlékezésemet
Faludy
költeményének egy részletével zárom: „Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék, sem múltam nem vagy, sem történelem, de lényem egy kioperálhatatlan darabja, ezerkilencszázötvenhat, te csillag, a nehéz út oly könnyű volt veled! Oly régesrégen sütsz fehér hajamra, ragyogj sokáig még sírom felett.”
10
György
csodálatos
11
Személyes hitvallásom, ars poeticam: ’A múltra kegyelettel emlékezni, A jelent értékelve és építve becsülni, A jövőt akarni, s érte tenni-tenni kell!’ – írtam a leveleimben a misszióimból is a baráti Haris-családnak! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
11