A vágy titokzatos tárgya, avagy A magyar média közelmúltja, jelene és lehetséges jövője a politikai-gazdasági-hatalmi harcok tükrében
Készítette: Kecskeméti József Budapesti Gazdasági Főiskola PR szakirány 2005.
1
Az alábbi gondolatkísérletben arra teszek próbálkozást, hogy bemutassam: a rendszerváltozás óta milyen átalakuláson ment át a magyar média, különös tekintettel az úgynevezett tényújságírásra. Gondolataimat négy fő rendező elv mentén igyekszem összefoglalni. Ezek a következők: 1. Piac • Szereplők • Piaci részesedés • Tulajdonosi szerkezet 2. Szabályozás • Médiatörvény • Kapcsolódó jogszabályok 3. Az alkotók • Szociális háttér • A rendszerváltozás óta bekövetkezett változások 4. Hatalmi kísérletek • A befolyásolás eszközei • Az elsődleges és másodlagos nyilvánosság egymáshoz való viszonya • Húzd meg, ereszd meg, vagyis jogszabályok, vagy a gazdasági érdekek határozzák meg a médiát, mint önálló entitást
2
Bevezetés
Mielőtt a részleteket, (amelyben állítólag az ördög bújik meg) egy önvallomással szeretném kezdeni elmélkedésemet. 1992. óta dolgozom a magyar médiában. Ha tetszik gyakorlatilag egy idős vagyok az újkori médiatörténelemmel. Ez idő alatt volt szerencsém(?) kipróbálni a műfajok mindegyikét. Pályafutásomat a Világgazdaságnál kezdtem, majd éles váltással a Vasárnapi Blikknél kötöttem ki. De dolgoztam internetes portálnál (Index) éppúgy, mint szűk szakmai közönségnek készülő havilapnál. Részese voltam néhány lap megszűnésének. Ezek némelyike gazdasági okokból (pénzmosás) következett be, míg volt olyan, ahol egy bizonyos párton belüli hatalmi harcok áldozata lett az „újság”. Mindezek a tények állandó gondolkodásra ösztökéltek a magyar média helyzetéről. Ha nagyon le szeretném egyszerűsíteni, két mondatban össze tudnám foglalni a lényegét: az egyik a római jog alapvetése, míg a másik egy magyar közmondás. Erősorrendben az előzővel kezdeném: • Cui protest?, Kinek az érdeke? Maga a kérdés természetesen számos alkérdésre bomlik: • Kinek az érdeke, hogy tizenöt év alatt nem sikerült (jogszabályban) rendezni a magyar médiapiac helyzetét? • Kinek az érdeke a piac szétaprózottsága? • Kinek
az
érdeke,
hogy
a
sajtómunkások
állandó
létbizonytalanságban élnek? A másik gondolat, ami eszembe jut, az egy magyar közmondás: • Szólj igazat és betörik a fejed. Ez utóbbit két rövid történettel illusztrálnám. A kettő között évek teltek el, és bár a szerepelők változtak, a módszerek nem. 1. Az első ügy az Élet és Irodalomhoz (ÉS) köthető. 1999. augusztus 20-án jelent meg a lapban a „Fiúk a bányában” című dolgozat. 3
• Ez a Fidesz székházügyét taglalta, és azt próbálta bizonyítani, hogy a Fidesz-MDF székházügyletből származó pénzek a gazdasági szférába, jelesül Orbán Viktor, akkori miniszterelnök apjának Orbán Győzőnek a vállalkozásaiba vándoroltak. 2. Hat év múltán újra az ÉS-hez köthető ügy látott napvilágot. Ez gyakorlatilag két elemből tevődik össze. Az egyik a Tokaj-Szárhegydűlő Sárazsadány Kft., míg a másik a Tokaj Kereskedőház Rt. (TK Rt.) ügye. Ahhoz, hogy az előző esettel (bár leegyszerűsített, de mégis csak valamely párhuzamot lehessen vonni) a TK Rt-re térnék ki. • A dolog lényege, hogy a Fidesz szerint a TK Rt. bújtatott privatizációja valósult meg azzal, amikor értékesítették a Forrás Rt.
állami
pakettjét,
hiszen
annak
megvásárlásával
a
szocialistákhoz igen csak közelálló Leisztinger Tamás fémjelezte) Arago Rt. a TK Rt-ben 23 százaléknyi tulajdonhoz jutott, amelyet nyolc hónap leforgása alatt 90 millió forintos haszonnal értékesített az államnak. A két ügyben akad egy közös vonás. Egyik szereplő sem vitatja a cikkek igazát, ám mind a két esetben találtak apró momentumokat, amelyekbe bele lehet kapaszkodni egy sajtóper kapcsán. Az Orbán-ÉS eset legfőbb tanulsága a „közeli” szóban keresendő. A Fidesz jogászai ugyanis nem a lap állításával szálltak szembe, hanem ezt a szót, illetve ennek hiányát kifogásolták. Természetes, hogy a lap elbukott. A Leiszteinger-ÉS-többi lap közti vita hasonló elemekre épül, bár itt nem szavakat, hanem százalékokat vitatnak. Leisztinger Tamás ugyan az ügylet megtörténtét nem vitatja, de erősen fontolgatja hogy 4 aprócska százalék (nem 23, hanem 19 százalékot szerezett) perre megy. Az eredmény borítékolható. Hogy miért is vetettem fel bevezetésként ezt a néhány gondolatot? Van ugyanis néhány kérdés, ami izgat, és amire vélhetően jó pár évig nem kapok, nem kapunk választ:
4
1. Mérhető-e patikamérlegen az igazság? (Már ha egyáltalán létezik.) 2. Mekkora játszótere van a médiának, ha szavak, igekötők, és vesszők befolyásolják feladatának végrehajtásában? 3. Lehet-e negyedik hatalmi ágként megnevezni egy olyan „ipari szegmenst”, amely nem képes önmagát eltartani? Természetesen nem a kereskedelmi-
és
bulvármédia
helyzetére
gondolok,
hanem
az
úgynevezett „serious sajtó” gyakorlatilag mindennapivá vált problémáira.
Egy kis kitérő: A küzdelem örök
A sajtó szabadságáért, a közszolgálatiság megtartásáért folytatott a küzdelem a kezdetektől fogva való, és – vélhetően az örökké valóságig tart. Legalábbis ezt vetíti előre Rupert Murdochnak, a sajtómágnásnak az az ideáltipikus megállapítása, mely szerint: „a piaci liberalizmus azt jósolja, hogy virrad már az a kor, melyben a kommunikáció jellemzője a szabadság és a választék lesz a szabályozás és hiány helyett”. Ez a kor még messze van, de a harc gyökerei már a XVII-XVIII. Században keresendőek. 1792-ben bíróság elé állítottak a ködös Albionban egy Tom Paine nevű embert, a The Rights of Man (Az Emberei Jogok) című kiadvány szerzőjét. A vádló Spencer Perce (Anglia későbbi miniszterelnöke) Paine-t iszákos, lump hazaárulónak festette le. Védője Erskine bírálta a hivatalos állami politika szuverenitását. Erskine egyebek mellett szinte szó szerint idézte az Egyesült Államok Alkotmányának Első Kiegészítését (1791.), mely szerint „a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely sértené a szólás-, vagy sajtószabadságot. Érvelésében központi szerepe volt annak a gondolatnak, hogy a sajtószabadság elévülhetetlen, természetes Isten adta jog, amelyet semmiféle földi hatalom nem sérthet meg. Minden ember elemezheti a kormány alkotmányának elveit, kiemelheti hibáit és hiányosságait, megvizsgálhatja, és nyilvánosságra hozhatja
romlottságát,
figyelmeztetheti
következményeire. 5
polgártársait
annak
pusztító
Ám hiába voltak a szép szavak: a vádlottat a gondosan összeválogatott esküdtszék bűnösnek találta. Az ítéletet követően kitört a népharag: Erskine és a sajtószabadság mellett tüntetett a londoni nép. Ez a rövid kitérő is mutatja, hogy a sajtószabadságáért, a cenzúra ellen folytatott harc örök. Már Milton, és William Walwyn is zászlajára tűzte különböző értekezéseiben ezt az alapvető polgári szabadságjogot. Előbbi az Areopagitica, míg utóbbi a The Compassionate Samaritane (Az Irgalmas Szamaritánius) című művében foglalkozik vele részletesen. A sajtó szabadságáért az öreg kontinensen főként Angliában folyt heves küzdelem. E harc során négy filozófiai megközelítésben értékelték a gondolkodó a sajtó, és – tágabb értelemben – a gondolkodás szabadságát. 1. Az egyik általános megközelítés a teológia szemszögéből vizsgálta és szorgalmazta a betű szabadságát. Ez az állami cenzúrát a józan ész nevében bírálta, melyet az Isten azért adott az embereknek, hogy éljenek vele. Legkiemelkedőbb példái ennek a gondolatkörnek Henry Burton: A Vindication Of The Churches Commonly Called Independent (A mindenki Által Függetlennek Nevezett Egyházak Védelmében, Henry Robinson: Liberty Of Consience (A lelkiismereti Szabadság). Ám legjobban a már említett Milton járja körül a problémát az Aeropagiticájában. Milton a cenzúra ellenében azért kardoskodott a „szabad sajtó” mellett, hogy engedjék virágozni a szabad és tudó szellemet. Érvei között központi szerepet játszik, hogy a sajtó ellen hozott általános megszigorítások nem hatékonyak, mintha a „földesúr a varjakat úgy akarná csapdába ejteni, hogy bezárja a park kapuját”. 2. John Lock ezzel ellentétben azzal érvelt, hogy a „sajtó igazgatását az egyének jogainak kell vezérelnie”. Ezt az Epistola De Tolerantia Ad Clarissimum Virum (Levél a vallási türelemről) című dolgozatában vázolta fel. Ezen az alapokon haladva a gondolatkísérletet John Asgill
6
fejlesztette tovább, és öntötte végleges formába az An Essay For The Press (Esszé A Sajtó Védelmében) írásában. Ők
és
követőik
amellett
kardoskodnak,
hogy
minden
szabad
állampolgárnak joga, hogy szabadon beszéljen és írjon annak érdekében, hogy megvédje a köz jogait és elősegítse a közjót. Mathew Tindal egyenesen odáig megy, hogy a szabad sajtó hűséges őr módjára megelőz minden meglepetést, és időben figyelmeztet minden közelgő veszélyre. „A sajtószabadság garantálja a politikai piperkőcöktől, a parlamenti rászedéstől és a kormányzati rabszolgaságtól való függetlenséget”. 3. 1793-ban veti papírra William Goédwin az An Enquiry Concerning The Principles Of Political Justice (A Politikai Igazság Alapelveinek Vizsgálata)
címet
viselő
dolgozatát,
és
ezzel
megalapozza
a
sajtószabadság utilitárius (haszonelvű) magyarázatát. Gondolatait Jeremy Bentham viszi tovább az On The Liberty Of The Press And Public Discussion (A sajtó és a nyilvános vita szabadságáról) cím nyílt leveleiben. Egy jó politikai rendszernek két dologra kell ügyelnie: olyan kormányokat állítson fel, amelyek a polgárok boldogságát a törvények és a szabadpiaci cserék által strukturált civil társadalom eszközeivel biztosítják, és megvédik ugyanezeket a polgárokat a mohó kormányoktól. Az önkényuralom iránti szomjat olyan eszközökkel lehet ellenőrzés alatt tartani, mint a kiterjesztett választójog, a titkos szavazás, a rendszeres választások. „Különösen fontos a sajtó szabadsága, mivel a választók e nélkül nem tudják szabadon fontolóra venni és hatékonyan érvényesíteni választói akaratukat” – fogalmaz Bentham. 4. Végezetül az egyik legátfogóbb értelmezése a sajtó szabadságának arra az eszmére épül, hogy az igazságot a polgárok korlátozása nélküli nyilvános vitája tárja fel. Ennek a gondolatiságnak egyik fő szószólója John Stuart Mill, aki 1859-ben veti papírra az On Liberty (A szabadságról) című dolgozatát. Ebben – egyebek mellett – azt írja, hogy a „vélekedés
7
szabadsága és a vélemény kifejezésének szabadsága szükséges feltétele az emberiség szellemi jólétének”. Mill hosszan érvel amellett, hogy a sajtó szabadságának akkor is létjogosultsága van, ha időnként téved. „Minden olyan elhallgatott hamis véleményről, melyet a kormány, vagy a civil társadalom némít el, kiderülhet, hogy igaz”. Egy másik helyen azt írja: „még ha egy vélemény hibásnak is bizonyul, gyakran tartalmaz valamelyes igazságot. … Az uralkodó vélemény csak ritkán képviseli a teljes igazságot”. És végezetül: „még ha egy vélemény maga a teljes igazság, és csakis az igazság, ha senki se kérdőjelezi meg, hamarosan előítéletté fog fajulni, nem élő igazságként, hanem holt dogmaként. Mint a fentiekből látható a küzdelem örök. Második kitérőmmel azt szeretném bizonyítani, hogy sosem lesz béke az olajfák hegyén.
Második kitérő: a szabad (közszolgálati) médiát a piac öli meg?
A már idézett Murdoch egy helyütt arról értekezik, hogy az írott és elektronikus sajtó szabadságának alapvető feltétele a piaci verseny. Ez garantálja az állami beavatkozástól való függetlenséget, és az egyéneknek azt a jogát, hogy véleményüknek korlátlanul hangot adhassanak. A piaci alapú média felszabadítja az egyéneket az államilag támogatott ortodox értékek uralma alól. Igen ám. De ebben a rendszerben hol van a közszolgálati média helye? Egyáltalán: túl tud-e élni? Talpon képes-e maradni a duális médiarendszerben? Az államilag fenntartott média kiátkozása, korrupcióval, elvtelenséggel való vádolása nem magyar specialitás. Az amerikai Kongresszus által lefektetett „engedélyezési alapelveket” (szolgálja a köz kényelmét, érdeklődését, és igényét) kritikusai egyenesen azzal bírálják, hogy torzítja a versenyt. De általánosságban is az a közvélekedés az állam által fenntartott (köz)médiáról, hogy sokba kerül, nem hatékony, és korlátozó intézkedésekkel terhelt.
8
Az állami gyámkodás alatt álló médiát gyakran azzal is vádolják, hogy nem veszi figyelembe a reklámipar érdekeit. Egyes vélekedések szerint ugyanis a médiának két szolgáltatást kell egyidejűleg biztosítania: a közönségét el kell látnia műsorokkal, a hirdetőket pedig közönséggel. A piaci liberalizmus híve pedig egész más megközelítésben vádolják az állami médiát: paternalizmussal vádolják. Az Egyesült Államokbeli nyilvános kurátorokat például olyan „szuperpolgárokként” emlegeti a köznyelv. Olyan polgárokként, akiket akkora hatalommal ruháztak fel, amely sokszorosan meghaladja a fogyasztók kielégítését szolgáló követelést. (Ez a vád azt gondolom ismerős lehet a honi ORTT-t ért vádakból.) Ugyancsak felfedezhető némi párhuzam a BBC első vezérigazgatójának Lord Reith-nek a gondolatai és a közszolgálati magyar televíziót ért kritikák között. Reith szerint „a műsorszórókat többé közösségi vagyonkezelőknek, hanem piaci szereplőknek kell tekinteni. A vezérigazgató a cenzúra egy igen sajátos érvényesüléséről szól. „A közszolgálati műsorszórás bevonja az államot, hogy engedélyezze a favorizált tévés személyiségek működését, és megtisztítsa a képernyőt azoktól, akiknek értékrendjével nem ért egyet. (A magyar helyzet áttekintésekor a párhuzam még érthetőbb lesz.) Ugyancsak fontos felismerés volt az, hogy a liberalizmus, a piacvezérelt média éppen önmaga elé állít korlátokat. A piac mindenhatósága még egy fontos gáncsot vet a szabad információáramlásnak. Még pedig azzal a tétellel, hogy az információ nem közérdekű dolog, hanem magánúton megszerezhető áru. E kettő paradoxont jól írja le az a közvélekedés, hogy a „kommunikációs piacok korlátozzák a kommunikáció szabadságát azáltal, hogy akadályokat állítanak a piacra jutás elé, és monopóliumokat alakítanak ki”. Az alapkérdés, hogy miként érvényesül(het) napjainkban a cenzúra. A nagy cégek alapvetése az, hogy szerveznek és döntenek. Azaz cenzúrázzák az egyéni választásokat: megszabják, mit hallgassanak, olvassanak és nézzenek a „fogyasztók”. Ugyanakkor bármennyire is támadható a piaci liberalizmus eszméje, egy dolog mégis csak a javára írható. Mégpedig az, hogy igencsak szűken értelmezi a cenzúra fogalmát. A piac hívei azt vallják, hogy az információ szabadságának, a polgárok egymás közötti vélemény cseréjének egyetlen gátja az „államhatalmi beavatkozás” lehet.
9
Természetesen további paradoxonokkal is szolgál a piac kontra állam kontra információszabadság koordinátarendszer. Ez pedig abban írható le, hogy a piaci verseny piaci cenzúrát, a média magántulajdona magánszemélyeket termel. Azaz, azok döntik el, hogy mi kerüljön a nyilvánosság elé, és milyen formában, akik ellenőrzést gyakorolnak az „információ-termelés és –terjesztés felett. A fenti gondolatok alfáját és omegáját már a XIX. Század elején megfogalmazta Robert Southey. Gondolatainak rezüméje: a modern államok fennmaradása számára a penna éppoly fontos, mint a szurony. Ugyanakkor a „még modernebb” államok újabb és újabb gátakat szabnak a szabad véleménycserének. Divatba jönnek olyan kifejezések, mint üzleti titok, nemzetbiztonsági érdek. Ez utóbbi talán úgy írható legkönnyebben körbe, hogy az állam a szuverenitására építve titkolózik. E titkolózásnak (cenzúrának) kifinomult és kevésbé kifinomult eszközei egyaránt vannak. 1. Rendkívüli eszközök: talán nem kíván különösebb magyarázatot, hogy az államok időről-időre, - ha tetszik – rendszeresen kísérletet tesznek arra, hogy a média egyes szektorait megfélemlítsék. Ezek közé tartozik az „előzetes korlátozás” eszköze. Ezek körébe a „baráti csevej”, a „koktélparti”, a „telefonon megfogalmazott kérés” és az önkényes „irányelvek” egyaránt beletartoznak. Itt érdemes megemlíteni a „publikálás utáni” cenzúrát is. Ez az attak a már megjelent cikkek és vélemények következménye, és extrém esetben egészen a betiltásig, bezúzásig, újságok, tévék, és rádiók bezárásáig vezethet. Erre az egyik legjobb példa a francia-algír háború idején keresendő, amikor is az államhatalom direkt hallgatatott el médiákat. Természetesen ez mind a két részes államra jellemző, hiszen a konfliktus idején Algériában időről-időre teljesen betiltották a L’Expresst, a Liberationt, valamint a L’Humanitét. 2. Hazudozás: egyes vélemények szerint a „politikai hazudozás” gyakorlata független a fennálló rezsim milyenségétől. Hogy mennyire nem napjaink
10
jellegzetessége ez az eszköz, jól jelzi, hogy Hugo de Grotius már 1623ban erről a problémáról értekezik. A „Háború és béke jogáról” szóló értekezésében már arról ír, hogy „a nyílt hazugságokat és a kiszámított titkosságot mindig a politikai célok eléréséhez vezető törvényes eszköznek” tekintették. Napjaink egyik fontos eszköze a sajtótájékoztató mindig is fontos terepe volt a hazudozásnak. Ennek különböző eszközei vannak. -
Off The Record: az ismertetett tények nem használhatóak az adott cikkben
-
On The Record: a megállapításokat a szóvivőnek lehet tulajdonítani
-
On Background: a pozíció általános megjelelősével az információ szabadon felhasználható
-
Deep Background: az adott információ senkihez sem köthető
Az általános vélekedés azt mutatja, hogy a rezsimek hajlamosak baráti és ellenséges médiára osztani a palettát. Szélsőséges esetben az utóbbit akár ki is zárhatják a hivatalos források használatából 3. Egy másik eszköze a befolyásolásnak az úgynevezett „állami reklám”. Nem újdonság, hogy az állami hirdetések a reklámpiac egy jelentős szegmensét teszik ki a hirdetési piacnak. Nagy-Britanniában például az állam a második legnagyobb hirdető, volumenben csupán az Unilever előzi meg. Ehhez kvázi saját médiumokat kreál a hatalom. Ez – a most említett Angliában – először az Oxford Gazette, majd később a London Gazette volt. A technika lényege, hogy minden létező ügyben politikai-reklámhirdetési kampányt indítanak a hatalmon lévő politikai erők. A végcél az, hogy a médiapaletta részesei zsarolhatóvá váljanak: amennyiben „nem a megfelelően teljesítenek”, a kormányzati pénzeszközöket kivonják.
11
4. Korporatizmus: lényege abban keresendő, hogy egyre több civil szervezet vállal át kormányzati feladatokat Adományozások és szerződések révén olyan ügyek mellé állnak, amely eredendően kormányzati feladata lenne. Ebben az esetben a befolyásolás úgy valósul meg, hogy formálisaninformálisan érdekvédelmi szervezeteket és csoportokat ruház fel az állam a társadalompolitikai kihívások/elvárások és azok alkalmazásával összefüggő feladatok ellátásával.
Sajtószabadság: piac kontra civil társadalom
Albert Camus 1944-ben meglehetősen idealisztikus képet festett a sajtó szabadságáról. Az író-gondolkodó szerint a „sajtó akkor szabad, amikor nem függ sem a kormány, sem a pénz hatalmától”. Ezzel azonban némiképp ellentétben áll Polányi Károly vélekedésével. A gondolkodó annak a vélekedésének adott hangot egy esszéjében, hogy „az önszabályozó piac utópisztikus jelenség, amely nem létezhet hosszabb ideig anélkül, hogy ne bénítaná meg önmagát, és ne semmisítené meg társadalmi előfeltételeit”. E két érvelés tükrében a létező legnagyobb kihívás annak megfogalmazása, hogy milyen piacszabályozó, vagy –akadályozó stratégiák maximalizálhatják a kommunikáció szabadságát. Egy azonban biztos: a média függetlensége a civil életben meghatározó. Ez a függetlenség egyaránt kell, hogy jelentse az állami és piaci cenzúrától való függetlenséget. Ez utóbbira számos törekvés volt Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Elég, ha az olasz példára gondolunk, amely rigorózusan szabályozat a gyermekeknek szóló reklámokat, vagy az amerikai példa, amely betiltotta az úgynevezett „junk mailek”, szennylevelek áradatát. Egyes vélekedések szerint a sajtószabadság maximalizálása piaci eszközökkel érhető el. Lényege, hogy dekoncentrálni, és társadalmilag szabályozni kell a magántulajdonban
lévő
médiát.
Irányítás
terén
pedig
egy,
a
politikai
elszámoltatható, nemzetek felett álló szabályozó testület létrehozására lenn szükség. Feladatuk pedig az lenne, hogy nemzeti kezdeményezések kereti között megalapozott módon korlátozzák a magántőke befolyását a média területén. Nem 12
utolsó sorban az is céljai közé kell, hogy tartozzon egy ilyen testületnek, hogy a nagymogulokat (Axel Springer, Verlag Dashöfer) rászorítsák a törvények betartására.
A küzdelem örök: tizenöt év, kilenc megálló a magyar médiában
Az átalakuló gazdaságú és társadalmi rendszerű országok, és köztük Magyarország vizsgálatát nem kezdhetjük az alapoknál. Bár a fejlődéstörténet szempontjából számos tanulsággal szolgálhatná. Ahhoz azonban, hogy a mostanra kialakult helyzetet meg tudjuk érteni, esetleg a folyamatokat magyarázni tudjuk – szűk korlátok között – elegendő a rendszerváltás előtt néhány év, és az azóta eltelt bő évtized folyamatait áttekinteni. Előzetesen annyi leszögezhető, hogy 1989. óta folyamatos küzdelem zajlik a médiáért, és ennek áldozatul csak a média esett. Az eltelt időszaknak két hívószava volt,
politikai
kurzustól
függetlenül:
közszolgálatiság
és
kiegyensúlyozott
tájékoztatás. Ez utóbbi azért is érdekes felvetés, mert szavakat, bekezdéseket és szerepléseket lehet patikamérlegen mérni, ám az igazság egy és oszthatatlan. 1. Vizsgálódásunk szempontjából elsőként a 80-as évek magyar valóságát kell és illik szemügyre venni. Ebben az időszakban a média legfontosabb kérdéseiben jóformán minden szinten a párt szervezetei döntöttek. Az egyes
lapok
főszerkesztőinek
kinevezése
a
Magyar
Szocialista
Munkáspárt személyzeti hatáskörébe tartozott. Ugyancsak az MSZMP döntött a rádió és a televízió stratégiai jellegű posztjainak betöltéséről. Az egyes orgánumok példányszámait nem a közönség igényei, nem a piac döntötte el, hanem – sokszor érthetetlen módon – a központban határozták meg az irányelveket. Az úgynevezett érzékeny műsorok befolyásolása szinte mindennapos gyakorlat volt. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett a tény mellett, hogy a Kádár-korszakban a közvetlen cenzúra nem, sokkal inkább a befolyásolás finomabb eszközei
13
működtek. Ezek garantálták, hogy a sajtó ne váljék a felforgatás eszközévé. A fontosabb lapok, és egyéb tömegkommunikációs eszközök felsővezetői számára csütörtökönként tartott a párt eligazítást. Ezeken hol a Tájékoztatási Hivatal, időnként pedig az MSZMP KB Agitációs és Propaganda
Osztályának
illetékesei
értékelték
az
elmúlt
hét
teljesítményét, illetve szabták meg a következő időszak feladatait. Ebben az időben már érvényesült az öncenzúra intézménye, vagyis a tájékoztatás részesei tudatában voltak „a politikai kényes témáknak” és direkt megjelenítésüket kerülték is. A 80-as évek közepén megváltozott a helyzet, és egyre nagyobb teret nyert az úgynevezett második nyilvánosság. Eleinte média szempontból nem intézményesült keretek között (klubok, körök, vezetőképző intézmények) feszegették és tárgyalták a magyar társadalmat feszítő problémákat. Ennek a folyamatnak az lett a következménye, hogy 86-87re kettészakadt a magyar nyilvánosság. A hivatalos médiát, vagyis a média teljes felületét uralni tudta a párt, azonban a civil szerveződések egyre eredményesen építették ki a második nyilvánosság rendszerét. Lengyel László szerint ebben a folyamatban kiemelkedő szerepe volt a hazai szamizdat-irodalomnak illetve a külföldi magyar nyelvű médiának. 2. Az erjedés a 80-as évek végére tisztult le. Addigra nyilvánvalóvá vált, az MSZMP ideológiai, utódlási válsága, mely együtt járt a gazdasági reformok bukásával. Ekkora a szamizdad kiadványok előléptek az illegalitás sötétjéből és egyre másra alakultak a magukat függetlennek tartó újságok. Ezek közé tartozott például a Kapu, illetve az ős-Reform. A tájékoztatás uralmának falán azonban a legnagyobb rés az Országos Sajtószolgálat ütötte. Az MSZMP reformista szárnya, élén Pozsgay Imrével felismerte a nyilvánosság
erejét
1989.
januári
interjúja
a
médiapolitizálás
gyakorlatilag első példájának tekinthető. Ez volt az az ominózus interjú, melyet a 168 órának adott, és amelyben a párt-elitből először vállalata föl
14
1956 újraértékelését. Mindez azt vetítette elő, hogy a magyar média átalakulásának immár nem lehetet gátat vetni. Ezek a folyamatok két frontot is érvényesültek. Az egyik a politikai magazinműsorok és háttérelemzések soha nem látott népszerűségével magyarázható. Talán azóta sem olyan népszerűek példának okáért a Magyar Rádió háttérműsorai, mint akkor. A másik momentum a hivatalos sajtó átalakulása. Az azóta számos átalakuláson átesett Magyar Nemzet hangvétele akkoriban alig különbözött a félhivatalos sajtótól. A kor felszabadult hangulata abban keresendő, hogy a régi – politikai – tulajdonosok leléptek a színről, az új – gazdasági-politikai – urak pedig még nem termelődtek ki. 3. A kijózanodás az első szabad választás után 1990-ben következett be. Akár viccesnek is tekinthető, hogy az Antall-kormány médiához való viszonya gyakorlatilag egy labdarúgó mérkőzés döntötte el. Azon a szerdán, amikor a kormány letette esküjét BEK-döntő volt és a Magyar Televízió az eskütétel helyett ezt közvetítette élőben. Az elmérgesedett viszonyt jól mutatja, hogy már 1990 nyarán az akkori MÚOSZ főtitkár Bencsik Gábor egy dolgozatában amellett érvel, hogy a médiában „béke akkor lesz, ha a politikusuk nem akarják kezelni a sajtót”. 1991-ben az MDF, a vezető kormánypárt két meghatározó személyisége Kónya Imre akkori frakcióvezető, illetve az azóta MIÉP-es színekben tündöklő Csurka István is éles kirohanásokat intéz a magyar sajtó ellen. Kónya elhíresült sokszor idézett és támadott írásában arról elmélkedik, hogy szerinte végrehajtható „a Magyar Rádió és Televízió politikai beállítódottságának, szellemiségének gyökeres megváltoztatása”. Csurka István ugyanebben az időszakban azt feszegeti, hogy „a kádárizmus és a média együttesen képviselik a rágcsálókat és a sajtószabadság nem más, mint ennek a kasztnak átmenteni kívánt főhatalma”. Időben sokkal korábbról származik (1908) Molnár Ferenc gondolata, melyet Kenedi János 1994-ben aktualizál újra, ám a kor forrongó hangulatát az átalakuló gazdaságú és társadalmú ország médiaviszonyait
15
jól jellemzi: „a képviselőt a nép öt évre választja, az újságot ellenben – hogy is szól az előfizetési felhívás? Negyedévre, félévre, és egész évre. A képviselőmet fájdalom nem dobhatom ki három hónap múlva, ha hibát hibára halmoz … De a lapomat kidobhatom, amikor akarom, … Tehát a lapom hamarabb tudja meg, hogy mi a véleményem, mint a képviselőm.” Tekintettel a sajtóellenes hangulatra, 1990. végére a sajtó-szabadságharc MDF ellenes állóháborúvá lényegül. Ennek csúcspontja ’91 nyarára tehető, amikor a köztársasági elnök, Göncz Árpád (aki egy MDF-SZDSZ paktumnak köszönhette a posztját) nem írta alá a rádió- és televízió vezetők személycseréjére tett kormányzati javaslatokat. Ez minőségi fordulat volt, a szabadságharc médiaháborúvá fajult. 4. Alig telik el néhány hét és szeptemberre kiderül, a kormánypártok elérkezetnek látták az időt, hogy a Magyar Rádiót és Televíziót saját képükre formálják. Az azóta önálló entitássá nemesült gondolatmenet lényege abban gyökeredzik, hogy „Magyarországon sajtószabadság van, de nem érvényesül az objektív tájékoztatás követelménye”. Az MDF már idézett
frakcióvezetőjének
Kónyának
dolgozatában
a
következő
gondolatok szerepeltek: „az írott sajtóval szemben az MDF és a kormány gyakorlatilag
tehetetlen,
de
a
rádió
és
televízió
arculatának
megváltoztatásában, teljes átalakításában a kormányzati pozíció elvileg óriási lehetőséget biztosít. Az e gondolatok felett érzett értelmiségi felháborodás vezet egyes vélemények szerint a Demokratikus Charta megalakulásához. A kormányzó erők a 89-90-ben kialakult sajtószabadságot csupán átmeneti
állapotnak
tekintették,
a
függetlenséget
illetve
a
közszolgálatiságot akként értelmezték, hogy a konkurens politikai erő értékrendjét és szellemiségét a lehető legkisebbre csökkentsék. Kónya dolgozatát az az alapvetés vezérelte, hogy az MDF úgy vélekedett: nyomtatott sajtót hatalomra jutásuk előtt kiprivatizálták alóluk, így hendikeppel indultak a versenyben. A már idézett Csurka István 1992-ben tovább élezi a feszültséget. Ez az az év, amikor megjelenik a Néhány
16
gondolat… című politikai vitairat. Ez egyebek mellett azt taglalja, hogy „ha kell rendőri erővel is meg lehetne oldani a rádió és a televízió vezetői válságát, merthogy ehhez a köztársasági elnöki jogsértő halogatás kellő alapot ad. Bármilyen erő igénybe vétele meg van engedve.” Mindeközben az infláció 65%-os mértéket ért el. Egyes elemzők (Fodor Andrea) ezt a korszakot úgy értékelik, hogy a 92es médiaháború már a 94-es választási kampány részét képezte. Ez a vélekedés abból indult ki, hogy a mindenkori kormánynak nem saját propagandájának közvetítése miatt van szüksége a médiára, hanem az ellenzék lejáratására, ha kell elhallgattatására. Az egyre durvuló médiaháború okán, valamint a gazdasági válság fokozódása miatt az emberek egyre inkább elfordulnak a közszolgálati politikai műsoroktól. Ez az az időszak, amikor megindul a kereskedelmi rádiózás (Juventus, Calypso, Danubius), a politikai hetilapokat pedig háttérbe szorítja a Kiskegyed. 5. 1993 elején sem Hankiss Elemér tévé-, sem Gombár Csaba rádióelnök nem bírta tovább a ránehezedő nyomást, mindketten lemondtak tisztségükről. Ehhez nem kellett más, mint egy egyszerű trükk: a költségvetés szavazásakor a közszolgálati médiumokat a büdzsé vazallusaivá tették. Ezt követően a közszolgálati médiát elnöki jogkörrel felruházott alelnökök homokozóivá váltak. E nímandoknak egy szerepe volt a magyar média e dicstelen szakaszában, hogy a kormányzó elit számára nem megfelelő személyiségeket eltávolítsák. Önálló akarat híján bármit megtettek, ennek eklatáns példája 1994. március 4-e, amikor 129 rádiós szakembert rúgtak ki a Magyar Rádióból. Ez meglátszódott a Nyilvánosság Klub jelentése szerint a műsorokban is, hiszen a kormányzó pártok nyomasztó fölényre tettek szert a médiaszereplésekben. Jellemző példa, hogy a 10 leggyakrabban szereplő politikusok közül 7 a koalíció tagja volt. A külpolitikában a határon túli magyarság ügye pedig háttérbe szorított minden mást (gyakran sokkal lényegesebb) külpolitikai eseményt. Egyes kutatók (Csepeli György,
17
Kritika) már 1993 óta figyelmeztették a kormányt arra, hogy a média birtoklására tett törekvéseik katasztrofális vereséghez vezetnek a következő választásokon, ám az elit figyelmen kívül hagyta az intelmeket. 6. A katasztrofális vereség be is következett, a médiában bekövetkezett az első szociálliberális korszak. A koalíciós szerződés kilencedik fejezete taglalta a médiairányítás kérdéseit, melyet hét pontban foglalt össze. Ezen alapelvek mindegyike három hívószó köré íródott: verseny, tájékoztatás szabadsága, monopolhelyzetek elkerülése. A rádió és televízió élén bekövetkezett újabb cseréket az értelmiségi- és média elit egyetértő csendben asszisztálta végig, ami nem is csoda a fentebb vázoltak értelmében. Az MSZP-SZDSZ koalíció konfliktusait a médiával nem is annyira a sajtónak, hanem sokkal inkább a másik partnernek lehet tulajdonítani. Ez volt ugyanis az üzengetés korszaka. Az MSZP és az SZDSZ rendszerint a sajtóból értesült a másik terveiről, a sajtó pedig válaszokkal és viszontválaszokkal volt terhes. Ez volt az a korszak, melyet az egymás iránti bizalmatlanság és a média iránti teljes bizalom paradoxával lehet leírni. Egyes vélekedések szerint az Objektív sorsát is az pecsételte meg, hogy a szocialista vezérkar közelebb állóbbnak gondolta, mint amilyen az valaha volt. Erről a korról azt írja Horváth János egy elemzésében 1995ben: a magyar sajtó nagyon rosszul teszi azt, hogy elvállalta az alapvető politikai megosztottságok szerkezetét, sőt vívja is a napi politikai harcot. Mindeközben az ellenzék megpróbálta egyesíteni szétzilált hátterét, részvénytársaságokat, kft-t vontak össze, lapokat hoztak létre és szüntettek be. E játszmák eredményeként végül is talpon maradhatott a Magyar Nemzet. 7. Tekintettel arra, hogy az MSZP-SZDSZ kabinetnek megvolt a kétharmados többsége a Parlamentben a koalíció végre nekilátott a Média törvény megalkotására. Az azonban hamar kiderült, hogy az SZDSZ
18
másként gondolja a tévé privatizációt, mint az MSZP. Az ellenzék mindeközben a magyar kultúra megmaradásáért aggódott. Mást akartak a médiavállalkozók és mást a szakemberek. Bármekkora is volt a vita, nem tántorította el a befektetőket, akikről azonban már akkor tudható volt, hogy csak a reklámbevételek érdeklik őket, a többi üres duma és ködösítés. A törvény megszavazása után nem sokkal Révész T. Mihály még arról szónokolt, új fejezet kezdődik a magyar elektronikus média történetében, melynek célja a független és tárgyilagos médiapiac kialakulása. Horváth Ádám az MTV akkori elnöke sokkal józanabb hangot ütött meg: „a törvény indirekt módon intézményesíteni fogja a politika monopóliumát, tönkreteszi az MTV-t és egyáltalán nincs tekintettel a néző igényeire. Sárközy Tamás jogászprofesszor egy tanulmányában pedig azt írta: „a médiatörvény
olyan
abszurd
jogi
konstrukció,
amely
azért
használhatatlan, mert az aktuális politikai alkukat írták át jogi szabályokká. Nem sokkal a törvény hatályosodása után a média erkölcsimorális válságba sodródott, ezzel is tetézve a gazdasági-, a szerkezeti- és a legitimációs gondjait. 8. Már a privatizáció is bebizonyította, hogy a média törvény a gyakorlatban nem működik. A pályázatok kiírása háttéralkukkal gazdasági és politikai összegubancolódásokkal volt terhes. A folyamat „szakszerűségét” jól mutatja, hogy a folyamatot olyan szervezet felügyelte, amely bár az államigazgatás racionalitását hivatott megjeleníteni, ám amely magán hordta a politikai kötélhúzás minden terhét. Ez a szervezet az ORTT. Az új tévék és rádiók bemutatkozása után a közszolgálati televízió helyzete egyre reménytelenné vált és ezzel egy időben egyre inkább elveszítette közszolgálati jellegét. A túlélés reményében az MTV mind gyakrabban és egyre nyíltabban szegte meg a média törvény rá vonatkozó előírásait. Ám ez sem segített rajta, hónapról hónapra veszített reklámpiaci pozícióból, miközben közszolgálati funkcióit is ebből a forrásból akarta ellátni. Míg korábban abban lehetett reménykedni, hogy a
19
médiaháború végét jelentheti a törvény megszületése, a tények azonban arra utaltak, hogy a vallásháború után elkövetkezett a tulajdonosok kora. A tulajdonos nyereséget és nem érdemeket akart látni, egyre-másra születtek a Bochkor Gáborok, Balázsi Pannák, Csiszár Jenők. Ekkora a már említett Kiskegyed egymagában lenyomja a teljes politikai- és gazdasági hetilappiacot. 9. Az Orbán-kormány programjában nyolc mondatban intézi el a sajtót. Teszi mindezt annak ellenére, hogy Orbán Viktor tanácsadója Elek István egymagában több oldalnyi elemzést ír arról, hogy a jobb-közép koalíció határozottan szakítani kíván elődjeinek politikájával, amely a rossz lelkiismeretű, avagy a lelkiismeretlen beavatkozások, nyomásgyakorlás, manipulálás politikáját folytatta. A szép szavak azonban csak szavak maradtak, már az első politikai egyeztetés megmutatta, nincs parlamenti akarat a média törvény megváltoztatására. Tovább haladva az Antalli-örökség mentén az Orbán-kormány is a rossz emlékű médiaegyensúly megteremtését tűzte zászlajára. A mániává fajult beidegződés kiinduló pontja az volt, hogy Magyarországon nem a piac szabályoz, hanem az előző rezsimből átmentett előny. Ez a túlzott befolyás aztán gazdasági tőkévé konvertálható át, hiszen a reklámtortából is nagyobb szelet jut, az ilyen irányítás alatt álló termékeknek. Az új háború talán egyik első két áldozata a Kurír és a Magyar Narancs volt. E két lapot, mint megannyi mást a Postabank birtokolt részben, tehát beszántásuk indokolható volt a pénzintézet szanálásával. Arra az eszement ötletre viszont, melyet Orbán Viktor egy vasárnapi interjújában dobott be a köztudatba, mely szerint össze kellene vonni a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot már nincs magyarázat. Ez meghiúsult a szakma ellenállásán, ám a TV3-at (melyet Baló György gründolt) már viharos gyorsasággal sikerült megszüntetni. Ha a Hírlapot és a Nemzetet nem is lehetett összevonni, az Új Magyarországot viszont már akként lehetet a Magyar Nemzetbe beleolvasztani, hogy írmagja sem maradt.
20
Újságíró: értelmiségi, vagy a holnaptól rettegő segédmunkás?
Ahhoz, hogy megértsük: mi teszi befolyásolhatóvá az újságírókat, az újságírást, és milyen eszközökkel érhető el az irányítása, két szempontból érdemes megvizsgálni a problémát. Az első (és legfontosabb) tényező maga az ember. Ki megy újságírónak, milyen társadalmi háttérrel, hogyan él, miként ítél. Már a hatvanas években érdeklődtek a kutatók (Ferge Zsuzsa: Az újságírók munkája, 1972.) Bár a tanulmány 1972-ben jelent meg a felmérés maga 1968-ban, egy forrongó korszakban készült. Közel másfél évtized múltán, 1981-ben Angelusz Róbert (Angelusz Róbert-Békés Ferenc-Nagy Márta- Tímár János: Újságíró kutatás, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982) ismételte meg a vizsgálatot. A máig legújabb kutatást pedig Vásárhelyi Márta végezte el, 1997-ben. Így a legutóbbi felmérés gyakorlatilag harminc évre, illetve a bekövetkezett változásokra tekinthetett vissza Harminc év alatt alig változott az újságírók korfája (Lásd: 1. számú tábla.) Mindez azt jelenti, hogy a legtöbben más társadalmi, szociális körülmények között szocializálódtak. Ennek köszönhetően más viselkedésmintákat és más szakmai értékrendet sajátítottak el. Mindez nem csak azért érdekes, mert a legtöbben a diktatúra idején váltak újságíróvá,
hanem
azért
is,
mert
más
államokkal
összevetve
a
hazai
médiatársadalom igen csak elöregedett. A magyar újságírók átlagéletkora 44 év ez igencsak magas a többi ország médiamunkásainak átlagéletkorához. A pályára kerülésben teljes mértékben hiányzott az esélyegyenlőség: vidéki kistelepülésről csak elvétve lehetett a vizsgált időszakban újságíróvá válni: 1981-ben még minden negyedik, míg 1997-ben csak minden nyolcadik újságíró származott ilyen településről. Ez egyebek mellett a problémára való fogékonyságot befolyásol(hat)ja, illetve a szemléletmód egysíkúságához vezet(het). A családi háttér vizsgálata azt mutatta ki, hogy a pálya 1992-ig egyre zártabbá vált, ugyanakkor 1997-re kissé javultak a nem értelmiségi családból származók esélyei. Ennek ellenére egyre nagyobb azok aránya, akik olyan családból
21
származnak, amelyben az anya, vagy az apa, vagy mind a két szülő felsőfokú végzettséggel rendelkezik. (Lásd 2. számú tábla.) Jól látható, 10 év alatt közel 50 százalékkal nőt azok aránya, akiknek apja rendelkezett diplomával, ugyanakkor a legalacsonyabb végzettségű szülővel rendelkezők szinte teljesen eltűntek a pályáról. Ha kor szerint csoportosítjuk az újságírókat már árnyaltabb a kép, amit a 3. számú ábra tartalmaz. Jól látszik a grafikonból, hogy a 30 és 50 közötti korosztályban meghatározó az értelmiségi családból származók aránya. Ugyanakkor a középiskolai végzettségű apával rendelkezők aránya szinte alig változik a korosztályok függvényében, míg a nyolc általánost végzett szülővel rendelkezők aránya (nem meglepő módon) az idősebb korosztály felé haladva jelentős megugrik. Hasonló tendencia játszódott le Angliában is. Ugyanis Sean Dooley, az Angol Lapszerkesztők Szövetségének szóvivője a következőket nyilatkozta: „Ha nem figyelünk oda, a szerkesztőségekben egyre több olyan munkatárs kerül, aki meglehetősen kevés közvetlen tapasztalattal rendelkezik azokról, akikről ír”. A társadalmi státusz mellett érdemes – legalábbis egy röpke – pillantást vetni az újságírók iskolai végzettség szerint megoszlására (4., 5. számú ábra). 1997-re szinte teljesen visszaszorult a nyolc általánossal rendelkezők aránya, ugyanakkor az is jól látszódik, hogy középiskolai végzettséggel meglehetősen sokan kerültek a pályára. Persze az sem mindegy, hogy milyen diplomával rendelkezik valaki (6. számú ábra). Ez különösen a szak-, illetve a szakosodott újságírásnál lehet döntő. Jól látható, hogy minden életkori kategóriában a bölcsészek vannak felülreprezentálva. Ugyanakkor a meglehetősen nagy arányú „egyéb” diploma a másod-, sőt harmaddiplomás felnőttképzésnek köszönhető. Az iskolai végzettség mellett a médiamunkások társadalmi státuszát jelentősen befolyásolja, hogy családban élnek, házasok, vagy éppen elváltak (7., 8., 9. számú ábra). A kutatás megállapítása szerint a családban élőket két dolog jellemzi minden tizedik választ a pályáról társat magának, illetve nőtt a gyermekvállalási kedve ennek a rétegnek.
22
Ugyanakkor azt sem lehet tagadni, hogy igen jelentős a válások aránya is, olyannyira, hogy az elváltak aránya jelentős meghaladja az egyéb értelmiségiek körében megfigyelhető hasonló mutatót (8. számú ábra). A grafikon jól mutatja, hogy másfél évtized alatt a házasok aránya némiképpen csökkent, míg ugyancsak enyhe mértékben nőtt az elváltak és külön élők aránya A 9. számú ábrából jól látszódik, hogy a szakma főként a nőket „viseli meg”, a harminc év feletti korosztályban az elváltak, a különélők körében minden szegmensben több a nő. A társadalmi státusz mellett az egzisztenciális viszonyok is jelentősen befolyásolják az újságírók életkörülményeit. Az Angelusz-vizsgálat már 1981-ben arról írt, hogy jelentős tévhitek vannak a médiamunkások jövedelmi viszonyairól. Míg azonban nemzetközi összehasonlításban igen alacsony az anyagi megbecsültsége a pályának, határainkon belül már nem ilyen rossz a helyzet. Bár az összehasonlításnak semmi értelme,
de
a
példa
kedvéért
érdemes
megjegyezni:
a
90-es
években
Németországban 31,2 ezer, az USA-ban 31,3, Finnországban 33,5 ezer dollár volt az átlagos éves jövedelme egy újságírónak. Magyarországon ezzel ellentétben átlag nettó 64 ezer forint volt a fizetése a médiamunkásoknak. A változások még szembetűnőbbek, ha diagrammon ábrázoljuk (10. tábla) A legalacsonyabb jövedelem a szakmában nem érte el a 20 ezer forintot. Igaz ide
csupán
a
megkérdezettek
4
százaléka
tartozott.
A
legmagasabb
jövedelemkategóriában (Lásd 11. tábla) a fizetések 250 ezer forint körül alakultak, míg alig egy százalék esetében a havi nettó fizetés meghaladta az 500 ezer forintot. (Lásd 11. 12. 13. számú ábra) Mivel nincs az a pénz, ami elég lenne igen sok médiamunkás vállal másodállást. Sokukra jellemző, hogy az „íróasztal másik oldalán ülnek”, azaz sajtóreferensi, reklám, PR-területen vállal munkát (44 százalék), szakértői tevékenységet 10, míg tanácsadóit 9 százalékuk vállalt. A külsőzést a vidéki napilapoknál tiltják a más médiumoknál való munkát, míg a legszabadabban a heti-, havilapok szerkesztősége áll a kérdéshez.
23
Mindazonáltal a munkával való elégedettség és a megszerezhető jövedelem nagysága között igen eltérő az összefüggés az egyes országokban (14. számú ábra). Sajnos idevágó magyarországi adatot nem tudtam fellelni. Vásárhelyi előző 92-es vizsgálatához képest megfordult az a trend, hogy az újságírók elégedettek a megszerzett jövedelmükkel: látványosan csökkent az elégedettségi mutató. A kutatás azonban arról is szólt, hogy a juttatások tényleges csökkenése nem volt olyan mértékű, mint ahogy azt a szakma részesei megélték. A fenti táblázatok még két dolgot bizonyítanak. Az egyik, hogy a női újságírók minden összevetésben hátrányos megkülönböztetésben vannak férfi kollegáikkal szemben. Legyen az összevetés mutatója az iskolai végzettség, a munkavégzés helye, vagy éppen a beosztás. A munkavégzés „helyét” tekintve is szignifikáns különbség van az országos és helyi média, valamint a média megjelenési sűrűsége szerint. A vizsgálatunk szempontjából nem mellékes az, hogy miként vélekednek a médiamunkások a munkahely biztonságáról. Ugyanis ez az a mutató, amely – ugyan csak áttételesen – de mégis csak utal arra, hogy milyen befolyások (gazdasági, politikai) érik az újságírókat a munkahelyükön. A kutatás ennek vizsgálatára azt a kérdést tette fel, hogy egy esetleges létszámleépítés esetén milyen szempontok alapján döntetnek a tulajdonosok. Erre a megkérdezettek három változó mentén adhattak(szakmai, emberi, politikai) válaszokat. (15. számú ábra) Jól látható, hogy a politikai okokból való elbocsátás elenyésző kisebbségben van a másik két indok mellett. Azonban a média milyenségétől függően jelentős eltérések vannak. A közszolgálati médiumok (tévé, rádió) munkatársai csak 30 százalékban vélekedtek úgy, hogy egy felmentésük esetén szakmai indokok játsszák a főszerepet. A nyomtatott sajtónál ez a mutató 60 százalékra rúg. Mindez indirekt módon azt jelzi, hogy a közszolgálati médiumok munkatársai közvetlenebb politikai befolyásolást élnek meg. A befolyásolás következő mérőszáma a szerkesztőségek, illetve a munkatársak autonómia-érzete lehet. Ezt több szempontból érdemes vizsgálni: a befolyásoló személye, illetve a témaválasztás szabadsága.
24
Ennek összevetésére három táblát (16., 17., 18. számú ábra) szeretnék bemutatni. Az első egy nemzetközi vizsgálat eredményét mutatja, míg a másik kettő a hazai gyakorlatot jellemzi, a médium típusától függően. Természetesen tekintettel arra, hogy a politikai nyomásgyakorlás mellett a gazdasági áttekintése sem haszontalan, ugyanígy két táblában (19. 20. számú ábra) foglalom össze a kutatás erre vonatkozó tapasztalatait. A diagrammok összehasonlításából jól érzékelhető, hogy mind a gazdasági, mind a politikai nyomásgyakorlás a közszolgálati médiumnál érvényesül a legnagyobb arányban. Ehhez kapcsolva azt, hogy a közszolgálati médiumok munkatársai közel kétszer akkora arányban érzik azt, hogy egy elbocsátás esetében politikai okok játszanak közre bátran kijelenthető, hogy az autonómia szempontjából a Magyar Rádió és Magyar televízió munkatársai vannak a legrosszabb helyzetben. A szabadság egy újabb fokmérőjét szeretném megmutatni akkor, amikor 1992. és 1997. között összevetem a tabutémákat. Leggyakrabban emlegetett tabutémák 1992
1997
Politikai kérdések általában
Korrupció
Ügynök-ügy
Politikai-gazdasági összefonódás
Közelmúlt történelme
Politika és bűnözés összefonódása
Gazdasági kérdések általában
Bármi, ami sérti a tulajdonos érdekeit
Antiszemitizmus
Romakérdés
Szociális kérdések
Privatizáció
Közbiztonság, rendőrség
Belpolitika általában
Rasszizmus, előítéletek
Bármi, ami a szűk elit érdekeit sérti
Környezettel kapcsolatos problémák
Egészségügy helyzete
Kormány kritikája
Politikai pártokat érintő témák
Hazai kisebbségek helyzete
Egyházakat érintő témák
Jól látható, hogy amellett, hogy átrendeződött a tabutémák sorrendje, újabbak is felmerültek. Ezek közül a legkiemelkedőbb a tulajdonos érdekeit sértő cikkek szereplése a listán. Ugyanakkor feltűnő, hogy a politika és gazdaság, politika és
25
bűnözés összefonódása az első helyre ugrott. Nem véletlen, hiszen ez az időszak volt a Tocsik-ügy, a robbantásos leszámolások ideje. A tabutémák átrendeződése előrevetíti a sajtószabadságról való vélekedés (21. számú ábra) romlását is. Az ábrából jól látszik, hogy miközben azok aránya nem változott, akik amellett kardoskodnak, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság, a teljes mértékben és részben van közötti olló jelentősen kinyílt az utóbbi javára. Mindezekkel összefüggésben még arra a tényre érdemes felhívni a figyelmet, hogy az újságírók 50 százaléka úgy vélekedett, hogy a politikának túl nagy a befolyása a sajtó egészére. Talán ez utóbbi vélekedéssel is összefügg az a tény, hogy mindössze az újságírók 11 százaléka vélekedett úgy, hogy a médiatörvény biztosítja az újságírók függetlenségét. Mindezen vélelmek alátámasztását szolgálja a 22. számú ábra. A grafikonból jól leszűrhető, hogy az újságírók zöme nem elégedett sem a médiatörvénnyel, illetve annak hatását pesszimistán ítéli meg. Ugyanakkor az is jól látszódik, hogy a szakmabeliek inkább ellenségesen figyelték a piacon megjelenő külföldi tulajdonosok működését. A tulajdonviszonyok alakulására a későbbiekben még kitérek. Ahhoz, hogy teljesebb képet lehessen kapni az újságírók társadalmáról, az iskolázottság, a családi állapot, valamint a jövedelmi viszonyok mellett még egy változót
érdemes
megvizsgálni.
Ez
pedig
a
politikai,
eszmerendszerbeli
beágyazottsága a médiamunkásoknak. Ezt két változó (pártpreferenciák, illetve ideológiák) mentén érdemes vizsgálni. Nézzük előbb az utóbbit, amit a 23. számú ábra mutat. Az ábrából jól látható, hogy az újságíró társadalom a demokrácia híve. Az is kiolvasható, hogy ha bizonyos hívószavakat (rend, konzervatív értékrend, erős nemzeti érzés, hívő emberek) összekötünk a klasszikus konzervatív-jobboldali (párt)ideológiával, a médiamunkások a legkevésbé tartoznak e pártok hívei közé. Ugyanakkor az is kiolvasható, hogy – bár – a baloldali értékrendet jóval többen támogatják, de ez meg sem közelíti a demokratikus „elfogultság” kiugró mutatóját. Sőt bizonyos szegmensekben a baloldali vonzalom épp hogy meghaladja a konzervatív értékrendet támogatók arányát.
26
Mindezek függvényében érdemes egy pillantást vetni az újságírók pártpreferenciáira. Ezeket az adatokat a 24. és 25. számú ábrában foglalom össze. Jól látható, hogy az értékrenddel szinte teljes megegyeződést mutatnak a pártpreferencia adatok. Azaz az újságírók zöme az MSZP-SZDSZ pártokra, azaz az úgynevezett szociáldemokrata-liberális értékrend mellé teszik le a voksukat. Nem meglepő az MDF szinte teljes visszaszorulása, hiszen ez az a párt, amely az első médiaháborúban involválódott. Ugyanakkor – az események ismeretében – utólag kissé meglepőnek tűnik a FIDESZ előretörése. Mindazonáltal az adatok némiképp alátámasztják a konzervatív pártok, s főként a FIDESZ médiaegyensúly kialakítását célzó kommunikációját és tetteit. Az persze más kérdés, hogy „médiaegyensúlyt” hatalmi eszközökkel kialakítani nem lehet. A fenti adatsorokkal annak kerestem magyarázatát, hogy vajon milyen változók
(családi,
munkahelyi
és
anyagi
elégedettség,
pártvonzódások)
befolyásolható, irányítható a honi média.
Tulajdonviszonyok: A piac a sajtószabadság halála?
Már a korábbiakban idéztem Murdoch azon kijelentését, hogy a szabad sajtó halálát jelenti a tulajdonviszonyok túlzott koncentrációja, hiszen a tulajdonosi érdek (adjunk
el
minél
több
terméket)
háttérbe
szorítja
az
olvasó
érdekét
(kiegyensúlyozott, független tájékoztatás). Az alábbiakban néhány adatot hozok a magyar médiapiac alakulásáról, amelyek azt bizonyítják, hogy a hazai piacon is komoly koncentráció zajlott le. Ez egyaránt érvényes az elektronikus, illetve a nyomtatott sajtóra. A privatizáció a magyar médiapiacra alkalmazva némiképp félrevezető. A napilap- és magazinszférában 1988-ban jelentek meg új játékosok a színen. A négy nagy állami vagy párttulajdonban levő kiadóvállalatot mondhatni nem privatizálták, azok egyszerűen összeomlottak, és eltűntek a piacról. Ugyanakkor rövid idő alatt számos új kiadvány tűnt fel. Zömük bulvárlap és fogyasztói magazin volt.
27
A két állami műsorszolgáltató egyeduralma 1989-ben szűnt meg, amikor néhány magáncsatorna sugárzási engedélyt szerzett. Azonban ezek a kis csatornák nem voltak képesek de megtörni az állami műsorszolgáltatók monopóliumát. Az országos és a körzeti kereskedelmi műsorszolgáltatók (valamennyiben külföldi szakmai befektetők domináltak) engedélyezési folyamata több mint egy évig tartott, így azok csak 1997 októberében léphettek színre. Magyarországon a három legnagyobb példányszámú napilap a sajtópiac három különböző szegmensét – ingyenes napilap, politikai napilap és bulvárnapilap – képviseli. A példányszámadatokat a Magyar Terjesztés-Ellenőrző Szövetség (MATESZ) – a vezető magyarországi kiadók és hirdetési ügynökségek közös vállalkozása – méri. A MATESZ terjesztési adatait valamennyi piaci szereplő a piaci pozíciók reális mérőszámaként fogadja el. A
három
legnagyobb
példányszámú
országos
napilapot
különböző
médiacégek adják ki, de mindegyikben külföldi szakmai befektetők dominálnak (Lásd a 26. számú ábra). A legnagyobb példányszámú politikai napilap, a Népszabadság esetében viszont egy (a Magyar Szocialista Párthoz közel álló) jogi személy, a Szabad Sajtó Alapítvány befolyásoló részesedéssel rendelkezik a kiadóban, amint azt a 27. számú ábrában látható. 2003 végén 12 országos napilap – négy politikai napilap, három bulvárlap, egy sportnapilap, két gazdasági napilap, egy apróhirdetésekre szakosodott és egy ingyenes terjesztésű napilap – volt a piacon (Lásd a 28. számú ábra). Az ágazat ismerői szerint az országos politikai napilapok piaca túltelített. Néhány szakértő egyenesen úgy vélekedik, hogy csupán két lap, a középbal irányultságú Népszabadság, és a középjobb beállítottságú Magyar Nemzet számára van hely a piacon. A politikai napilapok az elmúlt négy évben lassan, de biztosan teret veszítettek (lásd 29. tábla). Legalábbis erre lehet következtetni a példányszámok alakulásának tükrében. A bulvárlapok példányszáma viszont nő, annak az együttműködésnek köszönhetően, amely e lapok kiadói és a két nagy kereskedelmi tévécsatorna között kialakult, s melyet médiapartnerségnek nevez a szakma. Az 1998-ban beindított ingyenes napilap stabilizálta piaci helyzetét.
28
2003-ban a megyei napilapok összesített példányszáma megközelítette az országos lapokét. A megyei napilapok hitelesített példányszáma 755 ezret is meghaladta 2003-ban. A 18 megyei napilap négy kiadó tulajdonába tartozott (Lásd 30. számú ábra). Az Axel Springer Magyarország Kft. a német Axel Springer Verlag AG tulajdona (93,5 százalékos többségi részesedés), valamint a Magyarországon bejegyzett Vinton Kft.-é. Ez utóbbi teljes mértékben két magyar természetes személy birtokában van. A televíziós műsorszolgáltatók piaci részesedését különböző módokon mérik. A televíziós nézettségi adatokat az AGB Hungary Kft. Vizsgálja. Ezeket az adatokat az ágazatban normának tekintik. A televíziós piac vezető helyéért a két kereskedelmi csatorna, a TV2 és az RTL Klub küzd. A nézettségi arány tekintetében fej-fej mellett, hiszen mindkét csatorna csaknem 30 százalékos nézettséget ért el 2003-ban a négy évesnél idősebb lakosság körében. A hirdetési piacon viszont az RTL Klub van kedvezőbb helyzetben. A harmadik kereskedelmi csatorna, a műholdas sugárzású és kábeles terjesztésű VIASAT3 jelentősen elmaradt a két piacvezető mögött a maga 2,4 százalékos nézettségi arányával. A három legnagyobb televíziós műsorszolgáltató tulajdonosi szerkezetét a 31. számú ábra mutatja be. A rádiós hallgatottsági adatok mérése is különböző módokon történik. A két vezető piac- és közvélemény-kutató cég, a SZONDA IPSOS és a GfK üzleti társulása szolgáltatja az adatokat, amelyeket hitelesként fogadnak el, s a hirdetők is ezeket használják. Az úgynevezett nemzeti médiaanalízis adatai nem nyilvánosak, mint ahogy magát a felmérést is pénzért adják el. A két legnagyobb rádióadó tulajdonosi szerkezetét a 32. számú ábra szemlélteti. Nem tudni – megfelelő mérce hiányában -, hogy, melyik a három legnagyobb médiavállalkozás. Az Axel Springer Verlag AG nyilvánvalóan közéjük tartozik, hiszen az általa uralt öt magyarországi médiatársaság összesített éves bevétele 2002ben megközelítette a 20 milliárd forintot (82,3 millió euró). Az M-RTL Klub Rt. éves bevétele ugyanebben az évben 21,6 milliárd forintra (88,9 millió euró) volt, így a Bertelsmann AG-t, a cég fő részvényesét, amely egyben a Népszabadság Rt.-ben (7,2 milliárd forint nettó bevétel 2002-ben, vagyis 29,6 millió euró) is érdekeltséggel bír, a lista második helyén található. Az
29
SBS Broadcasting SA, a másik országos kereskedelmi csatorna fő részvényese áll a harmadik helyen (16,9 milliárd forintos, azaz 69,5 millió eurós éves nettó bevétel 2002-ben). A svájci Ringier lapkiadó, a finn Sanoma magazinkiadó és a német WAZ lapkiadó – csak a három nagy nyomában járnak.
Tulajdonosok és a politikai befolyásolás lehetőségei
A politikai rendszerben végbemenő változások kezdetekor világossá vált, hogy némelyik frissen megjelenő politikai erő meg akarja tartani a korábbi állami és/vagy pártlapokat. Erre azért volt szükség, hogy a politikai csatározások közepette számíthasson a média jóindulatára. Nem lehet arra utaló jeleket látni, hogy a politikai napilapok külföldi tulajdonosai bele akarnának szólni a szerkesztőség irányvonalába, esetleg beavatkoznának a politikai napilapok mindennapi életébe. Ugyanakkor a szakma és a hétköznapi ember azt a két országos politikai napilapot tartják pártlapnak, amely magyar tulajdonban van. Önmagában nincs baj a pártlapokkal, ám ezeknél a szerkesztői irányvonal és a tulajdonos közti kapcsolat jóval erősebb. A pártlapokkal hazánkban az a gond, hogy szerkesztőik nem fogadják el az újságírói szakmai követelményeket. A leglátványosabb változások a 98-as kormányváltás után következett be a politikai napilapok piacán. A Postabank újraállamosítása után a pénzintézet médiabirodalmán kezdtek építkezni a régi és új Fidesz-közeli médiavállalkozások. A Magyar Nemzet a Napi Magyarország és a Sportfogadás összevonásával életre hívott hibrid először a Mahir, majd a Nemzet Lapkiadó Rt. tulajdonába került. A Magyar Nemzet egyik tulajdonosa egy Delaware-ban bejegyezett off-shore cég. A hatalmi viszonyok megváltozásával a lap reklámbevételei akár 80 százalékkal is visszaeshetnek, mivel a Nemzetben megjelenő hirdetők zöme állami vagy állam közeli vállalat volt. Ezek, a közpénzekből működő intézmények évente több milliárd forint értékű reklámfelületet vásároltak meg a Nemzeti Lapkiadó Rt.tõl, a piaci viszonyokat figyelembe véve irreálisan magas áron. Azonban ez nem más, mint a kormányközeli média közpénzekből történő támogatásának egyik 30
formája. Ezt bizonyítja, hogy a két választási forduló között, amikor bizonyossá vált a Fidesz-kormány bukása, az állami tulajdonban lévő Szerencsejáték Rt., amely az elmúlt négy évben is a kormányoldali sajtó első számú mecénása volt, újabb másfél milliárd forintot juttatott a Nemzeti Lapkiadó Rt.-nek reklámmegrendelés formájában. A bulvársajtót és a fogyasztói magazinokat a külföldi kiadók a fejlett médiapiacokon
szerzett
tapasztalataikra
támaszkodva
alapították.
A
hazai
elterjedésük egyik oka, hogy a kinti telített piacról „menekültek” Kelet-Európába. Az ilyen kiadványoknál dolgozó újságíró feladata láthatóan „csak” a közönség szórakoztatása. Ami az elektronikus médiát illeti, a kereskedelmi televíziók indulásuk óta eltelt időben meghódították a médiapiacot. Programjaik a kereskedelmi értékeket és a fogyasztói kultúrát részesítik előnyben. Nem sokat törődnek a politikával: az általuk sugárzott hír- és közérdekű programok az infotainment műfaját képviselik. A legnagyobb médiumok tulajdonosai és kiadói nyilvánvalóan nem tagjai a megbukott kommunista rendszer korábbi nomenklatúrájának. A médiapiacon történt állami beavatkozások, amelyeket 1990 óta minden kormányzat megpróbált, igen kevés sikert hoztak számukra a kiváltott társadalmi károkhoz képest. A magyar média színpadán – akár tetszik ez valakinek, akár nem – a piaci erők játsszák a főszerepet. Márpedig a médiapiacok a saját törvényeiknek megfelelően működő médiapiacok, így a produktumaik szükségképpen megmaradnak az e struktúra által megszabott keretek közt. A közszolgálati szektor feladata főként az, hogy korrigálja a piacból fakadó hibákat és hiányosságokat, s hogy érdemi, értékes audiovizuális programokkal szolgálja ki a közönséget. Ugyanakkor ez szemmel láthatóan meghaladta a közmédiumok erejét. Az 1989-ig elvileg közvetlen párt- és állami irányítású Magyar Rádió színvonalas teljesítménnyel vett részt a rendszerváltozás folyamatában. Erősödött az egyes programok önállósága és saját karaktere. 1987-ben Bartók Rádióra keresztelték az úgynevezett „harmadik műsort”. A 168 óra, a Gondolat-jel és 1987 végétől a korai Vasárnapi Újság élen jártak a politikai nyilvánosság tágításában. Júniusban megrendítő élő közvetítést adott a Rádió Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről, decemberben pedig a romániai
31
forradalom eseményeiről. A több hónapos alapos belső szakmai vitákban kihordott új műsorstruktúra szerint 1990 áprilisától – egyebek mellett – a Kossuthon bevezették az óránkénti híradást, és tovább növelték a három műsor önállóságát, frissességét. 1990 augusztusától kinevezett új elnök, Gombár Csaba felgyorsította a már korábban
elindított
belső
modernizációs
és
racionalizációs
folyamatokat.
Korszerűsítette a műsorszerkezetet, intendánsi rendszert vezetett be. Törekvéseit azonban megtörte az 1991 második felétől kibontakozott médiaháború, illetve a Rádióra nehezedő jobboldali kormányzati nyomás. Az 1994-es kormányváltás utáni új vezetők a megalázott, illetve csoportosan eltávolított rádiósok rehabilitálásán túl számos szerkezeti és műsorpolitikai korszerűsítést is véghezvittek. 1994 második fele és 1995 a Rádióban is a médiatörvény szakmai és parlamenti előkészítése körüli viták és alkuk jegyében telt. A médiatörvény 1996-os életbe lépése után – a jogszabály minden hibája ellenére – elvileg lett volna esély a Rádió gyökeres műsorpolitikai, gazdasági és infrastrukturális reformjára, de mindez elmaradt. 1996 nyarától Hajdu István második (immár négyéves) elnöksége során elsődlegesen a súlyos pénzügyi hiánnyal megalapított intézménynek – a megnyílt és kiéleződött rádiópiaci verseny keretei közötti, a részvénytársasági formával, az új finanszírozási konstrukcióval összefüggő – gazdasági konszolidálására törekedett. Személyzeti
politikájában
pedig
valamiféle
nyugalom
megteremtésére,
a
megbékélésre, a kölcsönös sérelmek jegelésére tette a hangsúlyt. A magukat akkor „polgári oldalként” definiáló erőknek tett gesztusai ellenére Hajdu nem maradhatott. Egyéves interregnum, többszöri sikertelen választás után, a csak kormánypártiakból álló csonka kuratóriumi elnökség javaslata nyomán 2001 augusztusától Kondor Katalin lett az elnök. Az ő tevékenységének nemcsak a műsorpolitikai egyoldalúságok elszaporodása, a hírműsorok zömének szinte Fideszközeli propagandaadássá torzulása az eddigi mérlege, hanem az igazi reformok elmaradása, elodázása is. Közszolgálati rádióként a Kossuth Rádió nem tudott válaszolni arra a kihívásra, amelyet a kereskedelmi hírrádiók hazai sikere (mindenekelőtt a – bár politikailag szintén egy irányba húzó, de műfajilag, szakmailag jól kitalált –
32
Inforádió) jelent. S paradox tükör: az üzleti konstrukcióban működő Klubrádió „közszolgálatibban” működik, mint a közszolgálati műsorszolgáltatóként bejegyzett Magyar Rádió Rt., persze számos, innen elüldözött és oda emigrált kitűnő munkatárssal. Az első ciklus idején a radikális Csurka István volt a kormánypárti médiapolitika informális mozgatója, még ha Kulin Ferenc lett is a végrehajtó. Máig ható felelőssége van a baloldali és a liberális pártoknak, illetve az MSZP-SZDSZkormánynak is, hogy 1995 végén olyan médiatörvény született, „amilyen”, még ha az akkori ellenzéki pártokkal való megegyezés szándéka tiszteletre méltó is. A Fidesz-kormányzat 1998 végétől eredeti nyolc helyett 16 tagú rádiókuratóriumi elnökséget választatott az Országgyűléssel. A cél az volt, hogy az akkori kormánypártok és a magát ellenzékiként deklaráló MIÉP 2/3-os többséggel rendelkezhessenek a tulajdonosi kezelő testületben, és nyomás alatt tarthassák az Rt. menedzsmentjét. Ugyancsak jogsértő módon, a parlamenti demokrácia arcul csapásával kényszerítette ki a Fidesz-kormány 2000 februárjától a csak kormánypártiakból álló csonka kuratóriumi elnökség megválasztását, amely biztosította az akkori hatalmi elitnek tetsző további személyi és szervezeti döntések „legitimitását”, 2001-ben pedig (2005. július végéig tartó hatállyal) Kondor Katalin de facto elnökké választását. A kontrollintézmények semmibevételére vall, hogy a jobboldali pártpolitikusból, országgyűlési képviselőből rádiókurátorrá lett dr. Lukács Tamást tették meg „szakemberként” a „független” felügyelő bizottság elnökének, aki egy jobboldali párt vezetőjeként, szóvivőjeként is szerepet vállalt. A Rádió elnökének így szinte korlátlan lehetőségei nyíltak a személyzeti, a műsorpolitikai, a szervezeti és a gazdasági döntések meghozatalára, az intézmény külső kapcsolatainak és PRjának kialakítására, immár visszafordíthatatlanul – a 2002-es választások és kormányváltás után a kuratóriumba bekerült másik oldal bírálatai, megkésett korrekciós kísérletei ellenére is. A jobboldali politikai erők 1990 óta hirdetik és gyakorolják azt a projektet, hogy meg kell dönteni a szerintük liberális-baloldali arculatú sajtó- és médiahatalmat, és úgynevezett médiaegyensúlyt kell teremteni és új, saját médiaelitet fölnevelni. Mindez a tulajdonosi-hatalmi szerkezet és arculat gyökeres
33
átalakítását jelentené. Az önmagát a nemzetiként deklaráló, „két Magyarországot” vizionáló politikai jobboldal elég eredményesen teszi mindezt. A közpénzekből működtetett Magyar Rádió ma nem kormányfüggő. Ám nem is független és szabad, hiszen – legalábbis tájékoztató és politikai műsorainak nagy részével – jobboldalfüggő, (pillanatnyilag éppen) ellenzéki szócső (ennyiben viszont nem valósult meg az egykori és az 1996-os törvényi célkitűzés). A közszolgálati médiát tartalmilag sikerült a Fidesz médiabirodalmába integrálni és a kormány propagandaeszközévé alakítani. A közszolgálati televíziónak az (akkor még létező) előfizetési díjból befolyó évi hatmilliárd körüli összegen, valamint a költségvetésből évente juttatott, közel nyolcmilliárd forinton túl az elmúlt négy év során - a legutóbbi 12 milliárdos kormánygarancia-vállalással - további hetvenmilliárd forintot juttattak közpénzekből. Ehhez járul még az állami cégek és közintézmények reklámköltését, szponzoráció és egyéb címeken jutatott burkolt állami támogatást, akkor legalább 150 milliárdra becsülhetõ az az összeg, amellyel a magyar állam az adófizetők pénzét felhasználva támogatta az MTV-ét. A támogatás azonban nem érte el a kellő hatást, hiszen a köztévé elveszítette közönségének kétharmadát, teljes vagyonát, valamint a pénzben kifejezhetetlen szellemi tõkéjét és maradék szakmai presztízsét.
34
Összefoglalás Jól látható, hogy a médiáért az elmúlt 15 évben gyakorlatilag öldöklő küzdelem folyt. E csatározásnak nem csak a politikai pártok, illetve a hozzájuk szorosan, vagy kevésbé szorosan kötődő cégek voltak részesei, hanem a multinacionális médiabirodalmak. Az események azt mutatják, hogy erős piaci koncentráció mellett egyre inkább háttérbe szorult az úgynevezett minőségi újságírás. E tendencia nem csak a nyomtatott sajtóra jellemző, hanem az elektronikusra is. A kereskedelmi rádiók és tévék megjelenésével a közszolgálati média is elkezdett „bulvárosodni”. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetve az infotainment-re. Mára a köztelevízió műsorkínálatában egyre kisebb szerepe van a sokoldalú tájékoztatásnak. Hasonló tendencia játszódott le a közrádióban is. Ugyanakkor a politikai lapok piacán mára kétszereplőssé (Népszabadság és Magyar Nemzet) szűkült a piac. Igaz még két országos napilap (Magyar Hírlap és Népszava) van, ám ezek példányszáma nem éri el a kritikus tömeget. Ráadásul az MH-tól, mint jelentős veszteségforrástól a tulajdonos Ringier megszabadult, veszélybe sodorva az egyik legnagyobb múltú lapot. Közvetlen politikai befolyás nincs a szerkesztőségek munkatársain. Nincs így ez a közszolgálati médiumoknál. Egyesek szerint hallgatólagos megegyezés van a balliberális pártok és a Fidesz között arról, hogy a köztévé a szocialisták befolyása alatt maradhat, ezért cserébe az MSZP lemond a közrádióról. Úgy tűnik, hogy mostanra a pártok „lemondtak” a köztévé birtoklásáról, hiszen mára igen csak összezsugorodott a nézőközönsége. Ugyanakkor azzal, hogy a második MSZPSZDSZ nulla forintban határozta meg az üzembetartási díjat, még erősebbé vált a köztévé „kézből etetése”. Ez a javaslat, amit önök benyújtottak, egyrészt burkoltan egy párhuzamos felügyeleti rendszert hozna létre a jelenlegi mellé, másrészt közvetett módon gazdasági függőséget eredményez, és ezáltal korlátozza a sajtószabadságot. Ennek következményeként a közmédiumoknak mondhatják azt önök, hogy ha tetszik, amit csinálsz, akkor kapsz pénzt, ha nem tetszik, akkor nem kapsz pénz – fogalmazott Szalai Annamária még képviselőként a Parlamentben.
35
Azonban a médiáért folytatott (párt)küzdelem nem érte el a remélt hatását. Az első médiaháború idején az MDF jelentősen károkat szenvedett el éppen attól a médiától, melyet uralni akart. Sokkal sikeresebb offenzívát folytatott a Fidesz e területen. A médiaegyensúly megteremtéséért zajló intézkedéssorozat végére akár jelentősnek nevezhető médiabirodalmat tudott felépíteni. Ennek elemei a Magyar Nemzet, a Szabad Föld, a Heti Válasz a politikai lapok oldaláról. A bulvárpiacon a Mai Napban van Fidesz-közelinek nevezett vállalkozásnak tulajdonjoga. Az elektronikus médiumokban is fellelhetőek olyanok, amelyek szellemisége a Fidesz áll közelebb. Ilyen médium a Hír TV, illetve az Info Rádió. Ugyanakkor tagadhatatlan,
hogy
hírműsoraikban
ezek
sokkal
inkább
megfelelnek
a
közszolgálatiság követelményeinek, mint a „királyi” rádió, illetve tévé. A másik oldalnak sincs oka panaszkodni. A Népszabadságban tulajdonos az a Szabad Sajtó Alapítvány, amelyet MSZP-közelinek szokás nevezni. Az Infohoz hasonló struktúrájú, ám sokkal több véleményt tartalmazó Klub Rádiót sokan SZDSZ-közelinek tartják.
36
Függelék: 1. számú tábla: Az újságírók kor szerinti összetétele (százalék) Kor
1968
1981
1992
1997
30 év alatt
17
15
10
11
31-40 éves
33
35
29
31
41-50 éves
38
24
38
36
50 év feletti
12
26
23
22
Összesen
100
100
100
100
2. számú tábla: Az újságírók megoszlása az apa iskolai végzettsége szerint (százalék) Apa iskolai végzettsége
1981
1992
1997
8 általános alatt
42
10
10
8 általános
-
16
12
Középiskola
23
24
32
Egyetem, főiskola
35
50
46
Összesen
100
100
100
37
3. számú ábra: Az apa legmagasabb iskolai végzettsége a kérdezett életkora szerint 70 60 Százalék
50 8 általános és alatta Középiskola Egyetem, főiskola
40 30 20 10 0 30 év alatt
30-39 éves
40-49 éves
50-59 éves
60 év felett
4. számú ábra: Az újságírók iskolai végzettség szerint megoszlása 90 80
Százalék
70 60
8 általános Középiskola Egyetem, főiskola
50 40 30 20 10 0 1968
1981
1992 Évek
38
1997
5. számú ábra:
Százalék
A diplomások aránya a megkérdezettek életkora szerinti 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
30 év alatt 30-39 éves 40-49 éves 50 év felett
1992
1997
1992
Nincs diplomája
1997
Van diplomája
6. számú ábra: Az újságírók megoszlása a felsőfokú diplomájuk típusa szerint
50 felett
Bölcsész, tanár Jogi Műszaki Természettudományi Gazdasági Művészeti Egyéb
40-49 éves
30-39 éves
30 év alatt 0%
20%
40%
60%
39
80%
100%
7. számú ábra: Az újságírók megoszlása családi állapotuk szerint
Özvegy Elvált
1981 1992 1997
Házas, külön él Házas Nőtlen, hajadon 0%
20%
40%
60%
80%
100%
8. számú ábra:
90
A diplomás újságírók családi állapota
80
Százalék
70 Nőtlen, hajadon Házas Házas, külön él Elvált Özvegy
60 50 40 30 20 10 40
0 1981
1992
1997
41
9. számú ábra:
30 alatt
30-39
40-49
50 felett
Az újságíró férfiak és nők megoszlása életkor és családi állapot szerint nő férfi nő
Nőtlen, hajadon Házas, együtt él Külön él Elvált Özvegy
férfi nő férfi nő férfi 0%
20%
40%
60%
80%
100%
10. számú ábra: Átlagos jövedelem és átlagos szórás 1981-ben és 1997-ben
1997
Átlagos szórás Átlagos nettó jövedelem
1981
0
20000
40000
60000
Forint
42
80000
11. tábla Az egyes jövedelemkategóriákba tartozók megoszlása
43
44
1.
5.
3.
so ny
ag
as
b
45
s
ab
b
4.
pe
2.
ab
Kö ze
la c
gm
ga
Le
Le
Százalék 30
25
20
15 1992 1997
10
5
0
12. számú ábra: A férfiak és nők jövedelme az iskola végzettség, életkor, munkával töltött idő, munkahely típusa és beosztás szerint 12/a
Egyetem Nő Férfi Középiskola
0
20000
40000 Forint
46
60000
80000
12/b
50 év felett
40-49 éves Nő Férfi 30-39 éves
30 év alatt 0
20000
40000
47
60000
80000
12/c
11 óra vagy több 10 óra Nő Férfi
9 óra 7-8 óra 6 óra vagy kevesebb 0
20000
40000
60000
80000
Forint
12/d.
Magyar Televízió Magyar Rádió Folyóirat
Nő Férfi
Hetilap Vidéki napilap Országos napilap 0
20
40 60 Ezer forint
48
80
100
12/e.
Nő
Főszerkesztő(helyettes) Főmunkatárs Rovatvezető Szerkesztő Újságíró/Riporter
Férfi
0
50
Nincs főállása
100
150
Ezer forint
Magyar Televízió 13. számú ábra: Magyar Rádió A nettó jövedelmek nagysága a munkahely típusa szerint Folyóirat Hatilap Helyi napilap Országos napilap 0% 40 ezer forint alatt 80-99,9 ezer forint Válaszhiány
20%
40%
60%
40-59,9 ezer forint 49 100-149,9 ezer forint
80%
100%
60-79,9 ezer forint 150 ezer forint felett
14. számú ábra: A munkával való elégedettség és a megszerezhető jövedelem nagysága közötti
Százalék
összefüggés 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0
Finnország Franciaország USA Ausztrália Kanada Németország Anglia Brazília
15. számú tábla: Egy létszámleépítés kapcsán melyek az elbocsátás fő indokai
50
60
Százalék
50 40
Szakmai Emberi Politikai
30 20 10 0
51
16. számú tábla: Néhány ország újságíróinak véleménye a munkavégzéssel kapcsolatos tényezők fontosságáról
Ausztrália
Anglia
Franciaország
volt NSZK
volt NDK
USA
90 80 70
Százalék
60 50 40 30 20 10
bi zt on Sz sá ak ga am ie lő re lé pé s Se Au gí to te nó ni m az ia e m El be őr ej re ut kn ás ek il eh et ős ég ek
ik a po lit
un ka
M
ős ég i
rk es zt
Sz e
An ya gi
sz em
po nt ok
0
52
17. számú ábra: A politikai nyomásgyakorlás előfordulási gyakorisága a médium típusa szerint
Magyar Televízió Magyar Rádió Nem fordul elő Ritkán fordul elő Gyakran fordul elő
Folyóirat Hetilap Vidéki napilap Országos napilap 0
20
40
60
80
100
Százalék
18. számú ábra: A sikeres politikai nyomásgyakorlási kísérletek aránya, médiatípusonként
53
Magyar Televízió Magyar Rádió Sohasem sikeresek
Folyóirat
Kisebb részben sikeresek
Hetilap Vidéki napilap
Nagy részben sikeresek
Országos napilap 0
20
40 Százalék
54
60
19. szálmú ábra A gazdasági érdekcsoportok nyomásgyakorlása a média típusa szerint
Magyar Televízió Magyar Rádió
Nem fordul elő
Folyóirat
Ritkán fordul elő
Hetilap
Gyakran fordul elő
Vidéki napilap Országos napilap 0
20
40 Százalék
20. számú ábra:
55
60
80
A sikeres gazdasági nyomásgyakorlások aránya a média típusa szerint Magyar Televízió Sohasem sikeresek
Magyar Rádió Folyóirat
Kisebb részben sikeresek
Hetilap
Nagyobb részben sikeresek
Vidéki napilap Országos napilap 0
20
40 Százalék
60
21. számú ábra: A sajtószabadság helyzetének megítélése
56
80 70
Százalék
60
Teljes sajtószabadság van Részben van sajtószabadság Nincs sajtószabadság
50 40 30 20 10 0 1992
1997
57
22. számú tábla: Újságírói attitűd a médiáról A médiatörvény inkább akadályozza a demokratikus médiarendszer kialakulását A médiatörvény biztosítja, hogy a közszolgálati médiumokban mindenféle véleméyn megjelenhessen A médiatörvény garantálja az MR és MTV függetlenségét A médiatörvény elfogadása után rosszabb a helyzet a közszolgálati médiumoknál, mint előtte volt A médiatörvény intézményesítete a politikai pártok befolyását a közszolgálati médiumok felett Egészében véve a sajtó ma túlságosan kormánypárti Magyarországon a sajtószabadság eléri a nyugati országok szintjét A tájékoztatás ma hiteles képet ad arról, ami az országban történik A sajtó ma lényegében kifejezi a közvéleményt Ma nincs igazán megbízható, mértékadó lap Magyarországon Túl sok lap került külföldi tulajdonba Az országos rádió- és tévécsatornák megjelenése után a közszolgálati médiumok jobban ellátják majd a feladatukat Túl nagy a kormánypártok befolyása a tájékoztatás egészére
Nem tudja
Nem ért egyet
Részben ért egyet
Egyetért
0
10
20
30 Százalék
58
40
50
60
23. számú ábra: Legközelebb álló ideológiák választása
59
60
Erős nemzeti érzésű emberek Hívő emberek Baloldali gondolkodású emberek Demokratikus gondolkodású emberek Reformerek Radikálisok Rend és stabilitás hívei Konzervatív emberek
80 70 60
40 30 20 10
Legközelebb ál
Legközelebb áll
1992
1997
61
Harmadikként
Másoddikként
Elsőként
Harmadikként
Másoddikként
0 Elsőként
Százalék
50
24. számú ábra: A pártpreferenciákra vonatkozó adatok alakulása 1992-ben
Egyéb
Kire szavazna 1992-ben
KDNP MSZP
Kire szavazott 1990-ben
FIDESZ FGKP SZDSZ MDF 0
10
20
30
40
50
Százalék
25. számú ábra: A pártpreferenciákra vonatkozó adatok alakulása 1997-ben
62
Melyik pártra szavazott
Kire szavazna 1997-ben
Egyéb KDNP FIDESZ MSZP FKGP SZDSZ MDF
1994ben
1990ben
0
10
20 Százalék
63
30
40
26. számú ábra: Tulajdonosi szerkezetek
Metró
Blikk
Népszabadság
Szerkesztőség Népszabadság Egyesület Szabad Sajtó Alapítvány Bertelsmann AG B.V Tabora (Ringier Rt.) Ringier Kiadói Kft Egy természetes Metro International 0,0%
20,0%
40,0%
60,0%
80,0%
100,0%
27. számú ábra: Népszabadság tulajdonosi szerkezete
0,4%
B.V Tabora (Ringier Rt.) Bertelsmann AG
5,5% 26,5% 50,0%
17,7%
64
Szabad Sajtó Alapítvány Népszabadság Egyesület Szerkesztőség
28. számú ábra:
Kiadó Ringier Kiadó Kft. Népszabadság Rt. Nemzet Kft. Híd Rádió Rt. Som Média Rt. Editorial Kft. Expressz Rt. Zöld Újság Rt. Napi Gazdaság Kft. Összesen
Tartalom Összesen Általános Szakosított Politikai Bulvár Sport Üzleti Apróhirdetés 35 242 92 369 181 181 81 81 66 66 45 45 28 28 22 22 12 12 9 9 325 353 92 21 22 813
29. számú tábla: Napilapok példányszámainak változása
65
2003
2002
2001
2000 0
200 Politikai
400
600
800
Ezer darab Bulvár Ingyenes terjesztésű
66
1000
30. számú ábra: Megyei napilapok példányszáma tulajdonosok alapján
Daily Mail Group Trust (3 db)
132
Vorarlbelger Medienhouse (3 db)
157 219
WAZ (4 db)
Axel Springer Magyarország Kft. (8db)
247 0
100
200
300
31. számú ábra:
Viasat Hungária MTM-SBS Rt. Rt. (TV2) M-RTL Rt. (RTL-Klub) (VIASAT3)
A három fő műsorszolgáltató tulajdonosi szerkezete
Két természetes MTG Group IKO Group Pearson Netherlands Matáv Rt. CLT-Ufa SA (Bertelsmann TeleMünchen MTM-TV2 Befektetési SBS Broadcasting 0%
20%
67
40%
60%
80%
100%
32. számú ábra: A kereskedelmi rádiók tulajdonosi szerkezete
68
69
Juventus Kereskedelmi, Szolg. és Ügynöki Kft. (Juventus Rádió) Országos Kereskedelmi Rádió Rt. (Danubius Sláger Rádió Műsorszolg. Rt. (Sláger Rádió) Rádió)
Metromedia International Consulting Metromedia International Inc. CSFB Rádió (Hungary) Befektetési Kft. Magyar Kommunikációs Befektetési Kft. Szuper Expressz Kft. Credit Suisse First Boston Radio Operating Emmis Broadcasting International Advent International
0
20
70
40
60
80
100
Irodalomjegyzék: Vásárhelyi Mária: Újságírók, sajtómunkások, napszámosok (Új Mandátum Könyvkiadó, 1999) John Keane: Média és Demokrácia (Helikon Kiadó, 1999) Kéri László: Hatalmi kísérletek (Helikon Kiadó, 2000) Jelentések könyve (szerkesztette Argejó Éva, Új Mandátum Könyvkiadó, 1998) Nyilvánosság rendszerváltása (szerkesztette Vásárhelyi Mária és Halmai Gábor, Újmandátum kiadó, 1998) George Gerbner: A média rejtett üzenete (Osiris Kiadó, 2000) Gálik Mihály: A médiatulajdon hatása a média függetlenségére és pluralizmusára Magyarországon (Médiakutató, 2004, ősz) Agárdi Péter: A Magyar Rádió utolsó 15 éve (Médiakutató, 2004, ősz) Szabad-e a magyar sajtó (riportgyűjtemény) (Médiakutató, 2002, nyár) Vásárhelyi Mária: Sok közpénz semmiért (Élet és irodalom, 46. évfolyam, 24. szám) Vásárhelyi Mária: A kulturális káosz szerencselovagjai (46. évfolyam, 5. szám)
71