E. S. Fischer. A hidegháború titokzatos története

E. S. Fischer A hidegháború titokzatos története

vagabund kiadó

E. S. FISCHER

A HIDEGHÁBORÚ TITOKZATOS TÖRTÉNETE

HIDEGHÁBORÚ Ha könyvünk címét komolyan vesszük, akkor bizony nem árt néhány alapfogalmat tisztázni, méghozzá jó előre. Először is: mi az, hogy HIDEGHÁBORÚ? A sablonos politikai-történeti meghatározások két dolgot mondanak: A hidegháború a II. világháborútól a szovjet birodalom bukásáig, az 1987-től 1991-ig terjedő időszak világpolitikai eseménysorozatát jelenti, ezen belül is a két nagy tábor: a kommunista és a kapitalista világrendszer szembenállásából eredő összetűzéseket. Olyan eseményekről van szó, melyek nem a szó klasszikus értelmében vett háborús cselekedeteket jelentik géppisztolytűztől tankágyúszón át légibombák robbanásáig, hanem kémkedést, szabotázst, diplomáciai húzásokat és hasonlókat. Kezdetét 1946-ra datálják. Ugyanis a történészek szerint az antifasiszta hatalmak együttműködése Hitler bukása után körülbelül egy évig még zavartalan volt. Azután Sir Winston Churchill, a háborút megnyerő, de az 1945. tavasz végi brit választásokat elveszítő volt miniszterelnök – látva, hogy Sztálin sorozatosan megsérti a jaltai megállapodást és az emberi jogokat – Fulton városában mondott egy híres beszédet 1946 nyarán, és ebben bejelentette: a szovjetek hibájából VASFÜGGÖNY borul Európára, kettészeli a kontinenst. Annak közepén, a vasfüggöny mögött a zsarnokság az úr, attól nyugatra és délre pedig a demokrácia vívja élethalálharcát az új zsarnokság ellen, mely ugyanolyan rossz, mint Hitler és Mussolini fasizmusa volt. Nos, ábrándítsuk ki olvasóinkat: ez mind kegyes hazugság! Egyetlen szó sem igaz belőle. Mert először is: a tárgyalt 1945-1990. időszakban legfeljebb Európában nem volt „MELEGHABORÚ”, azaz konkrét csatazaj. Később látni fogjuk, hogy még ez sem igaz. Az egyetlen földrész, illetve csak egy földrész, ahol nem zajlott lőporfüstös háború ez idő alatt, az Észak-Amerika volt. Pontosabban: az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó. Mert már Mexikó déli határaitól „lejjebb” is szóltak a fegyverek. Mindenütt másutt, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában volt csinn-bumm, dirr-durr, ami tetszik, és milliókban mérhető a harcokban elesettek száma. Másodszor: mi az, hogy 1946-tól? Még ha azt mondanánk, hogy a „második világháború végétől”, az érthetőbb lenne. De ez sem igaz. Mert ehhez meg azt kellene tisztázni, hogy MIKOR IS ÉRT VÉGET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ. Az erre adható választ kezdhetjük ismét a történészek sablonos fogalmazásával: 1945. május 8-án. Illetve nem, hanem május 9-én. Attól függ, hogy milyen nemzetiségű és világnézetű az illető történész. A nyugatiak azt mondják: Jodl vezérezredes, a német haderő, a Wehrmacht vezérkari főnöke május 8-án írta alá a kapitulációs szerződést Eisenhower 4

amerikai tábornok főhadiszállásán, valahol a nyugati fronton. A szovjetorosz hadtörténészet kézből kontrázza: nem igaz, ez csak előzetes fegyverletételi egyezmény volt; az igazit Berlin külvárosában, a négy szövetséges (az USA, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió) képviselőinek jelenlétében Zsukov marsall, a szovjet haderő főparancsnoka előtt Wilhelm Keitel vezértábornagy, német hadügyminiszter írta alá, MASNAP. És ez lett a győzelem napja! Na, erre mondják pestiesen, hogy „ha már a születés dátuma sem biztos, akkor mi lesz a gyerekkel? Ámde: véget ért-e ezzel a háború valójában? Hát persze, hogy nem! És most még: nem is az olyan „apróságokra” gondolunk. hogy bizony bőven voltak még május 8. vagy 9. után is fegyveres összecsapások. Mert voltak, bizony. Prágában a németek csak május 10-11-én tették le a fegyvert Konyev marsall páncélosai előtt. És itt van a háborús végjáték EGYIK SZOMORÚ ÉS TRAGIKUS MAGYAR SZÁLA! Mert a Prága melletti erdőkben még a német fegyverletétel után is harcolt egy nagyobb egység: a magyar leventékből a nyilasok által toborzott Szent László SS páncélgránátos hadosztály. A szovjetek hangszórón sugárzott felhívásaira sem tették le a fegyvert, fanatikusok voltak az utolsó percig! Konyev nem akarta több katonája életét kockáztatni, vérét ontani. Rohamlövegekkel körülvetette az erdőt, majd mindent elpusztító tüzérségi zárótüzet vezényelt. Az a pár száz tizenéves gyerek, aki ezt az iszonyú tűzhengert túlélte, félvakon, megsüketülve, mindenütt vérezve esett hadifogságba, május 1112-én. És egy másik helyszínen még tovább tartottak a harcok. A szlovénosztrák határvidéken május 14-15-éig tartott az ellenállás. Horvát usztasák, német SS-ek, olasz fasiszták mellett az áldozatok zömét itt egy másik, gyerek katonákból kényszertoborzott magyar SS-hadosztály, a Hunyadi páncélgránátosok adták. Csaknem egy héttel a hivatalos fegyverletétel után. Addig megtűrték őket. De még mindig nem volt vége! Kréta szigetén, a jól védhető állásokban harcoló német megszálló helyőrség csak május 17-én tette le a fegyvert a brit hadsereg előtt. Egyes német tengeralattjárók legénysége és néhány nyugat-franciaországi tengeri támaszpont szintén csak május 15-20. között adta meg magát. E támaszpontokat a németek úgy megerősítették, hogy akár hónapokig védekezhettek volna még. És az utolsó, fegyverben lévő egyenruhás német katonák Flensburgban, ahol Dönitz nagyadmirális, akit Hitler öngyilkossága előtt nevezett ki utódjaként, még mindig „birodalmi kormányt” működtetett, csak május 23-án kényszerültek fegyvert letenni, egyenruhát levetni az angol elitalakulatok előtt. Hogy Európában hol mindenütt tartottak még évekig a háború utóvédharcai, arról következő fejezetünk szól majd. De hát nemcsak Európában zajlott a második világháború, hanem Ázsiában is: a nyugati hatalmak, elsősorban az USA és Japán között. Amiben a Szovjetunió 1939 óta RÉSZT SEM VETT! és ennek okai is 5

vannak. Nem arról van szó, hogy a japán császár és tábornokai szerették volna az oroszokat. Törtek elég borsot a XX. század első felében előbb az orosz cár, majd a Szovjetunió orra alá is. Előbb 1905-ben kiverték az oroszokat a Kínához tartozó Mandzsúriában lévő Port Arthur kikötőből és környékéről. Roppant kínos helyzetbe hozva ezzel a Csendes-óceánon lévő orosz flottát, mely visszaszorult Vlagyivosztok és Habarovszk kikötőibe és vidékére. Egy olyan zónában, amely zord teleken bizony befagy, tehát sokszor az év felében ki sem tudtak futni az orosz hajók a tengerre, majd az óceánra. (Port Arthur legalább zömmel jégmentes volt. Később a szovjetorosz polgárháborúba is beleavatkoztak a japánok; az ő segítségükkel tartottak ki Kolcsak és a többi fehérgárdista orosz tábornok katonái 1922-ig Lenin Vörös Hadserege ellen, az utolsó japán katonák csak öt évvel az 1917-es pétervári forradalom után takarodtak el az orosz Távol-Keletről. De ezután is vonzó cél volt Szibéria a maga sok ásványkincsével a terjeszkedő japán birodalom számára. Mongóliában már 1922-ben győzött az oroszok támogatta kommunista forradalom. De Kína-Mandzsúriában, amely határos a mongol állammal, 1931 óta ott voltak a japán megszálló csapatok. És 1937-39 között kétszer is komoly harcba keveredtek a Mongóliát is védő szovjet Vörös Hadsereggel, a Hasszán tónál és a Halhin-Gol nevű vidéken. De rá kellett jönniük – mivel a japán hadsereg elsősorban a flottát és a légierőt fejlesztette –, hogy a Csendes-óceán ura lehessen, a szárazföldi hadsereg, elsősorban a páncélos-fegyvernem felfuttatására keveset áldozott. És éppen ezért a szovjet hadsereg, melynek sok páncélosa volt, még ha olyanok is, melyek 1941-re már elavultak voltak a német tankokkal szemben, azért az 1937-39-es japán harckocsikat még simán el tudták söpörni, mert azok náluk is régebbiek és gyengébbek voltak. A japánok tehát két csúnya vereséget szenvedtek az 1930-as évek végén a szovjetektől. A japán vezérkar okos emberekből állt. Ők belátták azt, amit Hitler nem: tudniillik egyszerre két fronton nem lehet sikeres háborút vívni. És ha ők elsősorban az amerikaiak, angolok, franciák és hollandok legyőzésével akarnak olyan világbirodalmat építeni, amely a csendes-óceáni szigetvilágot Ausztráliáig és Kelet-Ázsiát Indiáig uralmuk alá hajtja, akkor ugyanebben az időben nem szabad Sztálin ellen lekötni a szárazföldi japán hadsereget; lesz annak elég dolga a hatalmas Kína megszállásával is. Ezért megnemtámadási egyezményt kötöttek Sztálinnal, amit be is tartottak még akkor is, amikor a németek már Moszkva alatt harcoltak. Hitler neheztelt is érte a japán szövetségestársra, főleg, amikor rájött, hogy miért tudta őt Sztálin Moszkva előtt legyőzni 1941 telén. A lényeg: a híres-hírhedt Richard Sorge és kémhálózata Tokióból jelentette Moszkvába, hogy a japán vezetés be fogja tartani az egyezményt, ők december elején, a Hawaii-szigeteknél az amerikaiak megtámadására készülnek, minden erő ahhoz kell, így a mandzsúriai és a mongóliai határ mentén nem kell japán támadással számolni. Sztálin ennek tudatában vonta Moszkva alá a Távol-Keleten 6

tartott friss, harcképes és a téli harcmodorra felkészített szibériai hadosztályait, melyeket addig egy japán agresszió esetére tartalékolt. És ezek verték meg Kluge marsall németjeit olyan csúnyán Volokalamszk, Tula, Rzsjev, Vjazma mellett 1941 telén. Az európai háború végéig ezért nem is volt egy puskalövés sem a japán és a szovjet katonák között. A japánok betartották az egyezményt, Sztálinnak meg volt más baja is, minthogy azt megszegje. Igen ám, de Hitlert 1945 tavaszára végleg leverték. A Vörös Hadsereg meg ott állt rengeteg katonával, tankkal, repülőgéppel. Amíg tartott a harci lendületből, ezt alkalmazni is kellett – új irányban. Ezért Sztálin minden arcpirulás nélkül felmondta a megnemtámadási egyezményt, és az 1945. júliusi potsdami találkozón – mely a jaltainak volt a folytatása – megegyezett az új amerikai elnökkel: három hónappal az európai győzelem után a Vörös Hadsereg megtámadja Mandzsúriában a japán szárazföldi hadsereg fő erőit. Truman elnök ennek örült is, meg nem is. Kicsit örült azért, mert a japánok ekkor még erősen tartották magukat, és a japán főszigetek, maga az anyaország ostroma igen hosszúnak és véresnek ígérkezett. Az amerikai nép unta már a háborús veszteségeket. Ilyen szempontból tehát jól jött az, hogy a japán szárazföldi főerőket Mandzsúria-Kínában Sztálin katonái verik szét, a véráldozat az övék. Az már kevésbé tetszett, hogy a grúz diktátor igen komoly árat kért ezért: Koreát a 38. északi szélességi fokig, azaz a fél országot, Mandzsúria szovjet megszállását Port Arthur kikötőjével együtt, és Vietnám északi felét. Kapóra jött az amerikaiaknak, hogy időközben sikerrel próbálták ki az újmexikói sivatagban az első atombombát. Próbálták is érzékeltetni Sztálinnal, hogy hatalmas új fegyverük van, és szovjet segítség nélkül is leverik Japánt. Sztálin hülyének tettette magát, mintha nem értené. Saját kísérői később úgy vallottak, hogy csak ennyit mormogott: „Tehát van már atombombájuk. Nem baj. Szóljatok Kurcsatovnak, gyorsítsa fel a mi programunkat!” (Kurcsatov akadémikus vezette a szovjet atomprogramot; a szovjet bomba 1945 nyarán úgy harmadában-felében volt készen. Hogy azután 1949-re német atomtitkok megszerzésével, amerikai tudósok kémkedésévei fejezték be, vagy a nélkül is készen lett volna, talán sosem tudjuk meg.) A lényeg: a két darab kész amerikai atombombát – bár Japánra dobták le – Sztálinnak szánták. Hirosima és Nagaszaki százötvenezer szerencsétlen halottja és több százezer sugársérültje volt a figyelmeztetés: ha túlmentek a potsdami megállapodáson, ezt ti is megkaphatjátok, orosz földön! (Sőt, annak örültek volna Washingtonban legjobban, ha Sztálin úgy „meghatódik”, hogy a Vörös Hadsereg el sem indul Mandzsúria ellen. Nem hatódott meg. Mint majd később látni fogjuk: Korea és Észak-Kína elfoglalása az első, igen fontos lépés volt a szovjet terjeszkedés egyik fő iránypontja, a távoli Szingapúr felé!) A Vörös Hadsereg tehát megindult, és hiába dobták le a két atombombát, hiába jelezte Japán, hogy kapitulál, biztos, ami biztos: elfoglalta a „szerződés szerint nekik járó” koreai és kínai 7

területeket, sőt a japán anyaországhoz tartozó Kurill-szigeteket is, melyek a szovjet flotta kiútját biztosították az óceánra, és a Bering-szoros, az USAhoz tartozó Alaszka irányába. Itt tehát már egyértelműen egybefolyt a második világháború vége a hidegháború elejével; a győzelem új és további háborúk kezdetét is jelezte. A japánok azóta is „hitszegő támadásnak” minősítik Sztálin lépését, mondván: legalább azt hálálta volna meg, hogy 1941-ben nem támadták hátba a szovjet birodalmat, mert akkor az 1942 elejére össze is omlott volna a német és japán két tűz között. Ám – mint ezt egy híres magyar kortárs politikus is megfogalmazta – „a hála nem politikai kategória”. Viszont azért van az, hogy máig nincs békeszerződés a Szovjetunió és Japán között, illetve a jogutód Oroszországgal sem kötötték ezt meg a japánok immár 60 évvel a háború vége után sem, mert a Kurillszigetek elfoglalását máig nem hajlandóak végleg tudomásul venni. Csak az érdekesség kedvéért: bár szeptember elején a Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a japán fegyverletételt, még sokáig voltak egyenruhában harcoló japán katonák Ázsiában. Vietnámban például a franciák segédrendőri feladatokra 1946-ig alkalmaztak japán csapatokat a kommunista vietnámi partizánok ellen. Egyes óceániai szigeteken pedig 1960 és 1970 között is találtak még bujkáló, dzsungelharcot vívó japán katonákat, akik vagy nem is tudtak a háború végéről, vagy nem voltak hajlandóak azt tudomásul venni. Összegezve: a második világháború gyakorlatilag SOHA NEM ÉRT VÉGET, legfeljebb más formában folytatódott, de korántsem csak „hideg”, hanem bizony „igen meleg”, harcos eszközökkel is. (Hogy ez még arra az Európára is igaz volt, amit az 1945 elején, a Krím félszigeten lévő Jalta üdülővárosban eleve felosztottak szovjet, amerikai, angol és francia megszállási övezetre, és ahol a közhit szerint béke volt 1945 és 1990 között – azt a következő fejezetekből látni fogjuk. De Ázsiában, Afrikában, LatinAmerikában 1945 és 1990 között száznál több „helyi háború” zajlott, összesen csaknem annyi áldozattal, mint maga a „nagy háború”. Arrafelé tehát nagyon is „meleg” volt a hidegháború.) Egyrészt erről szól a könyv. Másrészt arról, hogy itt korántsem két, egyenként egységes világrendszer hidegháborújáról volt szó. Mert csak a „kommunista” hatalmak közül mást akart Moszkva, és mást Peking, ami számos, több millió áldozatot követelő fegyveres válsághoz vezetett. (Hogy a „kommunista” szó miért idézőjeles, arról is szól egy igen kemény fejezet.) De a „Nyugat” sem volt egységes: más céljai voltak a franciáknak, angoloknak mint klasszikus gyarmattartóknak, akik felbomló birodalmaikat védték, és megint mást akart a terjeszkedni kívánó amerikai ipari és pénztőke, sőt ezek az ellentétek elvezettek az 1956-os szuezi háborúig, amikor is az USA nemhogy cserbenhagyta két szövetségesét, de egyenesen fellépett ellenük az ENSZben. Persze, nem az egyiptomi nép védelmében, hanem azért, mert... – de ez a „mert” szintén önálló fejezet része lesz! TEHÁT: az úgynevezett hidegháború tulajdonképpen nem volt más, mint a második világháború 8

folytatása, csak most már más ellenfelek között, és legalább négy, eltérően érdekelt felet kellett figyelembe venni: az USA-t, Anglia és Franciaország együttes érdekeit, a Szovjetuniót és Kínát. A tetejébe „belekavart” a tisztán nagyhatalmi szembenállás az új világerővel, mely az arab kalifátusok 1200as évekbeli szétbomlása óta ilyen erélyesen nem jelentkezett: az újjáéledő iszlám, elsősorban az arab nacionalizmus, mely nem is a két fő erő közötti „harmadik utat”, hanem valamiféle negyedik vagy ötödik változatát jelentette a XX. század második felének, és egyre inkább meghatározó lesz. sajnos, a XXI. században is! Az igaz, hogy új világháború nem tört ki – de béke sem volt egy napig sem, 1945 óta. Ezek után lássuk a részleteket is, melyek közül sokról nem, vagy csak alig tud a világ (és benne Magyarország sem), vagy nem azt, és nem úgy tudja, ahogyan, és főleg AMIÉRT történt. E sorok írójának „hites szakmája” a világgazdaság és világpolitika, ilyen képzésű iskolába járt, diplomamunkája, doktori értekezése is erről szólt. Már egyetemi évei alatt sokszor voltak vele őszinték a hatalom urai, akik kiképezték, hiszen „az ő kutyájuk kölykének” tartották, és úgy vélték: neki sok mindent elmondhatnak, hiszen köztük, velük, értük fog dolgozni. Más kérdés, hogy 1967-69-ben egy sor olyan esemény (az indonéziai másfél milliós tömegmészárlás, a prágai forradalom leverése, a cserbenhagyott párizsi diákforradalom és mások) felnyitották a szépreményű diplomatanövendék szemét, és gyors ütemben került át a kemény ellenzék oldalára annak minden, megtorlást is jelentő következményével együtt. Viszont azóta is az annak idején jól megtanultak alapján figyelte a világban történteket, néha egészen távoli országok furcsa eseményeit is; feljegyezte, megőrizte azokat, és most már aránylag nagy biztonsággal tudja – a sok kis furcsa mozaikot a megfelelő helyre téve – felvázolni a XX. század második felének igazi történelmét. Úgy, hogy nem tartozik egyetlen részt vevő nagy nemzet fiai vagy szövetségesei közé sem, tehát az ebből eredő szemellenző nem homályosítja el a képet. És a történelem olyan valami, amit megfelelő távlatból nézve sok minden másként látható, utólag. Most még csak 20-40-50 év távlatából látom én is, és a többi, kutató szemmel vizsgálódó ember is. De valószínű, hogy amikor 100 vagy 200 év múlva össze fogják hasonlítani ezt a könyvet a „hivatalos történelem” elmúlt ötvenévi írott véleményeivel – ebben fogják az idő által igazolt több valóságtartalmat találni. Főleg, ha a száz évre zárolt levéltári anyagok is olvashatóak lesznek majd. Mindenekelőtt lássuk tehát a „hidegháborúban” részt vevő nagyhatalmak politikai és katonai stratégiáját és taktikáját, azaz tulajdonképpeni céljait, 1945-1990 között!

9

STRATÉGIAI ÉS TAKTIKAI CÉLOK Aki hadászattal foglalkozik, tudnia kell: kétfajta célt különböztetnek meg a hadban álló felek. Stratégiait és taktikait. A stratégia: a végső cél, amit el kíván érni egy nagyhatalom. A taktika: az ehhez alkalmazott módszerek, célok, utak összessége. A hidegháborúban, mint már volt róla szó, végül is kezdetben 4, később 2, majd 3 fél vett részt. Kezdetben eltérő célt követett az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió. 1956 után már csak a NATO és a Varsói Szerződés szembenállásáról lehetett beszélni. Ebbe „kavart bele” Kína önálló hatalmi ambíciója, amely kb. 1964-65-tól vált világpolitikai tényezővé. Minden nagyhatalom céljait tulajdonképpen saját kiinduló helyzetének adottságai határozták meg a XX. század második felében. Az igazi kérdés az volt, hogy a taktikában tudtak-e idejében és jól alkalmazkodni a bekövetkező változásokhoz. Aki igen, az győzött, vagy legalábbis nagyhatalomként fennmaradt; aki nem, az – ha nem is vesztett nyilvánosan, de – másodrendű hatalommá süllyedt vissza. (A Szovjetunió romjaiból megmaradt Oroszországnak ugyan jelentős atomütőereje van, de ez már csak arra jó, hogy egy esetleges támadót elrettentsen, az ország helyzete a további terjeszkedő stratégiára most nem alkalmas. Az angolok és a franciák hiába álmodoznak és dicsekszenek „világhatalmi” szerepkörökről, egyszerűen segédcsapatokká váltak a NATO-t irányító USA mellett/mögött. Kína viszont elindult a semmiből, a leigázott, szétszabdalt gyarmati országból, és mára olyan atomhatalommá vált, mely terjeszkedési szempontból nem veszélyes ugyan – vagy még nem veszélyes –, de már nem lehet figyelmen kívül hagyni az érdekeit Ázsiában, és részben Afrikában sem. Annyi biztos, hogy elért a fegyverkezésben az elrettentés olyan fokára, hogy megtámadni sem lehet anélkül, hogy a támadó saját, igen nagymértékű pusztulásától ne tartson.) No, de ne a végén kezdjük, hanem az elejétől: 1945-től, vagy még korábbról, az első világháború elejétől!

OROSZORSZÁG Az orosz, majd később a szovjet birodalom katonai stratégiáját a napóleoni háborúk óta az határozta meg, hogy mindig szárazföldi ellenséggel találta magát szemben, és először mindig a saját területén. Légiereje, amióta egyáltalán légierőről beszélni lehet, szinte mindig a szárazföldi csapatokat harcban támogató légierő volt (felderítőgépek, 10

csatarepülők, vadászgépek). Stratégiai-távolsági bombázó légierőt ugyan többször is megpróbált kifejleszteni; már a második világháború előtt létezett a hatalmas Maxim Gorkij típusú távbombázó, de valahogy úgy alakult a mindenkori helyzet, hogy ilyen gépeket sohasem tudott bevetni, majd később már nem is volt rá szüksége. 1947-60 között különféle, félelmetesen szép külsejű és nagy hatótávolságú „csodagépeket” mutattak be a Moszkva melletti Tusinó repülőtere felett zajló hatásvadász légi parádékon, de a gépeket tömegesen sosem állították hadrendbe. Főleg azért nem, mert a levegőből operáló csapásmérő szerepét a hatvanas évek elejétől fokozatosan átvette a rakétafegyvernem. Akár közép-hatótávolságú, tehát Európa és Ázsia célpontjai ellen alkalmazható, akár nagy hatótávolságú, tehát az USA hátországát támadni képes rakétákról van szó, melyeket a nyugati szaksajtó különféle „SS” (Sovietski Sojuz, azaz Szovjetunió szóból rövidített) kódjelekkel illetett. Ezek mindig atom-, illetve hidrogénbombával szerelt fegyverek voltak. A mindenkori szovjet vezetés számolt ugyan ezek bevetésével, de nem olyan ellenfél ellen, melyet meg is akart hódítani, melynek területét meg akarta szerezni a rajta lévő vagyontárgyakkal, erőforrásokkal együtt. Mert azt Moszkvában is nagyon jól tudták, hogy egy atomsivataggal semmit sem érnek: megszállni nem lehet saját haderejük sugárfertőzéssel való veszélyeztetése nélkül. Ásványkincseit évtizedekig nem lehet kiaknázni, mert sugárszennyezettekké válnak. Kikötői, repterei szintén használhatatlanokká válnának hosszú időre. Tehát mindezen célokra alapvetően a szárazföldi hadsereget kell alkalmazni. Az atomfegyvereknek csak két esetben lehet szerepük: Zsarolásra. Azaz: amikor a szárazföldi erők megindulnak egy célország vagy terület ellen, és a megtámadott fél vesztes pozícióból atomcsapással akar válaszolni, tudnia kell, hogy ez esetben semmivé változtatja területét és lakosságát a szovjet rakéták zápora. Tehát a rakétafegyverek által olyan világméretű „egyensúlyt” kell fenntartani, hogy senki se merjen elsőként ezekhez nyúlni, viszont az így kialakult világméretű „egyensúlyban” mindig lesznek olyan kisebb „lyukak”, gyenge pontok, melyekben szárazföldi haderővel (esetleg tengeri úton szállítva) Moszkva és szövetségesei beavatkozhatnak a nukleáris világháború veszélye nélkül. A másik szerep az lett volna, hogyha valamiért Moszkva kerül vesztes pozícióba, gazdasági összeomlásba, a helyi háborúkban egyre nagyobb vereségek érik, és magát a birodalmat fenyegeti már az összeomlás, az idegen megszállás – nos, akkor inkább pusztuljon az egész világ, mintsem egy esetleges új nürnbergi törvényszék előtt felelni kelljen minden elkövetett bűnért. Gorbacsovig ez volt szovjet stratégia alapja. Hogy maga Gorbacsov volt-e olyan különlegesen intelligens ember, aki ezt már nem akarta, és inkább „letette a fegyvert” a Máltánál horgonyzó hajón, vagy esetleg ő és környezetének néhány tagja a másik oldal hosszú távra beépített embere volt, akiknek pontosan az volt a szerepük, hogy a jaltai szerződés 11

lejártakor olyan helyzetbe manőverezzék a birodalmat, melyből már csak a tisztes visszavonulás az egyetlen kiút? – ezt vagy soha nem fogjuk megtudni, vagy egyszer, pár száz év múlva, talán. A lényeg végül is: 19451989 között a szovjet stratégia végig a szárazföldi erők támadó hadműveleteivel számolt, akár helyi, akár kontinentális vagy világméretű konfliktus esetén, amit a légierő támogat, és szükség esetén szállító tengeri flotta viszi a helyszínre a csapatokat. Ezért a légierő elsősorban vadászbombázókra és helikopterekre épült, melyeknek a fentieken túl az ellenséges bombázó légierő elhárítása volt még feladata. A flottának viszont kettős célt kellett teljesítenie. Az első, a már említett csapatszállítást nagyméretű teherhajókon és utasszállítónak álcázott csapatszállító hajókon végezték tengeralattjárók fedezete mellett; a szükséges légi biztosítást pedig olyan kisebb anyahajók adták, amelyek elsősorban helikoptereket vittek magukkal. Igazi, katapultos kifutó- és fogadópályás „nagy” anyahajót soha nem építettek, ilyenről/ilyenre fel- és leszálló repülőgépeket sem fejlesztettek ki. A helyből felszálló, az angol Harrier-hez hasonló géppel kísérleteztek ugyan, de ez tulajdonságaiban elmaradt nyugati konkurenseitől, és kevés is volt belőle. (De ez mind csak a flotta másodlagos szerepe volt.) A szovjet flotta ELSŐDLEGES CÉLJA az USA flottájának zavarása, bénítása volt, hiszen az amerikai stratégia alapja a repülőgép-anyahajókról felszálló gépek tömeges támadásán alapult, amit a tengerészgyalogság partraszállása követhet. Ez a feladat a szovjet flottán belül elsősorban az atomtengeralattjárók profilja volt, és a rakétákkal felszerelt cirkálóké, valamint a már említett néhány helikopter-anyahajóé. Mindehhez azonban flottabázis is kellett. Az atom-tengeralattjáróknál még csak hagyján: ahogy fejlődtek, egyre több időt tudtak felmerülés nélkül a víz, sőt a jég alatt is tölteni, tehát ezeket a sokszor befagyó északi (Murmanszk stb.) és távol-keleti (Vlagyivosztok stb.) kikötőkből indítani is, fogadni is lehetett. De már a felszíni egységek mozgását ezek az időjárás-érzékeny kikötők nagyon is zavarták, bénították. Tehát a szovjet tengeri stratégia alapvető célja – mint Nagy Péter óta, azaz közel 300 éve mindig – most is az volt, hogy be nem fagyó kikötőket, bázisokat szerezzen. Ilyen a volt Szovjetunió területén belül akadt a Balti-tengeren, bár néha azok is befagytak, és az onnan kihajózó flottát a Skagerrak-szorosnál, Dániánál még mindig meg lehetett állítani (mint ahogy Hitler flottájának is ez volt a fő gondja), a Feketetengernél lévő, tényleg fagymentes Szevasztopolból induló hajókat pedig – a változatosság kedvéért – Isztambulnál, a Boszporusz-szorosban béníthatta meg az ellenség. Tehát kikötők, bázisok kellettek olyan helyeken, ahol egész évben működhet a flotta, és kulcspozícióban támadhatja az amerikai hajókat. De ezeket előbb el is kellett foglalni! Hol lehetett ilyen kikötőkre, támaszpontokra számítani? Először a Földközi-tenger és melléktengerei partján. Például az Adrián. 1945-ben úgy látszott: a kommunista 12

Jugoszlávia megalakulásával mindez a szovjet hadvezetés ölébe hull. Aztán, ahogy Tito, a jugoszláv vezér szembefordult Sztálinnal, ez a megoldás kiesett. A kicsi Albánia megmaradt az ötvenes években szovjet szövetségesnek, de egyrészt nem voltak komoly kikötői, másrészt szárazföldi úton éppen Jugoszlávia miatt el volt szigetelve a Varsói Szerződés többi államától. Tehát itt üzemanyag sem volt. Ezért próbáltak meg több irányba terjeszkedni a szovjet stratégák, a szárazföldön. ÁZSIÁBAN Port Arthur – a Kínához tartozó Mandzsúria déli nyúlványán – már a cári időkben orosz tengerészeti támaszpont volt. De ezt 1905-ben, az orosz-japán háborúban Moszkva elvesztette. Igaz, visszaszerezte, amikor 1945. augusztus-szeptemberben a japánoktól visszafoglalta Mandzsúriát, de... De egyfelől a Dél-Koreában és Japánban is állomásozó amerikai hetedik flotta mindig sakkban tarthatta az e kikötőből indulni kívánó szovjet hajókat, másrészt, amikor Mao-ce Tung Kínai Népköztársasága 1949-ben megalakult, vissza kellett adni neki Mandzsúriát. Hiszen hogy nézett volna ki, hogy egy kommunista testvérország egyik legnagyobb tartományát Sztálin megszállva tartja? Végül a koreai háború is 95%-os valószínűséggel Port Arthur miatt robbant ki, majd amikor Mao szembefordult a Sztálint „befeketítő” Hruscsovval, akkor hazaküldte a szovjet kiképzőket és tanácsadókat, tehát Port Arthur újra elveszett a szovjetek számára. Pedig a szovjet csendes-óceáni flotta már kint volt az óceán melegebb részein. Nos, ezért kellett a vietnám-laoszkambodzsai háború, hogy a régi francia, majd később amerikai kikötőbázisokat megszerezzék Dél-Vietnámban; a szárazföldön pedig Thaiföld és Malaysia lerohanása után a Csendes- és az Indiai-óceán kulcsának számító Szingapúr kikötőjét elfoglalják. Ha ez sikerült volna, akkor az amerikai hetedik és hatodik flottát elvágják egymástól, mert aki Szingapúrt uralja, az uralja a Kra-tengerszorost is, melyen e két flotta hajói oda-vissza közlekedni tudtak. Továbbá elvágja az arab-iráni olaj szállítási útját Japán, Ausztrália és az USA nyugati partja, azaz Kalifornia irányába. Főleg, ha hátországnak Indonéziát is sikerül megszerezni, mert akkor már csak az indonéz szigetvilágon túl, messze délre, Ausztrália mentén tudnak mozogni az amerikai és szövetséges hadi- és szállítóhajók, ami egyrészt óriási kerülő helyi üzemanyagforrások nélkül, másrészt pedig néha a Délisarkvidékről leszakadó jéghegyek is zavarják a hajózást. Ezzel egy időben zajlott a másik taktikai célpont, a Közel- Kelet megszerzése, melynek a Szuezi-csatorna volt az egyik, az arab és iráni olaj a másik végcélja. A csatornát birtokló nagyhatalom el tudja vágni Nyugat-Európát Ázsiától és Kelet-Afrikától, a nyugati flották mozgását az Indiai-óceán és a Földközitenger között meg tudja bénítani, és egyben az arab olaj Nyugat-Európába vezető legrövidebb tengeri szállítási útját is elzárja. Ráadásul a szovjet csendes-óceáni flotta hajói végre mégiscsak bejutnak a Földközi-tengerre, ahol a megszerzendő szíriai (Latakija) és algériai (Orán) flottabázisokról a 13

NATO déli szárnyát tudják közvetlenül támadni. Ezért irányult a szovjet terjeszkedés itt előbb Irán, majd Szíria és Irak felé, ezért kellett mindenáron szövetséges erőt találni Egyiptomban, és lehetőleg a Vörös-tenger déli kijáratánál, Adenben (Dél-Jemen) és Eritreánál vagy Mozambiknál is. A harmadik irány volt a végső cél: Dél-Afrika. Hihetetlenül gazdag ásványkincs-vagyon: réz, urán, arany, gyémánt, Kongóban, Dél- és Délnyugat-Afrikában. De ami ennél is fontosabb: az Indiai- és az Atlantióceán közti összeköttetés megbénítása. Mert így az Indiai-óceánon állomásozó amerikai flotta összeköttetése végleg megszűnik anyaországával (nincs kiútja Szingapúrnál Kalifornia felé, nincs Szueznél Európa felé, és nincs a Jóreménység-foknál az USA keleti partvidéke felé). Ráadásul az arab-iráni olaj szállítási útjai is megszűnnek a jelzett három irányban Nyugat-Európa és az USA felé, tehát Amerika rá van utalva saját olajára, néhány nyugat-afrikai mezőre (Nigéria), és Venezuela olajára, ami ahhoz már kevés, hogy az automobilizmusra alapuló, hatalmas fogyasztású amerikai társadalom és a hadászat igényeit egyaránt ki tudja szolgálni... Ezt az utat Dél-Afrika felé a szovjet vezetés több irányban próbálta elérni. Egyiptomon és Szudánon át Belga-Kongó (a későbbi Zaire) irányába, majd mikor ez a kísérlet megbukott, a volt portugál gyarmatok megszerzésével (Angola, Mozambik), kubai csapatokkal, közvetlenül Dél-Afrika lerohanásával. Ami majdnem sikerült, csak éppen előbb tette le Gorbacsov a fegyvert Máltánál, mint ez a kísérlet beérett volna. De mindenekelőtt a szárazföldi hadseregre épült a szovjet stratégia. Ennek közvetlen célja Nyugat-Európa lerohanása lett volna, ha annyira megbomlik valaha is a jaltai szerződés biztosította egyensúly, hogy ez lehetségessé válik. Másodlagos céljai: a szovjet és a szövetséges csapatok, fegyverek és kiképzők segítségével helyi „emberanyaggal” az ázsiai és afrikai célpontok megszerzése. (Koreai, vietnámi háborúk, a kínai háború 1945-49 között, később Szíria, Irak, Egyiptom, Dél-Jemen, Líbia, Szomália, Etiópia, Szudán, Kongó, Angola, Mozambik, Délnyugat-Afrika). A szárazföldi hadsereg egyrészt mindig is a hatalmas számú páncéloshadosztályok, -hadtestek támadásával számolt, amit gépesített gyalogság, vagy – ha van rá mód – légideszant-alakulatok segítenek ki, a tüzérség is elsősorban már – a második világháborútól eltérően – rohamlövegekre épült. Mindez mutatja: mindvégig mese volt a „békét védő, csak saját és szövetségesei földjét, lakóit oltalmazó Vörös Hadsereg” legendája. E hadsereg alapvetően támadó fegyverekkel volt felszerelve, és működtetéséhez olaj, rendkívül sok olaj kellett. Volt is: a szovjet Kaszpitenger melléki mezőkön túl az új szibériai és közép-ázsiai mezők, a román, a magyar olaj is rendelkezésre állt, és ha az arab akciók sikerülnek, akkor az iráni-iraki-szaúdi-líbiai olaj is ehhez lett volna háttér. A NATO európai csapatainak pedig mindig is az olajellátás volt a neuralgikus pontja. Norvég és brit olajról csak a XX. század utolsó negyedében lehetett komolyan szó; 14

minden egyéb igényt vezetékeken és főleg tankhajókon kellett kielégíteni. És ha ez bénítva van, akkor egy idő után a NATO-nak nincs tankja, gépkocsija. Néhány repülőgép-anyahajója és tengeralattjárója atommeghajtású, de a többi szintén leáll, mint ahogy a repülőgépek is, legfeljebb a rakéták maradnak. Azokat pedig Európában – saját teljes pusztulásának veszélye nélkül – nem meri bevetni elsőként. Összességében a szovjet vezetés XX. századra kitűzött célja alapvetően így hangzott: NyugatEurópát elfoglalni, Ázsiában, Afrikában megszerezni minden fontos helyet, országot, a tengereken az amerikai flotta mozgását végleg megbénítani. Ez esetben Észak- és Dél-Amerika magára marad, ahogy a távoli és viszonylag kicsiny erejű Ausztrália is. Dél- és Közép-Amerikában folyamatosan gyengíteni az amerikai jelenlétet, így a XXI. századra magára marad egy szövetségesek nélküli USA, mely blokáddal elvágható a világtól, és szép lassan magától is összeomlik majd. Vagy: a többi kontinens minden megszerzett erőforrásából olyan hatalmas flottát építeni, mellyel az amerikai szovjet partraszállás is megkockáztatható.

ANGLIA, FRANCIAORSZÁG 1945-ben a két európai vezető nagyhatalom még saját háborús sebeit nyaldosta. Viszont épen maradt hatalmas gyarmatbirodalmuk, a japánok kiverése után ott óriási nyersanyag- és üzemanyag-készletek voltak továbbra is. A közös fő cél: magukat megvédeni a szovjet offenzívától, ezt azonban csak az amerikai hadsereg és légierő jelenléte mellett lehet megvalósítani. Ugyanakkor építve arra, hogy az amerikai vezetés ugyanolyan „naiv” és elzárkózó marad, mint az első világháborúban és utána Wilson, később pedig Roosevelt korában volt, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában úgy politizálni, hogy gyarmataik, vagy ha azok gyarmati sorban már nem tarthatóak, ottani döntő befolyásuk megmaradjon. Ehhez viszont nem kértek amerikai segítséget, mert tudták, hogy ahol az amerikai hatalom megjelenik, jönnek a mohó és terjeszkedő amerikai óriásvállalatok is, melyek igen hamar kitúrhatják helyükről angol és francia riválisaikat. Ezért próbálkoztak 1945-56 között önálló akciókkal, melyekből a legnagyobb az 1956. október-novemberi szuezi háború volt Egyiptom ellen. Azonban ez két okból bukott meg: nem számoltak a már meglévő szovjet interkontinentális atomrakétákkal, melyekkel Moszkva természetesen azonnal megzsarolta őket, és nem számítottak arra, hogy az USA csendes asszisztálása helyett ebben az ügyben kifejezetten ellenük fordul, tehát leveszi a fejük fölül az amerikai „védőernyőt”. Az eredmény: hatalmas erkölcsi-politikai vereség, kiszorulás a Közel- és a Közép-Keletről, majd az 15

afrikai és az ázsiai megmaradt gyarmatok teljes elveszítése is tíz év alatt. A két ország már csak statiszta; igaz, fontos statiszta maradt a két nagy szembenállásában. Az angolok elsősorban továbbra is flottájukban bíztak, mely ugyan messze elmaradt az amerikai flotta mögött, de a szovjet flottával szemben eléggé komolyan számításba veendő tényező maradt. És helyi konfliktusokban – mint a Malvin-szigeteki kis háború Argentínával szemben – igenis hatékony volt. Szárazföldi hadereje a brit birodalomnak sosem volt komoly; nem volt hozzá elég „honi emberanyaga”. Amíg voltak gyarmati csapatai, csak addig számított jelentősebb erőnek. Voltak viszont komoly technikai szintet elérő fegyvereik a flottánál és a légierőnél, például a helyből felszálló Harrier vadászbombázók, és voltak anyahajóik, nukleáris tengeralattjáróik. Volt „saját” atomfegyverzetük, van is, de egyik „nagy” atomütőerejéhez sem mérhető. A franciáknak komoly flottájuk volt, de mára már jelentőségében csökkent. És gyarmatbirodalmuk elvesztése óta nincs is miért nagymértékben fejleszteni. Légierejük viszont komoly és modern, saját fejlesztésű Mirage és Mystére gépeik, szuperszonikus óriásgépeik (Concorde) bizonyítják ezt. De Gaulle tábornok elnöksége idején saját, nemzeti atomütőerejük fejlesztésére is nagy hangsúlyt fordítottak. Szárazföldi erejük büszkesége a jól felszerelt, bárhol bevethető idegenlégió. Mindezzel együtt azonban csak „segéderő” szerepet tudnak betölteni, önállóan még saját országuk védelmére sem lettek volna képesek szovjet támadás esetén.

KÍNA Hatalmas utat tett meg az ázsiai nagyhatalom onnan kezdve, hogy részekre szabdalt országként érte a második világháború vége odáig, hogy a két szuperhatalom lépéseit mindenütt keresztezte a hatvanas évek végétől, és máig, amikor a harmadik ország lett, mely önállóan embert juttatott az űrbe, és a Holdra is űrhajóst akar küldeni. 1939-45 között a világháború afféle mellék hadszíntere volt, ahol a japán szárazföldi hadsereg nagy részét lekötötték egyfelől a Kuomintang (nemzeti) Kína, azaz Csang Kai-sek seregei, másfelől Mao Ce-tungnak a szovjet határ mentén összpontosított 4. és 8. Vörös Hadseregei. Érdekes, hogy mindkét „nagy” számolt mindkét kínai féllel esetleges saját szövetségesei között a háború végén. Az amerikaiak hízelegtek Mao-nak, és gondolkodtak erősen azon, lehet-e Mao az ő szempontjukból a jövő embere. Ha másért nem, azért, mert érezték, hogy a vörös kínai vezérben komoly sértettség bujkál a moszkvai totális 16

irányítással szemben. Sztálin viszont Csang Kai-seknek is szállított fegyvert a japánok ellen, sőt a „nemzeti Kína” vezérének fia a háború utolsó éveiben elit moszkvai katonai iskolán tanult... Aztán helyére rázódott a kép. Moszkva tudomásul vette, hogy Mao vállalja a másodhegedűs szerepét, ha cserébe ő lehet az ázsiai országok kommunista mozgalmainak irányítója. És Mao belátta, hogy moszkvai segítség nélkül még Kínát sem tudja teljesen uralni. Washington viszont – okulva a háború végi szovjet lépésekből – Csang Kai-sekre tette tétjét, vele kívánta a Szingapúr felé induló szovjet bekerítő offenzívát megállítani. Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni: Ázsia vonatkozásában sosem volt „jaltai egyezmény”, vagy bármi más, ami évtizedekre felosztotta volna a nagy kontinenst a szovjetek és az amerikaiak között. Ráadásul az USA még csak próbálkozott a kontinens szárazföldjén megvetni a lábát: szilárdan csak az óceáni szigeteket uralta, a Fülöp-szigeteket vonta azonnal befolyása alá, és Japánt szállta meg saját biztonsága kedvéért. Indiában, Kínában, Indokínában még az angolok és a franciák is jelen voltak, saját külön érdekeikkel. Ami nagyjából eldőlni látszott: a háború végén Korea és Vietnám két-két befolyási övezetre oszlott, kommunista helyi vezetők és az amerikaiak, illetve Vietnámban a franciák között. Sztálin megszállta Mandzsúriát („felszabadította” a japánoktól) és a Kurill-szigetek elfoglalásával biztosította a szovjet távol-keleti flotta szabadabb manőverezését most már nemcsak dél felé, hanem az Aleut-szigetek, Alaszka, azaz az USA legészakibb területei irányába is. De ahhoz, hogy akár csak Vietnámig is eljusson szárazföldön, előbb Kínát kell megszereznie. 1945 végén a helyzet így festett: Mandzsúriában ott vannak a szovjet megszálló erők, de ők közvetlenül nem avatkoznak be a két nagy kínai erő háborújába. A szovjet és a mongol határ mentén Mao seregei állnak, Középés Dél-Kína Csang Kai-seké. Hongkong brit, Macao portugál gyarmat. Mao Vörös Hadseregének hosszú, négyéves háborúba került, amíg kiszorította a Kuomintang seregeit a szárazföldi Kínából. És ehhez igen sokat kapott Moszkvától: mivel a szovjet haderő szárazföldi harcai véget értek, a tankok és a repülők egy részére már nem volt szükség. De ezeket nem szerelték le, hanem egyszerűen átadták a kínai elvtársaknak. A repülőkhöz ráadásul pilóták sokaságát is. Plusz gyalogsági fegyverzetet, és a rohamlövegek terjedése révén elavuló régebbi tüzérségi lövegek ezreit is. Ezzel a technikai fölénnyel sikerült azután 1949 decemberére a kínai szárazföldet elfoglalniuk Mao seregeinek. A kuomintangisták visszaszorultak Tajvan szigetére, és a körülötte lévő kisebb szigeteken (Kimojon, Amojon, Macun) próbálták zavarni a kínai és a szovjet hajózást. Egyes nemzeti kínai csapatok Burma és Kína határvidékére vonultak vissza, ahol még közel egy évtizedig jelentős területeket és a kábítószer-kereskedelmet is uralták. De a Kínai Vörös Hadsereg és szovjet tanácsadói 1949 végére, bizony, már Vietnám 17

határán voltak, sokkal közelebb Szingapúrhoz, mint valaha is álmodták. És innen már szárazföldi úton tudták fegyverrel és utánpótlással ellátni Ho Si Minh kommunista vietnámi csapatait, a Viet Minh-et. Mandzsúriát nagyvonalú gesztussal Sztálin átadta Mao-nak. Onnan a szovjet megszálló csapatok kivonultak, és Mao teljesítette a segédcsapatok szerepét: a koreai háborúban, például, olyan számú kínai katonát, ágyút, tankot, repülőgépet vetett be, mely már nyílt háborúval fenyegetett Kína és USA között. Az amerikai hadvezetés szívesen vetett volna be a kínai csapatok ellen atomfegyvert, de meggondolták, mert ekkor már Sztálinnak is volt atombombája, és senki sem tudta, hogy mennyi, milyen és milyen módon, mi ellen tudja alkalmazni. Az első komoly nézeteltérés Moszkva és Peking között akkor keletkezett, amikor Mao, merő presztízsokokból, mindenáron el akarta foglalni Tajvant. Bizonyítani akarta, hogy csak egy Kína van, és azt ő vezeti. De ehhez kevés volt a kínai flotta és a légierő – Sztálin viszont ebben nem segített, utódai sem. Moszkvában tudták jól, hogy Tajvan igen sok veszteséggel járó lerohanásával nem nyernek túl sokat, attól még Okinawán és a Fülöp-szigeteken ott marad az amerikai flotta és a légierő, és ugyanúgy tudja bénítani a dél – Szingapúr – felé irányuló szovjet offenzíva tengeri útvonalait. Ráadásul Amerika keményen értésére adta: Tajvan az a pont, ahol már tényleg bevetik az atomfegyvert; ott nem hajlandók hátrálni! Presztízsből sem, és nagyon jól jött nekik az, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában állandó, azaz vétójoggal rendelkező tagként éppen Csang Kaisek képviselője ült még hosszú évekig. Mao Kínáját az ENSZ sokáig nem ismerte el, mert a koreai háborúban a kínai hadsereg mégiscsak ENSZzászló alatt harcoló katonákra támadt, akkor is, ha tíz közül kilenc amerikai volt... Itt már látszott a stratégiai különbség Moszkva és Peking között. Moszkva ekkor, az ötvenes évek közepén már a világot akarta, míg Peking „csak” Ázsiát. És mert a kínai hadsereg jórészt még mindig „uraságtól levetett” szovjet fegyverekkel volt ellátva, azaz éppen mindig egy nemzedékkel elavult tankokat, repülőket kapott vagy gyártott Kínában szovjet licenc alapján; más volt a taktikájuk is. Világosan megfogalmazták: ők nem félnek egy atomháborútól. Ha az akkor 600 milliós Kína lakosságának hétharmada elpusztulna is, még mindig marad 200 millió ember, akikből húszmilliót kevésbé korszerű fegyverrel kiállítva is el lehet dönteni egy atomcsapással induló háború befejező szakaszát. Hiszen a kölcsönös atomcsapások a legmodernebb haditechnika nagy részét is elpusztítják: innen kezdve az nyer, akinek egyáltalán marad bármilyen öreg, de működő repülője, tankja, és akár csak puskákkal felszerelt sok-sok gyalogosa az ellenfél területének megszállásához. A tetejébe Mao-t igen irritálta, hogy Sztálin utódai hagyták, hogy bohócot csináljon saját magából. A provokatív összetűzések folyamatosan zajlottak Tajvan és a körötte lévő kis szigetek körül; Kína az ötszázadik, 18

hatszázadik „komoly figyelmeztetést” intézte az amerikai kormányhoz. A világ rajtuk röhögött, mert mindenki tudta: Hruscsov nem engedi el a pórázt, Tajvanért nem kockáztatja az egész nyugati világ ellen később megvívandó háború sikerét. Ez, és nem a Sztálin emlékéhez való viszony volt az, ami megrontotta a pártközi kapcsolatot Moszkva és Peking között. Úgy 1959-tő1 a kínaiaknak már más céljaik voltak: saját érdekükben destabilizálni Ázsiát. Nekik nem Szingapúr kellett elsődlegesen. Úgy vélték: ha a szovjetek által támogatott vietnámi-laoszi-kambodzsai támadás eljutna valaha is a tengerszorost őrző városállamig, akkor az, mivel lakosságának nagyobb része úgyis kínai nemzetiségű, automatikusan Mao ölébe hullik majd. Mao-nak India kellett. Tibet lerohanásával, bekebelezésével elég szép hosszú közös határt sikerült „szereznie” Indiával és Pakisztánnal. És mert a szovjet diplomácia erősen kacérkodott Indiával, hogy Szingapúrt, illetve Iránt ebből az irányból is „bekerítse”, Mao – hogy Moszkva orra alá borsot törjön – nyílt háborúba kezdett Indiával. A nyugatbarát Pakisztánt pedig fegyverszállításokkal segítette, szintén India ellen. A szovjetek afrikai offenzíváját a Jóreménység-fok irányába szintén, ott keresztezték, ahol tudták: vasutakat építettek a kelet-afrikai országokban, katonai és gazdasági tanácsadókat küldtek oda. Így azután a szovjet vezetés sohasem tudhatta, hogyha egy-egy afrikai országot hosszas küzdelemben sikerült vazallusként megszereznie, a hátában és oldalában milyen pofonokat kaphat a kínai „elvtársaktól”. Ezenkívül presztízsokokból (mert célba juttató rakétával vagy nehézbombázó gépekkel még nem rendelkeztek) 1964 őszére a kínaiaknak sikerült felrobbantaniuk az ország sivatagos, szovjet határ menti részén első, saját fejlesztésű atombombájukat. Ez rázta azután úgy meg a belezavarodó szovjet vezetést, hogy a „gyenge kezű” Hruscsovot heteken belül puccsal állították félre saját testőrei, Brezsnyevet állítva a helyére. A dél-szibériai határ mentén ráadásul még határháborúcskákba is keveredett a kínai és a szovjet hadsereg. Mindez jelezte: szárazföldön lezárul az út Szingapúr felé. Nemhogy Kínán át lehetne arra katonai erőt és fegyverzetet indítani, hanem egyenesen át kéne vágni fegyverrel Kínán, hogy a szovjet hadsereg szárazföldön odáig jusson. A vietnámi-amerikai háborúhoz küldött szovjet fegyverszállítmányokat Peking még átengedte, remélvén, hogy Ho Si Minh győzelme után mégis Mao-t és vonalát választja – de amikor Kambodzsában Mao „fiókái” kerültek hatalomra, és a vietnámi hadsereg megpróbálta fegyverrel elsodorni őket a szingapúri terjeszkedés útjából – no, akkor már a vietnámi-kínai határon egyenesen a kínai hadsereggel találták magukat szemben a lassan teljesen Moszkvához kötődő vietnámi kommunisták... Mindennek döntő szerepe volt abban, hogy a Szingapúr elleni offenzívát Moszkvában le kellett venni a napirendről. És mert a hetvenes évek elején 19

Mao az amerikaiakkal is kiegyezett – a világ most már hárompólusúvá vált –, mind Moszkvának, mind Washingtonnak számolnia kellett minden lépésénél azzal is, hogy erre Peking miképpen reagál. A kínai hadsereg ugyan nagyobb számú, teljesen modem repülővel, hajóval és tankkal sosem volt felszerelve, de gőzerővel dolgoztak azon, hogy bizonyítsák: olyan rakétájuk viszont van, amely egyaránt képes Moszkva és az USA nyugati partvidéke elérésére. Előbb műholdakkal, majd ember vezette űrhajókkal igazolták: ezt is elérték.

ÉS A MÁSIK FÉL: WASHINGTON Mindennek tudatában lássuk a hidegháború másik főszereplője, az Amerikai Egyesült Államok stratégiáját és taktikáját. Az USA mint katonai hatalom nem rendelkezik túl nagy hagyományokkal. Először saját, északdéli polgárháborújukban vetettek be nagyobb szárazföldi alakulatokat, és – mivel számításba jöhető külső ellenségeikkel közös határuk szinte sehol sem volt szárazföldön – a szárazföldi hadseregek szerepe itt véget is ért. Az első világháborúban ugyan számra elég sok amerikai katonát dobtak az európai frontvonalakra 1917-18-ban, a háború végén, de különösebb siker, fegyvertény a nevükhöz nemigen fűződött. Akkor még a francia és angol csapatok is sokkal harcképesebbek voltak náluk, a németekről nem is beszélve. És amikor a második világháborúban Olaszországban, majd a francia-belga frontszakaszon is megjelentek az amerikai hadosztályok, hamar kiderült: tüzérségük fejletlen, páncélosaik gyengébbek, tűzerejük kisebb a többi hadviselőnél, sztárolt légideszantosaik pedig elszenvedtek egy-két akkora vereséget, hogy évtizedekig nyaldosták sebeiket: mi volt ez? Egyáltalán: ahol nem volt éppen elsöprő légi fölényük, és lőszerben, fegyverben öt-hatszoros túlerejük, ott hónapok alatt sem jutottak tíz-húsz kilométernél többet előre, mint az olasz „csizma” közepén. Vagy, ha tényleg komoly és harcedzett ellenséggel találkoztak, mint a német 6. SSpáncéloshadsereggel az ardenneki német offenzíva idején, akkor – „utcai szóhasználattal” – elverték őket, mint a lovat. Ha az Ardenneknél lett volna a németeknek elég üzemanyaguk, bizony könnyen a tengerbe szoríthatták volna az elkényeztetett, sokszoros légi túlerőhöz, és gépiesített szállítási fölényhez szokott, csekély harcértékű amerikai hadosztályokat... Persze, ennek van történelmi magyarázata is: ahol Amerikának harccal kellett valamit megszereznie az 1890-es évektől, ott a földrajzi adottságoknak megfelelően elsősorban haditengerészetével operált. A flotta verte meg a spanyolokat a XX. század elején, foglalta el Kubát, a Fülöpszigeteket, szerzett egész támaszpontláncot a Csendes-óceánon. És a 20

tengerészgyalogság volt az, mely a partra szálló hadműveletekkel minden győzelmet elért. Ezért is alakult ki az amerikai haderő hármas tagozódása: külön „államnak” számított és számít a flotta és a tengerészgyalogság, ráadásul az anyahajók révén az amerikai repülőgépek egy jelentős része is a flottához tartozik; megint csak külön „birodalom” a légierő, mely elsősorban tömegesen bevethető stratégiai távolsági bombázógépekre, illetve vadászbombázókra alapozódik, és mindig is a leggyengébb szektor volt a szárazföldi hadsereg. Ezt bizonyította minden helyi háború, melyet amerikaiak vívtak az utóbbi ötven évben. Ahol nagyarányú légicsapásokkal – melyekben a tengerészet légiereje is részt vett – és deszant-partraszállásokkal vagy légideszanttal ki lehetett vívni a győzelmet, ott nem volt baj. De már, ahol mindez nem segített, és nagyszabású szárazföldi harcokba bonyolódtak – ott, bizony, baj volt. A koreai háborúban, bizony, az elején a kínaiak is nagyon megverték az amerikai szárazföldi csapatokat; Vietnámban a partizán-hadviselés a csúfos vereségig őrölte fel a nagyszámú amerikai szárazföldi erőt, és az afganisztáni és az Arab-öböl menti háborúk is bizonyították: egy országot gyorsan meg tudnák szállni légierő és tengerészgyalogság segítségével, de amint a megszállt területeket szárazföldi egységekkel tartósan pacifikálni kell, akkor baj van. Ezért is más alapvetően az amerikai stratégia, mint a szovjet volt. Hatalmas flottákkal uralni kell egy-egy világtengert. Ezen belül a főszerep a repülőgép-anyahajóké sok száz vadászbombázó gépükkel. A többi felszíni flottaegység gyakorlatilag az anyahajókat kíséri, biztosítja, fedezi, korábban cirkálók, majd egyre inkább rombolók segítségével, amelyek gyorsak, és fedélzeti rakétafegyvereikkel küzdik le az ellenfél hajóit. Ezeken kívül a világ legfejlettebb partraszállóhajó-állománya is az övék, és szinte önálló fegyvernem a flottán belül a tengeralattjáróké. Utóbbiak egyrészt az atomütőerő részei, másrészt szintén az anyahajókat biztosítják, illetve diverziós célfeladatokat látnak el, felderítenek, kikötőket rombolnak, ellenséges hajókat, főleg tengeralattjárókat semmisítenek meg. A nagy csatahajók alkalmazásáról rég lemondtak, az egyéb hajóállomány zömmel partvédő őrhajó. És sok és nagy kapacitású szállítóhajójuk van, mely a hadszíntérre viszi a gépesített tengerészgyalogságot. Igen ám, de ennyi és ekkora hajóhoz üzemanyag is kell! És nukleáris meghajtása csak az anyahajónak és a tengeralattjárók egy részének van, az is inkább a hatvanas évek második felétől. Mivel azonban a távoli óceánokon járó flotta mégsem mehet haza folyton „tankolni” hazai kikötőkbe, ezért a világ minden elérhető pontján flottaellátó bázisokat, -javítókat kellett szerezniük, és olyan országokat szövetségesekként magukhoz láncolniuk, ahol üzemanyag is van bőven, elsősorban dízelolaj. Ezért olyan fontos az arab olaj az amerikai stratégia szemszögéből.

21

A szovjet stratégia pontosan azért akarta a már említett nagy, kritikus tengerszorosok, csatornák blokkolásával, bénításával elvágni az amerikai flottaegységeket egymástól, anyaországuktól és az olaj országoktól, tudva azt, hogyha a US Navyvel gond van, akkor az egész amerikai stratégiával van gond. Mert a US Air Force, a légierő önmagában ugyan el tud dönteni egy-egy csatát, de háborút csak akkor, ha nagyszámú gép el is éri a háborús övezetet. Ezt is a második világháborúban tanulták meg. Előbb légi bázisokat kell szerezni az ellenség elérhető közelségében, hogy azután a B-17-es, később a B-29-es, B-52-es, legújabban a B-1-es stratégiai bombázókat, legyen hol feltankolni, javítani, bombával-lőszerrel ellátni. Mert hiába övék a világ legtöbb légi utántöltő repülőgépe, ezek őrjáratozásnál, kisebb háborúknál hasznosak ugyan, de olyan harcnál, ahol sok száz gépnek kellene naponta támadnia többször is, már nem ez a járható út. Így azután, bár sok tekintetben az amerikai gépek a leggyorsabbak, a legmagasabbra jutók, a legfordulékonyabbak, a legnagyobb bombapusztításra képesek, de ha nincs hozzá külföldi bázisok láncolata, nem teljes értékűek. Magát az amerikai szárazföldet, az „anyaországot” nem is állandó és nagyszámú szárazföldi hadsereggel kívánták/kívánják védelmezni, hanem elsősorban az ellenfelet elrettentő, azt saját országában megsemmisítő atomrakétákkal, az esetlegesen bombázó légierővel támadó ellenfelet kivédő honi vadászlégvédelemmel, és a területi védelmet az úgynevezett Nemzeti Gárdára, egy tartalékos területvédő hálózatra bízzák. A flottának természetesen az anyaország védelmében is lenne feladata: mivel az amerikai szárazföldet csak tengeri úton szállított inváziós erőkkel lehet megtámadni – a két határos ország: Kanada és Mexikó pedig szövetségesnek számít –, ezért a flotta feladata az inváziós ellenséges flotta szállítóhajóinak elpusztítása lenne. Ráadásul az amerikai katonai stratégia alapcéljai mások voltak, mint a szovjet félé. Míg a szovjet fél invazívintenzív támadó politikát folytatott azzal a másodlagos céllal, hogy gyengébb gazdaságát a megszállandó területek erőforrásaival és az ott zsákmányolt technikával, ásványkinccsel működtesse (ezért is ért meg minden erőforrást a hadseregre fordítani, hiszen majd csak megtérül mindez a hadizsákmányból), az amerikai fél nem kényszerült erre, hiszen a világ legfejlettebb ipari hátterével rendelkezett. De az 1929-33-as gazdasági világválság után rájöttek: nekik is terjeszkedniük kell, nem zárkózhatnak el a világtól, két okból sem. Egy: bár nagyon sok nyersanyaggal bír az USA saját területén, de nincs meg mindene, vagy nincs mindenből elegendő. Ezért nyersanyagforrásként is szüksége van olyan országokra, ahol az otthon „hiánycikknek” számító nyersanyagból, termékből van elég. Kettő: a szüntelenül bővülni, terjeszkedni vágyó amerikai gazdaság – ha nem szerezhet új és új piacokat, újra visszazuhanhat a túltermelési válságok

22

korába – megköveteli azt, hogy ahol csak lehet, az országok az amerikai áruk felvevőpiacai legyenek. Ezért került már a második világháborúban kisebb-nagyobb ellentétekbe az USA az angolokkal, franciákkal és más kisebb európai gyarmattartó hatalmakkal – és pontosan ezért vívta legkomolyabb háborúját Japán ellen. ahol az 1930-40 közötti feltörekvő, gyorsan fejlődő új gazdasági hatalom ugyanilyen okból keresett magának piacokat, ráadásul pont ott, ahol Amerika is terjeszkedni akart: a Csendes-óceánon és Ázsiában. És ezért nem szállt be az amerikai vezetés az angolok és franciák szuezi háborújába, bár jól látták, hogy a tervezett szovjet támadás Európa ellen az ő érdekeit is sérti. De úgy gondolták: atomzsarolással meg lehet Hruscsovot állítani, viszont ez a távol maradás pontosan arra jó, hogy az arab olajországokban, ahol még nincs baloldali hatalom, amerikai cégek vegyék át az angolholland-francia érdekeltségek helyét az olajpiacon, és egyszersmind új flotta- és légi bázisokat szerezhessenek az amerikai világuralomhoz. Amikor pedig a ’60-as évtizedekben összeomlott a gyarmati rendszer, ott a már korábban bevált módon igyekeztek mindenütt a volt gyarmattartók helyére kerülni. Ezért volt az a furcsa ellentmondás, hogy az USA sokkal többet tett az „emberi és szabadságjogokért” Ázsiában és Afrikában, mint a megszállt Kelet-Európában. Hiszen Ázsia és Afrika szabad vadászterület volt, ahol a megroppant, Szuez után erejüket vesztett „szövetséges” európai nagyhatalmak helyén lehetett terjeszkedni, míg Kelet-Európával akkor semmit sem nyertek volna. Itt ugyanis nem volt – a háborús károkból alig felépült országokban – annyi nyersanyag és akkora felvevőpiac, amiért érdemes lett volna megkockáztatni a jaltai egyezmény megtörését, kockáztatva egy szovjet atomválaszcsapást, ami az amerikai hátországot is érinti. (Ha az angolok vagy a franciák rendelkeztek volna szovjet nagyságú atomütőerővel, érdekes lett volna látni: akkor is ilyen intenzíven túrták volna ki őket amerikai szövetségeseik korábbi birodalmaikból?) Nos, ez az oka, hogy sem az 1953-as berlini, sem az 1956. nyári poznani, sem az ’56-os budapesti, sem a ’68-as prágai felkeléseknél, forradalmaknál nem segítettek semmit az amerikaiak. Az, hogy ezek az események a fő ellenfél Moszkvának nehézségeket okozzanak, jól jött nekik. De ezért az amerikai föld pusztulását is okozó világháborút sosem kockáztattak volna. Inkább megvárták, amíg Jalta érvényessége 40 év után lejár, addig pedig a többi kontinens feletti gazdasági uralommal el tudták érni, hogy a fegyverkezési hajszába beleroppanó szovjet birodalom szépen összeomlik magától is. (Ennek volt a jelszava: a fegyverkezési verseny egy olyan fogyókúra, amelyben a kövér egészségesre lefogy, a sovány viszont éhen hal...) Más kérdés, hogy ahol nem kellett más, konkurens gyarmattartót népszerű lépésekkel kitúrni a helyéről, ott korántsem hangoztattak emberi és más szabadságjogokat, mint például a saját „hátsó udvarnak” tartott Közép23

és Dél-Amerikában. Ott jó volt bármilyen szadista diktátor, ha biztosította a zavartalan amerikai hegemóniát gazdasági téren. Ez a magyarázata annak, hogy Latin-Amerikában spontán törtek ki a népi felkelések és mozgalmak Észak-Amerika ellen. És az is igaz, hogy ezt viszont a szovjet fél – Kuba kivételével – igazán soha nem használta ki. Mert tudták jól, hogy a XX. század folyamán, amíg a világtengerek feletti uralmat el nem érik, bizony a latin-amerikai szárazföldre annyi embert, fegyvert nem tudnak szállítani tengeri úton, hogy ott tartósan, nagy szárazföldi területen USA-ellenes országokat fenn tudjanak tartani. Kuba csak azért volt más, mert ott gyorsan lépett Moszkva, és a meglepett amerikaiak csak azt tudták elérni, hogy a zsarolási céllal odavitt szovjet közép-hatótávolságú atomrakétákat Moszkva hazavigye – miközben annyi, gyalogsági harci járművet és fegyvert vittek oda szovjet és harmadik világbeli hajókon, hogy az már elég volt a szigetország tartós védelméhez. sőt később még a kubai szárazföldi csapatok afrikai „expedícióihoz” is. És a szovjet tengeralattjáró-bázisok Kubát védetté tették az amerikai flotta ellen is. De már a kisebb szigetet, Grenadát szó nélkül hagyták elveszni a szovjet stratégák; Chile semmiféle fegyverszállítási vagy egyéb komoly segélyt nem kapott; Nicaragua, Panama, Bolívia sem, amikor ott Moszkvához közeledő rendszerek harcoltak a fennmaradásukért. Moszkva cirka ugyanannyit tett értük, mint Washington a kelet-európai „rab nemzetekért”. 1945-90 között nem LatinAmerika volt az aktuális cél a szovjet birodalom számára; azt 2000-2020 körüli időre tervezték... Összegezve: az amerikai nagypolitika, stratégia és taktika sem volt a „rózsaszín leányszobák álma”. Az USA egyetlen történelmi érdemmel dicsekedhetett a XX. században: a fasizmus után a kommunizmus terjeszkedését is megállította. De az emberiség egészének fejlődéséért, jólétéért sokkal többet ők sem tettek, mint ellenségeik!

SZEMÉLYES ÉRZELMEK Mond a hivatalos történettudomány, amit akar, egy biztos: a nagy birodalmak vezéreinek személyes vonzódásai és ellenszenvei egymás iránt igenis sokat változtattak a történelmen. Kezdjük például Sztálinnal! Amikor egyszemélyes vezetésű, birodalmi logikájú államot sikerült kialakítania 1937-39-re, rokonszenvvel figyelte a hasonló diktátorokat: Hitlert és némileg Mussolinit is. Embereinek gyakran mondogatta: „ezekkel” könnyebben lehet szót érteni, mint a sunyi, kétkulacsos nyugati vezetőkkel. Más kérdés, hogy őszintén meggyűlölte Hitlert, amikor az minden szerződést megszegve 24

orvul megtámadta őt (mellesleg lehet, hogy ezzel egy évvel előzte meg a szovjet támadást, de ez most más kérdés...) A nyugati vezetők közül a beteg Rooseveltet tisztelte, szavatartó embernek vélte, és kicsit baleknak is tartotta. Joggal: az amerikai elnök, amíg élt, 1945 áprilisáig nem engedte meg embereinek, hogy nyíltan megszegjék a Sztálinnal kötött jaltai egyezményt Európa felosztásáról. De Gaulle tábornokot Sztálin és utódai is tisztelték, mert egyrészt a tehetséges katonaembert látták benne, másrészt jól jött nekik egy olyan francia vezető, aki egész életében – a francia nemzeti dicsőség, a „gloire” nevében – az amerikaiaktól való függetlenséget is hangoztatta. Hiszen ez is a fő ellenséget, az USA-t gyengítette. Az angolokat viszont szívből gyűlölte a szovjet diktátor, és utódai is ezt tették. Sztálin soha nem felejtette el, például, hogy Churchill 1941-ben kereken kimondta: „Hitler ellen, ha kell, az ördöggel is szövetkezem!” (És ugyan melyik diktátor szereti, ha szövetségese nyíltan ördögnek nevezi őt?) Ráadásul bármerre próbált Ázsiában, Afrikában terjeszkedni a szovjet birodalom, ott 1945-60 között majdnem mindenütt vagy nyíltan az angolokkal, vagy az általuk mesterséges határok között létrehozott új államok problémáival találkozott... Ezért is volt kezdetben a fő célpont a brit birodalom, és Hruscsov 1956-ban őszintén örült, hogy a szuezi háború után pont az angolokat alázhatta meg és süllyeszthette vissza másodrendű hatalommá. Más kérdés, hogyha előre látta volna, hogy ezzel az amerikaiakat segíti egy sor új támaszpont országhoz, talán nem örült volna ennyire. Ugyanilyen személyes okra lehet visszavezetni a szovjet-kínai ellentét egy részét is, túl azon, hogy a kínaiak már 1945 körül felismerték: nem jó olyan birodalom szolgaállamának lenni, ahol a helyi vezetőket is kényekedve szerint öleti halomra a moszkvai nagy diktátor. De amíg Sztálin élt, őt úgy-ahogy tisztelte Mao, mint idősebb és nagyobb tekintélyű nemzetközi kommunista vezért. Hruscsov azért már más volt. Ő sem öregebb nem volt a kínai nagyfőnöknél (Kínában a kort azért tisztelik), sem tekintélyesebb. Maónak is megvoltak a hírszerzői a szovjet vezetés körül, akik elmesélték, hogy Sztálin dácsájában, a részeg tivornyákon a vezér sokszor arra kényszerítette az akkor még csak ukrán első embernek számító, kopasz, és pénzügyi visszaéléseiről is ismert Hruscsovot, hogy bohócként mezítláb, néha ing nélkül ugrabugráljon, ukrán trepakot táncoljon az asztal tetején, amin a többi alvezér könnyesre röhögte magát. (Kár volt a röhögésért! 1957-re a kopasz ukrán a röhögők többségét már „talonba tette”, és még jól járt, akit nem lövetett főbe, mint a KGB vezérét, Beriját.) Mármost a kínai „nagy és bölcs vezér” úgy vélte: ez a kis kopasz bohóc őt ne utasítgassa, ő öregebb is Hruscsovnál, sokkal több a marxista elméleti felkészültsége, hiszen gazdasági-filozófiai-hadászati könyveket is írt, míg a másiktól még egy elméleti munkára sem tellett. Tehát nem fogadta el maga 25

fölött állónak, és amikor ezt Hruscsov egyre inkább nehezményezte – hogy borsot törjön az orra alá – csak azért is a kopasz ukrán által szidalmazott, a hős vezéri magasságból letaszított emlékű Sztálint kezdte minden létező módon „sztárolni” beszédeiben, a tömeggyűléseken Sztálin-képeket mutogatva, -szobrokat építve. A négy-nyolcévente változó amerikai elnököknél ez a személyes érzelem nem volt olyan fontos. Részben nem is volt rá idejük, hogy ez kiforrja magát bennük akárki iránt, részben pedig úgysem azt tették, amit akartak (ilyesmire Roosevelt után csak Kennedy merészkedett, meg is ölték érte), hanem azt kellett tenniük, amit az őket megválasztó gazdasági érdekcsoportok kívántak tőlük.

EURÓPA, A „BÉKE SZIGETE”? 1945 elején, néhány hideg téli napon (február 4-12.) a Szovjetunióban, Jaltában, a Krím félsziget egyik üdülővárosában találkozott a „három nagy”. Joszif Visszarionovics Sztálin, a szovjet birodalom grúz nemzetiségű diktátora; sir Winston Churchill, a Brit Birodalom miniszterelnöke, és Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok tolókocsiban élő, nagybeteg elnöke, aki élete utolsó heteit élte. A cél: tisztázni a nemsokára leverésre kerülő fasiszta hatalmak utáni világ helyzetét, befolyási övezetekre osztani Európát és a világ mindazon részét, amelyről meg tudnak egyezni. Azért, hogy a győzelem után ne essenek rögtön a győztesek egymás torkának a zsákmányért. Roosevelt kicsit naiv volt, és úgy vélte: ha az európai harcok fő terhét Sztálin katonái viselték, „jutalmat” is érdemelnek érte. Más kérdés, hogy Ázsiában és Óceániában, ahol az amerikai hadsereg vívta a harcot a japánok ellen, szabad kezet kért országának, el is érte, hogy a következő nagy találkozóig, amit már a németek leverése után egy német városban, Potsdamban tartottak, erről szó se essék. Legfeljebb olyan, Európán kívüli „apróságokról” esett szó Jaltában, mint Irán helyzete. A névleg önálló perzsa államot a biztonság kedvéért még a háború elején, 1941-ben megszállták és kettéosztották a szovjetek és az angolok. Részben azért, hogy itt ne legyen hatalmi vákuum, amelybe a németek beférkőzhetnének, részben pedig azért, mert ezen az egy ponton alakult ki „közös szárazföldi határ” a szovjet és az angol fél között, amelyen át a Nyugat fegyvert, lőszert és – amikor 1942-ben baj volt a Kaszpi-tengeri szovjet olajjal – még iráni olajat is szállított a Vörös Hadseregnek. A szovjetek a saját megszállási övezetükben kialakították „Iráni Azerbajdzsánt”, amit később az egyik szovjet tagállamhoz, szovjet-Azerbajdzsánhoz akartak csatolni, részben 26

pedig egy „Kurd autonóm köztársaságot” hoztak létre; olyan önálló kurd területet először a történelemben, ahol az arabokkal mindig szembenálló kurdok önálló életet élhettek. Még saját hadseregük is volt. Vezetőjét, Musztafa Barzani törzsfőnököt a Vörös Hadsereg vezérőrnagyává is kinevezte Sztálin. (Mindezt érdemes megjegyezni, a későbbiekben a szovjet közel-keleti politikában Iránban és Irakban is komoly szerepe lesz ennek a rövid életű kurd autonómiának, és magának Barzani „tábornoknak” is.) Az Egyesült Államok úgy vélte: nem túl jó, ha egy olyan, olajban gazdag ország, mint Irán, a jövőben is szovjet és angol megszállás alatt marad, ezért Roosevelt vitte keresztül a megállapodást: a két ország csapatainak 1947 végéig el kell hagyniuk Iránt, mely önálló ország marad, Reza Pahlavi sah vezetése alatt. (Más kérdés, hogy a fiatal sahot saját emberükként tekintették az amerikaiak, ami a jövőben be is igazolódott.) Iráni Azerbajdzsánt és az autonóm Kurdisztánt „természetesen” véresen felszámolták a sah csapatai... De térjünk csak vissza Európához: először is kijelölték a megszállás határait; meghatározták, hogy Németországban és Ausztriában melyik nagyhatalom melyik részt szállja meg, hol találkozzanak a háború végén a csapatok. Új határokat jelöltek ki: Németországtól jelentős területeket csatoltak Lengyelországhoz. Sziléziát és Kelet-Poroszország egy részét, fájdalomdíjul azért, mert az 1939 előtti „történelmi Lengyelország” keleti felét Sztálin a szovjet birodalomhoz csatolta. A balti államokat is megkapta a szovjet diktátor: Lettország, Litvánia, Észtország az övé lett. A románoktól „visszavette” Moldáviát és Észak-Bukovinát, cserébe megtarthatták Erdélyt és a Partiumot, ezeréves magyar területeket. Csehszlovákiától elvették Kárpátalját, amit ők még a magyaroktól vettek el Trianonban, és hivatkozva arra, hogy itt zömmel az oroszhoz közeli nyelvet beszélő ruszinok élnek, ezt is a szovjet államhoz csatolták. Cserébe „elnézték” a nacionalista cseh és szlovák erőknek, hogy hárommillió szudétanémetet, félmillió magyart a Felvidékrő1 elüldözzenek; nekik minden vagyonukat hátrahagyva menekülniük kellett. A szovjet „felségövezetbe” került még Magyarország, Bulgária, Albánia és Jugoszlávia is, bár a résztvevők mesévé kövülő emlékei szerint Churchill egyes országokban „százalékos megosztást” fogadtatott el; például Bulgáriában 10%-os angol, míg Görögországban 10%-os szovjet befolyást javasolt. (Ennek még szerepe lesz a „békés Európa” egyik legcsúnyább háborújában.) Nagyhatalmi megszállás alá került Berlin és Bécs, de az egész megmaradt Németország és Ausztria is. Finnország vonatkozásában jóváhagyták azt a területet, amit 1939-40-ben Sztálin rablóháborúban vett el a finnektől, Szovjet-Karélia néven (igen gazdag mangán- és nikkelmezőkkel, és a fontos északi szovjet flottatámaszpont, Murmanszk könnyebb megközelítési útjaival). Haditengerészeti támaszpontot is 27

„szerzett” a Balti-tengeren Sztálin a finnektől. A német Kelet-Poroszország nagyobb részét Oroszország afféle „külső tartományává” tették, az átkeresztelt nagyváros, Königsberg új neve után „kalinyingrádi területként”. Jalta időbeni hatályáról sosem esett szó, ezért gondolta úgy a naiv világ, hogy e szerződés örökre szól. Pedig a történelem bebizonyította: voltak időkorlátai. Az egyik része csak tíz évre szólt. És 1955-ben Finnországot el kellett hagynia a szovjet csapatoknak, az északi kis állam semlegességét tudomásul kellett venni; a haditengerészeti bázist is vissza kellett adni a finneknek. Ausztriát pedig mind a négy nagyhatalom megszálló csapatai elhagyták 1955-ben, az osztrák államszerződés két dolgot mondott ki: örökös semlegességet, és a Németországgal való egyesülés tilalmát. 1955ben Sztálin utóda, Hruscsov mindezt „nagyvonalú szovjet gesztusként” tálalta a világnak, a „szovjet békeakarat” jeleként. Egy hibával: másnap megkötötték a Varsói Szerződést – azt a támadó katonai szövetséget, mely hosszú távra biztosította a szovjet megszálló csapatok jelenlétét Magyarországon, Lengyelországban és a megalakult NDK-ban. (Romániából kivonultak 1957-ben, ez a mindig különutas román diplomácia sikere volt; Csehszlovákiába pedig, mely a háborúban győztes hatalmak közé tartozott – így nem lehetett benne megszálló csapatokat állomásoztatni –, az 1968-as prágai forradalom leverése után, „csehszlovák kérésre” vonultak be.) Tehát 1955. május 14-16. jelezte: szó sincs itt szovjet „békegesztusról”. Fogcsikorgatva kivonulnak onnan, ahol csak tíz évig lehettek, de mosolyt színlelnek hozzá – és másnap tízszer keményebb agresszív katonai szövetséggel folytatják a birodalom megmaradt hűbéres államaiban a színjátékot. Szó se róla: amúgy betartották az érdekelt felek a jaltai alapegyezményt, úgy negyven éven át. Amikor a négy részre osztott Berlin nyugati szektorát 1948-49-ben szárazföldi úton elvágták a szovjet csapatok a Németország nyugati részét megszálló nyugati szövetségesektől, és azok válaszul légihidat létesítettek, hónapokig azon látva el Nyugat-Berlint mindennel, ami ez élethez szükséges – a szovjet légierő meg sem próbált erőszakot alkalmazni a nagy amerikai és angol szállítógépekkel szemben, majd a „műbalhé” csitulta után a szárazföldi (vasúti és közúti) kapcsolat is helyreállt. Amikor viszont 1961 nyarán a szovjetek építették fel egyetlen éjszaka alatt a hírhedt berlini falat, és emiatt a brandenburgi kapunál, Berlin szívében úgy néztek farkasszemet a szovjet és amerikai tankok, hogy mindenki a világháború kitörését várta a következő órákban – az amerikaiak vonultak szép csendben vissza, és vették tudomásul a fal létezését még majdnem harminc évig. Amikor egyes országokban felkelések törtek ki a szovjet birodalom ellen, a Nyugat ezeket sosem segítette. Sem Berlinben 1953-ban, sem Poznanban, Lengyelországban 1956 nyarán, sem Budapesten 1956 28

októberében, sem Gdanskban 1970-ben és 1981-ben, sem pedig Prágában 1968 őszén. Ennek okairól a különböző hatalmak stratégiai céljairól szóló fejezetben lesz még szó, illetve a szuezi háborúnál, 1956-ban. Sőt 1968-ban egy furcsa, különös háttéralkut is megfigyelhetett a világ. Amikor a francia diákok, munkások felkelése majdnem „vörös-fekete”, azaz szélsőbalos és anarchista övezetet csinált Párizsból, ugyanakkor Prágában a csehek „emberarcú szocialista forradalma” járt közel a győzelemhez; nagyon úgy tűnik, hogy „adok-kapok” egyezmény született. Moszkva nem avatkozik a párizsi eseményekbe (a felkelést Massu tábornok Németországban állomásozó francia ejtőernyősei verik le De Gaulle elnök parancsára), sőt a francia kommunista pártot arra kényszeríti, hogy lépjen vissza a diákok támogatásától – cserébe a Nyugat szótlanul tűri, hogy Csehszlovákia esetében egy önálló, a háborúban győztes államot szálljon meg minden nemzetközi egyezmény ellenére a szovjet hadsereg. Volt Nyugat-Európában még egy próbálkozás: a portugál forradalom. Itt rövid ideig kommunista tisztek vezettek egy NATO-országot. Azután itt is különös alku született, melynek részleteiről majd a Dél-Afrika körüli szovjet támadási kísérletnél lesz még szó. És amikor letelt a Jalta utáni 40 év, és Reagan elnök „csillagháborús blöffje” sikerült, a reménytelen gazdasági helyzetbe jutott szovjet birodalom egy Málta mellett horgonyzó hajón tudomásul vette, hogy vége: a vasfüggönyt lebontják, és a következő évtizedben Európa országai megpróbálhatják saját sorsukat alakítani. (Hogy ez miért nem sikerült; hogy lettünk egyik birodalom gyarmatából egy másikévá? – az már nem e könyv témája. Mi a hidegháború után olyan hidegbékét kaptunk, hogy alig tudtunk belőle kimászni, egy össznemzeti meg-, sőt ráfázás formájában...) Ezzel együtt Európa néhány országában még évekig folytatódott a második világháború, legfeljebb nem beszélünk róla, vagy az egyik ország nem is tudta, hogy mi zajlik a másikban. Ott van, például, Görögország esete. Ez az ország mindig is az orosz birodalom terjeszkedési célja volt, már több száz év óta. Több okból is: az Égei-tenger és a görög szigetek melegvizű kikötői kitűnő bázist jelentettek volna a Fekete-tengeren a Boszporusz szorosa által bezárt orosz flotta számára. És ráadásul a görög nép írása jobban hasonlít az oroszhoz (hiszen utóbbi éppen a görög ábécéből „nőtt ki”), és vallása is ortodox, görögkeleti, mint az oroszoké és más keleti szláv népeké. Tehát még valamiféle „testvériség”, „közös ősi múlt” miatt is úgy érezték a cárok, majd Sztálin is, hogy Hellászban lenne mit keresniük. Csakhogy...! Csakhogy az angolok meg azon a „jogalapon” nem akartak innét kivonulni, hogy „ők hozták meg a szabadságot a török elnyomás alól a görög népnek, és ezt garantálva maradnak”! A valóságban ők is a nagy támaszpontok, elsősorban Ciprus miatt ragaszkodtak göröghonhoz. Mert hosszú ideig Málta és Ciprus mint két „hatalmas, elsüllyeszthetetlen 29

anyahajó” biztosította az utat Gibraltártól, a Földközi-tenger bejáratától az arab olaj országok felé, és a Szuezi-csatornán át Indiába, ami a háború előttig a brit világbirodalom része volt! Ezért azután, amikor a németek 1941-ben lerohanták Görögországot, az ott kialakuló náciellenes ellenállás eleve nem volt egységes. Két nagy partizánmozgalom küzdött a nácik ellen: a királypárti, jobboldali-demokrata EVESZ, és a kommunista befolyású ELASZ. Amikor a háború végén az angolok segítségével kiverték a német balkáni hadsereget Görögországból, az ország közel kétharmada stabilan a királypárti jobboldal, míg nagyjából egyharmada a kommunista partizánok uralma alatt volt. Talán ezért is ajánlotta Churchill Jaltában Sztálinnak, hogy legyen itt 10%-os szovjet befolyás, míg Bulgáriában 10%-os angol. A szovjet vezérnek ez kevés volt. Először is, mert az oroszokhoz nyelvileg legközelebb álló bolgárokat teljesen saját alattvalóinak tekintette és tett is ezért: elzavarta a gyermek Szimeon cárt, és a hatalom a kommunisták kezébe került. Másodszor, mert akkor úgy tűnt, 1945-47 között, hogy övé Bulgária, Albánia, Jugoszlávia is, mind kommunista irányítás alatt, tehát joggal vélhette: e három országon át korlátlan mennyiségű fegyvert küldhet a Nikosz Beloiannisz vezette görög kommunistáknak, és azok lassan csak a kezére játsszák az országot.. . Csakhogy közbeszólt a kommunista világmozgalom örök gyermekbetegsége, a széthúzás. A kommunista internacionálé utóda, a Kominform köreiben terjedt a suttogó propaganda: a Balkán két nagy, történelmileg is híres kommunista vezére mást akar, mint Sztálin. Nevezetesen: egy egyesült, nagy balkáni szláv szovjetköztársaságot, amely független, és a szovjetorosz állam után, azzal csaknem egyenlő jogban a második legerősebb kommunista hatalom lesz a világon. Ebben Jugoszlávia és Bulgária lett volna alapvetően benne, de várták az albánok, románok csatlakozását is. Nem volt akárki ez a két vezér. Georgi Dimitrov volt az egyik. A bulgár kommunistáknak az a vezetője, aki 1933-ban, a nácik hatalomra jutásakor, amikor SA-osztagok provokációs céllal felgyújtották Berlinben a birodalmi parlament, a Reichstag épületét, és utána mindezt a kommunistákra, nevezetesen a pont Berlinben lévő Dimitrovra akarták fogni, hatalmas, nemzetközi nyilvánosság előtti perben szégyenítette meg Göringet, Hitler alvezérét, aki tartományi német miniszterelnökként a vádat képviselte ellene. Ezután Dimitrov olyan ismert vezetője lett a kommunista világmozgalomnak, hogy már az 1936-39 közötti perekben, amikor Sztálin a Komintern szinte minden vezetőjét megölette, még akkor sem mert a bulgár vezérhez nyúlni senki. A másik, Joszip Broz Tito, a horvát származású jugoszláv partizánvezér volt, aki két okból „csípte Sztálin szemét”. Egy: a jugoszláv partizánhadsereg volt az egyetlen Európában, mely szovjet segítség nélkül is kiverte

30

a németeket országa nagy részéből. Kettő: ehhez nagyarányú angol segítséget is elfogadott, ami Moszkva szemében bűn volt. Nos, hogy e két ember vezessen egy nagy, erős kommunista országot? Hát ez az, ami Sztálin szerint nem mehetett tovább. Először Dimitrovot állították félre. Beteg volt, szovjet orvosok kezelték. Egyenesen a halálba, mint ezt később szinte minden kelet-európai kommunista vezető suttogva továbbadta saját országa középvezetőinek. (Nem Dimitrov volt az egyetlen, aki így járt a „fejlett szovjet orvostudománnyal”. Többi, hasonló véget ért sorstársáról lesz még szó a világkommunizmusról szóló fejezetben.) Tito magára maradt, a többi bulgár alvezér már hűséges Sztálin-katona lett. Mert élni akart. A jugoszláv vezetőt viszont „kiátkozta” a Kominform, mint az „imperialisták szövetségesét, láncos kutyáját”. Csakhogy Tito nem ijedt meg. Felvette a kesztyűt. A szovjet tanácsadókat hazazavarta, és miközben a szomszéd országokban kivégeztek minden kommunista vezetőt, akiről úgy tűnt, hogy rokonszenvez vele (nálunk Rajk Lászlót és társait, Prágában Slánsky pártfőtitkárt, Romániában Ana Pauker külügyminisztert és másokat), cserébe ő is börtönbe vagy akasztófára küldte mindazon jugoszláv pártalvezéreket és középkádereket, akik Sztálin iránti hűséget mertek hangoztatni. Hogy ez hogy jön a görög szabadságharchoz? Hát úgy, hogy Tito elzárta az utánpótlási vonalakat Jugoszlávia és az északi görög hegyekben lévő görög partizánok között. Bulgária felől Szalonikin át katonailag nem volt lehetséges fegyvert, lőszert küldeni. a kicsiny Albánia meg, mely megmaradt Sztálin mellett, nem tudott eleget adni. Vereség vereség után érte a görög ellenállókat. 1948-49-ben megindult a kommunista területekről a lakosság menekülése a többi kelet-európai országba. 1950-re az utolsó partizánokat is leverték, vagy azok elmenekültek. Beloianniszt és társait 1952-ben a görög kormány kivégeztette. És itt a válasz arra. amit oly sokan nem tudnak: miért él annyi görög Magyarországon? Nos, a menekülők közül elég sokan jöttek hozzánk. A Dunántúlon Ercsi mellett, a Dunától 10 kilométerre, Iváncs község határában építették fel az ő számukra Görögfalvát, amit a pártvezér kivégzése után Beloianniszra „neveztek át”, és máig is viseli ezt a nevet. A görög menekültek és főleg gyermekeik közül pedig sokan szép karriert futottak be Magyarországon, mint pl. Makrisz Agamemnon és Makrisz Zizi képzőművészek, Papadimitriu Athina színésznő, Stefanidu Janula énekesnő, Szamarasz Janisz Oresztész közgazdászprofesszor, de újságírók, mérnökök, sportolók is lettek sokan ismertek. Amikor Görögországban a hetvenes években a szélsőjobboldali katonai junta után szociáldemokrata színezetű párt is kormányközelbe jutott, sok emigráns hazatért, de több ezren maradtak itt, mert úgy érezték: ez az ország is hazájuk, sokan már itt is születtek. 31

Persze, nem csak Görögországban szóltak a fegyverek még 5-6 évig a háború után. Például Tito Jugoszláviájában is beletelt pár év, amíg a királypárti szerb felkelővezér, Dragan vagy ismert becenevén Draža Mihajlovics csetnikeknek nevezett harcosait végleg leverték a hegyek között, és a bosnyák hegyekben is harcoltak egy darabig a Handzsár bosnyák SS-hadosztály hátramaradt, szétszórt egykori katonái. Csak erről Jugoszláviában éppen úgy tilos volt beszélni, mint arról, hogy Sztálin Szovjetuniójában a litván nacionalista partizánok a litván erdőkben 1950-ig, Ukrajnában pedig Bandera „hetman” banderista partizánjai 1951-ig robbantgattak, bocsátkoztak tűzharcba a KGB rohamosztagai ellen. Mindkét országban régi nacionalista sérelmek fűtötték az ellenállókat a nagyorosz eszméket terjesztő szovjethatalom ellen. Érdekes, hogy a harcok végig olyan területeken zajlottak, melyek 1919-39 között nem voltak szovjet megszállás alatt. Lengyelországban volt a legérdekesebb a helyzet. Mint ismert: Hitler 1939-ben úgy rohanta le az országot, hogy előtte lengyelhon keleti felét a Molotov-Ribbentropp-paktum keretében Sztálinnak adta. És a Vörös Hadsereg akkor támadta hátba a Közép-Lengyelországban védekező lengyel csapatokat, amikor azok a legkevésbé sem várták, két héttel a német támadás után. A szovjet megszállási zónába került lengyel katonák sorsa változatos volt. Egy részüket, mintegy százezer embert Anders tábornok vezetése alatt Szibérián át Kanadába engedtek tovább a szovjet hatóságok, belőlük lett a londoni emigráns kormány hadserege, az Anders-hadsereg. Más részüket Sztálin besorozta a szovjet hadseregbe, ezek élére Sigmund Bering tábornokot nevezte ki, persze, mindezt csak 1941 (a szovjetek elleni német támadás) után. Ebből lett a Vörös Hadsereg mellett működő Első Lengyel Hadsereg, amit nemsokára követett a Második Lengyel Hadsereg felállítása is. E két hadsereg katonái bátran harcoltak a németek ellen, komoly szerepük volt Berlin ostrománál is. Akik ezt nem vállalták, azokat még 1939-40-ben, a Katyn melletti erdőben az NKVD belügyi csapatai – Sztálin parancsára – kivégezték, elsősorban a tiszteket. 15 és 25 ezer közé becsülik a tömegmészárlás áldozatainak számát, amit később a sztálini propaganda megpróbált a németek nyakába varrni. Ezzel a világot egy darabig félre is lehetett vezetni, de a lengyeleket, akiket pár szökött túlélő suttogó propagandával értesített, NEM! Éppen ezért nemcsak a németek, hanem a közelgő szovjetek ellen is izzott a gyűlölet lengyel földön. És itt lép a képbe a harmadik lengyel erő: az Armia Krajowa, a Honi Hadsereg, röviden AK. Ez a nagyszámú és sok fegyverrel ellátott partizánerő csak a lengyel emigráns (londoni) kormányt ismerte el felettesének, a Lublinban Sztálin által felállított ideiglenes lengyel, kommunista vezetésű hatóságokat nem. Ráadásul nyíltan hangoztatták nem ismerik el az 1939-ben szovjet megszállás alá került városok, területek 32

elcsatolását, azok visszaszerzéséért is harcolnak. Hát persze, hogy mindezzel nem lettek Sztálin kedvencei. 1944. nyár végén a Vörös Hadsereg és mellette Bering Első Lengyel Hadserege a németeket üldözve eljutott a Visztuláig. A folyó jobb partján már Varsó egyik külvárosát is elfoglalták. A németek a másik parton védték Varsót, de kevés erővel, máshol is baj volt, máshol kellettek az elit német csapatok. Ebben a helyzetben robbantotta ki a Varsói Felkelést az AK. Aránylag gyorsan elfoglalták a város jelentős részét. Azt tervezték: maguk szabadítják fel fővárosukat, és Sztálint kész helyzet elé állítják: bevonulhat a szovjet hadsereg Varsóba. de csak egy olyan városba, amelyet már a nacionalista Honi Hadsereg ellenőriz. Számítottak arra, hogyha a szovjet csapatok nem is, de Bering lengyel katonái segíteni fogják őket egy folyón átkelő deszanthadművelettel, és a közös ellenség, a németek ellen utánpótlást is kapnak a Vörös Hadseregtől. Tévedtek. Ők is, a világ is elképedve nézte, hogy Sztálin parancsára a Vörös Hadsereg lábhoz tett fegyverrel megáll a folyó túlpartján, és végignézi, amíg a némi erősítést hozó németek porrá rombolják Varsót, és leölnek sok ezer felkelőt. Bering katonái fogcsikorgatva álltak állásaikban. Ha mozdultak volna, a szovjet csapatok lövik szét őket. Egy-két gumicsónakos felderítőportyára futotta. Némi utánpótlást angol repülők tudtak nagy kockázat árán ejtőernyőn Varsóba ledobni. Már késő volt. Ezt, és főleg a jaltai szerződés szovjet-lengyel határra vonatkozó részét az AK sosem tudta megbocsátani. Még 1944 végén kitört a partizánharc a szovjet megszállók ellen, elsősorban a déli lengyel magas, erdős hegyekben, a Beszkidekben és a Bieszczdyben. Sztálin a bűneit azzal tetézte, hogy a lengyel hadsereg élére honvédelmi miniszterként a félig lengyel származású, de szovjet állampolgár tábornokot, Rokoszovszkij marsallt nevezte ki, Rokossowski néven. Szó se róla, a marsall tehetséges hadvezér volt, de a lengyelek soha nem fogadták el lengyel hadseregvezetőnek. Volt lengyel származású tábornok is a kommunista vezetésű lengyel néphadsereg élén: Karol Swierczewski. Ő volt a „lengyel Zalka Máté”, aki szintén részt vett 1936-38 között a spanyol polgárháború nemzetközi brigádjaiban, majd a már említett, a Szovjetunióban alakult Második Lengyel Hadsereg parancsnoka lett, ő vezette a lengyel csapatokat Berlin ostrománál is. Később, 1946-ban Rokoszovszkij alatt honvédelmi miniszterhelyettes. Spanyolországban mozgalmi álneve Walter tábornok lett, éppen úgy, mint a magyar Zalka Mátéé Lukács tábornok. Nos, ez a Walter tábornok volt a „legnagyobb zsákmánya” a Honi Hadsereg déli hegyekben harcoló partizánjainak. 1947. márciusban Baligrod mellett csapdába csalták, aknára futtatták kocsiját, majd sortüzet nyitottak rá. Meg is halt. Halálának helyén emlékmű állt. Hogy ma is ott van-e még, nem tudom; én nem láttam a hetvenes évek közepén. 33

Maguk a lengyelek részben sajnálkozva meséltek róla, mert a kevés tisztességes kommunista vezető egyikének tartották, részben viszont suttogva hozzátették: ez is az Armia Krajowa többévi hősies utóvédharcát bizonyítja. (Igaz, vannak, akik szerint az ukrán nacionalisták, az UPA emberei végeztek vele, de ennek ellentmond az, hogy azért jó pár kilométerre volt ez az emlékmű az ukrán-lengyel határtól, másrészt pedig a „hivatalos lengyel történetírás” talán így próbálta elhallgatni azt, hogy lengyel ellenállás is volt a háború után, évekig, Sztálin ellen.) Összegezve: a „békés Európában” öt országban évekig tartott még a háború utáni partizánháború (a lengyel ellenállókat 1948-49 fordulójára tudták csak leverni), és Berlint, Poznant, Budapestet, Gdanskot is számítva négy véres és vérbe fojtott felkelés zajlott a „jaltai világrend” ellen. Ha ilyen volt a „béke kontinense” – milyen volt a többi? Mielőtt erre rátérnénk, érdemes egy kitérőt tenni, mert már ebben a fejezetben is felmerült egy tényező, mely szintén sokat zavart bele a „nagy vezérek” által tisztának látni kívánt világképbe. Ez az úgynevezett „kommunista világmozgalom”, annak természete Sztálin előtt és után; az, hogy e mozgalom véres belviszályai hányszor mozdítottak előre vagy hátra a történelem kerekén.

MÉG HOGY „KOMMUNIZMUS”! NA NEEE...! A hidegháborúban a nyugati hatalmak végig arra hivatkoztak, hogy „a kommunizmus terjedésének kívánnak gátat szabni”... Hááát... Ha már a meghatározás sem jó egy fogalomnál, akkor elég nehéz lehetett ellene eredményesen harcolni... Kezdjük az elején! Mi is az, hogy KOMMUNISTA, KOMMUNIZMUS? Nézzük nyelvtanilag! A kommunista a közösségért, közösségben élő önzetlen, odaadó embert jelent, mások őszinte segítőjét, aki e szép eszmékért áldozatra is képes. Szélsőséges esetben akár szabadságát vagy életét is áldozza. Volt ilyen „kommunista vezető”? Volt. Az első világháború idején, nem is kevés. Szinte a Föld minden, a törzsi civilizációnál fejlettebb országában. Hittek a kommunista eszmében – az eszméről még lesz szó –, harcoltak annak győzelméért, és vakon bíztak abban, hogy súlyos áldozataik minden ember javára válnak majd, nem is sokára. Aztán elkezdődtek a kommunista mozgalom belső villongásai, már az 1920-as évek elején, amelyek véres leszámolásokba torkollottak kommunisták és „kommunisták” között. 34

Ráadásul az egyetlen országban, Oroszországban, ahol győzni tudtak, irtottak mindenkit, aki másként gondolkodott. A cári rendszer híveit éppen úgy, mint a parasztságból származó, ösztönösen lázadó szociálforradalmárokat, az „esszereket”, az alkotmányos demokratákat éppen úgy, mint a hagyományos szociáldemokrácia híveit, akiket ott mensevikeknek, azaz kisebbségieknek hívtak. És felvettek egy új nevet is: ők BOLSEVIKOK. A szó oroszul többségit jelent, utalva egy pártkongresszusra (1903. Brüsszel), ahol ez a szárny került többségre a kisebbségiek, a MENSEVIKEK felett, az Orosz Szociáldemokrata Pártban. Hát jó is, hogy magukra a bolsevik megnevezést használták, mert a kommunista szó szerinti embertípusához egyre kevesebb közük volt. Irtották azokat is, akik bajtársaik voltak a hatalom megszerzésében, például a szintén forradalmár anarchistákat, akik időben ráébredtek arra: senkinek sem szabad hatalmat, túlzott hatalmat adni a kezébe, mert abból rögtön új elnyomó lesz. 1917. november hetedikén, Pétervárott például a Balti Flotta matrózai a Kronstadtban, Pétervár elővárosában, a flottabázison szolgáló tengerészek voltak a forradalom fő ütőereje. És amikor öt évvel később ugyanezek a matrózok kezdték már unni a bolsevik terrort, amely az ő odahaza maradt, elsősorban paraszt hozzátartozóikat is sújtotta – akkor a szovjetkongresszus küldöttei fegyverrel a kézben ölték halomra a lázongó, anarchista jelszavakat hangoztató tengerészeket... Csak erről már kevesebb szó esett a hivatalos kommunista történetírásban. És KOMMUNISTA AZ, aki embermilliók szenvedése árán akar hatalmon maradni, a „nép boldogításáért”? Például amikor úgy gondolták, hogy a paraszt csak a kollektív gazdálkodásban, a KOLHOZban tud annyit termelni, amennyi a városok ellátásához is kell, de erről főleg az ukrán parasztoknak más véleményük volt, mert örültek a sok száz év után végre tulajdonukba kapott földnek? És ezt senkinek, még azoknak sem akarták odaadni, akiktől (azaz a bolsevikoktól) pár éve megkapták? Ezután mi is történt? Elvettek fegyverrel minden elvehetőt a lázongó paraszttömegtől, a városokban termelt iparcikkek odajutását megakadályozták, és végső soron éhhalálba taszítottak vagy 5-6 millió embert, asszonyt, gyereket, öreget, csecsemőt! EZ KOMMUNIZMUS? EZEK KOMMUNISTÁK? Ha valakinek ez nem tetszett a kommunisták közül – mert ők komolyan vették az eszmét és a kommunista viselkedésmódot –, akkor azt rögtön kikiáltották „elhajlónak”, jobbra, balra, vagy akármerre, és ezekre előbb a pártból való kizárás, majd a börtön, végül a halál, a kivégzés várt. KOMMUNISTÁK KÖZÖTT ez a vita elintézési módja? Amikor a második világháborúban egész népek, népcsoportok lázadtak fel Sztálin terrorja ellen, a válasz egész népek kitelepítése, rosszabb esetben felük-kétharmaduk kiirtása volt. Ez a KOMMUNISTA NEMZETISÉGI POLITIKA, amit 1917-ben még úgy hirdettek meg, hogy minden, addig a cári birodalomba tartozó nép szabad lehet, ha akar? AKKOR MÉG 35

szabadságot adtak a balti népeknek, a lengyeleknek, finneknek és másoknak, mehettek a maguk útján. De öt évvel később már háborút viseltek Lengyelország ellen, a második világháború előtt pedig a MolotovRibbentropp-paktum alapján hátba támadták a lengyeleket, elvették fél országukat, lerohanták, és a szovjet birodalomba olvasztották a letteket, litvánokat, észteket, megtámadták a finneket. – EZ KOMMUNISTA cselekedet volt? A válasz minden kérdésre: NEM! Ennek már mind semmi köze nem volt a „kommunista” szó eredeti jelentéséhez, és a KOMMUNIZMUS eszméjéhez. Főleg az 1935-39-es évek után, amikor tömegesen irtottak ki mindenkit, aki még hitt az eredeti kommunista eszmében, vagy csak egyszerűen nem tartozott Sztálin, az új diktátor pillanatnyi kegyenci köréhez. Hangsúlyozottan: a PILLANATNYI kegyencek közé, mert sokszor, aki kegyenc volt, és a vezér parancsára saját társait öldöste, az a következő évben maga is a kivégzettek közé, vagy a GULAG-okba került, mert már ő sem volt megbízható... Hol tanulta mindezt Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, a grúz származású diktátor, aki a bolsevik mozgalomban vette fel az oroszosan hangzó Sztálin (azaz Acélos) nevet? Mert Marxtól nem, az biztos. Marx műveiben elvtársak és embertömegek irtásáról szó sem volt... Talán papnövendék korában fordult ilyen irányba az ifjú grúz gondolkodása? Ez már elképzelhetőbb. Hiszen a pravoszláv egyház önmagát az egyházszakadás korabeli bizánci típusú kereszténységtől eredeztette, az VXIII. századi bizánci császárságot tartotta példaképnek. És ott, és akkor volt divat az elszigetelődő birodalomban az, hogy mindenkivel szövetséget kötnek mindenki ellen, és a tegnapi barátot már másnap szó nélkül hátba döfik, a nép nyomora meg nem számít. (A honfoglaló magyarok Levente vezette déli hadseregét is a bizánci császár hívta előbb segítségül, majd árulta el és dobta oda ellenségeinek, mely árulás az ifjú vezér halálát is okozta.) Egyáltalán: törvényszerű volt, hogy pont Oroszországban fajuljon el egy egyébként szépnek ígérkező eszme ilyen undorító irányba? Sajnos, igen. Merthogy Karl Marx, a zsidó származású német gazdaság- és társadalomfilozófus egészen mást képzelt el a jövőről, amit kommunizmusnak nevezett. Ő és első követői valami egészen mást akartak, erről elméleti munkáik tanúskodnak! Először is az, hogy miként gondolták ők az eljutást a kommunista társadalomig. Az ő elméletüknek – később igencsak elhallgatott – alapja az volt, hogy a vadkapitalizmus sorozatos, időnként ismétlődő túltermelési válságokba kerül, ezáltal számtalan ember megy tönkre, nemcsak a munkás és a paraszt, de a műszaki szakember, sőt a kis- és középvállalkozásokban ténykedő vállalkozó kapitalista is. És iszonyúan sok emberi munkát, nyersanyagot pazarolnak el feleslegesen, a piaci anarchia miatt. (És ez 1930-33-ig, az 36

utolsó nagy gazdasági világválságig igaz is volt!) Marx és követői úgy gondolták: ha a termelőerők (tehát a technika, az emberi munkaerő és az emberi ésszel mind könnyebb és gyorsabb termelést ígérő újítások) elérnek egy olyan fejlettségi fokot, mely már nem tűri el ezt a pazarló vadkapitalizmust, akkor az államnak be kell avatkoznia minden ember érdekében. A termelő berendezéseket, gyárakat, kereskedelmet és a mezőgazdaságot állami irányítás alá kell vonni, akkor megszűnik a pazarlás. És a társadalomnak annyi áru és szolgáltatás áll majd rendelkezésére, amennyiből mindenki szükséglete szerint kaphat, az emberek pedig eljutnak addig a tudati fokig, hogy ezek előállításához mindenki legjobb képességei alapján járul majd hozzá, kényszer nélkül. Az első világháború idején, a háborús pusztítások után, amikor mindenből HIÁNY volt, ez egyértelmű távoli utópiának tűnt! DE MARX ÉS KÖVETŐI NEM IS JÓSOLTÁK AZT, HOGY PÁR ÉVTIZEDEN BELÜL BEKÖVETKEZIK AZ AZ ÁLLAPOT, AMIKOR AZ EMBEREK TÖMEGEI MEGGYŐZŐDHETNEK A KOMMUNIZMUS SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL! ELLENKEZŐLEG: ők azt látták előre, hogy hosszabb, akár egy évszázados fejlődés után, A LEGFEJLETTEBB KAPITALISTA ÁLLAMOK LESZNEK ÉRETTEK A KOMMUNIZMUS GYŐZELMÉRE! Ehelyett mi történt? A háború utáni zűrzavarban a leggyengébb, még kapitalistának is csak félig mondható nagyhatalomnál, a félig még a földesúri feudalizmusban élő Oroszországban alakult csak úgy a helyzet, hogy a magukat bolsevikeknek nevező orosz „kommunisták” kerülhettek hatalomra, és tudták e hatalmat meg is védeni 16 kapitalista ország támadásai és egy nagyon véres polgárháború ellenére. (Ez a történelmi véletlen az ország hatalmas területe, és a tőkés hatalmak háború utáni gyengesége miatt alakult így.) No, de itt kezdődik a baj: nem voltak fejlettek a termelőerők. De nem ám! Kezdetlegesek voltak: a mezőgazdaság, az ipar keveset termelt, ennyi áru csak kevés, jómódú embernek volt elég a normális élethez, nagy tömegnek pedig nem! Marx eszméit is alig ismerték pár százan, mert a robotoló munkás, paraszt, kiskereskedő, a harctéren vérző katona sosem rendelkezett annyi szabad idővel és iskolai tudással, hogy egyáltalán felfogja, miről is van szó. Hát ezért jött az első törés, elfordulás a marxi kommunizmustól. Vlagyimir Iljics Uljanov (mozgalmi neve: Lenin, azaz lénai, a Léna folyó nevéből) ∗ , a bolsevikok elméleti vezetője ki kellett, hogy találjon valami nagyon egyszerű, mondhatni primitív „eszmét” ahhoz, hogy követőit meg ∗

Más források szerint Lenin a nevét az orosz лён –len (átvitt értelemben lágy, selymes) szóból alakította ki. (a digitalizáló megj.)

37

tudja győzni: ők tudnak „kommunizmust csinálni” akkor is, ha ahhoz egyetlen, a Marx által leírt feltétele sincs meg! „Kommunizmus egyenlő: szovjethatalom és az egész ország villamosítása”. Ezt a legbutább parasztember is meg tudja jegyezni. Persze, nem lehetett addig várni, amíg a villamosítás megtörténik, azonnal is adni kellett valamit. De ha nem termelt eleget az ósdi, félig romos gyár, a faekés paraszt, akkor miből adjanak? Egyszerű: ELVETTEK MINDENKITŐL, AKINEK VOLT VALAMIJE! Nemcsak a hercegek, bojárok földjét, palotáit, rengeteg aranyát és műkincsét, de a városi polgár, az orvos átlagosnál jobb lakását, a mérnök saját tulajdonú műszerét, a kereskedőnek azt a pénzét is, mely ahhoz kellett volna, hogy árut vegyen távoli vidéken, és aztán eladja a városban. A drágább könyvek, festmények, hangszerek is mind „bolsevik köztulajdonba” kerültek. Vidéken a kicsit gazdagabb paraszttól is elvettek földet, hogy a sok szegénynek adni tudjanak, elvették állataikat, hogy etetni lehessen a városi munkást és sok-sok katonát, elvették „felesleges” mezőgazdasági terményét, sokszor még a vetőmagot is. És ennek már SEMMI KÖZE NEM VOLT MARXHOZ. Hamar rájöttek arra, hogy ebből nem lesz termelés: lázadni fog az, akitől elvettek, és lázadni fog az, akinek adtak, mert kevés, amit kap; vagy nincs, amivel a kapott földet művelje. Hát bevezettek egy „új gazdasági politikát”: amit orosz kezdőbetűiről NEP-nek neveztek. A cél: hagyjuk a kisebb és közepes „kapitalistákat”, hadd tegyék az országot termelőképessé, aztán ha már megy a gazdaság úgy-ahogy, akkor újra szétcsapunk köztük, és elvesszük tőlük. Ez is történt. E JELENSÉGTŐL FÉLTEK NAGYON, EZT NEVEZTÉK KOMMUNISTA VESZÉLYNEK. Pedig elég lett volna bebizonyítani, hogy ennek semmi köze a kommunizmushoz. Mindez nem más, mint egy fejletlen országban, a nép becsapásával kialakított rablókapitalizmus; csak az új urakat, akiknek persze a körülményekhez képest akkor is megvolt mindenünk, nem tőkéseknek, hanem bolsevikoknak hívják. De – mert a nyugati emberek tömege sem filozófusokból állt – egyszerűbb volt őket a „kommunizmussal” riogatni. És mert sok vezető el is hitte ezt az egyszerűsítő mesét a nyugati országokban, ezért volt nehéz az új rabló állam elleni harcuk. Mert ők végig attól féltek, hogy az ő országaikban akarnak valódi kommunista átalakítást végrehajtani a Moszkvából irányított forradalmárok és a szovjet vezetők. (Szándékosan nem használom az OROSZ szót, mert a vezetők között legkevesebben talán éppen az orosz nemzetiségűek voltak, erről még lesz szó.) Moszkvában pedig nagyon is féltek attól, hogy egy náluk fejlettebb kapitalista országban győz egy olyan forradalom, melyet ott olyanok irányítanak, akik hisznek Marx eredeti eszméiben. Miért is féltek? Mert akkor értelemszerűen egy náluk gazdagabb és erősebb ország is 38

kommunistává, valódi kommunistává válik – és akkor automatikusan ez az ország lesz a „világkommunizmus” vezérhatalma. És a hatalom édességébe igen hamar belekóstolt bolsevikok mindent akartak, csak ezt nem! Ezért nem adtak 1919-ben, amikor már megtehették volna, semmiféle segítséget a magyar, szlovák, bajor tanácsköztársaságok forradalmárainak, holott a Vörös Hadsereg Ukrajnában harcoló élcsapatai alig voltak 200-400 kilométerre a magyar határtól. Ezért nem segítették hathatósan soha a német kommunistákat, akik 1929-30 táján közel voltak ahhoz, hogy parlamenti választások útján hatalomra kerüljenek, ezért örültek inkább a másik hazug társadalmi erő, Hitler nemzetiszocialistáinak, azok győzelmének. Még ha ezt nem is mutatták. Azzal természetesen próbálkoztak, hogy nem sokkal fejlettebb kapitalista országban forradalmat segítsenek győzelemre, mint Spanyolországban 1936-39 között, DE CSAK ÚGY, HOGY OTT MÁR MOSZKVÁBÓL IRÁNYÍTOTT CSAPATOK IS JELEN VANNAK! Ezek voltak a Nemzetközi Brigádok, melyekben orosz állampolgár alig volt, azok is csak parancsnoki szinten. Sztálin taktikája világos volt: vérezzenek csak el minél többen az európai országok idealista kommunistái közül, legalább majd akkor, amikor a támadó Vörös Hadsereg elfoglalja Európát, az ő akadékoskodásukkal nem kell már számolni. Ezenkívül kitűnő gyakorlóterep volt a spanyol háború az újabb típusú szovjet fegyverek tesztelésére, tömeges kipróbálására. A LÉNYEG AZ VOLT: „kommunizmus” (azaz most már nevezzük a nevén: BOLSEVIZMUS) csak ott alakulhat ki, ahol ehhez megszálló csapatok is jelen vannak. És így majd egyetlen országnak sem jut eszébe, hogy megkérdőjelezze a gazdaságilag, műveltségileg fejletlenebb bolsevik birodalom vezetés szerepét. Ami a „kommunizmus” legendáját még máig is fenntartja, az az, hogy sok tehetséges, de szegény családban született ember kiemelkedhetett a „kommunista országokban” tanulmányai révén, amire korábban anyagi helyzetük miatt nem volt módjuk, ezenkívül sokan kaptak az államtól ingyen lakást, földet, és a régebbinél valamivel magasabb életszínvonalat. Ámde: lakást, életszínvonalat, alacsony származású, de tehetséges fiatalok tanulását, felemelkedését minden hasonló birodalom megpróbálta, pontosan azért, hogy terjeszkedés háborúihoz tehetséges katonái, és a hadiiparban dolgozó munkásai, mérnökei legyenek! Hitler, Mussolini is ezt tette. És ők is valamiféle „szocializmust” hangoztattak. Azt mondják: a különbség annyi, hogy a fasiszták embertömegeket is irtottak csak azért, mert azok mások voltak. Zsidókat, cigányokat, homoszexuálisokat, a legyőzött országok állampolgárait. Ez igaz. És a csecsenek, tatárok, volgai németek és száz más, Sztálin által kiirtott vagy deportált kisebb nép, az mi volt? A hárommillió szudétanémet és félmillió magyar Csehszlovákiában, akik között volt éppen 39

elég antifasiszta is, vagy csak olyan egyszerű ember, aki soha nem politizált, egyszerűen csak németnek, magyarnak született? És hány százezer zsidót öltek meg vagy vittek halálos kényszermunkatáborba Sztálin pribékjei? És a Katynban kivégzett lengyel tisztek és értelmiségiek tömege? Az elhurcolt lettek, észtek, litvánok? A tibetiek? Kár folytatni: a kommunizmustól ugyanolyan távolra kerültek a bolsevikok, mint a szocializmustól a „nemzetiszocialisták”. A történelem újra önmagát ismételte, mint a hunoktól a tatárokig, az araboktól az oszmán-törökökig annyiszor: egy fiatal, szaporodó, fanatizált népet ágyútöltelékül használva világuralomra tör egy ember és néhány talpnyalója! A lényeg: a támadó új nép mindig szegényebb a megtámadottnál. De katonái fanatikusabbak, fegyvere is több van, még ha sokszor fejletlenebb fegyverei is. A cél: a gazdagabbtól háború útján elvenni mindent, amit lehet, és ezzel „jóllakatni” saját tömegeket, a vezetőknek pedig luxus-életszínvonalat biztosítani. Így a tömeg követni fog, mert korábbi nyomorához képest kapott, néha elég sokat; a vezetők meg azért, mert ilyen kiváltságos helyzetük a világon máshol nem lehetne! És akinek bármi nem tetszik, az úgy jár, mint a legyőzött ellenség, csak még kegyetlenebbül bánunk el vele, hogy a többi lázongó okuljon belőle. Nos, ez volt a bolsevik világbirodalom alapstratégiája. No, meg az, hogy egyes országokban a magasabb életszínvonalat a később megsemmisítendő ellenségtől felvett kölcsönnel biztosítják. Erre mondják még rosszabb kocsmákban is: ehhez már pofa kell! Volt nekik. De legalább volt mire esniük, amikor rájöttek: a legyőzendő ellenség átverte őket, és éppen e kölcsönök révén tette puhánnyá, harcra, háborúra alkalmatlanná a tömeget, mert akinek már van mit féltenie, az a legszebb jelszóval sem küldhető a halálba olyan könnyen. A vezetők egy része meg úgy vélte: miért kockáztassa, hogy előbb-utóbb őt is félreteszik, korábban megölik, később csak kegyvesztettként állítják taccsvonalon kívülre – amikor kivételezett előjogait a másik féltől is megkaphatja? (Ha nem is annyit, mint a másik fél igazi „nagyjai”, de sokszorta többet, mint a saját népe.) Nos, ezek a vezetők is segítettek felszámolni a „kommunista világrendszert”, mely sosem volt kommunista, és az ilyeneknek volt a legkevesebb joguk magukat valaha is „kommunistának” nevezniük. Igaz, ma már nemigen hangoztatják, úriember szégyelli, ha kuplerájba járt korábban... (Amit meg a tömegnek adtak, azt igyekeztek tőle már a ’70-es évektől visszavenni. A földet korábban, a kollektivizálással, a lakást később „szövetkezeti lakással”, mely már nem ingyenes, amiért adósságba kell vernie magát a kisembernek, és az adósság kamatait kedvükre emelhetik. Ami még maradt a „vívmányok” közül, azt a régi bolsevik vezetés idejében kapitalistává vált dörzsöltebbjei vették el 1989 után, hiszen valamiből az ő gyors gazdagodásukat is fedezni kellett. A bolsevik módszer kapitalista köntösben is szépen működött.) 40

És hogy az a „gazdasági fejlődés”, amely a Szovjetunióban 1925-40; a kelet-európai országokban 1950-70 között kétségkívül végbement, minek volt köszönhető? Pontosan a már említett terjeszkedő, katonai típusú civilizációnak. Mert mit is fejlesztettek először, minden más ágazat kárára, és az életszínvonal további visszaesésének árán? A bányászatot, mert kellett a szén az acélműveknek. A vas- és acélkohászatot, mert a páncélosok, rohamlövegek gyártásához rengeteg acél kellett. (Emlékszik még valaki az ötvenes évekbeli hazai jelszóra?: „A vas és acél országa leszünk”). Azután az alumíniumipart, mert a repülőgépekhez az is kellett. Az uránbányászatot, mert kellett a nyersanyag az atomfegyverekhez. A vasutakat, melyek kellettek a csapat- és utánpótlás-szállításhoz. (A közutakat nem, mert a tank, a rohamlöveg lánctalpaival a sáros termőföldön is át tud hatolni.) Tehát csupa olyan ágazat fejlődött, mely a támadó típusú háború alapanyagait hozta létre. A civil társadalomnak csak annyit és olyan mértékig termeltek, amely ezt nem veszélyeztette. Például a nitrogén-műtrágyák termelése fejlődött. Persze, mert ugyanazon technológiával lőszert és robbanóanyagot is lehetett gyártani az új vegyiművekben. A polgári híradástechnika is csak olyan ütemben újulhatott meg, amennyiben az adott terméket a hadsereg szükségleteit ellátó gyárakban elő lehetett állítani. Emlékezzünk csak: volt a sok MEKALOR olajkályha. Hol is gyártották? Egy hadiüzemben, Nagytétényben, a Mechanikai Művekben, az volt a kályha nevében a ME. A gázkészülékeket, konvektorokat gyártó FÉG teljes neve: FEGYVER- és Gázkészülékgyár. A szódaszifont hol is gyártották? Egy olyan üzemben, mely ágyú- és harckocsilőszert termelt, ezért is volt az első szifonok alakja pont olyan, mint egy lövedék fémteste. Az első tévékészülékeket VT-TV néven forgalmazták. Ebből lett a Videoton. De mi volt a VT eredetileg? Egy lőszer-nagyüzem: a Vadásztölténygyár! A MOM, a Magyar Optikai Művek sem látszereket, mikroszkópokat gyártott eredetileg, hanem a légierő optikai célzóberendezéseit. Százával lehetne folytatni a sort, és akkor még szó sem esett a nagyvárosok melletti eldugott, furcsa nevű vagy névtelen nagy gyárakról, mint PRÉKC (Préskovácsművek, Budakeszi, harckocsilemezek), a gödöllői tankjavító gyár, a Pestvidéki Gépgyár, ahol gépet ugyan sosem gyártottak, viszont ez volt a Tököl melletti,. nagy szovjet légi támaszpont javító-szerelő bázisa és a többi, Budapest vagy más városok melletti, álcázott hadikomplexum! Ezek fejlődtek, erre ment el minden pénz, ezért nem tellett életszínvonal-emelésre. Ami nemzetközi hírűvé vált, mint a győri RÁBA, vagy a Csepel autó, az is eredetileg katonai járműveket készített vagy javított. A felvett nagy nyugati kölcsönök is jórészt ide áramlottak, ezért nem értette senki: ha ennyi adósságunk van, miért nem élünk jobban? Hová lett a többi? Ráadásul a magyarok, a csehek, a lengyelek kellett hogy kölcsönt felvegyenek a szovjet hadiipar számára is, mert Moszkvának pénzt, vagy hadiiparban is használható nyersanyagot, 41

berendezést (például csővezetékhez csövet stb.) nem adtak Nyugatról. Ezt fel kellett venni a kelet-európai szolgaországoknak, a valuta egy része azonnal ment tovább Moszkvába, és ott fordították stratégiai nyersanyagok vásárlására, vagy a nyugati államokat segítő afrikai, ázsiai, latin-amerikai mozgalmak pénzelésére. (A dollár bankjegyeken nem volt bélyegző, nem derült ki, hogy ezt eredetileg Budapest, Varsó, Prága kapta, életszínvonaljavító beruházásokra.) És akkor még szó sem esett a hatalmas tömegű szovjet arany- és gyémántkitermelésről. Ha egy országnak ennyi olyan ásványkincse van, amelyet eladva a lakosságának lehet fogyasztási cikket vásárolni, miért élt olyan nyomorban a szovjet birodalom népe, amilyenben tengődött? Azért, mert a befolyt dollármilliárdok is a fegyverkezésre mentek el. Mert Moszkvában úgy vélték: EZ AZ IGAZI ÜZLET, AMI MEG IS TÉRÜL. Hogy mikor? A nyugati országok legyőzése és kifosztása után. A hadizsákmányból. Ahogy a második világháborúban vesztes országok kifosztása történt. Arany, ékszer, valuta, műkincs, gépek, berendezések, nyersanyagok óriási tömege került „háborús jóvátételként” Moszkvába. És „jóvátették” az annyit szenvedett szovjet civil lakosság kárait? Csak olyan mértékig, hogy éhséglázadások ne legyenek. A többi ment a nagyratörő katonai tervekre. Például az űrkutatásra. Amelyben tényleg fantasztikus sikereket értek el. De azért tették vajon, mert így a tudományt akarták szolgálni? A tömör válasz: egy frászt! Ami később űrhajó lett, az először interkontinentális atom-rakéta volt. Ami később híradás-technikai műhold? Az először kém-műholdként került fejlesztésre. És itt volt az a nagy ellentmondás, melybe később a támadó fiatal rablóállam belepusztult: Hihetetlen színvonalú technika, amelyhez nem sajnáltak nyersanyagot, sokszor pazarolva is, amelyhez nem sajnálták a magasan kiképzett mérnökök, szakemberek tömegeit, amelyhez nem volt drága semmi pénz, hogy külföldről is anyagot, alkatrészt szerezzenek legálisan, vagy csempészve-lopva. És a szupertechnika mögött, mely a hadsereget szolgálta – egy nyomorgó, alulképzett nép volt. Ahol a szibériai bányász asszony nem politikai okból tüntetett, hanem azért, hogy férjének az iszonyú nehéz fizikai munkához legalább „húst és kolbászt” adjanak! (Ez volt a táblák felirata; ezt olvasta, aki egyáltalán látta, és utána nem került a Gulágra.) Amikor kiderült, hogy mindez a semmibe ment, mert az amerikaiak „csillagháborúja”, azaz az űrbe telepített, sokkal fejlettebb fegyverei mindezt magasan felülmúlják – akkor lett vége mindennek. A terjeszkedő háború álma véget ért, csak a szovjet birodalom és szövetségesei teljes pusztulása árán lehetett volna kirobbantani, a győzelem legkisebb reménye nélkül. A lakosság meg már tömegesen lázongott, elege lett a nyomorból. Ezért tette le a fegyvert Gorbacsov képletesen Reagan előtt, ezért fogadta el, hogy a jaltai szerződés lejártával nincs tovább, a kelet-európai országok, a Baltikum, sőt a nem orosz szovjet-tagköztársaságok, Ukrajna, az ázsiai kis 42

„isztánok”, a grúzok, örmények függetlenségét is meg kell adni, és a birodalomnak vissza kell vonulnia az eredeti Oroszország határai mögé. Ahhoz elég erős maradt, hogy megtámadni ne merje senki a saját súlyos pusztulása nélkül, de a támadó háborúra nem lehetett gondolnia többé. (Vagy csak egyelőre nem? Ezt majd a következő húsz év mutatja meg.) Ahogy a máltai kapituláció után pár évvel kiderült: Reagan „csillagháborúja” fele részben blöff volt? Erre szokták mondani: ez a pech. Vagy ahogy Amerikában mondják: a póker nem orosz sportág. Amit ma még nem tudunk: mekkorát alakíthatott az amerikai hírszerzés/elhárítás ahhoz, hogy sok, csak papíron létező „új fegyvert” valóságosnak fogadjon el a szovjet fél. Vagy Moszkvában annyira elégedettek voltak a „hidegháborúnak” nevezett negyvenéves korszak érlelődő eredményeivel, amibe minden hírszerző-kapacitásukat is belefektették, hogy emellett az igazi, stratégiai hírszerzésre kevesebb figyelmet fordítottak, ezért lettek ennyire átverve? Ez is lehetséges. Ami tény: majdnem győztek. Katonákból, politikusokból lett elnökök és vezetők nem találták Nyugaton az utat évtizedekig. Aztán egy másodrendű színészből lett amerikai elnök, Ronald Reagan tudott nyerni? Talán éppen ezért. Mert eredetileg SZÍNÉSZ volt, és tudott szerepet játszani. A már „győztes fél” vezetőjének szerepét. És Moszkvában sok mindenre fel voltak készülve. Diktátor, katonák, terjeszkedő üzletemberek fondorlataira, képzett kémekre és jól hazudó, cseles diplomatákra. Csak egy színészre nem. Itt mutatkozott meg a „kommunista történettudomány” nagyképűségének sorsdöntő hibája. Ők mindent, ami a világban az elmúlt évezredekben történt, a „termelőerők és osztályérdekek” eredőjeként fogtak fel. A személyiség szerepét tagadták. Pedig Nagy Sándor és Attila, Dzsingisz kán és Omár kalifa, Napóleon és Hitler példája is mutatta: egy-egy kivételes személyiség (még ha abnormális is) az adott történelmi helyzetben képes lehet olyasmire, amire kortársai ugyanilyen körülmények között nem képesek! És 1987-ben már nem volt Sztálin, aki ilyen kivételes adottságú diktátor volt, aki ki tudta használni a történelmi helyzeteket, viszont volt egy színész, aki tudott pókerezni. És ezért volt nagy ember. Van ez így... Mielőtt a hidegháború három fő terjeszkedési irányának szovjet akcióit részleteznénk, nézzünk meg egy olyan tényezőt, mely sokszor elrontotta a szépen kidolgozott terveket: a „kommunista világmozgalom” belháborúját. Ha ez nem tette volna tönkre sok akciójukat – talán győznek. De tönkretette, és ez törvényszerű volt. Miért is?

43

„KOMMUNISTA BELVISZÁLYOK”: A BUKÁS EGYIK OKA Ezt a fejezetet kezdjük – szokás szerint – rendhagyóan! Egy: egy kijelentő mondat. Ami tény: soha a történelemben nem volt olyan mozgalom, amely annyi saját emberét ölte meg, küldte börtönbe, mint a múlt század „világkommunizmusa”. Kettő: mindezt egy közhellyel szokták indokolni. Úgy hangzik: „minden forradalom felfalja saját gyermekeit”. És millió példát hoznak minden olyan újszerű áramlatról, amely ezt igazolja. Akár az iszlámmal is kezdhetik: Mohammed halála után nem sokkal már belviszály tör ki, utódai egymást gyilkolják. Vagy: Genfből indul a katolikus vallás reformációja. És egyik élharcosát, Szervét Mihályt Kálvin János, a főreformátor hívei küldik máglyára. (A többi, az egyház által megölt reformátorról, Husz Jánostól a különféle „szekták” vezéréig már szó se essék.) Francia forradalom: Robespierre Dantont küldi a guillotine alá. Magyar példa: a Rákócziszabadságharc hány résztvevője végzi saját tábora fegyverei által? Esze Tamás, Ocskay László, Bezerédi Imre, és még hányan? Ez mind szép, igaz is, csak... Csak akkora belső vérengzést soha nem tud igazolni, mint amekkora a „kommunista világmozgalmon belül” történt. Pedig Hitler sem bánt kesztyűs kézzel saját párttársaival, de a Hosszú Kések éjszakáján 1934-ben, Ernst Röhm, az SA vezére, helyettese Karl Ernst, a Nemzetiszocialista Párt „baloldali” jelszavait komolyan vevő Gregor Strasser, tehát három alvezér és mintegy 5-10 ezer SA-tiszt és katona marad halva az akció végén. De mi volt ez Sztálin és tanítványai „teljesítményéhez” képest? Érdekes összevetés: hány kommunista vezető pusztult el az ellenség keze által, és hányat öltek meg saját társai? A „másik oldal” számlájára Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht német vezetők írhatók 1919 elején, néhány tucat vezető a magyar tanácsköztársaság „középkáderei” közül (két nagy név volt csak benne: Corvin Ottó és Szamuely Tibor, a „belügy” irányítói, a többi elfogott népbiztost kicserélte Moszkva hadifogoly magyar főnemesekre, főtisztekre. Igaz, meg is bánhatták később, mert szinte mind Moszkvában, vagy valamelyik szibériai lágerben lelték halálukat.) Megöltek még háborúban néhány európai vezető kommunistát a spanyol polgárháború idején, és néhány magyar kommunista vezetőt Horthy 25 éve alatt. De már, például, a német kommunistákat Hitler uralomra jutása után jóval kevesebb bántódás érte. Nem dicsekedett vele a bolsevik történetírástörténelemhamisítás, de Hitler kiadta a jelszót: az NSDAP, azaz a náci párt a német kommunista párt valamennyi, igazolt volt tagját kész átvenni 44

soraiba, ha azok nem zsidók. Indok: ők harcos, jó németek, csak megtévedtek... Maga Ernst Thällmann, a német kommunista párt vezére sem került vesztőhelyre, őt 11 évig csak őrizetben tartották az egyik koncentrációs táborban, hátha „meggondolja magát” – csak 1944-ben, 8 hónappal a már érezhetően vesztes háború vége előtt végezték ki. Talán Kínában pusztult el sok kommunista középvezető a Kuomintanggal vívott hosszú polgárháború idején, vagy a japánok által, de már a felső szintű vezetőkkel ott is saját társaik végeztek, már a két világháború között is. A hidegháború idején kivégezték még Görögországban Nikosz Beloianniszt és néhány társát, de az Európáról szóló fejezetünkből kitűnik: az ő fogságba esését is korábbi eszmetársa, Tito marsall árulása okozta, Tito haragját viszont azzal vonta magára, hogy a Titót elpusztítani akaró Sztálin oldalán állt. Megölték még Spanyolországban Julian Grimau kommunista vezetőt a ’60-as évek elején – és ennyi. Viszont a többi vezető vesztes puccsok, forradalmak idején Moszkvába menekült mindenhonnan – azután ott lett a bolsevik terror áldozata. És 1945-58 között sok száz kommunista vezető végezte bitófán, kivégzőosztag előtt, de Kelet-Európában, saját, Moszkva megszállta hazájában. Mert akinek volt véleménye bármiről, és ki merte mondani; aki nem a moszkvai luxusiskolákban tanulta „a kommunizmust”, hanem odahaza, földalatti-ellenállásban; aki túlzásnak tartotta a paraszt, a kisiparos, a volt szociáldemokrata munkás nyomorgatását, abból lett „jobboldali elhajló”, „revizionista”, „trockista”, „balos elhajló”: címke volt bőven a társak megsemmisítéséhez. Több könyvet megtölthetne ez a történet. A csoda az volt, hogy ennyi belviszály és öldöklés ellenére 1989-ig tudott tartani ez a rendszer. Mindenesetre a „hidegháború” menetébe sok helyen és döntő módon szólt bele az öldöklő kommunista belviszály, néha 5-10-20 év alatt előkészített és elért sikereket téve órák alatt semmivé, a győzelemtő1 pár lépésre. De úgy látszik, még a győzelem se ért annyit, mint egymás irtásnak gyönyöre. És mégis – majdnem győztek. Külön említést érdemel az „orvosi gyilkosságok” sorozata. Már a népszerű, de Sztálin által nem szeretett szovjet író, Maxim Gorkij halálát is orvosai okozták – legalábbis az 1930-as években erről suttogtak Moszkvában. A háború után Georgi Dimitrovot segítették a halálba a „tudós szovjet orvosok”, mert ambíciói veszélyesek voltak Sztálin terveire. A jugoszláv Tito marsall sokaknak elmondta: Dimitrovot azért ölték meg, hogy vele, Titóval szövetkezve ne hozhassa létre a balkáni kommunista uniót. Azután ott volt az olasz pártvezér, Palmiro Togliatti esete. Ő találta fel az „eurokommunizmust” a hatvanas években. Ennek lényege az volt, hogy diktatúra helyett valami olyan más utat kínáljon Nyugat-Európa értelmesebb polgárainak, amit azok el tudnak fogadni, és akkor választás útján is győzhet a kommunizmus, például Olaszországban. (Egyszer tényleg kísértetiesen közel álltak hozzá, néhány tízezer szavazaton múlott.) No, ez 45

meg ismét azt a szovjet érdeket sértette volna, hogy „nehogy már ott legyen kommunizmus, ahol nincsenek szovjet csapatok, mert akkor rögtön kiderül, hogy nem is Moszkva a tulajdonképpeni központ.” Nos, Togliatti sokat betegeskedett. Meghívták gyógyulni szovjet szanatóriumba, a Krímbe. Gondos orvosi kezelést kapott. Bele is halt. Probléma megoldva. Csak éppen görög, spanyol, olasz elvbarátai ezután Moszkva ellen fordultak, és önálló „eurokommunista” mozgalmat kezdtek szervezni. Tehát újabb szakadáshoz vezetett az egész. És ez már Brezsnyev alatt történt. Ez időben Sztálin már rég halott volt. De utódai folytatták a „bevált gyakorlatot”. A sors külön fintora volt, hogy állítólag magát Sztálint is „udvari orvosai” hagyták meghalni, a szélütött vezér – orvosi segítség nélkül – több mint fél napig haldoklott nyaralója padlószőnyegén. Persze, ebbe az is belejátszott, hogy két évvel korábban éppen orvosok, közte néhány igen neves professzor saját kezelő orvosai ellen is koncepciós pert indított a grúz diktátor: „cionista összeesküvés” címén megöletett, börtönbe záratott néhány nagy tudású doktort. Talán ebből okultak a vezért halni hagyó orvosok, félve attól, hogyha élve marad, előbb-utóbb őket is kivégezteti? Mindenesetre ennek fényében furcsa, hogy néhány harmadik világbéli vezető a szovjet orvosoktól várta gyógyulását súlyos betegségéből. Ott is maradt halva a moszkvai műtőasztalon Agostinho Neto, az angolai költő diktátor, vagy a nem kommunista, de szövetséges Huari Bumedien algériai elnök. Ha egyszer ezt választották.

TROCKISTÁK ÉS ZSIDÓK A belső leszámolás egyik áldozati csoportjáról külön kell szólni. Őket Trockij nevéhez kapcsolják, „trockistának” nevezik. Ki is volt Trockij? Eredeti neve Lev Davidovics Bronstein. Zsidó származású forradalmi vezető. SŐT Ő VOLT A „NAGY OKTÓBERI FORRADALOM” TÉNYLEGES VEZETŐJE, 1917. október-novemberben Lenin illegalitásban bujdosott. Pétervárott Trockij szervezte meg a katonák, matrózok, felfegyverzett munkások hatalomátvételét. Erről részletesen ír az ismert amerikai író, John Read könyvében, ami „Tíz nap, amely megrengette a világot” címmel jelent meg. Már ahol megjelent. Mert később igyekeztek elfelejteni az egyetlen olyan külföldi szemtanú hiteles, saját naplója alapján írt könyvét, aki a forradalom napjaiban Pétervárott volt. A könyvben sok emberről esik szó, akik a harcokat, az egész Oroszországra kiterjedő szervezést vezették – de sem Lenin nem szerepel tevőleges résztvevőként, Sztálin pedig különösen nem! Mindkettő érthető: 46

Lenin egy tóvidéken bujkált az őt halálra kereső kormánykatonák elől, Sztálin pedig csak egy volt a „legfelső ötvenből”, ráadásul olyan egy, aki sem szervezőkészsége, sem katonai ismeretei alapján nem emelkedett ki közülük. Lenin visszatérte után is Trockij maradt a tényleges második ember. Ő szervezte meg a Vörös Hadsereget. Ő állította meg a betörő németeket 1918-ban a Baltikum határán. Ő vezette a Lengyelország elleni, előbb sikeres, majd végül is vesztes háborút. A kronstadti matrózok anarchista lázadásakor Trockij állt élére a szovjetkongresszus felfegyverzett küldötteinek, és a kronstadti öböl jegén szuronyrohammal hátba támadva a flottabázist védő matrózokat, ő számolt le velük. Nem volt véletlen, hogy Lenin sokáig nem tudott dönteni, kire is bízza halála esetén a bolsevik állam vezetését. Akik valóban látták Lenin végrendeletét, arra emlékeznek, hogy Trockij és Sztálin között habozott. Mindkettőről leírt minden jót és rosszat. És előbb Trockijt nevezte meg „örökösként”. Csak később változott ez Sztálinra. Arról is szól a történet, hogy ezt a változtatást a betegsége miatt agyilag már alig beszámítható Lenintől maga Sztálin erőszakolta ki, illetve, hogy Lenin már nem is volt magánál, amikor Sztálin saját kezűleg hamisította meg a végrendeletet. Ami biztos: aki az utolsó hónapokban Lenin körül volt, az az elsők között került fel Sztálin halállistájára, és igen valószínű, hogy éppen a „végrendeletstory” miatt. Ezek után természetes volt, hogy Sztálin a lehető leggyorsabban szabadulni igyekezett Trockij- Bronsteintől. Előbb egy pártkongresszusi puccsszerű szavazásban szorította kisebbségbe, majd száműzte a bolsevik államból. Végül Mexikóban bérgyilkossal ölette meg, másfél évtizeddel később. Viszont a sztálini leszámolások során minden vezető ellen, aki valaha is jó viszonyban volt Trockijjal, vagy egyszerűen csak zsidó volt, kitűnő érv volt: „trockista”! És ez azonnali halált jelentett. Buharin, Kamenyev, Zinovjev, a Vörös Hadsereg kivégzett legfelsőbb vezetése, Jakir, Jegorov, Scsorsz, Feldman, Blücher, Tuhacsevszkij, a cseh Jan Putna tábornokok, a nemzetközi kommunista mozgalom rengeteg, Moszkvában élő vezetője, köztük magyar Kun Béla is, a terrort elsőként irányító két belügyes vezető, Jezsov és Henrik Jagoda mind e vád alapján lett kiirtva. Később szintén „trockizmus” volt a vád sok keleti-európai kommunista vezető legyilkolásakor, 1949-58 között. Ezek többsége is zsidó származású volt. (Kivéve Magyarországot, de erről még lesz szó.) Jó, ölte Sztálin az orosz Kirovot, segített láb alól eltenni grúz honfitársait, Frunzét és Ordzsonikidzét is (bár utóbbiakat éppen azért, mert túl jól ismerték a diktátor múltját), és tűnt el a lágerekben kínai és amerikai, német és francia emigráns kommunista is – de a zsidó bolsevik vezetőket betegesen utálta a diktátor. Vajon miért? 47

Ehhez előbb azt kellene tudni, hogyan kerültek éppen zsidó értelmiségiek a kommunista mozgalmak vezetésébe? Mit is tud az átlagember a zsidókról mint népről? Azt, amit az Ószövetség leír róluk, és hogy az Újszövetség szövege szerint szerepük volt a szintén zsidó Názáreti Jézus megölésében. De mi történt EZ UTÁN? Ez már kevésbé közismert. Időszámításunk szerint 70-72-ben kitört egy nagy zsidó felkelés, szabadságharc a rómaiak ellen, amit Róma, mint más népekkel is tette, véresen levert. Jeruzsálemet, a zsidók fővárosát porig lerombolták, a zsidók menekültek, amerre láttak. (Az előző 20-30 évben meg a Jézust követő zsidó tanítványok kezdték el a menekülést.) Hová is mehettek? Részben a körülöttük élő sémi testvérnép, az arabok közé, ahol békén és megbecsülten éltek Mohamed és az iszlám 600-as évekbeli győzelméig. Az arab kalifák világában később is megtűrt, sőt tudásukért becsült emberek voltak a zsidó orvosok, csillagászok, matematikusok, kereskedők. Ez a ma szefárdnak nevezett zsidóság a XX. század közepéig élt arab országokban. De voltak, akik a Római Birodalom távoli tartományaiba menekültek. Elsősorban Hispániába és Britanniába. Így került Arimetriai József révén a Jézus kiömlő vérét felfogó kehely, a Szent Grál éppen brit földre; ezért szervezte felkutatását a legendás brit király, Arthur. Amikor az arab hódítók Hispániát is elfoglalták, az ottani menekült zsidóság idomult a hódítókhoz, sőt a cordobai kalifák udvarában is sok híres zsidó tudós dolgozott, köztük a legismertebb Maimonidész volt. Ez is lett a végzetük. Mert amikor 1492ben Ferdinánd király és Izabella királynő kiűzte a mórnak nevezett arabokat a félszigetről, és létrehozta az egységes Spanyolországot, akkor a mórokkal együtt a zsidókat is elkergette, mint azok „szolgáit” és „istentelen pogányokat”. Aki nem menekült az arabokkal Marokkó felé, az a spanyol uralom alatt lévő Németalföld, a mai Belgium, Hollandia felé ment tovább. Itt a gyémántiparban végzett munkájukkal váltak ismert és jómódú emberekké. A brit földön élők az angol királyok alatt pénzváltással, kereskedelemmel, bankárkodással foglalkoztak, egyszóval olyasmivel, amit egy angol nemes úr rangján alulinak tartott. Így azok a zsidók, akik nem estek az időnként kitörő zsidóellenes tömeghisztériák áldozataivá, komoly vagyonokat tudtak felhalmozni. És amikor Cromwell angol polgári forradalma után a protestáns Angliában elkezdődött az ipari forradalom, ott már nem nézték a származást (talán dacból sem, mert a katolikus egyház még az 1600-as évek elején is vadul üldözte a zsidókat), hanem akinek pénze volt, tőkésként belesimulhatott az új rendbe. Hasonlóan kapaszkodtak meg azok, akik Közép-Európában a királyi vámokat, adószedési jogokat béreltek; ők is részben zsidók, részben egy muszlim szekta, az izmaeliták közül kerültek ki.

48

Az eddig említett zsidók Izrael 12 törzséből kerültek ki. Embertani jellemzőik: délvidéki, barnás „olajos” bőr, sötét szem, sötét, göndör haj, sasorr. De az eddig említettek nem voltak túl nagy számúak. Élt viszont a zűrös Kelet-Közép-Európa, és a hol fellendülő, hol hanyatló orosz birodalom határvidékén nagyszámú, a zsidó vallást elszigetelt falvakban, kisvárosokban gyakorló ember, zömmel más embertani jellemzőkkel: jóval világosabb bőrszín, néha szeplős és egészen napérzékeny bőr, barna, vörös, sőt szőke haj, zöld vagy kék szem volt sokukra jellemző. Ők egészen biztosan nem származhattak Izrael 12 törzséből, hiszen 1500 év alatt egész embercsoportok antropológiai jellemzői ennyit nem változhattak! De akkor kik voltak? Nos, egy „másik zsidó birodalomból” jöttek: MESKEKH-ből. De hát mi volt az? A 600-as évektől az 1000-es évek közepéig volt a Fekete-tenger, a Kaszpi-tenger, az Aral-tó vidékén, a Kaukázus előterében egy nagy, soknemzetiségű ország, a KAZÁR BIRODALOM. (A magyar is ennek hűbéres népe volt, és a kazár uralkodó haragja elől menekülve indultak 880890 körül új hazát keresni, mert egy lázadásban a kazár nagykagán ellenfeleit pártolták, megtorlásul uszította rájuk a másik hűbéres népet, a besenyőket a nagyúr. Levédia, az egyik „magyar őshaza” is Kazáriában volt; Álmos vezér édesanyja. honfoglaló Árpád nagyanyja is kazár hercegnő, Emese.) Ez a kazár állam két terjeszkedő birodalom harapófogójába került a 600as évek végén. Az egyik az iszlám, mely akkor indult hódító útjára. A másik a bizánci császárság. A kalifák azt követelték: vegyék fel az iszlám vallást, Mohamed hitét. A császárok meg akarták őket keresztelni bizánci módra. A kazár nagykagán tudta: akármelyiket fogadja el, függetlenségét veszti. Ezért egy zseniális diplomáciai húzáshoz folyamodott: országával, népeivel együtt – semlegességét hangsúlyozandó – zsidó hitre tért! És a birodalom bukásáig, közel 400 évig ez így is maradt. Volt tehát a világban egy nagy ország rengeteg emberrel, akik zsidó hitűek voltak. DE NEM ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚAK! Izrael menekült 12 törzséből alig pár ezer ember került a milliós népességű kazár államba. Néhány rabbi és hittudós, akit a diaszpórában élő zsidóság küldött, néhány utazó kereskedő, és egy bizánci zsidóüldözéskor odamenekült pár ezer „igazi” zsidó. A többi? Kazárok, kabarok, alánok, jászok, onogurok, türk törzsek, sőt a krími gótok is! (Egy germán nép!) Nyelvészek kutatása szerint a későbbi európai, úgynevezett „askenázi” zsidóság nyelve, a német alapú jiddis is eredetileg a krími gótból alakult ki! Egyszóval: iráni, kaukázusi népek, indoeurópaiak, hitleri szóhasználattal „árják”. Amikor az újabb, Belső-Ázsiából előretörő népek szétverték a kazár birodalmat, néptöredékei nyugat felé menekültek, a mai Belorusszia, KeletLengyelország, Kelet-Ukrajna és a Fekete-tenger partja felé. Ez afféle 49

uratlan terület volt, hol a kijevi fejedelmek, hol a magyarok, hol a lengyelek, litvánok, vagy más ügyeletes hódítók uralma alatt, illetve azok olyan határvidéke, amely igazán sosem volt senkié. Az itteni falvakban, kisvárosokban élték a maguk egyszerű életét a sokféle népből keveredett menekült kazáriaiak. Akik megint csak azért ragaszkodtak a zsidó hithez, hogy a katolikus lengyelek és litvánok, a pravoszláv cárok, a muzulmán törökök békén hagyják őket. A világtól elzárva, a hit közössége tartotta őket össze. Így lettek „zsidóbbak a zsidóknál”, a legortodoxabb, legfanatikusabb vallási csoportok itt jöttek létre. Amikor az 1400-as évek végén Spanyolországból kiűzték a zsidókat, egy részük elindult Kelet felé megkeresni a legendás Meskekh-ben élő hittestvéreiket. A birodalmat, persze, nem találták, az közel ötszáz éve megszűnt, de zsidó hitű, bár más külsejű embereket igen. Pár tízezer menekült hispániai zsidó is itt telepedett le, hozva magukkal spanyol családneveket, sőt még a tartomány nevét is, ahonnét menekültek. Vagy senkinek nem tűnt fel, hogy az addigi Halicsot, Holicsot ilyen idő tájt kezdték Galíciának nevezni, holott Galícia már volt a térképen egy spanyol országrész neveként? A zsidó falvak, kisvárosok elzártságát két tényező oldotta fel. Két modernizálódó európai hatalom szilárdan uralma alá vonta a területet, ahol éltek. Nagy Péter és Nagy Katalin Oroszországa és II. József felvilágosult Habsburg-birodalma volt e kettő. Ráadásul II. József jogokat is adott nekik: ha hajlandóak német nevet felvenni, a birodalom törvényeit elfogadni, akkor szabadon költözhetnek az egyharmad Európát uraló Habsburgcsászárságban. (Ezért van német neve szinte minden askenázi zsidónak, kivéve azokat, akik spanyol családneveket őriztek meg.) A zsidó kereskedők, kézművesek kezdtek kirajzani Galíciából, Bukovinából, Kárpátaljáról. Ausztria, Magyarország, Csehország, Románia, egyes német fejedelemségek, sőt Olaszország irányába is. Akik NyugatEurópáig jutottak, ott találkoztak azon „igazi” zsidókkal is, akik Németalföldön, Angliában, Franciaországban éltek. És voltak, akik kevésbé szerencsés útirányt választottak: a szintén felvilágosultnak tűnő Oroszországot, Kijevet, Ogyesszát, Moszkvát, ahol azonban a sötétebb irányba visszaforduló XIX. századi cárok alatt komoly üldözés lett az osztályrészük. Jellemző, hogy a POGROM szót, ami zsidóirtást jelent, az orosz nyelvből vette át a világ (pogrom = odacsapás). E zsidók egy része orosz nevet visel, bár itt is akadnak németes nevűek. Amikor a XIX. században Európában mindenütt a nemzeti újjászületés forradalmai zajlottak, ez a zömmel kazár eredetű, askenázinak nevezett zsidóság ebben sajátos módon vett részt. Mivel önmagát egyik feltörekvő új nemzethez sem tudta kapcsolni, másként kamatoztatta azt a tehetségét, amely szükségképpen kialakul egy olyan népben, melyet évszázadokig üldöznek, és mely sokszoros vérkeveredés, miatt eleve olyan génkészlettel 50

rendelkezik, melynek révén szükséghelyzetben az élet minden területén bizonyítani tudja és akarja, hogy egyenrangú másokkal. Milyen utak álltak az askenázi zsidók előtt? A kevés meggazdagodottból természetesen ipari és banktőkés lett, ilyen minőségükben ugyanúgy viselkedtek, mint bármilyen más eredetű társaik. A többiek vagy olyan művészeti ágakban érvényesültek, amelyet az „úri Európa” vezető rétegei nem tartottak magukhoz méltónak (festészet, hangszeres zene előadása és szerzése, irodalom. színművészet, később film és sajtó), vagy a tudomány különböző ágazataiban találták meg a helyüket a „tudomány évszázadában”, lettek kitűnő orvosok, fizikusok, kémikusok, biológusok. Új tudományokban is jeleskedtek a társadalomtudománytól (Marx és Engels mellett polgári filozófusok sokasága is) a pszichológiáig (Freud, Jung), a genetikától (Mandel) az atomkutatásig. De mi lett azokkal, akik tanultak ugyan, de nem volt tehetségük különösebben semmihez? Lett ugyan belőlük orvos, tanár, újságíró, de annak csak másod-harmadvonalbéli. Mint minden más nációban. Viszont, mert a különféle forradalmi elméletek a XIX. század vége felé élték virágkorukat, hát ott élték ki magukat. A kialakuló marxista munkásmozgalomhoz csatlakoztak, vagy egyenesen az anarchistákhoz. De nem mindegy, hogyan. A szociáldemokráciát, mely Marx tanításai nyomán elsőként jött létre, kezdetben a tényleges munkás-érdekvédelem vezérelte, a szakszervezeti mozgalom. Ebben viszont az úgynevezett „munkásarisztokráciáé” volt a vezető szerep. (E szó azokat a komolyabb szaktudást igénylő ágazatok munkásait jelezte, akiknek tanulni, szervezkedni is volt idejük, némi pénzük.) Elsősorban német, francia, angol munkásokat, munkásvezetőket. Köztük kevés volt az askenázi származású, mert iparágaikban is kevés zsidó dolgozott. Viszont az első világháború komoly válságot idézett elő ebben a szociáldemokráciában. nehéz volt feldolgozni azt, hogy a munkásosztály nemzetközi összefogását hirdető pártok tagjaikat egymás ellen küldték háborúba országaik érdekében, asszisztáltak a nagyhatalmak háborújához. Az ilyen tendenciák elleni lázadásban viszont már szerepe volt az egyes országokhoz, népekhez kevésbé ragaszkodó, művészetben, tudományban bizonyítani nem tudó, de érvényesülni akaró, félrecsúszott askenázi zsidó értelmiségieknek. Így kerültek közülük nagyon sokan az anarchistákhoz, vagy a frissen létrejövő nemzetközi kommunista mozgalom vezérkarába. (Egy szélsőséges csoportjuk pedig az ekkor lábra kapó cionista eszme híve lett, amely az askenázi zsidók kiútját a „szentföldre való visszatérésben”, azaz egy Palesztina területén megalakuló, a bibliai határok között tervezett Izrael állam létrehozásában látta. Ebben csak az az érdekes, hogy az askenázi származású cionisták „hazatérési szándéka” kissé bizarr volt, lévén, hogy őseik többsége sosem élt Izrael földjén, hanem indoeurópai népek tagja volt... Viszont, mert az arabok között sem éltek soha hiszen ők 51

nem a diaszpóra Róma elől menekült zsidói voltak, könnyű volt őket arabellenességre „nevelni”, hiszen „az arabok bitorolják az ősi földet”, miközben a szefárd zsidók, akik kétezer éve éppen az arabok között tudták túlélni a nehéz korszakot, sosem voltak olyan arabgyűlölők, mint Európából érkező társaik.) Az askenázi zsidó származású kommunista vezetőknek volt két súlyos „bűnük” Sztálin szemében. Egy: a diktátor magában mindig zsidó származású fő riválisához, Bronstein-Trockijhoz kapcsolta őket, és potenciálisan halálos ellenségként tekintett rájuk. Kettő: mivel az askenázi zsidók eleve nem kötődtek egyetlen országhoz, nemzethez sem, kommunistaként pedig már a zsidó valláshoz sem volt közük, ők tényleg szó szerint vették a „proletár nemzetköziséget”: azt, hogy a Föld bármely országában harcolhatnak az „ügyért”. Ez addig volt „hasznos tulajdonságuk”, amíg hírszerzők voltak mindenfelé, vagy a spanyol polgárháborúban nem a spanyolokért, hanem a „világkommunizmusért” harcoltak. Amikor viszont Sztálin nyíltan nagyhatalmi politikába váltott át, és ezért akár Hitlerrel is megegyezett; azzal a Hitlerrel, aki a zsidók kiirtását tűzte ki egyik céljául – az askenázi zsidó nemzetközi kommunista vezetők végleg szembekerültek Sztálinnal. És ez senkinek sem jelentett életbiztosítást akkoriban... A diktátor igyekezett is „zsidótlanítani” a kommunista internacionálé vezérkarát és középkáder-állományát. A szovjet birodalombeli zsidó köznépet pedig azzal az ürüggyel, hogy „saját, autonóm köztársaságot kapnak”, egy kietlen szibériai tájra, a „Biro-Bidzsán Autonóm Területre” száműzte, sok ezer kilométerre Moszkvától. Mindez nem jelentette azt, hogy egyes zsidókat, akiket használni tudott, Sztálin nem tartott meg magas pozícióban. Kaganovics tagja maradt a legfelső szovjet pártvezetésnek. Lev Landau és Andrej Szaharov az atomkutatásban, az atomfegyvergyártásban vezető tervező maradhatott – amíg „másként nem kezdtek gondolkozni”. Orvosok, tudósok is maradhattak, amíg a többi nem zsidó értelmiségivel együtt utol nem érte őket is a soros „tisztogatás”. A hírszerzésben is tovább dolgoztak azok, akik azt hitték, hogy Hitler tömeggyilkos mániája ellen Sztálin az ellenszer. (A sors groteszk játéka: a Hitler által elpusztított több millió zsidó zöme askenázi volt, azaz „vérségileg” éppen hogy nem zsidó, hanem ilyen vagy olyan „árja nép” sarja.) Ez főleg az úgynevezett „atomkémkedés” ügyében került a világ érdeklődésének központjába. Az atombomba kikísérletezésében, előállításában, zömmel Európából, Hitler fajüldözése elől menekült askenázi zsidó tudósok vettek részt, egyáltalán az atomprogramot a világhírű zsidó tudós, Albert Einstein ajánlotta Roosevelt elnök figyelmébe. És amikor kész volt a bomba, és a kísérleti robbantást elvégezték, Roosevelt utódát, Trumant megint csak zsidó tudósok óvták: ne vesse be élő emberek

52

ellen! (Oppenheimer, a program koordinátora és a magyar zsidó, Szilárd Leó.) Bevetették. Meghalt másfél százezer ártatlan japán civil. És elindult a verseny: kinek lesz előbb még tökéletesebb fegyvere? Sztálinnak lett. Máig tart a vita: saját fejlesztésből, német hadizsákmányból, vagy Amerikában dolgozó tudósok kémkedése kapcsán? Ez utóbbiban olyanok vettek részt, akik Joseph McCarthy szenátor „Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága” hírhedt működése mögött, nem egészen alaptalanul, amerikai antiszemitizmustól féltek. A szintén zsidó származású Julius és Ethel Rosenberg, egy házaspár volt a „fő bűnös”, őket ki is végezték, mert a vád szerint eladták az atomtitkot Sztálinnak. Segítőjük, a német Klaus Fuchs is zsidó volt, legalábbis a források többsége szerint. Hát most tessék kiigazodni: milyen szerepe volt az askenázi zsidóságnak a század történetében, különösen, ha azt vesszük, hogy a szintén magyarországi zsidó, Teller Ede viszont feltalálta Amerikának a hidrogénbombát? Ami meg a speciális magyar helyzetet illeti: itt minden „más volt”. Már a Tanácsköztársaság vezetésében, főleg annak belügyi gépezetében, több volt a zsidó származású, mint azt az ország nemzetiségi megoszlási adatai indokolták volna. El is terjedt rögtön: a magyar kommunisták hazaáruló zsidók. Csakhogy: amikor Szamuely „Lenin-fiúkból” álló fekete bőrkabátos terrorkülönítménye az Alföldön módosabb embereket gyilkolt halomra, azok között is volt egy sor zsidó nagykereskedő mint áldozat. És Horthy kormányzó közvetlen baráti köréhez is tartozott jó néhány zsidó iparmágnás, kártyapartnere volt a textilcsászár Goldberger Leó, a bankár Chorin Ferenc, bejáratos volt a kormányzóhoz a bankár Vida, a vasműkirály Weiss Manfréd, vagy a Tungsram-vezér Aschner Lipót is. És amikor kommunista agitátorok sztrájkot szerveztek az ő gyáraikban, bizony, ők kérték Horthy rendőreinek segítségét a munkások leverésében. Nem egy közülük bárói címet kapott. Sallai Imre és Fürst Sándor, a zsidó kommunista vezetők kivégzésekor a zsidó iparbárók egy szót sem szóltak asz érdekükben. Amikor a második világháborúban a háború ellen agitáló Schönhercz Zoltánt végezték ki, egyetlen zsidó iparbáró vagy bankár sem szólt ez ellen, a „fajvédő vadmagyarként” ismert Bajcsy-Zsilinszky Endre viszont igen! No, most hogy legyünk okosak? A magyar kommunistákat illetően: a Tanácsköztársaságban szerepet játszó, Moszkvába menekült népbiztosokat majdnem mind kivégeztette Sztálin. De ekkor került gondba: most aztán kit tegyen a magyar párt élére? Hiszen „nem zsidó” emigráns vezető Nagy lmrén kívül alig volt. Különös megoldáshoz folyamodott: 1939-ben, amikor a Ribbentropp-Molotovpaktum után nemcsak Németországgal, de Horthy Magyarországával is átmenetileg jobb viszonyba került, az 1848-49-es magyar szabadságharc 53

visszaadott ereklyéiért cserébe kérte a szegedi Csillag börtönben sok éve őrzött Rákosi Mátyást, egy szintén zsidó volt népbiztoshelyettest és társait. Belőle lett a magyar párt új, moszkvai vezetője, ő Sztálinnak köszönhette életét. Melléadták azt a szintén zsidó Gerő Ernőt helyettesként, aki sok titkosszolgálati terrorakciót vezetett, például, Spanyolországban is, sőt nevét kapcsolatba hozták Trockij mexikói meggyilkolásával is, tehát Sztálin számára abszolút megbízható volt. Harmadiknak azt a felvidéki WolfFarkas Mihályt tették, aki már nem is magyar állampolgárként került Moszkvába, hanem csehszlovákként. A filozófus Révai Józseffel kiegészülve adták azt a „négyes fogatot”, amely 1945 után Magyarországot irányította. És miközben Sztálin körülöttünk mindenütt akasztófára küldte a zsidó kommunista vezetőket, nálunk a fordítottja történt: Rákosi éppen az itthoni, illegális párt nem zsidó vezetőit, Rajk Lászlót és társait végeztette ki, majd a második hullámban a másik itthoni vezetőt, a szintén nem zsidó Kádárt csukta börtönbe. A magyar Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetésébe is zömmel zsidó származású tisztek kerültek, a terrort így a „zsidókkal” hozta a nép kapcsolatba. A furcsa csak az volt, hogy az ’56-os felkelés szellemi előkészítői között is sok zsidó, de kiábrándult kommunista vezető volt, őket meg a Nagy Imre-per kapcsán csukatta le Kádár, mint Vas Zoltánt, Szántó Zoltánt, a filozófus Lukács Györgyöt. A Kádár-rendszerben azután a zsidó Aczél Györgyön és körén kívül komoly antiszemita érzelmű pártvezetők is működtek. Akkor most „zsidó volt, vagy nem” a magyar „kommunista vezetés”? A válasz furcsa: végül is mindegy. Mert aki kiszolgálta Sztálin és utódai terrorrendszerét, annak származása teljesen mindegy volt. Az árulója volt Marx eszméinek ugyanúgy, mint a magyar és a többi megszállt nép ügyének, és a világ szabadságának. „Faji eredettől”, származástól, nyelvtől teljesen függetlenül.

ÉS KEZDŐDIK A TÁNC, IRÁNY SZINGAPÚR! Mielőtt részleteiben végigkövetnénk az oly sok véráldozattal járó TávolKelettől Délkelet-Ázsiáig tartó kalandsorozatot, nem árt tudni, hányféle módszert terveztek Moszkvában a terjeszkedő háborúkhoz. Először is: klasszikus szárazföldi háborúkban gondolkoztak – a második világháború tapasztalatai alapján –, ahol is a helyi kommunisták által vezetett hadseregekre akarták bízni a helyi „reakciós” erők elleni harcot természetesen úgy, hogy a szovjet „tanácsadók”, „szakértők”, vagy ha 54

kellett, a harcban részt vevő katonák is jelen legyenek. Kínában még csak sikerült. Koreában – már csak félig, mert amint a nagy légi fölényben lévő amerikaiak mindent bevetettek, amijük csak volt – már véget is ért a „gyors sikerek” kora. Koreában tanulták meg a szovjet szakértők az olyan, kis létszámú alakulatok harcba vetését, melyek tüzérségi eszközökkel mérnek elsősorban éjszakai csapásokat az ellenségre – még nehéz, hegyes vagy erdős terepen is. De az ezek által alkalmazott „tüzérség” már nem a sík vidéket uraló rohamlöveg, vagy a nehéztüzérségi ágyúk sokasága volt, hanem elsősorban aknavetők, vagy olyan könnyebb lövegek, melyeket szétszedve gyalog, vagy állatok hátán lehet mozgatni, hogy amerikai légi fölény esetén is szállíthatóak legyenek. Ez azután Vietnámban vált be leginkább. Ahol nem hadsereggel támadtak, ott a helyi kommunista pártok által vezetett puccsok, felkelések, partizánháborúk tartoztak az eszköztárba. Ez viszont akkor vált kétélű fegyverré, amikor például a kínaiak által kezdeményezett pártszakadások után sosem lehetett tudni, hogy az adott országbeli kommunisták Moszkvát vagy Pekinget fogadják el végül is vezetőjüknek. Ezért kezdtek el nagyobb mértékben építeni olyan helyi, harmadikutas erőkre, melyek valamiért szembenálltak a nyugati világgal. És ha ezek az erők rá voltak szorulva szovjet fegyver- és lőszerszállításra, vagy támaszpontokat ajánlottak, például, a szovjet flottának – nos, sok esetben akkor is „szövetségesek” lettek, ha közben országukban halomra ölték a velük rivális helyi kommunistákat. Ilyenkor – ahogy egy magyar külügyi középvezető mondta el 1968-ban e sorok írójának: „Már nem számított sem eszme, sem szolidaritás, csakis a hatalom, az olaj, vagy a nyugat ellen megvívandó háborúban az ilyen szövetségesektől várható segítség. Az idealizmust, a munkásmozgalmi összetartást meghagyjuk a széplelkeknek, a sajtónak...” Ha azután ráadásul a „szövetségesek” által kivégzett kommunisták véletlenül Maóhoz álltak közelebb, mint Moszkvához, az volt a hab a torta tetején... A kevésbé véres jellegű harmadik világbeli mozgalmakat, vezetőket meg kikiáltották „afrikai szocialistáknak”, „arab szocialistáknak”, „szövetséges antiimperialistáknak”, ahogy éppen jó volt; holott azoknak sem Marx szocializmusához, sem az „antiimperializmushoz” semmi közük nem volt, egyszerűen csak jól jött, hogy valami módon gyengítik a Nyugat helyzetét... A harmadik módszer a „baráti segítség”, a „tanulásban adott támogatás” volt. A moszkvai vezérkari akadémián számtalan, harmadik világbeli fiatal tanulhatta meg ingyen a korszerű fegyverek, elsősorban a légierő alkalmazását, akik azután hazájukba visszatérve – adandó alkalommal – katonai puccsot robbantottak ki akár addig „szövetségesnek” nevezett „haladó kormányok” ellen is, a kommunista hatalomátvétel érdekében. Ráadásul a szovjet hírszerzés már korábban beszervezett sok ország 55

hadseregébe tiszteket, akik az adott rendszert hosszú évekig híven szolgálták, míg egy kirobbanó felkelésnél ki nem derült, hogy ők is kommunisták. (ilyen még Európában is volt, például, a NATO-tag Portugália hadseregében.) És volt még egy iskolatípus: itt politikai ismereteket, közgazdaságtant tanítottak szintén elsősorban a harmadik világ fiataljainak. Legismertebb volt ezek közül a meggyilkolt kongói miniszterelnökről elnevezett Lumumba Egyetem Moszkvában, de ennél is jóval komolyabb munkát végeztek a KGB felügyelte IMO falai között (IMO = Insztyitut Mezsdunarodnih Otnosényij, azaz „Nemzetközi Kapcsolatok Intézete”). És ilyen IMO-típusú fiókoktatás szinte minden kelet-európai fővárosban működött: Budapesten, például, a „közgázon” nemzetközi kapcsolatok tanszéke néven „bújt meg” a káderiskola, ahol nemcsak az itthoni elit gyermekeit képezték mindenki másnál magasabb fokon és őszintébb tananyaggal a külügyi, katonai vagy felderítési külszolgálatra, hanem ugandai, jemeni, etióp és még sok más nemzetbeli fiatalokat is. (E sorok írója is itt végzett.) Nos, e módszerek közül mindig azt alkalmazták, ami éppen eredményt hozott; néha kombinálták a különféle megoldásokat, váltakozó sikerrel. Ami tény: 1945-60 között elsősorban a „kemény eszközöket” favorizálták; úgy 1965-67-től a szovjet vezérkar és hírszerzése egy új, fiatalabb, okosabb technokrata generációja már szinte „ideológiától függetlenül” dolgozott és ért el kétségtelen sikereket, míg a ’80-as évek elejétől ismét az elavult, „konzervatív” iskola képviselői kerültek előtérbe, ahogy öregedett és vált szenilissé a szovjet csúcsvezetés. Ez utóbbiak futottak bele aztán olyan katasztrofális nagy pofonokba, mint Afganisztán, mely az egész terjeszkedő birodalom presztízsét „égette le” – miközben a „modernebbek” Afrika déli részén csaknem sikerre vitték a nagy szovjet offenzívát, és ezt csak az egész birodalom összeomlása tudta megakadályozni. Ami biztos: Ázsiában, 1945-55 között még a nyílt háborúkkal kezdtek.

KÍNA: GYŐZELEMTŐL SZEMBESZÁLLÁSIG Esett már szó róla: a második világháború Ázsiában csak 1945. augusztus-szeptemberben ért véget, a következő eredménnyel: Sztálin csapatai elfoglalták a Kínához tartozó Mandzsúriát a japánoktól. A Koreai-félszigetet kettéosztották: a 38. északi szélességi foktól északra szovjet, délre amerikai megszállás követte a japán fegyverletételt. Japánt 56

teljes egészében megszállták az amerikaiak, legdélibb szigetét, Okinawát ma is óriási támaszpontként használják. A Fülöp-szigeteket afféle „előzetes védelmi vonalként” kezelték Hawaii és a Csendes-óceán amerikai partvidéke, Kalifornia irányában. Egy sor sziget is amerikai flotta- és légi támaszpont lett. Például Guam, a Mariana-szigetek és mások. (Jellemző módon egy ilyen szigeten, Bikinin próbálták ki újabb és újabb nagy hatású atomfegyvereiket, majd a hidrogénbombát is. A női fürdőruha-újdonság, az akkor igen merésznek számító, „bomba jó” kétrészes is innen kapta a nevét, sőt még a monokini is, mert valami pihent agyú újságíró úgy hitte később, hogy a bikini szóban a bi az kettőt jelent, mint annyi más nyelvben, hát legyen a felsőrész nélküli tanga mono, azaz egy részt jelentő.) Japán lemondott korábbi hódításáról, a kínaiak lakta Tajvan, vagy más néven Formoza szigetéről is, ezt az amerikaiak Csang Kai-sek „Nemzeti Kínájának” adták vissza. Magában Kínában a helyzet ez volt: Mandzsúriában Sztálin csapatai és „dísznek” Mao néhány vörös kínai ezrede. Jenanban, Észak-Kínában, valamint Belső-Mongóliában, a független Mongólia Kína által uralt déli felében (persze a „független Mongóliát” is szovjet csapatok „védték”) Mao 4. és 8. vörös hadseregei uralkodtak a szovjet határtól pár száz kilométerig. Közép-, Dél- és Kelet-Kínában Csang Kai-sek kuomintangista csapatai voltak az urak, a nagy kikötővárosokat is beleértve. Mivel a közös ellenség, a japánok letették a fegyvert, Mao és Csang erői azonnal egymás torkának estek, és folytatódott az 1936-ban „felfüggesztett” polgárháború. Az erőviszonyok: mindkét fél sok százezer, néha millió embert tartott fegyverben, alapvetően puskákkal felszerelve. Géppisztoly kevés volt, 20-30 éves Maxim géppuska több. A kuomintangisták megkapták a japánok letett nehézfegyverzetét is az amerikaiaktól, de ez túl sokat nem jelentett. A régi, gyenge japán harckocsik, lövegek messze elmaradtak attól, amit Sztálintól kapott „hozományként” Mao hadserege. Ugyanis a háború végén a szovjet Vörös Hadseregnek rengeteg fegyvere volt. Sok olyan, amit a németektől zsákmányoltak. Ilyen ágyúkkal „stafírozták ki” például, a kelet-európai megszállt országok hadseregeit, de volt rengeteg olyan szovjet gyártmányú tank, rohamlöveg, közepes és nehézágyú is, amellyel nem volt mit kezdeni. Európában a következő tíz évben nem készültek nagyobb háborúra, ráadásul a háborúban oly sikeres T-34-eseket már kezdte felváltani az ISZ-2-es nehézharckocsi, és a sorozatgyártás előtt álló T-50-es generáció, sok SZU-76-os rohamlöveg is feleslegessé vált, az „álló” ágyúkból álló nehéztüzérség helyett is újabb típusú rohamlövegeket készültek bevezetni. A sok zsákmányolt, vagy saját gyártású, de elavuló tank, rohamlöveg, ágyú sorsa kettős lehetett: vagy beolvasztják őket, de ez hatalmas energiaköltségbe és munkaerőbe kerül, vagy viszik oda, ahol még használni lehet. Ez az „oda” értelemszerűen Kína volt. 57

Rengeteg repülője is volt a szovjet légierőnek. Az IL-2-es csatarepülőgépek (a „Raták”) ∗ , a korszerűbb IL-10-esek, a Pe-2-es zuhanóbombázók, a különböző Jakovlev-, illetve Lavocskin-sorozatú propelleres vadászgépek ezrei. Ezek is nemzedékváltás előtt álltak: már gőzerővel készültek a zsákmányolt német Me-262-es vadászgép alapján a MiG-15-ös sugárhajtású vadászok sorozatgyártására, új Tupoljev és Iljusin bombázók hadrendbe állítására. (Az IL-10 már ezek közé tartozott.) Nos, a háborúban még oly kiváló, de az amerikai légierő ellen már kevésnek látszó propelleres gépek zömét is Maónak adták, és mivel a kínai parasztgyerekekből toborzott kínai Vörös Hadseregben nem volt túl sok ember, aki képzett pilóta lett, vagy 1-2 éven belül lehetett volna, hát adtak a gépekkel mindjárt pár száz (vagy pár ezer – a pontos számot sosem árulták el) háborús veterán pilótát is. Ők is jobban jártak, ha légierő-ellátmánnyal tovább harcoltak a kínai fronton, mintha az éhező orosz hátországban kellett volna az igen kemény 1946-os telet átvészelniük leszerelés után. No már most: ezek a gépek messze jobbak voltak azért a japánoktól zsákmányolt gépeknél, amellyel Csang Kai-sek rendelkezett; és akár a „régebbi” T-34-esek, akár a zsákmányolt és tovább adott Tigrisek is klasszisokkal múlták felül nemcsak a bádoglavórnak csúfolt japán zsákmány páncélosokat, hanem az amerikaiaktól kapott Sherman és Pershing tankokat is, amelyek már az ardenneki csatában leszerepeltek a németek előtt. Az amerikai hadsereg nem akart közvetlenül beavatkozni a kínai polgárháborúba. Részben, mert az országnak elege volt az európai és a csendes-óceáni harctereken elszenvedett vérveszteségekből, részben pedig, mert az amerikai vezérkar is tudta: olyan szárazföldi háborúban, ahol katonák százezrei mozognak, ráadásul a másik oldalon elég jó szovjet támadófegyverzettel, sok babér nem várna a harcok után már pihenni vágyó amerikai katonákra. Az erőviszonyok mindinkább Mao javára változtak, mert az elfoglalt Közép-Kínában újabb százezreket soroztak be a Vörös Hadseregbe, fegyver pedig számolatlanul jött a szovjet határon, volt még bőven felesleges hadizsákmány, vagy éppen elavuló, de még nagyon is harcképes eszköz. 1949-re már vereség vereség után érte a Kuomintang seregeit. Április 23-án elesett Nanking, Csang Kai-sek főhadiszállása. Mao csapatai elfoglalták Sanghajt, majd a névleges fővárost, Pekinget is. Csu Te, Peng Tö-huaj és a többi kínai marsall seregei 1949. december elejére a szárazföldi Kína területéről kiűznek minden kuomintangista csapatot. Csang Kaisek hiába kérte az amerikaiakat, hogy védelmében vessék be az ∗

A szerző itt téved, a „Raták” a spanyol háborúban először bevetett I-16-os vadászgépek voltak. Az IL-2-es csatarepülőgép a Sturmovik (a digitalizáló megj.)

58

atombombát, az USA vezetése tudott arról, hogy Sztálinnak is van már atomfegyvere, és kérdéses, hogy válaszul hol vetné be azt. Csang, a Kuomintang több százezer középvezetője, és sok gazdag kínai menekült Tajvanra, köztük jó néhány még harcképes hadosztály is. Az amerikai 7. flotta vállalta: megvédi a szigetet az esetleges maoista partraszállási hadművelet esetén. (Nem volt nehéz. Maónak alig volt hadihajója. A szovjet távol-keleti flotta is gyengébb volt az amerikaiakénál, ráadásul itt már nemcsak a 7. flotta anyahajóiról felszálló gépek légi fölényével kellett számolni, hanem az Okinawáról, Guamról, a Fülöpszigetekről, szárazföldi repterekről felszálló amerikai nehézbombázók tömeges ellencsapásaival is, és mindez nem került volna amerikai szárazföldi csapatok véráldozatába.) Ami Csang Kai-sek birodalmából megmaradt: Tajvan és néhány kisebb sziget, az oda átmentett kínai nemzeti vagyon, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsági helye, ami sokat ért, mert a tanácsban az őt nagyhatalom (az USA, Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és Kína) vétójoggal rendelkezett, azaz nemleges szavazat esetén – még ha azt csak egy állandó tag adta is le – nem születhetett érvényes határozat! Lesz is még ennek a koreai háborúnál fontos szerepe! Mao Ce-tung tehát Kína korlátlan ura lett. Azaz: addig korlátlan, amíg Sztálin hagyja. De ha igazodik Sztálin világpolitikai vonalához, akkor lehet mellette Ázsia „alkirálya”. És 1959-ig így is maradt. Moszkvával teljes egyetértésben, szovjet csapatok helyett a kínai hadsereg avatkozott be szárazföldön a koreai háborúba még akkor is, ha a világ őszinte kacagására „népi önkénteseknek” nevezték a Koreába átdobott minimum 200-300 ezer embert. A Vietnámban kialakuló háborúba is Kínán át szállították a fegyvert és az utánpótlást, egészen 1954-ig. Abban sem volt vita a két kommunista vezér között, hogy Mao csapatai 1951. május 23-án megszállták az addig független Tibetet. Ekkor még Sztálin is úgy gondolta, hogy így, az Indiával közvetlen határhoz jutó Kína révén később a másik hatalmas ázsiai országot is elfoglalhatja. Más kérdés, hogy a tibetiek nem törődtek könnyen bele a kínai agresszióba. 1956-ban, a Himalája hegyei között addig zajló szórványos partizánakciók után széles körű fegyveres felkelés bontakozott ki Tibet szabadságáért, mely felkelést csak 1959-re tudtak véglegesen leverni; elszórt utóvédharcok addig zajlottak. A gyermekkorú Dalai Lámát, Tibet egyházi és állami vezetőjét bizalmi emberei megszöktették, és Indiába menekítették, ami már alaposan megrontotta a kínai-indiai viszonyt. Igaz, a második legfontosabb buddhista egyházi méltóság, a pancsen láma Kínában maradt, de valójában fogoly volt, még ha ki is nevezték a Kínai Országos Népi Gyűlés (Mao bábparlamentje) alelnökének, látszatból. A kínai stratégiai helyzettel foglalkozó fejezetben volt már szó arról, hogy alapvetően a tajvani kérdés rontotta meg a kínai-szovjet viszonyt, mert 59

Moszkva a nem túl fontos sziget miatt nem kockáztatott egy világháborút, és saját ázsiai távlati terveit sem. A másik gond az volt, hogy Tibet elfoglalása után India felé sem engedte Maót tovább terjeszkedni, hiszen az alapvetően Nyugat-ellenes, harmadik-utas nacionalista Dzsavaharlal Nehru vezetése alatt egy „semleges” és „baráti” indiai állam jobban illeszkedett a Sztálin-utódok terveibe. Mert ők Vietnámon, Laoszon, Kambodzsán át tervezték a további déli terjeszkedést, hogy utána Malaysia, Thaiföld elfoglalásával tehessék rá a kezüket Szingapúrra, amit a másik oldalról a szintén „baráti” Ahmed Szukarno Indonéziájával is biztosítanak, és így az amerikai és angol flották többé nem tudnak a Csendes- és az Indiai-óceán között mozogni, elvágják az arab olaj útját Japán és az USA nyugati iparvidéke felé, és uralják a déli sarkvidékig ezt a térséget. Nos, ebbe nem illett volna bele az Indokínában harcolók oldalában-hátában egy kiszámíthatatlan kínai-indiai nagy háború. Volt már szó Mao és Hruscsov személyi szembenállásáról is. Mindez együtt vezetett oda, hogy 1959. június 20-án menesztették Peng Tö-huaj kínai honvédelmi minisztert, aki Pekingben Moszkva legfőbb bizalmi emberének látszott. Hruscsov válaszul felmondta a védelmi egyezményeket, és visszarendelte Kínából sok ezer katonai és gazdasági-műszaki tanácsadóját. (Ha nem tette volna meg, 24 órán belül Mao utasítja ki őket, mint utólag kiderült.) Mao elrendelte, hogy gyorsítsák meg a kínai atombomba kifejlesztését, melyet azután 1964. október 16-án a Lop Norsivatagban fel is robbantottak. Az SZKP XXI. kongresszusa után történt meg a hivatalos szakítás a két nagy kommunista párt között. Nyíltan Mao mellé állt ezután az albán, a koreai, az indonéz kommunista párt és egy sor olyan csoport, amely „hivatalos kommunista pártokból” vált ki. Például Indiában, ahol Keralában az egyik tagállamban már évek óta demokratikus választások révén kommunista helyi kormány működött, de nem kapott Moszkvából elég segítséget ahhoz, hogy terjeszkedni tudjon. Hruscsovnak fontosabb volt Nehru, mint egy helyi kommunista kormány. A sértődött Nambudiripad, az indiai kommunista pártvezér, a párt körülbelül felével Maónak esküdött hűséget. De szinte minden országban alakultak Kína-barát frakciók a kommunista pártokban, a kelet-európai országokban pedig egyetemi diákmozgalmak szervezkedtek Mao tanai alapján – amíg le nem csukták őket, moszkvai utasításra (Budapesten is, 1971). Moszkva próbálkozott még, ha béküléssel nem is, mert az Amur és az Usszuri folyók mentén támadható kínai határőrcsapatok akciói után erről már szó sem lehetett, de legalább belső bomlasztással. Amikor a kínai „kulturális forradalom idején”, ami nem volt más, mint Mao leszámolása pártja olyan idősebb, vezető kádereivel, akiket potenciálisan veszélyesnek tartott saját uralmára, Pekingben már a hadsereget is kikezdték, az akkori honvédelmi miniszter, Lin Piao marsall, aki addig a párt, sőt a „kulturális 60

forradalom” második emberének is számított, sértődöttségében Moszkva felé kezdett tapogatódzni. A marsall, aki a hadsereg szétzüllésétől is félt, 1971. szeptember 12-én néhány bizalmi emberével merényletet tervezett a Maót szállító kormányvonat ellen, majd a hadsereg segítségével át akarta venni az ország irányítását. (A hivatalos kínai tájékoztatás az eseményekről legalábbis így szólt.) Mao értesült a tervről, és le akarta tartóztatni a „puccsistákat”. Lin Piao és tiszttársai a kínai légierő egyik nagy Trident szállítógépén a Szovjetunió felé próbáltak menekülni. A gép elhagyta Kína légterét, és már Mongólia felett járt, amikor egy, Kínából utánalőtt légvédelmi rakétával lelőtték. Mongóliában zuhant le, felismerhetetlenségig összeégett utasaival. Hogy a marsall is köztük volt-e, vagy őt „szokás szerint” tarkón lőtték egy kínai börtöncellában – azt legfeljebb DNSvizsgálat dönthette volna el, amire akkor a szovjetek még nem voltak felkészülve. . . Hogy maga a „kulturális forradalom”, majd annak leverése milyen káoszt okozott Kínában – nem e könyv tárgya, mert a világpolitikára végül is nem volt komoly hatással. A Mao által félreállított, majd a „nagy vezér” halála után visszatért vezetők gyorsan modernizálódó nagyhatalmat tudtak varázsolni Teng Hsziao-ping vezetésével a széthulló országból, mely ma gazdaságilag jobban áll, mint a Szovjetunió széthullása után Oroszország, és a rakétakutatásban is eljutott odáig, hogy az USA után második országként embert akar a Holdra juttatni! Maga a kínai politika, illetve annak a nemzetközi kommunista mozgalmat szétbomlasztó hatása viszont volt olyan erős, hogy Moszkva szingapúri terveit végleg visszavesse, de erről az Indonéziával és Kambodzsával foglalkozó részekben lesz még bőven szó. Ami a moszkvai vezetésre gyakorolt hatást illeti: szilárdan tartja magát az a változat, ami szerint Hruscsov tekintélye már a Kínával való szakítás után megrendült, a kubai válságnál elkövetett „hibái” miatt saját emberei is kezdték gyengének tartani, amikor pedig a kínai atombomba felrobbant, robbant a politikai bomba is, Moszkvában. Hruscsov tudomást szerzett arról, hogy Brezsnyev (akkori ukrán vezér) néhány társával puccsot készít elő ellene. Ezért összehívatta a szovjet párt központi bizottságát, ahol látványos lépést akart tenni: fejére olvasta Brezsnyevnek bűneit, majd a forgatókönyv szerint Hruscsov testőreinek be kellett volna vonulniuk a terembe, és az „összeesküvőket” le kellett volna tartóztatniuk. Be is jöttek. Csak közben, miután titokban Koszigin miniszterelnök és a hadsereg egy sor vezetője is Brezsnyev mellé állt, és ezt a testőrség parancsnoka is megtudta, a hatásvadászóan mosolygó Hruscsov legnagyobb megdöbbenésére a testőrök őt magát tartóztatták le! Majd arra kényszerítették, hogy írja alá előre megfogalmazott lemondó nyilatkozatát, a központi bizottság pedig szépen megválasztotta az új vezért, Brezsnyevet, akit maga Koszigin mutatott be a küldötteknek! A kopasz ukrán, Sztálin hajdani talpnyalója, 61

majd félresöprője pedig mehetett a dácsájába (dácsa = nyaraló), és írhatta az emlékiratait. Még örülhetett, hogy nem lőtték főbe, mint ahogy ő tette Sztálin halála után a mindenható belügyi főnök Berijával, a Kreml udvarán. Igaz is, Sztálin. Volt már arról szó, hogy Mao, talán Hruscsov bosszantására, csak azért is fenntartotta Kínában Sztálin személyi kultuszát, minden létező módon dicsőítve a halott diktátort. Az ezen mérhetetlenül felháborodott kopasz ukrán odavágta az 1959-ben Moszkvában tárgyaló Csou En-laj kínai miniszterelnöknek: „Nektek Sztálin kell? Hát nesztek! Vihetitek a hulláját, ott van a mauzóleumban, a Vörös téren, nektek adom!” A kínaiaknak nem kellett a halott Sztálin. De az élő Hruscsov sem. Pedig őt, ha kérik, lehet, hogy Brezsnyev nekik adta volna?

KOREA: FŐPRÓBA VAGY MELLÉKHADSZÍNTÉR! MESSERSCHMITTEK EGYMÁS ELLEN! Akik egyáltalán emlékeznek még arra, hogy a Koreai-félszigeten 19501953 között olyan nyílt háború dúlt, amely csaknem a harmadik világháborúhoz vezetett, azok sem értik pontosan, miért is volt erre szükség. A flottastratégia még csak érthető: Dél-Korea és Japán között, a Puszan városa előtti tengerszorosban nem volt ideális a hajózás a szovjet távolkeleti flotta számára. Itt is amerikaiak, ott is amerikaiak, mindkét parton. És kissé délebbre meg ott van Tajvan, megint csak a hetedik amerikai flottával. No, de: mivel a háború eredménytelen volt, és minden úgy maradt, ahogy volt, ez végül is egyáltalán nem zavarta a szovjet flotta déli irányú manővereit, hiszen már Port Arthur mandzsúriai kikötőből, végig a kínai partok előtt le a vietnámi felségvizekig úgyis szabadon mozoghattak. Inkább az jár közel az igazsághoz, aki azt mondja: ezen a mellékes hadszíntéren Sztálin azt akarta kipróbálni, hogy a második világháborúban Európában bevált katonai gyakorlat Ázsiában is eredményes lesz-e. És ha már így alakult, akkor mindjárt az amerikai hadvezetés is kipróbálta, hogy mit lehet mindezzel szembeállítani. Csak... csak ezért a próbáért kár volt meghalni vagy megsebesülni sok százezer embernek vagy 20 ország fiataljaiból. Nézzük csak időrendben! 1945. augusztus közepére a szovjet csapatok Észak-Koreát „szabadítják fel a japán megszállás alól”, azaz innen kezdve ők szállják meg Korea területének 56%-át, ahol a koreaiak 32%-a él. A 38. szélességi fok a határ. Ettől délre Korea másik fele amerikai ellenőrzés alá kerül. Mindkét fél igyekszik a „saját térfelén” olyan helyi hatóságot 62

létrehozni, amilyen neki tetszik. Északon a kommunista párt Kim Ir Szen vezetésével kikiáltja a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, míg délen a „liberális párti” Li Szin Man a Nyugat-barát Koreai Köztársaságot alakítja meg. Mindez 1948. augusztus-szeptemberben történik. Ez év decemberére a megszállók elhagyják az országot. északról kivonulnak a szovjetek, délről az amerikaiak. Ott marad a két koreai vezér, egymásra acsarkodva. Szó se róla, mindkettő gyűlöli a másikat, és szívesen megsemmisítenék egymást. Kérik is ehhez szomszédjuk ellen a velük a szövetséges nagyhatalom segítségét. De Truman amerikai elnök nem akar Sztálinnak ürügyet adni a beavatkozásra, ezért megtagadja, hogy 1950. januárban katonai segítségnyújtási szerződést kössön Dél-Koreával, bár több amerikai szenátor (Robert Taft, Herbert Hoover volt elnök és mások), valamint MacArthur tábornok, vezérkari főnök nem ért ezzel egyet. Li Szin Man ugyan nagyképű nyilatkozatokban követeli „Észak felszabadítását”, de az a kommunisták által terjesztett legenda, hogy a háború dél-koreai támadással kezdődött az északi Hedzsu városa ellen, enyhén szólva nevetséges. Ha másért nem, hát a háború kitörésekori katonai erőviszonyok miatt: Dél-Koreának 1950. június 25-én, a háború kirobbanásakor volt 103 ezer katonája. Északnak 136 ezer. Délnek volt 700 lövege és aknavetője. Északnak 1600! Délnek volt 27 tankja. Északnak 151! (És akkor a rohamlövegeket még nem is számoltuk az északi oldalon.) Délnek volt 20 repülőgépe. Északnak 239! És – ismételjük csak meg! – külföldi csapatok a háború kitörésének napján egyik oldalon sem voltak jelen! Mármost: őrült vagy öngyilkos az, aki ekkora hátrányban szárazföldi támadást indít Észak ellen? Vagy esetleg az északiak eljátszották ugyanazt, amit Hitler Lengyelország ellen Gleiwitznél, 1939-ben? (Hogy tudniillik ellenségnek beöltöztetett saját embereikkel „támadták meg” saját magukat, hogy legyen ok a már jó előre felvonult északi hadseregnek a támadás megindítására. ) Ezt már sosem fogjuk megtudni. Ami tény: elindult a gőzhenger, a T 34/85 típusú, akkor legmodernebb közepes páncélosok, a SZU- 76-os rohamlövegek. a Jak-9-es vadászgépek és az ll-l0-es modern csatarepül6k. Az erőviszonyoknak megfelelően az északiak 3 nap múlva (!) elfoglalták a déli fővárost, Szöult, majd 10 nap múlva már egészen délen, Puszannál támadtak azzal a céllal, hogy még az amerikaiak partraszállása és beavatkozása előtt egész Koreát elfoglalhassák. Mert az azért természetes volt, hogy az amerikai vezetés most már nem tétovázott: a légierő mellett Tajvanról és Japánból két szárazföldi hadosztályt is átdobtak, hogy mentsék a menthetőt. Csakhogy a T-34-esek páncélos rohamát – mint az várható volt – a 24. amerikai gyaloghadosztály megfelelő nehézfegyverzet nélkül nem tudta kivédeni. Július végére a puszani hídfő eleste is reális közelségbe került a védő amerikaiak és délkoreaiak számára. 63

Ámde közben történt valami, ami megfordította a háború menetét. És ez az „ENSZ-csapatok” beavatkozása volt. Melyre már eleve csak azért kerülhetett sor, mert a nemzetközi diplomácia finom szabályait Sztálin diplomatának öltöztetett katonái elfelejtették megtanulni. Ugyanis a szovjet küldöttek 1950 januárja óta „sértődötten” távol maradtak a Biztonsági Tanács üléseiről. Az ok az volt, hogy Mao kommunista Kínája nem vehette át a Biztonsági Tanácsban Csang Kai-sek helyét. Moszkva tehát bojkottálta az ENSZ Biztonsági Tanács üléseit. És ezt nagyon rosszul tette, mert az ENSZ szabályai kimondták: ha valahol az Egyesült Nemzeteknek a béke megvédése vagy fenntartása érdekében fegyveres erőt kell bevetniük, erről csak a Biztonsági Tanács határozhat. Méghozzá úgy, hogy az öt nagyhatalom – mint állandó BT-tag – egyöntetűen igent mond. (USA, Anglia, Franciaország, Szovjetunió és Kína – akkor még Csang Kai-sek Kínája.) Ha ezek közül csak egy is nemet mond, az vétónak számít, a döntés nem születhet meg! Tryge Lie, az ENSZ norvég főtitkára Dél-Korea panaszára, amit az USA küldöttsége továbbított (a két Korea ekkor még nem volt ENSZ-tag), összehívta a BT ülését. Itt Jugoszlávia, mely mégsem szerette volna, ha egy, akár Sztálin szövetségesének is számító kommunista ország ellen ENSZháború indul, ellenszavazatot adott le. De mert nem volt állandó tagja a BTnek, ez nem számított vétónak. Egyiptom és India tartózkodott a szavazástól. A többi hét akkori BT-küldött (USA, Anglia, Franciaország, Kína, Norvégia, Ecuador, Kuba – ez a Kuba még nem Castro Kubája volt!) megszavazta az ENSZ-csapatok harcba vetését a szovjet küldött távollétében. És ez már elég volt a Washingtonnak: az amerikai flotta, légierő és szárazföldi hadsereg azonnal megkezdte a harcot a támadó északiak ellen! Az eseményektől függően 200-300 ezer amerikai katona vett részt a háborúban, mellettük tízezer angol és ausztrál, 4400 török, 300 Fülöpszigeteki, 1000 thaiföldi, 850 kanadai, 820 új-zélandi, 800 görög, 750 francia, 640 belga és luxemburgi, valamint 500 holland katona alkotta az ENSZ-csapatokat. Egyértelmű volt tehát, hogy az amerikai hadsereg harcol koreai földön, a többiek csak dísznek, kísérőnek kellenek, különleges harci értékük nincsen; a BT-határozat az amerikai hadba lépést szentesítette. Persze, a másik oldalt sem kellett félteni. A háború során vagy úgy félmillió kínai katona („népi önkéntes”) mellett szovjet pilóták sokasága harcolt, és a Kelet-Európában Sztálin által megszállt országokból származó katonaorvosok, mérnökök mellett, bizony, innen is jöttek pilóták. A légi háborút is az északiak Jak bombázói kezdték meg június 25-én, délután ötkor, Szöul és Kimpho déli városok repülőtereit bombázták. Aztán csodálkozhattak, hogy június 26-án éjféltől F-80-as és F-82-es amerikai vadászgépekbe ütköztek, két nap múlva pedig B-26-os és B-29-es bombázók kezdték támadni a Muncshon melletti vasutat, mely az északiak 64

utánpótlási vonala volt. De még ugyanaznap újra északi gépek is bombázták délen Szuvon repterét. Tehát a légi háború is kitört, csakhogy ez rögtön megmutatta: azért az amerikai légierő döntő fölényben van. Mert másnaptól már, bizony, az északi fővárost, Phenjant bombázták a Japánból felszállt amerikai gépek. Néhány Jak vadászgép ugyan le tudott lőni még egy-két B29-es „szuperbombázót” is, de volt azokból több mint elég, és augusztusban már folyamatosan bombázták Phenjan mellett még három város létesítményeit, Vonszan kikötőjét, és az összes, északi kézen lévő repteret és vasutat. Szeptember végére nagyjából el is pusztítottak mindent, amit akartak. Ez azután a szárazföldi háború menetét is alapjaiban változtatta meg. A partra szállt 8. amerikai hadsereg, a tengerészgyalogosok, a flotta és a légierő augusztus végétől elkezdte visszaszorítani az északiakat, akik innen kezdve már nem a gyenge déli hadsereggel, hanem egy vezető nagyhatalom agyongépiesített, döntő légi fölényben lévő csapataival álltak szemben. lncsonnál deszanthadműveletet hajtott égre az amerikai flotta, majd oldalba és hátba támadta a déli fővárost megszállt északi hadosztályokat. Szeptember 16-18-án mindenütt áttörték az északi vonalakat, most már a puszani hídfőből is támadva. A hónap végére vissza is foglalták Szöult. Az északiaknak korábban Dél-Koreába betört csapatai vagy visszavonultak, vagy bekerítve harcoltak, vagy kénytelenek voltak partizánharcba átmenni. Az amerikaiak és szövetségeseik elérték a 38. fokot, a háború előtti állapot helyreállt. De itt nem akartak megállni; úgy gondolták, a támadó Északot teljesen szét kell verni. Ezért elérték, hogy az ENSZ közgyűlése (ahol nincs vétójog) 1950. október 7-én többségi határozattal felhatalmazta az ENSZ-erőket „"az agresszor megbüntetésére”. MacArthur tábornok tett egy olyan nyilatkozatot, amelyből világossá vált, hogy az amerikai vezetés egy része már megértette Sztálin terveit: „A légierőt felhasználva Vlagyivosztoktól SZINGAPÚRIG minden ázsiai kikötő felett uralkodni lehet!” Nyilván ezért utasította Sztálin Mao Ce-tungot arra a nyilatkozatra, amit a kínai kormány szeptember 30-án tett. Ebben figyelmeztették az USA-t, hogyha az átlépi a KNDK határát, azt Kína nem fogja tétlenül tűrni, „a szomszédja elleni agressziót” maga elleni támadásnak tekinti! Washingtonban azt hitték, hogy ez csak üres fenyegetés, ezért MacArthur tábornok szabad kezet kapott, hogy folytassa Észak-Korea elfoglalását, tekintet nélkül Peking vagy Moszkva magatartására. Az északiak komoly bajban voltak. Vissza kellett volna menteniük a délen körülzárt korábbi támadó elitcsapataikat, és közben a 38. fok mentén szilárd védelmet szervezni. Egyik sem sikerült. Egyes északi alakulatok vissza tudtak menekülni, de ez már arra nem volt elég, hogy az északi fővárost megvédjék. Amerikai csapatok deszanthadműveletet hajtottak végre Vonszannál, Rivonnál, az északi város védőinek hátába kerültek. 65

Phenjant október 20-ára elfoglalták. És még itt sem álltak meg: támadtak tovább, a kínai és a szovjet határ felé. Már azt hitték: karácsonyra vége a harcnak, hazamehetnek bevásárolni, ünnepelni. Az északiak néhány, nem sok sikert elért ellencsapása után a kínai határ közelében beásták magukat a Cshongcshon folyó közelében. November 5én megmerevedett a front. De már október 26-ától kínai csapatok is részt vettek a harcokban. A Yalu folyó mentén, amely határfolyó volt, MacArthur hatalmas légicsapást rendelt el, először alkalmazva tömegesen a napalmot, az atomfegyver utáni második legborzalmasabb bombafajtát, amely felgyújtott és felégetett mindent, ahol ledobták. Itt ért véget Sztálin türelme. November l-jén adott utasítást a szovjet légierő új, sugárhajtású vadászainak, a MiG-15-ösöknek a tömeges bevetésére, szovjet pilóták által vezetve. Hivatalosan nem volt még háború a Szovjetunió és az USA között, de már egymással csaptak össze amerikai és szovjet gépek és pilóták. És a német Messerschmitt Me-262-es zsákmányolt gépek alapján kifejlesztett MiG-15-ösök, melyek lényegesen gyorsabbak voltak a légcsavaros F-80-as amerikai gépeknél, és magasabbra is tudtak azoknál szállni. Először a bombázókat kísérő amerikai vadászlégierőt verték szét, majd a B-29-es bombázókat is kezdték sorjában leszedni. Az amerikai hadvezetés látta: ennek már fele sem tréfa, és azonnal bevetett két sugárhajtású géptípust: az F-84 Thunderjetet, amely még keresztszárnyú volt, és az F-9 Panthert. Hiába. A német technikán alapuló MiG-ek ezeket is ugyanúgy megverték, mint az angolok büszkeségeit a Gloster G-41 Meterorokat. Akár 100 kilométerrel voltak gyorsabbak a MiGek, földközelben és 5000-7000 méteres magasságban egyaránt, és 10002000 méterrel magasabbról tudtak támadni. mint az eddig felsorolt összes nyugati gép. Ekkor jött a szó szerinti „bomba meglepetés”: az amerikaiak is bevetettek egy nyilazott szárnyú sugárhajtású új vadászgéptípust, az F-86/A Sabre-t. Milyen véletlen: az amerikaiak is a zsákmányolt Me-262-es alapján fejlesztették ki ezt a gépet! Ráadásul legjobb világháborús pilótáikat tették rá, az úgynevezett „Ászokat”. És a kétféle Messerschmitt-262 „utódgép” már szépen ki is egyenlítette a légi háborút. A MiG ugyan pár száz méterrel magasabbra tudott felmenni, mint a Sabre, az viszont mélyrepülésben volt jobb, és radar vezérelte célzókészülékei jobbak voltak szovjet „unokatestvérénél”. A harctéren tehát éppen egyik oldalnak sem volt döntő légifőlénye 1950 decemberétől. Most újra a szárazföldi csapatoké lett a szó. Ebben az északkoreai és kínai csapatok új taktikát vetettek be: éjjel, kisebb harccsoportokban beszivárogtak az ellenséges vonalak közé, és magukkal vitt, hordozható, de nagy tűzerejű szovjet 160 milliméteres nehéz aknavetőkkel lőtték szét az amerikaiak tüzérségi állásait. Ezután jöhetett a 66

gyalogsági támadás. És mert a koreai-kínai határ menti hegyes-erdős terepen a harckocsik nemigen jutottak szóhoz, ráadásul beállt egy kemény fagy – az amerikai I. és IX. hadtest katonái légi fölény nélkül nem bírták a viszontagságokat. November 26-ára szétverték őket a támadó északiak és kínaiak. E támadásban az amerikaiak oldalán harcoló török gyalogosdandár fele is elpusztult. November 30-án már menekültek az amerikai és a szövetséges csapatok. A mínusz 35-40 fokos hidegben (ne felejtsük el: Korea északi határvidéke már Szibériával szomszédos!) egy második csapást is indítottak az északiak az 1. amerikai tengerészgyalogos és a 7. szárazföldi gyalogos-hadosztályok ellen. Itt is áttörték a frontot, az amerikaiakat csak az mentette meg a teljes pusztulástól és a fogságtól, hogy Hungnam kikötőjénél a 7. amerikai flotta 190 hajója és a légierő fedezete mellett tengeri úton tudtak kibújni a bekerítésből. Több mint százezer katonát menekítettek így ki Dél-Korea felé, az utolsókat 1951 karácsonyán. Eközben december 6-án visszafoglalták az északiak és a kínaiak Phenjant, 8-án Vonszant, karácsony előtt egy nappal pedig újra elérték az eredeti határt, a 38. fokot. Az amerikai hadvezetés dühében vagy ijedtében fontolgatni kezdte egy vagy több atombomba bevetését december végére. Ámde ez már az USA európai szövetségeseit is megdöbbentette. Attlee munkáspárti brit miniszterelnök a francia és a belga kormány nevében is tiltakozott Truman amerikai elnöknél. Az ok nyilvánvaló volt: ha Amerika túlságosan leköti magát Koreában, mi lesz, ha ezt kihasználva Sztálin támadást indít Európában? És mi lesz, ha néhány koreai vagy kínai városra ledobott atombombára válaszul egy-két nyugat-európai városra hullik Sztálin atomfegyvere? (Valóban kérdéses, hogy ezt Sztálin meglépte volna. Egyfelől talán nem, mert Amerika ekkor még mennyiségi atombombafölényben volt, másfelől viszont, ahogy Koreában már szovjet és amerikai repülőgépek és pilóták harcoltak egymás ellen, úgy ezt sem merték kizárni a nyugatiak.) Az amerikai vezérkar attól is félt, hogyha minden erejét bevetné most Koreában és Kínában, akkor maga az Egyesült Államok területe válna évekig védtelenné, legalábbis Vandenberg tábornok, a légierő vezérkari főnöke ilyen aggályt hangoztatott. Mindez odáig vezetett, hogy 1951. áprilisra menesztették a „túl harcias” MacArthur tábornokot. És a háború még messze nem ért véget. Egy újabb támadással az északiak és kínai szövetségeseik január 4-én ismét elfoglalták a déli fővárost, Szöult. Sőt a 38. szélességi foktól 90 kilométerre délre álltak csak meg. Miután a 8. amerikai hadsereg parancsnoka, Walker tábornok, december 23-án, közlekedési balesetben meghalt, utódja, Ridgway tábornok új hadviselési módot vezetett be. Gyors és mély támadások helyett egyes rövidebb arcvonalszakaszokon nagyszámú tüzérségi eszközzel felőrli az északiak védekezőképességét, azoknak súlyos ember- és anyagveszteséget okozva. Arra számított, hogy hadianyagbeli fölényt szerez így, és ezáltal a támadó hadművelethez szokott kínaiakat is harcra képtelenné teszi. Az ilyen, 67

kifárasztó-felőrlő csapásokkal száz kilométerre vetették vissza az északiakat, kínaiakat, újra a 38. fok mögé kényszerítve őket, és márciusra visszafoglalták Szöult is. Ezután áprilisban, májusban az északiak újabb támadásokat indítottak Szöul irányába, néha 60 kilométert is előretörtek, de Ridgway taktikája bevált: tüzérséggel, légibombázásokkal törik meg a támadást, kifárasztják a támadókat. Júliusra lényegében ugyanott volt a front, mint az északi ellentámadások előtt, azaz kevéssel északra a 38. szélességi foktól. Szóval majdnem ugyanott, mint a háború elején. Sztálin is, Truman is rájött, hogy ez így, a rengeteg veszteségen kívül, semmire sem vezet. Moszkva nem győzi hadianyaggal, az amerikaiak viszont nem akarnak több százezer katonát feláldozni, ráadásul szövetségeseik sem állnak ki teljesen mellettük. Malik szovjet ENSZ-képviselő békülékeny hangú nyilatkozata után, amit az ENSZ főtitkára is elfogadott, mert féltette a világszervezet presztízsét attól, hogy az ENSZ neve alatt zajló háborúban tucatnyi tagállam katonái hullanak tovább, 1951. július 10-én Keszong városában tárgyalások kezdődtek a harcolók között. Mivel egy hónap alatt egyik fél sem engedett, augusztus 18-án, a front egy hegyes szakaszán az amerikaiak új támadásba kezdtek. 10-20 kilométert tudtak két hónap alatt előrenyomulni, de iszonyú veszteségek árán, ezért 1951. november 12-ére védelembe mentek át. Innen kezdve Ridgway tábornok, különparancsa nélkül zászlóaljnyi erőnél nagyobb harci felderítés is tilos lett. Az amerikaiaknak légi és tüzérségi fölényük volt, az északiak és a kínaiak viszont földalatti bunkerrendszerekben védekeztek, hogy ezt kivédjék. Az amerikai gyalogság ezt már nem tudta áttörni, mert a másik fél számbeli fölényben volt, tehát közelharcban jobban állt. A hegyekben ráadásul gránitkőzetbe vájták alagútjaikat az északiak, és azokat már sem ágyúlövedék, sem légibomba nem ütötte át. Viszont az amerikaiak itt alkalmaztak először a történelem során helikoptereket tömegesen: deszanttámadásra, bekerített csapatok kimentésére, sebesültszállításra, a nehéz terepen hadianyagutánpótlásra. De komoly áttörést a helikopterek sem hoztak. Ezért ősszel újraindultak a fegyverszüneti tárgyalások, új helyen, Panmindzsonban. De még a fogolycserében sem tudtak megegyezni. 1952. októberig tárgyaltak a semmiről, aztán a tárgyalások megszakadtak. A levegőben annyi változott, hogy a MiG-ek egyre több bombázógépet tudtak leszedni, viszont a Sabre-ok is egyre több MiG-et. Itt is patthelyzet alakult ki, ezért a B-29-es bombázók nappali támadásait Vandenberg légitábornok 1951 őszén Phenjantól északra már nem engedélyezte. De más területeken folyt tovább a bombázás: utak, vasutak ellen. Viszont amit leromboltak nappal, azt az északiak vasút-és útépítői helyreállították éjszaka, a vonatokat pedig napközben alagutakban állították meg. Így sem jutott egyik fél sem semmire. Következtek az északi vízierőművek, melyek lebombázásától az ipariáram-ellátás összeomlását várta az amerikai hadvezetés. A városokat napalmmal támadták. Phenjant 68

1952 nyarán porig akarta rombolni az amerikai légierő. Válaszul az északiak éjszaka indítottak légitámadásokat Szöul és más városok ellen. Régi, lassú szovjet gépekkel. De ezeket éppen lassúságuk és alacsony repülési magasságuk miatt nem tudta észlelni, és idejében szétverni az amerikai légvédelem. Szöul mellett a „kávédarálók” hatmillió gallon (!) repülőbenzint gyújtottak fel. Utólag kiszámolták, hogy a koreai háborúban több bombát dobott le az amerikai légierő, mint a világháborúban Európában összesen. De a légvédelem is hatásos volt: összesen több mint 3000 amerikai repülőgép veszett oda – igaz, a MiG-ek közül is ottmaradt 850 és még 150 más, légcsavaros szovjet gép. Ezt a veszteségarányt egyik fél sem bírta volna már sokáig. Közben Ridgway tábornok utódaként Mark W. Clark tábornok lett a távol-keleti amerikai főparancsnok, akinek jobbkeze, van Fleet tábornok 1953. januárban újabb támadást indított. Újra el akarták érni az északi fővárost, Phenjant. A támadás kifulladt, lényegi eredmény nélkül, van Fleetet is leváltották. Ekkor került először vezető pozícióba Maxwell Taylor tábornok, későbbi amerikai vezérkari főnök. Az északiak vérszemet kaptak, és 1953 májusától július közepéig három ellentámadást indítottak. „Hatalmas eredménnyel”: összesen 71 négyzetkilométert tudtak visszafoglalni. (Összehasonlításul: ez Budapest területének kevesebb, mint egyhetede.) Mindenki belátta: nincs tovább. 1953. július 27-én aláírták a fegyverszünetet. Békét azóta sem kötöttek. Észak-Korea maradt előbb szovjet csatlós állam, majd Sztálin halála után lassan elfordult Moszkvától. Előbb Kína szövetségese lett, majd utóbb már az sem. Ma a világtól elszigetelve élnek. Kim Ir Szen fia, az új „szeretett vezér”, Kim Dzsong Il atombombát kíván gyártani, amit mindenki meg akar akadályozni, mert senkinek sem hiányzik, hogy egy őrült diktatúra bárhol ilyesmit bevethessen. Rakétafegyverei vannak, sőt pár szélsőséges államnak szállított is ilyeneket. Ami a koreai háborúnak a hidegháború egészére való hatását illeti: itt jött rá a szovjet vezetés, hogy klasszikus, második világháborús módon szárazföldi háborút Ázsiában nem célszerű viselni addig, amíg a szabadon mozgó amerikai flotta révén mindenütt amerikai légi fölénybe ütközhetnek. Ezért Indokínában (Vietnám, Laosz, Kambodzsa) már más módszereket alkalmaztak. Több sikerrel. De hogy e tanulságért miért halt meg másfél millió koreai, további félmillió kínai, amerikai és még 20 országbeli katona és civil – nos, ezzel ez ideig senki sem „számolt el”.

69

INDOKÍNA: SZINGAPÚR KÜSZÖBÉN A HO SI MINH-ÖSVÉNY SEHOVÁ SEM VEZETETT… Indíthatunk itt is egy sommás kijelentő mondattal: Mivel Indokína volt Szingapúr küszöbe, természetes, hogy már a második világháború végétől itt is harcok dúltak. Ezzel a mondattal is csak egy baj van: mindent meg kell magyarázni benne. Egy: hát monomániás ez a szerző, hogy folyton Szingapúrt emlegeti? „Mentségül” jó lesz tisztázni, hogy már mások is, és közel hetven (!) évvel ezelőtt rájöttek arra, hogy ez a kikötőváros mennyire fontos a szovjet flottának. Nevezetesen Hitler és emberei. Hogy hogyan kerül a csizma az asztalra, és Szingapúrhoz Hitler, aki sosem jutott el odáig? Hát lássuk! A világ tud arról, hogy 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírták a Molotov-Ribbentropp-paktumot, melyben Hitler és Sztálin felosztotta egymás között Közép- és Kelet-Európát. Legalábbis ma már EZT nem vitatja senki. AZT viszont igen kevesen tudják, hogy létezett egy második paktum is. 1940 késő őszén, Berlinben Molotov magával Hitlerrel tárgyalt a további együttműködésről. A hivatalos szovjet történetírás, ha valaha is ismerte, hogy volt ilyen találkozó, csak azt mondta róla: Hitler itt felajánlotta a brit gyarmatbirodalom felosztását Moszkvának, amit „Sztálin felháborodottan visszautasított”. No, persze... Csakhogy akkor mivel magyarázható, például, az, hogy 1941 tavaszán Voroncov altengernagyot a berlini szovjet katonai attasét magához kéreti Schniewind német tengernagy, a német flotta egyik vezetője, és egyenesen megkérdi tőle: „Nincs szüksége a szovjet flottának a Fekete-tenger és a Csendes-óceán közötti útvonalon Szingapúr támaszpontra?” (Érdekes az időpont: Japán még el sem indította az ázsiai háborút. Szingapúr még brit koronagyarmat. Sztálin és Hitler még szövetségesek. No, ha nem volt második paktum, akkor milyen alapon kérdi mindezt egy német admirális egy szovjettől?) De a lényeg: a jószemű németek már akkor látták: Sztálinnak KELL SZINGAPÚR! És csaliként fel is ajánlották, hogy elaltassák a szovjet diktátor éberségét, mielőtt két hónap múlva hátba támadják. Kettő: mi az, hogy Indokína? Nos, ez egy „csinált2 földrajzi gyűjtőnév, melyet még a gyarmatosítók kreáltak. Nagyjából négy mai országot hívtak így, összefoglalóan: Vietnámot, Laoszt, Kambodzsát és Thaiföldet. Talán azért, mert azt akarták vele mondani: India közelében élő, „kínai típusú” (sárga bőrű, ferde szemű) népek által lakott vidék. Persze, hogy ez sem igaz. Mert ez legfeljebb a vietnámiakra „illik”, úgy-ahogy. A laosziak, a kambodzsai khmerek és a thaiföldi vagy sziámi thai-ok viszont már nyelvükben is, antropológiájukban is eltérő népek, a thai nyelvcsaládba 70

tartoznak, már nem „kínai típusúak”, de még nem is malájok; azok „eggyel lejjebb”, a régi Malájföldön, a mai Malaysiában élnek, és onnan tovább. Ez az „Indokína” körülbelül annyira reális, mint az angolok által használt „Hátsó-India” megnevezés, melybe ők még Burmát, a mai Mianmart is beleértik. Ezért a továbbiakban az „indokína” szó használatától talán tekintsünk el, és nézzük országonként: mi is történt itt?

A KULCS: KÍNA Ez a nagy ország, amelynek már akkor harmincmillió lakosa volt, korábban francia gyarmat volt. Amikor 1939-ben a németek legyőzték a franciákat, Vichy-ben németbarát francia bábkormány alakult Pétain marsall vezetésével. A francia gyarmatokon lévő közigazgatási tisztviselők egy része angol területekre menekült, a többiek felesküdtek Pétain-re. Éppen ezért az 1940-ben érkező japán támadók, akik megszállták egész Vietnámot, nem bántották a francia gyarmati tisztviselőket. meghagyták a francia közigazgatást. Viszont amikor Európában 1945. május 9-én véget ért a háború, innen kezdve ellenségnek tekintették őket, és internálták. Kikiáltották „Indokína függetlenségét” Bao Dai császár vezetésével. A háború alatt viszont éppen ezért francia ellenállás nem volt a japán megszállókkal szemben, ellenben a vietnámi kommunisták által alakított Vietnámi Függetlenségi Liga, a Viet Minh állt a fegyveres harc élére. Máig vitatott, hogy az antifasiszta nagyhatalmak jaltai vagy potsdami konferenciáin volt-e szó Vietnám kettéosztásáról is (ami sértette az egyik hatalom, Franciaország érdekeit), de a gyakorlat azt mutatja, hogy igen! A 17. északi szélességi fok ugyanis végig egy létező, de nem hivatalos határvonal volt a különféle erők között. Északon a japánok összeomlásakor, 1945. augusztus 19-én a Viet Minh veszi át a hatalmat, és kikiáltja a kommunista vezetésű Vietnámi Demokratikus Köztársaságot, Hanoi székhellyel. A vezető Ho Si Minh. 1946. március 6-án Franciaország elismeri Vietnám függetlenségét a „Francia Unió” keretei között. Ugyanezen év december 19-én viszont francia csapatok szállnak partra egész Vietnámban, és az általuk szilárdan elfoglalt déli területeken újra császárrá teszik Bao Dai császárt. Az új állam neve „Vietnám Állam”, székhelye a volt gyarmati főváros, Saigon. Párizs 1949 márciusában hivatalosan önálló államnak nyilvánítja Bao Dai császárságát, a Francia Unión belül. Északon viszont nem ilyen egyszerű a képlet. Ho Si Minh és csapatai harcot kezdenek a francia támadók ellen, és 8 évig, 1946-54 között zajlik a vietnámi-francia háború. Furcsa háború ez: a városokban északon is francia helyőrségek vannak, de a falvakban a Viet Minh az úr. Nincsenek 71

nagy szárazföldi csaták. Nem is lehetnek. A terep sem alkalmas harckocsirohamokra, és mert Dél-Kínát csak 1949-re érik el Mao csapatai, csak ettől kezdve van közös kínai-vietnámi határ, addig nincs is hol tankokat, nehéztüzérséget, repülőgépeket szállítani a kommunista felkelőknek. Mire pedig a közös határ megvan, 1950 elejére, és a szállító útvonalak is készek 1951-re, akkor már – a koreai háború tapasztalataiból okulva – sem Sztálin, sem Mao nem erőlteti a nehézfegyverzet szállítását. Egyrészt, mert az kell Koreában, másrészt meg az erdős-hegyes terepen nem is érne semmit. Ezért alkalmazzák itt a Koreában bevált taktikát: partizán egységek támadnak, melyeknek van ugyan tüzérségük, de az csak olyan nehézaknavetőkből és ágyúkból áll, melyeket gépi szállítás nélkül is mozgatni lehetne, hiszen a franciák is légi fölényben vannak a Viet Minhnel szemben; a teherautón szállított, vagy traktorral vontatott tüzérséget hamar szétbombáznák. A francia hadsereg jórészt az idegenlégió csapataira épül. Szó se róla, ezek harcedzett és jó katonák, de a dzsungelhadviselés nem az erősségük. Afrikában szerezték harci tapasztalataikat, ennek alapján taktikájuk: jól védett, erődszerű támaszpontokról kiindulva, lovas vagy harci járműves rajtaütésekkel szétverni a gyengébb fegyverzetű ellenséget. Amivel nem számolnak: a dzsungelbeli partizánok elvágnak minden jól járható utat az erődrendszerekben védekezők körül, így azok nem kapnak utánpótlást. A partizánok nem nomád arab felkelők, akik egy tömegben, lovasrohammal támadnak, ők sosem mutatkoznak nagyobb egységekben, nincs hová a tüzérségi zárótüzet irányítani, nincs mit a repülőknek bombázniuk. Van viszont sok olyan ágyújuk és aknavetőjük, amit ló-, öszvér- vagy bivalyháton szállítanak, éjszaka, szétszedve. Aztán összeszerelik, és a legváratlanabb percekben zúdítanak elég kemény tüzérségi tüzet nem várt irányból a nagyobb francia csapategységekre. Ezt a taktikát egy nagyon okos vietnámi katona, Vo Nguyen Gyap tábornok dolgozza ki. Be is válik. 1954 elején Dien Bien Phunál bekerítik a francia gyarmati hadsereg fő erőit, majd a kiéheztetett, utánpótlás nélküli franciák olyan tüzérségi tüzet kapnak, hogy 1954. május 7-ére leteszik a fegyvert. Genfben békeszerződés mondja ki két hónappal később: demarkációs vonal van a 17. szélességi foktól valamivel délre, a két vietnámi állam: Ho Si Minh kommunistái és Bao Dai császár rendszere között. E vonal két oldalán 5-5 kilométeres sávot fegyver nélkül kell hagyni, ezt nemzetközileg ellenőrizni fogják. Itt tehát egyik fél sem küldhet csapatokat vagy utánpótlást a másik területre. Pedig lenne miért. Délen ugyanis nem ér véget a harc. A hoa hao, a cao dai és a bin xuyen szekták, törzsi csapatok tovább küzdenek a császári és a francia csapatok ellen. Nyilván északi biztatással. De konkrét segítség nélkül 1956-ra elbuknak. Közben délen változások történnek: 1955. októberben népszavazáson megfosztják hatalmától Bao Dai császárt, kikiáltják a Vietnámi Köztársaságot, melynek elnökévé Ngo 72

Dinh Diemet választják. 1956. áprilisban a még ott lévő százezer francia katona távozik Dél-Vietnámból. Az új kormány bejelenti: nem tekinti magát sem a császár, sem a franciák jogutódjának, ezért a genfi egyezményben vállalt francia kötelességeket nem teljesíti. Diem Amerika felé orientálódik, onnan kér és kap fegyvert és gazdasági segítséget. Annyira erőnek érzi magát, hogy haditengerészete már támadó akcióba is lép: elfoglalják azt a Spratley-szigetcsoportot, amit Mao Kínája is sajátjának tart, csak még nincs elég erős tengeri hadereje annak elfoglalásához. És máris komoly kínai-délvietnámi ellentét kezd kialakulni. Sztálin utódja, Hruscsov sem elégedett a helyzettel: Moszkvának nem a fél, hanem az egész Vietnám kell, sőt utána még Thaiföld és Malájföld is, Szingapúrig. Csak hát hogyan? Hiszen a két Vietnám határvonalát nemzetközileg ellenőrzik. Azon Észak katonailag nem törhet át, mert egy nemzetközi szerződés támadó megszegése ugyanolyan eredményt hozhat, mint Koreában: az ENSZ-csapatok beavatkozását. És ez azért már sok volna a háború 8 éve után fáradt északi hadseregnek és a lakosságnak. Tehát kell valamilyen kerülőút. Van is!

LAOSZ: RIZSES KÖCSÖG, VAGY HO SI MINH-ÖSVÉNY! A másik két volt „indokínai” országon, Laoszon és Kambodzsán át meg lehet kerülni a két Vietnám határát. És így mégiscsak el lehet juttatni délre katonákat, fegyvereket, utánpótlást. Mert igaz ugyan, hogyha Laoszt és Kambodzsát sikerül megszerezni, akkor már hosszú, közös szárazföldi érintkezési pont is van Thaiföld irányába, és már csak pár száz kilométer Szingapúr – de azért kellenek a Dél-Vietnámban lévő nagy kikötők is, ahol majd állomásozik a szovjet flotta, és uralja a Dél-Kínai-tengert, azaz a tengeri utat is Szingapúr és Malakka-szoros felé. Laoszban a helyzet ekkor ez: a japánok fegyverletétele után az ország északi részén Patet Lao néven egy kommunista ellenállási mozgalom alakul, és saját kormányt állít fel. (Névleg „csak” függetlenségi mozgalom, de hogy valójában mi is a Patet Lao politikai pártja, a Neo Lao Hakszat, azt az idő úgyis megmutatja.) Minő véletlen: a Patet Lao pont abban a két tartományban tartja szilárdan magát, mely Észak-Vietnámmal határos: Phong-Saly-ban és Sam Neua-ban. Igen ám, de 1946-ban ide is visszatérnek a franciák, és alkotmányos királyságot hoznak létre, Luang Prabang székhellyel, francia védnökség alatt, a király Szomdet Prashao Sziszavang Vong. De a király öreg. Vannak viszont unokatestvérei, három befolyásos herceg. Souvanna Phouma, a 73

király bizalmasa 1956-tól miniszterelnök, alvezére Fui Szannanikone. Ők a Laoszi Népi Tömörülés nevű középutas párt vezetői. Unokatestvére, Szufanuvong herceg viszont a Patet Lao névleges vezetője, a kommunista káderek „csak tanácsadók” mögötte, még a nevüket sem ismeri senki. Ők majd csak sok év múlva lépnek elő, amikor már az egész ország az övék. És van egy harmadik herceg is, Boun Oum, aki kifejezetten Amerika-barát, jobboldali mozgalmat vezet. Az országban patthelyzet van, a parlament 40%-a a Neo Lao Hakszat kezében van, viszont az ország területének nagyobb részét Souvanna Phouma és csapatai ellenőrzik. Itt lép színre egy fiatal tiszt, Kong Le ejtőernyős kapitány. Bár a polgárháborúnak hivatalosan 1956 augusztusa óta vége van, és 1956. novemberben a királyi egységes Laosz kilépett a Francia Unióból is, a semleges Laosz kevés a Szingapúr felé menetelő szovjeteknek. 1960-ban Kong Le kapitány lázadást robbant ki a kormánycsapatok között, és szövetséget köt a Patet Laóval. A cél: az ország középső részének, az úgynevezett „Rizsesköcsög-síkságnak” a megszerzése, amely Luang Prabang és Xieng Khouang tartományokból áll. Mert ha ez is megvan, akkor szabad az út a déli Savannakhet felé – és már mehet is az utánpótlás Dél-Vietnámba és Kambodzsába, a harcot éppen újrakezdő kommunista partizánokhoz. A harmadik herceg, Boun Oum amerikai segítséget hív. A harcok váltakozó sikerrel zajlanak, egy idő után maga Kong Le, már tábornokként, belátja, hogy a kommunisták becsapták, bábként használták. Ő is ellenük fordul – de addigra a Vietnámmal határos területeken a Patet Lao és a segítségül érkezett észak-vietnámi csapatok, melyeket laosziaknak álcáznak. szilárd vonalat építenek ki. Az itt létrehozott utánpótlási vonal lesz azután a híres-hírhedt Ho Si Minh-ösvény, melyen át előbb kézifegyvereket – szokásos módon: szétszedve – szállított a tüzérség, majd a dél-vietnámi háború záró hónapjaiban már tankok és gépkocsioszlopok is eljutnak a nyugatiak által Viet Kongnak nevezett felkelőerőkhöz. És amikor Dél-Vietnám összeomlik, természetesen egész Laoszban is a Patet Laóban nevelkedett kommunista vezetők veszik át a hatalmat. Hogy Dél-Vietnámot teljesen bekerítsék, ahhoz Kambodzsa is kellett, mert délnyugatról ez választja el Saigont Thaiföldtől. Itt is van talaja a kommunista partizánháborúnak, hiszen előbb a japánok, majd a franciák ellen itt is folyt harc. Ráadásul az ország erős embere, Norodom Szihanuk, aki hol király, hol „csak” herceg, hol miniszterelnök, maga is baloldali érzelmű. Moszkvával is együttműködési egyezményt kötött már 1956-ban, de igazából Mao csodálója. Meg is unja őt az amerikai iskolákon nevelkedett hadsereg, mely Lon Nol tábornok vezetésével puccsal állítja őt félre. Szihanuk Kínába menekül, az otthoni Amerika-ellenes partizánharc irányítását egy magát Vörös Khmer-nek nevezett mozgalom veszi át. 74

(Khmer a kambodzsai nép neve, saját nyelvén.) Vezetői olyan, külföldön nevelkedett „balos” értelmiségiek, akikre nagy hatással van Mao Ce-tung elmélete az „új rendről”, és nagyon tetszik nekik a kínai „kulturális forradalom”, különösen annak értelmiség- és városlakó-ellenes uszítása. Ez a mozgalom a vietnámi háború végéig, 1975-ig együtt harcolt a többi – vietnámi, laoszi – erővel, csak azután mutatja ki foga fehérjét, amikor 1975ben hatalomra kerülnek. De erről majd később...

... ÉS ELINDUL A „NAGY VIETNAMI HÁBORÚ” ... (A HO SI MINH-ÖSVÉNY A BUKÁSBA VEZET) 1964. A „kerülő úton”, Laoszon, Kambodzsán át ömlik az ember, fegyver, lőszer, ellátmány Dél-Vietnámba. Egyre szélesebb körű a partizánharc. És most már nem vallási szekták, törzsi csoportok, hanem közvetlenül Hanoiból irányított osztagok működnek. Végre Washingtonban is rájönnek azzal a rengeteg eszükkel, hogy mire is megy ki a játék, és ki is mondják. Ez a „dominó-elmélet”. Így szól: ha Saigon elesik, utána, illetve vele pusztul Laosz, Kambodzsa és egy délvietnámi kommunista győzelem, mintha egy dominó dőlne el, magával sodorja a többi, még „álló” dominót: Thaiföldet és a maláj államszövetséget is. Ami most már nemcsak Szingapúr miatt lenne nagy baj, hanem veszélybe kerülne egy új és hatalmas olajlelőhely, az indonéz szigetekhez tartozó Borneo szigetén lévő Brunei szultanátus, mely azonban nem tartozik az indonéz államhoz, hanem a maláj szövetség része! Angol gyarmatból lett független, stabilan Nyugat-barát, és erre az olajra mint hajtóanyagra nagyon is számít az amerikai csendes-óceáni flotta, valamint Japán és az USAtagállam Hawaii ellátásánál fontos szerepe van. Tehát eldöntik: Dél-Vietnámot mindenképpen megvédik. Először csak fegyvert szállítanak korlátlanul. Függetlenül attól, hogy Diemet, a megválasztott köztársasági elnököt katonai puccs söpri el, meg is ölik, és Nguyen Khanh tábornok katonai diktatúrát vezet be. Most már a demokrácia sem számít, csak a dominódőlés meggátlása. Katonai tanácsadók is mennek, akik kezdetben tényleg csak tanácsadók. Aztán egyre inkább belebonyolódnak a harcokba is, mert az Északról özönlő utánpótlás révén egyre több helyen támad a „Viet Kong”. (A partizánok sosem hívták magukat így, saját elnevezésük Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front – DNFF – volt. Azt, persze, nem mondhatták ki nyíltan, hogy kommunisták, és hogy a parancsok Hanoiból jönnek.) 75

Ha kevés a Délnek szállított fegyver, a tanácsadók ténykedése, akkor nem marad más, mint megbüntetni Északot – döntik el Johnson amerikai elnök tanácsadói, és 1964. augusztus 5-én bekövetkezik a Tonkini-incidens. E napon illetve éjszakán egy amerikai hadihajó és észak-vietnámi őrnaszádok tűzharcba keverednek a Tonkini-öbölben. Hogy ki lőtt először, arról mindenki mást mond. De végül is ez nem számít: megvan az ürügy arra, hogy az amerikai anyahajók, melyek már a közelben járnak, elindítsák bombázógépeiket. Támadnak minden elérhetőt: az északi gyárakat, városokat, kikötőket, repülőtereket, és Laoszban a Ho Si Minh-ösvény vonalát. Az északiak légvédelme gyenge. Van egy kevés Szam-2-es szovjet rakétájuk, ezzel le is lőnek jó néhány amerikai gépet, vannak a kornak megfelelő szovjet új MiG-jeik, néhányhoz szovjet pilóta is – de hát mi ez a hatalmas amerikai támadó légiflottához képest? Mert az anyahajókról felszálló vadászbombázókat most már tömegtámadásokban követik a B-52es nehézbombázók is, melyek nagy hatótávolságúak, és a messzebb lévő csendes-óceáni sziget-támaszpontokról indulnak. Az amerikaiak nagyképűen kijelentik: „Visszabombázzuk Vietnámot a kőkorszakba!” Délen már harcoló amerikai csapatok jelennek meg, tengerészgyalogosok, később pedig a szárazföldi hadsereg hadosztályai. Jól vannak gépesítve, rengeteg helikopter támogatja őket. Délen nincsenek szőnyegbombázások, hiszen saját területet nem akarnak „kőkorszakivá” tenni, a harcmodor más: Ha a felderítés partizántábort vagy partizántámadást jelez, akkor a vadászbombázók célzottan támadják az adott körzetet, majd a helikopterek viszik a gyalogságot, mely „rendet akar teremteni”. És – Washington legnagyobb meglepetésére – mindez nem elég. Észak kijavítja a bombakárokat, Kínán át pedig jön a szovjet fegyverutánpótlás, sőt Kína is szállít éppen elég fegyvert és hadianyagot. Miközben Szibériában már szovjet és kínai katonák lőnek egymásra, ebben az egyetlen dologban egyetért Moszkva és Peking: Hanoit támogatni kell. (Mindkét fél abban bízik, hogy a győzelem után Vietnám az ő szövetségese lesz.) De az a kínai-szovjet ellentét meg is határozza a háború menetét. Szovjet nehézfegyverek, harckocsik, rohamlövegek, repülőgépek saját kerekükön, illetve szárnyukon nem mehetnek át Kínán, ahogy a „tanácsadók”, azaz a pilóták, a harckocsizók sem. Szovjet hajók hoznak ugyan ezt-azt, de igen óvatosan kell tenniük, mert az amerikai flotta blokád alá veszi Észak-Vietnámot. A segítség tehát vasúton jön, szétszedve, becsomagolva. A helyszínen szerelik össze, sőt van sok tüzérségi fegyver, amit a Ho Si Minh-ösvényen is szétszerelve visznek végig, és csak a déli hadszíntéren rakják össze működéskész állapotba. 76

A harci taktika a Koreában kikísérletezetten alapul. Kis csoportok támadnak aknavetőkkel, kézifegyverekkel, az amerikaiak szárazföldi mozgását aknamezőktől dzsungelcsapdákig sokféle leleményes, mondhatni „házilagos kidolgozású” harci eszközzel gátolják a partizánok. Egyre több az amerikai katona, és a veszteség is. Igaz, sok felkelőt ölnek meg, fognak el, köztük az északi hadsereg délre küldött hivatásos tisztjeit is, de egyre több jön helyettük. Koreához hasonlóan itt is küldenek katonákat más országok is; ausztrálok és mások harcolnak az amerikaiak oldalán. Saigonban puccsok követik egymást. Khanh tábornok megbukik, utána Nguyen Cao Ky tábornok, a légierő parancsnoka az új diktátor – ő sem eredményesebb. A harcok már a déli nagyvárosok közelében folynak. Bien Hoa, Binh Dinh, Hué, a régi császári főváros, Da Nang és a többi város neve is szerepel már a hadi jelentésekben. A kommunisták fanatikusak; hiába áll romokban Észak kétharmada, hiába a hatalmas veszteségek Délen, harcolnak tovább. Már egyik felet sem érdeklik a hadviselés szabályai: a partizánok megengedettnek tartják a másik fél polgári közigazgatása tisztségviselőinek merényletes legyilkolását, az amerikaiak meg vegyi fegyvereket vetnek be. Elvileg azért, hogy a dzsungelt lombtalanítsák, csak közben kiderült, hogy embert is ölnek, és rákkeltőek az alkalmazott vegyi anyagok, ráadásul saját katonáik is áldozatul válnak. De közben történik valami a világpolitikában: Nixon amerikai elnök és külügyminisztere, Kissinger békülékeny gesztusokat tesz Kína irányába. Megpróbálják kihasználni a kínai-szovjet ellentétet, és Pekinget rávenni arra: ne hozzon több áldozatot Vietnámban egy olyan ügyért, melyből esetleg csak Moszkva nyerhet. Nixon 1972. februárban, Pekingben Maóval kezet fog. (A hadi eseményekről lehetne akár tíz könyvet is írni, de lényegtelen. Ami lényeges: mindkét fél kifárad, Kína békülne Amerikával egy bizonyos mértékig. A szovjet utánpótlás egyre nehézkesebb Kínán át. Tehát mindenki kiutat keres.) A kiút: béketárgyalások Párizsban, 1972-től. Mindenki ott van. A DNFF-et ügyes propagandafogással egy szép, törékeny középkorú hölgy képviseli festői, vietnámi viseletben: Nguyen Ti Binh asszony. 1973. január 27-én jön létre a tűzszünet. Mindenki kötelezi magát: a harcok leállnak. Ezt négy nemzet képviselőiből álló nemzetközi ellenőrző bizottság felügyeli: magyarok, lengyelek, a „másik oldalról” az akkor még Nyugat-barát Irán és a már Nyugat-barát Indonézia emberei vesznek ebben részt. És Amerika szépen besétál a „béke csapdájába”. Mert most, hogy a Ho Si Min-ösvényt nem bombázzák, mennek már a szovjet gyártmányú tankok is délre, csak egyelőre elrejtik őket, és várnak. 77

Így azután nem volt nehéz az utolsó roham: most már nyíltan támadtak nehézfegyverrel reguláris északi csapatok, csak a zászló volt a DNFF „színeiben”. A többit tévéfelvételekről ismerjük: 1975 őszén minden összeomlik. November 30-án a kommunisták elfoglalják Saigont. Az amerikaiak és dél-vietnámi híveik pánikszerűen menekülnek, az amerikai követség tetejéről helikopterek mentik az utolsó embereket. Aki felfér, megmenekül. Aki nem, megy az átnevelőtáborokba, sok ezredmagával: a déli tisztektől az amerikaiakat kiszolgáló kurvákig, polgári tisztségviselőktől olyan értelmiségiekig, akikről már jó ideje tudták: nem rokonszenveznek a kommunistákkal. Nyugati televíziósok vették fel az utolsó perceket: még szállnak fel helikopterek a követségről, melyeknek ajtaján is lógnak ki az emberek, mások kétségbeesve gyerekeket nyújtogatnak felfelé, hogy legalább őket vigyék el – miközben az utca végén már jönnek az első, szovjet gyártmányú tankok. Erre mondják a filmgyárban: ilyen drámát csak az élet tud írni. Moszkvában és Hanoiban teljes az öröm: „Vietnám a miénk!”. És – úgy mellesleg – Laosz és Kambodzsa is. Az amerikaiak által kiépített hatalmas, korszerű hadikikötőket, Da Nangot és Caro Ranht szépen „belakja” a szovjet flotta. Amerika óriási presztízsvereséget szenvedett az országon belül, és a világban is romokban van az USA tekintélye. És a kommunista csapatok ott állnak a kambodzsai-thaiföldi határon, Szingapúr kapujában. Csakhogy...

TESTVÉRGYILKOSSÁGOK ÉS BUKÁS ... Csakhogy történt két dolog, amiért az egész szingapúri, harmincéves offenzíva szépen összeomlott. És mindkettő a szovjet-kínai testvérharc következménye volt. A bukás egyik színhelyét Indonéziának, a másikat Kambodzsának hívták. Időrendben az első: Indonézia. Mielőtt az olvasó megkérdezné, hogy miért kerül Vietnám mellé az onnan azért elég távol eső, 3000 szigetből álló nagy állam – emlékezzünk csak: arról volt szó, hogy nem elég Szingapúrt uralni. Mert a szingapúri, más néven malakkai vagy malukkui, megint másként Kra-tengerszoros másik oldala már indonéz felségvíz. És aki mindkét partot magáénak tudhatja, az nyer, mert annak ellenfele kénytelen a tengeren Indonéziát is megkerülni Japán és Kína felé, márpedig Indonézia „túlsó végén”, bizony, már Ausztrália van. Ezért alapvetően nem volt mindegy, hogy Indonézia „kié”, vagy ki mellett áll! Sajátos helyzetű ország ez: itt nem volt a világháborúban Japán-ellenes ellenállás. Mert a holland gyarmatosítókat elkergető japánok jó érzékkel 78

névleges autonómiát adtak, melynek keretében indonéz nemzeti kormány működött 1942-45 között. A japánok 1945-ös bukása után pedig kikiáltották az Indonéz Köztársaságot, augusztus 7-én. Ámde angol és holland csapatok szállnak partra 1945. szeptemberben – és csodálkoznak, hogy ellenük aztán tényleg nemzeti elszabadító harc kezdődik. 1949-ig tart a háború, akkor ismerik el a hollandok az indonéz kormányt. 1954-re a névleges „hollandindonéz unió” is megszűnik, teljes a függetlenség. Ezek után nem meglepő, hogy 1955. áprilisban éppen egy indonéz városban tartják a „bandungi értekezletet”, ahol a harmadik világ országai tesznek hitet a gyarmatok megszüntetésének szándékáról, s egy semleges harmadik világ összefogásáról. (A semlegességről annyit, hogy öt vezető fémjelzi a mozgalmat: a szovjetbarát Nasszer egyiptomi elnök, India szintén a szovjetekhez közeledő miniszterelnöke, Nehru, a semleges, de inkább baloldali burmai U Nu, Tito jugoszláv kommunista vezető, és a házigazda, Ahmed Szukarno. Utóbbi 1956-ban Moszkvába és Pekingbe látogat, ahol segítséget ígérnek országának. Kap is segélyt, elsősorban szovjet fegyvereket, repülőgépeket, kisebb hadihajókat, amire szükség is van, mert angol és holland támogatással egyik lázadás a másik után robban ki ellene 1957-58-ban. Nem csoda, hogy Szukarno és hívei nem szeretik különösebben a Nyugatot. A hatvanas évek elejére érdekes politikai helyzet alakul ki. Szukarno Nemzeti Pártja képviseli a „centrumot”. De Indonéziában van a világ harmadik legerősebb kommunista pártja is! Aidit elnök pártja 1,3 millió tagot számlál, és őket erősíti az a hárommillió kínai is, aki az országban él; ők elsősorban falusi kiskereskedők, kisiparosok. De ugyanakkor itt jelentkezik először egy harcos iszlám tömegpárt is, illetve mindjárt kettő, egymással szövetségben. A Nahtadul Ulema és a Dar ul Iszlám. A hadsereg sem egységes. A modernebb fegyvernemek tisztjeit már szovjet iskolákban oktatták; a tengerészet, de főleg a légierő – amellett, hogy hű Szukarnóhoz – a kommunistákhoz is közel áll, különösen a légierő parancsnoka, Cmar Dani tábornok. Viszont a szárazföldi erők tisztikara jórészt még nyugati akadémiákon kapta kiképzését, a tábornokai az iszlám mozgalommal rokonszenveznek, az ő vezetőjük Nasution tábornok, vezérkari főnök. 1965 tavaszától egymást követik a hatalmas utcai tömegtüntetések. Hol a kommunisták vonulnak fel, a sorok között pártmilicisták is menetelnek fegyverrel, hogy Szukarno hívei gyűléseznek. hol meg az iszlám „zöld gárda” menetel az utcákon, itt is sok ember kezében látni fegyvert. Polgárháborús helyzet érik az országban. Közben a szovjet és a kínai párt belharcában Aidit indonéz kommunista pártelnök nyíltan Mao mellé áll. Az erők egyenlőek, patthelyzet van, de a levegőben annyi a feszültség, a puskaporszag, hogy elég egy szikra... És ez a szikra 1965. szeptember 30-án robbantja ki az iszonyú polgárháborút. 79

Egy addig teljesen ismeretlen nevű fiatal tiszt, Untung alezredes, aki Szukarno testőrségében szolgál, akcióba kezd. Néhány fiatal tiszttel és őket követő katonával legyilkolja a szárazföldi hadsereg hét vezető tábornokát. Nasution vezérkari főnököt nem találják otthon, neki a lányát ölik meg! Senki sem tudja, hogy kicsoda Untung, és főleg kinek a sugallatára cselekszik... Szukarno áll mögötte, vagy a kommunisták? Vagy csak Moszkvából irányított provokátor, aki így akarja a hadsereget a Kína-barát kommunistákra uszítani? Mert ez utóbbi azonnal meg is történik. A tábornokaiért bosszút lihegő szárazföldi hadsereg gyorsan lép. Untungot és társait elfogják, kivégzik. Az iszlám párt „zöld gárdája” harcosainak fegyvereket osztanak, és az utcákon megkezdődik a kommunisták legyilkolása, egyúttal az egész országban lincselni kezdik a kínai kereskedőket is. De ez is kevés: Szukarnót házi őrizetbe veszik, és az ő embereit is egymás után ölik meg. Omar Dani tábornok a légierőt akarja bevetni az elnök védelmében, de a szárazföldi alakulatok már körülzárták a reptereket. Néhány gépet a földön szétlőnek és közlik: a többire is ilyen sors vár. A légierő megadja magát. Néhány tízezer katona az erdőkbe menekül, főleg az elnöki testőrség tagjai, Harsono tábornok vezetésével. Őket féléves véres harcban veri szét a szárazföldi hadsereg, a lányáért bosszút esküdő Nasution parancsára. Alig egy év alatt másfél millió ember esik a harcok és lincselések áldozatává, kiirtják a kommunista vezetőket, de a Szukarnóhoz hű tiszteket és politikusokat is. Az elnök rövid ideig névleg hatalmon marad, miközben túszként őrzik. A hatalom végül is Szuharto tábornok kezébe kerül, ő lesz az új államfő. Az ő új rendszere mérsékelten iszlámbarát, és mérsékelten Nyugat-barát; az iszlám szélsőségeket sem engedi a hatalom közelébe, a kommunista pártot és Szukarno pártját egyaránt betiltja. Szingapúr „másik partján” már nincs Moszkva-barát hátország... Eközben a világ kommunistái, baloldali gondolkozói és a humanisták is tiltakoznak: ilyen tömegmészárlás, és mindez Moszkva asszisztálásával! Hogy miért? Egyszerű: az indonéz hadsereg 1965-ben szovjet fegyverekkel van felszerelve, alkatrész- és lőszertartaléka talán fél évre elég. Ennyi idő alatt nyugati mintájú fegyverekre átszerelni, arra katonáit átképezni nem lehet. Tehát ha Moszkva azonnal megszakítja a lőszer- és alkatrészutánpótlást, akkor azért másfél millió embert mégsem lehet kiirtani! De Moszkvában ekkor már a legostobább szovjet vezér, Brezsnyev az úr. És ő másként számol. Kína atombombát robbantott alig egy éve. Határháború van Szibériában, az Amur folyónál, a kínaiak folyton-folyvást támadnak. Sok kommunista párt habozik: Moszkvát vagy Pekinget fogadja el vezérnek? Hát példát kell statuálni: aki Moszkva ellen fordul, mint Aidit és indonéz kommunistái, az így jár. (Mellesleg azt is remélik Brezsnyev tanácsadói, hogyha az indonéz tábornokok látják: Moszkva nem ellenséges velük szemben, sőt tovább szállít mindent, ami a polgárháborúhoz kell, 80

akkor ők is barátai lesznek a szovjet vezetésnek. Csak azzal nem számolnak, hogyha egyszer az iszlám terror szellemét kiengedik a palackból, akkor annak már mindegy, hogy milyen kommunistáról van szó; mindegyik ellenség. És hogy a legyilkolt indonéz tábornokok barátai, tiszttársai nem azt nézik: milyen „kommunista” áll velük szemben. Nekik a vörös az vörös; gyilkos, aki nem lehet szövetséges.) Nos, így veszti el legfontosabb délkelet-ázsiai szövetségesét Moszkva csak azért, hogy Pekingnek megmutassa: ki az úr a kommunista mozgalomban. Ja, hogy ezért meghalt másfél millió ember? Istenem, hát vele jár. Kambodzsa volt a másik „végállomás”. Pedig itt voltak a legközelebb Szingapúrhoz. Csakhogy a Pol Pot és Yeng Sari vezette Vörös Khmereknek más dolguk volt, mint az offenzíva folytatása Moszkva érdekében. Ők saját kis birodalmukban meg akarták valósítani Mao álmát, a „vidéki nép kommunizmusáról”. De gyorsan ám! És ezt úgy értették, hogy nincs idejük „átnevelni” a puhány városlakókat, értelmiségieket, akik még a kapitalizmusban születtek; nem várnak arra sem, hogy ez a nemzedék kiöregedjék. Akkor tehát mit lehet tenni? Egyszerű: ki kell irtani őket. Azt, aki vallásos; azt, akinek bármilyen magántulajdona volt, vagy egyszerűen csak másként képzelte a jövőt, mint ezek az őrült „szélsővörösök”. Ennek – ezt talán mondani sem kell – végképp semmi köze Marxhoz, de még Leninhez, sőt Sztálinhoz sem, ilyen eszement tömeggyilkosságot még a grúz diktátor, sőt talán Hitler sem mert megtenni: lemészárolni egymillió embert csak azért, hogy „gyorsabban jöjjön el az új eszme győzelme”, és ezt az egymilliót saját népéből, mely amúgy sem számlált túl sok lelket. A világ felháborodása az egekig ért, ezért sokan megkönnyebbülve fogadták a „megoldást”: akadt egy a vörös khmerek vezetői közül, akit társai félreállítottak, vagy tényleg megundorodott a tömeggyilkosságoktól, melyekben korábban maga is részt vett. Őt Kieu Shampannak hívták. Mivel pár követőjével kevesen voltak Pol Pot és társai legyőzéséhez – hát behívták segítségül a vietnámi csapatokat, 1979. januárban, a terror háromévi tombolása után. Moszkva áldását adta az akcióra, hiszen ha a kézben tartható vietnámiak Pol Pot leverése után eljutnak a thaiföldi határig, akkor végre folytatódhat a támadás Szingapúr felé. Csak egy valamivel nem számolt senki: Kína megunta Vietnám erősödését és térnyerését. És alig egy hónappal később szárazföldön megtámadta Vietnámot. A történelemben először nyílt, komoly háború indult két, magát egyaránt kommunistának mondó ország között! Nem tartott sokáig. Kompromisszummal végződött: a vietnámiaknak ki kell jönniük Kambodzsából, ahol az addig száműzött Norodom Szihanuk emberei teremtenek majd rendet, és vetnek véget a tömegmészárlásnak. Ez is történt: a szélsőségesek vezetőit egymás után fogták el, és lassan normalizálódott a helyzet. De a „mérsékeltebb” új kambodzsai vezetés is 81

inkább Pekinghez állt közelebb, mint Moszkvához. Kambodzsából többé sem vietnámi, sem más szovjet-barát erők nem indíthattak támadást délre. 1945-től 1979-ig eltelt 34 év. És szovjet szemszögből igen sovány volt az eredmény: Korea nem lett irányítható szövetséges. Kína szembefordult. Indonéziát elvesztették. Szingapúrt nem érték el. (Thaiföldet komolyan megerősítette Amerika. Malaysiában pedig egyre inkább a kemény vonalas iszlám erők kerültek előtérbe, akik ugyan Amerika-ellenesek, de a szovjet befolyásból sem kérnek.) Az összes nyereség: néhány tengeri támaszpont Vietnámban, és Vietnám mellett Laosz. Ennyi. Csak közben meghalt Koreában kétmillió ember, a több mint harmincéves vietnámi-laoszi-kambodzsai háborúban legalább ugyanennyi, Indonéziában másfél millió, és a kínai polgárháborúban szűken számolva is tízmillió. 15 és fél millió ember! Csaknem annyi, mint a második világháborúban a szovjet állam összes embervesztesége. Egy soha nem teljesült birodalmi álomért: a Csendes-óceán „kulcsáért”. Erre mondják, hogy mivel ezt a kommunizmus nevében tették, Marx úgy forog a sírjában, hogyha drótot kapcsolnának rá, villamos erőmű lenne...

A „KÖZELEBBI” CÉLPONT: SZUEZ ÉS AZ ARAB OLAJ! Természetesen nem csak Délkelet-Ázsia irányába próbált terjeszkedni a szovjet birodalom. Voltak közelebbi célpontjai is: a Szuezi- csatorna és az arab olaj. A stratégiai céloknál már összegeztük, hogy miért. Elvágni az arab olaj útját Nyugat-Európába, és a csatorna uralása révén a NATO tengeri haderőit kettévágni, a szovjet flottát bejuttatni a Földközi-tengerre, és végső soron az arab olajmezőket elfoglalva, azokat saját célra felhasználni. Ilyen egyszerű volt a kiindulás. Hogy mennyi bonyodalomhoz vezetett 35 év alatt? Többhöz, mint az egész ázsiai kaland, és a szovjet birodalom bukása után hagyott annyi gondot a világra, melynek megoldásához lehet, hogy további ötven év kell majd (például az iszlám terrorizmust). Szóval: el kellene indulni szovjet, vagy szovjetek által megszállt területről a célzott irányba. Na de hogyan? Tengeren nem lehet. Szevasztopolból még csak kifuthat a szovjet fekete-tengeri flotta, de nem jut túl Isztambulon: a Boszporuszt és a Dardanellák szorosait szilárdan ellenőrzi a stabilan Nyugat-barát Törökország, amely később a NATO-ba is belép. (Itt is kiderül: a „hála nem politikai kategória”.) Az első világháború után, amikor a nyugati hatalmak teljesen szét akarták szedni Törökországot, 82

a még Lenin vezette szovjet állam segítséget nyújtott Kemal Atatürknek az ország egysége és függetlensége megvédéséhez. Egyesek szerint ezért lett Törökország zászlaja is vörös, csak arany ötágú csillag helyett félholddal. De már a második világháborúban a török vezetés sokáig kacérkodott a gondolattal, hogy Hitler oldalán hadba lépjen-e. És mikor ezt a tervet elvetették, az angol-amerikai koalíció hívei lettek... Jugoszláviáig talán el lehetne juttatni szárazföldi úton szétszedve kisebb hajókat, ott összeszerelni, és onnan kihajózni a Földközi-tengerre, de az anyahajók ellen semmit sem ér, másrészt 1947-48-ban Moszkva szakít Belgráddal. Szárazföldi közös határ nincs a szovjet állam és az arabok között, Szíria és Irak felé még „közben” ott van Törökország is. Ott ugyan nem engedik őket át. Marad tehát Irán. Itt, mint már esett szó róla, a második világháborúban közös angol-szovjet megszállás volt, és a szovjet megszállási övezetben megalakult „Iráni Azerbajdzsán” és az „Autonóm Kurdisztán”. Mindkettővel messze néző tervei voltak Sztálinnak. Az azeriek lakta szovjet és iráni területeket egybe akarta olvasztani, ezzel kitolva szovjet-Azerbajdzsán határait, és a kurd miniköztársaság alapja lehetett volna egy nagyobb Kurdisztánnak. Mert kurdok élnek délkelet-Törökországban, Irak északi részén, sőt még Szíriában is! Ha mindez a szovjet tábornoki címet is kapott Barzani vezetése alatt egyesül, akkor halihó! Megvan az út Szíriáig, ÉszakIrakban a kirkuki hatalmas olajmezők szovjet uralom alá kerülnek, és Törökország is visszakapja a pofonokat. Ráadásul a Kaszpi-tengeri olajkutak közül azokat, melyek Iránhoz tartoznak, teljesen meg lehet szerezni, és ha Iránt egy második lépcsőben el lehetne foglalni, akkor minden megvan: a dél-iráni óriási olajmezők, és a Perzsa-öbölben a nagy kikötő, Abadán is. Csakhogy ezt Londonban és Washingtonban is tudták. Ezért kínálták fel Sztálinnak Jaltában: ha ő kivonul Irán északi részéből, az angolok is távoznak a déliből. A grúz diktátor ezt el is fogadta abban hitben, hogy majd csak sikerül belső, szovjetbarát erők segítségével az egész országban megszereznie a hatalmat. Tévedett. 1946. májusra kivonultak a szovjet és az angol csapatok. Mohamed Reza Pahlavi sah viszont nem arról volt híres, hogy szereti országában a szeparatista erőket. Ezért csapatai decemberre szépen fel is számolták „Iráni Azerbajdzsánt” és a kurdokat is. Aki tudott, menekült a Szovjetunióba. (Amúgy a sah más felkelő csoportokkal is hasonlóan bánt el: 1956. február-márciusban repülőkkel és tüzérséggel veri szét nemcsak az újra fellázadt kurdokat, de a dél-iráni síita felkelőket is.) 1947-ben még van két kommunista miniszter az iráni kormányban. 1949. februárban meg már betiltják a Tudeh pártot (ez a kommunisták iráni neve).1951. áprilisban a polgári baloldalinak számító Mohammed Moszadik Nemzeti Frontja kerül hatalomra választások útján, és két nap múlva 83

elfogadtat egy törvényt: Irán államosítja az angol kézben lévő olajipart. Bezárja a brit-iráni bankot 1952-ben. 1953. augusztusban népszavazáson akarja korlátozni a sah hatalmát. Ez már sok Reza Pahlavinak. Zahedi tábornok a sah utasítására katonai puccsal megdönti Moszadikot, a Nemzeti Frontot is betiltja. Moszadikot Kassani ajatollahhal, a síita egyházi vezetővel együtt börtönbe csukja. És mert – nem teljesen alaptalanul – Moszkvát sejti mindezek mögött, válaszul erősen a Nyugathoz köti országát, csatlakozik a NATO közel-keleti megfelelőjéhez, a CENTO-hoz, visszaengedi külföldi olajcégeket az országba, de most már az angolok mellett az olaszokat és főleg az amerikaiakat is. Elfogadja az Eisenhowerelvet, az amerikai elnök programját, melyet az 1957-ben, a szuezi háború után hirdet meg, és melyben védnökséget ajánl a függetlenségüket féltő közel- és közép-keleti országoknak. Irán ezek után így is marad, semmi sem változik 1979-ig, amikor Komeini ajatollah hírhedt iszlám forradalma söpri el a sahot. Moszkva előtt tehát bezárul az iráni út. Más megoldást kell keresnie. Az új elsődleges célpont Szíria és Libanon. (Egyiptom csak jóval később jön; ott 1952-ig még a Nyugat-barát Faruk király uralkodik.)

SZÍRIA ÉS LIBANON: TALÁN A KOMMUNISTA PÁRT? Az Arab-Kelet e két fontos kereskedő országának sorsa közös volt: A két világháború között francia gyámság alatt éltek. Amikor 1940-ben a már említett Hitler-barát Pétain-kormány jön létre Vichy-ben, Franciaország katonai veresége után, akkor Szíriában és Libanonban is e bábrezsim csapata és közigazgatása marad fenn: De nem sokáig. 1941 tavaszán, amikor a német csapatok már Görögországot is elfoglalják, a szomszédos Irakban németbarát felkelés tör ki. (Rasid Ali Gailani ezredes és az „Arany Négyszög” tiszti lázadása – Iraknál majd részletesen lesz szó róla.) Kínos helyzetbe kerülnek az angolok: Sztálin még Hitler szövetségese. Irakban a lázadók az urak, Szíriában meg Pétain Hitler-barát csapatai vannak... Ha a német ejtőernyősök Kréta elfoglalása után Szíria-Irak felé támadnak tovább, szétesik az angol gyarmatbirodalom, ráadásul Afrika felől Rommel marsall német páncélosai is Egyiptom határán állnak már... Nincs mit tenni: lépni kell gyorsan és erélyesen. Angol csapatok érkeznek India felől, leverik az iraki felkelést, majd elfoglalják Szíriát is, katonailag szétverve a Pétain-féle francia gyarmati adminisztrációt. És az angolok függetlenséget ígérnek 1941. június 25-én Szíriának! (Persze, az angol gyarmati sorban lévő arab 84

országok függetlenségéről szó sincs. A lényeg: az arabok segítsék az angolokat a Hitler-barát franciák eltávolításában, később meg a független államban a franciák gazdasági szerepét is átveszik majd a brit cégek, köztük az Iraq Petroleum Company, mely 50%-ban angol, 25%-ban holland és negyedrészt amerikai tulajdonú, és mely az iraki olajmezőkről vezetéken éppen Szírián át hozza a földközi-tengeri kikötőkbe a hadászatilag fontos olajat!) 1944. június elsején Szíria, elsőként az arab államok közül, el is nyeri függetlenségét, és a korábban vele együtt igazgatott Libanon is megkapja ugyanezt! 1945-ben mindkét országot alapító tagokként az ENSZ-be is felveszik. És bár a háború során angol és De Gaulle-féle antifasiszta francia csapatok biztosítják mindkét országot, 1946. április 17-én Szíriából, majd decemberben Libanonból is távoznak. (Libanonban viszonylagos nyugalom következik be ezután. A vallásilag megosztott ország mohamedánjai és maronita keresztényei el vannak foglalva a hatalom megosztásával, ott csak 1958-ban tör majd ki olyan felkelés, mely már a hidegháború része.) Szíriában viszont sajátos az ország belső helyzete a függetlenség elnyerése után. Komoly szerepet kap az ország életében a hadsereg. Különösen, miután Szíria is belebonyolódik az 1948-as első arab-izraeli háborúba, és vereséget szenved. Erős hadsereget akarnak, melyhez sok új tiszt is kell. És kiből lehet tiszt? Ehhez ismerni kell Szíria ekkori állapotát: az ipar fejletlen, ipari munkás alig van. Sok a kereskedő, de a kereskedelemhez pénz, tőke kell, az viszont csak keveseknek van. A földbirtok a lényeg; az ország többsége abból él. És a szíriai öröklési rendszer kimondja: csak az elsőszülött fiúgyermek örökölhet földet és vagyont. A családból a többi fiúnak másutt kell érvényesülnie. Lehetnek katonák vagy közigazgatási tisztviselők. Akiknek ez a sors jut, persze, hogy utálják a földhöz, vagyonhoz jutott szerencséseket. És mindenfajta ideológia hódít köztük, ami valamiféle szocialisztikus mázzal van bevonva. Van, akire a kommunisták elvei hatnak. Vannak, akik a fasisztoid Nemzetiszocialista Párt hívei. És most kezd szárnyat bontani egy új, harmadikutas erő, amely később annyira megváltoztatja a történelmet: az iszlám szocializmus, vagy arab szocializmus. Michel Aflak LIBANONI KERESZTÉNY (MARONITA) tanító hozza létre a negyvenes évek elején a BAATH-pártot. (A későbbi iszlám vallási fanatizmus egyik kulcserejét egy keresztény alakítja meg!) Ráadásul Aflak a 30-as évek végén még 3-4 évig a kommunista párt tagja is volt. Csak amikor a Hitler-Sztálin-paktum miatt a kommunisták „passzivitásba vonultak”, szakított velük. És életre hívott egy „harcos erőt”, mely egyenlőséget, szabadságot, szocializmust és arab, sőt összarab nacionalizmust egyszerre hirdetett, de Hitlerrel sem rokonszenvezett, eltérően más arab, angolellenes nacionalistáktól. 85

Tódultak hozzá az emberek: a földjét vesztett paraszt, a csődbe ment kereskedő, a fiatal tisztek tömege, a kisebbségi szekták hívei, mint a nem is arab drúzok, a síita alaluiták, ez utóbbi két csoport tehetséges fiataljai is csak a hadseregben láttak pályát maguk előtt. A független Szíriában tehát tarka kép alakult ki: olyan nemzeti burzsoázia, amely a háború után az újragyarmatosítani igyekvő angolok, franciák ellenében a Szovjetunióhoz vonzódott, aztán egy erős kommunista párt, úgy 15 ezer taggal Khaled Bagdash vezetése alatt, szélsőjobboldali nemzetiszocialisták és a Baath hívei. (A kommunista párt különben csak Szíriában, Irakban és Libanonban volt erős az arab országokban; másutt kis, egymással rivalizáló csoportok vették fel a kommunista nevet, akik például később Nasszer Egyiptomában lelkesen helyeselték, ha a másik frakciót kiirtotta a szovjetbarát, de kommunistagyűlölő diktátor, és nem is sejtették, hogy pár hónap múlva ők is mehetnek a börtönbe vagy a halálba.) Az izraeli háborús vereség miatt forrongó országban a nemzetiszocialisták vezére, Sisakli ezredes puccsal megdönti Sukri Kuatli, Hasem Atasszi, Szabri Aszali polgári baloldali kormányát. Minden más erőt betilt, diktatúrát vezet be. Mindezt 1951-ben. Az ország ezt három évig tűri, aztán visszaüt. A baathista, kommunista, vagy Kuatlihoz közel álló tisztek együttes felkelése 1954. februárban megdönti Sisakli uralmát. majd választások útján olyan kormány alakul, melyet a parlamentben kívülről támogat az egyre erősebb kommunista párt is. De a baathistákat – várakozásaik ellenére – Szabri Aszali nem veszi be az új kormányba. A duzzogó baathisták passzivitásba vonulnak, immár új néven: Hizr-al Baath al Arabi allstirakii, azaz az Arab Újjászületés Szocialista Pártja. De mivel a hatalom urai is nemzeti újjászületésről és szocializmusról beszélnek, az egyszerű ember meg sem érti, hogy akkor minek olyan ellenzék, amelyik ugyanezt mondja – hát sokat veszít népszerűségéből a Baath. Különben is: más események történnek. Mivel a szírek félnek, hogy egyedül nem tudják megvédeni magukat, katonai szövetséget kötnek 1955. októberben a gyorsan feltörekvő Nasszer-féle Egyiptommal. És Moszkvánál keresnek oltalmazást nagyobb baj esetére. Meg is kapják: Hruscsov kiemelt szövetségesként kezeli Szíriát, remélve, hogy ott a mind erősebb kommunisták előbb-utóbb átvehetik a hatalmat, de az adott nacionalistabaloldali Kuatli-Aszali-rezsim is jó, mert az meg háborús helyzet esetén el tudja vágni az IPC olajvezetékeit, ily módon bénítva Nyugat-Európa olajellátását és Latakija városában már ekkor szeretnének a szovjetek földközi-tengeri hadikikötőt szerezni. Annyira bizalmas a viszony a két ország vezetői között, hogy amikor kitörőben van az 1956-os szuezi háború, Hruscsov gyorsan Moszkvába kéreti Kuatli szír elnököt, november 1-3. között, beavatja a szovjet tervekbe,

86

az angoloknak és a franciáknak Szueznél felállított csapdába, és óvja a szíreket: közvetlenül ne avatkozzanak be, ez most fölösleges. Nem véletlen, hogy ez már a Nyugatnak is sok. Szuez után az arab világban befolyást szerezni kívánó amerikaiak puccsot szerveznek Kuatli ellen, mely 1957. augusztus 13-án tör ki, de azonnal meg is bukik. A hadseregben alapos tisztogatás kezdődik; még több fiatal és baloldalinak tűnő tiszt kerül vezető pozícióba. Köztük a baathisták balszárnyának népszerű vezére, Maliki ezredes. Csakhogy őt pár nap múlva egy tömeggyűlésen meggyilkolja a nemzetiszocialisták egyik embere, aki részt vett a bukott puccsban. A káoszt kihasználva Törökország amerikai sugallatra csapatokat von össze a szír-török határon, hogy beavatkozzon a levert puccsisták mellett. De Moszkva keményen és gyorsan lép: a törökök ugyanolyan goromba ultimátumot kapnak, mint az angolok és a franciák Szueznél kaptak egy évvel előbb. Bulganyin szovjet miniszterelnök bejelenti: ha Törökország megtámadja Szíriát, Moszkva „nem marad semleges”, magyarul: katonai erővel avatkozik be! Nyugaton kitör a pánik: a szír hadseregben egyre több a kommunista tiszt. A helyi közigazgatási választásokon a kommunista párt lett a legerősebb. És most Moszkva nyíltan szárnya alá venné Szíriát... Onnan jön a megoldás, ahonnét senki sem várja: Nasszer, bár hatalmi terveiben épít Moszkvára, stratégiai szövetségesként elfogadja az oroszokat, de nem szeretné, ha szovjet csapatok lépnének arab földre, mert az már túlzott függéssel fenyegetné. És október 13-án Latakijában egyiptomi csapatok szállnak partra a „török veszély ellen”. A nacionalista kormánypártnak az a csoportja, mely már túlzásnak tartotta Kuatli és Aszali „moszkvai függését”, gyorsan kihirdeti: Szíria Államszövetségre lép Egyiptommal. Megalakul az Egyesült Arab Köztársaság. A vezető Egyiptom, az államfő Nasszer. Ennek csak egyik tartománya Szíria, ahol kormány helyett a „tartományi végrehajtó bizottság” az úr, ezt egy ismeretlen politikus, Nureddin Kuhala vezeti. A kommunisták ellenzik az „egyiptomi megszállást”, gyorsan be is tiltják őket. A Baath párt ugyanígy jár. Közben Jordániában is zajlik az élet: a szomszéd királyságban, ahol még 1956-ban is az angol John Baggot Glubb tábornok volt a hadsereg parancsnoka Glubb pasa néven, 1956. októberben baloldali nacionalisták, baathisták, kommunisták és a „Felszabadulás párt” koalíciója győz a választásokon. A szuezi háború miatt a parlament felmondja az angolokkal kötött védelmi szerződést, és követeli a brit csapatok kivonását. Szulejmán Nabulszi vezeti a baloldali kormányt. Husszein király azonban megunja a trónjára is veszélyes eseményeket, és 1957. április 19-én angol ejtőernyősök segítségével puccsot hajt végre, a parlamentet feloszlatja, a kormányt meneszti, a pártokat betiltja, vezetőiket lecsukatja. Az Egyesült Arab Köztársaság ellensúlyozására rövid életű államszövetséget köt az akkor még 87

szintén angolbarát Irakkal. A jordán királyság hosszú időre, gyakorlatilag a hidegháború végéig a Nyugat szövetségese lesz. Libanonban 1958-ban történik sikertelen baloldali felkelés: egy baloldali lapszerkesztő meggyilkolása után lázadás robban ki, és az ország kétharmada a felkelők kezére kerül. Ez májusban történik. Ott Chamoun államelnök az amerikai tengerészgyalogság segítségét kéri, akik júliusban le is verik a felkelést, majd egy ENSZ-határozat után októberben kivonulnak. Ez az ország örökös felekezeti és nemzetiségi villongásaival – amellett, hogy a legjobb gazdasági helyzetben van az összes arab állam közül – a káosz örökös táptalaja marad. Összegezve: 1958-ra kiderül, hogy bár a „szuezi menetet” Moszkva megnyerte, de az egyes országokban ezt egyelőre nem tudta kamatoztatni. A kommunistákat mindenütt leverték, betiltották, a velük szövetséges nacionalista baloldal ugyanígy járt. Létezik ugyan Egyiptomban és Szíriában Nasszer „államszövetsége”, de az bizonytalan szövetséges. Más út kell. El kell felejteni a kommunistákat, valamelyik arab nacionalista erővel kell szoros szövetséget kötni, és új országokban új frontokat nyitni. Mert az igaz, hogy a Szuezi-csatorna már nyitott a szovjet flotta számára, de az olaj felé még egy lépést sem tudtak tenni. De ki, vagy kik legyenek a szövetségesek? Bonyolult kérdés. Hogy jobban értsük, ahhoz Egyiptom helyzetét is ismerni kell, és a szuezi csatornaháború igazi történetét. Az utóbbihoz pedig az 1948-as arab-izraeli háborút is. Lássuk tehát ezeket!

EGYIPTOM - A CSATORNAHÁBORÚIG Egyiptom az angolok kulcsgyarmata volt, ahol csapataik 1882-től voltak jelen. A Szuezi-csatorna tulajdonosai is brit részvényesek voltak. 1922-ben névleges függetlenséget adtak Egyiptomnak – de továbbra is megszállva tartották. Mindez igencsak sértette az egyiptomi nemzeti burzsoáziát, hiszen ők már korábban, a törökök ellen is sokévi, végül sikeres függetlenségi harcot vívtak. Nem volt véletlen, hogy a második világháború idején, amikor Rommel német páncélosai közeledtek Kairóhoz, az egyiptomi fővároshoz, az utca népe felszabadítókként várta őket, Az értelmiség meg illegális földalatti csoportokat alakított az angolok elleni harcra a németekkel szövetségben. Az egyik ilyen csoport tagja volt a fiatal Anvar Szadat, a későbbi egyiptomi elnök is, (Érdekesség: a háború után, amikor már függetlenek egyes arab államok, szökött német háborús bűnös vezetőket vélnek látni nácivadász nyomozók hol Kairóban, hol meg Sisakli nemzetiszocialista 88

Szíriájában. Egyesek állítják, hogy Müllert, a náci Gestapo főnökét is látták errefelé, „tanácsadóként”. Egyébként Müllert sosem fogták el, holtteste sem került elő.) 1945-ben az angolok kivonulnak Egyiptomból, a Szuezi-csatorna övezetének kivételével. Már az utolsó egyiptomi királyok, Fuad és Faruk idején is követelték onnan az angol csapatok távozását, 1951-ben az egyiptomi parlament felmondja a csatornáról kötött szerződést az angolokkal, és partizánharc kezdődik a csatornaövezet visszaszerzéséért. A hadsereg megunja a gyengekezű királyi kormányt, és 1952 nyarán Mohamed Nagib tábornok „Forradalmi Tanácsa” megdönti a királyságot. 1954-ben új „erős ember” tűnik fel: Gamal Abdel Nasszer ezredes. Előbb miniszterelnök lesz áprilisban, majd novemberben az elnöki tisztségről is lemondatja Nagibot. Saját pártot hoz létre, mely „demokratikus, szocialista országot” hirdet meg, de közben minden más pártot, így a baloldaliakat is betiltja, tagjaikat bebörtönzi. Csatornaügyben is erélyes lépeseket tesz: 1956. júniusban kiutasítja az utolsó angol katonákat a csatornaövezetből, majd július 26-án államosítja a csatornát. (Moszkva bátorítja, és nem csak szavakkal. A csatornaháborúban döntő szovjet fellépésen kívül hatalmas gazdasági és fegyverszállítási segélyt is ad.) Nasszer rendszeréről annyit: tábornokait szovjet iskolákban képezteti, minden segítséget kér és megkap Moszkvától, a legmodernebb repülőket, sőt a ’60-as években már rakétafegyvereket is. De eközben kivégezteti a hazai kommunistákat, és minden országban, ahol ilyen vagy olyan befolyásra tesz szert, szintén irtja az összes baloldalit. Az ő esetében már világos a moszkvai stratégia változás: nem ideológiai szövetséges kell, hanem partner a Nyugat elleni bekerítő háborúhoz!

PALESZTINA, IZRAEL: A „NULLADIK” ÉS AZ ELSŐ ARAB-ZSIDÓ HÁBORÚ Volt már szó róla: a XIX. században, főleg az európai askenázi zsidóság soraiban hódított egy új eszme: a cionizmus. Lényege: a zsidóknak is joguk van saját hazához, méghozzá ott, ahol a Biblia szerint éltek valamikor: Palesztinában. Ahol újra létre kellene hozni – kétezer éves szétszórtság után – a zsidók államát, Izraelt. Már az első világháború előtt kezdtek zsidó csoportok bevándorolni Palesztinába, amely ekkor még török uralom alatt volt. A háborúban az angolok szerezték meg a területet, majd 1948-ig az 89

egykori Népszövetség által rájuk ruházott mandátumjog alapján kormányozták. Már 1917-ben, amikor még el sem foglalták, Balfour brit külügyminiszter deklarációban jelentette ki: e földön „zsidó nemzeti tűzhelyet” kell létrehozni, de ezzel nem érheti kár más palesztinai vallási közösségeket, vagy más országok zsidó lakóinak érdekeit. Szép szavak, de nem ez volt a lényeg! Hanem ez: Palesztina területe Szuezi-csatorna egyik kulcsa. És az angoloknak ez a „kulcs” kellett! Mint később a szovjeteknek is.) Ezért az „oszd meg és uralkodj!” klasszikus brit politikáját alkalmazták: legyenek csak zsidók is az arabok mellett, gyűlöljék egymást; ha lehet, irtsák is egymást, a „békére vigyázó” angolok meg szépen uralkodnak rajtuk is, a csatornán is. (Ugyanezt alkalmazták a mesterségesen létrehozott Irakban: egy „zsákba gyömöszölni” kurdokat, szunnita és síita arabokat, akik sosem fognak egymással megférni, a sok marakodó között pedig ők a nevető uralkodók.) Mivel a zsidó betelepülés úgy történt, hogy amerikai és angol zsidó szervezetek földet vásároltak Palesztinában, ez rögtön sértett is két érdeket: a palesztinai arab földesurakét, és a földön dolgozó parasztokét. Előbbiek a hasznot féltették a „betolakodó idegentől”, utóbbiak egyszerűen a házukat, a megélhetésüket: az életüket. És végül is itt éltek kétezer éve, hát hová menjenek csak azért, mert a megelőző őslakók „haza akarnak térni”? Minderre a cionisták is „rádobtak egy lapáttal”. Egyes vezetőik nyíltan kimondták: egész Palesztina az övék, mindörökre. Az arabok tiltakozása már a zsidó betelepülés kezdetén, 1891-ben megkezdődött. 1920-ban már véres összetűzések voltak, méghozzá a baloldali arabok és a zsidó kommunista pártok között. 1936-39-ben meg egyenesen arab felkelés tört ki Palesztinában, a „földjüket másnak eladó angolok és a zsidó telepesek ellen. Pár száz zsidó és angol mellett több mint 3000 palesztin halálos áldozattal. Nem csoda, hogy egyes palesztin vezetők ezt követően az angolok ellen hadat viselő, és a zsidókat gyűlölő és pusztító Hitlertől várták megmentésüket. Hadzs Amin-al Husszeini, aki jeruzsálemi főmuftinak hívatta magát, a háború alatt a berlini rádióból buzdított angolellenes harcra. A világháború alatt és után, a holokauszt hatására, még több zsidó menekült volna Palesztinába. Csakhogy most már az angolok is ellenezték ezt, mert féltek, hogy Palesztina irányítása kicsúszik a kezükből, ha túl erős lenne az ottani zsidó lakosság, és önálló államot akarna. Közben több tekintélyes ember ellenezte a zsidó állam létrejöttét: Churchill és Albert Einstein egyaránt óvott egy olyan államtól, ahol megbékélés helyett az arabokkal való harc lenne a fő cél. Az angolok zsidó kivándorló hajókat tartóztattak fel, vagy nem engedték utasaikat kilépni palesztin földön, 1946-47-ben. Válaszul a cionisták egyes rohamosztagai terrormerényleteket követtek el. Megölték Lord Moyne angol főmegbízottat. Felrobbantották azt a szállodát, ahol az angol tisztek és közigazgatási vezetők laktak; több száz áldozat volt, köztük asszonyok és gyerekek. Sőt a Stern nevű csoport megölte azt a svéd grófot, Folke 90

Bemadotté-t is, aki a világháborúban többször próbált békét közvetíteni, és az üldözött zsidókért is sokszor emelt szót. Közben a palesztin arabokat a Berlinből hazatért főmufti mellett német tanácsadók kezdték kiképezni és felfegyverezni – 1947-ben! Forrt minden. 1947. november 29-én az ENSZ közgyűlése kimondta: az angol mandátum megszűnése után Palesztina területén két államot kell létrehozni. Egy arabot és egy zsidót. De a határozat már magában hordozta a viszály magvát. Mindkét állam 3-3 olyan részterületet kapott volna, melyek egymástól is el vannak szigetelve, azaz: nesze semmi, fogd meg jól! Azonnal kitört a háború. Arab szabadcsapatok elszigetelt zsidó telepeket, kibucokat rohantak le, szélsőséges cionisták viszont kiirtották a palesztin Deir Jaszin falu összes lakóját, 1948. április 10-én. Az angolok – talán azért, hogy bizonyítsák: ki is az úr, talán bosszúból – legyilkolt tisztjeikért több olyan arab állam hadseregét uszították a zsidókra, melyeket ők irányítottak a háttérből. A jordán királynak a már említett Glubb pasa vezette arab légióját, az egyiptomiakat, akikhez csatlakoztak szír, libanoni és más csapatok is. A zsidó harcosokat viszont amerikai kiképzők és önkéntesek segítették – és ők győztek. Az eredetileg az araboknak juttatott részeken nem jött létre önálló Palesztina. Abdallah jordániai királlyal különbékét kötött a létrejövő Izrael állam: a Jordánon „inneni”, azaz ciszjordániai területeket és Jeruzsálem keleti felét ő kapta, így hozta létre „nagyjordán” államát. Egyiptom elfoglalta és megtartotta a Gázai övezetet. De semmi mást. Szíria, Libanon egyértelműen vesztes volt. Megvalósították Yosef Weitznek, a zsidótelepítési ügynökség vezetőjének 1940-es nyilatkozatát: „Ebben az országban két nép számára nincs hely. Egyetlen megoldás van: Erec-Izrael arabok nélkül, akiket át kell szállítani szomszédos országokba. Minden arabot.” Az eredetileg Arab Palesztinának szánt területekrő1 egymillió arab menekült el. Részben a pánik miatt, részben mert saját vezetőik, mint a már említett al Husszeini és a zsidó államra támadó arab csapatok tisztjei is ezt javasolták nekik. És az angolok röhögtek a markukba. Akkor még úgy hitték: az arabok veresége csak növeli a tőlük való függőséget, revánsra csak az az arab vezető számíthat, aki elfogadja a brit vezetést, fegyvert. Ami emberileg abszolút érthetetlen az egészben, két dolog: Egy: kétezer év szétszóratás után, üldöztetések és tömegirtások után miért azoknak „ütöttek vissza” a cionisták, akik minderrő1 semmit sem tehettek? – az araboknak. Hiszen éppen az Arab- félszigetre és ÉszakAfrikába menekült diaszpóra-zsidóság az araboknak köszönhette fennmaradását, békén éltek köztük, még a státusuk is más volt, mint a többi nem arabnak és nem muszlimnak: ők nem „gyaurok”, jogfosztott és legyőzött ellenség voltak, hanem „dzimmik”, azaz olyan megtűrt másságú 91

nép, melynek akár tulajdona is lehetett, és az arab uralkodók udvaraiban bizalmi állásokat is betölthettek. Nem is ők, az úgynevezett szefárd zsidók gyűlölték az arabokat 1947-ig, hanem az askenázik, az elsősorban KeletEurópából menekültek, akik viszont soha nem éltek arabok között. Kettő: ha már az államalapításkor annyi bajuk volt az angolokkal, hogy merényletekkel is pusztították őket – akkor később miért pont az angolok segédcsapataként vettek részt a szuezi háborúban? Izraelnek ez a szerepe végképpen érthetetlen, hiszen Egyiptommal területi vitája csak a kicsiny Gázai övezettel kapcsolatban lehetett. Mindegy: megtörtént, ami történt. Minden nagyhatalom kártyáit alaposan megkeverve. És legalább két, későbbi, majdnem világháború csíráit elvetve. Az első a szuezi háború volt.

SZUEZ: GYŐZELEM VAGY PATTHELYZET! Mielőtt részleteiben látnánk az 1956-os szuezi háborút, amely majdnem világháború lett, nézzük az érdekelteket, ki, mit, miért csinált. Az angolokat 1956 nyarán Nasszer kiküldte Egyiptom földjéről, a Szuezi-csatorna övezetéből, majd államosította magát a csatornát is. Ez több okból igen ingerelte a brit vezetést. Először is ekkor a csatorna az alapvető összeköttetést biztosította a még meglévő ázsiai és afrikai angol gyarmatok felé a legrövidebb úton anélkül, hogy Afrikát meg kellene kerülni. Miután ez az angol hadiflotta mozgási útja is volt, számolni kellett azzal, hogy a Londonnal rossz viszonyba került Nasszer krízishelyzetekben nem engedi át a csatornán az angol hadihajókat. Ezenkívül példát kellett statuálni már a forrongó brit gyarmatoknak, vagy Londontól függő országoknak arról, hogyan is jár, aki fel mer lépni brit érdekek ellen! Mindezért az újra hatalmon lévő londoni konzervatívok lázasan keresték a bosszú, a beavatkozás katonai lehetőségét. Franciaországban az 1956 eleji választások sajátosan alakultak: a kommunista párt lett a legerősebb a parlamentben. Hogy ezt ellensúlyozzák, a szocialisták, radikálisok és más „mérsékelten baloldali” pártok alakítottak kormányt. Ebből még nem következett volna, hogy ez a kormány szövetséget köt az angol konzervatívokkal. Itt más volt az ok: javában zajlottak a függetlenségi mozgalmak az észak-afrikai gyarmatokon. Marokkónak és Tunéziának 1956 nyarán meg is adták a franciák a függetlenséget. Részben, mert nem volt olyan fontos ásványkincsük, amiért

92

egy gyarmati háborúba érdemes lett volna belebonyolódni; részben mert mérsékelten franciabarát vezetők kerültek mindkét országban hatalomra. De ALGÉRIA más volt. Hatalmas olaj- és földgázmezők, amik a francia energiaellátás szempontjából létfontosságúak – és emellett egy olyan ellenállási mozgalom, mely a radikális fegyveres harcot hirdeti: ez az FLN, a nemzeti felszabadítási front. Ráadásul vagy másfél millió francia élt már 120-140 éve az algériai városokban, és Franciaország őket sem kívánta „magukra hagyni”. (Érdekes módon ebben még a francia, sőt az algériai, zömmel francia származású kommunisták is egyetértettek a kormánnyal.) No, de ezt az FLN-t Kairóból látták el fegyverrel, utánpótlással, vezetői baj esetén Egyiptomba menekültek, ott éltek. Tehát ez volt az a tényező, ami a franciákat az angolok mellé sodorta, és amiért Párizs is részt kívánt venni Nasszer „megbüntetésében”. Az angolok és franciák terve egyszerű volt: mivel Egyiptommal szemben jókora haditengerészeti és légi fölényben vannak, felvonulnak a Földközi-tengeren az egyiptomi partok előtt; bombázni, és a hajókról lőni kezdik Kairót, Alexandriát és a csatorna menti városokat: Port Saidot és Szuezt. Utána ejtőernyős csapatok foglalják el a kulcsfontosságú pontokat, az eléggé nagy létszámú és meglehetősen harcias egyiptomi szárazföldi hadsereg sakkban tartását, lekötését pedig egy „segéderőre”, az izraeli szárazföldi hadseregre bízzák. (Azt már az előző fejezetben tisztáztuk: nem túlságosan érthető, hogy Izrael ebbe a kalandba miért pont az angolok oldalán avatkozott be, hacsak az nem tekinthető oknak, hogy az izraeli hadsereg akkori becsvágyó vezetői – élükön Moshe Dayan tábornokkal – mindenáron valami nagy sikert kívántak felmutatni.) A „másik oldalon” Egyiptom látszólag egyedül állt. Látszólag, mert tudták, hogy Hruscsov megvédi őket, és valami „nagy meglepetést” készít elő az angoloknak és a franciáknak. Érdekes módon nem esett eddig szó az amerikaiak véleményéről. Nos, ekkor fordult elő első ízben, hogy Washington nem állt nagy NATO-partnerei mellé, hanem semleges volt a háborúban, sőt az ENSZ-ben is elítélte az angol-francia-izraeli támadást. Persze, korántsem az egyiptomiak iránti szeretetből. Egy Moszkva-barát egyiptomi vezetés az USA-nak sem volt ínyére, főleg mert ők távolabb néztek, mint a pillanatnyi gyarmati érdekeik miatt mást nem látó angolok és franciák. Eisenhower tábornok katonaember volt, katonából lett elnök. Világosan látta, hogy mik Moszkva céljai a csatornával. De azt is látta: ha az USA ebben a válságban az angol-francia támadók mellett lépne fel – akár csak szóban is –, azonnal ellenségévé tenne minden arab, sőt minden, függetlenséget követelő gyarmati országot is. Mert ezeknek lehet, hogy Nasszer nem tetszik, de a gyarmatosítók nyílt fegyveres támadását is elítélik. Márpedig ez esetben szépen Moszkva ölelő karjaiba kergetett volna egy csomó olyan országot, mely egyébként rettegett a szovjet terjeszkedéstől. Például Szaúd-Arábiát, mellyel az amerikaiak védelmi egyezményt kötöttek, és ahol az ARAMCO, azaz az arab-amerikai olaj 93

társaság termelte ki a világ legnagyobb kőolajmezőit. (Jellemző módon az angolok például egyes, a brit megszállás alatt lévő ománi szultánság határán lévő olajmezőkért fegyveres harcba is bonyolódtak a szaúdi hadsereggel.) Ráadásul, mivel az iszlám két szent városa – Mekka és Medina – szaúdi területen van, a szaúdi királyság állásfoglalása gyakorlatilag meghatározhatja a világ minden muzulmánjának véleményét is! Mindezért az USA előre jelezte az érdekelteknek: nem vesz részt ebben a háborúban, sőt minden arab és muzulmán védelmezőjeként fog fellépni. Ezért az angolok és a franciák olyan húzáshoz folyamodtak, mellyel aztán végleg kivívták Washington haragját. Mindenki tudja, hogy az amerikai elnökválasztások minden negyedik évben, november első keddjén vannak. 1956-ban ez november 6-ára esett. A választások előtti napokban-hetekben Amerika külpolitikailag „béna kacsa” – ahogy arrafelé mondják. A még hivatalban lévő elnök már nem kezd olyan lépésbe, mely befolyásolhatja utódja első intézkedéseit. És ezt mindkét amerikai párt betartja, ez alapvető illemszabály ott. Tehát London és Párizs csak azért is november első hetére időzítette a támadást, hogy a tehetetlenségre kárhoztatott Washington ne tudja azt leállítani. Csakhogy az ilyesmit nemigen lehetett titokban tartani. Az amerikai hírszerzés mindenütt ott volt, ráadásul az amerikai felderítőgépek a Földközi-tenger fölött jeleztek Washingtonnak: hatalmas angol-francia flotta- és repülőgépmozgás van, a bázis a még brit megszállás alatt lévő Ciprus szigete, és az izraeli hadsereget is előrevonták a Szuezicsatorna közelébe, támadáskész állapotban. Mivel mindez még amerikai üzleti érdekeket is sértett, tulajdonképpen nem volt meglepő, hogy az USA az ENSZ-ben elítélte az angol-francia támadást, a partra szállt deszantcsapatok kivonását követelte csakúgy, mint az izraeli hadsereg visszavonulását, mindezt 1956. november elején, a támadás másnapján. És most nézzük a döntő felet, a szovjet birodalmat! 1956 kora őszére Moszkva olyan kedvező helyzetbe kerül a világhatalmi játszmában, mint addig, és azóta sohasem. Annak ellenére, hogy 1955-ben ki kellett menniük Ausztriából és Finnországból, mégis a Föld területének egyhatodát, lakosságának egyharmadát uralják! Még az övék Kína. A koreai háborúban ugyan nem nyertek semmit, de fél Vietnámot már megszerezték. Hruscsov belgrádi bocsánatkérő látogatása óta Tito Jugoszláviája újra szövetséges. És ott vannak az új arab szövetségesek: Szíria és Egyiptom is. A Szuezicsatorna már egyiptomi kézben van. Ráadásul az atomfegyverek és a rakétafegyverek területén is ideiglenesen szovjet fölény van. Az atombombánál százszor pusztítóbb hidrogénbombát a szovjetek 1953. augusztus 20-án próbálták ki, míg az amerikaiak csak éppen most, 1956. május 21-én. A rakétakutatásban is előnyük van, mint ezt később az űrkutatás bizonyítja. (Ugyanis a civil űrkutatásba általában egy-másfél évvel később kerülnek át a katonailag már kipróbált rakéták.) Műholdat (szputnyikot) a szovjet fél 1957. november 3-án lő fel először, az 94

amerikaiak csak 1958. február elsején. Az interkontinentális, tehát szovjet területről Amerikát is elérő rakéta sikeres kipróbálását ugyan csak 1957. augusztusban JELENTIK BE, de itt három variáció lehetséges: vagy tényleg csak ekkortól létezett, vagy megvolt már egy éve – legalábbis olyan méretben, hogy Londont, Párizst és az izraeli fővárost, Tel-Avivot elérje –, VAGY EZÚTTAL HRUSCSOV BLÖFFÖLT SIIKERESEN, és egy féligháromnegyedig kész fegyvert létezőnek jelentett ki 1956. novemberben. E blöff elhitetéséhez komoly hírszerzési-elhárítási „fórja” is volt, mint még látni fogjuk. Tehát – bár a jaltai egyezmény tételes megsértésével nem próbálkoztak, de – egy Nyugat-Európa elleni villámháborút nagyon is megnyerhetőnek tartottak a szovjet katonai vezetők 1956 őszén. A recept: a Szuezi-csatornánál csapdába csalni az angol és a francia hadsereget. Utána egy puskalövés nélkül megverni őket, visszavonulásra kényszerítve. A csatornát lezárva elvágni az arab olaj útját Nyugat-Európa felé. (A Földközi-tengeren sincs utánpótlás, két okból. Egyrészt az iraki olaj szír kikötőkből indul, és Szíria már szovjet szövetséges. Másrészt a csatornán befuthat a szovjet távol-keleti flotta, mely kedvére zavarhatja a nyugati flottamozdulatokat a Földközi-tengeren.) Algériában a Kairóból irányított felkelők teszik lehetetlenné az olaj kitermelését, és francia kikötőkbe szállítását. Ezután indulhat a szárazföldi és légitámadás NyugatNémetország, Franciaország és Anglia ellen. A nyugatiak olajtartalékai 2-3 hónapra elegendőek, utána nincs mivel hajtani a tankok, repülők, teherautók motorjait. Ugyanúgy olaj nélkül maradnak, mint Hitler a háború végén. Az amerikai kontinensről, vagy Szaúd-Arábiából és Iránból Afrikát megkerülve nem tudnak annyi kőolajat hozni tengeri úton, amennyi a nyugatiak ellenállásához elég! (És már kint vannak az Atlanti-óceánon a szovjet tengeralattjárók is, melyek a tengeri utánpótlást ugyanúgy szétverhetik, mint a német tengeralattjáró-flotta a második világháborúban.) Az amerikai légierő az USA-ból Európába repülni nagy bombázókötelékkel nem tud, még nincsenek légi utántöltő gépek, az későbbi találmány. Az európai reptereken vagy hajókon állomásozó gépeknek viszont üzemanyag kell, és éppen arról van szó, hogy az rövid úton elfogyhat Nyugat-Európában. Ráadásul a pillanatnyi rakétafölény azt is jelenti, hogy szovjet földről hidrogénbombákkal Amerika egyes városait már támadni lehet, míg a fordítottjára az USA csak fél-egy év múlva lesz képes legkorábban. Elindul hát először is a szovjet propagandaoffenzíva. 1954. szeptember 14-én, Orenburg közelében, a Vörös Hadsereg speciális hadgyakorlatot tart. Egy erősen átszabdalt, hegyes-völgyes területen olyan támadó hadműveletet mutatnak be a vendégek előtt, melyhez „élesben”, azaz a helyszínen valódi atombombát is robbantanak! (A vendégek: a teljes szovjet politikai-katonai vezetés mellett a csatlós országok honvédelmi miniszterei és vezérkari főnökei.) Hogy a Tockoja községnél robbantott bombának hány áldozata volt a hadgyakorlaton részt vevő szovjet katonák között, az máig is titok! 95

De hogy a vendégeket meggyőzik: igenis lehet olyan szárazföldi támadást indítani, melyhez a kisegítő csapást harctéri atomfegyverrel mérik, az biztos! És hogy ezt minél többen megtudhassák: az egész gyakorlatot filmre veszik. És minden csatlós fővárosban bemutatják; persze, nem a moziba járó közönség, hanem az adott ország katonai és politikai középvezetői előtt – járási párttitkároktól az ezredesekig. Budapesten 1955-ben a Böszörményi úti Rendőrtiszti Főiskola Lovardájában ezer ember nézi meg. Az egyik néző, az 1956-os forradalomban szerepet játszó, majd elítélt, később Kanadába emigrált Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány ezt írja a filmről Gosztonyi Péter emigráns magyar történésznek, jóval később, levélben: „Ötórás volt a film. Az atomelmélet után a „gyakorlat” következett. Három falut teleraktak kimustrált harci járművekkel. Majd jött a bomba, színes filmen! Ennek pusztító hatását, az epicentrumtól (a robbanás központja) a külső zónákig részleteiben mutatták. A romboló és sugárhatást külön-külön is szemléltették. Harci moráljuk az egekig szökött, hiszen saját szemünkkel láthattuk a szovjet harci technika fejlettségét. Utána elterjedt a nézők között a hír: Moszkva a nyugatnémet revansista fenyegetés ellen preventív, azaz megelőző csapást készít elő” Jól emlékezett: ez a film TÁMADÓ HÁBORÚRÓL szólt. 1955 végéig már sok ezer csatlós országbeli vezető és középvezető láthatta. Nem véletlenül: Hruscsov számított arra, hogy ezek között olyan is lesz, aki a másik oldalnak „súg”, tehát időben eljut a hír Nyugatra: mit is tud a Vörös Hadsereg. És ha még ez sem lett volna elég, akkor jön egy fontos szereplőcsoport. Ezek az angol hírszerzés/elhárításba beépült szovjet ügynökök! Angol úri körökből származó emberek, akik még diákkorukban, a második világháború előtt, világnézeti okokból ajánlották fel szolgálatukat a szovjeteknek. Kim Philby, MacLeod, Burgess és mások alkották e csoportot, mely kulcspozíciókba került a következő helyeken: a szovjetek elleni hírszerzés és elhárítás, és a közel-keleti hírszerzés/elhárítás. (Maga Philby, a legendás mesterkém is arab-keleti állomáshelyéről, Libanonból menekült Moszkvába, 1958-ban, a leleplezést megelőzően.) És ha még ez is kevés lett volna, hát persze, hogy az új izraeli államban is ott voltak a szovjet kémek: Israel Beer, az izraeli hadügyminisztérium egyik kulcsembere nem sokkal Szuez után bukott le; ő is Moszkvát informálta. Mármost ezek szerint Hruscsov mindent tudott a készülő angol-francia-izraeli támadásról és arról is, hogy ez az amerikaiak tudta nélkül, beleegyezésük nélkül történik. És nyilván arról is gondoskodott, hogy „visszafelé” is menjen információ a szovjet rakétaatomfegyverekről, de csak AZ UTÁN, HOGY A TÁMADÁS SZUEZ ELLEN MÁR MEGINDULT. Mert ha korábban tudnak erről Londonban, Párizsban, Tel-Avivban, akkor nem mernek támadni. Azt is tudjuk, hogy Sukri al-Kualti szír elnököt Moszkvába hívják november 1-3. között, és megnyugtatják: nem kell a szír hadseregnek ebbe a háborúba beavatkoznia, már meglepetés várja a támadókat. 96

MOST nézzük a valódi történéseket! Budapesten október 23. óta zajlik a magyar felkelés. A világ erre figyel. A támadók azt hiszik Londonban, Párizsban, Tel-Avivban, hogy Moszkva ezzel van elfoglalva, és hogy Hruscsov gyenge, még Budapesten sem mer beavatkozni október 23-ától november l-jéig. És bíznak abban: ha gyorsan lépnek, akkor Budapest „árnyékában” órák alatt leverik az egyiptomiakat, akiket a szovjetek úgysem tudnak hatékonyan támogatni, hiszen sehol sem látni szállításra kész szovjet páncélosokat, rajtra kész távolsági bombázó- vagy vadászgépeket, hadihajókat. Erre mondják pestiesen: olyan szép, hogy nem is lehet igaz! HÁT NEM IS IGAZ! Az izraeli csapatok október 29-én elkezdik végre a szárazföldi támadást. Moszkva hallgat és vár. 30-án angol, francia ultimátumot intéznek Egyiptomhoz: ürítsék ki a csatornaövezetet, és vonuljanak onnan vissza! Kairó nem reagál. Moszkva hallgat és vár. Október 31-én Ciprusról felszálló angol és francia gépek bombázni kezdik az egyiptomi városokat, hogy előkészítsék a légi- és tengerideszantok partra szállását. Moszkva hallgat és vár. Az angol-francia flotta november 4-én éri el az egyiptomi partokat, és 5-ére virradóan kezdik az ejtőernyősök a támadást, majd ezt követi a tengerideszantok partra szállása is. ITT ÉR VÉGET A MOSZKVAI HALLGATÁS. Egyrészt azonnal elindul a magyar felkelés katonai szétverése, mert most már nem kell figyelemelterelésnek Budapest. Másrészt ugyanazon órában egy szovjet diplomáciai jegyzéket adnak át Londonban, Párizsban és Tel-Avivban az érintett kormányoknak. Magától Hruscsovtól származik. Hiteles szövegét senki sem hozta nyilvánosságra soha, de a visszaemlékező diplomaták szerint így szólt: „Ha Önök úgy vélik, hogy légierejükkel és -flottájukkal egy távoli, az Önökénél sokkal kisebb országot megsemmisíthetnek, ajánljuk figyelmükbe azt a tényt, hogy van Önöknél nagyobb ország is. És ez az ország rendelkezik olyan fegyverekkel, hogy saját területéről megsemmisítheti az Önök fővárosait. Döntésüknél ezt vegyék figyelembe!” Erre meg azt mondják: BANNNG! Ez bevágott, mint derült égből a ménkű. Ha az angolok, franciák nem tudnák, miről beszél Hruscsov, a Philby-csoport „hírszerzői” most már elmondják. Úgy tűnik: ennek fele sem tréfa. Washington dühös a háta mögötti akcióért, és az amerikaiak kijelentik: semmi közük az ügyhöz, elítélik a támadást, követelik az angolfrancia-izraeli csapatok visszavonását! Tehát amerikai támogatás nincs. Párórányi harc után, anélkül, hogy egy szovjet katona megjelenne, egy szovjet fegyverből egy lövés elhangzana – nincs más hátra, mint behúzott farokkal takarodni. Harc nélküli vesztesként. Az ENSZ-közgyűlés is elítéli a támadókat, egy nap múlva már tűzszünet van, 9 nap múlva ENSZcsapatok érkeznek a támadók visszavonásának ellenőrzésére. December 22ére az utolsó angol-francia csapatok s távoznak Port Saidból, a csatorna fő kikötőjéből; az izraeliek, akik meg a támadás „mellékleteként” elfoglalták 97

az addig egyiptomi védnökség alatt álló palesztinai Gázai övezetet, március 8-án kénytelenek azt teljesen kiüríteni. ENNYI VOLT. Pár nap alatt végleg összeomlott az angol-francia gyarmati álom, a két ország megszűnt önálló cselekvésre képes gyarmattartó nagyhatalom lenni, hadseregeik akkora presztízsvereséget szenvedtek, mint történelmükben még soha. Amerikában – részben az okos szuezi politika miatt – újraválasztják négy évre Eisenhower elnököt. A tábornok politikus újabb okos húzása: 1957. márciusban meghirdeti az Eisenhower-doktrínát, melyben védettséget ígér az arab államoknak bárhonnan jövő támadás ellen, és amely országok azt elfogadják, azok komoly gazdasági segítséget is kapnak. (Ez a ráfordítás megéri, mert ezen országokban mindenütt amerikai cégek veszik át a kiutasított angol-francia vállalatok szerepét.) És ugyancsak 957. márciusban tisztázza Eisenhower MacMillan brit miniszterelnökkel: ki is az úr a házban. Szállít irányítható rakétákat Londonnak, hogy azt többé ne lehessen rakétatámadással zsarolni, de: irányítóként csatlakozik az angolok által korábban kezdeményezett „bagdadi paktumhoz”, mely az arab országok, Irán és Törökország „védelmére” hivatott, és most már – ha kell – amerikai csapatokkal avatkozik be az Arab-Keleten, ha ott valami baj lenne... Az angolok pedig csak olyan akciókat indíthatnak, melyeket egyeztettek Washingtonnal – mint például a jordániai ejtőernyős akciót, a baloldali kormány félreállítására. De Libanonba ugyanilyen okból már amerikai tengerészgyalogosok mennek. A fontosabb olajországok, mint SzaúdArábia és Irán pedig elfogadják az amerikai védnökséget. Végül: Moszkva számára milyen eredménnyel járt mindez? Mondhatjuk úgy, hogy felemással. A Szuezi-csatornát ugyan megszerezték, ott legalábbis szovjet hadihajók is áthaladhatnak, és Nasszer válsághelyzetben nem fogja megengedni a nyugati flottamozgásokat. Most már inkább arra kell figyelni, hogy a csatornához csatlakozó Vörös-tenger déli bejáratánál lévő tengerszorost és a kikötőket elérjék, azok ugyanis változatlanul nyugati kézben vannak. Egyik parton a brit gyarmat Aden, a másikon Hailé Szelasszié császár Nyugat-barát Etiópiája. Az olajországok helyzete semmit sem változott, legfeljebb most már nem angol, hanem amerikai cégek termelik az olajat, és angolok helyett, például, Szaúd-Arábiában amerikai csapatok védik a Nyugat-barát rendszereket. Tehát arrafelé új, szárazföldi offenzívát kell kezdeni. Hogy hol, az még nem világos. És a Nyugat-Európa elleni támadás? Hát az, egyelőre, elmarad. Részben azért, mert most már, hogy az USA helyrerázta, kezessé tette szövetségeseit, meg is védi őket, közép-hatótávolságú rakétákkal legalábbis. Másrészt a győzelemittas Moszkvában egyesek úgy vélik: itt az ideje a belső hatalmi viszonyok tisztázásának. Hruscsov félreállítja a teljhatalmát vitató Bulganyin miniszterelnököt, a pártelnökség többi tagját, Zsukov honvédelmi minisztert, és vele együtt egy sor vezető tábornokot (egy év múlva 98

Vorosilov államelnököt is). A klasszikus játék: még meg se nyertük a háborút, már osztoznánk a zsákmányon, egymást marjuk. Mire meg mindez rendeződik, 1957 végére, addigra az amerikaiaknak is van már „bejáratott” hidrogénbombájuk, interkontinentális rakétájuk, a meglepetésszerű támadó háború ideje elmúlt. A történelem Moszkvának csak egy esélyt adott. Változtatunk az arculaton: jön a mosolygó Hruscsov, a „béke diplomatája” (legfeljebb, amikor az ENSZ-közgyűlésen olyasmit kérdeznek tőle, amire nem szívesen válaszolna, előbújik belőle az ukrán suttyó, és levetett cipőjével veri az asztalt, mire az előtte ülő nyugati diplomata – finnyásan, bár udvariasan – kikéri magának a lábszagot.) Egyszóval: siker helyett félsiker. És még 11 évig, 1967-ig kell dolgozni azért, hogy kiderüljön: az araboknak szállított szovjet fegyverek gyengébbek, mint az izraeli hadsereg nyugati technikája; a csatorna is kikerül a szovjet kontroll alól, és lehet kezdeni elölről – de már lényegesen rosszabb körülmények között – a szovjet terjeszkedést. De addig még sok minden történik.

OFFENZÍVA ’67-IG: ZŰR ZŰR HÁTÁN Az Arab-Keleten a szovjet offenzíva második felvonása előtt a következő volt a kiinduló helyzet, mondjuk, 1958 elején: Szíriában, az „Egyesült Arab Köztársaság keleti tartományában” Nasszer az úr. Az országot Kairóból irányítják. Kairó objektív módon Moszkva szövetségese, függ a szovjet fegyverszállításoktól, az iparigazdasági segélyektől, mint az asszuáni hatalmas gát felépítése stb. .., és a Szuezi-csatornán a szovjet hajók minimum egyenlő esélyt kapnak az áthaladásra az amerikaiakkal. (Az angol, francia hajókat egy darabig nem látják szívesen.) Nasszer az araboknak védőernyőt és segélyt ígérő Eisenhower-doktrínát elutasítja. Ugyanakkor Egyiptomban, de még inkább Szíriában, saját személyi hatalmának mintegy zálogaként minden „rivális erőt”, így a kommunistákat, vagy a korábban szorosan Moszkvához kapcsolódó szír baloldali polgári politikai erőket betiltja, üldözi. Ám Nasszer „ellensúlyaként” most már amerikai irányítással működik a „bagdadi paktum”. Tagjai a nyugati államok mellett Irán, Irak, Törökország és Jordánia. Ráadásul a jordán király, Husszein 1958. májusban államszövetséget köt II. Fejszál iraki királlyal, az új állam neve Arab Szövetség. Irán tartósan Nyugat-barát, Reza sah vezetésével, Szaúd-Arábia, Jemen, Kuvait és a többiek pedig szépen „beállnak a sorba”, a Nyugat szövetségeseként. Látszólag tehát minden rendben van; amerikai szemmel nézve, az angolok is igazodnak Washington politikájához. Ebben a helyzetben robban 99

hatalmasat 1958. július 14-én az iraki forradalom: Fiatal katonatisztek vezetésével véres felkelés tör ki a király és mindenható miniszterelnöke, Nuri Szaid pasa ellen. Ez ugyanaz a Nuri Szaid, aki még 1941-ben hívta be az angolokat, leverni a már említett Rasid Ali Gailani-féle felkelést, amely némileg németbarát is volt, de elsődleges célja a britektől szabad, független Irak. Ennek „hagyományaként” az iraki hadseregben – ha rejtetten is, de – végig jelen volt 1958-ig egy olyan tiszti mozgalom, mely várta a lehetőséget: egyszerre megszabadulni a királytól, Szaid pasától és a nyugatiaktól. Nem egyedül léptek akcióba: velük együtt vett részt a felkelésben a kommunista párt, a Baath-párt és az autonómiáért küzdő kurdok hadereje is. Órák alatt győztek és teremtettek véres hagyományt Irakban: a személyi leszámolást. Megölték a királyt, Nuri Szaidot és minden befolyásos hívüket. A hatalmat előbb egy tiszti csoport vette kézbe, majd Abdel Karim Kasszem, a nép által „Kaid”-nak, vezérnek nevezett tábornok személyi diktatúrát léptetett életbe. Kasszem okos és nagyralátó politikus volt. Látta, honnan remélhet segítséget. Moszkva védőszárnya alá helyezte magát, szövetséget ígérve a szovjet terjeszkedéshez. A „bagdadi paktumot” ugyanúgy felmondta, mint a Jordániával kötött államszövetséget. Kacérkodott Nasszerrel is: előbb látványosan csatlakozott az „Egyesült Arab Köztársasághoz” harmadik tagállamként – ennek jele látható ma is az iraki nemzeti zászlón. A piros-fehér-fekete lobogón középen három fekete csillag van. Az egyiptomin egy, a szíren kettő volt ekkoriban. Ez a három csillag jelezte: Irak a harmadik tagállam. Azonban gyorsan kiderült: Nasszer és Kasszem, a két nagyratörő diktátor nem fér össze. Ezért ez a kísérlet gyorsan elhalt. Irakban érdekesen alakult a belső helyzet: Kasszem után a második ember az új vezetésben az az Aref ezredes volt, akit a Baath-párt emberének tartottak. De a Baath soha, sehol nem szerette a másodhegedűsi szerepet. És Aref, arra hivatkozva, hogy a Nasszer „nagy köztársaságához való egyértelmű csatlakozás” lenne az igazi arab egység záloga, összeesküvést szervezett „forradalmi testvére”, Kasszem tábornok ellen. Ez elbukott, az összeesküvőket letartóztatták, kivégezték, Aref csak azért kapott kegyelmet, mert korábban a „Kaid” személyes barátja volt, és „forradalmi érdemei” voltak az 1958. júliusi felkelésben. Viszont, mivel egyidejűleg egy sor Nasszer-barát tisztet is kivégeztek az összeesküvés kapcsán, így Kasszem teljesen szembekerült Nasszerrel. No, de akkor kivel szövetkezzék? Maradt két erő: a kommunisták és a kurdok. És amikor Észak-Irakban 1959-ben, Moszulban és Kirkukban a szintén Baath-közeli Savvah ezredes Kassszem-ellenes felkelést robbantott ki, a „Kaid” csak a félkatonai kommunista pártmilícia, és a kurd lovasok segítségével tudta azt leverni.

100

Igen ám, de Kasszem is egyedül akart uralkodni. És félt attól, amit nyugati szakértők is úgy láttak: itt már egy kommunista hatalomátvétel a következő lépés. Csakhogy ez éppen nem illett bele Hruscsov terveibe, 1959-ben. Ő nem egy polgárháború által megosztott Irakot akart, hanem egy Kasszem vezette egységes, nagy, szovjetbarát országot a hatalmas olajmezőkkel és a dél-iraki melegtengeri kikötőkkel együtt. Ezért leintette az iraki kommunista pártot: nincs még itt az ideje a hatalomátvételnek! De az iraki kommunisták sértődőek voltak: elutasították a moszkvai parancsot, nyíltan szakítottak Kasszemmel, illegalitásba vonultak, és partizánakcióba kezdtek a „Kaid” ellen. De nem mindannyian. Az iraki kommunista párt kettészakadt, és a belőle kivált Szajeg-féle „másik kommunista párt”-ot Kasszem látványosan támogatta, hogy a tömegek előtt úgy tűnjék: a kommunisták vele vannak. És – hogy még szebb legyen a kép – a kurdoknak sem akart Kasszem autonómiát adni, mert az olajmezők egy része éppen a kurdok lakta területen volt. Így a „Kaid” hadserege reménytelen háborúba bonyolódott az észak-iraki hegyek közt sokkal jobb terepismerettel rendelkező kurd erőkkel, melyek élén viszont a Szovjetunióból hazatért Musztafa Barzani, a Vörös Hadsereg korábbi „tiszteletbeli tábornoka” állott. Tehát: volt egy szovjet-barát diktatúra, mely szép lassan szembekerült minden korábbi támogatójával, és mindenféle véres belharcokat vívott. Az ország a káosz szélén állt. Kasszem, hogy népszerű intézkedéseket hozzon, megpróbált javítani a tömegek életszínvonalán. Ehhez a pénzt onnan remélte megszerezni, hogy államosította a nyugati olajcégekből álló Iraq Petroleum Companyt (IPC-t), és helyette 1963. januárban bejelentették a nemzeti olaj cég, az Iraq National on Company megalakítását. Ebben a helyzetben szervezte az illegalitásban saját hatalomátvételét Irakban a Baath-párt. De ez a Baath már nem az 50-es évek közepebeli Baath volt. Irakban legalábbis nem. Már nem beszélt „szocializmusról”, a kommunistákat a Savvah-féle felkelés leverése óta halálos ellenségként tekintette. A kurdokat ugyanezért szintúgy, és még azért is, mert nem voltak ARABOK! Kasszem híveit azért nem, mert „hazaáruló moszkoviták”. Jelszavaiból csak a szélsőséges iszlám nacionalizmust tartotta meg, külsőleg viszont bárkivel szövetkezett, aki a Moszkva-barát „Kaid” ellensége volt, így akár még a nyugati olajtársaságokkal is – ideiglenesen, amíg a hatalmat meg nem szerzi, utána a saját zsebére kívánta azokat is kizavarni Irakból. (A hatalomátvétel után kiegyeztek az IPC-vel, csak a jövedelem felére tartottak igényt. Később meg ők is államosítottak.) Közben Szíriában is „zajlott az élet” a kommunistákat háttérbe szorító nasszerista országegyesülés után a Baath balszárnyához tartozó egyik pártalapító, Akram al-Hourani lett az egész unióban Nasszer helyettese; igaz, csak a mellékesnek számító szociális ügyek tartoztak hozzá. Magában Szíriában viszont az egyiptomi nemzetiségű „helytartó” minden más erőt 101

igyekezett kiütni a hatalom közeléből. 1961. nyár végén a szír hadsereg 60 vezető főtisztjét leváltotta, és helyükbe egyiptomi tiszteket nevezett ki Nasszer parancsára. Ez már sok volt a Baath-nak, különösen, hogy azt látták: szeptember 26-án Nasszer utolsó hűséges szír támogatója, Szarradzs ezredes is lemond tisztségéről, tiltakozásul. Két nappal később a baathista tisztek által vezetett páncéloshadosztály Kadana városából kiindulva, harc nélkül átveszi a hatalmat, puccsal, Damaszkuszban, a szír fővárosban. Nasszer egyiptomi ejtőernyősöket indít a puccs leverésére, de látván, hogy MINDEN SZÍR POLITIKAI ERŐ nyilvánosan a lázadók mögé áll, visszarendeli őket. Kuzberi elnök vezetésével jobboldali, polgári pártok kerülnek hatalomra; Jordánia és Törökország elsőként jelenti be: támogatja a „függetlenségét visszanyert” Szíriát. A Baath csak két miniszteri tárcát kap, a többi nagypolgári vagy földbirtokos „régi szír vezetőknek” jut. A tömegek morognak: ennél még Nasszer is több szociális jogot adott. És újabb katonai puccs tör ki, ezúttal baloldali: a „vörös pasa”, a szovjetbarát Kuatli volt elnök egykori hadügyminisztere, Azzem lesz az új vezér. De az Azzem mellett a kormányban újra teret nyerő jobboldali politikusok odáig feszítik a húrt, hogy 1962. márciusban Aleppóban már spontán népi felkelés tör ki, baloldali jelszavakkal. Ezt a hadsereg ritka kegyetlenséggel veri le, és ebben a Baath-hoz közeli tisztek aktívan vesznek részt, nyilván azért, hogy minden más, szóba jöhető ellenzéki erőt jó előre megsemmisítsenek. Hogy amikor MAJD ŐK JÖNNEK, a népnek már ne legyen más választása.

A BAATH „KETTŐS FORRADALMA” 1962. tél végén a következő a helyzet Irakban és Szíriában: Irakban egy Moszkvához hű diktátor uralkodik, aki mindenki mást a „süllyesztőbe” küldött, közte a Baath híveit is. Szíriában meg olyan középutas kormány van, mely szintén leszámolt a baloldaliakkal, de ingatag, szinte semmilyen belső bázisa nincs. Nasszer „egyesítő pánarabizmusát” mindkét országban elutasítják a vezetők. Moszkva meg töprenghet: mindebből mi lesz most? Az első válasz Bagdadból érkezik, 1963. február 8-án, Ramadán szent böjti havának 14. napján. (Jellemző: a lázadók a próféta zöld zászlaját lengetik, de akkor kezdenek véres harcba, amikor Allah tiltja mindezt, a szent hónapban.) A habbaniai légi támaszpont baathista pilótái adják meg a jelet: a felszálló repülőgépek Bagdad mellett, Kachid katonai támaszpontjánál porig bombázzák a Kasszemhez hű páncélosokat, és a „Kaid” megmaradt légierejét. Egyik tiszti csoport a rádiót foglalja el, a másik fegyverrel 102

kényszeríti a légierő kormányhű főparancsnokát: írja alá a légitámadási parancsot Kasszem elnöki palotája ellen. Aláírja. Öt perc múlva megölik. A baathista repülők az elnöki palotát és a hadügyminisztériumot is szétbombázzák. A rádió célzatos álhírt mond be: Kasszem meghalt a bombázásnál. De a külvárosok szegénynegyedeiben, az életszínvonalat nemrég megemelt népszerű „Kaid” védelmében utcára tódul a nép, és fegyvert szerez, ráadásul Kasszem, akinek sikerült épségben megszöknie a lebombázott palotából, a tömeg élére áll, és a még kezén lévő egyetlen iraki televíziós állomáson buzdítja a népet ellenállásra. A repülők porig rombolják a tévéállomást is. A fordulatot a páncélos fegyvernem átállása hozza: kiszabadítják Aref ezredest a börtönből, majd a külvárosok ellen indulnak. Többórás harc után megadásra szólítják fel a védőket. Ezek leteszik a fegyvert. Utána azonnal tömegkivégzéssel mindenkit megölnek, Kasszemet és néhány hozzá hű főtisztet, meg baloldali politikust a rádió épületében végeznek ki, „helyszíni közvetítés” mellett. A felkelő katonákhoz csatlakozik a Baath civilekből álló „zöld gárdája”, egy vallásos-fanatikus fegyveres banda, melynek tagjai mindenkit legyilkolnak Bagdadban, aki baloldali hírében áll, vagy Kasszemhez volt hű, vagy csak egyszerűen nem tetszik nekik. De meghal az is, akinek vagyona van. És nagyban megy a fosztogatás, rablás is. Moszul és Kirkuk, a két északi város még ellenáll, sok ezren próbálnak a „zöld mészárosok” útjába állni. A hadsereg repülői és páncélosai túlerőt képeznek, a védők megadják magukat, bízva a hadsereg szavában. Ehelyett a katonák lábhoz tett fegyverrel, nevetve nézik végig, ahogy a „zöld gárda” ötezer élő kurdból, kommunistából, síitából, kasszemistából élő máglyát rak, lelocsolja gázolajjal és felgyújtja azt! Két napig ég az élő máglya: füst és emberhús bűze borítja a városokat, a nyugati laptudósítók sem bírják idegekkel az iszonyú kegyetlenkedést. De halomra gyilkolják a Nemzeti Demokrata Párt, a Függetlenségi Párt, az Arab Nacionalista Unió vezetőit, tagjait is: mindenkit, aki nem tartozik a Baath-hoz. Itt már többen látnak a hóhérok között egy fiatal tisztet: Szaddám Huszein al-Takritinak hívják. A Baath bemutatkozott: hogy képzelik ők a „konszolidációt”. A nők egyenjogúságát meghirdető, pár hónappal azelőtt Kasszem által hozott törvényt is azonnal visszavonják. A nyilvánosság előtt katonatisztek: Aref ezredes, Al Bakr ezredes, a kegyetlenségéről hírhedt légierő új, baathista parancsnoka, Hardan alTakriti tábornok és Ammas tábornok, az új hadügyminiszter képviselik az új hatalmat. Később derül ki, hogy a véres terrort két civil „Baathideológus”: Saadi miniszterelnök-helyettes és Sabib külügyminiszter irányítja a háttérből, majd Bagdadba érkezik a pártalapító Michel Aflak is, aki – úgy látszik – elég messzire került keresztény gyökereitől. 103

De – hogy valamilyen külső támogatást is szerezzenek, mert a világ undorral fordul el a mészárosoktól – gyorsan Kairóba utazik Saadi, az iraki Baath voltaképpeni vezetője, és bejelenti: kár, hogy két éve feloszlott az egyiptomi-szíriai unió, de ők, a Baath folytatni fogják! (És ott ül az elnökségben Szarradzs ezredes, Nasszer utolsó szír helytartója mellett, aki az unió bukása óta Kairóban él, és aki Szíriában annak idején éppen a Baath-ot tiltotta be. Viszont al-Hourani, aki a Baath képviseletében lett az államszövetségben 1958-ban Nasszer helyettese, éppen e napokban jelenti be: a mészárlások elleni tiltakozásul kilép a Baath-ból.) Csak éppen nyugati szakértők megjegyzik: „Az iraki baathisták és Nasszer körülbelül annyira állnak közel egymáshoz, mint a szovjet és a kínai kommunisták. A célban, mármint az arab egységben, szóban megegyeznek, de a módszerben, mármint, hogy ki irányítson, végképpen nem.” Irakban tehát győzött a Baath terrorista-fasiszta puccsa. És a szomszéd Szíriában mi a helyzet? Február végén Azzem, a „vörös pasa” látva a bagdadi eseményeket, gyors lépéseket kezd: 120 baathista tisztet levált a hadseregből. Hazahívja prágai száműzetéséből Khaled Bagdash kommunista pártfőtitkárt. Moszkvának hűséget ígér, de még Pekingben is gazdasági egyezményt ír alá Mao Kínájával. De ezek már csak utolsó kísérletek a felszínen maradásra. Pont egy hónappal a bagdadi puccs után itt is fellázad a hadsereg, és itt is a Baath vezetése alatt. Gyorsan és aránylag vér nélkül veszik át a hatalmat. Itt elmarad a tömegmészárlás, talán azért, mert a szír tisztek saját országukból ismerik a „szerencse forgandó” jelszavát; volt itt már elég puccs, és aki ma győz, holnap vesztes lehet, tehát aki ma a veszteseket gyilkolja, az a saját későbbi halálos ítéletét is aláírja. Szemükre is hányja az iraki Saadi: „túl vértelen volt a forradalom”. Mindenesetre tény: egyszerre két országban győz a Baath. Most már Nasszerrel szemben sem olyan engedékenyek: lehet szó hármas (egyiptomiszír-iraki) államszövetségről, de most már csak Baath-vezetés alatt. És az egyiptomi diktátor, aki maga akar minden arab vezére lenni, ezt természetesen nem fogadja el. Jordániában is próbálkozik a Baath, hátha még egy országot meg tud szerezni. Husszein jordán király, megrémülve a bagdadi eseményektől, újra kinevezi a felsőházba az 1958-ban letartóztatott Szulejmán Nabulszi volt miniszterelnököt, három olyan hívével együtt, akik a Baath-nak is tagjai. Csakhogy a Baath túl gyorsan akar lépni: áprilisban feltűnik Damaszkuszban Abu Anvar jordán tábornok, aki 1958-ban, a Nabulsziellenes puccskor menekült külföldre. És ez – mármint hogy egy királyellenes jordán tábornok is színre lép – már sok Husszeinnek. Ősz elején Nabulszki és társai mehetnek vissza a 104

börtönbe, az emiatt kitörő utcai zavargásokat pedig királyhű beduin törzsi csapatok verik szét. A „harmadik baathista forradalom” nem jött össze. Győzött tehát egyelőre a Baath, de sem belföldi szövetségese, sem külföldi támogatója nincs, sőt egyre több az ellensége mindenütt. És ilyenkor szoktak bekövetkezni a belviszályok, melyeket az a Moszkva is megpróbál majd kihasználni, amelyik először találkozik egy olyan ellenséges erővel, mely nem nyugati, nem rivális kommunista, viszont lépten-nyomon keresztezi a szovjet vezetés terveit. Ráadásul az iszlám vallási fanatizmusra épít, amit egyelőre a moszkvai boszorkánykonyha „főzőmesterei” sem tudnak hová tenni – és mint később kiderül: máig sem birkóztak meg vele igazán.

HULLÁMOK HATVANHÉTIG Irakban hamar kitörtek az ellentétek a hatalom új urai között. Arefet névleges elnökként háttérbe szorították a „civil” Baath-vezetők. De ezek egymást sem kímélték: Saadi Sabib külügyminisztert nyilvánosan CIAügynöknek nevezte, míg a Saadit az angol hírszerzés, Intelligence Service „hétpróbás emberének”. (Ki tudja? Tán még igazuk is volt attól függően, hogy ki honnan várta Kasszem véres félreállítása után a hálát és a „zsebpénzt”.) Ráadásul Nasszerrel is végleg összevesztek a baathisták. Mert ugyan szavakban ők is arab egységpártiak voltak, de amikor két nappal később Szíriában fellázadtak a tömegek Nasszer nevét skandálva, mert a Baath visszavonta a még Nasszer által adott kedvezményeket (több fizetett szabadság, ingyenes társadalombiztosítás) – nos, a lázadást a Baath ugyanolyan véres kegyetlenséggel verte le, mint Irakban, februárban Kasszem híveit. És ezt már Nasszer sem tűrte szó nélkül: Kairóban feltűntek a korábban oda, vagy Libanonba menekült szakadár baathisták, akik egyszerre az egyiptomi elnök dédelgetett kedvenceivé váltak. Irakban azok a tisztek, akik a Baath februári felkelését győzelemre vitték, de maguk nem tartoztak a pártelithez, egyre inkább háttérbe szorultak. Ráadásul olyasmire használták őket, amit végképpen nem szerettek: harcolniuk kellett! A kurdok ellen, mert a baathista vezetés végleg le akart számolni az önállóságot követelő kurd felkelőkkel. Alig telt el 120 nap a februári fordulat után, és a hadsereg négyötödét, valamint a Baath „zöld gárdájának” tízezer fegyveresét északra küldték, a „kurd frontra”. Ott azonban két, nem várt dolog fogadta a katonákat: a hegyek közt otthon lévő kurd partizánoknak a vártnál sokkal keményebb ellenállása, és 105

az, hogy a „zöld gárda” alvezérei a tábornokoknak, ezredeseknek is dirigálni akartak. A főtisztek a lakosság ellen februárban igen harciasak voltak, és szerették a nyilvánosság előtt csillogva ünnepeltetni magukat, de hogy meg is kelljen halni, ráadásul „civil pojácák” parancsára – hát azt már nem. Elindult a jelszó: Vissza délre, irány Bagdad! Aref elnök először nem akart a mozgalom élére állni, de amikor a Baath egy addig ismeretlen fiatal ezredese lövetni kezdte az elnöki palotát, neki is elege lett. Ügyesen kihasználta a „civilek” villongásait és azt, hogy Sabib csoportja száműzte Irakból Saadit és híveit – majd november 18-án a hozzá hű páncélosokkal lövette szét Bagdadban a „zöld gárda” itt-ott még ellenálló egységeit. Sabibnak és embereinek is menekülniük kellett az országból. Úgy tűnt, valamelyest helyreáll Irakban a rend: a szélsőségesek kiátkozva, a „mérsékeltek” pedig szalonképesebb rezsimet alakíthatnak. (Erről a „szélsőséges-mérsékelt” címkézésről mondta egy, Irakot jól ismerő nyugati elemző: Irakban az számít szélsőségesnek, aki 1963. februárban 500-nál több embert ölt meg sajátkezűleg, és az a mérsékelt, aki 500-nál kevesebbet. Ismerve az iraki rendszer további 40 évét, ez nagyon is találó mondás volt.) Aref előbb még megtöri kormányában Al Bakr-t és Hardan al-Takritit, a baathista főtiszteket, de – mert nem felejtette el palotája lövetését – fél év múlva, 1964-ben őket is „diplomáciai száműzetésbe” küldi külföldi követségekre, majd betiltja a Baath mindennemű működését Irakban. Saadi előbb Szíriába menekül, ahol a „baathista testvérek” befogadják, de néhány, általa szervezett gyilkosság és egy pártkongresszusi puccskísérlet után innen is elzavarják. Jellemző, hogy Saadi, az előbb említett Ammas és al-Takriti tábornokok, majd a Szíriából elkergetett „túl szélsőséges” Obeid és Omram, baathista pártvezetők hol keresnek ezután szervezkedésre alkalmas menedékhelyet: Franco tábornok fasiszta Spanyolországában, Madridban. (Ennyit a Baath „szocializmusáról”.) Körülbelül ugyanekkor tesz közzé nyilvánosan nyilatkozatot Nasszer pártja, az Arab Szocialista Unió is Kairóban, melyben a Baathot „fasiszta pártnak” minősíti. (Más kérdés, hogy ők különbek voltak-e.) Aref elnök, úgy tűnik, okult elődei hibájából: békét hirdet a kurdokkal, a népnek olyan különleges bolthálózatot nyit, ahol a piaci áraknál lényegesen olcsóbban lehet vásárolni. És újra közeledik Nasszerhez, hangoztatva, hogy ő már félreállította a Baathot az országában. Közös elnöki tanácsot hoznak létre Egyiptommal, és átveszik az egyiptomi gazdaságpolitikát: államosítás, népi részvények és hasonlók. Ez sem tart sokáig, mármint a békeállapot. Előbb a kurdokkal újul ki a háború, és hiába érkeznek Basra kikötőjén át egyiptomi expedíciós csapatok is segítségül, a kurdokkal most sem boldogulnak: marad az elhúzódó, sok vérrel és semmi eredménnyel járó véres partizánháború. Ezen túlmenően, mivel Aref egyesíti az iraki iskolarendszert az egyiptomival az új unió 106

keretében, emiatt a kisebbségi iszlám áramlat, a síiták lázadnak fel ellene, mert félnek az így már túl nagy szunnita túlsúlytól. E helyzetben „üt be” egy különös helikopter-szerencsétlenség: 1966. április 13-án Aref és teljes vezérkara lezuhan, mindenki meghal. Hivatalosan homokviharról beszélnek, de jellemző egy magyar külpolitikai újságíró akkori megjegyzése: „Úgy látszik, arrafelé a vadkant homokviharnak nevezik”. (Utalva arra, hogy a magyar történelemben a kellemetlen vezetők többször lettek olyan „vadkan által okozott vadászbaleset” áldozatai, melyek mögött mindenki merényletet sejtett.) Bagdadban meg terjed a szólás: „Újabban a homokviharnak is Baathtagsági könyve van?” Igaz, a merénylet nem jár túlzott eredménnyel: a hatalmat az elnök 55 éves bátyja, Abdul Rahman Aref tábornok veszi át. Ő óvatosabb testvérénél: újra békét köt a kurdokkal, amit haláláig be is tart. Az uniót Egyiptommal nem viszi el a formális egyesülésig. Szabadon engedi a közben bebörtönzött El Bakr-t és baathista főtiszttársait. Csak a kemény Baath-ellenességből nem enged: amikor a légierő egy része a kurd fegyverszünet meghirdetésekor puccsal próbálkozik, szigorúan leveri őket; ezúttal a légierő főtisztjei cserélnek helyet a börtönben az éppen szabaduló Bakr-ral és társaival. Szíriában az 1963. márciusi baathista „forradalom” után Amin el-Hafez lesz az államelnök, mögötte a légierő és az egyetemi ifjúság ült. A másik pólust itt is a Baath szélsőjobboldala, Omran tábornok, a páncélos fegyvernem parancsnoka, és Obeid, az itteni „zöld gárda” vezére alkották. Afez is államosít, amiért a hagyományos nagykereskedő-burzsoázia fordul ellene. A hadseregben a hagyományos tiszti réteget, a földbirtokosok és kereskedők fiait paraszti származású, fiatal, a Baath-hoz ideológiailag hű tisztekkel váltja fel. 800 (!) tisztet érint a csere. És hogy a parasztokat magához láncolja, a baloldali Dzsundi ezredes, földművelési miniszter irányításával hatalmas földreformot is hirdetnek. Mindez persze, nem megy simán. Az államosítások kárvallottjai kereskedősztrájkot, utcai zavargásokat szerveznek, a mecsetekben is az államfő ellen izgatnak. Hafez elnök kemény katona, gyorsan lép: eltávolítja a zavargásokat háttérből segítő Omran hadügyminisztert, elítélik a „zöld gárda” korábbi atrocitásait, Obeid gárdavezér is mehet madridi száműzetésbe. A bajok ott kezdődnek, amikor talán ellensúlyozásul a balszárny vezetőjét, Dzsadid tábornokot is kigolyózzák a vezetésből. Tiltakozásul Nureddin Atasszi alelnök, Hafez helyettese is lemond. Hafez megijed, hogy egyedül marad, hazahívja Madridból a száműzött Omrán tábornokot, és újra hadügyminiszterré teszi. Nem kellett volna. Mert a Baath-balszárny képviselői most már lépnek: a Homsz városában lévő páncélosok, Dzsadid vezetésével, az ejtőernyősök Hatum őrnaggyal felkelést robbantanak ki. A döntő itt is a légierő állásfoglalása. Ezt Hafez 107

Asszad tábornok vezeti. És mert megtudta, hogy Hafez elnök őt is le akarta váltani, karrierje féltése érdekében csatlakozik a felkeléshez, pedig ő maga egyáltalán nem tartozik semmiféle „baloldalhoz”. Az új vezetés: Atasszi az államelnök, Dzsadid a második ember, hadügyminiszter pedig, érdemeiért cserébe, Asszad tábornok lesz. Az új pártlap érdekes vezércikkel indít: „Közös harcot kell folytatnunk a világimperializmus ellen. A Baath-ot egyszer és mindenkorra meg kell tisztítani minden jobboldali elemtől”. (Elképzelhető, hogy Moszkva mennyire örült ennek a fordulatnak. 5 év nasszerizmus és 3 év Baathdiktatúra után újra van mit „keresni” Szíriában is.) A kormányba bekerülnek az „arab szocialisták”, a nasszerista unionisták, sőt a közlekedési miniszter a kommunista párt egyik vezetője, el-Atejjeh lesz. Érdekesség: a kommunisták működését eltűrik, de hivatalosan nem oldják fel a párt betiltását. Hogy miért? Mert a most hatalomra került Baathbalszárny egyes csoportjai azt vallják: ők a kommunistáknál is baloldalibbak, a kommunista párt „burzsoá csökevény”, amit az események már túlhaladtak. Moszkva vállat vont: annyi baj legyen. Vitatkozzanak csak odahaza a szírek, hogy ki az „igazi baloldali”, a lényeg: a kormány, az ország egésze a szovjetek megbízható szövetségese legyen. És ebben nincs is baj. Katonai együttműködés következik: a szovjet flotta használhatja Latakija kikötőjét, és szovjet pénzből és szakemberekkel építik fel azt a hatalmas gátrendszert az Eufrátesz folyón, amit öntözésre használnak. De mert így Szíria „rátette a kezét a vízcsapra”, a gát mellé épített rengeteg nagy öntözőcsatorna révén is, ennek sem Bagdadban, sem Jordániában, sem Izraelben nem örül senki, errefelé ugyanis van egy régi mondás: „Az az úr, akié a víz.” És Nasszer is örülhet: újra az egyesítés felé fordulnak a szír vezetők. Közös katonai parancsnokságot állítanak fel (lesz is ennek szerepe az Izraellel vívott 1967-es háborúban), és az „egyesült arab szocialista haza építéséről” beszélnek. Belföldön munkás- és parasztmilíciákat állítanak fel, vezetőjük a népszerű földreform-miniszter testvére, Khaled Dzsundi. És az ellenfeleikkel is méltányosan akarnak bánni: nincs kivégzés, nincs börtön, csak „enyhe” internálás Palmyra városába. Ez hiba: Szalah Bittár, Mez utolsó miniszterelnöke, a titkosszolgálat néhány tisztje segítségével Bejrútba, Libanonba szökik, és szeptemberben államcsínyt szervez a „baloldali” baathisták ellen. 1966. szeptember 6-án kezdődik: nemcsak a Baath klasszikus jobbszárnyának vezetői vesznek részt benne, hanem a szélsőbaloldalinak ismert Szelim Hatum is, aki ejtőernyőseivel a februári hatalomátvétel egyik vezéralakja volt. Akkor őrnagyból ezredes lehetett, de az áhított hadügyminiszteri posztot nem kapta meg, mert azt a légierő főnökének, Asszadnak kellett adni a már ismert 108

okból. Ezért előbb balról bírálja a kormányt, Kubába utazik Castróhoz, ott kijelenti: ő az igazi forradalmi út. Ehhez képest, amikor a „jobbosok” színre lépnek, Hatum nekik segít, övé a főszerep. Az állam és a Baath vezetői országjáró útra indulnak, épp a drúz hegyvidék központjában, Szuejdában járnak. Hatum „elkíséri őket, hogy segítsen a nép felvilágosításában”. Ám ejtőernyős alakulatát odarendeli a városba, és letartóztatja az elnököt, a helyettesét és néhány minisztert is. Arra számít, hogy az ebből következő fejetlenségben rohamcsapatai hamar elfoglalják majd Damaszkuszt, éppen úgy, mint februárban. Csak egy véletlennel nem számol: Dzsadid tábornok sofőrje meg tud szökni és előbb ér Damaszkuszba, mint Hatum ejtőernyősei. És ott a Dzsundi testvérek gyorsan lépnek. Amíg egyikük a munkásmilíciákkal védi a fővárost, a másik a páncélosok élére áll, körülzárja Hatum ejtőernyőseit, mielőtt még elindulnának támaszpontjukról, és fegyverletételre kényszeríti őket. Ezt megtudva a szuejdai helyőrség parancsnoka, hogy magát mentse, elengedi az elfogott vezetőket, és Hatumot akarja letartóztatni. Hatum alkudozni akar Asszad hadügyminiszterrel: a foglyokat megöli, ha az nem engedelmeskedik. A légitábornok válasza: meghagyja Hatum életét, de többet nem ígér! És a „szélsőbalos” ejtőernyős őrnagy ezredes Jordániába menekül, ahol az Amerika-barát jordán király felveszi hadseregébe azonos ranggal és fizetéssel, mint amit Szíriában kapott. Az egész operettpuccs önmagában nem is lenne fontos. Csak azt mutatja: Moszkva milyen „állhatatos és elvhű” emberekre építette az Arabfélszigeten tervezett nagy offenzívát. Az eredmény is olyan lett. Közben újabb jellemző epizód: 1967. májusban egy fiatal tiszt élesen vallásellenes cikket ír a hadsereg lapjában. Még aznap este Rabannakeh sejk, a szíriai muszlimok legrangosabb képviselője az „istentelen hadsereg” ellen követel szent háborút imájában. A Baath vezetők vakarják a fejüket: mármost az iszlám szocializmussal mi is legyen? A megoldás megint csak jellemző: a cikkíró hadnagy, a lap szerkesztője, sőt főszerkesztője is életfogytiglani börtönt kap, de a sejket is börtönbe csukják. Két szaúdarábiai diplomatát pedig, akik kapcsolatban voltak a sejkkel, kiutasítanak. Így jut el Szíria az Izraellel vívott hatnapos háború küszöbére. Ám, hogy mindent értsünk, előbb meg kell nézni Egyiptom „másirányú” akcióit is, Szaúd-Arábia irányába, illetve Észak-Afrikában, hogy tudjuk: mekkora is volt a hatnapos háború tétje valójában.

109

EGYIPTOM A HATNAPOS HÁBORÚIG Az eddigiekből csak azt láttuk, hogy Egyiptom úgy viselkedik, mint a nimfomániás széplány: kilenc éven át, 1958-1967 között mindig, mindenkivel egyesülni akar. No, de akkor lássuk azt is: milyen ereje van ennek a Nasszer-féle Egyiptomnak, és a diktátor megszállott álmán túlmenően (hogy tudniillik ő legyen minden arab vezetője) mi készteti minderre? Azt tudjuk, hogy az 1956-os izraeli háború után ENSZ-csapatok vették át az egyiptomi-izraeli határ ellenőrzését. Emiatt sem Egyiptom Izrael felé, sem fordítva nem támadhatott közvetlenül, ott béke volt 11 évig. De azt már nem ellenőrizte semmiféle ENSZ-csapat, hogy Alexandriába, vagy Egyiptom vörös-tengeri kikötőibe mi érkezik, és onnan milyen csapatmozgások indulnak más irányokba. Ezt Nasszer ki is használta. 1958ban a szíriai Latakijába érkeztek csapata a „török veszély” ellen. Három év múlva,amikor Szíriánál felborult az unió, ezeket haza kellett vinni. A Vörös-tengerről az Arab-félsziget megkerülésével Irakba küldött expedíciós hadsereget a vezér, Basra kikötőjébe. Ezek a változatosság kedvéért a kurd hegyekben szaladtak bele az ügyeletes nagy pofonba. A sík terephez szokott egyiptomi szárazföldi csapatok sem bírtak a hegyek kurd partizánjaival. De nagyjából ugyanekkor zajlott a JEMENI KALAND is. Két Jemen volt még ekkoriban. Észak-Jemenben Jahja emír uralkodott, délen, Adenben, a legfontosabb arábiai kikötőben az angolok. Az emír 1928-34 között komoly harcokban védte meg országát az azt bekebelezni kívánó angolokkal szemben. Utána viszont Ibn Szaud király Szaúd-Arábiája foglalt el komoly harcokban elég nagy területeket az imám gyengén felszerelt hadseregétől. Hogy miért jártak sikerrel az angoloknál azért jóval fejletlenebb fegyveres erővel bíró szaúdi csapatok? A válasz egyszerű: ismét a helyismeret. A részben hegyes, részben sivatagos területen az angol gépesített erők nem tudtak mozogni, viszont a tevés-lovas szaúdi osztagok igen. Itt ők voltak „otthon”. És ez már megint olyan tanulság volt, melyet Nasszer és szovjet tanácsadói elfelejtettek figyelembe venni a 60-as években. Egyáltalán: mire kellett Nasszernek Jemen? Mi volt ott? A válasz: semmi! Sziklák, homok, pár műemlék. Se olaj, se arany, se kiépített nagy kikötők. De mindez megvolt a szomszédban: SzaúdArábiában a világ legnagyobb olajmezői, a hatalmas dahrani amerikai légi támaszpont, délre Aden, a kikötő erődváros, onnan keletre meg a kis emirátusok, melyek szintén „tocsogtak az olajban”. Ez viszont már nagyon is csábító volt Moszkvának. Annak a Moszkvának, amelyik a jemeni kaland kezdetekor, 1963 elején éppen a fogát szívta: annyi év előkészítés után a Baath „kettős forradalma” 110

Szíriában és Irakban a jelek szerint minden, a szovjet vezetés számára kellemes fejleményt „lenullázott”. És Nasszer általában nem egyedül döntött és cselekedett. Már csak azért sem, mert Egyiptom gazdasági ereje egyszerre ennyi katonai kalandot nem engedhetett meg. (Az eddigieken túlmenően Afrika felé is léptek. Előbb a franciaellenes algériai háborúba avatkoztak be, majd 1961-ben a szovjetek kongói kalandjához is innen indult az utánpótlás. ) Mije is volt Egyiptomnak? Szép múltja, pár ezer dúsgazdag, fényűzően élő nagykereskedője, viszonylag fejletlen mezőgazdasága, meg a Szuezicsatorna, ahol az áthaladási illetékek bevétele Nasszer kormányához folyt be. És ez így együtt is édeskevés ennyi hadjárathoz. Nasszer tehát külpolitikailag teljesen szovjet védnökség alá helyezte magát. Számolatlanul ömlött a fegyver és a hadianyag a szovjet és „semleges” hajókon. És jöttek ezrével a szovjet kiképzők, „tanácsadók”, akik gyakorlatilag irányították az egyiptomi hadsereget anélkül, hogy a sivatagi vagy hegyi harcokhoz értettek volna. Ők egy nagy szárazföldi hadsereg és egy komoly támadó légierő felállítását, felszerelését szorgalmazták, támadó hadműveletekhez. Nem „huszonhatodik senkik” voltak ezek a szovjet főtisztek, hiszen például az a Ljascsenko altábornagy és Malasenko ezredes, akik 1956. októberben a Magyarországon ügyködő „különleges hadtest” parancsnokaiként váltak ismertté, ekkoriban szintén itt teljesítettek szolgálatot. („Internacionalista küldetést”, ahogy ők mondták.) Gazdasági segítséget is adott Moszkva Kairónak. A gigantikus vízierőművek építéséhez, például, nagyon értettek az orosz szakértők. Felépítették hát Nasszernek az asszuáni óriásgátat a Níluson, hogy a folyó szeszélyes áradásaitól ne kelljen függenie a mezőgazdaság öntözésének, vízellátásának. (Más kérdés, hogy miért pont oda építették. Egyiptom műemlékekben egyik leggazdagabb részére? Két tucat ország sok ezer tudósa, régésze mentette kétségbeesve éveken át a páratlan ókori leleteket. Amit tudtak, megőriztek: Abu Szimbel sziklatemplomát, például, szét kellett szedni, és kilométerekkel arrébb vinni. Az egész templomot! Amit meg nem lehetett kihozni a „Nasszertónak” nevezett tározó sokméteres vize alól? Hát istenem, az ott pusztult. A lényeg: nemcsak az öntözővíz kellett, hanem az áram is – a helybe telepített fegyvergyáraknak.) Nos, a szovjet tanácsadók nagyon is figyeltek Jemenre. Tudták: ha ott meg tudják vetni a lábukat (nem ők személyesen, csak az általuk felfegyverzett egyiptomi csapatok), akkor Szaúd-Arábia, a kis emírségek és Aden nagy bajba kerülhet, nyugati szempontból. Ezért jött kapóra az a katonai felkelés, mely 1962. szeptember 22-én megdöntötte Jahja emír fiának, Ahmed királynak a hatalmát. A recept a szokásos volt: egy fiatal tiszt, ezúttal Szalal ezredes, elsöpri az uralkodót és embereit. Kikiáltja a köztársaságot, majd segítségül hívja az egyiptomi hadsereget, és bejelenti csatlakozását Nasszer „Egyesült Arab 111

Köztársaságához”. Amivel nem számoltak: a félnomád életet élő beduin törzsfőnökök büszkeségét ez annyira sérti, hogy a régi ellenséghez, a szaúdi királyhoz szaladnak segítségért. Az meg adja nekik az amerikai eredetű fegyvereket, hadianyagot és pénzt. (Mert a szaúdi olajat egyértelműen uraló amerikai társaságoknak éppen nem volt szükségük a hátukban egy szovjetbarát diktatúrára.) És jön a szokásos játék: a lázadó törzsfők tevés-lovas csapatai, megtámogatva némi olyan mozgatható tüzérséggel, melyet éppen Koreában találtak ki szovjet stratégák a gépesített-technikai fölényben lévő ellenség elleni harcra, egymás után mérik a vereségeket a nagy, nyílt háborúra kiképzett egyiptomi csapatokra. Pár év reménytelen küzdelem, és innen is mehettek haza az egyiptomiak, lógó orral. Moszkva meg kereshetett új célpontot, ezúttal Adent, Dél-Jement. De ez már a hatnapos háború után történik. Ilyen előzmények után köszönt 1967 nyara Egyiptomra. Van egy látszatra nagy és komoly hadserege. Megspékelve T-54-es szovjet páncélosokkal, a legkorszerűbb MiG és Szuhoj típusú vadászbombázókkal, sőt már 1964 óta mutogatnak a kairói katonai parádékon egyiptomi felségjelű, de természetesen szovjet rakétafegyvereket is. Először csak Szam típusú légvédelmi rakétákat, utána már közép-hatósugarú föld-föld rakétafegyvereket is. Mindehhez komoly radar védelmi rendszert telepítettek, melyet a szovjet tanácsadók irányítanak. A páncélosok keletre, Izrael felé vannak telepítve. A repülők radarirányítása, ugyanúgy, mint a rakétáké, szintén kelet felé néz. Másfelé minek is néznének? Délen Szudán sosem volt Kairóval ellenséges viszonyban, nyugatról meg Idrisz király kicsi és gyenge Líbiája a szomszéd. „Nem tényező” – ahogy Moszkvában vélik. Az országot egy trió irányítja: Nasszer, a diktátor mellett a katonai irányítás Abdul Hakim Amer marsall, egy légierőből kiemelkedett tábornok kezében van, az „ideológiai” vezetés a kormánylap, az Al-Ahram főszerkesztőjéé, Hasszaneim Hejkálé. Ő persze egyáltalán nemcsak lapszerkesztő, hanem ő határozza meg a bel- és külpolitikát: kivel érdemes szövetséget kötni, és kivel nem. A kommunistákat utálja, üldözteti is őket, ahol éri. Moszkvát ez nem érdekli: pár száz kivégzett egyiptomi „elvtárs” és a Szuezi-csatorna, valamint a továbbterjeszkedéshez szükséges támaszpontok, raktárbázisok közül, persze, hogy az utóbbit választják. Bármely arab országban történik bármilyen fordulat, a vesztesek egy része mindig Kairóba menekül. Ott „talonban” tartják őket, hogyha az adott országban ismét sikerülne hatalomra jutni, akkor használhatóak legyenek. Viszonzásul minden olyan arab erő, személyiség, aki szemben áll a Hejkál ideológiájával, ott tart be Egyiptomnak, ahol tud. Irakban, Szíriában már láttuk ezt. És érdekes, hogy Észak-Jemenben, amikor Szalal diktatúrája 112

megbukik, ki is lesz az átmeneti miniszterelnök, a szaúdiak támogatta királypárti törzsfőnök megbízásából? Nos, egy el-Aini nevű politikus, aki érdekes módon éppen a Baath-párt Nasszer-ellenes vonulatának híve. Ilyen előzmények után jutunk el egy olyan esemény küszöbére, amely újra kegyetlenül összezavarja Moszkva kártyáit, és semmissé tesz minden eddig elért eredményt arab vonalon.

HATNAPOS HÁBORÚ! Mit is tud az átlagember a hatnapos, arab-izraeli háborúról? Tömören ezt: Nasszer blokád alá vette a Vörös-tenger egyik öblét; az Akabai öblöt, hogy Izraelt dél felől tengeri úton ne lehessen megközelíteni. Majd távozásra szólította fel az 1956 óta az egyiptomi-izraeli határt őrző ENSZcsapatokat. Végül tartott egy nagy, nyilvános beszédet, melyben harsányan kimondta: "A tengerbe söpörjük a zsidókat!". Ezután az izraeli hadsereg önvédelemből harcba indult, és csúnyán megverte az egyiptomiakat, szíreket. Szép. Csak a szokott hibája van: ez sem igaz. Pontosabban: NEM ÍGY IGAZ! Mert az egész nem Nasszer beszédével, és nem az akabai blokáddal indult. Hanem egy OLAJÜGYI KÉRDÉSSEL, Mint már tudjuk: a nyugati érdekeltségű IPC olaj vállalat az iraki olajmezőktől a szíriai kikötőkig vitte csővezetékeken az olajat, és onnan szállították NyugatEurópába. Ehhez a szír kormánynak nem volt sok köze, bárki volt is hatalmon. Ezért Karacsuktól, egy új, Szíriában talált olajmezőtől Tartusz kikötőjéig saját vezetéket kívánt építeni; a vezetéket az olasz ENI állami olajtársaság, a tartuszi finomítót a csehek hozták tető alá. (Más kérdés, hogy a mezőkről később kiderült: alig van bennük olaj, de ez akkor is sértette az amerikai-angol irányítású IPC monopolhelyzetét.) Ugyanakkor a szír kormány nemzetközi könyvvizsgáló cégek segítségével kimutatta, hogy az IPC a szír területen áthaladó vezetéke után nem azt az összeget fizette ki 1955 óta, amit az akkor kötött szerződésben fizetnie kellett volna. Nem a vezeték tényleges hossza szerint fizetett: ez 315 millió dollár. Nem számította be az amortizációt. A szír állam Homsz városában lévő olajfinomítóját, amit a szerződés szerint el kellett volna látnia olajjal – ellátta ugyan, de a nemzetközi áraknál jóval drágábban. Vagy 30 millió dollárt a szír kormányellenzék kapott, „ajándékként”, lázadási kísérleteihez. Összesen 500 millió dollárt követeltek a szírek az IPC-től. (Ma se lenne kis pénz, de akkor még a dollár is jóval többet ért!) Az IPC alkudozni akart, a szír kormány viszont 1966. november végén megszakította a tárgyalásokat, és zárolta az IPC teljes szíriai vagyonát. A társaság megpróbálta Irakot 113

szembefordítani Szíriával, és meglepődött, hogy az irakiak – bár akkor éppen sok vitájuk volt a szírekkel – mégis nyilvánosan kiálltak mellettük, sőt jelezték: ha kell, ők is államosítják az IPC iraki vagyonát. Az IPC mindent megpróbált a Világbanknál: nagy hitelt járt ki Törökországnak azért, hogy az Eufrátesz felső folyásánál építsenek egy olyan nagy gátat, amellyel „elveszik a vizet” a Szíriában épített (már említett) nagy gát- és öntözőrendszer elől. Ezt viszont a nemzetközi Eufrátesz-bizottságtól kezdve (ez olyan, mint nálunk az összes, Duna menti állam érdekeit egyeztető Duna-bizottság) az egyiptomi és az iraki kormányig mindenki olyan keményen ellenezte, hogy a törökök elálltak az új gát tervétől. Az IPC fogcsikorgatva kifizette március elején Szíria minden követelését. Utána viszont pénzelni próbált egy Jordániából kiinduló katonai puccsot. melyet a már említett Szelim Hatum ezredes hajtott volna végre Damaszkuszban. Ez meg azon bukott el, hogy egy jordán vezérkari tiszt Szíriába szökött, a puccs teljes tervét nemzetközi sajtóértekezleten hozta nyilvánosságra. Azt is, hogy az IPC adta volna a pénzt. Ami ezután következett, az érthetetlen. Ugyanis 1967. MÁJUS HARMADIK HETÉBEN az izraeli légierő EGY HÉTIG BOMBÁZZA DAMASZKUSZ KÜLVÁROSAIT anélkül, hogy erre Szíria a legcsekélyebb okot is adta volna. (A szíreknek eszükbe sem jutott volna Izraelt provokálni, volt bajuk odahaza éppen elég.) Sok volt a halott, óriási az anyagi kár. És óriási a felháborodás még nyugati lapokban is. A Le Monde, a Neue Züricher Zeitung és a többi is erről cikkezett napokig. Ezért is érthetetlen, hogy ezt a hetet utólag megpróbálják egyesek kitörölni a történelemből, és egyértelműen Egyiptomot nyilvánítják agresszornak. Pedig a harcot Izrael kezdte, ezzel a terrorbombázással. Viszont ebben az időben Egyiptom és Szíria között létezett az alig egy éve aláírt államközi szerződés a közös katonai parancsnokságról és a kölcsönös katonai segítségnyújtásról. És a szírek – látva, hogy az IPC az izraeli légierővel kívánja megtorolni azt, hogy fizetnie kellett – hivatalosan kérik Nasszert: segítsen! EZÉRT KÉRTE NASSZER AZ ENSZ-CSAPATOK TÁVOZÁSÁT. Hiszen ha Damaszkusz bombázását izraeli szárazföldi támadás is követné Szíria ellen, ebbe csak úgy tud segítőleg beavatkozni, hogy ő is szárazföldi csapatokat indít – Izrael felé. Az akabai blokád is erről szólt: egyrészt Izrael a Vörös-tenger felől ne kaphasson utánpótlást, másrészt – mivel Jordánia egyetlen tengeri kikötője is az öbölben van – a figyelmeztetés a szír kormányt megdönteni akaró jordán királynak is szólt. Ahogy májusban a nemzetközi jogot sértő, civil lakosság elleni terrorbombázással kezdett Izrael, úgy a június 5-11. között tartó hatnapos háborút is egy, a nemzetközi jogot súlyosan sértő akcióval indítja. Egy harmadik országon, Líbián át támadja meg hátulról Egyiptomot! Líbia ugyan független királyság, a Nyugat-barát I. Idrisz uralma alatt, és amerikai-angol támaszpontok is vannak a területén, de az agg uralkodó beleegyezését soha senki nem kérte ahhoz, hogy izraeli gépek 114

átrepülhessenek országán! Egyiptomot – mely minden idegszálával és hírszerző-előrejelző rendszerével az izraeli határ felé figyel – szó szerint „derült égből villámcsapásként” éri a Líbia felől jövő támadás. (Más kérdés, hogy mindez a szovjet tanácsadók hülyeségén is múlik: Hitler szerződésszegő támadása óta többedszer történik meg, hogy az ellenség egyszerűen „átveri” a szovjet vagy a szövetséges erőket.) A MiG-eket, Szuhojokat és a radarállomásokat felszállás előtt, a földön semmisítik meg az amerikai és francia gyártmányú izraeli gépek, légi harc gyakorlatilag nincs is. A szovjet rakétákat ugyanez a sors éri. A légi támogatás nélkül maradt páncélosokat és a gyalogságot azután már úgy veri szét az izraeli hadsereg, ahogy akarja. A szírek sem járnak jobban; ott viszont egy belviszály is segít az izraeli győzelemhez. Ugyan a szír hadsereget semleges megfigyelők is a legjobb fegyveres erőnek tartják, de a két vetélkedő vezér, Dzsadid és Asszad tábornokok Damaszkusz körül tartják szárazföldi csapataikat, illetve a légierő elitjét, nehogy a háborús helyzetet kihasználva egyik félretehesse a másikat. Az eredmény: a gyengébb erőkkel védett Golán-fennsík elvesztése, melyre Izraelnek nemcsak azért van szüksége, mert az stratégiai magasföld, és onnan Izrael könnyen támadható, hanem mert így az izraeli hadsereg jóval közelebb kerülhet az olajország Irakhoz is. Az arabok először ekkor próbálkoznak a vesztett háború után olajbojkottal, de pár hét után ez kifullad. Moszkvát a legnagyobb vereség azzal éri, hogy az izraeli hadsereg kijut a Szuezi-csatorna partjára, és a csatorna innen kezdve nem „egyiptomi belvíz szovjet felügyelettel”. És a szovjet flotta, mely Egyiptomban és Szíriában is ott volt? – kérdezheti bárki. A válasz egyszerű: ott volt, de csak mint tehetetlen megfigyelő. Mert mögötte, a nyílt tengeren meg ott cirkáltak a jóval erősebb amerikai hatodik flotta hajói, és nyílt amerikai-szovjet összecsapást 1967-ben Brezsnyev már nem mert megkockáztatni. A lényeg: Moszkva is, Kairó is hatalmas vereséget szenvedett. És mindkettő bosszút lihegett. De erre még hat évet kellett várni. És egy személyi tragédia: Amer marsall, az egyiptomi hadügyminiszter szégyenében öngyilkos lett, nem sokkal a háború után.

HÁBORÚTÓL HÁBORÚIG Hogyan hatott a váratlan és katasztrofális vereség a különböző arab államokra, melyek részei voltak a szovjet terjeszkedési stratégiának? Kezdjük Szíriával! A Baath augusztusi kongresszusán a vezetők egymást okolják a vereségért. A kényszerhelyzetben lévő rezsim minden, korábban száműzött politikus és katonatiszt hazatérését engedélyezi, amnesztiát ad minden, otthoni politikai fogolynak, ha „részt vesznek a 115

nemzetközi összefogásban Izrael ellen”. Nem mindenki él vele; vannak, akik újabb puccsal próbálkoznak 1967. szeptemberében. Erőltetnék az arab egységet, most már Egyiptom mellett Algériával és Irakkal is, csakhogy: Egyiptom verve van, Algéria messze van, Irak meg nem „vevő” az ötletre. A belső válságot kifelé akarja a szír kormány levezetni: Libanonnal szemben lép fel fenyegetőleg, mert a szír ellenzékiek ott gyülekeznek. De mivel ezt a legtöbb arab állam rosszalja, mert veszélyesnek tartja az arab egységre, ez az aggodalom a hadseregben is fellép: Szuejdani tábornok, a drúz származású vezérkari főnök (a drúzok egy olyan kis nép, amely nem arab; Szíria-Libanon-Izrael határán élnek a hegyekben, viszont igen jó katonák évszázadok óta) felkelést robbant ki Aleppó városában. Van, aki már ekkor Asszad hadügyminisztert sejti a lázadás mögött, de a légitábornok kettős játékot játszik: szavakban bíztatja Szuejdanit – aztán leveri a felkelést, hogy megszabaduljon legnagyobb riválisától a fegyveres erőknél. Utána, 1968 októberében a szíriai Baath kongresszusán félreállítja a baloldali „civil” politikusokat. Már csak a Dzsadid tábornok és Dzsundi ezredes nevével jelzett „szélsőbal” áll az útjában, akik nem kommunisták, mégis „proletárdiktatúrát” követelnek. Asszad válasza: „A kormány minden gazdasági terve árulás, hiszen eszközöket von el az Izrael ellen vívott harctól!” (Magyarul: az Asszad vezette hadseregtől.) Dzsadidék kizárják Asszadot a Baathból. A tábornok válasza: az országjáró körútra induló pártvezetőket be sem engedi olyan, általa uralt nagyvárosokba, mint Latakija, Homsz, Aleppó. 1969. február 24-én újabb, nem provokált izraeli légitámadás éri Damaszkuszt, a fővárost. A pártvezetés kérdőre vonja Asszadot, miért nem tett semmit a város védelméért. Asszad válasza: a hozzá hű csapatok elfoglalják a rádiót, a lapszerkesztőségeket, a kormányépületeket. A biztonsági miniszter, Abdel Kerim Dzsundi meghal a harcokban. A tiltakozásul kirobbanó országos általános sztrájk egyelőre megállítja Asszadot. 1970-ig még „kettős hatalom” marad, Atasszi elnök és a Baath, másfelől a hadsereget uraló Asszad tábornok között. Asszad egy Baath vezetőségi értekezleten kijelentette: utálja a szovjet nagykövet parancsolgató stílusát. És azzal vádolta Dzsadid tábornokot, hogy munkatársai államtitkot adnak el az oroszoknak. Ellenfeleit „szocialista utópistáknak” nevezte, akiknek ilyen irányú hibáit jóvá kell tenniük. Majd egy munkatársa egy német riporternek kijelenti a kérdésre, hogy miért fogad el szovjet segítséget: „Egyszerű dolog ez, uram. A Nyugat nem hív minket. Mi meg oda megyünk, ahol tárt karokkal fogadnak.” 1970. november 11-én a Baath vezetése bejelenti: miután Asszad és helyettese, Musztafa Tallasz tábornok a teljes hatalomra tör, felmentik őket tisztségeikből a hadügyminisztériumban. Az azonnali válasz: másnap katonai puccs. Atasszi elnököt lemondatják. a többi „balszélső” rivális menekül, a teljhatalom előbb miniszterelnökként és pártfőtitkárként, majd államelnökként Asszadé. És mivel az izraeli „front” a Golán-fennsíkon 30 116

kilométerre van Damaszkusztól. és a hadsereg zöme ott van lekötve, többé nincs erő, mely mást akarjon. Elkezdődik az az öldöklő családi diktatúra, ami a mai napig tart. Nincs már ideológia, „arab szocializmus”, csak családi teljhatalom. A szovjet terjeszkedési tervekben nincs többé Szíriának kulcsszerepe; fegyvert adnak bőven Moszkvából Izrael ellen; egyes olyan terrorcsoportok főhadiszállása is Szíriában van, melyek élvezik – ha nem is nyíltan – Moszkva titkos támogatását, és amelyek ott okoznak kisebb problémákat a Nyugatnak, ahol tudnak, de különösen az 1973-as, utolsó arab-izraeli háború után a világstratégiában a Kreml már nem számít a szírekre. Asszad meg – akármit mondott is közvetlenül a hatalomra kerülése előtt kommunistákról, orosz nagykövetről, vagy bármi másról – a hatalom megtartása érdekében tartja a markát segélyért, fegyverért, szovjet védőernyőért a Nyugat ellen. Ennyit Brezsnyev és Asszad „elveiről”.

FOLYTASSUK IRAKKAL! Ez az ország most már még lényegesebb volt Moszkvának. Nagyobb terület, több ember, nagyobb hadsereg, sok saját olaj, és kikötők az Indiaióceánra nyitva délen. Valamint határ Kuvaittal, Szaúd-Arábiával, az emírségekkel. Egyiptom csúnya vereségei után erre vezet tovább az út az olajhoz, a tengerekhez. Iraknál utoljára arról volt szó, hogy Aref elnök halála után testvére lett az elnök. Őt 1968. július 17-ig tűrte el a Baath. Akkor tört ki ellene az a puccs, mely kegyetlenségében vetekedett az 1963as vérengzéssel. Nem csoda: ugyanazok irányították. El Bakr tábornok és Abdel Razak el Najef Baath-főtitkár felkelői rommá lőtték-bombázták az elnöki palotát, „Aref II” a romok alatt halt meg. Aztán július 30-án Bakr tábornok „tisztázta”: neki ugyan nem kell pártkontroll, Najef és Daud, a hadügyminiszter is mehetett száműzetésbe. Sorozatos nyilvános, néha a tévé által közvetített kivégzésekkel tettek félre mindenkit, aki az uralkodó tiszti csoport, Bakr Ammas és Takriti tábornok útjában volt; e tisztogatások 1969. szeptemberig folytatódtak. Az éppen kivégzettek megkapták a „CIAügynök” vagy „izraeli kém” minősítést. A kommunistákat kivételesen békén hagyták: kellett a fegyver Moszkvából. „Természetesen” a kurdok ellen is új háború indult. Ráadásul az „imperialistaellenes és forradalmi” kormány megegyezett a NATO-tag Törökországgal: a két ország légiereje közösen bombázta a határ menti kurd falvakat. És Moszkva nyilvánosan helyeselte a „szakadár” kurdok elleni fellépést. Most nem számított, hogy 25 évvel korábban ők alakítottak „autonóm Kurdisztánt”, és az akkor szovjet tábornoki címet is kapott Barzani kurd vezér vezette most is a kurd ellenállást. Az olaj fontosabb volt. 1970 novemberében újabb változás: a 117

háromtagú katonai vezetésből Ammas és Bakr kiüti Hardan el Takriti tábornokot. Ez már szót sem érdemelne, annyi ilyen történt, de két okból mégis nagyon érdekes: helyére Szaddám Huszein al Takriti, a párt új főtitkára kerül. És a névazonosság sem véletlen: rokonok ők, közeli rokonok. A Takrit (más átírásban Tikrit) városából származó Takriti-klán tagjai. Szaddám saját nagybátyját küldi száműzetésbe, hogy helyére üljön. Azután vár csendben. Mármint Szaddám. Hogy mire? Bakr előbb Ammas tábornokot kergeti el száműzetésbe, majd a titkosszolgálat nagy hatalmú vezérét, Nazim Kazzar tábornokot öleti meg egy levert puccs alkalmával, 1973 nyarán. Végül már „csak” Bakrt kell félrelöknie Szaddámnak, hogy elkezdődjék az a több mint 30 éves rémuralom, amit csak nemrég döntött meg az amerikai beavatkozás. Most már a kommunista vezetők tévés kivégzései is napirenden vannak. Meg a vegyi fegyverek a kurdok ellen. Meg a Tigris-Eufrátesz folyók deltavidékén élő síiták, a „mocsári arabok” tömeges legyilkolása. Meg a konfliktusok minden szomszéddal: Asszad Szíriájával, Jordániával, Iránnal, Szaúd-Arábiával, Kuvaittal, Izraellel. Marad egyetlen szövetséges: Moszkva, mely mindehhez készségesen asszisztál. Kétoldalú együttműködési és szövetségi szerződést kötnek. Ennek 9. pontja szerint Irán korszerű haditengerészeti fegyvereket is kap a szovjetektől. Vajon miért? Hiszen hangoztatott fő céljához, az Izrael elleni háborúhoz ez ugyan nem kell, hiszen nincs is tengeri határuk. Jó viszont Kuvait és Irán ellen. Azután kiderül, hogy mindez miért van: Um-Quassrban a szovjet flotta haditengerészeti bázist kap! És Irak már ekkor, 1973ban, szovjet jóváhagyással (!) harcba keveredik Kuvaittal, Worba és Bubijan stratégiai fontosságú szigetei miatt, amelyek – milyen véletlen! – pont Um-Quassr előtt vannak, és zavarják az onnan való kihajózást. Ráadásul a Shatt-el Arab-öböl mentén az akkor még Nyugat-barát Iránnal is harcokat kezd Szaddám Irakja. Világos minden: mészáros ide, őrült diktátor oda – ha segít a szomszédos országok kikötői és olajmezői elleni harcban, akkor „szilárd és fontos szövetséges”. Fenn is marad ez a szövetség egészen a szovjet birodalom 1991-es szétbomlásáig. És azt a szívességet is megteszi szovjet barátainak Szaddám, hogy amikor 1979-ben Iránban a sah uralmát Khomeini ajatollah fanatikus síitái döntik meg, akik rögtön ki is jelentik: nekik nemcsak a Nyugat az ellenség, de „fel akarják szabadítani elnyomott muszlim testvéreiket” a déli szovjet tagköztársaságokban is – hát rögtön meg is támadja Irak Iránt, és elkezdődik a többéves, sok százezer halottat követelő, vegyi fegyverekkel is vívott testvérháború a két iszlám ország között. Ebben aztán egyik fél sem válogatós: Irán az iraki kurdokat pénzeli és fegyverezi Szaddám ellen; Irak meg az iráni kurdokat. Ekkor szakad ketté a kurd mozgalom is, a Barzani- és a Talabani-klán között. (A mai iraki vezetésben az utóbbi képviseli a kurdokat.)

118

Igaz, a Nyugatnak sincs mit Szaddám szemére vetnie. Már hatalomra jutása idején Franciaországgal köt szerződést: szállítja az államosított olajmezőkről származó olajat, a francia állami nehézipar pedig hatalmas megrendelések teljesítésével „fizet”. Igaz, ezek nem fegyverek, „csak” olyan termékek, melyekkel, vagy melyekből fegyvert lehet gyártani, sőt még atomfegyverhez nyersanyagot gyártó atomreaktorok alkatrészei is vannak köztük. Amerika pedig akkor ad fegyvert és segítséget Szaddámnak, amikor az Khomeini Iránjával harcol, mert az ajatollahot véli veszélyesebb ellenfélnek a 80-as évek elején. Hogy azután éppen ezek a fegyverek is bevetésre kerülnek, amikor Irak – már a Szovjetunió bukása után, annak védelme nélkül is – megpróbálja lerohanni Kuvaitot? Istenkém, kicsire nem nézünk! Közben a diktátor öli országa lakóinak százezreit, sőt még saját családtagjait is? (Vejeit is agyonlöveti, amikor azok lányaival Jordániába szöknek előle. Előbb hazacsalja őket, nagy megbocsátó öleléssel, majd ahogy megérkeztek, a lányokat külön börtönbe záratja, a vejek villáit pedig porrá löveti mindazokkal, akik benne vannak.)

EGYIPTOM „DÉLI KALANDJA” Külön ügy Egyiptom. Mert onnan folytatódik a terjeszkedés, ezúttal azonban elsősorban a szomszéd arab-afrikai országok irányába. Persze, azért az Arab-félsziget sem marad ki. Ha Észak-Jemenben kudarcot vallottak, jöhet Dél-Jemen. De Moszkva itt már új módszert próbál ki: szovjet és kelet-európai iskolákban kiképzett fiatal marxista vezetők „bevetését” akik minden hatalmi belharcban is ezer százalékig követik a moszkvai utasításokat. (Ismertem ilyet magam is: 1972-ben még diák volt a Dimitrov téren, négy év múlva pedig miniszter odahaza.) A dél-jemeni, pontosabban ádeni játszmához Egyiptom csak a raktárbázist és a pihenő hátországot adja, minden egyéb Moszkvából jön. Nem véletlenül: az a Szuezi-csatorna, melynek egyik oldalán izraeli csapatok vannak, már nem „megbízható”. Ráadásul ekkor kezdik Nyugaton építeni azokat az olajszállító óriás-tartályhajókat, melyek a csatornán már úgysem férnének át; mennek hát Afrikát megkerülve Európába vagy Amerikába. Ezek mozgását ellenőrizni, befolyásolni csak közelebbről lehet: a Vörös-tenger torkolatából, ahol az Indiai-óceánnal találkozik. Ez, vagy Aden, a hatalmas hadikikötő, amely a 60-as évek közepén még brit koronagyarmat, vagy Aszmara, Eritrea tartományi székhelye a másik parton, Afrikában. Először Adennel próbálkoznak. Dél-Jement az angolok szakították ki Jemenből. És mivel minden észak-jemeni erő, az imámtól Szalal diktatúrájáig hangoztatta: Jemen egységes, folyt is a harc hosszú évek óta a britek ellen, 119

Dél-Jemen „felszabadításáért”. Már 1955-ben véresen levert angolellenes felkelés volt délen. 1963. július 19-én az ENSZ közgyűlése, a gyarmatosítás elleni világméretű mozgalom jegyében úgy dönt, hogy Adennek és a hozzá tartozó jemeni területeknek függetlenséget kell adni. Az angolokat ez nem érdekli. Ki is robban októberben egy több hónapos partizánháború, résztvevői „radafáni vörös farkasoknak” nevezik magukat; a „vörös” szó már itt politikai jelzőt is jelent. 1966-ban létrejön a Megszállt Dél-Jemen Felszabadítási Frontja, angol rövidítéssel a FLOSY – Kairóban van a székhelye. És ez a Moszkvából irányított szervezet érdekes módon pontosan arra a napra időzíti az ádeni nagy csata, a „kráterfelkelés” kitörését, amikor a „hatnapos háború” elkezdődik az arabok és Izrael között, és senki sem figyel Aden felé. 1967. június 20-án már komoly harcok vannak, majd november 30-ára meg is szerzik a hatalmat, kikiáltják a független Jemeni Köztársaságot. Látszólag tehát Moszkva akkor ért „célba” Adenben, amikor vereséget szenvedett Egyiptommal. Csak... csak furcsa egy győzelem volt ez. Vagy egy évtizedig gyilkolták egymást a magukat mind egy szálig marxistának nevező dél-jemeni vezetők: Kahtán-as-Saabi, Abdel Fattah Iszmail, Ali Nasszer Mohamed és a többiek. Pedig mind Moszkvában vagy Kelet-Európában tanulták a marxizmust. Vagy tán éppen azért, mert a „példaképeknél” is pont ezt látták? A lényeg: Aden kikötőjét Moszkva „tanítványai” révén megszerezte. De egész Jement nem. Mert északon a törzsfőnökök Szalal elleni győzelme után egy Szaúd-Arábiával szimpatizáló rendszer jött létre, és ennek vezetői igazán nem akartak kommunista irányítású egyesülést. Délen a szovjet rezsim hanyatlásáig maradt fent a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság, amely nevében is hangoztatta kommunista jellegét, majd az összeomlás után mégiscsak egyesült a két Jemen, most már kommunista felhangok nélkül. Más kérdés, hogy a nyugat mit nyert ezzel. Mert most nem a kommunista, hanem az Al Kaidával rokonszenvező erők az urak egész Jemenben. SZUDÁNBAN, Egyiptom déli szomszédjában komoly hagyományai voltak a gyarmatosítás-ellenes harcnak. A XIX. század végén az angolok legnagyobb vereségeiket éppen itt szenvedték el, a magát Mahdinak (Mahdi = Messiás) nevező Mohamed Ahmed seregeitől. Bár 1899-re legyőzték a felkelőket, azért égett a tűz a lelkekben: nem kell idegen uralom. És mert az angolok úgy gondolták: kevesebb angol vér folyik, ha egyiptomi csapatokra bízzák a megszállás feladatainak zömét, közös „angol-egyiptomi gyarmatnak”, „kondominiumnak” nevezték ezt a rendszert, holott az egyiptomiaknak aztán végképpen nem volt beleszólásuk az irányításba. Állandó felkelések zajlottak ez ellen az országban, 1924-ben még az angol gyarmati főbiztost is megölték. Közben, mert Egyiptomban is egymást érték az angolellenes események, a „megbízhatatlan” Egyiptomot az angolok „kizárták a kondominiumból”, és egyeduralmat vezettek be, de azért az általuk uralt Egyiptom csapatait ott tartották. Amivel el is érték, hogy a 120

szudáni lakosság jó része nemcsak az angolokat, de az egyiptomiakat s gyűlölte. Ezeket az erőket az UMMA párt tömörítette. Amikor Nasszer győzött Egyiptomban, 1955-ben kivonta Szudánból az egyiptomi csapatokat, ezután az angoloknak is távozniuk kellett, és 1956. január 1-jén Szudán független lett. Olyan 13 év következett, amelynek során puccsok sorozata, katonai diktatúrák váltották egymást, ráadásul kirobbant a belháború a hatalmas területű ország déli részén élő néger törzsek, és az északi arabok között. (A déliek részben keresztények, részben bálványimádó animisták voltak, amit nem szenvedhettek az iszlámhitű arabok.) A zűrös viszonyok ellenére 1961-ben Szudán átengedte a kongói polgárháborúba irányuló szovjet utánpótlás-szállítmányokat, csakhogy a belharcok uralta országban a szállítmányok egy része eltűnt, azok kísérőit leöldösték. Tehát a Közép- és Dél-Afrika felé irányuló szovjet terjeszkedés szempontjából Szudán nem volt megbízható tranzitország. Ezért is robbant ki a Moszkva és Nasszer által egyaránt lelkesen támogatott felkelés 1969. május 25-én, amikor egy fiatal tábornok, Dzsáfár Nimeri vette át a hatalmat, aki azonnal közölte: csatlakozni akar a nagy példakép, Nasszer Egyesült Arab Köztársaságához. Egyiptom másik szomszédjában. LÍBIÁBAN 1951 vége óta független királyság volt; a király egy vallási szekta feje. I. Idrisz lett. Az országnak hatalmas a területe, mélyen benyúlik Közép-Afrikába, de csak a Földközitenger melléki sáv az, mely viszonylag lakott, a többi rész sivatag. Viszont igen sok kőolaja van, amit Idrisz király – szerződésben – amerikai és angol cégeknek adott át. E két hatalom katonai támaszpontokat is kapott az országban hálából azért, mert 1941-43-ban ők verték ki innen a gyarmatosító olaszokat, és Rommel marsall német Afrika-hadtestét. Líbia csendes, békés ország volt, 1967-ig. Amikor a hatnapos háborúban – a már említett módon – Líbia légterét megsértve támadta hátba az izraeli légierő Egyiptomot. Ez rendkívüli felháborodást váltott ki a lakosságban és a hadseregben is, mely 1969. szeptember l-jén felkelésbe torkollott, amikor is Moammer el-Kadhafi ezredes vezetésével fiatal tisztek megdöntötték a királyságot, kikiáltották a köztársaságot, majd ők is bejelentették: csatlakozni akarnak Nasszer nagy, egyesült arab birodalmához. (Sommásan azt is mondhatnánk: Khadafit egy izraeli hadicselnek köszönheti a világ.) Annyira hűségesek akartak lenni Nasszerhez, hogy az akkoriban éppen az egyiptomi diktátorral szemben álló Baath párt egészét Kadhafi nemes egyszerűséggel „külföldi ügynökségnek” titulálta. Úgy tűnt. hogy Nasszer – nyilván moszkvai helyesléssel – ismét nyerésre állt: három országból új államszövetséget tud alkotni; a líbiai olajjal anyagilag is megerősíti birodalmát. Dél-Jemen is szövetséges, újra elindulhat, üthet, amerre akar. EKKOR VISZONT A SORS SZÓL KÖZBE: 1970. SZEPTEMBER 25-ÉN MEGHAL NASSZER EGYIPTOMI ELNÖK! (Természetes halállal, azaz 121

betegség miatt, ami akkoriban arab vezetőknél igen ritka dolog.) És olyan ember lesz az utóda, akinek már egyáltalán nincs olyan prófétai tekintélye az ifjú arab nacionalisták között, mint Nasszernek volt. Anvar Szadat csak egy az alvezérek közül, ráadásul olyan egy, akinek németbarát múltja is van, ami például a függetlenségét német- és olaszellenes harcban kivívott Líbiában nem túl népszerű dolog. (A másik két, nagynevű Nasszer-alvezér közül Amer marsall már halott, az ideológus Hejkált pedig hamar háttérbe szorítják. Ali Szabrit, a „baloldali” alelnököt lecsukják.) Szadat a szovjet tanácsadókat is okolja a hatnapos háború kudarcáért – némi okkal, ezért, bár még nem küldi el őket, de egyre kevésbé hallgat rájuk. Ebbe a helyzetbe robban bele: 1971. júliusban váratlanul katonai puccs tör ki a szudáni fővárosban, Khartumban. Ez még nem lenne olyan nagy dolog, de a felkelést vezető Hasem Atta őrnagy a rádióban nyíltan megmondja: a felkelést a Szudáni Kommunista Párt irányítja, melynek ő is tagja. (Moszkva tehát Szadat orrára akar ütni, jelezve: azért a Kreml keze messzire elér.) És most olyasmi történik válaszul, amire senki sem számított: egyiptomi repülőgépek légitámadást intéznek a szudáni főváros ellen, majd szintén egyiptomi gépeken szállított líbiai (!) ejtőernyős csapatok igen véresen verik le a kommunista felkelést! Szadat és Khadafi nyíltan szembe mer szállni Moszkvával! A kairói szovjet nagykövet kérdésére Szadattól az alábbi választ kapja: „Beláthatja, nekünk egy kommunista rezsim Khartumban azt jelentené, amit maguknak Nagy Imre 1956-ban.” És még egy furcsaság: az ekkor még csak kezdeti szakaszát élő, BakrSzaddám Huszein-féle iraki vezetés, nyilván Moszkva jóindulatát keresve bejelenti: támogatja a szudáni forradalmat. (Az nem baj, hogy odahaza, Irakban ölik a kommunistákat). És a politikai és katonai vezetés egy nagyobb csoportja repülőgépen Szudánba indul, ezt kifejezni. A gépet azonban szaúd-arábiai terület fölött, egy Irakból utánalőtt légvédelmi rakéta leszedi. Az iraki vezetők fele ott pusztul. Pont az a fele, amelyik még komolyan vette a Baath-párt „arab szocialista” jelszavait. Bakr és Szaddám szinte minden, még szóba jöhető riválistól megszabadult. Moszkva meg törheti a fejét: mi is van itt most már. Teljes káosz, ahol a „szövetségesek” immár úgy irtják egymást, hogy le sem köpik a szovjet érdekeket? Egy magyarázattal tartozik a szerző az olvasónak: miért nem részletezi soha, sehol a palesztin ügyet, és a nemzetközi terrorizmust. A válasz igen egyszerű: mert ez az egész nem tartozik az események fő sorába. Ez a könyv végig arról szól, hogy a „hidegháborúban” hogyan akarták a szovjetek az egész világot megszerezni. Ehhez képest a látványos merényletek, túszszedések, öngyilkos kommandók az 1970-es, 1980-as és 1990-es években sajtószenzációkon túl semmilyen más értékkel nem bírtak. A palesztinok és az izraeliek, meg a jordánok látványos összetűzései Libanonban, vagy Jordániában ugyanúgy csak egyvalamire voltak jók: hogy 122

lekössék a Nyugat figyelmét, és lefoglalják az Indiai-óceán, valamint a szaúdi olaj felé terjeszkedni kívánó szovjetek hátában kellemetlenkedő Izraelt. DE NEM A FAROK CSÓVALJA A KUTYÁT! Ahogy az 1956-os magyar szabadságharc is csak figyelemelterelésnek kellett, úgy a „palesztin ügy” is csak kulissza volt ahhoz, hogy a világ ne figyeljen a készülő negyedik arab-izraeli háborúra, később pedig a nagy afrikai szovjet offenzívára. Ennek megfelelően csak ennyi támogatást kapott: némi fegyver, néhány terroristakiképző bázis fenntartása itt-ott, pénz a merénylők utazásaihoz, menedék két akció között – és ennyi. Az igazi események eközben másutt készültek, zajlottak. Jellemző, hogy míg a nyugati sajtó minden állítólagos terroristáról hónapokig cikkezett, senki nem figyelt fel a Kubától Etiópiáig vagy Angoláig szállított sok ezer katonára. Még a nyugati hírszerzés sem. De erről majd az afrikai fejezetnél. Mert „arab vonalon” még hátravan a legnagyobb moszkvai vereség.

A JOM KIPPUR-HÁBORÚTÓL A TELJES KUDARCIG Szadat egyvalamiben nem különbözött Nasszertől: égett benne a bosszúvágy a hatnapos háború kudarcaiért Izraellel szemben. És ebben szinte minden arab vezető egyetértett vele. Jeruzsálem, az iszlám harmadik szent helye izraeli megszállás alatt. A Sínai-félsziget, a Golán-fennsík szintén. Hát hogy lehet így nagyhatalmat játszani? Még ott vannak a szovjet fegyverek és tanácsadók Egyiptomban. De már okultak az eddigiekből, látják: a most már egyre inkább a legkorszerűbb amerikai fegyverrel ellátott izraeli hadsereg igen nehéz ellenfél. Különösen olyan arab haderőknek, melyek sorozatos kisebb kudarcokat is szenvedtek, és tehetségtelen tisztjeik vannak, mint Egyiptomnak, vagy belsőleg megosztottak, mint a szírek, irakiak. Óvják is Szadatot minden „meggondolatlan lépéstől”. Csakhogy Egyiptomnak már kész terve van: minden arab ország „egyesített fegyveres erejével” váratlan csapást mérni Izraelre. Még a legtávolabbi Marokkó is küld csapatokat, ők a szíriai frontra. (Azért oda, mert a szír baathistákat utáló kellemetlen majdnem-szomszéd, Khadafi orra alá így akarnak borsot törni.) Irak expedíciós hadtestet szervez, melyet azonban mind a szírek, mind a jordánok félnek átengedni, hátha Izrael helyett Asszadot vagy a jordán királyt döntik meg. Líbia még Idrisz királyságából „örökölt” jó és modem amerikai repülőgépeket is. Kadhafi ígéri: ezek idejében ott lesznek. (Nem értek oda.) 123

Szadat „nagy csele”: ahogy Izrael hátba támadta Egyiptomot 1967-ben, ő most a támadás időzítésével fog meglepetést okozni: Jom Kippurkor, a zsidó újévi ünnepek alkalmával támadnak, amikor a vallásos zsidók – még a katonák is – az ünneppel lesznek elfoglalva. 1973. október 6-án tör ki a háború. Sok hírforrás szerint úgy, hogy a szovjet tanácsadók nem is tudnak a támadási parancsról, távol tartják őket az eseményektől. Az eredmény is olyan. Az emberi és fegyverzeti számbéli fölény ellenére a vereség katasztrofális! Október 24-ére örülhetnek az egyiptomiak, hogy az izraeli páncélosok nem vonultak be Kairóba. Minden marad a régiben, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a csatorna mentén folyó heves harcok közben egy sor hajó elsüllyed, jó néhány repülő is vízbe zuhan, és a Szuezi-csatorna hosszú időre hajózhatatlanná válik. És Moszkvában készíthetik a szomorú számvetést. Közel húszévi folyamatos harc után mi maradt? Egyiptomban nem sok. A csatornának már nincs különösebb értéke. Az olajszállító szupertankerek másfelé mennek, Dél-Afrika megkerülésével. A szovjet flotta bizonyos egységei bent vannak a Földközi-tengeren, de minek? A Nyugat-Európa elleni közvetlen szárazföldi támadást már rég levették a „napirendről”. A Kirov és más helikopter-anyahajók pedig esetleges tengeri harcban hamar elsüllyednének az amerikai anyahajók vadászbombázóinak támadásától. Tehát a szír kikötők is csak arra jók, hogy a felderítő szerepet játszó, vagy csak a „jelenlétet” demonstráló szovjet hajóknak legyen hol utánpótlást felvenniük. Szudánban – válaszul az 1971es kommunista puccsra – a hatalomba visszasegített Nimeri olyan diktatúrát vezetett be, mely Moszkvát éppen úgy gyűlöli, mint a Nyugatot. Szudán tehát mint Afrikába vezető utánpótlási vonal megszűnt. Kadhafi Líbiája? Az egyre őrültebbé váló, a magát az iszlám új prófétájának kihirdető diktátor mindenkitől elszigetelődik. Ez Moszkvának jó, mert így a líbiai olaj nem jut el Nyugatra. És itt fent lehet tartani néhány terroristakiképző bázist. De már az Afrika belső része felé való terjeszkedésre Líbia sem járható út. Sok száz kilométernyi sivatagon át szállítani délre embert, fegyvert? Miközben már a csádi határnál kiderült: a betörni kívánó líbiaiakat a segítségül hívott francia idegenlégió napok alatt szétveri! Mindegy. Korszerű repülőket, rengeteg tanácsadót és civil szakembert küld a szovjet blokk Líbiába, cserébe olajat kap. De amikor Kadhafi túl komolyan akarja venni magát, az amerikai hatodik flotta repülői hamar megmutatják neki, hogy meddig mehet el. A Szidra-öböl feletti légi harc, majd utána a líbiai főváros, Tripoli amerikai bombázása a figyelmeztetés: nincs tovább! (Az őrült ezredest a háttérből uszító Moszkva hallgat, miközben a magyar és bolgár orvosokat, nővéreket alig sikerül kimenteni a bombázott tripoli kórházak romjai közül.) Jön Líbia teljes elszigeteltsége, ami a szovjet birodalom bukásáig, sőt azon túl is fennmarad. 124

Tehát Egyiptom már raktárbázisnak sem jó, semerre sincs onnan tovább út. Ezért aztán, amikor Szadat látványosan szakít Moszkvával, kiutasítja a szovjet tanácsadókat és különbékét köt Izraellel, az ugyan presztízsveszteségnek tűnik, de Moszkvában vannak megkönnyebbült sóhajok is: végre nem kell több pénzt pumpálni a feneketlen, lyukas zsáknak tűnő Egyiptomba, ahol a sok-sok milliárd dollár végül semmi eredményt nem hozott... Szadatot a különbéke után kizárják az Arab Ligából, majd egy díszszemlén fanatikus katonák megölik, de ez mit sem változtat. Utóda, Hoszni Mubarak ugyanazt a mérsékelten Nyugat-barát politikát követi. Ami még maradt: Irak, a már említett eseményekkel, egy másik őrült diktátorral, akinek annyi az ellensége, hogy a szaúdi és az emírségekbeli olajra biztosan nem tudja rátenni a kezét. Legfeljebb csak zavarni képes a Nyugat köreit. És Dél-Jemen, Aden. Amelynek azonban most már más szerepe lesz a 80-as években. De ez már a harmadik fő irányhoz, Afrikához kapcsolódik. (És azért itt is megkérdezhetjük: mindezért az arab világban és Iránban miért kellett körülbelül 2-3 millió embernek különböző háborúkban és tömegmészárlásokban meghalnia?)

A HARMADIK CÉL: AFRIKA Az 1960-1970-es évtizedet a gyarmati országok felszabadulása jellemzi; egyszerre, szinte mindenütt a világon. Ennek több oka is volt: az Egyesült Államok a szabadság jelszavával igyekezett mindenütt – multinacionális vállalatai révén – a korábbi, európai gyarmattartók helyébe ülni. És ha az egyik ország látta, hogy a másiknak sikerült elnyernie a függetlenséget, akkor annál lelkesebben és gyorsabban akarta követni a példát, mely így rohamos ütemben terjedt, és végül: természetesen Moszkva is kitűnő lehetőséget látott mindebben a terjeszkedésre. Ezt az évtizedet „Afrika évtizedének” hívták, természetesen ez sem pontos. Hiszen az arabok lakta Észak-Afrikában a franciák ellen már az 50es évek elején-közepén megindult a függetlenségi harc, és a portugál-afrikai gyarmatokra csak a hetvenes évek közepén került sor. De azért a legtöbb afrikai ország tényleg 1960-70 között lépett a függetlenség útjára. Nyugati szakértők a szovjetek szerepét mindebben így látták: Moszkva a legszegényebb afrikai országokban próbálta megvetni a lábát, két okból is. Egyrészt ott könnyebb volt szocialista jelszavakkal operálni, másrészt oda kevesebb segélyt kellett adni, mégis úgy érezték az ott élők, hogy kapnak valamit, míg ugyanezt a sok ásványkinccsel rendelkező országokban, ahol azért eleve valamivel magasabb életszínvonal volt, nehezebben lehetett 125

„megetetni” a lakossággal, de főleg az új vezetőkkel. Ez is csak kisebbrészt igaz. Mert az egyes akcióknál fogjuk látni: igenis számítottak az ásványkincsek, és nagyon is számított az adott ország földrajzi helyzete, „stratégiai pontjai”. Mielőtt „Fekete Afrikát” néznénk végig országról országra, már csak az időrend kedvéért is Észak-Afrikát kell megvizsgálni, főleg mert az ott történtek az európai történelemre is visszahatottak. (A portugál gyarmatoknál később a fordítottját is látni fogjuk.)

ALGÉRIA: OLAJ ÉS „FEKETE LÁBÚAK” Észak-Afrikában a francia gyarmatbirodalom három országból állt: az Atlanti-óceán partján Marokkóból, az Olaszországhoz közel eső Földközitenger partján Tunéziából, és a kettő között a legnagyobb volt Algéria. Marokkó és Tunézia viszonylag könnyen és hamar kivívta függetlenségét. Az ok: itt nem voltak komoly gazdasági érdekeltségek, legfeljebb a marokkói foszfát. Marokkó részben spanyol uralom alatt is állt. Itt a 20-as években nevezetes, nagy függetlenségi háború zajlott, Abd-el-Krím vezetésével, ezért amikor Casablancában 52-ben felkelés tört ki a franciák ellen, ezt mindenki igen komolyan vette. A franciák száműzték a nagyon népszerű V. Mohamed szultánt, de ez országszerte zavargásokhoz vezetett. Ezért kénytelenek voltak bocsánatkéréssel visszahívni a szultánt az országba, és 1956. márciusban végleg elismerni az ország teljes függetlenségét. Ugyanezt a spanyolok is kénytelenek voltak megtenni, és 1958-ra, amikor kivonultak ország déli részéből is, Marokkó függetlensége teljessé vált. Tunézia megkapta a szabadságot 1956. március 20-án. Nem voltak véletlenek ezek az 1956. márciusi dátumok. Két okuk volt: a Vietnámban 1954-ben hatalmas vereséget szenvedett francia hadsereg nem tudott volna egyszerre három észak-afrikai országban háborút viselni a függetlenségi erőkkel, másrészt a franciák bármit adtak volna, HOGY MEGTARTHASSÁK ALGÉRIÁT! Miért is? Először is, mert éppen az 50es évek elején derült ki kutatófúrások során, hogy hatalmas mennyiségű kőolaj és földgáz van a Szahara homokja alatt, és – ha valamire, akkor erre – nagyon nagy szükség volt Franciaország védelméhez, és a rohamosan terjedő automobilizmushoz. Másodszor: az ország akkori 9 millió lakosából egymillió fehér, francia telepes volt, akik 1830 óta folyamatosan költöztek az országba, elsősorban földműveléssel, bortermeléssel foglalkoztak. Őket

126

az arab őslakók Pied Noir-nak, „Fekete lábúnak” nevezték bőrcsizmáikról, bőr lábszárvédőikről, amiket kígyók és élősködök ellen viseltek. Ezt az egymillió franciát minden anyaországi politikai erő meg akarta védeni, még a kommunisták is. Ez viszont gondot okozott az algériai kommunista pártban, amelyben, ha voltak is sokan arabok, de végül is fehér franciák alapították, és részben vezették is. Emiatt sokáig igen rossz volt a viszony a magukat „szocialistaként” meghatározó függetlenségiek, a Nemzeti Felszabadulási Front (FLN) és a kommunisták között. Moszkva törte is a fejét egy ideig, hogy mit csináljon, aztán döntöttek: a NyugatEurópa bekerítésére irányuló hadműveletekhez kellenek az algériai kikötők, elsősorban Orán, és az algériai olaj nem juthat nyugati kézbe, mert akkor nem lehet üzemanyagügyben „kiéheztetni” a NATO csapatait. Tehát nem érdekes a francia kommunisták véleménye, ezt a célt akár a francia és az algériai kommunisták nélkül és ellenére kell elérni! A gyakorlatban hogy lehetett ezt megvalósítani? Természetesen megint csak egyiptomi segítséggel. Kairóban alakult meg az FLN vezetése, ismertebb vezetői Krim Belkaszem, Ben Bella, Ben Khedda, Huari Bumedien és mások voltak. 1954. november elsején robbantották ki Algériában a felkelést – naná, hogy Kairóban kapott szovjet fegyverekkel. Kétezer partizán indult rohamra. Természetesen elsőre csúnyán szétverték őket, senki sem sejthette, hogy egy 8 éves, igen komoly háború következik, ami Franciaország sorsát is eldönti majd. A francia kormány semmi módon nem kívánt hátrálni. Nemcsak a hadsereget vetette be, de számított a „Fekete lábúak” segítségére is, főleg a városokban, hiszen például a fővárosban, Algírban a lakosság kétharmada; Oránban és a többi nagyvárosban több mint fele francia volt. Mindkét fél minden eszközt bevetett: merényletek követték egymást, de nemcsak az arab felkelők, hanem a fehér lakosságot szervező titkos félfasiszta hadsereg, az OAS részéről is. (OAS: Titkos Hadsereg Szervezete, francia rövidítéssel.) A nemzetközi jogot sem tisztelte senki. Kairóból szovjet fegyverekkel szerelték fel a felkelőket; az Egyiptomban korábban működő, a tunéziai hadsereget kiképző táborokat Nasszer átadta Ben Bellának. A marokkói szultán is „törlesztett” a száműzetésért: a függetlenség kivívásakor saját hadserege felszerelésére kapott nyugati fegyverek egy részét és komoly pénzösszeget adott az FLN-nek. A franciák viszont nemzetközi vizek felett elfogták, és Franciaországba kényszerítették azt az egyiptomi repülőgépet, melyen Ben Bella és a három másik vezetőtársa Kairóból Tuniszba utazott. Az FLN vezetőit egyszerűen elrabolták, és börtönbe zárták. De az ellenállás mit sem csökkent: már 120 ezer felkelő állt fegyverben. Igaz, egy részük a határon kívül, mert a tuniszi és a marokkói határt keményen zárták, védték a francia csapatok, hogy meggátolják a nehézfegyverzettel is rendelkező FLN-csapatok beszivárgását. 127

Soustelle francia főkormányzó 1957. január elsején kíméletlen offenzívára ad parancsot: Jacques Massu tábornok ejtőernyőseivel az élen 400 ezer francia katona lendül támadásba. Az „algíri csatában” sokan halnak meg (1957 végére az algériaiak vesztesége eléri a 300 ezer főt!), 80 ezer embert a franciák letartóztatnak. Köztük az FLN sok vezetőjét, más vezérek elesnek a harcban. De mégsem győznek a franciák. Odahaza, az anyaország forrong: a vietnámi vereség, a szuezi katasztrófa után még egy, vesztésre álló háború? Ezt már nem tűrheti a francia „Gloire”, a nemzeti büszkeség. Így aztán, amikor Massu ejtőernyősei, Soustelle megszervezett civil telepesei 1958. május 13-án puccsot robbantanak ki Algírban a „gyengekezű” szocialista-radikális párti kormány ellen, magában Franciaországban is százezrek csatlakoznak a mozgalomhoz. Az algíri „közüdv” bizottságból francia nemzeti mozgalom lesz; a jobboldali pártok, de még néhány középbal személyiség is követeli, hogy egy „tisztakezű és múltú erős ember” vezesse az országot! Ez Charles De Gaulle tábornok, a németellenes világháborús ellenállás egykori hőse és vezetője, akit 1946-ban „talonba tettek” a korrupt polgári politikusok. 1958. június l-jére a francia politikai erők többsége dönt: De Gaulle fél évre, teljhatalommal megkapja a miniszterelnöki tisztet, majd szeptemberben népszavazás dönti el: Franciaország elnöki vezetésű köztársaság lesz. Az elnök De Gaulle tábornok! (A világ nem tud mit kezdeni De Gaulle-lal. A tábornok elnök keményen Amerika-ellenes, hangoztatja az ország függetlenségét, később kilép a NATO katonai szervezetéből, önálló francia atomütőerőt hoz létre, és soha nem látott fejlettségű francia hadiipart: a Mirage, Mystére, Concorde repülőgépek, a francia atommeghajtású tengeralattjárók komoly harci technikát jelentenek tíz évvel később. Moszkva örül is, meg nem is. Örül, mert megtört a Nyugat egysége, a tábornok az angoloknak is ott tör borsot az orruk alá, ahol tud. De nem örül a Kreml, mert ezt „nem ők csinálták”, csak algériai szervezésük egyik visszahatása volt.) Ám most még csak 1960 van. Algériában a helyzet változatlan. Harcok mindenütt, melyek most már az olajkitermelést is veszélyeztetik. És De Gaulle reálpolitikus, főleg, mert azt is látja, hogy 1960-ra már 30 ország ismeri el a Kairóban működő Algériai Ideiglenes Kormányt. Tudja: hadserege nem bírja sokáig sem az emberveszteségeket, sem a háború hatalmas költségeit. Hát tárgyalni kezd az ideiglenes kormány képviselőivel. Csak ez kell az algíri francia telepeseknek, akik úgy érzik: a tábornok cserbenhagyta őket, hiszen ők kezdték azt a mozgalmat, melynek révén hatalomra jutott – és most pont az ő érdekeiket nem veszik figyelembe. 1960. decemberben Algírban, a fővárosban több tízezer ember tüntet az odalátogató elnök ellen: árulónak nevezik. Az OAS merényleteket szervez nemcsak Algériában, de az anyaországban is, a tárgyalások elleni 128

tiltakozásul. De Gaulle nem hátrál, nem is az az embertípus. Ajánlata világos: függetlenség – cserébe a Szahara, az olajmezők „különleges státusáért”, azaz a francia kitermelés jogáért. 1961. áprilisban Algírban újabb felkelés tör ki, de most már a „másik oldalról”; a francia hadsereg négy legmagasabb rangú tábornoka (Challe, Jouhaud, Zeller és Salan) ideérkezik, és bejelentik: átveszik a hatalmat, a franciákat odahaza is De Gaulle megbuktatására szólítják fel. Nagyot csalódnak: Massu tábornok, a kíméletlen katona, az 1957-es „algíri csata” véreskezű hőse nemhogy csatlakozna hozzájuk, hanem ejtőernyős-hadosztályaival egy hét alatt leveri a puccsot, ő mindenekfelett De Gaulle-hoz hűséges! Challe tábornok és társai leteszik a fegyvert, a francia telepesek mozgalma elbukott. Nyitva az út a végső tárgyalások előtt, az ismert francia fürdőhelyen, Évianban. 1962. márciusban aláírják az egyezményt a függetlenségről, majd áprilisban ezt népszavazás erősíti meg: az anyaország lakóinak 91 %-a támogatja az elnököt és a békét. Algéria független lesz. A börtönben lévő FLN-vezetőket kiengedik. 1962. július 5-én – egymillió halott meggyászolása mellett – tartják a függetlenségi ünnepeket. A továbbiakban az is kiderül: Moszkva számításai sem jöttek be. A magukat mindig baloldali arab nacionalistáknak valló, egymást néha puccsal leváltó algériai vezetők reálpolitikusok. Oránból nem lesz szovjet flottatámaszpont. Az algériai olaj és földgáz szinte teljességében Franciaországba megy mind a mai napig – hiszen azt jól megfizetik, legfeljebb az algériai állam részesedése jóval nagyobb, mint a függetlenség első éveiben. Az egymillió „fekete lábú” meg mehetett „haza" Franciaországba, ahol 100 éve nem élt már rokonuk sem, kezdhetek mindent elölről. Ezzel is Franciaország gondjait növelve. Egyetlen terület van, ahol a szovjet célokat konkrétan segítette az algíri vezetés: ez Nyugat-Szahara ügye. Nyugat-Szahara, mint neve is mutatja, egy jókora darab sivatag Marokkó és Mauritánia határán. Nincs benne semmi érték, legfeljebb a földrajzi elhelyezkedése. Tudniillik az, hogy az Atlanti-óceán partjáig ér. Itt lehetne esetleg olyan kikötői bázist teremteni, melyből a szovjet flotta a Gibraltári-szoros tengeri forgalmát válsághelyzetben ellenőrizni vagy zavarni tudja. Mert a szoros két partja a spanyoloké, és az egyre Nyugat-barátabb Marokkóé, ráadásul ott a nagy angol flottabázis magán, Gibraltáron. Nyugat-Szahara hovatartozásáról régi viták szólnak. A helyi törzsek nem akarják elismerni a marokkói szultán fennhatóságát, Mauritánia kicsi és gyenge, tehát Algírtól várnak segítséget a „függetlenséghez”. Meg is kapják: a Szahara déli részén kiképzőtáborokban szovjet terepjárók, sorozatvetők kezelését tanulják NDK-beli tisztektől. Majd ezekkel a gyorsan mozgó erőkkel támadják az elszigetelt sivatagi helyőrségeket a magukat POLISARIO-nak nevező front harcosai. 129

Ekkor már II. Hasszán a király Marokkóban. Látja: hiába segítette apja az algériaiak szabadságharcát, most azok őt támadják. Hát amerikai segítséget kér, mert jól tudja: az USA semmit sem szeretne kevésbé, mint szovjet jelenlétet a Földközi-tenger óceáni kapujánál. A segítség sajátos, de hatásos: hatalmas, erős és hosszú falat építenek a sivatagban. Ezen a könnyű terepjárók nem tudnak átjutni, a falat ráadásul erős marokkói csapatok védik. És hogy kedvük se legyen a törzsi harcosoknak háborúzni: a király letelepíti azt, aki ezt vállalja, és komoly gazdasági segítséggel lakható, komfortos falvakban élhetnek, a sivatag pokla helyett. A nyugat-szaharaiak nagyobb része ezt választja. A többiek a szovjet birodalom bukásáig maradnak az algériai táborokban. de egyre kevésbé képesek akciókra, ráadásul már Moszkvában sem fontosak, amikor a 70-es évek közepén a déli afrikai országok megszerzése kerül előtérbe.

FEKETE-AFRIKA: CSIPKEDÜNK ITT-OTT, DE MINEK! Amikor az angol és francia gyarmatok Fekete-Afrikával egyre-másra lettek függetlenek, egy új szovjet stratégiával találkozhatott a világ: bármelyik ország függetlenségi mozgalmát „gyorsan kinevezték” Moszkvában „szocialistának”, de mert világosan látható volt, hogy az új afrikai vezetők zöme majdnemhogy azt sem tudta: Marxot eszik-e, vagy isszák, hát lett mindebből „speciális afrikai szocializmus”. Ahány ország, annyiféle, és mivel a kísérletek szinte mind kulcshelyzetben lévő tengerparti országokban történtek, a szárazföld belsejében lévőkkel nem is próbálkoztak. Nem nehéz levonni a következtetést: itt a szovjet flotta leendő támaszpontjainak kerestek helyet, részben az Atlanti-óceánnak KözépAmerikával „szembeni” partján, részben az Indiai-óceán kulcspontjain. Tehát Nyugat-, illetve Kelet-Afrikában. Kezdjük Nyugattal! Ghána volt az első független állam. A volt Brit Togo és Aranypart egyesüléséből hozták létre. Itt komoly ásványkincsek is voltak, eltérően a többi, szegény, mezőgazdasági országtól: arany, gyémánt, mangán, melyeknek termelésében (a szovjet kitermelést nem számítva) 2-4. helyen álltak a világon. Kwame Nkrumah személyében egy békés, csendes politikus került az ország élére. Bár semlegességet hangoztatott, de látványosan közeledett Moszkvához. És Pekinghez is. Lehet, hogy az volt a baj. Mert éppen egy pekingi útról tartott hazafelé, amikor távollétében az angol tiszti iskolán nevelkedett katonai vezetők leváltották. Már haza sem ment. Ghánában azóta nem beszélnek afrikai szocializmusról. Kérdés: ha 130

nem megy Pekingbe, csak Moszkvába, megvédte volna a szovjet hírszerzés/elhárítás? Két társa a gyors függetlenedésben és az „afrikai szocializmusban” a guineai Sékou Touré és a mali Modibo Keita volt. Náluk még ásványkincs sem volt, csak óceáni tengerpart. És ők francia gyarmatból lettek függetlenek. Ők is látványosan mosolyogtak Moszkvában, szép népviseletben, aztán őket is megdöntötték saját hadseregeik pár év alatt. Nyugat-Afrikában aztán ezt az utat nem követte más, legfeljebb jóval később a kicsiny Benin, az viszont „nem osztott, nem szorzott”. Az olajban dúsgazdag, hatalmas Nigériában volt ugyan rengeteg belső harc (etnikai háború az ibo törzs ellen, vallásháború az északi moszlimok és a partvidéki keresztények között stb.), de egyik fél sem nyilvánította magát Moszkva szövetségesének, itt inkább a különféle nyugati és iszlám érdekek csaptak össze az olajért. Kelet-Afrikában viszont azt várta mindenki, hogy ott aztán keményen Moszkva felé fog kilendülni az inga. Különösen Kenyában, ahol 1952-54 között komoly partizánháború zajlott az angolok ellen, a „Mau-Mau felkelés”. Az angolok itt 80 ezer bennszülöttet zártak koncentrációs táborokba, és a felkelés vezérét, Njomo Kenyattát is börtönbe csukták. Mégis, amikor itt is meg kellett adni a függetlenséget, sem az ősz Kenyatta, sem később utódja, Daniel Arap Moi nem fordult Moszkva felé. Tényleg függetlenek és semlegesek akartak maradni, és a kínaiaktól az amerikaiakig mindenhonnan kértek és kaptak segítséget, csak az angolokat és az oroszokat nem keresték meg. Tanganyika békésen kapta meg a függetlenséget Julius Nyerere vezetésével aki szintén egyfajta afrikai szocializmust hirdetett meg. A mellette fekvő Zanzibár szigetén, mely stratégiailag igen fontos volt, viszont kifejezetten szélsőbaloldali erők kerültek hatalomra. Némi hatalmitúlzás mániával, mert az icipici ország (300 ezer lakos) hasonlóan kicsiny hadseregének vezetője mindjárt marsallnak nevezte ki magát, és azért általában marsall (táborszernagy) csak egy legalább félmilliós hadsereg vezetője szokott lenni az ismert világban. Nyerere egységet ajánlott a kis szigetnek, amit azok el is fogadtak. Így lett Tanganyikából és Zanzibárból Tanzánia. Az egyesülés után nem sokkal Nyerere elnök a zanzibári születésű alelnököt száműzetésbe küldte, a szélsőbalosokat megrendszabályozta, azóta az ország nyugodtan fejlődik. Lehet, hogy szerepelt a szovjet tervekben, de amikor Mao tízezerszámra küldte oda a 60-as évek közepétől a vasútépítő szakembereket, az ipartelepítő mérnököket, Moszkvában úgy döntöttek: ebben az országban „túl sok a kínai”, itt nincs értelme komolyabb dolgokat kezdeni. A szomszédos Ugandában több fantáziát láttak, mert az közelebb volt Kongóhoz. És Milton Obote elnök ugyan „sir”, azaz lovagi címet kapott az angol királynőtől, mégis hajlamosabb volt a keleti kapcsolatokra. Fiatal 131

kádereit Moszkvában és a kelet-európai fővárosokban taníttatta, Budapesten például a legnagyobb „törzsi király” fia, Tindikayo herceg járt a Dimitrov téren a nemzetközi szakra. Azonban a szép tervekbe egy orvosilag őrült egyén szólt bele: ldi Amin Dada. A hadseregben csak altiszti rangig jutó hatalommániás Amin puccsal zavart el mindenkit, aki a „demokrácia” szót akár csak kiejtette. Zsarnoki rendszere karikatúrák állandó témája volt. Mindenfajta szélsőséges, terrorista csoportnak szívesen adott hátországot, aztán, amikor egy repülőgép-eltérítés után izraeli ejtőernyősök mutatták meg az entebbei repülőtéren, hogy léteznek az övénél is keményebb rendszerek – akkor kicsit megszeppent, elcsitult, és bukásáig már nem sokat hallott róla a világ. Moszkva pedig akkorra már okult annyit a különféle bolond diktátorok lélektanából, hogy stratégiai terveiben nem is szerepeltette Amin Ugandáját. Volt más. Még egy szigettel próbálkoztak: Madagaszkárral. Ez francia gyarmat volt, majd a függetlenség elnyerésekor nyugati típusú, reformistaszociáldemokrata politikusnak, Philbert Tsirananának adták át a franciák a hatalmat. Őt azonban egy idő után a hadsereg félreállította, és Didier Ratsiraka vezetésével erősen baloldali vonzódású rendszer kezdett kialakulni, ami tetszett Moszkvának is, mert a magát most már Malgas Köztársaságnak nevező sziget olyan helyen volt, hogy az Afrika déli csúcsát megkerülő tengerhajózási útvonalakat innét is ellenőrizni lehetett. Csakhogy egy idő után itt is ugyanabba botlottak, mint Kelet-Afrikában másutt: a kínai „tanácsadókba”. Tehát Malgast sem erőltették tovább, elég volt annyi, hogy legalább nincs „nyugati kézben”. Moszkvát Fekete-Afrikában végül is két dolog érdekelte igazán. Az egyik az olyan stratégiai nyersanyagok kérdése, amelyek a háborúhoz nélkülözhetetlenek. A másik, később, a Szuezi-csatorna kiesése után az olajszállítások útja a szupertankhajókon, illetve az amerikai flottamozgások meggátlása. A hatvanas évek elején még egyértelmű az első kérdéscsoport: az ásványkincsek voltak a fő cél. Moszkvának is, de másoknak is. És ahol ilyesmi nagy mennyiségben létezett – ott aztán senki nem válogatott az eszközökben. Ezért történhetett meg.

A KONGÓI TRAGÉDIA Afrika közepén egy hatalmas gyarmata volt a kicsiny Belgiumnak. Belga-Kongó. (Azért tették hozzá a belga szót, mert mellette volt egy kis francia gyarmat is, Francia-Kongó, amit később, megkülönböztetésül, fővárosáról Brazzaville-Kongónak is hívtak.) Az ország méreteiről annyit: 132

5-ször nagyobb Franciaországnál, és 4-szer nagyobb Ukrajnánál. De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mi mindent rejt a kongói föld mélye, különösen két déli tartományában, Katangában és Kasaiban. Hát lássuk: amikor az ország 1960-ban függetlenné válik, itt termelik a nyugati világ uránjának 60%-át (!), ezenkívül rádium- és tóriumércet is, mindkettő fontos radioaktív anyag, ezekből a világtermelés 90%-a (!) ered innen. Az akkor egyre gyorsuló nukleáris fegyverkezési versenyben alapvetően nem mindegy, hogy KIÉ. Nos, Belgium 1955-ben szerződést köt az USA-val: a stratégiai nyersanyagok csak oda mehetnek, máshova nem! De van itt bőven a lőszerhüvelyekhez kellő réz, aztán a fémötvözetekhez kellő mangán, kobalt, wolfram és tantál is. És igen szép mennyiségű arany, ipari és ékszergyémánt. Tehát: AKIÉ KONGÓ, AZÉ A FÖLÉNY A HADIIPAR ÉS A NEMESFÉMPIAC TÖBB TERÜLETÉN IS! A kitermelést az UnionMiniére nevű, névleg belga óriáscég végzi, de ebben az amerikai részesedés már ekkor eléri az 50%-ot. A függetlenség percében sajátos hatalmi egyensúly van: az államelnök a csendes, de határozottan Nyugat-barát, Joseph Kaszavubu. A miniszterelnök a Moszkvával jó kapcsolatokat kereső, Patrice Lumumba, helyettese a kifejezetten szovjetbarát Antoine Gizenga. Mivel Kongó tartományokból áll, az sem mindegy, hogy ki melyik tartományban erős. Gizenga „erődje” az északkeleti Stanleyville nagyváros és környéke. Kaszavubu inkább a fővárosban, Leopoldville-ben erős, és Kasai tartományban. Az ásványkincsek „szűkebb hazájában”, Katangában viszont a magát helyi miniszterelnöknek nevező Moise Csombe az úr. Két ember van, aki az egész országban ismert és elismert: Lumumba miniszterelnök, és a hadsereg főparancsnoka, Joseph Désiré Mobutu tábornok. (Mielőtt tovább mennénk az eseményekben, valamit nem árt tisztázni: évekkel később szinte minden földrajzi név megváltozott az országban. Elvileg azért, hogy a „gyarmati múltat eltöröljék még emlékeiben is”, de a gyakorlatban inkább azért, hogy a század egyik legmocskosabb háborújában gyászos hírnevet szerzett város- és tartományneveket elfelejtse a világ. Katangát például ma már Shábának hívják, székhelye sem Elisabethville, hanem Lumumbashi. Példátlan cinizmussal gyilkosai a miniszterelnökről nevezték el halála színhelyét. Leopoldville, mely Lipót belga királyról kapta a nevét, ma már Kinshasa. Stanleyville, melyet a nagy földrajzi felfedezőről neveztek el, Kisangani. És az országot is sokáig inkább Zaire-nek hívták. Most, itt, ebben a történetben az akkori neveken olvasható minden.) Szóval alig jön el a függetlenség, máris kezdődnek a bajok. Csombe Katanga tartományt külön függetlennek nyilvánítja. A fővárosban tüntetéseken csapnak össze Kaszavubu elnök és Lumumba miniszterelnök hívei. Gizenga miniszterelnök-helyettes kemény kézzel akar rendet csinálni, és biztatja Lumumbát: vesse be a hadsereget. Az parancsot is ad erre, de Mobutu csak ímmel-ámmal teljesíti a parancsot, Kasai tartomány is le akar 133

szakadni, az ország szétesőben van. Csombe tárgyalni hívja Lumumbát, aki katonai kísérlettel el is indul a fővárosból. És utána egyszerűen eltűnik. Két változat maradt fent erről, máig nem tudni, melyik az igazi. Az egyik szerint Csombe emberei csapdába csalták a miniszterelnököt és kíséretét, a kísérőket megölték, Lumumbát elfogták. A másik variáns szerint Mobutu parancsára a kíséret néhány tisztje, társait is megölve, elfogta Lumumbát, és átadta fogolyként Csombének. A lényeg: a polgárháborúban lévő országban a miniszterelnök nincs sehol. 1961 januárja van. Robban a hír: Csombe katangai börtönéből megszökött egy rab, külföldre menekült, ott elmondta: Lumumba él, vele együtt tartották fogva, de borzalmasan megkínozták. Lehet, hogy azóta belehalt sebeibe. Kongóban hatalmas a felháborodás. Mindenki magát hirdeti ki győztesnek: Kaszavubu azon a jogon, hogy ő a választott államelnök; Mobutu azért, mert ő a hadsereg ura és polgárháborús helyzetben, amíg nincs biztos hír a miniszterelnökről, nekik „kötelességük” a rendről gondoskodni. Gizenga miniszterelnök-helyettes, biztos, ami biztos, menekül a fővárosból; Stanleyville-ben állít fel ideiglenes kormányt, és elég komoly haderő áll mellé. Azok, akik még bíznak Lumumba visszatérésében. Stanleyville a szudáni határ mellett van. Gizenga nyíltan szovjet segítséget kér. És elindulnak a fegyver- és hadianyag-szállítmányok Nasszer Egyiptomából, az ottani szovjet raktárakból, szudáni területeken át. Eleinte még oda is érnek, így Gizenga hadereje is egyre jelentősebb. A hadsereg egy alakulata valahol a szakadár Katangában megtalálja Lumumba holttestét: egy savval teli tartályba dobták, de a sav még nem marta szét teljesen, néhány jellegzetességéről felismerik. Mindenki új lépést jelent be: Csombe Katanga teljes függetlenségét. Gizenga azt, hogy most már ő a törvényes kormányfő. Ő, aki Lumumba helyettese volt. Kaszavubu elnök viszont a háborús helyzet miatt teljhatalmat ad a hadsereg vezérének, Mobutu tábornoknak. Az ENSZ közbelépésre szánja el magát. Dag Hammarskjöld, a világszervezet svéd származású főtitkára, aki arról vált híressé, hogy a magyar szabadságharc leverése után évekig, dacolva Moszkvával, ENSZbizottságokkal nyomoztatta a történteket – Kongóba utazik, békét közvetíteni. És olyasmi történik, ami sem addig, sem azóta, soha a világban: AZ ENSZ-FŐTITKÁR REPÜLŐGÉPÉT, AMELY ENSZ-JELZÉST VISEL, KATANGA FELETT LELÖVIK! Minden rajta utazó meghal, maga Hammarskjöld is. De ki lőtte le a gépet? Csombe? És ha igen, akkor miért? Ha mögötte valóban nyugati bányatársaságok álltak, azoknak nem volt érdeke a Nyugatbarát ENSZ-főtitkár halála. De ugyanez elmondható a szintén Nyugat-barát Kaszavuburól és Mobuturól is. De akkor ki lőtt 1961. szeptemberben az ENSZ-repülőgépre? Gizenga emberei? Ők annyira délen, Katangában akkor 134

nem lehettek, több ezer kilométerre voltak onnét, a hatalmas ország másik végében. Egy biztos: Washington most már elszánja magát: elég volt, legyen vége! Mobutu hadserege mindent megkap a rendteremtésre. Katanga szakadárjait leverik. Csombe száműzetésbe megy. Aztán Gizenga emberei jönnek északkeleten. Mivel Szudánban egyre több rejtélyes támadás éri a szovjet utánpótlás-szállítmányokat, a hadianyagban egyre inkább hiányos ellenállású Gizenga-hadsereg is leteszi a fegyvert, tagjai zömmel a szomszédos Ugandába, Ruandába, Urundiba menekülnek. Végül Mobutu végső lépésként Kaszavubu elnököt is félreállítja, és magát kiáltja ki az ország teljhatalmú vezérévé. Operettdíszletekben bővelkedő államot alakít ki. Egy ősi törzs nevéről Zaire-nek nevezi el Kongót. Katanga fővárosából ő csinál Lumumba emlékét hirdető várost, Lumumbashit. (Mellesleg Moszkva is felhasználja a szerencsétlen fiatal politikus nevét: Moszkvában Patrice Lumumba Egyetemnek nevezik el azt a káderképző intézményt, ahol a KGB és a szovjet vezérkar képzi a harmadik világban később felhasználandó, onnan tanulni érkezett fiatalokat.) Mobutu még keresztény neveit is „eldobja”, hogy 2igazi afrikai vezetőnek” látsszék, így lesz belőle Sese Seko Mobutu, Joseph és Désiré helyett. Elég sokáig uralkodik aztán országán, de nem mondhatni, hogy békében. Hol Brazzaville-Kongóval van baja, ahol a szovjeteknek sikerül egy feltétlen Moszkva-barát rezsimet hatalomra segíteniük, hol a keleti szomszéd országokból csapnak át országába olyan felkelő csoportok, melyek Gizenga odamenekült híveiből szerveződtek, nem túl nehéz a kérdés, hogy honnét is kapják ehhez a fegyvert: a bosszút lihegő Moszkvából. Van is miért bosszankodni a Kremlben: a hatalmas mennyiségű urán és a többi stratégiai nyersanyag stabilan a Nyugat kezében maradt. Katangában sem mer többé senki különválással próbálkozni. Kongóban szenvedte el első nagy afrikai vereségét a szovjet offenzíva. Egy utólagos rejtély: mi lett Csombéval, akiről akkoriban tele szájjal kiabálta a kommunista propaganda, hogy „a nyugati bányavállalatok bábja”? Nos, a válasz több mint meglepő. Száműzetésben élt, 1969-ben következett haláláig ALGÉRIÁBAN (!). Hogy mi van itt, kérem? Valaki megöl egy szovjetbarát miniszterelnököt a szovjet offenzíva kulcsországában, aztán vereség után abba az Algériába megy, amely eléggé szovjetbarátnak ismert ország? Hát hülye volt Moise Csombe? Ezzel az erővel a vnukovói reptéren is kiléphetett volna egy gépből Moszkva mellett, hogy „na, hol van már a kivégzőosztag?” Ezt az algériai száműzetést csak egy másik magyarázat indokolhatja: Csombe kettős játékot folytatott, legalább annyi szívességet tett egyikmásik nyugati bányavállalatnak, mint MAO CE-TUNGNAK! És ez már sok mást is megmagyaráz: 135

Lumumba szovjetbarát vonalát Csombéval akarta Peking megállítani. Annak az ENSZ-nek a főtitkárát, amely ENSZ Koreában zászlaját adta ahhoz, hogy amerikai csapatok kínai csapatokat pusztítsanak, ekkoriban csak Pekingnek volt érdekében „megtorlásul” megölni főleg, mert 1960-ig még mindig nem kapta meg Kína az ENSZ-ben a Biztonsági Tanács állandó tagságát. Algériában ekkoriban ugyan szovjetbarát vezetés van, de Kínával is igyekeznek; moszkvai műtőasztalon az algériai elnök... (És ez esetben hová is mehetne Csombe, ahol úgy a nyugat, mint Moszkva embereitől viszonylagos biztonságban lehet?) Algériába, hiszen Khadafi Líbiája még nem létezik. A valószínűség emellett szól.

ÉS ÚJRA ÉSZAK? SZOMÁLIA ÉS ETIÓPIA Eltelik pár év a 60-as évek végéig, amíg Moszkva is belátja: Brazzaville-nél nincs tovább, Zaire-Kongó egyelőre nem lesz az övé. Ráadásul Szudán mint Egyiptomból délre vezető utánpótlási út két okból is megszűnik. Az emlékezetes 1971-es szudáni kommunista puccskísérlet leverése óta Nimeri tábornok sok mindent lát szívesen országában, csak éppen szovjet katonai szállítmányokat nem. És 1973-ban, az utolsó egyiptomi nagy vereség után Kairóból is hazaküldik a szovjet „tanácsadókat”, Egyiptom is megszűnik szovjet utánpótlási bázis lenni. Az első megoldási kísérlet: Szomália. Szegény ország az Indiai-óceán partján. Jó pozícióban. Északi „vége” szembenéz Adennel, innen ellenőrizhetőek azok a szupertankhajók, melyek Szaúd-Arábiából és az emírségekből indulnak Afrika megkerülésével Nyugat felé. Szárazföldön pedig az olasz és angol gyarmatokból egyesült ország már megint csak közel van Kongóhoz, bár közvetlenül nem határosak. Szomáliában 1971 óta egy fiatal katonatiszt, Mohamed Sziad Barré diktatúrája van hatalmon. Sziad Barré a moszkvai segítségért cserébe bármit megtesz: bejelenti, hogy országa „tudományos szocializmus alapján álló” állam, és Moszkva szilárd szövetségese. Ömlik is a szovjet fegyver, ezúttal a közben szintén már moszkvai csatlós állam, DélJemen közvetítésével; a raktárak most már Adenben vannak, ahogy a szovjet flotta támaszpontja is. Mogadishut, a szomáli fővárost is sűrűn keresik fel szovjet hajók, nemcsak kereskedelmiek, de hadihajók is. A katonai parádékon T-54-es páncélosok dübörögnek, Moszkva pedig mindenki elé példának állítja az afrikai szocialista mintaállamot! 136

De ez is kevés. Kell még egy ország, hogy szárazföldön is legyen bázisa a déli irányú offenzívának. Némi töprengés után egy másik koldusszegény államot választanak. A függetlenségére oly kényes Etiópiát, mely előbb angolok, majd az olaszok ellen is bizonyította: harcos nép lakja. A világban mindenütt tisztelt császár, „Négus”-nak is nevezett Hailé Szelasszié uralkodik 1930 óta. A császár elfogadta az Eisenhower-doktrínát; csendes, nyugodt szövetségesnek tűnik. Ebbe a rendbe robban bele 1974-ben egy katonai államcsíny: moszkvai iskolán tanult fiatal tiszt, Mengisztu Hailé Mariam vezeti. (Mint neve is mutatja: az uralkodóház rokona, de ez cseppet sem zavarja lépéseiben.) Az öreg császárt börtönbe csukatja, aki ott is hal meg. Az új vezetők bejelentik: ők is a tudományos szocializmus alapján állnak, ők is csak Moszkva stabil szövetségeseként tudják elképzelni a jövőt. Ennek ugyan némileg ellentmond, hogy az ország tengerparti tartományában vagy társállamában, Eritreában is működik már évek óta egy magát szintén marxistának nevező partizánmozgalom, mely segített Mengisztunak a császárság megdöntésében, de – mert a győztes etióp tisztek nem kívánták megadni a kért részönállóságot az eritreaiaknak – hamar szembefordultak egymással. És ez már baj volt. Mert az ország legnagyobb tengeri kikötője, Aszmara, melyre Moszkvának is komoly szüksége volt, a Vörös-tenger déli végén, szintén Adennel szemben, az eritreai felkelők kezén volt. (Csak az érdekesség kedvéért: az Eritreai Nemzeti Felszabadítási Front külföldi irodáit Asszad Szíriájában, Damaszkuszban és Szaddám Huszein Irakjában, Bagdadban tartotta fent. Hát ennyit Moszkva szövetségeseinek megbízhatóságáról.) Az etióp „szocialista állam” élete egy percig sem volt nyugodt. Hosszú, nyílt harcok az eritreaiakkal Aszmara birtoklásáért, amit nagy véráldozattal, de elértek. Komoly összecsapások a szudáni határon, de ez már moszkvai sugallatra, hogy törlesszenek Nimerinek. Itt arról volt szó, hogy Dél-Szudán keresztény néger törzsei nem fogadták el az egyre inkább iszlám szélsőségessé váló arab Nimeri uralmát, és fellázadtak ellene, amihez a fegyvert és az anyagi háttért Adenből vitték át szovjet hajók Aszmarába, onnan került az etióp-szudáni határ etiópiai oldalán lévő szudáni felkelőtáborokba. Egymást is szépecskén irtották a „szocialista tisztek” Addisz-Abebában, az etióp fővárosban annyira, hogy az egymást váltó vezérek nevét sem érdemes megjegyezni. Annál nagyobbat csuklott viszont az egész világ, amikor kitört az OGADENI HÁBORÚ! Mi is ez az Ogaden? Egy határtartomány Szomália és Etiópia között. Sem rajta, sem földjében sincs semmi. Nincs hadikikötője, sem repülőtere, még nagyobb városa sincs. Egy viszonylag sík térség az Etióp-magasföldön. Miért is kellene valakinek? Miért? Nos, a presztízsért. Mert mind a szomáli Sziad Barré – aki úgy vélte, hogy szüksége van erre a kietlen földdarabra –, mind a birtokon belül lévő etióp tisztek úgy döntöttek: NEKIK EZ KELL! Sziad Barré egyre hangosabban követelte magának Ogadent. Még az sem zavarta, 137

hogy moszkvai pártfogói intették: ne támadja meg a szomszéd országot, mert a szovjeteknek Etiópiára IS szükségük van! A szomáli diktátor úgy vélte: máskor is előfordult már, hogy Moszkva egyik szövetségese megtámadja a másikat, aztán a Kremlben majd csak tudomásul veszik a fegyverekkel elért eredményt. És neki ott voltak a szovjet páncélosai, gépesített csapatai. Etiópiának meg még komoly hadserege sincs; ami van, az Eritreában, meg a szudáni határon van lekötve. Hát elindultak 1977 végén a szomáli csapatok, és aránylag szépen törtek előre Ogadenben. Hiába, ezen a terepen érvényesült a szovjet szárazföldi típusú gépesített hadviselés, amit Barré tisztjei is megtanultak a moszkvai vezérkari akadémián. Aztán derült égből bevágott a ménkű: az etióp főváros felé menetelő szomáli ezredek egyszer csak szovjet gyártmányú sorozatvetők („Katyusák”) , illetve azok modernebb változatai (tankok, rohamlövegek) tüzébe futottak bele. Amit nem is az ebben még járatlan etióp katonák kezeltek, hanem fekete bőrű harcosok, akiket fehér tisztek irányítottak. A katonák KUBAIAK, a tisztek keletnémetek, csehek. A személyi állományt hajók hozták Aszmarába, a felszerelést Adenből ugyancsak szovjet szállítóhajók. Kommunista csapatok, ráadásul IDEGEN kommunista csapatok verték szét a „mintaszocialista” Sziad Barré seregét! Moszkva megmutatta: nem viccel. Ha egy szövetséges fontos a számára, azt még egy másik szövetséges sem ütheti! És ha az egyik beleegyezik a megszállásba (mert az „internacionalista csapatok” az ogadeni győzelem után is Etiópiában maradtak a rendszer védelmére), akkor azt fogják segíteni a testvérharcban. Barré a hatalmas csalódás után szakított Moszkvával, majd nemsokára meg is bukott, hagyva olyan káoszt maga után, ahol a zavarosban szépen halászhattak az egyre szélsőségesebb iszlám terroristák; a részeire bomlott Szomália törzsi hadurainak hatalmát pedig az amerikai tengerészgyalogság sem tudta 10 év múlva megtörni. Csúfos kudarc után visszavonultak az amerikai „béketeremtők” – sok halottal és sebesülttel. Nos, ide vezetett az afrikai mintaszocializmus kísérlete.

EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ? PORTUGÁLIA, ANGOLA, MOZAMBIK A 70-es évek közepére tehát az alábbi helyzet jellemezte a világot: Ázsiában már feladták a terjeszkedést a szovjetek, Kambodzsa volt a stoptábla, Indonézia pedig elveszett. Az Arab-Keleten a Szuezi-csatornának semmi értéke nem maradt, Egyiptom a sorozatos vereségek után irányt váltott Nyugatra. Maradt a két családi diktatúra: Asszad Szíriája – amely 138

már csak arra volt jó, hogy Izraelt részben lekösse –, és Szaddám Irakja – amely kellemetlenkedni ugyan tudott Iránnak is, Szaúd-Arábiának és az emírségeknek is, de a szaúdi olaj megszerzéséhez kevés volt. Az olaj megoszlott: Irak, Irán és Líbia nem szállított a Nyugatnak. Ezért annál fontosabb volt a szaúdi, kuvaiti, katari, bahreini olaj, mely a 100 ezer tonnás, sót nagyobb tankhajógigászokon jutott el Nyugat-Európába, és az USA déli, keleti partvidékére (a Jóreménység-fok, azaz Dél-Afrika megkerülésével). Ugyanitt volt a fő összekötő út az amerikai flották számára az Atlanti- és az Indiai-óceán között. Dél-Afrikát messzire nem lehetett kikerülni, mert akkor már az év jelentős részében a Délisarkvidékről, az Antarktiszról leszakadó jéghegyekkel találkozhattak a hajók. És ez sem az óriási tankhajónak, sem a hasonló nagyságú repülőgépanyahajónak, bizony, sok jót nem jelentett. Tehát a dél-afrikai partokhoz közel kellett hajózni. EZÉRT NAGYON NEM VOLT MINDEGY, hogy Dél-Afrika kinek a kezén van. Ekkor még a Nyugat oldalán volt, csak éppen sajátos módon és áron. A Dél-afrikai Köztársaságban és az általa igazgatott Délnyugat-Afrikában (azóta Namíbia) a szélsőséges, úgynevezett „Apartheid-rendszer” volt az úr. Mi is ez? Egy búr szó. A búr viszont a holland nyelv egy változata. Hogy mit keresett itt Hollandia? Már régen semmit. Még 1700 körül telepedtek meg az Európához hasonló éghajlatú területen a holland telepesek. De az angolok is szemet vetettek a vidékre. És szép lassan kezdték elfoglalni, különösen miután kiderült, hogy a nyugati világ legnagyobb arany- és gyémántlelőhelyei itt vannak! De akad errefelé bőven platina, mangán, urán és króm is – valamennyiben a világ élvonalában van Dél-Afrika. 1899-1902 között hosszú, véres háborúban verték le az angolok a holland telepesek búroknak nevezett utódait. 1945 után függetlenséget kap az ország világháborús érdemeiért, majd 1948 májusában a búrok által vezetett fajvédő koalíció nyeri a választásokat. Szélsőséges diktatúra kezd kialakulni, melynek vezérelve: a fehér (és általában búr) ember a felsőrendű; a néger, az indiai csak szolganép, a politikában másként gondolkodó – akkor is ütni-verni való ellenség, ha fehér a bőre. Tüntetések, terrorperek, még szigorúbb fajvédő törvények követik egymást, az ENSZ is elítéli az apartheid-rendszert. Minden, másként gondolkodó börtönbe mehet. Például Nelson Mandela, a fekete bőrűek alkotta Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetője 27 esztendeig sínylődik az apartheid börtönében. Mivel a nyugati világ legtöbb politikai ereje is elítéli a fajüldöző rendszert, de Washington mégsem akarja úgy magára hagyni Dél-Afrikát, hogy az is Moszkva ölébe hulljék, sajátos kapcsolat alakul ki. Hivatalosan hűvös kapcsolatokat ápolnak csak a rezsimmel, de „hátulról és titokban” azért kap Dél-Afrika fegyvert is, ígéretet is: külső támadástól megvédik. Szépen körül is van bástyázva az ország „elővéd államokkal”: Nyugatról Délnyugat-Afrika dél-afrikai őrizettel, északról ugyan ott van a függetlensége óta egyre harcosabb 139

Zimbabwe a mind baloldalibb, de néha Peking-barát Robert Mugabe vezetésével, előtte azonban ütközőállamnak ott található Botswana, a volt Becsuánaföld, mely katonailag gyenge, és sosem fog Dél-Afrikára támadni. Kétoldalt, a két óceán partján pedig ott a fasiszta portugál diktatúra két gyarmata (Angola és Mozambik), tehát a fővárosáról elnevezett „pretóriai rezsim” onnan is védve van. Stabil, nyugodt helyzet ez, 1975 elejéig,és bár a két portugál gyarmaton, meg Délnyugat-Afrikában van némi partizánharc, ezt egyrészt kezeli a portugál gyarmati hadsereg, másrészt kis erőkkel is kézben tartható. Moszkva előtt a kérdés: ezt a kemény diót hogyan lehetne feltörni? Egy alapos csavarral fejtetőre állítják a megoldást: Európában van a kulcsa, Portugália felől lehet kezdeni az offenzívát!

A SZEGFŰK FORRADALMA Portugália felől, de hogyan? Hiszen ott látszólag stabilan áll fenn Európa utolsó fasiszta diktatúrája, melyet Antonio de Oliviera Salazar vezet 1932 óta! És fasiszta ide vagy oda, a nyugati hatalmak elismerik „érdemeit” a második világháborúban. Mik is voltak ezek? Először is hogy nem lépett be a háborúba Hitler oldalán. Igaz, a szövetségesek oldalán sem, de az Azoriszigeteken támaszpontokat adott nekik, Lisszabon, a főváros a nyugati hírszerzés legfontosabb bázisa volt 41-45 között. (Igaz, a német hírszerzésé is.) A lényeg: Salazart nem kezelték vesztesként. Helyén hagyták. Sőt országát – alapító tagként – a NATO-ba is felvették. Síri csend van az országban 1975-ig, sőt gyarmatait is békén hagyják! (Egyedül az Indiában lévő három kis gyarmatról kell kivonulnia, amikor India független lesz.) Eddig az sem látszott, hogy komoly belső ellenzék létezne. A börtönben megőszült Alvaro Cunhal kommunista pártvezér az emigrációban tett pár nyilatkozatot, és annyi. Csak egy kisebb akció jelezte: még a hadseregben is van a diktátornak ellenzéke. A 60-as években egy tengerésztiszt, Enrique Galvao kapitány néhány társával elfoglalt egy portugál óceánjáró utasszállító hajót, és nemzetközi sajtó előtt ellenállásra szólították fel a népet Salazar ellen. A diktátor pár repülőgépet küldött a hajó ellen, de a pilóták is átálltak Galvaóhoz. Látványos volt az ügy, de folytatás nélkül. A fellázadt néhány tiszt brazíliai emigrációba ment, a hajó visszatért Lisszabonba, és a világ lassan elfelejtette az egészet. Moszkva nem. Mert látta: itt lehet valamit keresnie. Eljutott a hír a szovjet hírszerzésig is: főleg a gyarmatokon lévő hadseregben a fiatal tisztek elégedetlenkednek. Ráadásul a portugál hadseregben működött néhány „alvó ügynök”, akiket Moszkva a 40-es évek óta épített be. Ők 140

csendben dolgoztak, építgették karrierjüket, és kerültek az idő haladtával egyre fontosabb beosztásokba. Ez utóbbit ugyan lehet vitatni, de két dolog is bizonyítja: egyrészt sok más ország hadseregében is voltak ilyenek, miért épp Portugália lett volna a kivétel? Másrészt: a diktatúrát megdöntő felkelés után derült ki, hogy több főtiszt is tagja a kommunista pártnak. Mármost Salazar nyugati iskolán nevelkedett elhárítószolgálata nem volt olyan gyenge, hogy ezt ne „szúrta volna ki” hosszú évek alatt. Ehhez az kellett, hogy e főtisztek alvó ügynökként, a kommunista párttal való minden kapcsolat nélkül várjanak a moszkvai jelre: „MOST!” Ezt a „MOST!” 1974. április 25-én volt. Minden előzetes civil tüntetés, lázongás nélkül a hadsereg lépett – gyorsan és hatásosan. A fővárosban a várost védő légvédelmi ezred, a RAUS katonái, másutt a tengerészek, a légierő és más alakulatok pár óra alatt, vér nélkül, sőt egy lövés nélkül vették át a hatalmat. Ezután, persze, már az utcára tódult a nép is, önfeledten ünnepelték a diktatúra, a fasizmus végét, és a békét jelképezve, a katonák puskacsöveibe virágot, elsősorban szegfűket dugtak, ezért hívták később ezt a napot „a szegfűk forradalmának”. A hatalmat a „Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa” vette át, egy tíztagú tábornoki-főtiszti csoport. Tanulságos megvizsgálni, kikből is állt. A tanács vezetője egy mérsékelten baloldali érzelmű tábornok, Melo Antunes lett; a hadsereget vezérkari főnökként Costa Gomez tábornok irányította, aki afféle nyugati mércével mért középbal szocialistának számított. De már a miniszterelnöki posztot az a Vasco Goncalves ezredes kapta, akiről nem sokkal ezután Cunhal kommunista pártfőtitkár büszkén jelentette ki, hogy a kommunista párt tagja! Volt köztük keményen szélsőbalos is, mint a már említett, és „sötétvörösnek” becézett RALIS ezred parancsnoka, Otelo Saraiva de Carvalho őrnagy. A többiek a két afrikai gyarmatról jöttek haza, mint Galvao de Melo repülőezredes; a „vörös admirálisnak” is hívott Rosa Coutinho tengernagy, vagy a szintén keményen baloldali José Battista Pinheiro tengernagy. A Nyugat kénytelen volt jóképet vágni a fordulathoz, hiszen ha sokáig eltűrte a fasiszta diktátort, akkor most tudomásul kellett vennie a másik irányba kilengő ingát is. És azért sem lehetett a portugál baloldali tisztek ellen fordulni, mert egy katonai lázadás útján kerültek hatalomra – hiszen Görögországot sem zárták ki a NATO-ból akkor, amikor ott a fasiszta „fekete ezredesek” juntája kormányzott, és a török hadsereg sorozatos puccsait is tudomásul vették az évek folyamán. De volt egyvalami, amit Washingtonban végképp nem tudtak lenyelni: a NATO legfelső katonai tervező testületében, ahol a nukleáris stratégiát is meghatározzák, hivatalból ott van minden tagország miniszterelnöke és hadügyminisztere. Mármost a katonai szövetség legbenső titkait viszont mégsem akarták egy kommunista portugál ezredes előtt megtárgyalni. 141

Ideiglenesen nem engedték be Goncalvest ezekre az ülésekre, vagy elhalasztották az ilyen értekezleteket, de hát hosszú távon ez nem lehetett megoldás. Ráadásul közben Carvalho őrnagy – Castro vendégeként – szélsőbalról bírálta még Goncalvest és „a forradalom továbbvitelére” szólított fel havannai látogatásán mondott beszédében. Nincs más hátra: tárgyalni kell Moszkvával! Hiszen 1974-75-ben még él a jaltai szerződés, Nyugat-Európa nem lehet a kommunistáké, ilyen tárgyalás egyszer már történt nagy titokban, a Nyugat számára legkínosabb percekben, 1968 tavaszán. Akkor, amikor Párizsban anarchista-szélsőbalos diákok és munkások felkelése kis híján megdöntötte De Gaulle rendszerét. De mivel éppen akkor javában zajlott Prágában Dubcekék reformkísérlete „az emberarcú szocializmusért” – amitől viszont Brezsnyev kapott sűrű csalánkiütést –, megegyeztek: De Gaulle visszarendelheti az NSZK-ból az ott megszálló feladatot teljesítő két francia ejtőernyős-hadosztályt, a hozzá mindig hű, Algériában is bizonyított Massu tábornok vezetése alatt, és az ejtőernyősök napok alatt rendet csinálnak a forrongó francia fővárosban. Moszkva eközben hallgat, egy szót sem szól, a francia kommunista pártot is csendre inti. Cserébe a Nyugat sem szól egy hangos szót sem akkor, amikor Moszkva és négy csatlós állama augusztusban leveri a csehszlovák forradalmat, és megszáll egy független országot. Most is hasonló megoldást kerestek: ha Moszkva eltűri, hogy Lisszabonban Nyugat-barát katonák „rendet csinálnak”, akkor cserébe Angolában és Mozambikban, a két portugál gyarmaton szabad kezet kap. (Washington úgy vélte: ha az anyaországban hidegre teszik a kommunistákat és a szélsőbalosokat, a gyarmatokon már csak lesz valahogy; van ott a kommunistákkal szemben álló függetlenségi mozgalom is, és a dél-afrikai hadsereg is besegít, ha kell.) Elkezdődött. Carvalho és társai handabandázását kihasználva egy másik őrnagy lépett színre: Ramalho Eanes, aki ejtőernyőseivel elszigetelte a hadsereg szélsőbalos erőit. A „konszolidáció” során a nyugati szociáldemokráciához kötődő Mario Soares szocialista pártvezető került kormányra. A választásokon Cunhal és kommunistái 20%-ot sem kaptak, és ez már kevés volt ahhoz, hogy a hatalomhoz közük legyen. Goncalves és kommunista tiszttársai úgy eltűntek a nyilvánosság elől, hogy azóta sem hallani róluk. Carvalho őrnagy még dörgött Kubában egyet-egyet – és néma csend. Eanes valamivel később Portugália elnöke lett, az ország szépen visszasorolt a NATO csendes és készséges tagjai közé. És mi lett Angolában és Mozambikban? A két kommunista felszabadító mozgalom, Agostinho Neto angolai MPLA-ja, és Samora Machel mozambiki Frelimo-ja gyorsan és könnyen jutott kormányra az azonnal függetlenné vált országokban. (Aki a mögöttes eseményeket is figyelte, ekkor jött rá, hogy a szegfűs forradalom vezető tisztjei közül miért volt olyan sok, aki előbb e gyarmatokon szolgált. Nem a háborútól csömörlöttek 142

meg, mint a moszkvai propaganda sugallta – ott azért 1974 előtt olyan komoly háború nem is volt –, hanem pont az volt a feladatuk, hogy az MPLA és a FRELIMO hatalomátvételét előkészítsék. Furcsa volt látni, például, hogy a „frissen függetlenné vált Angola” ünnepségein a vezető tribünön a fekete bőrű ünneplő vezetők között 2-3 napszemüveges fehér férfi állt a második sorban. Nem mint külföldi vendég, hanem mint az angolai vezetés tagja.) Washington el is kezdte azt a játszmát, amire gondolt, amikor Moszkvával a „Lisszabont a gyarmatokért” alkut kötötte. Angolában volt ugyanis egy másik, erős törzsi mozgalom is, amely éppen törzsi alapokon szemben állt Neto elnök MPLA-jával. Ez Jonas Savimbi törzsfőnök UNITA mozgalma volt. Már a függetlenség első percétől komoly harcba kezdtek a marxista kormány csapataival, majd miután helyzet döntetlenre állt, Pretóriától, a dél-afrikai kormánytól kértek katonai segítséget. És ezt az USA némán tudomásul vette, hiszen az általa Moszkvával és Netóval kötött titkos egyezmény sem Savimbi törzsi harcosaira, sem a dél-afrikai könnyű gépesített ezredekre nem volt kötelező. Azok „nem tudtak róla”: így a délafrikai túlerővel vidáman törtek előre az angolai főváros, Luanda felé. És itt találkoztak 1975. novemberben először azzal, amivel később Siad Barré szomáli csapatai Ogadenben: Luanda előtt pár kilométerrel Katyusa sorozatvetőkkel, T-54-es tankokkal és MiG vadászbombázókkal felszerelt két hadosztályba ütköztek, mintha a falnak mentek volna. Ennek megfelelően véres fejjel takarodtak is visszafelé. A „fal” fekete bőrű kubai katonákból, NDK-s és cseh tisztekből, tanácsadókból állott. Akikről senki – még a nyugati felderítés – sem tudta, hogy ott vannak. Mégis ott voltak, nagyon is „érezhetően”. Hogy történhetett mindez? Szovjet, kubai vagy bármilyen felségjelű hajókon jó pár ezer fekete bőrű „munkás” vagy „turista” érkezett Luandába. És nem vették észre. A nehézfegyverek nyilván nem ugyanezeken a hajókon voltak, mert azt kiszúrta volna az amerikai műholdas felderítés. Azok valószínűleg már előbb, még a Washington és Moszkva közti egyezség ELŐTT érkeztek oda, talán egyenesen a szovjet birodalomból, de jöhettek akár Adenból is, Afrika megkerülésével olyan „semleges” országok hajóin, melyekre senki sem figyelt. A „hogyan?” utólag már mindegy. Ott voltak és maradtak is, Angola „védelme” miatt. És végre a dél-afrikai határnál egy magát kommunistának valló ország, melyet meg is lehetett szállni, és nem kellett az iszlám terror, vagy a kínaiak bomlasztásával számolni. Sőt két ilyen ország is volt, a „másik oldalon” Mozambik is. Erről álmodtak Moszkvában harminc éve! Következhetett az offenzíva megkoronázása: a roham Pretória ellen. Délnyugat-Afrikában, azaz Namíbiával kezdték. Könnyű terepjárókkal és aknavetőkkel ellátott rohamosztagok, a SWAPO, az ottani marxista front emberei mérték a csapásokat egymás után az ottani bányákra, dél-afrikai 143

helyőrségekre. És 1990. márciusra elérték: Namíbia függetlenné vált, szoros szövetségben Angolával. Most már a pretóriai apartheid-rendszer sem tarthatta magát okáig. Tárgyalni volt kénytelen a feketékkel. Desmond Tutu protestáns püspökkel és a börtönben megőszült, világszerte mérhetetlenül tisztelt Nelson Mandelával. Ha a fehér dél-afrikaiak nem akartak mindent elveszteni és menekülni a semmibe (hiszen már 350 éve éltek itt, sehol sem várta őket „óhaza”), engedniük kellett. A hatalmat át kellett adni a választásokon leendő győztesnek, és az a lakosság összetétele alapján egyértelműen Mandela ANC-je lesz. Cserébe múltbeli tetteiktől függetlenül személyi és vagyoni biztonságot kaptak a búr és angol fehérek. Mandela jó diplomata volt: népe győzelméért még arra is kész volt, hogy feleségét, Winnie Mandelát, a köré csoportosuló szájtépő, ultraradikális szélsőbalos csoporttal együtt eltávolítsa a hatalom közeléből. Arról már sem az idealista Mandela, sem Tutu püspök, sem mások nem tehettek, hogy az ősz elnök, majd utódja, Thabo Meki mögött álló politikusok közül csak a győzelem után derült ki: majdnem felük az legális kommunista párt vezető kádere! Moszkva tehát győzött – volna. Ha a győzelem nem 1994. április 7-én történik. Amikor Gorbacsov szovjet birodalma már kemény három éve megbukott, tagállamaira esett szét, és elismerte globális vereségét az Egyesült Államokkal szemben. Moszkva megbukott, az offenzívát saját holt lendülete vitte már csak a „posztumusz győzelemig”, amit már senki sem tudott kihasználni. „Így múlik el a világ dicsősége” – a latin mondás szerint. A kérdés harmadszor is: és ezért hány millió fehér, fekete és barna bőrű ember halt meg 1954 és 1990 között?

LATIN-AMERIKA: KUBA ÉS MÁS SEMMI Ahhoz, hogy a kubaiak szerepét az afrikai szovjet invázióban értsük, akkor is kell egy pillantást vetni Latin-Amerika 1945-1990 közötti történetére, ha tudjuk: a már vizsgált okokból ebben a térségben Moszkva a XX. században nem tervezett konkrét támadást, ezt a XXI. század elejére hagyta volna – ha közben el nem bukik a birodalom. Arról is volt már szó, hogy az USA ebben a „saját hátsó udvarában” minden demokráciát félresöpörve, az amerikai vállalatok érdekében bármilyen diktatúrát támogatott. És a latin-amerikaiakat nem is tekintette egyenrangú fehér embereknek. Ami nagy hiba volt. Mert igaz ugyan, hogy igen sok, egykori rabszolgából lett néger, leigázott indián keveredéséből 144

alakultak ki ezek a népek, de a vezető rétegük, az értelmiségük, bizony, általában „színfehér”, főleg spanyol, néha olasz vagy portugál eredetű emberekből állott. És főleg a spanyol nem az az emberfajta, aki eltűri, ha őt alsóbbrendűnek nézik. A „latin büszkeség” ezt véresen meg szokta torolni. Kialakult hát válaszul az a szemlélet, ami az észak-amerikaiakat nem vette teljes értékű emberszámba; ők csak „mocskos gringók” voltak a délamerikaiak szemében. Akik ellen – ha még ráadásul uralkodni is akarnak az itt lakókon – minden eszköz, a fegyveres harc is elemi jog! Hát volt is ilyen éppen elég. És egyáltalán nem kellett hozzá kommunistának lenni. Peron tábornok Argentínájában egy olyan harmadikutas erő volt évekig uralmon, amely balról is, de Hitlertől és Mussolinitől is gyűjtött alapot saját ideológiájához. Amerika ihlette katonai puccsok és peronista ellenpuccsok jegyezték vagy 30 évig az ország történelmét. Chile csendesebb, polgáribb ország volt, de még itt is választást tudtak nyerni a baloldali nacionalisták és a kommunisták együtt: ez volt az Allende-kormány. Washingtoni ihletésre olyan katonai diktatúra verte le, mely nyíltan fasiszta eszméket vallott, és emberek tízezreit ölte halomra. A „jólét szigetén”, Uruguayban léptek színre a városi gerillák (a „tupamarók”), akik ugyan egy indián vezérről, Tupac Amaruról vették nevüket, de színfehér városi értelmiségiekből álltak. Brazíliában előbb Getulio Vargas tábornok diktatúrája volt USA-ellenes; őt úgy döntötték meg, hogy öngyilkosságba menekült. Később választások útján szociáldemokrata színezetű kormány került hatalomra, ezt meg olyan katonai puccsal buktatták meg a „gringók”, hogy hetekig tartott a polgárháború. Az ország déli részén a hadsereg egy része is ellenállt, komoly harcokban kellett őket leverni. Bolíviában többször került baloldali nacionalista párt a hatalom közelébe, mindannyiszor katonai puccsal verték szét a választott kormányokat. Peruban a többi ország példájából kiindulva egyenesen maoista partizánháborút szervezett a fehér latin értelmiség, ez volt a „Fényes Ösvény” felkelése. Venezuelában előbb Jimenez ezredes fasiszta diktatúrájában lát partnert Washington, majd amikor ezt baloldali tisztek megdöntik 1958-ban, akkor évekig tartó puccs-ellenpuccs sorozat következik. Mert az USA szempontjából igen fontos a venezuelai olaj. És most, amikor már rég nincs szovjet birodalom, újra egy magát baloldalinak nevező tábornok diktál az olajországban, dacolva Washingtonnal. Közép-Amerikában Guatemalában az amerikai banánmulti, a United Fruit érdekeit sértette az 50-es évek első felében Jacobo Arbernz elnök kormánya. Ezért amerikai kiképzők vezette rohamosztagok támadják meg az országot, majd a fővárosban hatalomra segítik Castillo Armas ezredest, és szélsőjobboldali diktatúráját. (A guatemalai események nyomán kezdték az amerikaiakkal szövetséges dél-amerikai diktatúrákat „banánköztársaságoknak” nevezni.) A szomszéd Nicaraguában egy másik őrült 145

mészáros, Somoza tábornok volt hatalmon, ő minden olyan szomszédját megtámadta, aki nem tetszett Washingtonnak. 1956-ban egy felkelésben megölik ugyan, de mit sem érnek vele, fia folytatja a „családi diktatúrát” addig, amíg már 70-es években egy olyan mozgalom el nem söpri, melynek nacionalisták mellett kommunista tagjai is vannak: a sandinisták. Itt már majdnem „beszállt” Moszkva is a játszmába, de végül is csak a fegyverek szállítását engedélyezte Castro Kubájából, és ez kevés volt. Mexikó volt az egyetlen ország, ahol hosszú évtizedekig olyan kormány volt választás útján hatalmon, amely támaszkodva az amerika-ellenes forradalmi hagyományokra (és ilyenek voltak bőven az 1836 óta ismétlődő USA-ellenes háborúkban és felkelésekben), befogadta a máshonnét menekült latin forradalmárokat. Igaz, közben gazdaságilag kénytelen volt jó kapcsolatokat ápolni a „nagy északi szomszéddal”, mert azért a majdnem 60 millió embernek élnie is kellett valamiből. De itt sosem volt USA-barát katonai kormány. Igaz, szovjetekből sem kértek, akik 1940-ben cserbenhagyták Lázáro Cardenas baloldali kormányát, mert az USA háborús szövetsége fontosabb volt. Azonkívül emlékeztek rá, hogy miként gyilkolták meg éppen Mexikóban – Trockijt, Sztálin ügynökei. Közép-Amerikában a szigetvilágban, Dominikában próbált egyszer győzni a baloldal: előbb választásokkal, majd a kitörő szélsőjobboldali puccs ellen a hadsereg baloldali tisztjei ellenpuccsot szerveztek. Ezt a változatosság kedvéért amerikai tengerészgyalogosok verték le, miként azt a panamai mozgalmat is, ami az igen fontos Panama-csatornát kívánta államosítani. Itt is mentek a tengerészgyalogosok, és szétverték Noriega tábornok kormányát. Az ürügy: kábítószert csempészett a tábornok. Vagy igaz volt, vagy nem. De mert a csatornához, illetve annak bevételéhez akart nyúlni, mehetett egy észak-amerikai börtönbe. Nos, ezt mind tudni kell ahhoz, hogy értsük: miért szervezhetett Moszkva egyetlen országban tartós és stabil kommunista diktatúrát. Mert az emberek ezt lényegesen kisebb rossznak látták, mint a „gringók” uralmát! Ilyen egyszerű. Kuba szigetország: az 50-es években tele az amerikai maffia által uralt kaszinókkal. Ismert luxustermékei a rum és a szivar. Amerikai értelmiségiek között népszerű, sokáig élt itt Hemingway, a nagy író is. A sziget keleti végén nagy amerikai tengerészeti támaszpont van: Guantanamo. 1952-ben a baloldali nacionalista kormányt Fulgencio Batista tábornok puccsal dönti meg, és elég véres diktatúra veszi a kezdetét. Az országon belül nincs komoly, pártként szervezett erő, mely ellent tudna állni. A kommunisták is gyengék, vezérük Blas Roca illegalitásban van. Ebbe a helyzetbe robban bele 1956. november 30-án egy felkelés, melyet értelmiségiek irányítanak, vezetőjük Fidel Castro. Társai között jó néhányan vannak, akik nem is kubai születésűek, hanem más latin országokban 146

tanulták meg gyűlölni az amerikaiakat, és harcolni ellenük, ilyen például Ernesto „Che” Guevara. A nagyvárosokban ugyan leverik a lázadást, a felkelők a hegyekbe vonulnak vissza – de ott úgy megszervezik magukat, hogy minden külső segítség nélkül 1959-ben meg tudják dönteni Batista diktatúráját. Magukat baloldaliként határozzák meg. Batista elmenekült hívei Floridában, az USA déli tagállamában szervezkednek, és amerikai háttérsegítséggel a Disznó-öbölnek elnevezett partszakaszon megpróbálnak partra szállni, hogy 1961-ben megdöntsék Castro rendszerét. Amivel nem számolnak: addigra a nemzetközi fegyverpiacon Castróék már beszereztek egy csomó szovjet fegyvert. És a nép sem áll a támadók mellé. A partra szállókat csúnyán szétverik, Kennedy amerikai elnök pedig nem hajlandó segítségükre bevetni az amerikai légierőt és -flottát. Ezt később odahaza sokan, és nagyon a szemére hányják. Ehelyett gazdasági blokádot léptetnek életbe Kubával szemben. És ezzel szépen és végleg Hruscsov karjaiba hajtják Castrót és társait. Mert máshonnét sem védelmet, sem élelmet, sem iparcikket nem remélhetnek. Moszkva kockáztat: nagy teherhajókon egy-két szovjet tengeralattjáró is kíséri. Már ebből komoly vita keletkezik, de nincs mit tenni: a nemzetközi jog nem tűri, hogy egy ország kereskedelmi hajóit egy más ország hadihajói nemzetközi vizeken megállítsák. A poén mindebben csak az, hogy a hajók mást is szállítanak, mint azt a washingtoniak jól sejtik. Elsősorban repülőgépeket és szárazföldi nehézfegyvereket a hajófenékben, szétszedve. De ugyanekkor akad néhány hajó, amely fedetlenül (!?), a fedélzetén közép-hatósugarú rakétákat is visz. Ki is tör a pánik Amerika-szerte: Kubából e rakéták atomfegyverrel elérik az USA minden városát! Tehát mindent meg kell tenni, hogy megakadályozzák további ilyenek szállítását, és a már Kubában lévőket leszereljék és visszavigyék a Szovjetunióba! Ezért, ha kell, a világháború pereméig is elmennek vagy elmennének az amerikai katonai vezetők. És közben nem jönnek rá: ez jókora blöff, mellyel most Hruscsov „eteti meg” Kennedyt. Mert gondoljunk csak utána: mi a jó fenének kell pár tucat olyan rakéta Kubában, amely maximum 600-800 kilométerre tud csapást mérni? Miközben szovjet földön már százszámra vannak a silókban olyan interkontinentális rakéták, melyek könnyűszerrel elérik az USA területét. Ennek katonailag nincs értelme. Nem is erre megy ki a játék. Hruscsov szépen játszadozik a világ idegeivel; a végsőkig feszíti a húrt, aztán eljátssza a nagy vesztest is: hazaviszi a rakétákat, ha... Ha kötnek egy olyan szerződést, melyben Moszkva vállalja, hogy stratégiai fegyvereket nem telepít Kubába, az USA viszont garantálja, hogy nem támadja meg a szigetországot. Ez is történik. Kennedy boldog – elhárította azt a veszélyt az amerikai városok fölül, amit

147

nem is vettek a szovjetek komolyan. És még a guantanamói támaszpontot is megtarthatja az amerikai flotta. Hruscsov meg, a „szegény vesztes”, dörzsöli a kezét: a szerződésben szó sem volt azokról a tankokról, ágyúkról, vadászgépekről, melyeket ugyanezek a „rakétás hajók” vittek. Ezek maradnak, szovjet „tanácsadókkal” együtt, Kuba védelmére, és annak biztosítására, hogy az ország a szovjet birodalom csatlósa lesz mindörökre. Még abba is belemennek, hogy e fegyverekkel sem kubai, sem szovjet katonák az amerikai szárazföld sem északi, sem déli részén nem fognak megjelenni. Persze, mert nem is oda szánják őket. Közben belpolitikailag is megszilárdul a Castro-rezsim. Fidel „rájön”, hogy ő tulajdonképpen kommunista. (Addig sosem volt az.) Blas Roca meg, aki évtizedek óta vezette a kicsi, illegális kubai kommunista pártot, tudomásul veheti: lehet hetedik nímand a vezetésben, vagy mehet a fenébe. Ő marad. Guevara inkább elmegy Bolíviába forradalmat szervezni, néhány más vezetővel együtt, akik nem értik: ha itt a rengeteg jó szovjet fegyver, akkor miért nem használhatják azt a „latin forradalmak" segítségére? Mennek, elbuknak, meghalnak. Már ők sem vetélytársak. Castro egy másik alvezére Maóval keres kapcsolatot. Ehelyett Castro börtönébe kerül jó pár évre. A szokott kommunista recept alapján. Fidel jó tanítvány, hamar okul. Egy főpróbát tesznek, mielőtt a nagy offenzíva „talpasaiként” Afrikába indulnak. Egy közeli kis szigeten, Grenadában is erősen baloldali rendszer kerül hatalomra. És mennek a kubai „építőmunkások”, létszámuk körülbelül egyezrednyi. Velük kelet-európai „műszaki szakértők”. Aztán, amikor Washington megunja Grenadát, és nem akar egy „fiók-Kubát”, elindítja a tengerészgyalogosokat. Ki is derül, hogy az „építőmunkások” két hétig tudnak ellenállni a partra szálló, túlerőben lévő „bőrnyakúaknak”. Mert véletlenül fegyver is volt náluk. Washington nem akar nagyobb botrányt, mint amekkorát a partraszállás amúgy is kiváltott, hát hazaengedi az elfogott kubaiakat kelet-európaiakat. A teszt sikerült: ha már a tengerészgyalogos elitcsapatok ellen, nehézfegyverek nélkül is sikerült egy ideig harcolniuk, akkor teljes felszereléssel, gyengébb ellenfelek ellen tökéletesek lesznek az „építőmunkások”. És még egy apróság: miért érte meg Afrikába a távoli Kubából szállítani a csapatokat? A válasz: a bőrszín miatt. Mert a gyarmati sorból nemrég szabadult fekete-afrikai országokban egy fehér, vagy arab, barna bőrű szövetséges sereg bizony hamar találkozhat a „megsegített” ország lakóinak kirobbanó spontán partizánharcával. De egy fekete bőrű katonákból álló sereg – az más. Főleg, ha nem is a gyűlölt angolt, hanem a spanyolt beszéli, amit vagy ért a nép, vagy nem. A lényeg: bőrszínt tekintve „testvérek” jöttek, őket elfogadjuk! És Kuba lakosságának mintegy negyede, bizony, néger rabszolgák ivadéka. Tehát az afrikai expedíciós csapatokat közülük válogatják. És ezek 148

a fekete kubai fiúk erősek, sportosak, amit sok sportversenyen bizonyítottak; ráadásul roppant öntudatosak, amit viszont még a magyar rendőrség is megtanult. Mikor is? Amikor egy dél-pesti textilüzemben, ahol vendégmunkásként dolgozott körülbelül 400-500 kubai néger srác, egy diszkóesten csúnya balhé tört ki. A BRFK kiküldte rendcsináló rendőreit, akik a március tizenötödikei magyar tüntetők ellen megszokott módon előkapták a gumibotokat, és nyomás! Na, ezt nem kellett volna. Mert a fekete kubai srácok fél óra alatt úgy összeverték Kádár dicső rohamrendőreit, hogy azok már katonai segítséget kértek. Ehelyett a kubai nagykövet ment a helyszínre, meg néhány pártközpontos küldött, és az illetékes főrendőr. A nagykövet lecsitította a néger srácokat, a rendőr meg szépen kérhetett bocsánatot emberei „meggondolatlan és alaptalan fellépéséért.” No, most ahol pár száz srác puszta kézzel rohamrendőröket küld a padlóra, elképzelhető, hogyha az ilyenek képzett katonák is, akkor jó fegyverekkel mit tudtak művelni Afrikában.

ÉS VÉGÜL: AFGANISZTÁN – ÚT A SEMMIBE? Ha valami teljesen érthetetlen a szovjet birodalmi terjeszkedés logikájában, hát az afganisztáni kaland az! Mire kellett Moszkvának ez az ország? Ásványkincse, nyersanyaga nincs. Szegény, mint a templom egere. Stratégiai elhelyezkedése is mindegy volt már akkor, amikor a szovjet agresszió megtörtént: nincs tengerpartja. Határos ugyan Pakisztánnal, de ezt a szilárdan Nyugat-barát, iszlám országot Moszkva soha nem akarta megszerezni. Pakisztán semlegesítésére ott volt a szilárdan Moszkva-barát India. És mivel Afganisztán nem határos Indiával, még arról sem beszélhetünk, hogy az Indiába vezető szárazföldi szállításokhoz lett volna szüksége minderre. Vasút alig, az utak borzalmasak. Sivatagok, mocsarak és hatalmas hegyek váltják egymást. Egy országgal határos még Afganisztán: Iránnal. Ahol ekkor már Khomeini uralkodott. De Iránt épp Moszkva biztatására Szaddám Huszein Irakja tartotta sakkban – tehát ehhez sem kellettek az afgánok. Illetve olyan,hogy „afgán”, nincs is. Mert a lakosság fele pastu, de Pakisztánban is akad pastuból ugyanannyi. A lakosság negyede tádzsik, egytizede üzbég, egyhuszada türkmén. Jó, az afgán határ másik oldalán lévő déli szovjetköztársaságok pont Üzbegisztán, Tádzsikisztán Türkmenisztán voltak, de CSAK EZÉRT értelmetlen volt belebonyolódni egy olyan 149

háborúba, mely eleve megnyerhetetlen. (A lakosság maradék egytizede perzsával rokon nyelvet beszélő ghazara). És hogy miért megnyerhetetlen bármilyen háború Afganisztánban? Ezt a történelem mutatta meg. Az angolok sem tudták gyarmatosítani, a hegyek között a brit hadsereg is csúf vereséget szenvedett, már a XX. század elején. Havasokban, hágókban, szűk utakon; délebbre mocsarakban, sivatagokban a tankok fabatkát sem érnek; kiépített repterek nélkül a szupergyors gépek sem; a helikoptereknek pedig az állandó viharok, a köd, a hó jelent életveszélyt. Jó, voltak Moszkvának hegyi harcra kiképzett kisebb csapatai is, de ezek meg éppen azokból a kaukázusi és déli kisebb népekből verbuválódtak, akik amúgy is a hegyekben élnek. Ők viszont hívő muszlimok, és ezeket iszlám harcosok ellen bevetni – hát ez, a Khomeiniféle iszlám eszmék terjedése idején nem vallott túl nagy észre. Ráadásul Afganisztán ugyan a 20-as évek óta semleges ország volt, de szovjetbarát semleges. Mohamed Zahir sah, aki 1933 óta uralkodott, ugyanúgy kedvelte Moszkvát, mint később Mohammed Daud kán, miniszterelnök, aki a nagy földesurak érdekképviselője volt. Mindezt összevetve: pont akkor, amikor a 70-es évek végétől Moszkvában a vezérkarnál, a külügyben, a hírszerzésnél már egy új, okos, technokrata nemzedék irányított középszinten (akik, például, zseniálisan szervezték meg az afrikai offenzívát), az afganisztáni katonai lépést biztos, hogy ezek a fiatal és középkorú stratégák és elemzők nem javasolták. Viszont pont ez volt az az időszak, amikor a legfelsőbb szovjet politikai vezetésben, a pártelnökségben a szenilis, agyérelmeszesedéses, egymásnak kazalnyi kitüntetést osztogató, a parádékon kéjes pofával emelvényről vigyorgó aggastyánok irányítottak. És ezek között kipattanhatott a gondolat: van az afgánoknál elég erős kommunista párt, biztassuk hát puccsra őket, utána vonuljunk be, és – mert a lakosság majdnem fele rokona a déli szovjetköztársaságok népeinek – olvasszuk be az országot a „nagy Szovjetunióba”. „Hát mi ez nekünk?” – vélhették Brezsnyev és a „proletár gerontokrácia” többi képviselői. Hamar megtanulhatták, hogy „mi ez nekik”. Elsősorban azért, mert még a Moszkvához hű kommunisták is úgy gyűlölték egymást, hogy képesek voltak egymás gyilkolására is. „Vörös Zászló” és „Fehér Zászló” volt a különféle frakciók neve. Nur Mohammed Taraki, a költő vezette az egyiket. De amikor a másik vezére, Babrak Karmal megdöntötte őt, a kommunista börtönben egyszerűen megfojtották a másik kommunista frakció vezérét. És amikor az idegbeteg Hafizullah Amin került hatalomra, akkor már a tömeges mészárlások is elkezdődtek. Az utolsó vezér, Nadzsibullah normálisabbnak tűnt, de ő már a csődöt örökölte; őt a bukás után a fanatikus tálibok az utcára rángatták egy követségről, és ott akasztották fel. Ami Moszkvát nyilván nagyon meglepte: a „testvérnépek”, az üzbégek, tádzsikok, türkmének Afganisztánban lakó törzsei egy frászt álltak a 150

szovjetek mellé. Sőt sokáig ők vezették a gerillaharcot, mint Dosztum tábornok, az északi hadúr, aki maga is üzbég volt. És a hegyekben, mocsarakban lakó törzsek „hadurai” végképp nem tűrték, hogy nekik valaha bárki is külföldről parancsoljon. Elővették a jó régi partizánháborús módszereket, melyeket még az angol hadseregen próbáltak ki, és sikerrel alkalmazták a Vörös Hadsereg ellen is. Egy-két nagyvároson kívül soha sehol nem volt „nyugodt hatalmuk” sem a szovjeteknek, sem az éppen aktuális afgán talpnyalóknak. Persze, az USA se hagyta ki a „ziccert”: a „szabadságharcosoknak” küldte a fegyvert, pénzt számolatlanul. Naná, ha egyszer ezzel is gyengíteni lehetett Moszkva presztízsét a világban. Washingtonban jól gondolták: ha az ő mindenhatóságuk hiedelme Vietnámban rendült meg, akkor egy ugyanekkora pofon a szovjeteknek sem árt. Csak arra nem figyeltek oda, hogy a háttérben már szerveződik az a félelmetes erő, mely a Vörös Hadsereg kiverése után a Nyugat ellen is fordul majd, és melyhez képest még Khomeini iráni iszlám gárdistái is szolíd kezdők. A „mudzsahidek” (szó szerint: a hit harcosai) irányítását akkor vették át a tálibok (a tálib egy, az iszlámot annak 1200 éves, középkori formájában feltámasztani akaró ortodox szekta). Küldték a pénzt és az önkénteseket az arab országok is, ők sem számítottak arra, hogy az afgán hegyekben tapasztalatokat szerző gerillák később akár Szaúd-Arábia ellen is fordulnak, ha az új vezér, Oszama bin Laden így látja jónak. Laden és al Kaida nevű szervezete meg szépen kijátszott mindenkit mindenki ellen, a segítséget az „istentelen vörösök ellen” mindenhonnét elfogadta, aztán a segélyezők is megkapták a magukét, mint a „sátán nyugati követői”, egészen a New York elleni támadásig. Szóval: Brezsnyev belement egy olyan csapdába, mely világszerte nevetségessé tette a szovjet birodalmat és hadseregét. Minden tévéállomás ezerszer játszotta le a határhídon át büszkén kivonuló utolsó szovjet katonát, Gromov tábornokot. Amerika boldog volt. Aztán, pár év múlva mehettek az amerikai csapatok szétverni a tálibokat, és megszállni Afganisztánt. Most ez van. A történelem ismeretében ez sem fog sikerülni. És a hidegháború történetében ez a fejezet egy betűvel sem ér ennél többet, mert ennek egyik fél sem lett a nyertese. Viszont két „nagy” közös hülyesége a világra szabadította a XXI. század legveszélyesebb jelenségét: az öngyilkos egyéni terrorizmust.

151

UTÓSZÓ (?) Hát... ennyi volt. Ha a történelmet ugyanolyan távlatból nézzük, mint az előző száz vagy ezer év históriáját, röviden így lehet összefoglalni: Az ipari forradalom és a polgári forradalmak magukkal hozták az európai országok gyarmati birodalmait, melyek fénykorukat a XIX. században élték. A XX. század viszont már arról szólt, hogy mindazok a fejlődő, „éhes” fiatal civilizációk, amelyek addig kimaradtak a világ feletti osztozkodásból, megpróbálták a javakat elvenni azoktól, akik addig összeharácsolták azokat. Elsősorban Angliától, Franciaországtól, Spanyolországtól, Hollandiától. A század első felében ezt legmarkánsabban a németek és a japánok kísérelték meg. De mindenki összefogott ellenük. A régiek, akiknek volt mit félteniük, és két másik új: a szovjetorosz rendszer, és a gazdasági válságok miatt „saját kereteit túlnőtt” Amerikai Egyesült Államok. Az első két „éhes” szétverése után nagyjából tíz esztendeig még háromszereplős hadakozás folyt. A hanyatló angol-francia birodalmak helyébe hogy léphetnek a szovjetek és az amerikaiak? 1956 után már tisztult a kép: az USA mindenkit összeterelt, hogy megállíthassa a feneketlen étvággyal terjeszkedő bolsevik birodalmat. Utóbbiaknak semmijük sem volt, csak fegyverük és olajuk, meg némi aranyuk. Ezzel akarták elvenni a másik fiatal és mohó birodalomtól azt az ipari-szolgáltató civilizációs „javak rendszerét”, amit az addigra felhalmozott. A támadó vesztett. Egy: mert kihagyott 1956-ben egy soha vissza nem térő történelmi esélyt; kettő: mert saját táborán belül egy még újabb és még mohóbb, bár ősi eredetű rabló civilizációval került szembe: Kínával. A XX. század végére Amerika győzött a két nagy harcában: Elhitette a másik féllel, hogy összesen két választása van, ha tovább harcol: vagy az egész világ pusztul el, vagy csak a szovjet birodalom. De győzelmi esély nincs. És ahogy a történelemben mindig is megtörtént: a rabló, gyorsan terjeszkedő civilizáció abban a pillanatban, amikor nincs tovább terjeszkednie, kártyavárként omlik össze. Most már a XXI. századot éljük. Amerika látszólag egyeduralkodó. De törékeny a hatalma. Amint olyan ellenféllel kerül szembe, ahol nem az abszolút technikai fölény számít, hanem a másiknak az ő számára érthetetlen fanatizmusa – már nem is olyan édes a „nagy győzelem”. Ráadásnak ott van a mind erősebb Kína egy olyan társadalmi rendszerrel, mely megpróbálja egyesíteni a kapitalizmus gazdasági módszereit az ókoriközépkori zsarnokság bolsevizmussal „feljavított” változatával; korlátlan 152

emberi tartalékkal, és most már a legkorszerűbb fegyverekkel. Semmi sem dőlt el, csak az: a XXI. századot mások fogják „végigjátszani”. Hogy ezt a korszakot hogy fogják utólag hívni: „A Dzsihád győzelmének”, „A Keleti Szél Tisztító Viharának”, vagy a „Komputerek csatájának” – ma még nem tudjuk. E sorok írója 60 éves. Nem is szeretné megtudni. A baj az, hogy a hat és fél milliárd földlakó kétharmada még 40 éves sincs. És ők a saját bőrükön tanulják majd meg. Sajnálom őket. Mert félő, hogy a XX. század, a maga „meleg-” és „hideg-” háborúival – csak főpróba volt.

153

TARTALOM HIDEGHÁBORÚ ...................................................................................................................... 4 STRATÉGIAI ÉS TAKTIKAI CÉLOK ................................................................................... 10 OROSZORSZÁG ......................................................................................................................... 10 ANGLIA, FRANCIAORSZÁG ....................................................................................................... 15 KÍNA ........................................................................................................................................ 16 ÉS A MÁSIK FÉL: WASHINGTON ................................................................................................ 20 SZEMÉLYES ÉRZELMEK ............................................................................................................ 24 EURÓPA, A „BÉKE SZIGETE”?............................................................................................ 26 MÉG HOGY „KOMMUNIZMUS”! NA NEEE...!.............................................................................. 34 „KOMMUNISTA BELVISZÁLYOK”: A BUKÁS EGYIK OKA ........................................................... 44 TROCKISTÁK ÉS ZSIDÓK ........................................................................................................... 46 ÉS KEZDŐDIK A TÁNC, IRÁNY SZINGAPÚR! ............................................................................... 54 KÍNA: GYŐZELEMTŐL SZEMBESZÁLLÁSIG ................................................................................ 56 KOREA: FŐPRÓBA VAGY MELLÉKHADSZÍNTÉR! MESSERSCHMITTEK EGYMÁS ELLEN! ............ 62 INDOKÍNA: SZINGAPÚR KÜSZÖBÉN: A HO SI MINH-ÖSVÉNY SEHOVÁ SEM VEZETETT… ......... 70 A KULCS: KÍNA ........................................................................................................................ 71 LAOSZ: RIZSES KÖCSÖG, VAGY HO SI MINH-ÖSVÉNY ! ............................................................. 73 ... ÉS ELINDUL A „NAGY VIETNAMI HÁBORÚ” (A HO SI MINH-ÖSVÉNY A BUKÁSBA VEZET) .... 75 TESTVÉRGYILKOSSÁGOK ÉS BUKÁS ......................................................................................... 78 A „KÖZELEBBI” CÉLPONT: SZUEZ ÉS AZ ARAB OLAJ!................................................................ 82 SZÍRIA ÉS LIBANON: TALÁN A KOMMUNISTA PÁRT? ................................................................. 84 EGYIPTOM - A CSATORNAHÁBORÚIG ........................................................................................ 88 PALESZTINA, IZRAEL: A „NULLADIK” ÉS AZ ELSŐ ARAB-ZSIDÓ HÁBORÚ ................................. 89 SZUEZ: GYŐZELEM VAGY PATTHELYZET!................................................................................. 92 OFFENZÍVA ’67-IG: ZŰR ZŰR HÁTÁN ........................................................................................ 99 A BAATH „KETTŐS FORRADALMA” ........................................................................................ 102 HULLÁMOK HATVANHÉTIG .................................................................................................... 105 EGYIPTOM A HATNAPOS HÁBORÚIG ....................................................................................... 110 HATNAPOS HÁBORÚ! ....................................................................................................... 113 HÁBORÚTÓL HÁBORÚIG ......................................................................................................... 115 FOLYTASSUK IRAKKAL! ......................................................................................................... 117 EGYIPTOM „DÉLI KALANDJA”................................................................................................. 119 A JOM KIPPUR-HÁBORÚTÓL A TELJES KUDARCIG................................................................... 123 A HARMADIK CÉL: AFRIKA ................................................................................................... 125 ALGÉRIA: OLAJ ÉS „FEKETE LÁBÚAK” ......................................................................... 126 FEKETE-AFRIKA: CSIPKEDÜNK ITT-OTT, DE MINEK! ............................................................... 130 A KONGÓI TRAGÉDIA ....................................................................................................... 132 ÉS ÚJRA ÉSZAK? SZOMÁLIA ÉS ETIÓPIA ...................................................................... 136 EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ? PORTUGÁLIA, ANGOLA, MOZAMBIK ............................................ 138 A SZEGFŰK FORRADALMA ...................................................................................................... 140 LATIN-AMERIKA: KUBA ÉS MÁS SEMMI ................................................................................. 144 ÉS VÉGÜL: AFGANISZTÁN – ÚT A SEMMIBE? .......................................................................... 149 UTÓSZÓ (?) .......................................................................................................................... 152

154