Az elmúlt nyarat Veszprém megyében töltöttem, ahol egyes falvakban vérvizsgálatot végeztem. Hazatérve több, baráti kézből eredő felszólítás várt reám, mely arra indít, hogy ne hagyjak válasz nélkül egy cikket, mely a magyarországi szabadkőműves zsidók lapjának szept. 8-iki számában „Palesztina…” címen jelent meg. A cikket Pollák Illés, a zsidó fajvédők egyik fölkentje, egy nagy „chuchem” írta, aki már több ízben megdöbbentő frivolitással nyúlt hozzá a magyarság és a magyarországi zsidók fajkérdéséhez, amelyet a történelem elismert tényeinek teljes kiforgatásával közös nevezőre iparkodik hozni. Ez a messzemenő célokat szolgáló, de minden belső igazság nélkül való törekvés ugyan önmagában omlik össze, azonban mégis foglalkoznunk kell vele, mert a rohanó élet forgatagában könnyen elsikkad az igazság s a kritikátlan tömeg utóvégre a legnagyobb képtelenséget is igaznak véli, hacsak kitartóan ismétlik előtte. Ennek tudata késztet engem az alábbi sorok megírására, ámbár mindenesetre stílszerűbb lett volna, ha nálamnál avatottabbak utasították volna vissza a zsidókérdés immár veszedelmes kilengéseit. Csakhogy a feladat kissé kényes s némiképp érthető, hogy kitérnek előle mindazok, akik „magasabb szempontokból” nem akarnak „érzékenységeket sérteni”. Én azonban világéletemben azt tartoltam, hogy a tudományos igazságot csak egyetlen egy szempont magassága érintheti, ez pedig maga az igazság, amely mindenképpen igazság marad, bárkitől ered is. Pollák Illés cikke a palesztinai arabok és zsidók háborúskodásának okairól és tanulságairól elmélkedik s ennek kapcsán a magyarországi zsidókérdést is elmefuttatása körébe vonva epés gúnnyal támadja a magyar fajvédőket, akik szerinte oly „lelki durvaságban” szenvednek, hogy Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Szabadka és Nyugat-Nagyarország elvesztéséért a magyarországi zsidóságot teszik felelőssé s nem hajlandók elhinni, hogy a zsidók „annyi hősi vérrel áztatták a csatamezőket.” Ezekkel a döbbenetes és minden magyar ember emlékezetéből kitörölhetetlen emlékekkel ezúttal nincs szándékom foglalkozni, valamint: a cikk vastag ízléstelenségeire sem fogok reflektálni, azonban annál határozottabban kell szembeszállnom azzal az ügyvédi furfanggal, mely a kérdés súlypontjának elterelésével hirdeti, hogy „a magyar zsidók minden bizonnyal magyarabbak, minta mi német eredetű fajvédőink egytől-egyig“. „Ezt pedig — így folytatja a jeles cikk — egyszer meg kell mondani, mert meg kell tudni,(kinek?), hogy a zsidó nem idegen ezen a földön, sőt ősibb jogú a később beszivárgó sváb hazafiaknál.“ Ebben a mondatban nyilván a cikkírónak a magyar, — szerinte sváb — fajvédők iránt érzett egész gyűlölete van összesűrítve s éppen ez az oka, hogy a tárgyi igazság követelményeitől oly távol esett. Állításai, igazságát ugyan a történelemre és néprajzra való hivatkozással iparkodik támogatni, azonban, mint nyomban ki fog tűnni, e tudományok tanítását, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon felületesen ismeri s a tudományos megállapításokat félreértette, vagy céljának megfelelően, tendenciózusan állította be, úgy hogy az általa leszűrt létetek teljesen hamisak. A tudományosság látszatával felruházott állítások legelseje az a szörnyűséges naivság, hogy „az
európai zsidóság túlon-túli tömege azoktól az itali (értsd: . itáliai), gall, frank és német pogányoktól származik”, akik „a Jézus tanításaira áttérve, magukat még zsidóknak mondották és ezek minden rituáléját, még a circumciziót is hűségesen betartották.” Az idézett szavakból kétségtelenül kitűnik, hogy Pollák Illés népe történetének legelemibb igazságait sem ismeri, mert, ha a mondák ködébe vesző adatokat mellőzve, csak a hiteles kútfőkre támaszkodunk, akkor is ott találjuk Strabonak, a híres görög utazónak és geográfusnak a zsidókról tett következő nyilatkozatát: „E nép már majd minden városba bejutott és nem könnyű dolog az egész földkerekségén olyan helyet találni, ahol ne volna letelepedve és amelyet már el nem foglalt volna.”[1] Minthogy Strabonak ez a nyilatkozata a Krisztus születése előtti 30-ik évből való, világos, hogy a Pollák Illés-féle származtatás teljesen alaptalan. A zsidók már jóval Krisztus születése előtt ellepték az akkor ismeretes egész világot, úgy hogy teljesen fölösleges őket a kereszténységet fölvett itáliai, gall, frank és német pogányoktól származtatni, de nemcsak fölösleges, hanem anthropológiailag lehetetlen is. Ez éppen olyan élettani képtelenség, mintha valaki az arabs, vagy a berber lovat a schleswig-holsteinitől akarná származtatni. Épp oly alaptalan Pollák Illésnek az az állítása is, hogy „Ezek után zsidó fajról európai vonatkozásban szólni nemcsak általánosságban, hanem a kereszténység történetének szempontjából is tájékozatlanság és tudatlanság.” Ebben a mondatban csak az utolsó szó igaz, mert valóban nagy tudatlanság, ha valaki mai nap a rendelkezésünkre álló vizsgálati eredmények töméntelensége mellett is tagadni tudja a zsidók külön fajiságát. Ez már nem is bosszantó, legfeljebb megmosolyogni való. Ma már e kérdés megítélésében nemcsak anthropológiai bélyegekre támaszkodhatunk, hanem 5243 európai és előázsiai zsidó egyén vérének pontos vizsgálatával is rendelkezünk s minden kétségen felül áll a tény, hogy a zsidóság minden más emberfajtától élesen különböző fajta. Természetesen, nem tiszta fajta, mert tiszta fajták már alig vannak Európában. Úgyszólván minden európai nép keverékfajta, amelynek legtöbbjében ugyanolyan törzsfajták vére foglaltatik, csak mindig más és más arányban. Az európai zsidóság szintén keverékfajta, mely azonban minden európai fajtától élesen elüt, mert olyan fajtaelemek vannak benne, amelyek semmiféle európai fajtában nincsenek, ezek: a szemita (orientáli) és a néger. Ezt én már egy évtized óta hirdetem s hogy mennyire igazam van, bizonyítja a legújabb irodalom is. Csak e napokban jelent meg a göttingai egyetem jeles anthropológusának, K. Sallernek, egy nagy értékű munkája,[2] melyben szóról-szóra megerősítést nyer az én évtizedes tanításom. Mindenesetre tudnunk kell, hogy a zsidó fajta nem egységes, amennyiben két alfajtára oszlik fel, ú. m. a nyugati, spanyol zsidóknak nevezett szefardi és a keleti, orosz vagy lengyel zsidóknak mondott askenázi féleségre. Wellisch Zsigmond legújabb vizsgálata szerint[3] mind a két féleségben ugyanannak a három világos bőrű fajtának, t. i. a szemita (orientáli), az előázsiai (hethita) és az árja fajtának vére foglaltatik, még pedig mintegy 84%-ban, emellett azonban az összes zsidóságban mintegy 16%-ban színes fajták vére is van, még pedig a szefardiakban néger s az askenáziakban mongol vér. Minthogy pedig Európában nincs még egy nép, amelynek vérösszetétele azonos volna a zsidókéval, nyilvánvaló, hogy a zsidók Európa minden más népétől fajilag különböznek.
Ezt különben minden laikus is tudja s alig van a világon olyan jó szemű ember, aki első pillantásra ne ismerné fel a zsidót, holott a többi európai fajtát bizony sokszor még a szakember is csak beható vizsgálat alapján tudja megállapítani. Egyébként külön fajiságukat maguk a zsidó tudósok is beismerik, így pl. Grotjahn, a berlini egyetemen a szociális pathológia professzora, csak nemrég jelentette ki[4], hogy az emberfajok egyforma értékét hirdető mese régen megdőlt s hogy Európában három, művelődésre alkalmas emberfajta van, ú. m. a germán, a román és (természetesen!) mindenekfölött a zsidó. De még tudósnak sem kell hozzá lenni, hogy e tekintetben tisztán lássunk, mert minden közönséges, zsidó mélységesen átérzi az ő faji különállását s mindig eszerint cselekszik is. Az átlag zsidó ugyan sérelmesnek találja, ha faját felismerjük és nevén nevezzük, mert ez az ő szemében undorító és megvetendő „zsidózás”, középkori sötétség és barbarizmus, azonban ő maga nagyon jól tudja, hogy amikor Ezra 568-ban Kr. e. az ő drákói törvényeit meghozta, ezzel nem a zsidó vallás, hanem a zsidó faj tisztaságát akarta helyreállítani, ami neki nagyrészt sikerült is. Ezt bizonyára Pollák Illés is jól tudja, neki azonban más valami forog a fejében. Ö megalkotja a magyar (értsd: a magyarul beszélő) zsidóságnak a „különös” történetét és Spenglernek arra az állítására támaszkodva, hogy a Lech mellett vívott ütközetben „igen sok elesett mongol zsidó katonát találtak”, ebből azt a valóban „különös” tételt vezeti le, hogy „Árpád magyarjai közt igen nagyszámban voltak zsidókés pedig nem palesztinai zsidók, hanem mongolok”. Pollák Illésnek ez az állítása azonban merőben hamis, mert az a zsidók által széltében hirdetett mese, hogy a kazároknak a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott része, vagyis akabarok, zsidók lettek volna, teljes hitelességgel és számtalanszor meg van cáfolva. Az a „dicsőséges históriai tény” tehát, hogy „a magyarok honfoglalásában zsidó őseink (már t. i. a pollákillésekéi!) is részt vettek és az új hazáért vérüket ontották”, legfeljebb élclapba való elszólás. Ezt mi, fajvédő és nem fajvédő magyarok, már számtalanszor megcáfoltuk és kereken visszautasítottuk, még pedig a honfoglaló magyarokkal egykorú arab, perzsa és bizánci források egybehangzó tanúsága alapján, de a pollákillések szeme nem lát és füle nem hall, mert nekik az ő faji céljaik elérésére szükségük van a honfoglaló zsidók véréből gyúrt lépvesszőre, hogy a hiszékeny és tájékozatlan magyart megfogja és ellenálló erejének utolsó maradványától is megfossza. Ezt tőlem telhetőleg megakadályozandó, újból is feltárom a szándékosan elferdített kazár-kabarmagyar-zsidó kérdés mibenlétét, hogy végre elhallgasson a honfoglaló zsidókról szóló badar mese. Azonban, hogy az elfogultságnak még a látszatát is távol tartsam magamtól, nem saját szavaimmal, hanem egyik jeles történészünk, Hóman Bálint előadásában fogom az idevágó adatokat a komolyan okulni vágyó olvasó előtt bemutatni. Íme: „Az ural-altáji népcsaládhoz tartozó kazárok a IX—X. században náluk járt arab-perzsa utazók szerint a IX. század elején a római birodalomból és mohamedán országokból kiűzött zsidókat befogadták s egy részük ezek tanítására a zsidó vallást vette fel.[5] Nagyobb részük természetimádó maradt,[6] ezek nagy része a IX sz. közepe táján (Dimiski sz. 868-ban) mohamedánná lett.[7] A IX. század második felében és a X. század elején négy vallás hívei, legtöbben vannak a mohamedánok (magában a fővárosban cca. 10,000-en) és keresztények, kevesebb pogány és a legkevesebb zsidó.[8] A főkirály és az előkelők, összevissza 4000 ember körül, zsidók[9] (s nem 40.000, mint a Semigotha írja, Ibn Haukal téves másolása alapján). A túlnyomó rész moszlem s ezek a katonák.[10] A mohamedán hitre térés
idején, — mint ez később, 922 körül is megtörtént,[11] — a lakosság egy része fellázadt az uralkodó párt (tehát a zsidók ellen) s legyőzetve a magyarokhoz csatlakozott, mint a kabarok törzse.[12] A pártviszály okai közt a vallási viszály is nagy szerepet játszhatott s a magyarokhoz csatlakozott töredék kétségkívül mohamedán volt. Konstantinus császár szerint bátor harcosok voltak[13], ami csak a mohamedán katona kazárokra illik. Magyar területen zsidó beolvadásnak semmi emléke nem maradt fenn, annál több reminescenciája a mohamedán elemeknek (izmaelita, kaliz, böszörmény-muzulmán, Mén Marót kazár, király többnejűsége etc.). A magyarokhoz csatlakozott kazár-kabar törzs semmi esetre sem tekinthető semitának, de maga a kazár nép sem e korban.”[14] Nagy kár, hogy Hóman Bálint ezt a nagyon világos és a történeti tényeknek megfelelő fejtegetését egész terjedelmében nem vitte át legújabb nagy művébe, amelyben e kérdésről csak annyit mond, hogy a besenyők nyomása elől kitérő Kuban-Don-Dnyeper-vidéki magyarság hét törzse, Meotisz-parti hazáját elhagyva kénytelen volt nyugatra költözni s kiemeli, hogy „velük menekült a kazár kagán népének a zsidó uralkodó osztállyal elégedetlen, lázongó töredéke, a kabarok három harcias törzse.”[15] Ezt ugyan, a kérdés fontosságát tekintve, méltán keveselljük, azonban már ez a kevés is elegendő annak igazolására, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabarok fajukra nézve mongoloid törökök, vallásukra nézve pedig mohamedánok voltak, de semmi esetre sem zsidók, úgy hogy Pollák Illésnek mindama kedveskedései, melyekkel a „svábbogarakat, lézengő rittereket és vándoriparosokat”, akiknek kései utódjai ma a magyar fajt meg akarják védeni azoknak utódjai ellen, akik fegyveres magyarok voltak, ha zsidók is“, elhalmozza, teljesen kárba veszett, gyermekes erőlködések. S ha esetleg Pollák Illésék kételkednének a magyar történeti álláspont tárgyilagosságában, higgyenek a saját fajtájukbeli Vámbéry Árminnak, akinek művéből megtanulhatják, hogy a kabarok „nomád törökök” voltak.[16] A magyarországi zsidók „honfoglalásáról” semmiféle történeti kútfő, emlék, vagy hagyomány nem emlékszik meg, ellenben hitelesen igazolt tény, hogy Magyarország északnyugati részén már a honfoglalás idejében voltak zsidók, akik, mint a 903 és 907 közt Raffelstettenben kelt bajor vámszabályzat bizonyítja,[17] Morvaországból Bajorországba jártak kereskedni, miért is rájuk „külön vámpénz volt kivetve”. Épp oly bizonyos, hogy Magyarország déli és délkeleti részén az itt letelepedett bolgárok közt már a honfoglalás előtt is éltek zsidók, akik azonban a honfoglalásban nem vehettek részt. És ha esetleg meg is engedjük, hogy a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kabarok közt zsidó hitűek is lehettek, annyi bizonyos, mondja Hunfalvy Pál,[18] hogy „a zsidó hitű kozár, mint hadakozó nép, okvetetlen más vala, mint azon zsidó, aki a költözködő és foglaló magyarok közt is kereskedést űzhete.” Bizonyára „más vala az!“, mondja Kohn Sámuel is, a magyarországi zsidók történetírója,[19] „mert a zsidó kazár származásra, nyelvre és előbbi vallására nézve a magyarokkal egy eredetű, ennek egy törzsről szakadt közeli rokona, tehát nem nemzetiségére, vagy eredetére, hanem csak vallására nézve volt zsidó.” Mily aranyigazság! Márpedig ez a vallás csak külső máz lehetett s mindenesetre az igazsághoz híven mondja Kohn Sámuel, hogy „azok, kik a kabarok közül a zsidó hitet vallották, nemzsidó testvéreiktől semmiben sem különböztek és a magyarokra annál kevésbé lehettek nagyobb befolyással, mivel e népek vallásos közönyénél s harcias életmódjánál fogva, zsidó hitük aligha gyökerezett mélyen lelkükben, hanem nyilván csak némi külsőségekre szorítkozván, elég felszínes lehetett. Ugyanazzal a könnyűséggel, amellyel azt felkarolták, később nagyrészben el is hagyták és fölcserélték a diadalmas kereszténységgel.”[20]
Kétségtelen tehát, hogy a magyarországi zsidók egy-két, esetleg zsidó hitű kabarral mit sem érnek, mert azoknak az utódait, ha talán fennmaradtak volna is, semmiképp sem kereshetnék a mi mai zsidaink között. A Magyarországon lakó zsidók ugyanis, akár a szefardi, akár a nálunk csaknem kizárólagos askenázi féleséghez tartoznak is, kétségkívül zsidó fajúak, tehát nem holmi talmi kazárok, hanem valóságos zsidók, akik a honfoglalás tényétől oly messzire estek, mint Makó Jeruzsálemtől. Magyarország mai zsidai legnagyobbrészt galíciai eredetű, ú. n. lengyel zsidók, azok a „férges hajú lengyel ghettó-zsidók, ahogyan őket — Pollák Illés szerint — az ő választékos nyelvén a sváb fajmagyar nevezi” és akik számára Pollák Illés szintén kazár eredetet reklamál „mert, hogy ők csakugyan zsidó vallású kazárok és karaiták s nem semiták.” Ez az állítás még akkor sem volna helyes, ha a lengyel zsidókat teljesen az askenázi zsidókhoz sorolnék is, mert a bennük levő pár csepp turáni vér semmiképp sem szünteti meg zsidó fajiságukat és legkevésbé sem alakítja át őket magyarokká. Azzal, hogy egy huszárdolmányra rávarrunk egy kaftángombot, legfeljebb elcsúfítjuk a huszárdolmányt, de nem tesszük kaftánná. Azzal, hogy Freiligrath, a jeles német költő valamelyik ősapja néger nővel házasodott össze, ő maga még nem vált négerré s azzal, hogy a lengyel zsidók némelyikében bennrekedt egy-két csepp kazár vér, ők maguk nem szűntek meg teljesértékű hamisítatlan zsidók lenni.
Lengyel zsidó (askenázi típus). Fishberg könyvéből. Pollák Illés „kazárja”. Csakhogy a lengyel zsidók „kazársága“ méginkább elhalványodik ha meghallgatjuk BoutschBrujewitsch orosz etnográfust, akinek legújabb műve szerint a lengyel zsidók keletről bevándorolt törzse lélekszámban nagyon csekély volt és nyugatról, Németországból bevándorolt tisztább vérű (szefardi) zsidókkal gyarapodott, akik a keresztes háborúk idejében kitört zsidóüldözés elöl, különösen a rajnai frank tartományokból (Majna-Frankfurt környékéről) vándoroltak be Lengyelországba. Oroszország Nagy Péter uralkodásáig (1682—1748) nem engedte be a zsidókat, azonban Nagy Kázmér lengyel király (1333—1370) privilégiumokkal édesgette be őket, mert belőlük akarta megalkotni a Lengyelországban akkor még hiányzó középosztályt.[21] Ezek a Németországból bevándorolt zsidók alkotják a lengyel zsidóság zömét, aminek kész bizonyítéka az, hogy a lengyel zsidók családi nyelve, az úgynevezett jiddis nyelv, a rajnai frankok középkori nyelvjárásának a rokona, nemkülönben, hogy a lengyel zsidók mai családneve is nagyrészt
német eredetű, úgy hogy az angoloknak teljesen igazuk van, ha a hozzájuk bevándorló zsidókat német zsidóknak (germán jews) nevezik. A fentebbi hiteles adatok mindenképpen arról tanúskodnak, hogy a lengyel zsidók nem kazárok, hanem teljes értékű szemiták, (lásd a képet), akiknek tehát semmi közük sincs a magyarsághoz! Pollák Illés cikke végén elégikus hangulatba borulva az ő „választékos nyelvén” kioktatja „a korlátolt pálinkamérőket és méregkeverőket”, hogy „a sémi fajról, mely Európát asztronómiára, chemiára és erkölcsre(!) tanította, csak a tudatlanság beszélhet azzal a kaján, fölényességgel, mely ma divatos.” Nem kérdezem tőle, hogy neki, mint „honfoglaló kazármagyarnak”, mi köze a semitákhoz, hanem csak arra figyelmeztetem, hogy márTacitus, Pascal, Voltaire, Herder, Goethe, Kant, Jean Paul, Schopenhauer, Grillparzer, Wagner, Széchenyi István, Liszt Ferenc és még sok-sok ilyen „méregkeverő” nyilatkozott a zsidókról hasonló „kaján fölénnyel“. Hogy miért, annak legfőbb oka a zsidók minden más emberfajtának örökidegen lényében rejlik. Mert idegenek ők a világ minden népe között, még ha övék is az egész ország. Ők maguk tudják és érzik legjobban, mennyire idegenek s ezt maguk a zsidó írók is becsületes őszinteséggel elismerik, így a már sokszor említett Kohn Sámuel is, aki nyíltan bevallja,[22] hogy a zsidók a magyarokkal szemben, „fajra és nyelvre idegenek”. Ami pedig az emberi kultúra nagy kérdéseit illeti, itt a zsidóságnak nagyon szerényen illik viselkednie, mert a rombolásnak ugyan e téren is nagy művésze, de teremtőerő sohasem lakozott benne! Renan Ernő, a szemita fajta és szellem legjobb ismerője, „race inférieure“-nek találta a zsidót, kultúrájáról pedig így nyilatkozik: „On peut le dire sans exagération: jamais une pensée large n’ est sortie du sémitisme” (túlzás nélkül mondható, hogy a szemitáktól sohasem eredt nagy gondolat). Szerinte a szírek csak a görögök tanítványai s az arab tudomány és bölcsészet is csak a görög, perzsa és ind szellemi élet visszfénye. Még a középkor zsidait is csak tolmácsoknak mondja, akik „de seconde main”, vagyis másodkézből való tudományt műveltek, azt is az ő szűk látókörükből, melyet „a száraz és kemény szemita szellem sehogy sem tudott áttörni.[23] Az arab, vagyis a legfényesebb szemita kultúrában Benfey sem mélységet, sem alkotó erőt nem tudott fölfedezni[24] s még Dozy, az arab kultúra lelkes híve is kénytelen elismerni, hogy a világ minden népe között a szemita legkevésbé találékony.[25] Az előbbi szerzőhöz hasonlóan Vollgraff is csak a közvetítő szerepére tartja a szemitákat alkalmasnak.[26] Vierkandt, a higgadt és mélységes gondolkodó szerint[27] „a szemita fajta inkább formális; mint tartalmi irányban fejlesztvén energiáját, a félkultúra lépcsőfokán állapodott meg.” Letourneau nyomatékkal utal arra, hogy a szemita szellem az emberiség szellemi fölemelkedésének akadályozója volt.[28] De ne folytassuk ezt a sorozatot, hanem e helyett szögezzük le hogy az a régi mese, mintha a Tigris és az Eufrát közén keletkezett volna az a kultúra, mely az emberiség nemesedésére, erkölcsvilágára s az élet megszépítésére oly nagy befolyást gyakorolt, végérvényesen megdőlt. (Hogy az asszírbabiloni kultúra a történelem pirkadása idején a szemiták kezében volt, az régen ismeretes, de hogy nem szemiták hozták létre, azt ugyan régebben is sejtettük, ma azonban már bizonyosan tudjuk,“ — mondja Schemann Lajos, nemrég megjelent széles látókörű művében.[29]
Ezt a fényes kultúrát, mint Delitzsch Frigyes, Haupt Pál és Winckler Hugó korszakos fölfedezései kétségtelenné tették, a szumírok teremtették meg, ez a turáninak tartott (Oppert), ámbárSchemann szerint az árja rokonságba tartozó nép. S ezzel a zsidók lába alatt még az az utolsó parnasszusi lépcső is összeroppant, amelyen állva eddig az istenhit magasabb fogalmának megteremtőiként szerepeltek. Láttuk, hogy Pollák Illés cikke elejétől-végig a teljes fogalomzavar képe, de minden képzeletet felülmúlók befejező sorai: „Aki a zsidót vallása miatt bántja, az a keresztény hitet támadja és aki a magyar zsidót támadja, az a magyar fajt bántja!” Ezek rémséges bombasztok, amelyekben egy szemernyi igazság sincs, mert a zsidó és a keresztény vallás s a zsidó és a magyar ember nem egyjelentésű fogalmak. A keresztény vallás nem folytatása, hanem teljes ellentéte a zsidó vallásnak, magyar zsidó pedig nincs a világon, mert valaki vagy magyar, vagy zsidó, de a kettő egyszerre és együttesen nem lehet, épp oly kevéssé, mint ahogy az eszkimó nem lehet ugyanabban a bőrben néger is. Pollák Illés szerint: „Ezt az igazságot egyszer meg kellett mondani”, mi pedig azt mondjuk, hogy okos embernek, akinek Pollák Illést mondják, egyszer sem lett volna szabad ilyen bódultságokat elmondani! * Azt hiszem, hogy a fentebbiekben szigorú tárgyilagossággal mutattam ki Pollák Illés álláspontjának teljes alaptalanságát s bebizonyítottam, hogy amit cikkében előad, az csupa fantasztikus mese, káprázat és önámítás. „Honfoglaló zsidókról” ezer év alatt senki sem beszélt Magyarországon, ámde amióta a magyar föld javarésze zsidóbirtokká lett, azóta az új birtokosok mindent elkövetnek, hogy a hajdani nyúlbőr helyébe párduckacagányt kanyarítsanak a nyakukba s az új címerekre ósdi patinát varázsolhassanak. És amilyen nagy „bűvészek,” maholnap elhitetik a világgal, hogy Árpád honszerző vitézei csak a kazárokba oltott zsidók csatlósai voltak. Vakmerőségükben már attól sem riadnak vissza, hogy — mint Sándor (Schlesinger) Pál tette[30] — honalapító Árpád fejedelmet anyai ágon zsidó ivadéknak nyilvánítsák. Ezt a badarságot arra alapítják, hogy Lebed, a magyarok egyik törzsfője, a kazár fejedelemtől kapott feleséget, aki — szerintük — zsidó volt. Ez a Lebed, fűzik tovább, a magyar Elend (Előd) névvel azonos, aki Árpádnak lett volna őselődje, úgy hogy Árpádba ez úton zsidó vér került volna! Ezt az elkényszeredett okoskodást azután egy csapással összezúzza bíborban született Konstantin császár, aki egykorú művében[31] így emlékszik meg e nevezetes eseményről: „A turkok (vagyis a magyarok) hét nemzetségből álltak s fejedelmük sem belföldi, sem idegen soha nem volt, hanem bizonyos vajdák voltak köztük, kik közül első volt Lebediász. S együtt laktak a khazarokkal három esztendeig, szövetségeseik lévén a khazaroknak minden háborúikban. S Khazaria fejedelme, a khagán, a turkok vitézségéért és szövetségéért Lebediász nevezetű első vajdájoknak egy nemes születésű khazar nőt adott feleségül, vitézségének nagy híre és nemzetségének nagy fénye miatt, hogy az tőle gyermeket szülne, azonban úgy történt, hogy azonLebediásznak ezen khazar nőtől nem született gyermeke.“ Íme ez a csacska görög császár elárulja a családi titkot s ezzel most füstbe megy az Árpád fejedelem zsidóvérűsége is! „És most, mondja Bartha József, Sándor Pál méltán bosszankodhatik erre a kíváncsiskodó Konstantin császárra, hogy mi az ördögnek érdeklődött a birodalom kormányzásának
ürügye alatt az olyan bizalmas családi esemény iránt is: vajon született-e Lebediász vajdánénak gyermeke, vagy sem!? Így azután mi most kénytelenek vagyunk lemondani arról a szerencséről, hogy honfoglaló őseink között zsidókat is tisztelhessünk.” Mily kár!
[1]
Josephus-nál, Ant., XIV, 7, 2. (Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon, 1884. 4. l.)
[2]
K. Saller, Konstitution und Rasse beim Menschen; Ergebn. d. Anat. u. Entwicklungsgesch., 1929, 391. l.
[3]
Sigmund Wellis, Serologische Untersuschungen über das Rassentum der Juden; Zeitschr. f. Rassen-Physiologie, I, 1929, 207. l.
[4]
Grotjahn, Sociale Pathologie, 3. kiad., 1923, 481. l.
[5]
V. ö. Maszudi és Dimiski (ez Ibn-el Athkir után írt) műveit. A Magyar Honfoglalás Kútfői. 254—5, 246. l.
[6]
A többinek vallása a turkokéhoz (magyar, besenyő, kun értetnek alatta) hasonlít, kik tűzimádók. Gardézi és lbn Rosteh. U. ott 153—5, 169, 173 l.
[7]
M. H. K. 246.
[8]
Ibn Fadhlan és Isztakhri. U. o. 214. és 224. l.
[9]
Ibn Fadhlan, Isztakhri, lbn Haukal, Maszudi. M. H. K. 214, 224, 254—5. l. Hasonlóképpen Ibn Rosteh és Gardezi. U. o. 153—5. l.
[10]
Maszudi szerint a moszlem az uralkodó elem, ők a testőrök (256. I.) Dimiski sz. két osztály van: a mohamedán katonai s a polgári zsidó. (245. l.).
[11]
Ibn Fadhlan, U. o. 219. l.
[12]
Konstantinus. U. o. 124. l.
[13]
M. H. K. 124. l.
[14]
Hóman Bálint, Semigotha; Turul, 1912.
[15]
Hóman Bálint, Magyar történet, I, 1929, 67. l.
[16]
Vámbéry Ármin, A magyarok eredete, 1882, 97—98, 113, 159, 161, l,
[17]
Oefele Andr. Felix, Scriptores verum boicarum, 1763, I. 718. l. (Kohn Sámuel, A zsidók története Magyarországon, I, 1884, 7. l.).
[18]
Hunfalvy Pál, Magyarország ethnographiája, 1876, 518. l.
[19]
Kohn Sámuel, Id. h., 24. l.
[20]
Kohn Sámuel, Id. h., 24. l.
[21]
H. Günther, Rassenkunde, 7. kiad. 1925, 462. l.
[22]
Kohn Sámuel, Id. helyen, 41. I.
[23]
E. Renan, De la part des peuples sémitiques das l’ historie de la civilisation, 2. kiad., 1862. 21. l.
[24]
Th. Benfey, Geschichte der Sprachwissenschaft in Deutschland, 1869, 183. l.
[25]
R. Dozy Geschichte der Mauren in Spanien, I. 8. l.
[26]
Vollgraff, Anthropognosie, 1851, II. 60. l.
[27]
Vierkandt, Naturvölker und Kulturvölker, 131. l.
[28]
Letourneau, Psychologie ethnique, 336. l.
[29]
Schemann, Die Rasse in den Geistestwissenschaften, 1928., 347. l.
[30]
L. Bartha József, Valami a „honszerző” zsidókról; A Cél, 1928, 74. l.
[31]
De administrando imperio, 38. fej.
Nyomtatható változat Értékelve: 4.33 pont az 5-ből. Megosztás
