A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent: A Da Vinci-örökség Isten lánya Slatewiper A Tesla-hagyaték

A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent: A Da Vinci-örökség Isten lánya Slatewiper A Tesla-hagyaték

LEWIS PERDUE

A TESLA HAGYATÉK Gold Book

2

Irisnak és Percynek

3

Lewis Perdue biológiát és biofizikát tanult a Cornell Egyetemen. Számos regény és szakkönyv, például az Isten lánya, A Da Vinci-örökség és a Slatewiper sikeres szerzője. Jelenleg a kaliforniai Sonomában él.

4

Az első kiadás 1984 augusztusában jelent meg a Pinnacle Books, Inc. kiadásában Eredeti cím: The Tesla Bequest Copyright © 1984 by Lewis Perdue All rights reserved Fordította: Sándor Zoltán Szerkesztette: Békési József Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni ISBN 978 963 426 0622 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

5

ELŐSZÓ A Tesla-hagyaték, többi könyvemhez hasonlóan, rengeteg kutatáson alapszik Több mint húsz évvel ezelőtt kezdtem először érdeklődni Nikola Tesla munkássága iránt, amikor azt hittem, az a végzetem, hogy tudós legyek. Ekkortájt készítettem egy Tesla-tekercset. Az elektronikai témájú magazinokban talált tervekből építettem egy szerkezetet, ami hatalmas elektromos kisüléseket produkált Ez még a szomszédos szobát is fluoreszkáló fényekkel világította meg, mindenféle vezeték nélkül. Kisméretű változata volt az eredeti készüléknek, amit Tesla épített a kísérletei során, hogy vezeték nélkül, a föld segítségével továbbítson elektromos energiát. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy Nikola Tesla fektette le a modern elektronika alapjait. A századfordulón egy másik géniusz, Thomas Edison minden berendezését az egyenáramhoz alkalmazkodva fejlesztette ki, mellyel manapság az autóakkumulátorok, zseblámpák és más egyéb, kisméretű elektromos készülékek működnek. Az egyenáram legnagyobb problémája, hogy nem lehet jól továbbítani. A váltakozó áramról, ami manapság minden fali csatlakozóaljzatban, készenlétben állva várakozik, azt hitték, lehetetlen megbízható módon előállítani. Teslát kinevették egyetemi fizikustársai, amiért azt sugallta, hogy kifejlesztett egy módszert a váltakozó áram előállítására. Miután Amerikába emigrált, rövid ideig Thomas Edisonnak dolgozott, és munkaadója tovább gúnyolódott Tesla váltakozó árammal kapcsolatos nézetein. Teslát kinevették, amikor nekiállt, hogy kidolgozza a módszerét. De manapság váltakozó áramot használunk, mivel Tesla kitalálta a megfelelő módszert az előállítására. A 110 voltos feszültség és a 60-as frekvencia azért lett ennyi, mert Tesla így akarta. Azon kívül, hogy feltalálta az elektromos áram egyik fajtáját, melyre a társadalmunk épül, Teslát még hihetetlenül sok minden érdekelte. Egy évtizeddel Marconi előtt már kísérletezett a drót nélküli kommunikációval. Ő fektette le a robotika alapjait az 1890-es években, azokat a működési elveket, melyek máig érvényesek. Az elméleteit olyan nagy, Nobel-díjas fizikusok használták alapul, mint Einstein, Compton, Millikan és Franck. Halála előtt két évtizeddel Tesla azt állította, feltalált egy olyan hatékony „halálsugarat", ami elavulttá tesz minden addigi modern fegyvert. Az Egyesült Államok kormánya úgy tett, mintha nem vette volna komolyan Teslát, ám amikor a feltaláló 1943-ban meghalt, a kormány lefoglalta és titkosította Tesla összes iratát, amire csak rá tudta tenni a kezét. Az iratok még ma is szigorúan titkosak. Tesla legújabb életrajzírója, Margaret Cheney kutatásai részeként (Tesla: Man Out of Time, Prentice HalL 1981, 16,95 $)

6

számos kormányügynökséghez nyújtott be kérvényeket a tájékoztatás szabadságával kapcsolatban, hozzáférést kérve a Tesla-iratokhoz. Miután a kormány többször is tagadta, hogy Tesla bármilyen irata is a birtokában lenne, a Nemzetvédelmi Minisztérium végül elismerte, hogy ezen iratok Tesla kutatási dokumentumai, de megtagadta, hogy bármelyiket is kiadja, mondván, azok nemzetvédelmi okokból még mindig titkosítottak Ez 1980-ban történt. Vajon mi lehet azokban az iratokban, amit a kormány még közel negyven évvel Tesla halála után is titokban akar tartani?

7

Első fejezet

New York, 1943. január 7. A gyilkosság hangjai elenyésztek az éjszakában. A New Yorker Hotel rendezetlen ágyán fekvő öregember a mellkasát markolta, mintha ki tudná szorítani belőle a döbbenetes fájdalmat Tudta, hogy haldoklik, de fogalma sem volt arról, miért is gyilkolták meg. Magas, akadékoskodó ember volt, hosszúkás, háromszögletes vonású arccal. Hófehér haját rendszerint gondosan hátrafésülte az arcából, ám ma este rendezetlenül omlott a párnára, ahogy a férfi egyik oldaláról a másikra gördült fájdalmában. Sötét, titokzatos szemei a homlokán átívelő, lapos V-t formáló, sűrű szemöldök alól pislogtak. Egy bohóc arca, és a férfi nyolcvanhat évének nagy részében élvezte, hogy különös arckifejezése elbizonytalanítja az embereket. Jól mulatott azon, hogy furcsa, sőt ahogy néhányan suttogva megjegyezték, „őrült" tudósnak tartják Ma este azonban az arcon csak fájdalom és rettegés tükröződött. Nikola Tesla jól emlékezett arra, mikor érezte először a fájdalmakat. Január 4-én, alig három nappal korábban, amikor éppen arra készült, hogy ellátogat a laboratóriumába. Az asszisztensével, George Scherff-fel megegyeztek, hogy délután találkoznak. A fájdalom végül csillapodott, és mivel Scherff olyan buzgón szeretett volna haladni a kísérlettel, Tesla folytatta a munkát. De a kísérlet közepén a fájdalom váratlanul visszatért. Éles volt és kellemetlen, de korántsem annyira, mint ma éjszaka. Még soha életében nem érzett ilyen fájdalmat. Visszatért a New Yorkerbe, ahol már néhány éve élt. Remek szálloda volt, habár nem olyan kényelmes, mint a Waldorf, ahol egykoron majdnem egy évtizedig lakott, de nem is olyan drága, ahogy arra nap mint nap emlékeztette magát Az elméje most a fájdalom ködében bolyongott. A Waldorfban lakosztályt bérelt. Amikor ebédelt, New York társadalmának krémje mindig kifejezte a tiszteletét Micsoda boldog idők voltak. De senki sem fejezte ki tiszteletét, mikor január 4-én visszatért a laboratóriumból. Az arca szürke volt és fájdalomtól gyötört, a kezei pedig reszkettek, mintha saját kísértetét látta volna. Az ételt a szobájába hozatta, és január 5-én, miután a szobalány kitakarította a szobát, Tesla megkérte a nőt, hogy akassza ki a „Ne zavarjanak" táblát az ajtógombra. A szobalány volt az utolsó, aki élve látta a tudóst. Tesla elméjét túlságosan is elfátyolozta a fájdalom ahhoz, hogy elgondolkodhasson, mivel is hozhatná kapcsolatba e kínt. Nem találta meg az összefüggést a fájdalom és az egyik tudományos munkatárssal folytatott megbeszélés között. Tesla elmondta a mérnöknek, hogy a drót nélküli energiatovábbítással kapcsolatos kísérleteket végrehajtották és tökéletesítették, 8

akárcsak élete munkáját, hogy a Föld felső légkörének mágneses mezejében csapdába esett elektromos töltések megcsapolásával jussanak hatalmas mennyiségű energiához. Tesla nem hozta összefüggésbe a bénító fájdalmat azzal a két fiatal tudóssal sem, akik röviddel a beszélgetés után bukkantak fel, hogy átnézzék a papírjait. Az elmúlt két hétben megengedte nekik, hogy egy-egy kisebb paksamétát elvigyenek, és éjszaka áttanulmányozzák. Tesla fájdalmak közepette próbálta fókuszálni szemeit az ágy melletti órára. Este tíz óra volt. Az egyik ifjú tudósnak hamarosan vissza kellett térnie az utolsó iratokkal. Nem akarta, hogy a fiatalember ilyen állapotban lássa, mivel ez túlságosan is kellemeden lett volna. A szobaajtóhoz küzdötte magát, és kinyitotta. A „Ne zavarjanak" tábla a helyén volt - Jól van - mormogta magának a tudós, ahogy becsukta és bezárta az ajtót. Senki sem láthatja ilyen állapotban. Az utolsó kapcsolat, amire Tesla nem jött rá azon a végzetes éjszakán, hogy a tej íze kissé megváltozott az elmúlt két hétben. Már évek óta nem ivott alkoholt és nem evett húst, ehelyett napi két quart tejet ivott. Korábban, még karácsony táján észrevette, hogy kissé furcsa a tej íze. Többször is kérte a hotel alkalmazottait, hogy küldjék vissza a tejet, de amikor újabb adag érkezett helyette, annak is ugyanolyan, szinte észrevehetetlen mellékíze volt, ezért úgy döntött, bizonyára az ő ízlelésével lehet a baj, és továbbra is itta. A fájdalmak talán egy héttel vagy tíz nappal később kezdődtek, ám Tesla ezt sosem hozta összefüggésbe a tejjel. Nem tudhatta, hogy a tej azután vált kesernyésebbé, miután a hotel egy új konyhai alkalmazottat vett fel. Nikola Tesla az sem vette észre, hogy az udvarias fiatal tudósok nem vittek vissza minden iratot. A hiányzó papírlapokat nem vitték messzire, csak a szomszédos szobába. Ahogy Tesla a hátára fordult az ágyban, próbálva olyan testhelyzetet találni, mely enyhíti a fájdalmat, a szobapincér-szolgálat recepciósa lassan végigsétált a folyosón, és halkan kopogtatott a szomszédos szoba ajtaján. Az ajtót szó nélkül kinyitották, és a recepciós belépett a szobába. - Többet kellett volna beletenned - szólalt meg Steven Strand, miközben becsukta az ajtót a recepciós mögött. Alacsony, köpcös férfi volt, szőke hajjal és az ahhoz illő világos bőrrel. Zakóját egy karosszékre terítette, láthatóan kényelmesen érezte magát nadrágtartós pantallóban és hosszú ujjú, fehér ingben. Kigombolt gallérja alól meglazított nyakkendő lógott. - Ennél többet nem tehettem bele - felelte védekezőn a recepciós. - Akkor egészen biztosan észrevette volna. - Strand csak mogorván bámult rá. Hang hallatszott a fürdőszobából. - Tony az? - Igen - felelte a recepciós. Egy férfi sétált be a szobába. Ugyanolyan ruhát viselt, mint Strand, de sokkal magasabb volt. - Rettenetesen szenved - mondta Erick Hoffman. - Nem szeretem az ilyesmit. - Nézd - kezdte Tony, miközben izgatottan fel-alá járkált a szobában -, azt adtam neki, amit a labor mondott. Ezen már nem tudok változtatni. .. 9

- Higgadj le - felelte Hoffman. - Nem téged hibáztatunk. - Csak azt tesszük, amit tennünk kell - mormogta Strand. - Csak amit tennünk kell. - Tényleg megéri? - kérdezte Tony. - Igen - felelte Strand, és a szoba közepén álló íróasztalhoz lépett - Csak nézd meg ezeket - mutatott az egyik irathalomra. Tony a papírokra pillantott, de az arckifejezése ugyanolyan zavart maradt. Egy szót sem értett a papírokon szereplő szövegekből. - Vagyis? - tudakolta Tony. - Ha igaz, amit az öregember írt, akkor a kezünkben van a világ egyik legnagyszerűbb fegyvere. Ez csak a jéghegy csúcsa. Ha meghal, megszerezzük a többi anyagot is. Biztosan a szobájában van. - Tehát miért is kell megölnünk? - kérdezte Tony. - Miért kell az öregembernek szenvednie? - Mert nem adta át a tervrajzokat - felelte Hoffrnan. - Ragaszkodott ahhoz, hogy ha a kormány meg akarja építtetni a fegyvert, akkor azt ő maga készíti el és egyedül akar dolgozni rajta, hogy senki se zavarhassa. Még azzal is fenyegetőzött, hogy megsemmisíti az iratokat, ha netán próbálkoznánk valamivel. Nem fogta fel, hogy a kormány... - És a kormány hadiipari beszállítói - szólt közbe Strand. - És a kormány hadiipari beszállítói nem akarják, hogy nyolcvanhat éves öregember sántikáljon a laborjaikban az éjszaka közepén. Irányítanunk kell a gyártást. - És a fizetés a gyártástól függ - jegyezte meg Tony keserűen. - Attól féltek, hogy az öregember talán ingyen csinálná, így a kibaszott cégetek elesne a profittól, igaz? - A világ könyörtelen, Tony - felelte Strand. - Élsz, vagy... - Felemelte a kezeit, és kaján mosollyal vállat vont. Nikola Tesla néhány perccel este 10:45 után meghalt.

New York, 1943. január 12. Több mint kétezer ember özönlött ki a padsorok közül és zsúfolódott össze a Gondviselő Szent János-székesegyház oldalhajójában. Nikola Tesla talán furcsa ember volt, de szerették. Két nappal korábban New York polgármestere, Fiorello LaGuardia a WNYC rádióban tartott beszédében felmagasztalta Teslát, míg Eleanor Roosevelt a tudós családjának írt levelében fejezte ki részvétét. A Nobel-díjas fizikusok triója, Millikan, Compton és Franck felajánlották a díjjal járó pénzösszegük egy részét Tesla kutatásainak folytatására, és gyászbeszédükben a tudóst a világ egyik legkiemelkedőbb szellemi óriásának nevezték, aki a modern idők számos technikai fejlesztésének útját egyengette.

10

A Gondviselő Szent János-székesegyház első padsorában a jugoszláv nagykövet ült, Jugoszlávia egykori miniszterelnöke és egyben Horvátország jelenlegi kormányzója, valamint Sava Kosanovic, Tesla unokaöccse a jugoszláv diplomata és a jövőbeli nagykövet társaságában. Az oltár feletti kis helyiségben tartózkodó három férfi nem törődött Nikola Teslával, közülük kettő az apró kémlelőnyílásoknál állt, és a lenti tömeget figyelte. - Krisztusom - mondta Tony, a recepciós -, hetekig eltart majd, mire mindenkit azonosítunk és lenyomozunk. - A kémlelőnyíláshoz szorította a fényképezőgépet, és újabb felvételt készített Alattuk William T. Manning püspök angol nyelven kezdte az istentiszteletet. - Én mondom, ez zsákutca - szólalt meg Erick Hoffman. A köpcös férfi azóta ugyanazt a ruhát viselte, hogy Tesla halálát várták a szomszédos szobában. A levegő kezdett erjedni a zárt helyiségben. - Gondolom, neked van valami jobb ötleted - húzta össze a szemöldökét Steven Strand. Neki sikerült átöltöznie a bizonyos éjszaka óta. Néhány rövid alvástól eltekintve a három férfi a hét nagy részét egymás társaságában töltötte. - K. úr a válasz - felelte Hoffman, Sava Kosanovicra utalva. - Diplomata vagy sem, azt mondom, beszéljünk vele arról, hogy mi tűnt el a széfből. Vádoljuk meg a szarházit rablással, vagy valami ilyesmivel. Amikor január 7-én éjjel Tesla szobája elcsendesedett, a három férfi felkészült, hogy belopózik és feltöri a széfet, de mielőtt még beléphettek volna a szobába, a hotel egyik szobalánya a „Ne zavarjanak" táblát figyelmen kívül hagyva megelőzte őket, és rábukkant Tesla lesoványodott, élettelen testére. A szoba telefonján hívta a rendőrséget, és a rendőrök érkeztéig a szobában maradt, így a három férfinak nem volt lehetősége észrevétlenül bejutni. H. W Wembly, helyettes orvos szakértő megvizsgálta a holttestet, és a halál okaként szívkoszorúér-trombózist állapított meg. „Nincsenek gyanús körülmények", írta Wembly a jelentésében. Bizonyára nem ez volt az egyetlen alkalom a pályafutása során, amikor tévedett. Az idő múlásával a három férfi egyre jobban izzadt a szomszédos szobában, kétségbeesetten várva, hogy alábbhagyjon a látogatók áradata. A holttestet a Madison Avenue és a 81. utca sarkán épült Frank D. Campbell ravatalozóba vitték. De még ha a tetemet el is vitték, az emberek nem mentek el. Valaki kiáltott, hogy Kosanovic megérkezett egy lakatossal, aki ki tudja nyitni Tesla széfjét. Az FBI nem sokkal azután érkezett, hogy Kosanovic távozott a széf tartalmával. - Még mindig nem tudom, vajon ki hívhatta ki a szövetségieket - zsörtölődött Strand. Alattuk Manning püspök monoton hangja hallatszott. - Micsoda kibaszott zűrzavar - folytatta Strand. - Először a szövetségiek, aztán a Külügyi Hivatal. A pokolba is, Tesla amerikai állampolgár volt. Mit akarhatott a külügy? - Talán valaki rájött - motyogta Hoffman. - A mi munkánkra fájhatott a foguk. - Ugyan - ellenkezett Strand. - Csak a kormány szokásos hülyesége. - Hoffman semmitmondón mormogott. Tony, a recepciós egy szót sem szólt, csak egyik fényképet készítette a másik után.

11

- De legalább a raktárba mi értünk oda elsőként - jegyezte meg Hoffman kis idő múlva. Strand mormogott. - Hitted volna, hogy ennyi minden van ott? - Nézz a szemembe, és úgy kérdezd - felelte Strand fáradtan. Az elmúlt három nap nagy részét a Manhattani Köz- és Vámáruraktár koszos, dohos épületének emeletén töltötték, átvizsgálva Tesla ottani ingóságait. Több mint nyolcvan ládát és dobozt kutattak át. - Valami elkerülte a figyelmünket - aggodalmaskodott Hoffman. - Biztos vagyok abban, hogy valami elkerülte a figyelmünket. - Persze hogy valami elkerülte a figyelmünket - mondta Strand. - Valami mindig elkerüli a figyelmünket. Senki sem vehet észre mindent. Valami elkerülte a figyelmünket. Olyasvalaki szerezte meg, aki most odalent van. Ebben biztos vagyok. Annál az istenverte Kosanovicnál. Nála kell lennie. Tony folytatta a kattogtatást. A gyászmise hangjai hamarosan megváltoztak. Az istentiszteletet Dusán Sukletovic főtisztelendő folytatta szerbül. - Na ez aztán a dicshimnusz - jegyezte meg Strand halkan. - Nem is tudtam, hogy beszélsz szerbül - mondta Hoffman. - Sok mindent nem tudsz rólam. Sok mindent. Hoffman megborzongott Strand hanghordozásától. Miután a szertartás véget ért, a székesegyház megtelt az útra induló tömeg hangzavarával. - Ideje kimennünk innen - szólalt meg Tony. - Halálosan fájnak a térdeim. Hoffman egyetértőn mormogott. - Remek ötlet - értett egyet Strand is. - De előtte szeretnék mutatni nektek valamit. - A nadrágzsebébe nyúlt, és egy apró fiolát vett elő. Tony és Hoffman kíváncsian hajoltak előre, hogy lássák, mit is akar Strand mutatni. A félhomályban nehéz volt felismerni a tárgyat, ám amint rájött, hogy mi is az, Hoffman odébb ugrott társaitól, körmei és cipőtalpai az érdes fapadlón csikordultak, ahogy a kijáratot kereste. - Ne, az Isten verjen meg! - sikoltotta Hoffman. - Ne, ne! Tony kíváncsian bámulta Hoffmant, aztán meghallotta a fiola szisszenését. A mandula keserű szaga gyorsan betöltötte a szűk helyiséget. Tony a másodperc töredékével Hoffman előtt rogyott a padlóra. Hoffman keze néhány pillanatig még ügyetlenül kereste a csapóajtót, aztán a férfi arccal előre lerogyott, és nem mozdult többé. Strand módszeresen átkutatta és levetkőztette a két férfit, elvette az irataikat, Tony fényképezőgépét és a filmeket, majd a meztelen holttesteken át a csapóajtóhoz lépett. A mandulaszagú gáz hidrogén-cianid volt. Szinte azonnali szívbénulást okoz, hacsak valaki nem veszi be az ellenszert még a gáz elszabadulása előtt, ahogy Strand is tette. - Tudod, Hoffmann - mondta Strand minden érzelem nélkül -, sok minden van, amit nem tudsz rólam.

12

Második fejezet

Shenandoah-hegység, Virginia, 1947. november 17. Az egyszerű fakunyhó egy bürökligetben állt. A kőkéményből elegánsan gomolygott elő a fehér füst, hogy aztán az alászálló sötétségtől űzött fehér hópelyhek között kavarogjon tova. A kunyhó körül nyolc jármű nyomai látszottak a vékony hótakaróban. Az autók közt egyaránt akadt Rolls Royce Silver Shadow, és zöldesbarna Chevrolet is, oldalán sorozatszámmal és az Egyesült Államok jelvényével. A kunyhóban nyolc ember ült a durván összetákolt tölgyfa asztal körül. Nyolc befolyásos ember, akiket sorra egymás után hívtak be a kunyhóba. Mindegyikük kódnevet használt. Az asztalfőn Gyémánt ült. Gyémánt a védelmi hivatal egyik beszállítójának elnöke volt, cége milliárdokat keresett azzal, hogy fegyvereket szállított a tengelyhatalmak legyőzéséhez. Körülötte Korund, Jade, Ónix, Malachit, Obszidián, Berill és Topáz ültek. Korund sólyomszerű férfi volt, Roosevelt agytrösztjének egyik fiatal tagja. Jade bankár volt, és nagy hatalommal bírt a nemzetközi pénzügyi életben. Ónix a Gyémánt cége által gyártott fegyvereket használta fel a II. világháború alatt, és a háborúnak köszönhetően a fegyveres erők legfiatalabb tábornoka lett. Obszidián a tudomány embere volt, fizikus, a „Manhattan Terv", és így az atombomba elkészítésének egyik kulcsfigurája. Berill a világháború alatt a hadsereg második legnagyobb beszállító cégének kutatási-fejlesztési igazgatója volt, Malachit pedig a cég alapítója és elnöke, míg Topáz Amerika legnagyobb olajtársaságának feltörekvő tagja. - Azt hiszem, uraim, a válasz, amit ma itt kapni fogunk, döntő fontosságú lesz ahhoz, hogy megőrizhessük az Egyesült Államok jelenlegi státuszát, és a nyugati világ szabadságát - mondta Gyémánt, és ahogy beszélt, tekintetével végigpásztázta társait. - A jelenlegi kormánynak nyilvánvalóan nincs elég mersze, és nem elég előrelátó ahhoz, semhogy meg tudja akadályozni Sztálin elnököt és szövetségeseit abban, hogy apránként feldaraboljanak minket. - Azért választottam önöket, hogy ma jelen legyenek, mert mindegyikük nyilvánosan kijelentette, miszerint támogatják országunk védelmének megerősítését. Az ország polgárainak többségét kimerítette a háború. Országunk természeténél fogva nem militarista állam, és ezért nehéz rábírni a közvéleményt, hogy békeidőben támogassa a hadászati fejlesztéseket. - Ám most egy olyan időszakba lépünk, melyben a háborúkat apránként vívják, és apránként nyerik meg vagy veszítik el. - Gyémánt elhallgatott, és Ónixra nézett, aki komoran bólintott. - Azt hiszem, ahogy eme új éra hetei és hónapjai telnek, egyre nehezebb lesz meggyőzni a közvéleményt, és rajtuk keresztül a kongresszust arról, hogy finanszírozzák azon fegyvereket, melyekre az Egyesült Államoknak 13

szüksége van. Egyszerűen olyan korszakba lépünk, amelyben a kongresszusban és az emberekben nincs meg a szükséges tudás és előrelátás ahhoz, hogy kellő értelemmel hozzák meg ezen döntéseket A demokratikus államrend, bármilyen értékes és eszményi is, egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy olyan erőben tartsa országunkat, amilyennek lennie kell. A szobán nyugtalan morajlás hullámzott át, ahogy a többiek hangot adtak egyetértésüknek. Gyémánt elhallgatott, és végigpillantott az asztal körül ülő befolyásos embereken, aztán a kunyhó bejárati ajtajának üvegtábláin és a hóesésen át a nagyjából tizenöt mérföldnyire északra elterülő Front Royal távoli fényeit nézte. Gyerekként segített apjának felépíteni ezt a kunyhót, fát vágtak, egyenként kifaragták és egymáshoz illesztették a rönköket, és betömték a réseket, hogy távol tartsák a szelet, ami most is tehetetlenül süvített odakint. Ő és az apja építettek mindent, amit csak látott, a kőkandallót és a bútorokat, beleértve a masszív asztalt is, ami körül társai ültek. Sokszor gondolkodott azon, hogy Amerika olyan, akár ez a kunyhó. Sok éven át segített vágni a fát, és összeilleszteni az ország deszkáit, a háta meggörnyedt, hogy az ellenség legyőzéséhez szükséges fegyvereket és hadianyagot gyártson. Büszke volt az országára és saját szerepére, hogy segített az Egyesült Államoknak átvészelni a háború viszontagságait. Legyen átkozott, ha hagyja, hogy egy csapat gyengeelméjű átengedje az országot a kommunistáknak. A fia Iwo Jimán halt meg, és a békepárti politikusok most el akarták felejteni a véráldozatát, és a sok millió többi ember véráldozatát is, eltékozolva mindazt az erőfeszítést, amit a halottak a békéért és a szabad világért hoztak. - Mivel nemzetünk döntésképtelen és nem előrelátó - folytatta Gyémánt -, azt hiszem, szükség van arra, hogy mi, aggódó állampolgárok, akik némi hatalommal és befolyással is bírunk, megtegyük a szükséges intézkedéseket, felkészülve arra a napra, mikor a politikai tényezők visszaszorítanak e döntő fontosságú területekről. - Az Ónixnak nevezett férfi felé fordult, aki a körülményekre való tekintettel a szokásos, számos rendjelszalaggal ékes katonai egyenruhája helyett bankárokra jellemző sötétkék öltönyt viselt. - Tábornok... elnézését kérem, Ónix - mosolygott Gyémánt zavartan. - Nehéz hozzászoknom ezekhez a nevekhez. De higgyék el, uraim, az elkövetkező években bölcs dolog lesz részünkről ezeket használni. Most pedig, Ónix, előterjesztené a javaslatát? A szikár, napbarnított, rövidre vágott hajú Ónix tiszteletteljesen bólintott, és felállt, hogy szóljon a csoporthoz. Három székkel odébb Malachit kényelmetlenül mocorgott a székén. Hitt az erős védelmi intézkedésekben, és nyilvános beszédeket tartott arról, hogy a II. világháborút követően is erős hadsereget kell fenntartani. De ahogy itt ült, úgy érezte, mintha valami banánköztársaság katonai hatalomátvételének előkészületein venne részt - Azt hiszem, Mr. ... Gyémánt jól összefoglalta a problémát - kezdte az Ónixnak nevezett katona. - A gond nemzetünk alapvető természetében gyökerezik. A Kremlhez hasonló, monolitikus kormányzattól eltérően az országunk védelmével kapcsolatos döntéseket szerteágazó, gyakran zavaros hálózat hozza, ami a hadsereg 14

beszállítóitól a kongresszuson át a katonaságig terjed. E hálózat felett pedig ott áll a közvélemény és a média, ez utóbbi a demagógok erejétől függően képes lehet pacifistákkal megtölteni a kongresszust, ami aztán a béke homályos ígéretéért cserébe kész mindenestől átadni az országot az oroszoknak. - Nemzetünk védelme koordinálatlan - folytatta Ónix -, nincs alkotmányosan kiépített védelmi rendszerünk. E szerepet gyakorlatilag az elnöknek kellene betöltenie, ám a dolgok sokkalta bonyolultabbak annál, semhogy egyetlen ember képes legyen kézben tartani mindezt Emellett a kongresszushoz hasonlóan az elnök is alá van rendelve a szavazópolgárok szeszélyeinek. - Mi mindannyian e nagyszerű ország védelmének szenteltük életünket. Átsegítettük országunkat a legnagyobb veszélyen, ami csak függetlenné válása óta fenyegethette. Nekünk kell koordinálnunk a nemzet védelmi rendszerét. A saját tudásunkat, és azon emberek tudását felhasználva, akik felett befolyással bírunk, biztosíthatjuk, hogy országunk mindig elegendő erőforrással rendelkezzen ahhoz, hogy megvédhesse magát. A szobára csend telepedett. A súlyos csendet csak a kandallóban lángoló fahasábok pattogása és az odakint süvöltő szél halk hangja törte meg. Minden tekintet Ónixra szegeződött. - A háború alatt végzett számos fejlesztés azt sugallja számunkra, hogy biztosítani kell a fegyverek további kutatását és fejlesztését, illetve hogy az Egyesült Államok iparának továbbra is készen kell állnia az esetleges háborúkra függetlenül attól, hogy a kongresszus és elnök támogat-e minket vagy sem. Hozzátenném, miszerint jómagam úgy vélem, lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a kongresszus ne foszthassa meg országunkat a leghatékonyabb fegyvereitől. Hiszem, hogy jobb működésre bírhatjuk a rendszert, biztosítva ezáltal a megfelelő védelmet. - Legfőbb szövetségesünk az a mód, ahogy a kormányzati rendszer működése a cégek díjazásával kötött megállapodások tekintetében állandóan változik, valamint a hadászati célú tudományos kutatások mostanság kiépülő titoktartási rendszere. Ez utóbbit a „Manhattan Tervnek" köszönhetjük. Vegyük át az irányítást a teljesítménybér rendszer felett. A kormány egyre inkább szavatolja a fegyverfejlesztések önköltségi árát. A kormány viseli az összes költséget, majd taktikát változtatva a profit bizonyos hányadáért folyamodik. Ehhez hozzávehetjük még a fegyverfejlesztések gyors specializációját, melynek hatására a hadsereg már nem tendereket ír ki, hanem tárgyalásos alapon egyoldalú szerződéseket köt. Ha e két tényezőt összevetjük, akkor mindez valóságos aranybányát jelent a hadsereg beszállítói számára. A költségeket ezerféle legitim módon el lehet rejteni, míg a láthatatlan extraprofitot be tudjuk építeni a rendszerbe. Mindezt ki tudjuk használni! Uraim, ez a módja annak, hogy megszerezhessük a fegyverek további fejlesztéséhez és gyártásához szükséges tőkét, még akkor is, ha a kongresszus képtelen felelősségteljesen cselekedni. Ennek a módszernek köszönhetően nincs autoritásuk az általunk fejlesztett fegyverek felett. - Végezetül, az egyre szerteágazóbb szakágazati rendszer rengeteg lehetőséget biztosít számunkra, hogy titokban tartsuk a tevékenységűnket. Ahogy azt önök is tudják, a „Manhattan Terv" során bevezetett titkossági fokozat szerinti osztályozás 15

egyik jelentős előrelépése a „szükséges információ" koncepciója. Ha valaki hozzá is juthat „szigorúan bizalmas" adatokhoz, még akkor sincs hozzáférése minden titkos dokumentumhoz, csak azokhoz, melyek feltétlenül szükségesek a munkájához. Ezért lehetett, hogy képesek voltunk országszerte több tízezer embert foglalkoztatni a „Manhattan Terv" keretében, és közülük csak néhány tucat volt tudatában, hogy az atombombán dolgoznak. A többiek csak annyit tudtak, hogy titkos kutatásokban vesznek részt, de fogalmuk sem volt arról, milyen céllal. Előre megjósolhatom, hogy a „szükséges információ" koncepciója az évek múlásával egyre jobban körülhatárolódik és szegmentálódik majd. Ha a projekteket egy vagy két tucat különböző telephelyen osztjuk szét, azzal fizikailag is megnehezítjük, hogy a felügyelőtestületek átlássák az egyes tervezetek fázisait. A kisebb szegmenseket könnyebb elrejteni és könnyebb titokban tartani. Ha az egész átkozott bolygón senki nem ismeri a végső célokat, akkor nagyon nehéz bármit is kiszivárogtatni. Gyakorlatilag még a legnagyobb szabású projekteket is elrejthetjük, és ez, uraim, lehetővé teszi számunkra, hogy megtehessünk bármit anélkül, hogy félnünk kellene a külső vizsgálatoktól. A saját céljainkra fordíthatjuk a hadsereg és a védelmi hivatal óriási erőforrásait, a titoktartásnak és a feladatok szétosztásának köszönhetően pedig nem fogják tudni, hogy nekünk dolgoznak - fejezte be a beszédét Ónix. Ónix lassan körbenézett a szobán, miközben visszaereszkedett a székébe. Általános egyetértést és néhány zavarodott pillantást látott. Csak a Malachitnak nevezett iparmágnás arcáról olvashatott le ellenséges érzelmeket. - Az elhangzottak nagyon jól bemutatják a helyzetet - fejezte ki Gyémánt a tábornok iránti tiszteletét, majd a csoport többi tagja felé fordította a tekintetét. Azt hiszem, folytathatnánk a... - Szeretném megvitatni mindezek törvényes kereteit - vágott a szavába Malachit dühösen. - Úgy hangzik, mintha összeesküvést szőnénk, hogy megfosszuk a kongresszust a törvényes hatalmától... és az elnököt is. Már elfelejtette, tábornok, hogy az elnök a fegyveres erők főparancsnoka? Alig hiszem el mindazt, amiről itt beszélünk - Malachit hátratolta a székét, majd felállt, és teljes hat láb három hüvelykes magasságában kihúzta magát. Disztingvált, ősz hajú, megnyerő arcú úriember volt. - Ha jól értettem, tábornok - folytatta Malachit -, azt javasolja, hogy a hadsereg és a védelmi hivatal beszállítói dugják össze a fejüket, és titokban szívják el a pénzt, amiből aztán olyan fegyvereket fejleszthetnek ki, melyek elkészítését sem az elnök, sem a kongresszus nem hagyta jóvá. - Dühösen pillantott körbe - Tábornok, azt hiszem, a javaslatát nevezhetnénk akár árulásnak is. Ezért akár ki is végezhetik. Azt hiszem... - Ó, ugyan már! - védte a javaslatot a Topáz kódnevű pirospozsgás, hetvenkedő természetű férfi. - Nem hiszem, hogy meg kellene rágalmaznia a tábornokot. Nagyon is jól ítélte meg a helyzetet. Az elnököt négyévente választják, a képviselőket kétévente, a szenátorokat hatévente Ezeknek a fiúknak mindig versenyt kell futniuk egymással, és állandóan csak azt szajkózzák, ami miatt megválasztották őket. Ha a hadihajók szétbontása árán kerülhetnek hatalomra, akkor a politikusok fémhulladékot csinálnak a flottából. Nem számíthatunk arra, 16

hogy fenntartják az ország erejét. Nézze csak meg, mi történt az I. világháború után. Majdnem kimustrálták az egész hadsereget. - Ennek ellenére én úgy vélem, amit tenni készülünk, az törvénytelen és alkotmányellenes - bizonygatta Malachit. - Jobban tennénk, ha inkább megkettőznénk erőinket a hagyományos lobbizás terén. - Hagyja már abba! - folytatta Topáz. - Gondolja, hogy az jobb módszer, ha megveszi a kongresszusi képviselőket és a szenátorokat? Nem! Mert milliókat költ a politikusokra, akiknek elég rossz lesz a memóriájuk, miután megválasztják őket. Lehet, hogy a maga módszere az elfogadott, de nem éppen hatékony, és csak viszi a pénzt. Jobban járna, ha... - Továbbra sem tetszik az ötlet - csattant fel Malachit dörgő hangon -, és nem veszek részt ilyesmiben. - Nagy léptekkel az ajtóhoz sietett, levette a kabátját a szarvasagancsról, és köszönés nélkül kisétált az éjszakába. Feszült csend telepedett a szobára, ahogy a hét férfi csodálkozva bámulta az ajtót. Gyémánt megköszörülte a torkát. A hang felriasztotta a többieket. - Kérem, bocsássanak meg egy pillanatra - mondta, miközben a kunyhó egyetlen másik szobája felé indult. Miután becsukta maga mögött az ajtót, telefonált, majd visszatért az asztalhoz. Hat szempár fürkészte a tekintetét Gyémánt megnyugtatón elmosolyodott és folytatta a mondandóját. Peter Fleming, a Fleming Iparvállalat, a hadsereggel szerződésben álló legnagyobb, rádiókat és radarberendezéseket gyártó cég alapítója lassan és kapkodva vezetett a Washington külvárosában, a marylandi Chevy Chase-ben lévő otthona felé. Jobban szerette volna, ha a sofőrje vezet, ám Liam FitzGerald, az a vén bolond ragaszkodott ahhoz, hogy a meghívottakon kívül senki se legyen jelen a találkozón. Fleming gyomra kavargott vezetés közben. Kódnevek! Titkos fegyverek! FitzGeraldnak elment az esze, gondolta Fleming. Ez árulás, ilyen tisztán és egyszerűen, Fleming pedig nem akart részt venni benne. Malachit!, horkantott Fleming gúnyosan. Mégis mibe kezdett FitzGerald? Nyugtalanul gondolt az öregemberre, miközben végigvezette autóját a kanyargós, kétsávos főúton keletnek, Washington felé. A hó immár sűrű pelyhekben hullott, és az autó fényszórói a hózáport szédítő, pszichedélikus kavargássá változtatták. Tompítottra váltott, de ez nem sokat segített. Mormogott az orra alatt. Utált vezetni. Fleming az kívánta, bárcsak kiűzhetné elméjéből FitzGeraldot és terveit, a gazdag öregember hatalomról szőtt hiú ábrándját. Csakhogy FitzGerald kétségkívül Amerika egyik legbefolyásosabb embere volt. Azok pedig, akiket maga köré gyűjtött, ugyancsak hatalommal, összeköttetésekkel, illetve vagyonnal bírtak, vagy mindhárommal. Ugyanakkor az ötlet valóban nagyon csábító volt. Az ország irányítása túlontúl komplikált lett, túl mesterséges, túlságosan is függött a szavazópolgárok bizalmától, akiket gyakran félreinformáltak, és akiknek hagyták, hogy ne a józan észre, hanem inkább az érzéseikre hallgatva döntsenek. A gondolat aggasztotta Fleminget. Hitt a rendszerben. De... az idők változnak, ahogy a világ is változik. Talán valóban ideje volt változtatni a demokratikus 17

rendszer folyamatain. Nyugtalanította, hogy FitzGeraldnak talán igaza van, talán valóban be kell szivárogniuk a rendszerbe, hogy megadják az amerikaiaknak azt, ami a legjobb számukra. Fleming önmagával vitázott, amikor egy pár fényszóró bukkant fel a visszapillantó tükrében. A fényszórók egyre nagyobbak lettek, aztán elsuhantak mellette, amint a két autó egy beláthatatlan kanyarhoz ért. - Istenverte idióta! - szitkozódott Fleming hangosan, ahogy lelassított a kanyar előtt. Nincs értelme ilyen vakmerően vezetni. Az idős férfinak semmi kétsége nem volt afelől, hogy néhány mérfölddel odébb neki kell majd kisegítenie az illetőt az árokból, de lehet, hogy még ennél is rosszabb dolog történik. Fleming ismét tépelődni kezdett, és úgy döntött, még mindig hisz a rendszerben, hisz abban, hogy az amerikaiak képesek helyes döntéseket hozni, legalább olyan gyakran, mint a diktátorok, ha nem gyakrabban. Fleming nem akarta veszélybe sodorni a rendszert. Még nem, legalábbis elegendő bizonyíték nélkül nem. Kikapcsolta az elméjét, és a vezetésre koncentrált. Már majdnem sikerült teljesen úrrá lennie a dühén és az idegességén, amikor egy kanyarból kiérve két hátsó lámpát pillantott meg az útpadkánál. Az autó mellett álló férfi egy zseblámpával integetett. Ugyanaz a kocsi volt, ami megelőzte Fleminget. Megmondtam, te istenverte idióta, gondolta Fleming, miközben lelassított. Az illető talán kifogyott az üzemanyagból, elhasználta az összesét, ahogy száguldozott az úton. Fleming az út szélére kanyarodott, megállította az autóját. A harmincas évei végén járó sofőr hálásan mosolygott, és lassan Fleming Packardja felé indult. Fleming letekerte az ablakot. - Köszönöm, hogy megállt, uram - mondta a férfi. Fleming szigorúan végigmérte az illetőt, és éppen meg akarta dorgálni, amiért olyan gyorsan hajtott, amikor látta, hogy a férfi mosolya eltűnik, miközben gyorsan előhúz valamit vastag zubbonya zsebéből. Amikor Fleming felismerte a revolvert, már tudta, hogy túl késő. A Fleming Iparvállalat alapítója és elnöke látta az első lövés torkolattüzének villanását, és behunyta a szemét, hogy megóvja a forróságtól. A lövedék kitépte Fleming jobb szemét és az agya jobb oldalának egy részét Az idős férfi a második lövést már nem hallotta.

18

Harmadik fejezet

Északi-tenger, negyven évvel később, december 15. A John F. Kennedy repülőgép-anyahajó áttörte az Északi-tenger hideg, zöld hullámait, ahogy széles, ötven mérföld sugarú kört írt le a holland mélyföld egyik városától, Leeuwardentől keletre. A távolban gránithegyekként magasodó, szürke viharfelhők úsztak a szárazföld felé. Az Északi-tenger sosem volt vendégmarasztaló hely, különösen nem decemberben. - Miért kellett idejönnünk? - kérdezte egy magas, fekete hajú férfi. A hangja bizonytalan volt a didergéstől. Csak egy rövid értesítőt kapott, és nem hozott magával nagykabátot. - Szerzek neked egy zubbonyt - szólalt meg a másik, társához hasonlóan nagyjából hat láb egy hüvelyk magas férfi. A hangja komoly volt és magabiztos. „U. S. S. John F. Kennedy", hirdette a felirat a zubbonya hátulján. - Nem akarok zubbonyt - mondta a fekete hajú férfi. - Azt akarom tudni, miért vagyunk itt. - Komoly erőfeszítésébe került, hogy a kérdés keménynek hallatsszon, mivel a hideg miatt remegett a hangja. - Majd meglátod - felelte a zubbonyos férfi. - Csak légy egy kicsit türelmes. A fekete hajú férfi toporogni kezdett a felszállópályára néző híd fémpadlóján. Alattuk, a tengert korbácsoló jeges szélben a legénység két F-16-ost készített elő a felszálláshoz. Vékony gőzcsík kígyózott elő a katapultrendszerből, és gyorsan eloszlott a szélben. Az egyik altiszt szerint a szél harminc csomós sebességgel fújt, és csak rosszabb lesz, ha a vihar megérkezik. A fekete hajú férfi, Bogdan Subasic átkozta a felettesét, aki nem engedte meg, hogy visszamenjenek a hajó belsejébe, és átkozta magát, amiért nem hozott magával melegebb ruhákat. - Nem vagy valami kellemes látvány, amikor így nézel ki, Bogié - kiabálta túl a szelet Don Reese. - Mért nem hagyod, hogy szerezzek neked egy kabátot? Még egy jó ideig idekint leszünk. Mivel Bogdan nem válaszolt, Reese felemelte az intercomot, és kért egy zubbonyt A két férfi sokáig dolgozott együtt, és Reese már jól kiismerte a társa hangulatváltozásait. - Nem értem, miért nem mondod el, miről van szó - jegyezte meg Bogdan. Alattuk az egyik hegyes orrú F-16-os a felszálláshoz készülve elfoglalta a helyét a katapultnál. - Mert én sem tudom. - Bogdan döbbenten bámult Reese-re. - Most szarakodsz velem, Don? - kérdezte Bogdan. - Ez nem vall rád. Mi mindig... - Várj egy pillanatig - emelte fel a kezét Reese. - Csak annyit mondtak, hozzalak ide, hogy találkozhass Jay Fleminggel, és ő tudatja majd veled, mi lesz a dolgod. 19

- De hadműveleti tisztként neked... - Ez egy másik dolog - felelte Reese, de a hangján kétkedés érződött. - Ebben az ügyben nem én vagyok a felettesed En... - De ki... - Jelenleg nincs felettesed. Közvetlenül Graham Kingsley-nek jelentesz. Bogdan abbahagyta a toporgást - Az elnök tanácsadójának? - Úgy bizony. A Holland Királyi Légierő vörös, fehér és kék jelzését viselő F-16-os felmorajlott és megrázkódott, így Reese nem hallotta Bogdan megjegyzését. A katapult hirtelen gőzbe burkolózva előrelendült. Az F-16-os kissé aláereszkedett, ahogy elhagyta a felszállópályát, aztán azonnal felfelé ívelt. A két férfi némán ácsorgott, miközben a következő, az Egyesült Államok csillagsávos jelzését viselő F-16-os a katapulthoz manőverezett, majd felszállt. Tehát Jay Flemingről van szó, gondolta Bogdan. Graham Kingsley több mint öt éve hívatta, hogy találkozzon a kormány, a hadsereg és az ipar vezetőinek egy csoportjával, és azóta segített nekik a projektben. Feladatok egész során dolgozott, melyeket Kingsley gondolt ki, és továbbított az elnök Hírszerző Hivatalának azon ügyosztályához, melynél Subasic is dolgozott. Bogdan és a bizottság számára feltétlenül szükséges volt, hogy tevékenységüket a hivatal is támogassa, ugyanakkor az is alapvetőnek számított, hogy a hivatalnál senki se tudja, pontosan mit is csinálnak. Bogdan két jelentést adott le, az egyiket Reese-nek, a másikat Kingsley-nek. Az elmúlt két évben több ezer nevet nézett át. Szüksége volt valakire, akinek a hírneve kikezdhetetlen, nincsenek korábbi kapcsolatai a hírszerzéssel, jártas a fizikában, valamint megfelelő testi és szellemi adottságokkal rendelkezik. A számítógép Fleming nevét írta ki, egy tucat másik név között. Bogdant lenyűgözte a Nemzetbiztonsági Hivatal „Nagy Testvérnek" nevezett számítógépe. Bogdan tudta, ha az amerikai közvélemény értesülne arról, hogy a hírszerzés szemmel tartja az életüket, az olyan felzúdulást váltana ki, ami alapjaiban rengetné meg az országot. Bogdan vegyes érzelmekkel viseltetett a „Nagy Testvér" iránt. Egyrészről segítette a munkáját, másrészről viszont képtelen volt kideríteni, hogy a „Nagy Testvér" mi mindent tudhat róla. Ez nem igazán tetszett neki. A tizenkét név közül, melyet a „Nagy Testvér" közölt vele, Bogdan saját megfigyelései alapján nyolcat alkalmatlannak minősítve kihúzott a listáról. Bogdan valahogy felsőbbrendűnek érezte magát attól, hogy olyan információkkal is rendelkezik, melyekkel a „Nagy Testvér" nem. Miután lenyomozta és megfigyelte a maradék négy jelöltet, Bogdan három nevet terjesztett a bizottság elé. A lista élén Fleming neve szerepelt A kellemes érzés, hogy a bizottság egyetértett a döntésével, segített Bogdannak abban, hogy kizárja a tudatából a kabátját, haját és nadrágját tépázó szelet. Ma nem kellett megfigyelés alatt tartania Fleminget Mindezt Reese-nek köszönhette. Reese-nek azt mondták, Fleming élete veszélyben van, mivel a 20

szovjetek szeretnék megkaparintani a tudását és az ECM-készüléket, amit tervezett. Ez talán valóban így van, gondolta Bogdan, de ő most nem ezért volt itt. Igaz, hogy Fleming élete hamarosan veszélybe kerül, de nem az oroszok miatt. Az oroszok jelentette fenyegetést rendkívül túlbecsülték. Igen, gondolta Bogdan, miközben ismét topogni kezdett, mindent tud Jay Flemingről, amit csak tudnia kellett A Fleming Iparvállalat alapítójának, Peter Flemingnek az unokája volt. Jóvágású férfi, habár a maga öt láb nyolc hüvelykes magasságával egy kissé alacsony, ám meglehetősen izmos, és olyan széles vállai voltak, akár egy főiskolai birkózónak. Fizikából diplomázott a Cornell Egyetemen, és a haditengerészet vadászpilótája volt Később a Fleming Iparvállalat repülőgép-gyártási részlegén dolgozott a kaliforniai Santa Monicában. Komoly nézeteltérései támadtak a vállalat elnökével, és bár a cég részvényeinek több mint tizenhét százalékát birtokolta, elveszítette az elnökkel folytatott vezetőségi csatát. Fleming kiszállt a vállalatból, és egy kisebb céget alapított, az ECM részvénytársaságot, ami olyan elektronikai felszerelések gyártására szakosodott, melyeket az ellenséges radarok, támadó repülőgépek és rakéták összezavarására, valamint az ellenség megtévesztésére használtak. A vállalat rendkívül sikeres lett. Az USA fegyveres erőinek repülőgépei Fleming számos készülékét használták. Bogdan a két F-16-osra pillantva tudta, hogy Fleming ma azért van itt, hogy megmutassa a holland légierőnek, miért is lenne szükségük a legújabb fejlesztéseire. Hogy bebizonyítsa az igazát, Fleming megengedte a holland pilótának, hogy éles Phoenix, Sparrow és Sidewinder levegő-levegő rakétákkal nyisson tüzet a saját, új ECM-fegyvergondolával felszerelt, ám egyébként fegyvertelen F- 16-osára. Bogdan tudta, hogy Fleming megállapodott a holland légierő vezetőjével abban, miszerint semmiféle kitérő manővert nem hajthat végre. A holland tábornok beleegyezett abba, hogy ha Fleming gépe épségben marad, akkor a holland légierő összes gépét felszerelik az új ECM-fegyvergondolával. Egy több milliárd dolláros szerződésről volt szó. Bogdannak nem voltak kétségei afelől, hogy Fleming sikerrel jár. Az egyik hajósinas egy ugyanolyan zubbonyt vitt Bogdannak, mint amilyet Reese is viselt. Hálásan bújt bele a zubbonyba, továbbra is a hajótest melege után sóvárogva. Már sokkal korábban el kellett volna fogadnia a kabátot, de tudta, hogy Reese milyen jól érzékeli a hangulatváltozásait, ezért látszólag bosszankodnia kellett, mintha nem tudná, mi is történik. Bogdan körbefordult, és a légiirányító-híd üveggel elzárt részében gyülekező parancsnokokra pillantott, majd ismét lefelé nézett. Látta, hogy a repülőgépek kiszolgáló személyzete, a katapult kezelői és a legénység többi tagja készenlétben áll. Széles terpeszben álltak, hogy megőrizhessék az egyensúlyukat, miközben az ég felé nézve a két F- 16-ost figyelték. Arra a fajta tömegre hasonlítottak, ami azért sereglett ki a bikaviadalra, hogy a bika győzelmét lássa. Odafent a gépek mennydörgő turbinákkal repültek oda-vissza, ahogy Fleming és a holland pilóta arra várt, hogy a légi irányítás megadja az engedélyt a gyakorlat megkezdésére.

21

Hatalmas, sokágú villám cikázott elő a közeledő viharfelhők közül, és belecsapott a tengerbe, megvilágítva a koromfekete láthatárt. A két gép végül egy magasságba emelkedett, és Fleming gépe volt elöl. A felszállópályán ácsorgó legénység izgatott mormogása felerősödött, ahogy a holland gép hat levegő-levegő rakétát lőtt ki, majd eltávolodott, nehogy egy esetlegesen hibás rakéta visszaforduljon felé. Bogdan figyelte, amint a rakéták füstcsíkjai Fleming gépéhez közelednek. A rakéták közül kettő olyan gyorsan robbant fel, mint ahogy kilőtték. Bogdan elképedve nézte, amint pillanatokkal később két másik rakéta hirtelen a vízbe zuhan. Fleming F-16-osa tartotta a sebességét és a magasságát, miközben a két megmaradt rakéta egyre közeledett felé. Néhány géphosszal Fleming mögött a rakéták tolóereje alábbhagyott, Bogdan látta, ahogyan a lángjaik eltűnnek, majd ártalmatlanul belecsobbannak az Északi-tengerbe. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a felszállópályán. Fleming ismét győzedelmeskedett. - Mi a fenéért kockáztatja a saját életét? - szólalt meg Reese végül - Még ha egy több milliárd dolláros szerződésről van is szó? Bogdan Subasic a társára nézett. - Mert őrült, Don. Egyszerűen őrült... akárcsak te meg én. Ám Bogdan tudta, hogy Fleming nem őrült... és nem is szerencsejátékos. Ezért is volt tökéletes a feladatra. Martin Wayne Copeland, a légierő ezredese kínosan feszengett a tábornok várószobájának bőrfotelében, és a karfákat markolászta. Egyedül volt. Copeland a bal csuklójára csatolt Seiko kvarcórára pillantott. Délután 6:31. A találkozót 6:30-ra beszélték meg, és az ezredes már közel félórája üldögélt a szobában. 5:30-kor hagyta el a San Diegó-i Kormányzati Időjárás-kutató Központban található szűk irodáját. A tábornok Lindbergh Field-i irodájába tartó út általában félórát vett igénybe, de Copeland elegendő időt biztosított magának ahhoz, hogy még az esetleges csúcsforgalomban se késsen el. Azt kívánta, bárcsak hozott volna magával valami olvasnivalót. Csak éppen arra számított, hogy Jerry Patterson tábornok tartja magát a sokat hangoztatott pontos időbeosztásához. Copeland remélte, hogy így lesz. Nem tudta, meddig képes még magában tartani az értesüléseit. Úgy érezte, mindjárt szétrobban. Copeland ezredes körbepillantott a padlótól a plafonig nyúló könyvespolcokon, a bőrkanapén, a fapadlót borító keleti szőnyegeken, a sötét fából készült bútorokon és a falambérián. Sokszor járt már ebben a szobában, és mindig kényelmetlenül érezte magát, dacára mindannak az erőfeszítésnek, amivel a helyiséget megpróbálták a londoni klubokhoz hasonló, barátságos sarokká tenni. A fa és a bőr illata, a légierő tisztjeinek nemzetközi kapcsolatai révén becsempészett kubai szivarok kellemes aromája mind arra emlékeztették, hogy alázuhant a szamárlétráról. Negyvennyolc éves volt, és hatszor tagadták meg tőle a tábornoki előléptetést. Az ő helyében mások már a civil élet mellett döntöttek volna. A legtöbb tiszt,

22

akikkel együtt végzett a légierő akadémiáján, ma már tábornok volt, vagy jövedelmező magánvállalkozást vezetett. - Miért nem veszed már észre a célzást, Martin? - kérdezgették tőle iszogatás közben. - Idekint, a civil életben több a pénz. - Copeland nem tudta, mit is válaszoljon erre. Jó tiszt volt, ezt az aktája is bizonyíthatta. Két vietnami bevetés során kiérdemelte a Repülőszolgálati érdemkeresztet, és annyiszor terjesztették fel kitüntetésre, hogy az iratokkal kitapétázhatna egy jókora házat. Volt köztük minden, a bátorságtól kezdve a kiváló szolgálatig bezáróan. Ezek legtöbbjét nem véletlenül adják. Copeland nyugtalanul pillantott ismét az órájára. 6:32. Ő nem volt seggnyaló, mindig kimondta, amit gondolt, azt tette, amit helyesnek tartott, és nem amit kifizetődőnek vélt. Ezért nem ismert egyetlen nálánál idősebb ezredest sem. Miután a legutóbbi alkalommal is mellőzték az előléptetésnél, és mivel nem volt hajlandó megérteni a célzást, hogy kérelmezze a korai nyugdíjazását, végül ide száműzték. Nem mintha nem kedvelte volna San Diegót. Tulajdonképpen nagyon is kedvelte, noha csak nehezen tudta meggyőzni magát arról, hogy a munkája sokkalta többről szól, mint egy csapat taknyos orrú bürokrata és vállalati kisfőnök pesztrálása. A Kormányzati Időjárás-kutató Központ a magánszférából és a különböző kormányhivatalokból összeválogatott emberekből álló, ideiglenesen felállított csapata egy állítólag titkos projekten dolgozott. Amikor Copelandnek felajánlották az állást, még semmit sem tudott a titkos tervezetekről. Az ezredes korábban a légierő taktikai főparancsnokságán dolgozott, ám ez a munka valójában ultimátum volt, akár tetszett neki, akár nem, nem kapott mást, ezért aztán elfogadta. Csak két év kellett még, hogy teljes nyugdíjat kaphasson, de ő mégis olyan lendülettel vetette bele magát a munkába, amilyennel egykoron az orosz Migeket űzte a délkelet-ázsiai égbolton. Most, ahogy idegesen fészkelődött a fotelben, már tudta, ez az oka annak, hogy kockára tette az egész karrierjét ezen a kellemes dél-kaliforniai délutánon, alig két héttel karácsony előtt. 6:33-kor Jerry Patterson tábornok kinyitotta az olajozott, kétszárnyú diófa ajtót, és szinte kirobbant a várószobába. - Martin! - mosolyodott el szélesen a tábornok, miközben előrenyújtotta kezét. Hogy s mint van? - Copeland arca megrezzent a mesterkélt köszöntéstől. Ő és Patterson sosem jöttek ki egymással valami jól, de a tábornok sokkalta jobb politikus volt, mint Copeland, és mindig mosolyogva döfött hátba másokat. - Remekül, tábornok - felelte Copeland, miközben azon hezitált, hogy tisztelegjen-e, vagy inkább szorítsa meg a felé nyújtott kezet Végül a kézfogás mellett döntött Határozott, jól begyakorolt kézfogás volt, nem túl erőteljes, de nem is túl finomkodó. - Nos, jöjjön be - állt félre a tábornok, és intett a kezével. - Jöjjön be. Éppen magáról beszéltünk. Copeland gyomra kavarogni kezdett. - Rólam beszélgettek? - sikerült kimondania. - De én... amikor a titkárával beszéltem, megkérdeztem, hogy...

23

- Igen, igen, persze hogy megkérdezte - vetett véget a tábornok Copeland hebegésének. - Olvastam a kissé titokzatos jelentését. Mert meg kell mondanom, rejtélyes volt... egyet kell értenem önnel abban, hogy át kell gondolnunk, kivel mit tudatunk. Ez bizony valóban gondot jelent. Valóban, de mégsem látom égető szükségét a személyes találkozónak. Bár tény, hogy minél többen gondolkodunk az ilyen problémákon, annál nagyobb az esély arra, hogy megtaláljuk a lehető legjobb megoldást. Ezt szeretné, ugye? - A tábornok Copelandre nézett, és látszott a szemén, hogy vitára hívja. Patterson mindig is szerette a jó összecsapásokat. Nos, gondolta Copeland, ma este nem adom meg neki az alkalmat. - Természetesen, uram - felelte Copeland - Végül is mindannyian ezt szeretnénk. Megkérdezhetem, kit hívott még meg? - Persze, persze - mosolyodott el a tábornok győzedelmesen. Copeland már jól ismerte ezt a fajta mosolyt. - Ami azt illeti, mielőtt még maga elküldte volna a jelentését, megbeszéltem egy találkozót Steven Stranddal, mégpedig hasonló ügyben. Már vár ránk, tehát ne várakoztassuk meg, rendben? Copeland érezte, ahogy egyre nő benne a harag. Strand a Kormányzati Időjáráskutató Központ igazgatója volt, és az ezredes pontosan azért jött, hogy beszámoljon a tábornoknak arról, miszerint Strand igencsak visszaél a hatalmával. Strandnak civilként nem volt hatalma Copeland felett, ám az igazgató és Patterson tábornok kéz kezet mos alapon dolgoztak. Copelandnek már az is nehéz feladat lett volna, ha csak a tábornoknak kell kifejtenie a mondandóját Az ezredes úgy érezte, legszívesebben betörné a tábornok kemény vonású, fotogén arcát, aztán pedig elsétálna, de uralkodott magán. Most több forgott kockán, mint a légierő egy lecsúszott ezredesének büszkesége és karrierje. Összeszedte a bátorságát, és belépett az irodába. Úgy érezte magát, akár egy halálraítélt, és szeretett volna kérni egy utolsó szál cigarettát. Pedig nem is dohányzott.

24

Negyedik fejezet Washington D. C, december 15. Az elnök mereven ült, a fejét lehajtotta, mintha imádkozna. Ezüstszürke haja a homlokába hullott, miközben az előtte álló feladatra koncentrált. Mély lélegzetet vett, és egy hosszú pillanatig bent tartotta, majd lassan kifújta a levegőt, és elhibázta a két láb hosszú gurítást. - Feltételezem, ezt nem adja meg - fordult az elnök a legközelebbi tanácsadója, Marshall Dodd felé. Az alkotmány nem határozta meg pontosan Dodd feladatait, de a korábbi elnökök tanácsadóihoz hasonlóan bírta az elnök figyelmét, bizalmát és tiszteletét. Az elnök számos döntése mögött Dodd állt. Csapattársak voltak a Yale evezőscsapatában, és ugyanabban a kopott kis lakásban laktak New Havenben. Marshall már abban a kampányban is részt vett, amikor barátja még csak a diákelnök-választáson indult. Aztán részt vett az azt követő összes többi kampányban is, a képviselőháztól a szenátuson át az Egyesült Államok elnöki tisztségéig. Marshall Dodd mindvégig a barátja mellett állt. Kemény férfi volt, néhányan „vaskalaposnak" nevezték, és nem a kiváló humorérzékéről ismerték. Dodd figyelte, ahogy az elnök golflabdája elgurul a lyuk mellett, és megáll attól hathüvelyknyire. Eltűnődött az elnök kérdésén, mintha az azt akarta volna, hogy mérjenek megelőző csapást Moszkvára. - Minden tiszteletem ellenére, én... - Kíméljen meg ettől a marhaságtól, Marshall - szólt közbe az elnök. - Megadja nekem az ütést, vagy sem? Csak mondja meg, és ne tartson róla kampánybeszédet. - Az elnök kiegyenesedett, álla úgy meredt előre, akár egy hadihajó orra, arcán tettetett harag látszott. Közel négy évtizede zajlott már mindez. Barátságuk első éveiben Dodd modora gyakran feldühítette, de mostanra... mostanra egyszerűen elfogadta, ahogy annyi minden más, korábban elfogadhatatlannak tűnő dolgot is. Az elnök titkon felsóhajtott Az emberek többsége „alkalmasnak", míg mások a „nagy kompromisszumkötőnek" nevezték. A szépítgetés ellenére tudta önmagáról, hogy amolyan teddide-teddoda természetű, ahogy Dodd is tisztában volt ezzel. A francba, gondolta, bánja is ő. Elvégre ő az elnök, és nem más. - Rendben. - Dodd szorosan összepréselte az ajkait, és az általa mosolynak nevezett, különös fintorba húzta. - Nem adom meg. - Maga aztán kemény ember, Marshall, kemény ember. - Dodd kampányszerűen, szélesen elmosolyodott. Az elnök elrontotta az utolsó ütését is, és a két férfi a vállára vette a táskáját, majd a Chevy Chase Country Club tizenhatodik elütési helye felé indultak. A titkosszolgálat ügynökei tiszteletteljes távolságból követték őket. A két férfi mindig ide jött, ha olyasvalamit akartak megvitatni, ami teljes titoktartást

25

kívánt. Valójában az elnököt a legkevésbé sem érdekelte a golf, időpocsékolásnak tartotta. De nem számított, megtette, hogy Dodd kedvében járjon. Csendesen sétáltak ki a golfpályáról, el a homokcsapda mellett. Felettük egy 767es suhant át halkan a felhőkön, hogy aztán lassan ereszkedve megközelítse a nemzetközi repülőteret. A decemberi nap meleg fénye áttört a szürke égbolt csíkjain. - Elnök úr. - Dodd mindig nagyon formálisan beszélt, ha rossz híreket közölt. Azt hiszem, most már alá tudom támasztani a Tesla-fegyverek fejlesztésével kapcsolatos megbeszélésünket. Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de elveszítettük a projektet. - Az elnök megtorpanva fordult a tanácsadója felé. - Elveszítettük? - Az elnök gúnyos arckifejezése zavarodottá vált. - Nem értem, mi az, hogy „elveszítettük". Hogy a pokolba lehet elveszíteni egy egész istenverte, titkos fegyverfejlesztési tervezetet? Az ember elveszítheti a kulcsait, a golfjátszmát, esetleg a józan eszét, mint ahogy azt hiszem, most én is ez utóbbit érzem a szavai hallatán, de egy titkos fegyverfejlesztési programot nem lehet csak úgy elveszíteni. - Megértem, hogy összezavarodott, de... - A fenéket zavarodtam össze! - csattant fel az elnök. - Maga zavarodott össze. Ne nekem magyarázza, hogy elveszítettünk egy projektet, inkább találja meg. - Ezt próbáljuk tenni, csupán hangot adtam önnek az aggodalmaimról. Azt hiszem, van néhány jó hírem is. Úgy vélem, tudom, hogyan találhatjuk meg a projektet. - Azt jól teszi - jegyezte meg az elnök, rá nem jellemző haraggal. - Rámehet a seggem, ahogy a magáé és sok más emberé is, ha a kongresszus rájön, hogy elveszítettünk egy ilyen nagyszabású tervet. Hogyan lehet elveszíteni egy titkos projektet, Marshall? Hogyan? Még mindig nem értem. - A veszély magában a besorolási rendszerben rejlik - kezdte Dodd türelmesen. A titkosítási besorolás alacsonyabb szintjein nincs semmi probléma, mivel ezekről sokan tudnak. Az ellenőrök és hasonlók számon tartják, mi is történik éppen. - Igen, tudom, ahogy tudják az oroszok, a kínaiak, az izraeliek és mindenki más is. Igen, igen, ezt mind tudom. Csak azt mondja el... - Éppen ezt próbálom elmondani - vágott a szavába Dodd ingerülten. - Minél magasabb a biztonsági szint, annál kevesebben vannak a beavatottak. A legmagasabb besorolásnál, amilyet a Tesla-fegyver tervezetet is kapott, csak háromnégy ember ismerte a teljes tervet. Ezek egyike Roosevelt elnök volt, és ő már halott. Nem tudjuk, ki lehet a másik három. Az elnök nagy zajjal leeresztette a golftáskáját. - Kell lennie feljegyzéseknek a Pentagon irattárában, egy zárolt aktában. Valahol. A kormányhivatalokban semmi sem történik anélkül, hogy ne maradna utána egy mérföld magas papírhalom. - Teljes mértékben igaza van - felelte Dodd. - Tudjuk, hogy van valahol egy papírhalom, de nem tudjuk, miféle. - Nem tudom követni - mondta az elnök. - Ameddig csak lehetett, visszavezettük a kormányhivatalok feljegyzéseit, de nem találtunk bennük utalást a Tesla-fegyver tervezetre. Nincsenek jelentések, nincsenek 26

dokumentumok, nincs nyoma annak, mi is ez a projekt. Mintha el sem kezdték volna. - Akkor nem is létezik, és a problémánk megoldódott - jegyezte meg az elnök. Csak szóbeszéd volt, ahogy azt mindig is sejtettük? - A mosoly ismét kezdett visszatérni az elnök arcára. - Nem egészen - folytatta Dodd. - A projekt igenis létezik. Egy kisebb részét az egyik törvényes projekt keretében már befejezték. A másik rész munkálatai valamelyik kutatólaboratóriumban folynak. A Tesla-fegyver tervezet fejlesztései olyannyira hasonlók a törvényes kutatásokhoz, hogy nem tudjuk, melyek is tartoznak hozzá. Csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy néhány helyen különös fejlesztések folynak, szétszórva a hadsereg és a magánszféra kutatásai között. Az egész munkát a többi projekt pénzéből finanszírozzák. De a kutatások olyan szorosan kapcsolódnak a törvényes projektekhez, hogy ebből lehetetlen bármit is kikövetkeztetni. - Mondjon egy példát - kérte az elnök kissé zavartan. - Nos, az egyik részlet, amit sikerült kiderítenünk, az a légierő egyik légköri kutatásával fennálló kapcsolat - felelte Dodd. - Ennek célja, hogy információkat gyűjtsenek a Van Allen-övről. - A miről? - A sugárzó övekről. Egy Van Allen nevű tudós fedezte fel, hogy a Föld mágneses mezeje csapdába ejti a Napból érkező töltött részecskéket, és tárolja azokat a légkör felső rétegeiben. Ezek nagy energiával bíró területek, és képesek megzavarni a rádiókommunikációt Ezért is végzi a légierő a kutatásokat. De nyilvánvaló, hogy ugyanezek a tudósok rengeteg olyan adatot is begyűjtenek a sugárzó övekről, melyek a légierőnek végzett kutatásokhoz nem szükségesek. - Olyan információk, melyekre a Tesla-fegyver tervezethez volt szükség? - Pontosan. - Tehát úgy tűnik, elég könnyen a nyomára lehet bukkanni azoknak, akik utasítást adtak a mellékes kutatások elvégzésére Ha ezek az illetők megvannak, felhasználhatjuk őket arra, hogy meghatározzuk és bezárassuk e fantomprojekt egyes kutatási helyszíneit, mielőtt a kongresszus hiénái bármire is rájöhetnének. - Én is ugyanerre gondoltam - mondta Dodd. - De úgy tűnik, senki sem tudja, hogyan jutnak el az utasítások a kutatások végrehajtóihoz. Személyesen beszéltem a légierő egyik fiatal szakértőjével, aki észrevette a kapcsolatot a Van Allen kutatási projekttel, valamint beszéltem a kutatást vezető tudóssal is. - És? - És nem tudtak segíteni nekem. Kiderült, hogy a mellékes kutatásokra vonatkozó utasításokat szóban kapták. - Hogy lehet... - Én is ezt kérdeztem. Úgy tűnik, a légierő egyik, hivatalosan meghatalmazott tisztje felkereste a kutatást vezető tudóst, és javasolta, hogy ha már úgyis elvégzik a projektet, nem gyűjtenének-e közben még egy kis információt. Az elnök hitetlenkedett. - És ő beleegyezett? 27

- Gondoljon csak bele, elnök úr. - Ne szólítson elnök úrnak. Túl régóta ismerjük már egymást. - Gondoljon csak bele - folytatta Dodd - Maga egy olyan tudós, akinek a megélhetése a légierőtől függ, és jön a légierő egyik tisztje, kezében az összes szükséges engedéllyel, valamint magas biztonsági besorolással, majd megkéri magát egy kis szívességre, hogy gyűjtsön be még néhány adatot a kutatásai során. Nem nehéz megtenni, amit kér, nem kerül sok pénzbe és időbe, sőt tulajdonképpen a költségeket könnyedén hozzá lehet írni a költségvetéshez. Ha szívességet tesz egy magas rangú tisztnek, akkor az nagy segítségére lehet a következő szerződésekor. Ön talán nem egyezne bele? Ez a bizonyos tiszt mindent tud a maga kutatásairól, hogy mekkorák a költségei, ebből mennyit használtak már fel, mit és hogyan terveznek. Ha ennyi mindent tud egy ilyen titkos projektről, akkor bizonyára maga is úgy vélné, hogy az illetővel minden a lehető legnagyobb rendben van. Ráadásul hivatalos meghatalmazással rendelkezik. Ön mit tenne egy ilyen esetben? Az elnök elfordította a tekintetét a barátjáról, hátrahajtotta a fejét, majd mutatóés hüvelykujjával megmasszírozta az orrnyergét. - Megtenném, amit a tiszt kért - fordult az elnök ismét a tanácsadója felé. - Persze hogy megtenné - felelte Dodd. - De megjegyezném az illető nevét - tette hozzá az elnök. - Egy szívességnek semmi haszna, ha nem lehet behajtani. Megjegyezném a tiszt nevét, telefonszámát és címét - Ahogy azt a tudós is tette. - Tehát ki volt az a tiszt? - Edward Barney ezredes. - Beszéljünk Edward Barney ezredessel. - Ezzel van egy kis gond. - Mégpedig? - Barney meghalt egy, a kaliforniai partoknál tartott hadgyakorlat során bekövetkezett balesetben 1984-ben. Az elnök úgy hunyta be a szemét, mintha hirtelen fájdalom hasított volna belé. - Mielőtt vagy miután szívességet kért a tudóstól? - Utána. - Mennyivel utána? - Nagyjából húsz perccel később. - Van bármi valószínűsége annak, hogy az a bizonyos illető valóban Barney ezredes volt? - Nincs. - Azt mondja, valaki kiadta magát Barney ezredesnek, felhasználva a hivatalos iratait, a nevét... - Valamint az egyenruháját és a szolgálati jelvényét - tette hozzá Dodd. - És az egyenruháját, bement a laborba, szívességet kért a tudóstól, aztán egyszerűen eltűnt? - Tökéletesen időzítették - mondta Dodd. - Az igazi Barney ezredes éppen ellenőrző repülési gyakorlatot tartott. 28

- Gyakorlatot, ami a halálával ért véget. - Zsákutca. Az elnök lehajolt a golftáskájáért, és újra a vállára vette, majd ismét folytatta útját a golfpálya tizenhatodik lyuka felé. Amikor odaértek, az elnök a mosóba tette a labdáját. - Tehát továbbra is meg kell próbálnunk kideríteni, hogy kinek volt szüksége az adatokra, igazam van? -A tudós, a megállapodásnak megfelelően, futárral küldte el az adatokat Barney ezredes lakására. Azóta sem a futárt, sem az iratokat nem látták. Az elnök szitkozódott az orra alatt. - Mindez számos alkalommal előfordulhatott - mondta Dodd. - Lefuttattuk a számítógépes ellenőrzéseket, de lehetetlen kinyomozni minden tiszt halálát, akik 1943 óta gyakorlatozás során bekövetkezett balesetekben haltak meg. Emellett a tudományos kutatások többségét, melyek a fantomprojektünk számára hasznosak lehetnek, egyetemi vagy céges laborok folytatják. Nagyon is lehetséges, hogy a kutatások némelyikére egyszerűen csak szerződést kötöttek, majd végrehajtották és kifizették őket anélkül, hogy bármiféle kapcsolatba kerültek volna a titkosítási rendszerrel. Milliónyi olyan hely van, ahova az egyes részeket elrejthették. Túl sok ahhoz, hogy az egyik vezető kézre kerítése nélkül megtalálhassuk. Szükségünk van valakire, aki tudja, hol van az a laboratórium, ahol a projekt egyes darabkáit összegyűjtik. Az elnök kiegyenesedett, és egy törülközővel megszárítgatta a szappanos golflabdát. - Néhány perce még azt mondta, megtalálta a megoldást - Dodd tétovázott. - Remélem, hogy beválik - Mondja már el, ember - csattant fel az elnök. - Ha nem rendezzük el ezt az ügyet, és a kongresszusban valaki rájön, mi történt, akkor búcsút inthetünk a második ciklusnak Felfogta? - Dodd komoran bólintott, miközben az elnök a kedvenc, kopott rézborítású faütőjét keresgélte. Miután megtalálta, a labda fölé állt, és gyakorlásképp meglendítette az ütőt. - Lendítse meg úgy, mintha valóban el akarná ütni - tanácsolta Dodd. Gyakorolja be és melegítsen be. Csináljon néhány igazi ütést, és tartsa egyenesen a bal karját, mivel most egy kissé behajlítja. Az elnök metsző pillantást vetett Doddra, de azért megfogadta a tanácsot. - Nos - szólalt meg az elnök, az ütéshez készülődve -, kezdjen hozzá a tervéhez, és vigye véghez. - Már megbeszéltem a találkozókat holnapra a legmagasabb beosztású embereinkkel. - Jobb lesz, ha minél gyorsabban elvarrja a szálakat, és gondoskodjon arról, hogy többé senki se bogozhassa ki őket. - Nem bogozzák ki őket többé - felelte Dodd. - Nem fogják. Bevonom az ügybe Graham Kingsley-t is. - Ő remek ember - mormogta az elnök. - Maga után a legjobb.

29

- Gondoltam, hogy ön is így látja majd a helyzetet. Őt akarom a feladat élére állítani - folytatta Dodd. - Ha ő irányítja a dolgokat, akkor semmi sem üthet ki balul. - Jobb lesz, ha semmi sem üt ki balul - jegyezte meg az elnök. - A pokolba is, jobb lesz. - Elütötte a labdát, és az a pálya széle felé szállt, a titkosszolgálat két ügynöke a földre vetette magát. - A francba - mormogta az elnök.

30

Ötödik fejezet

Amszterdam, december 15. Viharos eső söpört végig a Schiphol repülőtér nyílt térségein, színültig töltve a vízelvezető csatornákat. Az esővíz olvadt rézként örvénylett az utcai nátriumgőzlámpák fényében. A forgalom akadozott, míg a taxiállomáson az újonnan érkezett, kimerült, az időeltolódástól és a kelleténél eggyel több, harmincnégyezer láb magasan elfogyasztott skót whiskytől kába utasok a taxikért küzdöttek. Jay Fleming átvágott a tiszta, modern repülőtéren, és nyomorultul érezte magát. A víz teljesen átáztatta a papucscipőjét, esővíz csorgott le a haján és a tarkóján is. A fáradtság lassan kezdett erőt venni rajta, ahogy mindig, mikor megszűnt a ránehezedő nyomás. Olyan mámoros hangulatban volt, miután tető alá hozta az üzletet a holland légierővel, hogy kimenőt adott a pilótájának és a másodpilótájának, és ő maga repült haza a cég Gulfstream gépével Amszterdamba. Másnap még el kellett intéznie a formaságokat a palotában, de az igazi munkán már túl van. A leeuwardeni út nehéznek bizonyult Fleming aggódva figyelte a repülőgép-anyahajó fedélzetéről a délutáni vihart, ami még az Északi-tenger körülményeihez képest is elég adagosnak tűnt. Egy percet sem pihenhetett. Elvitte a Gulfstreamet a schipholi általános repülésügyi terminálhoz, és bőrig ázott a viharban, ahogy negyven yardot rohant a betonkifutón a terminálhoz. Még az aktatáskája és a vállán lógó vászonzsák ellenére is gyorsan futott, de így is bőrig ázott a tizenöt másodperc alatt, mire fedél alá ért Tengerészkék kabátjának és szürke pantallójának nedves gyapjúszövete olyan szagot árasztott, mint egy egész nyáj elázott birka. Konzervatív, sárga ingének gallérját kigombolta, meglazított nyakkendője pedig petyhüdten lógott le a derékszíja csatjáig. Szikár arca napbarnított volt kedvenc sportjától, a vitorlázástól. Élénk, átható pillantású, kékeszöld szemei kivörösödtek a fáradtságtól. Fleming lement a mozgólépcsőn. A lépcső aljára érve a másik vállára vette át a zsákját. Ahogy ezt tette, felpillantott a mozgó tetejére, és pillantása találkozott egy magas, fekete hajú, jól öltözött férfi tekintetével. Az illető láthatóan zavarba jött, és azonnal félrekapta a tekintetét Valahonnan nagyon ismerős volt Fleming számára, talán a repülőgép-anyahajóról. Ám az illető nem mutatta jelét, hogy ismerné Fleminget. Az utóbbi időben gyakran előfordult vele, hogy ismerősnek tűnő embereket látott. Ha egy kicsit is paranoiás lett volna, akár azt is hihette volna, hogy követik. A vállára emelte a zsákját, felvette az aktatáskáját, és továbbindult, követve a „földi utas-szállítás" feliratú táblákat. A férfi elsétált mellette, és eltűnt az egyik oldalfolyosóban. Ennyit a kémekről. Fleming csatlakozott a taxiért kiáltozó, lármás tömeghez, és csaknem tízpercnyi lökdösődés és ügyeskedés után sikerült szereznie szabad járművet. Kinyitotta a

31

kocsiajtót, és beszállt. A szállodája felé irányította a sofőrt, aztán beleroskadt a taxi hátsó ülésébe, miközben az autó belevetette magát az esőtől zavaros forgalomba. Fleming úgy érezte, mintha a teste kegyelemért és éjszakai pihenésért könyörögne, az elméje mégis zakatolt, képtelen volt félretenni az aznap történteket. A holland légierő főparancsnokai el voltak ragadtatva az ECM bemutatója láttán, és beleegyeztek a vásárlásba. De miután a légierő emberei távoztak, a kereskedelmi, bankügyi és anyagbeszerzési ügynökök vették át a dolgok intézését. A világ legkeményebb alkudozói, de ennek ellenére megbízhatók. Miután megkötöttek egy üzletet, állták a szavukat. Ez olyan biztos volt, akár a halál és az adó. Fleming behunyta a szemét, próbálva szabadulni a zaklatott gondolatoktól, és pihenni egy kicsit. Szeretett a hollandokkal üzletelni, de mindig nagyon kimerítették. A taxi felgyorsult. Fleming résnyire nyitotta a szemét és látta, hogy kiszabadultak a reptér körüli torlódásból, és rátértek az észak felé, Amszterdamba vezető A4-es széles betoncsíkjára. Az abroncsok duruzsolva gördültek az eső áztatta aszfalton, és a monoton, megnyugtató hang majdnem álomba ringatta. - Nem akarok kíváncsiskodni az üzleti ügyeivel kapcsolatban, uram - szólalt meg a sofőr hollandul -, de netán van egy társa is, akinek szorosan a sarkunkban kell lennie? - Fleming felemelkedett az ülésben, és immár teljesen éber volt - Miből gondolja ezt? - nézett ki Fleming az esőtől csíkos hátsó ablakon. Nem látott mást, csak fényszórók sokaságát, ahogy absztrakt mintákká mosódnak össze. - Mögöttünk az egyik autó folyton ugyanakkor vált sávot, mint mi. - Egy másik taxi? - Nem - felelte a sofőr. - Azt hiszem, egy Mercedes. Szedán, de nem taxi. Fleming hunyorogva nézte az őket követő fényszórókat, de az eső miatt semmit sem látott. - Nem - mondta Fleming végül, ahogy visszafordult az ülésben, és nem volt éppen nyugodt, amiért ezt a választ kellett adnia. - Senkinek sincs oka arra, hogy kövessen. Én csak egy egyszerű üzletember vagyok. - Persze ettől még megpróbálhatják politikai vagy üzleti okokból elrabolni, ismerte be önmagának. A fanatikusokat nem érdekli az, hogy ő csak védelmi célú berendezéseket gyárt. Az ő szemükben háborús uszítónak számított. Manapság nagyon felhevültek az Amerika-ellenes érzések. Talán egy holland csoport acsarkodik ellene. És emberrablások állandóan történtek Az üzletemberekért világszerte milliós nagyságrendű váltságdíjat követeltek. Évek óta vitázott már az óvatosságról a cége biztonsági főnökével, de Fleming mindig elutasította a védelmet. Nem akarta, hogy korlátok közé szorítsák. Ha testőrök vennék körül, akkor nem tudna magányosan sétálgatni, és ha kísérőkkel utazna, úgy érezné, mintha rabságban tartanák. Köszönte szépen, de inkább kockáztatott. - Amerikaihoz képest nagyon jól beszél hollandul - jegyezte meg a sofőr. - Az amerikaiak legtöbbje nem veszi magának a fáradságot, hogy nyelveket tanuljon. - Nagyon kedvelem Hollandiát. Gyakran járok ide - magyarázta Fleming. - Mindig ugyanabban a hotelben száll meg? 32

- Igen, miért? - Manapság rengeteg a rossz szándékú ember. Már semmi sem olyan, mint régen. Az üzletemberek néha áldozatául esnek az ilyesfajtáknak. Az ön helyében óvatos lennék. Fleming mellkasát nyugtalanság szorította össze. - Miért mondja ezt? - Szakképzett sofőr vagyok - felelte a férfi büszkén. - Sofőrtanfolyamra járok, így majd elmehetek dolgozni az egyik nagyvállalathoz. Sok mindenre megtanítanak minket, például hogyan vezessünk defenzíven, hogyan meneküljünk, hogyan ismerjük fel az esetleges támadókat, hogyan vehetjük észre, ha követnek minket... ilyesmi. Fleming megeresztett egy hosszú, néma sóhajt, ahogy hátradőlt az ülésben. Nevetni támadt kedve, de nem akarta megsérteni a sofőr érzéseit. Alighanem a mai órán tanulhatta, hogyan kell felismerni, ha követik, és most az autópályán haladó összes jármű vezetőjét potenciális emberrablónak tartja. Fleming hátrahajtotta a fejét, és próbálta elűzni a feszültséget. Elgondolkodva bámult ki az ablakon, figyelve Amszterdam egyre közeledő fényeit. Autók mentek el mellettük, és ők is más autókat hagytak maguk mögött. Egyikben sem ültek emberrablók Ahogy a sofőr ügyesen letért az A4-esről az Amstelveense Wegre, Fleming úgy érezte, mintha hazatérne. Különös, gondolta, minden egyes alkalommal, amikor ellátogatott ide, már legelőször is, valami meleg biztonságot erezett, mintha hazatérne. A világ minden városa közül ez volt az, amit leginkább az otthonának érzett. És igen, mindig ugyanabban a hotelben szállt meg. Az Ambassador kicsi, szerény, de nagyon kényelmes szálloda volt, a város régi kerületében állt, és a Prinsengracht csatornára nézett. A forgalom egyre erősödött, ahogy a régi városrész felé közeledtek. A csatornák partjai mentén keskeny házak magasodtak a kanyargós utcák fölé. Az eső már majdnem elállt, de a még szemerkélő cseppek továbbra is összezavarták a közelgő éjfél ellenére is heves forgalmat. Ráfordultak a Prinsengrachtra, és végigsuhantak rajta. Amikor a forgalom annyira összetorlódott, hogy az autó szinte megállt, Fleming megütögette a sofőr vállát. - Itt kiszállok. Nincs értelme, hogy beragadjon ebbe a dugóba. - Biztos benne? - pillantott a sofőr nyugtalanul Jayre a visszapillantó tükörben. Tényleg nem jelent gondot. Utálnám, ha... - Ne aggódjon - vágott Jay a szavába. - Még mindig csuromvíz vagyok a záportól. Emellett egy kis testmozgás jót fog tenni. Gyalog gyorsabban odaérek a hotelhez, és hamarabb öltözhetek át száraz ruhába. - De... - Semmi „de" - mondta Jay, és egy maréknyi guldent nyújtott át a sofőrnek, jókora borravalóval. - Tegye el. Én most kiszállok. - Kissé bosszantotta a sofőr. Rendes fickó volt, de a James Bond-os sofőrtanfolyamnak köszönhetően kezdett Jay idegeire menni. Fleming kilépett a járdára, a jobb vállára dobta a zsákját, újult erővel felkapta az aktatáskáját, és az Ambassador Hotel felé indult. Úgy hallotta, mintha mögötte egy 33

másik autó ajtaja is becsukódott volna, de amikor megállt, hogy körbeforduljon, semmit sem látott, így aztán továbbsétált. Az eső már csak gyenge ködként szitált, glóriaként véve körbe az utcai lámpákat. Olyanok voltak, akár az óriási karácsonyi gyertyák Karácsony, a pokolba is, már hetek óta nem is gondolt az ünnepre, és most szinte mellbe vágta, hogy alig két hét múlva lesz. Mindez nagyon lehangolta. Az egyéneden, macskaköves járdán sétálva azon tűnődött, vajon hol tölti idén az ünnepeket. Nem volt túl sok oka arra, hogy visszamenjen az Államokba karácsonyra. A családi összejövetelek mostanában, a szülei halála után mindig elszomorították. Szenteste ütötte el őket egy részeg sofőr, alig három háztömbnyire a syracuse-i otthonuktól. Az egyik barátjukhoz tartottak az ajándékokkal. A rendőrségi fényképeken látszottak a hóban a kicsavarodott holttestek körül szétszóródott csomagok, de azt nehéz lett volna megmondani, melyik halom az ajándék, és melyik a vértől vöröslő hókupac. Abban az időben a haditengerészeméi szolgált, a Forrestal fedélzetén, akkor este éppen szabadságot kapott, és kiment a partra. Sosem tudta magát túltenni azon, hogy míg ő a társaival egy olcsó szingapúri bárban mulatott, a szüleit halálra gázolta egy ittas sofőr, akit csak feltételesen engedtek szabadlába a legutóbbi ügye után. Fleming két napig nem is tudott a szülei haláláról. A férfi, aki megölte őket, nem sokkal később meghalt szívrohamban. Boldog karácsonyt. Száműzte a karácsony gondolatát az elméjéből, és megállt, hogy megtöltse a tüdejét a hideg levegővel. A feje kitisztult, és rátalált néhány kihasználatlan energiaforrására. Tízpercnyi gyaloglás után több háztömbnyire járt a taxitól. Éppen csak átért az Ambassador fényeiben parázsló hídon, amikor lépteket hallott a háta mögött. Megtorpant. A léptek még koppantak néhányat, majd szintén megálltak. Fleming megfordult, és egyenesen a magas, fekete hajú férfira nézett, akivel nemrég a reptéri mozgólépcsőnél is találkozott. Legalábbis ugyanannak az embernek tűnt. Sötét volt, a férfi legalább húsz-harminc yardra állt tőle, és alakját a közeledő autók fényszórói világították meg. Jay érezte, ahogy a szíve zakatolni kezd, miközben továbbindult az Ambassador felé. Biztosan nem ugyanaz az ember volt. Fleming fáradt volt, és így az elméje túlságosan is nyitottá vált az ilyen gondolatokra. Az az átkozott taxisofőr plántálta belé a gyanakvást. A léptek ismét felhangzottak mögötte Jay gyorsított, a léptek szintén. Fleming úrrá lett a késztetésen, hogy rohanni kezdjen, és továbbra is sétált, hallgatva, ahogy a léptek egyre közelednek Most mit tegyen? Tegyen egyáltalán valamit? Bolondnak érezte volna magát, ha futni kezd, és a mögötte sétáló férfiról kiderül, hogy csupán egy környékbeli lakos, aki hazafelé siet. Arra gondolt, szembefordul az illetővel, de aztán az előbbi okokból gyorsan le is tett az elképzelésről. Ha a férfi tényleg követi, akkor talán fegyvere is van, és a találkozás balul üthet ki. Emellett mégis mit tehetne a férfi?, kérdezte Jay önmagától. Körülöttük mindenütt emberek nyüzsögtek, szemtanúk. Csakhogy sötét van, a férfit nehezen lehetne azonosítani. Fleming meggyorsította a lépteit. Elért a sarokra, ahol az út kiszélesedett. Balra keskeny, forgalmas híd vezetett át a csatornán. Jobbra rövid, az autók számára túl keskeny sétálóutca vezetett át a 34

négyszintes épületek között, mielőtt felkanyarodott volna egy másik, a Keizergrachton-hídra. Fleming megállt és megfordult. A férfi most már közelebb járt hozzá, de még mindig több mint harminclábnyira. Immár biztos volt abban, hogy ezt a férfit látta a reptéren. Az illető megállt, és megnyerőén elmosolyodott így még inkább ismerősnek tűnt - Ki... - kiáltotta Jay, miközben levette a válláról a zsákját, és a férfi felé indult. - Helló, barátom! Hirtelen két tagbaszakadt férfi lépett ki a keskeny utca árnyékából, és karjukat Fleming válla köré kanyarították. A forgalmi dugóban tolongó sofőrök számára úgy tűnhetett, mintha a két férfi csak egy ivócimboráját üdvözölné. Jay Fleming már nyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, de elfojtotta a kiáltást, amikor egy erős, szőrös kéz tapadt az arcára. A szíve vadul kalapált, Jay oldalra fordult, de a támadói nagy termetűek voltak, egyszerűen felemelték a járdáról, és a forgalmas utcáról bevitték az árnyékok közé. - Az aktatáskát - hallotta jobb felől az angol nyelvű kiáltást -, és a zsákot is. - Egy harmadik férfi rohant ki az alig négy láb széles sikátor sötétségéből, majd megragadta az aktatáskát és a zsákot. A támadók a keskeny sikátor sötétsége felé vonszolták, és Flemingben tudatosult, hogy meg akarják ölni. De kik ezek? Miért akarják megölni? Erősen nekifeszült a támadóknak, ám az egyikük Jay jobb karját, a másik pedig a nyakát és az arcát markolta, míg a bal karját a háta mögé csavarták. Fleming rángatózott és küzdött, lábait a száját markoló férfi lábai köré fonta. A sikátort határoló, durva téglafalnak zuhantak. Jay gyorsan a szájára tapasztott tenyérbe mélyesztette a fogait, és érezte a vér sós ízét A férfi elkapta a kezét Jay szájától. - A kurva anyádat! - káromkodott a támadó, és lazított a szorításán. Jay kiszabadította a bal karját, és kétségbeesetten csapkodni kezdett. Megütötte a vérző kezű férfit A fején találta el, és az ütés ereje a falhoz vágta támadót. Jay erőteljesen hasba rúgta az illetőt, mire az térdre rogyott. - Segítség! Gyilkosok! - kiabálta Jay, miközben ütötte-verte a támadóit. Érezte, hogy az egyik, majd a másik ütés is betalál. A jobb karját tartó férfi szorítása elgyengült. Jay megütötte a szabad kezével, ám a közel hat láb öt hüvelyk magas férfi olyan volt, akár a kőszikla. Úgy tűnt, Jay kemény ütései csak felbosszantják Jay térddel a férfi ágyéka felé rúgott, de a rúgás ártalmatlanul csattant a támadó combján. Valahonnan messzebbről rohanó lábak hangja hallatszott. A harmadik férfi visszatért. Jay hangosan segítségért kiáltott, amikor hirtelen ököl csattant a halántékán, a füle felett. Fleming nézte, ahogy a föld közeledik feléje, és érezte, ahogy az arca a hideg betonon csattan. - Te aztán nagy seggfej vagy, Fleming - hallott Jay egy hangot a feje fölül. Próbálta mozdítani a karjait és a lábait, ám azok nem engedelmeskedtek. Feküdt a rémálomba illő sötétségben, hallgatta a támadókat, de nem tudott válaszolni. - Egy mocsok, az vagy. És a tetejébe még áruló is. Áruló? Jay próbált rájönni, miért használták a szót. Soha senkit sem árult el. Kik ezek egyáltalán? Bizonyára kapcsolatban állnak a magas, fekete hajú emberrel, aki 35

követte. De ő vajon ki lehet? Hol látta már korábban? Érezte, ahogy a teste megremeg, amint egy cipő az oldalának csapódott. Nagyon halványan, de hallotta a rendőrségi sziréna hullámzó hangját. Valaki biztosan meghallotta a kiabálást, gondolta Jay hálásan, valaki meghallotta, hogy segítségért kiált, és hívta a rendőrséget. - Gyorsan - adta ki a parancsot az egyik férfi, aztán Jay érezte, hogy a hóna alá nyúlnak, és valaki megragadja a lábait. Pillanatokkal később ismét a járdára zuhant, ezúttal érezte a fájdalmat. Jay próbálta megmozdítani az ujjait, és azok összerándultak - Hagytad, hogy kiáltson, ugye, Johnson? - kifogásolta egy ellentmondást nem tűrő hang. - A fenébe, maga is hagyta volna, uram - felelte a Johnsonnak nevezett férfi. Nézze meg ezt. - Jay tudta, hogy a férfi a vérző kezét mutatja. - Puhány. Igazi puhány vagy, Johnson, tudod? Nem érkezett válasz. - Munkára, balfékek - mondta a parancsoló hang. - Végezzünk, mielőtt a rendőrség ideér. - Jay hallotta, hogy cipők csikordulnak a járdán. - A rendőrség... francba. Hogy a fenébe hagyhattam, hogy két ilyet akasszanak a nyakamba? Halvány fény villant át Jay lehunyt szemhéján. Zseblámpa fénye. Azon tűnődött, miért nem tudja kinyitni a szemeit. Látta a fény vörösét, tudatánál volt, de mégsem tudott megmozdulni. Hallotta, ahogy a támadók felfeszítik az aktatáskáját, és hallotta a papírlapok zizegését. Aztán azt, hogy a kicipzározzák a zsákját. Ismét megpróbálta kinyitni a szemeit. A szirénák egyre hangosabban szóltak. - Nem látok semmit - jelentette be az egyik verőember. - Én sem - szólalt meg a másik is. - Csak tegyétek el az aktatáskát - mondta a parancsoló hang. - Hagyjátok a többit. Ne felejtsétek el a tárcáját. Igyekezzetek. - Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta a két verőember megragadta, de Fleming tudta, hogy csupán pár perce történt. A rendőrség csak holttesteket talál, ez világszerte köztudott tény. Kivételes alkalom, ha sikerül megzavarniuk a bűntényt. Gyakorlott kezek kutatták át a kabátja zsebeit. Éppen lecsatolták a karóráját, amikor lépteket hallott. Fleming keze, csuklóján az órájával, a járdához csapódott. - Valaki jön - suttogta az egyik támadó. Jay hallotta, ahogy feltápászkodnak, és hallotta a halk csattanást is, amint kicsatolják a pisztolytáskájukat. Fém dörzsölődött a bőrhöz, ahogy előhúzták a fegyvereiket. Fleming megpróbálta felemelni a jobb kezét. Az reagált, kicsit lassan ugyan, de érezte, ahogy visszatér belé az erő. Kíváncsi volt, vajon meg tud-e szólalni, hogy segítségért kiálthasson, vagy figyelmeztethesse a közeledőt. De nem volt ideje gondolkodni, mivel halk, köhögésszerű hangok hallatszottak. Fleming hallotta a lövedékek puffanását, ahogy a testekbe, a falak tégláiba és az utca végében nyíló ablakokba csapódnak. Tégladarabok záporoztak a fejére és a sikátor talajára, hallotta, hogy valaki fájdalmasan felnyög a közelében, és hirtelen kiszorult belőle a levegő, ahogy egy test zuhant rá. Valami csattant a járdán. Ahogy ott feküdt a holttest alá szorulva, 36

Fleming ismét nyöszörgést és újabb halk puffanásokat, majd végül a járdához csapódó emberi testek dobbanását hallotta. - Fleming! - kiáltotta egy hang a sötétségből. - Fleming, jól van? - Jay kinyitotta a szemeit, de semmit sem látott. Lassan maga alá csúsztatta a kezeit, és megpróbált feltápászkodni, de az ereje még nem tért teljesen vissza. - Itt - szólalt meg Fleming halkan. - Erre. Gyors léptek hallatszottak, melyek Jay fejénél állapodtak meg. Fleming megkönnyebbülten lélegzett fel, ahogy a rajta heverő élettelen testet leemelték róla. Kábán felült, és megmentője felé fordult. Azt hitte, hallucinál, hogy a fejét ért ütés miatt olyasmit lát, ami nincs is ott. - Maga! - mondta Fleming döbbenten. - Igen - mosolygott a férfi. - Én. Az az ember volt, akit a reptéren is látott. A jobb kezében jókora hangtompítóval felszerelt, szögletes fegyvert tartott. - Sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb - mondta a férfi őszinte hangon, miközben Fleming felé nyújtotta a kezét. - De nem akartam közelebbről követni, mivel féltem, hogy esetleg megijesztem. Jayt különféle érzelmek árasztották el: hála, düh, gyanú, félelem, óvatosság. A döbbenettől tátott szájjal bámult a férfira, és a segítségként felkínált kézre. Azon tűnődött, elfogadja-e vagy sem. A férfi megnyerően mosolygott, és Jay biztos volt abban, hogy valahol látta már ezt a mosolyt. Habár a sikátorban sötét volt, látta, hogy az illető hat lábnál jóval magasabb, az arca pedig szlávnak vagy görögnek tűnt. - Gyerünk, fogja meg a kezem - sürgette a férfi. - Nincs sok időnk, a rendőrség hamarosan ideér. Fleming a megmentőjére nézett - A rendőrség? - kérdezte lassan. - De én meg akarom várni a rendőrséget. Ezek itt megpróbáltak megölni. - Igen, tudom - mondta ki nyíltan a férfi. - De biztosan nem akar itt lenni, amikor a rendőrség ideér. Gondoljon csak a sajtóra. Jót tenne ez az üzletnek, amit ma kötött? - Az üzletnek, amit ma kötöttem? - Fleming gyanakodva pillantott a férfira. Honnan tud maga... - Később. Majd később megbeszéljük. - A férfi hangja aggodalmasabbá vált, ahogy a szirénák egyre közeledtek. - Tudom, hogy aggasztja a dolog. Jöjjön, menjünk. Nem hagyhatja, hogy mindezt kapcsolatba hozzák magával. - De mégis mi volt ez az egész? - kérdezte Fleming, és végül megfogta a férfi kezét. A szorítása határozott volt, és a karja erősen tartotta. - Nem tudom - felelte a férfi. - De akármi is volt, magának jobb dolga is van annál, mint hogy egy őrszobán töltse az éjszakát Az igencsak megbonyolítaná a helyzetét. - Rendben, csak azt szeretném tudni... - Meghaltak - vágott a szavába a férfi dühösen. - Mit akar a rendőrséggel? Csak annyit tehetnek, hogy írnak egy jelentést, és vesztegetik az idejét 37

- Én... - kezdte Fleming, aztán elhallgatott, ahogy a hangtompítós fegyver ráirányult. - Mozgás - mondta a férfi erőteljes hangon. - Fogja a zsákját és az aktatáskáját, aztán menjünk innen a fenébe. Azonnal! Fleming óvatosan bólintott, és lehajolt, hogy összeszedje a papírlapokat, melyek kiszóródtak az aktatáskájából. Fájdalom hasított a fejébe, és nehézkesen leült a járdára. A tenyerébe temette az arcát. - Jöjjön, segítek. - A férfi a hónaljtokjába lökte a fegyverét, és gyorsan összeszedte Jay holmiját. Fleming elképedve figyelte. Ki lehetett ez az ember, aki követte, megmentette az életét, és megfenyegette, hogy megöli, ha nem engedelmeskedik az utasításainak? Nem szerette az ilyesmit. Sosem szerette, ha parancsolgatnak neki. De az illető kezében volt az összes ütőkártya. Tagbaszakadt férfi volt, jókora fegyverrel. Flemingnek nem volt más választása, így amikor a férfi ismét felajánlotta a kezét, Jay elfogadta, és reszketve talpra állt. - Ki maga? - Erre most nincs időnk - felelte a férfi, miközben átadta Flemingnek a poggyászát - Induljon arra - mutatott a Keizergracht felé -, és kerülje meg a háztömböt az Ambassador felé. Ha arra megy, senki sem hozza kapcsolatba ezzel. Fleming úgy nézett a férfira, mintha annak elment volna az esze. Hogy a fenébe ne tűnne fel senkinek? Tántorgott, és a ruhái is pokoli hitványt nyújthattak. Lassan megrázta a fejét, aztán elindult a sikátor bejárata felé. A keskeny, sötét utcára érve senkit sem látott a közelben, senkit sem, aki felfigyelhetett volna rá. Csak a lassan haladó autókat látta, vagy húszyardnyival odébb. A Keizergracht felé pillantott, ahol hasonlóan lassan csordogált a forgalom. Az autósok semmit sem hallhattak, mivel ablakaikat teljesen felhúzták. A környék lakosai alighanem átaludtak a történteket a zárt ajtók mögött. És a rendőrség? Úgy tűnt, az elmúlt öt percben egyáltalán nem értek közelebb, bizonyára elakadtak az amszterdami forgalomban. - Menjen. Menjen már! - sürgette a férfi a sikátorból, és mintegy motiválásképpen előhúzta és Flemingre szegezte a pisztolyát. Jay nem törődött a fejében lüktető fájdalommal, és rohanni kezdett a Keizergracht fényei felé. A fickó őrült, gondolta Jay, miközben reszketve rohant a fények, az autók és az épelméjű emberek felé, akik a kocsijukban ülve haza próbálnak jutni, és rádiójukon bizonyára karácsonyi zenéket hallgatnak. Fleming elért a sarokra, és nekidőlt az épület oldalának, hogy kifújja magát, és egy percig figyelte, amint az autók lassan tovaaraszolnak. Az egyik pontosan előtte állt meg, a benne ülők egy pillanatig csak bámultak rá, mielőtt felordítottak volna. Jay megpillantotta magát egy kocsma ablakában. Szürke nadrágját vér pettyezte, kabátja a vállánál elszakadt, az arcát pedig alvadó vér borította. Felkapta a csomagját, és a hotel felé sietett. Bogdan Subasic biztosította és a hónaljtokjába tette a hangtompítós Ingram MAC-11-est, majd gyorsan nekilátott, hogy átvizsgálja az imént megölt három ember iratait és értéktárgyait. Ki küldhette őket? Lehetséges, hogy a Tesla-fegyver 38

tervezet emberei már kiderítették, mi történt? Ha így van, az mindent megváltoztat. Az azt jelentené, hogy a bizottságból valaki kiszivárogtatja az információkat. Az egyik tag kém. De hogy lehetséges ez mégis?, tűnődött, miközben lehajolt, és a hátára fordította az egyik holttestet. A csoport tagjait nagy körültekintéssel válogatták össze, és a kormány összes hírszerző hivatala gondosan ellenőrizte őket. Egyetlen más csoportot sem nyomoztak még le ilyen alaposan. Ez a három úriember talán szolgálhat valami nyommal. Előhúzta és kinyitotta az egyikük tárcáját. A sötétségben semmit sem tudott elolvasni, ezért felvette a zseblámpát, ami az imént végiggurult a sikátoron, és fényét a tárca tartalmára irányította. Egy műanyag azonosító-kártyát talált benne, rajta a férfi fényképével. Bogdan vékony, fürge ujjaival előhúzta a kártyát, és rávilágított a zseblámpával. A gyomra görcsbe rándult attól, amit olvasott. Wayne Maxwell Anderson, az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségének részlegvezetője. Sobasic halkan füttyentett. Mi a fenét akarhat Flemingtől a CIA? A szirénák egyre közeledtek, és Subasic ideges hangokat hallott, valószínűleg a rendőrökét, ahogy utat kértek maguknak. Gyorsan befejezte a halott zsebeinek kiforgatását, és a másik kettő felé fordította a figyelmét. Megragadta és megfordította őket. Legalább kétszázötven fontot nyomhattak fejenként. Amit az első melák tárcájában talált, sokkal jobban megdöbbentette, mint az, hogy megölte CIA egyik részlegvezetőjét. A tagbaszakadt fickót Ramone Vitellinek hívták. Külügyminisztériumi azonosító-kártya volt nála, de Subasic még soha nem látott ilyen külügyi azonosítót. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a verőember titkos ügynök volt. A másik megtermett férfi tárcájából ugyanez derült ki. Az akciót nyilvánvalóan a CIA-ügynök vezette. A két rögbicsatár termetű fickót csak rövid időre kaphatta kölcsön, alighanem szívességből, máskülönben az egész akció kizárólag a CIA-ra tartozott. Subasic sietve kivette a tárcákból a pénzt és a hitelkártyákat. Azt akarta, hogy az ügy, amennyire csak lehet, rablásnak látsszon. Nem volt szükség arra, hogy még a holland hírszerzés is vizsgálódni kezdjen. Néhány telefonhívás, és a történtek híre nem jut tovább az amszterdami rendőrségnél. Bogdan Subasic megigazította a nyakkendőjét, majd nyugodtan kisétált a sikátorból, és a Keizergracht felé fordult, zsebeiben a halottak pénzével. Mit tudhat Flemingről a CIA, és mégis mit jelenthetett mindez? Rossz embert választottak volna?

39

Hatodik fejezet

Amszterdam, december 16. A kávé sűrű volt, forró és erős. Jay Fleming belekortyolt, és lassan lenyelte, kiélvezve az ízét és az illatát. A kávé és a kora reggeli meleg, sárga napfény szinte elfeledtette vele a múlt éjszakát. De a szeme alatti horzsolás és a duzzanat a halántékán megakadályozta, hogy ne csak a kimerültség okozta rémálomnak nyilvánítsa az egész verekedést. Jan Dijks, az Ambassador apró, a Prinsengracht csatornára néző üvegfalú, napozószerű reggelizőjének pincére látta, hogy komor kifejezés suhan át törzsvendégük, a Santa Monica-i Mr. Fleming arcán. - Hozhatok még valamit, uram? - kérdezte Dijks tökéletes angolsággal. - Még egy kis kávét, még egy zsemlét? - Köszönöm. - Fleming végigpillantott a reggeli maradványain: kenyér és sajtmorzsák, narancslekvárfoltok. Semmit sem hagyott. - Jólesne még egy kis kávé. - Minden megfelelő volt? - tudakolta a pincér. Kedvelte ezt az udvarias vendéget. Mr. Fleming sosem bánt úgy a pincérekkel, mintha azok a társadalom alsóbb rétegéhez tartoznának. Dijks jól emlékezett arra, amikor néhány évvel korábban Mr. Fleming meghívta az egyik éjjeliőrt, hogy csatlakozzon hozzá az esti kocogásban a csatorna mentén. Az éjjeliőr megjegyezte, hogy Hollandiában nem lehet ilyen jó futócipőket kapni. Egy héttel később egy pár futócipő érkezett a hotelbe, légipostával Kaliforniából, ajándékként az éjjeliőrnek. Fleming küldte. - A reggelivel? Persze, finom volt, mint mindig - felelte Fleming kissé elgondolkodva. Dijks megfordult, hogy hozzon még kávét. Biztosan a múlt éjszakai rablótámadás jár a fejében, gondolta a pincér. Az ilyesmi bárkit felzaklatna. A hírek gyorsan terjedtek a hotelben. Mindenki arról beszélt, milyen állapotban lépett be Mr. Fleming a hallba: az arca véres volt, a haja zilált, és a ruhái kilógtak a zsákjából. Az aktatáskáját a hóna alatt tartotta, hogy ne szóródjanak ki belőle az iratok. Azt mondta, megpróbálták kirabolni. Nem kért orvosi segítséget, és azt mondta, majd reggel hívja a rendőrséget. A pincér eltökélte, megtesz mindent, hogy Mr. Fleming a lehető legjobban érezze magát. Jay udvariasan elfogadta a kávét, majd hátradőlt, hogy élvezze a kilátást. A Rolex órája szerint 9:53 volt. Fleming amszterdami irodájának vezetője, Pieter Vanderjagt 10:30-ra várta, hogy megbeszéljék az ECM a holland légierővel kötendő üzletének utolsó papírmunkáit. Aztán elsétálnak a királyi palotába, hogy túlessenek az utolsó formaságokon is. Normális esetben a Védelmi Minisztérium hágai épületébe kellett volna menniük, hogy aláírassák a papírokat, de a miniszter aznap éppen Amszterdamban volt. Fleming az éjszaka történteken gondolkodott. Ki lehetett az a titokzatos ember, aki megmentette az életét? Jay arra gondolt, amit a férfi a rendőrségről mondott. Valóban csak megbonyolítanák a helyzetet. Akármennyire is nem tetszett neki, 40

tudta, mennyire számít a látszat, és nem akarta, hogy az emberek többről olvassanak az üggyel kapcsolatban, mint amennyi valójában történt. Még arra a következtetésre jutnának, hogy Fleming valami piszkos ügybe keveredett, és ez csak ártana a hírnevének. Tudta, hogy ebben az üzletben nem számít, hogy valaki valóban bűnös-e valamiben, amíg az emberek ártatlannak hiszik. Ha úgy tűnik, hogy bűnös vagy, akkor valóban azzá is válsz. Látta már, ahogy a pletykák nála jóval fontosabb embereket tettek tönkre. Talán a sötét hajú férfinak igaza volt ott, a sikátorban. Ilyesmi járt Fleming fejében, miközben kifelé nézett az ablakon. Egy beüvegezett turistahajó úszott végig lassan a csatornán. Fleming éppen azon volt, hogy rendel magának még egy kiflit, amikor a nevét hallotta. Az egyik portás közeledett, kezében egy jókora fehér borítékkal. - Örülök, hogy megtaláltam, uram. Ezt most hozta egy futár. - Köszönöm - vette át Fleming a borítékot, és borravalót adott a portásnak. Óvatosan megvizsgálta a levelet. A címzés szerint a Leideni Egyetem Fizika Tanszéke küldte, melyhez csúnya, reszketeg kézírással az „F. Anderson" nevet írták még hozzá. Jay megfordította a borítékot, és óvatosan feltépte a szélét. Franklin Anderson professzor. Fleming többször is találkozott már vele, általában a NATO konferenciáin. Az angol professzor az elektromágneses jelenségek szakértője. Fleming nemrég olvasta az atomrobbanások keltette elektromágneses impulzusokról írt cikkét. A borítékban talált rövid levélben a következő állt „Érdekes témát kell megvitatnunk. Lehetséges, hogy áttörés történt. Meg tudna látogatni, miután elintézte az ECM-üzletet? Alig várom, hogy találkozzunk. Kérem, mihamarabb válaszoljon." Az aláírásnál olvashatatlan macskakaparás díszelgett, ami leginkább egy köteg összegabalyodott horgászzsinórra hasonlított. Honnan tudta Anderson, hogy Amszterdamban van? És honnan tudott az ECM-üzletről? A professzorra gondolt. Ártalmatlan típus, aki tulajdonképpen semmi értékessel sem állt elő az 1960-as évek elején kötött atomcsendegyezmény óta. Anderson az elsők között kezdte kutatni az elektromágneses impulzusok hatásait, és éppen csak elkezdte a kutatásait, amikor aláírták az egyezményt. Azóta Anderson munkája olyan volt, mintha egy szinte teljesen kiszáradt kutat ásott volna. Fleming kíváncsi volt, vajon mi lehet az a „lehetséges áttörés". A holnapi napja szabad volt. Azt tervezte, sétál egyet Amszterdamban, és megnézi a látnivalókat. Behunyta a szemét, és Leidenre gondolt. Eltöltött ott egy kis időt néhány diákkal, amikor először járt Hollandiában. Nyári kiránduláson voltak. Fleming a Londoni Közgazdasági Egyetem egyik kurzusán vett részt, amikor valami hóbortnak engedve egy hétvégén fogta a hátizsákját és a hálózsákját, majd a csatornán át komppal Harwichból Hoek Van Hollandba hajózott. Két éjszakával később egy hideg, diákoktól zsúfolt szoba padlóján találta magátLeiden. Idilli kisváros csatornákkal és régi épületekkel, valamint Európa legrégebbi egyetemével. Vagy a második legrégebbivel? Már nem emlékezett pontosan. Nem számít, gondolta, és hunyorogva nézett ki a vakító napfénybe. Ha az Andersonnal való beszélgetést nem is, de a Leidenbe tartó vonatozást élvezni fogja. Nagyszerű lesz sétálni egyet a városban. Miután találkozott Vanderjagttal, 41

majd telefonál a professzornak. Áttörés. Biztosan fel tudná valahogy használni. Hátradőlt a székében, és megpróbálta élvezni a dolgokat, de valami továbbra is gyötörte a gondolatait.

San Diego, december 15. Valami rosszat mondott volna?, tűnődött Alexandra Downing. Belekortyolt a konyakjába, és próbált visszaemlékezni. Nem értette, miért komorodott el így Martin. A férfi mindig is ilyen volt. Amikor Alexandra már azt hitte, végre kezdi kiismerni, a férfi valahogy mindig megváltozott Szinte csak ketten voltak az étteremben. Éjjel 1:30 volt. Rajtuk kívül még két másik pár üldögélt az itala mellett. A desszert maradékai még az asztalon voltak. Martin kötelességtudón megpiszkálgatta a túrókrémes süteményt, de nem ette meg, ahogy a homárt sem, és a borának is csak a felét itta meg. Ez nem volt jellemző rá. A nő még sosem látta ilyennek az elmúlt hat hónapban, mióta ismerte. Megfogta és játékosan megszorította a férfi kezét, ám az mozdulatlan, élettelen maradt, mintha gazdájának a lelke eltávozott volna, hátrahagyva halott porhüvelyét. Alexandra a férfi szemeibe nézett, ám azok a nő mögé, az étterem falain túlra tekintettek. Alexandrának fájt, hogy ilyen üresnek látja a férfit. Talán a fájdalom miatt, gondolta a nő. Martin említette, hogy a fájdalom időnként visszatér. Két héttel azután ismerte meg Martin Wayne Copeland ezredest, hogy a felesége huszonhárom évnyi házasság után egy reggel úgy döntött, elhagyja a férfit. Az asszony belefáradt a kilátástalan jövőbe, és abba, hogy egy tiszt felesége legyen. Elege lett abból, hogy a férje csökönyösen ragaszkodik az idejétmúlt szokásokhoz. Ezért aztán hagyott egy néhány soros levelet, egy halom számlát új ruhákról és bőröndökről, valamint hét dollárt a közös bankszámlájukon. Azt nem írta meg, ezentúl hol lehet elérni. Nem sokkal ezután a férfi hosszú, depressziós gondolatoktól űzött sétákat tett .Az egyik ilyen kóborlása során végigsétált a Mission Bay-i kis csónakkikötőn, miközben arról ábrándozott, hogy vesz egy hajót, és elmegy Tahitire, vagy még messzebbre. Már majdnem reggel nyolc óra volt, mikor Alexandra felmászott Morgan 41 -es szlupja kabinlépcsőjén, próbálva kitörölni az álmot a szeméből, és nekikezdeni a napnak. Ott állt, félig a kabinban, amikor észrevette a hajóját bámuló férfit .Amikor a tekintetük találkozott, a férfi elvörösödött, és zavartan elsétált. - Jó reggelt - kiáltotta oda a nő. A férfi megállt és megfordult. Magas, szikár férfi volt, katonásan rövidre vágott, őszülő, fekete hajjal. Khakiszínű kabátot, tengerészkék pólóinget és fűzős, fekete cipőt viselt. A hasa lapos volt, a karjai és a vállai izmosak. Negyven körülinek tűnt. A nőnek leginkább a szemei tetszettek: barnák, aranyszínű pettyekkel. - Gyönyörű a hajója - mondta a férfi félszegen. A kezeit a zsebébe mélyesztette, és előre-hátra billegett a sarkain, akár egy kisfiú, akit rajtakaptak, amint éppen a 42

süteményes dobozt fosztogatja. Sebezhetőnek és magányosnak tűnt. A nő hirtelen szeretett volna segíteni rajta. - Köszönöm - felelte Alex. - Ez a legszebb dolog, amit egy hajóskapitánynak mondhat. Mindannyian szeretjük azt hinni, hogy a mi hajónk a leggyönyörűbb. Fehér fogait kivillantva, szélesen elmosolyodott. Talán fél percig állhattak így, mielőtt Alex megtörte volna a csendet. - Kávét? - kérdezte - Most tettem fel főni. A férfi tétován húzta végig ujjait a hajó oldalán, és kíváncsian nézett fel a nőre. Tudta, hogy az jóval fiatalabb nála, látszólag csaknem harminc évvel. Mint később kiderült, huszonkilenc éves. A haja sötét volt, akár a tikfa, a szemei pedig kobaltkékek. Csaknem öt láb hét hüvelyk magas volt, karcsú és izmos. Később az is kiderült, hogy a bőre barna, a mellei feszesek, és igen érzéki ötletei vannak a szeretkezést illetően. De minderre még nem azon a szombati napon derült fény. A nő már akkor reggel megkedvelte Martint. Megfontolt férfi volt, erős morális tartással. Miután találkozgatni kezdtek, kiderült, hogy olyan erőben van, mintha csak feleannyi idős lenne. Jó formában tartotta magát. De leginkább azért kedvelte a férfit, mert annak szüksége volt rá. Neki pedig erre volt szüksége. Az étterem kiürült. A másik két pár rendezte a számláját, és az utolsó pincér reménykedve tekintett rájuk, hátha végre ő is hazamehet. A San Diegó-i kikötő hangjai átszűrődtek a résnyire nyitott ablakon. Alex az asztal szélére tette a konyakospoharát, és mindkét kezével megragadta a férfi kezét. - Mi a baj? - kérdezte határozottan. - Tudnom kell. Szeretlek, hisz tudod. A férfi szemébe lassan visszatért az élet, és végül ismét a nő arcára pillantott - Én is szeretlek - mondta a férfi. - Azt hiszem, valaki meg akar ölni - tette hozzá végül. A nő felemelkedett a székében. - Csináltál valamit? - Semmi rosszat - felelte Copeland határozottan. A szemei ismét arra a pontra szegeződtek, amit csak ő láthatott. - De rajtakaptam másokat... Nem - hagyta abba azonnal. - Jobb, ha nem tudsz róla. - Ez ostobaság, Martin - mondta Alex hevesen. - Hogyan segíthetnék, ha nem tudok róla? - Ebben most nem segíthetsz - jelentette ki a férfi. - Nem tudom, segíthet-e egyáltalán valaki. - Majd meglátjuk - mondta Alex. - Kit kaptál rajta, és mit tett éppen? Hosszasan néztek egymásra, de egyikük sem akart engedni. Alex felsóhajtott. Elengedte a férfi kezét, és hátradőlt a székében. - Azon kaptam rajta őket, hogy olyan mértékben sértették meg az alkotmányt, amilyet ez az ország még sohasem látott - mondta Copeland. - Nem hagyják, hogy megússzam. - Mit ússz meg?

43

Copeland hosszasan nézte a nőt anélkül, hogy válaszolt volna. Alex megrémült. A férfi nagyon rossz színben volt. - Azt hiszem, ma délután véget vetettem a katonai karrieremnek - szólalt meg a férfi halkan. - Végül túlságosan is mélyre taszítottak, és nyugdíj ide vagy oda, helyesen kell cselekednem. És ez azt jelenti, el kell mennem Washingtonba, hogy lássam, sikerül-e feltárnom a nyilvánosság előtt az egész ügyet. - Milyen ügyet? - kérdezte Alex. - Most nem mondhatom el - felelte a férfi. - Ha Washingtonban tudnak segíteni, akkor jobb, ha te nem tudsz róla. Lehet, hogy a nyomodba szegődnének, ha rájönnek, hogy tudsz róla. - Kik? - kérdezte a nő. - Kik ezek az „ők"? - Strand, Patterson, az egész rohadt bagázs. - A nő próbált megszólalni, de Copeland felemelte a kezét. - Várj egy percet - mondta, miközben lehajolt, és elővett egy jókora barna borítékot. Alex már el is feledkezett arról, hogy a boríték a férfinál van. Copeland átadta a súlyos, szalaggal leragasztott borítékot a nőnek. - Tedd ezt a lehető legbiztonságosabb helyre - mondta. - Van páncélszekrényed? - A nő bólintott. - Remek Az első dolgod holnap... vagyis ma - javította ki önmagát az órájára pillantva -, hogy beleteszed. Ha bármi történik velem, nyisd ki a borítékot. Minden kiderül belőle. Alex érezte, hogy a szemei megtelnek könnyekkel. - Meg akarnak ölni téged. - Felállt, és a férfihoz lépett, nem is törődve a pincérrel, aki bosszúsan pillantott rájuk Martin felállt, és átölelte a nőt, aki a kemény, izmos mellkashoz szorította az arcát. - Kérlek, ne hagyd, hogy megöljenek - törtek elő a könnyei. - Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. - Meg kell tennem - felelte a férfi szomorúan. - Nagyon fontos. - Fontosabb, mint te meg én? - nézett fel Alex, és a könnyei végigcsordultak az arcán. - Nem hiszem, hogy bármi is fontosabb lenne kettőnknél - mondta Copeland, és a nő látta, hogy a férfi szeme is könnybe lábad. - De ez milliók életére hatással lehet... tízmilliókéra. Ha igazam van, akkor nem hagyhatnak életben. Az egyetlen, amiért hálás vagyok, hogy nem tudnak rólad. - folytatta a férfi. - Biztonságban vagy, és azt akarom, hogy biztonságban is maradj. Ha valami történne velem, akkor szó szerint kövesd a borítékban talált utasításokat. Mindent előkészítettem, csak mozgásba kell lendítened a dolgokat anélkül, hogy felfednéd a kilétedet vagy bármiféle veszélynek tennéd ki magad. - Szipogott, és felemelte a jobb kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet. Ma este másként tartotta a karjában a nőt, úgy, mintha az törékeny porcelánból lenne. Mindig is gyengéd volt vele, de ennyire még sohasem. A nő látta az okát a férfi szemében: nem remélte, hogy ismét viszontlátják egymást. A nő visszafojtotta a zokogást, és teljes erejével átölelte Copelandet. Imádkozott, hogy a férfi tévedjen.

44

Hetedik fejezet

Amszterdam, december 16. Amszterdamra telente korán szállt le az este Négy órára a nap már úton volt Amerika felé, és rendszerint a nedves macskakőhöz hasonlító égboltot hagyott maga után. De ezen az estén, ahogy Jay Fleming lassan észak felé sétált a Damrakon a Szent Miklós-templom felé, a napnyugta melegvörös, narancs- és sárga színekben pompázva nyújtózott az égen. A hazafelé siető amszterdamiak megálltak, hogy megcsodálják a szokatlan égboltot, megjegyezve, miszerint az ilyen gyönyörű látványt mindig rettenetes vihar követi, mint ahogy azt az előző éjszaka is tapasztalták. Úgy tűnt, mintha Isten így akarná jutalmazni a korábbi vihar túlélőit. Fleming megállt egy jókora útkereszteződés lámpájánál. Villamosok útvonalai, csatornák és járdák keresztezték egymást kuszán a központi pályaudvar előtt. - Csodálatos, igaz? - szólította meg Jayt egy sálba, kesztyűbe és bokáig érő kabátba öltözött nő, ahogy ő is megállt a lámpánál. - Igen - értett egyet Jay -, csodálatos. - A nő elmosolyodott, majd amint a lámpa váltott, átsietett a kereszteződésen, és eltűnt a következő, hazafelé tartó vonat felé igyekvő tömegben. Fleming lassan továbbsétált, kissé irigyelve a nyüzsgő tömeg céltudatosságát. Úgy vélte, sikeres volt a délután. A holland kormány aláírta a szerződést, hogy a hadsereg összes repülőgépét Fleming ECM-szerkezetével szerelik fel. Jay kiütötte a nyeregből a hadiipar óriásait a Raytheont, a Hughest, a Fleming Iparvállalatot, a Szövetséges Védelmet... még csak a szerződés közelébe sem kerültek. De most már évekig nem is lesz rá lehetőségük. Nem, a siker nem volt teljes. A feje felett ott lebegett az érzés, hogy arctalan, névtelen emberek célpontjává vált, és valószínűleg még mindig az volt. Abba akarta hagyni a munkát, hogy kiderítse, ki üldözi. A gondolat felélénkítette, sokkal jobban, mint a délutáni siker. Rejtély. A munkája során nem találkozott megoldandó rejtélyekkel. Fleming felnézett a vasúti pályaudvar gazdagon díszített homlokzatára. A tudatalattija még így, kóborlás közben is irányította. Egy pillanatig felfelé nézett, aztán arrafelé fordult, ahonnan jött. A séta volt a fontos, nem az, hogy hova jut. Amióta az eszét tudta, állandóan mozogni akart, menni valamerre, nem számít, hova. Csak a mozgás számított. És a mindenek felett álló mozgás a 2.3 mach sebességgel való repülés volt Átkozta magát, amiért kilépett a haditengerészettől. Egész életében csak repülni akart. Soha nem érezte annyira, hogy él, mint mikor a haditengerészetnél szolgált: a repülés, a légi párbajok, a landolás a hánykolódó hajón, a repülőgép-anyahajó viharos időben bukdácsoló fedélzete. Próbálták marasztalni, felajánlottak mindent, amit csak a törvény engedett, és olyasmit is, ami nem tartozott a törvényes keretek közé. Csakhogy mások is hízelegtek neki, és ő hitt a hízelgésnek, amikor a Fleming 45

Iparvállalat részvényesei próbálták meggyőzni, hogy lépjen ki a haditengerészettől, és „vegye át jogos helyét a nagyapja alapította, egész világra kiterjedő vállalat kormányrúdjánál". Ő pedig belekeveredett az egész zavaros ügybe. Azt mondták, a vállalatnak meg kell szabadulnia Steven Strandtól, aki a Fleming névvel együttesen vezette a céget A vállalati játék először kihívást jelentett Fleming számára, hasonlított a légi ütközetek párbajaihoz. De amikor rájött, hogy céges bajtársai készek ugyanúgy lelőni őt is, mint az ellenséget, már tudta, hogy hibát követett el, csakhogy ekkor már túlságosan is késő volt. Belevitték abba, amit a Wall Street Journal később „az amerikai történelem legvéresebb vállalatvezetési mészárlása"-ként emlegetett. A részvényesek, akik Fleming nélkül kezdetben nem boldogultak, alkut kötöttek Stranddal. Az alkunak köszönhetően Fleming olyanná vált, mint egy hajléktalan, aki a saját háza előtt kuporog a hidegben. Végül tűzre vetette a büszkeségét és a jókora halom részvényét is. Miután távozásra kényszerítették a Fleming Iparvállalattól, Jay megkereste a módját, hogy megtorolja a szégyent. Pilótaként látta, milyen hiányosságai vannak a hadsereg elektronikus zavaróberendezéseinek. Az ECM-készülékeket az ellenség radarjainak és légelhárító rakétáinak összezavarására szánták, de azok, amiket a haditengerészeméi használt, beleértve a Fleming-rendszert is, egyszerűen megbízhatatlanok voltak. Néhány részvényes nem hagyta cserben Fleminget a vállalati vérfürdő során, sőt valójában ugyanolyan kínos helyzetbe kerültek, mint ő maga. A tőkebefektetésük segítségével megalapította az ECM Rt-t, és két évvel később a Fleming Iparvállalat felszámolta saját ECM-fejlesztési részlegét, mivel nem bírt lépést tartani a konkurens céggel. Jaynek sikerült belenyomnia Strand orrát egy jókora halom ganéjba. A bűz gyorsan szétterjedt, és megtette a hatását a vállalat minden üzletére és az ország védelmi hivatalának közleményeire. De ez volt az utolsó alkalom, amikor Jay örömét lelte a vállalata sikerében. Azért alapította a céget, hogy kínos helyzetbe hozza Strandot, és sikerült elérnie ezt a célt. Ez három éve történt, és a vállalat a sikerek ellenére sem töltötte el elégedettséggel. Csak egy cég volt számára, semmi több. A királyi palota előtti hatalmas térre, a Dámra érve Jay kelet felé indult tovább a Zeedijk, a night clubok és vörös lámpás házak negyede felé vezető keskeny, kanyargós mellékutcákon át. A fák határolta csatornák, templomok és lakóházak közelében mindenféle ízlést kielégítő intézmények álltak: pornófilmeket és magazinokat kínáló boltok, a szexet film vagy élő színpadi show formájában ajánló klubok, a kirakatokban meztelenül, árujukat közszemlére téve ácsorgó nők. Ezenkívül itt kapott helyet a város néhány legjobb étterme, bárja és zenés klubja is. Tökéletes hely volt arra, hogy elterelje Jay gondolatait céltalan életéről és a nyugtalanító kérdésről, miért akarhatták megölni a múlt éjjel. Az Achterburgwalon az utca és a járda is zsúfolttá vált. Jay oldalazva haladt tovább a jól öltözött üzletemberek, középkorú turisták, főiskolások, ápolatlan, hosszú hajú hasisárusok és a közeli kikötőkből érkezett tengerészek között. Karneváli hangulatú, tolongó tömeg volt, ami nem sietett sehova. Senkinek sem 46

volt sürgős dolga. A Casa Rossóra érve egy utcai kikiáltó hívta, hogy térjen be hozzájuk, és vegye igénybe a szexi szolgáltatásokat Fleming elmosolyodott és továbbsétált. Ma este inkább nem. A következő háznál egy csapat főiskolás, három férfi és két nő ácsorgott az egyik kirakat előtt, úgy tanulmányozva egy prostituáltat, akár egy laboratóriumi kísérlet alanyát. A nő hatalmas mellei fedetlenek voltak, bugyija alól pedig sűrű fanszőrzet göndörödött elő. - Azt hiszem, nagyon sűrű - jegyezte meg az egyik lány. Jay megtorpant, hogy ő is vessen rá egy pillantást. Ahogy elfordult, hirtelen gyanús mozgást látott. Egy férfi fordult el éppen, lassan elsétált. Jaynek egy pillanatra elállt a lélegzete - Maga! - kiáltott és lökdösődve indult át a tömegen. - Álljon meg! Kérem, álljon meg! - A magas, fekete hajú férfi befordult egy sarkon, és felfelé indult az egyik keskeny mellékutcán. Jay szíve kalapált, ahogy a tömeggel küzdött. Mintha árral szemben próbált volna úszni. - Elnézést, kérem, engedjenek - mondta először hollandul, aztán angolul. Kérem, engedjenek. Sietek. Kérem... bocsánat. Dühös pillantások, és fél tucat nyelven felhangzó szitkok követték lassú araszolását a sarok felé. Utol kellett érnie azt az embert, meg kellett tudnia, mi történt a múlt éjjel. - Vigyázz már, seggfej! - mormogta egy férfi, ahogy Jay eltolakodott mellette. Elérte az utcasarkot, és befordult rajta. Megállt és körülnézett. Az utcát még az Achterburgwalnál is gyengébben világították meg, de kevésbé volt zsúfolt. Az emberek árnyakként sétálgattak. Fleming futni kezdett, cipői kopogtak a járdán. Rohanás közben minden arcot megnézett. A kószálók rendszerint az elmebetegeknek fenntartott pillantással jutalmazták. A háztömb végénél észrevett egy férfit, aki gyorsan és határozottan lépkedett, és nem állt meg a kirakatokat nézegetni. Jay gyorsan közeledett hozzá. - Most elkaptalak! - kiáltotta Jay, és a vállát megmarkolva körbefordította a férfit, mire az megtántorodott és nekiesett a téglafalnak. - Wos ist? - kiabált a férfi németül. Nyilvánvalóan német turista volt, és megrémült, hogy Jay ki akarja rabolni. - Sajnálom - mondta Jay angolul, aztán hollandul. Nem beszélt valami jól németül. - Entschuldigung – mentegetőzött. A férfi úgy nézett Jayre, mintha annak elment volna az esze, aztán a félelmét és a zavarodottságát felváltotta a megkönnyebbülés, majd a harag. - Tévedés történt - magyarázkodott Jay a tömeg felé fordulva hollandul, majd angolul. - Összetévesztettem valakivel. - Hirtelen elfordult a némettől, és átküzdötte magát a bámészkodók gyűrűjén, aztán futásnak eredt. Még ötven yardon át folytatta az útját a mellékutcán felfelé, mígnem ismét egy kereszteződéshez ért. Fleming végigpillantott a keresztutcán, de nem látott senkit, aki hasonlított volna a magas, sötét hajú gyilkosra. Melyik irányba mehetett? A legtöbben jobbra mentek tovább. De Jay tudta, hogy az illető profi. Biztosan a kevésbé nyilvánvaló irányt választaná.

47

Fleming befordult a bal oldali, keskeny mellékutcába, amin még egy kisebb autó sem fért volna el. Az utca enyhén kanyarodott az óramutató járásával egyező irányba, és számos köz vezetett ki belőle. Jay minden köznél megállt, hogy körbenézzen. Az utcai lámpák fénye alig törte át a sötétséget. A férfi bárhol lehetett. Flemingnek esélye sem volt, hogy megtalálja. Jay most már ráérősen sétált tovább az utca végégig. A mellékutca egy „T" elágazónál ért véget. Egyik irányban sem látta az illetőt. Egy pillanatig csak ácsorgott, és átjárta a vereség érzése. A háta meggörnyedt, ahogy leült egy lépcsőre. Az imént történteket fontolgatta, és azon gondolkodott, hogy csak a képzelete játszott vele. A magas, sötét hajú gyilkos nem is járt az Achterburgwal közelében. Jay fáradtan hunyta be a szemét, és megdörzsölte a tenyerével. A munka miatt lehet, mondta önmagának. Az óvatosság és a biztonsági intézkedések eltompították az amúgy éles érzékeit. Még néhány év, és már csak arra lesz alkalmas, hogy egy vállalatot irányítson. Jobbról az éjszaka vidám hangjai visszhangoztak végig az utcán. Jay gyorsan felpattant, megigazította a pulóverét és a mellényét, majd a hangok felé fordult. A sötétségből négy fiatal, főiskolás korú lány lépett ki az utcai lámpa fénykúpjába. Élénken beszélgettek, de nem értette, milyen nyelven. Balra fordult, és elindult a lányok előtt egy bár felé. Jól emlékezett a kis, angol stílusú pubra az utca végén. Innia kellett valamit. A Mercedes halkan fékezett, hogy megálljon a washingtoni belváros uralkodóhoz illő, szürke kőépülete előtti járda mellett. Az épület kézzel faragott mellvédjével és korinthoszi oszlopaival kirítt a körülötte álló hatalmas beton-, acélés üvegépítmények közül egy korábbi, sokkal kellemesebb korszak emlékeként. Feszes tartású portás sietett elő a bejárat melletti fülkéből, hogy kinyissa az ajtót. Fürgén vigyázzba állt, amint a magas, fagyosan kék szemű, gondosan fésült, ősz hajú úriember könnyedén felsétált a lépcsőn. - Jó napot, Mr. FitzGerald - mondta a portás őszinte lelkesedéssel. - Örülünk, hogy újra láthatjuk. - FitzGerald fejedelmien elmosolyodott, viszonozta az üdvözlést, majd felsietett a márványlépcsőkön a Shepherd's Club halijába. A belpolitika veteránjai azt beszélték, a Shepherd's Club falai közt nagyobb hatalom rejtezik, mint a kongresszus épületében és a Fehér Házban együtt. A klub tagjai hajlottak arra, hogy egyetértsenek ezzel. Liam FitzGerald, a tizenegyedik legnagyobb iparvállalat, a Szövetséges Védelem Rt. elnöke egy óriás hosszú, határozott lépteivel kelt át a halion. A kézzel csiszolt, fekete diófa ajtó lassan kinyílt FitzGerald közeledtére. A klub egyetlen azonosítójele a réz szobaszám volt. Se névtábla, se egyéb jelzés. Azoknak, akiknek tudniuk kellett, hol van a Shepherd's Club, azok tudták FitzGerald odabent átadta kasmírkabátját a klub egyik komornyikjának, és gyorsan belépett az ajtón az ünnepélyes étkezőbe, majd a tölgyparkettás, sötét falambériával borított és vörösesbarna bőrfotelekkel berendezett főterembe ment. A falakat padlótól mennyezetig betöltő könyvespolcokon drága kötéses könyvek, míg az állványokon a világ minden tájáról érkezett újságok sorakoztak. A fakó, téli 48

napfény erőtlenül szűrődött át az üvegajtókon, és szivárványosan ragyogott a friss, vörös rózsákkal teli, metszett kristályvázán. A távolabbi falnál a klub egyik asszisztense éppen felmászott a könyvespolc létrájára, hogy levegyen egy könyvet az egyik klubtagnak. A klub teljes munkaidőben foglalkoztatott könyvtárost, és számos asszisztenst, hogy gondozzák a hatalmas gyűjteményt. FitzGerald gyorsan végigpillantott a termen, viszonozta a klubtagok köszönéseit, de jelenleg nem volt ideje beszélni velük, így aztán az előcsarnok melletti kis felvonóhoz sietett. Belépett a liftbe, megnyomta az alagsor alatti szint jelzés nélküli gombját. Miután a lift megállt, az ajtók nem nyíltak ki, mígnem FitzGerald egy kis rézkulcsot illesztett a kapcsolótábla kulcslyukába. Az ajtók kinyíltak, FitzGerald pedig kilépett a liftből, és a kulcsot a falon elhelyezett fémlemezen nyíló lyukba illesztette, ahol normális esetben a hívógomb kapott helyet. Az ajtók becsukódtak, és a lift visszatért az első szinte. A főterem fényűzésétől eltérően a helyiség, ahova FitzGerald belépett, sivár volt. A falak csupaszok és dísztelenek, ablakok nem nyíltak, mivel a szint hatemeletnyire volt a föld alatt, a falait biztonságosabbra építették, mint a legtöbb bank páncéltermét. És a helyiség saját páncélteremmel rendelkezett. Ebben a szobában Liam FitzGeraldot Gyémántként ismerték. És persze ott voltak mellette a társai, Korund, Jade, Ónix, Obszidián, Berill és Topáz is, ahogy már évtizedek óta mindig. Habár a nevek mögött rejtőző emberek némelyike megváltozott 1947 óta, hatalmi pozíciójuk éppolyan jelentős maradt. Liam ezt pontosan így is tervezte. Az ember itt egyet jelentett a hatalmi helyzetével, részévé vált e szervezetnek. Mindez így működött már évtizedek óta. A klub tagjai és dolgozói számára a Hetek alapítók voltak, a tagsági bizottság vezetői. Az igazi céljaikat senki sem ismerte. Még nem. Gyémánt végigpillantott a birodalmán. Az egyszerű tölgyfa bútorok alatt a padlót vékony szőnyeg borította. Sehol sem lehetett elrejteni lehallgató berendezéseket. Még ha a Hetek Bizottságának egyik tagja árulóvá lenne is, nem tudna lehallgatót hozni magával, mivel a lift érzékelői jeleznék a lehallgató és hangrögzítő készülékeket. A szenzorok minden egyes alkalommal működésbe léptek, amikor a tárgyaló kulcsát elfordították. Az érzékelők, a páncélterem, a bevehetetlen szoba és a Shepherd's Club mind Liam FitzGeald elképzelése volt. Ő volt a klub alapítóinak elnöke, és tulajdonképpen a klub egyedüli elnöke annak 1947-es alapítása óta. Az államelnökök jöttek és mentek, ám FitzGerald mindig elnök maradt. FitzGerald kihúzta az asztal mellett álló egyik széket, és kényelmesen elhelyezkedett, míg hat társára várt. Köztük volt Jade, a Háromoldalú Bizottság alelnöke, nemzetközi bankár, az Egyesült Államok nemzeti bankrendszerének tagja, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tanácsadója. Jade nagy befolyással bírt a Háromoldalú Bizottságra, amiről sokan azt állították, az egész világot irányítja. Aztán ott volt Ónix, a vezérkar tagja, a légi főparancsnokság korábbi hadműveleti főnöke. Obszidián, a fizikus, a Védelmi Minisztérium fegyverfejlesztési és -kutatási osztályának igazgatója. Berill, a Vanguard Intézet, az ország legjelentősebb nemzetvédelmi agytrösztjének alapítója és elnöke. Topáz, a 49

Global Energy olajkonzorcium elnöke. Topáz titokban számos kisebb olajipari céget fogott össze, hogy kikerülhessen a trösztellenes szabályozások alól. A Global Energy teljes méretét tekintve kétszer akkora volt, mint az Exxon. Végül ott volt még Korund, a korábbi egyetemi igazgató, a világhírű történész és politológus, aki négy elnök mellett is szolgált tanácsadóként, és akinek halk szavai három évtizeden át formálták a világ eseményeit. Lenyűgöző csapat, tűnődött Gyémánt büszkén, mivel mindegyiküket ő maga választotta ki. Négyen közülük, Korund, Jade, Berill és Ónix 1947-es alapítása óta tagjai voltak a Hetek Bizottságának. Az eredeti Topáz és Obszidián már meghaltak, és helyükre új tagokat választottak. A Hetek Bizottsága alkotta a Shepherd's Club magját, és a klub tagsági bizottságaként működött, ami az amerikai kormányhivatalok, ipar, tudomány és bankhálózat befolyásos személyiségei közül toborozta az új tagokat A tagság elsődleges követelményei közé tartozott a hatalom, a befolyás és az erős elkötelezettség az iránt, hogy Amerika tegye le a szabad világ rendjének alapjait. A tagok mindegyike vezető volt, pásztor, aki elhivatottan vezette az Egyesült Államokat igaz célja felé. A klub olyan zártkörű hely volt, ahol e befolyásos emberek a fürkésző pillantások és hallgatózó fülek elől rejtve találkozhattak, beszélgethettek, tervezgethettek és intézhették legbizalmasabb ügyeiket. Azonban a diszkréció eme bástyáján belül a legnagyobb titoktartás a Hetek Bizottságát övezte. Csakhogy a titoktartási kötelezettséget, ahogy azt egy rövid telefonhívásból megtudta, Korund megszegte. FitzGerald elgondolkodva bámult a páncélterem falain túlra, és összehúzta a szemöldökét. Ujjai hegyével az asztallapon dobolt. Felállt, és körbesétált a sivár szobában, majd végül ismét leült. Volt valami komoly baj Korunddal. Gyémánt hallotta a hangján. Mély lélegzetet vett, és felsóhajtott. Nem akarta megöletni Korundot. Még nem. A lift tizenöt perc alatt ötször ereszkedett le, és csak Korund hiányzott. Gyémánt a csuklójára csatolt vékony Piaget órára pillantott, és komor arccal vette tudomásul, hogy az elnök tanácsadója már húsz perce késik. A bizottság hat jelenlévő tagja művelt, kimunkált hangon egyesülésekről, politikáról, valamint milliárd dolláros és milliók életét befolyásoló döntésekről beszélgettek. Végül, nem sokkal délután két óra előtt, a lift hetedszer is leereszkedett. - Elnézésüket kérem, uraim - mentegetőzött Korund, miközben gyorsan belépett az ajtón, és kulcsát a lyukba illesztette. - Az utolsó pillanatban egy nagyon fontos hívást kellett fogadnom. - A társai mormogva fogadták el a bocsánatkérést A szobát egy pillanatra betöltötte a halk zörgés és csikorgás, ahogy a megjelentek leültek. Korund Topáz és Obszidián között foglalt helyet. FitzGerald elrejtette a haragját az ülésrend láttán. Korund megköszörülte a torkát. - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttek, de önök kérték, hogy azonnal jelentsünk, ha valami szokatlan történik. - Az elnök tanácsadója minden egyes arcot alaposan megnézett. - Valami történt. Ahogy azt a legutóbbi gyűlésünkön megvitattuk, lépéseket tettünk, hogy Jay Fleminget használjuk bűnbakként, hátha

50

elvezet minket az utolsó Tesla-dokumentumokhoz, és megakadályozzuk, hogy azok rossz kezekbe kerüljenek. - Csak akkor nem kerül rossz kezekbe, ha mi szerezzük meg - mormogta Ónix, társai pedig bólogattak. - Pontosan így van - folytatta Korund. - Ezért is olyan zavaróak a legutóbbi fejlemények. A múlt éjjel Fleminget megtámadta három CIA-ügynök. - Ahogy Korund ledobta a bombát, Gyémánt az arcokat nézte. Oda nem illő reakciókat és bűnösségre utaló jeleket keresett. A Hetek Bizottságának egyik tagja kiszivárogtatta az információkat. Vagy ami még rosszabb, Fleming olyasmibe keveredett, amiről a bizottság nem tudott. FitzGerald imádkozott, hogy ne igazolódjon be legnagyobb félelme, hogy szovjet besúgó van gondoson kiválogatott emberekből álló csoportjában. De csak ezek az eshetőségek magyarázták a CIA gyors reakcióját. A bizottság csupán egy hete határozott arról, hogy felhasználja Fleminget, és alig huszonnégy órája kezdtek hozzá ennek végrehajtásához. Nem elég régen ahhoz, hogy nyomot hagyjanak, amit aztán valaki végigkövethet. Nem, valaki beszélt. Az asztal körül ülők arcán nem látszott más, csak döbbenet. Ónix felemelte a hangját - Azt hiszi, a bizottságtól valaki kiszivárogtatta az információkat? - kérdezte hitetlenkedve, és szkeptikusan pillantott végig az asztal körül ülőkön. - Először erre a következtetésre jutottam - folytatta Korund. - De van egy másik magyarázat is. Nincs bizonyíték arra, hogy a Fleming elleni támadásnak bármiféle köze lenne hozzánk. Jelenleg inkább nagyobb hitelt adok annak a magyarázatnak, miszerint a Fleminget ért támadás mögött az egyik vállalati ellensége áll. Ebbe a körbe persze beletartozik Amerika legnagyobb cégei közül egy tucat, és NyugatEurópában másik fél tucat. Meg kell fontolnunk azt a lehetőséget is, miszerint a Szovjetunió felhagyott a próbálkozással, hogy tönkretegye a kapcsolatrendszerét, és végül a közismert módszerhez folyamodott. Ami azt jelentené, hogy a három ügynök áruló volt. Jade a szavába vágott. - Más szóval úgy véli, Fleming olyan sikeressé vált, hogy el akarják tenni láb alól. De szeretném tudni, ha esetleg van még valami, ami alátámaszthatja, hogy valaki kiszivárogtatja az információkat. - Vettem magamnak a bátorságot, és kapcsolatba léptem a CIA igazgatójával folytatta Korund - Az ügynökök mind szabadságon voltak. A CIA nem hagyta jóvá a tetteiket. Ezt kétszer is ellenőriztettem a műveleti főnökkel. A három ügynök valaki másnak dolgozott. - Miért nem küldjük oda Subasicot, hogy vallassa k őket? - kérdezte Topáz. - Mert Subasic megölte őket, hogy megmentse Fleming életét. - Nagy kár - jegyezte meg Topáz. - Sokat megtudhattunk volna tőlük - Azt hiszem, én tudom, k állhat e mögött. - mondta Jade. - Korábban már igénybe vettem az ügynökség szolgálatait. A legnagyobb vállalatok érdekei azonosak a nemzet érdekeivel. De mindig van valaki, aki tudja, ki kötötte a szerződést.

51

- A dolgokat még az ügynökségen belül is bizalmasan kezelik - mondta Topáz. Mióta a sajtó az ITT hatására belekeverte az ügynökséget a chilei Allende-ügybe, azóta a dolgok csak azokhoz kerülnek, akiket közvetlenül érintenek - Emellett ha valaki valóban tudna a hadműveletről, akkor a célpontja Bogdan Subasic lenne. Másik bűnbakot bármikor találhatunk, de Subasic pótolhatatlan. Már régóta dolgozik nekünk, és teljességgel megbízható. Ugyanakkor ő a leggyengébb láncszem is. Bármelyikünket lehet helyettesíteni, és a hadművelet zavartalanul folytatódna, de ha Subasicot most elveszítjük, akkor nem tudjuk megakadályozni, hogy a dokumentumokat eltulajdonítsák. A megbeszélés két-három ember közötti vitává vált. A zűrzavar végül rendeződött, és arra a konszenzusra jutottak, hogy Korundnak igaza van. Csak Subasic eltávolítása tehetné tönkre a tervet, és a Hetek Bizottságán kívül csak ő ismerte a részleteket. Jól érzékelhetően megkönnyebbültek, mintha eddig mérgező gázfelhő ült volna rajtuk, ami most felemelkedett. - Úgy mellesleg, pontosan mi is történt Fleminggel? - Megverték, de semmi komoly - felelte Korund. - Múlt este, 8:30-kor beszéltem Bogdannal telefonon. Végignézte Fleming repülési bemutatóját, majd az amszterdami reptéren ismét rápillantott. Ahogy azt a múlt héten megvitattuk vele, nem éreztük szükségesnek, hogy közeli megfigyelés alatt tartsuk, mivel igazából csalinak akartuk használni. Szerencsére Subasic követte őt akkor este, és látta, hogy az ügynökök megpróbálják elrabolni. Bogdan utólag próbálta az amszterdami titkosszolgálat segítségével elrendezni a történteket. Szívességet kért tőlük arra a néhány napra, míg Luxemburgba megy, ahol aztán találkozik az embereivel. - Mit mondtak az amszterdami hírszerzésnek? - kérdezte Ónix. - Ugyanazt, amit a Luxemburgba küldött embereinknek, miszerint az oroszok Fleming nyomába szegődtek az ECM fejlesztései miatt. Azt mondtuk nekik, az oroszok el akarják kapni, vagy ami még rosszabb, meg akarják ölni, hogy többé ne vehessük hasznát a képességeinek. Azt az utasítást kapták, hogy inkább öljék meg Fleminget, semmint az oroszok elkapják. - Ironikus lenne, ha valóban ez állna a legközelebb a valósághoz - jegyezte meg Berill. A szobára csaknem egy percre csend telepedett, míg a Hetek Bizottságának tagjai rendezték az imént hallott információkat. - Szeretnék szemtől szemben beszélni Subasickal - szólalt meg Jade. - Ha beszélhetnénk vele, talán könnyebben megtalálnák a megoldást. - Néhányan helyeslőn mormogtak. - Ahogy azt ön is tudta, Subasicnak Fleming mellett kell maradnia, míg az akció véget nem ér, ami még nagyjából egy hét. Attól tartok, ha nem szerezzük meg a dokumentumokat jövő péntekig, akkor nagyon-nagyon nehéz helyzet elé nézünk. - Igen, igen, tudom - mondta Jade ingerülten. - Nem azt akartam, hogy itt beszéljünk vele. Csak azt mondtam, hogy általában kiváló ötletekkel szolgál a problémák megoldásához. - Megbeszélhetnénk vele egy találkozót mondjuk Luxemburgban - vetette fel Ónix. - Nekem nem gond elintézni a repülőutat. Hogy elkerüljük a figyelő 52

tekinteteket, és megóvjuk a bizottság biztonságát, három-négy gépet is intézhetnék, különböző úti célokkal. Mondjuk Brüsszel, Amszterdam, Párizs, és egy mehetne Luxemburgba. - Megfontolhatnánk - javasolta Obszidián. - Természetesen - értett egyet Ónix -, csak adjanak néhány órát. Elmosolyodott. Vezérkari tisztként megvolt hozzá a lehetősége Obszidián szót kért. - Mielőtt távoznánk, szeretném felhívni a figyelmüket az etikai elvekre. Nem tartom helyesnek, hogy egy amerikai állampolgárt használunk fel ilyesmire anélkül, hogy tudna róla. Egyetértek azzal, hogy a küldetésünk rendkívüli fontossággal bír tette hozzá a fizikus. - Van egy fegyver, amit meg kell építenünk, de a módszer, hogy ezt elérjük, mégis ellehetetlenít minket... és a szovjeteket is. De mindez igazolja, hogy felhasználjuk Jay Fleminget? - Ez háború - szállt vitába vele Ónix. - Meg kell tennünk mindent a győzelem érdekében. - Igen - értett egyet vele Obszidián -, de még a háborús időkben is kérhetünk önkénteseket. Nem gondolja, hogy tiszteletben kell tartanunk Fleming azon jogát, hogy önként vegyen részt mindebben? - Obszidián, öreg barátom - töltötte be a szobát Gyémánt erőteljes hangja. Egyetértek abban, hogy veszélyes vizekre eveztünk. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk másként intézni a dolgokat. De ne feledje, hogy Fleming már tucatszor utasította vissza az ajánlatunkat, amikor meghívtuk, hogy legyen a Shepherd's Club tagja. Ha erre nem volt hajlandó, akkor azt hiszem, mindegyikünk nehezen szánná rá magát, hogy bizalmasan beszéljen vele az ügyről. De a tény az, hogy visszautasította a meghívásunkat, és hogy ő a legalkalmasabb a feladatra. - Mégis... - kezdte Obszidián, aztán elhallgatott. - Miután mindez véget ér, szeretném, ha megegyezésre jutnánk e kérdésben, mielőtt ismét valami hasonlóba kezdünk - Egyetértek - felelte Gyémánt. A találkozót berekesztették, és a lift hétszer tette meg az utat, ahogy a bizottság tagjai egymás után távoztak. Miközben Gyémánt felfelé tartott, hogy Liam FitzGeraldként folytassa tovább életét, aggódva gondolt Obszidiánra és Korundra. Remélte, nem kell drasztikus eszközökkel fellépnie ellenük.

53

Nyolcadik fejezet Washington D. C, december 16. Martin Copeland türelmetlenül üldögélt, miközben Robert Guereri tábornok egyik telefonbeszélgetést folytatta a másik után. Eddig tizenkét hívást intézett. A védelmi miniszter Kuvaitban volt, hogy benyaljon az araboknak. A miniszterhelyettes, akivel Guereri általában tartotta a kapcsolatot, Brüsszelben volt egy NATO-konferencián. Guereri legbefolyásosabb, fehér házi kapcsolatát, Marshall Doddot néhány órával korábban súlyos stroke-kal szállították be a George Washington Orvostudományi Központba. - A fenébe! - szitkozódott Guereri halkan. - Dodd remek fickó. Tisztességes ember. Az utolsó a fajtájából. - Lecsapta a kagylót, és próbált még egy számot hívni. Egy titkárral beszélt. A nemzetbiztonsági tanácsadó hétfőig nem tartózkodott a városban. Guereri ismét dühösen tette le a telefonkagylót. A kagyló lecsúszott a készülékről, és jojóként fel-le mozgott az összetekercselt zsinóron. A hétfő túl későn volt. - Krisztusom, Marty - kiáltotta Guereri, miután Copeland felvázolta a helyzetet. Ha csak a fele igaz annak, amit mondtál, akkor is azonnal lépnünk kell. - A megbízható Bob Guereri, aki Copelanddel együtt végzett a katonai akadémián, és sosem fordított hátat a barátainak, telefont ragadott, és hívásokat intézett. Péntek délután négy óra körül járt, és Washington bürokratái korán elillantak, olyan észrevétlenül tűnve el, akár a csótányok a fal réseiben. Copeland tudta, hogy valami drasztikusat kell tenniük, mint például elérni az elnököt. Úgy vélte, ha valaki képes elérni az elnököt, akkor az Guereri. Copeland most aggódva nézte, ahogy barátja szó nélkül felemeli a kagylót, és ismét tárcsáz. Guereri a férfira nézett, akit több mint negyedszázada a barátjának tudhatott, és nem érzett mást, csak szánalmat. Remek tiszt volt, becsületes ember, és Guereri tábornok tudta, hogy akár igaznak bizonyulnak Copeland információi, akár nem, az ezredes karrierjének vége. Nem mondhatod azt a parancsnokodnak, hogy bassza meg magát, és aztán nem ülhetsz fel a következő polgári légi járatra, hogy szigorúan bizalmas dokumentumokat vigyél Washingtonba. A tisztek nem engedhetik meg maguknak az ilyen összetűzéseket a feletteseikkel. Copeland a kelleténél jóval többször vitatkozott a karrierje során. Ezért is szólították még mindig Copeland ezredesnek. De ez a Tesla-projekt minden mást felülmúl, töprengett Guereri. Copelandnek olyasvalami került a birtokába, ami tönkretehette az egész nemzetet. Copeland ökölbe szorította, majd szétnyitotta az ujjait. Keresztbe lette, aztán ismét szétnyitotta a lábait, hogy aztán újra keresztbe tegye őket. A tenyere izzadt, és verejtékcseppek csordultak végig a bordáin is, eláztatva az ingét. Az arca sápadt volt, és nyúzott a fáradtságtól és az idegességtől. Miután búcsút vett Alexandrától, egyenesen a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtérre ment, hogy felszálljon az utolsó, Washingtonba tartó éjszakai repülőjáratra. 54

Copeland igyekezett a barátjára összpontosítani, próbálva nem gondolni arra, milyen félelmetes eseményeket hozott mozgásba. - Igen, igen, itt Guereri tábornok a Pentagonból. - A tábornok mély hangján sem a dühe, sem a csalódottsága nem hallatszott. - Természetesen, tartom. - Guereri letakarta a telefonkagyló mikrofonrészét, és odasuttogott Copelandnek. - A szarháziak mindig megvárakoztatnak, hogy tudassák veled, milyen fontosak. - Igen, még mindig itt vagyok - mondta Guereri, és szinte azonnal folytatta is -, jó napot, uram. Örülök, hogy időt szakít rám. Olyan válsághelyzet állt elő, melyre a Fehér Házat is figyelmeztetnünk kell, és a szokásos úton nem tudom elérni a megfelelő embereket. - Elhallgatott és figyelt - Igen, már hívtam. Igen, őt is. Ezért is tettem rendkívüli lépéseket, hogy utolérjem Mr. Doddot. Igen, tragikus. Egyetértek. Micsoda? - Copeland figyelte, ahogy a barátja a telefonra koncentrál. Guereri arca megfeszült. - Csak néhány perccel ezelőtt? - Guereri a fejét ingatva hallgatta tovább a vonal túlsó végén beszélő szavait. - Hogyan? - szólalt meg sivár hangon. - Öt órakor. Természetesen. Ott leszünk. Köszönöm, Mr. Kingsley. Guereri óvatosan visszatette a kagylót a helyére. - Dodd meghalt - mondta alig hallhatóan, aztán lassan felnézett, a szemeiben fájdalom csillogott - A nagyapám legjobb barátja volt. Mindig úgy bánt velem, mint az unokaöccsével. Ő juttatott be az akadémiára. - Copeland felkelt a székéből, és testvérien régi barátja vállára tette a kezét. Így is maradtak, míg csaknem túl késő lett, hogy időben odaérjenek a megbeszélt fehér házi találkozóra. - Most már aktatologató vagyok, Marty - siránkozott Guereri. - Már nem tudom elviselni a halált. A halál a fiatal katonáknak való. - Hogy időt spóroljanak, Copeland bérelt autóján mentek. Az ingázók délutáni forgalma nagyrészt kifelé tartott a városból, így jó időt futottak. A Lincoln-emlékműnél átkeltek a Memóriái hídon, kelet felé mentek a Mallon, majd északnak a 17. utcán, egyenesen a Fehér Házhoz. - Azt hiszem, ezúttal megütöttük a főnyereményt - mondta Guereri, miközben Copeland vezetett. - Graham Kingsley az az ember, akin át eljuthatunk az elnökhöz. Ha valaki képes rábírni az elnököt, hogy cselekedjen, akkor az Kingsley. A biztató kilátások jót tettek Copeland hangulatának, segítettek neki tompítani a fáradtság kínzó gyötrelmeit. A forgalomra koncentrált, és nem vette észre azt a fekete, állami tulajdonú szedánt, ami akkor szegődött a nyomukba, mikor elhagyták a Pentagon masszív épületét. Copeland megállt a Fehér Ház nyugati szárnyának kapujánál, majd átadta a saját és Guereri igazolványát az egyenruhás őrnek Az őr elintézett egy telefonhívást, aztán kinyitotta a kaput Percekkel később a két tiszt már egy Hepplewhite díványon ült, és pocsék kávét ittak csontporcelán csészékből. Copeland idegesen pillantott az órájára. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató egy óra alatt járna körbe. Megmarkolta az ölében heverő aktatáskát. Tudta, hogy a táskában a saját veszte lapul. A mogorva arcú titkárnő asztalán felbúgott az intercom.

55

Fahasábok pattogtak a Kingsley asztalával szemközt álló kandallóban. Copeland félelemmel vegyes tisztelettel üdvözölte az embert, aki egyesek szerint még az elnöknél is nagyobb hatalommal bírt. A pompás iroda illett a tulajdonosához. A falakat diófa lambéria borította, hatalmas ablakai a Pennsylvania Avenue-ra és a Lafayette Parkra, a Matisse-ra és a Pissarróra néztek. Az egyik ajtó egyenesen az Ovális Irodába nyílott. Ez többet árul el Kingsley és az elnök kapcsolatáról, mint az egész kampányhadjárat, gondolta Copeland. - Kérem, helyezzék magukat kényelembe a tűz mellett - mondta Kingsley olyan hangon, ami azonnal megnyugtatta Copelandet. Ő és Guereri letelepedtek a tűz közelében álló dívány két végére, míg Kingsley egy fotelben foglalt helyet Copeland mellett, és némán keresztbe tette hosszú lábait. Egyikük sem szólalt meg. Kingsley először Guereri, majd Copeland arcát vette szemügyre, akár egy művész, aki később emlékezetből szeretné lefesteni őket. - Konyakot? - egyenesedett ki Kingsley. Guereri elfogadta, Copeland azonban visszautasította. Nem tudta, milyen következményei lehetnek, ha a fáradtságát alkohollal társítja. - Rendben van - állt fel Kingsley a fotelből, és levett két metszett kristály konyakospoharat, valamint egy hozzájuk illő üveget a bőrkötéses könyvek között, az ablaknál álló vitrinből. Copeland és Guereri sokatmondó pillantásokat váltottak. Miután átadta az egyik poharat Guererinek, Kingsley végül rátért lényegre. - Guereri tábornok - kezdte -, beszéljen a válsághelyzetről, arra olyan sürgős, hogy nem lehetett a szokásos módon intézni. - Copeland türelmetlenséget érzett a hangján. Guereri rábízta a beszámolót Copelandre, aki kinyitotta az aktatáskáját, és elismételte mindazt, amit három órával korábban Guererinek is elmondott. - A birtokomba kerültek olyan számlák, kódolt táviratok és egyéb dokumentumok - vette elő Copeland sorra a papírlapokat - melyek ezen iratokkal együtt - nyújtott át még egy köteg papírt Kingsley-nek - azt bizonyítják, hogy egy bizonyos, az amerikai hadsereg tisztjeiből, a Védelmi Minisztérium tisztviselőiből és a hadsereg legnagyobb beszállító-cégeinek vezetőiből álló csoport titokban egy új, erőteljes fegyver kifejlesztésén dolgozik, amit saját céljaikra akarnak felhasználni. Tévedésből kézhez kaptam az egyik feljegyzés másolatát. Hiba csúszhatott az üzenettovábbítási rendszerükbe. A feljegyzésből és a hozzácsatolt dokumentumokból az is kiderül, hogy ezen személyek olyan külpolitikát folytatnak, melyhez a külügyminisztérium nem adta a jóváhagyását, mivel nincs róla tudomása, és mindehhez az Egyesült Államok kormányának erőforrásait használják. Copeland egy pillanatra elhallgatott. Ez a fickó acélból van, gondolta, mivel Kingsley nyugodtan belekortyolt a konyakjába, majd letette a poharat, és figyelmesen megvizsgálta az iratokat, a hüvelykujjával átlapozta a lapokat, és csendesen letette a paksamétát az asztalra. - Miért nem kezdi a legelején, Copeland ezredes? - kérte Kingsley. - Szeretném, ha a saját szavaival írná le ezt az összeesküvést. Engedelmével szeretném szalagra rögzíteni a beszélgetést, hogy legyen róla egy olyan felvétel, amit felhasználhatunk Copeland beleegyezően bólintott, mire Kingsley lenyomta az intercom gombját,

56

hogy szóljon a titkárnőjének. Miután a titkárnő behozta a magnót, Kingsley hazaküldte a nőt. A titkárnő arcán szinte szívbemarkoló megkönnyebbülés látszott. Kingsley nem igazodott ki a magnó működésén, ezért Copeland segítségét kérte - Köszönöm, ezredes - mondta Kingsley, miután a kazetta forogni kezdett. Kérem, kezdjen hozzá. A nap már régen lenyugodott, mire Copeland befejezte a mondandóját. Kingsley mindvégig figyelt, közel három órán át, míg Copeland elmesélte a történteket arról, hogyan kapta meg a dokumentumot, hogyan próbálta meg felhívni a felettese figyelmét a problémára, mire csak goromba elutasítást kapott, aztán hogyan használta a feljegyzést térképként, majd a megfelelő irodákban az aktákat átlapozva hogyan gyűjtötte össze az iratokat. Nem hagyott ki semmit, kivéve a borítékot, amit Alexandra Downingra bízott. Copeland végül kifogyott a szóból. Úgy érezte, mintha kiszáradt volna, mintha valaki kiszívta volna a lelkét. Akárhogy is, Copeland megtette, amit a lelkiismerete helyesnek tartott. Kingsley csak ült a bekövetkező csendben, és Copeland nem tudta kiolvasni a szeméből, hogy mire is gondolhat. A forgalom halk hangjai beszűrődtek a szobába, de ezen kívül csak a régen kihunyt tűz után maradt parázsló szén pattogása hallatszott. - Köszönöm - szólalt meg végül Kingsley, felkelve a fotelből. Copeland és Guereri is felkeltek. Copeland szerette volna megragadni és megrázni Kingsley vállát, hogy választ követeljen tőle, mégis milyen lépéseket szándékozik tenni. Copeland úgy érezte, az elnök tanácsadója tartozik neki ennyivel, hiszen óriási kockázatot vállalt. A történtek legkisebb következménye, hogy tönkreteszi az egész karrierjét. De visszafogta magát. - Úgy vélem, tisztában van a lehetséges válsághelyzet súlyosságával - mondta Kingsley komoran, és az ezredes szemébe nézett. - Habár nálam van a felvétel, mégis azt hiszem, személyesen kellene elmondania mindezt az elnöknek. Szeretném, ha Washingtonban maradna a Fehér Ház vendégeként, míg én elintézem, hogy holnap vagy holnapután találkozhasson vele Copeland szíve hevesen megdobbant. Ez nem csak hiábavaló párbaj volt a bürokrácia ügyintézőivel, valami tényleg történni fog. Tenni fognak valamit. - Nagyon köszönöm, Mr. Kingsley - mondta Copeland, szinte túláradó érzelmekkel. - Nem is tudja, mit jelent számomra, hogy ön is segít igazságot szolgáltatni. - Nem azért teszem, hogy önnek segítsek, ezredes - figyelmeztette Kingsley. Azt teszem, ami az ország számára a legjobb. De azt el kell ismernem, hogy csodálom a bátorságát és a kezdeményezőkészségét. És az önét is, tábornok pillantott Guererire -, amiért felhívta a figyelmemet minderre. Azt hiszem, mindannyian szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a szokásos módon nem tudták intézni az ügyet, és hogy történetesen éppen az irodámban voltam. Máskülönben a bürokraták feltartották volna önöket, míg végül túl késő lenne bármit is tenni. Köszönöm - rázott kezet mindkét tiszttel, majd elkísérte őket a lifthez.

57

Copeland úgy érezte, mintha a fellegekben járna, ahogy Guererivel az autó felé sétáltak. Csendesen lépkedtek, mindketten próbáltak megbékélni az aznap este történtekkel. Copeland az órájára pillantva látta, hogy nyolc óra múlott. Már csaknem negyven órája talpon volt, de a másnapra gondolva kipihentnek érezte magát. Copeland azóta, hogy jelentést tett a rossz helyre irányított feljegyzésről a felettesének, először érezte úgy, hogy esélye van az életben maradásra, sőt talán még a karrierjét is megmentheti, és ismét találkozhat Alexandrával. Mindketten hallgattak, miközben Copeland elindította az autót, és elhajtottak a Fehér Háztól majd az Ellipszisen át a Pentagon felé indultak. Guereri megszólalt, de csak azért, hogy azt mondja, fog egy taxit, amivel visszamegy a kocsijáért, de Copeland hallani sem akart erről. E döntéssel megkönnyítette a fekete szedánban ülő három ember életét. Amikor Copeland autója áthajtott a kapun, a három férfi még barátságosan beszélgetett a titkosszolgálat ügynökeinek egy csapatával. Gyorsan elbúcsúztak beszélgetőtársaiktól, és beszálltak az autójukba, hogy diszkréten kövessék a két katonatisztet. A Tizennegyedik utca a Potomac felett átívelő hídjának karbantartása igazi rémálom volt a mérnökök számára. A hatalmas forgalom feltépte az út aszfaltját, és jókora kátyúkat hagyott maga mögött. A nehéz gépek majdnem mindig elfoglalták legalább az egyik sávot. Ahogy ezen az éjszakán Copeland a híd felé közeledett, észrevette a jupiterlámpa éles fényét és a nehéz gépeket. Egy daru éppen egy egész útdarabot eresztett le a helyére. A forgalom feltorlódott, amint egy munkás integetve irányította a gépet az út mentén. Copeland gondolatai Alexandra és Kingsley ígérete körül forogtak. Az elnök. Holnap találkozni fog az elnökkel. - Köszönettel tartozom, Bob - szólalt meg Copeland hálásan. - Nehéz helyzetbe kerültél miattam. - Semmi gond - felelte Guereri, jól tudva, hogy ha végül szar kerül a ventilátorba, akkor bizony nagyon nagy gond lesz. - Mire valók a barátok? A munkás ismét integetett, és Copeland azt hitte, most már átjutnak, de nem volt ilyen szerencséjük. Copeland parkoló fokozatba tette az automata sebességváltót. A darukezelő óvatosan emelte a levegőbe a Cadillac méretű betonlapot, és az út fölé lendítette. A betonlap a levegőbe emelkedve eltűnt szem elől. Copeland autója előtt köteleket cipelő munkások sétáltak át a lezárt sávokon. Copeland azt hitte, a munkás mindjárt int nekik, hogy induljanak, amikor üvöltést és fémes csikorgást hallott, mintha fogaskerekek törtek volna darabokra. Felpillantott, és tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy az autó teteje behorpad, és a tized másodperc törtrésze múlva beszakad. Copelandet óriási szomorúság járta át. Soha többé nem láthatja Alexandrát. Amikor a rendőrség megérkezett, egy bérelt autót találtak, amit nagyjából nyolc hüvelyk vastagságúra préselt össze a betonlap. A roncsból vér csepegett. A rendőrök megtalálták Martin Wayne Copeland ezredes és Robert Guereri tábornok maradványait, valamint kiderítették, hogy tönkrement a daru hajtóműháza. A mélyreható vizsgálatok során a szakértők megállapították, hogy a daru ismeretlen 58

okokból nem bírta el a betonlap hatalmas súlyát. Habár az egyik szakértő arra gyanakodott, hogy a hajtóműházat megrongálták, a gyanút a berendezés állapota miatt nem tudták alátámasztani. A rendőrség nyomozói nem tudták előkeríteni a darukezelőt. Az illetőt a baleset napján bérelték fel, hogy helyettesítse a daru szokásos kezelőjét, aki ebéd után megbetegedett. Senki sem figyelt fel arra, ahogy az állami tulajdonú, fekete szedánban ülő három férfi egyike tucatnyi rádióhívást intéz a Pentagon körül szétszóródott emberekhez. A baleset színhelyének közelében elhelyezett emberek elhagyták a helyüket, és hazamentek. Felkészültek arra, hogy cselekedjenek, de egyikük sem találkozott a reptéri bérelt autóval, sem a benne ülő Copeland ezredessel és Guereri tábornokkal. Mindannyian örültek, hogy ők csak erősítésként szolgáltak. A fizetség ugyanakkora volt, ám a feladat sokkal könnyebb. - Balesetek mindig történnek - mondta a darukezelő önmagának, miközben elfordította az autója slusszkulcsát. Nem akarta tudni, ki volt az a két ember. Őt azért fizették, hogy balesetek történjenek.

59

Kilencedik fejezet

Leiden, Hollandia, december 17. Az eső könyörtelenül hullott a palaszürke égből, ahogy Jay Fleming elindult a leideni vonatpályaudvarról. Az egyetemi várost elárasztotta a vihar. Szitkozódott, és behúzódott egy áruház eresze alá. Összehúzta a kabátját, hogy távol tartsa a szél könyörtelen ujjait Búcsút intett a reményeinek, hogy kikapcsolódhat, és a városban sétálva felidézhet néhány távoli emléket. Most már bánta, hogy a vonat mellett döntött, és nem inkább bérelt autóval jött Az esőcseppek az esernyőjén kopogtak, amint Fleming ismét kilépett a záporba, és vizes nadrágszárral dél felé indult a Steen Straaton. Anderson professzor csak tízpercnyi sétára lakott az állomástól, az Aphotekers Dijken, egy csatorna melletti házban. Az utcákon alig jártak. A heves eső miatt legalább könnyebben észrevehette, ha valaki netán a nyomában járt. De kételkedett abban, hogy valóban fennáll ennek a lehetősége. Az egyórányi vonatút alatt azon tépelődött, hogy talán csak képzelődik. Talán túlságosan is kimerült volt, és csak egy egyszerű rablótámadás áldozatává vált. Csak a fáradtság miatt képzelte oda a sikátorba a magas, sötét hajú gyilkost és a három hullát. Úgy döntött, felkeresi az amszterdami rendőrséget, mielőtt elhagyná az országot Fleming tudta, hogy bármi is legyen az eredménye annak, hogy az amszterdami rendőrséghez fordul, ő biztosan nem találja majd kielégítőnek. Akár megtalálják a három, szitává lőtt hullát a sikátorban, akár nem, ő nem lesz elégedett a válasszal. Akárhogy történjék is, egyik lehetőség sem volt éppen kellemes. Az első lehetőség azt jelentené, hogy valaki megpróbálta megöletni, és a magas, sötét hajú gyilkos valódi volt. A másik lehetőség, hogy kezdett megőrülni. Az első lehetőséget vitathatatlanul jobbnak találta. Nagyon aggasztotta a gondolat, hogy talán elveszíti az eszét. Elhaladt egy háromszögletű park mellett. Jobb időben sétahajók ringatóztak volna a mólók mellett, rajtuk az ebédjüket fogyasztó turistákkal. Fleming döbbenten vette észre a McDonald's fényes feliratát a csatorna túloldalán. Továbbsétált, és átkelt a hídon a Rapennburg Prinsessekade-ra, majd fél háztömbnyivel odébb rátért az Apothekers Dijk-re. A Rijn csendesen folydogált a Flemingtől jobbra húzódó csatornába. Végigsétált a csillogó, macskaköves járdán, minden ajtón Anderson házszámát keresve. A Kenne Wegst mellett elhaladva rábukkant a kopott, négyszintes épületre, mely gondozatlan homlokzatával kirítt a többi ház közül. Úgy tűnt, nehéz idők járnak Andersonra. Az Apothekers Dijk házainak bejárati ajtajait gondosan lakkozták, rézkopogtatóikat és névtábláikat pedánsan kifényesítették. Anderson viharvert ajtaján patina borította kopogtató díszelgett. A mahagóniajtón néhány folt tarkállott. Fleming háromszor koppantott a kopogtatóval. Hallotta, hogy odabent 60

valaki mozgolódni kezd. Néhány pillanattal később lánc csörrent az előtérben, és a masszív zár kattanva nyílt ki. Fleming megdöbbent attól, amit látott. Anderson szemei karikásak és táskásak voltak, a bőre pedig ijesztően szürke. Ősz haja olyan kócos volt, akár egy szénaboglya. Ahogy a professzor Flemingre pillantott, vastag szemüvege hatalmasra nagyította sárgás szemeit. Barna tweednadrágot és kockás inge felett patkány-barna kardigánt viselt. A kezei reszkettek, és olyan szagot árasztott magából, mint egy sötét, nyirkos pince. Fleming meg akart fordulni, hogy azonnal elmenjen innen. - Jó reggelt, Mr. Fleming - szólalt meg Anderson öregemberhez illő, reszketeg hangon. Habár a professzor csak ötvenhárom éves volt, most mégis hetvennek látszott. - 'reggelt - felelte Fleming olyan vidáman, ahogy csak tudta. - Örülök, hogy eljött - hebegte Anderson. A két férfi némán bámult egymásra, a csendet csak a Jay esernyőjén doboló eső hangja törte meg. Nem úgy tűnt, mintha Anderson örülne a találkozásnak. Képzelődsz, mondta Fleming önmagának Csak képzelődsz. Ha nem akarna találkozni veled, akkor miért hívott meg? Uralkodj magadon. - Nos - törte meg végül a csendet Anderson -, kérem, jöjjön be. Ne ácsorogjon kint az esőben. - Fleming lábaira pillantott. - Maga teljesen átázott. Biztosan pocsékul érzi magát. Jöjjön be, jöjjön csak be. - Fleming belépett a fapadlóra, összecsukta és amennyire csak tudta, lerázta az esernyőjét, mielőtt az ajtó melletti tartóba tette volna. Anderson eltűnt a balra nyíló szoba félhomályában. Fleming az ajtó melletti fogasra akasztotta a kabátját, és követte vendéglátóját. Anderson belesüppedt a csatornára néző ablak melletti viseltes fotelba. A függönyöket gondosan behúzták, így a szobában gyászos légkör uralkodott. Andersontól balra kis asztal állt, rajta rézlámpával, míg jobbra tőle egy, a professzorénál is elnyűttebb fotel kapott helyet. Andersonnal szemben, a szoba túloldalán egy párnáitól megfosztott dívány állt. A szobában nem volt más bútor. A szőnyegen díszelgő benyomódások és a falakon látszó, négyszögletes nyomok azt mutatták, a bútorokat és a festményeket eladták. Az egész helyiségnek olyan szaga volt, mint Andersonnak. Mi történhetett a professzorral? - A hátam - felelte Anderson Jay kíváncsi tekintete láttán. - Már egy ideje kínoz, és ha esik, csak még rosszabb. Valami kellemesebb éghajlatra kellene kötöznöm. Flemingnek feltűntek a furcsán összemosódó, artikulálatlanul kiejtett szavak. Amikor utoljára találkoztak, az ilyesfajta beszédstílus távol állt a professzortól. Anderson olyan volt, akár egy lecsúszott narkós. Jay átkelt a szobán és a díványhoz lépett. - Nem, ide! - szólalt meg Anderson váratlanul és sürgetőn intett a mellette álló fotel felé. Fleming furcsálló tekintettel nézett a professzorra, de aztán eleget tett a kérésnek. Miféle áttörést érhetett el egy ilyen szánalmas roncs? - Súlyos anyagi gondokkal kell szembenéznem mostanság - magyarázta Anderson, és láthatóan zavarban volt az iménti kitörése miatt.

61

- Talán ha egy kicsit széthúznánk a függönyöket - javasolta Jay, és odalépett a függönyzsinórhoz. - Ne, kérem. A fény... - a professzor a megfelelő kifogás után keresgélt. - A fény bántja a szememet, még egy ilyen napon is. - Jay furcsálló tekintettel nézett Andersonra, majd lassan letelepedett a fotelbe. - Alkalmatlan időpontban zavarom, Anderson professzor? - kérdezte Jay reménykedve. - Manapság szinte minden időpont rossz a számomra - felelte Anderson, és a hangja megtelt önsajnálattal. - Biztosan ön is észrevette, hogy a dolgok nem mennek valami jól nekem az utóbbi években. Először a kutatásaim, aztán pedig nemrég... - körbenézett az üres szobában, ami egykor teli volt bútorokkal - az egészségem. - A fejét ingatta, mintha eszébe jutott volna néhány szomorú emlék Maga nem is tudja, milyen szerencsés - fordult Anderson ismét a vendége felé. Egészséges... az nagyon fontos. Az egészség. - Nagyon sajnálom, professzor - mondta Jay együtt érzőn. - Ha esetleg tehetek valamit? - Értem? - kérdezte Anderson komoran. - Bárcsak tehetne valamit, de azt hiszem, átléptem azt a pontot, ahonnan... - a hangja vontatottá vált, ahogy küszköve próbálta befejezni a mondatot. - Professzor? - szólalt meg Jay udvariasan, próbálva visszatéríteni Andersont az eredeti témához anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hozná. Anderson fájdalmasan előrehajolt a foteljében, és különös pillantással nézett Flemingre. Lehajolt, és egy barna borítékot húzott elő a fotel alól. Nagy erőfeszítések árán kiegyenesedett, és az ölébe tette a vaskos csomagot. Anderson előbb Jayre, majd a borítékra pillantott, és úgy lapozta át az iratokat, mintha azok felélénkítették volna az emlékeit. Összeszedte magát, és beszélni készült, mire Jay előrehajolt. Anderson hirtelen reszkető vállakkal roskadt vissza a fotelba, a kezei tehetetlenül pihentek a borítékon. - Tessék - mondta Anderson fáradtan, miközben mindkét erőtlen kezével felemelte, és átnyújtotta a borítékot. - Én nem tudom megtenni. Nem tudom befejezni. Tessék, vegye el. Jay félig felemelkedett, és Anderson felé hajolt. A barna boríték a padlóra zuhant, Jay lába elé szórva a tartalmát. Fleming lehajolt, hogy összeszedje az iratokat. Fénymásolatoknak tűntek, sokukon az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Minisztériumának bélyegzője látszott. Más lapok az Energiaügyi Minisztérium feljegyzéseiről készült másolatok voltak Mindegyiket a „Szigorúan bizalmas" jelzéssel látták el. - Az áttörés - motyogta Anderson. Fleming az ablak elé emelte és a vastag függönyök között beszűrődő halvány fényben buzgón átvizsgálta a papírokat. - Ez itt mind nagyon érdekes, Anderson professzor - kezdte Fleming tétován, miután befejezte a felületes vizsgálatot. - Őszintén szólva meg vagyok döbbenve, hogy mindezt átadta nekem.

62

- Azt akarták, hogy tegyek úgy, mintha az én munkám lenne - mondta Anderson gyenge hangon. - Azt akarták, hogy úgy adjam át önnek az információkat, mintha mindez az én felfedezésem lenne. - Kik ezek az „ők"? - kérdezte Jay. A tarkóján bizseregni kezdett a bőr. Itt valami nagyon nem stimmelt, és biztos volt abban, hogy nem csak a képzelete játszik vele. - Ők? - nézett Anderson tompán Flemingre a szemüvege mögül. - Ők? Miért... A mennyezetre, majd a kezeire pillantott. A professzor hosszasan bámulta az ölében nyugvó kezeit. - Nem kérdeztem. - Nem kérdezte... - Amikor olyasvalakik kopogtatnak az ajtaján, akik az élete legapróbb részleteit is ismerik, beleértve a bankszámlája szomorú helyzetét és a megromlott egészségét is, valamint azt, hogy el kellett adnia a bútorait, a képeit és a családi örökségét, mivel ki kellett fizetnie a jelzálogot, és ezek az emberek annyi pénzt ajánlanak, amennyivel ezentúl kényelemben élhet, akkor nem kérdezi, kik ők. Azok a fajta emberek, akik nem válaszolnak a kérdésekre. Érti, miről beszélek? - Anderson megmarkolta a fotel karfáját, és könyörgő arccal, hatalmas erőfeszítések árán előrehajolt. Látta Jay zavart arckifejezését, és alig hallható sóhajjal visszarogyott a fotelbe. - Miért adták magának ezeket az iratokat? - kérdezte Fleming. - Tudja, mi áll bennük? - Hogy tudom-e, mi áll bennük? - háborodott fel Anderson. - Mégis mit gondol, ki vagyok én? Én már akkor az elektromágneses impulzusok kutatásainak vezetője voltam, amikor maga még az első matematikapéldáival küszködött. - Nem úgy értettem... - emelte fel a kezét Jay, de nem volt biztos abban, hogyan is értette, amit mondott. - Csak furcsa, hogy ezek a... névtelen emberek átadnak önnek egy szigorúan bizalmas amerikai dokumentumokkal teli csomagot, hogy juttassa el hozzám. Csak nem értem... - Az információkra csak azért volt szükség, hogy idejöjjön - magyarázta Anderson. - Csak azért kellettek, hogy legyen oka idejönni. Miután elbeszélgettünk volna az „áttörésemről" - ejtette ki a szót keserűen -, miután beszélgettünk volna, el kellett volna mondanom egy szóbeszédet, amit az egyik állítólag megbízható kollégámtól hallottam. - Ez a megbízható kollégája valójában azokat az embereket takarja, akiktől az iratokat és a pénzt kapta? - kérdezte Jay. Anderson bólintott - Azt az utasítást adták, hogy mondjam el... mondjam el magának. .. - a professzor hangja ismét elerőtlenedett. Jay előrehajolt, hogy jobban hallja a szavait, és ez a mozdulat mentette meg az életét. Ahogy előrehajolt, az ablakot szilánkokra törték a lövedékek, melyek hatalmas lyukakat tépve a függönyökön porral és üvegcserepekkel szórták be a szobát. - A földre! - kiáltotta Jay, ahogy a padlóra vetette magát. Anderson arcán gyermeki csodálkozással ült fel a székében. Jay megragadta a professzor lábait, és a földre rángatta.

63

- Nem - mondta Anderson. - Nem ennek kellett volna történnie. Azt mondták, ha együttműködöm velük, akkor nem esik bántódásom. Azt mondták, nem fognak bántani. - A fotelnek támaszkodott, és megpróbált feltápászkodni. Jay megragadta a gallérjánál fogva, és visszahúzta a padlóra, miközben újabb tűzzápor zúdult be az ablakon, kipettyezve a vakolatot. - Maradjon lent! - parancsolta Jay, és a bejárati ajtóhoz mászott, hogy megbizonyosodjon arról, valóban zárva van-e. Ismét négykézlábra ereszkedett Van hátsó kijárat? Anderson a fejét rázta. - Megígérték, hogy nem fognak bántani - tiltakozott gyermeki hangon az elgyengült professzor. - Ezt meg kell mondanom nekik. - Hol a telefon? - kérdezte Jay, mire Anderson zavartan nézett rá. - A telefon ismételte meg Fleming. - Hol van? - A konyhában. Üveg ropogott a cipője alatt, ahogy a folyosón át Anderson házának hátsó része felé mászott. Átkutatta a konyhát. Hallotta a dobbanást az ajtón. Valakik kőtörő kalapáccsal támadtak a vastag faajtóra. Az ütések ágyúlövésekként visszhangzottak végig a folyosón. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal később Jay észrevette a telefont, és odaugrott érte. Felkapta és a füléhez emelte a kagylót. Nem hallatszott a tárcsahang, a készülék süket volt. Valaki elvágta a telefonkábelt. Az ütések egyre sűrűbben koppantak az ajtón, és a visszhangokba az erőszaknak engedő fa recsegése vegyült. A lövöldözés abbamaradt. Fleming feltúrta a konyhaszekrények fiókjait, míg végül talált egy éles kést. A pengét a farzsebébe csúsztatta. Anderson magzati pozícióban kuporgott a nappali padlóján. A lapockái alatt két, csészealjnyi méretű vörös folt csillogott nedvesen. Odakintről suttogó parancsszavak hallatszottak. A támadók másodperceken belül betörnek. Fleming a vállára vette a törékeny professzort, és a lépcsőhöz rohant. A csatornák partján álló, régi holland épületek lépcsőinek szélessége alig haladta meg egy létráét, ellenben csaknem ugyanolyan meredekek voltak. Jay felbotladozott a lépcsőn, Anderson lába tompán dobogott a falon. Jay szitkozódott az orra alatt. Jay megállt a harmadik szint lépcsőfordulójában, hogy kifújja magát. Odalentről győzedelmes üvöltözés hallatszott, amint az ajtó végül megadta magát, és a támadók beözönlöttek a házba. Fleming felkapcsolta a lámpát a lépcsőfordulóban, és felsietett a negyedik szintre, ahol négy ajtót talált. Andersonnal a vállán kinyitotta az egyik ajtót, betette a professzort a szobába, és becsukta az ajtót. A negyedik szinti lépcsőforduló lámpáját egy kis, rögzített bútorba építették. Jay odébb tolta a bútort, és kicsavarta az izzót. Lekuporodott a lépcső mellett, a legsötétebbnek vélt helyre, és várta, hogy kialakuljon az éjszakai látása. Két ember rohanó lábainak hangja hallatszott a lenti lépcsőforduló felől. A több száz éves padlódeszkák recsegtek és nyikorogtak. Ajtók nyíltak és csukódtak be. Az egyik férfi angol nyelvű parancsokat osztogatott társainak, hogy folytassák a keresést. Minden azon múlt, Jay észreveszi-e a támadót anélkül, hogy az észrevenné

64

őt. A lépcsők recsegtek, amint az egyik támadó óvatosan felfelé tartott. Fleming előhúzta a kést a zsebéből, és a jobb kezébe szorította. Az alsó lépcsőforduló lámpájának fényében egy férfi és egy hosszú csövű fegyver árnyéka vetült az Anderson szobájába vezető ajtóra. Jay halványan elmosolyodott, amikor a férfi gyorsan fel-le kapcsolgatta a villanykacsolót, és káromkodott, amikor a lámpa nem akart fényt adni. Egy vörös hajú fej bukkant fel, óvatosan jobbra-balra nézelődve. A fejet vaskos bikanyak követte, ami úgy tűnt, mintha a férfi fülétől egyenesen a vaskos vállhoz vezetne. Jay mélyen és egyenletesen lélegzett, ahogy egykor a légi párbajokra készülődött, és összehúzta magát az árnyak védelmében. A férfi ismét megpróbálkozott a kapcsolóval, aztán felfelé indult. Gyorsan!, sürgette Fleming a férfit. Gyorsan, mielőtt még a szemeid hozzászoknának a sötétséghez. Az óriás egy pillanatra megtorpant, még egyszer lassan körbenézett, majd gyorsan felrohant az utolsó fél tucat lépcsőfokon. A férfi feje csaknem elérte a mennyezetet. Jókora hangtompítóval ellátott UZI géppisztolyt tartott a kezében. Fleming elégedetten látta a könnyed stílust, ahogy a tagbaszakadt férfi az UZI-t tartotta. Az óriás lassan a jobbra, az Andersont elzáró szoba ajtajához lépett, mire Fleming izmai megfeszültek Az óriás belökte az ajtót, hátraugrott, és az UZI csövével végigpásztázta a szobát. Odabentről csak Anderson nehézkes lélegzete hallatszott, ahogy próbálja levegővel megtölteni kilyukasztott tüdejét. A tagbaszakadt férfi felbátorodva fél kézzel tartotta az UZI-t, míg másik kezével felkapcsolta a lámpát. A sárga fény kiáramlott a szobából, és elöntötte a lépcsőfordulót. Jay az óriás szétterpesztett lába között látta, ahogy Anderson saját vére egyre terjedelmesebb tócsájában fekszik. - Megtaláltam az egyiket - kiáltotta a tagbaszakadt férfi, és Jay meg mert volna esküdni, hogy Long Island-i kiejtéssel beszélt. - Idefönt, a negyedik szinten. - Jay hallotta a lépteket odalentről. Fleming a lépcsőfordulón át az óriás háta felé vetette magát. A tagbaszakadt férfi éppen belépett a szobába, és Anderson felé indult, így jó néhány hosszú lépésnyi távolság választotta el Flemingtől. Jay lába alatt a második lépésnél megnyikordult a padló. Az óriás megfordult. Jay a férfi lapockái közé döfte a kést, a gerinc mellé. Jay lélegzete elakadt, ahogy nekiütközött a férfi jókora tömegű testének. Mindketten a padlóra zuhantak. Az óriás akkorát ordított, akár egy sebesült elefánt. Próbált feltápászkodni, és úgy dobta le Jayt a hátáról, mint egy megvadult ló a lovasát. Jay a kés nyelébe kapaszkodott, és a penge simán kicsusszant a sebből. Az óriás négykézláb állt, és még mindig az UZI-t szorongatta. - Mi történt? - kérdezte egy hang odalentről. Jay hallotta, hogy a többi támadó felfelé jön a negyedik szintre vezető lépcsőn. Jay az óriás hátára ugrott, és végighúzta a kés pengéjét a férfi torkán, átvágva a nyaki artériát. A tagbaszakadt férfi éles, hangos ordítást hallatott és talpra állt, a falnak csapva Jay fejét. A kés a padlóra csattant. Fleming szédelegve tápászkodott fel. A vérző óriás vigyorogva emelte fel az UZI-t. Jay hallotta a halk lépteket a lépcsőn.

65

Az óriás mutatóujja a ravaszra feszült. Jay előrevette magát. Ahogy előlendült, a tagbaszakadt férfi térdei megremegtek, és mire Jay megtette a kettejüket elválasztó hatlábnyi távolságot, az a padlóra rogyott. Jay, a hatalmas testet bámulva egy pillanatig bizonytalanul álldogált, aztán hirtelen köhögésszerű hang hallatszott. Egy pillanatig azt hitte, Anderson köhögött, ám ekkor vakolatdarabok potyogtak rá. A mennyezetet kráterek pettyezték. A lépcsőházban egy férfi rejtőzött az árnyékok között, célra emelve a fegyverét, egy ugyanolyan hangtompítós UZI-t, amilyen az óriásnál is volt. Jay legördítette az óriást a fegyverről. Újabb lövések halk hangja hallatszott a lépcsőház felől. A férfi alacsonyan és pontosan célzott. Fleming kigördült a tűzvonalból. A fegyver tűzváltóját automatáról egyes lövésre állította. A tár tartalmának elegendőnek kellett lennie. Egy lövéssel kioltotta a fenti lámpát, sötétségbe borítva a szobát. A folyosó megtelt zajjal, ahogy a lépcsőn felfelé tartó, meglepődött támadók rálőttek az árnyékokra. Minden lövés túl magasra sikeredett. Jay a hasán csúszva az ajtóhoz araszolt. A lépcsőházat egy pillanatra éles fénynyalábok világították meg. Jay kétszer lőtt. Sikoltás hallatszott, és egy test gurult le a meredek lépcsőkön. Minden elcsendesedett. Jay visszahátrált a szobába, tapogatózva kereste az utat a sötétben. A padló síkos volt a vértől. Jay az UZI-val ügyetlenkedett, próbálva letekerni róla a hangtompítót. Azt akarta, hogy meghallják a lövéseit, akkor talán valaki hív segítséget. A lépcsősor felől még percekkel később sem hallatszott semmiféle hang. Lent, a harmadik szint lépcsőfordulójában az a férfi vonaglott görcsösen, akit Jay lelőtt. Fleming Anderson professzorhoz lépett. - Professzor - súgta a fülébe Jay. - Anderson professzor, hall engem? - A professzor feje válaszként megreszketett. Ismét hangtompítós géppisztolysorozat suhogása hallatszott a lépcsőház felől. Fleming két lövést küldött a lépcsősor felé. A lövések hangja bombarobbanásnak tűnt a kis szobában. Jay hangokat hallott a lépcső felől, de nem sebesült test öntudatlan mozgását, hanem egy óvatos emberét, aki éppen fedezékbe húzódik. Ellenfelét utánozva, Jay a szoba túlsó oldalára vonszolta át Andersont, ki a tűzvonalból. A professzor nyöszörgött - Luxemburg - motyogta Anderson. - Luxemburg... a Tesla-iratok. .. itt adták el őket... a hiányzó iratokat... meg kell... a nyugati világ számára életbevágóan fontos... nem szabad hagyni, hogy a szovjetek. . . a szovjetek... Újabb golyózápor zúdult a szobára. - Csitt! - figyelmeztette Jay. - A hang után megtalálnak minket. - Odalentről fémes csattanás hallatszott. Jay remélte, hogy ez a kiürült tár hangja volt. Kockáztatott, és a szoba közepére ugorva a lépcső felé fordította az UZI-t, majd háromszor meghúzta a ravaszt. A fegyver kétszer lőtt. A lépcsőnél lapuló férfi szitkozódott. Jay reményei magasra csaptak, aztán ugyanolyan gyorsan el is halványultak, amikor meghallotta a helyére kerülő teli tár összetéveszthetetlen hangját, amit a hangtompítós fegyver lövései követtek. Ahogy Jay visszavonult a szoba hátuljába, lassú lépteket hallott, amint lefelé tartanak. Talán a sebesült lehetett. 66

A lőszerből kifogyva Jay letette az UZI-t, és az óriási termetű férfi, holttestéhez hajolt. A zsebeiben nem voltak teli tárak. A férfi nyilvánvalóan minden lőszerét elhasználhatta a ház elleni támadás elején. Remélve, hogy a lövéseit meghallották, Jay halkan becsukta és bezárta az ajtót. A falnál észrevette egy nehéz, fiókos szekrény körvonalait. A szekrényt odatolta az ajtó elé. Anderson haldokló, pánikba esett hangja töltötte be a szobát. Jay visszatért a professzorhoz, és megpróbálta kényelmes testhelyzetbe segíteni. - Figyelnie... kell. Nagyon fontos. - Anderson reszketve levegőt vett, összegyűjtve a maradék erejét - El kell mennie... Luxemburgba. . . meg kell akadályoznia, hogy az oroszok megszerezzék a Tesla-iratokat. . . - Azok utasították arra, hogy ezt elmondja nekem, akiktől a pénzt kapta? kérdezte Fleming suttogva. - Igen... - felelte Anderson nehézkesen. - Azt mondták, maga... maga az egyetlen, aki megakadályozhatja a cserét... - Miféle cserét? - Az oroszok... közel járnak... hogy befejezzék... ne hagyja, hogy megszerezzék a Tesla-iratokat... az a kulcs. - Azt mondja, ehhez el kell mennem Luxemburgba. Hova? Mit kell tennem? Hogyan akadályozhatom meg a cserét? - Ajánlatot kell tennie... az eladóktól megveheti... a bankban... bank... - Több száz bank van Luxemburgban. - Pénteken... - motyogta Anderson a haldoklók végső önkívületében. - Meg kell akadályoznia... - elakadt a lélegzete - mielőtt... túl késő lesz. - Anderson meghalt. Az ajtó előtt megreccsent a padló, aztán valaki megrázta az ajtógombot. Jay ellépett Anderson holttestétől, és a kést keresve tapogatózott a padlón. Az ajtó szilánkokra hasadt, és darabjai a szekrény hátuljának csapódtak. Jay átmászott a véres padlón, a fiókos szekrényhez ugrott, és nekitolta azt az ajtónak. Golyók puffantak tompán a szekrény hátuljának. Valaki újra meg újra nekivetette magát az ajtónak. Jay lába megcsúszott a véren, és a szekrény minden egyes lökésnek engedett egy keveset. Fleming tudta, hogy a kés ott van valahol a sötétben, de nem merte elengedni a szekrényt, hogy megkeresse. Jay rohanó lábak halvány remegését érezte Anderson házának mélyéről. Pánik markolt a mellkasába. Erősítés. A gyilkosok, akárkik voltak is, erősítést hívtak. Hatalmas zsivajt hallott. A remegés egyre erősödött, az ajtót már nem akarták betörni. Fleming ismét nekitolta a szekrényt az ajtónak, és a szoba végében nyíló kis, lefüggönyözött ablakhoz lépett. Letépte a függönyt, és kinézett az ablakpárkány felett. Négy szinttel alatta a zuhogó eső péppé áztatta a szemetet. Se háztetők, se létra, se menekülő útvonal. Hallott már olyasmiről, hogy akadtak, akik ennél nagyobb, negyven-ötven lábnyi zuhanást is túléltek. Hangok töltötték be az ajtó előtti folyosót. Jay kinyitotta az ablakot, és kiült a párkányra, lábait kilógatva a sikátor fölé. Lenézett, és érezte, ahogy félelem szorítja össze a gyomrát. A talaj szédítően forogni látszott, amint Fleming, megacélozva magát, ugrásra készülődött. 67

Már éppen ellökte volna magát az ablakpárkánytól, amikor lövéseket hallott a háta mögül. Aztán kiáltás harsant. - Rendőrség, kezeket fel! - és ismét lövöldözés hallatszott. Fleming hallotta, ahogy fiókos szekrény csikorog a padlón, amint valakik nekifeszülnek az ajtónak. Fleming hátrafordult. Mögötte, a sötétségtől csaknem teljesen elrejtve, egyenruhás rendőrtiszt bukkant fel. - Ne lőjön! - kiáltotta Jay hollandul, miközben lelkesen visszamászott az ablakból. - Ne lőjön. Nincs nálam fegyver. Jay igyekezett a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni a civil rendőrautó elő ülésén. Az A4-es ikersávján utaztak Leidenből Amszterdamba. - A szomszédok lövéseket hallottak - magyarázta a rangidős tiszt, egy civil ruhás nyomozó hadnagy. Wilem VanDeventer magas, szikár férfi volt, hosszúkás, komor arccal és vizenyős, kék szemekkel. Alig egy órával korábban VanDeventer követte az egyenruhás rendőröket a szobába. Fleming akkor már reszketett, a hórihorgas hadnagy pedig megnyugtatón a vállára tette a kezét, és levezette a földszintre, míg társai a négy holttestet őrizték Andersont, az óriást, azt a férfit, akit Jay lelőtt, és a támadót, akit a hadnagy emberei lőttek le a tűzharc során. Jay próbált beszámolni arról, miszerint a támadók a kiejtésük alapján amerikaiak lehettek, ám a hadnagy ragaszkodott ahhoz, hogy Fleming igyon egy kis oude genevert, holland gint, majd egyik emberével visszaküldte a hotelba. - Rengeteg időnk van, hogy felvegyük a megfelelő jegyzőkönyveket, nemde, Mr. Fleming? - mondta VanDeventer magabiztos, megnyerő és lefegyverző mosollyal. Végül is ezek az emberek már nem mennek sehova, ugye? - A hadnagy furcsa szokása volt, hogy minden kijelentése után visszakérdezett. Így nehéz volt ellentmondani neki. Nem mintha Jay ellenkezni akart volna. Nem volt kifogása az ellen, hogy Dukkers őrmester civil rendőrségi szedánjával visszamenjen Amszterdamba. Megállapodtak, hogy Dukkers másnap reggel érte megy, és visszaviszi Leidenbe, így felvehetik a vallomását és kitölthetik a jegyzőkönyveket. Ahogy a szedán elhaladt a Schipol repülőtér mellett, a zápor szomorkásán szitáló esővé enyhült, mire Jaynek eszébe jutott, hogy azon az amszterdami éjszakán is ugyanígy esett. Hihetetlen, mi minden történt, mióta a cég Gulfstreamjével alig két napja Amszterdamba érkezett. Valaki megpróbálja megöletni, ez nyilvánvaló volt. A megkönnyebbülést, hogy mégsem csak képzelődik, zavaros érzések kuszasága váltotta fel: a félelem, hogy megölik, az izgalom, hogy ismét szembe kell néznie a halállal, és a bánat, amit szegény, beteg Anderson professzor halála miatt érzett. Az egész ügy új volt Jay számára, most először próbálták a földön megölni. A levegőben való vadászat és gyilkolás szabályait ismerte, ám idelent még meg kellett tanulnia a megfelelő taktikákat és gondolkodást. És úgy döntött, amíg mindezeket meg nem tanulja, igénybe veszi biztonsági főnöke, Douglas Denoff képességeit és tapasztalatát. Úgy tervezte, amint visszaér a hotelbe, felhívja Denoffot.

68

Dukkers őrmester lekanyarodott az A4-esről az északnak vezető Al0-esre, majd az S105-ösre, és egyenesen a régi városrész felé tartottak. Az S105-ösről hamarosan rátértek a Rozengrachtra. Néhány perccel később átkeltek a Prisengracht csatornán, és balra kanyarodtak. Fleming szállodája a saroktól néhány háznyira állt. Az egysávos utcában a forgalom szokás szerint feltorlódott. De ezúttal nem száll ki, hogy egy kis friss levegőt szívjon, gondolta Jay. Amint a hotelhez érve lelassítottak, hogy megálljanak, Jay elméjére nyugtalanság telepedett. Próbálta gondolatban végigpörgetni a délelőtt eseményeit, de nem emlékezett arra, hogy elmondta volna Dukkersnak, melyik hotelben szállt meg. De minden olyan zavaros volt Bizonyára valamikor megemlítette.

Washington D. C , december 17. - Ismét lecsaptak. - Az istenit, Bogdan. - Graham Kingsley idegesen, nagy léptekkel járkált fel-alá irodája perzsaszőnyegén. - Hármójukat kicsinálták Anderson leideni házában. - Fleming hogy van? - Remekül - felelte Bogdan Subasic, miközben ő is fel-alá járkált az Amszterdam Hiltonban. Azt kívánta, bárcsak hosszabb lenne a telefonzsinór, mivel dühében jóval hosszabb léptekkel szeretett volna járkálni. - Fleming kiválóan megvédte magát. A háromból kettőt ő ölt meg. A legnagyobbiknak elvágta a torkát. A fickó akkora volt, mint egy ökör. Aztán Fleming elvette a fegyverét, és megölt még egyet, egy másikat pedig megsebesített Kingsley lassan bólogatott önmagának. Igen, valóban a megfelelő embert választották. Fleming pontosan olyan volt, ahogy azt az akták, az újságcikkek és a kocsmai történetek állították: félelmetes. Ha az ügy véget ér, szemmel kell tartaniuk - És Anderson? - kérdezte Kingsley hosszú hallgatás után. - Meghalt. - Mielőtt vagy miután teljesítette a küldetését? - tudakolta Kingsley. - Abból ítélve, milyen hosszú időt töltöttek együtt a támadás előtt, egészen biztos vagyok benne, hogy Anderson tájékoztatta Fleminget. Habár úgy értesültem, Flemingnél vannak a dokumentumok is, melyeket átadtunk Andersonnak. - Az a vén bolond! - mondta Kingsley. - Semmi gondot nem okozott - jegyezte meg Subasic. - Csak az számít, hogy felcsigáztuk Fleming kíváncsiságát. Csak annyit akarunk, hogy menjen el Luxemburgba, és kezdjen el kérdezősködni. - Biztos abban, hogy Anderson tájékoztatta Luxemburgról? - Ebben nem lehetünk biztosak, míg útnak nem indul - felelte Subasic. - De lehallgatjuk a telefonhívásait. Vannak érdekeltségei egy bizonyos Hartkemeier et Fils nevű kis kereskedelmi banknál. Ha Anderson megadta neki a szükséges információkat, akkor szóba fogja hozni a témát a bankárának. Szüksége van egy jó 69

bankárra, ha ilyesmiben akarja képviseltetni magát, és úgy tudjuk, Fleming megbízik Hartkemeierben. - Rendben van - mondta Kingsley. - De nem tudnánk tenni valamit a Fleming elleni támadásokkal? Most már olyan közel járunk. Aggódom. - Én is - értett egyet vele Subasic - De éppen azért, mert már olyan közel járunk, nehéz bármit is tennem. Úgy vélem... - Tégla van a Hetek Bizottságában - bizonygatta Kingsley. - Csak ezért történhetett ilyen gyorsan. - Úgy vélem, elintézhetnénk, hogy őrizet alá helyezzék őket - javasolta Subasic. De ez most jóformán lehetetlen lenne, tekintve, hogy mindannyian úton vannak, és tény, hogy mindnyájan hatékony kémelhárító hálózattal rendelkeznek. Gold például mindennap átvizsgáltatja a telefonját. Ahogy a tábornok, Hill és Rhodes is. Nem tudom, hogyan oldhatnánk meg hatékonyan anélkül, hogy észrevennék. - Talán - kezdte Kingsley, és egy pillanatig gondolkodott. A csend közel egypercnyire nyúlt a telefonban. - Igen, uram? - próbálta Subasic rábírni a munkaadóját, hogy befejezze a gondolatot, amit elkezdett. - Talán van egyéb megoldás is a problémára - folytatta Kingsley. - A tegnapi gyűlésen a tábornok felajánlotta, hogy az egész bizottság számára elrendezi a repülőutat Luxemburgba, a cserére. Talán ragaszkodhatnék ahhoz, hogy elmenjenek. Mindnyájukat összegyűjthetnénk. Luxemburg kis ország, és mindannyian idegen területen lennének. Nem tudnák olyan hatékonyan használni a kémelhárító hálózatukat, mint itt, Washingtonban. - Kiváló ötlet, feltéve, ha meg is lehet valósítani - értett egyet Subasic - Meg fogják tenni - mondta Kingsley. - Meg tudja oldani a felügyeletüket Luxemburgban, ha mindegyiküket odaküldöm? - Nem lesz könnyű... - Nem azt kérdeztem, hogy könnyű lesz-e - felelte Kingsley ingerülten. - Azt kérdeztem, meg tudja-e tenni. - Be kell hajtanom szinte minden szívességet, amit tettem. - Akkor tegye. Soha többé nem lesz ennél fontosabb oka rá. - Igenis, uram. - Hívjon, ha valami történik - Igenis, uram. Elbúcsúztak egymástól. Egyikük sem volt valami vidám. Kingsley tűnődve sétált oda az üvegajtóhoz. A kis erdő talaját hó borította, a tél a szürkésbarna fatörzseket ostromolta. Kellemes környék, gondolta Kingsley, nyugodt és biztonságos. De ezen a reggelen, ahogy a rejtély kulcsán tűnődve álldogált, nem érezte magát biztonságban.

70

Tizedik fejezet

Hollandia, december 18. Az ezüstszínű Mercedes az A4-esen suhant kifelé Amszterdamból. Jay Fleming előrehajolt, hogy jobban kilásson a szélvédőn. Felismerte a város közeledő határát. - Még nagyjából tíz perc, Mr. Fleming - mondta a sofőr, amikor észrevette Fleming pillantását a tükörben. - És senki sem követ minket. - A sofőrt Doug Denoff bérelte fel, és kerülő úton indult el a hotelből, néha váratlanul megállt, és megfordult a vasárnap reggel gyér forgalmában. A taktika nem derített fényt üldözőkre. Az üldözők hiánya nyugtalanította Fleminget. Szerette volna tudni, hol vannak az ellenségei. Jay hátradőlt, és vagy századszor nézett ki a hátsó ablakon. A sofőr korábban Izraelben volt kommandós. Mostanában egy nemzetközi vállalatnál dolgozott, ami állami tisztségviselők, gazdag üzletemberek, politikusok és a terroristák más potenciális célpontjainak biztonságát vigyázta. A férfit jól kiképezték arra, hogyan veheti észre, ha követik, hogyan térhet ki a lehetséges támadók elől, és hogyan ölheti meg azokat, ha nincs más menekülési lehetőség. Aaron Fiszmann Münchenben született, a szülei Hitler haláltáborainak túlélői voltak. Tagbaszakadt ember volt, öltönye szinte megfeszült az izmain. Jayt arra az óriásra emlékeztette, akit a minap ölt meg. De a halott óriástól eltérően Fiszmann párducszerűen elegáns és óvatos volt. Jay telefonhívását követően Doug Denoff felbérelte az egykori kommandóst, valamint a speciálisan felszerelt limuzint. Denoff kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy felbéreljen egy kisebb hadsereget. Több mint egy órán át vitatkoztak a biztonságról. - A fenébe is, Jay, megvan hozzá a pénzed - érvelt Denoff -, költsd el, és maradj életben. - Nem akarom fogolyként végezni - felelte Fleming. - Nem akarok a saját állatkertem egyetlen veszélyeztetett állatfaja lenni. - Van fogalmad arról, hány ember élete függ a te életben maradásodtól? - vetette ellen Denoff. - Mi történik az ECM-mel, ha meghalsz? A cég, az emberek és a munkájuk? Nem gondolhatsz csak magadra. Másokra is gondolnod kell. Élve van szükségünk rád. De Jay tántoríthatatlan maradt. Egyetlen testőr, semmi több. És egy páncélozott limuzin, de ez minden. A limuzin egész éjjel úton volt Brüsszelből. Egyike volt annak a temérdek ilyen járműnek, melyek a NATO munkatársai ellen elkövetett számos támadás után elárasztották a nemzetközi nagyvárosokat. Páncélozott ajtókkal látták el, valamint speciális kerekekkel, melyekkel még azután is nagy sebességgel lehetett hajtani, hogy egy gépfegyver kilyukasztotta az abroncsokat. A padló páncéllemezből készült, hogy védelmet nyújtson az aknák ellen, mint amilyennel a terroristák megölték Lord Montbattent. Ezenkívül az autót ellátták az 71

ajtókon kialakított fegyvernyílásokkal, vészjeladó rádióval, és számos egyéb felszereléssel. Jay számára úgy tűnt, mintha a jármű szorosan magába zárta volna, ahogy hátradőlt a hátsó ülésben, Bach II. brandenburgi hangversenyét hallgatva. Denoffnak igaza volt. Több száz ember élete függött az életben maradásától. De hova vezet mindez? A sikerei célponttá tették, ez pedig falakat és védvonalakat vont az élete köré. Denoff meglepődött, amikor megtudta, hogy a támadók amerikaiaknak tűntek. Azon pedig még jobban megdöbbent, hogy Jay életét egy magas, sötét hajú orgyilkos mentette meg a sikátorban. Kik voltak ezek? Denoff megígérte, hogy elintéz néhány telefonhívást az amerikai hírszerző hivataloknál dolgozó kapcsolataival, hátha tudnak olyan információkkal szolgálni, melyek fényt deríthetnek a rejtélyre. Talán segíthet, ha találkozik a leideni rendőrökkel, gondolta Jay. Aztán majd másnap felkeresi az amszterdami rendőrséget, hogy beszámoljon nekik a gyilkosságokról a sikátorban. A Mercedes lelassított Leiden első közlekedési lámpájához érve. Fiszmann egy teljes autóhossznyival az előttük álló autó mögött állította meg a limuzint. Menekülőút, mindig kell menekülő utat hagyni. A lámpa váltott, és Fiszmann gyakorlottan vezette a limuzint Leiden keskeny, kusza utcáin. A forgalom gyér volt, a legtöbb ember még aludt, templomban volt vagy reggelizett. Jay kinézett az oldalablakon, és a régi, faragott fehér kőből épült házakat figyelte. Érezte, hogy a megoldást Luxemburgban találja meg. Valaki, fogalma sem volt arról, kicsoda, utasította Anderson professzort, hogy ültesse fel őt. Valaki megpróbálja manipulálni, de ki? Miért nem keresi fel közvetlenül, hogy megkérje, menjen el Luxemburgba? Miért ez a bonyolult rejtvény? Már Luxemburgba tartott, hogy felvegye a kapcsolatot az ottani bankárával. Mit akarhatnak tőle, és miért pont tőle? Nyilvánvaló volt, hogy Andersont miatta ölték meg. Hogyan mondhatná el ezt a rendőrségnek? Vajon hinnének neki? Fiszmann könnyedén megtalálta a rendőrőrsöt, és elegánsan leparkolta a Mercedest az épület előtti, látogatók számára fenntartott parkolóban. Jay az órájára nézett. VanDeventer és Dukkers három órával későbbre várták. Amikor Dukkers előző este kitette a szállodánál, a rendőr azt ígérte, délután kettőre visszatér, és elviszi az őrsre. Jay nem értesítette őket, meg akarta lepni a két férfit. A Fleming melletti ülésen egyszerű, fehér táska hevert, benne két, aranyfóliába csomagolt és ünnepélyes, karácsonyi szalaggal átkötött dobozzal. Mindkét dobozban egy-egy háromkarátos, tökéletes gyémánt volt. Az értékükből egy gyerek elvégezhette az egyetemet, vagy elég volt ahhoz, hogy egy meggyilkolt rendőrtiszt özvegye megélhessen. Jay nem tartotta éppen megfelelő köszönetnek az élete megmentéséért cserébe. A köveket egy híres amszterdami gyémántkereskedésben vette. Az üzletvezető el volt ragadtatva, hogy ilyen üzletet kötött vasárnap kora reggel.

72

A gyémántok tökéletes ajándékok lesznek, döntötte el Fleming. Jó befektetésnek számítanak, nem lehet azonnal elkölteni, mint a készpénzt, de elég könnyen pénzzé tehető, ha valami nehézség merül fel. Miután az autó megállt, Fleming szólt Fiszmann-nak, miszerint nem akarja, hogy kinyissa neki az ajtót, a Mercedes már önmagában is elég hivalkodó volt. Jay maga nyitotta ki az ajtót, és kilépett a kikövezett járdára. Fiszmann mindenesetre kiszállt, és gyanakvó tekintettel körbenézett az utcán. Jay a viharkabátja zsebébe tette a két gyémántos dobozt, és a járdán átvágva felsétált a rendőrőrs lépcsőin, majd belépett a forgóajtón. Arra gondolt, mennyire meglepődik majd Dukkers és VanDeventer, de arról fogalma sem volt, hogy ő mennyire meg fog lepődni. A függönyöket behúzták, az ajtógombra kitették az öt nyelven írt „Ne zavarjanak" táblát. A két férfi bizakodón lapozta át az íróasztalon álló irathalmot. - Itt van - szólalt meg egyikük halkan. - Nagyszerű - mondta a másik. - Minden benne van? Az első férfi az ágyra szórta a barna boríték tartalmát, és átforgatta a papírlapokat. A fejléceket összevetette egy gyűrött lapra írt listával. Egy perc elteltével válaszolt - Minden itt van. - Remek. Most már csak a levélre van szükségünk. Az első férfi folytatta az iratok átvizsgálását. - Bingó! - mondta győzedelmesen. A másik férfi elmosolyodott. - Vizsgáld át a papírkosarat a boríték után. - Már kiürítették. - Nagyszerű. Induljunk. Az első férfi belecsúsztatta a levelet a barna borítékba, a hóna alá vette a paksamétát, és társát követve kisétált a szobából, gondosan megigazítva a „Ne zavarjanak" táblát az ajtógombon. Odakint északnak indultak a Prinsengrachton, a vasútállomás felé. - Na, várjanak egy percet! - tiltakozott Jay Fleming. - Kell lennie itt egy VanDeventer hadnagynak, és egy Dukkers őrmesternek. Talán maguk tévednek. - Nincs valami nagy állományunk - magyarázta a recepciós pult mögött ülő tiszt udvariasan. Fiatal volt, nagyjából huszonöt éves, rövidre vágott, szőke hajjal és világoskék szemekkel. - És biztosíthatom afelől, hogy minden hadnagyunknak és őrmesterünknek tudom a nevét. Csak öt hadnagy szolgál nálunk, és egyikük neve sem VanDeventer. Jay Fleming a rendőrt nézte. Próbált nyugodt maradni, harcolt a dühvel és a torkát szorító keserű csalódottsággal. - Nézze - mondta Jay lassan és udvariasan -, véres tűzharc zajlott tegnap az Aphotekers Dijken. - Tűzharc? - kerekedtek el a rendőrtiszt szemei. - Itt? Leidenben? - A rendőr felugrott a székéből, és a szomszédos szobába sietett. Egy jókora, vörös foltokkal tarkított, bőrkötéses könyvvel tért vissza. - Nem - mondta a lapokat nézegetve. 73

Oda-vissza lapozgatott, megvizsgálva a jegyzőkönyv lapjainak mindkét oldalát. - Itt nem említenek semmiféle tűzharcot - fordította a könyvet Jay felé. - Nézze csak meg maga is. Ez a hivatalos eseménynapló, melybe minden bűnesetet és az arra történt reagálást feljegyzünk. Ebben nincs semmi komolyabb egy motorbalesetnél. Jay átvette a könyvet, és komor arccal pillantott a lapokra. Vadul oda-vissza lapozgatott, közben a szemei egyre jobban elkerekedtek. Végül visszaadta a könyvet a rendőrnek, és szóra nyitotta a száját, de nem tudott semmi odaillőt mondani. - Ez egy kisváros, Mr. ...? - Fleming - felelte Jay zaklatottan. - Jay Fleming. - Mr. Fleming. Nem emlékszem, mikor volt utoljára lőfegyverrel kapcsolatos incidensünk, arra pedig még kevésbé, hogy lett volna valaha is tűzharc, ahogy azt ön nevezte. Mit is mondott, állítólag hol történt mindez? - Az Aphotekers Dijken - válaszolta Fleming, a pultra csapva a könyvet. - És valóban megtörtént. Ott voltam. Láttam! Megöltem két támadót. A maguk emberei, Dukkers és VanDeventer megmentették az életemet. Ők tudják, mi történt. Megerősíthetik, amit mondtam! - A közeli asztal mögül egy civil ruhás tiszt metsző pillantást vetett Jayre. - Nálunk nem szolgál sem Dukkers, sem VanDeventer. - A rendőr átvette a könyvet, és játszadozni kezdett vele a pulton. - És nem kaptunk bejelentést semmiféle vitás ügyről az Aphotekers Dijken. - Lövöldözés volt - bizonygatta Jay. - A szomszédok hallották, ők hívták ki a rendőrséget. - Mr. Fleming - folytatta a rendőr türelmesen -, maga is láthatta. Nem érkezett bejelentés lövöldözésről, sem arról, hogy valakit lelőttek volna. Jay tehetetlenül, némán bámult a rendőrre. Először a fiatalembert nézte, majd a közeli asztalnál ülő idősebb, civil ruhásra pillantott, majd vissza a fiatalabbra. Őrület. A rendőrség kiszállt a helyszínre. Embereket gyilkoltak meg. Andersont és három támadót. Szigorúan bizalmas amerikai dokumentumok másolatai voltak nála, melyek bizonyították, hogy mindez valóban megtörtént. Kell lennie valami magyarázatnak, valami bizonyítéknak, hogy a támadás megtörtént. - Várjon! - szólalt meg Fleming hirtelen. - A ház. A vér. Van bizonyítékom. Jöjjenek el velem ahhoz a házhoz, az Aphotekers Dijkre. Megmutatom maguknak... - Mr. Fleming - kezdte a fiatal tiszt -, nem értem, mégis mit bizonyítana mindez. Már mondtam, hogy nem érkezett bejelentés... - El kell jönniük! - dörögte Fleming, megragadva a tiszt egyenruhájának gallérját - Velem kell jönniük. Megmutatom maguknak a vért, a golyónyomokat és a betört ajtót. - Sürgetve rázta meg a rendőrt - Jöjjenek velem. Megmutatom maguknak! - Mr. Fleming - markolta meg Jay vállát egy erős és határozott kéz. A hang erőteljes volt és megnyugtató. - Kérem, uralkodjon magán. - Sajnálom - mentegetőzött Jay, lassan engedve a szorításán. - Nagyon sajnálom. Nem tudom, mi... - Minden rendben - mondta a megnyugtató hang. Jay megfordult, és a civil ruhás rendőrt látta maga előtt. - Néha mindannyiunkkal előfordul, hogy tévedünk. Miért 74

nem megyünk el az Aphotekers Dijkre, és nézünk körül? - A fiatal rendőrtisztre pillantott, aki a tenyerével próbálta kisimítani a kabátján esett gyűrődéseket. - Nincs messze - mondta a civil ruhás a fiatal tisztnek. - Odamegyünk, és körülnézünk. Néha mi is követünk el hibákat. Jay a két tisztet nézte. Tudta, hogy mulatnak rajta. De nem számított, ha valamelyikük elkíséri a házhoz. Ott megtalálják a bizonyítékot. Akkor majd igazolhatja a szavait. - Mr. Fleming, maga holland? - kérdezte a civil ruhás tiszt. Jay a fejét rázta. - Amerikai. - Amerikai! - A civil ruhás rendőr őszintén megdöbbent. - Kiválóan beszél hollandul. - Alaposabban szemügyre vette Jayt. - Amerikai - motyogta, majd normális hangon folytatta. - És hol szállt meg Hollandiában, Mr. Fleming? - Az Ambassadorban, Amszterdamban. De nem értem, miért fontos ez? kifogásolta Jay. Az ajtó felé indult. - Most azonnal elmegyek az Aphotekers Dijkre. Ha jönni akarnak, csak tessék. Máskülönben veszek egy fényképezőgépet, készítek néhány képet, és elhozom maguknak bizonyítékként. - Nem szükséges - felelte a civil ruhás tiszt. - Magával tartok. - Jelentőségteljes pillantást vetett a fiatalabb rendőrre, majd követte Fleminget az ajtón át. Jay Mercedesében utaztak, és szó nélkül tették meg az utat. Amikor a limuzin lefordult a Rapenburg Prinssekade-ról, Jay hirtelen mozdulatlanná dermedt. Lejjebb az utcán, pontosan az Anderson csatorna melletti háza előtt munkagépek egész gyűjteménye állt. A felső szintekről hosszú facsúszda vezetett a félig a járdán parkoló billenőkocsira. A teherautó hátuljáról hatalmas porfelhő szállt fel, ahogy a törmelék alázuhant. A civil ruhás rendőr oldalvást Jayre pillantott. Fleming szemei hitetlenkedve kerekedtek el. Fiszmann elhajtott a Mercedesszel a teherautó mellett, és a járda szélén parkolt le. Jay kiugrott a limuzinból, és az épület bejáratához rohant. Bizonytalanul nekitámaszkodott az ajtónyílás helyén tátongó lyuk szélének. - Elnézést, uram - mondta egy munkás, amint elment Fleming mellett, vállán egy halom fával. Jay úgy nézett körbe, mintha szellemeket látna. Aztán előrebotladozott a nappaliba, nem tudva, hogy a civil ruhás rendőr a nyomában van. A padlót felszedték, a falakról és a plafonról leverték a vakolatot. Tönkretették a bizonyítékokat. Fleming utat tört magának a civil ruhás tiszt mellett, és visszarohant a hallba. A konyhában és a földszint lobbi szobájában nem talált semmit. Valaki módszeresen eltüntette a bizonyítékokat. Jay a lépcsőhöz rohant. A szőnyegeket felszedték, a falakat leverték. Végighaladt az első és a második emelet lépcsőfordulóján. Egyik szobában sem talált semmit. Tudva, hogy mit találhat, végül lassan felment a negyedik szintre, bár nem akarta látni a helyet. A lépcsőfordulóban és a szobában, ahol a tagbaszakadt férfit megölte, csak csupasz falakat talált. Jay letérdelt, és alaposan szemügyre vette a padlót. Olyan sok vér volt, valamennyinek be kellett szivárognia a parketta alá. A munkások, szerszámaikkal a kezükben, remekül szórakozva figyelték, ahogy Jay a padlót kaparászva, négykézláb mászkál. 75

- Le kell állítania a munkát! - követelte Jay a civil ruhás rendőrtől. - Állítsa meg őket! Tönkreteszik a bizonyítékokat. - Tataroznak egy házat - felelte bosszankodva a rendőr. - Semmi törvénytelen nincs abban, ha rendbe hoznak egy régi, csatornaparti házat. - De tönkreteszik a... - Semmit sem tesznek tönkre! - felelte a rendőr. - Tataroznak egy házat, ez minden. És azt hiszem, itt az ideje, hogy felfogja, akármit is képzelt arról, mi történt itt, az nem történt meg. Használ valamilyen kábítószert? Jay leesett állal bámult a férfira. - Nincs miért szégyenkeznie, Mr. Fleming. Sok amerikai, amikor megtudja, milyen könnyedén juthat itt drogokhoz... - Istenem! - üvöltötte Jay. - Nem élek drogokkal, és ha azt akarja sugallani, hogy... - Kérem, nyugodjon meg - kérlelte a rendőr udvariasan. Jay válla hirtelen megroskadt, a gondolatai ezerfelé csapongtak. - Nem tudom, mit mondjak. Ez... soha... - Aaron Fiszmannra nézett, de a rendőr arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni. Jay túlságosan is kábult volt ahhoz, hogy tiltakozzon, így aztán hagyta, hogy a rendőr levezesse a lépcsőn.

76

Tizenegyedik fejezet

Luxemburg, december 18. Alexandra Downing hátradőlt az Opel hátsó ülésén, és behunyta a szemeit az ablakokon beáradó, vakító napsütés miatt, miközben a taxi egyre gyorsabban távolodott a Rue de Neudorf melletti repülőtértől. Úgy érezte, mintha teljesen tönkrementek volna az idegei. A hosszú repülőút okozta fáradtság összezavarta a gondolatait és elgyötörte a testét. Az elmúlt két nap eseményei teljesen összemosódtak. Amikor a Martinnal elköltött, különös vacsora után hazatért, a hajóján valahogy nem volt minden rendben. Nem mert volna mérget venni rá, de mintha az egyik boríték nem ott lett volna, ahol korábban hagyta, és az egyik rakás pulóver túl közel volt a szekrény hátuljához. Valaki átkutatta a hajóját. Másnap nagyon aggódott Martin miatt, nem a testi állapotáért, hanem mert azt hitte, a férfi ideg-összeroppanást kapott. Mindaz, amit a vacsoránál mondott, abszurdnak, drámainak és paranoidnak tűnt. Arra gyanakodott, mindezt az okozhatta, hogy a férfi olyan feszülten tartotta szem előtt a karrierjét. Alexandra hallott már ilyesmiről. Egy férfi élete egyszer csak kisiklik, majd amikor beüt még néhány kudarc, minden kilátástalanná válik, és hirtelen a legragyogóbb elme is árnyakat lát, ahogy a temető felé hívogatják. Alexandra egész nap csak ült, és a borítékot nézte, amit a férfi adott neki. Kibontsa? Megígérte, hogy nem bontja ki, csak akkor, ha valami történik Martinnal. Megígérte, ezért az őrjítő kíváncsiság ellenére sem bontotta ki. Semmi mást nem akart annyira, mint hogy bontatlanul adhassa vissza a borítékot, miután a férfi biztonságban visszatér. Csakhogy nem tért vissza. A nő elkábult, amikor a telefon csörögni kezdett akkor este. Martin a tárcájában tartotta Alexandra telefonszámát, mivel nagyon rossz volt a számmemóriája. Még a saját telefonszámát is magánál tartotta, mivel rendszerint nem emlékezett rá. A taxi hátsó ülésén ülve Alexandra érezte, hogy a szemei ismét megtelnek könnyekkel. Pislogva próbálta visszafojtani a könnycseppeket, miközben zsebkendőt keresgélt a válltáskájában. De hiába forgatta fel a táskát. Fenébe! Még a gépen kifogyott a zsebkendőből. A kezével törölte le a könnyeket, és a többdoboznyi zsebkendőre gondolt, amit telesírt és papírgalacsinná gyűrt A férje, Mike, váratlanul halt meg, álmában. Verőértágulatot kapott. Alvás közben a homloklebeny egyik artériája kitágult, és a halál elragadta a gondolatait, a jóképű arcát és a kedves modorát. Alexandra huszonhét évesen megözvegyült. Mike halála után olyanná vált, akár egy irányát vesztett hajó. Zsurnalisztikát tanított a Los Angeles-i California Egyetemen, és a férje halálával mintha belőle is elszállt volna az élet. Két éven át harcolt a vezetőséggel, mivel az nem a tanításra, hanem inkább az új atlétikai és tájépítészeti tervekre költötte a pénzt, hogy az 77

egyetemet country clubbá tegye hasonlatossá. A harcába bevonta a médiát és a törvényhozást is, de semmit sem sikerült elérnie. Ehelyett egy reggel arra ébredt, hogy Mike holtan fekszik mellette. Olybá tűnt, mintha egyre nagyobb sebességgel robogna le a lejtőn. A vezetőség nagy örömére felmondott, eladta a bútorokat, kiköltözött a lakásból, és a Morgan 41-es vitorlás fedélzetére hurcolkodott, melyen ő és Mike a legszebb időket töltötték. A megtakarításainak, Mike életbiztosításának, valamint annak köszönhetően, hogy eladott mindent, ami nem fért fel a hajóra, pénzügyi szempontból sikerült bebiztosítania magát. Az elmúlt két évben sok mindent kipróbált. Részmunkaidőben tanított egy állami főiskolán, hajókon dolgozott, tanult, megszerezte a hajóskapitányi engedélyt, embereket szállított az óceánjárókhoz, aerobikot tanított egy sportklubban, sőt még regényt is elkezdett írni. Kezdetben számos férfival randevúzott, legtöbbjüket a klubban ismerte meg. Később belefáradt abba, hogy olyan férfiakkal találkozzon, akiket nem igazán kedvel. Aztán egy reggel felment a fedélzetre, és észrevette, hogy Martin milyen szeretettel nézi a hajóját. Amint a telefonhívás után visszanyerte az eszméletét, Alexandra felhozta Martin borítékját a hajófenék rejtekéből. Reszkető kezekkel tépte fel a pecsétet, és óvatosan kibontotta a borítékot. Huszonötezer dollár volt benne készpénzben, és egy levél Martintól. „Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy meghaltam - kezdődött a levél. - De szeretném, ha tudnád, hogy mindig szeretni foglak. A te szerelmed, még ha csak rövid ideig tartott is, a legszebb dolog volt az életemben. A pénz a katonai nyugdíjam előlege. Azt szeretném, ha megtartanád. Hívd fel Lee Goldberget Brüsszelben, a 87-91-44-es telefonszámon. Ő egy régi barátom, aki a NATO hírszerző hivatalának dolgozik. Megbízható és jól informált ember. Hívd fel, és mondd azt, hogy »Tesla él«. Már számos információt és dokumentumot küldtem neki a nemzetközi futárszolgálattal. Hétfőig biztosan meg kell kapnia őket. Elláttam utasításokkal, mit tegyen a csomaggal abban az esetben, ha felhívod. Nem tudja, ki is vagy valójában, és neked sem szabad felfedned a kilétedet. Veszélyes ügy nyomára bukkantam, és biztosan téged is meg akarnak majd ölni, ha megtudják, hogy belekeveredtél. Kérlek, kövesd a levélben leírtakat. A telefonban kérd Goldberg alezredest, az otthoni számát adtam meg, és csak azt a bizonyos két szót mondd neki, aztán tedd le a kagylót. Ha minden a tervnek megfelelően történik, akkor semmiről sem fogsz hallani, mivel az ügyet diszkréten intézik el. Az Egyesült Államok igencsak kínos helyzetbe hozott kormánya gondoskodik erről. Ha a dolgok nem a tervnek megfelelően történnek, az milliók halálához és az országunk pusztulásához vezethet. De kérlek, drágám, ne próbálj bármi mást tenni. Hozd működésbe mindazt, amit kiépítettem, aztán húzódj menedékbe. És sose feledd, hogy az életemnél is jobban szeretlek. Ég veled. Martin." 78

- Tesla él - mondta Alexandra halkan, miközben kinyitotta a szemeit, és az ablakon át vakon bámulta Luxemburgot. A városrészt az Európai Közösség modern acél- és üvegparlamentje uralta, befurakodva a Luxemburg városára jellemző különös, középkori építészeti stílus mögé. Alexandra a szombat délutánra gondolt, amikor lebonyolította a telefonhívást. Arra gondolt, hogy felhívja a rendőrséget, az FBI-t, valakit .Csakhogy a rendőrség tájékoztatta arról, hogy Martin meghalt egy különös balesetben. Ki hitte volna el, hogy meggyilkolták? Az egyetlen bizonyítéka a levél és a pénz volt. Ezért aztán felhívta Lee Goldberg alezredest. De sokkal többet mondott annál, hogy „Tesla él". Beszélgettek. Az alezredes udvarias ember volt, aki egykor Martin parancsnoksága alatt szolgált Vietnamban. Goldberg tisztelte egykori felettese őszinteségét, és aggódott érte. Nagyon megrázta, amikor megtudta, hogy Copeland meghalt. - Az anyag, amit küldött, nagyon hatásos - mondta Goldberg. - Izgalmas. De sosem gondoltam volna, hogy ők. - Ki ezek az „ők"? - követelte Alexandra a választ. Goldberg tétovázott Martin a csomagban küldött egy, a nővel kapcsolatos feljegyzést is. A feljegyzésben Copeland figyelmeztette Goldberget, miszerint Alexandra alighanem figyelmen kívül hagyja a kérését, hogy maradjon ki az ügyből, és bizonyára nehéz lesz lebeszélnie arról, hogy még jobban belekeveredjen. Goldberg végül kudarcot vallott, és beleegyezett, hogy találkozzon a nővel Luxemburgban. Alexandra tudta, hogy az alezredes valószínűleg megpróbálja majd feltenni az első, Egyesült Államokba tartó repülőgépre. De azt is tudta, hogy Goldberg ismét kudarcot vall majd. Szerette Martint, amiért meg akarta védeni őt, csakhogy neki korábban sem volt soha szüksége védelemre. Alexandra Downing szipogott, és azt kívánta, bárcsak lenne nála papír zsebkendő, aztán hátradőlt, és figyelte, ahogy egyre közeledik Luxemburg középkorias városa.

Belgium, december 18. A Global Energy Társaság vörös és aranyjelzését viselő, fehér Cessna Citation zúgva repült dél-délnyugat felé, Belgium sík tájai fölött. Bogdan Subasic az ablakon át a földet nézte, a városokat, folyókat és erdőket, melyek véres csaták listájaként húzódtak odalent: Bastogne, Liege, az Ardennek, Dunkerque. Subasic szomorúan ingatta a fejét, ahogy lelki szemei előtt megjelentek a holttestek. A pilótafülke intercomjának jelzése rángatta vissza gondolatait a jelenbe Felvette a mellette álló asztalon elhelyezett vörös és aranyszínű telefon kagylóját. - Igen? - A hívás kapcsolva - hallatszott a másodpilóta hangja. - A kagylót csatlakoztatnia kell a dekódoló modemre, hogy értse a beszélgetést.

79

- Persze - mondta Subasic határozottan. Becsatlakoztatta a kagylót a mikrokomputerbe, ami a Washington D. C-ből érkező üzenet elektronikusan szétszórt bitjeit ismét a vonal túlsó végén beszélő ember hangjává alakította. Subasic felvette a másik telefonkagylót, ami a mikrokomputer oldalán lógott. A kattanások, sípolások és pittyegések bántották a fülét. Eltartotta magától a kagylót, míg a mikrofonok, kódolók, számítógépek és műholdak közvetítővonalai megköszörülték elektronikus torkukat. - Bogdan? - kérdezte egy hang a telefonban. -Jó napot, uram - felelte Subasic - Vagy inkább azt kellene mondanom, jó reggelt? Biztosan... - Reggel nyolc óra van - mondta Korund. - De hagyjuk most az udvariaskodást. Ő hogy van? Hol van? A Korund hangjában rejtőző idegesség zavarta Subasicot. Az elnök tanácsadója általában nem volt érzelgős. - Most jól van - felelte Subasic -, és tíz perccel előttünk jár. Ő irányítja a cége gépét. Ahogy azt ön is el tudja képzelni, nagyon el volt keseredve, amikor eljött Anderson házától. - Figyelemre méltó munka volt - Korund ritkán részesítette dicséretben embereit - Az egész csapatot ilyen gyorsan kiküldeni, ráadásul vasárnap reggel. - Köszönöm - mondta Subasic udvariasan. - A pénz többet mond, mint a szavak. Valójában már szombaton munkához láttak, nem sokkal azután, hogy eltüntettük a hullákat. Habár azt hiszem, néhány héten belül valaki még pokolian megfizet ezért - Miért? - csattant fel Korund idegesen. - Az engedélyek miatt - felelte Subasic. - Nincs építési engedély a felújításra. Előbb vagy utóbb, de a holland hatékonyságot figyelembe véve inkább előbb, valamelyik bürokrata rá fog jönni erre. De egy ideig még biztosan nem. Emellett a nyomok nem vezetnek el hozzánk. - Remek. - Mindenesetre Fleming a sofőrjével visszavitette magát Amszterdamba folytatta Subasic. - Fleming új embernek látszott, amikor kiszállt a limuzinból. Gyorsan és élénken lépkedett, mintha az út alatt döntésre jutott volna. Egy óráig sem tartott neki összecsomagolni és kiérni a reptérre. Jelenleg éppen a Gulfstreamen repül, és teljes sebességgel tart Luxemburg felé. - Ezt honnan tudja? - Egyenesen arra tart - felelte Subasic -, emellett pedig készített egy repülési tervet Schipolban, mielőtt felszállt volna. Ezenkívül felvettük a telefonbeszélgetéseit. Csak néhány perce hallgattam őket végig. Bekapta a csalit. - Nagyszerű! - Korund vidámnak tűnt, aztán folytatta. - Az imént azt mondta, úgy tűnt, Fleming döntésre jutott .Mire gondolt? - Milyen döntést hozott? Azt mondanám, elment az esze. A luxemburgi és Santa Monica-i irodájával folytatott telefonbeszélgetései bizonytalanok voltak. Azt hiszem, egy ideig kételkedett a saját épelméjűségében. Szerintem úgy véli, valaki bosszút akar állni rajta, ezért ringbe akar szállni az illető ellen. 80

- Ez az ügy fontos. Nagyon fontos, mert valaki csakugyan bosszút forral ellene. Sikerült már kiderítenie erről valamit? - Semmit - felelte Subasic zavartan. Kényelmetlenül mocorgott az ülésében, mintha Korund csak néhány lábnyira állna tőle. - Még nem sikerült kiderítenem, miért van Fleming nyomában a CIA. - De én... - Tudom, hogy ellenőriztette az ügynökséggel, de meg kell értenie, hogy a CIA-t sosem lehetett irányítani. Lehet akár az ügynökség egyik akciója is, amiről az igazgató és a piszkos trükkök ügyosztálya nem tud. Valami, ami olyan titkos, hogy ön már nem tudhat róla. - Subasic várta a dühkitörést. Korund büszke ember volt, aki szerette azt hinni, hogy az ő keze mindenhova elér. Ám az elnök tanácsadója kordában tartotta a haragját. Subasic megkönnyebbülten felsóhajtott, és folytatta. - Végigfuttatunk egy interpolos háttérelemzést az Anderson házában talált emberekről. Mindannyian bérgyilkosok voltak. Egyikük Wolfgang Kleiderman volt, egy borsos árú gyilkos, aki általában a hamburgi alvilágnak dolgozott. A másikuk az amszterdami dokkokból jött, és „A Kalapács" névre hallgatott. Ő volt az, akit Fleming megkéselt. A harmadikat még nem sikerült azonosítani. Egyelőre nem lehet kapcsolatba hozni őket az ügynökség embereivel, akik Amszterdamban megtámadták Fleminget. Akárki is áll e mögött, a terv nagyon körmönfont. - Túlságosan is körmönfont az én ízlésemnek - csattant fel Korund. - Nem hiszem, hogy bármilyen eredménnyel járna, hogy elküldjük a bizottságot Luxemburgba. Gyémánt feldühödött, amikor előálltam a javaslattal. Topáz azt bizonygatta, hogy az ilyesmi csak felhívná ránk a figyelmet. És ha jobban belegondolok, egyet kell értenem vele. Egy ilyen csoport nehezen kerülné el a KGB figyelmét, és ön is tudja, hogy már így is idegesek, amiért az átadást áttették most péntekre. - Jó meglátás - értett egyet Subasic, neki már kezdettől nem tetszett az ötlet. - Biztonsági elővigyázatosságból maga és én irányítjuk az akcióban résztvevőket - folytatta Korund. - A többi tagnak semmiről sem kell tudnia, amíg a csere meg nem történik. Egyszerűen nincs időnk kifüstölni az árulót, de akárki legyen is, nem engedhetjük meg neki, hogy keresztbe tegyen a legfontosabb hadműveletünknek. - Emlékeztetnem kell önt, hogy mindez megsérti a bizottság szabályait figyelmeztette Subasic. - Figyelmeztetett, és ezzel megtette a kötelességét - mondta Korund ingerülten. Tisztában vagyok a rendkívüli körülményekkel. Felkészültem arra, hogy vállaljam a felelősséget a bizottság következő gyűlésén. - Talán arra is emlékeztetnem kell, hogy a bizottsággal kötött megállapodásom értelmében figyelmeztetnem kell az elnököt, Gyémántot, ha valaki arra kér, térjek el az irányelvektől. Konok csend hallatszott a vonalban. Korund ingerült lélegzetvétele beszédesebb volt a szavaknál. Az irányelvet azért vették bele a szabályzatba, hogy biztosítsák a hatalmi egyensúlyt, nehogy egy hatalomvágyó vagy őrült tag megpróbálja átvenni a hatalmat a bizottság felett, és a saját céljaira használja azt. 81

Subasic különféle érzelmekkel viaskodott. Egyrészt megsértette a hatalommal való visszaélés egyik legfontosabb szabályát, másrészről viszont a bizottságba kétségkívül beférkőzött egy áruló, valószínűleg egy orosz besúgó, aki alig egy hét alatt kétszer is megpróbálta megöletni a hadművelet egyik kulcsfiguráját. Lehet, hogy a helyzet megoldásának egyetlen módja, ha megszegik a bizottság szabályzatát. Alig egy hétről van szó, mondta Subasic magának. Csak ezután leplezhetik le az árulót anélkül, hogy veszélyeztetnék az akciót. - Tiszteletben tartom a döntését - mondta végül Subasic. - De csak addig, míg az a hadművelet sikerét szolgálja. Az akciót követően mindezt felfedem a bizottság előtt. Nem eshet bajunk, ha az áruló a bizottságon keresztül szerzi az információit Ha az illetőnek megvannak a saját hírszerző kapcsolatai, akkor csak kisebb akadály elé állítjuk. A korszerű berendezés statikus zajai betöltötték a hosszú csendet. - Imádkozzunk, hogy ne így legyen - felelte Korund komoran. - Habár egyetértek, hogy ez valóban nagyon valószínű. A bizottságban mindannyiunknak megvannak a saját kapcsolataink a hírszerzéssel, és egyikünk sem válogat az eszközökben, hogy kiépítsen egy saját hírszerző hálózatot. - Az utolsó megjegyzése inkább fáradt sóhajra hasonlított - És még valami - tette hozzá Korund. Aggódom, hogy az ügy egyre jobban elfajul. - Ahogy én is - felelte Subasic. - De elkerülhetetlen volt. Én... - Nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban elkerülhetetlen volt - vágott a szavába Korund. - Talán felül kellene vizsgálnunk a tervet, át kellene szerveznünk a biztonsági intézkedéseket. Nem tudom. De azt tudom, hogy ön és Fleming hullák egész sorát hagyják maguk után. Olyan nyomot, amit előbb vagy utóbb észrevesznek. Biztosítanunk kell, hogy ennek nem lesznek következményei ránk nézve. - Igenis, uram - mondta Subasic letörve. - Megteszem, ami tőlem telik. - Tudom, hogy megteszi - felelte Korund. Elbúcsúztak egymástól. Subasic még hosszú ideig a fülénél tartotta a telefont, hallgatva az elektronikus zajokat, majd végül letette a kagylót, és az ablakhoz hajolt. Hosszú ujjaival aggodalmasan simított végig a haján. Tűnődve bámulta a lenti tájat. Az árnyékok már elnyelték az alacsonyabb területeket. Csak a legmagasabb épületek, dombok és fák fürödtek még mindig a napfényben. Subasic szeretett volna odalent lenni, sétálni egyet valamelyik elhagyatott földúton. Szeretett volna megszabadulni a rettenetes fegyelemtől, ami ahhoz kellett, hogy életben maradhasson a szakmájában. Szerette volna abbahagyni a gyilkolást, és ki akart kerülni ebből az üzletből. De tudta, hogy ennek egyetlen módja a halál.

82

Luxemburg, december 18. A Goethe söröző halovány fényében nyüzsögtek a délutáni italozók, a levegő bűzlött a francia cigaretták átható szagától, melyek vastag füst-felhője alig mozdult, mikor a bejárati ajtót kinyitották, beengedve a decemberi szél metsző hidegét. A márványlapú bárpult mentén magányos emberek itták a sörüket. A legtöbb vendég férfi volt, és többségük a furcsa Letzeburgesch-nyelvjárást beszélte, ami leginkább a német és a francia keverékének hangzott. Néhány vendég Luxemburg hivatalos nyelvén, franciául beszélgetett, míg mások németül, és páran angolul társalogtak. Ám a félig lefüggönyözött ablak mellett, az egyik kis, kerek asztalnál, szerbhorvátul beszéltek. - Koliko dugó ste ovde? - kérdezte egy szikár, középkorú, rossz fogú férfi. Éles vonású arca olyan volt, akár egy menyété. - Már legalább négy órája várok itt - felelte szerbhorvátul egy magas, ősz hajú úr, több évtized alatt megkopott, rossz kiejtéssel. - Polgári légi járattal jöttem az Egyesült Államokból. - Az ősz hajú férfi nyilvánvaló ellenszenvvel emlékezett vissza a repülőútra. Utálta, ha vegyülnie kellett a közönséges emberekkel. Gyűlölte, ha egy légtérbe zárták velük, ha az elhasznált levegőjüket kellett lélegeznie, érezve a bőrük kipárolgásának bűzét. Ahogy ezen a helyen is. De találkoznia kellett ezzel a rothadó fogú, bűzös leheletű, nyers vonású, zsíros hajú kis szerbbel, akinek sárga szemei úgy csillognak, akár egy zsebtolvajé. Az amerikai hatvannégy éves volt, de feszes arca, izmos alkata és könnyed mozgása évtizedekkel fiatalabbnak mutatta. Ezzel ő is tisztában volt, és tetszett neki. A külső megjelenése nemegyszer döntött a kisemberekkel folytatott tárgyalások során. Az ülésteremben olyan volt, akár egy párduc, ravasz, erős és gyors. Az emberek tudták ezt, és féltek tőle. Az udvarias álarca mögött szinte tapintható volt erőszakos természete. Halszálkacsíkos, tengerészkék öltönyt és fényes, olasz cipőt viselt. Sikeres vállalatigazgatónak látszott, és valóban az is volt. De nem azért jött Luxemburgba, hogy üzleti ügyekről tárgyaljon a menyétképű kis szerbbel. Az amerikai egy erőszakos bűncselekmény miatt volt itt. Már megbánta, hogy a vele szemben ülő férfival kell szövetkeznie, de felöltötte a legbarátságosabb arcát, és tisztelettel, hízelegve beszélt a szerbbel, mire az elmosolyodott. Az amerikai remélte, hogy még akkor is mosolyogni fog, mikor meghal. - Eldöntötték már, hol bonyolítsuk le a cserét? - kérdezte az amerikai. - Még nem - felelte a szerb. - Szigorúan veszik a titoktartást Amint azt ön is tudja, a katonai attasé helyetteseként a követség biztosít számomra bizonyos információkat, de az én szerepem csupán a támogatás. Így aztán nem tudok valami jól kérdezősködni. Meg kell várnom, míg az információkat az asztalomra teszik. - Értem - mondta az amerikai, próbálva leplezni a türelmetlenségét és a bosszúságát. Tudta, hogy minden ettől a kisembertől függ. Milutin Szgety három 83

éve dolgozott a luxemburgi nagykövetségen. Néhány hónapja, még mielőtt a Hetek Bizottsága úgy döntött volna, hogy felhasználja Jay Fleminget, az amerikainak, egy luxemburgi bankárral való kapcsolata révén, sikerült szert tennie egy hasznos informátorra a jugoszláv nagykövetségen. Nem mintha az amerikai attól tartott volna, hogy a bizottság és Subasic kudarcot vall, csupán úgy érezte, szüksége lehet biztonsági óvintézkedésekre. Olyan óvintézkedésekre, melyek hűségesek hozzá. Szgety olcsó volt. A különleges bankszámlán szereplő összeg, amit az amerikai nyitott neki a Banque Generale du Luxemburgnál, alig volt akkora, hogy akár egy felső kategóriás Mercedest vehessen rajta, de a katonai attasé helyettese számára valóságos vagyon volt. - Mikor tudja meg? - tudakolta az amerikai morózusan. - Mikorra tudja meg a pontos helyet? - Attól tartok, ezt az információt csak néhány órával az átadás előtt tudatják velem. - És az időpontot sem tudja? Szgety arcán átsuhant az aggodalom árnyéka, ahogy bólintott. Ideges volt amiatt, hogy esetleg megsérti ezt a gazdag és befolyásos embert. A kis szerbet aggasztotta az amerikai elkomorodó tekintete, a szemeiben harag csillogott, és mögöttük valami más, amitől Szgety reszketni kezdett. A szerb katonai attasé helyettese örült, mikor a találkozó véget ért. Ahogy Szgety kisétált az ajtón a sűrűsödő sötétségbe, Steven Strand a férfi után nézett, és azon tűnődött, talán hibát követett el vele. Felsóhajtott, néhány bankjegyet dobott az asztalra, és magabiztosan kisétált az éjszakába.

84

Tizenkettedik fejezet

Luxemburg, december 19. A .45-ös Colttal a gyapjúkabátja oldalzsebében, Jay Fleming követte Aaron Fiszmannt a kora hajnali sötétségbe. Az utcalámpák halvány fényében látták a leheletüket. Mindketten gyanakvón néztek körbe az utcán, de senkit sem láttak. Jay megfordult, és kesztyűs kezével elfordította a bérház ajtajának gombját. Az ajtó zárva volt. Fleming felpillantott a faragott kövekből épült, régi házra. A négyszáz éves épület Luxemburg városának középkori részében állt. Egyike volt azon kevés épületeknek, melyek a régi városrész legmagasabb részén álltak, ahonnan egyaránt jó kilátás nyílt az északkeletre álló Európa Székházra és a délnyugatra húzódó Petrusse folyó völgyére. Luxemburg ősi erődje, amit egykor Észak Gibraltárjának is neveztek, egy meredek sziklaszirten állt, mely szinte függőlegesen, százötven lábnyira magasodott a Petrusse és az Alzette folyók egybetorkollása fölé. Habár a város területe csupán kétszázötven holdat tett ki, a kereskedelmi útvonalak stratégiai pontjain épített bevehetetlen erődök a középkorban Luxemburg hatalmát jóval a város méretei fölé növelték. Az európai háborúkban betöltött döntő szerepe, és a több mint öt évszázadnyi politikai csatározás a bankok, a kereskedelem és a politika modern központjává tették. Mivel Luxemburg volt az Európa Parlament székhelye, itt gyűltek össze egész Nyugat-Európa vezető politikusai, és egyben ideális hellyé tették a külföldi vállalatok számára. Jay azon épület előtt állt, melyben az EMC Rt. irodái, valamit Fleming és a cég többi vezetőinek lakásai kaptak helyet. A felső két szintet értekezletekre, fogadásokra és más hivatalos események helyszínéül használták. Jay minden további gondolkodás nélkül tagbaszakadt testőre felé fordult, és követte a férfit a keskeny, macskaköves utcán át a bérelt autóhoz. A jármű ugyanúgy nézett ki, mint bármely más bérelt autó, egy rozsdabarna BMV, melyen semmi szokatlan nem látszott. Ám az autót nem a Hertztől vagy az Avistól bérelték, hanem Denoff egyik kapcsolatától. A Mercedes limuzinhoz hasonlóan, amit Amszterdamban hagytak, a BMW is páncélozott volt, speciális kerekekkel szerelték fel, és erős motorral látták el. A BMW a luxemburgi reptéren várt rájuk előző este, mikor megérkeztek Amszterdamból. Szintén itt várt rájuk a Colt, ami most Jaynél volt, és a felszerelés, melyet Fiszmann kért. Jay kezdte nagyon értékelni biztonsági főnöke, Doug Denoff professzionalizmusát. Denoff volt az, aki mindent előkészített a Fleminget fenyegető támadások ellen. Jay korábban mindig úgy vélte, Denoff folyton csak aggályoskodik. Most, ahogy megállt a BMW mellett, és arra várt, hogy Fiszmann kinyissa az ajtót, Fleming rájött, hogy az aggályoskodás Denoff munkájának része. Most a saját munkájának is részévé vált, gondolta Fleming, amint kinyitotta az ajtót, és beült az utasülésre. A szélvédőn át figyelte, ahogy Fiszmann bombát keresve 85

felnyitja a motorháztetőt, majd négykézlábra ereszkedik, és egy zseblámpával átvizsgálja az alvázat is. Jay óvatosan a kabátzsebébe csúsztatta a kezét, és érezte a Colt hideg fémét. Körülnézett az utcán, azon tűnődve, vajon a gyilkosok egy újabb triója készül-e éppen előtömi a szűk, sötét sikátorokból. Jay szinte azt kívánta, bárcsak jönnének, hogy el akarják kapni. Készen állt, és felélénkült a gondolatra, hogy megtámadhatják. Mióta otthagyta a haditengerészetet, még sosem érezte ennyire, hogy él. Ismét vadász volt, ugyanakkor rá is vadásztak. A gondolatra felborzolódtak a szőrszálak a tarkóján. Ezúttal a harc nem Vietnam légterében zajlik, hanem a békés Luxemburg ősi utcáin. Fleming készen állt. A hollandiai támadás meglepetésként érte, és az Anderson háza elleni rajtaütés is elkábította egy pillanatra. Valaki meg akarta ölni, és mivel az illető kudarcot vallott, megpróbálta összezavarni és lejáratni őt. Ha nem talált volna halvány vérfoltokat Anderson házában, a felső szint padlóján, akkor talán valóban azt hitte volna, hogy idegösszeomlást kapott. Ám a vérfoltok ott voltak, néhány csepp vér átszivárgott a padlódeszkákon, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ismét visszanyerje a lelki egyensúlyát. Mire visszaértek Amszterdamba, a vállalati igazgató helyét átvette a vadászpilóta. Dühös volt, határozott és halálos. Jay elmosolyodott, mikor a testőr végül befejezte az autó átvizsgálását, és a BMW sofőr oldali ajtajához lépett. Úgy döntött, osztozik Fiszmann-nal a teendőkben. Nem akart üldögélni, miközben valaki az életét kockáztatta érte. A testőr ajkai halvány, komor mosolyra húzódtak, ez volt az egyetlen beszédes arckifejezése. Fürkésző pillantást vetett Fiszmannra. Fiatal volt, talán huszonhathuszonhét éves, sötét, szinte fekete szemei mégis öregembernek mutatták. Tele voltak fájdalommal. Jay azon tűnődött, mi tölthette meg a szemeit ilyen korán ennyi szomorúsággal. A testőr beült az autóba, lezárta az ajtókat, és elfordította a slusszkulcsot. A motor azonnal életre kelt. Az erőteljes hajtómű hangját gondosan eltompították szigetelőanyaggal. Fiszmann némán vezette az autót, eltávolodtak a járdától, és végighaladtak a kanyargós mellékutcán. A Rue du Chimayre érve balra fordultak. Jay az órájára nézett: hat óra múlt. - Ne aggódjon - szólalt meg Fiszmann. - Rengeteg időnk van. Jay bólintott, és ismét a sötétséget átdöfő fényszórók keltette sárga félhomály felé fordult. Fiszmann észak felé irányította a BMW-t, végig a Cote d'Eichen, majd balra a Rue de Beggenre. Luxemburg vidéki területére tartottak, egy Echternach nevű apró falu felé, ami a várostól vagy harminc kilométernyire feküdt. Gyorsan haladtak a kiváló utakon, és 6:25-re elérték a Max Emerson udvarházához vezető mellékutat lezáró vaskaput. Az út mellett mindkét oldalon tizenöt láb magas, masszív kőfal húzódott, eltűnve a sötétségben. Egy Heckler & Koch géppisztollyal felszerelt őr lépett ki egy üvegezett őrhelyről, és a BMW-hez sétált. Az őr fekete egyenruhát viselt, mellkasának jobb oldalán stilizált rókafej díszelgett. Sildes sapkáján ugyanilyen jelvényt viselt. Az őrházban a másik őr gyanakvón pillantott a jövevényekre.

86

- Jó reggelt, uram - mondta az őr udvarias, mégis fenyegető hangon. - Kérem, elmondaná a jövetele célját? - Jay Fleming jött, hogy találkozzon Mr. Emersonnal - felelte Fiszmann az őrhöz hasonló fenyegető hangsúllyal. Az őr az őrházba sétált, felemelte a telefont, és néhány percig beszélt rajta, mielőtt visszatért volna az autóhoz. Ezúttal feszesen mosolygott, de úgy, mintha az arckifejezés fájdalmat okozott volna számára. A kapu kezdett kitárulni. - Kérem, hajtsanak tovább - mondta az őr. - Maradjanak a főúton, és ne szálljanak ki az autóból, míg el nem érik a belső épületegyüttest. Ha a jármű meghibásodna, kérem, maradjanak odabent, míg a segítség megérkezik. Több tucat mastiff van szabadon a falak mögötti területen. - Olyan monoton hangon beszélt, akár egy légi utaskísérő, aki arra kéri az utasokat, hogy a leszálláshoz készülve kapcsolják be a biztonsági övüket, és állítsák függőleges helyzetbe az üléstámlájukat. - A kutyákat ölésre képezték ki. Ha nem érik el a belső épületeket öt percen belül, akkor egy autó automatikusan elindul, hogy segítsen önöknek. Tehát, uraim, kérem, semmilyen körülmények között se szálljanak ki az autóból, vagy ne húzzák le az ablakokat, míg el nem érnek a belső területre Fitzmann bólintott, és áthajtott a kapun. A jól karbantartott kátrányos makadámút magas fák között vezetett. Jay a szemeit erőltetve bámult kifelé, hátha megpillantja az egyik ölésre kiképzett kutyát, melyekre felhívták a figyelmüket, de amikor elérték a belső terület kapuját, nagyon csalódott volt. Azon tűnődött, vajon valóban vannak-e mastiffok a kinti sötétségben, falkában és halálos agyarakkal járva az árnyékok közt. Fleming úgy döntött, elhiszi, hogy vannak kutyák. Max Emerson gyakran csak hencegett, de az ígéreteit betartotta... akárcsak a fenyegetéseit. Emerson fegyverkereskedő volt, egyike azon magánvállalkozóknak, akik a halál eszközeivel kereskedtek. A hatvanas évei vége felé járt, és a vagyonát azzal alapozta meg, hogy a II. világháború után megvett mindent, amire csak rá tudta tenni a kezét: Ml-eseket, régi dzsipeket, bajonetteket és sisakokat. Azt pletykálták, megvesztegette a szövetséges katonákat, hogy hatalmas mennyiségű, újonnan gyártott fegyverhez és lőszerhez juthasson hozzá, amit aztán eladott Maónak és Csang Kai-seknek. Az emberei állítólag ott jártak mindkét hadsereg nyomában, és kicsavarták a fegyvereket a halottak még meleg kezéből, hogy aztán eladják azokat a legtöbbet ígérő vevőnek. Kommunisták, kapitalisták, fasiszták vagy forradalmártok... Emersonnak nem jelentett különbséget, amíg volt pénzük. Manapság Emerson multimilliomos volt, és feudális nagyúrhoz méltó stílusban élt, a rengeteg pénzen vásárolt tisztelet illúziójában. Már nem kellett kicsavarnia a fegyvereket a halott katonák kezéből. A legkorszerűbb sugárhajtású vadászgépekkel kereskedett, és több tucat ország fegyvergyártóival állt kapcsolatban. Ahogy a különféle országok elnökei és a nagyvállalatok igazgatói, a világ legnagyobb bankjainak képviselői is rendszeres látogatónak számítottak Emerson birtokán, mivel lelkesen hiteleztek a fejlődő országoknak, hogy azok ki tudják fizetni a repülőgépeket és a napalmot. Emerson mindegyikükkel egyenlő félként tárgyalt, habár kissé leereszkedőn bánt velük. 87

Már több mint két éve, hogy Emerson egyik megbízottját a másik után küldte az ECM Rt-hez, Jay Fleming készülékei után esedezve. Jay nemet mondott neki, mégpedig két okból. Egy: mert a készülékek így is szinte eladták önmagukat. Kettő, és ez volt a fő ok: Jay nem akarta, hogy az ECM fejlesztései az Egyesült Államok ellenségeinek kezébe kerüljenek. Emerson megrótta Jayt a naivitásáért. Ahogy kiszállt a BMW-ből, és felnézett a modern erőddé alakíttatott, tizenegyedik századi kastély masszív kőfalaira, Jaynek eszébe jutott a beszélgetésük. A tornyokat és az oromzatokat erős karbonreflektorok éles fénye világította meg. Ha csak a fele is igaz volt a történeteknek, melyeket Jay hallott, akkor ez a hely biztonságosabb volt, mint a Fort Knox, a Pentagon és az összes svájci bank együttvéve. Emerson manapság minden üzletét itt bonyolította, mivel az előző évben megpróbálták megölni. Fényűző száműzetésben élt az ősi falak mögött, akár napjaink Howard Hughesa, és egy kisebb hadsereg védte, mely egykori zsoldosokból, és az üzleti ügyei során megismert emberekből állt. A támadás óta nem merészkedett ki a falak közül, és azt állította, hogy soha többé nem is fog. A munkát és a kockázatot átengedte az ügyintézőinek, míg ő maga élvezte mocskos szakmájának gyümölcsét. Jay gyomra kavarogni kezdett, amint az ajtó felé közeledtek. Megvetette ezt az embert, és irtózott attól, ahogy kész volt feladni a szabadságát azért, hogy még néhány évet élhessen. A masszív, sötét ajtószárnyak kinyíltak, ahogy Jay és Aaron a lépcső teteje felé közeledett. Átléptek a küszöbön a boltíves mennyezetű, kolostorszerű előcsarnokba. A hall messzire nyújtózott, falai eltűntek a sötétségben. A komor hangulat szinte fizikailag is rájuk nehezedett. A mélabú talán elviselhetetlen lett volna, ha nincsenek az ajtótól tizenöt yardnyira közszemlére tett drágakövek. Szinte élni látszottak, ahogy a stratégiai fontosságú pontokon elhelyezett lámpák fényében csillogtak és ragyogtak. Halk, mechanikus zúgás hallatszott mögöttük. A nehéz ajtók automatikusan bezáródtak. A drágakövekhez érve Jay megtorpant, de nem az értékük, hanem sokkal inkább ízléstelen összeállításuk bénította meg. Rubinokat, smaragdokat, akvamarinokat és zafírokat illesztettek egy ízléstelen, jókora tányér méretű, rókafejet ábrázoló foglalatba. Emerson szerette azt hinni, hogy rókaszerűen ravasz. Élvezettel mesélte, hogy végül is bűnös mindabban, amit a hatóságok állítanak róla, tehát vajon miért lehet az, hogy sohasem emeltek ellene vádat? Szerette azt hinni, hogy ez éles elméjének köszönhető, ami olyan, akár a rókáé, ezért is választotta a rókafejet az Emerson Fegyvervállalat lógójául. A kérkedő drágakő-kiállítás összegzett mindent erről a houstoni bugrisról: nyers, ripacskodó és nincs ízlése. A drágaköveket szabadon, mindenféle védelem nélkül hagyták. Nyilvánvaló emlékeztető volt ez arra, miszerint a termet Emerson biztonsági őrei szemmel tartják. Jay kamerákat keresve körbefordult, de semmit sem látott. Elismeréssel adózott Emersonnak, a felszereléseit szakértő módon elrejtették. - Uraim - visszhangzott végig a halion egy hang. Jay a szemeit meresztette, próbálva kifürkészni a drágaköveket megvilágító lámpák vakító fényén túli 88

sötétséget. Halk léptek hallatszottak a kőpadlón, és pillanatokkal később egy, a formaságoknak megfelelően felöltözött komornyik alakja rajzolódott ki a sötétben. A férfi arca olyan volt, mintha sokat tanulmányozta volna a régi, rejtélyes angol gyilkosságokat, és maga is éppen valami ilyesmit szándékozott elkövetni. - Kérem, kövessenek - mondta parancsolón, és sarkon fordult. Jay és Aaron követték a komornyikot az előcsarnokon át, el a bútorok és a kárpittal borított falak mellett. Jay nagyon csalódott volt: a sarkokon nem álltak régi páncélok. A hall végében ismét egy súlyos ajtóhoz értek, ez valamivel kisebb volt annál, mint amelyiken beléptek, de éppolyan erősnek tűnt. Numerikus billentyűzet parázslott halványan az ajtó melletti falon. A komornyik hátat fordított a jövevényeknek, miközben beütötte a kódot. Elektronikus zúgás hallatszott, és az ajtó kinyílt. Jay hunyorogva követte a komornyikot a hallból. - Arra, Mr. Fiszmann - biccentett a komornyik a balra nyíló ajtó irányába, majd Fleming felé fordult - Átadná a kabátját, Mr. Fleming, ha kérhetem? - Jay nekilátott, hogy teljesítse a kérést. - Arra, Mr. Fiszmann, ha kérhetem - ismételte meg a komornyik, Aaron azonban tétovázott. - Már előkészítettük önnek a reggelijét. A megbeszélés csak Mr. Emerson és Mr. Fleming között zajlik majd, négyszemközt. Aaron úgy nézett Jayre, mint egy anya, aki éppen óvódás gyerekét készül beengedni az oroszlán ketrecébe. Jay bólintott. - Minden rendben. Valószínűleg nem tart sokáig. - Egy hosszú pillanatig csak ácsorogtak. - Kérem, uraim - mondta ismét a komornyik. - Mr. Emerson ideje nagyon szűkre szabott. Jay átadta a kabátját a komornyiknak, mire Fiszmann gyorsan odanyúlt, hogy elvegye tőle. Az izraeli és a komornyik tekintete összecsapott, és a másodperc törtrészével később Emerson embere átengedte Jay kabátját. Fiszmann még egy utolsó, nyugtalan pillantást vetett Jayre, miközben Fleming megfordult, hogy kövesse a komornyikot a jobb oldali, gazdagon díszített ajtón át. Mintha labirintusban vándoroltak volna, egyik hosszú folyosó következett a másik után. Balra, jobbra, át egy ajtón, és el egy tucat másik ajtó mellett. Mindegyik ajtó mellett kis numerikus billentyűzet. Sehol sem látszottak fegyveres emberek, kamerák vagy más egyéb felszerelések. Minél kevesebbet tud az ellenség a védelmedről, annál nagyobb biztonságban vagy. Emerson nyilvánvalóan megfogadta a világ legjobb szakértőinek tanácsát A komornyik végül egy zsilipkamrán át egy üvegházszerű, kosárlabdaterem méretű helyiségbe vezette Jayt. Ahogy a belső ajtók bezárullak, a párás hőség szinte fojtogatni kezdte őket. Izzasztó dzsungelbe kerültek, és Jay szinte érezni vélte, hogy a kinti tél hidege miatt kondenz-víz csapódik le az arcán. Körülnézett. A tölgyfák ágairól szürke fátyolmoha lógott. Az üde, zöld növényzettől alig tizenöt-húsz lábnyira lehetett csak ellátni. Mintha a dzsungelbe került volna. Valahonnan e sűrű nádason túlról víz csobogása hallatszott. Felettük a fák ágai nyújtóztak a tető üvegtáblái felé. Az üveglapokon túl Jay jól látta a hajnali napfény első, rózsaszín sugarait. Lassan, ámulva fordult körbe. Az üvegház 89

nagyobb volt, mint a bécsi botanikus kert, habár közel sem tűnt olyan szépnek. A kert csendes fenyegetést sugárzott, mintha veszély leselkedne a bokrok közül. A komornyik megköszörülte a torkát, elnézően Jayre mosolygott, és folytatta a sétát. Jay követte a férfit a zöld fűben kanyargó, szűk ösvényen át. Az ösvény itt-ott szerteágazott, valami távoli helyre vezetve. Jay arcán, hónalján, nyakán és oldalán verejték csorgott Úgy érezte, mintha legalább száz fok lenne, és hozzá kilencvenszázalékos páratartalom. Éles kanyart írtak le, és Jay észrevett egy fehér, fából épült kerti lakot, melynek rácsos ablakait vastagon benőtte a lilaakác. A levendulaszínű virágok kinyíltak a mennyezetre erősített lámpák erős fényében. Az egész hely olyan volt, mint egy régi, kreol ház New Orleans francia negyedében. Ahogy közelebb értek, Jay megpillantotta a kovácsoltvas lábú üvegasztalnál ülő túlsúlyos, ősz hajú férfit. Az illető könnyű, kék vászonruhát viselt, és Jay észrevette, hogy a kezei reszketnek. Ő volt Emerson. Arcbőre halvány volt, akár egy varangyos béka hasa, és apró foltok pettyezték. Jay átlépett egy lilaakác lugas alatt, és most először érezte meg a halk, rejtett ventilátorok hideg szellőjét. A levegő illatozott a lilaakáctól. - Jó reggelt, Jay Fleming - szólalt meg Emerson franciául, de a déli államokra jellemző akcentusa borzalmasan kiérződött Jay közeledtére a fegyverkereskedő feltápászkodott, és kinyújtotta a jobb kezét. - Örülök, hogy csatlakozik hozzám reggelire - mosolygott Emerson halványan. Jay úgy érezte, mintha Emerson szemei tetőtől talpig felmérték volna, mint egy temetkezési vállalkozóé, aki éppen méretet vesz jövendő ügyfele koporsójához. - Örülök, hogy időt tudott szakítani rám - felelte Jay udvariasan, majd hozzátette -, nagyon szép... helyet építtetett. Emerson diadalmasan elmosolyodott. - Néhány éve honvágyam támadt Huston iránt - magyarázta Emerson angol nyelvre váltva. Visszatelepedett a székébe, és intett Jay-nek, hogy ő is foglaljon helyet. Jay az Emersonnal közvetlenül szemben álló széket választotta. - Találtam egy céget Angliában, ami ilyesmire szakosodott, tudja, a hercegeknek és hasonlóknak. Ők építették ezt nekem. Pokoli sok időbe került nekik, mire megtalálták a megfelelő fákat, meg az összes egyebet. Vissza kellett menniük Houstonba, hogy felássanak egy egész mocsarat. Hozták a moszkitókat is, hogy a fene essen beléjük. Kibaszott sok időbe került megszabadulni tőlük. Jay komolyan bólintott. Nem tudta, hol is kezdje, vagy egyáltalán elkezdje-e, míg Emerson be nem fejezi a monológját. Jay felvette az asztalkendőt, széthajtogatta és az ölébe terítette Egy fehér ruhás fekete férfi bukkant fel két ezüst kávéskannával. Mindkettőből egyszerre töltött, az egyikben forró tej gőzölgött, míg a másikban cikóriával kevert kávé. A két folyadék összeolvadt, az eredmény alig valamivel volt világosabb a pincér bőrénél. Jay felemelte a csontporcelán csészét, és belekortyolt a café au lait-ba. Pontosan olyan finom volt, mint az a kávé, amit New Orleansban, a régi francia piacon ivott. - Ízlik? - kérdezte Emerson, miközben előrehajolt, és az asztalra könyökölt. - A kávét New Orleansból szerzem, ahonnan a fiút is hozattam.

90

Jay halványan elmosolyodott. Fleming azért jött, hogy információkat szerezzen, és nem azért, hogy újrakezdje a polgárháborút. Emerson azt látta Jay mosolyában, amit látni akart, és folytatta a fecsegést a teremről, a kastélyról, hogy mennyibe kerül mindez, és Fleming miért nem fogadta el a korábbi meghívásait. A beszédét végül azzal fejezte be, hogy megkérdezte, mi is az oka a sürgős találkozónak. Elérkezett a rettegve várt pillanat. Jay tudta, hogy üzletet kell kötnie ezzel az emberrel, és gondolatban tucatszor is végigpróbálta már a Luxemburgba tartó repülőúton és a hajnali autózás során, de valahogy mégis úgy érezte, nem készült fel rá. Jay dadogva intézte a szavait egy magas polchoz, ami éppen csak karnyújtásnyi távolságon kívül volt. - Éppen azelőtt értem vissza Leidenből, hogy tegnap felhívtam magát. Valami különös dolog történt. - Jay ismét belekortyolt a kávéba, majd óvatosan visszahelyezte a csészét a csészealjra. Átkozta magát, korábban soha nem kellett keresgélnie a szavakat. Emerson elnézett Jay mellett, és felemelte a kezét. - Várjon egy kicsit a meséjével. Úgy látom, hozzák a reggelit. Biztos vagyok abban, hogy jobban mennek majd a dolgok, ha juttatunk egy kis ennivalót a hasunkba. Jay udvariasan elmosolyodott, és egyetértett vendéglátójával, miközben a pincér jókora tányérnyi tojásrántottát, sült kolbászt, kétszersültet szolgált fel, ezenkívül még valamit, ami leginkább olajban sült műanyag csőnek látszott, és végül kukoricakásával teli, antik limoges-i levesestálat tett az asztalra. A fekete pincér, nem ugyanaz, mint aki a kávét hozta, mindkettejüket kiszolgálta. Míg ettek, Emerson irányította a társalgást, és mindenféléről fecsegett. Beszélt arról, hány millióba kerül a biztonsági rendszere, mennyi húst esznek a mastiffjai. Beszélt a számítógépeiről, és arról, hogyan próbál meg betörni egy bonyolult rendszeren keresztül a világ számos vállalatának és kormányának számítógépeibe. - Én mondom, barátom - úgy ejtette ki, „émmondom" -, ha újra kellene kezdenem, azt számítógépekkel tenném. Kilophatja velük a szemét bárkinek anélkül, hogy az észrevenné. És ha netán elkapják, nos, a fenébe is, nem börtönbe küldik, hanem felkérik tanácsadónak, hogy elmondja nekik, hogyan is tette, amit tett. Emerson milliókat költött a világ legfejlettebb biztonsági rendszereire, melyek közül soknak a lényege az volt, hogy mibenlétüket titokban tartsák, ám a fegyverkereskedő önteltségében ezek számos részletét kifecsegte. Emerson jó étvággyal evett, szinte felszippantva az ételt a szavak közt. Jay szó nélkül evett, és hallgatta a fecsegést. - Tessék - szakította meg Emerson a monológját, és megkínálta Fleminget a sült gumicsőnek látszó étellel. - Kóstolja meg, nagyon finom. Jay udvariasan vett egy keveset, majd levágott egy kis falatot, és a villájára szúrta. - Mi ez? - kérdezte Jay, miközben a szájába vette és rágni kezdte a falatot. - Chitlins - felelte Emerson. - Finom, ugye? - Chitlins? - nyelte le Jay a falaltot. - Az meg mi? 91

- Disznóbél - mondta Emerson. Kaján mosoly villant a fegyverkereskedő szemében, ahogy Jay sikertelenül próbálta meg elrejteni az arcára kiülő fintort. Emerson nyíltan elvigyorodott. Az első pincér ismét teletöltötte a kávéscsészéket, és leszedte az asztalról a déli reggeli maradékait. Jay végül ismét nekikezdett, hogy kifejtse látogatása okait. - Valaki meg akar ölni - mondta Jay nyíltan, miközben Emerson belekortyolt a kávéjába. - Az első támadásra Amszterdamban került sor, a másodikra Leidenben magyarázta Jay az elmúlt négy nap eseményeit. Emerson hátradőlt a székében, az arca éber, ám közömbös volt. Amikor Jay befejezte a mondandóját, Emerson kiegyenesedett a székében, benyúlt a kabátja belső zsebébe, és elővett egy csomag Camel cigarettát. Előhúzott egy szálat, melynek mindkét végét gondosan az asztalhoz ütögette, majd a szájába vette a cigarettát. Arany öngyújtóját drágakövekkel kirakott rókafej díszítette. Emerson hátrahajtotta a fejét, és füstfelhőt fújt. - Tehát? Jay a fegyverkereskedőre nézett, és egy pillanatra zavarba jött. Már éppen nyitotta száját, hogy mondjon valamit, amikor Emerson ismét megszólalt. - Mit akar tenni? Szeretne bérelni egy szobát az én maximális biztonságú Hiltonomban? - Információkat szeretnék - felelte Jay semleges hangon, megküzdve a provokáló megjegyzéssel. - Információkat? - pillantott Emerson a plafon felé, a gyorsan világosodó égboltra, mintha Jay egy regény kiadását kérné tőle. - Tőlem? - fordult ismét Fleming felé. Jay bólintott. - Miért pont tőlem? - tudakolta Emerson. Jay nagyot nyelt, legyűrve a sértő megjegyzéseket, melyekkel Emerson próbára tette. - Mindenki tudja, hogy a magáé a legjobb hírszerző hálózat a fegyverkereskedelemben - kezdte Jay, és ez valóban igaz is volt. Emerson hatalmas üzleti sikereit a több ezer informátornak, besúgónak, megvesztegetett politikusnak, katonatisztnek és állami köztisztviselőnek, valamint számos kémének köszönhette. - Csak annyit kérek öntől - könyörgött Jay -, hogy kérdezze meg a kapcsolatait, és derítse ki, mégis ki jár a nyomomban. - Jay egy kósza pillanatig elgondolkodott azon, megkérdezi a fegyverkereskedőt, tud-e valamit a Tesla-iratok készülő átadásáról, amiről Anderson beszélt neki, de aztán úgy döntött, nem teszi. Emerson az a típusú ember volt, aki kihasználta a lehetőséget, hogy megszerezze magának a zsákmányt - Gondolja, hogy valaki a fegyverüzletből? - kérdezte Emerson, mire Jay bólintott. - Kire gyanakszik? Jay elmondta, hogy nincs semmi ötlete. - Mit kínál az információkért cserébe? - hajolt előre Emerson. - Mi olyat tud kínálni, ami egyenértékű ezzel?

92

- Szerződést, hogy átadom az ECM második generációs műszereit - ajánlotta fel Jay reménykedve. Emerson szélesen elmosolyodott, majd hangos nevetéssel száműzte az üvegházban uralkodó csendet. - A második generációs műszereit? - Emersonra ismét rátört a nevetőgörcs, az arcán könnyek csorogtak. Aztán a nevetés éppolyan gyorsan, ahogy kezdődött, abba is maradt, és a mosoly helyét gúny váltotta fel. - A második generációs műszerei értéktelenek. Talán néhány banánköztársaságnak adhatnám el. - Az udvarias hangot fagyossá tették az éles, texasi magánhangzók. - Csak egyvalamije van, amire igényt tarthatok. Ugyanazt a berendezést akarom, amit nemrég a Holland Királyi Légierő rendelkezésére bocsátott. Jaynek valahogy sikerült közömbös arcot vágnia. - Megfontolom - felelte Jay. - De csak akkor, ha az információi fényt derítenek arra, kik próbálnak megölni. - Emerson arca semmit sem árult el, és Jay imádkozott, hogy az ő arca is hasonlóan kifejezéstelennek tűnjön. - Maga aztán tényleg megijedt, ugye? - állapította meg Emerson. - Nyugtalan vagyok - felelte Jay. - Miért nem fordul a CIA-hoz? - tudakolta Emerson. - Biztosan vannak ott is kapcsolatai. Mi van az ön biztonsági rendszerével? Denoff az egyik legjobb szakértő a világon. Tudja, hogy én is állást ajánlottam neki. De az a kis zsidó nem akart nekem dolgozni. Emerson felállt és szomorúan ingatta a fejét. A reggeli megbeszélés véget ért. Jay is felkelt. - Hol lakik most? - kérdezte Emerson. - A céges lakásban. - Mikor keres végre magának egy igazi helyet, ahol élhet? - gúnyolódott Emerson, miközben megkerülte az asztalt, és intett Jaynek, hogy kövesse - Mint amilyen ez itt? - kérdezte Jay olyan közömbös hangon, ahogy csak tudta. Emerson hátrafordult, hogy lássa, vajon Jay gúnyolódik-e rajta. - Igen - mondta Emerson, és gyorsan elindult a gondosan nyírt ösvényen. A főépület ajtajánál a komornyik alakja bukkant elő. - Majd kapcsolatba lépek önnel folytatta Emerson. - De azt már most megmondhatom, hogy hallottam néhány dolgot, és bár nem szoktam csak úgy kiadni a dolgokat, azt tanácsolom, vigyázzon a ruszkikkal. - Az oroszokkal? - Nem nagyon kedvelik magát. - Miért? - hebegte Jay. - Miért akarnának megölni? - Várjon egy percet - emelte fel a kezét Emerson, akár valami közlekedési rendőr. - Várjon már. Nem mondtam, hogy ők akarják megölni, ugye? Csak azt mondtam, vigyázzon velük, mert nem kedvelik magát. - Lehetséges, hogy ők azok? Emerson bólintott, majd hozzátette: - De lehet, hogy nem ők azok. - Jay most még kevésbé kedvelte ezt az embert. Majd kapcsolatba lépek önnel - ismételte Emerson -, és ne habozzon szólni, ha döntésre jutott. 93

- Attól függ, mivel sikerül előállnia - felelte Jay nyugtalanul. A légzsiliphez érve Emerson a kezét nyújtotta. Jay a fegyverkereskedőre nézett, és anélkül fordult el, hogy elfogadta volna a felé nyújtott kezet. Ahogy a légzsilip ajtaja bezárult, Jay hallotta, amint a texasi diadalmasan felnevet.

94

Tizenharmadik fejezet

Luxemburg, december 19. Raoul LeClerc ritkán volt hálás bármiért is. Ám ezen a reggelen némán méltányolta a Luxemburg régi városrészében álló erődítmények középkori építőit az előrelátásukért, amiért a titkos rejtekhelyekkel hozzájárultak ahhoz, hogy az utcai fegyverkereskedelem észrevétlenül folyhasson, ráadásul pontosan a rendőrök orra előtt. A régi városrész macskaköves utcái alatt több száz csatorna és alagút húzódott, melyek egykor az erődöket és az ágyúk állásait kötötték össze. Az évszázadok alatt többször is átépített föld alatti kamrák és folyosók nagy részét lezárták, csak néhányat hagytak nyitva a turisták számára. A lejáratok megmaradtak, de a szinte megközelítheteden alagutakat valójában el is felejtették. LeClerc szerencséjére a sziklába vájt hatalmas folyosórendszerről nem készítettek pontos térképeket. LeClerc egy düledező házat bérelt a régi városrészben. Az ősi kőépület pincerendszerét még 1300 körül építették. LeClerc a Guillaume tér alatt vagy hetvenlábnyira húzódó egykori lőporraktár közepén álló alacsony asztal fölé hajolt. A boltíves mennyezet legmagasabb része elérte a harminc lábat. Az elemlámpa halvány fénye végigpásztázta a kövek egyéneden felszínét. A kamrát áthatotta a gázolaj szaga, amitől a férfi azonnal fejfájást kapott. LeClerc alacsony, sovány, de izmos párizsi volt, olajos, fekete hajjal, és apró, csillogó szemekkel. Próbált bajuszt növeszteni, ám az molyrágta rókaprémként függött az ajka fölött. Az arcát féltucatnyi pattanás tarkította. A levegőben francia és orosz káromkodások szálltak, ahogy egy fakanállal megkeverte a konyhai mosogatószer és gázolaj elegyét a jókora, egygallonos üvegedényben, melyet egykor ecetes tojás tárolására használtak. Öntött még egy kis mosogatószert a keverékhez, majd egy kevés gázolajat, aztán ismét mosogatószert. Idegesen pillantott a csuklójára csatolt olcsó, műanyag kvarcórára. Sietnie kellett. A többiek alig egy óra múlva már az Excelsior előtt lesznek. Ahogy a folyadékot kevergette, átkozódott, amiért ilyen későn értesítették. Több idő kellett volna az előkészületekre, és professzionális felszerelést kellett volna használnia. De nem, az illető azt mondta, ma reggelre kell. A férfi, abból ítélve, ahogy franciául beszélt, amerikai lehetett Alig hat óra telt el a telefonhívás óta, és négy azóta, hogy átvette a pénzt. A pénzt a St. Esprit-citadella melletti park egyik szemetese alá ragasztották. Gyűlölte az amerikaiakat, de tény, hogy jól fizettek. Közelebb vitte a lámpát, és megszemlélte a munkáját. Még egyszer megkeverte az üveg tartalmát, majd felemelte a kanalat, és hagyta, hogy a zselészerű anyag lassan lecsepegjen róla. Halvány mosoly tűnt fel az arcán, kivillantva csorba fogait. Felemelt az asztalról egy egyquartos majonézes üveget, és teletöltötte a keverékkel, majd szorosan rácsavarta az üvegre a tetejét, a felesleget pedig letörölte 95

egy ronggyal. Az egygallonos üvegre is rátette a tetejét. Fogta az elektromos lámpát meg az egyquartos üveget, és a terem kijáratához sétált. LeClerc hamisan fütyörészve a Csillagok és Sávok akkordjait felment a lépcsőn. - Maguk, katonák, néha ijesztően hasonlóak - jegyezte meg Alexandra Downing az Excelsior Hotel éttermében üldögélve, és belekortyolt a Ceylon Breakfast teába. Vele szemben a NATO hírszerzésének munkatársa, Lee Goldberg alezredes ült. Alexandra azonnal felhívta a férfit, miután előző nap bejelentkezett az Excelsiorba. Az alezredesnek engedélyt kellett kérnie, hogy eljöhessen brüsszeli munkahelyéről, és találkozhasson a nővel. Magas, vékony, sötétbarna hajú férfi volt, a szemei csillogtak az ablakon beáradó, éles napfényben. - Miben hasonlítunk annyira? - kérdezte Goldberg bizonytalanul. Alexandra kissé elbátortalanította. Nem csak azért, mert a nőnek viszonya volt Martin Copelanddel, vagy mert az ezredest megölték. Alexandra magabiztossága és őszintesége egyaránt idegessé tette. Közvetlen volt, de nem udvariatlan, rámenős, de nem kihívó. Ismert hasonló nőket, de azok egyike sem volt ilyen vonzó és elbűvölően nőies. - Ragaszkodnak ahhoz, hogy eljátszhassak a gentleman szerepét. Nem mintha ez rossz lenne - hajolt előre a nő, és kezét az alezredes karjára tette - Nagyon is élvezem, de mindez olyan természetesnek tűnik a hadsereg tisztjeinél, hogy néha eltűnődöm azon, vajon valódi-e, vagy csak része a szabályzatnak. Goldberg a nőre nézett, és nem tudta, mit válaszoljon. Alexandra észrevette a zavarát - Minden rendben, alezredes - mondta könnyed hangon, és a mosolya ragályosnak bizonyult a kora reggeli fényben. A férfi keresztbe tette a lábait, hátradőlt a székében, belekortyolt a kávéjába, és megpróbált mosolyogni. A mosolya leginkább a vallatás alatt álló fogoly fintorgásá-oz hasonlított. - Sajnálom, hogy kényelmetlenül érzi magát a jelenlétemben - folytatta Alexandra. - Csak van magában valami, ami annyira emlékeztet. . . - A nő szemei egy pillanatra elködösödtek, aztán ismét elmosolyodott. - El kell őt engednem mondta. - Nem szabadna folyton rá gondolnom. Néhány percig csak néztek egymásra. Goldberg teát töltött a nőnek az asztalon álló ezüstkannákból, ő maga kávét ivott. Az ablakon kinézve a járdán sétáló embereket figyelte, az alakokat elhomályosította a rézrúdról lógó áttetsző függöny. - Köszönöm, hogy meghívott reggelire - próbálta megtörni Goldberg a kínos csendet. Körülnézett az elegáns berendezésen. - Igazi amerikai reggeli - pillantott az étlapra. - A hotel, ahol én szálltam meg, nem ilyen puccos - nézett végig a metszett kristálycsillárokon, a brokát-tapétán és a bársonyszőnyegeken. - Egy katonatiszt fizetése túl kevés ehhez - nevetett, mintha csak azt mondaná, valójában neki ez mit sem számít. Alexandrának eszébe jutott a pénz, amit Martin hagyott a borítékban. Mennyi munka, és milyen keveset tud felmutatni belőle. Majdnem elsírta magát, de sikerült visszatartani a könnyeit. Rengeteg ideje lesz még sírni, miután rájött, hogy kik és miért ölték meg a férfit. Nem hagyhatta, hogy Martin áldozata hiábavaló legyen.

96

- Szívesen - felelte a nő. Goldberg furcsálló pillantást vetett Alexandrára, mintha elfelejtette volna a megjegyzést, amit a hosszúra nyúlt szünet előtt tett. - De az asztal egy kicsit közelebb van a konyhához, mint ahogy azt szeretném - tette még hozzá a nő, amint egy pincér sietett el mellettük, és belépett az asztal közelében nyíló kétszárnyú lengőajtón. - Azonban - folytatta Alexandra, és a hangja hivatalossá vált -, nem vakációzni jöttünk Luxemburgba. - Az alezredes szemébe nézett, és határozott pillantása fogva tartotta a férfi tekintetét. - Értékelem az aggodalmát, hogy távol akar tartani azoktól, akik megölték Martint. De nem akarok csak üldögélni és gyászolni. Érezte, hogy a hangja kezd akadozni. Az asztalra nézett, és ivott egy korty teát, míg rendezte a gondolatait - A múlt éjjel azt mondta a telefonban, hogy tiszteletben akarja tartani Martin utolsó kívánságát. Hogy egyedül akar foglalkozni az üggyel, és engem távol akar tartani tőle. - Alexandra hangja most már erőteljesebb volt. - Valóban ez a szándéka? Goldberg bólintott, és beszélni kezdett, de Alexandra a szavába vágott. - Hallgasson meg - emelte fel a nő a kezét. - Tudom, hogy hamarosan történni fog valami itt, Luxemburgban. „Tesla él", ezt kellett mondanom magának. Mindennek valahogy köze van Teslához. Tudom, hogy tervezett néhány fegyvert, és az Egyesült Államok kormánya az iratai közül sokat titkosított. Továbbá azt is tudom, hogy Martin átadott önnek bizonyos információkat. Olyan információkat, melyek miatt megölték. - Egy pillanatra elhallgatott és levegőt vett. - Azt is gyanítom, hogy az anyag, amit önnek küldött, titkos dokumentumokból állt. Tehát elmondom, mit teszek, ha nem nézhetek bele azokba a dokumentumokba: először is elmegyek a NATO legközelebbi irodájába, és elmondom, miszerint ön illegálisan jutott bizalmas iratok birtokába. - Látta a döbbenetet a férfi szemében, és tudta, hogy sikerült pontot szereznie. - Másodszor pedig elmegyek a rendőrségre, az összes egyetemre, és Luxemburg minden katonai konzulátusára, és elmondom nekik, hogy valami rettenetes dolog készül Tesla egyik találmányával. Nem tudom, valóban erről van-e szó, vagy sem, de ennyi elég lesz ahhoz, hogy mindenki, aki már belekeveredett az ügybe, tudomást szerezzen rólam, akkor pedig hamarosan meg is látogatnak. - És most, Goldberg alezredes - mondta a nő kimérten -, ha inkább Martin levelének szelleméhez ragaszkodik, és nem a szavaihoz, akkor csak úgy segíthet nekem életben maradni, ha hagyja, hogy belenézzek azokba az iratokba. Különben nem lesz más választásom, mint a saját utamat járni, és nincsenek illúzióim afelől, hogy ezek a „látogatók" velem sem lesznek barátságosabbak, mint Martinnal. Goldberg hosszasan nézte a nőt. Megmasszírozta az állát, mintha csak megpróbálná újraformálni, majd végigsimított a haján. Remélte, hogy soha többé nem kell összemérnie az elméjét olyasvalakivel, mint ez a nő. - Tudja, hogy az ön számára tiltott még belenézni is azokba a titkosított dokumentumokba? - kérdezte a férfi erőtlenül. - Én viszont még mindig bármikor benyújthatom azokat az iratokat, és nem vonnak felelősségre érte - tette hozzá. - Megtenné? - kérdezte Alexandra hirtelen támadt nyugtalansággal. 97

- Persze hogy nem tenném meg - felelte az alezredes felháborodva. - Az életemmel tartozom Copeland ezredesnek. Ha a saját életét köszönheti valakinek, akkor nem fog a szabályok szerint játszani, ha az a valaki szívességet kér magától. - Én is pontosan így gondolom - szögezte le Alexandra. - Ne játsszunk a szabályok szerint. Fütyülök arra, hogy megszegjük az államtitkokra vonatkozó törvényeket, ha ezzel kideríthetjük, kik ölték meg Martint, és megakadályozhatjuk a tervüket, akármi is legyen az. - A tekintetük összekapcsolódott, mintha valami láthatatlan erő irányította volna őket. Alexandra látta, hogy a férfi döntött. Magával hozta a dokumentumokat? - kérdezte Az alezredes bólintott. - A szobámban hagytam őket, a Central Hotelben, az állomás közelében. Remek, gondolta a nő. Ha Goldberg valóban elhatározta volna, hogy nem engedi belenézni az iratokba, akkor Brüsszelben hagyta volna. - Ha hagyom, hogy belenézzen a dokumentumokba - kezdte a férfi lassan, gondosan megválogatva a szavait -, mit szándékozik utána tenni? - Attól függ, mi áll bennük - felelte a nő. - Azt hiszem... Dühös kántálás hallatszott az utcáról. Alexandra megfordult, és az ablakon át látta, amint egy csapat szedett-vedett tiltakozó közeledik, kezükben angol és francia nyelvű transzparensekkel. Azt akarták, hogy Luxemburg lépjen ki a NATO-ból, és Amerika vonja ki a nukleáris fegyvereit Nyugat-Európából. - Folyton ezt csinálják - jegyezte meg Goldberg undorodva. - Biztosan van a hotelben valaki, akit nem kedvelnek. A legtöbb tisztségviselő itt száll meg a látogatása alatt. - Egy pillanatig némán figyelte a tiltakozókat, aztán folytatta. Gondolom, inkább azt szeretnék, ha orosz nukleáris fegyverek lennének NyugatEurópában. - A jó szándék vezeti őket - fordult békítőn Alexandra Goldberg felé. A férfi tovább fürkészte a kis gyülekezetet. Alig tucatnyian voltak, és a rendőrség még nem érkezett meg. - A jó szándék nem szavatolja a biztonságot - vágott vissza Goldberg. - Én is azt hiszem, hogy a legtöbbjük jó szándékú, de azok, akik nem... - Hirtelen olyan tekintettel nézett az ablakon túlra, mintha valami felkeltette volna a figyelmét. Alexandra figyelte, ahogy Goldberg arcán megfeszülnek az izmok, a szemei pedig elkerekednek. - A földre! - üvöltötte Goldberg, kiugorva a székéből, miközben az ablak berobbant, üvegzáporral szórva be az éttermet Nagyszerű, gondolta Raoul LeClerc, miközben fel-alá sétálgatott a járdán a tucatnyi, nukleáris fegyver ellen tiltakozó között. Az amerikai informátora hátborzongatóan pontosnak bizonyult. A férfi és a nő pontosan ott volt és akkor, ahogy azt az illető mondta. így nem kellett külön-külön megölni őket. Jobb ez így, mondta magának, ahogy a csapat szélére araszolt. Nem valami nagy csapat, gondolta szomorúan, de legalább hangosak, jó hangosak. Mindent egybevetve nem egy rossz csapat ilyen rövid idő alatt. Néhány perccel azután, hogy az amerikaival beszélt, felhívta Emil Boncoeur-t. Boncoeur egyetemista volt, aki mostanság a nyilvánosság középpontjába került, mint az 98

Egyesült Államok és annak nukleáris fegyverei ellen tiltakozó diákok szövetségének vezetője LeClerc azt mondta Boncoeur-nak, hogy az amerikai védelmi miniszter helyettese az Excelsiorban szállt meg, és beszédet készül tartani az Európa Parlamentben. Boncoeur néhány perce még mentegetőzött is, elnézést kérve LeClerctől amiért nem sikerült nagyobb tömeget összegyűjtenie. - A szünet miatt van - panaszolta. - Már szinte minden diák hazament karácsonyozni. Más időpontban... - Vállat vont. C'est laguerre. Micsoda nagyszerű, naiv bolond, gondolta LeClerc, miközben átment az utca túloldalára, és egy Citroenhez támasztotta a transzparensét. A távolból már hallotta a szirénákat. A hotel vezetősége bizonyára kihívta a rendőrséget. LeClerc tudta, hogy mindez nem számít. Levette a válláról a kis vászonzsákot, és a Citroen tetejére tette. Kicsatolta a zsákot, és elővette belőle az aznap reggel előkészített üveget, valamint a petárdát, amit az amerikai M80-asnak nevezett. Ezüstszínű ragasztószalaggal az üveghez rögzítette az M80-ast Ahogy befejezte az előkészületeket, LeClerc elégedetten figyelte, ahogy az egyik tiltakozó, Boncoeur felháborodott szavaitól feltüzelve lehajol, és felszed egy szürke útburkoló követ. A férfi a hotel éttermének ablakához vágta a követ. LeClerc gyönyörűnek találta a látványt. A hatalmas üvegtábla azonnal eltűnt, és szilánkjai úgy zúdultak alá, akár egy jéglavina. LeClerc elővett egy egyszer használatos bután öngyújtót a farmernadrágja zsebéből, és meggyújtotta az M80-as gyutacsát Az étteremben visszhangoztak a pánikba esett vendégek sikolyai, a széttört ablak reccsenése, az üvegszilánkok, ezüst evőeszközök, kristálypoharak és porcelánok csilingelése. Mintha bombát dobtak volna egy szimfonikus zenekar tagjai közé, amikor azok éppen a 1812-es Nyitányt játszották. Alexandra épp időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint az üveg meghajlik az utcakő ütésétől. Hirtelen erős kezek lökték a nőt a konyha biztonsága felé. Alexandra nekicsapódott az egyik lengőajtónak, és elesett. Félig a konyhában volt, félig odakint az étteremben. Egy ideges pincér menekült be a konyhába az erőszak elől, közben rálépett a nőre. Alexandra négykézlábra küzdötte magát. Lee Goldberg úgy állt előtte, akár egy szobor, miközben kifelé nézett az ablakon. Valami trágárságot kiabált, amit a nő nem értett, de a hanglejtése egyértelmű volt. Üvegszilánkok borította, khakiszínű ingére élénkvörös vér csepegett. Az őrület hangjai mennydörgésszerűén hullámzottak végig az éttermen. - Lee - sikoltotta Alexandra, miközben az ajtófélfába kapaszkodva feltápászkodott. Segítő kezek ragadták meg a könyökét. - Lee, légy óvatos. Megsérültél. Raoul LeClerc teljes erejéből elhajította az üveget, és büszkén figyelte, ahogy az elegánsan átível az utca és a kő helyén tátongó lyuk felett. Rohanni kezdett, de a szemeit a hirtelen felegyenesedő, katonai egyenruhát viselő férfira szegezte. Az egyenruhás úgy nézett ki, akár egy amerikai futballcsapat csatára, és a szürke, levegőben bukdácsoló üveg futball-labdaként repült feléje. Micsoda tökéletes

99

jelenet, gondolta Raoul, amikor a férfi dühösen felemelte a kezét, mintha csak a labdát akarná elkapni. Aztán az ablakot elárasztották a lángok. Alexandra hallotta a robbanás éles hangját, és az étterem azonnal pokollá vált. Lángok folytak végig a padlón, felkúsztak a falakra és a mennyezetre. A nő az arca elé emelte a karját, hogy védje magát a tűz forróságától, ami szinte azonnal elviselhetetlenné vált. És mindennek a közepén, ahol senkinek nem lett volna szabad lennie, Lee Goldberg emberi fáklyaként állt a lángok közt. Embertelen fájdalom és szenvedés üvöltése tört elő a torkából, ami aztán rettenettel teli, magas hangú sikolyba csapott át. Alexandra lábai bizonytalanul reszkettek, oda akart rohanni a férfihoz, hogy segítsen neki, ugyanakkor tudta, hogy saját magát kell mentenie, ha hasznára akar lenni az alezredesnek. Éhes és rosszindulatú lángok űzték vissza Alexandrát a konyha biztonságába, miközben figyelte, ahogy Lee Goldberg kiugrik az utcára. Átrohant a konyhán, és utat tört magának a személyzeti liftekhez, majd onnan az előcsarnokba futott. Ahogy a bejárati ajtók felé tartva átvágott az előcsarnokban uralkodó zűrzavaron, csak arra tudott gondolni, hogy vonzza a halált, és mindenki meghal körülötte. Átfurakodott két idős hölgy között, és ellépett egy portás mellett, aki éppen egy ülőrúdhoz kötözött színes papagájt cipelt. - Merde!- rikoltozta a papagáj. - Merde, merde! A forgóajtókat eltorlaszolták, ezért aztán Alexandra a lengőajtók felé indult, melyeken át a portások a poggyászt szállították. Nekirontott az ajtónak, és megragadta a kifényesített sárgaréz fogantyút, amikor kívülről valaki hirtelen kinyitotta az ajtót, és a nő a járdára zuhant. A tenyerével védte magát esés közben, és gyorsan talpra ugrott. Őrjöngve tört magának utat a bámészkodók között. Amikor végül sikerült áttörnie a tömegen, olyan látvány tárult elé, amilyet Hieronymus Bosch még legrosszabb rémálmában sem látott. Lee Goldberg elesett, majd valahogy lábra állt, és botladozva üldözött az utcán valakit... egyedül csak ő maga tudhatta, hogy kit. Dühöngő lángok csaptak fel a testéről, és visszarettentették azt a néhány embert, akik a kabátjukkal próbálták eloltani a tüzet. A nő közelebb ment, aztán mozdulatlanná dermedt, amint a férfi lassan térdre rogyott és előrezuhant. A teste gyorsan a tűz martalékává vált. Alexandra orrát megtöltötte az égő hús szaga, amitől émelyegni kezdett. Valaki éppen akkor hozott egy kis vörös tűzoltó készüléket, amikor a nő kétrét görnyedt, és az utca köveire öklendezte az igazi amerikai reggelit.

100

Tizennegyedik fejezet

Luxemburg, december 19. Fiszmann javaslatára más útvonalon tértek vissza Luxemburgba. így megakadályozhatják az esetleges rajtaütést, magyarázta. Jay nem tett ellenvetést, habár kissé bosszantotta, hogy útvonalat kell változtatniuk az ismeretien üldözők miatt. A Fiszmann melletti ülésben ülve csendesen merengett az Emersonnal folytatott beszélgetésen, és azon tűnődött, hogy lehet egy ember ennyire hitvány. Emersonnak nem volt semmiféle erkölcsi és etikai érzéke. Csak saját magához és a pénzéhez volt hűséges. Jay kényelmetlenül mocorgott az ülésben, szenvedve a fegyverkereskedővel történt találkozó miatti szégyentől. Előbb-utóbb mindenki üzletet köt velem, mondta egyszer Emerson. Jay eddig mindig ellenállt neki, és élvezte a felsőbbségét, amikor a kollégái a Védelmi Minisztériumban arról panaszkodtak, milyen nehéz is volt üzletet kötni Emersonnal. Senki sem kedvelte a kövér fegyverkufárt, de mindannyian üzleteltek vele. Jay hol szégyenkezett, hol pedig dühös volt, amiért rákényszerítették, hogy lépjen kapcsolatba a texasival. Elhatározta, hogy valahogy megszerzi Emersontól az információkat, és csak az üres markát nyújtja a fegyverkereskedő felé. Jay tudta, hogy ezzel komoly ellenséggé teszi ugyan, de mégis kinek lenne szüksége egy ilyen barátra? Fleming gondolatai visszatértek Anderson szavai és a Tesla-iratok köré. Nyilvánvalóan közük van az ellene irányuló gyilkossági kísérletekhez. Valaki manipulálni akarja. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem ez a valaki akarja megöletni. Találd meg az első csoportot, gondolta, és egy lépéssel közelebb jutsz a gyilkosokhoz. Kik közé keveredett? Kik vesznek részt a játszmában? Gondolatban sorra vette az összes ismert ellenségét, azokat, akik nem kedvelték, vagy profitálhattak a halálából. A lista olyanra sikeredett, mint a védelmi hivatal beszállítóinak „Ki kicsoda" lexikona. A legtöbb fegyvergyártó cég vezetősége megvetette őt, mivel az ECM Rt. elfogadta a megengedett haszonnal járó önköltségi árról szóló szerződéseket, és soha nem hajszolta bele a kormányt többletkiadásokba. Fleming elhalászta a szerződéseket a vetélytársai elől. Cége a legjobb berendezéseket készítette, és jókora haszonra tett szert. Az ECM eredményei zavarba ejtették a hadiipart, és az árai arra kényszerítették a többi vállalatot, hogy csökkentsék az áraikat. A nagyvállalatok elestek a könnyen szerzett pénztől, és ez elegendő ok volt arra, hogy valamelyik cég megmozgasson néhány szálat a CIA-nál és megpróbálják megöletni őt. De ez nem magyarázza az álrendőröket Leidenben, vagy a magas, sötét hajú férfit Amszterdamban. Valaki távol akarta tartani a rendőrséget, és valaki 101

megpróbált beleavatkozni a dolgokba. És valahogy ő maga volt a kulcsa az egész rejtélynek. Mindkét oldal számára elég fontos, hogy készek legyenek óriási erőfeszítéseket tenni. De mégis miért? Ezenkívül ott volt még Emerson titokzatos megjegyzése a szovjetekről. Ők vajon mit akarhatnak? A fejlesztéseit? Lehetséges, de nem valószínű. Jay tudta, hogy az oroszok nem törnének az életére, mivel ezzel kémháborút provokálnának. Habár Fleming nem kedvelte a fegyvergyártó kollégáit, tisztában volt azzal, ha őt elkapják, akkor a többiek is célponttá válnak. De ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az oroszok és egy másik csoport közé került. A rejtély úgy kavargott az elméjében, akár egy orsóba került repülőgép. Eltökélte, hogy amint visszaér, felkeresi a luxemburgi csapatát, és ráállítja őket a probléma megoldására. Jay az órájára pillantott. A kerülőút csaknem kétszer olyan hosszú volt. A táblákból ítélve nagyjából huszonöt kilométernyire jártak a várostól. Jay nézte, ahogy az erdős táj elszáguld a színezett, golyóálló üveg túloldalán, de nem nagyon élvezte a látványt. A kétsávos út átkígyózott az erdőn, nagyjából követve egy folyót. A fehér tajtékon megcsillanó napfény áttört a fák között. Az út időnként áthaladt a folyón, olykor fölé emelkedett, amikor a folyómeder lankás partja egyszer csak szakadékká változott. Áthaladtak néhány alagúton is. Meglepően nagy a forgalom, gondolta Fleming a számos teherautó láttán. Kétszer is meg kellett állniuk, míg egy nagyméretű teherautó átkelt egy-egy keskeny hídon. Jay Fiszmannra pillantott. A férfi kiválóan végezte a munkáját, szemei felváltva figyelték az utat és a visszapillantó tükröt, megvizsgáltak minden egyes közeledő járművet, és lehetséges támadókat keresve fürkészték az út melletti bozótost. A testőr gyorsan hajtott, kihasználva a BMW erejét, könnyedén előzte meg a lassabb járműveket, és biztos kézzel irányította az autót a kanyargós úton. - Mit gondol Emerson rezidenciájáról? - kérdezte Jay Fiszmanntól. A testőr futó pillantást vetett Jayre. A tekintetében volt valami, mintha nyomban el akarná fojtani a társalgást. - Azt mondanám, hogy a biztonsági rendszere elég félelmetes - felelte határozott, hivatalos hangon. - Utálnám, ha be kellene törnöm hozzá. - Leküzdhetetlen? - Semmi sem leküzdhetetlen - jegyezte meg Fiszmann szakértő módon. - A kutyákat meg lehet mérgezni, akár az ételükbe kevert altatóval, akár preparált nyilakkal. A belső területre utána már könnyen be lehet jutni, mivel a kutyák miatt nem használhatnak mozgásérzékelőket és buktatódrótokat... - Egy pillanatra elhallgatott és gondolkodott. - Habár így is elhelyezhettek drótokat és infravörös szenzorokat... nagyjából vállmagasságban. Azok nem zavarnák a kutyákat. - Persze a külső és a belső falak nem jelentenének gondot - folytatta a testőr, egyre jobban belemelegedve a kihívásba -, ha nem lép rá a tetejükre, vagy nem szakítja meg az odafent elhelyezett szenzorok sugarait. Két-három lábnyival a fal felett kellene bejutni.

102

- De a belső épületegyüttes... - a hangja vontatottabbá vált. - Oda bejutni már más történet. A régi kastélyokat úgy építették, hogy szinte mindennek ellenállnak. A gyenge pontot egyedül az ajtók és az ablakok jelentik, de azokat gondosan őrzik. Az egyetlen módja, hogy bejusson, ha lyukat robbant a falba, vagy ha behívják, mint ahogy az ma reggel is történt. És ha már bejutott... nos, ön is látta a kombinációs zárakat az ajtókon. - Azt mondanám, Emerson rendkívüli biztonsági rendszert építtetett ki - vonta le a végkövetkeztetést Fiszmann, és bólintott, lezárva az előadást. Aztán Jay felé fordult, és hozzátette: - Nincs ötletem, hogyan lehetne betáncolni és elemelni azt a rókafejet. - Halványan, fintorogva elmosolyodott, és ezúttal a fogai is kivillantak. Fleming csendesen elgondolkodott, hogyan kerülhetné el, hogy bármi értékeset kelljen adnia Emersonnak Jay nem vette jó néven, hogy a fegyverkereskedővel kell üzletelnie, de ez volt a leggyorsabb módja annak, hogy kiderítse, kik akarjak megölni. Biztosan van valami módja, amivel rávehetne a fegyverkufárt, hogy segítsen neki, és nem kellene az ECM legújabb generációs fejlesztéseit átadnia cserébe. Ha átadná, az olyan lenne, mintha légipostán egyenesen a Kremlbe küldené. Fleming merengését hirtelen megzavarta, hogy a BMW motorja felmorajlott, és a jármű felgyorsult. - Mi történt? - kérdezte Jay. - Azt hiszem, követnek minket - nézett a testőr a visszapillantó tükörbe. - Melyik autó? - nézett hátra Jay az utánuk haladó járművekre. - A sötétzöld Jaguar szedán. A következő kanyar után, mikor az út egyenesen haladt tovább, Jay megpillantotta a Jaguart, ahogy elhalad egy teherautó mellett, nagyjából százötven yarddal mögöttük. Aztán egy másik, sötétkék Jaguar is leelőzte a teherautót. Egyre közelebb kerültek a BMW-hez, miközben Fiszmann a képességei határán hajszolta tovább az autót. Jay a sebességmérőre pillantott: a mutató az óra jobb oldalának feszült. Az utolsó szám kétszáz kilométer per órát jelzett. A fák és az jelzőtáblák összemosódtak, ahogy Fiszmann ámokfutóként vezetett. Mögöttük a két Jaguar lassan közeledett, de még mindig túl messze voltak ahhoz, hogy Jay láthassa az arcokat a szélvédők mögött. Fiszmann átmanőverezett néhány éles kanyaron, vakon előzve meg a lassabb járműveket. A két Jaguar valahogy tartotta az iramot, és egyre jobban felzárkóztak. - Menjen hátra - parancsolta Fiszmann. - A fekete aktatáskában talál egy UZI-t. Tudja használni? - Jay megnyugtatta, tudja, hogyan kell használni, és gyorsan hátramászott, miközben Fiszmann ismét bevett egy kanyart. Jay érezte, hogy a BMW hátulja csúszkál az úton, mivel a gumik a nagy sebesség miatt elvesztették a tapadásukat. A jobb hátsó kerék kemény puffanással csúszott le az útról, és belekapart a keskeny kavicságyba, miközben Fiszmann küszködve próbálta visszaszerezni az autó feletti irányítást. Jay ülő helyzetbe tornázta magát, és őrjöngve dübörgő szíve két dobbanása között csodálattal adózott Fiszmann-nak, mivel a testőr arcán szinte meditatív nyugalom honolt. Láthatóan teljesen közömbös volt az iránt, hogy az autó 103

százhatvan mérföld per órával csúszkál az úton. Jay letörölte a felső ajka fölött gyöngyöző verejtéket. Le kellett lassítaniuk, hogy a testőr visszanyerhesse az uralmat a BMW fölött, és eközben a két Jaguar felére csökkentette a lemaradását. Jay kinyitotta az aktatáskát, és elővette az UZI-t a habszivacs formából. A markolatba illesztette, és a helyére csattintotta a harminckét töltényes tárat. Ahogy Jay az autó jobb oldalára húzódott, és elkezdte letekerni az ablakot, lövedékek csapódtak a BMW hátuljába, repedések hálójává változtatva a hátsó szélvédőt. - Bárcsak a Mercedesben ülnénk - jegyezte meg Fiszmann, és Jay tökéletesen egyetértett vele. A Mercedes hátsó szélvédőjének közepén kis lőrést alakítottak ki, ám a BMW-n nem volt ilyen. Flemingnek ki kellett hajolnia az ablakon, ha lőni akart. Az autó hirtelen megbillent egy éles jobbkanyar miatt. Jay átgördült az autó túloldalára, és a félig lehúzott jobb hátsó ablakon át ki volt szolgáltatva az őket üldöző fegyvereseknek. Olyan lehetőség volt ez, amit nem szalaszthattak el. Golyók csapódtak az ajtóba, egyre közelebb a nyitott ablakhoz. Jay ledobta az UZI-t, és az ablaktekerő karhoz ugrott, miközben a lövedékek pókhálószerű mintát szaggattak a golyóálló üvegbe. Az egyik golyó tompa puffanással csapódott a kárpitozott oszlopba, alig néhány hüvelyknyire Fiszmann fejétől. A testőr még csak össze sem rezzent. Aztán egyszer csak elmúlt a veszély, ahogy az út ismét kiegyenesedett, és a BMW újra páncélozott hátulját mutatta az üldözők felé. Jay a Fiszmann feje mögött tátongó lyukra pillantott, magyarázkodni akart, de aztán úgy döntött, inkább mégsem teszi. - Mindig a sofőr mögötti ablakot tekerje le - okította Fiszmann. - Az utas felőli oldal ki van téve a támadásoknak, ezért is kellene most egy hirtelen balkanyart tennünk. - A hangjában nyoma sem volt neheztelésnek, Jay mégis úgy érezte, mintha megszidták volna. Sokat kellett még tanulnia. A lövedékek folyamatosan záporoztak az autó hátuljára. Jay letekerte a Fiszmann mögötti ablakot, és a hüvelykujját a tűzváltón tartva leadott egy hosszú sorozatot. Ahogy a géppisztollyal viaskodott, az aszfaltdarabok úgy pattogtak fel az útról, akár a pattogatott kukorica. A tár kiürült, és egy sor lövedék csapódott a zöld Jaguar szélvédőjének. Az edzett üveg szétroncsolódott, a Jaguar azonnal lemaradt. Nehéz szélvédő nélkül vezetni, miközben a szél százhúsz mérföld per órával süvít. A kék Jaguar rögtön lehagyta sérült társát, és folytatta az üldözést. Fiszmann belenézett az oldalsó visszapillantó tükörbe. - Nos, egyvalami nekünk kedvez: normál autóik vannak. Célozzon a sofőrre és a kerekekre. - Jay ügyetlenül kivette a fegyverből az üres tárat. Miután sikerült kivennie, becsattintott egy teli tárat. - Próbálja meg egyes lövéssel - javasolta Fiszmann. - Spóroljon a lőszerekkel. Az aktatáskában van az összes muníciónk. Nem számítottam hosszú tűzharcra. - Még négy teli tár pihent a habszivacsforma rekeszeiben. A fagyos, reggeli szél beletépett Jay hajába, ahogy kihajolt az ablakon, és hármas sorozatot lőtt a Jaguarba, melynek lökhárítója már szinte elérte a BMW-t. A sorozat 104

célt tévesztett, amint az autó kitért jobbra, és kikerült Jay tűzvonalából. Fiszmann az út jobb oldali padkája felé húzódott, így Jay pontosabban lőhetett. Miközben célzott, a Jaguar nekicsapódott a BMW hátuljának, és az ütközés megrázta az autó egész karosszériáját. - Kapaszkodjon! - üvöltötte Fiszmann, amint beletaposott a fékbe, előrerepítve Jayt. A fájdalom lassan sugárzott szét Jay bordáitól, ahogy nekicsattant az első ülésnek. A manőver nem sikerült, a Jaguar sofőrje előre látta Fiszmann szándékát, és szintén fékezett. A BMW kifarolt, és az autó kezdett megpördülni. Fiszmann gyakorlottan visszaszerezte az irányítást a jármű fölött, és gyorsan gázt adott. - Semmi kétség: profikkal van dolgunk - jegyezte meg Fiszmann, hangjában újonnan jött tisztelettel. Jay ismét megfelelő testhelyzetbe küzdötte magát a lövéshez, mialatt Fiszmann elkanyarodott, hogy kikerüljenek a Jaguar lövészének tűzvonalából. Jay ismét leadott egy rövid sorozatot a közeledő járműre. A Jaguar lökhárítója gyakorlatilag elérte a BMW lökhárítóját. A golyók ártalmatlanul süvítettek el az aszfalt fölött. Jay lekuporodott, ahogy bevettek egy balkanyart, és így az autó oldala védtelen maradt. A lövedékek átzúgtak a nyitott ablakon, felkorbácsolták a levegőt Jay feje fölött, majd becsapódtak az első ülés hátuljába és az autó másik oldalába. Amint a golyók besüvítettek az ablakon, Jay a fagyos szél ellenére is érezte, hogy verejték csorog le a homlokán, eláztatva a szemöldökét. Az út ismét kiegyenesedett, így Jay letörölhette nyirkos szemöldökét. - Jézusom! - ordította Jay. - Ez őrület! - Ismét kihajolt az ablakon, és lövéshez készülődött, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, Fiszmann felüvöltött. - Milyen jól tud imádkozni? Fleming megfordult. Az út egyenesen haladt a jobb oldalon húzódó folyó és a balra emelkedő negyven láb magas meredek sziklafal között. Közvetlenül az autó előtt egy keskeny meredély nyúlt ki a sziklafalból, akár valami gigászi állat mancsa. Az út a meredélybe vágott rövid alagúton át vezetett tovább. Jay egy tartálykocsit látott az alagút túloldalán, amint az út közepére helyezkedik, hogy áthaladjon az alagúton. Kétség sem volt afelől, hogy nem fog megállni. Az alagút sötét szája egyre nagyobbá vált, ahogy Fiszmann padlóig nyomta a gázpedált. Az alagút elnyelte a BMW-t. A tartálykocsin még mindig csillogott a napfény, amint közeledett az alagút túloldali bejáratához. Jay nézte, ahogy a nehézkes tartálykocsi mind nagyobbá válik, és érezte, hogy a záróizma megfeszül. A sofőr villogtatott a fényszórókkal, és Jay most már hallotta a kürtöt is. Füst szállt fel a tartálykocsi hátsó kerekei alól, amint a sofőr kétségbeesetten próbált megállni. Jay immár ki tudta betűzni az Elf Aquataine feliratot a tartályon. Kiszáradt szájpadlásához szorította a nyelvét, ahogy a teherautó orr-rácsán díszelgő Fiatembléma egyre gyorsabban közeledett. Egy halk hang azt súgta, legyen hálás, amiért ilyen gyorsan mennek. Ennél a sebességnél semmit sem fog érezni. A tartálykocsi hegyként tornyosult előttük, miközben a BMW szinte kirobbant az éles, reggeli napfényre. Fiszmann jobbra tekerte a volánt. A tartálykocsi lökhárítójának széle fülsértő sikoltással kaparta a páncélozott autó oldalát, aztán a tartálykocsi úgy robogott be az alagútba, akár egy tehervonat. 105

A BMW jobb oldali kerekei elemelkedtek az aszfalttól, és Fiszmann egy hosszú, izzasztó pillanatig hevesen küzdött, hogy a jármű visszanyerhesse az egyensúlyát. Az autó összevissza csúszkált, mintha az eleje és a hátulja függetlenedett volna egymástól. Aztán Jay egyszer csak úgy érezte, mintha beszorult volna egy hatalmas kaleidoszkópba: a bal oldal jobb oldallá vált, a lent pedig fentté. Ledobta az UZI-t, és megmarkolta a biztonsági öv csatját, ami hirtelen az arcának csapódott. Érezte, hogy a lábai először a plafonnak, aztán a padlónak csattannak. Egy pillanatig a hátsó ajtón állt, a következő pillanatban azonban már a feje tetején volt. Az UZI a bal veséjének csapódott, és Jay imádkozott, hogy a fegyver ne süljön el. Füleit betöltötte a megkínzott fém sikoltása, aztán a hangos csikorgás végül nyöszörgéssé halkult, majd elhallgatott, amint a BMW megállt a jobb oldalán. Nem hallotta az ütközést az alagútban, de néhány pillanattal azután, hogy a BMW megállt, a föld felmorajlott, és mozogni látszott. Nagy fájdalmak közepette talpra küzdötte magát, és épp időben nézett ki a nyitott hátsó ablakon ahhoz, hogy lássa, amint fekete füstbe burkolózó sárga, vörös és narancsszín lángnyelvek csapnak elő dühödten az alagút szájából. Lekuporodott, ahogy a robbanás hulláma elérte a szétroncsolódott BMW-t, és úgy lökte le az útpadkáról, akár egy futballlabdát. Az autó legurult az alacsony árokparton a patakba, ahol aztán ismét megállt, ezúttal a tetején. A tartálykocsiban szállított benzin bombaként robbant. Mielőtt Jay lekuporodott volna, még látta a kék Jaguart az út túloldalán. A motorháztetejét összeroncsolta egy villanyoszlop. A tartálykocsi bizonyára a zöld Jaguarral ütközött össze, melynek Fleming nemrég kilőtte a szélvédőjét. Jeges víz özönlött be a fejtetőre állt BMW-be, elektromos áramként hatva Jayre. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, és próbálta felmérni az állapotát. A bordái fájtak az első üléssel való találkozástól. A feje lüktetett. Az egyik ujjával megérintette a halántékánál érzett éles fájdalom okát. Az ujjhegye vörös lett. Lassan megmozgatta a karjait és a lábait. Úgy tűnt, minden tagja működik. Óvatosan megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a kábaságot, és négykézláb a mozdulatlan Aaronhoz mászott, aki alvó kisgyerekként feküdt a bezúzott szélvédőnél. - Aaron - rázta meg Jay a testőrt, de az nem válaszolt, csak feküdt odakint a hidegben. Jay próbált a lábaival egy kis helyet csinálni, majd megmarkolta Fiszmann derékszíját, és hátrahúzta a férfit. Igyekezett kinyitni az egyik, aztán a másik első ajtót, de mindkettő beszorult az ütközésektől. Végül a nyitott hátsó ablakhoz vonszolta Fiszmannt, és kilökte a testőrt a vízbe. Jay követte és fél kézzel megragadta Fiszmannt, mielőtt a folyó elsodorta volna, míg a másik kezével megkapaszkodott a BMW alvázában. A BMW egy kavicsos hordalékpad előtt landolt, a sodrás pedig nyomban a kavicspadnak lökte az autót, és motorháztetejét a folyásiránnyal szembe fordította. A hátsó ablak a folyó mélyebb részére nyílt, ahol a folyó sodrása azonnal a két férfinak feszült, és próbálta kitépni Jay markából az öntudatlan Fiszmannt. Fleming alkarjának izmai már fájtak. Fékezhetetlenül reszketett, és a marka kezdett kinyílni.

106

Aztán a folyó hullámai felemelték Fiszmann lábait, és a testőr lebegett a víz felszínén. Jay elengedte a BMW-t, és hagyta, hogy a víz a kavicspad felé sodorja, miközben a lábaival kétségbeesetten kapálózott, nehogy a sodrás a folyó közepe felé húzza. Érezte, hogy a lábai kavicson csikordulnak. Fleming fogást váltott Fiszmannon, és a hasára fordította. Fájdalmak közepette evickélt ki a vízből a folyópartra, ahol aztán kábán, levegőért kapkodva összerogyott. Úgy érezte, mintha a lábai teljesen megfagytak volna. Hátrébb mászott, és maga után vonszolta Fiszmannt. A levegő megtelt a benzin, az égő gumi és festék fanyar bűzével. Jay alig érezte a szagot. A hideg átjárta az egész testét. Miután sikerült kivonszolnia Fiszmannt a folyóból, ülő helyzetbe küzdötte magát. Már egyáltalán nem érezte a lábait, meg kellett néznie, hogy tudja, meg vannak-e még. Tűz, gondolta Fleming, és mohón a húszlábnyival felettük, az úttesten tomboló pokoli lángok felé pillantott. Az alagút bejárata csaknem százyardnyira volt tőlük, de a szél majdnem egészen addig a pontig szétterítette a fekete füstöt, ahol a BMW lecsúszott az útról. Fekete felhő lebegett a helyszín felett, halotti lepelként takarva el a napfényt. Balra, az alagút lángoló bejáratának közelében látta, ahogy a lángok szinte folyóként özönlenek feléjük. Sóvárgott a tűz melege után. Megrázta a fejét, és bizonytalanul feltérdelt. Fiszmannhoz hajolt, és megpaskolta a testőr arcát. - Aaron - motyogta, és átkozta a nyelvét, amiért ilyen esetlenül mozog. Nagyon kimerült volt. Nagyon szeretett volna lefeküdni és szunyókálni egy kicsit, mint Aaron. A testőr tette jól. Egy kis szunyókálás, és képes lesz... - Elég! - mondta hangosan, és a saját hangja idegenül hatott a fülének. - Elég volt, Fleming. Ha most elalszol, akkor meghalsz, te kibaszott idióta. - Tessék, gondolta, ez így mindjárt jobb. A saját hangjával ébren tarthatja önmagát. - Oké, akkor most fogod az öreg Fiszmannt, aztán felvonszolod őt és magadat az útra, ahol megmelegedhetsz. Valahogy sikerült feltápászkodnia, aztán lehajolt, és Fiszmann hóna alá nyúlt. Ekkor vette észre, hogy Fiszmann feje úgy mozog oldalra, ahogy az ellentmond a természet törvényeinek. A nyaka láthatóan eltört, és már rég halott volt. Óvatosan letette a testőrt, és próbált talpon maradni. Úgy hajladozott, akár egy magányos fa a szélviharban. A sértetlen testre nézett. Nem látott sebet rajta, se egy karcolást vagy zúzódást. - Nem halhattál meg - mormogta Fleming, senkinek sem szánva a szavait. Elmegyek, és hozok segítséget. Fleming érzéketlenné vált lábai nem érezték a kavicsok és sziklák okozta sebeket, miközben újra és újra elesve majd felállva a meredek árokpart felé botladozott. Amikor odaért, elöntötte a pánik. Az árokpart olyannak tűnt, akár az Everest. Egyik kezével a kőhányásnak támaszkodott, amit azért alakítottak ki, hogy megvédjék az út ágyazatát a megáradó folyó vizétől. Jay szédelegve felnézett, aztán mászni kezdett. Figyelmeztette magát, hogy a kövek éles széle felhasíthatja a kezét, de semmit sem érzett. Hihetetlen erőfeszítésébe került minden egyes mozdulat, amivel feljebb jutott. Aludni akart. Aztán lépteket hallott odafentről, az árokpart 107

széléről. Kavicsok csikordultak a lábak alatt. Elöntötte a lelkesedés. Valaki segítséget nyújthat neki. - Segítség! - kiáltotta gyenge hangon. - Idelent! Ne menjen el! Segítsen. Pillanatokkal később két férfi alakja rajzolódott ki az odafönt gomolygó füstben. Itt! - integetett Jay a bal vállán lógó fagyott húsdarabbal. Aztán hirtelen az elméje is ugyanúgy lehűlt, mint a teste. Bambán nézte, ahogy az egyik férfi pisztolyt szegez rá. Jay úgy döntött, ideje szunyókálni egy kicsit. Egy olyan néphez képest, amelyik nyíltan kijelentette a dekadens nyugati kultúra iránti megvetését, az oroszok ellenállhatatlan vonzalmat éreztek, hogy építészetük hivalkodásban felülmúlja a kapitalista és egyeduralmi rendszerekét. A londoni orosz nagykövetség hatalmas kőépülete a királynő kensingtoni kertjeivel határos utcában állt. Washington D. C-ben az orosz követség épülete remekül beillett az Embassy Row fényűzésébe. Luxemburgban azonban mindkettőt lepipálták. Az orosz követség a Chateau de Beggenben kapott helyet, a feudális kényelem egyik legékesebb példájában. A kastély Luxemburg városától néhány mérföldnyire északra állt, két falu között. Beggen a kastélytól nyugatra, Dommeldange pedig délre terült el, a birtok két oldalát erdő határolta, a másik kettőt autóút. A kényelmet és a magányt egyaránt biztosította. A biztonsági szolgálat tudta nélkül senki sem léphetett be a területre. Obszidián kellemesen érezte magát a fényűző környezetben, mivel az még a washingtoni Shepherd's Club nyújtotta luxust is felülmúlta. Ugyanakkor határozottan kínosan érezte magát az oroszok miatt, akik előrehajolva hallgatták a szavait. Nem mintha az oroszok puszta jelenléte tette volna idegessé. Épp ellenkezőleg, fizikusként részt vett a nemzetközi biztonsági tárgyalásokon, és állandó kapcsolatban állt velük. De nem érezte magát teljes kényelemben, e pazar szobában, a pattogó tűz mellett üldögélve, miközben konyakot kortyolgatott egy metszett kristálypohárból, és hazaárulóként beszélt a KGB embereivel. Kínos vagy sem, Fleminget meg kell állítani, mondta magának. - Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy idejött - jegyezte meg Pasha Belenko, miközben élénk, sárgászöld szemeit szkeptikusan Obszidiánra szegezte, és szájához emelte a konyakospoharát. Belenko fiatal volt, aligha lehetett több harmincöt évesnél. Atlétaalkatú férfi volt, öt láb tizenegy hüvelyk magas, széles vállakkal és izmos nyakkal. Gondosan szabott Savile Row öltönye határozott és elegáns megjelenést adott neki. A bal füle alatt sebhely tűnt elő a világoskék ing gallérja alól. Vastag szálú, világosbarna haját rövidre vágták, éppen csak hosszabb volt a katonai hajviseletnél. Van benne egy kis fehérorosz vér is, gondolta Obszidián. - Igen - felelte Obszidián tétován. - Nagy kockázatot vállaltam, de azt hiszem, az ügy nagyon fontos. - Igen - értett egyet vele Belenko, lassan bólintva. A tekintetét egy pillanatra sem vette le Obszidiánról. - Ami azt illeti, ez bizony nagyon is igaz. Igen meggyőzőnek találtam a magyarázatát. De mégis... - Halkan felsóhajtott. - Nagy kockázatot vállalt, és arra kér minket, hogy mi ennél is nagyobbat vállaljunk.

108

- Ezzel magam is tisztában vagyok, de meg kell állítaniuk Fleminget! bizonygatta Obszidián. - Kezdek kifogyni az eszközökből. El tudják képzelni, mi lesz, ha sikerrel jár? Belenko diplomatikusan bólintott Az arca és a szemei nem árulták el, mire is gondolhat. - Még mindig ott a lehetőség, hogy elhalasztjuk az átadást. - Ennek a kockázatát már megfontoltam, még mielőtt önökkel kapcsolatba léptem volna - mondta Obszidián. - Ez olyasvalami, amit alaposan át kell gondolni. - Nem igazán - vetette ellen Belenko. - A jugoszlávok készen állnak. A halasztás talán az egész üzletet tönkreteheti. Obszidián előrehajolt. - De ha a Hetek Bizottságának kezébe kerül... - befejezetlenül hagyta a mondatot. - Az katasztrofális lenne - ismerte el Belenko határozottan. - Egyetértek, az a szó szoros értelmében katasztrofális lenne. Az ifjú KGB-ügynök letette a konyakospoharát a széke melletti asztalra, majd felállt, és a könyvespolchoz lépett. Levett egy vörös bőrbe kötött, nehéz könyvet. Átlapozott néhány oldalt. Amikor visszaült a székébe, előrenyújtotta a könyvet, de nem azért, hogy átadja, hanem hogy megmutassa annak sorait. - Lenin elvtárs is sokszor beszél a kockázatról - kezdte Belenko. - A legtöbbször a Nyugattal kapcsolatosan említi, és ezek legtöbbje figyelmeztetés, hogy ne bízzunk az amerikaiakban. Olvastam Lenin elvtárs szavait, és hiszek bennük. Obszidián lelkesedése kezdett alábbhagyni. - De Lenin elvtárs azt is mondja - folytatta Belenko -, hogy a bizalmatlanság ellenére néha vállalni kell a kockázatot. Nem bízom önben. Elhiszem, amit mondott, és elismerem a szavai érdemeit. De ha hazudott, akkor meghal, akárcsak Jay Fleming. Névtelenül. Belenko letette a könyvet, és egyedül hagyta a megfélemlített embert az elegáns szobában. A Central Hotel előcsarnoka zsúfolásig megtelt a kispénzű turistákkal, és féltucatnyi különböző ország egyenruháit viselő katonákkal. Angolul csak kisebb csoportok beszélgettek szerte az előcsarnokban. Alexandra Downing egyenesen a női mosdó felé indult, ahol rendbe hozta a sminkjét és a ruháját. Egy nedves papírtörülközővel megdörzsölte a ruhájára száradt, félig megemésztett étel foltjait. A gyomra még mindig kavargott, és azon tűnődött, mit csináljon, ha ismét rosszul lesz. Akárhova is nézett, Lee Goldberg holttestét látta maga előtt. Behunyta a szemét, és fáradt ujjaival megmasszírozta a szemhéját. De a kép nem tűnt el. Mire bukkanhatott Martin? Ki lehet ennyire könyörtelen, hogy így öli meg az embereket, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva? Az órájára nézett, és próbálta a lángoló Lee Goldberg látványát az elméje legsötétebb sarkába száműzni. Most már két ember halálát kellett kinyomoznia. 109

Gyorsan letörölte a cipőjén száradó foltokat, kiegyenesedett és végigpillantott önmagán. Tartsd magad távol az erős fénytől, akkor épp olyannak látszol, mint általában, mondta önmagának. Becsukta a retiküljét, és nekilátott a legfontosabb feladatnak. Amikor kilépett az előcsarnokba, a recepciós pultnál egy csomagkihordó állt, kezében egy csokor virággal. Alexandra leült és várta, hogy valaki elvegye a virágokat, és felvigye a szobába. Idegesen az órájára nézett. Eltelt egy perc, aztán kettő. Aztán öt. Végül egy egyenruhát viselő portás elvette a virágokat, és a lift felé indult. Alexandra gyorsan felkelt a székből, és a portás nyomába eredve a lifthez osont. A liftajtó kinyílt, és az Egyesült Államok hadseregének három tisztje, valamint egy hattagú család lépett ki a felvonóból. A portás várta, hogy Alexandra beszálljon a liftbe. Nem, gondolta a nő, meg fogja kérdezni, melyik szintre mész. - Egy pillanat - mondta a portásnak. - Tudná tartani egy másodpercig? Észrevettem egy barátomat, és szeretnék mondani neki valamit. - Természetesen - felelte a portás kelletlenül. Alexandra kilépett a portás látóteréből, ráköszönt egy meglepett vadidegenre, majd visszasietett a lifthez. Nagy megkönnyebbülésére a férfi már megnyomta annak a szintnek a gombját, ahova tartott. A hetedik emelet gombja világított. - Melyik szintre parancsolja? - kérdezte a portás udvariasan, francia akcentussal. Alexandra elmosolyodott. - A hetedikre. Csendesen utaztak felfelé. Alexandra a virágcsokorra pillantott: egy tucat rózsa. Felismerte a saját kézírását a borítékon, és tudta, hogy egy üres lap van benne. Boldog temetést, Lee, gondolta, és könnyek szöktek a szemébe. Az ajtó kinyílt, és ahogy arra Alexandra számított is, a portás megvárta, hogy a nő lépjen ki először a liftből. Alexandra ki is lépett a liftajtón, és jobbra fordult, de nem volt különösebb oka, hogy arra menjen. Lassan sétált, és hallotta, ahogy a portás a folyosó másik vége felé indult. Alexandra továbbra is lassan lépkedett, míg meg nem hallotta, hogy a portás beilleszti a kulcsot a zárba. Ekkor váratlanul megfordult, és a nyitott ajtóhoz sietett. Amikor odaért, finoman kopogtatott. - Elnézést kérek - mondta a lehető legudvariasabban, és belépett a szobába. A portás letette a rózsákat egy rétegelt lemezből készült szekrényre, és a nő felé fordult. - Igen? - felelte. - Mit tehetek önért? - Lenne olyan kedves, és hozna nekem egy üveg italt? - kérdezte Alexandra, miközben a retikülje csatjával ügyetlenkedett. - Teljesen elfeledkeztem róla, és szeretném, ha lenne mivel fogadnom a vendégeimet ma délután. - Előhúzott egy maréknyi bankjegyet - Természetesen - lépett a portás a nő mellé. - Milyet szeretne?

110

- Frangelicót - felelte a nő, és kétüvegnyire is elegendő bankjegyet nyomott a férfi kezébe. - Tessék, ennyi biztosan elég lesz rá. Ha nem, akkor kipótolom, ha majd meghozza. A portás szélesen elmosolyodott. Jó alkalom volt ez, hogy szép „haszonkulccsal" szállítsa le az italt. Nem számolta meg a pénzt, de abban biztos volt, hogy bármennyit is adott volna a nő, az az üveg ital többe kerül majd. Alexandra a férfi karjára tette a kezét, és a tőle telhető legkacérabb mosollyal az ajtó felé vezette a portást. - Tudtam, hogy segít - mondta a nő, és próbált visszaemlékezni a régi Marilyn Monroe-filmek főszereplőnőjének hanghordozására. Amint az ajtóhoz léptek, a férfi Alexandrát bámulta, barna szemeiben zavar és sóvárgás kavargott. Mikor Alexandra kivezette a szobából, a portás nem vette észre a ragasztószalagot a zárnyelven, ahogy az sem tűnt fel neki, hogy a nő csukta be az ajtót. Raoul LeClerc dél felé száguldott a d'Esch autópályán, a rajtaütés után lopott Honda motorkerékpáron. Elhaladt Kuelebierg falu mellett. Micsoda nagyszerű tűz volt, gondolta. Milyen csodálatos látvány volt, ahogy az az amerikai katonatiszt az úton támolygott. Megkapta a rohadék, ami neki járt, gondolta, ahogy az amerikaiak is napalmmal bombázták Vietnamot. Miután elhaladt egy focipálya mellett, a leállósáv felé fordította a Hondát, majd le is tért az útról. Az utat itt a Bois De Cessange fái határolták. Leszállt a motorról, és a bozótos borította lankán a fák közé tolta a Hondát. Amikor a talaj ismét egyenesebbé vált, újra felszállt a Hondára, és lassan elindult a fák között, míg végül egy keskeny földútra ért, ahol a fizetsége második része várt rá. Úgy egyezett meg az amerikaival, hogy az a pénz másik felét a kocogó-út melletti egyik szemetes aljára ragasztja. LeClerc korábban már használta ezt a helyet. A szemétszállítók csak néhány hetente ürítették az itteni szemeteseket. LeClerc egyre izgatottabbá vált, amikor a távolban megpillantotta a sárga szemetest. Felgyorsította a Hondát, és végighajtott az úton. Alig egy perccel később lefékezett, és farolva megállt, aztán leállította a motort, és leugrott a Hondáról. Várt néhány percet, közben hallgatózott és nézelődött. Elégedetten állapította meg, hogy egyedül van, és nagy léptekkel a szemeteshez sétált. Beletúrt a szemétbe, és marékszámra szórta a földre. Végül megpillantotta a korábban megbeszélt barna dobozt. Reszkető kezekkel vette ki a dobozt, és a motorhoz ment. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy nem bontja ki a csomagot, míg haza nem ér, de túlságosan is izgatott volt. Türelmetlenül feltépte a csomagolást, és kinyitotta a doboz tetejét, alig várva, hogy megpillanthassa a bankjegyeket. A hatalmas robbanást még Alzingenben is hallották. Az autópályán haladó autósok a fák fölött fellobbanó fényt és a felcsapó füstöt látva lelassítottak. A rendőrség nem talált elegendő darabot LeClercből ahhoz, hogy a kilétét azonosíthassák.

111

Alexandra lázasan kutatta át Lee Goldberg szobáját. Bizonyára mások is tudtak Martin leveléről, és a nő rettegett, hogy bármelyik pillanatban rátörhetik az ajtót, vagy a portás visszatér a 726-os szobába, és kiderül, hogy senki sem rendelt egy üveg Frangelicót. A férfi bizonyára akar majd vetni egy pillantást arra a szobára, ahol az ismeretlen nővel találkozott. Alexandra átkutatta Lee bőröndjét, kiforgatta a fürdőköpenye zsebeit, még a takarót és a lepedőt is felszedte az ágyról, sőt a matrac alá is benézett. Mégsem talált semmit. Hallgatta a vér dobolását a fülében, a szíve minden egyes alkalommal majdnem megállt, amikor hallotta, hogy a lift megáll a hetedik emeleten. Nem találta sehol az iratokat, melyeket Lee állítólag magával hozott Luxemburgba. Lerogyott az ágyra, és fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy a gyilkosok talán megelőzték. Lehet, hogy betörtek a szobába, míg ő és Lee kávéztak. Nem, korholta önmagát, nem szabad így gondolkodni. Felugrott az ágyról és körülnézett a szobában. Hol lehetne itt elrejteni valamit? Négykézlábra ereszkedett, és megrángatta a padlószőnyeget. Kicipzározta, majd lehúzta a dívány és a fotel párnáinak huzatát. Meglazította a csillárt, még egy körömreszelőt is elővett a retiküljéből, amivel leszerelte a csatlakozóaljzatokat és a villanykapcsolókat. Semmi sem volt a szekrények hátuljára vagy aljára ragasztva. Megrázta a szellőzőrendszer rácsát, levette az asztali lámpa buráját és a televízió hátulját. Leakasztotta a képeket a falakról, és darabokra szedte a kereteiket. Kevés volt az ideje. Az órájára nézett. Már csaknem tizenöt perce, hogy a portás távozott. Ennyi pont elég, hogy visszatérjen, és gyanakodni kezdjen. Ha meglátja a szobát... Alexandra kétségbeesetten forgatta fel a fürdőszobát. Széthajtogatta a törülközőket, átkutatta Lee tisztálkodó szereit. Levette a vécétartály tetejét, és alápillantott. Leült a vécé peremére, és hiábavalóan pillantott végig a fürdőszobán, amikor egy zöld foltot vett észre két csempe között a zuhanyzófülkében. A fürdőszobapultra tett Crestes tubusra nézett. Izgatottan állt fel, és lépett be a zuhanyzófülkébe. A mutatóujja körmével megkapargatta a zöld foltot. Az anyag beragadt a körme alá. Megszagolta: fogpaszta! A körömreszelőjével óvatosan kapargatni kezdte a foltot. Tíz perccel később már a zsúfolt recepciós pultnál állt. - Szeretném kivenni az iratokat, amiket az értékmegőrzőben hagytam - nyújtotta át a kulcsot az elgyötört recepciósnak. - 715-ös szoba. - A férfi sietve átvette a kulcsot, és észre sem vette az apró, zöld fogpasztafoltot, ami még mindig rá volt ragadva a kulcskarikára. Alexandra Downing pedig a középkorú, jól szituált, kopasz férfit nem vette észre, aki figyelte, amint a nő a jókora, barna borítékkal a hóna alatt kilép a reggeli napfénybe.

112

Tizenötödik fejezet

Luxemburg, december 19. A hóviharban fekete hó zúdult alá a sötét égből. Átküzdötte magát a hóviharon a biztonság felé. Itt nem kellett tartania a világ veszélyeitől Nem volt fájdalom, sem gondolatok vagy bosszúságok. Jay Fleming átbotorkált a sötétségen. Itt-ott szürkeség ragyogott, ahogy a nap egy-egy sugara áttört a különös, sötét felhőkön. - Jókora ütést kapott - ütötte meg a fülét egy, a szürkeségen túlról érkező hang. Biztos, hogy nem vihetem kórházba? - Feltétlenül szükséges? - Csak ha komplikációk lépnek fel. Jó formában van, kemény fickó. Mások talán belehaltak volna ezekbe a megpróbáltatásokba. Csak tartsuk melegen, és azt hiszem, rendbe jön. Máris kezd felmelegedni. Jól tették, hogy nem melegítették fel túl gyorsan. Igencsak fájni fog a feje, amikor majd magához tér, és merevek lesznek a végtagjai. Elég jól megtépázták, de semmi maradandó. Jay Fleming próbált elmenekülni a szürkeség elől, mivel az fájdalmasan ragyogott. A hangok elhalkultak, valahol halkan ajtó csukódott odakint a szürkeségben. Jay talált egy sötét helyet, és elindult a bársonyos kényelem felé. - Elment, hogy meglátogassa Emersont - mondta Subasic fáradtan, miközben lerogyott a díványra, az Intercontinental Hotel lakosztályának nappalijában. A zoknijai még mindig nyirkosak voltak, mivel az alagútban lecsúszott a keskeny járdáról. A zakója ernyedten lógott az ablaknál álló szék karfáján. A Jay Fleming vérétől foltos, nehéz, szürke gyapjúkabátja a padlóra dobva hevert a hálószoba ajtajánál. Subasic halkan beszélt a telefonba. Nem akarta zavarni Fleminget. Legalábbis egyelőre nem. - Mi a fenét akarhatott tőle? - kérdezte Korund ideges hangon. Subasic eltartotta a kagylót a fülétől, mintha attól tartana, hogy a hang átrepíti a szomszédos szobába. Munkaadója feszültnek tűnt. Korund ismét megszólalt. - Sikerült kiderítenie, hogy milyen szerepet is játszik Emerson az ügyben? - Nem - felelte Subasic - Nem hiszem, hogy Emersonnak bármi köze lenne mindehhez. Ellenben kiváló hírszerző hálózattal rendelkezik. Úgy vélem, Fleming azért ment Emersonhoz, hogy kideríttesse vele, ki próbálja megöletni. - Eljuthatnak bárhova ezen a nyomon? - kérdezte Korund szorongva. - Nem - jelentette ki Subasic. - Az illető, akit ma reggel megöltem, egykor a Special Air Service tagja volt, ahogy a társa is. Mindketten... zsoldosok voltak. Gyanítom, hogy a másik kettő is az SAS egykori tagja lehetett, akik a tartálykocsival való karambolban haltak meg, de ezt már nem tudjuk kideríteni. Az alagútban minden porig égett. Nem maradt más, csak néhány hőségtől olvadt fémdarab. 113

- Zsoldosok - ismételte a szót Korund tűnődve. - Hollandiában a CIA, Luxemburgban zsoldosok. Mintha a mi titokzatos támadónk kezdene kifogyni a választékból. - Ez is egy lehetséges magyarázat - felelte Subasic olyan diplomatikusan, ahogy csak tudta. Nem akart messzemenő következtetéseket levonni, még akkor sem, ha hajlott arra, hogy egyetértsen Korunddal. - Nos, akárhogy legyen is, vissza kell térnünk a feladatunkhoz - parancsolta Korund. - Kezdünk kifutni az időből. - Mr. Fleming - hallatszott a hang a szürkeségből. Menjen innen. - Mr. Fleming, hall engem? Igen, a fene essen beléd. Hagyj engem békén. A fekete világ megreszketett, aztán szürkülni kezdett. Akárki is vagy, hagyj engem békén. Az öntudatlanság ködében lebegő Jay Fleming emlékei kezdtek visszatérni. Emlékezett arra, hogy valaki fegyvert szegez rá, eszébe jutott Aaron Fiszmann hideg, mozdulatlan teste. Eszébe jutott az is, milyen fáradt volt. - Mr. Fleming? Jay emlékezett erre a hangra, valahonnan a ködön túlról. A szürke világ hamarosan vörössé változott, és Jay rájött, hogy lezárt szemhéjain túl éles fény világít, ezért látja a karmazsin ragyogást. Nyelt egyet, aztán vonakodva résnyire nyitotta az egyik szemét. Napfény áradt be egy nyitott ablakon. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a fényt. A keze nehéznek tűnt, akár egy fadarab. Fájdalom lüktetett a fejében, a nyaka és a lábai számos pontján. Megmozgatta a lábujjait, mire a lábikráiba belehasított a fájdalom. Megmozgatta a nyakát, ez is fájdalommal járt. A gyomrában érzett űr egyaránt lehetett éhség vagy fájdalom. Talán mindkettő. Jay fokozatosan szemügyre vette a környezetét, egyszerre csak egyetlen apró részletet: egy szoba, fürdőszobába nyíló ajtó, öltözőasztal tükörrel, krémszínűre festett falak. Kábultságában mindent ragyogni látott - Jól van? A hang az ágy mellől jött. Elmosódott arc nézett le rá. Jay próbált az arcra fókuszálni, de csak néhány vonást tudott kivenni. Pislogott, és az arc végül kitisztult a szeme előtt. - Maga! - szólalt meg Jay gyenge hangon, miközben megpróbált felülni. Erős kezek markolták meg a vállát, és gyengéden visszanyomták az ágyra. Jay próbált ellenállni, de a férfi kezei túl erősnek bizonyultak. - Maga. Amszterdamból - próbált Jay összerakni egy teljes mondatot. - Ma, a balesetnél... ismét megmentette az életemet? - Kérem, pihenjen egy percet - nyugtatgatta a férfi. Jay ellazult a puha, hűvös takaró alatt. - Hagyja most rám a beszédet - Jay figyelmesen hallgatta a férfi akcentusát. Szinte már túl jól beszélt angolul, ahogy a művelt külföldiek. A szavain enyhén érezni lehetett a balkáni kiejtést. - Kérem, hadd beszéljek most én egy kis ideig. Nehéz napja volt. - Aaron? - Attól tartok, meghalt - felelte a férfi együtt érzően. Jay lassan belesüppedt az ágyba, a párnára hanyatlott lüktető feje. Tehát minden igaz volt: a tartálykocsi, a 114

gyilkosok a Jaguarokban, Aaron halála. A valóság sokkal kevésbé volt vonzó, mint a nyugalmas sötétség, amiben nemrég lebegett. Behunyta szemeit, és hallgatott. - A nevem Bogdan Subasic - Jay hallgatta a hangot, miközben képek úsztak el lezárt szemhéjai mögött a harc a sikátorban; Aaron; a holttestek a sikátorban; Anderson; a leideni rendőrök; Emerson; az óriás, akit megölt Anderson házában. Az Egyesült Államok kormányának dolgozom, a Nemzetvédelmi Minisztérium egy kis speciális hírszerző csoportjában. - A Task Force 457-nek? - kérdezte Jay. Hallott már különleges alakulatról, melynek egykori tagjai félkatonai csapatokat szerveztek, amiket aztán olyanok béreltek fel, akiknek több volt a pénzük, mint az erkölcsi érzékük. - Természetesen nem - háborodott fel Subasic. - Azok az emberek szerencsevadászok - mondta dühösen. - Az én csoportom kizárólag bevándorlókból áll. Mindegyikünk külföldön született, én Jugoszláviában, és mindannyian úgy döntöttünk, hogy amerikaiak leszünk. - Azok az emberek pénzért segítik a fasisztákat és a zsarnokokat - köpte Subasic. - Kígyót melengetnek a keblükön. Én láttam a fasizmust. Egyszer a nácizmus, máskor a kommunizmus arcát ölti magára. De minden arca egyforma. Jay némán hallgatta, ahogy Subasic hangja egyre hevesebbé válik az érzelmek hatására. - Elnézést - törte meg Subasic a beálló csendet. - Rég volt már, de az ilyen sebek nehezen gyógyulnak. Az egyetlen nép, ami még a náciknál is több szenvedést hozott a népemnek, azok az oroszok. - Talán különösnek vagy túlzónak találja a hevességemet - folytatta Subasic -, de ön nem tudhatja, milyen az, amikor az ellenség katonái megszállják az országát, megeszik az ételét és megölik a szeretteit. - Azért mondom el mindezt, hogy tudassam önnel, milyen komolyan veszem a munkámat - magyarázta Subasic. - Elnézést, amiért eltértem a tárgytól. A Task Force 457 érzékeny téma a számomra. Sokan közülünk azért tesszük azt, amit teszünk, nem számít, milyen undorítónak találjuk is néha a feladatunkat, mert biztosítani akarjuk, hogy a világ ne kerülhessen ismét zsarnokok kezére. - Hol vagyunk? - kérdezte Jay, amikor Subasic ismét pillanatnyi szünetet tartott. - Az Intercontinental Hotelben. Nagyon kényelmes szálloda, az Európa Parlament mellett áll. Ismét hallgattak egy ideig, miközben Jay újabb kérdést fogalmazott meg. A gondolkodás pillanatnyilag nem okozott neki különösebb fájdalmat - Miért pont itt? - tudakolta Jay. - Úgy hallottam, mintha az orvos azt javasolta volna, hogy vigyenek kórházba. - Az orvosok általában túlságosan is óvatosak - felelte Subasic ravaszul. Meglepte, hogy Jay emlékezett a beszélgetésre. Vajon mire emlékszik még? - Azért van itt, mert a kórházban veszély fenyegetné. - Elmondja, miért? - Ha valakit felvesznek egy kórházba, akkor utána már könnyű a nyomára akadni. Jelenleg az a legjobb, ha titokban marad, hogy még mindig életben van. Legalábbis addig, míg nem tudjuk, ki próbálja megöletni önt. 115

Jay, az elhangzottakon gondolkodva, szótlanul feküdt. Eszébe jutott, amit Emerson mondott neki. - Mi van az oroszokkal? - kérdezte Subasic a fejét rázta. - A mai támadás, ahogy a leideni és az amszterdami is, nem a KGB-re utalnak. Meg kell értenie, Mr. Fleming... - Szólítson Jaynek. - Rendben - egyezett bele Subasic. - Meg kell értenie, hogy azért van itt, mert én is ott voltam. Jay kinyitotta a szemeit, és Subasic arcára pillantott. Próbálta kitalálni, vajon a jugoszláv azt akarja-e kicsikarni, hogy tanúsítson egy kis hálát iránta. Jayt kellemetlenül érintette, hogy olyan tehetetlen volt, és háromszor is másoknak kellett megmentenie az életét. Alig tudta elviselni, hogy mindezt ilyen hamar az orra alá dörgölték, de Jay semmi olyat nem látott Subasic barna szemeiben, hogy esetleg sejtetni akart volna valamit, egyszerűen csak közölte a tényt. - Azt hittem, a szovjetek szinte bármire képesek - jegyezte meg Jay rekedten. Még mindig úgy érezte, mintha a szája nem is a testéhez tartozna. Nagy nehezen sikerült felülnie. - Túl nagy kockázatot kellene vállalniuk - mondta Subasic. - Ha bebizonyosodna, hogy valóban ők állnak a támadások mögött, akkor annak rendkívül komoly következményei lennének. - Mint például? - nevetett Jay cinikusan. - Az orosz agresszióra általában azzal válaszolunk, hogy előhúzunk egy hatlövetűt, és lábon lőjük magunkat. Subasic kőkemény tekintettel nézett Flemingre. Néhány nehézkes pillanatig komor arccal bámulták egymást, nem tudván, hogyan is folytassák a beszélgetést. Jay érezte, hogy kezdenek kitisztulni a gondolatai. A fájdalomcsillapító, amit az orvos adott neki, bizonyára csak enyhe hatású volt. Jobb keze három ujjával óvatosan felderítette a kötést a fején. - Az orvos hat öltéssel varrta össze - szólalt meg Subasic nyugodt hangon. Sajnálom, amiért olyan sokáig tartott célba vennem az illetőt, aki meglepte önt a baleset után. Miután meglőttem a fickót, annak még sikerült rálőnie magára. - Kösz - mondta Fleming feszélyezetten. - Nem tudom, képes leszek-e valaha is visszafizetni. Már többszörösen is az adósa vagyok. - Jay elképedve látta, hogy Subasic arca elvörösödik. Nehezebben sikerült elfogadnia a köszönetet, mint ahogy azt Jaynek sikerült kimondania. - Nem számít, visszafizeti-e - felelte Subasic nyers, hivatalos hangon. - Azért mentettem meg az életét, mert fontos szerepet játszik ebben az ügyben. Jay szinte hallani vélte, ahogy megszólal a riadójelzés. - Miféle ügyben? - kérdezte óvatosan, aztán hirtelen folytatta. - Mindennek köze van Andersonhoz, igaz? - Jay kiegyenesedett ültében. - Anderson azt mondta, valaki azt akarja, hogy jöjjek ide, Luxemburgba, és kerítsek elő valami Tesla-iratokat. Valaki, aki bizalmas amerikai dokumentumokat adott át a professzornak. Ez a valaki szoros kapcsolatban áll az amerikai hírszerzéssel vagy a védelmi hivatallal, ugye? - Jay, miközben költői kérdéseket tett fel, Subasic arcát figyelte. 116

- Maga ültette fel Andersont, igaz? - támadta le Jay. A seb lüktetni kezdett a homlokán. - Maga adta neki a titkos dokumentumokat, mert ide akart csalni. Jay felült, és átlendítette a lábait az ágy szélén. - Maga ölte meg! - Fleming ráállt zselészerűen bizonytalan lábaira, és Subasic felé lendült. A jugoszláv megragadta Jay karját, és visszalökte az ágyra. - Ide hallgasson - szólalt meg Subasic nyugodt, fenyegető hangon. - Nem öltem meg Andersont. Igen, én adtam neki azokat a dokumentumokat, és igen, én kértem meg, hogy beszéljen magának a Tesla-iratokról. De nem öltem meg. Ugyanazok ölték meg, akik magát is meg akarják ölni. Jay tehetetlenül nézett Subasicra. - Miért? Miért tette? Miért használt ki egy öregembert? Miért próbált idecsalogatni valami dajkamesével? Miért akarnak az oroszok megölni? Subasic arcán különféle érzelmek suhantak át. Végül úgy tűnt, nehéz és kockázatos döntésre szánta el magát. Felemelt egy széket az öltözőasztal elől, az ágy mellé tette, és lovagló-ülésben letelepedett rá. Láthatóan hosszú beszédre készült. - Nagyon nehéz számomra, amit el kell mondanom - kezdte Subasic, gondosan megválogatva a szavait. - Adódott néhány váratlan probléma, melyek ahhoz vezettek, hogy ön most, ma délután itt van. Nagyon bánt, hogy... - Rohadtul nem érdekel, milyen kellemetlenül érzi magát - vicsorgott Jay. Engem csak a válaszok érdekelnek. Lehet, hogy megmentette az életemet, de az az érzésem, hogy nem is kerültem volna veszélybe, ha maga nem kever bele - vetett Jay metsző pillantást Subasicra, aki próbálta megőrizni a hidegvérét. - Történt néhány félreértés - folytatta Subasic komoran. - De minden jó okkal történt. Nem állt szándékunkban veszélybe sodorni magát, de több százmillió ember élete forog kockán. Az ügynökségem nemrég megtudta, hogy egy jugoszláv levéltáros a belgrádi Tesla Múzeumban felfedezte, hogy a tudós néhány iratát rosszul katalogizálták, a tévedésre felhívta a múzeum igazgatójának figyelmét, aki értesítette a feletteseit. A belgrádi műszaki egyetem fizikusai azonnal észrevették, hogy az iratok nagy fontossággal bírnak a fegyverfejlesztés terén. Ahogy azt bizonyára ön is tudja, az amerikai tudósok régóta gyanítják, hogy Tesla elektromágneses impulzusokkal kapcsolatos munkájának léteznek olyan felfedezései... - Ezt Anderson is elmondta - vágott a szavába Jay. - Jól begyakoroltatta vele. Subasic folytatta. - Az egyik ottani kapcsolatom értesített az iratokról, és megpróbálta megszerezni a másolatokat. De az oroszok gyorsabban reagáltak. - Subasic hangja dühösebbé vált. - Jugoszlávia mindig is szálka volt az oroszok szemében, mert nem engedelmeskedett a Kreml parancsainak. Nem akartak a szovjetek bábjai lenni. A II. világháború óta Jugoszlávia a KGB felforgató tevékenységének és politikai merényleteinek egyik legfőbb színtere. De sosem jártak teljes sikerrel, mivel a jugoszláv titkosrendőrség sikeresen füstöli ki az orosz bábokat. Ugyanakkor a Kreml hidegfejű politikusai rájöttek, hogy Jugoszlávia különböző etnikai csoportjait egyetlen kormány sem képes olyannyira összefogni, hogy a szovjet csapatoknak 117

ugyanolyan szervezett, elsöprő erejű gerilla hadviseléssel kelljen szembenézniük, mint ami a nácikat legyőzte. De ez nem tartja vissza a KGB-t attól, hogy lepénzelje a gyenge és kapzsi embereket. Fleming látta, hogy Subasic szemei úgy csillognak, mint a napfény a dühöngő víz hullámain. Érezte, hogy Subasic szavai nagy hatást gyakorolnak rá. - Ezek az árulók a jugoszláv kormány tagjai - folytatta Subasic -, és meggyőzték a képviselőtársaikat arról, hogy a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerződésért cserébe adják át az iratokat. Ön is éppolyan jól tudja, mint én, hogy az oroszok mennyire veszik komolyan az ilyen egyezményeket. Ezek csak értéktelen papírok, félrevezetések és hazugságok. - Csakhogy a jugoszlávok úgy érzik, semmi értékeset nem veszítenek - mondta Subasic fáradtan. - Ami valójában igaz is. De ha a műszaki fejlesztéseket átadják az oroszoknak, akkor az Egyesült Államok nem tud majd versenybe szállni a Szovjetunióval. Fleming kezdett belefáradni ebbe az „igazhitűek az árulók ellen" érvelésbe. - Pontosan miféle fegyverről is beszélünk? Remélem, nem Tesla részecskesugárral kapcsolatos munkájáról van szó. Én úgy láttam, azok a tervek a gyakorlatban nem működnének. Azt elismerem, hogy Tesla munkássága zseniális és látnoki, de az elméletében akkora lyukak tátonganak, hogy senkinek sincs esélye megépíteni egy ilyen részecskesugár- fegyvert. - Nem - felelte Subasic. - Nem részecskesugár-fegyverről van szó, hanem valami egészen másról. Valami olyasmi, ami a Föld felső légkörében csapdába esett töltött részecskéket használja fegyverként. Nem vagyok tudós, tehát nem tudom valami jól elmagyarázni. Jay a plafonra nézett, és elgondolkodva masszírozta a fejét. A Nap hőjét a héliummá alakuló hidrogén fúziója termeli, ami mindennap több milliárd tonna elemi részecskét bocsát ki az űrbe. Hatalmas energiájuk miatt, a normál atomoktól eltérően, elektronok nélkül száguldanak át az űrön, ezért pozitív töltésűek. A legtöbbjük egyszerű proton, ezek a hidrogénatomok atommagjai, vagy alfarészecskék, vagyis a héliumatomok atommagjai. Mivel az űr, melyben a több milliárd tonna részecske szétterjed, végtelen, ezért a részecskék sűrűsége nagyon alacsony, így a legtöbbjük tovaszáguld a galaxisok határtalan ürességébe anélkül, hogy bárminek is nekiütközne. Csakhogy a töltött részecskéket vonzza a mágnesesség. A középiskolai fizikaórákon tanítják, hogy a Napból áramló töltött részecskéket a Föld összetett mágneses mezeje csapdába ejti. A csapdába ejtett részecskék fényes bizonyítéka az északi-sarki fény az Arktiszon, és a déli-sarki fény az Antarktisz területén. Az űrkutatás bebizonyította, hogy a töltött részecskék övei megzavarják a rádiókommunikációt, és bizonyos körülmények között megzavarhatják az elektromos berendezéseket is. Ahogy Jay kifejezéstelenül bámulta a plafont, végiggondolva mindezen tényeket, izgalmas gondolat fénye izzott fel a tudatalattija horizontja mögött, akár a napkelte előtti ragyogás. Pontosan ilyen előérzete volt mindig, amikor valami áttörést ért el az ECM berendezéseinek problémáiban. 118

- Folytassa - unszolta Jay. - Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt egy ilyen típusú fegyver kifejlesztésén dolgozik - magyarázta Subasic - A kaliforniai Lawrence Livermore Laboratórium és tucatnyi másik kutatólabor is próbálja tökéletesíteni a fegyvert. Az Egyesült Államok előbbre tart - egyelőre De ezek az iratok az élre segítik a szovjeteket. Ahogy én tudom, a fegyver megváltoztathatja a nagyhatalmi egyensúlyt. Csak az elektromos és elektronikus berendezéseket teszi tönkre, és nem hagy maga után radioaktív sugárzást. - Az elektromágneses impulzusról beszél - mondta Jay. - Azt mondja, EMPlökéshullámot hozhatnak létre anélkül, hogy nukleáris robbantást hajtanának végre hozzá. - Jay hirtelen felült, és a lábait átvetette az ágy szélén. Subasic felugrott. A széke hangosan csattant a padlón, ahogy harcra kész testhelyzetet vett fel. - Nyugalom - mondta Jay izgatottan. - Nyugalom. - Subasic mindig harcra készen állt, és Jay úgy döntött, örül, hogy a férfi az ő oldalán áll. - Nem érti, hogy ez mit is jelent? - Subasic gyanakvón nézett Jayre. - Ha valamelyik fél elkészít egy olyan fegyvert, ami elektromágneses impulzusokat ad le, akkor megtámadhatnak és elpusztíthatnak vele minden elektromos berendezést. - Subasic felemelte a székét, és ismét leült rá lovagló-ülésben. - A számítógépektől a telefonokig mindent, még a villanykapcsolókat az emberek otthonaiban, és az autók önindítóit is működésképtelenné teszi. Csak azok az emberek sérülnének meg, akik az EMP lökéshullámakor közvetlen kapcsolatban vannak az elektromos berendezésekkel. - Jay izgatottan beszélt, és a kezeivel gesztikulált. - És azok, akiknek pacemakerük van. A impulzus megsüti őket... - a hangja elhalkult. Elnézett Subasic mellett. - Van bármi fogalma arról, hogy ez mit is jelent? - Jay most egyenesen Subasic szemébe nézett. - Egy ilyen fegyverrel az ellenséget visszaküldhetnénk az elektromosság előtti időszakba. Az 1870-es évek idejébe. Egyszerű céltáblák lennének még a legprimitívebb hagyományos fegyver számára is. - Megnyalta az alsó ajkát. - Remélem, hogy elhamarkodott következtetéseket vontam le - folytatta Jay. - De ha a Tesla-iratok alapján el lehet készíteni egy ilyen EMP-fegyvert, akkor mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk, hogy megakadályozzuk az átadást. - Egy pillanatig Subasicra bámult. - És meg kell szereznünk magunknak azokat az iratokat. - A mutatóujját az ajkához érintette. - Nem - mondta lassan -, nem. Nem vagyok biztos abban, hogy bárkinek meg szabad kaparintani azokat az iratokat. Azt hiszem, az egész világnak jobb lenne, ha elpusztulnának. Subasic próbált nem elmosolyodni. Jay Fleming éppen most vállalta el a feladatot, amit a Hetek Bizottsága számára el kellett végeznie. Ami az iratok megsemmisítését illeti, azzal majd ráér foglalkozni akkor, ha már megszerezték azokat. - Tehát ezért próbált először idecsalni. - Kijelentés volt, ezért Subasic bólintott. - Miért én? - dőlt hátra Jay a párnákra, hirtelen érezve a fájdalmat. - És miért nem jött egyszerűen oda hozzám, és kért meg rá? Miért ez a bonyolult összeesküvés? - Subasic válaszra nyitotta a száját, amikor Jay ismét felült. - Az

119

oroszok. Gondolja, hogy az oroszok megneszelték az ügyet? Talán ezért próbálnak megölni? Subasic hevesen megrázta a fejét. - Ha lehetne, akkor egyszerre csak egy kérdést tegyen fel. - Először is együnk valamit - mondta Jay az órájára nézve. - Tegnap reggel óta nem ettem semmit. És már majdnem délután fél három van. Subasic a telefonhoz lépett. - Talán tisztálkodni is szeremé egy kicsit. A fürdőszoba ott van - biccentett egy csukott ajtó felé. Jay kevésbé bizonytalanul, mint korábban, de nagyobb fájdalmak közepette felállt, Subasic székének támláját használva arra, hogy megtartsa magát. A szoba kissé forogni kezdett körülötte, aztán megállapodott. Jay arra koncentrálva, hogy talpon maradjon, óvatosan az ajtóhoz sétált, elfordította a gömbkilincset, és kinyitotta az ajtót. Odabent nem volt ablak. Jay felkapcsolta a lámpát, és becsukta maga mögött az ajtót. Különös, viharvert arc bámult rá, és csak egy pillanattal később ismerte, fel hogy éppen a tükörbe néz. Azonnal a fehér kötésre nézett. Megtapogatta, és a tükörben figyelte az ujjait. A géz élesen kirajzolódott a kócos, sötétbarna haj hátteréből. Az arcát zúzódások és karcolások borították. A jobb szemöldökét száraz vér borította. A bal szeme alatt halvány monokli látszott, de a duzzanat nem zavarta a látását. - Jobban is megsérülhettél volna a mulatságban - mondta a tükörképének. Amikor visszatért a fürdőszobából, Subasic már ismét a székén ült. Ahelyett, hogy az ágyhoz ment volna, Jay most már biztos léptekkel az ablaknál álló íróasztal melletti három székhez sétált, és a lenti forgalmat nézte. - Hányadik emeleten vagyunk? - A tizenegyediken. - Melyik szobában? - A tizenegy-tizenegyesben. Jay Subasic felé fordult. - Mi van ott? - mutatott az egyik ajtóra. - A nappali - felelte Subasic kényelmetlenül. Fleming gyorsabban összeszedte magát, mint várta. - Jöjjön át ide - javasolta Jay, leülve az ablak mellé. - Elegem van abból, hogy a rokkantat játsszam. Subasic leült Jayjel szemben, az asztal túloldalán. Jay összefonta az ujjait. - Van néhány elképzelésem arról, hogy mit kell tennünk - mondta. - De mielőtt bármibe is beleegyeznék, válaszolnia kell a kérdéseimre. Miért én? Miért ez az összeesküvés? Mit várnak tőlem? És tudni akarom, ki akar megölni. Subasic beleegyezően biccentett. - Miért pont maga? Jól sejtem, hogy kissé túl általános lenne, ha azt mondanám, maga a legalkalmasabb ember a feladatra? - Jay bólintott. - Gondoltam. Nos, először is, egy kívülállóra volt szükségünk, aki nincs benne a szervezetünkben, valakire, aki nincs benne az amerikai hírszerzésben. Attól féltünk, ha egy ügynök puhatolózna a Tesla-iratok után, a csere időpontja vagy helyszíne megváltozhatna. 120

Az iratok eltűnnének a szemünk elől, és esélyünk sem lenne ismét a nyomukra bukkanni. - Subasic Fleming arcát figyelte, zavar vagy hitetlenkedés nyomait keresve. Nem látott semmi ilyesmit. - A másik ok, amiért magát választottuk, az a vadászpilóta múltja - folytatta Subasic. - A vadászpilótáknak minden olyan tulajdonságuk megvan, amire szükségünk van: jó idegek, feszült helyzetben is megőrzik a hidegvérüket, és képesek farkasszemet nézni a halállal. Végül pedig azért, mert elérhető volt. Itt volt Luxemburgban, a cége közismert, és kapcsolatban áll a helyi bankokkal. Magát sokan ismerik, és maga is sokakat ismer. Még ha van is olyan ügynökünk, akinek megvannak a megfelelő képességei, nem lennének olyan kapcsolatai és információi, mint önnek, legalábbis nem tudna szert tenni ilyesmire a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt. - Milyen rövid ez az idő? - kérdezte Jay. - Mostantól számítva négy nap. Amit tennünk kell, azt péntekig be kell fejeznünk. Jay összeszorította a száját. - Ezek a válaszok az első kérdésére - mondta Subasic. - Most vegyük az „összeesküvést", ahogy nevezte. - Miért nem kértek egyszerűen meg? - Azt hiszem, féltünk, hogy hátat fordít nekünk. Beleegyezett volna, ha csak közvetlenül felkeressük? Jay vállat vont. - Talán. Mostanában eléggé unatkoztam. Talán már csak azért is beleegyeztem volna, nehogy beleőrüljek az unalomba. - Ezt is belevettük a számításainkba - jegyezte meg Subasic - Tudták, hogy unatkozom? - Kiváló információs hálózatunk van. - Értem. - Jay szerette volna, ha a magánügyei továbbra sem tartoznának senki másra. - Ezúttal ettől eltekintek, de lehet, hogy majd... - Majd mit? - Nem fontos - csattant fel Jay. - Folytassa. Subasic azon tűnődött, hogy Fleming vajon tudatosan húzta-e be a csőbe. - Én... mi... úgy éreztük, jobb lesz, ha nem kockáztatjuk meg, hogy mindent elmondjunk magának. Nagyon nagy szükségünk volt önre. - Ez nagyon hízelgő - jegyezte meg Jay szárazon. - A leideni trükkel arra akartuk rávenni, hogy jöjjön ide, és kutasson az iratok után. - És ezzel minek kellett volna történnie? - Érdeklődnie kellett volna - mondta Subasic. - Mi közelről szemmel tartottuk volna, ahogy azt Hollandiában is tettük, hogy lássuk, kik lépnek kapcsolatba önnel, hol várakoznak magára, és mit tesznek. Tudjuk, hogy az átadásra és a szerződés aláírására most pénteken kerül sor. De nem tudjuk, hol lesz az átadás, vagy, hogy hol őrzik addig az iratokat. Jay metsző pillantást vetett rá. 121

- Mi jogon ártják bele magukat mások életébe? Átvernek, követnek, kutatnak a magánéletemben... - Jay kimérten előrehajolt, és bár a szája mozgott, a harag miatt beszélni sem tudott Az öklével az asztalra csapott. Subasic összerezzent. - Leidenben meghalt egy ember maguk miatt! - dörögte Jay. - Emberek haltak meg Amszterdamban és Leidenben. A maguk zseniális terve eddig tökéletesen szarnak tűnik. Mi garantálja, hogy a továbbiakban nem követnek el több hülyeséget? A szoba elcsendesedett, csak Jay dühös lélegzése és a távoli forgalom zaja hallatszott. - Semmi - felelte végül Subasic. - Semmi sem garantálja, hogy a hadművelet a továbbiakban működni fog. Fleming légzése lelassult, amint hátradőlt a székében. A feszültség szinte sistergett a szobában. Ám egy perc múltán Jay állkapcsának merev izmai ellazultak, és halványan elmosolyodott - Most végre eljutottunk valahova - mondta. - Azt hiszem, most valóban igazat mondott. Subasic ellazította ideges ujjait. - Ha beleegyezek, hogy részt veszek ebben az őrültségben - folytatta Jay nyugodt hangon -, akkor át kell adnia két dolgot. - Subasic felvonta a szemöldökét. Először is a teljes aktát, ami rólam készült, azzal együtt, hogyan szerezte az információkat, és azoknak nevét, akiktől kapta. - De ez... - Másodszor, írásos garanciát, hogy átadja az első pontban kérteket. - De... - Ahogy a terroristák mondják, ez nem alku tárgya - hangsúlyozta Jay. - Engem akarnak? Akkor javaslom, egyezzen bele. Subasic szóra nyitotta száját, amikor kopogtattak a nappaliba nyíló ajtón. Az ajtó kattanva kinyílt, és egy férfi rozsdamentes acéltálakkal, egy üveg borral, különféle sörökkel, egy kávéskannával és egy vázában díszelgő rózsával megrakott kocsit tolt be rajta. A férfi szó nélkül odatolta kocsit az asztalhoz, melynél Subasic és Fleming ült. Semleges pillantást vetett Flemingre, ami bármit jelenthetett, aztán kérdőn nézett Subasicra. - Hvala Vam mnogo - mondta Subasic. A férfi elmosolyodott, sarkon fordult, és kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. Fleming fürkészően vonta fel a szemöldökét - És ez pedig? - Szerbhorvát - felelte Subasic. - Nem - mondta Jay -, a férfi. - Ante - válaszolta Subasic, miközben felállt a székből, és a kocsi fölé hajolt. Hozzám hasonlóan ő is jugoszláv. Tőlem eltérően ő még mindig jugoszláv állampolgár. - Levette a fedőt két sült húsos szendvicsről és egy levesestálról, mire a szoba megtelt marhahúsleves illatával.

122

- Reuben, roston sült sonka és Swiss on rye - hirdette ki Subasic. - Válasszon. Jay elvette a Reubent. - Levest? - Jay bólintott. Ahogy kimerte a krumplival és húsdarabokkal teli levest, Subasic folytatta a mondandóját. - Az ügynökségem nagyon kicsi, mégpedig két okból. Először is, hogy pénzt takarítsunk meg, de nagyrészt mert meg akarjuk óvni a biztonságunkat. Ha a feladat úgy kívánja, profikat bérelünk fel vagy veszünk kölcsön más ügynökségektől. Csak keveset tudnak az adott ügyről, és nem kapnak lehetőséget arra, hogy többet is megtudjanak. Ritka az olyan, aki egy tucatnyinál többször dolgozott volna nekünk, és egyikük sem dolgozott egymással összefüggő ügyeken. Nekünk van a legszigorúbb védelmi rendszerünk az összes amerikai hírszerző, illetve biztonsági szolgálat közül - büszkélkedett. - Nincsenek állandó alkalmazottaink, akik az irodai italautomata körül ácsorognak, vagy a bárokban beszélgetve túlóráznak. Azoknak, akik Amszterdamban tartották szemmel magát, azt mondtuk, hogy ön emberrablás célpontja. Semmit sem tudtak a tényleges küldetésről. És ha nem tudják, nem árthatnak nekünk. Akiket arra használtam, hogy kiszabadítsam magát Anderson leideni házból, a holland titkosszolgálat emberei voltak. Tartoztak nekem egy szívességgel, amit visszafizettek. Kávét, sört? Jay elvett egy csésze kávét, és feketén itta, majd hozzákezdett a Reubennek. - Pokoli egy szívesség lehetett. - Igen, az volt - mondta Subasic, és Jay tudta, hogy nem fogja elmesélni neki. A jugoszláv egy kis üvegnyitóval levette az egyik Mousel sör kupakját, és hosszasan ivott. Roston sült sonkával és sajttal telepedett vissza a székébe. - Ante a luxemburgi segítőm, első osztályú sofőr. Egykor profi autóversenyző szeretett volna lenni, de aztán találkozott velem. - Subasic szavai után úgy hullottak a megválaszolatlan kérdések, akár a tollak a kakasviadalon. - Van még egy úr, akit hamarosan megismerhet. A neve Donald Sweeny, és egykor az MI-6-nak dolgozott. Most önmagának dolgozik. Mindketten igazi profik Megbízhatók, de semmit sem tudnak a Tesla-iratokról, és ha ön nem követ el valami súlyos hibát, akkor nem is fognak tudni róluk. Jay még egyet harapott a szendvicséből. Ez így folytatódott a következő két órában. Jay kérdezett, Subasic pedig válaszolt, és a válaszai nagyrészt megfeleltek Flemingnek. Subasic minél többet beszélt, Jay annál kevésbé hajlott a gondolatra, hogy a saját feje után menjen. Igaz, hogy a cége óriási erőforrásokat biztosíthat a számára, töprengett Fleming, de még így sem tudott volna időben olyan tapasztalt szakértőket keríteni, amilyenek a pénteki határidőhöz kellettek. Másrészről bár Subasic csapata kis létszámú volt, de az emberhiányt gyorsasággal pótolták, és észrevétlenül mozoghattak. Jay a délután végére úgy döntött, a cége kis segítségével, és azzal, amit Doug Denoff össze tud szedni, talán lesz esélyük megtalálni az iratokat. Egy kis szerencsével hétfőn már Santa Monicában lehet a Tesla-iratokkal, és olyan pokoli történettel, amit senkinek sem mesélhet el. Ha nincs szerencséjük, akkor lehet, hogy akár tíz- vagy húszmillió ember is meghalhat. Gyűlölte, hogy bíznia kell a szerencsében. 123

Tizenhatodik fejezet

Luxemburg, december 19. A Luxemburg és Washington D. C. közötti biztonsági telefonvonal recsegve küzdött a napkitörések okozta zavarral. - Megvan a lány? - Még nincs. De tudjuk, hol van. - Miért tétováznak? - Mert nem akarunk még egy olyan jelenetet, mint ami a hotelnél történt. - Bizonyára rosszul sikerült - Gondoskodtam az illetőről, aki felelős volt érte. Fogalmam sem volt arról, hogy... - Rendben, rendben. Már bocsánatot kért. - Azt tervezzük, hogy ma este gondoskodunk a lányról. - Hívta már a rendőrséget? - Még nem. - Ez azért furcsa, nem gondolja? - Az a lány nagyon találékony, megszerezte azt a rakás dokumentumot, amit Copeland Goldbergnek küldött. - Biztos ebben? - Teljesen. Még előttünk megtalálta a hotel értékmegőrzőjének kulcsát. - Az meg hogyan történhetett? Miért nem fogták el Goldberget, mielőtt még Luxemburgba ment volna? - Elfelejti, hogy akkor még nem tudtunk róla. A lányt kellett követnünk. Szerencsére kifizetődőnek bizonyult, hogy szemmel tartottuk a repülőút alatt. - Minden kapcsolatunk, és minden behajtható szívesség ellenére a lány meglépett. - Nem történik meg újra. Jelenleg a szobájában van. Mielőtt az éjszaka véget érne, nálunk lesz ő is, és a dokumentumok is. - Jobban járnak, ha valóban így lesz. A lány túl nagy fenyegetést jelent. Túl sokat megtudott az ügyről. Copeland végrehajtotta a lehetetlent. Sikerült összeraknia a terv minden részletét. - Nos, Doddot megállítottuk, mielőtt még bármit is tehetett volna. Van bármi nyoma annak, hogy a hatóságok sejtenének valamit? - Semmi. A Post címlapján Dodd halála a vezető hír: a kormányt irányító láthatatlan kéz, meg ilyesmi. És egy másik hír Guereriről és Copelandről. Kiválóan elrendezték a balesetet - Köszönöm. - Ezt kiérdemelte. De biztosítsa, hogy mostantól a dolgok előtt járjon. Ne hagyja, hogy Fleming az útjába álljon. Ölje meg őt is, ha szükséges.

124

- Nem hinném, hogy bölcs dolog lenne. A városban már így is hemzsegnek a biztonságiak és a nyomozók. Nem vették be teljesen a béketüntetés meséjét. A további gyilkosságok után lehet, hogy nem tudnánk folytatni a hadműveletet. - Nos, rendezzen el még néhány „balesetet". - Könnyebb mondani, mint megtenni. Itt nincs annyi erőforrásom, mint Washingtonban. - Nos, kezelje a lehető legjobban a dolgokat De szerezze meg azokat a dokumentumokat. - Úgy lesz, uram. - Akkor holnapig, Zbogom. - Zbogom. Lám, a pénz csodákra képes, gondolta Alexandra, ahogy a törülközőkkel, törlőruhákkal, párnákkal és takarókkal megrakott kocsi fölé hajolt A kobaltkék egyenruha belevágott a hónaljába, és lazán csapkodott a csípője körül. A cipők gyötörték a lábujjait. Csak a kék szobalánysapka illett rá, amiért Alexandra hálás volt. A nő, aki korábban, a szobába befelé menet az egyenruhát viselete, fekete hajú volt. Még a hosszú folyosó végéről is észrevehették volna a kettejük közti különbséget, ha Alexandra nem tudta volna betűrni a haját a sapka alá. Csípőre tett kézzel a szekrényajtó hátuljára rögzített, egész alakos tükör felé fordult, és ismét megnézte magát. Mögötte ott ült az ágyon az igazi szobalány. Néhány évvel fiatalabb volt Alexandránál, de a három gyerek, a keményítővel teli ételek és a mozgáshiány már elkezdte megtenni a hatást, hogy középkorú megjelenést adjon neki. Alexandra négy-öt hüvelykkel magasabb volt, de remélte, hogy a hotel hosszú folyosóján nem veszik észre. Napbarnított bőre hasonlított a szobalányéra. A szobalány elkapta Alexandra pillantását a tükörben, és mindketten elmosolyodtak. Alexandra cinkosan rákacsintott. A szobalány arcán nővéri türelem honolt. Úgy tudta, ez a gyönyörű amerikai nő a volt férje zaklatásai elől menekül, aki magánnyomozókat fogadott fel, hogy kövessék az ex-nejét. A férfiak micsoda disznók! A szobalány bánatosan ingatta a fejét. A török nő fészkelődött, próbálta kényelmesen elrendezni Alexandra ruháit. Nem volt könnyű, Alexandra szerecsendió színű gyapjúszoknyája összegyűrődött a szobalány széles csípőjén, de távolról nem látszott. A szoknya fölött fodros vállú, fehér selyemblúzt és rozsdabarna tweed-blézert viselt. A ruhát Alexandra már hetek óra nem viselte. Nem akarta, hogy a folyosó végén álló férfi összetévessze vele a szobalányt. Sem a folyosón álló, sem a kopasz férfi nem tűnt különösebben jóindulatúnak. Alexandra nem akarta, hogy bármi is történjen ezzel a kedves nővel. A kopasz férfit akkor vette észre, amikor Goldberg szobájából visszafelé tartott az Excelsiorba. A vaskos, barna boríték szinte égette a kezét, mintha halálos sav lett volna. Idegessé tette. Gyakorta körülnézett, de először nem látott semmi szokatlant. Elsétált az Excelsior előtt, és megállt az utca túloldalán, hogy figyelje, ahogy a tűzoltók elfojtják az étterem utolsó lángjait is. Fájdalom perzselte a mellkasát, mikor a járda megfeketedett részére pillantott, ahol Lee Goldberg 125

megperzselt teste végül a földre zuhant. A holttestet már elvitték, csak egy lángoktól megfeketedett és a poroltó oltóanyagától fehér kört hagytak hátra. Halk sikoly tört elő a torkán, és hirtelen elfordult az ijesztő látványtól. Egy kopasz férfi sétált felé, egyszer csak megállt, és a nő szemébe nézett. Alexandra mozdulni sem tudott. A férfi hirtelen sarkon fordult, és dühösen elsétált. Alexandra megrémült a férfitól, és ahelyett, hogy visszatért volna a szobájába, megmarkolta a borítékot, és bement egy kávézóba. Egyik eszpresszókávét itta a másik után, próbálva rendezni viharos gondolatait. A recepción elkérte a kulcsát, és lifttel felment a szobájához. A kopaszt sehol sem látta, de a folyosó végén egy sokkal fiatalabb, magasabb férfi ácsorgott, a szemöldökei akár két hatalmas, fekete hernyó. A nő a szobájába rohant, és elreteszelte az ajtót. Félóráig tartott, mire kifőzte a tervet, és még félóráig tartott, mire sikerült elrendeznie. Most, ahogy elfordult a tükörtől, hamarosan meglátja, vajon működike. A szobalány a szomszédos szobába vezető ajtónál állt, előhúzva egy jókora kulcskarikát. Miközben a szobalány megkereste a megfelelő kulcsot, Alexandra a bőr aktatáskáját egy rakás törülköző alá tette, és úgy rendezte el, hogy ne legyen gyanús. A táskában volt a boríték, amit Goldberg értékmegőrzőjéből szerzett, az útlevele, a pénze, a repülőjegy és a többi irata. Mihelyt biztonságban érzi magát, ruhát cserél. Az aktatáska alatt gondosan elrendezve egy pár cipő és egy váltás ruha volt. A szobalány kinyitotta az ajtót. Alexandra intett neki egyik, hideg verejtéktől nyirkos kezével, aztán az ajtó felé tolta a kocsit. Hallotta, ahogy az ajtó halk kattanással becsukódik mögötte. Alexandra keskeny arany karórájára pillantott. A szobalány nagyjából tíz perce volt a szobában. A bozontos szemöldökű férfi észrevette. Alex az ajtónál megállította a kocsit, majd mély lélegzetet vett, elfordította az ajtógombot, és kinyitotta az ajtót. Pillanatokkal később hallotta, ahogy a szomszédos szoba ajtaja kinyílik és hangosan becsukódik. Alexandra habozás nélkül kigördítette a kocsit a folyosóra, és gyorsan elfordult a férfival szemközti oldal felé, gondosan odafigyelve arra, hogy a fiatalember ne láthassa az arcát. Tisztelettudóan becsukta az ajtót, ahogy azt a szobalány is tette volna. Aztán olyan gyorsan, ahogy csak merte, végigtolta a kocsit a személyzeti lift felé. Érezte, hogy a vér lüktet a halántékában, miközben a kerekek halkan siklottak a szőnyegen. Vajon követi őt? A lépteket nem hallotta volna meg a vastag szőnyegen. Rettegés hideg borzongása futott végig a gerincén. Rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy a lábai ne kezdjenek futni. Ante Dvorak megfordult, amikor kattanást hallott a folyosón. A két lift közé helyezett, egyenes háttámlájú székből figyelte, ahogy nyílik az egyik ajtó, majd a szomszédos szoba ajtaja is. Talpra ugrott. Egy elhanyagolt külsejű, olajos bőrű, fekete hajú nő közeledett feléje, drága ruhája nem igazán illett rá. Egyetlen pillantás után úgy döntött, ez nem lehet az a Downing nevű nő. Az ugyanis magas, gesztenyebarna hajú, és magas arccsontjai 126

vannak. Dvorak egy pillanatig elfantáziálgatott arról, milyen is lehet a nő meztelenül. Downing szobájából egy vászon-neművel megrakott kocsi bukkant elő, és a folyosó túloldala felé indult. Legalább tíz percig lehetett a szobában. Tulajdonképpen olyan sokáig, hogy szinte el is feledkezett róla. Figyelte, ahogy a kocsi és a szobalány egyre kisebb lesz a hosszú folyosón, és nyugtalankodni kezdett. Volt valami ismerős a nő járásában. Az olajos bőrű nő elállta az útját. - Excusez moi, m'sieur. - Oui? - felelte türelmetlenül a férfi, miközben nézte, amint a szobalány eléri a folyosó túlsó végét, és a sarkon jobb felé fordulva tolja tovább a kocsit. - Aves-vous le temps? Dvorak a nőre nézett, végigmérte és látta, hogy olcsó műanyag karórát visel. Akkor miért kérdezte meg, hogy mennyi az idő? - C'est... - A férfi felnézett, és ahogy a szobalány befordult a sarkon, egy pillanatra látta a profilját. A fejét büszkén felemelte, és jól látszott a szépen ívelt orr körvonala. Nem lehetett összetéveszteni. Rámordult az előtte álló nőre, félrelökte az útból, és rohanni kezdett. - Courez!- hallotta a nő kiáltását a háta mögül. -Il vient! Il vient! Hát persze, a szobalány. Biztosan ruhát cseréltek. A szobák egymásba nyíltak! Hogy lehetett ilyen hülye? Hallotta, ahogy kinyílik a liftajtó. Még gyorsabban futott. - Fuss! Megy! Megy! - hallotta Alexandra a szobalány kiáltását, ahogy befordult a sarkon. A zsigereit nyomasztó aggodalom hirtelen a rettegés szorító markává vált. Vele szemben egy rövid hall nyílt, ablakkal a végében, balra a személyzeti lift, jobbra pedig egy raktárhelyiség. A háta mögül hallotta üldözője gyors lépteinek dobogását. Pánik tört rá, ahogy tehetetlenül várta a lift érkeztét, hallotta, hogy a léptek egyre közelednek és közelednek. A kocsi túloldalára lépett, készen arra, hogy a férfinek lökje, ahogy az befordul a sarkon. A lift megérkezett, az ajtók kinyíltak. Egy kék overallos, ráncos öregember lépett ki a fülkéből, és könnyes szemekkel Alexandrára pislogott. - Jó napot - üdvözölte a nőt franciául. Alexandra olyan nyugodtan válaszolt, ahogy csak tudott, majd gyorsan megfordította a kocsit, és lendületesen a liftbe tolta. A férfi léptei visszhangzottak a hallban. Fel vagy le? Lent, hét emelettel lejjebb a szabadság várta. A léptek egyre hangosodtak. A férfi futva gyorsabban lejuthatott. Lemehet a lépcsőn, és a hívógombot megnyomva megállíthatja a liftet. Miközben az ajtók csukódni kezdtek, hallotta a férfi hangos zihálását. A nő őrjöngve csapott a tizenegyedik szint gombjára. Rettegve nézte, ahogy egy kéz nyúl a záródó ajtók felé. De túl lassú volt, az ajtók bezárultak. Még hallotta, ahogy a férfi dörömböl a liftajtón. Dvorak felnézett a lift kijelzőjére. Felfelé megy! Elmosolyodott, a nő most csapdába ejtette önmagát. Dvorak megfordult, és egy pillanat alatt felmérte a hallt. A kis hallból kivezető főfolyosó túloldalán vörös betűk jelezték a kijáratot.

127

Az ajtóhoz iramodott, és áttört rajta, hosszú, erőteljes lábaival kettesévelhármasával vette a lépcsőfokokat. Inas, erős karjaival a korlátba kapaszkodva húzta feljebb magát a lépcsőfordulókban. Gyorsan, de szabályosan lélegzett, a kiváló fizikummal bíró emberek ritmusában. Minden egyes szinten kikémlelt a folyosóra, megnézve a lift kijelzőjét. Minden szint egyforma volt, mintha egymás tükörképei lettek volna. A lift továbbra is folytatta az útját felfelé. Dvorak halk hálaimát mondott, megköszönve az európai liftek lassúságát. Szintről szintre lépést tudott tartani vele. Erre egy amerikai hotelben nem lett volna képes. A lépcső a tizennegyedik szinten véget ért. A férfi megtorpant, hogy kicsatolja a bal hóna alatt tartott .44-es kaliberű Colt Python pisztolytáskáját. Talán nem is kell használnia. A kezeivel úgy roppanthatja szét a nő torkát, mint valami porcelánszobrocskát. Belökte az ajtót, és előrevetette magát a folyosóra. A vászonneművel megrakott kocsi a hall közepén állt, az ablak közelében. Az ablak nyitva volt. A nő kimászott volna? Végigsietett a főfolyosón, és miután ellenőrizte, hogy sehol senki, lassan a kocsi felé indult. A lift ajtaja még mindig nyitva volt. A nő csak néhány másodperce érhetett fel. Lenyomta a raktárhelyiség ajtajának kilincsét. Az ajtó zárva volt. Hideg levegő süvített be a nyitott ablakon, és táncoltatta meg a könnyű függönyöket. Dvorak a jobb kezével előhúzta a Coltot a hónaljtokból. A fém megnyugtató hanggal súrlódott a bőrhöz, ahogy a fegyver kiszabadult, és halálossá vált a kezében. A férfi körülnézett, majd óvatosan az ablakhoz lépett. Odalent a forgalom lassan csordogált az utcán. Távolabb erdő zöldült, mögötte a vidéki szántóföldek. Dvorak szeme könnyes lett a széllökéstől. Szabad kezével letörölte a könnycseppeket, és áthajolt az ablakpárkányon. Az ablak egy nagyjából egy láb széles kőperemre nyílt. Az ablak fölé kő-attika nyúlt ki. Bőven akad elég lehetőség, hogy egy kis elszántsággal bárki elboldogulhasson. És annyit sikerült megtudnia Downingról, hogy elszántság bizony bőven szorult belé. Dvorak kihajolt az ablakon, és balra nézett. A párkányon senkit sem látott. Lenézett az utcára, és kissé megszédült. Gyorsan jobbra fordult. A párkány errefelé is tiszta volt. Nyugtalanság szorította össze a mellkasát, ahogy ismét kiegyenesedett. Zajt hallott a háta mögül. A válla fölött hátranézve látta, hogy a kocsi egyenesen felé tart. Megfordult, hogy szembenézzen a veszéllyel, és felemelte a .44-es Colt Pythont, de ahogy a csövet a szobalány egyenruhát viselő nő felé fordította, a kocsi meglepő erővel nekicsapódott. Érezte, hogy a fegyver kicsúszik a kezéből, miközben ő maga hátratántorodik, és hadonászva próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Kezei a puszta levegőt markolták. Az alacsony ablakpárkány a térhajlatának ütközött, és a férfi hirtelen az eget látta maga előtt. Üvöltést hallott. Mielőtt reccsenések közepette a járdához csapódott volna, rájött, hogy a saját sikolyát hallja.

128

Tizenhetedik fejezet

San Pedro, Kalifornia, december 19. Éles napfény ragyogott le a dokkok haszonelvű szépségére. A Wilmington csatorna túlpartján, a Chevron masszív olajtárolója élénk fényben fürdött. Balra, Wilmington felé, a Vincent Thomas függőhíd alatti kellemes, zöld területen tartályhajók adták át szállítmányukat az élénk színűre festett nyerges vontatóknak. Itt-ott sétahajók haladtak el mellettük, oda nem illő módon. Ez teherszállítók és tankerek, halászhajók és hatalmas bárkák kikötője volt, melyek a part menti olajkutatáshoz- és kitermeléshez szállítottak embereket, felszerelést és nehéz gépeket. Az Offshore Technology Inc. udvarába vezető drótkapu zárva volt, és őr állt mellette. A tagbaszakadt férfi egykor utcai bandita lehetett, bal kezéről négy ujj hiányzott. A hordozható daru felemelte és óvatosan a szállítóhajó fedélzetére tette az utolsó három, gondosan elrendezett faládát, amelyek mindegyike akkora volt, mint egy kisteherautó. A munkások a ládák köré sereglettek, műanyag burokkal vonták be őket a felcsapódó hullámok ellen, majd mindhármat kínos aprólékossággal lerögzítették. A munkások úgy tudták, a ládák egy olyan fedélzeti számítógép alkatrészeit tartalmazzák, ami pontosabbá teszi az olajfúró tornyok irányított fúrásait, figyelembe véve a sarat és más egyéb tényezőket. Az Offshore Technology számos part menti torony karbantartását végezte, ezek némelyike olyan nagy társaságok tulajdonában volt, mint a Texaco és a Chevron, míg a többit kisebb, független cégek birtokolták. Ám ezen tornyok egyike sem volt olyan rosszul felszerelve, hogy szükség lett volna a számítógépekre. Több mint három éve sorra szállították a több hajórakomány felszerelést a Delta Zeus toronyra. Három év, és még semmit sem találtak. Se olajat, se gázt, de még ezek nyomát sem. Ó, persze, ügyeltek a biztonságra, mint minden olajvállalat, mivel egyikük sem szereti, ha a többiek megtudják, mit is találtak. De voltak jelek, melyek elárulták, mi is történik: a fúráshoz szükséges felszerelések, és hogy azokat milyen jellegű iszaphoz rendelték. Az Offshore Technology dokkjaiban a művezetőktől az egyszerű munkásokig mindenkinek az volt a véleménye, hogy a Delta Zeus egy hatalmas csődtömeg, amitől a Global Energynek már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnia. Mindegyikük igencsak meglepődött volna, ha megtudják, hogy a Huntington Beachtől harmincöt mérföldnyire délnyugatra álló Delta Zeus toronnyal sosem akartak olajat kitermelni. Tulajdonképpen soha nem is kutattak vele olaj után, már ez első naptól kezdve nem erre szánták, mikor félig a vízbe süllyesztve megkezdte hosszú útját Rotterdamból. A munkások azon ugyancsak meglepődtek volna, ha megtudják, hogy a háromládányi szállítmány egyáltalán nem is számítógép, hanem

129

egy negyven éve zajló, halálos kirakójáték utolsó darabkái. Ha megtudják, abba bele is haltak volna.

Luxemburg, december 19. Steven Strand fényűzően berendezett lakrésze keleti szőnyegén lépkedett, a telefont a bal kezében tartotta, míg a kagylót a jobbjával a füléhez emelte. Zihálva mélyeket lélegzett. A washingtoni hívás megzavarta az esti testedzését. - Subasic nem került közelebb ahhoz, hogy kiderítse a támadások okát hallatszott a telefonból. - Gondolja, hogy minket vettek célba? - kérdezte Strand, miközben egyik saroktól a másikig sétált. Megtorpant, hogy megcsodálja magát egy aranykeretes tükörben. - Persze hogy minket vettek célba! - háborodott fel a hang. - Honnan a fenéből gondolta... - Nem, nem - vágott Strand a szavába, ahogy elfordult a tükörképétől -, úgy értem, lehet, hogy a támadások maga ellen és ellenem irányulnak, ahogy az egész bizottság ellen is? Gondolja, hogy valaki a bizottságból ellenünk fordult? Próbálva szabotálni a dolgokat? - Milyen ostoba ez az ember, gondolta Strand, mindannyian rövidlátó bolondok. Tetszett neki a gondolat, hogy hamarosan mindegyikük fölébe kerekedhet. Hamarosan. Közel járt a harmadik gólhoz, és tíz kell, hogy véget érjen a játszma, de hamarosan eljön a napja, amikor mind tudomásul veszik a felsőbbségét. Megkapja a tiszteletet, amit mindig is kiérdemelt. Csend volt a telefonban, amint a férfi gondolkodott a vonal túlsó végén, Washingtonban. - Ahogy azt már korábban megbeszéltük, ez is egy lehetőség - kezdte. - De nem gondolja, hogy Subasic nyomába erednek? - Subasicot nehezebb elkapni, mint Fleminget. Emellett így megkésve mindkettőjük halála katasztrofális lenne - felelte Strand, miközben leült az ágy szélére. - De vajon kik lehetnek? - Biztos vagyok abban, hogy sem az oroszok, sem a jugoszlávok nem lehetnek jelentette ki Strand. - Ah, tehát sikerült előrébb jutni? - Valamennyit. - Strand a követségi tisztviselővel folytatott beszélgetésre gondolt. - Nem eleget, de ez még változhat a következő pár napban. - Felkelt az ágyról, és a gondosan rendben tartott kertre nyíló franciaablakhoz lépett. A szabályosan nyírt sövényt és a kavicsos gyalogutat nézte. - Visszatérve a feltevéshez, hogy talán egy másik bizottsági tagról lehet szó. Ki lehet az? Gyémánt? - Teljességgel lehetetlen! - mondta a washingtoni férfi. - Az az ember vak. Ő csak egy bolond, és mindig is az volt. Hisz a tervben, és bízik benne, jobban, mint bárki más a bizottságban. 130

- Akkor ki? - unszolta Strand. - Magát és engem kivéve csak négy marad. - Van egy biztos módja annak, hogy kitaláljuk - mondta a washingtoni férfi. Sorra elimináljuk őket, míg végül megszűnnek a támadások. - Öregkorára nagyon vérszomjas lett - jegyezte meg Strand. - Előbb vagy utóbb meg kell tennünk. Miért nem kezdjük minél hamarabb? - Mert még szükségünk lehet rájuk - felelte Strand. - Sokan közülük nagy befolyással bírnak. Lehet, hogy erre még szükségünk lesz. - Semmire sem lesz szükségünk, miután megszereztük azokat az iratokat. - Ne vágjon ennyire elébe a dolgoknak - figyelmeztette Strand. - Még hosszú út vár ránk addig. Fennáll az a lehetőség is, hogy nem tudjuk megszerezni az iratokat. A washingtoni hang dühössé vált. - Ez a lehetőség még csak fel sem merülhet! - Pedig jobban tenné, ha ezt a lehetőséget is megfontolná - mondta Strand élesen. - Ez a lehetőség mindig fennáll. Rövid csend következett, aztán a hang határozottan folytatta. - Meg kell szereznünk azokat az iratokat. Ettől függ az Egyesült Államok és a nyugati világ sorsa. Az iratok nélkül, a lehetőség nélkül, hogy minél előbb használjuk a fegyvert, négy évtized munkája vész kárba. Egy élet erőfeszítései válnak semmivé! - A hang kétségbeesettnek tűnt. - Tudom - felelte Strand csillapítóan -, értem. Nagy nyomás nehezedik mindannyiunkra. Csak próbáljon még négy napig kitartani. Csak négy napig. - Igen - hallatszott a hang Washingtonból -, csak négy nap. Tájékoztat majd? - Nem szoktam? - Persze. - Hosszú csend következett. - Akkor tehát, holnap beszélünk? - Feltétlenül. Viszonthallásra. - Strand tetette a kagylót, és visszatette a telefont az ágy melletti asztalra. A kék és vörös színekben pompázó, rókafejes falikárpitra nézett. Az egyetlen, amiért nem szeretett itt lenni, az a mindenütt jelenlévő átkozott rókafej. Háromezer mérfölddel keletre, Korund lassan visszatette a telefonkagylót a helyére, és kifejezéstelenül nézte a főváros felett elterülő borús, szürke égboltot. Jól illett a hangulatához.

131

Tizennyolcadik fejezet

Luxemburg, december 20. Los Angelesben éjfélre járt, mire Jay Flemingnek sikerült elérnie Doug Denoffot. A biztonsági szakértő éppen csak hazaért a Dél-Kalifornia éjszakai életében tett számos útjának egyikéről. - Sajnálom, hogy ilyen későn zavarlak - mentegetőzött Jay. Hátradőlt a karosszékben, és feltette a lábát az íróasztalra. Az asztalon halomban álltak az iratok, melyek nagy része az ECM holland üzletéhez kapcsolódott. - Nem gond - felelte Denoff mesterkélt hangon. Jay a háttérből női hangot hallott. - Mi a helyzet? Aaron jól végzi a munkáját? Jay beszámolt neki az előző napi támadásról. A telefonkagylóban hallotta, ahogy Denoff kiparancsolja a lányt a szobából. - Felhívtam egy helyi zsinagógát a múlt este, kértem, hogy gondoskodjanak a szertartásról és a temetésről. Hitted volna, hogy Fiszmann a poggyászában tartotta a végrendeletét? Jay hallotta, hogy Denoff hangja elcsuklik. - Ő volt a legjobb katona, akivel valaha is együtt szolgáltam - folytatta Denoff, miután megköszörülte a torkát. Jay szeretett volna mondani valamit, de nem merte megtörni a csendet. Denoff sosem említette, hogy korábbról ismerte Fiszmannt, csak annyit mondott Flemingnek, hogy pokoli jó katona, pokoli egy történettel. Most, mintegy távoli méltatásként, Denoff komoran beszélni kezdett. Ők ketten együtt szolgáltak az izraeli hadseregben az 1973-as háború alatt, és ez olyan kötelék, amit csak azok ismerhetnek, akik egymásra bízták az életüket. 1980-ban mindketten kiléptek a seregből, hogy munkát vállaljanak egy biztonsági cégnél. Jay ettől az ügynökségtől szerződtette Denoffot, amikor megalapította az ECM részvénytársaságot. Fiszmann továbbra is annál az ügynökségnél dolgozott, egészen tegnapig. Denoff fájdalmát a hatezer mérföldnyi távolság sem csökkenthétté. - Ő volt az utolsó, akiről valaha is gondoltam volna... olyan lelkiismeretes volt, olyan professzionális. - Aztán mintha emlékeztette volna magát saját professzionalizmusára, Denoff hangja szabatos és visszafogott lett. - Értesítetted már a társaságot? - Igen. - Jay együtt érzett a barátjával. - Tudom, hogy nem voltak közeli hozzátartozói. Legalábbis a papírjai szerint. - Rendben - mondta Denoff határozottan. - Mit tehetek? Szükséged van rám odaát? - Kétségkívül - felelte Jay. Idegesen előhúzott egy csomag Corn Nutst az íróasztal fiókjából, és egy darabot a szájába dobott. Leszopogatta a sót a rágcsálnivalóról, mielőtt szétrágta volna. Jól hallhatóan ropogtatott. - De mielőtt repülőre ülnél, van pár dolog, amit tudnod kell. 132

Denoff figyelmesen hallgatta, ahogy Jay elmesélte a támadást követő nap eseményeit, az ébredését, és az azt követő beszélgetést Subasic-kal, és a megállapodásukat, hogy együttműködnek. Subasic mesterkedései hallatán Denoff dühösen káromkodni kezdett a telefonban, megsértve minden nemzet a távközlésben használatos obszcén nyelvezetre vonatkozó törvényeit. De gyorsan megnyugodott, amikor Jay elmagyarázta az iratok stratégiai fontosságát. - Na most - szólalt meg Denoff halkan -, ha leteszed, és hagysz csomagolni, akkor odahúzok, mielőtt még nagyobb bajba kevered magad. Tudom, hogy megmentette az életedet, de azért figyelj erre a Subasicra. Furcsa fickónak tűnik. Én nem veszem be az egész sztorit. Valami bűzlik a dologban. Vigyázz a seggedre, mégpedig jól. Tudom, hiábavalóan mondom, de keress magadnak egy biztonságos, sötét odút, és rejtőzz el, míg oda nem érek. - Köszönöm a figyelmeztetést - mondta Jay, méltányolva a szavakat. Megfontolom. Rendben, de ami a biztonságos odút illeti, szívesebben vadászok, mint hogy céltábla legyek - Igen, oké - felelte Denoff bánatosan. - Nos, jó éjszakát. -Jó reggelt - mondta Jay, és elgondolkodva letette a kagylót. Fleminget is aggasztotta Subasic története. Az egészben valami nem tűnt igaznak. Miért ennyire titkos Subasic ügyosztálya? Miért költenek óriási összegeket arra, hogy leplezzék a leideni és amszterdami gyilkosságokat? Miért próbálták megölni a CIA ügynökei? Mi történt a holttestekkel? A halottakkal Leidenben és Amszterdamban? És Anderson? Jay felemelt egy tollat az asztalról, és lejegyezte, hogy ne felejtse el megkérdezni Subasicot a holttestekről, amikor legközelebb találkoznak. Túl sok megválaszolatlan kérdés lógott a levegőben. Jaynek az volt az érzése, hogy a jugoszláv nem mondta el a teljes igazságot. Például mi történet tegnap délután? A Subasickal folytatott beszélgetés alatt megcsörrent a telefon, és Sweeny rontott be a hálószobába, az arca sápadt volt, és folyt róla a verejték. Sietve a nappaliba rángatta Subasicot, és a csukott ajtó mögött viharos beszélgetés következett. Subasic komor arccal tért vissza a szobába, a szája körül fehéren feszült a bőr. Gyors magyarázkodással felkapta a kabátját, és eltűnt, hátrahagyva Sweenyt, hogy őrködjön. Subasic serkentő jelenléte nélkül a kimerültség és a sérülés hamarosan az álom ölelő karjai közé űzte Fleminget. Ahogy aludni tért, azon tűnődött, vajon Sweeny azért van-e itt, hogy vigyázzon rá, vagy azért, hogy ne hagyja megszökni. A kérdés csak további kérdésekhez vezetett, melyek körbe-körbe cikáztak az elméjében, miközben elnyomta az álom. Amikor reggel felébredt, Jay rájött, hogy több tucat kérdése van, melyek előző nap nem jutottak eszébe. A trauma miatt nem tudta gyorsan és teljesen átlátni a helyzetet. Jay bedobott a szájába pár Corn Nutsot, miközben a jegyzettömb fölé hajolt. Az egyik oldalon összeírta a kérdéseket, melyekre választ várt Subasictól. Az oldal szinte teljesen tele volt írva. Egy másik oldalon összefoglalt mindent, amit a Teslairatokról tudott, és a tervről, hogy átadják őket az oroszokkal kötendő titkos megnemtámadási egyezményért cserébe. Ez az oldal szinte teljesen üres volt. 133

Fleming tudta, hogy az iratokat állítólag valamikor pénteken adják át. Nem tudta, ki, hol vagy hogyan adja át. Volt elképzelése arról, mit tartalmazhatnak az iratok Tudta, hogy az átadást a szabályos diplomáciai csatornákat megkerülve bonyolítják le, mégpedig a jugoszláv és az orosz követségre, erre az egy alkalomra beszivárgott, különleges ügynökök. Subasic azt is elmondta, miszerint a tárgyalásokat és az átadást egy semleges személy szervezi, egy nemzetközi bankár és bróker, akinek Luxemburgban, Bécsben, Moszkvában és Belgrádban is vannak irodái. A bankár, Erns Fischer osztrák volt, aki ideje nagy részét a luxemburgi irodájában töltötte. Nemzetközi hírnévre tett szert, mint a Kelet és a Nyugat közötti törvényes és törvénytelen üzleti megállapodások szervezője. Fischer gyakran szolgált a kölcsönösen gyanús ügyletek intézőjeként Az ügyfelek egymásban nem bíztak, de benne mindegyik fél megbízott. Az eladó letétbe helyezte az áruját Fischer bankjánál, ahol aztán jelentkezhetett a vevő, a bank pedig biztosította, hogy egyik fél se verhesse át a másikat. Az egyidejű kötelezettségek e mechanizmusát Fischer működtette, és ez gazdag emberé tette. Habár a bankár mindkét fél érdekeit védte a másikkal szemben, Jay egyetértett Subasickal abban, hogy Fischert semmi sem védte a hozzájuk hasonló kívülállóktól. Ő volt az a gyenge láncszem, amit el kellett vágniuk a következő kilencvenhat órában. Jay úgy döntött, meglátogatja Fischert, kicsit ráijeszt a bankárra. Azt is eldöntötte, hogy felhívja a saját bankárát, Len Hartkemeiert, és elviszi magával a Fischerrel megbeszélt találkozóra. Hartkemeier biztosan meg fogja érteni a dolgot. Fleming mocorogni kezdett a székében, és az íróasztal felett az eget borító szürke felhőket nézte. Talán több szerencsét hoznak, mint a tegnapi napsütés. Az intercom felzúgott. - Igen? - Csomag érkezett önnek, Mr. Fleming - mondta a titkárnő enyhe akcentussal. A Davis Companytól jött, de az úriember ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen önnek adja át. Jay elmosolyodott. - Küldje be, kérem. - A Davis Company a világ védelmi ügynökségeinek legfőbb fegyver- és egyéb felszerelések beszállítója volt. A cég vezetője Jay régi barátja volt. A barátság most talán megmentheti az életét. Fleming titkárnője lépett be az irodába. Középmagas nő volt, barna haját puritán kontyba fogta, megfeszítve az arcbőrét, ami így olyan benyomást keltett, mintha gumiköpenyt húztak volna egy dinnyére. Úgy nézett ki, akár egy női börtönőr, de nagyon jól végezte a munkáját. A nőt egy magas, jól öltözött, szőke férfi követte, az amerikai titkosszolgálat tagjaira jellemző pókerarccal. A kezében egy pezsgőhűtő edény méretű kartondobozt tartott. A barna csomagolópapírt ragasztószalagcsíkok szőtték át. - Köszönöm - biccentett Jay a titkárnőnek, mire az vonakodva kihátrált, és diszkréten becsukta maga mögött az ajtót. - Jó reggelt, Hamilton. - Jay felállt, és kezet nyújtott a Daxis Company luxemburgi ügyvezetőjének. Hamilton Steed, a titkosszolgálat egykori ügynöke és a 134

hírszerzés európai irodájának korábbi vezetője letette a dobozt Jay asztalára, és erőteljesen megszorította a felé nyújtott kezet - Mr. Davis azt akarta, hogy biztosítsam, személyesen vegye át a csomagot tőlem - magyarázta Hamilton. - Hogy van Gil? - kérdezte Jay, miközben leült, és intett Hamiltonnak, hogy ő is tegye ugyanezt - Mr. Davis remekül van. Azt mondta, adjam át üdvözletét, és mondjam meg, hogy szóljon, ha ismét kacsára szeretne vadászni vele. - Nagyszerű - felelte Jay. - Adja át neki köszönetemet. - Jay maga elé vette a dobozt, és felemelt egy levélbontót az asztali állványról. - Mindegyik használt - mentegetőzött Hamilton. - Csak bemutató példányaink maradtak. A hamburgi eladások elvitték az oldalfegyvereinket és a testpáncélokat. Jay feltépte a dobozt, majd kivette belőle a .357-es Smith and Wesson magnumot, a Bianchi bőr hónalj tokot, a jól szabott mellényt, és a négydoboznyi lőszert. A mellény megfordítható volt, az egyik oldala szürke gyapjú-, míg a másik barna tweedszövet. Fleming felvette és az alsó gomb kivételével begombolta a mellényt. - Jól néz ki - mondta Hamilton. - Bámulatos, mire képesek a kevlárral - jegyezte meg Jay. A kevlár műanyag szövete nagyobb megállító erővel rendelkezik, mint az acél. - Mivel tartozom a cégnek? - kérdezte Jay. - Semmivel - felelte Hamilton. - Gil azt mondta, vigyen magával több Jack Danielst, amikor legközelebb vadászni mennek Jay elmosolyodott, majd ismét kezet ráztak. Miután Hamilton távozott, Jay felpróbálta a hónalj tokot, és beállította a hevedereket, hogy illeszkedjenek széles vállaira. Felvette a zakóját, és nem látott árulkodó dudort. Eddig nem készült fel arra, hogy megvédje magát, mostantól viszont sokaknak okoz majd meglepetést. Az első Ernst Fischer lesz. Jay felvette a telefont, és Len Hartkemeier számát tárcsázta. A dörömbölés crescendóvá erősödött. Lövések, robbanások. Alexandra fékezhetetlenül reszketett, próbált véget vetni a zajnak. Maga előtt látta Lee Goldberg tűz perzselte testét, hallotta az embertelen hangot a lángok és robbanások közül. Az ágyneműje összegyűrődött, és nyirkos volt a rémálom verejtékétől. Izzadság csorgott az arcán és a mellei között. Erős, dühödt kéz dörömbölt az ajtaján. Érdes, magas hang szűrődött be a szobaajtón. - Déjeuner. Alexandra halványan emlékezett arra, hogy kitöltötte és az ajtókilincsre akasztotta a reggeli rendelő kártyát, mielőtt ágyba bújt volna. Gyorsan kiugrott az ágyból, és eszeveszetten keresni kezdte a köntösét. Aztán eszébe jutott, hogy azt az Excelsiorban hagyta. - Egy pillanat! - kiáltotta az odakint állónak. - Csak egy perc türelmet kérek. Körülnézett a szobában, de csak az aktatáskát látta, és egy halom ruhát a beépített 135

szekrény melletti szék támlájára dobálva. Odarohant, és kétségbeesetten kezdte magára rángatni a ruhadarabokat. Aztán rátörtek az előző nap emlékei: Lee és a bozontos szemöldökű férfi, aki megpróbálta megölni, majd a menekülés a hotelből. Meghűlt benne a vér, amikor ráeszmélt, hogy a folyosón álló férfi akár a gyilkosok közé is tartozhat. Halkan az ajtóhoz osont, és megbizonyosodott, hogy bezárta és leláncolta. - Hagyja a tálcát a folyosón - mondta az ajtón keresztül. - Majd behozom, ha rendesen felöltöztem. - Igenis, madame - felelte a férfi udvariasan, jól hallható megkönnyebbüléssel. Alexandra hallotta az edények halk csörrenését, ahogy a férfi letette a tálcát a szőnyegre. Aztán minden elcsendesedett. A szíve a salsa ritmusának hevességével lüktetett a mellcsontja mögött. A fülét az ajtóra tapasztotta. Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a lift ajtaja. Remegő kezekkel vette le az ajtó láncát. Vajon még mindig odakint van? Elhúzta a reteszt. Nagyobb ügyet csinálsz belőle, mint kellene, korholta önmagát De mi van akkor, ha a férfi odakint várja, hogy kinyíljon az ajtó? Alexandra lassan, tétován kinyitotta, aztán gyors mozdulattal szélesre tárta az ajtót. Semmi. Se lövések, se kloroform, se ólomcsővel felfegyverzett gorillák, se napalm. Csak két zsemle, három, fóliába csomagolt vajdarabka, négy apró sajtszelet, szintén fóliába csomagolva, három kerek fémdobozka narancslekvár, egy rozsdamentes acélkannában kávé és kis kancsónyi tej. Még az amerikai reggelire, a sonkás tojásra sem jelent fenyegetést, nemhogy az ő életére. Alexandra hangosan, idegesen felnevetett a megkönnyebbüléstől, miközben lehajolt, felvette a tálcát, és bevitte a szobába, a lábával csukva be az ajtót maga után. A tálcát a szoba sarkában, az ablak mellett álló kis, kerek asztalra tette, aztán megragadta a vékony zsinórt, hogy elhúzza a függönyöket. A reggel erőtlen, szürke fénye beáramlott a szobába. Alexandra leült, és töltött magának egy csésze kávét az „Intercontinental Hotel" pecséttel ellátott rozsdamentes kannából. Beszívta a barna folyadék illatát, miközben a múlt éjszaka eseményein töprengett. Miután berohant a raktárba, hogy lecserélje a szobalány ruháit a sajátjára, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant lefelé, hogy minél távolabb kerüljön a nyitott ablaktól, melyen kilökte a férfit. Az aktatáskával a kezében sietve átsétált az Excelsior előcsarnokán a recepcióhoz, és kijelentkezett. Megtarthatták a ruháit, nem akarta az életét kockáztatni értük. Megköszönte a portásnak, hogy kinyitotta az üvegajtót, és kérte a férfit, hogy fogjon neki egy taxit. Ahogy az autó elhajtott, a nő nem nézett vissza az utcára, ahol a munkások már takarították a járdát. Utasította a sofőrt, hogy vigye a pályaudvar információs irodájához, ám az zárva volt. A pályaudvaron tettetett érdeklődéssel tanulmányozta a vonatok indulását, miközben gondolkodott. Az első, amit ki kellett találnia, hogy hol szállhatna meg. A panziók és a kis szállodák nem alkalmasak. Ezekben a recepciósok könnyen visszaemlékezhetnek az egyedül utazó amerikai nőre. Névtelenségre volt szüksége. Csakhogy Luxemburgban alig nyolcvanezer ember lakott. Nem volt túl sok nagy szálloda. A legnagyobb és a legfényűzőbb az Excelsior. 136

A pályaudvari útikönyvet átnézve csak egyetlen nagyobb hotel nevét találta: az Intercontinentalt. Bejelentkezett az Intercontinentalba, és miután megvacsorázott a szobájában, mély, ám nyugtalan, démonokkal teli, lidérces álomba merült. Kinézett a vészjósló égboltra, majd lepillantott a meleg ruhákba öltözött, összegöngyölt esernyőket cipelő emberekre. Egyszer csak elfordult az ablaktól, és bekapcsolta a tévét. A régi „Gilligan Szigete" ismétlését nézte, francia szinkronnal. Gilligan kellemes, párizsi akcentusa majdnem megnevettette. A félelem és a kétségbeesés az elméje mélyére süllyedt. Mély lélegzetet vett, és hirtelen támadt étvággyal nekilátott a szánalmas „egyszerű" reggelinek. Rendelt még egy kanna kávét a szobaszolgálattól, majd elfogyasztotta a maradékokat is, és kitette a tálcát a folyosóra. A kis, kerek asztalra pakolta a csomag tartalmát, amit Martin küldött Lee Goldbergnek. Többoldalnyi statisztikai adatot látott, melyek kísérleti adatoknak tűntek. A számadatok aprók voltak, és nehezen lehetett elolvasni őket. Előkerült egy vaskos technikai jelentés is valami időjárási kísérletről, melyet alacsony frekvenciájú rádióhullámokkal végeztek az ionoszférában. Volt ott még két feljegyzés, és egy baljóslatúnak tűnő távirat is. Az egyik feljegyzés három évvel korábbi volt, és egy új fegyver célzási nehézségeiről számolt be. A második feljegyzés csak két hónapos volt, és röviden vázolta a célzással kapcsolatos utolsó módosításokat. A távirat egy rejtélyes üzenetből állt, melyet egy luxemburgi bankárnak, Ernst Fischernek címeztek, és egy bizonyos Steven Strand nevű ember küldte, lehetőséget kérve, hogy árajánlatot tehessen. A lap alján, dühödt kézírással az „elutasítva" szó árválkodott. Akadtak még újságcikkek szerte az egész világból, melyek nagyrészt áramszünetekről, rádió- vagy telefonhálózatok meghibásodásairól, radarrendszerek megmagyarázhatatlan interferenciájáról és számítógépek üzemzavarairól írtak. Még a Nap York Times a nagy manhattani áramszünetéről szóló cikke is köztük volt. Alexandra az egésznek semmi értelmét nem látta. Aprólékosan megvizsgált minden papírlapot, valami magyarázatot, egy rosette-i követ keresve az iratokhoz. Martin valamit közölni akart ezekkel. De mit? Alexandra a plafont bámulta, és belekortyolt a kávéjába, próbálva felidézni valamit, ami összeragaszthatja a darabokat. Valamit, amit Lee mondott, vagy Martin kotyogott ki véletlenül. Riporterként számtalanszor szembesült ezzel a problémával. A több halom, látszólag összefüggéstelen irat, adatforrás és újságcikk információi hatalmas halrajként úsztak át az elméjén, és ez így is marad, míg végül valami megvilágosodik, egy információrészlet, egy újságcikk, bármi. Az előtte heverő, elcsüggesztő papírlapokra nézett. Rég volt már, hogy a záróvizsgák javításánál nagyobb intellektuális kihívást kellett megoldania. Egy pillanatig lehetetlennek tűnt a feladat. Érezte, hogy elhagyja az ereje, mintha üressé vált volna. Úgy tűnt, a legjobb, amit tehet, hogy alszik egyet. Még a szoba is lehangolóan hatott rá.

137

- A fenébe is, Alexandra! - állt fel hirtelen, és dühösen az ablakhoz lépett - Nem hátrálhatsz meg - mondta hangosan. - Megölték Martint, és megpróbáltak téged is megölni. Nem hátrálhatsz meg. Udvariasan kopogtattak az ajtón. - Igen? - fordult el az ablaktól. - Votre café. Alexandra nagy léptekkel az ajtóhoz sietett, kinézett a kémlelőlyukon, amit korábban észre sem vett, és kinyitotta az ajtót a fehér kabátos pincérnek. A férfi hálásan mosolygott a bőkezű borravalóért, és halkan becsukta az ajtót. Alexandra visszaült az asztalhoz, töltött magának egy csésze friss kávét, és ismét az iratok fölé hajolt. Mit is mondott Lee Goldberg tegnap a reggelinél? Martin figyelmeztette Lee-t az ő makacsságára. Egy levélben, hát persze. Martin csatolt egy levelet a dokumentumokhoz, hogy megmagyarázza az összefüggéseket, és elmondja Goldbergnek, mit is kellene tennie. Gondolatban ismét átkutatta Goldberg szobáját. Biztos volt abban, hogy nem felejtette ott. Ha a férfi magánál tartotta, akkor vele együtt égett el. Mégis ez az egy lehetőség maradt, ahol a levél lehetett, gondolta a nő. Lassan megrázta a fejét, és jegyzetelni kezdett a hotel egyik levélpapírjára. Nikola Tesla neve többször is felbukkant az iratokban. Alexandra úgy döntött, jobban utánanéz a tudósnak. A papírokat átkutatva előhúzta az Ernst Fischernek címzett táviratot. „Felkeresni Fischert", írta. Egy pillanatig a nevet nézte, majd aláhúzta és csillaggal jelölte meg. Ésszerűnek tűnt nála kezdeni a kutatást. Strand. Steven Strand, a táviraton szereplő másik név. Valahogy ismerősnek hangzott a számára. „Felkeresni Strandot", írta a hotel papírlapjára. Mire befejezte a jegyzetelést, a tennivalók listájára felkerült, hogy számos dolognak utánanézzen a könyvtárban, úgymint: „Nemzetközi Időjárás-kutatási Projekt", ami számos irat fejlécén szerepelt; „Delta Zeus fúrótorony", habár fogalma sem volt arról, hol találhatni információkat róla;, Jerry Patterson tábornok"; és „elektromágneses impulzus". A listát nézte. Nem sok, amin továbbhaladhat, de azért mégiscsak valami. Ennél kevesebbel is kezdett már bele igen sikeres sztorikba. Ahogy Alexandra újra és újra végignézett a listán, úgy érezte, mintha valami megmoccanna benne. Rájött, mennyire hiányzott már neki a vadászat izgalma, a rejtély kihívása, a sztori üldözése, ami egyet jelentett az újságírással. Most ismét ugyanezt az izgalmat érezte - Érted, Martin - mondta áhítattal, miközben összehajtogatta a jegyzetekkel teleírt papírlapot. - De értem is. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott. Az aktatáskájába tette a papírt, és öltözni kezdett. Ruhákat kellett vennie, kutatnia kellett, találkoznia kellett egy bankárral, és vissza kellett kapnia egy életet; a sajátját.

138

Tizenkilencedik fejezet

Luxemburg, december 20. Mikor Jay az Intercontinental előtt kilépett a bérelt limuzinból, az égbolt hadihajószerű szürkéből gyöngyházszínűvé világosodott. Hartkemeier megszervezte a találkozót Fischerrel, és Jay szerette volna lecserélni viszonylag egyszerű öltözetét valami sokkal formálisabbra, egy olyan egyenruhára, amit a bankárok tisztelnek. Nem lenne értelme, ha úgy menne a találkozóra, hogy ne merítene előnyt mindenből, amiből csak lehet. Subasic embere, Sweeny lépett ki először az autóból, körülnézett az utcán, és végigpillantott a környező épületek emeletein is. Biccentett Flemingnek. Jay a testőrség jelentette fizikai korlátozások miatt bosszankodva csúszott át a hátsó ülésen, átsietett a járdán, és belépett a hotel előcsarnokába. A recepciónál hosszú sor kígyózott, nagyrészt az Excelsiorból menekülők, akik olyan messzire akartak kerülni a erőszak fenyegetésétől, amennyire csak lehetett. A reggeli hírek tele voltak a szálloda éttermében történt bombarobbanással, és az öngyilkossal, aki kiugrott a tizennegyedik emeletről. Ezenkívül ott volt még a benzint szállító tartálykocsi balesete és robbanása a várostól nem messze. Az emberek mindenütt izgatottan zsongtak, az utcasarkokon, a kávézókban és az irodákban egyaránt. Luxemburgban és környékén azóta nem történt semmi drámai, mióta Patton kiűzte a nácikat. Jay látta a hotel újságosbódéjában sorakozó hírlapok főcímeit. Sweenyvel a liftre vártak, amikor úgy döntött, vesz egy újságot. Sweeny zavart arccal pillantott rá. Nem merte elmondani a felügyeletére bízott személynek, hogy túl sok kávét ivott, miközben Hartkemeier irodája előtt várakozott, és most ki kellett volna menni a mosdóba. - Nézze - mondta Jay, Sweeny ingerültsége láttán - maga menjen csak előre. Velem minden rendben lesz. Csak veszek egy újságot, és már megyek is felfelé. Jay Sweeny arcát figyelte, miközben a testőr kötelességtudata párbajt vívott a természet kényszerítő erejével. A természet győzött. - Rendben - felelte Sweeny -, de Subasicnak ne mondja el. Jay egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elsétál, de úgy döntött, azzal túlságosan is összezavarná a dolgokat. Ehelyett szófogadóan az újságosbódéhoz sétált El akarta olvasni az Excelsiorban és a tartálykocsi robbanásánál történt halálesetekről szóló híreket. Túl sok minden történt ahhoz, hogy mindez egyszerű véleden legyen. Ezt a rendőrség is elismerte. Jay remélte, hogy az újságok talán hozzátehetnek pár hiányzó részletet a saját kirakójátékához. Hartkemeier segítőkészen elrendezte a találkozót Fischerrel. Elmondta Jaynek, hogy Fischer a luxemburgi banki és üzleti társadalom köztiszteletben álló tagja, emellett „valamelyest híres" arról, hogy bizonyos juttatásokért cserébe esküdt ellenségeknek segít kölcsönös egyezségeket kötni, legyen szó akár országokról, akár 139

vállalatokról. Ettől eltekintve nem sokat lehetett tudni Fischerről. A szokásos üzleti találkozókon kívül nem nagyon barátkozott. Megbízható, nem túl szívélyes, magának való ember volt, aki szerény kényelemben élt az Alzette folyóra néző, vidéki házában. Özvegy volt, és számos nemzetközi jótékonysági szervezet tiszteletbeli tagja. Fischer mindent megtett, hogy politikailag tökéletesen semleges maradhasson. Ez a tulajdonsága arra az időre vezethető vissza, amikor még az osztrák kormánynak dolgozott, közvetlenül a II. világháború után, mikor Ausztria orosz uralom alá került. Fischer semleges álláspontot képviselt a tárgyalások során, amivel az amerikaiak és az oroszok egyaránt elégedettek voltak. Hartkemeier bizalmasan közölte Fleminggel, hogy Fischer állítólag titokban gyűlölte az amerikaiakat. Fleming lehajolt, hogy felvegyen egy újságot az egyik halom tetejéről. A válla hozzáért egy nőhöz. - Elnézést kérek - mondta Jay. - Nem vettem észre... A nő drága, bár kissé gyűrött halszálkamintás blézert és sötétszürke szoknyát viselt. - Ó - mondta a nő megkönnyebbült hangon. - Maga amerikai. A szemeit Flemingre szegezte, és olyan mélykékek voltak, hogy a férfi szinte elmerült bennük. A nő arccsontjai magasak voltak, tikfa színű haja csaknem a válláig ért. Szemrevaló, döntötte el Jay, habár úgy tűnt, mintha a nő már napok óta úton volt anélkül, hogy ruhát cserélt volna. Miért kellene megkönnyebbülnöm azért, mert amerikai? Alexandra átkozta magát. Azok is amerikaiak, akik meg akarták ölni. Egy pillanatig a férfi keskeny, napbarnított arcát és erős állkapcsát nézte. A vállai szélesek voltak, a haja sötétbarna, majdnem fekete, a szemei türkizkékek. Közönséges, hebridai tweedzakót viselt elegáns, sárga haj szálcsíkokkal. Barna mellénye nem igazán illett sem a zakóhoz, sem a sötétbarna gyapjúnadrághoz. Mégis vonzónak találta a férfit. - Igen - felelte Fleming. - Santa Monica-i. És maga? - San Diegó-i - nevetett Alexandra. Mögöttük, az újságárus, egy szemölcsös kezű asszony a társalgást hallgatta. Már vagy ezerszer hallott hasonlót. Amerikaiak! Akárhányszor csak Európába jöttek, a vademberek közt járó Marco Pólónak hitték magukat Egyetlen más kultúrára sem jellemző ez az azonnali barátság. - Kaliforniaiak mindenütt - mondta Jay esetlenül, és próbált udvariasan mosolyogni. - Itt szállt meg? - kérdezte, aztán azonnal meg is bánta. A nő megmerevedett a kérdés hallatán. Félelem villant az arcán. - Nem - felelte rekedten, majd megköszörülte a torkát. - Csak... egy napig maradtam. Úton vagyok Belgiumba. - Hülye, szidta Alexandra önmagát. Biztosan nem lehet velük! - Kérem, ha megbocsát - mondta váradanul, felvett egy újságot a halomról, és a pultra tette. - Kifutok az időből. Indulnom kell, mielőtt még itt hagy a vonatom. - Átadott egy bankjegyet a pult mögött álló asszonynak, és várta a visszajárót. - Viszontlátásra - pillantott idegesen Jayre. Körülnézett, akár a héjákat kereső nyúl, és az ajtó felé indult.

140

Jay figyelte, ahogy a nő az egyik taxi felé siet. Fura egy nő, gondolta. Először úgy nézett rám azokkal a gyönyörű, kék szemekkel, mintha azt szerette volna, hogy vigyem el innen, aztán az a kékség hirtelen fagyossá vált. Fleming megrázta a fejét. Kifizette az újságot, és az iménti eseményen tűnődve a lift felé indult. A nő Helenre emlékeztette. A nagyszerű, kedves, szerető Helenre. Jó feleség volt és kiváló háziasszony, nem éppen a megfelelő nő az ő számára. Nem a megfelelő nő egy vadászpilótának. Emlékezett arra, amikor a tekintetük először találkozott, a Cornell Egyetem könyvtárában, egy tölgyfa asztal fölött. A nő szemei csillogtak a fényben, őt pedig elbűvölték azok a varázslatos szemek. Ahogy azt sem felejtette el soha, milyen üres volt az a szempár, amikor egy nap hazament, és holtan találta a nőt. Még a búcsúlevelet sem fejezte be. „Szeretlek", írta, de a nő nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a férje egyszer talán nem jön haza. És Jay jelentkezett a harmadik útjára Vietnamba. A lift ajtaja halk morajjal kinyílt. Két rosszul öltözött nő lépett ki a liftből, mögöttük két még slamposabb férfi. Jay egyedül szállt be. A gondolatai mélyére száműzte Helent. Ő ölte meg. Ebben éppolyan biztos volt, mintha ő maga erőltette volna le a tablettákat a nő torkán. Vissza kellett űznie a nőt a gondolatai mélyére, ahonnan nem okozhatott akkora fájdalmat. Bogdan Subasic már a szobában várakozott, amikor Jay megérkezett. Az arca vörös volt a dühtől. Sweeny az ablaknál ült egy széken, és úgy nézett ki, akár egy megszeppent kiskutya. - Mégis mit művel maga, kísérő nélkül mászkál? - mennydörögte Subasic, mielőtt még az ajtók teljesen becsukódtak volna. - Nem vagyok a maga foglya - felelte Jay higgadtan. - Meg is ölhették volna - folytatta Subasic. - Azt hiszem, nem fogta fel. Azok az emberek odakint csak arra várnak, hogy hibázzon. - Azt hiszem, maga nem fogta fel. Nem vagyok a foglya - ismételte meg Jay halk hangon. - Ha meg akarom öletni magam, akkor akár azt is megtehetem. Nem fogok ketrecben élni, ahonnan csak pórázon mehetek ki. A két férfi elfordult egymástól, a kezeik ökölbe szorultak. Jay egyszer csak a szoba sarkában álló kis hűtőgéphez sétált, kinyitotta, és kivett egy üveg narancslevet. Egy nagy korty után megszólalt, a hangja most már nyugodtabb volt. - Mi van magával, Subasic? Maga mindig ilyen? Végül is maga az, akinek ma reggel velem kellett volna tartania, de lemondta a dolgot. - Jay, válaszra sem várva a hálószobájába ment, és levette a zakóját. Hozzákezdett átöltözni a Fischerrel való találkozóhoz. Subasic követte a szobába. A hónaljtok láttán megszólalt. - Ezt meg honnan szerezte? - Nem maga az egyetlen barátom, Subasic - felelte Jay. Subasic leült az ágy szélére. - Találkozni akart velem?

141

- Délben találkozóm van Fischerrel - mondta Jay. - Rémültnek tűnt a telefonban. Mondtam neki, hogy a Tesla-iratokról akarok vele beszélni. - Jay az ágyra dobta a pisztolytáskát és a mellényt, Subasic mellé. A jugoszláv a fegyvert nézte. - Szabad? - kérdezte, mire Jay bólintott, miközben levette az ingét és a nadrágját, majd a szekrényhez lépett. Subasic előhúzta a revolvert a bőrtokból. Aztán visszatette a fegyvert a tokba, és az ágyra tette. - Jó választás. Miért is akart találkozni velem? - Maga akart találkozni velem - felelte Jay. - Vagy talán elfelejtette? A múlt este, mielőtt azt a telefonhívást kapta volna, azt mondta, még egyszer át akarja venni a dolgokat, mielőtt találkoznék Fischerrel. - Jay kivett a szekrényből egy háromrészes, rézgombos tengerészkék öltönyt. Subasic hangja fáradtnak tűnt. - Nagy nyomás nehezedik rám a telefonhívás óta. - Mit mondtak magának? - kérdezte Jay. - Nem tartozik magára. Jay a legközelebbi szék támlájára akasztotta az öltönyt. - Minden rám tartozik, ami hatással van az elméjére és a képességeire. Ezt ne feledje. - Subasic mogorván pillantott Flemingre. Jay folytatta az öltözködést. Jay végül megtörte a csendet. - Oké. Maga ragaszkodott ehhez a megbeszéléshez, tehát essünk túl rajta. Először, ahogy azt javasolta, pénzt ajánlok az iratokról készül fotókópiákért - Jay kiválasztott egy pár fekete térdzoknit a szekrényből. - Elmondaná ismét, milyen messzire hajlandó elmenni az ügynöksége? - Tízmillió dollár alatt kell maradnia - felelte Subasic szórakozottan. - Hartkemeier azt mondta, Fischer meglehetősen fösvény - jegyezte meg Jay. - A tízmillió mellett alighanem még az iratok lemásolásának árát is elkéri. Subasic arca érzékeden maszk maradt. Jay felvette a nadrágot. - Másodszor, ha Fischer elutasítja az ajánlatot, ahogy azt ön jósolta, akkor megfenyegetem, hogy elmegyek a jugoszlávokhoz, és elmondom nekik, hogy az oroszok megvesztegették őt a dokumentumokkal kapcsolatban, és így Jugoszlávia nem írja alá az egyezményt. Aztán azzal is megfenyegetem, hogy felhívom az oroszokat, és azt mondom nekik, hogy a jugoszlávok eladták az iratokat az Egyesült Államoknak. Subasic bólintott. - Ez tönkretenné Fischer legjövedelmezőbb üzletét, a Kelet és Nyugat közötti üzletelést. Ezenkívül a jugoszlávok ott állnának a küszöbén, visszakövetelve a dokumentumokat, mielőtt még maga letenné a telefont. Fischer tudja, hogy a jugoszlávok alighanem meg is ölnék a kettős átverésért. Ezt az oroszok is tudják. - Miért hívnánk őket? - kérdezte Jay. Begombolta a fehér selyem-puplin inget, és a mandzsettákkal ügyetlenkedett. - Úgy tűnik, mintha ezzel csak feleslegesen megbonyolítanánk a dolgot. Nem gondolja, hogy a jugoszlávok még azelőtt felhívják az oroszokat, hogy felkeresnék Fischert?

142

- Talán - felelte Subasic. - De remélem, a kettős átverés láttán az oroszok elég dühösek lesznek ahhoz, hogy ne beszéljenek a jugoszlávokkal a feltételekről. így megakadályozhatjuk, hogy beszéljenek egymással, és rájöjjenek arra, hogy az egész válsághelyzet csak színjáték, legalábbis elég ideig ahhoz, hogy megszerezhessük a dokumentumokat. De legalább azt megakadályozhatjuk, hogy az oroszok megszerezzék a Tesla-iratokat. Ezzel időt nyerünk, hogy magunk szerezhessük meg. - Mi lesz, ha az oroszok rájönnek, hogy mi állunk az egész mögött? - Akkor emberek halnak meg - mondta Subasic érzelmektől mentesen. Kétségkívül kitör valamiféle háború. Jay befejezte az öltözködést, míg Subasic hozzákezdett az eligazításhoz. Jay taxival megy Fischer irodájába, míg Sweeny és Subasic védelmezőén követik. Háttérben maradnak, mivel a hírszerzés köreiben jól ismerik őket. - Emellett Fischer gyűlöli az amerikaiakat - mondta Subasic -, különösen a titkosszolgálat ügynökeit. Ha meglát engem vagy Sweenyt, akkor az egész akciónak vége. - Furcsa - jegyezte meg Jay, miközben megkötötte a nyakkendőjét. - Hartkemeier ugyanezt mondta. De nem volt semmi bizonyítéka, ami ezt alátámaszthatta volna. Maguknak van? - Csupán néhány régi akta az OSS-től - felelte Subasic. - Az amerikaiak, akik tárgyaltak vele, nem írtak róla túl hízelgő jelentéseket. Olyan volt, mint az a játékvezető, aki állandóan csak az egyik csapatnak kedvez. A döntéseit mindig azzal igazolta, hogy lelkiismeretesen átgondolta az adott kérdést, de valahogy mindig a Nyugat ellen szólt. Jay elfordult a tükörtől, és felvette a mellényt. Sajnálta, hogy a kevlár-mellény nem illik az öltönyhöz. - Tehát hogyan lehet az, hogy mégis találkozik velem? - A kapzsiság az oka - válaszolt Subasic. - Maga egy olyan vállalat vezetője, ami olyan dolgokat gyárt, melyeket ő talán el tud adni. Gondolom, Hartkemeier utalt erre, mikor beszélt vele. Jay bólintott, és begombolta a mellényt. - Egy hozzám hasonló amerikai kémmel nem akar találkozni - folytatta Subasic. Erre esély sincs. De maga nagy pénzt jelenthet. Hagyjuk, hogy ezt higgye. Jay a mellény legalsó gombját nem gombolta be. Felvette a hónaljtokot, és a Smith and Wesson a bal hóna alá simult. Kellemes érzés, ismerte el Jay. Már nem csak egy egyszerű céltábla. Jay, miután felvette a zakót, Subasic felé fordult. - Néhány régi OSS-akta? Akkor meg miért kértek meg arra, hogy használjam fel a kapcsolataimat, hogy kiderítsek valamit Fischerről? Miért nem szóltak már korábban az aktákról? Az egész délelőttömet azzal töltöttem, hogy körbetelefonáltam a városban, még néhány adósságomat is begyűjtöttem, hogy információkat szerezzek Fischerről. - Az OSS-akták már idejétmúltak...

143

- Nincsenek újabb adataik? Naprakész információik? Egy olyan fickóról, aki rendszeresen közvetít a Kelet és a Nyugat között? Talán néhány csúcstechnológiás felszerelés, amit nem hagytak jóvá a nyugati kormányok? Szilíciumchipek, lézertükrök? Bizonyára van róla aktájuk. Vagy különben maguk tehetetlenebbek, mint a lapkiadók. Subasic zavartnak tűnt. - Az igazat megvallva... - Tegye azt - szólt közbe Jay éles hangon. - Mondja el az igazat az egészről. - A Fischerről készült aktánk kínosan sovány. Minimális létszámú emberrel szervezi az üzleteit. Az aktái vázlatosak, még a telefonkönyvében sincsenek különleges telefonszámok. Úgy tűnik, mindent fejben tart. Az irodájában legalábbis nincs semmi érdemleges. - Ezt onnan tudja, hogy az emberei átkutatták az irodáját? Subasic bólintott. Jay mély lélegzetet vett, és hosszan kifújta a levegőt, miközben lassan leült. - Ezért tudják azt is, hogy a Tesla-iratok nincsenek az irodában? - Subasic ismét bólintott. - Máskülönben már ellopták volna, és hagynák, hogy az oroszok, a jugoszlávok és Fischer egymáson keressék? - Subasic újfent fáradtan bólintott. Jay megmasszírozta az állát, beharapta az alsó ajkát, és Bogdan Subasicra pillantott. Pokolian idegesíti, hogy egy ilyen amatőrtől függ, mint én, ugye? Az idegeire megy a gondolat. Subasic fáradtan az arcához emelte a kezét, és megdörzsölte a szemeit. - Valóban nagyon-nagyon zavar - mondta. - Fogalma sincs arról, mennyire. - A hírszerző válla és arca már nem volt olyan tekintélyt sugárzóan feszes, mint az előző nap. - Ante - folytatta halk, szomorú hangon. - Ante a féltestvérem volt - Volt? - Tegnap meghalt. - A telefonhívás? Subasic beismerően bólintott. - Kiesett az Excelsior ablakán. Nem öngyilkosság volt. Tudom. - Subasic hangja egy pillanatra rekedtté vált, aztán felállt és kihúzta magát, akár egy zsonglőr, aki a véletlen baleset után fel akarja kapkodni a buzogányokat. Összeszedte magát, és az ablakhoz sétált, kihúzta a vállait, és felemelte a fejét - Én vagyok az egyetlen élő rokona, és nem kérhetem ki a holttestét - Dühösen fordult Jay felé. - De megteszem a második legjobb dolgot, amit tehetek: megtalálom a gyilkosát, és gondoskodom arról, hogy hosszasan szenvedjen. - Tudja, ki tette? - kérdezte Jay együtt érzőn. Egy pillanatra az emberiesség halvány szikráját látta fellobbanni a rendíthetetlenség komor fala mögött, amit a hírszerző épített maga köré. - Ugyanazok, akik rám is vadásznak? Subasic megrázta a fejét, és kiment a szobából. - Szóljon, ha készen áll a találkozóra Fischerrel - szólt vissza a válla mögött. Jay felkapta a válltáskáját a padlóról, átkutatta egy csomag Corn Nuts után, és végül talált is egyet. Nem akarnék annak a helyében lenni, aki megölte Subasic

144

féltestvérét, gondolta Jay. Pár darab rágcsálnivalót dobott a szájába. Akárki is volt az illető, rettenetes halált hal majd. Fleming megborzongott a gondolatra.

145

Huszadik fejezet

Luxemburg, december 20. Pasha Belenko odébb tolta a tányér borjúhúst, amit az asszisztense hozott, és a kietlen, téli táj fölött egymás után tovaúszó, piszkosszürke felhőket nézte. Kezdte kiszolgáltatottnak érezni magát. Ki küldte ide ezt a prominens amerikait, hogy találkozzon vele? Valaki, vagy valami titkos terv biztosan áll e mögött. A luxemburgi orosz követségen nem bukkannak fel csak úgy, minden ok nélkül prominens amerikaiak, olyan befolyásos emberek, akik a kormány kutatási intézeteit vezetik, melyek évente több tízmillió dollárt emésztenek fel a védelmi költségekből. De jelenleg nem nagyon hitte a férfi nevetséges történetét a jugoszláv tudós régi iratairól, melyeket átadnak valami titkos egyezményért cserébe. Hm! Ez a Tesla évtizedek óta halott. A tudomány azóta fényévnyi távolságokat lépett előre. Hogyan gondolhatta az amerikai, hogy akár csak egy pillanatra is bedőlnek a cselnek? Nem, biztosan valaki más áll e mögött. Végigvette a listát. Rengeteg ellensége akadt. Senki sem emelkedhet ilyen gyorsan magasra a KGB-ben anélkül, hogy ne tenne szert számos ellenségre Belenko listáján nagyrészt a külföldi hírszerző szolgálatok nevei szerepeltek. Kevés esély volt arra, hogy azok közül, akiket ismer, bárki is kapcsolatba léphessen ilyen befolyásos amerikaiakkal. Egyenként szűkítette le a listát. Két orosz név maradt. Fokozott felügyelet alá kellett volna vennie őket. Ami a külföldi hírszerző szolgálatokat illeti... Felsóhajtott, és megrázta a fejét Lehet, hogy az ellene irányuló akció egy Oroszország elleni hadjárat kezdete. Lehet, hogy nem ő volt az egyetlen KGB-ügynök, akit meglátogatott egy olyan ember, mint ez az amerikai. Rosszul aludt az éjjel, mivel a különös látogatás okain töprengett, a reggelinél még annyira sem volt étvágya, mint most. Lehunyta a szemét, és jól hallhatóan felsóhajtott. A puszta tény, hogy egy ilyen amerikai, aki köztudottan közel áll a jobboldali, szovjetellenes politikához, meglátogatta Belenkót, és név szerint őt kereste, gyanússá tehette a többi KGB-ügynök szemében. Már most hallani vélte őket: - Miért látogatta meg egy köztudottan szovjetellenes amerikai Belenkót, ha nem is beszéltek meg találkozót, ha nem azért, hogy árulásra buzdítsa, vagy legalábbis arra, hogy elgondolkodjon az ilyesmin? Ha Belenko valóban lojális lenne, akkor az amerikai sosem kereste volna fel. Ezt nyomozás követné és kihallgatás, vallatás, ami elkerülhetetlenül felfedné az általa felszított belső viszályokat. Csakhogy jelentést kellett írnia. Ha nem ír jelentést, akkor előbb-utóbb még nagyobb bajba kerülhet. A nap folyamán már századszor futott át az elméjén a gondolat, hogy hibát követ el. És ahogy eddig, most is száműzte a gondolatot. A 146

felesége elmehet a pokolba, de a kislánya... a kicsi Annáról készült színes fényképre nézett. Kilencéves volt, fényes, szőke haja hosszú copfba kötve, miközben drámaian küzd az egyensúlyáért a gerendán. Anna anyja megérdemelné, hogy a Gulag-ra menjen, de Anna... a határozottsága mindig elhagyta, ha arra gondolt, hogy a kislányt kiveszik a különleges iskolából, és arra kényszerítik, hogy közönséges iskolába járjon, a gyári munkások és utcaseprők közönséges utódaival. Nem, nem hagyhatta, hogy ezt tegyék vele. De mit csináljon az amerikaival? A fenébe vele! Belenko kezei ökölbe szorultak, az ujjízületei kifehéredtek. Úgy döntött, megvárja, míg a külügyminiszter-helyettes látogatása véget ér. Várhatóan vasárnap távozik. Elhatározta, hétfőn küldi el a jelentését Moszkvába. Addigra talán eszébe jut valami megoldás. Ante Dvorak arca egy tál főtlen haggisra hasonlított. Habár az újság fotósa próbálta diszkrét távolságból készíteni a képet, a disztingvált amerikai, akit kollégái csak Obszidián néven ismertek, így is látta, hogy a holttest arca teljesen alaktalan volt. És ami azt illeti, a többi testrésze is. De ki ölhette meg, tűnődött Obszidián, miközben letelepedett a kényelmes dívány egyik szélére az Intercontinental előcsarnokában. Nem a saját emberei voltak. Talán Belenko hazudott neki arról, hogy nem hajlandó segíteni? Az oroszok kedvelik az ilyesmit. Sosem ismernék el, hogy segítenek a kapitalizmusnak, még akkor sem, ha az érdekeik egyeznek, főként mert Lenin dogmái kijelentik, miszerint a kommunizmus és a kapitalizmus érdekei sosem egyezhetnek. Obszidián érdeklődve nézte az újságot, fél szemével a liftajtót figyelve. Azon tűnődött, vajon az Excelsiorban elkövetett látványos bombatámadás kapcsolatban áll-e az ugyancsak látványos robbanással az alagútban. A hírlap beszámolt arról, miszerint a robbanás ereje több tucat járművet sodort le az útról az alagút mindkét végén. Még a tíz kilométernyire álló farmház ablakai is kitörtek. Az Excelsiorban történt bombarobbanással kapcsolatban a rendőrség kiderítette, hogy házi készítésű napalmot használtak. A tiltakozók vezetőjét, egy helyi főiskolai hallgatót letartóztatták, és egyelőre nem helyezték szabadlábra. Obszidián lapozott egyet, hogy tovább olvassa a sztorit, és a figyelme elsiklott egy kisebb horderejű hír felett, miszerint egy azonosítatlan holttestet találtak a várostól délre, egy kocogó-út közelében. Tíz perccel dél előtt a szíve hirtelen felgyorsult, mikor Jay Fleming kilépett a liftből. Előtte Bodgan Subasic lépkedett, míg mögöttük egy kopaszodó, középkorú férfi, akit Obszidián nem ismert. Obszidián ösztönösen a combja mellé helyett keskeny, puha bőrből készült aktatáskára ejtette a kezét. Ujjai megtapogatták a táskában lapuló nehéz fémtárgyat. Sokba került, a fegyvertörvények minden európai országban rettentően szigorúak, különösen ami a kézifegyvereket illeti, és főleg, ha külföldiekről van szó. Neheztelt, amiért nem volt elég hatalma ahhoz, hogy még több embert rendeljen ide, akik megállíthatnák Fleminget és Subasicot, mivel így véget érhetne az egész hadművelet. Ha Chicagóban vagy New Yorkban lennének, vagy bárhol másutt az Egyesült Államokban, akkor elegendő ember állna rendelkezésére De itt csak 147

annyit tehetett, hogy felhívja néhány régi adósát, a titkosszolgálat egykori ügynökeit, akik Amszterdamban dolgoztak, vagy felbérel néhány éppen rendelkezésre álló zsoldost, egykori katonákat és volt biztonsági őröket. A zsoldosok ugyan lelkesek voltak, de Obszidián már megállapította, hogy a képességeik ellentmondásosak, és nehéz irányt szabni nekik. Még harminchat óra, mire a segítői megérkeznek, de Obszidián nem függhetett attól, hogy időközben vajon mit sikerül Subasicnak és Flemingnek elérni. Kis szerencsével mire a csapat nem sokkal holnap éjfél után megérkezik a bérelt házba, már nem lesz sok tennivalójuk. Amint a három férfi kilépett a hotel előcsarnokából, Obszidián felkapta a bőr aktatáskát, benne a Heckler und Koch VP70-essel, valamint négytárnyi tartalék lőszerrel, és a kijárat felé sétált. Figyelte, ahogy a kocsirendező előhajt a Volvo szedánnal. A kopasz férfi beült a volánhoz, míg Subasic az utasülésre telepedett. Obszidián a könnyű függönyökön át látta, hogy Jay eltűnik egy taxi belsejében, ami aztán, a Volvóval a nyomában lassan kiaraszol a zsúfolt déli forgalomba. Csak ekkor sétált oda fürgén a legelöl álló taxihoz. - Suivez ce taxi, lá - mutatott Fleming járművére A sofőr hátranézett, és vállat vont. A jól öltözött amerikai nem látszott nyomozónak. -- Vous avez aes amis ici en luxembourg, m'sieur? - kérdezte a sofőr Jaytől, miközben kíváncsian a visszapillantó tükörbe nézett. Az amszterdami sofőr szavainak visszhangja felkavarta Fleming gondolatait. Megfordult és figyelte, ahogy a Volvo, benne Subasickal és Sweenyvel követi a taxi minden mozdulatát. Jay nem kedvelte Subasicot. A férfi fanatikus volt, és a fanatikusok bármire képesek, ráadásul nem törődnek azzal, hogy ők vagy a körülötte lévők megsérülhetnek. Ráébredt, hogy Subasic bármire képes, még a saját életét is hajlandó veszélyeztetni, csak hogy befejezze a küldetését. Később majd szemmel kell tartania Subasicot. Jay franciául válaszolt a sofőrnek. - Van néhány barátom itt Luxemburgban. Ők ülnek a Volvóban, ami követ minket. A sofőr nyakizmai ellazultak. A vállai egy kicsit megroggyantak. Vajon a megkönnyebbüléstől, vagy a csalódottságtól? A taxi a háború előtti idők keskeny utcáiról a modern sugárútra érve felgyorsult, és végül megérkezett a régi, középkori városrész szűk sikátoraiba. Miközben az ablakon keresztül figyelte, ahogy a világ egyre ősibbé válik körülötte, Jay újra meg újra elpróbálta, mit fog mondani Fischernek. Igyekezett elképzelni az irodát, de csak félig-meddig sikerült neki. Az újságárusnál látott nő kobaltkék szemeinek emlékképe folyton megjelent előtte. Itt vagy egy idegen országban, pisztoly lóg a bordáidnál, a nyomodban egy fegyveresekkel teli autó, miközben arra készülsz, hogy kirobbants egy potenciális háborút két szuperhatalom között, és te csak arra a kék szempárra tudsz gondolni. Amikor a taxi megállt a Rue Becken, egy tekintélyes, régi kőépület előtt, melynek lépcsőjét kétoldalt egy-egy rendíthetetlen bronzoroszlán őrizte, Fleming még mindig azokra a kék szemekre gondolt. Az idő marta oroszlánokat zöld és 148

ébenszínű patina borította. Jay kifizette a sofőrt Sweeny elhajtott a taxi mellett, és húsz yarddal odébb, az út túloldalán állította le a Volvót. Subasic bólintott: „minden rendben". - A barátja büntetőcédulát fog kapni, ha sokáig ottmarad - szólalt meg a taxisofőr. Jay megköszönte a figyelmeztetést, majd kiszállt az autóból, és felsietett a lépcsőn. A sofőr megrázta a fejét, aztán továbbhajtott. Sem Jay, sem a Volvóban ülő két férfi, nem vette észre a taxit az Avenue Monterey távolabbi sarkán. Egy jól öltözött úriember szállt ki belőle, kezében egy puha bőrből készült aktatáskával. Fischer várószobája éles ellentéte volt az ősi Luxemburgnak. Jay belépett a fényesen kivilágított, minimalista stílusban berendezett helyiségbe. Három falat krémszínűre festettek, míg a negyediket ablakok falanxsora foglalta el. A csiszolt fapadló nagy részét hatalmas halom krémszínű szőnyeg takarta el, csak a falaknál, mintegy keretként látszott ki a diófa. A Bauhaus utánzatú bútorok üvegből, krómból és bőrből készültek. Sivatagi növények szürkés szárai magasodtak elő a sarkokban álló tükörfalú hengerekből, éles szélű leveleik petyhüdten lógtak. A távolabbi falon egy ajtó nyílt. Csak egyvalaki volt a kopár, vészjósló szobában. A kobaltkék szemű nő volt az. Azóta már átöltözött. Gyűrött ruhája helyett most tengerészkék szoknyát és hozzáillő kabátot, valamint egyszerű, üzleties gallérú fehér blúzt viselt. A tengerészkék papucscipő fölött előtűntek a nő karcsú bokái. A legtöbb nő hétköznapinak tűnt volna ebben a ruhában. Jay azonnal rámosolygott, amint meglátta. A nő szemei riadtan olyan tágra nyíltak, hogy a férfi szinte elmerült a kékségben. A jobb kezét először a szája elé kapta, aztán benyúlt a térdénél tartott aktatáskába. Láthatóan megfeszült, ahogy Fleming feléje sétált. A reakciója csak még jobban összezavarta a férfit - Elnézést - mondta Fleming könnyed hangon. - Általában nem vagyok ilyen hatással másokra. - Mr. Fleming? - Az érdes, parancsoló hang úgy dörrent a nyitott ajtó irányából, akár egy kiskaliberű puska. Jay észre sem vette, hogy az ajtó kinyílt. Jay az ajtó felé fordult. - Igen. - A nő pontosan olyan volt, mint a hangja. A negyvenes évei közepén járt, a szemei pedig kékesszürkék voltak. Barna haját meghatározhatatlan stílusban rövidre vágatta, felfedve szögletes arcvonásait. Idegesen reszketett puritán szabású kosztümében. Fleming azon tűnődött, vajon ő volt-e, aki a várószobát berendezte - Kérem, foglaljon helyet. - A gránitszerű állkapocs minden egyes szónál szinte megcsikordult. - Herr Fischer azonnal fogadja önt. Át kellett rendeznie a találkozóit, hogy időt szakíthasson magára - mondta neheztelve. - Köszönöm - felelte Jay udvariasan. Egy kedves szó elűzheti a haragot, gondolta, de Fischer reichsmarsshalljánál ez nem vált be. A titkárnő majdnem becsukta az ajtót, amikor a kék szemű nő felpattant. Az aktatáskája lecsúszott az öléből, tompán dobbant a vastag szőnyegen. Jay odapillantott és látta, hogy egy halom papír szóródott szét a táskából. 149

- Elnézést - mondta határozottan, kék szemei szinte lángoltak. - De már jó ideje itt várok. Meg tudná mondani, hogy Mr. Fischer akar-e találkozni velem, vagy sem? Hosszú utat tettem meg, hogy találkozzak vele. - Sokan tesznek meg hosszú utat, hogy találkozhassanak Mr. Fischerrel - felelte a titkárnő fagyosan. - És ők megbeszélt időpontban érkeznek. Ha valóban megbeszélnivalója van Mr. Fischerrel, akkor türelmesnek kell lennie. - A beszélgetést befejezve a szükségesnél egy kissé erősebben becsukta az ajtót. Jay a kék szemű nőt figyelte. Úgy tűnt, levegő után kapkod. Az ajtót nézte, mintha a tekintetével meg tudná olvasztani, aztán elfordult, és dühösen a férfira pillantott, mintha őt okolná, amiért nem tud találkozni Fischerrel. - Sajnálom - mondta Jay olyan békéltető hangon, ahogy csak tudta. - Tényleg sajnálom. - Távolabb lépett a nőtől, a szoba túloldalán álló székhez. Gondolta, ez a legkevésbé fenyegető dolog, amit tehet. A nő gyanakvóan figyelte a férfit, és anélkül, hogy levette volna róla a szemét, a táskájából kiszóródott iratok felé nyúlt. Felvett egy vaskos, barna borítékot, és egy maréknyi levélpapírt, melyek fejlécén az Intercontinental Hotel lógója díszelgett. Alattuk egy köteg amerikai dollár és utazási csekk, egy amerikai útlevél, valamint egy jókora kézifegyver hevert. Jay mozdulatlanná dermedt, a szemei rémülten tágra nyíltak, miközben a keze a saját pisztolya markolatát kereste. A nő azért jött volna, hogy megölje? Fischer hívta volna ide? A nő Jayre pillantott, próbálva elrejteni a fegyvert a férfi szeme elől. Észrevette a félelmet és a döbbenetet Fleming arcán, és gyorsan visszapakolta a táskája tartalmát, majd mindkét zárat határozottan visszacsukta. Ha a nő azért volt itt, hogy megölje őt, miért nem tette meg már reggel? Összebarátkozhatott volna vele az újságosnál, és lelőhette volna a liftben. A tudata mélyén egy hang azt súgta, nem ő maga az egyetlen, akinek veszélyben az élete. Eszébe jutott a vaskos pénzköteg az aktatáskában, és arra gondolt, a nő talán azért hord fegyvert, hogy megvédje a pénzét. Logikusnak tűnt. Egy gazdag nő vár arra, hogy találkozzon egy bankárral, és fegyvert hord, hogy megvédhesse magát. Volt értelme az elképzelésnek. Kivéve, hogy Fleminghez hasonlóan a nőnek sem volt előre megbeszélt időpontja. A férfit furdalta a kíváncsiság. Tudnia kellett. Ezenkívül közelebbről is meg akarta nézni azokat a kék szemeket. - Megálló az utazása alatt? - kérdezte könnyed hangon, mire a nő ránézett. - Jay Fleming vagyok - próbálkozott ismét. Figyelte, ahogy a nő arcán látszott, hogy érzelmekkel küzd. Félelem, bizonytalanság, düh, szomorúság. Nem gyilkos, hacsak ezt nem tudja jobban eltitkolni, mint az érzelmeit. Aztán a nő tekintete megenyhült, mintha döntésre jutott volna. - Alexandra Downing - mondta udvariasan, mintha egy idegennel beszélgetne a vonaton. Jay elmosolyodott. Meg akarta kérdezni a nőtől, miért is van itt, miért hazudott neki, miért tart revolvert az aktatáskájában. De aztán beérte annyival, hogy azt mondta: - Kár, hogy ma nincs olyan szép időnk, mint tegnap volt. A nő biccentett, és a férfi arcát nézte. 150

Alexandrának sikerült ismét szabályosan lélegeznie. Vajon a férfi látta a fegyvert? Biztos volt benne, hogy észrevette. Úgy reagált, ahogy kellett, vagyis meglepődött. Ha a gyilkosok közé tartozna, akkor tudnia kellett volna, hogy elvette a másik férfi fegyverét. Csakhogy Jay Fleming meglepődött. A türkizkék szemek döbbenten tágra nyíltak. Ez nem egy gyilkos pillantása volt. Talán nem jelent fenyegetést. Figyelte a férfi arcát és testtartását, valamint a hangszínét. Fischer nyilvánvalóan már várt rá, habár valami vészhelyzetről lehetett szó. A Tesla-iratokról? Nem, az már túl sok lenne a véletlenekből. De a férfi kétségkívül elég jól ismerte Fischert, vagy a bankár ismerte őt, hogy hajlandó volt megváltoztatni az időbeosztását a kedvéért, gondolkodott a nő. Hirtelen úgy érezte, mintha árulást követett volna el, és elöntötte a bűntudat. Ez a te életed, gondolta, meg kell tenned mindent, hogy megvédd, és hogy megbosszuld a többiek halálát. Immár másként nézett a férfira. - Nem hinném, hogy bárki is az időjárás miatt jönne Luxemburgba - mondta szívélyesen. - Habár kétségkívül gyönyörű város, különösen tavasszal. - Járt már itt korábban? - kérdezte Jay, és örült, hogy a nő hangulata ilyen gyorsan barátságosabbá vált. - Diákként - felelte Alexandra gyorsan. - Eddig jutottam egy olcsó repülőjárattal. - Vicces - mondta Jay -, én is így jártam. A hátizsákommal és egy hálózsákkal jöttem. - Álmodozva gondolt vissza a múltra. A nő barátságosan nézett rá. A férfi nagyon sebezhetőnek tűnt, ahogy a múltba révedő szemekkel, szomorkásán körülnézett. Alexandra lelkiismeretét mardosta a bűntudat. Ne bonyolódj bele, mondta önmagának. A férfinak valahogy sikerült találkozót megbeszélnie Fischerrel, és Alexandra most már tudta, hogy erre ő maga sosem lesz képes, ellenben vigyáznia kellett Fleminggel, nehogy belerángassa egy olyan helyzetbe, melyben megsérülhet, ha netán valaki ismét támadással próbálkozna. A lelkiismerete ezt már nem tudta volna elviselni. - Mit tanult a főiskolán? - tudakolta Jay. Politológiát vagy közgazdaságtant, találgatta. A nő üzletasszonynak tűnt. Valószínűleg tudományos fokozata is van, közgazdász vagy talán ügyvéd. - Zsurnalisztikát tanultam - felelte a nő. - A Northwesternen. - Az remek iskola arra - felelte Jay kissé összezavarodva. - Riporter? A nő a fejét rázta. - Az voltam. Aztán főiskolán tanítottam. Jelenleg munkanélküli vagyok. - És éppen James Bondot játszok, tette hozzá gondolatban. - Mi a helyzet magával? - Egy cég tulajdonosa vagyok, ami elektronikus berendezéseket gyárt a hadsereg számára. - Látta, hogy a nő arcán komor árny suhan át. Talán nukleáris fegyverkezés-ellenes? - Érdekes - mondta a nő, nem teljesen őszintén. Miért nem tud megszabadulni a katonáktól? - Milyen berendezéseket? - Elektronikus védelmi rendszereket. Összezavarják az ellenség rakétáit, blokkolják a vezérlő rendszereiket - felelte Jay védekezően. - Efféle dolgokat.

151

Alexandra biccentett, és bizonytalanul elmosolyodott, azon gondolkodva, mit is mondjon most. Tudta, hogy beszélnie kell Fleminggel, meg kellene győznie, hogy segítsen neki. - Mindig ezzel foglalkozott? - kérdezte, hogy tovább mozdítsa az esetlen társalgást. - Nem, korábban pilóta voltam. A haditengerészetnél. - Elmosolyodott. Belefáradtam abba, hogy az ECM-ek, így nevezzük az elektronikus védelmi rendszereket, nem működnek a gépeinken. Tehát elhatároztam, hogy jobbakat készítek helyettük. - Ez csak egy része az igazságnak, gondolta Jay. Akárhogy is, nem akarta elmagyarázni a Fleming Iparvállalattal és azzal a seggfej Steven Stranddal kapcsolatos megpróbáltatásait. - És sikerült? - kérdezte a nő. - Úgy értem, jobbakat készíteni? - Sokan így vélik - felelte Jay kissé feszengve. - Mint például kik? - tudakolta a nő, nem igazán értve, miért is teszi. Fleming beszélt a holland kormányról. A nő ezután arról érdeklődött, hogyan működnek az ECM-felszerelések. A kérdések alapján, melyeket Alexandra a magyarázat közben feltett, Fleming rájött, hogy a nőnek gyorsan jár az esze. Nagy hatással volt a férfira. Mesélt a nőnek az irodájáról, mire Alexandra megkérdezte, megnézheti-e. - Természetesen - mondta Jay, kissé meglepődve a hirtelen jött barátságos viselkedéstől. - De az csak egy iroda. Emberek ülnek az íróasztaloknál. A berendezéseket Santa Monicában gyártjuk. - A nő csalódottnak tűnt. - De örömmel megmutatom magának, amikor csak szeretné. - Esetleg holnap? - javasolta a nő élénken. Fleming homlokán mély ráncok jelentek meg, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami kellemetlen kötelesség, amit tennie kell. - Szeretnék igent mondani - kezdte -, de a mostani elintéznivalóm egy kissé mozgalmas. Tényleg nem tudok rá időt szakítani. A nő tudta, hogy minél előbb beszélnie kell vele. Ó, a pokolba is, gondolta, ez egy modern kor, talán kihívóbban is viselkedhetne. - Mit szólna egy italhoz ma este? - kérdezte a nő, és a szavak idegenül hatottak a fülének. Remélte, nem hangzott úgy, mintha fel akarná szedni. - Persze - felelte Jay gyorsan, és hízelgett neki a kérdés. Megmenekült attól, hogy neki kelljen feltennie. - Még mindig az Intercontinentalban lakom. - Ahogy én is - mondta a nő, megfeledkezve a reggeli hazugságáról. - Mit szólna a bárhoz... ha megfelel? Jay Subasicra és Sweenyre gondolt. Meg kell szabadulni tőlük. Mi lesz, ha hirtelen el kell menniük valahova? Az arca elkomorodott. - Két munkatársammal vagyok itt. Alkalmazkodnom kell hozzájuk. Felhívhatom a szobájában ma délután, hogy pontosítsuk a dolgot? - Persze - felelte a nő. A beszélgetés teljesen összeomlott, csak az iroda kinyíló ajtaja mentette meg őket a kínos próbálkozástól, hogy valami témát találjanak, amivel folytathatnák.

152

A gránitarcú nő mogorva pillantást vetett Alexandrára, majd gyűlöletét Jayre koncentrálta. - Herr Fischer fogadja önt. Jay feltápászkodott. - Később találkozunk - mondta Alexandrának. Alexandra nem törődött Fischer titkárnőjével, és elmosolyodott - Később. - Miközben figyelte, ahogy a férfi eltűnik, rájött, hogy alig várja a következő találkozást. És azonnal bűntudata támadt Martin alig néhány napja halt meg. Nem tűnt helyesnek, hogy máris egy másik férfi iránt érdeklődik. Vigyáznod kell magadra, figyelmeztette önmagát. Érzelmileg éppen kezdte összeszedni magát, és ez akár veszélyessé is válhatott. Alexandra az órájára nézett. A turistatérképe szerint a városi könyvtár csak egy háztömbnyire volt, a Rue Aldringenen. Ott utánanézhet a neveknek és utalásoknak, melyeket a dokumentumokból gyűjtött ki. Nyilvánvaló volt, hogy a Fischernek dolgozó náci ma már biztosan nem fogja beengedni a bankárhoz, és talán másnap sem, ha megint megjelenik egy váratlan vendég. Egy olyasvalaki, mint Jay. Másrészről viszont, ha találkozhatna a bankárral, akkor nem kellene manipulálnia Jay Fleminget. Foglalkozhatna a saját dolgával, és nem kellene aggódnia az érzelmei miatt Egyszer már megbirkózott azzal, hogy elveszített valakit, még Martin előtt. Most is meg fog birkózni vele. Jó oka volt arra, hogy távozzon, ahogy arra, hogy maradjon. Gyűlölte, amikor nem tudott dönteni. A Rue Beck nem volt sem zsúfolt, sem kihalt utca. Ebédidő volt, néhányan egyedül, míg mások párban sétálva keresték az éttermet, ahol megebédelhettek. A jól öltözött amerikai, kezében a bőr aktatáskával, senkinek sem tűnt fel az utca forgalmában. Miután kiűzette a taxit, megállt a sarkon, és figyelte, ahogy Subasic és a másik férfi, akit nem ismert, kényelmesen elhelyezkednek a Volvóban. Céltáblák, gondolta. De a trükk az volt, hogy feltűnés nélkül kapja el őket. Ott állt a sarkon, és nem aggódott amiatt, hogy Subasic esetleg felismeri. Sűrű szakállát leborotválta, és vastag keretes szemüvege helyett kontaktlencsét viselt. Habár egy hosszú szemtől szembeni pillantás azonnal leleplezné az álcáját. Ám Subasic nem számít arra, hogy itt, Luxemburgban találkozzon vele. Obszidián arra gondolt, talán el tudna sétálni az autó túloldala mellett anélkül, hogy felismernék. Ahogy az amerikai végigpillantott az utcán, a terv kezdett formát ölteni az elméjében. Tíz perccel azután, hogy kiszállt a taxiból, néhány, a tőzsdei árfolyamokkal és a dollár erejével kapcsolatos beszélgetésbe mélyedt üzletember sétált el mellette. Gyorsan ellépett a sarok mellől, és követni kezdte őket, elég közel volt hozzájuk ahhoz, hogy a nézelődők azt higgyék, ő is a csapathoz tartozik, de nem elég közel, hogy felkeltse az üzletemberek gyanúját. Egy magányos alak sokkal feltűnőbb, mint egy két-három fős társaság. És bár nem hitte, hogy Subasic felismerné, Obszidián úgy döntött, nem árt az óvatosság. A mellékutca tökéletes helyszínnek tűnt, habár nem kínált rejtekhelyeket. Számos irodaépület előcsarnokát pontosan ugyanezen okból vetette el. Az üzletemberek sorba rendeződtek, hogy 153

elsétáljanak az épület és a Volvo jobb oldala között. Obszidián követte őket. Balra nézve látta, hogy Subasic és a másik férfi az utca túloldalán álló épületet figyelik. Obszidián elsétált egy dekoratív vasráccsal fedett, fehér keretes ablak mellett. Tíz yarddal előtte az üzletemberek beléptek egy étterem bőrrel párnázott ajtaján. Az ajtó felett vésett cégér lógott, rajta aranyfóliával körülhatárolt betűkkel: „Lion d'Or". Obszidián egyedül sétált tovább. Arra gondolt, hogy sikerült megtudnia, amit akart, de túlságosan is óvatos volt ahhoz, hogy alaposabban körülnézzen. Harminc yardon belül még két másik alkalmas helyet is talált, de azok sem voltak tökéletesek. Visszatért a Lion d'Orhoz, és kért egy asztalt. A maitre alaposan végigmérte és az egyik ablak melletti asztalhoz vezette a férfit, el egy kisebb csapat mellett, akik rosszkedvű megjegyzéseikből ítélve már régóta várakozhattak. A hely jobb volt, mint ahogy azt Obszidián remélte. Kényelmesen szemmel tarthatta a Volvót. Kérte a borlapot. - Utálok várakozni - jegyezte meg Sweeny, miközben az előző cigarettájának izzó végével rágyújtott a következő szálra. - Várakozni - ismételte meg unottan. Jobban kedvelem a tegnapihoz hasonló napokat a várakozáshoz. Idióta, akarta mondani Subasic. Állandóan csak Ante ijesztő halotti maszkjára tudott gondolni. Mikhail Dvorak földműves volt Nova Vas közelében. A feleségével együtt beletörődtek a gyermektelenségbe, amikor egy nap a gránátnyomástól sokkot kapott Bogdan Subasic megjelent szerény házuk tornácán. Örömmel fogadták be, és úgy szerették, mintha saját gyermekük lenne, amiről azt hitték, sosem adatik meg nekik. Három évvel később, Dvorakék nagy meglepetésére és Bogdan nagy örömére megszületett Ante. De az öröm nem tartott sokáig. A kollektivizálás idején a kommunista kormány elkobozta és egy nagyobb faluközösséghez csatolta Dvorakék majorságát. Amikor Dvorak és neje ellenkeztek a kollektivizálás ellen, bebörtönözték őket. Többé senki sem látta őket Most Ante is meghalt, gondolta Subasic keserűen. A szemei megteltek könnyel. Átjárta a harag, és forrósága azonnal felszárította a könnyeket. Meg fogja találni azt, aki megölte Antét, és bosszút áll rajta. - Biztos vagy abban, hogy a nő lökte ki? - kérdezte Subasic olyan közönnyel, ahogy csak tudta. - Efelől semmi kétségem - felelte Sweeny. - Minden erre utal. Felment, hogy eliminálja a nőt, és visszaszerezze a csomagot. És ott van még a szobalány is. Azt hiszem, a rendőrség ad majd egy másolatot a vallomásáról. Subasic megfontolta a tényeket. A haláleset után a szobalány elment a rendőrségre, és elmondta, hogyan cserélt ruhát a nővel, aki azt állította, a magánnyomozó elől próbál menekülni, akit a férje bérelt fel. Nyilvánvaló volt, hogy a nőnek valahogy sikerült kilöknie Antét az ablakon. - Megnézhetném még egyszer a fényképet? - kérdezte Subasic. Sweeny a kabátja belső zsebébe nyúlt, és előhúzta a nő útlevélfényképéről készült másolatot. Subasic elvette a kis fotót, és úgy nézte, mintha az valami vudu fétis lenne, amivel fekete mágiát használva megölheti a nőt. 154

- Okos nő - jegyezte meg Sweeny. A hangjában hallatszó elismerés még jobban feldühítette Subasicot. - De nem eléggé - mondta Subasic keserűen. - Nem, mert megölte a testvéremet. - Még egy percig nézte a fényképet, belevésve az emlékezetébe az arcot, aztán visszaadta a fotót Sweenynek. - Hidd el, nem lesz hosszú életű - mormogta Subasic Alexandra Downing ismét az órájára nézett. Félóra telt el, és a Fischer irodáját őrző szuka még mindig nem mondott neki semmit. Alexandra dühös volt. Ami elég, az elég. Felvette az aktatáskáját, és érezte, ahogy a nehéz revolver a táska aljára csúszik. Aztán kisétált az ajtón.

155

Huszonegyedik fejezet

Luxemburg, december 20. Ernst Fischer nem éppen kooperatív ember, gondolta Jay Fleming, a súlyos diófa íróasztal túloldalán ülve. Habár a várószoba és külső iroda kopár volt, Fischer irodája valamiféle bajor gótikus stílust árasztott, zsúfolásig telepakolták jókora fabútorokkal, nehéz függönyökkel, képekkel, lámpákkal. Fischer ősi erődfalként, Jay kérdéseinek visszaverésére használta az íróasztalát. Láthatóan azt hitte, a kérdések így nem sebezhetik meg. Túlsúlyos férfi volt, testsúlya közel háromszáz font lehetett. Habár amikor a titkárnő, Mrs. Stahl bevezette az irodába Fleminget, a bankár nem kelt fel a székéből, hogy üdvözölje vendégét, Jay mégis úgy becsülte, Fischer nem lehet magasabb hat lábnál. Malacszerű, fekete szemei voltak, akár két széndarab a kenyértésztában. Az orrát és az arcát megpattant hajszálerek tarkították, amitől az olyan lett, akár valami autóstérkép. Pontosan olyan volt, mint azok a kövér öregemberek, akik ifjúkorukban kicsapongó életet éltek. A bőre a zsír miatt nem ráncosodott. Valami nazális problémája lehetett, és nyitott szájjal, nehezen vette a levegőt. - A vita kedvéért mondjuk azt, hogy amit mondott, igaz - ragaszkodott Jay a témához. - Sosem hallott Nikola Tesláról, sem az iratairól, vagy bármiről, aminek köze lehet az iratok átadásához egy titkos diplomáciai megállapodásért cserébe - Jay előrehajolt, és az asztal szélére könyökölt Fischer hirtelen hátradőlt a székében, mintha azt hinné, Jay arra készül, hogy a torkának ugorjon. - Csak a vita kedvéért, rendben? - mosolygott Jay. Fischer nem egyezett bele a javaslatba. - Feltéve, hogy valóban ez a helyzet, akkor nem bánja, ha most azonnal telefonálok a szovjet és a jugoszláv követségre, ugye? Nem számít, ha elmondom a jugoszlávoknak, hogy az oroszok hatalmas összeget ajánlottak magának, és az üzletnek az egyezménnyel együtt vége. - Jay kényelmesen hátradőlt a régi székben, melynek finom bőrhuzata már kezdett elkopni. A meghunyászkodó félelem láttán, ami átsuhant Fischer pókerarcán, Fleming úgy érezte, megérte az egész délelőtti fáradságot. - És feltételezem, az sem számít, ha felhívom az orosz követséget, és elmondom nekik, hogy maga úgy döntött, eladja a papírokat az amerikaiaknak, mégpedig rengeteg pénzért - Fischer arcának mindkét oldalán jókora verejtékcseppek húztak maguk után csillogó csíkokat. Meg akart szólalni, de szavai csak rekedt krákogásra sikeredtek. Megköszörülte a torkát. - Felháborítóak az állításai, Mr. Fleming - kezdte Fischer. - Persze a maga kis fantazmagóriájának semmi alapja. - A bankár benyúlt az íróasztala fiókjába, és előhúzott egy fehér vászonzsebkendőt, rajta egy hímzett, tengerészkék „F" monogrammal. A zsebkendővel megtörölgette a homlokát és az arcát, felitatta az ajka fölött gyöngyöző verejtéket, és megnyomogatta a nyaka mindkét oldalát Szólnom kell Mrs. Stahlnak, hogy intézkedjen a hőmérsékletről. 156

Fleming nyugodtan elmosolyodott. Az irodában nem lehetett több hetven Fahrenheit-foknál. - De nyugtalanít, amit mond - folytatta Fischer. A nedves zsebkendőt bedobta a kihúzva hagyott fiókba. - Persze csakis elméleti síkon. - Hát persze. - Ha valóban fennáll az ön által felvázolt helyzet, és ki kell hangsúlyoznom, milyen felháborítónak találom a gondolatot, hogy egy egész ország sorsa függjön egy maréknyi penészes, régi irattól, melyeket egy olyan tudós írt, akiről láthatóan még soha senki sem hallott. - A hangja erősebbé vált. - Ha mindez valóban igaz, hogyan tudnék én, persze csak elméletileg, véghezvinni egy ilyen ügyletet anélkül, hogy ne óvnám meg az iratokat az oroszoktól és a magához hasonló kalózoktól egyaránt? Fischer elhallgatott, az irodában csak a bankár nehézkes légzése hallatszott. Ismét verejték csillogott az arcán. - Persze csak elméletileg - hangsúlyozta Jay. Fischer fenyegetően nézett Jayre. - Nos, ha én kezdenék bele ilyesmibe, akkor kérném, hogy az iratokat és az aláírt, ratifikált egyezményt egyaránt helyezzék letétbe nálam, és ezeket aztán egy közösen megállapított időpontban adnám át a két félnek. - Fischer hangja egyre határozottabbá vált, ahogy ismét a saját, jól ismert, biztonságos pályáján játszott. A két értékes dokumentumot a lehető legbiztonságosabb helyre vinném. - Mint például egy bank páncélterme? Fischer tudomást sem vett a közbeszólásról. - Biztosítandó, hogy semmi olyasmi ne történhessen meg, mint amit ön felvetett, a dokumentumokat egy köztisztviselő felügyeletére bíznám, mégpedig azzal a kikötéssel, miszerint azokat kizárólag az én és a két ügyfelem jelenlétében adhatja át, továbbá hogy a letét feloldására péntek dél előtt nem kerülhet sor. - Ne beszéljünk tovább elméletekről, Mr. Fischer - mondta Jay vészjóslóan. Péntek delet mondott. Én semmi ilyesmit nem említettem. Fischer egy tiszta zsebkendőt vett elő az asztalfiókból, és felitatta az arcán csordogáló patakokat. Inggallérján sötét foltok terebélyesedtek. - Hát persze hogy említette - bizonygatta Fischer esetlenül. - Nem, nem említettem - vetette ellen Fleming -, és ezt maga is tudja. - Jay felállt, és áthajolt az asztal fölött. - Maga rendezte el a megállapodást, és véget is vethet neki. Ugye, Herr Fischer? Fischer dühösen fintorgott. Félredobta a zsebkendőt, és a fiókban kutakodott. - Ez egyszerűen képtelenség - mondta Fischer idegesen. - A megállapodás, mivel eredeténél fogva... - Hagyja ezt a lószart, Fischer - vágott a szavába Jay dühödten. - Maga rendezte el azt a megállapodást, és épp ezért módosíthatja is. - De ez tönkretenne engem - nyöszörgött Fischer, továbbra is a fiókban kotorászva. - Ha megtenném, amit kér tőlem, azzal megszegném az ország szigorú banktörvényeit, és arra kellene sarkallnom másokat is, hogy ugyanezt tegyék. Sem jogom, sem felhatalmazásom nincs arra, hogy ilyesmit kérjek.

157

- Semmi sem lehetetlen, Mr. Fischer. - Jay az ajtó felé fordult. - De arról biztosíthatom, miután innen kisétáltam, elintézem azokat a telefonhívásokat. Van egy olyan érzésem, hogy jobban járna, ha meggyőzné azt a másik illetőt, hogy szegje meg a banktörvényeket, mintha szembe kellene néznie a jugoszlávokkal és az oroszokkal. - Csakhogy nem fog kisétálni azon az ajtón, hogy elintézhesse azokat a telefonhívásokat, Mr. Fleming - mondta Fischer fagyos hangon. Jay a régi, kilenc milliméteres Luger sötét torkolatába nézett. - Ne legyen bolond, Fischer - szólalt meg Jay. - A társaim odakint várnak, ők is elintézhetik a telefonhívásokat. Fischer kétkedőn nézett Flemingre. - De az oroszok és a jugoszlávok akkor is a nyomomba erednek, ha átadom önnek az iratokat, hát nem érti? - Már elmondtam, hogy az Egyesült Államok kormánya hajlandó tízmillió dollárt fizetni önnek. Ez több mint elég egy plasztikai műtétre, és hogy megvegye a szükséges iratokat, hogy eltűnhessen. - De az üzletem, Mr. Fleming - mondta Fischer. - Elfelejti, hogy egy élet munkáját áldoztam arra, hogy mindezt felépítsem. Befolyásos ember vagyok, a pénz számomra nem minden. Jobban élvezem a hatalmat és a tekintélyt, amit biztosít. Meglepődne, ha tudná, mi mindent meg tudok... - Nem számít, mit tesz, az üzletének vége - felelte Jay nyersen. - Ha együttműködik velünk, akkor kiélvezheti az élete hátralevő részét, és biztos lehet benne, hogy nem ér véget most szombaton. - Elfelejti, hogy jelenleg csak az én kezemben van fegyver, Mr. Fleming. - Maga pedig elfelejti, hogy a társaim odakint várnak, és ha lelő, ők folytatják, amit elkezdtem. - Talán - mondta Fischer, miközben megnyomott egy műanyag gombot az íróasztalán álló apró dobozon. - Frau Stahl, kommen Sie hier. Jay odébb lépett, amint az ajtó kinyílt. Mrs. Stahl belépett az irodába, és észrevette a főnöke kezében tartott fegyvert. Mosolyogva ellépett Jay mellől, hogy a férfi ne érhesse el, és megszólalt. - Jawohl? - Ich musse habén drei Herren für diese Schwein - mondta a bankár. A nő bólintott, és majdnem összecsapta a sarkait, mielőtt kimasírozott volna a szobából. - Az embereim kikísérik innen - irányozta Fischer a Luger csövét Jay mellkasára. - És gondoskodnak a barátairól is. Auf Wiedersehen! Alexandra Downing többször is megütögette a lift hívógombját, a roskatag felvonó lassan, zörögve jött felfelé. A nő körbenézett a folyosón, de nem látott lépcsőlejárót Feszítette a türelmetlenség. Dühös volt, amiért elvesztegette az időt Fischer várószobájában üldögélve. Azt mondogatta magának, hogy hálásnak kellene lennie, amiért találkozott Jay Fleminggel, ám a türelmetlenség miatt nem figyelt a saját józan eszére. 158

- Gyere már, gyere már! - mormogta halkan, még mindig a folyosón ácsorogva. Rengeteg tennivalója volt, folytatnia kellett a kutatást Végül fény gyúlt a szeme előtt, amint a lift csattogva magállt. Alexandra kinyitotta az ajtót, belépett a felvonóba, és megnyomta az előcsarnok gombját. A lift, mintha kimerítette volna a felfelé vezető út, vonakodva megrázkódott, majd remegve, zajosan ereszkedni kezdett. Bogdan Subasic észrevette a fekete egyenruhát a Volvo visszapillantó tükrében. - O-ó. Sweeny keze a zakója alá siklott. - Ne - figyelmeztette Subasic - Nyugalom. Közlekedési zsaru. - Jó napot, uraim - szólalt meg a rendőr franciául. Subasic úgy tett, mintha nem értené a nyelvet. - Angol? - próbálkozott a rendőr. Subasic hálás turistamosollyal válaszolt. - Remek - mondta a rendőr. - Beszélem egy kicsit a nyelvüket. Szeretném tájékoztatni önöket, hogy tilosban parkolnak a járművel. Subasic zavarba ejtett turistatekintetével nézett a rendőrre. - Nagyon sajnálom - mondta zavart arckifejezéssel. - Egy munkatársunkat várjuk, aki egy megbeszélésen vesz részt, az utca túloldalán álló épületben. - Igen, értem - felelte a rendőr udvariasan. - De odébb kell állniuk a járművel, hogy ne kelljen adnom önöknek egy... - felpillantott, mintha a szótárat a szürke felhők aljára nyomtatták volna - idézést - folytatta megkönnyebbült mosollyal. Subasic és Sweeny gondterhelten néztek egymásra. - Rendben van, biztos úr - mondta Subasic, majd Sweenyhez intézte a szavait Miért nem vársz Flemingre a lépcsőnél? Én addig körbejárom a kocsival a háztömböt, és keresek parkolóhelyet. A rendőr egyik férfiról a másikra pillantott, csak félig-meddig tudta követni a beszélgetést. Megkönnyebbült, amikor egyikük kiszállt, a másik pedig elhajtott az autóval. - Csak megvárom a barátunkat - mondta Sweeny. Átment az utcán, és megállt az egyik bronzoroszlán mellett. Intett a rendőrnek, aki folytatta a járőrözést, és hamarosan eltűnt a sarok mögött Fischer irodaépületének bejárati ajtaja csukva volt a hideg miatt, így Sweeny nem hallotta, ahogy a csökönyös lift megáll odabent. Alexandra Downing lépteit sem hallotta a márványpadlón, mígnem a nő kinyitotta az ajtót, és kilépett az épületből. Alexandra a gondolataiba merülve, gyorsan leszaladt a lépcsőkön. Sweeny kopasz fejét csak akkor ismerte fel, amikor a lépcső aljára ért, s a tekintetük találkozott. A nőt ismét átjárta az Excelsiorban átélt rettegés. Látszott a szemén, hogy felismerte a férfit. Alexandrában fellángolt az adrenalin. Már nyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, amikor a férfi izmos karjai körülfogták. A nő küzdött, de a vaskos karok egyike szorosan átfogta a derekát, és felemelte a földről. A másik kéz a szájára tapadt, elfojtva a sikolyt. Sweeny megpróbálta bevinni a nőt az épületbe, hogy végezzen vele, ám Alexandra vadul ellenállt. Beleharapott a szájára szorított tenyérbe, és érezte a vér 159

ízét, de a szorítás nem enyhült. Az ajtóhoz érve a nő a karjával hadonászott, és megpróbálta ágyékon rúgni a férfit, ám az kitért a rúgások elől. - Kérem, foglaljon helyet, Mr. Fleming - parancsolta Fischer. - Eltart egy kis ideig, mire a beosztottjaim ideérnek. Helyezze kényelembe magát ezekre az utolsó percekre. Fischer sötét szemei követték Jayt, ahogy lassan az asztalhoz sétált, és leült a bankárral szemközti székre. A Luger csőtorkolata, akár egy harmadik szem, követte Jay minden mozdulatát. Miután Fleming leült, a fegyver csöve egyenesen a mellkasára nézett. Jay úgy érezte, mintha a Smith and Wesson izzana a karja alatt. De Fleming nem tudta enyhíteni a fegyver sugározta hőt. Már megbánta, hogy nem a kevlármellényt vette fel. Ezt a hibát többé nem követi el. - Hatalmas kockázatot vállal, Fischer - szólalt meg Jay. - Közel sem akkorát, mintha hagynám, hogy kisétáljon innen. Jay szemei végigpásztázták Fischert és az íróasztalt, felbecsülve a bankár távolságát - Kérem, ne próbálkozzon semmivel, Mr. Fleming - mondta Fischer. - Lehet, hogy kövér vagyok, de meg tudom húzni a ravaszt, mielőtt még félig felemelkedne a székéből. Kérem, ne kényszerítsen arra, hogy ezt tegyem. Az idő lassan telt. Fischer nehézkes, reszelős légzése szaggatta Jay idegeit. Fleming közben arra készült, hogy megpróbáljon mindent, amit csak lehet, hogy megszökjön. Alexandra érezte, ahogy az ajtó rézkilincse a bordái közé fúródik, a kopasz férfi átlökdöste az ajtón. A benti, sötét folyosó a halál szájaként ásított. A nő tudta, hogy a férfi erős karjai úgy törhetik el a nyakát, akár egy gallyat. Látása már kezdett elhomályosulni a satuszerű szorítástól, amikor egyszer csak hallotta, hogy a férfi éles hangon levegőt vesz. A szorítás hirtelen felerősödött, s érezte, hogy a férfi elkezdi hátrafeszíteni a nyakát, míg a másik kar egyetlen csomóba szorítja a zsigereit. A fájdalom galaxisnyi színes fénypontot rajzolt a szemei elé. Kezdte elveszíteni az eszméletét, ami úgy tűnt el, akár a tenger hullámai apálykor. Aztán amikor a feje a hideg, mozdíthatatlan gránitpadlónak ütközött, kezdte ismét visszanyerni az öntudatát. Ekkor hallotta meg a lövést is. Bizonytalanul ülő helyzetbe küzdötte magát. Tőle balra a támadója az egyik hatalmas bronzoroszlán fedezékében lapult, és jókora pisztolyát az utca túloldalára, az egyik ablakra szegezte. A hátán úgy terjedt szét a vérfolt, akár valami betegség. A nő figyelte, ahogy a kopasz férfi felemeli a fegyverét, majd újra és újra tüzet nyit. Az ablak darabokra robbant az utca túloldalán. - Halj már meg, a fene essen beléd! - átkozódott Obszidián halkan, miközben a mosdó ablakának szilánkjai záporesőként hullottak rá. Meglőtte a fickót, ez nyilvánvaló volt. A nő azonnal a lépcsőkre zuhant. Obszidián hallotta a vendégek izgatott hangjait a férfimosdó túloldaláról. Hallotta a széklábak csikorgását a 160

padlón, ahogy az emberek gyorsan felpattannak. Valahol a zaj közepette hallotta, ahogy egy pohár csilingelve széttörik. Imádkozott, hogy a vendégeket lekösse a kopasz férfi fegyverének hangos dörgése. Vajon ki a fene lehet az a nő? Ahogy az első lövés hangosan eldörrent odalent az utcán, Fischer az ablak felé fordult. Mire ismét a foglya felé pillantott, addigra Jay Fleming már kiugrott a székéből, és négykézlábra ereszkedve a masszív fa íróasztal védelmébe húzódott. Jay előhúzta a .357-es magnumot a pisztolytáskából. - Fleming? Jay a száján keresztül, halkan lélegzett. Mormogást és nyöszörgést hallott. Egy szék nyikorgott, fém csattant a fán. Jay elképzelte, ahogy a túlsúlyos férfi talpra küzdi magát. Remélte, hogy a bankár képtelen ilyen erőfeszítést tenni, miközben fél kézzel a fegyvert tartja. Ezt azonban csak egy módon deríthette ki. Előrevetette magát, átfordult a jobb vállán, és talpra ugrott, miközben a Smith and Wessont Fischer puffadt alakjára szegezte. - Ne moccanjon, Fischer - vicsorgott Jay. - Elég nehéz lenne elvéteni magát. Fischer az asztalon heverő Lugerre, majd ismét Jayre pillantott. Alig hallható sóhajjal visszarogyott a székébe. Jay gyorsan az asztalhoz lépett, és felkapta, majd a zsebébe süllyesztette a pisztolyt. - Szóljon a nácinak, és mondja meg neki, hogy parancsolja vissza az embereit. Fischer dacosan nézett Flemingre. Jay áthajolt az asztal fölött, és a tenyerével arcon csapta a bankárt. Fischer szemei azonnal izzani kezdtek. - Szóljon neki - parancsolta Jay. Fischer neheztelve nézett rá, és teljesítette a parancsot. Alexandra tudata kezdett kitisztulni. Négykézláb az egyik oroszlán védelmébe mászott, majd a szobor talapzata mögé rejtőzött. Újabb lövés visszhangzott az épületek közt. Hallotta az izgatott hangokat az utcán, aztán fegyver csattanácsa hallatszott, és pillanatokkal később egy hatalmas revolver csúszott át a járdán, majd megállt a vízelvezető csatornában. A nő félénken kinézett a kőalapzat mögül, és látta, hogy a kopasz férfi fejjel lefelé fekszik a lépcsőkön. Karmazsinvörös folyam patakzott a halántékán tátongó lyukból. Valaki dörömbölt a férfimosdó ajtaján. - Egy pillanat - morogta Obszidián franciául, majd németül. Gyorsan lecsavarta a hosszú, kolbásszerű hangtompítót a H&K VP 70-es csőtorkolatáról. A mosdó ablakán ütött fűrészes szélű lyukon át figyelte, ahogy a kopasz férfi összerogy a lépcsőn. A nő lassan előbújt az oroszlán talapzata mögül. Emberek rohantak oda hozzá, több nyelven árasztva el kérdésekkel. A nő felkapta az aktatáskáját a járdáról, és rohanni kezdett a Pont Adolphe felé. A hang tovább követelőzött a férfimosdó előtt.

161

- Nyissák ki! - Obszidián bedobta a pisztolyt és a hangtompítót a puha bőrből készült aktatáskájába. Egy férfi tolakodott el mellette, és hangosan káromkodni kezdett, amikor észrevette a pusztítást, amit a kopasz férfi lövedékei végeztek a mosdóban. Obszidián az étterem összezavarodott vendégei között a bejárathoz küzdötte magát, és még éppen csak láthatta, ahogy a Volvo utat tör a forgalomban. Észrevette Subasic dühödt arcát. Vele majd később kell foglalkoznia. Azt is látta, amint a nő eltűnik a Rue Notre Dame sarkán. Obszidián jobbra fordult, és lassan sétálni kezdett, miközben egy szirénázó rendőrautó fordult be a sarkon, szemben az egyirányú utca forgalmával.

162

Huszonkettedik fejezet

Luxemburg, december 20. Egyre inkább tisztázódnak a dolgok, gondolta Jay. Az Intercontinental ablakánál ülve nézelődött. Az üveg mögött az éjszaka szinte tintaként szivárgott át a felhőkön. Fleming itt-ott már látta az igazságot a történetben. Ám a részletek nem akartak összeállni semmi olyasmivé, aminek értelme lett volna. Ezzel foglalatoskodott az elmúlt két órában. Valami nem stimmelt, de nem tudott rájönni arra, hogy mi is lehet az. Ismét végiggondolta a délután történteket. Röviddel azután, hogy Sweenyt lelőtték, Jay találkozott Subasickal Fischer várószobájában. Együtt kényszerítették rá Fischert, hogy telefonáljon az orosz és a jugoszláv követségre. Mivel fegyverrel fenyegették, Fischer arról tájékoztatta a dühös hivatalnokokat, hogy visszalép a megállapodástól, amit kötött velük. Ezután a bankár már testestől-lelkestől az övék volt. Az egyetlen reménye az életben maradásra az volt, ha együttműködik velük. Se Tesla-iratok, se tízmillió dollár, sem segítségnyújtás az új személyazonossághoz. Mint megtudták, a pénz csak másodlagos szempont volt. Fischer sokkalta gazdagabb volt, mint ahogy azt gondolták. Immár amiatt aggódott a legjobban, hogy segítenek-e neki új személyazonosságot kapni, hogy se a szovjetek, se a jugoszlávok ne találhassák meg. Fischer nagylelkű végkielégítési csekket írt Mrs. Stahlnak, akinek határozott tartása egyre jobban meggyengült a délután alatt, és mire távoztak az irodából, a nőből már csak egy hervadt vénasszony maradt. Subasic csatlakozott Fischerhez, és kettesben mentek a bankba, nem csak azért, hogy kivegyék a letétbe helyezett iratokat, hanem hogy előkészítsék a bankár vagyonát a meneküléshez. Jay lehunyta a szemeit, a hotel ablakain túl közeledett az éjszaka. Még mindig semmi értelme. A tények a helyükön vannak, de valami továbbra is hiányzik. Az órájára nézett. Alig egy órája van az Alexandra Downinggal megbeszélt találkozóig. Elfordult az ablaktól, és besétált a hálószobába. Úgy döntött, még azelőtt átöltözik és lemegy a bárba, mielőtt Subasic visszaérne. Jay nem akart arról vitázni, hogy maradjon a szobájában. Subasic behajtott egy szívességet a luxemburgi amerikai nagykövetségen dolgozó CIA-ügynökök egyikétől, aki biztonságba helyezte Fischert egy vidéki házban. Alig félórája érkezett a telefon, miszerint két CIA-ügynök odaért, hogy leváltsa Subasicot, aki most már visszafelé tartott a hotelba. Jay gyorsan átöltözött, és felvette a barna kevlármellényt. Megnézte magát a hálószobai tükörben, megfésülködött. A szemei körül sötét karikák díszelegtek. Belenézett a saját szemeibe, mintha azokban megpillanthatná a választ az őt gyötrő kérdésekre. Nem tetszett neki, ahogy Subasic otthagyta Sweeny holttestét a lépcsőn. Azért még létezik olyasmi, hogy lojalitás, gondolta Jay, és sosem szabad hátrahagyni a 163

halottainkat. Subasic azzal érvelt, hogy nem engedhetik meg maguknak az ezzel járó bonyodalmakat. Flemingnek az sem tetszett, ahogy Subasic rákényszerítette Fischert a telefonálásra. Utólag az egész szükségtelennek tűnt. Már a kezükben tartották a bankárt, és egészen addig vigyázhattak volna rá, míg el nem rendezik, hogy biztonságban eltűnhessen. Csakhogy Subasic ragaszkodott a követeléseihez, mintha a lehető legkönyörtelenebb végeredményt akarta volna elérni. Azt állította, a telefonhívások garantálják, hogy Fischer ne húzhassa keresztül a számításaikat, amikor idő előtt elhozzák a Tesla-iratokat a bankból. Az egész valahogy nyugtalanította Jayt. Úgy tűnt, Subasic nagyon szerette volna felbosszantani és kellemetlen helyzetbe hozni a jugoszláv és az orosz kormányt. A dolgok nem állnak össze úgy, ahogy azt Subasic állította. A lakosztály ajtajához érve Jay Fleming a kabátja alá nyúlt, és előhúzta a Smith and Wessont Megbizonyosodott arról, hogy minden töltényűr töltve van. A zúzódás még mindig lüktetett a hasán. Olyan érzés volt, akár az izomhúzódás. Alexandra hagyta, hogy a zuhany forró vízcseppjei végigfolyjanak rajta, azt kívánva, bárcsak megnyugtathatnák a megkínzott idegeit. Újra és újra maga előtt látta az eszméletvesztés határán látott apró, színes fénypontokat. Látta az eltökéltséget a támadója arcán, amikor megragadta őt, és emlékezett a vörös patakra a szürke gránitlépcsőkön, ahogy az élet elszivárgott a férfiből. A vér gőzölgött a hidegben, mintha a férfi lelke szabadult volna ki. Ismét összerezzent, aztán elzárta a vizet. Gyorsan megszárítkozott, és hozzákezdett, hogy szalonképessé tegye magát. Alexandra, még aznap reggel, mielőtt felkereste volna Fischer irodáját, őrült vásárlásba kezdett, hogy pótolja a ruháit és a kozmetikai szereit. Szánalmasnak érezte magát a gyönyörű ruhában, amit vett Úgy vélte, az elmúlt két nap eseményei után többé semmiféle ruhában nem fogja szépnek érezni magát. Szinte kötelességszerűen öltözött fel. Fogalma sem volt arról, hogyan nyerje el Jay Fleming bizalmát, és vegye rá, hogy segítsen neki, de kész volt bármit megtenni.

164

Huszonharmadik fejezet

Luxemburg, december 20. Az Intercontinental Hotel éttermét és bárját nem a szálloda vezetősége üzemeltette, és ez látszott is. A műanyag és fautánzatú burkolólemezek helyett a két helyiséget ízlésesen, art deco stílusban rendezték be. Az első helyiség bárként, a másik étteremként szolgált Jaynek az vont a gyanúja, hogy nappali fénynél mindkét terem borzalmasan nézhet ki. De a halvány, szórt fényben minden jól mutatott. A zongorista, egy fekete fiatalember, látszólag ízületek nélküli ujjakkal valami Gershwin-egyveleget játszott. Alexandra csaknem egy teljes percig nézelődött a halványan megvilágított asztalok között, mire Jay ráébredt, hogy az ajtóban álló nő és a rideg megjelenésű üzletasszony, akivel korábban már kétszer is összefutott, egy és ugyanaz, csak most nem ügyvédszerű ruhát viselt. A nő ezúttal térdig érő, selyemszerű, vékony szövetből készült ruhát viselt, ami átlátszatlan fátyolként vonta körül a testét. A nő mögötti fény körülrajzolta a ruhát, és szinte ragyogott a szövet széleinél, így a férfi csak annyit tudott megállapítani, hogy a szövet a malachit színében pompázik. De ez volt minden, amit meg tudott állapítani. A fények elhomályosították a részleteket. - Alexandra? - kiáltotta Fleming. A nő azonnal észrevette, és elegánsan felé indult az asztalok között. Mire odaért, a férfi már talpon volt. - Nem számítottam rá, hogy ilyen korán ideér - mondta Jay, amint a nő odalépett hozzá, majd folytatta. - Elbűvölően néz ki. Be kell vallanom, úgy érzem, nem öltöztem alkalomhoz illően. - Most, hogy a nő ott volt mellette, alaposabban is szemügyre vette. Az arca napbarnított volt, ahogy karjai és a lábai is. Az ajkai teltek, a mosolya ragyogó, a nyakában kígyózó aranylánctól eltekintve nem viselt ékszert, és amennyire a férfi meg tudta állapítani, sminket sem. A körmeit nem lakkozta ki, ám azok így is csillogtak, mintha kifényesítették volna őket. A haján nem érződött lakk szaga. A nőben egyszerűen nem volt semmi művi. A magas arccsontjai, finoman ívelő orra és álla e nélkül is vonzóvá tették. Alexandra barátságosan elmosolyodott, miközben a férfi kihúzta neki a széket. - Olyan régóta megvan már ez a rongyom, hogy nem tudtam eldönteni, felvegyem-e, vagy inkább kidobjam. - Ne tegye - mondta Jay, miközben ő maga is helyet foglalt - Mit ne tegyek? - kérdezte a nő. - Ne dobja ki. Fleming a kijárattal szemben ült, így az ajtón túlról beszivárgó fények megvilágították az arcát. Vajon észrevette, hogy a ruhám majdnem ugyanolyan színű, mint a szeme?, tűnődött Alexandra. Nem, döntötte el. A férfiak nem tudják, milyen színű is a saját szemük, és hogy a nők mennyire szeretik nézegetni őket. 165

Alexandra emlékeztette önmagát, hogy nem szórakozni jött, hanem üzletelni. És az ügy jellege azonnal kijózanította. Azt fontolgatta, hogy megkéri a férfit, hadd üljön inkább ő a bejárattal szemben. - Mit szeretne inni? - kérdezte Jay. Tripla scotchot, tisztán, gondolta a nő. - Ön mit iszik? - kérdezett vissza. - Vörösbort, a ház ajánlatát - mondta a férfi. - Bordeaux-i vörösbor, tényleg nem rossz. De ha ön is bort szeretne, akkor rendelhetünk valami jobbat is. - Az jó lenne - felelte Alex. - Mit szólna inkább fehérborhoz? - Jay ezt felelte, semmi akadálya, és kérte a pincértől a borlapot. Bordeaux-i édes fehérbort választott. Ez abszurd, gondolta a nő, úgy ülök itt, mint egy hétköznapi ember, azok után, ami alig néhány órája történt. Hogy lehet ez? Úgy érezte, mintha az elméje különböző szinteken működne: Alexandra, a rémült nő, aki csak el szeretne rejtőzni; Alexandra, a cselszövő, aki rá akarja venni ezt a férfit, hogy segítsen neki; Alexandra, a bosszúálló, aki meg akar küzdeni Martin gyilkosaival; Alexandra, a nő, akit jobban érdekel ez a Jay Fleming nevű férfi, mint ahogy azt szeretné. A férfi erőteljes állát és rendíthetetlen tekintetét nézte, amiben nyoma sem volt csalárdságnak. A haja kissé nemtörődöm módon hullt a homlokába, és eltakarta a füle tetejét is. Alexandra észrevette, hogy a férfi orra alig láthatóan balra hajlik, mintha korábban eltörték volna. A nő érezte, hogy megnyugtató melegség árad szét benne. Aztán hirtelen visszafogta magát. Azért volt itt, mert egy másik férfi szinte még ki sem hűlt a sírjában. Halk hangok vitáztak az elméjében. Az egyik azt mondta, nem illő, hogy ilyen röviddel Martin halála után máris vonzódik egy másik férfihoz. A másik hang azt súgta, az élet megy tovább. Próbálta felidézni Martin arcát, de nem sikerült neki. Jay eközben hosszasan beszélt. - Már legalább félórája itt ültem, így aztán alaposan átnéztem a borlapot, hogy elüssem az időt. Értek egy kicsit a borokhoz, és a kínálat tele van német, elzászi és luxemburgi borokkal. A legtöbbjét még nem kóstoltam. - A hangja egy kissé zavarttá vált. - Be kell vallanom, hogy a biztonság kedvéért egy ismert francia bort választottam, hogy ne tűnjek idiótának - mosolygott. A hangja megnyugtatta a nő zilált idegeit. Volt valami megbízható a férfiban. Azon tűnődött, vajon azért érzi-e így, mert meg akart bízni benne, és mert meg kellett bíznia valakiben. - Akkor a vacsoránál majd vakmerők leszünk a borral - mosolyodott el a nő. Olyat rendelünk, amiről még egyikünk sem hallott, és megisszuk a következményeit. Felszolgálták a bort, és a szokásos rituálé után Jay jónak nyilvánította. Alexandra egyetértett vele, és belekezdtek abba a fajta beszélgetésbe, amikor két idegen próbálja megismerni egymást. Az életükről beszéltek, apránként osztva meg a részleteket, próbálva anélkül érdeklődni, hogy kérdezősködnének, éppen csak elegendőt feltárva ahhoz, hogy a másik se hazudhasson semmiben, mindezt persze anélkül, hogy elárulnák a sebezhetőségüket és a félelmeiket. A bor feloldotta a feszültséget, a zongora dallamai keringtek körülöttük, az esti italukat élvező 166

vendégek meghitt és megnyugtató hangjai pedig mindkettőjükből elűzték a nap során felgyülemlett feszültséget. Mintha az állóképességük határáig feszített elméjük kis szünetet kapott volna a halálos bújócska alatt. Alexandra elmondta a férfinak, hogy a barátai Alexnek szólítják, előbb riporter, majd főiskolai tanár volt, most pedig egy hajón lakik, valamint szereti az enyhén édes fekete csokoládét, és az ohiói Ashtabulá-ból származik. Jay elmondta a nőnek, hogy a barátai Jaynek szólítják, egykor a haditengerészetnél szolgált vadászpilótaként, most pedig egy vállalat vezetője, egy kis tengerparti bugalóban él Santa Monica közelében, szeret vitorlázni, szereti a Corn Nutsot, és Syracuse-ban született. Alexandra nem beszélt sem Martinról, sem a volt férjéről. Fleming nem említette a volt feleségét. Körbejárták a kérdést, hogy miért is keresték fel Ernst Fischert. Miután az ártalmatlan társalgás minden kérdését kimerítették, hallgattak, kortyolgatták a borukat, és eszegették a patét, amit a pincér szolgált fel. Kifogytak a biztonságos témákból, amiről beszélhettek volna. Jay végül megtörte a csendet. - Belefáradtál a várakozásba. Nem láttalak, amikor távoztam Físcher irodájából. Vajon saját akaratából távozott, vagy a lövések ijesztették el? Látta, hogy a nő arca feszültté válik, és az ajkai kissé összepréselődnek. Alexandra a rátörő pánikkal küzdött, ami arra sarkallta, hogy meneküljön. A keze megreszketett, és kilöttyintette a bort Hirtelen letette a poharat az asztalra, és mindkét kezét az ölébe ejtette Jay riadtan nézett a nőre. Alexandra szeme tágra nyílt, és a férfi szeretett volna odalépni hozzá, hogy megnyugtassa, de érezte, hogy a nőnek ezzel most egyedül kell megküzdenie, így aztán ülve maradt. - Valami baj van? - kérdezte Fleming udvariasan. - Segíthetek valamiben? Alexandra érezte, hogy elpirul, ahogy a zavar átveszi a félelem helyét. Mély lélegzetet vett, és felsóhajtott, lenézett a kezeire, majd ismét Jayre pillantott. Aztán belekortyolt a borába. - Ma megöltek egy embert Fischer irodájának lépcsőjén - mondta határozott hangon, és a férfi arcát figyelte - Tudom - felelte Jay diplomatikusan. A nő fegyvert hordott az aktatáskájában. Lehet, hogy ő ölte meg Sweenyt? Hozott magával a nő bármi olyat a bárba, ami elég nagy ahhoz, hogy el lehessen rejteni benne egy fegyvert? Talán a bő ruha alatt? Jay próbálta felbecsülni a kettejük közti távolságot. - Nem tűnsz meglepettnek - jegyezte meg Alex. Ha a nő meg akarja ölni, akkor nem számít, mit válaszol neki, gondolta Fleming. Ha azonban megbízható, akkor szintén nem sokat számít, bármit feleljen is. A választás könnyű volt. - Egyáltalán nem lepődtem meg - mondta Jay nyíltan. Alexandra érdeklődve oldalra billentette a fejét. A szemeiben látszott a kérdés: „miért nem?" - Már közel egy hete próbálnak megölni - folytatta Jay. Alexandra kiegyenesedett. Leesett állal bámult a férfira, a szemei még a halvány fényben is csillogtak. 167

- Ezt nem mondhatod komolyan! - Bárcsak ne úgy mondanám. - A férfi, akit ma megöltek - mondta a nő. - A Fischer irodája előtti lépcsőn... Elcsuklott a hangja. Ismét érezte a vér ízét, és érezte, hogy az izmos kar felemeli a földről. Érezte, hogy a férfi megvonaglik, amint az ismeretlen orvlövész lövedéke eltalálja. Ismét belekortyolt a borába. Jay óvatosan figyelte a nőt. Alexandra végigfuttatta a nyelvét az ajkain, és egy pillanatra az alsó ajkába harapott, mielőtt folytatta volna. - Az a férfi, aki meghalt a Fischer irodája előtti lépcsőn, meg akart ölni - mondta, és alig hallhatóan, mintegy hitetlenkedő visszhangként megismételte. - Meg akart ölni. És múlt este a barátjával együtt megpróbáltak megölni, csakhogy én öltem meg az egyiküket. Fleming látta a szemein, hogy igazat mond. De mégis hogyan lehetséges ez? A gondolatai között kutatott, próbálva mondani valamit a nőnek. Valahogy kapcsolatban áll a Tesla-iratokkal, gondolta, de az agya azonnal el is vetette a lehetőséget, mivel az túlságosan is fantasztikus volt. Aztán azt fontolgatta, hol másutt futhatna össze valakivel, aki kapcsolatban áll a Tesla-iratokkal, ha nem annak az embernek az irodájában, aki megszervezte a dokumentumok átadását. De van itt valami, ami nagyon nem stimmel, gondolta. Vannak jó fiúk és rossz fiúk. Subasic, Sweeny és Ante jó fiúk voltak, míg az oroszok, a jugoszlávok és Fischer a rossz fiúk. Akkor Alexandra mi volt? Jugoszláv? Orosz? Elvetette az elképzelést. Ha a nő bármelyik is lenne a kettő közül, akkor Fischer nem hagyta volna, hogy az irodája előtt ácsorogjon. Alexandra Downing szabad kártya volt. Egy dzsóker, ami egy jókora pisztolyt cipelt. Fleming szemében ez veszélyessé tette a nőt. - Azt mondtad, annak az embernek a barátja meg akart ölni téged - kezdte Jay óvatosan. Semmit sem akart elmondani, amíg nem derítette ki jobban, melyik oldalon is áll a nő. - Ez az a férfi volt, akinek a képe ma minden helyi újság címlapján megjelent? A nő szó nélkül bólintott. Jay lassan biccentett, mintha megértett volna néhány összefüggést. - Miért próbálnak megölni? - kérdezte. Alexandra szája kinyílt, de néhány félig kimondott szó után gyorsan be is csukódott. Másként döntött - Szeretném megkérdezni, téged miért akarnak megölni - mondta. - És miért voltál Fischer irodájában. Úgy tűnik... - Hirtelen elhallgatott. - Nem gondolod, hogy rád várt? Hogy megöljön? - Igen és nem - kezdte Jay, aztán taktikát váltott. - Én kérdeztem először, miért próbálnak megölni téged? Düh villant a nő szemeiben, aztán a tekintete kiismerhetetlenné vált. Olyasvalakinek látszik, aki tud titkot tartani, gondolta Jay, legyen szó akár a saját titkairól vagy másokéról. Nem lett volna értelme olyan információkat tudakolni tőle, amiket nem akar elmondani. Majd megosztja vele, ha eljön az ideje. Cserébe fel kellett ajánlania valamit, erről szólt ez a játék. Csakhogy a tét egyre nagyobb. - Azért akarnak megölni, mert tudok valamit - mondta a férfi ködösen. 168

- Kik akarnak megölni? - Nem tudom. - Jay látta a hitetlenkedést a nő szemében. - Becsületszavamra. Amszterdamban valami CIA-ügynökök próbálkoztak vele. A leideniek szintén a kormánynak dolgoztak. - Elmesélte a támadásokat, melyek Hollandiában érték, de Subasicot nem említette. Subasic valamiért meg akarta öletni Alexandrát a társaival, és Fleming nem akart beszélni a jugoszlávról, míg nem tudott többet az ügyről. - Hiszek neked - mondta Alexandra. A férfi meghökkent. - Én alig hiszek magamnak. - Velem is hasonló történt. Valahogy mindannyian összegyűltünk itt. Azok az emberek, akik meg akarnak ölni téged... valami közük van egy Nikola Tesla nevű tudóshoz. Igaz? Jay beismerően bólintott - Engem is ezért akarnak megölni. - Jay az asztalra könyökölve előrehajolt, részben, hogy jól hallja a nő szavait, részben mert érezni akarta, hogy van valami szilárd és valóságos, amire támaszkodhat. Alexandra megitta az utolsó korty borát, mire Jay teletöltötte a poharat az üvegből. A nő hangja hevesebbé és őszintébbé vált. - Néhány nappal ezelőtt egy nagyon közeli barátom azt mondta, meg akarják ölni. Végül meg is ölték. - Elmondott mindent, ami azóta történt, hogy utoljára látta Martint, egészen addig, hogy a kopasz férfi megtámadta a Fischer irodája előtti lépcsőn. Jay úgy érezte, mintha a saját történetének mását hallotta volna. Ahogy a nő beszélt, Flemingben egyre nőtt a harag Subasic iránt, és ezzel együtt a félelem is. Copelandet és Guererit azért ölték meg, mert mindketten tudtak a tervről. Lehet, hogy megsértették a biztonsági előírásokat, de ez még nem ok az álcázott kivégzésre. Hacsak a terv nem csúszott ki az irányítás alól. Hallott már ilyesmiről, még a saját szakmáján belül is. Pletykáltak arról, hogy bizonyos tervezetek életeket követellek, mivel az emberek vagy a cégek egyre megszállottabbá váltak az üggyel kapcsolatban. A Tesla-projektet valószínűleg nem hagyták jóvá, és valaki le akarta állítani. Ez megmagyarázná Copeland halálát. Azonban azt is jelentené, hogy Subasic ugyanazoknak dolgozik, akik megölték Copelandet, és most Alexandrára vadásznak. Jobban át akarta gondolni a dolgot, hogy megpróbáljon rájönni a szándékaikra, amikor Bogdan Subasic alakja jelent meg az ajtóban. Jay egy pillanatra pánikba esett Alexandra története félelmet plántált az elméjébe. Subasic nem az volt, akinek mondta magát. - Bocsáss meg egy percre - pattant fel Jay hirtelen. - Ne aggódj - lette hozzá nagyobb nyugalommal, mint amit érzett. Alexandra alkarjára tette a kezét. Érezte a nő bőrének lágyságát Kellemesnek találta. Subasic észrevette Jayt, és nagy léptekkel, szikrázó szemekkel elindult felé. - Csak beszélnem kell egy munkatársammal - mondta Alexandrának, majd Subasic felé indult, mielőtt még a titkos ügynök észrevehette volna a nőt.

169

- Mit csinál maga itt? - kérdezte Subasic, és Alexandra tarkójára nézett. Jay szíve egy pillanatra megállt, amint Subasic arcán végigfutott a felismerés. Jay megragadta az ügynök könyökét, és az ajtó felé vonszolta a férfit. Subasic ellenállt. - Ne keltsen feltűnést - csattant fel Jay parancsolóan. - Csak halkan. - Jay kivonszolta a jugoszlávot az előcsarnok egy csendes részébe. - Mi a fenét csinál? - rivallt rá Subasic - Szigorú parancsot adtam, hogy maradjon a szobájában. - Elfelejti, hogy én nem a maga hadseregében szolgálok - vágott a szavába Jay erélyesen. - Maga nem a parancsnokom. Ki akartam jönni a szobámból, hogy igyak egyet. Hogy lazítsak. Van itt egy tehetséges zongorista. - Ki az a lány? - Valaki, akit a bárban ismertem meg - felelte Jay. - Lehet, hogy velük van. - Talán még hinnék is önnek, ha meg tudná mondani, valójában kik is azok az „ők" - vágott vissza Jay. - Emellett én szedtem fel őt, és nem fordítva. - Nem tetszik ez az egész - mondta Subasic. - Amikor már ilyen közel járunk, hogy befejezzük az ügyet. Fischer holnap délután mindent elhoz a bankból. Egy kicsit többe fog kerülni, de majd elintézi. - Tehát miért van rám még mindig szüksége? - tudakolta Jay. - Úgy tűnik, mindent kiválóan elrendezett. - Téved - felelte Subasic. - Valakinek el kell mennie Fischerrel a bankba, biztosítandó, hogy mindent elhoz, ahogy azt elterveztük. Én nem mehetek. Ha az oroszok megtudják, hogy az akció az Egyesült Államok kormányának jóváhagyásával történt... - Komoran megrázta a fejét. - Ezért nem láthatnak együtt vele, ahogy egyetlen másik ügynökünket sem. Magának kell vele tartania. Maga civil. Az oroszok persze dühösek lesznek magára, de mégsem robbant ki nemzetközi konfliktust. Jay szúrós pillantással nézett rá. - A bankot bizonyára szemmel fogják tartani. Meg kell védeniük engem... minket. - Senki sem tudja, hol helyezték letétbe az iratokat - mondta Subasic. - Még az öreg Mrs. Stahl sem. Csak Fischer. Persze szemmel fogjuk tartani magukat, de csak távolról. Ha a bankban bárki felismerne minket, akkor vége a játéknak. - Készen állok majd - felelte Jay. - Holnap reggel. De addig is biztosítanom kell, hogy az ifjú hölgy ne veszítse el az érdeklődését irántam. - Jöjjön fel a szobába, Jay. - Subasic szemei szinte könyörögtek. - Ott biztonságban lesz. - Itt is biztonságban vagyok - felelte Jay. - Menjen fel. Ne várjon rám. - Mielőtt visszatért volna a bárba, megvárta, amíg Subasic beszáll a liftbe. Az asztalhoz visszaérve látta, hogy egy új borosüveg áll a hűtővödörben, és két újonnan odatett pohár tele van borostyánszínű borral. - Mi ez? - tudakolta.

170

- Nem tudom - felelte a nő. - Valami a Loire-völgyből. Behunytam a szemem, és ráböktem borlapra. - Egy pillanatra elhallgatott, és halványan elmosolyodott. Kóstold meg - javasolta -, igazán finom. Jay újabb információt szerzett Alexandráról. Kivételes nő volt Kész volt kockáztatni, gyorsan összeszedte magát, és lélektani nyomás alatt is megőrizte a nyugalmát. Egyre jobban csodálta a nőt. Vajon még mindig reménytelenül kötődik Martin Copeland emlékéhez? Az orrához emelte a borospoharat, és megszagolta a bort, amit a nő rendelt. - Kellemes - mondta. - Gyümölcsös. - Belekortyolt, és a nyelvével megforgatta a bort a szájában. - ízletes - jelentette ki. - Jól kiegyensúlyozott, zamatos... Alexandra felnevetett. - Mi az? - Úgy beszélsz, mintha valami reklámban lennél. Nem kellene valami olyasmit is hozzátenned, hogy a kellemes savoir fairet csak a... páratlansága múlja felül... ó, nem is tudom, valami ilyesmit? Alexandra látta, hogy Jay arca elkomorodik. - Sajnálom - mondta gyorsan. - Nem akartalak kicsúfolni. - Semmi baj - felelte Jay engedékenyen. - Azt hiszem, tényleg elég fellengzősen beszéltem. - Öniróniával felnevetett. Alexandra vele együtt nevetett. Őszintén egymásra mosolyogtak, aztán mintegy végszóra mindkettőjükben tudatosult a helyzetük, és eszükbe jutott a fenyegető veszély. - Tulajdonképpen azért rendeltem egy újabb üveg bort, mert amíg meséltem, az első üveg nagy része elfogyott - mondta Alexandra, visszanyerve az iménti mosoly egy részét - A te történeted hosszabb, és ugyanúgy szükségünk lehet valamire, hogy gördülékenyebb legyen a beszélgetés. Jay komoran bólintott. - Az én történetem - mondta ugyanúgy önmagának, mint Alexandrának. - Nem biztos, hogy minden részlete tetszeni fog, de kezdjünk hozzá. - A plafonra nézett, és mély lélegzetet vett, majd hangosan kifújta a levegőt. A nő szemébe nézett. - A két férfit, akik megpróbáltak megölni téged, az én védelmemre bérelték fel. Alexandra úgy nézett rá, mintha arcul csapták volna. Jay a nő kezére tette a kezét Hallgass végig - könyörgött. - Kezd összeállni a kép. Kettőnknek talán megvan minden olyan részlet, amiből összerakhatjuk az igazságot. A férfi, akivel az imént találkoztam...

171

Huszonnegyedik fejezet

Luxemburg, december 20. Fleming elálmosodott bortól. Elfogyasztottak egy harmadik üveggel is, egy kiváló helyi vörösbort Remekül illett a tornedoshoz és a gombaszószhoz. A vacsorát Grand Marnier szufléval fejezték be, majd kávét és konyakot ittak. Jay jól érezte magát. A félelmei elmúltak az este idejére Alexandra információival és Doug Denoff holnapi érkezésével talán sikerül valami eredményt elérniük, gondolta Fleming, miközben egyedül ment felfelé a lifttel. Jay elképzelte Alexandra Downingot a szobája ajtajánál állva. A nő arca már nem volt olyan szögletes az idegességtől. Mindketten egy kicsit többet ittak annál, mint amennyihez hozzá voltak szokva, de nem annyit, hogy igazán becsíphettek volna. Éppen csak annyit, hogy feloldódjon a feszültségük. Fleming még akkor is mosolygott, mikor a lift ajtaja kinyílt a tizenegyedik szinten. A szobakulcs után keresgélt a zsebében. Eszébe jutottak Alexandra szemei, amikor arról mesélt a nőnek, milyen izgalmat érzett a légi csaták alatt. Soha egyetlen másik nő sem értette még meg. Helenről is mesél Alexandrának, és arról is, hogyan lett a felesége öngyilkos. - Több ezer olyan nő él a világon, akiknek a férje vadászpilóta - mondta Alexandra a férfinak. - És nem követnek el öngyilkosságot. Nem te vagy felelős a haláláért, és egyszerűen egoizmus a részedről, ha mégis így hiszed. Jay a nőre pillantott. - Nem te ölted meg. Ő maga tette. Akkor is megtette volna, ha egy hivatásos bélyeggyűjtőhöz megy hozzá. - Köszönöm, Alex - suttogta halkan a férfi, amint a szobája felé sétált. Alexandra bezárta és beláncolta a szobaajtaját. Hallani vélte Jay erőteljes, megértő hangját, miközben kinyitotta aktatáskája rézzárait A táskában a fegyver lapult. Alexandra felemelte a pisztolyt. Miután a hajóra költözött, vett egy .38-as kaliberű revolvert, egy olyan nő tanácsára, akit a saját hajója fedélzetén erőszakoltak meg. Alexandra is olvasott olyan, az övéhez hasonló, nagyobb hajókról, amiket kábítószercsempészek támadtak meg, aztán legyilkolták a tulajdonosokat és a legénységet. Egy szinttel még tovább is lépett. Részt vett egy tanfolyamon, amit a San Diegó-i rendőrség néhány szolgálaton kívüli tisztje tartott. De a saját revolveréhez képest ez a fegyver egy kisebb ágyú volt. Alexandra próbált hozzászokni az érzéshez. Egy .44-es magnum. Az éjjeliszekrényre tette a „Piszkos Harry"-féle fegyvert, aztán levette a cipőjét. Teljesen felöltözve leült az ágyra, és az elhúzott függönyökön át az éjszaka feketeségét nézte. Hogyan keveredett bele ebbe az egészbe? Elkerülhette volna? Nem tudta, mit higgyen. Az élet láthatóan tele van kozmikus viccekkel és különös véletlenekkel. Akkor ítéltetett volna erre a lidércnyomásra, amikor Martin Copeland 172

megállt, hogy megcsodálja a hajóját? Miért pont ő? Mindez sosem történt volna meg, ha Martint nem hagyja el a felesége, neki pedig nem hal meg a férje. És azok... hirtelen megrázta a fejét. Lekapcsolta a lámpát és bebújt a takaró alá. Az ágynemű puha volt, hűvös, és marasztaló. Úgy érezte, mintha a mai nap ezer évig tartott volna, de a holnap már nem volt messze. Ahogy lassan elaludt, eszébe jutott Jay Fleming arca, és úgy tűnt, nem volt eredménytelen a nap. Guy deRoux felügyelő fáradtan kilépett az Excelsior ajtaján át az utcára. - Kezdünk olyanná válni, mint New York City - jegyezte meg Jeantot őrmesternek, aki elfordította a slusszkulcsot DeRoux végignézett az Excelsior éttermének bedeszkázott ablakain, és szomorúan megrázta a fejét. - Ez a Dvorak nevű jugoszláv - folytatta, amint az autó eltávolodott a járdaszegélytől. - Az a szerencséden amerikai katona, Goldberg. Élve elégették. Aztán az a másik amerikai, az a Sweeny nevű, akit a nyílt utcán lőttek le, a régi városrészben. Vigyen vissza a kapitányságra, őrmester. A szemtanúk már biztosan ott vannak. A szakértőink elég elfoglaltak lesznek ma este. Miközben Jeantot őrmester gyakorlottan vezette a Renault-t a Rue Glesener felé, deRoux kimerülten megdörzsölte a szemeit Az Excelsior szobalánya, az étterem személyzete, valamint a tucatnyi járókelő, akik ma délután itt voltak a Rue Becken, mind beszámoltak egy különös, kék szemű nőről. Amerikainak tűnt. Éjfélre elkészül róla a fantomkép. Kis szerencsével a bevándorlásiak megtudhatják a nevét is az útlevél-felügyelettől. - Mit gondol a történtekről, felügyelő? - érdeklődött Jeantot udvariasan. DeRoux egy pillanatra az őrmesterre nézett. - Két amerikait megöltek, és egy amerikai nőt láttak a gyilkosságok helyszínén. Kábítószer? Nem tudom. - A szembejövő forgalom fényeit figyelte - És a jugoszláv? Ki tudja, mibe tenyerelhetett bele? Reggel talán mát többet mondhatunk, ha az Interpol elküldi a halottak adatait... Már ha egyáltalán van róluk bármiféle információjuk. Az amerikai követség megpróbálja összegyűjteni az amerikaiak útleveleit, hogy információkat gyűjtsenek nekünk. A jugoszlávok ugyanezt teszik, habár be kell vallanom, nem túl segítőkészek. Minden szállodát riadóztattunk az áldozatok útlevélszámainak ügyében. Valahol lakniuk kellett. - A tiltakozók tudtak segíteni? - kérdezte Jeantot. DeRoux felsóhajtott, és a fejét rázta. - Nem hiszem, hogy tudnának bármit is. Még a vezetőjük sem. Felhasználták, mindannyiukat felhasználták. Ők csak naiv bolondok. Néhány percig szótlanul autóztak. - Lehet valami kapcsolat a holttesttel, amit a várostól délre, az erdőben találtak? kérdezte Jeantot - Őszintén szólva ezen még nem gondolkodtam. Annyi minden történt. Túl sok minden. - Az ölébe ejtett kezeire nézett. - Ha visszaérünk a kapitányságra, őrmester, lépjen kapcsolatba a helyi rendőrökkel, és nézzen utána, mit találtak az erdőben. 173

Jeantot elégedett volt. Az ügy egyre nagyobbá terebélyesedik, és itt volt a lehetőség, hogy előléptessék. A rádión hívás érkezett. DeRoux felemelte a mikrofont. A diszpécser egy címet közölt vele, ahol egy újabb holttestet találtak, mégpedig a jugoszláv nagykövetség egyik alacsony beosztású hivatalnokát. Jeantot őrmester megszállottként vezetett a gyérülő éjszakai forgalomban. Három háztömbnyire a helyszíntől elhaladtak egy jól öltözött amerikai úr mellett, aki nyugodt léptekkel sétált a járdán. A rendőrök észre sem vették a férfit Obszidián elnyújtózott a kandallóban ropogó fahasábok előtt, és belekortyolt a konyakjába. A szeme elé tartotta a baccarat-kristályt, és azon át nézte a színesen táncoló lángokat. Könnyedén sikerült elmenekülnie az étteremből, de a történtek kimerítették. Miután kényelmesen megebédelt egy kis vendéglőben, a város szélén, ismét visszanyerte a jövőbe vetett hitét. Ezt a feladatot nem tudja egymaga végrehajtani, meg kell várnia, míg a csapat másnap megérkezik. Ebéd után egyenesen a szállására ment. Azóta nem csinált mást, csak ivott, és fahasábokat tett a kandallóba. Most várakoznia kellett. Őrültség volt egyedül nekilátnia a feladatnak. De az őrület ragályos, gondolta, ahogy eszébe jutott Korund és Berill. - A holnapra - mondta hangosan, és magányos tósztra emelte a poharát, majd megitta az utolsó korty konyakot is. Az első, amit Jay Fleming észrevett, az a rozsdavörös folt volt a szőnyegen, a szobaajtaja előtt. Akkora volt, mint egy negyeddolláros, és nem is jelentett számára túl sokat, míg ki nem nyitotta az ajtót. A szobába belépve még több különböző méretű foltot látott a szőnyegen, a bútorokon, és párat még a falakon is. Amikor rájött, hogy vérfoltokat lát, a bor okozta zsongás azonnal elmúlt. Előhúzta a .357-es magnumot a tokjából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. A lakosztályból egy hang sem hallatszott. Fleming hallgatta a tizenegy szinttel alattuk elsuhanó forgalom zaját, és a lift sípolását a folyosó végén. Jay a nappaliból a hálószobákba nyíló három, csukott ajtó felé kémlelt. A saját hálószobájába vezető ajtóhoz kúszott. Lassan elfordította az ajtógombot, majd hirtelen belökte az ajtót. Semmi sem moccant, egyetlen hang sem hallatszott. Gyorsan bevetette magát a szobába. A ruháit szanaszét szórták, de vérnek nem volt nyoma. Jay gyorsan átvizsgálta a fürdőszobát és a szekrényeket, sőt még az ágy alá és a függönyök mögé is benézett, aztán visszatért a nappaliba. A két másik hálószobát is ugyanolyan állapotban találta, mint a sajátját. Jay megvizsgálta a vérfoltokat a nappali szőnyegén. Úgy tűnt, a vérnyomok középpontjában az egyik hálószobából kihozott egyenes támlájú szék állt. Jay körbejárta a széket. Az egyik lábán észrevett egy fehér foltot. Miután közelebbről is megvizsgálta, megállapította, hogy egy darab ragasztószalag. Megvizsgálta a szék többi részét is, és számos kisebb szalagdarabot talált rajta. Valakit a székhez kötöttek a ragasztószalaggal. Subasicot. Valakik legyűrték, és megpróbálták kiverni 174

belőle az információkat. Átkutatták a hálószobákat, és itt hagyták a titkos ügynököt. Vajon meghalt? Vagy él még? Elárulta, hol van Fischer? Jay szíve hevesen dobogott Fischernek kevesebb, mint huszonnégy órán belül el kellett mennie a Tesla-iratokért. Az oroszok vagy a jugoszlávok ilyen gyorsan utol is érték volna? Fleming letérdelt, és megérintette a ragasztószalagot. Még nedves volt. Bezárta az ajtót, aztán gondosan kikerülve a széket és a vérfoltokat, leült a díványra, hogy gondolkodjon. Az első reakciója az volt, hogy el kellene menekülnie. Nagyon is lehetséges volt, hogy a támadók visszatérnek. De aztán eszébe jutott még egy lehetőség. Ha Subasicnak sikerült elmenekülnie, akkor arra számítanak, hogy Jay a hotelben marad, ahol el tudja érni. Miután Alexandra elmesélte, mi minden történt vele, Jay biztosítani akarta, hogy Subasic megkapja a méltó büntetését. De csak azután, hogy a Tesla-iratokat biztonságba helyezték Meg kellett mentenie Subasic életét, hogy azután megbüntethesse. Elkezdte tárcsázni Alexandra szobájának telefonszámát, de aztán letette a kagylót. A telefont bepoloskázhatták. Lehet, hogy őt magát másodlagos információforrásnak tekintik arra az esetre, ha netán Subasic kitartott volna... vagy meghalt volna. A hálószobájába ment, és összeszedte a holmiját. Hirtelen eszébe jutottak a gyémántok, amiket a leideni álrendőröknek vett. Jay megkereste a futócipőjét, benyúlt az egyik cipő orrába, és előhúzta a beletömött vécépapírcsomagot. A két háromkarátos gyémánt kigördült a tenyerébe Óvatosan visszatekerte őket a papírba, és a csomagot visszatömte a cipő orrába. Úgy döntött, a szobájában tölti az éjszakát. Fáradt volt, hosszú nap állt mögötte. Még mindig fájtak a zúzódásai, amiket szerzett. A feje kóvályogott a túl sok bortól és az adrenalintól, ami mindig elöntötte, amikor élethalálharcra készült. Mindezek miatt nyilvánvalóan katasztrofális következményekkel járna, ha másik helyet keresne éjszakára. Emellett ők bizonyára arra számítanak, hogy ezt teszi. Akárkik is voltak ezek az ők. Kiakasztotta a „Ne zavarjanak" táblát az ajtógombra, aztán bezárta és beláncolta az ajtót. Bement a hálószobájába, bezárta az ajtaját, és elé tolta a szekrényt. Tíz perccel később, kezével a Smith and Wesson markolatán, végül elnyomta az álom.

175

Huszonötödik fejezet

Luxemburg, december 21. Obszidián nyugtalan álomból ébredt. A szája és a torka kiszáradt. Talán valami zaj ébresztette fel? Egy pillanatig csak feküdt, a nyelve a szájpadlásához tapadt. Túl sok konyakot ivott. Semmit sem hallott. Bizonyára a szomjúság ébresztette fel. Miután teljesen felébredt, fáradtan átlendítette a lábait az ágy szélén, és egy pillanatot várt, mielőtt felkelt volna, hogy a fürdőszobába induljon. Ügyetlenül keresgélt a sötétben, talált egy poharat, aztán tovább keresgélt, és rábukkant a csapra is. Néhány másodpercig hagyta folyni, hogy kiengedje a csőből a langyos vizet. Hirtelen zajt hallott, és felriadt. Csak a víz zubogott a csapból. Ideges vénember, korholta önmagát. A víz már hideg volt Megtöltötte és a szájához emelte a poharat. Erős kezek kulcsolták át a nyakát. Obszidián megragadta őket, a pohár széttört a mosdókagylóban. Obszidián rángatózott, rúgott, vonaglott. Próbált ütéseket bevinni, de az öklei kemény izmokon csattantak. Hallotta, ahogy eltörik a gégéje. Görcsösen vonaglott, próbált levegőt venni. Fuldokolt! Aztán minden fényárba borult. Valaki felkapcsolta a lámpát. Obszidián látta, hogy Berill néz le rá.

176

Huszonhatodik fejezet

Luxemburg, december 21. Megcsörrent a telefon. Jay felpattant, kezében a Smith and Wessonnal. A takaró és a lepedő a padlóra csúszott. Egy pillanatig csak ült, miközben a látása kitisztult. Ellenállt a csábításnak, hogy felvegye a kagylót. Senki sem közölhet jó híreket hajnali 3:30-kor. A telefon ismét megcsörrent, mire Jay vonakodva felvette és a füléhez emelte a kagylót. - Fleming - mondta tömören. A hang vészjóslóan csengett a szoba csendjében. Nehézkes, reszelős lélegzést hallott. - Itt Subasic. Találkoznunk kell. - Hol van most? - kérdezte Jay. - Nem árulhatom el. Lehet, hogy lehallgatják a telefont. De majd megtalálom magát - Miért nem jön vissza ide? - Nem tudok. - A telefonkagylóban köhögés visszhangzott. - Nincs időm elmagyarázni. Írja le az utasításaimat. Jay felkapcsolta a lámpát, felemelte az olcsó golyóstollat és az írótömböt, rajta az Intercontinental telefonszámával. - Készen állok - mondta. Hosszú szünet következett, csak Subasic nehézkes légzése hallatszott. - A Pont Adolphe-tól egy kicsit nyugatabbra térjen le a Marié Therese Avenueról, egy járda vezet le a Petrusse folyó völgyébe. - Ismerem a helyet. Tele van lovas- és kerékpárutakkal. - Pontosan. Menjen végig az északi part járdáján. Ne keljen át a folyón. Én a közelben rejtőzöm majd. Figyelni fogom, hogy követik-e magát. Majd kapcsolatba lépek magával. Jay elismételte az útmutatást. - Remek - mondta Subasic - Nincs sok időnk. És hozza a fegyverét is. Jay gyorsan felvett egy Levis farmernadrágot, egy pólót, egy hosszú ujjú pamutinget és egy vékony pulóvert. Felvette a kevlármellényt, és fölé egy vastag, kötött pulóvert. Beállította a hónaljtok szíjait, hogy illeszkedjenek a vastag ruházathoz, aztán felvette a széldzsekijét, elrejtve a pisztolytáskát. A zsebébe tette a lapot, amire Subasic útbaigazítását írta, felhúzta a futócipőjét, és eltolta a szekrényt a hálószoba ajtaja elől. Eltett egy maréknyi tartalék lőszert a .357-eshez, és az ajtó felé indult. Már félúton járt a lift felé, amikor megtorpant. Ha valami történik vele, akkor Alexandra egyedül marad. Subasic sürgetését észben tartva Jay visszarohant a szobájába, írt egy cetlit Alexandrának, amit aztán becsúsztatott a nő ajtaja alatt. Úgy érezte, mintha a végrendeletét írta volna meg. 177

DeRuox felügyelő fáradtan előrehajolt az éjszakai portással szemközti székben. A portás sovány, ideges ember volt, olajos, fekete hajjal, ami állandóan a homlokába csúszott. Hunyorogva nézte a fénymásolatot. - Nem, nem ismerem a hölgyet. Esetleg a nappali műszak? - Esetleg - mondta deRoux kimerülten. - Tartsa meg a képet. Tegye a pult mögé. - Lehetek tiszteletlen, felügyelő? - Persze - felelte deRoux -, majdnem mindenki az manapság, különösen a rendőrökkel. De a legtöbbjük közel sem olyan udvarias, mint maga. Az éjszakai portás elmosolyodott. - A kép, amit adtak, nem valami jó munka. Úgy tűnik, nagyon elnagyoltan rajzolták meg. Talán ha valamivel élethűbb lenne? DeRoux felsóhajtott. - Nincs teljes munkaidejű rendőrségi rajzolónk - magyarázta. - Általában az egyetem egyik professzorát alkalmazzuk. Sajnos ő most Svájcban síel. - A portás irigységet látott a felügyelő szemeiben. - Egy kis kávét? - ajánlotta a portás. - Az éjszakás személyzetnek mindig akad egy kevés. - Igen - felelte deRoux hálásan, amiért talált egy ürügyet, hogy elidőzhessen még itt egy darabig. Talán mégiscsak sikerülhet valami nyomra bukkannia, gondolta. Habár a lelke mélyén tudta, csak el akarja odázni, hogy vissza kelljen térnie a sötét hidegbe. Ő és Jeantot különváltak, hogy minél nagyobb területet járhassanak be. A rendőrség, ezzel a silányan megrajzolt fantomképpel már bejárt minden hotelt, panziót, vendégházat, turistaszállót és más egyéb helyet, ahol menedéket lehet keresni. DeRoux szomorúan ingatta a fejét. Nem csoda, hogy az emberek nem ismerik fel a nőt a kép alapján. A szemtanúk nem tudták határozottan megmondani, milyen színű a haja, milyen a testalkata, vagy milyen ruhát viselt. Az egyetlen, amiben mindannyian egyetértettek, az a szeme színe volt - Aludnia kellene egy kicsit, felügyelő - jegyezte meg a portás, átnyújtva egy csésze gőzölgő kávét. - Tejet, cukrot? DeRoux megrázta a fejét, és óvatosan belekortyolt a kávéba. Lehunyta a szemeit, ahogy lenyelte. - Kiváló - mosolygott. Az éjszakai portás hálásan mosolygott vissza rá.

178

Huszonhetedik fejezet

Luxemburg, december 21. A nyugodt éjszakai levegő szinte már mozdulatlannak tűnt. A fényesen ragyogó utcai lámpák fölött a felhők szétoszlottak, maguk után hagyva a csillagok pettyezte égboltot. A hold nem világított. Luxemburg mélyen alszik, gondolta Jay, ahogy a léptei visszhangoztak a csendben. Látszólag semmi sem mozdult, csak egy teherautó zúgott végig az utcákon. A távolból vasúti kocsik csattogását és szirénák panaszos sikítását hallotta. Úgy tűnt, szirénák sokaságának hangját hallja. Mindinkább elharapózna az erőszak? Éberen nézett körül, miközben egyre jobban eltávolodott az Intercontinentaltól. Egy kisebb emelkedő mögött látta a Boulevard Royal ragyogó fényeit. A sugárút egészen a Place de Bruxelles-ig nyúlt, ahol aztán átszelte a Pont Adolphe és Marie Therese Avenue. Egy pillanatra megállt, és a sziklákkal szegélyezett szakadék felé nézett, ahol a Petrusse folyt Átkelt a Royal Boulevardon, majd a Marie Therese Avenue-n is. Könnyen megtalálta a kikövezett gyalogút lejáróját. Gondosan ellenőrizte, hogy követik-e. Még egyszer, utoljára körbenézett, mielőtt belevetette volna magát a sötétségbe. A gyalogút meredeken húzódott a szakadék szélén. Jay futócipői biztosan tapadtak a talajhoz. Miközben lefelé ment, igyekezett elkerülni a faágakat, és minden mást, amivel zajt csaphatott. Félt. Előhúzta a .357-est tokjából. A fegyver halálos súlya csekély vigaszt nyújtott. Hol vagy, Subasic? A sötét lejtőket örökzöld bokrok, sziklák, és régi háborús emlékek borították. Bárhol lehet, gondolta Jay. Ahogy azok is, akik meg akarják ölni. Hallotta a folyó csobogását, ami betöltötte az éjszaka sötétjét. Minél közelebb ért a folyóhoz, annál erősebb lett a hang. Így a leghangosabb zajokon kívül semmit sem fog meghallani, gondolta, de mások sem hallhatják meg őt. Csakhogy ők vadásznak, és meg sem próbálnak elrejtőzni. Elérte a szerpentinösvény alját, és a Petrusse partján állt. Alig volt fény, de a nappali sétái miatt már tudta, hogy a csupasz kövek és a parti sziklák között húzódó terület leginkább egy rendezett parkra hasonlít. Balra a régi városrész pártázatos falai emelkednek. A folyó túlpartján, egy negyedmérföld széles földsávon túl hasonló fal áll. A keskeny m;ikadámutat nappal sétálók, kocogok és biciklisek használták. Éjszaka gyilkosok járták az ösvényt. Hirtelen dobbanást hallott a háta mögül, és ezzel egy időben úgy érezte, mintha egy kavics koppant volna a jobb cipőjének. Az ösvényről a folyóparton álló egyik platánfa mögé vetette magát. Két fémes csattanást hallott, golyók csapódtak a gyalogút kavicsai közé. Valaki hangtompítós fegyvert használt. 179

Mozdulj, gondolta Jay, maradj mozgásban! Lekuporodott, és rohanni kezdett a vízparton. Vagy húsz yard után óvatosan kinézett egy fatörzs mögül. Semmit sem látott. Visszament az ösvényre. A folyóparton bujkálva sosem találja meg Subasicot. Csendesen futni kezdett, a puha cipőtalpak neszét elnyomta a víz csobogása. A háta mögül halk puffanást hallott. A lövedék nem sokkal tévesztette el a fejét Hasra vetette magát, és balra gördült, néhány nyugati tuja közé. A távolban sötét árny mozdult a világosabb árnyékok közt. Az árnyra szegezte a .357-es magnumot, és a célpont mozgását figyelembe véve célzott. Már azon volt, hogy meghúzza a ravaszt, amikor rövid, döbbent kiáltást hallott. Egy férfi kuporodott le a földre. Hallotta, ahogy egy hangtompítós fegyver válaszol a lövésekre, majd három újabb, elnémított lövés hallatszott. - Fleming? - hallatszott egy hang ugyanabból az irányból, ahonnan a szinte teljesen elnémított lövések jöttek. - Subasic? - Jay gyorsan odébb mozdult, a .357-est továbbra is célra tartva. Sosem lehetett tudni. Jay ugyanazt a fájdalmas légzést hallotta, amit Subasic telefonhívása alatt. - Idefent. Van egy lépcső maga mögött, szinte teljesen benőtték a kúszónövények. Jay megkereste a lépcsőt. A fokokat a sziklából vésték ki, és szinte természetes képződménynek tűnt. Subasicot a lépcső tetején, a bokrok között találta, egy fatörzsnek támaszkodva. A levegőben az örökzöldek édeskés, átható szaga terjengett. Subasic arca fehéren izzott a sötétségben. A feje a mellkasára billent. Jay egy pillanatra megijedt, hogy a férfi már meghalt. Letérdelt a titkos ügynök mellé. - Subasic? - suttogta. Subasic mocorogni kezdett, akár az alvó, aki vonakodik felébredni. Kinyitotta a szemeit, és kiegyenesedett, habár mindez nyilvánvalóan nagy erőfeszítésébe került. Megpróbált elmosolyodni, de csak egy grimasz sikeredett belőle. A szemei beleolvadtak a sötétségbe. Jay látta, hogy Subasic arcát karcolások, horzsolások és duzzanatok borították. - Orvosra van szüksége - mondta Jay, és feltápászkodott. - Nem! - Subasic megmarkolta Fleming lábát, a szorítása először erős volt, de azonnal el is gyengült. - Nincs rá idő. Sok mindent el kell mondanom. - Mondja el egy kórházban - felelte Jay. A hírszerzőt görcsös köhögés rázta meg. Jay lehajolt és látta, hogy Subasic mellkasa ragacsos a vértől. - Rendben van - mondta Jay. Subasic megnyalta feldagadt, kicserepesedett ajkait. - A Hamm nevű faluban, a templom után, az út déli oldalán a tizenhetes számú ház a rejtekhely. Délre ott kell lennie, hogy felvegye Fischert. Fischer barátja a bankban bekapcsolt egy időzárat, pontban délután háromkor ott kell lenniük a banknál, különben gondok lehetnek. - Milyen gondok? 180

- Az most nem fontos. - Subasic hangosan levegőt vett. - Fischer őrei megkapták a maga személyleírását, de azonosítania kell magát, Holdkő néven. - Holdkő - ismételte meg Jay. - Kik tették ezt magával? Tudja, kik voltak? Ugyanazok, akik korábban rám vadásztak? Subasic arcán bűnbánó mosoly jelent meg. - Elmebetegek. Korund, Berill. - A hangja ismét kifakult. - Az ő embereik. Másra akarják használni az iratokat. Obszidián tudta. Megpróbálta megállítani őket, megpróbált megállítani minket is, hogy ne tudjanak felhasználni. Már ő is halott. Megölték. - Miről beszél? - kérdezte Jay. - Kik ezek az emberek? - A bizottság - felelte Subasic. - A Hetek Bizottsága. El kell juttatni a Teslairatokat Gyémántnak. Senki másnak, csakis Gyémántnak. Ő tudni fogja, mihez kell kezdeni velük. - Gyémánt? Berill? - kérdezte Jay. - Biztosan van igazi nevük is. Kik ők? Kicsoda Gyémánt? - Jay rettegve látta, hogy Subasic szemei lecsukódnak. - Bogdan! Mondja el! El kell mondania! - Mennem kell... aludni - motyogta Subasic Jay megragadta a vállát, és finoman megrázta a hírszerzőt. A mozdulat bizonyára feltépte Subasic sebeit, mivel felnyögött, gyorsan kinyitotta a szemét, és körbenézett, mintha nem emlékezne, hol is van. A tekintete Jay arcára fókuszált, és úgy tűnt ott is marad. - Obszidián tudta, hogy Korund és Berill megőrültek. Megpróbálták a saját hasznukra fordítani az iratokat. Engem is átvertek. Meg akarták szerezni maguknak a projektet. El akarják pusztítani mindazt, amin a bizottság negyven éve dolgozik. Több millió embert pusztíthatnak el. Az időjárási tervezet. A kulcs. Az információkat az időjárási tervezet során tesztelik majd. És a Delta Zeus. Obszidián tudta. Megpróbált megölni minket, hogy megállítsa Berillt és Korundot. Tudta, hogy közel állok Korundhoz. Nem hallgattam rá. Obszidián volt az, aki megpróbálta megöletni magát Hollandiában, aztán az Emersonnál tett látogatása után. - Kik ezek az emberek? - A Hetek Bizottsága. Shepherd's Club. Egyszer felajánlották Flemingnek a tagságot. - Berill itt van - folytatta Subasic - Az emberei elkaptak, miután találkoztam magával. Jó, hogy inkább a lánnyal maradt. Leragasztották a szememet. Megdolgoztak. Nácik. Elmenekültem. A lány! Alexandra! - Miért akarták az emberei megölni Alexandra Downingot? Őt és Martin Copelandet? - Mert tudtak a projektről - felelte Subasic gyengén, a hangja ismét elhalkult. A szemei hol élesen és tisztán figyeltek, hol pedig a távolba meredtek. Nyilvánosságra akarták hozni a hadműveletet Sok mindent kell még tenni. Meg kell szabadulni Berilltől és Korundtól. Gyémánt tudja. Mondja el neki, hogy Obszidián halott. 181

Subasic ismét behunyta a szemeit Gyorsan kapkodta a levegőt, a halál küszöbén állt - A tűz. Hiba volt. Gondoskodtam LeClercről. Az ostoba barom. Jay ismét óvatosan megrázta a férfit - Ne - panaszolta Subasic. - Menjen el Gyémánthoz. Ő tudja, mit kell tenni. Mondjon el neki mindent. - Még nem árulta el, kicsoda Gyémánt - mondta Jay. - Így nem tudok kapcsolatba lépni vele. Ki ő? Kikből áll a Hetek Bizottsága? - Obszidián már halott - Igen, tudom - mondta Jay türelmesen. - Kérem, mondja el, kik a többiek. - Hét drágakő. Gyémánt a vezető, Korund és Berill elárulták őt. Jade, Ónix, Topáz és Obszidián, de ő már meghalt. Csak hatan vannak. A maga nagyapját Malachit néven ismerték - A nagyapámat? Az lehetetlen! - kiáltotta Jay. - Gyémánt igazából Liam FitzGerald. El kell jutnia hozzá. Ő tudni fogja, mit kell tenni! Liam FitzGerald a Szövetséges Védelmi Iparvállalatok vén és mogorva elnöke, Fleming számára megszemélyesítette mindazt, amit rossznak tartott a védelmi iparban. Többször is összerúgták a port. - Kingsley... - folytatta Subasic a nevek sorolását. - Graham Kingsley? Az elnök tanácsadója? - James Rhodes. Wyatt Armstrong. Steven Strand. - Ő is részese ennek? - sziszegte Jay. - Berill. Strand álneve Berill. Ő Korund szövetségese. - Subasic mellkasa immár kétségbeesetten emelkedett és süllyedt. Jay legszívesebben felsikoltott volna. Ne halj meg. Még ne halj meg! Beszélj a nagyapámról és Steven Strandról. A Hetek Bizottságáról! - Derek Clifford. Clark Hill. Ő már halott. - Hill volt Obszidián? Subasic szemei lecsukódtak. - Mi van Korunddal? - kérdezte Jay. - Ki ő? Válaszként a hírszerző csak halk sóhajt hallatott. - Kicsoda Korund? - kérdezte Jay halkan, de Subasic nem reagált. Megfogta Subasic csukóját, de nem sikerült kitapintania a pulzusát. A titkos ügynök nyakára tette a kezét, és érezte a gyenge pulzust a bőr alatt. Ne hagyj így itt! Ne hagyj itt ennyi kérdéssel. - Jay... - hallatszott Subasic hangja, akár a száraz füvet borzoló, gyenge szellő. - Itt vagyok - hajolt közelebb Jay. Megfogta Subasic felhorzsolt kezét. Mindenki egyedül hal meg, gondolta Jay, de egy másik ember érintése nem árthat. - Sose felejtsd el a nagyapádat. És ne hagyd, hogy megfeledkezzenek a nagyapámról. Jay a haldoklóra nézett. - Ki a nagyapád? Subasic próbálta kinyitni a szemeit, és végül sikerült is neki. 182

- Tesla - lehelte. - Nikola Tesla. Subasic keze elerőtlenedett Jay markában.

183

Huszonnyolcadik fejezet

Luxemburg, december 21. Alexandra hangja álmos volt. - Ki az? Egy árny suhant át a kémlelőnyílás előtt, az ajtó túloldalán. - Én vagyok, Jay. - Ha Alexandra követte az utasításait, akkor most tüzelésre készen, derékmagasságban tartja a .44-es magnumot. A lövedék könnyedén átszakítja az ajtót, de még őt és mögötte levő a falat is. Talán meg sem áll, míg ki nem ér a fagyos, pirkadat előtti sötétségbe. Jay hallotta a koppanásokat, a zörgést és a nyikorgást, ahogy Alexandra kinyitotta a zárat, levette a láncot és eltolta a barikádokat. - Gyere - tárta ki az ajtót a nő, arcán halvány mosollyal. A jobb kezét maga mellett lógatta, a .44-es magnum a padlóra irányult. Alexandra gyorsan becsukta és bezárta az ajtót. Az ágy melletti lámpa árnyakba burkolta a szobát. A tekintetükben egy másodpercre fellángolt a kölcsönös vonzalom, de aztán a pillanat elmúlt - Akik megpróbáltak megölni téged, halottak - jelentette be Jay komoran. - Te...? - Nem, valaki más. Ülj le, és mindent elmondok. - Alexandra felhívta a szobaszolgálatot, kávét és kiflit kért, majd leült az ágy szélére. Jay egy görgős fotelt húzott az ágy mellé, és elmesélte az elmúlt két órában történteket. Alexandra figyelmesen hallgatta, és jegyzetelt a hotel írótömbjére. Csak azért szólt közbe, hogy megkérdezze, Jay biztosan jól van-e. - Nyilvánvalóan figyelték a hotelt, remélték, hogy elvezetem őket Subasichoz mondta Jay. - De amennyire meg tudom állapítani, csak egyetlen ember követett a parkba. - Talán rájöttek, hogy Subasic halálával te lettél az egyetlen kapocs Fischerhez és a rejtekhelyhez. Jay elgondolkodva bólintott. - Erre már én is gondoltam. Ez volt a fő oka, hogy egyenesen idejöttem, és nem a lakosztályomba. Olyan gyorsan el kell tűnnünk innen, ahogy csak lehet. - Hova mehetnénk? - kérdezte a nő. Fleming beszélt neki a cége irodáiról és lakásairól. - Kockázatos - mondta Jay. - Bizonyára azokat is figyelik. De ez a legkevésbé veszélyes döntés. Emellett hamarosan megérkezik az erősítés. Alexandra fürkésző pillantást vetett a férfira. - Ma érkezik meg a cégem biztonsági főnöke. A gépe nagyjából tizenöt perce szállhatott le. Azt hiszem, már azelőtt ott lesz az irodában, mielőtt mi odaérnénk. Ő a legjobb a szakmájában. Az embereit is hozza. Ha odaértünk, biztonságban leszünk. 184

Alexandra szórakozottan bólintott. - Azt hiszem... Udvariasan kopogtattak az ajtón. Jay kinézett a kémlelőlyukon, majd elégedetten biccentett Alexandrának, hogy kinyithatja az ajtót. Mialatt Jay az ajtó mellett állt, előhúzott pisztollyal, a nő elvette a tálcát a szobapincértől. A könnyű reggelit a szoba sarkában álló asztalnál fogyasztották el. - Valamit mondani akartál, amikor meghozták a reggelit - mondta - Azt hiszem, elfelejtettem, mi is volt az - vonta meg a vállát a nő, és lefegyverzően elmosolyodott. Jay viszonozta a mosolyt. A három Citroen az ECM székhelye elé érve leparkolt a járda mellett. A sötétség vonakodott átadni helyét a hajnalnak, de a fény már elég volt ahhoz, hogy elmossa az éjszaka csillagait. A hajtóművek még el sem hallgattak, amikor az autókból két-két ember pattant elő. Az egyik páros hangtalanul észak felé rohant az utcán, míg egy másik páros dél felé indult, átvizsgáltak minden sikátort, bejáratot, kapualjat, és minden más, rejtőzésre alkalmas helyet. Két ember a középső autónál maradt, higgadtan figyelve az ECM székházát és a szomszédos épületeket. Rövid kiáltás és dulakodás hangja csapta meg a fülüket. - Gyerünk! - mondta Doug Denoff, miközben rohanni kezdett a verekedés hangjai felé. A másik férfi követte Denoff világos bőrű férfi volt, homokszínű hajjal, és vonzó, megnyerő mosollyal. Denoff hosszú, szikár lábain az ECM épületével szemközti sikátor árnyai felé futott. Mire odaért, már csak azt látta, ahogy két embere egy hétköznapi ruhába öltözött férfi mellett térdel. - Ez volt nála, ezredes - nyújtott át Denoffnak egyikük egy jókora hangtompítóval felszerelt, .44-es kaliberű Colt Python magnumot. Denoff átvette és a ceruzalámpája fényénél megvizsgálta a fegyvert. -Nincs rajta sorozatszám. - Denoff kikapcsolta a lámpát, és visz-szaadta a fegyvert a beosztottjának. - Valamelyik titkosszolgálattól. Talán a miénktől mormogta. Az utca felé fordult. - Hozzák. Talán kideríthetjük, hogyan jutott hozzá a kis játékszeréhez. - Igenis, ezredes - felelte egyik embere. Denoff már rég visszavonult a Különleges Erőktől, de még mindig mindenki „ezredesnek" szólította. Nem zavarta, kiérdemelte a rendfokozatot. A másik páros semmit sem talált, és már az épület előtt várakoztak, amikor Denoff és a többiek visszaértek a fogollyal. Ahogy az embereit követve lefelé sétált az ECM Rt. épületének alagsorába, a biztonsági részleghez vezető lépcsőn, Denoff halkan Bach III. brandenburgi concertójának nyitányát fütyörészte. A lift lassan kapaszkodott felfelé. A hotel ébredezett. A korán induló vendégek felkavarták a sötét reggelt.

185

Jay és Alexandra kezüket a fegyvereik közelében tartva körülnéztek. Jay pisztolya a tokjában lapult, míg Alexandráé a bal vállán lógó táskában. Csak néhány percig tartott, míg bepakolták a ruháikat a bőröndökbe. Jay a korábbi óvatosságával kutatta át a lakosztályát, de senkit sem talált odabent. Gyorsan átvizsgálta Subasic holmiját is, neveket és más információkat keresett, melyek a segítségére lehettek volna, de a titkosszolgálat ügynöke a végletekig professzionálisnak bizonyult. Semmi olyasmi nem volt a holmija közt, ami tanúsította volna, hogy a férfi több egy egyszerű amerikai turistánál. A lift zúgva megállt, és az ajtók lustán kinyíltak. Miután beszálltak, megnyomták az előcsarnok gombját. A recepciós furcsán nézett rájuk, amikor megálltak, hogy kifizessék a számlájukat, miközben a Volvót a hotel elé hozták. Jay a recepciós kíváncsiságát betudta a korai időpontnak, a saját, zaklatott idegeinek, és a ténynek, miszerint az éjszakai műszak még a legjobb hotelekben is fura emberekből áll. - Egy pillanat, m'sieur - mondta a recepciós. - Van egy kis problémánk a számítógéppel. Eltart egy kis ideig, mire megkapjuk a számlákhoz szükséges információkat a fájljaikból - mosolygott mentegetőzve, és rezignáltan vállat vont. Jay számára elég sutának tűnt a recepciós viselkedése, de nem szentelt figyelmet annak, amikor a férfi egy kis alkóvba ment, és fojtott hangon telefonálni kezdett. Jay az órájára nézett. - Mindenki a számítógépeket hibáztatja - mondta kedélyesen. - De a számítógépek csak azt teszik, amire az emberek utasítják őket. Minden működési hiba mögött egy ember áll. Alexandra feszülten rámosolygott. A recepciós viselkedése elbátortalanította. A férfi többször is megnézett valamit a pult alatt, majd ismét rápillantott, mintha egy fényképpel próbálná összehasonlítani. A nő úgy érezte, a recepciós felismerte őt. Egy egyenruhás portás átadta a Volvo kulcsait Jaynek. - Odakint áll a bejárat előtt, uram - mondta angolul. Jay átadta neki a borravalót, és ismét a recepciós felé fordult. Túlságosan is sokáig tartott, mire elkészült a számlákkal. A távolból halvány szirénaszó hallatszott. Jay már nem hallotta a recepciós hangját. - Mi a helyzet? - lépett Fleming a pult mögé vezető ajtóhoz, de sehol sem látta a recepcióst. Felemelte a felcsapódó ajtót, és belépett a pult mögé. - Ezt nem hiszem el - mondta Jay hangosan, ahogy kilépett az alkóvból. Aztán mozdulatlanná dermedt. Egy Alexandráról készült silány rajzot látott a recepciós pult hátuljára ragasztva. Gyorsan odament, és letépte a képet a pultról. - Mi a baj? - kérdezte Alexandra riadt arccal. Jay egy másodpercig a képet nézte. A rajz alatt német, francia és angol nyelven sorakozott a körözési felhívás. Odadobta a papírlapot a nőnek, és kisietett a pult mögül. Most már több szirénát is hallott, és egyre közeledtek. - Gyere! - A férfi megragadta a poggyászaikat, és rohanni kezdett a Volvóhoz.

186

A teherautó volánja mögött ülő férfi dolgát alaposan megnehezítette a szokatlanul nagy súly, ahogy a régi városrész kanyargós utcáin vezetett. Hallotta a szirénákat. Aggasztotta a hang. Priusza volt, és bár a mostani megbízatása nem tűnt illegálisnak, ő tudta, hogy biztosan az. Máskülönben miért fizettek volna neki ennyit? A szirénák távolodni kezdtek, a város másik része felé tartottak. A sofőr megkönnyebbülten fordult be a sarkon, majd a következőn, néhány utcánként megállt, hogy ellenőrizze a térképet, és megbizonyosodjon arról, hogy nem tévedt el. Megtalálta a megfelelő utcát, és lassan haladva nézelődött a kora reggeli, halvány fényben. Megtalálta a kijelölt házszámot egy szolid, szürke kőépületen, ami előtt három Citroen parkolt. Az utasításoknak megfelelően pontosan az épület előtt állt meg, aztán elővett egy jókora, majdnem egynapos péksüteményekkel és zsömlékkel teli kosarat. A kisteherautó motorja még járt, amikor a kenyereskosarat cipelő férfi átsétált az utcán, és eltűnt egy bérház előcsarnokában. Odabent gyorsan félredobta a kosarat, és lerohant az alagsorba vezető lépcsőn. Suttogást hallott a sötétből. A férfi megtorpant és elmosolyodott. - Elhozta a másik felét? - kérdezte a sötétségtől, mivel nem látta az illetőt, akihez beszélt. - Igen - felelte egy hang. - Elhoztam a fizetségét. A férfi türelmetlenül előrelépett. Egy borotvaéles penge a heréitől a szívéig felhasította. A hajnal fényeit figyelve halt meg.

187

Huszonkilencedik fejezet

Luxemburg, december 21. Jay látta a rendőrség villogó fényeit a visszapillantó tükörben, miközben a reggeli forgalom felé irányította az autót. - Az igazgató is kirohant - jelentette Alexandra. Az első ülésen térdelt, és hátrafelé nézett. - Felénk mutogat. Mind a két rendőrautó elindult utánunk. - Kapaszkodj - mondta Jay komoran, miközben tövig nyomta a gázpedált. Csak két helyre mehettek az ECM irodájába, vagy a rejtekhelyre. Jay nem akarta elvezetni a rendőröket a rejtekhelyhez, és remélte, hogy Denoffnak lesz valami ötlete, hogyan szabaduljanak meg a rendőrségtől, legalábbis addig, míg megszerzik a Tesla-iratokat. A reggeli forgalom még elég gyér volt, és a rendőrautók egyre közeledtek hozzájuk. A széles, egyenes útszakaszokon nem tudták lehagyni a rendőröket. Anélkül, hogy lassított volna, Jay jobbra tekerte a volánt, mire a Volvo oldalra dőlve letért a Konrád Adenauer Boulevard-ról, és végigszáguldott az Európai Finanszírozási Bank szinte teljesen üres parkolóján. - Még mindig jönnek - mondta Alexandra. Jay követte a táblákat a Nieder Grunewald felé, az Alzette folyó partján elterülő erdős parkba, ami pontosan átellenben feküdt, mint a régi városrész, ahol Subasic holtteste jelenleg is hevert. Ahogy közeledtek a Rue des Trois Glands felé, az út egyre keskenyebbé vált. A Volvo jobb útfekvésének előnyei azonnal megmutatkoztak a nehéz utakon. A meglehetősen rövid útszakasz ellenére a rendőrautók hamarosan lemaradtak. A Volvo leszáguldott a domboldalon a folyóval párhuzamosan futó vasúti alagút felé. Ahogy beléptek az alagútba, Jay beletaposott a fékbe. Az út éppen előttük ért véget a Rue Vaubannál. A Volvo hátsó kerekei felsikoltottak. Jay érezte, hogy az autó hátulja csúszni kezd. Felengedte a féket, hogy visszanyerje az uralmat a jármű felett, de az alagút végének fényköre egyre nagyobbá vált, ahogy a Rue Vaubanon haladó autók is egyre közeledtek. Többször is benyomta, majd felengedte a féket, így Jay oldalazva megállította a Volvót a domb alján. A távolban panaszosan sírtak a rendőrségi szirénák. A merész vezetési stílus csak néhány másodperc előnyt biztosított a menekülőknek. A stoplámpákkal és a dühös dudálással nem törődve Jay belevetette magát az észak felé tartó forgalomba, átkeltek a Rue du Ponton, balra fordultak. A Volvo rátért egy a sziklák felé tartó macskaköves utcára. A legközelebbi rendőrautó lövedékként robbant ki az alagútból, és belerohant egy krumplival megrakott, hosszú teherautó hátuljába. Az ütközés leszakította a teherautó hátsó ajtaját, és barna krumplihullámot szabadított az utcára. - Ó, istenem! - kiáltotta Alexandra. A második rendőrautó megcsúszott a barna tengeren, megpördült, és megállt a társa mellett. Alexandra felnevetett. 188

- Mi olyan vicces? - kérdezte Jay komolyan. - Tudom, hogy nem lenne szabad nevetnem, de... - Ismét nevetni kezdett, és megpróbálta elmondani, mi történt. Jay arcán halvány, feszült mosoly jelent meg. A Jean Uleveling Boulevard-hoz érve megállította a Volvót egy stoptáblánál. - Tekerd le az ablakod - mondta a férfi. - Hallod ezt? - Még több sziréna. Honnan jönnek? Alexandra oldalra billentette és megrázta a fejét. - Nem tudom megállapítani. - Nem számít - felelte Jay, miközben gázt adott, és jobbra fordult, rátérve a Cote d'Eichre. Aztán balra fordult. Csak néhány másodpercnyire voltak az ECM irodáitól. - Hülye barom! - káromkodott Denoff a sikátorban foglyul ejtett férfira pillantva. - Akkor is megszerezzük az információkat, ha ehhez meg kell ölnünk téged! A férfi semmit sem volt hajlandó mondani. Vér szivárgott az arcát borító horzsolásokból. - Nem akarunk kemények lenni veled - biztosította Denoff őszintén -, csak ha nem akarsz együttműködni velünk. Denoff az alagsor keskeny ablakához sétált, és kinézett a járdára, a Purcell Concerto fuvolarészét fütyörészve nézelődött, és remélte, hogy eszébe jut valami más taktika, mielőtt nekikezdene, hogy megtörje a férfit. Ezt ugyanis felettébb gyűlölte. - Mióta van odakint az a kenyeres kocsi? - dörögte rekedten. Az emberei egymásra néztek. Egyikük az ablakhoz rohant, hogy kinézzen az utcára. A fogoly elmosolyodott. - Gyorsan! - parancsolta Denoff. - Felfelé. - És tétovázás nélkül felfelé kezdett rohanni a lépcsőn, hármasával véve a fokokat. A rendőrautó Jay irodájától egysaroknyira utolérte a Volvót. Jay lopva Alexandrára pillantott. A nő egykedvűen üldögélt, figyelve, ahogy a keskeny utcát határoló falak úgy suhannak el, akár egy alagút a vonat ablakain túl. Egyre jobban csodálta a nőt. Alexandra az imént nevetett! Fleming életben akart maradni, hogy jobban is megismerhesse a nőt. A Volvo kormánykereke vibrált a marka alatt. Az autó biztosan haladt a macskaköveken és a középkori utcaköveken. Gáz, fék, kikerült egy teherautót, majd ismét gázt adott, és megint fékezett. A rendőrök nem kerültek közelebb a menekülőkhöz, de csak másodpercekkel jártak mögött, és a rádió adó-vevő hatalmas előnyt biztosított a számukra. Jay minden saroknál azt várta, hogy egy újabb csapat rendőrautó bukkan fel, elvágva a menekülési útvonalakat. Egy árukihordó kocsi kanyarodott ki az egyik mellékutcából. Alexandra válla az ajtóhoz csapódott, ahogy Jay félrerántotta a kormánykereket. Az autó oldalra dőlt, ahogy a bal oldali kerekei felemelkedtek az úttestről. A biztonsági övek jobbára a 189

helyükön tartották a menekülőket Jaynek sikerült az úttestre helyeznie mind a négy kereket, és végigszáguldott az utcán. Jay úgy vette be az utolsó kanyart az autóval, ahogy egy baseballjátékos csúszik be a bázisra. Az irodaépület előtt egy kisteherautó parkolt. Doug Denoff jellegzetes alakjával az utcán ácsorgott, és vadul integetett. A szomszédos épületekből egyre több ember rohant elő. Az utca túloldalán lakók kíváncsian nézelődtek. A Volvo végigrobogott az utcán, az üvöltő szirénák csak néhány másodpercnyire lemaradva jártak a sarkában. Az egyik rendőrautó túl gyorsan vette be a kanyart, és nekicsapódott a parkoló járműveknek, a két rendőr sértetlenül, fegyverrel a kezében szállt ki a járőrkocsiból. - Tűnjenek el innen! - kiáltozta Denoff. - Menjenek! Gyorsan! Jay csúszva megállította az autót, és készült, hogy kiszálljon, amikor Denoff odarohant, és becsapta az ajtót, még mielőtt főnöke kiszállhatott volna. - Tűnjetek innen a fenébe! - De... - Ne kérdezősködj. Veszélyben vagytok. Tűnjetek el innen! Jay padlóig nyomta a gázpedált - Ki volt ez? - kérdezte Alexandra. - Doug Denoff - felelete a férfi. - Ó. - Hol vannak a zsaruk? - kérdezte Fleming. - A kenyeres kocsi előtt. Denoff a kisteherautó felé fordult. Nem messze tőle parkolt, az út szélén. - Az ajtó zárva van, ezredes - jelentette Denoffnak egy tagbaszakadt, vörös hajú férfi. - Tudja, hogy minek látszik, ugye? - kérdezte Denoff nyugtalanul. - Igen, uram - felelte a férfi - libanoni speciál. Tucatnyit láttam, amikor ott szolgáltam. - Lát valami odabent? - Nem. Az ablakokat leragasztották újságpapírral. - Bizonyára időzített - mondta Denoff. - Vagy távirányítással akarták felrobbantani, amikor Fleming ideér. Inkább az irodát vehették célba, semmint az embereket. Denoff megdörzsölte az állát. - Az ECM irodái a biztonságiaktól eltekintve üresek. Mondja meg nekik, hogy zárják le az épületet, aztán jöjjenek ide, és segítsenek. Utána hívja a helyi zsarukat. A kábultan nézelődő két rendőrre pillantott. - Nem, inkább a hadsereget hívja, habár nem tudom, mennyire lehetnek jók. Aztán kerítsen megafonokat. Ki kell ürítenünk a szomszédos épületeket. Ha ez a rohadt kocsi tele van robbanóanyaggal, akkor az egész háztömböt a levegőbe repítheti. A tagbaszakadt férfi az irodaépület bejárata felé rohant. Sosem ért oda.

190

Jay elért a következő sarokra, és próbálta kitalálni, merre mehetne tovább, amikor a kora hajnal rózsaszín fényei hirtelen visszataszító narancssárgává változtak, bevilágítva az égboltot, akár egy örömtűz lángjai. A másodperc töredékével később elérte őket a lökéshullám. A Volvo az orrára billent, és áttörte egy kis hentesüzlet üvegeit. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, Alexandra a bejrúti hotel képére gondolt, amit a terroristák egy kisteherautóba rejtett bombával lobbantottak fel.

191

Harmincadik fejezet

Hamm, Luxemburg, december 21. - Hogy van a fejed? - kérdezte Jay aggodalmasan. Alexandra a férfira nézett a díványról, ahol azóta feküdt, hogy megérkeztek a rejtekhelyre, az apró, Hamm nevű faluba, nem messze Luxemburg városától. - Az aszpirin segít - Azt hiszem, van valami erősebb is, ha szeretnéd. - Azt akarom, hogy tiszta legyen a fejem ma délután. Fleming lehajolt, és gyengéden megvizsgálta a duzzanatot a nő halántékán. A bőre nem szakadt fel, de sötét szilvaszínben pompázott. - Legyen, ahogy akarod - mosolygott a férfi, és arcon csókolta Alexandrát - Ez jólesett - mondta a nő, és megfogta Fleming kezét. - Kérnék még egyet. Persze csakis gyógyító célból, tudod. Alexandra nézte, ahogy a férfi szemei csillognak a kis ház nappalijába beszűrődő fényben. Tudta, hogy sosem felejti el az érzelmeket, melyeket a robbanás után látott azokban a szemekben. Aggodalmat látott iránta és a robbanásban megsérült emberek iránt, amit aztán a szomorúság váltott fel, amikor a férfi visszatért a helyszínről. A kisteherautó környékén semmi sem maradt. A szomorúságot harag és eltökéltség követte, hogy helyrehozza a dolgokat. Alexandra felült, és lehunyta a szemeit a fájdalom miatt. Felkelt, és a fürdőszoba felé indult. Kinézett az ablakot takaró függönyön. Jay a ház előtti üres területen parkolt le a lopott kocsival, amivel elhagyták a várost. Az egyik ügynök bizonyára segített megszabadulni tőle. Nem, mindkét ügynök, jutott eszébe a nőnek. Jay ugyanis nem akarta magára hagyni őt. A két ügynököt rákényszerítették, hogy Flemingre bízzák Alexandrát és Fischert. A reggeli újságok szétszóródtak a fürdőszoba padlóján, és zizegtek, ahogy a nő átsétált rajtuk. Lenézett a róla készült képre, ugyanarra, mint amilyet Jay talált a hotel recepciós pultja mögött. Őt gyanúsították azzal, hogy megölte azt a férfit az Excelsiornál, és Sweenyt Fischer irodájánál. Mivel Fischer eltűnt, így Alexandrát tartották a lehetséges emberrablónak. Jay és a két titkos ügynök egyetértettek abban, hogy valaki információkkal látja el a rendőrséget. A lapok olyasmikről is írtak, amit a rendőrök máskülönben nem tudhattak volna. Jay Steven Strandra gyanakodott, de nem tudta, vajon a tények vagy az ellenszenv miatt. Akárki adta is ki az információkat, arra is célozgatott, hogy Alexandrának köze volt Goldberg halálához is. - Belenko elvtárs, tekintse úgy, hogy le van tartóztatva. A vád: árulás.

192

Pasha Belenko lassan elfordult az asztalától, hogy szembenézzen a férfival, aki minden bejelentés nélkül, egyszer csak berontott az irodájába. Uri Davidovich tábornok volt az, Belenko felettese. Habár Davidovich betoppanása nem érte meglepetésként Pashát, mivel megvolt a saját információs hálózata. Azonban Davidovich a vártnál hamarabb jött. - Jó napot, Davidovich elvtárs - üdvözölte Belenko udvariasan. - Nem kell csomagolnia, Belenko - mondta Davidovich. - A gép már várja a reptéren. A holmiját majd összecsomagolják, és elküldik maga után. - Davidovich mozdulatlanná dermedt, amikor észrevette a 7.62 milliméteres kaliberű Nagant revolvert Belenko kezében. - Kérem, csukja be az ajtót, és üljön le, tábornok - szegezte Belenko a pisztolyt a tábornok hasára. - Csak egy perc lesz az egész. Davidovich Belenkót méregette, és az ajtó mögött húzódó biztonság felé pillantott. - Ne próbálkozzon - mondta Belenko higgadtan. - Három golyót repítek magába, mielőtt elérné az ajtót. Ezt maga is tudja. Maga vizsgálta felül a pisztolyhasználati képesítésemet - mosolygott. Davidovich becsukta az ajtót, és a Belenko asztala előtt álló szék felé indult. - Nem, oda - intett Belenko a revolver csövével az asztal mögötti szék felé. Davidovich vonakodva engedelmeskedett. A testes tábornok szinte maga alá gyűrte a keskeny széket. Davidovich a KGB díszegyenruháját viselte, a rendjelszalagjaival és a kitüntetéseivel együtt. A tábornok már elmúlt hatvannégy éves, és közel hétszázhetven fontot nyomott. Az arca pirospozsgás volt, vastag szemöldöke szürke, akárcsak a haja, ami ugyanolyan sűrű volt, mint ötvenöt éves korában. Fekete szemei haragtól lángoltak szögletes arcában. - Honnan szerezte azt a relikviát? - kérdezte Davidovich a Nagantra utalva. - A nagyapámé volt - felelte Belenko. - Megtartottam emlékül. - A fegyvert először a cári hadseregben használták. - Meglehetősen veszedelmes emlék - Jól karbantartottam. A nagyapám fehéroroszokat gyilkolt vele. Az apám a nácik ellen használta a második világháborúban. Én árulókat végeztem ki vele. - És most egy kommunistát akar megölni vele, ezért ilyen különleges jelentőségű a maga számára? Belenko könnyes szemekkel bámult a tábornokra. - Igen - kezdte -, egy jó kommunistát és egy hűséges oroszt akarok megölni vele. De először hadd mondjam el, hogy tudom, mit készült mondani, tábornok. Mivel nem jelentettem, hogy az az amerikai kapcsolatba lépett vele, azzal veszélyeztettem... - Tönkretette. - Teljességgel tönkretettem a különleges és titkos diplomáciai küldetést, ami segíthette volna kapcsolatunkat Jugoszláviával. Leromboltam a törékeny bizalmat, amit csak nagy erőfeszítések árán sikerült kiépítenünk a jugoszlávokkal. Egy emberöltőn belül nem fognak még egyszer ennyire megbízni bennünk. Azt akarta 193

mondani? És hogy mindezekért szenvednem kell, ahogy a családomnak is? A lányomnak? - Nem, Pasha - kezdte Davidovich megnyugtatónak szánt hangon. - Hibát követett el. Hatalmas hibát, igen. De ez a letartóztatás csak puszta formalitás, hogy kielégítsük a vezetőinket, akik vérért kiáltanak. Talán nem voltam a barátja oly sok éven át? Nem támogattam magát mindig? Miután ez az őrület lecsillapodik, a vezetők végül megbocsátanak, és magát újra visszahelyezik. A felesége, a családja nem fog szenvedni. Milyen jól hangzik, gondolta Belenko, milyen megnyugtató. De a tábornok korábban is mondott már megnyugtató hazugságokat. Akinek az életét fenyegetik, az bármit hajlandó mondani, csak hogy mentse magát. Nem, Davidovich semmi ilyesmit nem tervezett. A Gulag vár rá... ha szerencséje lesz, és nem rögtön a kivégzőosztag elé viszik. És a lánya... Belenkónak ez fájt a legjobban. Ki fogják közösíteni, vége a különleges iskolának. - Mondja, tábornok - folytatta Pasha, tudomást sem véve Davidovich szavairól. Mi olyan fontos azokban az iratokban? - Hadd válaszoljak kérdéssel a kérdésére - mondta Davidovich, és hálás volt, hogy beszélgetnek. Minél tovább beszélgettek, annál tovább maradhatott életben, és annál nagyobb volt az esélye, hogy Belenko valami hibát követ el. - Milyen előnyökkel járna, ha megbénítanánk a Nyugat összes számítógépét? Belenko úgy nézett Davidovichra, mintha az valami találós kérdést lett volna fel. Úgy döntött, belemegy a játékba. - Nyugaton minden a számítógépektől függ: a bankok, a telefonhálózatok, a fegyverrendszerek. Tehetetlenné válnának. Arra számítanak, hogy a magasan fejlett számítógépekkel ellensúlyozhatják a létszámfölényünket. Számítógépek nélkül ki lennének szolgáltatva nekünk. - Pontosan - mosolyodott el Davidovich egy pillanatra, aztán az arca ismét dühös és csalódott maszkká változott. - Azok az iratok megadhatták volna nekünk ezt a lehetőséget. A fegyver, amit azon iratok alapján készíthettünk... a fegyver, amit az iratokban szereplő felfedezések alapján tökéletesíthettünk volna... megadatta volna számunkra a lehetőséget, hogy túlterheljük és elpusztítsuk a Nyugat összes szilíciumchipjét. Lehetőségünk lett volna arra, hogy visszavessük a Nyugatot az elektromosság előtti korba, ha maga nem... ha nem... - A tábornok arca görcsösen megvonaglott az ádáz haragtól. Az erek vastag kötelekként dagadtak ki a nyakán. - Higgadjon le tábornok, mielőtt még gutaütést kap - mondta Belenko, a pisztollyal hangsúlyozva ki a szavait. - Higgadjak le? - Davidovich hangja közel állt a hisztériához. - Megfosztott minket a legjobb lehetőségtől, hogy eltiporhassuk a Nyugatot, és arra kér, hogy higgadjak le? - Igen - felelte Belenko határozottan. Davidovich csak megerősítette azt, amit az információforrásaitól megtudott. Belenko szenvedett a saját haragjától, homályos szemekkel bámult a sötétségbe álmatlan éjszakáin át, száz lehetséges módját is látta az életének. 194

- Higgadtnak kell maradnia ezekben az időkben, tábornok - folytatta Belenko olyan halk, ábrándozó hangon, hogy a tábornok aggódni kezdett az életéért. Egy olyan ember hangja volt ez, aki bármire képes. - A szabályzat azt mondja, higgadtnak kell maradnunk, hogy józanul gondolkodhassunk, és hogy a csata nem ér véget, csak a legutolsó másodpercben. Belenko felemelte a revolvert, és a bal szemét behunyva végignézett a cső fölött. Davidovich összerezzent, ahogy figyelte, amint Belenko rászegezi a revolver irányzékát. A tábornok a tudata mélyén érezte, hogy forró nedvesség árasztja el a lágyékát, és gyűlik össze a nadrágjában. Aztán Pasha Belenko a saját szájába vette a revolver csövét, és meghúzta a ravaszt.

195

Harmincegyedik fejezet

Luxemburg, december 21. A Hammból a bankba vezető autóút eseménytelenül telt. Egy sötétkék Mercedes limuzinnal utaztak, amit Isten tudja, honnan szerzett a CIA. A sofőrnek sikerült parkolóhelyet találnia a bank előtt Két rendőrautó is elment mellettük, de egyikük sem állította meg a drága limuzint, melynek utasait nem látták a füstszínű üvegek miatt. Fischer és az egyik titkos ügynök elöl ült. Jay és Alexandra hátul ültek, egymás mellett, szemben a másik ügynökkel, aki a pótülésen ült. Egyikük szem szólt egy szót sem, ellenben újra meg újra az órájukat nézték. Fischer már nem viselkedett mogorván, kezdte élvezni, hogy a figyelem középpontjába került, és viccelődött a két őrrel. Jayjel azonban továbbra is csak akkor beszélt, ha feltétlenül szükséges volt. Nem felejtette el, milyen megaláztatást kellett elszenvednie Flemingtől. Ettől eltekintve azonban a bankár láthatóan már előre örült új életének. Costa Ricát választotta úti célul. A két CIA-ügynök biztosította a bankárt arról, miszerint kiváló helyet választott arra, hogy visszavonuljon az ismeretlenség homályába. - Közel az idő - törte meg Jay hangja a zavart csendet. Társai automatikusan az órájukra néztek. Fischer biccentett. A pótülésen ülő ügynök szintén bólintott. A sofőr kiugrott az autóból, majd kinyitotta az ajtót Fischernek és Flemingnek. A nap melegen ragyogott. Jay levette a kabátját, és átadta az ügynöknek. Körülnézett az utcán, és remélte, hogy úgy néz ki, mintha csak a szokatlanul meleg téli napot élvezné. - Gyerünk, gyerünk - mondta Fischer kurtán. - Nem érünk rá egész nap. A végén még valaki felismer minket. - Elindult felfelé a lépcsőn, Jay pedig utána sietett. Fischer benyitott a súlyos üvegajtón, belépett a sötét előcsarnokba, ahol egyetlen pult állt, melynél egy egyenruhás őr ült. Mint Európa sok más magánkézben levő bankjában, itt is időpontot kellett egyeztetni. Az őr azonnal felismerte Fischert - Jó napot, Herr Fischer - mondta az őr hibátlan németséggel. - Herr Neudorf már várja önt. - Megnyomott egy gombot az asztalán, mire a belső ajtó zúgva kinyílt Fischer magabiztosan lépett át az ajtón, Jay szorosan a nyomában volt. Az ajtó kattanva zárult be mögöttük. Neudorf áradozva üdvözölte Fischert, mint egyik gazember a másikat. Neudorf Jayre pillantott, de mivel Fischer nem mutatta be őket egymásnak, így nem szentelt több figyelmet az ismeretlen férfinak. Jay a fényűzően berendezett iroda egyik sarkában állva figyelte az ügyletet. Pontban délután háromkor az egyik asszisztense az ajtóhoz hívta Neudorfot. Valami működési hiba lépett fel a bank páncéltermébe vezető ajtó időzárával. Az asszisztens azért hívta Neudorfot, hogy vessen rá egy pillantást.

196

Neudorf néhány perccel később egy zsinórral átkötött, barna iratgyűjtővel tért vissza. Fischer felé nyújtotta az aktát, ám Jay gyorsan odalépett, és átvette az iratokat - Sajnálom, uraim - mondta Jay. - De ez az enyém. - Fischer és Neudorf ránéztek, de egyikük sem mozdult, hogy visszavegye az aktát. Jay letette az iratokat az iroda egyik sarkában álló asztalra, és kibontotta a zsinórt. Óvatosan kipakolta az akta tartalmát, míg Neudorf és Fischer befejezte az üzletelést. Fischer kifizette Neudorf kenőpénzét, majd átvette a sietősen felszámolt vagyonának értékét. A bank még Fischer irodáját és házát is megvette. Jay gyorsan átlapozta a Neudorftól átvett iratokat. Fotókópiákra számított, de az akta az eredeti dokumentumokat tartalmazta, melyek legtöbbje már túlságosan is kifakult a fénymásoláshoz. Jay tudta, lehetséges, hogy a jugoszlávok készítettek speciális fényképmásolatokat, de még így is akadhattak olvashatatlan részek. Jay kizárta a tudatából a két bankár kapzsi beszélgetését, miközben a nevezetes ember jegyzeteit vizsgálgatta. Tesla számos különböző tudományággal foglalkozott, habár hírnevét az elektromossággal kapcsolatos kutatásainak köszönhette. Azt beszélték, képes volt elképzelni a működő gépeket, áramköröket és találmányokat, majd órákat töltött rajzolással és jegyzeteléssel, hogy anyagi formába helyezze át az elgondolásait. Ahogy Jay az iratokat tanulmányozta, egyre inkább világossá vált előtte, miért öltek meg ennyi embert értük. A rajzokból és a magyarázatokból látszott, hogy Tesla fegyvere egyszerű és rendkívül működőképes. Ijesztőnek tűnt. A professzor tudását tartalmazó dokumentumok végérvényesen megváltoztathatták a világ hatalmi egyensúlyát. Nem a végítélet fegyvere volt, amit számos tudós próbált megalkotni, de az ereje, egyesítve a hatásai ellen védett hadsereggel, gyakorlatilag ellenállhatatlan. És Flemingnek most el kellett döntenie, mihez is kezdjen vele. Neudorf irodájában nyomasztó hőség uralkodott. Fleming érezte, hogy a levegő súlyként nehezedik a vállára, és lassan tölti meg a tüdejét. Az első, ami eszébe jutott, hogy megsemmisíti a dokumentumokat. De a tudás iránti tisztelete ezt nem hagyhatta. Fleming azon tűnődött, vajon meddig tart majd, mire döntésre jut. A felelősség bármire feljogosíthatta, ugyanakkor meg is kötötte a kezeit. Ha az ECM Rt. építi meg a fegyvert, a találmány gazdaggá tehette volna. De mihez kezdett volna a pénzzel? Már így is több pénze volt, mint amennyit el tudott volna költeni. Arra gondolt, hogy elkészíti a fegyvert, és átadja az Egyesült Államoknak. De azon tűnődött, vajon mindig a józan ész marad-e uralmon. Talán túl nagy lesz a csábítás, hogy használják a fegyvert. Eszébe jutott Subasic figyelmeztetése. És mi van azzal a tervezettel, amiről Martin Copeland egy halom dokumentumot küldött Lee Goldbergnek? Nyilvánvaló volt, hogy valaki - a Hetek Bizottsága, Liam FitzGerald vagy a Shepherd's Club - már megépítette a fegyver nagy részét, sőt bizonyos korlátok között tesztelték is. A New York-i áramszünet, a kommunikációs zavarok, a hawaii áramszünetek, feszültségkiesések, számítógépes meghibásodások... a lista végtelen.

197

Lehetséges, hogy mindezeket nem természeti jelenségek vagy műszaki meghibásodások okozták, hanem az elektromágneses impulzus fegyver tesztelése? Jay merengését megzavarta, hogy Fischer durva keze a vállára nehezedett. - Ha készen áll, akkor indulhatnánk - mondta, mire Jay sietve összeszedte az iratokat, és visszatette őket az aktába. Fischer komoran sétált ki a bankból, kezében a borjúbőr aktatáskával, ami immár a teljes pénzügyi portfolióját, az életét tartalmazta. Fischer úgy lépkedett, mintha a jövője hatalmas súlyként nehezedne rá. Nem tudhatta, hogy a Jay Fleming kezében tartott kopott, barna iratgyűjtő százszorta értékesebb a saját aktatáskája tartalmánál. Amikor a bejárati ajtó becsukódott mögöttük, Jay úgy érezte, mintha a börtönből lépett volna ki. A napfény viszont fellelkesítette. Talán megtalálja a módját, hogyan kezelje a felelősséget, ami az iratok miatt nehezedett rá. Fischer átsietett az úton, Jay pedig szorosan a nyomában. A sofőr kinyitotta nekik az ajtót. - Menekülj, Jay! - sikoltotta Alexandra, mielőtt egy kéz elfojtotta volna a hangját. - Befelé - mondta a sofőr. Jay érezte, hogy egy fegyver csöve nyomódik a bordáihoz. Hirtelen hangtompítós fegyver puffanását, és Fischer fájdalomkiáltását hallotta. A kövér férfi összerogyott. - Befelé, seggfej! - üvöltötte a sofőr, miközben térddel vesén rúgta Jayt, majd belökte a limuzin hátuljába, és bevágta a kocsiajtót. Jay arca majdnem a padlónak csapódott, mikor a limuzin elszáguldott a járda mellől. Jay gyorsan feltápászkodott, kiérdemelve egy ütést a tarkójára. - Lassan, Mr. Fleming - szólalt meg egy ismerős hang. - Különben bántanunk kell magát vagy a lányt. Jay, az utasításnak megfelelően, lassan feltápászkodott, és azon kapta magát, hogy egyenesen egy nagy kaliberű kézifegyver csőtorkolatába bámul. A tény nem döbbentette meg annyira, mint az, amikor felismerte a fegyvert tartó férfit. Steven Strand volt az.

198

Harminckettedik fejezet

Luxemburg, december 21. A Mercedes elegánsan tört utat magának a régi városrész zűrzavaros forgalmában. Jay bizonytalanná vált az ütéstől, amit Strand mért a fejére a pisztolycsővel. Összpontosítania kellett, hogy négykézlábra küzdje magát. Hideg kezeket érzett a fején és a vállán. Alexandra. - Úgy tűnik, állandóan keresztezzük egymás útját - mondta Strand nyugodtan. Kérem, ne próbálkozzon semmi meggondolatlansággal - figyelmeztette. - Ha mégis ilyesmit tenne, akkor Ms. Downing meg fog sérülni, és attól tartok, magának ezt végig kell néznie. Üljön az ülésre, ahogy azt mi, többiek is tesszük. A titkos ügynök még mindig a pótülésen ült, kezében félautomata pisztolyt tartva. Strand az ajtónál ült, Alexandra mellett. Jay kezei elbizonytalanodtak, aztán a férfi összerogyott. Alexandra felsikoltott. - Vissza! - parancsolta vissza Strand a nőt az ülésébe. - Hagyjuk, hadd segítsen Mr. Fleming önmagán. Sokat hallgattam az álszent kijelentéseit arról, hogy a hadiipar felfuvalkodott szörnyetege képtelen megállni a saját lábán. Illetve a hasznavehetetlen bürokráciáról, amit a kormány támogatásával építettek ki. „Szociális juttatások a gazdagoknak", azt hiszem, így nevezte. Nem így van, Fleming? - nézett le a tehetetlen Jayre. Mivel Jay nem reagált, Strand megbökdöste a fejét kézzel varrt olasz cipője hegyes orrával. - Ne! - tiltakozott Alexandra, és letérdelt Jay mellé. Lehajolt, hogy megvizsgálja a horzsolást a férfi fején. Amikor Jay megbizonyosodott arról, hogy Alexandra feje és haja eltakarja őt Strand elől, rákacsintott a nőre. Alexandra meghökkent, de sikerült elrejtenie a döbbenetét, legalábbis ezt remélte. - Lehet, hogy komolyan megsérült - mondta a nő, amint felemelkedett, és visszaült a helyére. Néhány percig csendben ültek, miközben a limuzin áttört a forgalmon. - Hamarosan elengedem magát - mondta Strand a padlón elterült Jaynek. Sajnálom, hogy olyan nagyot ütöttem. Személyesen akartam elmondani magának, milyen nagy segítségemre volt. Tulajdonképpen maga nélkül nem jártunk volna sikerrel. - Alexandra felé fordult. - És maga is, kedvesem. - Néhány percen belül elvisszük magukat a rendőrségre - folytatta Strand. Fischer meggyilkolását is hozzávesszük a bűnlajstromukhoz. Hat holttest hever Amszterdamban, mindannyian egykori CIA-ügynökök. Négyük személyes tárgyait Fleming ujjlenyomatai borítják. A holland rendőrséget már riasztottuk, hogy menjenek ki a helyszínre. Úgy vélem, hamarosan kapcsolatba lépnek majd a luxemburgi rendőrséggel is. Bogdan Subasic mindent jelentett szövetségesemnek a bizottságban. Hozzátéve még a különböző gyilkosságokat, az emberrablást, a lopást

199

és az egyebeket, úgy vélem, mindkettőjüket egy életre lecsukják - mosolygott Strand győzedelmesen. - Hálásak lehetnek, amiért Európában nincs halálbüntetés. - Ami a legfontosabb - tette még hozzá -, a gyilkosságok mind arra utalnak, hogy maguk renegát tolvajok, akik meghiúsították a megállapodást az oroszok és a jugoszlávok között. Semmi sem utal az Egyesült Államok kormányára, sem a bizottságra. - Nem hagyhatjuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok szétzilálódjanak. Az egész incidensért egy megvadult magánember a felelős, és az ő... minek is nevezzük kegyedet? A szeretőjének? Tehát a papírokat akarták, hogy hasznot húzhassanak belőlük. - Ne higgye, hogy megúszhatja - mondta Alexandra bizonytalan hangon. Tanúskodunk a bíróságon. Elmondjuk az igazságot, mindent elmondunk magáról. - Csak tegyék, és nézzék, ahogy kinevetik magukat. Tényleg azt hiszi, hogy hinni fognak maguknak? Közel egy tucat gyilkossággal kerültek kapcsolatba. Elrabolták Mr. Fischert, ezt Frau Stahl is bizonyíthatja, és milliókat raboltak tőle. A rendőrség természetesen meg fogja találni Fischer aktatáskáját az autójukban. Van még más is, de aligha kell belemennem a részletekbe. Gondolja, hogy elhiszik majd az eszelős történetüket valami tudományos iratokról, a Hetek Bizottságáról és olyan fegyverről, ami tönkreteszi a számítógépek chipjeit és az elektromos áramköröket? Egy pillanatra elhallgatott. - Igen, talán még jó is lenne, ha elmondanák mindezt .Akkor tényleg elmebetegnek hinnék magukat. - Jayre nézett. - Nem bánnám, ha a világ úgy emlékezne rá, mint valami őrültre. Rengeteg gondot és bosszúságot okozott nekem. Csaknem lerombolta a jó híremet. Szálka volt mindannyiunk körme alatt a hadiiparban. A régi városrész zsúfoltságából kiszabadulva a limuzin felgyorsult. - Úgy tűnik, jól kitervelte az egészet - jegyezte meg Alexandra. - Szeret istent játszani? Strand úgy mosolygott a nőre, akár egy naiv kisgyerekre. - Néha. Valakinek meg kell tenni, de csak néhányunknak adatik meg a lehetőség, hogy életeket mentsünk - Jayre pillantott -, vagy elvegyük azokat, ha szükséges. Nem akart szövetségre lépni. - Strand hangján hallatszott, hogy nem szívesen emlékszik vissza a történtekre. - Sosem kellett volna ellenem fordulnia. - Bizonyára sokat kell gondolkodni és tervezni, hogy isten lehessen - mondta Alexandra. - Elsősorban jó információk kellenek hozzá és kreativitás, illetve gyors gondolkodás. Mikor maga is belekeveredett az eseményekbe, én csak kihasználtam a jelenlétét. Maga aztán igazi ragyogást kölcsönzött az ügynek. - De Jayjel és azzal a Subasickal már a kezdetektől számolt? Strand bólintott. - Pontosan azokat a szerepeket játszották, melyeket már hónapokkal ezelőtt megírtam nekik Én írtam a sorsukat. Persze akadtak problémák, amiket az a vén bolond Hill okozott - Az Obszidián fedőnevű illető? 200

- Nagyon jó - mondta Strand cinikus lelkesedéssel. - Maga aztán kiváló memóriával megáldott hölgy. - A pótülésen ülő titkos ügynök kuncogni kezdett. - De végül még Obszidián is a hasznunkra volt. Megállítottam őt, és onnantól én írtam az ő szerepét is. Alexandra szóra nyitotta a száját, aztán gyorsan be is csukta, mivel nem bízott a nyelvében. Volt valami módja, hogy kijussanak innen, de azzal nem segített volna, ha elveszíti a hidegvérét. Próbált kitalálni valami helyénvalót, amit mondhatna, de csak sértések jutottak az eszébe. Nem akarta megadni Strandnak az elégtételt, hogy lássa, milyen zaklatott is valójában. A limuzin megállt egy erdős területen. - Sajnálom, hogy el kell búcsúznom önöktől, de kezdődnie kell a következő felvonásnak - mondta Strand, miközben egy egyenruhás sofőr kinyitotta neki az ajtót. Alexandra a nyitott ajtón át egy fényes, ezüstszínű Rolls Royce-ot látott, melynek hátsó ajtaja már tágra nyílva várta az istent játszó férfit. Strand átadta a barna iratgyűjtőt a sofőrjének. - Nem akarok semmi baklövést - mondta Strand a pótülésen ülő ügynöknek, majd a volánnál ülő ügynök felé fordult. - Először értesítsék a rendőrséget, aztán vigyék őket a Place de la Gare-re. Így könnyebb lesz letartóztatni őket. Az állomásokat már figyelik, de nem árt, ha felhívjuk rájuk a rendőrség figyelmét. Ha kell, dobják ki a fickót az útpadkára. Strand minden további nélkül sarkon fordult, és eltűnt a várakozó Rollsban. A limuzin gyorsan végighajtott Jayjel és Alexandrával a John Kennedy Avenuen, és elszáguldott az Európai Gazdasági Közösség épületei előtt Az idő gyorsan telt Néhány percen belül oda is érhettek a vasútállomáshoz. A hátul ülő ügynök Jay mozdulatlan testére szegezte a pisztolyát. Alexandrát nyilvánvalóan nem tekintette fenyegetésnek. A nők nem jelenthettek fenyegetést egy hozzá hasonló férfira. Alexandra az ügynökre, majd Jayre pillantott. - Meg szeretném nézni, hogy lélegzik-e még egyáltalán. - Persze, csak tessék - felelte az ügynök. A nő letérdelt a limuzin padlójára, és Jay fölé hajolt. Úgy érezte, mintha elektromosság futott volna végig a bőrén, ahogy próbálta összeszedni a bátorságát. Most! De a teste nem engedelmeskedett. Tudta, hogy a fegyver egyenesen őrá irányul. Azzal sem tesz jót egyiküknek sem, ha most rögtön lelöveti magát. Lassan odébb mozdult Jaytől, közelebb kerülve az ügynökhöz. Elég közel ahhoz, hogy amikor felállt, a férfinak odébb kellett fordítania a fegyver csövét. Intelligencia, ezt mondta Strand, a gyors és kreatív gondolkodás képessége. Ennél jobb alkalom sosem lesz, gondolta a nő. Alexandra az ügynök felé vetette magát, a bal vállával félreütve a fegyvert tartó kezét, így a pisztoly csöve felfelé irányult. A szűk térben a pisztoly akkorát dördült, mintha a menny szakadt volna le. A lövedék ártalmatlanul fúródott a limuzin tetejébe. A férfi erős volt, és majdnem félresöpörte az útjából a nőt. Mielőtt még esélye lett volna leteperni Alexandrát, az beletérdelt az ágyékába, majd ismét, aztán 201

harmadszor is, megtalálva a heréi legérzékenyebb pontját. A titkos ügynök üvöltött, és vadul leadott két lövést. Jay felugrott a padlóról, és térddel az ügynök arcába rúgott. Érzete, hogy csontok repednek a térdkalácsa alatt. Alexandra kitépte a pisztolyt az ügynök elerőtlenedő kezéből, és a sofőrre fogta, aki hirtelen beletaposott a fékbe, hátralökve Jayt és a nőt. A limuzin a kürtök tiltakozó hangjai közepette csúszkált. A jármű végül visszanyerte az egyensúlyát, és előrelendült, a padlóra küldve Jayt és Alexandrát. Hirtelen megszólalt egy kamion kürtjének generálbasszusa, aztán reccsenés hallatszott, ahogy a vontatmány oldalba ütötte a limuzint, mire az részeg piruettbe kezdett az úttesten. Szirénaszerű sikoly hasított Jay fülébe, és a limuzin egyszer csak megállt. Egy pillanatig eltartott, mire Jay rájött, hogy a sofőr rettegő sikolyát hallja. Jay talpra küzdötte magát. - Ne mozdulj, ne mozdulj! - rikácsolta a sofőr hisztérikus hangon. A limuzin billegett, miközben Jay lassan felült. Azonnal nyilvánvalóvá vált számára, miért is rémült úgy meg a sofőr. A kamionnal történt ütközés az Alzette folyó völgye fölött százhetven láb magasan átívelő Grande Duchesse Charlottee híd korlátjához lökte a limuzint. Az autó most rézsútosan feküdt a kőből és fémből készült korláton, orrával a mélység fölött. A motor súlya miatt a jármű egyre jobban előrebillent. - Tartson ki egy pillanatig - mondta Jay a sofőrnek, hogy megnyugtassa. Hátramegyünk, így kiegyensúlyozzuk. - Alexandrával együtt lassan az ajtóhoz araszolt. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Úgy tűnt, a jármű stabilizálódik. - Jöjjön - sürgette Jay a sofőrt. - Másszon át az ülésen. Minél hátrább jön, annál stabilabb lesz az autó. - A férfi arca olyan fehér volt, akár egy hulláé, ami csak arra vár, hogy bebalzsamozzák. Láthatóan megdermedt az ülésében. A limuzin hirtelen megingott. - Jöjjön már - parancsolta Jay. - Különben kiszállunk, és a kocsi lezuhan. Végül sikerült mozgásra bírnia az ügynököt, aki aztán buzgón átmászott az ülésen. Jay a nyitott ajtón át látta a limuzin felé rohanó embereket. - Együtt kell kiugranunk - mondta Jay -, máskülönben a limó lebillen. Készen álltok? - Körbenézett, az ügynök láthatóan keresett valamit. - Mi a baj? - kérdezte Jay. - A táska. Fischer aktatáskája - esett kétségbe az ügynök. - Több tízmilliót ér. - Felejtse el - mondta Jay. - Majd odalent megkeressük. Az ügynök kétkedve nézett Jayre, aztán az első ülés előtt, a padlón heverő aktatáskára pillantott. A táska felé indult. A limuzin felmorajlott, akár egy sebesült elefánt, és hevesen megcsúszott. Jay kilökte Alexandrát az ajtón, és ő is a nő után vetette magát Fém csikordult a fémen, ahogy a limuzin lassan átbillent a korlát szélén. Három másodperccel később szétroncsolódó fém hátborzongató hangja hasított a fülükbe. Jay és Alexandra visszautasították a felajánlott segítséget, és lerohantak a hídról. Az ügynök sikolya még mindig a fülükben csengett. 202

Harmincharmadik fejezet

Los Angeles, január 1.

Isten áldja a KLM-et, gondolta Jay, ahogy a 747-es kecsesen fordulni és ereszkedni kezdett, megközelítve a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőteret. Jay az órájára nézett. Szinte percre pontosan a menetrend szerinti időben érnek majd földet. Kinyújtóztatta a lábait, és nekinyomta a hátát az üléstámlának, próbálva életre kelteni merev izmait. Alexandra megmoccant mellette, fejét álmosan a férfi vallanak támasztotta. Fleming elgondolkodva, gyengéden pillantott a nőre. Az elmúlt két hét kimerítő volt a nő számára, de Alexandra alkalmazkodott a körülményekhez. A haragja, hogy hamisan vádolták, kirobbanó tetterővé változott, ami mindkettőjüknek erőt adott, amikor lelkesedésük alábbhagyott. A hídon történt incidenst követően visszasiettek a régi városrészbe, és taxival Len Hartkemeier irodájához mentek. A bankár már várta őket. - A hírek gyorsan terjednek Luxemburgban - mondta, és az irodájából a Citroenje felé vezette őket. Miután visszaszerezték a poggyászukat a hammi rejtekhelyről, Hartkemeier egy kis házba vitte őket, amit menedékhelynek tartott fenn Belgiumban, nem messze a luxemburgi határtól. Pénzért bármit meg lehet venni, még karácsony és újév között is, ha tudod, hol kell keresni. Hartkemeier tudta. Míg Jay és Alexandra a kis kunyhóban rejtőztek, és a kandalló tüzét táplálták, Hartkemeier elrendezett egy találkozót az antwerpeni alvilág egyik diszkrét sminkmesterével. A művész professzionálisan, teljesen új stílusúra átalakítva levágta Jay és Alexandra haját, és mindkettejüket szőkére festette, nemcsak a hajukat, de a szemöldöküket és a fanszőrzetüket is. - Sosem lehetsz elég óvatos - figyelmeztette őket. - Lehet, hogy valami flic levetkőztet titeket, és akkor mi lesz? Hartkemeier ezután új személyazonosságot szerzett nekik, beleértve egy-egy valódi svéd útlevelet is, melyek szerint ők egy Lars és Inga Andersen nevű házaspár. - Drágák voltak - magyarázta Hartkemeier. - Az újak mindig drágák. A hamisított vagy lopott iratokkal csak lekapnának titeket. Csak az eredetiek biztonságosak. - Nem volt hajlandó elárulni, hogyan sikerült szert tennie eredeti svéd útlevelekre. - Üzleti titok - mondta. - Ha elmondanám nektek, akkor legközelebb nem lenne szükségetek rám, ha bajba kerülnétek. A rendőrség gyorsan befagyasztotta Jay céges és személyes bankszámláit, de Hartkemeier készségesen kölcsönadott nekik az új útlevelekre és iratokra. Nem volt hajlandó elfogadni a gyémántokat, melyeket Jay kínált cserébe. - Neked nagyobb szükséged van rájuk, mint nekem. Megbízom benned. Majd visszafizeted, ha kimásztatok ebből az ügyből. A fékszárnyak tompa hanggal álltak a helyükre. A 747-es lelassult, és ereszkedni kezdett. Alexandra mocorogni kezdett. 203

- Hol vagyunk? - kérdezte bizonytalan hangon. - Ahol egész idő alatt voltunk - tréfálkozott Jay. - Tudod, hogyan értettem - felelte Alexandra, miközben felült, és a férfira nézett. Fleming kordbársony zakója csíkokat nyomott az arcbőrére. Alexandra kisöpört a szeméből egy szőke hajtincset. - Végre megérkeztünk L. A.-be? - Végre L. A.-ben vagyunk. - Alexandra kinézett az ablakon, figyelve, ahogy a nátriumgőz lámpák határolta apró, geometriai alakzatok házakká, üzletekké és pálmafák határolta utcákká változnak. Alacsonyan szálltak el a fényesen kivilágított, ovális alakú Hollywood Park fölött, és egy pillanatig láthatták, ahogy a lovak éppen az első kanyarban futnak. Aztán a 747-es tovább ereszkedett, elhaladva a Sepulveda Boulevard szállodái felett. A gép leereszkedett a leszállópályára, és négy hatalmas motorját átkapcsolva fékezni kezdett. Alexandra mindkét kezével megfogta és erősen megszorította a férfi kezét. A nő tenyerei nyirkosak voltak. - Azt hiszem, újra kezdetét veszi - mondta Alexandra a férfi arcát nézve. - Igen. - Szép volt ez az elmúlt tizenöt óra - folytatta a nő a távolba pillantva. Jay egyetértett vele. - Bárcsak örökké idefent körözhetnénk, csak te meg én. Alexandra gyengéden elmosolyodott, és az ajkait a férfiéhoz érintette. - Most csak viccelsz - mondta a nő komolyan. - Akik biztonságban élik az életet, unalmasan körözve, azok csak a halálra várnak. Az életet nem falak között kell élni. Előbb-utóbb mindenki meghal. - Én jobban szeretnék utóbb meghalni, mint előbb. - Ismét megcsókolta a nőt. Az ajkaik ezúttal hosszasan összetapadtak. Mintha függönyt húztak volna maguk köré, kirekesztették a világot Ugyanaz az érzés kerítette hatalmába őket, mint amit Hartkemeier belgiumi kunyhójában uralkodott el rajtuk. Szövetségessé váltak, és együtt maradtak, mivel ketten könnyebben életben maradhattak, mint külön-külön. Lassan puhatolózva egyre közelebb kerültek egymáshoz, óvatosan feltárva gyengeségeiket a másik előtt. De ahogy egyre több idő töltöttek a kunyhóban, beszélgetve, tervezgetve, próbálva kitalálni valamit a jövővel kapcsolatban, kezdtek ráébredni, hogy nem véletlenül vannak együtt, hanem mert azok voltak, akik. Két másik ember nem maradt volna életben elég ideig ahhoz, hogy találkozhassanak, vagy nem is keveredtek volna olyan helyzetbe, ami szövetségre kényszerítette volna őket. A múlt héten végül ledöntötték a korlátokat, melyek elválasztották őket, és osztoztak a meghittségben, amit az a tudat teremtett, hogy a következő egy óra vagy tizenöt perc akár az utolsó is lehet. És valamikor a hét folyamán, a múlt érzelmeinek romjai közül egy új szerelem emelkedett ki, fény és melegség apró darabkája, egy új kezdet mindkettőjük számára, amit csak még értékesebbé tett a körülöttük ólálkodó halál. A léptek dobogása végigvisszhangzott a folyosón, ahogy a 747-es utasai türelmetlenül tartottak a vám felé, hogy visszakaphassák a csomagjaikat Jay és

204

Alexandra az utasok áradatában elvegyülve próbáltak észrevétlenek maradni, nem tudva, mit is tegyenek, ha észreveszik őket. A tömeg hamarosan lelassult, ahogy a többi gép is kitette az utasait a központi útlevél-ellenőrző területre. Jay és Alexandra egymásba kapaszkodva utat törtek maguknak a nem amerikai útlevéllel rendelkező utasok sora felé. Jay magában mosolygott. Az ő ötlete volt, hogy pontosan ezen a mai estén térjenek vissza. Számított arra, hogy a vámot elárasztják az utasok, különösen a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren, ami talán a világ legszervezetlenebb reptere. Ahogy szarukeretes szemüvege lencséin át végigpillantott a tömegen, csak sietős vámtiszteket látott, és mögöttük az idegesen vitatkozó utasokat, amint türelmetlenül sietnek a csomagjaikért. A biztonsági őrök ma este olyan eséllyel azonosíthatnák őket, mint egy bizonyos méhet a rajzó kaptárban. Habár a vámtisztek olyan gyorsan engedték át az embereket, ahogy csak tudták, a tömeg mégis lassan haladt. A vámosok csak keveset vizsgálódtak, futó pillantást vetettek az emberekre és a csomagokra. Közel másfél óráig tartott, mire Jay és Alexandra kiértek a járdára, és próbáltak taxit fogni, este kilenckor. Hosszú, ám rendezett sor várakozott a taxikra, melyeknek alig sikerült áttolakodniuk a szinte mozdulatlanná dermedt forgalmon. Hogy elüsse valamivel az időt, Jay Alexandrára hagyta a sorban állást, és a terminálhoz kocogott, hogy vegyen egy vasárnapi New York Timest. A róla és Alexandráról szóló hírek lekerültek a címlapokról, de a riporterek, a rendőrökhöz hasonlóan, még nem feledkeztek meg róluk, csak a hátsó oldalakra tették őket, ahogy újabb események kerültek a figyelem középpontjába. A gyászjelentések között szerepelt Obszidián temetésének híre. A Times az „enyhülés utáni diplomácia legnagyobb építőjének" nevezte a férfit, illetve az „amerikai védelmi fejlesztések úttörőjének, akinek tettei messze túlnyúltak a kölcsönös elrettentési politika doktrínáin." A luxemburgi hentesüzlet tulajdonosa belehalt a sérüléseibe, ezzel a december 21-én, a régi városrészben történt robbantás áldozatainak száma százhuszonháromra nőtt. Az Interpol hollandiai és párizsi központjának jelentései szerint nem értek el eredményeket, hogy kiderítsék Jay Fleming és Alexandra Downing tartózkodási helyét. Jay az kívánta, bárcsak elhihetné, amit olvas. Mire sikerült taxihoz jutniuk, már végigolvasták a Timest, beleértve a magazint, a könyvismertetőt és gyászjelentéseket is. A sofőr nem sokkal éjfél előtt tette ki őket egy feltűnő, ízléstelen, és meglepően drága szállodánál, Century Cityben. Kivettek egy szobát, majd vártak egy órát, aztán lelopakodtak az előcsarnokba, és fogtak egy taxit, amivel Anaheimbe mentek, ahol bejelentkeztek a Csodaországra néző Disneyland Hotelbe. Stockholmi házaspárként, Mr. és Mrs. Andersen néven jelentkeztek be, és egymás karjaiban merültek mély álomba. A csillagok úgy ragyogtak, akár megannyi apró kristálygömb. Téli eső utáni este volt, amikor Dél-Kalifornia ege végtelennek látszott. 205

Steven Strand megállt a Csendes-óceánra néző erkély korlátjánál, és nézte, ahogy a Catalina-sziget elnyújtózik a telihold fényében. A Palos Verdes-félsziget meredek szikláinak tetején álló házából Strand Malibu-lól Laguna Beachig beláthatta a tengerpartot. Ő volt a legnagyobb földbirtokos ezen a jómódú környéken. A birtoka, az istállókat és a karámokat is beleszámítva több mint ötven holdat tett ki. A vörös tetős spanyol villa csaknem egyholdnyi területet foglalt el. Több mint négyszáz lábnyival az épület alól felhallatszott a sziklákon megtörő hullámok morajlása. A hullámok Strandot az ellenségeire emlékeztették. Ő maga a szárazföld volt, ellenfelei pedig a hullámok. Több millió év alatt talán elpusztíthatnák, de ahogy egyenként megtörnek rajta, csak egy-egy homokszemet sikerül letépniük. Jay Flemingre gondolt Neki még egy homokszemet sem sikerült lekaparnia. Strand a sziget keleti végében elterülő Avalon fényei felé fordult, majd a távoli, nyugati földszorost nézte. Távcső nélkül is látta a Ship Rock figyelmeztető fényeit. A szorostól nyugatra, a Smaragd-öböl fölé magasodó dombokon kék fények reszkettek. A Shepherd's Club tábora. Holnap estére a tagok legtöbbje megérkezik hajóval, helikopterrel vagy limuzinnal. A Shepherd's Club találkozója a média számára minden évben nagy eseményt jelentett. A kommentátorok megjegyezték, milyen gyanús, hogy ennyi befolyásos ember ilyen gyakran összegyűlik. A klub nyilatkozata ellenére, miszerint a találkozó nem üzleti jellegű, a média mindentudó módon kijelentette, hogy az ilyen találkozók a legalkalmasabbak arra, hogy a nyilvánosságra is tartozó üzleteket bizalmasan megbeszélhessék. A koszos, szedett-vedett tiltakozók minden évben elzárták a táborhoz vezető utat, különféle transzparenseket cipelve az atomerőművek leállításától a bálnavadászat betiltásáig mindenfélét követelve. Mindannyiuknak igaza volt a médiának, az atombombákat és a nukleáris erőműveket ellenzőknek, a marihuána mellett érvelőknek, a feministáknak és a többieknek. A Shepherd's Club pontosan olyan veszélyes volt, mint ahogy azt mondták. És a találkozó valóban kiváló módja volt annak, hogy megvitathassák az üzleti ügyeiket anélkül, hogy megzavarná őket a nyilvánosság, a média és a tiltakozók vagy a hasonló tudatlanok, akik azt hiszik, a dolgokat a szavazatok többsége irányítja. Strand szomorúan ingatta a fejét. Hogyan hagyhatták, hogy ez megtörténjen? Hogyan hagyhatták, hogy az ország a közvélemény kezébe kerüljön? Catalinán túlra tekintett, a téren és az időn túlra. Korábban voltak vezetők. Nagy vezetők, még ennek a századnak első évtizedeiben is. De a populizmus valahogy elpusztította a vezetőket, elhomályosította a bölcsességet, megbilincselte a kezeket, melyek tudták, hogyan kell irányítani a közügyeket. Ez hamarosan megváltozik. Nagyon hamarosan. Elfordult az éjféli látványtól, és lesétált a két lépcsőfokon az óceánra néző, üvegfalú szobába. Átvágott a véletlenszerűen elrendezett bútorokkal teli szoba hátsó részébe, és beleillesztette a kulcsot a nehéz tölgyfa ajtó zárjába.

206

Az ajtó nehézkesen kinyílt, Strand pedig bezárta maga mögött, és lefelé indult a sziklák mélyére vezető öntöttvas csigalépcsőn. Érezte, ahogy csökken a hőmérséklet. A lépcső alján nyíló kis szobában a hőmérséklet egész évben állandóan hatvankét Fahrenheit-fokon maradt. Strand felkapcsolta a lámpát, fénnyel árasztva el a nagyjából harminc láb átmérőjű és huszonöt láb magas kör alakú helyiséget, melynek kőfalai boltíves mennyezetben egyesültek. A szoba közepén egy kerek asztal és egy szék állt. A falak melletti vasállványzatokon ezernyi borosüveg sorakozott. A hely olyan volt, akár egy föld alatti kaptár, csak méz helyett üvegekkel. A helyiséget körülölelő fémsínen egy kerekes létra állt. Strand tiszteletteljesen az asztal mellett álló kis ládához lépett, és egy keményített vászon asztalterítőt vett elő belőle. Akár egy misére készülő pap, letakarta az asztalt a fehér terítővel, majd ismét benyúlt a ládába, elővett egy borospoharat és egy ezüst dugóhúzót, melyeket letett az asztalra, a szék elé. Strand úgy pillantott végig az üvegek során, mintha transzban lenne. Úgy ismerte az üvegeket, akár a régi barátait. Elhaladt az olajzöldre festett állványok mellett, ezek voltak azok a borok, melyeket a vacsoravendégeinek szolgált fel. Világszínvonalú borok voltak, melyeket még a borszakértők sem kóstolhattak életük folyamán egynél többször. De nem ezek voltak Strand legjobbjai. Strand úgy vélte, a legjobb borokat nem társalgás vagy a fehér asztal melletti üzletek hátterében kell fogyasztani. Hitte, hogy a legkiválóbb borokat egyedül kell inni, tökéletes csendben. Még le is zuhanyozott, mielőtt lejött ide, hogy megszabaduljon az utolsó konyak illatától, és a többi zavaró szagtól. Miután közel negyedórát töltött csendes, meditációhoz hasonló szemlélődéssel, Strand végül megmozdult Áttolta a létrát a mélyvörösre festett állványok elé. Felment a létrán, és az állvány tetejének közelében leporolt egy címkét. Mosoly villant át az arcán. A memóriája nem hagyta cserben. Elsőre megtalálta az üveget, amit szeretett volna. Gyengéden az asztal közepére helyezte, és egy hosszú percig csak nézte az üveget. 1929-es Chateau Leoville-Poyferre. Máris a szájában érezte az ízét. Akár egy oltárszolga, óvatosan levette a fóliát az üveg tetejéről, és belecsavarta a dugóba a dugóhúzót. A dugó nedves pukkanással csúszott ki az üveg nyakából. Strand azonnal érezte a cabernet illatát. Megnézte a dugót, majd unciányi bort töltött a pohárba. A bor tiszta, gránátvörös színét nézte, az orrát betöltötte a kellemes, érett illat. A telt íz hosszasan megmaradt a szájában, olyan volt, akár az első szerelem emléke. Strand egy múló pillanatig megsajnálta a nála szerencsétlenebbeket. De csak egy pillanatra, és nem többre.

207

Harmincnegyedik fejezet

Washington D. C, január 2. Daryl Barnes nem értette az információkat, amiket kapott. Úgy tűnt, az egésznek semmi értelme. Bekapcsolta a nyomtatót. A margarétafej megmozdult és kattogni kezdett, a monitor képernyőjének zöld betűit fekete-fehér nyomtatvánnyá változtatva. Barnes hátradőlt a roskatag, élénk színű műanyag kárpitos székben, melynek krómozott csővázát rozsda borította. A háttámlán egy hasadékból kilátszott a tömőanyag. A hasadék már akkor is ott volt, amikor Barnes megvette a széket, három társával és a hozzájuk illő műanyag lapú étkezőasztallal együtt. Nem sokat foglalkozott a bútorokkal, de ezek tették lehetővé a számára, hogy elhelyezze a számítógépes felszereléseit, melyek mellett már alig maradt hely a házhoz szállított ennivaló kartondobozainak. Minden este a Humongeous Burger ételét ette, kivéve péntekenként, amikor a Charlie's Lickin' Chicken fehérhús-specialitását hozta haza. Barnes felforgatta a zsírfoltos dobozokat, és talált egy maréknyi hideg hasábkrumplit, amit aztán szórakozottan el is majszolt. Mivel huszonnégy éve élt gyorséttermi ennivalón, ellenben csak akkor mozgott, ha lement a lakása lépcsőjén, hogy vegyen egy új lemezmeghajtót, öt láb hat hüvelyk magasságához százhetvenöt fontos testsúly tartozott. Barnest a barátai „hackernek" nevezték. Az előtte heverő számítógépes rendszert a különféle kiárusításokon, bolhapiacokon és Radio Shack boltokban beszerzett alkatrészekből állította össze. Barnes a Rensselaer Műszaki Főiskolán végzett, de éppen csak sikerült lediplomáznia. Az ott töltött négy év során annyira kerülte az órákat, amennyire csak lehetett, miközben a barátaival új számítógépeket rakott össze, új szoftvereket tervezett, és byte-okkal, RAM-okkal és ROM-okkal kontárkodott. Volt egy lány is a csapatban, akivel kétszer randevúzott, de nem találkozgattak többet, miután a lány megkifogásolta, hogy Barnes nem fürdik elég gyakran. Ami azt illeti, valóban így is volt. A randik amúgy is csak elszívták: a pénzét, amit hasznosabban is elkölthetett felszerelésre. Miután betört a Lawrence Livermore Nukleáris Fegyverfejlesztő Laboratórium adatbankjába, felajánlottak neki egy jövedelmező állást a Védelmi Minisztériumnál, hogy tervezzen biztonsági kódokat a számítógépeikhez. Aztán még jövedelmezőbb állást kapott a Legfőbb Állami Számvevőszék nyomozati osztályán, ami információkat gyűjtött a kongresszus tagjairól. Többé nem volt szűkében a pénznek, amit számítógép-alkatrészekre költhetett. Büszkén nézett az asztal mellett álló merevlemez-meghajtóra. Egy régi IBM 360/60-asból származott, amit egy kisebb elektromos tüzet követően darabokra szedtek és eladtak. Az akril védőborítás halványzölden izzott a sötét szobában.

208

A konyhában csak a foszforeszkáló képernyő világított, a betűk táncoltak Barnes vastag szemüvegén, ami folyton lecsúszott az orra hegyére. Az ablakokra nehéz fekete filcet szögelt, hogy kirekessze a napfényt. A nyomtató zümmögve írta le az utolsó sort, majd kötelesség-tudóan megállt, készen állva a következő parancsra. Barnes felkapcsolta a nyomtató fölötti kis, hajlítható nyakú lámpa huszonöt wattos izzóját. Letépte a perforált papírt, és szétterítette az asztal egyik végében összezsúfolt Charlie's Lickin' Chickenes dobozok tetején. Egy hasábkrumpli azonnal olajos foltot nyomott az adatokkal teli papírlap közepére. Barnes kék és barna mintás Banlon ingébe törölte az ujjait. Az információ teljesen összezavarta. Habár az LÁSz számítógépeivel szabályellenes volt belépni más adatbankokba, Barnes rendszeresen használta saját számítógépes rendszerét, amit amúgy is felsőbbrendűnek tekintett a hivatal gépeinél, hogy körülnézzen az olajtársaságok, a védelmi hivatal beszállítói, bankok, vegyipari és egyéb vállalatok számítógépeinek adatai között. Ha talált valami érdekeset, akkor azt rendszerint hivatalos úton is meg tudta erősíteni, és ezzel igazi sztárrá vált az ügynökségnél. Az előtte heverő irat egy egyeztető program eredménye volt, amit Barnes gyakorta használt a különféle cégek adatainak elemzésére. Úgy találta, tizenegy beszállító érdekelt a haditengerészet RKF-programjában, melyek állami pénzen vettek felszereléseket rádióadó állomásokhoz több mint húsz országban, legtöbbjét a harmadik világ az Egyesült Államokkal szemben ellenséges országaiban. Barnes már több mint egy hónapja dolgozott a Remény Projekt néven is ismert RKF-programon. A haditengerészet próbálta továbbfejleszteni a rendkívül kis frekvenciájú (RKF) hullámok rádiórendszerét, hogy kommunikálhassanak a nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjárókkal. Barnes visszatolta a szemüvegét az orrnyergére, és tovább tanulmányozta az adatokat. Az alámerült tengeralattjárókkal való kommunikációval állandó gondok akadtak, mivel a rádióhullámok nem hatoltak át a vízen. Hogy felvehessék velük a kapcsolatot, a tengeralattjáróknak a felszín közelébe kellett emelkedniük, egy hosszú vezetéket húzva maguk után. Az ellenség kémrepülői így könnyen észrevehették és követhették őket, megfosztva ezáltal a tengeralattjárókat azok legfőbb stratégiai előnyétől: a láthatatlanságtól. Az RKF rádióhullámok azonban áthatolhattak a vízen, de csak ha megfelelő antennával sugározták. Az RKF vagy Remény Projekt során a haditengerészet kiválasztott egy meghatározott geológiai képződményt a Michigan-félsziget felső részén és Kanadában. A sziklák alakja tökéletes antennát képezett, mely az egész világ óceánjaira szétsugározhatta a rendkívül kis frekvenciájú rádióhullámokat. Barnes a vizsgálódása során kiderítette, hogy a talaj elektromos vezetőként funkcionált, de a tudósokat összezavarta a sziklák alakzata, amikor megpróbálták felhasználni azokat a saját céljaikra. Még a fura, öreg feltaláló, Nikola Tesla is kísérletezett azzal, hogy a föld segítségével nagy távolságokra továbbítson elektromos energiát. Viszonylag egyszerű berendezései ellenére sikerült olyan távolságra továbbítani az elektromosságot, amit a tudósoknak csak fél évszázaddal később sikerült megismételni. Ugyanakkor a Remény Projekt során a geológiai 209

alakzat segítségével közvetlenül az óceánba sugározzák a jeleket, így minimális az energiaveszteség. A tervezet alatt a haditengerészet több ezer mérföldnyi árkot ásott a Michiganfélsziget felső részén. Az elgondolás az volt, hogy beássák a földbe a rádióhullámokat sugárzó kábeleket. A tudósok aggódtak a lehetséges egészségügyi veszélyektől, melyeket a nagy intenzitású RKF rádióhullámok jelenthetnek. A lakosság ugyancsak aggódott a haditengerészet tervei miatt, akárcsak a kongresszusi képviselők és a szenátorok. Az LÁSz és Bernes így kerültek kapcsolatba az üggyel. A program, amit Barnes írt, elemezte a Remény Projekttel kapcsolatban álló cégek felszereléseinek vásárlását, szállítmányait, számláit és igényléseit. Kiderítette, hogy világszerte szétküldték az RKF rádióhullámok sugárzásához szükséges berendezéseket Angola, Nicaragua, Malajzia, Dél-Afrika, Finnország, Sri Lanka, Kanári-szigetek, Brazília, Pakisztán, Ausztrália. A területek között nem volt semmi rendszer. Nem fedték le egyenletesen a földgolyót. Barnes tizenöt percen át tanulmányozta a kinyomtatott lapot, aztán a hűtőszekrényhez tipegett, és kivett egy doboz Coke-ot. Szomjasan nyelte az italt. A Daryl Barnes konyhaablakait borító filcen túl egy háromrészes öltönyt viselő férfi ácsorgott, és a házszámokat nézte, egyeztetve azokat a kezében tartott névjegykártya hátoldalára írt jegyzettel. Magas, szikár, húszas évei végén járó férfi volt, ugyanolyan komoly pillantással, amit ezernyi hasonló fiatalember arcán is látni, akik azért jöttek a nemzet fővárosába, hogy felajánlják szolgálataikat a kormánynak. Daryl zavarban volt. Nem szerette beismerni a kudarcot, de néha elkerülhetetlen volt. Felemelt és a linóleumpadlóra dobott egy maréknyi ketchup- és mustárfoltos Humongeous Burger papírt, melyek csaknem teljesen elrejtették a fekete nyomógombos telefont. Felemelte a kagylót, és beütötte a 213-as körzeti hívószámot. Az LASz Los Angeles-i irodáját hívta, melynek elsődleges feladata a védelmi hivatal nagyszámú dél-kaliforniai beszállítóinak szemmel tartása volt. A központi irodákhoz hasonlóan ők is több specialistát alkalmaztak, köztük a számítógépes szakértőt, Daryl Barnest. Los Angelesben nem sokkal múlt hajnali öt óra. Barnes hallgatta, ahogy a telefon kicsöng, közben próbálta maga elé képzelni Robert Sansome-ot, ahogy a számítógépe előtt ül, és bosszankodva próbálja elkerülni, hogy felvegye a kagylót. A hatodik csörrenés után felvette. - Halló. - Sansome hangja mérgesnek tűnt. - Itt Daryl Barnes, Washingtonból. - Nos, jó reggelt - mondta Sansome, és a dühe vidámságba csapott át. Sansome lesöpört egy halom Taco Bell dobozt műanyag tetejű konyhaasztaláról northridge-i lakása terrakottapadlójára, majd a telefont az újonnan kialakított helyre tette, és leült mellé. - Mizújs? Barnes elmondta, milyen adatokat talált, és hogy azok mennyire összezavarták. - Nos, megyek a vendégszobába, és előkészítem neked Arnoldot.

210

Sansome a Kaypro 10-es mikrokomputerét nevezte Arnoldnak. Darylt zavarta, ha valaki nevet ad a személyes tárgyainak. De Barnes gyanította, hogy DélKalifornia nagyon más. - Oké, megint itt vagyok - vette fel Sansome újfent a kagylót. - A régi modem bekapcsolva, küldheted az adatokat, ha készen állsz. Amint Barnes csatlakoztatta a telefonkagylót a modemhez, kopogtattak a bejárati ajtaján. - Egy pillanat! - kiáltotta Barnes, miközben az ujjai a billentyűzeten táncoltak, ahogy utasította a számítógépét, hogy küldje át az RKF rádióberendezésekkel kapcsolatos adatokat Nothridge-be, Sansome-nak. Ismét kopogtattak, ezúttal hangosabban és sokkal sürgetőbben. Barnes hallgatta, ahogy a merevlemez-meghajtó felzúg, keresve a megfelelő információkat és megkezdve az adatok továbbítását. Csak ekkor állt fel a székéből, hogy ajtót nyisson. Mikor kinyitotta az ajtót, egy magas, jól öltözött férfi állt vele szemben. - Mr. Barnes? - kérdezte a férfi, megvillantva az FBI-jelvényét és azonosító kártyáját. Barnes bólintott. - Mr. Daryl Barnes? - Aha, igen - felelte Barnes nehézkesen, összeszűkült torokkal. Valahogy rájöttek volna, hogy illetéktelenül lépett be az adatbankokba? Vagy a nagyanyjával folytatott telefonhívások, amiket a Bank of America költségére terhelt? - Bemehetek? - kérdezte az ügynök udvariasan, miközben visszatette az azonosítóját és a jelvényét a zakója belső zsebébe. - Hát... persze - hebegte Barnes, és félreállt, hogy beengedje az ügynököt, majd becsukta az ajtót a férfi mögött. Mire készülnek?, tűnődött. Lehet, hogy arra, mint legutóbb? Még jobb munkát ajánlanak? Az FBI arra készül, hogy munkát ajánljon neki, és ezentúl számítógépes kalózokra vadásszon? Vagy vádat akarnak emelni? Talán csak ki akarják fizettetni a számlákat, amiket a Bank of America költségére folytatott. Daryl Barnes gondolatai olyan vadul csapongtak, hogy észre sem vette a dróttekercset, amit az ügynök elővett a zsebéből. Barnes kíváncsian nézte, ahogy az ügynök a két, apró fémrudat megmarkolva hurkot formál a drótból. Ahogy a férfi meghúzta a két fémrudat, és a drót éles pendüléssel megfeszült, rettegés kúszott végig Barnes gerincén. - Mit tehetek önért? - Barnes próbálta elrejteni a hangja remegését. - Mi az? kérdezte a drótra utalva. - Fojtódrót - mosolyodott el az ügynök, aztán hirtelen egy puma gyorsaságával és eleganciájával Barnes mögé lépett. Barnes érezte, ahogy drót a torkára feszül. Sikolyra nyitotta a száját, de csak halk, fuldokló hangokat tudott kiadni, amint az acélhúr belehasított a légcsöve körüli zsírrétegbe. Miközben Barnes megmarkolta a drótot és támadója kezét, a rettegéstől nyálkás nyelve lázasan próbálta formálni a szavakat, az ajkain és a szájpadlásán csattogva. Az ügynök alkarjának izmai olyanok voltak, akár a vasrudak. Szuszogó hang töltötte be a szobát, és Barnes ráébredt, hogy ez annak a hangja, ahogy kétségbeesetten levegőért kapkod az orrán át. Mintha náthás lett volna.

211

Szürkeség telepedett a szobára, egyre sötétebbé és sötétebbé válva. Barnes érezte, hogy a karjai tehetetlenül lógnak az oldalánál, és a térdei megroggyannak. Szerencsére Barnes már nem érezte, ahogy az ügynök megfeszíti a drótot, átvágva a légcsövet és a gerincvelőt. Az ügynök a padlóra eresztette Barnes kövérkés testét, és levette az acélrudakat a drót két végéről, majd gondosan visszatette őket a zakója belső zsebében hordott bőrtokba. Kihúzta a drótot Barnes csaknem teljesen keresztülvágott nyakából, és egy papír zsebkendővel letörölte róla a meleg, vörös vércseppeket. Visszatette az acélhúrt a belső zsebébe, és elégedett volt, mivel nem ejtett vérfoltot a ruháján. Ledobta a papír zsebkendőt a Barnes holtteste melletti egyre növekvő vértócsába, aztán átsétált a konyhába. Azonnal észrevette a telefont és modemet. Odalépett, kihúzta a kagylót a modemből, és bontotta a hívást. A számítógép képernyője zölden pislogott a kapcsolat megszakadása miatt. „Befejezi a műveletet?" jelent meg a kérdés a képernyőn. Az ügynök mosolyogva vett elő egy nehéz tárgyat a felsőkabátja zsebéből. Egy hosszú elektromos kábel volt az, amit fali csatlakozóaljzatba lehetett illeszteni. Amikor a súlyos tárgyat a merevlemez-meghajtó tetejére helyezte, a monitoron megvonaglott a kép, és megtelt zavarosan változó betűkkel és karakterekkel. Az ügynök az óráján mérve az időt három percen át várakozott, aztán kihúzta az erős mágneses berendezés csatlakozóját, a szerkezet köré tekerte a kábelt, és visszatette a zsebébe A holttest fölé lépett, és lenézett. Barnes szemei nyitva voltak. Az ügynök halkan becsukta maga mögött az ajtót, és egy percig csak álldogált, nézte, ahogy a hó lassan hullani kezd a szürke fellegekből. Mély lélegzetet vett. Az ilyen szép napokért érdemes élni, gondolta, miközben kilépett a járdára, és visszaindult az irodájába.

212

Harmincötödik fejezet

Los Angeles, január 2. Az erkélyen túl a San Gabriel-hegységet borító friss, fehér hó olyan volt, akár valami különös jégkrém. A téli szél elsöpörte a kormos, barna füstöt. Jay kinyitotta az üvegajtót, kilépett az erkélyre, és mély lélegzetet vett. Csodálatos volt. Ma még Anaheim is szépnek tűnt. Odalent, a hotel és a Csodaország között elterülő aszfaltprérin sorra érkeztek az autók. Fleming figyelte, ahogy egy fehér kombi lassan leparkol két párhuzamos fehér csík közé. Néhány másodperccel később az ajtók kinyíltak, aztán öt gyerek és két felnőtt szállt ki a reggelbe. Jay hallotta a vidám sikoltozást, amint a gyerekek különféle irányba indultak, majd az apa és az anya dühös hangja hallatszott, ahogy visszaparancsolták őket. A gyerekek zilált sorban követték szüleiket, akár egy fészekalja kiscsibe. Jay az ajtó résén át bekukucskált a szomszédos szobába. Alexandra összegömbölyödve feküdt a sötétben, még mindig aludt. A férfi becsukta az ajtót, és bekapcsolta a tévét a szobájában, a hangerőt levette, hogy szinte alig hallotta. Televíziós vetélkedők, a „Gilligan Szigete" ismétlései, és egy talk show, benne egy egykori anorexiás nővel, aki éppen a Szexi Osztrigaétrend című könyvét mutatta be. Hírműsort sehol sem talált. Nyugtalanul tért vissza az asztalhoz, ahol korábban ült, és a hotel írótömbjére írt jegyzeteit nézte. A rejtélyt három fő részre osztotta: a Tesla-fegyverre, a Hetek Bizottságára és Steven Strandra. A trükk az volt, hogyan illeszthetné össze a darabokat, és hogyan állíthatná meg őket. Martin Copeland papírjaiból, és abból a futó pillantásból, amit a Tesla-iratokra vethetett Luxemburgban, könnyű volt kitalálni, a fegyvert arra tervezték, hogy elektromágneses impulzussal pusztíthassa el az elektromos áramköröket. Ilyen erejű elektromágneses impulzust csak a nukleáris fegyverek produkálhattak, vagy legalábbis ez a tudomány hivatalos álláspontja. De Tesla, húsz évvel az első sikeres láncreakció bemutatóját megelőzően leírta az elméletét, miszerint a felső légkörben felhalmozódott több milliárd voltnyi elektromosságot bizonyos módon hatalmas erejű villámcsapásként, egyfajta halálsugárként szabadjára lehet engedni. Copeland ezredes munkahelyén, a Kormányzati Időjárás-kutató Központban a tudósok azon dolgoztak, hogy a fegyver hatása ne halálsugár vagy villámcsapás legyen, hanem olyan elektromágneses impulzus, ami sokkal erősebb, mint amit a nukleáris robbanás produkálhat. Tesla többi fennmaradt iratát használva a kutatók rájöttek arra, hogy ha bizonyos rendkívül kis frekvenciájú rádióhullámokat küldenek a felső légkörbe, azzal felszabadíthatják az elektromágneses impulzust. Jay hátradőlt a székében, és előhúzott egy feljegyzést a halomból, ami a fegyver technikai részleteivel foglalkozó dokumentumokat tartalmazta. Mosolyogva olvasta

213

a szöveget, melyben egy tudós próbálta elmagyarázni a jelenséget egy laikusnak. A feljegyzést egy bizonyos Jerry Patterson tábornoknak címezték „A felső légkör elképzelhető úgy, akár egy hatalmas, elektromossággal teli léggömb - kezdődött a feljegyzés. - A Napból áramló elemi részecskék folyamatosan újratöltik az elektromosságot. A trükk az, hogy megtaláljuk a módját, hogyan lyukasszuk ki a léggömböt, hogy az elektromosság kiszabadulhasson, persze mindezt a kiszemelt célpont felett. Az RKF rádióhullámok kiválóan alkalmasak erre a célra. Bizonyára ön hallott a New York-i áramszünetről, 1965 novemberében. Ez volt az első tesztünk, amikor teljes erővel használtuk az RKFrendszert. Nem New York volt a célpont. A felső légkörbe küldött RKF-hullámok előre nem látott módon egy teljesen más területen szabadították fel az elektromágneses impulzust. Azóta kiterjedt számítógépes elemzéseket és több ezer, alacsony intenzitású tesztet végeztünk, műholdakat, a katonai és civil meteorológiai szolgálatok ballonjait használva a hatások mérésére. Az eredmények szerint láthatóan van valamiféle harmonikus effektus. Az RKF-hullámok hatása olyan, mintha követ dobnánk egy tóba. Az ionoszféra vibrálni kezd a hatásukra, a hullámok szétterjednek az RKF-hullámok belépési pontjától, és a zavaró tényezőktől függően vagy létrejön az elektromágneses impulzus, vagy nem. Az impulzus akkor jön létre, ha az ionoszféra hullámai kapcsolatba lépnek egy másik jelenséggel. Mint amikor a kő keltette hullámok nekicsapódnak egy móló cölöpjeinek, és a víz szétfröccsen. További kutatásokra van szükség." A feljegyzésen nem szerepelt aláírás, de egy évvel korábban, július 2-i keltezéssel írták. Nyilvánvaló volt, hogy a tudósok egy olyan fegyvert készítettek, amivel nem lehet célozni. De ha Jay jól emlékezett, akkor a Luxemburgban megvizsgált Teslairatok bizonyos oldalainak számításai a fegyver célzásával foglalkoztak. Ha ez így van, akkor a tudósok tökéletesíthetik az EMP fegyvert, amivel aztán nyolcvan évvel visszavethetik a civilizációt Nem meglepő, hogy a kormány megpróbál kifejleszteni egy ilyen fegyvert. Jay még azon sem lepődött meg, hogy az ügybe belekeverték a Kormányzati Időjáráskutató Központot is. De az a tény már igencsak különös volt, hogy mindezt a Shepherd's Club vezetősége, a Hetek Bizottsága irányította. Jay számára ez árulásnak tűnt. Ez, valamint a másik tény, hogy a titoktartás végett tucatnyi embert próbáltak megöletni, továbbra is a kirakó legnagyobb rejtélyei voltak. Miért fejlesztene ki a Hetek Bizottsága egy ilyen fegyvert? Flemingnek az nem okozott gondot, hogy megértse, miként tartották titokban a tervezet egészét azok előtt is, akik dolgoztak rajta. A nemzetvédelmi rendszer olyan zavaros és szegmentált volt, hogy nem jelenthetett gondot a kifinomult félrevezetés. De hogyan pénzelték? A fejlesztés bizonyára milliárdokba került. A kormányból bolondot csinálhatsz a saját rendszerét kihasználva, de a saját részvényeseidet nem verheted át. Az ilyen kiadásokhoz rengeteg profit is kell, különben a részvényesek új vezetést követelnek majd.

214

Jay megragadta a „Disneyland Hotel" feliratú golyóstollat, és jegyzetelni kezdett „Mire akarják használni a fegyvert? Ki ellen? Mikor?" Ezek voltak a legfontosabb kérdések, és egyben ezekre lehetett a legnehezebben választ találni. Végül pedig ott volt Strand. A Hetek Bizottságának egyik tagja, aki megszerezte a Tesla-iratokat, aki jelen volt a végzetes találkozón, amikor Martin Copeland beszámolt Patterson ezredesnek mindarról, amit megtudott, és aki szenvedélyesen gyűlölte Jay Fleminget. - Nagyon elkomorodtál. - Jay felpillantott Alexandra állt előtte, az ő egyik jókora, bő pulóverét viselte. A nő kedvesen felnevetett. - Látnod kellene magadat - mondta a nő, miközben mezítláb halkan odalépett Fleminghez. - Úgy nézel ki, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy az anyja pénztárcájában keresgél. - A férfi mögé állt, szeretetteljesen megszorította a vállait, és arcon csókolta. - Ha így lopakodsz, a végén még azelőtt megölsz, hogy Strand megtehetné jegyezte meg Jay. Alexandra kihúzta az asztal melletti másik széket, és leült rá, a pulóver szélét elrendezve a combjai körül. - Még sosem láttam senkit így elmerülni a gondolataiban - mondta a nő. Legalább tíz perce álltam itt, mielőtt megszólaltam volna. - Miért nem mondtad, hogy „jó reggelt", vagy valami? - Mert jól szórakozás volt téged figyelni. - Még sosem lelte örömét abban, hogy egy férfit nézegetett. Sokkal jobban meg akarta ismerni. Kellemes volt, amit a felszínen látott, de a nőt jobban érdekelte, amit mélyebben találhat. Ez a mélység volt az, amiben az imént örömét lelte. Ami még fontosabb volt, a férfi olyan megértőnek bizonyult, ami csak még gyengédebb érzelmeket ébresztett Alexandrában. Amikor először említette a férfinak, hogy szeretné együtt tölteni vele az éjszakát, de még nem áll készen arra, hogy szeretkezzenek, Fleming nem tiltakozott, sőt úgy tűnt, szinte megkönnyebbült. Szükségük volt egymás közelségére, hogy megvigasztalják a másikat, együtt ébredve az új reggel fényében, a másik arcát látva, akár a jövő ígéretét De egyikük sem érezte szükségét annak, hogy szeretkezzenek. Mindkettejüknek el kellett űzni a múlt szellemeit Mindez kiegyensúlyozta a kapcsolatukat, stabilizálva a nyugtalan napokat. Megadta számukra a jövő ígéretét - Mióta vagy fenn? - törte meg Alexandra a csendet - Nem sokkal hét után keltem. - Jutottál valamire? Jay elgondolkodva pillantott a nőre Ezen a kérdésen még nem gondolkodott. - Nem sokra - felelte. - Egy kicsit sikerült rendeznem a dolgokat. Ez segít, hogy megtaláljam a lehetséges válaszokat. Alexandra bólintott - Miért nem mondod el reggeli közben? Mintegy végszóra, Jay gyomra megkordult. Mindketten felnevettek, miközben Jay felállt és a telefonhoz sétált, hogy hívja a szobaszolgálatot. A mosolyok, a nevetés és egymás társasága egyesíthet két embert a halandó lét során, ezek azok a

215

dolgok, melyek az életben igazán számítanak, gondolta Jay. Ezeket még a lövedékek sem törölhetik el.

216

Harminchatodik fejezet

San Pedro, január 2.

- Még mindig ott vannak, Randall? - kiáltott ki Daniel G. Fraser, az Egyesült Államok Haditengerészetének nyugalmazott ellentengernagya tikfa burkolatú dolgozószobájából. A dolgozószobája a háromszobás, stukkódíszes ház hátsó részében kapott helyet. Az épület San Pedro dombjainak tetején állt, ahonnan panorámaszerű kilátás nyílt Los Angelesre és Long Beach kikötőire. Fraser figyelte, ahogy egy tartályhajó lassan kisiklik a Wilmington-csatornából. Az élete a tengerhez kötődött, és ez így is lesz a halála napjáig. Ha valaki látta volna Frasert ebben a pillanatban, akkor legalább húsz évvel fiatalabbnak hitte volna a nyolcvanöt éves férfit. A kék szemek éles pillantással nézték a világot, míg az arcán inkább a tapasztalat látszott, semmint a kor. Görbe orra egy prédájára leső ragadozó madárhoz tette hasonlatossá. Vékony szálú haja ősz volt, és katonásan rövid. Az öregkor fekete foltjai már kezdtek feltűnni a kézfején. De a kora ellenére Fraser még mindig legyőzhetetlen volt. Egyenes tartásán nyilvánvalóan látszott katonai múltja. Vén csatalóként gondolt önmagára. Egy vén csataló, aki az utolsó ütközetére vár. Ami hamarosan el is jön. Már közeleg, mondta magának Mélyen legbelül érezte. A sajnálkozás komor árnya elmélyítette a ráncokat az arcán, ahogy belegondolt abba, hogy az utolsó csatát valószínűleg a szárazföldön vívja majd, nem a tengeren. Fraser mögött a dolgozószoba falait fényképek borították, melyeken Roosevelt, Truman és Eisenhower elnökökkel szerepelt. Tulajdonképpen a képeken Fraser az őket követő összes többi elnökkel is együtt szerepelt, beleértve azt a rohadékot is, aki hagyta, hogy az ellenségei eltávolítsák az admirálist a haditengerészetből. Aztán ott voltak még azok a képek, melyeken Fraser kezet ráz Churchill-lel, DeGaulle-lal, Willy Brandttal, és a Nyugat országainak szinte minden vezetőjével 1945 és 1980 között. Ahol a falakat nem a Fraserről és a híres emberekről készült képek takarták, ott az admirális gyermekeiről készült képek díszelegtek: a Nautilus, a világ legelső atom-tengeralattjárója; a Forrestal, a világ legelső atommeghajtású repülőgépanyahajója; a Long Beach, az első atommeghajtású cirkáló. Körülöttük az atommeghajtású hadihajók sikeres generációi, Trident tengeralattjárók, Nimitz osztályú hordozók. Daniel G. Fraser volt a nukleáris hadiflotta kemény, makacs és mogorva apja. Az ő elképzelése volt a hatalmas hadiflotta, ami képes újra és újra körülhajózni a Földet anélkül, hogy fel kellene tankolni őket, illetve hogy a tengeralattjárók akár hónapokig is a felszín alatt maradhassanak. Sokan őrültnek hitték, de ő kijátszotta, semlegesítette vagy eltaposta ellenlábasait. Rengeteg ellenséget szerzett, de sikerült véghezvinnie. Kennedy óta minden kongresszus és minden elnök aláírta a 217

különleges engedélyt, hogy még jóval a nyugdíjkorhatár túllépése után is viselhesse az egyenruhát. Rendszeresen megjelent a költségvetési meghallgatásokon, kíméletlenül elítélve azokat, akik a Capitol Hill márvány és faberakásos bizottsági tárgyalótermeiből meg akarták gyengíteni az ő - az istenit nekik, az ő - nukleáris hadiflottáját. És minden évben megkapta, amit akart: még több és még nagyobb hordozókat, még több és még nagyobb tengeralattjárókat. De végül a kelleténél eggyel több ellenségre tett szert. Kritizálni kezdte a kiadásokat, melyeket a nemzetvédelmi hivatal beszállítóira pocsékoltak. A hadiipar prominens tagjaként megsértette a legfőbb alapszabályt: ne szólj rosszat a te felebarátodról. Fraser lobbizott a kongresszusnál hogy szabályozzák a védelmi kiadásokat, és ekkor vette kezdetét az ellene indított pletykahadjárat Amikor Fraser olyan dokumentumokkal állt elő, melyek bizonyították, miszerint a védelmi hivatal beszállítói rendszeresen eltúlozzák az áraikat a kormánnyal szemben, néha akár száz százalékkal is, megszabadultak tőle, még mielőtt a lobbikampány igazából elkezdődhetett volna. A Shepherd's Club tagjainak vezetésével, akik akkor már húszévnyi tagság után kizárták a soraik közül, a hadiipari beszállítók kifinomult álca mögött rejtőzve aláásták Fraser tekintélyét, és megkettőzték az erőfeszítéseket, hogy az admirálist eltávolítsák a haditengerészetből. Végül sikerrel jártak, és anélkül, hogy akár csak köszönetet mondtak volna, a kongresszus és az elnök nem adta meg neki az engedélyt, hogy továbbra is a haditengerészetnél maradhasson. A tankhajó továbbhaladt a Chevron olajtelepe felé, utat törve magának a luxusjachtok között, melyek szúnyogokként rajzottak a hatalmas tanker körül. - Igen, uram - felelt Randall LeBlanc egy hosszú pillanat múltán Fraser kérdésére. - Az a rozsdabarna Ford még mindig a sarkon áll, a másikat nem látom. Akarja, hogy lemenjek, és körülnézzek? - Ostoba bolondok - mormogta Fraser, ahogy elfordult az ablaktól. - Elnézést, uram, nem hallottam - lépett be LeBlanc a szobába. - Akarja, hogy lemenjek, és jobban körülnézzek? - Nem - nézett Fraser a fiatalabb férfira. - Nem szükséges. Gondolom, meg tudják indokolni a hirtelen támadt érdeklődésüket. - Rendben van, uram. - LeBlanc-nak öt évig tartott, mire leszokott arról, hogy tisztelegjen az admirálisnak. LeBlanc ötvenöt éves volt, és húsz éven át szolgált az admirális segédtisztjeként. Amikor Fraser visszavonult, LeBlanc is vele tartott. Szikár, izmos férfi volt, louisianai francia, egyenesen a mocsárvidékekről. Egy éjszaka, miközben tombolt a korall-tengeri csata, LeBlanc összevitatkozott egy emberrel egy kis mulatóban, Baton Rouge külvárosában. A másik férfi három nappal később meghalt. A bíró felajánlotta LeBlanc-nak a választást a börtön és a hadsereg között. A haditengerészetet választotta, mivel nekik volt a legjobb kosztjuk. Ő és a haditengerészet jól kijöttek egymással. Sikerült főiskolai diplomát szereznie, és akkor tette le a tiszti vizsgáit, mikor JFK blokád alá vetette Kubát. A 218

hadművelet során apró, de kiemelkedő szerepet játszott a logisztikában, ami felkeltette Fraser figyelmét. Azóta az admirális mellett szolgált. LeBlanc testőrként, sofőrként, szakácsként és komornyikként szolgált. Persze katonai nyugdíjat kapott, de a jövedelme nagy részét az admirálistól kapta. Fraser sok pénzt keresett azzal, hogy beszédeket tartott a kötelezettségvállalásról. - Szeretne ebédelni? - kérdezte LeBlanc. Fraser a fejét rázta. - Majd félóra múlva. Még mindig itt van ez, amit át kell néznem - intett végig az egy láb magasra feltornyosult kongresszusi jelentéseken. Habár Isten tudja, lehet, hogy elmegy az étvágyam, ha elolvasom, most éppen mit műveltek azok a bolondok a kongresszusban. - Leült az íróasztalához, és feltette az olvasószemüvegét - Maga csak menjen, és egyen. Ne éhezzen miattam. LaBlanc távozott a szobából, és becsukta az ajtót maga mögött. Fraser éppen csak belekezdett a nagy Kalifornia állam bizonyos tiszteletre méltó San Franciscó-i képviselőjének beszédébe, amikor megcsörrent a telefon. Jay és Alexandra utat törtek a liftből a Disneyland Hotel első szintjén, és átküzdötték magukat a gyerekhadon. Úgy tűnt, az összes gyereknek csokoládétól ragad a tenyere. Az előcsarnok előtt egy bronzszínű Rolls Royce limuzin állt, és a személyzet fontoskodva nyüzsgött a jármű körül. A Disneyland Hotel, bár kiváló hely volt, több szórakozást nyújtott a kombikban utazóknak, mint azoknak, akik Rolls Royce-ban ültek, és sofőr vezetett helyettük. Jay letette a poggyászaikat, és rövid küzdelem után sikerült felhívnia magára a recepciós nő figyelmét. Amikor a Rolls sofőrje berohant, hogy felvegye a csomagokat, Jay nem tudta eldönteni, hogy Alexandra vagy a recepciós lepődött-e meg jobban. Jay kifizette a számlát, és beült Alexandra mellé a kocsi hátuljába. Ahogy az ajtó becsukódott, Jay látta, hogy a recepciós nő kíváncsian néz rá, mintha arra készülne, hogy odarohanjon hozzá, és autogramot kérjen tőle. - Hova, uram? - kérdezte a libériás sofőr, miután beült a volán mögé. - A Beverly Hiltonba - mondta Jay, majd hozzátette -, remélem, a telefon működik! - Természetesen - felelte a sofőr enyhe felháborodással a hangjában. - Csak tárcsázzon. Mobiltelefonos rendszer. - Remek. - Jay már éppen azon volt, hogy kérjen egy diszkréciót, amikor a hangszigetelő üveglap felemelkedett Az autó elkanyarodott a járda mellől. - Nem akarod elmondani, miért ez az egész? - intett körbe Alexandra. - A telefon miatt. - Egy telefonfülke nem lenne alkalmas rá? -A telefonfülkéket be lehet mérni, de a mobiltelefonokat nem. Az átjátszóállomást és az autó telefonszámát le lehet nyomozni, de addigra mi már rég máshol leszünk. Fleming felvette a kagylót. Éles nyilallást érzett a mellkasában. A telefonra ragasztott címke szerint a Dencom Systems állította üzembe. Doug Denoff azért alapította a céget, hogy megpróbáljon kikerülni a biztonsági őrök kockázatos 219

világából. Az üzlete éppen kezdett volna fellendülni. Jay tudta, hogy öreg barátja alig hat hónap múlva elhagyta volna az ECM Rt-t, hogy teljes munkaidőben vezesse a telefonos cégét. Az a hat hónap túl későnek bizonyult, gondolta Jay, miközben lenyomta a gombokat a telefonon. A telefon kétszer kicsengett. - Halló - mondta egy goromba, és nem túl bizalomgerjesztő hang. - Fraser admirális? - Én vagyok. Ki a fene beszél? - Jay Fleming. - Magát még nem ölték meg? - Tudtommal még nem. - Az jó, átkozottul jó. - A mogorvasága ellenére Fraser hangjában érezni lehetett az őszinte aggodalmat. - Gondolom, tudja, hogy a rohadékok most is megpróbálnak lehallgatni minket, ugye? A házam előtti autókban is ül néhány kiscserkész. Alighanem valami alagsorban is ülnek páran, akik éppen most próbálják bemérni a hívását, miközben füstölnek, mint a gyárkémény. Manapság mindegyikük füstöl, mint a gyárkémény, még a kormányügynökök is. Kémesebbé teszi őket. - Jó ideig nem tudnak bemérni, admirális - felelte Jay, és elmagyarázta, miért is nem sikerülhet bemérni a hívást. - Jól van, átkozottul jól van! - mondta Fraser lelkesen. - Hagyjuk, hadd menjenek a pokolba. Gondolom, szeretne egy kicsit elcsevegni velem. Jay azt felelete, hogy nagyon is szeretne csevegni. - Mindig hozzám szalad, ha pácba kerül, ugye? Fraser szurkálódó megjegyzésében sok igazság rejlett. Jay akkor találkozott először Fraserrel, amikor az admirális vendégelőadóként oktatott a Cornellen. Jay messze túltett az évfolyamtársain, és Fraser a pártfogásába vette. Az admirális győzte meg Jayt arról, hogy jelentkezzen pilótának a haditengerészethez. Miután Jay bevonult, Fraser titokban tartotta a barátságukat, mondván, hogy Fleming épp elég ellenségre tesz majd szert, nincs szüksége még egy öregember ellenlábasaira is. Frasernek ismét igaza lett. Miután Jay szülei meghaltak, az öregember és LeBlanc alig egy nappal később már ott is volt Fleming anyahajóján. Az admirális meglepetésszerű technikai ellenőrzésnek nevezte látogatását, és a következő két nap nagy részét azzal töltötte, hogy körbejárta a hajó atomreaktorát, kikérdezte a mérnököket és a tiszteket, jegyzetelt, megdorgálta a hanyagul öltözötteket, és nagy ritkán kimondta azokat a szavakat, melyek nála a legnagyobb elismerést jelentették „Rendben van, uram, rendben van." Az admirális óvatosságának hála, senki sem jöhetett rá kettejük barátságára. Azért volt ott, mert Jay-nek szüksége volt rá. - Igen, uram - felelte Jay. - Most bizonyára arra gondol, hogy csak akkor hívom, ha segítségre van szükségem. - Átkozottul így van - zsörtölődött Fraser. - Maguk, fiatalok, nem tudnak gondoskodni önmagukról. Lássuk csak, úgy kellene beszélnünk, hogy azok a seggnyalók ne hallják

220

Jay hangos kuncogást hallott. Az admirális szereti az ilyesmit, gondolta Fleming. Szereti piszkálni az ellenfeleit. - Figyeljen, ifjú Fleming - kezdte Fraser. Mivel ismerte Fleming apját és nagyapját is, mindig „ifjú Flemingnek" nevezte Jayt. - Igen, uram. - Emlékszik még, mennyi pontot adtam az utolsó vizsgájára? Nem a záróvizsgájára, hanem az azt megelőzőre. - Hogyan is felejthetném el? - mosolygott Jay. A teszt tartalmazott egy neutronbefogással kapcsolatos feladatot. Fraser saját maga osztályozta le a feladatlapokat, és Jay egyik válaszát hibásnak ítélte meg. Félnapos vitát követően, melynek során Jay három táblát is teleírt az egyenlet levezetésével, Fraser végül megadta az összes pontot a feladatára. - A fenébe is, mindvégig tudtam, hogy magának van igaza - mondta Fraser akkor -, de az egész szemeszter alatt egyetlen kérdésre sem adott rossz választ, és úgy gondoltam, kezdi egy kissé elbízni magát. Meg akartam nézni, milyen biztos a tudásában. - Remek - mondta Fraser most. A Rolls Royce az autópálya feljárójához közeledve egyre jobban felgyorsult. - Vegyük azt a számot, és számoljunk egy kicsit. Jay levette a kupakot a tolláról, és a régi főiskolai teszt pontszámát alapul véve írni kezdte az útmutatást, hogy hol is akar találkozni vele az admirális. Mire a limuzin Los Angeles belvárosába ért, már egyeztették a helyet és az időpontot - Csak menjen oda - mondta Fraser. - Én majd gondoskodom a kiscserkészekről. Jay jóváhagyta és elköszönt. Az utolsó, amit a kagylóból hallott, mielőtt letette volna, hogy Daniel G. Fraser, az Egyesült Államok Haditengerészetének nyugalmazott ellentengernagya a cserkészeket szidja.

221

Harminchetedik fejezet

Shepherd's-öböl, Catalina-sziget, január 3. Steven Strand a Bell Jet Ranger helikopter utasüléséből figyelte, ahogy a Catalina-sziget egyre nagyobbá válik. Közvetlenül előttük egy félkör alakú öböl húzódott a parton, ezt nevezték Shepherd's-öbölnek. Az öböl felett, a domboldal vízmosásai és szurdokai közt hét különböző színű sátorcsoport állt. Strand hunyorgott a napszemüvege mögött, és próbálta kivenni a kettős drótkerítést, csakhogy azt ebből a távolságból nem lehetett megkülönböztetni a gyér, zöld levelek között. A kerítésen belül négyszázhetven holdnyi, száraz bozótossal, törpe, örökzöld tölgyekkel és pálmákkal benőtt terület volt, ez utóbbi fákat a kontinensről hozták, még évtizedekkel korábban, amikor a hollywoodi filmeseknek szükségük volt rájuk a háttérben. Egy kisebb csorda bölényt is hozattak nyugatról, valamint néhány a túlélésért küzdő cserjét, és pár darab állandóan éhes nyulat is betelepítettek. Ugyanakkor a területen gyülekezett az Egyesült Államok, sőt az egész világ ipari zsenialitása is, mondta Strand önmagának. A csapat, ami éppen rá vár. A Jet Ranger gyorsan átszáguldott a csatorna és az öböl fölött, majd a domb tetején kialakított leszállópálya felé fordult. Strand keleten egy dzsipet látott, amint sebesen a tábor felé kapaszkodik a földnyelv ösvényén. A földúton porfelhő szállt. A felkelő nap meleg, vörös fényében a porfelhő a földet elemésztő lángförgetegnek látszott. A leszállópálya felé közeledve a helikopter lelassított. A dzsip megállt a tábor kapujánál, ahol azonnal körülvették a transzparenseket cipelő tiltakozók. Strand jól ismerte a jelenetet, sokszor átesett már rajta. A tiltakozók udvariasak, szinte olyanok, mint a megértő ellenzék. A Shepherd's Club kocsiban ülő tagja bizonyára szívélyes lesz velük. - Ezt a szöveget tegnap már elmondták - mondja majd a klubtag válaszul a beszédre, amit tartanak neki. - Nincs valami újabb mondanivalójuk? - Mindenki nevetni fog, és pár kamera felvesz néhány kockányi képet, ha olyan prominens személyiségről van szó, mint például a külügyminiszter. A tiltakozók ezután félreállnak az útból, és átengedik a klubtagot az őrök vigyázta kapun. A Shepherd'söböl riadóhálózatának tagjai visszaülnek a helyükre, és várják a következő klubtag érkeztét. Odalent, az öbölben a roskatag bárkákon és gumicsónakokban ülő tiltakozók ugyanezt teszik. Mi a fenéért hiszik azt, hogy bármit is elérhetnek? Hiszen csak annyi hatalmuk van, amennyit a Strandhoz hasonlók jónak látnak adni nekik. Nem több, és nem kevesebb. De hagyjuk, hadd higgyék, hogy ők irányítják saját magukat, gondolta Strand, miközben a pilóta óvatosan landolt a helikopterrel. Sokkal könnyebb irányítani őket, ha azt hiszik, számít valamit a szavazatuk.

222

Ahogy kiszállt a helikopterből, Strand szélesen elmosolyodott, a szavazataik pokoli keveset számítanak majd az elkövetkező hónapokban. Habár Daniel Fraser már a nyolcvanas éveiben járt, fizikailag fitt maradt, meghiúsítva ellenségei és bírálói azon kívánságát, hogy egyszerűen holtan essen össze. Fraser egyszerű, szürke tréningruhába öltözött, a pulóver mellkasának bal oldalára a Haditengerészeti Akadémia feliratot nyomtatták. Az admirális kilépett a verandára, hogy megkezdje a reggeli kocogását. A sarkon parkoló, rozsdabarna Fordra pillantott. Az elöl ülő két ügynök nem tűnt éppen frissnek az álmatlanul töltött éjszaka után. Az admirális gyanította, hogy azért virrasztottak, mert meg akartak bizonyosodni arról, hogy nem találkozik Jay Fleminggel. Az admirális lesétált a verandáról, és kocogva az autó felé indult. Hallotta, ahogy a közeledtére beindítják a motort - Jó reggelt, fiúk - kiáltotta Fraser. Egyik férfi sem nézett az admirális szemébe. Az autó követte Frasert a dombokon át a Palos Verdes körüli, a világtól elszigetelt vidékre, majd vissza. Ahogy Fraser megkerülte a sarkot, az ügynökök látták, ahogy az öregember megbotlik, és az egyensúlyát visszanyerve megtorpan. Az autó is megállt. A két férfi figyelte, ahogy Fraser láthatóan fájdalmak közepette kétrét görnyed. Az öregember térdre rogyott. Az egyik ügynök az autó adóvevője felé nyúlt. - Hívjunk mentőt - mondta, mire társa óvón a rádióra tette a kezét - Úgy tűnik, szívrohamot kapott. Jó sok munkától megkímélhet minket. Ne hívjunk mentőt A másik férfi tétovázott, figyelte, ahogy az öregember nehézkesen talpra áll, és a háza lépcsőjéig érve ismét összerogy. - Nem hiszem... - Pontosan! - mondta a másik ügynök. - Ne hidd. Ne csinálj semmit. Csendben figyelték, ahogy Fraser házának ajtaja kinyílik, és az általuk is jól ismert Randall LeBlanc lerohan a lépcsőn a mozdulatlan Daniel G. Fraser ellentengernagyhoz. LeBlanc a karjaiban vitte be az öregembert a házba, és a lábával becsukta az ajtót. - Most - mondta a másik ügynök. - Használd a rádiót. Hívd a központot, és mondd el nekik, mi történt. Percekkel később a tűzoltóság egy vörös kisteherautója érkezett szirénázva a dombra, és megállt Fraser kocsibejáróján. A sziréna sikolya úgy halt el a reggelben, akár egy félbehagyott dicshimnusz. A Fordban ülők figyelték, ahogy a rohammentő személyzete, nyomukban LeBlanc-nal, kitolja a hordágyat a házból, majd beemeli a jármű hátuljába. Szorosan követték a mentőt, ahogy az fájdalmas sikollyal nekivágott a reggelnek.

223

Harmincnyolcadik fejezet

Palm Springs, január 3.

A Nap, ami nyaranta hevesen ragyogott a sivatag fölött, most jóindulatúan mosolygott, arra unszolva az embereket, hogy vegyék le a zakóikat, és legyenek ingujjban. Ez volt az egyetlen olyan időszaka az évnek, amikor Jay Fleming el tudta viselni Palm Springset. Ő és Alexandra egy cukrászdában ültek, a főutca mellett, egy ház-tömbnyire az I. Magninstól. Jay megtalálta a város egyetlen valamire való nevezetességét, egy viaszmúzeumot a felső tízezer számára. Ettől eltekintve Palm Springs kiváló hely volt arra, hogy találkozzanak Fraser-rel. Az előző napi telefonbeszélgetés során az admirális a Jay tesztjére adott pontszámból, a maximális 100-ból kiindulva matematikai számításokkal leírta Palm Springs hosszúsági és szélességi koordinátáit, a második számítás megadta a pontos címet, míg a harmadik, melynek eredménye „31" lett, csupán különös szeszély volt a részéről. - El fogok hízni, ha az admirális nem érkezik meg hamarosan - jegyezte meg Alexandra. Jay lenyelt egy adagnyi Rocky Road jégkrémet. - Csak hatfélét rendeltünk, van még huszonöt - mélyesztette bele a kanalát az előtte álló tálkába. - Emellett jobban szeretném, ha kövér lennél, mert akkor nem kellene aggódnom, hogy valaki megszöktet. A nő az alacsony kalóriatartalmú, kávé ízű jégkrém felé fordult. - Mi lesz, ha nem jön el? Mi lesz, ha nem tud megszabadulni tőlük? Mi lesz, ha követik? Jay hátradőlt a székében. - Lehet, hogy Fraser nélkül nem tudjuk megcsinálni. Jelenleg meg kell állítanunk a Shepherd's Clubot, bármire készüljenek is. Fraser jobban tudja, kiben lehet, és kiben nem szabad megbíznunk. Nélküle előbb-utóbb csapdába eshetünk. - Ami akkor is megeshet, ha követik őt - Jay kikanalazta a jégkrémet a tálka aljáról. - Ne gondoljunk most erre. - A szájába lapátolta az utolsó kanálnyi jégkrémet is, majd hozzátette. - Csak tartsd a pisztolyodat olyan helyen, ahonnan gyorsan elő tudod venni. Alexandra reflexszerűen a válltáskájára tette a kezét. - Mi van FitzGeralddal? - vetette fel Alexandra. Jay egyáltalán nem kedvelte FitzGeraldot, és mialatt Hartkemeier belgiumi kunyhójában időztek, ennek számos okát fel is tárta. Ennek ellenére a nő folyton arra unszolta Jayt, hogy lépjen kapcsolatba FitzGeraddal, mivel a haldokló Subasic is ezt javasolta. - Esetleg - felelte Jay élesen. Ő is tudta, hogy Alexandrának igaza volt. A haragja miatt nem tudta félretenni a közte és FitzGerald közötti nézeteltérést. Tudta, hogy végül meg kell tennie - Esetleg, ha Fraser nem tudja biztosítani, amire szükségünk van. Vagy ha valami történne az admirálissal. 224

Csendben ültek, míg Alexandra elfogyasztotta a jégkréme maradékát. Jay idegesen a karórájára pillantott, kezdte elveszíteni az időérzékét Végül negyed egykor a Los Angeles-i Tűzoltóság egyik vörös mentőautója állt meg a járda mellett, és egy fehér ruhás férfi szállt ki belőle. Jaynek eltartott néhány másodpercig, míg felismerte Randall LeBlanc-t. LeBlanc belépett a cukrászdába, és kért két cukorkúpot. Kifizette őket, és visszatért a mentőhöz. Miközben Jay és Alexandra felálltak az asztaltól, hogy távozzanak, a mentőautó elkanyarodott a járda mellől. Fél háztömbnyivel odébb találtak rá, egy fa alatt. Bemásztak a mentőautó hátuljába, és amint becsukták az ajtót, LeBlanc elindította a járművet. Odabent, egy tolószékben ülve Daniel Fraser ellentengernagy mohón falta a mokkakávés cukorkúpot Kiugrott a tolószékből, hogy üdvözölje a jövevényeket - Ahogy azt Mark Twain is mondta egyszer: „a halálomról szóló hírek rendkívül túlzóak" - mondta Fraser vidáman. - Jó napot, ifjú Fleming. Pokolian néz ki! Gondolom, a civil élet és a velejárói miatt? Az arca bosszús volt, mogorva, de Jay látta a vidámságot az öregember szemeiben. - És ön, ifjú hölgy - fordította Fraser a figyelmét Alexandra felé. - Mit keres egy ilyen csinos lány egy olyan semmirekellővel, mint az ifjú Fleming? Nem tudta, hogy tucatnyi országban körözik? - Egy pillanatig csak nézte Alexandrát, aztán folytatta. - Ah, ön biztosan az a titokzatos nő, a tettestárs, akiről az újságok annyit írnak. Van valami szívfájdító az idegen országokban és a gyilkosságokban, különösen, ha egy gyönyörű nő is belekeveredik az ügybe - Ismét Jayre pillantott. - Nem gondolja, ifjú Fleming? Jay szélesen elmosolyodott, és egyetértett. Alexandra érezte, hogy elpirul. - De nem azért vagyunk itt, hogy ilyesmiről beszélgessünk, ugye? - mondta Fraser dölyfös, ,,mindannyian tudjuk, hogy ki itt a parancsnok" hangon. Visszaült a tolószékbe, míg Jay és Alexandra leültek a hordágyra, a kábelek, csövek és különböző színű, illetve formájú infúziós tasakok alá, miközben a mentőautó utat tört magának a város forgalmában. - Nem, uram - felelte Jay. - De szeretném, ha tudná, mennyire értékelem, hogy eljött. Nem szeretném veszélybe sodorni. - Tartogassa a beszédet a temetésemre, ha még életben lesz, amikor feldobom a talpam. Ne aggódjon miattam. Azóta nem szórakoztam ilyen jól, mióta azok a szemét washingtoni tolvajok vakvágányra nem küldtek. Átkozottul unalmas egy San Pedró-i sírboltban üldögélni. O, egyébként szép ház, meg minden, de kezdek belefáradni a rengeteg rémtörténetbe. Mindegyik igazi, jól dokumentált rémtörténet, amiket a hadseregről küldenek nekem, én viszont semmit sem tehetek, kivéve, hogy istenverte beszédeket írok valami istenverte Rotary-klubnak. Az emberek még mindig hívogatnak. Besúgók, lefokozott kormányhivatalnokok, hajóskapitányok. Az Isten szerelmére, a saját hadihajóink kapitányai! A parancsnokaik korruptak, és hozzám fordulnak segítségért. - Elnézést, uram - szólalt meg LeBlanc. - Hova? Jay megadta neki egy kis indiói hotel címét 225

- Ó, néha-néha segítek is. Továbbítom az információkat annak a néhány embernek, akikben megbízom, és ezzel begyűjtöm az utolsó szívességeimet is. Fraser hangja keserűbbé vált. - Mint az a kis színjáték a kórházban. Vannak még, akik tartoznak nekem néhány szívességgel. Kölcsön tudnak adni egy mentőautót. De vajon romba tudnak dönteni egy testületet? - A szemei elszomorodtak. - Nem hiszem. De megtesznek értem mindent, amit csak tudnak. Mostanában határt szabtam a kéréseknek, mivel a kormány figyeltet. Arra várnak, hogy az emberek a segítségemet kérjék, aztán az ügynökeik a nyomukba erednek. Hogy aztán mi lesz azokkal, akik segítségért fordultak hozzám? Kirúgják, áthelyezik, lefokozzák, esetleg eltüntetik őket vagy befogják a szájukat. Az az érzésem, hogy a kormány csak azért nem tüntet el engem is, mert szükségük van rám, mint valami bűnbakra. Fraser szavai meghökkentették Jayt. Bűnbak. Subasic és Sweeny őt nevezték így. - Nem - folytatta Fraser - azt akarják, hogy természetes módon haljak meg. Nincs szükségük mártírra. Ne aggódjon miattam, ifjú Fleming. Ez a legnagyobb móka, amiben részt vettem az utóbbi években, és ha valami történne velem, csak jusson eszébe, hogy egyetlen show sem lehet olyan jó, hogy örökké tartson. Csak ne feledje el ezt, és azt se, milyen remek szórakozás mindez a számomra. Nos dörzsölte össze a kezeit. - Miért is hívtak ide? Jay már gyakorlottan kezdett bele a történetbe. Ami a leginkább megrémítette, hogy minden egyes alkalommal, amikor elmondta, egyre valóságosabbnak hangzott. Ennél már semmi sem tűnhetett nagyobb őrültségnek.

226

Harminckilencedik fejezet

Long Beach, január 3.

A legtöbb ember a dokkokat mocskos, zsúfolt, patkányoktól, emberi és állati élősködőktől hemzsegő mólók sorának hiszik. Napjaink kikötőivel kapcsolatban semmi sem állhatna távolabb a valóságtól. A számítógépek, költségelszámolók, üzemgazdasági szakemberek és mérnökök számos kikötőt a külvárosi bevásárlóközpontokká tették hasonlatossá. Long Beach is ilyen. A dokkok itt nem sötétek és félelmetesek, hanem sokkal inkább olyan helyek, ahol a családok kellemesen eltölthetik a hétvégék délutánjait, horgászatnak a hullámtörő gátaknál, ellátogathatnak a Queen Mary-re vagy Howard Hughes híres hajójára, a Spruce Goose-ra. Jay a Queensway hídról pillantotta meg először a Queen Maryt. Méltóságteljes fényei magával ragadták. Délen, a királynő mögött Seal Beach, Huntington Beach, még délebbre pedig Newport és Laguna Beach fényei pislákoltak a holdtalan éjszakában. A közelben az emberi kéz építette olajfúró szigetek világítótornyai pettyezték az öblöt. Fleminggel szemben hajórakodó terminálok fürödtek a jégszínű fénytócsákban. Ám a kilátást a Queen Mary fenséges vonalai uralták. - Gyönyörű - szólalt meg Alexandra halkan. Jay és Fraser között ült a bérelt Chryslerben. - Nincs semmi, abszolút semmi a világon, ami szebb lenne egy hajónál - mondta Fraser zengő hangon, mintha szavait gránitba akarná vésetni. Alexandra felé fordult. - Maga jobban látja ezt, mint bármely más ember, akivel valaha találkoztam, de... - A hangja elhalkult. LeBlanc kitette őket a hotelnél, ahol Jay és Alexandra összeszedték a csomagjaikat, és kifizették a számlát. LeBlanc tiltakozása ellenére Fraser visszaküldte segédjét a mentőautóval Los Angelesbe. A trió ezután visszavitte az Avis autót, amit a Beverly Hiltonnál béreltek, és taxival mentek a Palm Springs-i reptérre, ahonnan egy chartergéppel az Orange megyei John Wayne repülőtérre utaztak. Béreltek egy Chryslert, és a Pacific Coast autópályán Long Beachre mentek Ha valaki követni próbálta volna őket, az valószínűleg összezavarodik az oda-vissza úttól, amit tettek. - Menjen egyenesen - mondta Fraser, ahogy elérték a Queen Maryhez vezető út leágazását Az út balra kanyarodott egy húsz láb magas drótkerítés mentén. Fraser feszülten figyelte a jelzőtáblákat. - Lassan hajtson - parancsolta. - Eddig csak egyszer jártam itt. Kezdek emlékezni a helyre. Hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami nagyon fontos, amiről majdnem megfeledkezett, Fraser megfordult az ülésben, és kinézett a hátsó szélvédőn. - Biztos, hogy nem követtek minket? - Már félórája körözünk Long Beachen. Visszamentünk az ellenkező irányba, és behajtottunk egy egyirányú utcába is, hogy ellenőrizzem, nincsenek a nyomunkban. 227

Ha követnek is minket, akkor azt vagy a levegőből teszik, vagy valaki bent van a csomagtartónkban. - Rendben van - mondta Fraser. - Kiválóan csinálta. - Ismét a kerítések és a bejáratok felé fordult. Jay lelassított húsz mérföld per órára. A félmérföldnyire előttük elterülő ipartelep egyik kapuja mögül dühödt sípolás hallatszott. Az út folyamatosan keskenyedett, és az óramutató járásával megegyező irányba kanyarodott, és végül egy terminálnál ért véget, melyen az „Asian Pacific Container Terminal" felirat díszelgett. Jay lelassított az utat lezáró fekete-fehér csíkos kapu előtt. Egy robusztus testalkatú, zöldesbarna biztonságiőr-egyenruhát viselő nő lépett ki a terminál fluoreszkáló fényéből, és az autóhoz lépett. - Mondtam, hogy ismerem az utat - szólalt meg Fraser. - Segíthetek, uram? - kérdezte a biztonsági őr. - Modesti - felelte Fraser. - Kevin Modesti. Mondja meg neki, hogy a vendégei megérkeztek. - Ha megmondja a nevét, örömmel... - Csak hívja fel, kérem - parancsolta Fraser - Természetesen - egyezett bele a nő. Visszatért az épületbe, és felvette a telefont. - Mr. Modesti jobbra a harmadik épületben várja magukat, a darupályának ezen az oldalán - mutatta a nő, és karján megfeszült az ing szövete. Ezután visszament a fülkéjébe, és egy gombot lenyomva kinyitotta a kaput. Fraser intett a nőnek, ahogy elhaladtak mellette. A biztonsági őr által mutatott épület főbejárata előtt díszelgő örökzöldek mögül egy dokkmunkásnak öltözött, testes férfi lépett elő. Hatalmas termete ellenére egy táncos eleganciájával mozgott. Intett Jay-nek, hogy parkoljon le egy kormányzati rendszámú, zöld AMC szedán mögött. Jay eleget tett a kérésnek, mire a férfi visszalépett láthatatlan posztjára. - Mi volt ez? - kérdezte Jay. - A biztonságiak - felelte Fraser. - Egy egér sem lopózhatna be anélkül, hogy észrevennék. És semmit sem lehet kicsempészni, hacsak az őrök nem kaptak parancsot, hogy megengedjék. - Jay idegességét látva még hozzátette. - Ne aggódjon. Nem a kormánynak dolgoznak. Senki sem fogja átadni magukat a hatóságnak. Jay megkönnyebbülten motyogott, miközben kiszálltak az autóból. Nem a zöld AMC volt az egyetlen kormányzati jármű a közelben. Nem messze tőlük egy sötétkék Plymouth is parkolt, melynek oldalán az Egyesült Államok Haditengerészetének jele díszelgett, mellette egy rozsdabarna Chrysler, ami feltűnően hasonlított egy civil rendőrautóra. - Ezek itt mind barátok - mondta Fraser, érezve Jay tétovázását. - Mindannyian egykori tengerészek, akik a parancsnokságom alatt szolgáltak. Mind lojálisak a haditengerészethez, de hozzám még inkább. Maga is tud az én kis csoportomról. Ezek az emberek itt a csoport magja. A mi oldalunkon állnak. A maga oldalán.

228

Fraser mindezt már elmagyarázta a Palm Springsből idevezető út alatt. Egy kis csapat, ami olyan emberekből áll, akik még mindig a kormánynak dolgoznak, közben figyelik a Shepherd's Club és a Hetek Bizottságának bizonyos tevékenységeit. Próbálják szemmel tartani a szervezetet. - Menjünk - mondta Jay sokkal több meggyőződéssel, mint amit valójában érzett - A mi kedvünkért rendezték a partit. Kevin Modesti az ajtóban várva üdvözölte őket, majd a zsúfolt raktáron át az épület hátsó részében nyíló, kétszárnyú ajtóhoz vezette vendégeit. Modesti nyúlánk, negyvenöt év körüli férfi volt, intelligens szemekkel és hullámos, fekete hajjal. Gyakran pislogott, mintha folyton meglepődne az őt körülvevő világon. Fraser korábban már elmesélte, hogy Modesti a csendes-óceáni flotta egyik rombolójának kapitányaként szolgált, és korán nyugdíjba ment, kihasználva a kapcsolatait a kis hajózási vállalatnál, az Asian Pacific Container Terminálnál. - Gondolom, az admirális már említette, hogy gyakorta dolgozom az FBI-nak és a haditengerészet hírszerzésének is - mondta Modesti, miközben utat törtek maguknak a mennyezetig felhalmozott kartondobozok kanyonjai között. - Sokkal tartozom az admirálisnak. Néhány évvel ezelőtt megkérdezte, átadnám-e egy kis időre a raktáramat, hogy elhelyezhessék és kikérdezhessék a disszidenseket, akik megszöktek az egyik hajóról. Szükségük volt egy megfelelő helyre a kikötőben, ami külföldi szállítmányozással is foglalkozik. - Elég sok lengyel tengerészt fogadtunk be, akik megszöktek egy hajóról, miután a hadsereg átvette rajta az irányítást - folytatta Modesti, miközben elérték a kétszárnyú ajtót, és beütött egy kilencjegyű kódot egy apró billentyűzeten. Továbbra is segítjük a disszidenseket. Elsősorban a kommunista országokból jönnek, hetente nagyjából egy tucatnyian. - Olyan sokan? - kérdezte Jay. Az ajtó kattanva kinyílt, Modesti pedig kitárta a vendégei előtt. - Csendben intézzük a dolgokat. A szovjetek nagyon fanatikussá válnak, ha kínos helyzetbe hozzák őket. Ha nem hozza őket kínos helyzetbe, akkor még akár egy gyilkosságot is megúszhat - mosolygott Modesti. A trió Modesti mellett elhaladva belépett egy kivilágítatlan helyiségbe. Az ajtószárnyak nehézkesen becsukódtak és kattanva bezáródtak mögöttük. - Acél - jegyezte meg Modesti -, és két hüvelyk vastag páncéllemez. A falak és a mennyezet szintén acélból készült. A szellőztetőbe-rendezés a létező legmodernebb, képes kiszűrni vagy semlegesíteni bármilyen mérget, illetve biológiai anyagot. A vízzel ugyanez a helyzet. Jay szemei már kezdtek hozzászokni a sötétséghez, amikor a szoba hirtelen fehéren izzó fénnyel telt meg, ami látszólag minden irányból özönlött. - Ez az egyetlen be- és kijárat - magyarázta Modesti, miközben mindannyian hunyorogtak a fényben. - A fény összezavarja az illetéktelen belépőket, és kiváló fényképeket lehet készíteni róluk minden irányból. A szobát egy lábnál is vastagabb páncéllemez védi a bombarobbanástól. Emellett a helyiség röntgenberendezéssel is átvilágítható, így biztosítani lehet, hogy semmit se csempészhessenek be 229

Az éles fény elhalványult, és helyét a mennyezetre rögzített lámpák kellemesebb fluoreszkálása vette át. Jay arcán ellazultak az izmok. - Jó estét, Mr. Modesti - szólalt meg egy hang a mennyezeti hangszóróból. - A átvizsgálás befejeződött, a légzsilipeket kinyitottuk. Mr. Flemingnél és Ms. Downingnál egy-egy .45-ös kaliberű félautomata pisztoly van, 1911-es modellek. Mindketten két tartaléktárral rendelkeznek. Ön viszont ma este nem viseli az oldalfegyverét. Az admirális lábát jól tartja a szegecs. - Ennyi elég lesz, Doyle - felelte Modesti, és a vendégei felé fordult. - Szeret felvágni. A röntgen elég érzékeny ahhoz, hogy kimutassa, mennyi aprót tart valaki a zsebében, vagy akár ennél zavarba ejtőbb dolgokat is feltárhat. - A belső ajtók sziszegve tárultak ki. - A benti létesítményt az elektromos készülékek gyártóhelyiségeinek mintájára tervezték - folytatta a magyarázatot Modesti. - Odabent kicsit magasabb a légnyomás, így megakadályozhatjuk, hogy a kinti levegő beszivárogjon. A trió követte Modestit a belső ajtókon át, és egy középosztálybeli nappaliban találták magukat. Az ajtó sziszegve becsukódott. Jay megfordult, és látta, hogy az ajtót fényes mahagóni borítja. - Próbáljuk olyan kényelmessé tenni a helyet, amennyire csak lehet - mondta Modesti. - A biztonsági berendezések rejtve vannak a látogatók elől, arra az esetre, ha netán egy disszidensnek álcázott kettős ügynök be akar szivárogni. Ahogy végigsétáltak a szőnyegek borította folyosón, Modesti elmagyarázta, hogy a létesítmény tizenkét saját fürdőszobával rendelkező lakórészt tartalmaz, melyek olyan biztonságosak, akár egy maximális biztonsági szintű börtön. A létesítményt a legkifinomultabb biztonsági rendszerek és érzékelők védik. - Evidens, hogy nem állhatunk kapcsolatban a rendőrséggel vagy más biztonsági szolgálatokkal, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudhatnak rólunk - mondta Modesti a hall túloldalán nyíló ajtóhoz érve - Ez a létesítmény nem kerülhet fel sem a kormány, sem az állami szervek listájára. Csak egy maroknyi ember tud róla az FBI-nál és a haditengerészet hírszerzésénél. A létesítmény építését én fizettem, és a működtetését is magam finanszírozom - mondta büszkén. Modesti büszkesége és a szervezet működése olyannyira hasonlított a Hetek Bizottságához, hogy Jaynek nyugtalanító gondolatai támadtak. Modesti kitárta a hatalmas gyűlésteremre nyíló ajtót A jókora asztalnál csak hárman ültek, mindannyian a terem túlsó végében. Gyorsan felálltak, és úgy tűnt, mintha tisztelegni akartak volna Frasernek. Modesti bemutatta őket: Bill Lamb a haditengerészet hírszerzésétől zömök, izmos, szinte teljesen kopasz férfi volt, nagyjából ötvenöt éves lehetett, fekete szemei fényesen csillogtak; George Treadwell az FBI-tól jól öltözött férfi volt, láthatóan kiváló fizikai kondícióban; és David Curry a Legfőbb Állami Számvevőszék szakértője elpuhult, kissé kövérkés férfi volt, vastag szemüveggel, és meghatározhatatlan korral, valahol harminc és ötven között. Fraser leüt az asztalfőre, Modesti és a másik három férfi az admirális jobbján foglalt helyet. Jay és Alexandra az admirálistól balra ült le. Fraser röviden elmagyarázta, milyen kapcsolatban áll Fleminggel, és röviden összefoglalta az 230

elmúlt két hét eseményeit, ahogy azt korábban Jaytől hallotta. Mint mindig, Jay most is elámult Fraser kiváló emlékezőképességén. Az asztal körül ülő kormányügynökök szemei Jayre és Alexandrára szegeződtek. Alexandra önkéntelenül is megborzongott, és próbálta kerülni a tekintetüket. Felismerte a pillantásukat: ugyanígy néztek rá azok is, akik Luxemburgban megtámadták. Jay átvette a szót. Elővette a dokumentumokat, melyeket még Alexandra szerzett meg Lee Goldberg hotelszobájából, és a hozzájuk csatolt jegyzeteivel együtt körbeadta az iratokat. Részletesen elmondta mindazt, amit a Tesla-iratokban olvasott, és amit Subasictól hallott, majd végül kifejtette, hogy valószínűleg mit is szándékozik kifejleszteni a Hetek Bizottsága. Ezután Alexandra következett. Elmondta, milyen kapcsolatban állt Martin Copelanddel, miért utazott Luxemburgba, hogyan találkozott Lee Goldberggel, miként halt meg az alezredes, és hogyan is találkozott végül Jayjel. Alexandra egész idő alatt úgy érzete, mintha azok a szemek felboncolnák. A legtöbb férfi megpróbálta levetkőztetni a szemével, de ez a három férfi úgy vizsgálgatta, mint valami laboratóriumi kísérlet alanyát. Miután Alexandra befejezte a mondandóját, a teremre csent telepedett, csak a szellőzőrendszer halk susogása hallatszott. A kissé elhízott David Curry, a Legfőbb Állami Számvevőszék szakértője szólalt meg először. - Jó ideje szemmel tartjuk a Nemzetközi Időjárás-kutatási Projektet - kezdte Curry kellemes baritonján. - Tulajdonképpen már több dokumentum is a birtokunkba került azok közül, melyeket Mr. Fleming ma este mutatott. Eleddig csupán érdekesnek tartottuk őket, mivel nem ismertük a jelentőségüket, de az imént kapott információkkal a dolgok kezdenek tisztázódni. - Egy pillanatra elhallgatott, és körbenézett a társain. - És az ügy kezd igencsak nyugtalanítóvá válni. - Mindez kapcsolatba hozható egy újabb halálesettel, ami eddig csak értelmetlen gyilkosságnak tűnt. - Curry kényelmetlenül mocorogni kezdett a székében. - Az LASz egyik számítógép-szakértője Washington D. C-ben kifejlesztett egy speciális programot, ami elemzi a védelmi hivatal legnagyobb beszállítóinak adatbankjait, és talált valamiféle rendszert a hajórakományokban, a berendezések vásárlásában, és száz más adatban. A házilag épített számítógépes rendszerével sikerült belépnie Amerika legnagyobb védelmi beszállítóinak a legtitkosabb fájljaiba. Emlékeznek még arra, amikor néhány évvel ezelőtt egy főiskolai hallgatónak sikerült betörnie a Lawrence Livermore Nukleáris Laboratórium adatbankjaiba? - Az asztal körül ülők bólintottak. Az eset nagy nyilvánosságot kapott. - Nos, ez ugyanaz az illető volt. Jó, hogy nem az oroszoknak dolgozott. - Akárhogy is - folytatta Curry -, néhány nappal ezelőtt sikerült információkat szereznie arról, milyen kapcsolatban is állnak a védelmi hivatal beszállítói a Remény Projekttel. Fraser állkapcsa megfeszült, az ajkai a fogaihoz préselődtek. Az admirális már régebben is óriási tévedésnek nevezte a Remény Projektet, tökéletes példának hozta fel arra, hogyan lehet egy védelmi tervezetet még a kifejlesztése előtt elrontani. 231

- Úgy tűnik, a védelmi hivatal ezen beszállítói, köztük a Fleming Iparvállalat is pillantott Curry Jayre -, dollármilliókat költöttek rendkívül kis frekvenciájú távközlési berendezésekre, és azokat világszerte több országba is elszállították. A számítógépes szakértő megmutatta az információkat a felettesének - Curry hangja elhalkult -, és tegnap valaki meggyilkolta. Szilád meggyőződésem, hogy a vállalatok valahogy megtudták, mivel foglalkozik éppen, és elhallgattatták. Szerencsére az információkat a nyugati-parti irodánk egyik emberének küldte el. Megvannak az ügyben érdekelt vállalatok nevei, és a helyek, ahova az RKF-berendezéseket szállították. - Annak fényében, amit Mr. Fleming elmondott nekünk, kétség sem fér ahhoz, hogy ezeket az RKF-berendezéseket az elektromágneses impulzus fegyver célzásához akarják használni. Ezenkívül az, hogy a berendezéseket világszerte szétszórták, arra enged következtetni, hogy globális léptékben akarják használni a fegyvert. - De miért? - szólt közbe Jay. - Miért építenek ilyen fegyvert? Mit akarnak elérni vele? A Shepherd's Club tagjaiként nem sokat nyernénk egy ilyen magánháborúban. - Különösen, mivel könnyedén meg tudják győzni a kormányt, hogy szálljon hadba az ő érdekeikért - tette hozzá Fraser keserűen. - Hatalmas politikai befolyással rendelkeznek, így rákényszeríthetik a köztisztviselőket arra, hogy háborút indítsanak, ami aztán addig tart, amíg ők akarják. Láthattuk Vietnam esetében. Az is a vállalatok háborúja volt. Sokáig tartott, hogy támogathassák a Védelmi Minisztérium több száz beszállítóját, melyek profitja akkortájt egyre csökkent. - Az információink szerint - szólt közbe Curry -, ezek a vállalatok jelenleg még tarthatatlanabb pozícióban vannak, mint amilyenben 1964-ben voltak. Mivel szembe kell nézniük a nemzetközi fegyverpiaci vetélytársaikkal, a japánokkal, nyugat-európai szövetségeseinkkel, illetve a kisebb és hatékonyabb cégekkel, mint amilyen az öné is, Mr. Fleming, az olyan nagyobb vállalatoknak, mint a Szövetséges Védelem, a Fleming Iparvállalat és a védelmi hivatal többi nagy beszállítója, egyre jelentősebbek a veszteségeik. - Csakhogy megváltozott a politikai légkör Vietnam óta - folytatta Curry, a jegyzeteit olvasva. Nyilvánvalóan sikerült néhány összefüggésre rájönnie, és most igyekezett arra terelni a szót - A kormány többé nem hajlandó háborúba keveredni csak azért, hogy kisegítse a védelmi hivatal legnagyobb beszállítóit. A helyzetüket még jobban megnehezíti, hogy a közvélemény egyre kevésbé nézi jó szemmel, hogy a kormány pénzügyi segélyeket nyújt a légierő és a védelmi hivatal iparvállalatainak. - Az ország legnagyobb hadiipari beszállítóinak tanácstermeiben nagyon feszült a hangulat. - Curry hangja erőteljesebbé vált, fenntartva a hallgatósága figyelmét. Feszültek, mert a kormány egyre inkább a közvélemény nyomásának enged, semmint az ő akaratuknak. Zaklatottak, mert kezdik elveszíteni a technológiai csatát a külföldi versenytársaikkal szemben. Ahogy azt önök is tudják, Japán fényévekkel jár a mi nagyvállalataink előtt a legújabb, ötödik generációs számítógépek terén. A hadiipar egyre inkább a csúcstechnológia iparává változik, és

232

a nagyvállalatok, melyek a század első évei óta uralják a piacokat, most kezdik elveszíteni vezető szerepüket. - Mielőtt elmondanám, hogy szerintem mi is folyik itt, szeretnék rávilágítani még egy tényre, ami a ma esti megbeszélés előtt nem tűnt többnek egy furcsa, érthetetlen információnál. - Curry körbepillantott, a tekintetében látszott, hogy engedélyt kér a folytatáshoz. Szükségtelen volt ilyesmit kérnie. - Az elmúlt nagyjából tíz évben a Fleming Iparvállalat, a Szövetséges Védelem és számos más nagyvállalat, melyek mindegyike mögött a Shepherd's Club áll, titokban felvásárolt minden olyasmit, amit leginkább elavult technológiának nevezhetnénk: nem automatizált gyári berendezések, vákuumcsövek előállításához szükséges gépek és más hasonlók. A Fleming Iparvállalat - Curry ismét Jayre pillantott - olyan messzire ment, hogy új, vákuumcsöves számítógépeket gyártó létesítményeket alapított. A tranzisztorokat és az azokat követő szilíciumchipeket megelőzően az otthoni komputerek képességeivel egyenértékű számítógépek méretüket tekintve egy városi ház felét is elfoglalhatták. - Miért fektetne a Fleming Iparvállalat és a Shepherd's Club többi vállalata milliókat elavult számítógépekbe? Csak akkor lenne értelme, ha a szilíciumchipeknek és a tranzisztoroknak nem lenne többé haszna. Az elavult technológiának csak akkor lenne értéke, ha a csúcstechnológia használhatatlanná válna. Curry a hallgatóságán körbepillantva látta, hogy kezdenek ráébredni a megdöbbentő igazságra. - Azt akarja mondani, hogy a Hetek Bizottsága monopóliumra tett szert az elavult technológiájú berendezések gyártása terén, mivel az elektromágneses impulzus fegyvert arra akarják használni, hogy elpusztítsák... - Fraser hangja elhalkult. - Igen - felelte Curry. - Elpusztítják azt, amivel nem tudják felvenni a versenyt. Csak ők birtokolják majd a berendezéseket és az erőforrásokat ahhoz, hogy mindent újra lehessen kezdeni, az ő segítségükkel. Ki leszünk szolgáltatva nekik, mivel nem lesznek versenytársaik. - De hatalmas lesz a felháborodás - mondta Fraser dühödten. - Kirángatják őket a tanácstermeikből, és mindannyiukat darabokra szaggatják. Jay a fejét rázta. - Sajnálom, de nem értek egyet - szólalt meg Fleming. - Azt hiszem, könnyedén véghezvihetik a tervüket anélkül, hogy bárki megtudná, hogy ők a felelősök, de már pusztán az a tény is megvédené őket, hogy a világnak égetően szüksége lesz rájuk. Nem gonosztevők lesznek, hanem a legnagyobb hősök. - Minden szem Flemingre szegeződött, minden tekintet ugyanazt kérdezte. - Hogyan? - mondta ki a kérdést Fraser. - Szerezzék meg nekem a Nemzetközi Időjárás-kutatási Projektről szóló újságcikkeket, melyek az elmúlt néhány évben jelentek meg, és megmutatom maguknak.

233

Negyvenedik fejezet

Long Beach, január 4. Jaynek igaza volt, és ez elégedettséggel töltötte el. Átnézte a Los Angeles Times a Nemzetközi Időjárás-kutatási Projektről az elmúlt két évben leközölt cikkeit. Három olyan sztori jelent meg, melyekben a tervezet tudósai azt bizonygatták, hogy a hétéves napfoltciklus egyre hevesebbé válik. Régóta tudott, hogy az erős napfolttevékenység megzavarja a kommunikációs rendszereket, mivel a töltött részecskék a szokásosnál nagyobb számban csapódnak be a felső légkörbe. A tudósok még nem találtak magyarázatot arra, miért halad körbe számos napfolt a Nap felszínén hétévente. A Times legújabb cikke a témáról december 30-án jelent meg, és a projekt egyik kutatójának szavait idézte, miszerint bár még csak hat év telt el a ciklusból, a berendezéseik jelezték, hogy szokatlanul nagy mennyiségű töltött részecske áramlik a Napból. „Nem akarok túl borúlátó lenni - mondta a tudós -, de a következő év igen jelentős zavarokat okozhat a kommunikációs rendszerekben. Lehet, hogy még az érzékenyebb elektromos és elektronikus berendezésekre is hatással lehetnek." Letették az elméletük alapjait. Curry feltevése igaznak bizonyult. Mivel nem tudták felvenni a versenyt a szabadpiacon, Amerika legnagyobb iparvállalatai, élükön a védelmi hivatal beszállítóival a könnyebbik megoldást választották: elpusztítják a konkurenciát. Immár túl sok pénzt fektettek az elavult technológiákba, hogy harc nélkül veszni hagyják. A legkevésbé sem számított nekik, hogy a túlélésük több milliárd ember életszínvonalának csökkenésével jár, letérítve a világot a haladás útjáról, hogy az ezentúl alacsony technológiai szinten stagnáljon. - Min gondolkodsz? - törte meg Alexandra a szoba csendjét. Modesti a Long Beach-i létesítmény egyik lakrészében helyezte el őket Treadwell és Lamb egy másik lakrészben kaptak helyet, míg David Curry, a Legfőbb Állami Számvevőszék éles eszű szakértője a hallban maradt. Fraser hazament a bérelt autóval. - Mondom, hogy nincs szükségük egy mártírra - bizonygatta Fraser. - Minden rendben lesz, ifjú Fleming. Minden rendben lesz. Alexandra az újságkivágások és a Curry által adott iratok fölé hajoló Jay székéhez lépett. Az LASz szakértője utasította a számítógépes szakértőjét, Robert Sansomeot, hogy maradjon otthon, és számítógépével törjön be a Fleming Iparvállalat, a Szövetséges Védelem és a Remény Projektben érdekelt többi cég adatbankjaiba. Hozzátette még, hogy a Hetek Bizottságának tagjai vezette többi cég is szabad préda, és felhatalmazta Sansome-ot, hogy azok adataiba is betörjön. Barneshoz hasonlóan Sansome is tinédzser számítógépes varázslóként kezdte a pályafutását, aki szerette a számítógépes rendszerek feltörésével járó kihívást. De a jelenlegi betörése nem sok hasznos információt derített ki. 234

- A számítógépek csak ennyire képesek - pillantott fel Jay a nőre - Sosem fogják helyettesíteni az emberi megfigyelőképességet és gondolkodást, azt a rendkívüli módot, ahogy az emberi elme áthidalja a tudatlanság szakadékát, csodálatos válaszokra és következtetésekre jutva. - Mély gondolatok - jegyezte meg Alexandra. Jay hátralökte a székét, és felállt az asztaltól. Átölelte és magához szorította a nőt. Érezte, ahogy a nő hozzásimul. - Nem helyettesíthetik az emberi megfigyelőképességet - ismételte meg Alexandra a férfira pillantva. - Téged? Fleming bólintott. Akár egy kis haditanács, Alexandra, Jay, Curry, Treadwell, Modesti és Lamb a délutánt kávék és szendvicsek fölött töltötték, próbálva eldönteni, mit is kellene tenniük, és mit képesek megtenni az információk birtokában. - Ha beszivárogtak a kormányba is, ahogy azt jó okunk van hinni, akkor nem vonhatjuk be a szövetségieket - mondta Treadwell, az FBI-ügynök. - Sem a haditengerészetet - tette hozzá Lamb. - Sem a kormány bármely más hivatalát, legalábbis nem hivatalos minőségben támasztotta alá a szavaikat Jay is. - Ami azt jelenti, hogy bármit is teszünk, ki kell hagynunk a törvényes csatornákat, és minél kevesebb embert szabad bevonnunk, csökkentve a kockázatát annak, hogy leleplezzenek minket. Olyan ellenséggel harcolunk, ami fölényben van velünk szemben, és hatalmas erőforrásokkal rendelkezik. A legjobb, amit tehetünk, hogy gyors és meglepetésszerű támadást mérünk rájuk. - Azt mondja, szabotáljuk a létesítményeket, ahol a Tesla-féle impulzusfegyvert fejlesztik? - tudakolta Lamb. - Csak végső megoldásként - felelte Jay - Ha elpusztítjuk vagy szabotáljuk a létesítményeiket, azzal csak elodázzuk a dolgokat. Bármikor újjáépíthetik. Emellett egyelőre fogalmunk sincs, hol is vannak azok a létesítmények. - De ezzel időt nyerhetnénk - mondta Treadwell. - Ha nem tudják használni a fegyvert, elég időnk lesz, hogy kitaláljunk valami biztos megoldást Mint például, hogy elimináljuk a tervezet mögött álló embereket - Orgyilkosság? - kérdezte Modesti. Treadwell bólintott, aztán szomorúan ingatta a fejét. - Túl sokan vannak, és túl jól őrzik őket. Mi pedig túl kevesen vagyunk. - Nem igazán - jegyezte meg Jay. - A Hetek Bizottsága áll az ügy mögött, és már csak hatan maradtak. - A haditanács tagjai zavart oldalpillantásokat vetettek egymásra, túlságosan is szégyenkeztek az ödettől, semhogy nyíltan egymás szemébe tudjanak nézni. - De azt hiszem, ez csak egy végső megoldás - mondta Jay. - Alapvetően fel akarjuk bomlasztani a csoportjukat. Ha a vezetők eltűnnek, megkezdődik a harc a hatalomért és a pozíciókért. Mindez persze csak időleges segítség a számunkra, mivel nem pusztítja el a szervezetet. Olyan új vezetőkre lesz szükségünk, akik meggyőzik a többieket arról, hogy fel kell oszlatni az egész szervezetet.

235

- Vagyis el kell kapnunk a Hetek Bizottságának megmaradt hat tagját - vonta le Jay a végkövetkeztetést - Ha bármelyikük is életben marad, ugyanúgy folytathatja a tervet. Kétlem, hogy megvannak az erőforrásaink ahhoz, hogy mindegyiküket megöljük, mielőtt egy vagy kettő közülük elmenekülne és felkészülne a további támadásokra. Az asztal körül ülők egyhangúlag bólogattak. - Milyen lehetőségeink maradtak még? - kérdezte Modesti. - A leleplezés - mondta Curry. - Mi, vagyis az LASz többször is sikeresen tártunk fel bizonyítékokat a médiának. Már elő is készítettünk egy kiváló aktát a Shepherd's Clubról és vezetőiről. Erre építhetnénk, és nyilvánosságra hozhatnánk a dolgot. - De vajon a közvélemény nyomása elég-e ahhoz, hogy megállítsuk őket? szólalt meg Treadwell. - És vajon időben közbelépnek-e? - Körbenézett a szobában. - Mindig fennáll az a lehetőség, hogy titokban felfedjük az információkat azoknak, akik a legtöbbet veszíthetik - vetette fel Modesti. - A japánoknak, akik olyan gyorsan fejlesztik a komputertechnikát és az elektronikai ipart. A hollandok és Nyugat-Németország, akik a szövetségeseink ugyan, de gyorsan és akár erőszakosan is felléphetnek. - Ne legyen ostoba - felelte Treadwell. - A szövetségeseink csak akkor lépnek fel gyorsan és döntően, ha őrült baloldali csoportok nyomására kell felelniük, vagy ki kell tenniük a szűrünket valamelyik bázisunkról. - Mi van az ellenségeinkkel? - kérdezte Jay. - Ők vajon mit tennének az ügyben? - Nos, mind a Szovjetunió, mind a kommunista Kína technikailag elmaradottabb nálunk - mondta Lamb. - A csúcstechnológiájú fegyverek terén kevesebb a vesztenivalójuk. Valójában a stratégiai helyzetük javulna egy ilyen akció után, különösen, ha még tudomást is szereznének az ügyről. - És ahogy azt önök is tudják - folytatta a haditengerészeti hírszerző -, az oroszok messze előttünk járnak az olyan berendezések fejlesztésében, melyek ellenállóbbak a nukleáris robbanás keltette elektromágneses impulzus hatásaival szemben. Bizonyára emlékeznek arra, amikor néhány évvel ezelőtt egy orosz pilóta disszidált, és egy MiG-25-ös Foxbattal Japánba repült. A sajtó kinevette a szovjet technológiát, mivel a gép legtöbb elektromos berendezését régimódi vákuumcsövek alkották. Nos, a részletes vizsgálatok kiderítették, hogy új fejlesztésű vákuumcsövek voltak, és ahogy azt önök is tudják, a vákuumcsövek ellenállnak az elektromágneses impulzusnak, míg a tranzisztorok és a szilíciumchipek nem. A szovjetek felkészültek arra, hogy bonyolult számítógépek és elektromos berendezések nélkül vívjanak háborúkat, mi viszont nem. - Ha tudnának arról, milyen előnyökkel járna számukra a Tesla-féle impulzus fegyver használata, lehet, hogy megragadnák a lehetőséget, hogy uralmuk alá hajtsák Nyugat-Európát az impulzust követő néhány óra zűrzavarában. - Még egy hibalehetőséget látok abban, hogy nyilvánosságra hozzuk a dolgot mondta Jay. - Habár egyetértek abban, hogy ez lehet a leghatásosabb eszközünk, hogy egyszer és mindenkorra feloszlassuk ezt a klikket, ugyanakkor azt hiszem, helyrehozhatatlan károkat okoznánk vele az országnak és a védelmünknek. A 236

társadalmunkban és az ország törvényhozói közt jó néhányan akadnak, akik olyannyira megrövidítenék a védelmi kiadásokat, hogy végül képtelenek lennénk megvédeni magunkat - Az Egyesült Államoknak vannak ellenségei - folytatta Jay. - Vannak olyan ellenségeink, akik elpusztítanának minket, ha nem rendelkeznénk erős védelemmel. Ha lelepleznénk ezt a befolyásos klikket, azzal megerősítenénk a pacifisták azon hitét, hogy valóra vált a legrosszabb rémálmuk, és lehet, hogy megnyerve maguknak a közvélemény támogatását gyakorlatilag kizsigerelnék az ország védelmét, és ezzel tehetetlen céltáblává változnánk. - Ezenkívül az ország állampolgárainak a kormányba vetett hitét már így is megrengette az elmúlt évtizedek korrupciója - tette hozzá Fleming. - Ha nyilvánosságra hoznánk ezt a politikai cselszövést, azzal megadnánk az utolsó lökést ahhoz, hogy széthulljon az ország, és hatalomra kerüljön valami demagóg, jenki Hitler. - Óvatosnak kell lennünk, és nagyon körültekintőnek - figyelmeztette Jay a társait. - Nem pusztíthatjuk el az országot, miközben megpróbáljuk megmenteni. Felállt az asztaltól. - Egyetértek abban, hogy minden felvetett lehetőséget felhasználhatunk a leleplezést, a szabotázst, az orgyilkosságot De van még egy taktika, amivel először szeretnék megpróbálkozni. Bogdan Subasic az utolsó szavaival elmondta, hogy Steven Strand vezetésével kialakult egy belső csoport a Hetek Bizottságában, és hogy Liam FitzGerald tudni fogja, hogyan lehet helyrehozni a dolgokat. Én magam nem nagyon hiszek ebben. De FitzGerald a vezetője ennek a kis klikknek, és szeretném megfenyegetni, hogy alkut köthessek vele. Ha feloszlatja a bizottságot, és átadja a Tesla-féle impulzus fegyvert a Védelmi Minisztériumnak, akkor nem szolgáltatjuk ki a bizonyítékainkat a médiának vagy a szövetségeseinknek. Ha mindezt csendben el tudjuk intézni, talán képesek leszünk úgy kikúrálni a betegséget, hogy a beteg ne haljon bele - Körbenézett, figyelve társai reakcióját. - Hogyan szándékozik kapcsolatba lépni FitzGeralddal? - kérdezte Modesti. Jay beszélt neki a Shepherd's Club évenkénti táborozásáról. Alexandra egyre növekvő rettegéssel hallgatta a megbeszélést, és nem értett egyet Jayjel. Próbálta meggyőzni őt és a csapat többi tagját, hogy valaki más menjen Jay helyett. Átkozta magát, amiért korábban arról próbálta meggyőzni Jayt, hogy tegye félre a régi ellenségeskedést, és találkozzon FitzGeralddal. De sosem gondolta volna, hogy a találkozóra így kerül sor. A helyzet megváltozott, és Alexandra azt vette észre, hogy Jay korábbi indokait hozza fel, miért is nem szabad a férfinak találkoznia FitzGeralddal: a kettejük közötti megoldatlan ellentétek miatt nem tudnának megfelelően beszélni egymással, nem bíznak egymásban, Jay körözés alatt áll, és FitzGerald ezt felhasználhatja ellene. Mikor már úgy tűnt, a hosszúra nyúló délután soha nem is akar véget érni, Alexandra azt vette észre, hogy a megbeszélés egyik pillanatról a másikra lezárul. Jay és a csapat többi tagja úgy döntött, Fleming megkapja Modesti vállalatának egyik kisebb hajóját, és találkozik FitzGeralddal a Catalina-szigeten.

237

Most, ahogy csendesen üldögéltek a szállásukon, és a vacsorához fogyasztott bor, a kaliforniai Sattuiból származó, kiváló chardonnay hatása miatt kellemesen zúgott a fejük, a nő újrakezdte a vitát. - Továbbra is veled akarok menni - mondta Alexandra. - Nem akarom, hogy egyedül hagyj. - Tudom - felelte Jay. - Én sem akarlak elhagyni, egyetlen percre sem. - Akkor ne tedd - kérlelte Alexandra. - Vigyél magaddal. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ismét ilyen sokat jelenthet nekem. Erős vagyok. Jó formában vagyok, jól úszok, és kiválóan értek a hajózáshoz. - Könnycseppek csillogtak a szemében. Jay magához szorította és megcsókolta a nőt. - Én sem tudom, mihez kezdenék nélküled - felelte Jay a csók után. - Mintha adtál volna valamit, ami nagyon kedves és értékes. Olyasmiket érzek, és olyan színekben látom a dolgokat, melyek létezéséről eddig még csak nem is tudtam. Ezt neked köszönhetem. Nem tudom, mit tennék, ha veled... - Nem én sétálok be az oroszlán barlangjába - mondta Alexandra éles hangon. Nem fenyeget a veszély, hogy elveszíthetsz! Hadd menjek veled, kérlek. Jay a fejét rázta. - Nehézzé válhat. Fizikailag nagyon, nagyon nehézzé - figyelmeztette a nőt. - Ezt már többször is átgondoltuk. - Tudom, tudom! - Alexandra a férfi mellkasához szorította az arcát, görcsösen zokogott. Jay gyöngéden magához szorította, próbálta kitalálni, mit is mondhatna. De nem talált semmi odaillőt. Találkoznia kellett Liam FitzGeralddaL és ezt egyedül kellett megtennie. Könnycseppek homályosították el a szemeit, és csorogtak le az arcán, elvegyülve a nő hajában. Az ágy melletti óra digitális kijelzője emlékeztette, hogy alig nyolc órája van még, mielőtt el kellene hagynia Alexandrát. Jay a délutáni megbeszélést követően a Szövetséges Védelem irodáin keresztül táviratot küldött FitzGeraldnak. „A sérüléseim gyógyulnak. Elnézést, amiért mostanában nem jelentkeztem. Mindent megmagyarázok. A lehető leghamarabb találkoznunk kell. Harbor Reef vendéglő, csütörtök, reggel 8. Subasic." Treadwell az FBI-on keresztül kapcsolatba lépett az Interpollal, hogy ellenőrizze, találtak-e újabb holttesteket Luxemburgban. Csakugyan találtak néhány halottat, a bombatámadás áldozatai voltak. Subasicot nem említették. A jugoszláv jól elrejtőzött a gyalogút feletti kiszögellés bozótjában. A holttestét még nem találták meg, és valószínűleg nem is fogják, míg az időjárás melegebbé nem válik. Jay arra számított, hogy FitzGerald nem tud Subasic haláláról. Remélte, hogy az iparmágnás, mivel megbízható emberével készül találkozni, kevesebb biztonsági óvintézkedést tesz. Fleming élete ezen feltevésektől függött. Alexandra zokogása szipogássá enyhült. Felpillantott a férfira, a szemei kivörösödtek a sírástól. Látta a könnyek nyomait Jay arcán, és a kezével gyengéden letörölte a csíkokat. - Szeretlek, Jay Fleming - suttogta a nő. - Én is szeretlek - felelte Jay. Alexandra a férfi szájára tette az ujját. 238

- A szavak tünékenyek. Mutasd meg. - Az ágy felé vezette a férfit Jay hagyta, hogy a nő maga után húzza. Hevesen csókolóztak, és úgy bajlódtak egymás ruháival, mint két középiskolás a családi autó hátsó ülésén. Habár közel két héten át együtt aludtak, azt tartózkodóan, köntösben vagy pizsamában tették. Fleming most először érezte a nő melleinek keménységét, és hallotta az egyre hangosabb sóhajokat. A mellei tűzként hatottak rá, a hőség átjárta a testét, és felparázslott a combjai között. A nő kezei rátaláltak az izzásra, és felszították a tüzet. Istenem, gondolta Alexandra, ilyennek kell lennie egy szeretkezésnek. A bőre szinte izzott a férfi érintésétől. Érezte a keménységét, és a szabad kezével a nadrág cipzárjával ügyetlenkedett. Még soha semmit nem akart ennyire. A férfi megcsókolta, és az ajkai hosszasan bizseregtek a csók nyomán. A férfi újra és újra megcsókolta az ajkait, a nyakát, a melleit, egyre lejjebb haladva, míg végül Alexandra különös hangot hallott. Eltartott egy kis ideig, mire ráeszmélt, hogy a saját kéjes sikolyait hallja. Olyan kétségbeesetten szeretkeztek, mintha arra készülnének, hogy egy kitörni készülő háború elválasztja őket egymástól. Aztán ismét szeretkeztek, ezúttal gyengéden, élvezve a másik testét. Egymás karjaiban aludtak el, ahogy Belgium óta minden éjjel. De ezúttal az olyan szeretők mély álmát aludták, akik tudják, hogy csak a halál választhatja el őket. - Az Istenit, ne akarja megmondani nekem, mit tehetek és mit nem! - dörögte Liam FitzGerald, miközben dühösen lépkedett fel-alá a szállásául szolgáló fehér sátor fapadlóján. A Hetek Bizottságának tagjaié voltak a tábor legnagyobb sátrai, és elnökként Liam FitzGeraldé volt mind közül a legnagyobb. A sátorban a földet harmincszor negyven lábnyi fapadló borította. A falak és a csúcsíves tető vastag fából készült, amit erős vászonnal fedtek be. A távolból elektromos generátor zúgása hallatszott, ami áramot biztosított a mennyezetre erősített lámpáknak és a számos elektromos berendezésnek. Csak a Hetek Bizottsága tagjainak sátrait látták el árammal. A többi sátrat gázzal, illetve az új tagokét kerozinnal világították meg. FitzGerald léptei úgy döngtek, akár egy dob basszusa, miközben a magas férfi hosszú, dühödt léptekkel járkált a szállásán. Tíz lépést tett, majd megfordult, és ismét tízet lépett. Steven Strand nyugodt arccal üldögélt, FitzGerald íróasztala mellett egy tábori székben. - Csak mert nálunk vannak azok az istenverte Tesla-iratok, még nem ok arra, hogy óvatlanná váljunk - mondta FitzGerald. - Túl sok minden van még, ami balul üthet ki. Csendben kell kezelnünk a dolgokat. Nem engedhetjük meg magunknak a kockázatot, amit maga az imént felvetett Strand előrehajolt és kinyújtóztatta a tenyerét. Mennyire gyűlölte, ha ezzel a gyáva bolonddal kellett egyezkednie. - Egyetértek önnel, Liam, de önnek is be kell látnia, hogy Fleming hatalmas fenyegetést jelent a tervezet számára.

239

- Nem jelentene fenyegetést, ha Subasic vagy maga jól végezték volna a munkájukat - csattant fel FitzGerald. - Talán igaza van - ismerte be Strand -, de ez nem változtat a helyzeten. Szilárd meggyőződésem, hogy Fleming Kaliforniában van. Másként nem magyarázható Fraser admirális titokzatos eltűnése, hacsak nem a pártfogoltjával találkozott. - Csakhogy Dél-Kalifornia hatalmas hely - folytatta Strand. - Ezért kell kikényszerítenünk a válaszokat Fraserből. FitzGerald megállt a sátor bejáratánál, és kinézett az éjszaka sötétjébe. A csillagokat és a Palos Verdes-félsziget fényeit nézte, melyek alig látszottak a tengerszoros túlpartján. Lassan megrázta a fejét - A vén kecske megijedt - fordult el FitzGerald az éjszaka békéjétől. - Még a Shepherd's Club tagjai között is akad, aki fél. - Jelenleg nem engedhetjük meg magunknak az ijedt kecskéket - jegyezte meg Strand szárazon. - Én viszont az mondom, nem engedhetünk meg magunknak egy mártírt - vágott vissza FitzGerald. - Ha elkezd baszakodni Fraserrel, akkor azonnal a nyakunkra hozza az újságokat és a tévéseket. Nem hiszem, hogy jelenleg szükségünk lenne az ilyesfajta vizsgálódásra. - Elismerem, hogy kockázatos - állt talpra Strand. - De mérlegelnünk kell, melyik a nagyobb kockázat. Fleming jelenti-e a nagyobb kockázatot, vagy az, hogy a média talán vizsgálódni kezd? Én úgy vélem, Fleming a nagyobb kockázat. Strand és FitzGerald úgy néztek egymásra, mint két harcra készülő ökölvívó. Strandnak izmos testalkata és kiváló fizikai kondíciója a hatalom olyan auráját biztosította, ami alátámasztotta az érveit. Mások már a puszta fizikai megjelenését látva is engedtek az akaratának anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. FitzGerald húsz évvel volt idősebb nála, csaknem olyan idős volt, mint Fraser. Strandnak talán igaza van, gondolta FitzGerald, talán túlságosan is együtt érez az öreg admirálissal. - Lehetséges, hogy igaza van - mondta FitzGerald fáradtan. Csak éppen azt is tudom, nem hagyhatjuk, hogy Fraser elmenjen a médiához, és elmondja, hogyan is vallattuk ki. ! - Ne aggódjon - felelte Strand, tudva, hogy sikerült megtörnie FitzGerald ellenállását. - Nem fog elmenni a médiához. Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Strand sarkon fordult, és kisétált a sátorból.

240

Negyvenegyedik fejezet Catalina-sziget, január 5. Hatalmas, könyörtelen hullámok törek észak felé az Antarktisz felől, összecsapva a dél felé tartó magas nyomású, arktikus időjárási rendszerrel. A Palos Verdes-félsziget és a Santa Catalina-sziget között a víz fehér tajtékot vetett, ahogyan a két időjárási rendszer összecsapott egymással. A szél és a tenger haragja ellenére az égbolt tiszta maradt, a fogyó hold kezdett a láthatár alá süllyedni. Az időjárás harcmezején egy harmincöt láb hosszú motorcsónak követte a viharos útvonalat Long Beach kikötőjéből a Santa Catalina-sziget földszorosa felé. Nyugodt időben a huszonhat mérföld hosszú út egy óráig sem tartott. Jay Fleming elhatározta, hogy ezen a napon sem tart tovább az út egy óránál. Sötétségre volt szüksége, hogy a csónakja észrevétlen maradjon. Jay szétterpesztett lábakkal és behajlított térdekkel állt, és a kormánykerékbe kapaszkodott, miközben az erős motorcsónak mormogva hasította át a hullámok tetejét. A 454 köbhüvelykes, V8-as ikermotor felbömbölt, ahogy a propellerek egy pillanatra kiemelkedtek a vízből. Aztán a motor újra elnémult, amint a hajótest ismét erőteljesen a vízbe csapódott. Jay a kormánykerékkel birkózva várta, hogy a következő hullám átcsapjon orron. Hideg víz zúdult rá, beszivárogva az ujjai közé. Próbálta kevésbé erősen szorítani a kormánykereket. A hideg víz eláztatta a cipőit. Így ment ez már félórája: fel a hullámra, a hajtómű felüvölt, át a tajtékon, a tengervíz átcsap az orr felett, küzdelem az irányításért, pillanatnyi szünet, aztán ismét kezdődik elölről. Jay nem akart visszatérni a kikötőbe, vagy csökkenteni a sebességet. Túlságosan nagy lett volna a kockázat, ha nappali fényben érkezik meg. A földszoros néven ismert kikötőhely, ahova tartott, az évnek ebben a szakában szinte teljesen kihalt volt, és minden újonnan érkezett hajót azonnal észrevennének. A sötétség azonban biztosított valamennyi védelmet. Arra is szeretett volna időt szakítani, hogy felderítse a Harbor Reef vendéglő környékét. Habár a hétvégi vitorlázások alkalmával sokszor járt már ott, most úgy kellett szemügyre vennie, ha hibázik, a hely akár a sírjává is válhat. Jay, mióta félórával korábban elhagyta az Asian Pacific Container Terminált, az iránytű mutatta irányt követte. Áttört a hullámokon, és felkészülten várta a vizet Mielőtt a széttörő hullám elmosta volna előle a láthatárt, az Isthmus-öböl fényei felé pillantott. A Santa Catalina-sziget, a helyieknek csak „Catalina", tizenkilenc mérföld hosszú volt, legnagyobb szélessége pedig hét mérföld. A nyugati végétől hat és fél mérföldnyire két tengeröböl húzódott, szinte kettévágva a szigetet A két öböl csak félmérföldnyire volt egymástól, és egy alacsony, negyed mérföld széles kanyon kötötte össze őket.

241

A sziget északi részén húzódó Isthmus-öböl és a déli részen elterülő Catalinakikötő az itteni hajósok közkedvelt horgonyzóhelyei voltak. A terület nem volt olyan fejlett, mint Avalon a sziget keleti végén, csupán táborszerű mosdók és zuhanyzók épültek, egy kis étterem és bár, valamint egy áruház, ahol a motoralkatrészektől a borig mindent lehetett kapni. Nem voltak szállodák, ahol éjszakázni lehetett volna, csak egy maréknyi épület állt szétszórva az alacsonyabb területeken, a néhány tucat helyi lakos házai. A helynek nagyon rusztikus hangulata volt, mintha a sziget ezermérföldnyire lenne a civilizációtól. Az Isthmus-öböltől távolodva a terület barátságtalanná vált, megközelíthetetlen, szurdokokkal szabdalt, több száz láb magas meredek sziklák buktak alá a tengerbe. A Smaragd-öböl melletti cserkésztábor lakóitól eltekintve a nyugati területen csak csörgőkígyók, vaddisznók, bölények, néhány sas és nyúl élt. Itt állt a Shepherd's Club tábora. Jay váll- és karizmai sajogtak a hánykolódó csónakon tett utazástól. Minden egyes hullám megpróbálta kitépni a kezei közül a kormányt, és megpróbálta letépni a kezeit a testéről. Alexandra arcára gondolt, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. Ismét látni vélte a nő könnyeit, ahogy reggel elbúcsúzott tőle, és szinte érezte, amint a teste az övéhez feszült. Életében először vált döntő fontosságúvá az óvatosság. Vissza akart fordulni. Ismét Alexandrával akart lenni, jobban vágyott erre, mint eddig bármi másra az életben. Egy kis ideig Helenre gondolt. Mi hozta őket össze? Miért hitte, hogy boldogok lehetnek együtt? Honnan tudhatta volna, hogy nem így lesz? Egész eddig nem tudta igazán, hogyan is érzett. Jay hagyta, hogy a gondolatai a múlt emlékei közt csapongjanak, próbálva távol tartani az izmait kínzó fájdalmat. A sötétségből hamarosan felbukkant előtte a fehér guanó borította Ship Rock, és mögötte az alacsonyabb Bird Rock. A hullámok fokozatosan kisebbekké váltak, ahogy a csónak beért az Isthmus-öböl védett vizeire. Az erőteljes motorok zúgása elhalkult, és hallhatta a sziget sziklás partjain megtörő hullámok moraj lását. Ahogy az egyik, a parttól nagyjából harmincyardnyira úszó hatalmas, fehér, röplabdaszerű kikötőbója felé közeledett, üresbe tette a motorokat. Egy csáklyával odahúzta a motorcsónakhoz a kötelet, és rögzítette az első, majd a hátsó kikötővillához, aztán leállította a motorokat. A tenger hangjai beáramlottak a szinte vákuumszerű csendbe, amit a motorok zaja hagyott maga után. Bár szinte erőt vett rajta a késztetés, hogy aludjon egyet, pihenje ki a fáradtságot, a gyors kikötés után inkább a lenti kabinba ment, és száraz ruhába öltözött. Mivel már nem volt szüksége a viharöltözetre, így azt beakasztotta száradni a kabinlejáró melletti szekrénybe. Jay a kokpit egyik szekrényéből elővette az Avon gumicsónakot, egy akkumulátoros kompresszorral felfújta, majd a vízre dobta. Beillesztette az evezőket az evezővillákba, és a móló felé evezett, hagyva, hogy a szél megkönnyítse a dolgát. Amikor kikötött a mólónál, az Isthmus-ölböl kikötői őrségének egyetlen embere feltápászkodott a székéből, ahol addig henyélt 242

- Jó reggelt - szólalt meg Jay. A férfi viszonozta az üdvözlést, és tájékoztatásul közölte, hogy a kávézó reggel fél nyolckor nyit. - Rendben - mondta Jay. - Szeretek sétálni reggeli előtt. A kikötő őre kellemes sétát kívánt Flemingnek, és hozzátette, hogy szerezzen egy partraszálló kártyát, amint az iroda kinyit. Jay végigsétált a famólón, és a kikötői iroda mellett elhaladva kiment a partra. A pontosan vele szemben álló Harbor Reef vendéglő kivilágítatlan ablakai világtalan szemeknek tűntek. A bejárattól balra, a kis kertben napernyős asztalok sorakoztak, míg jobbra a fedett rész falatozóként szolgált. Tudta, hogy a bár az étterem mögött van. A vidéki áruház a vendéglőtől jobbra állt, az árnyékok homályába burkolózva. A part és az épületek között néhány röplabdaháló és egy kőből épült grillsütő kapott helyet. Balra a mosdók hosszú, sötétzöldre festett épülete állt. Jay a pálmák és jukkák között vezető göröngyös ösvényen elindult a férfimosdó felé. Miután könnyített magán, megállt a Catalina-kikötő felé vezető földúton, és kelet felé nézett, ahol az őszibarackszínű napfény már kezdett szétáradni az égbolt és a sötét tenger között húzódó kontinens felett. Szeretett volna osztozni Alexandrával a napkeltében. A vendéglő és az áruház mögött egy hajómotor-javító műhely és néhány egyszintes faépület állt. Egy kicsit távolabb, a domboldalon fény pislákolt egy zsindelyes bungaló ablakai mögött. Az Isthmus-öböl ébredezett. Jay körbejárta a vendéglő környékét, de nem talált semmi érdekeset, csupán felelevenítette a régebbi látogatásainak emlékeit. Úgy vélte, FitzGerald egyaránt érkezhet a földúton a Shepherd's-öböl felől, vagy a tenger felől. A tengerpartra pillantott, és leült egy alacsony meredélyre, ahonnan remek kilátás nyílt a vendéglőre, a mólóra és az útra. Azt kívánta, bárcsak FitzGerald igyekezne már, és hogy bárcsak sose jött volna ide. - Adjon neki még egy dózist - parancsolta Steven Strand. Gondosan manikűrözött ujjaival végigsimított a haján, és elfordult Daniel Fraser admirális ágyától. Fraser az ágybetéten feküdt, csak egy bokszeralsót viselt, csuklóit és bokáit gumikötéllel az ágy lábaihoz kötötték. Az ágy melletti lámpa százwattos izzójának éles fényében Fraser teste olyan volt, akár egy vén kakas, amit kiterítettek, hogy feldarabolják. A testmozgással keményen tartott izmai fölött az idő meglazította a bőrt, így az petyhüdten lógott. Az erek jól láthatóan kidagadtak a bicepszén, az alkarján és a lábszárán. A jobb felkarján fekete vérnyomásmérő feszült, amitől a vénája kidagadt a könyökénél. A véna körül két ragasztószalag darab tartotta a helyén az intravénás tűt, melynek csöve az ágy tartóoszlopára akasztott, sóoldattal teli infúziós tasakhoz vezetett. Fraser mellett egy vizenyősen szürke szemű, középkorú férfi ült, és a kezében tartott fecskendő tartalmát a sóoldatba csepegtette. A férfi egykor fogorvos volt, aki a fájdalommentes beavatkozásokra szakosodott. Aztán három páciense meghalt az altatás során. Miután bevonták az engedélyét, és néhány hónapot börtönben töltött, azon kapta magát, hogy a

243

tehetségét olyan emberek veszik igénybe, akik a legkevésbé sem törődnek azzal, van-e engedélye, vagy sem. Steven Strand egyike volt ezen embereknek. - Figyelmeztetnem kell, hogy közeledünk a veszélyes szinthez - mondta óvatosan a vizenyős szemű férfi. - Eddig még semmi használhatót nem mondott - vágott vissza Strand. - Nagyon keskeny a határ aközött, hogy kiszedjük a hasznos információkat, vagy, hogy megöljük az alanyt Ha meghal, akkor végleg elvesznek az ön által óhajtott információk. - Lássuk, vajon át tudjuk-e lépni azt a határt anélkül, hogy kudarcot vallanánk, rendben? - parancsolta Strand ingerülten. A férfi tétován ráhunyorgott. - Adjon neki még többet! - követelte Strand. A szürke szemű férfi gyorsan bólintott, és a fecskendő tartalmából további tizenöt köbcentit nyomott a sóoldatba. - Hol van Fleming? - Strand nyugodt hangon beszélt az elkábított Fraserhez. Mondja meg, hol van. Fraser kinyitotta a szemeit, és vakon bámult el Strand mellett. Száraz, kicserepesedett ajkai megvonaglottak. - Csak mondja meg, hol van Fleming, és aludhat - ígérte Strand. Fraser nyelve megmozdult a szájában, aztán az öregember behunyta a szemeit. - Még többet - parancsolta Strand. Az egykori orvos engedelmeskedett. Néhány pillanattal később Fraser teste ívbe hajlott, és görcsösen reszketni kezdett. - Fleming! - üvöltött Strand Fraserre. - Hol van Jay Fleming? Fraser szájából motyogás hallatszott, miközben a testét rázó görcs lecsillapodott. Strand lehajolt, próbálva megfejteni a szinte érthetetlen hangokat. A szoba túlsó végében Randall LeBlanc kíváncsian nézte, ahogy Strand arcán mosoly jelenik meg. Strand végül felegyenesedett, biccentett LeBlancnak, majd kisétált a nappaliba, és felemelte a telefonkagylót. Amint beütötte az első számokat, Strand bútorok recsegését hallotta a hálószobából. Hallotta, hogy az egykori fogorvos felkiált, aztán fájdalmasan hörögni kezd. Végül egy halk roppanás hallatszott, ahogy LeBlanc eltörte a férfi nyakát, elválasztva egymástól a csigolyákat.

244

Negyvenkettedik fejezet

Catalina-sziget, január 5. A felkelő nap fénye kárminszínű olajként csillogott az Isthmus-öböl nyugtalan vízén, amikor egy sötétzöld Wagoneer dzsip robajlott végig a magasan a víz fölött a sziklákba vágott földúton. Jay a tengerparti megfigyelőhelyéről látta, hogy a napkelte fényétől vöröslő porfelhő alászáll, és eltűnik egy eukaliptuszliget mögött. Hallotta, ahogy a motorzaj elhalkul, aztán ismét felhangosodik. Néhány pillanattal később látta, amint a dzsip felbukkan a vendéglő és az áruház között. Az autó végig-zötyögött az egyenetlen úton, és megállt a vendéglő mögött, nagyjából ötvenyardnyira a tengerparttól. Kis porfelhő szállt fel a dzsipről, és oszlott szét lassan. Jay a poros szélvédőn át négy ember sötét körvonalait látta a járműben. Egy pillanattal később a sofőr mellett ülő utas kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Jay figyelte, ahogy Liam FitzGerald magas, arisztokratikus alakja kiszáll a hátsó ülésről. FitzGerald néhány halk szót váltott a másik férfival, aki az épületet megkerülve gyorsan a vendéglő bejáratához ment, ellenőrizte a még mindig üres falatozót, ahol a szakács éppen nyitáshoz készülődött. Miután egy teljes kört tett az épület körül, a férfi visszatért FitzGeraldhoz, hogy jelentést tegyen. Míg a testőr jelentett, Jay felsétált a partról a falatozóhoz, és a pulthoz lépett. Bundás kenyeret és egy nagy csésze kávét rendelt. A pultnál álló fiatal nő eltette a pénzt, és teletöltött kávéval egy tengerészbögrét, amit Jay a hosszú, keskeny helyiség formikaborítású sarokbokszába vitt. Leült, várva a bundás kenyeret és Liam Fitzgeraldot. Ahogy Jay arra számított is, FitzGerald a bundás kenyér előtt érkezett. Az egyik testőr ismét megelőzte FitzGeraldot, és főnöke előtt lépett be a helyiségbe. FitzGerald belépett az ajtón, körülnézett, majd intett egyet, elküldve a testőreit, és a pulthoz lépett. Keményített, khakiszínű ruhát viselt, gumicsizmát, csíkos pólóinget és puplinkabátot, így aztán úgy nézett ki, akár a kikötőben horgonyzó egyik hajó tulajdonosa, aki kijött a partra reggelizni. Csak a pengeélesre vasalt nadrágja árulja el, gondolta Jay. A kis hajók matrózai gyűröttek, nem pedig vasaltak. Különféle érzelmek hullámzottak át Jayen, miközben a kávéját kortyolgatta, és próbált nem nézni FitzGeraldra. Mindig is megvetette ez azt embert, és mindazt, amit képviselt. FitzGerald abból gazdagodott meg, hogy silány fegyvereket adott el nagyon magas áron az Egyesült Államok kormányának. Valahogy intézményesítette a legrosszabb fajta pénzsóvárságot. Subasic mégis megbízott ebben az emberben, utolsó leheletével hozzá irányította Jayt. Subasic hitte, hogy a Hetek Bizottságát Steven Strand bomlasztotta fel, és FitzGerald, nem számít, hogy Jay mennyire gyűlöli, értékes szövetséges. Subasicnak Luxemburgban az életébe került, hogy hibázott. Jay remélte, nem jut erre a sorsra.

245

FitzGerald fogott egy kanna kávét, majd az ajtóhoz közeli bokszok egyikéhez sétált, és leült, háttal Jaynek. Egy pillanattal később kihozták Jay bundás kenyerét, és ő mohón vetette rá magát. Amikor FitzGeraldnak felszolgálták a tojást, Jay lenyelte az utolsó korty kávét, és felállt az asztaltól. Visszavitte az üres tányért és a bögrét a pulthoz, és beállt egy háromtagú társaság mögé. A beszélgetésük alapján úgy vélte, a móló végében álló búvárfelszerelés-kölcsönzőben dolgoznak. Míg arra várt, hogy a három férfi reggelit rendeljen, közönyösen kinézett a falatozó három oldalát alkotó üvegtáblákon. A dzsip sofőrje az autó első lökhárítójánál ácsorogva cigarettázott. Jay észrevette, hogy az egyik testőr egy padon üldögél az áruház közelében, és nyugtalanul fürkészi a környéket. A férfi tekintete folyamatosan ide-oda járt, akár egy ideges madáré, ami éppen eszik... vagy inkább mint egy prédára leső sólyomé. Zavarta, hogy a dzsip harmadik utasát sehol sem látta. A pult mögött álló nő újratöltötte Jay bögréjét. Belekortyolt a kávéba, és körbepillantott, mint aki nem tudja, mit is tegyen, aztán gyorsan FitzGerald asztalához lépett, és leült az öregemberrel szemben. - Nyolc óra van - mondta Jay a döbbent FitzGerald szemébe nézve. - Subasic nem fog eljönni. FitzGerald azonnal visszanyerte higgadt előkelőségét, és nyugodtan evett tovább. Lenyelte a falatot, ivott egy korty kávét, és közben Jay arcát nézte. Fleming szinte látta, ahogy az öregember gondolatban végignézi a fotóalbumát, összehasonlítva a képeket, próbálva egyeztetni Jay arcát egy ismert fényképpel. - Subasic halott - folytatta Jay, és belekortyolt a kávéjába. - A holtteste még mindig Luxemburgban van. - Fleming - mondta FitzGerald határozottan. Nem kérdés volt. Jay bólintott. - Azt hiszem, meg kell beszélnünk valamit. FiztGerald kíváncsian nézett rá, kissé félrebillentette a fejét, és hunyorgott - Nem mondanám, hogy a külseje előnyösen változott - mondta Jaynek. - De azt el kell ismernem, hogy az álca igen hatékony. Amikor bejöttem, fel sem tűnt, hogy maga az. - Tudom - mosolygott Jay. Komor árnyék suhant át FitzGerald arcán. - Sikerült jókora bajba kevernie magát odaát Európában. - Köszönhetően önnek és a Hetek Bizottságának, Mr. Gyémánt. - Úgy látszik, sokat tud, Mr. Fleming. Maga éppolyan, mint a nagyapja volt. Ő is többet tudott a kelleténél. - Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak magával. Mindent tudok arról, hogy próbálta a bizottság megszerezni a Tesla-iratokat. - Jay egy pillanatra elhallgatott, és belekortyolt a kávéjába. FitzGerald összehúzott szemöldökkel, szúrós tekintettel nézte. - Subasic abban a különös tévhitben volt, hogy ön valamiért nem tud arról, mit művel Strand, és hogy maga képes helyrehozni a dolgokat, visszafogva Strandot. Én azonban azt hiszem, maga és Strand mindvégig együttműködtek. Azt hiszem, maga félrevezette Subasicot, mivel tisztában volt azzal, hogy ha tudná az igazságot, akkor nem végezné el önnek a piszkos munkát. 246

- Gondolom, Bogdan sok mindent elmondott önnek a halála előtt. - FitzGerald úgy beszélt, mintha Jay valami mulatságosat mondott volna neki. - Nem annyit, mint szeretett volna. Strand emberei megdolgozták, mielőtt sikerült volna elmenekülnie. Abban a hitben halt meg, hogy a Hetek Bizottsága valami nagy célért küzd. - Valóban nagy célért küzd. A célunk nem más, mint a nyugati világ biztonsága. - A maguk célja, hogy megmentsék a saját lusta, semmirekellő, pénzsóvár seggüket - vágott vissza Jay. FitzGerald türelmesen elmosolyodott - Ha képes lesz túljutni az ifjúi nézetein, hogy mi a jó és a rossz, akkor igazi vezetővé válhat. Megvan hozzá az intelligenciája, a tettereje és a kezdeményezőkészsége. - A becsületesség megakadályozza, hogy olyan nagyságokra törjek, mint maga. FitzGerald lassan a fejét ingatta. - Micsoda viktoriánus elképzelései vannak a becsületről és a tisztességről! Nem mindig lehet teljességgel becsületes, és valósíthatja meg azt, amire a köztársaságnak leginkább szüksége van. - A köztársaságnak arra lenne szüksége, hogy maguk visszaforgassanak az időben fél évszázadot azzal, hogy elektromágneses impulzusokkal túlterhelik az elektronikus áramköröket? Erre lenne szüksége jelenleg a köztársaságnak? - Hogyan...? - FitzGerald arcáról eltűnt a higgadtság. Egy pillanatra oldalra kapta a fejét. - Hogyan sikerült rájönnünk? - kérdezte Jay. - Az nem fontos. Csak az a fontos, hogy mit tudunk, és mit szándékoznunk tenni az információinkkal, ha ön nem oszlatja fel csendben a kis titkos társaságát, és szolgáltatja vissza a kormánynak azt, amit ellopott. - Csak blöfföl - mondta FitzGerald, és a hangja bizonytalanul megremegett. Semmit sem tudnak bizonyítani. - Persze hogy tudjuk bizonyítani - felelte Jay. - Megvannak a dokumentumaink, melyek felvázolják, miről is szól a Nemzetközi Időjárás-kutatási Projekt. Vannak neveink, dátumaink, és tudunk a helyekről, ahova maga és a Fleming Iparvállalat az RKF rádióadó berendezéseket küldték. Van egy halom feljegyzésünk, aktáink és számláink... minden, amit csak akar. - Maga szánalmas, szűk látókörű kis szardarab! - sziszegte FitzGerald. - Ha megteszi, azzal elpusztítja a huszadik század legnagyobb szervezetét. Elpusztítja az egész országot! Negyven éven át dolgoztunk azért, hogy idáig jussunk. Négy évtized. Állandóan harcoltunk a kormány pacifista csoportjaival, biztosítva, hogy az ország ne maradhasson védtelenül. El fogja pusztítani a legjelentősebb csoportot, amely fenntartja az ország hadseregének erejét! - hajolt át FitzGerald az asztal fölött. - A szövetségünk négy évtizeden át lobbizott azért, ami helyes, és megosztottuk egymással az információkat, hogy elkészíthessük a leghatékonyabb fegyvereket, amivel egyaránt megküzdhettünk a külső és a belső ellenségeinkkel. - És mindezért cserébe minden egyes alkalommal alaposan kifosztották a hadsereget - felelte Jay. 247

- Maga naiv bolond! - csattant fel FitzGerald. - Azt hiszi, ilyen semmirekellők vagyunk? Azt hiszi, csak véletlenül lépjük túl a költségvetési kereteket? Ne sértegesse a szellemi képességeimet azzal, hogy az eltúlzott árakról papol nekem, mint azok a beképzelt okostojások a médiában. - FitzGerald egy pillanatra elhallgatott. Látható erőfeszítéssel megfékezte a haragját. - Valóban akár csak egy pillanatig is elhitte, hogy véletlenül lépjük túl évről évre dollármilliárdokkal a védelmi hivatallal kötött szerződésekben leírtakat? - kérdezte FitzGerald felháborodva. - Gondolja, hogy ezt megengednék nekünk? Azt hiszi, az egyszeri megbízásos szerződésekben foglaltak mögött álló, önköltségi áron felüli haszon csak véletlen, ami azért létezhet, mert jó ötlet? - A mi üzleteinkben semmi sem véletlen - folytatta FitzGerald. - Mi nem tehetetlen pénzügyi óriások vagyunk, akik kicsípjük magunkat, hogy bekerülhessünk a kongresszusi meghallgatásokra. Mi intézményesítettük a költségkeretek túllépését, mint annak a módját, ahogy pénzelhetjük a kutatásokat, a fejlesztéseket és a fegyverek gyártását, melyekre a Nyugat országainak szükségük van, de amire a politikusok túl gyávák, hogy megszavazzák a pénzt. Jay kiegyenesedett, a haragját hirtelen elűzték FitzGerald megdöbbentő kijelentései. - 1947-ben egy csapat kiváló férfiú titokban összegyűlt, hogy megvitassa azt a nyugtalanító tényt, miszerint a közvélemény és választott vezetőik nem értik meg a hadsereget érintő problémákat - kezdte FitzGerald. - Világosan felfogtuk, hogy a második világháború a békeszerződések aláírásával még nem ért véget, csupán egy új, addig ismeretlen szakaszba lépett. Nyilvánvaló következtetésünk, hogy az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek békeidőben is erős hadsereget kell fenntartania. - Egyébként ezt az ön nagyapja is átérezte - tette hozzá FitzGerald, hátradőlve a boksz műanyag kárpitjának. A szemei egy pillanatra Jay arcára szegeződtek, majd egy távoli pontot néztek, nagyjából két-lábnyival Fleming feje fölött, a negyven évvel korábbi idősíkban. - Strand vetette fel azon a találkozón, hogy talán felhasználhatnánk az új titkosítási törvényeket, és az elszámolás különféle módszereit, amivel biztosíthatnánk a pénzalapot, ami az ország védelméhez szükséges fegyverek fejlesztéséhez és gyártásához kell. A találkozón Strand előadta rendkívüli látomását, melynek alapjául egy Nikola Tesla nevű tudós jelentős felfedezései szolgáltak, és melyek elősegíthették az ügyünket. Miközben FitzGerald elszakadt a kusza események emlékeitől, melyek azon a találkozón kezdődtek, Jay mozdulatlanul ült, megdöbbentette, amit hallott. Egy emlék kezdett feltörni az elméje mélyéről. Egy emlék, amint az apja elmondta a fiatal Jay Flemingnek, hogy a nagyapja autóbalesetben halt meg, Virginiában, miközben hazafelé tartott valami titkos találkozóról. - Sikerült felhasználnunk a Központi Hírszerző Ügynökséget, hogy számos, általunk gyártott fegyvert osszon szét - folytatta FitzGerald, végigvezetve Jayt a Hetek Bizottságának kronológiáján. - Számos esetben egyszerűen csak tároltuk a tankokat, repülőgépeket, valamint az extra fegyvereket és lőszert a raktárakban. A 248

hadsereg könyvvizsgálói sosem számolták meg őket. Mindig elhitték, amit mondtunk nekik. - Készen álltunk Vietnamra - mondta FitzGerald büszkén. - Elnézést, uram - hallott Jay egy hangot a háta mögül, mire azonnal megpördült. A harmadik testőr volt az. - Igen? - csattant fel FitzGerald. A testőr FitzGeraldhoz lépett, és a fülébe súgott valamit. Győzedelmes mosoly rendezte át a FitzGerald arcát borító mély ráncokat. - Köszönöm - mondta FitzGerald, és elküldte az alkalmazottját. - Nos fordította figyelmét ismét Jay felé. - Hol is tartottam? Ó, igen, Vietnamnál. Jay észrevette a változást FitzGerald viselkedésében. Miután Jay feltárta a terveit, hogy leleplezi a csoportot, az öregember elvesztette a hidegvérét. Most, a titokban odasúgott üzenetet követően FitzGerald visszanyerte a nyugalmát. Mit mondhatott a testőr FitzGeraldnak? Mi űzte el a botránytól való félelmét? - Ahogy azt mondtam - folytatta FitzGerald -, amikor a kormány hadba lépett, és hadianyag-utánpótlásra volt szüksége, mi azonnal biztosíthattuk azt a raktárainkból. - És jókora profitra tettek szert abból, hogy újra eladták a kormánynak azt, amit egyszer már kifizetett a költségvetési keretek túllépésekor - felelte Jay. FitzGerald bosszankodva nézett rá. - Ez nem volt fair - védekezett FitzGerald. - Az új, csúcstechnológiájú fegyverek korába léptünk. Szükségünk volt a további anyagi eszközökre, hogy kifejleszthessük az elektronikus és számítógép vezérlésű fegyverek új generációját - Amit eddig még nem sikerült valami jól megtenniük - vetette közbe Jay. - Az elsődleges vetélytársaik pontosan az olyan cégek, mint amilyen az enyém is. - Ön nagy nyereség lett volna a számunkra - mondta FitzGerald. Megpróbáltuk... többször próbáltuk bevonni közénk. Csakhogy maga és az idejétmúlt erkölcsi érzéke... - hagyta, hogy a hangja elhaljon. Behunyta a szemeit, mintha valami távoli emléket próbálna felidézni. Aztán megdörzsölte az arcát gondosan manikűrözött ujjaival, és lassan ismét kinyitotta a szemeit - Így utólag már tudom, látnom kellett volna, hogy maga túlságosan is hasonlít az apjához és a nagyapjához. Majdnem megnyerte a csatát, amit Strand ellen vívott a Fleming Iparvállalatért, ebből tudnom kellett volna. - Majdnem elvesztettük az irányítást a Fleming Iparvállalat felett - folytatta FitzGerald, és a fejét ingatta, visszaemlékezve a szorult helyzetre. - Az katasztrofális lett volna számunkra. - Számunkra? FitzGerald kíváncsian fürkészte Jay arcát. - Ó, bizonyára nem hitte, hogy Steven Strand egyedül képes lett volna minderre, ugye? A két férfi egy hosszú pillanatig némán nézte egymást. - Maga? - Nem csak én - felelte FitzGerald. - A Hetek Bizottsága és a Shepherd's Club erőforrásai révén. Nem gondolta, hogy megengedhettük volna, hogy a védelmi

249

hivatal egyik ilyen jelentős beszállító cége olyasvalakinek az irányítása alá kerüljön, mint maga, akinek az érdekei ennyire ellentétesek a miénkkel, ugye? - Nem - nézett Jay bizonytalanul az öregemberre, próbálva visszaemlékezni a harc részleteire. - Nem hiszem, hogy megengedték volna. - Jay érezte, ahogy a düh egy pillanatra fellángol a zsigereiben. Az érzést gyorsan felváltotta a büszkeség. Nem csak Steven Stranddal harcolt, hanem Amerika leghatalmasabb kartellének egyesült erejével. De a büszkesége elhalványult, amikor ráeszmélt, hogy most ugyanazzal a kartellel küzd, próbálva feloszlatni azt. Ijesztő gondolat volt. Ennek ellenére egyszer már majdnem legyőzte őket, mondta önmagának, és akkor még csak nem is volt tisztában az igazi szerepükkel. Most előre felkészült, és voltak szövetségesei: Fraser, és az ő révén segítők egész hálózata. És Alexandra. - De a sokat magasztalt erejük ellenére is elveszítették a technológiai csatát sugallta Jay. - Ez így nem teljesen igaz - kezdte FitzGerald lassan. - Bevallom, néhány területen valóban veszítettünk a külföldi riválisainkkal szemben. Ez is az egyik oka annak, hogy úgy döntöttünk, folytatjuk a Nick Projektet. Az elektromágneses impulzus fegyver korábban inkább csak érdekesség volt. Persze csak a tranzisztorok megjelenése előtt. Ekkortájt, a hatvanas évek elején jutott a tudomásunkra a légköri atomrobbantások keltette EMP-jelenség. De mindez nem tűnt fontosnak, mígnem tíz évvel ezelőtt a szilíciumchipek elterjedése elkezdte megváltoztatni a hadsereg stratégiai tervezését. - A kongresszus nem volt olyan hangulatban, hogy pénzt adjon egy olyan fegyverre, melynek működését nem érti. - FitzGerald ide-oda csapongva mesélte a történetet. Jay elméjében villogni kezdett egy jelzőlámpa. Miért meséli el neki FitzGerald mindezt ilyen készségesen? - A Hetek Bizottsága tehát belekezdett a Nick Projektbe, hogy kifejlessze a Tesla-féle impulzusfegyvert A kész projektet úgy akartuk prezentálni a vezetésnek, mint olyan módszert, amivel meg lehet bénítani az orosz rakéták és bombázók elektromos vezérlőrendszerét, még mielőtt támadást intéznének ellenünk. - De aztán időközben valahogy megváltoztak a céljaik - állapította meg Jay. Miért? - Részben, mert a fegyverrel nem lehetett célozni - válaszolta FitzGerald szomorúan. - A fegyver már 1965 óta működőképes, de nem tudtunk célozni vele - Az összes zseniális tudósuk ellenére továbbra is szükségük volt Tesla tudására. FitzGerald bólintott. - Kivételes képességű ember volt, de irigy is, mint egy kutya. Nem osztotta volna meg velünk a titkait. Ha megteszi, akkor sokkal tovább is élhetett volna. Jay kérdőn nézett FitzGeraldra, mire az elmondta a történteket - Ez iszonyatos! - mondta Jay. - Megölték minden idők egyik legnagyobb zsenijét a jegyzetei miatt. - Most már bevallhatom, hogy nagyon elhamarkodtuk a dolgot - vallotta be FitzGerald. - De hogy befejezzem a kérdésére adott választ... igen, időközben megváltoztak a céljaink. Elveszítettük a technológiai előnyünket a külföldi vetélytársainkkal szemben. De ezzel együtt egyre inkább tudatára ébredtünk a 250

szituációnak, amit teremtettünk a fegyverkezési versenynek, különösen ami a nukleáris fegyvereket illeti. - A háború túlságosan is halálossá vált - jegyezte meg FitzGerald. - A történelem az ember háborúinak története. Meg voltunk - vagyunk - győződve arról, hogy a történelem legutolsó fejezete talán a végső háború története lesz. Emellett arra is rájöttünk, hogy míg a hagyományos háborúkból jókora hasznot húzhatunk, addig a nukleáris háború egyáltalán nem kifizetődő. - A Nick Projekt néhány hónap múlva kihúzza az atomháború méregfogát folytatta az öregember, és a hangja olyanná vált, mint mikor egy szónok a végső megállapításokra készül. - A nukleáris fegyverarzenál, az irányító és kiszolgáló rendszerek áramkörei, a számítógépek, a repülőgépek, hajók és tengeralattjárók elektronikái mind túlterhelődnek és elpusztulnak majd az elektromágneses impulzusoktól, amiket generálunk. Mintha ezernyi atombomba robbanna a légkörben világszerte. De a rettenetes robbanások és radioaktív sugárzás helyett csak az elektromágneses impulzusokat állítjuk elő. Ironikus, hogy maguk a nukleáris fegyverek adták meg az atomháború ellenszerét. A tény, hogy ezzel a Shepherd's Club tagjai versenyképesek lesznek... nem, uralni fogják a világ hadiiparát... nem megvetendő mellékkövetkezmény. - És most - kezdett FitzGerald a boksz széle felé oldalazni -, ideje indulnom. Jay megragadta FitzGerald alkarját. - Még nem. Még van miről beszélnünk. - Nincs már miről beszélnünk - felelte gőgösen FitzGerald, és kitépte a karját Jay markából. - Maga és a mumpicjai nem jelentenek fenyegetést sem rám, sem a bizottságra. Gondolja, hogy elmondtam volna mindezt, ha úgy vélném, maga veszélyt jelent ránk? Jay a bevehetetlen erődítményre gondolt, ahonnan alig néhány órája távozott. - Üljön le, FitzGerald, mielőtt olyasmit teszek, amit nagyon meg fog bánni. - Jay felugrott, de még mielőtt megragadhatta volna FitzGeraldot, érezte, hogy egy fegyvercső torkolatának hideg, halálos gyűrűje nyomódik a bal füle alatti érzékeny bőrhöz. - Legyen észnél, Fleming - mondta FitzGerald. - Már minden mozgásba lendült, semmit sem tehet ellene. - Piaget karórájára nézett. - A Hetek Bizottsága félórán belül kiadja a végső utasításokat a Shepherd's Club tagjainak A klub tagjai már évtizedek óta azért vesznek részt ezeken a kis összejöveteleken, hogy összehangolják a tevékenységeiket, és hogy a Hetek Bizottsága kiadja azokat a parancsokat, melyek sikerre visznek minket a következő hónapokban. - Holnap estére szét is szóródnak - folytatta FitzGerald terjengősen -, mindenki visszatér a saját cégéhez, hogy megkezdjék az akciókat, és miután a Nick Projekt véget ér, minden eddiginél nagyobb profitra tesznek majd szert, a versenytársaik pedig irigyelni fogják őket. Azt hiszi, egyszerűen csak el akarjuk pusztítani a vetélytársainkat a Tesla-féle impulzus fegyverrel anélkül, hogy előre felkészültünk volna arra, hogyan is használhatnánk ki a legelőnyösebben? - A fejét ingatta. - Ez egy üzleti blitzkrieg, olyan villámháború, ami túl gyorsan történik majd ahhoz, hogy a tagtársainkon kívül bárki is eredményesen reagálhasson rá. A mai nap folyamán, 251

ma éjjel, holnap. Micsoda mélyreható és örökkévaló eredmények, milyen rövid idő alatt. - És mindenki azt teszi majd, amit maguk mondanak nekik? - kérdezte Jay szkeptikusan. - Erre gondosan ügyelünk - felelte FitzGerald határozottan. - Meg fogják tenni. Most pedig - búcsúzott az öregember, ezúttal végérvényesen -, ideje különválnunk, és folytatnunk a saját utunkat. - A tekintete megakadt valamin odakint. Négy egyenruhás ember szállt ki egy fekete-fehér járőrkocsiból. - A sziget másik végéből jöttek, az avaloni őrsről - mondta FitzGerald. - Vettem a bátorságot, és az embereimmel idehívattam őket. Azt hittem, Subasicot fogják letartóztatni - mosolygott szélesen az öregember Jayre. - De nem hinném, hogy csalódottak lesznek, amiért be kell érniük magával. Különösen, miután kapcsolatba lépnek majd az Interpollal. A fejénél tartott fegyver arra kényszerítette Jayt, hogy induljon a rendőrök felé, de mielőtt engedelmeskedhetett volna, sikoly hallatszott. A pincérnő észrevette a pisztolyt. Jay érezte, hogy a fegyvercső megreszket a fejénél, így aztán döntött. Térdre vetette magát, és a kabátzsebébe nyúlt a .45-ösért. A lövés akkorát dördült, mintha eljött volna a világvége. Fleming érezte a perzselő széllökést és az égett haj rettenetes bűzét. Felemelte a .45-öst, és kétszer lőtt. FitzGerald testőre hangosan felsóhajtott, ahogy a lövedékek széttépték a gyomorszáját. Fleming talpra ugrott, és FitzGerald másik testőrét kereste. A férfi, fegyverrel a kezében, éppen a falatozó felé rohant. - Maga a jegyem, amivel kijuthatok - mondta Jay FitzGeraldnak, aki a lövöldözés alatt mindvégig ülve maradt - Álljon fel, és szóljon nekik, hogy ne lőjenek, különben meghal. FitzGerald vakon bámult Jayre, és nem mozdult, hogy engedelmeskedjen. Aztán Jay észrevette a sötét foltot a pólóing egyik tengerészkék csíkján, éppen csak FitzGerald torka alatt. Ahogy Jay az öregembert nézte, az ing egyik fehér csíkja lassan vörössé változott. Bizonyára a testőr első lövése találhatta el, gondolta Jay. FitzGerald győzedelmesen elmosolyodott, és behunyta a szemeit. Aztán hirtelen záporozni kezdtek a lövedékek a bár ablakain, üvegszilánkokkal töltve meg a levegőt. Jay lekuporodott, és rohanni kezdett a konyha felé. Imádkozott, hogy legyen hátsó ajtó.

252

Negyvenharmadik fejezet

Long Beach, január 5.

Alexandra az üres étkezőben üldögélt. A tányérján érintetlenül maradt rántottát, ahogy lassan kihűlt, nyúlós réteg borította be. Vajon ő hol lehet most? Szipogni kezdett, és megtörölte az orrát egy papírszalvétával. Ez már túl sok volt, kezdett elege lenni abból, hogy a férfiak állandóan magára hagyják. - Ms. Downing? Alexandra felpillantott George Treadwell állt az étkező ajtajában. - Azt hiszem, ezt tudnia kell. A nő mozdulatlanná dermedt, és tágra nyílt szemekkel nézett az FBI-ügynökre. - Valami történt Jayjel? - kérdezte Alexandra rekedten. Treadwell megrázta a fejét, és az asztalhoz lépett. - Fraser admirálisról van szó. Valakik elkapták. - Ó, Istenem! - kiáltotta Alexandra, a szája elé kapva a jobb kezét. - Még életben van - folytatta Treadwell. - Kemény egy vénember. A UCLA Egészségügyi Központ intenzív osztályán van, erős védelem alatt. - Kik? - LeBlanc úgy véli, az oroszok lehetettek - felelte Treadwell. - Ő is a kórházban van. Úgy tűnik, kiütötték egy kábító fegyverrel, aztán valami altató- és tudatmódosító szer keverékét adták be az admirálisnak. - Magasságos Isten! - mondta Alexandra. - Miféle világban élünk? Nem menekülhetünk sem a barátaink, sem az ellenségeink elől. - A kezébe temette az arcát. - Rendbe fog jönni - mondta Treadwell. - Az orvosok elemezték a kábítószerkeveréket, és sikerült semlegesíteniük. A kábítószerek fajtái is megerősítik LeBlanc gyanúját. Olyan drogok nyomait találták benne, amiket csak a KGB használ. - Miért? - kérdezte Alexandra. - Ő csak egy öregember! Már visszavonult. Miért őt? - Azt hiszem, erre ön is tudja a választ - felelte Treadwell, és leült az asztal mellé. - Lehet, hogy visszavonult, de a fejében vannak a nukleáris rakétákkal felszerelt tengeralattjáróinkkal kapcsolatos legtitkosabb információk. - Megtudtak valami fontosat? Treadwell vállat vont. - Várnunk kell, hogy meglássuk, történik-e valami. Egy kis idő múlva már többet tudunk majd. LeBlanc ma reggel kijön, utána csatlakozik hozzánk, és megtesszük az előkészületeket, hogy az admirálist is ideszállíthassuk, amint szállítható állapotban lesz. Van itt egy teljesen felszerelt klinika is. De amíg ide nem ér, addig csak várakozhatunk. - Várni, várni, várni - panaszkodott Alexandra. - Ez minden, amit csinálok. Mást sem teszünk, mint várakozunk! - Hirtelen felállt, mire a széke felborult. 253

Belefáradtam a várakozásba. Nem szoktam hozzá a várakozáshoz. Én mindig szoktam tenni valamit. - Ezért is jöttem most ide, Ms. Downing - jegyezte meg Treadwell nyugodtan. - Elnézést - mondta a nő. - Mit tehetek? - Sansome a számítógépes nyomozása során néhány érdekes szállítmány adataira bukkant, melyeket a Fleming Iparvállalat küldött a Global Energy egyik kutatásra használt part menti fúrótornyára. A fúrótorony délre van innen, Huntington Beach vizein. A többi információból, amit a Tesla-fegyver használatáról sikerült kiderítenünk, az a gyanúm támadt, hogy a fúrótoronynak is köze lehet az ügyhöz. - Egy olajfúró toronynak? - kérdezte Alexandra. - Hogyan? - Emlékszik még a Remény Projektre? - A nő bólintott. - Emlékszik még arra, hogyan ásták be a rádióadók vezetékeit a földbe, hogy egy sziklaalakzat segítségével kommunikálhassanak az alámerült tengeralattjárókkal? - A nő ismét bólintott. Ugyanilyen sziklaalakzat található a part melletti tengerfenéken, nagyjából tizenkétezer láb mélységben. Azt hiszem, a fúrótornyot használták arra, hogy kiépítsék az antenna vezetékeit, és ezzel lehetővé tegyék, hogy az impulzus fegyverrel túlterheljék az alámerült tengeralattjárók áramköreit pontosan ugyanúgy, ahogy azt a szárazföldi berendezésekkel is teszik. - Mit akar tőlem, mit tegyek? - Maga ugye kiváló tengerész? - kérdezte Treadwell. - Igen - felelte a nő. - Mit szeretne, mit tegyek? - Segítsen nekünk megkeresni és elpusztítani azt a fúrótornyot - mondta Treadwell határozott hangon. - Ha sikerül megtennünk, maradna egy kis reményünk akkor is, ha netán minden balul ütne ki, mivel így legalább a nukleáris haderőnk egy részét sikerülne megmentenünk. Ha netán minden balul ütne ki. Abban az esetben, ha Jay meghal. Alexandra arra gondolt, milyen lenne az élete Jay nélkül. Csakhogy a férfi még nem halt meg. - Megteszi? - kérdezte Treadwell. - Együnk sem igazán jó a kis hajók kezelésében. Modesti csak nagy hajókon szolgált, Lamb pedig, nos, évek óta nem lépett már hajó fedélzetére... - Megteszem. - Remek - mondta Treadwell egyszerűen. Megszólalt a riasztó. - Valami baj van? - Nem tudom - felelte Treadwell, és az ajtóhoz sietett. Alexandra követte. - Erre - mondta tömören az FBI-ügynök. A létesítmény bejárata felé ment, kinyitva a revolvere pisztolytáskáját. Alexandra meztelennek érezte magát a .45ötöse nélkül. Kövesse Treadwellt, vagy inkább menjen vissza a fegyveréért? Tétovázott, majd a férfi után indult. Treadwell megállt egy súlyos, jelzések nélküli, kémlelőnyílással és kombinációs zárral ellátott ajtónál. Leütött néhány billentyűt, és az ajtó kinyílt. Az ajtó mögötti szoba olyan volt, akár egy hatalmas utasszállító repülőgép pilótafülkéjének és egy televíziós vágószobának a keveréke. Két öltönyös férfi tanácskozott valamiről, miközben kezeik ide-oda jártak a kapcsolótáblák, jelzőfények és más műszerek vezérlői között. Az egyik falat színes monitorok 254

borították, ragyogó mozaikként mutatva a zárt hálózaton érkező képeket, melyek a létesítmény belső és külső területeiről érkeztek. Mindegyik képernyőt kis műanyag jelzéssel látták el, hogy melyik területet is mutatja. Az egyik, egy drótkerítéssel határolt, kihalt betontérséget mutató monitor alatt vörös fény világított - Közelíts rá - mondta az egyik férfi a másiknak. A vörös fénnyel jelzett képernyő gyorsan zoomolni kezdett. Alexandrát lenyűgözte a technológia, és figyelte, ahogy a technikus a kamerát mozgatva végigpásztázza a kerítést és a környező területet. - Ott! - kiáltotta az egyik férfi. - A közepén. Közelíts rá! - A képernyőn immár tisztán látszott a drótkerítésen vágott lyuk. -A Zeusz-kilences szektor - szólt bele a másik férfi egy mikrofonba. - Behatolók, vörös riadó. Minden egység maximális készültségbe. - Lenyomott egy zöld gombot, mire a sziréna sikoltása azonnal elhallgatott. - Ellenőrizzük a mozgásérzékelőket és az infravörös érzékelőket, keressük meg a testhőjüket - mondta az egyik technikus higgadtan a társának. - Helló, George - köszönt a másik technikus, végre tudomást véve Treadwell és Alexandra jelenlétéről. - Úgy tűnik, egy kis izgalomban lesz részünk ma reggel. Egykét ember lehet. Semmi olyan, amiért aggódni kellene. A kinti biztonságiak elintézik a dolgot. De hogy biztosra menjünk, lezártam a bejáratot és minden szellőzőt .Akár tarackokkal is lőhetnének minket egész nap, és csak annyit érnének el vele, hogy egy kicsit rosszabb lenne a kép a monitorokon - mosolygott megnyugtatóan. Ismerte a műszereit és azok képességeit. Ismét megszólalt egy sziréna, egy másik képernyő alatt újabb vörös fény gyulladt Aztán egymás után villantak a vörös fények, míg végül a képernyőkkel borított fal izzani látszott. - Az istenit! - szitkozódott a technikus. - Szart sem látok. - Feltett egy jókora fejhallgatót. Alexandra a lármán át is hallotta, ahogy a férfi kéri a kinti biztonsági erőket, hogy jelentsék, mit látnak. A technikus arca hamuszürkévé vált. - Nem válaszolnak - mondta kétségbeesetten. - Egyik egység sem válaszol. - Az lehetetlen! - kiáltotta a másik férfi. - Próbáld csak meg - kiáltotta a társa dühösen, letépve a fejhallgatót a füléről. Míg a másik férfi sikertelenül próbálta elérni a kinti biztonságiakat, az első technikus kinyitott egy ajtót, és besétált a mögötte feltáruló fülkébe. Egy halom vaskos, fekete golyóálló mellénnyel és néhány M-16-ossal a kezében tért vissza. - Tessék - adta körbe a felszerelést. - Lehet, hogy szükségük lesz ezekre. Treadwell lovagiasan segített Alexandrának felvenni a fekete golyóálló mellényt - Tudja, hogyan kell ezt használni? - kérdezte Treadwell, átnyújtva a nőnek egy M-16-ost. Alexandra megrázta a fejét. - Tud bármilyen lőfegyvert használni? - A nő bólintott. - Remek. A létesítmény falai úgy rázkódtak meg, akár egy állat, amely a bolhákat próbálja lerázni magáról. Mindannyian a földre zuhantak. - Ó, Istenem! - szólalt meg az első technikus. Hirtelen minden monitoron ugyanaz a kép látszott egy arcot, ahogy közel hajol a kamerák lencséjéhez. Az

255

arcvonások furcsán eltorzultak, az ajkak egy szót tagoltak lassan: „viszlát". Aztán minden képernyő elsötétült. - Valaki megzavarta a zárt hálózatot - mondta az első technikus. Társa szóra nyitotta a száját, de inkább csendben maradt, mivel a kapcsolótáblák sípolni és pislákolni kezdtek. - Ez nem lehet! - üvöltötte túl a technikus a kakofóniát. - Ahhoz egy egész hadsereg kellene, hogy egyszerre zavarják össze az összes érzékelőt. - Vagy olyasvalaki, aki ismeri a rendszer működését - kiáltotta Treadwell Alexandra fülébe. Megragadta a nő könyökét, és az ajtóhoz húzta. - Tűnjünk el innen. - Hova? - kiáltotta a nő. - Egy biztonságosabb helyre - felelte a férfi, miközben az M-16-osaikkal a kezükben elhagyták a helyiséget. Miután becsukták az ajtót, a zaj nagy része is megszűnt. A létesítmény többi részében csak egyetlen sziréna hangja hallatszott A levegőben por kavargott az iménti robbanástól. - El kell jutnunk a létesítmény központjába - mondta Treadwell. Lassan kocogva indult végig a folyosón, Alexandra pedig követte. Lamb, Curry és Modesti rohantak feléjük. Az élen Modesti haladt, a szája mozgott, de a hangját nem lehetett hallani a sziréna miatt. Ahogy Alexandra futott, a golyóálló mellény durva szövete dörzsölte a nyakát és az arcát. A nő azon kapta magát, hogy reméli, nem fog kivörösödni a bőre. Megszidta önmagát, amiért ilyen jelentéktelen dolgon gondolkodik. A padló megremegett a lába alatt. Alexandra a falnak csapódott, aztán szőnyeget érzett az arca alatt. Az egész testében érezte a robbanás erejét. A fémgerendák nyöszörögtek, ahogy az iménti detonáció deformálta őket. Vakolatdarabok és fémszilánkok hullottak rá. Köhögött a portól. A többiek is köhögni kezdtek körülötte. Amint Alexandra feltápászkodott, észrevette, hogy a sziréna hangja megváltozott. Aztán ráeszmélt, hogy a sziréna már elhallgatott, és most egy halálos sebet kapott ember fájdalmas sikolyát hallja. Alexandra bizonytalanul állt a lábán, és a falhoz támaszkodva tartotta meg magát. Fehéren izzó fájdalom hasított a bal térdébe, ahogy ráhelyezte a testsúlyát, és önkéntelenül is felsikoltott. Bár a fájdalom elviselhető volt, mégis meglepte. - Jól van? - botladozott Treadwell a folyosót borító törmeléken át felé. A férfi arcát vér borította. A haja, ami az imént még makulátlanul jól fésült volt, most véresen és porosan tapadt a homlokára. - Túlélem - felelte Alexandra. Nekidőlt a falnak, hogy megvizsgálhassa a térdét. Nem látott vért rajta. - Biztosan meghúzódott, amikor elestem. A haláltusa sikolya az egekig csapott. - Ki az? - kérdezte Alexandra a férfitól. - Segítenünk kell neki. Treadwell a fejét rázta. - Curry az. Egy tartógerenda ráesett a csípőjére, szinte kettévágta. Nemsokára meghal. Valaki robbanóanyagot helyezett el a fal túloldalán. A fal kitartott, de a

256

belső páncéllemez beszakadt, és a darabok szétroncsolták a gerendákat. Ki kell jutnunk innen, mielőtt elhelyeznének még egy töltetet. Tud járni? Alexandra arca összerezzent a fájdalomtól, ahogy a térdét próbálgatta. - Azt hiszem. - Olyan erővel harapott az alsó ajkába, hogy vér serkent belőle, de sikerült megállnia a lábán. - Remek - mondta Treadwell, és lehajolt, hogy felvegye a nő M-16-osát a padlót borító törmelék közül. - Várjon itt egy pillanatig. - Egy vértől borított emberhez képest meglepő gyorsasággal rohant vissza a biztonsági vezérlőterembe, és alig egy perccel később nyalábnyi M-16-os tárral tért vissza. - Tömje bele a zsebeibe - parancsolta Treadwell. - Lehet, hogy mindre szükségünk lesz. - Miután ezzel megvolt, utat tört magának a törmeléken át. Alexandra összeszorította a fogait a térdébe nyilalló fájdalomtól, és követte a férfit. - Hova megyünk? - kérdezte a nő. Treadwell éppen megfordult, hogy válaszoljon, amikor az előzőnél is hevesebb robbanás döntötte le őket a lábukról. Ahogy a por ismét leülepedett, Alexandra izgatott hangokat hallott. Érezte, ahogy a kinti hideg levegő beáramlik. Füstszagot érzett, ugyanolyan tűz füstjének szagát, mint ami Lee Goldberget is elemésztette Luxemburgban. De mielőtt a rettegés erőt vehetett volna rajta, Treadwell talpra rángatta, a kezébe nyomta az M-16-ost, és sürgetni kezdte, hogy induljon előre. Alexandra a fájdalomról megfeledkezve menekült a közeledő hangok elől. - Oké, seggfej, indítsd a kocsit, vagy meghalsz! - mondta Jay Fleming, és FitzGerald sofőrje bordái közé nyomta a .45-ös Colt csövét. A sofőr még a lövöldözés kezdetekor beszállt a dzsipbe, és beindította a motort. Nem számított arra, hogy Jay egy rohammal kitör a vendéglőből. - Hova? - kérdezte a férfi. - El innen - parancsolta Jay. A sheriff emberei megkerülték az épületet, és a sarok mögül valóságos sortüzet zúdítottak rájuk. A dzsip előrelendült, hátsó kerekei porfüggönybe burkolták a járművet. A sofőr a padlóig nyomta a gázpedált. - A tábor felé - utasította Jay. - Igenis, uram. Fleming látta, hogy a rendőrök az autóik felé rohannak. Csak percek kérdése, és a nyomukban lesznek. - Ne lassíts - mondta Jay. - Ha elkapnak minket, megöllek, úgyhogy nem kell óvatosan vezetned. Megértetted? A sofőr bólintott. Jay fél kézzel letörte a sofőr visszapillantó tükrét, majd az ülésen át a dzsip hátuljába mászott Felnyitotta a hátsó ajtót .A távolban látta a közeledő porfelhőt. - Lehet, hogy kiugrok, de szétloccsantom a fejed, ha megfordulsz - kiáltotta Jay a sofőrnek. - Úgyhogy vezess csak tovább. - A sofőr idegesen bólintott. Ahogy a dzsip felfelé kapaszkodott az Isthmus-öbölre néző sziklába vájt meredek, egysávos földúton, és befordult egy kanyarba, ami néhány pillanatra eltakarta őket a rendőrség és a móló közelében álló bámészkodók elől. Jay halk imát mondott, a kabátzsebébe tette a .45-öst, és a levegőbe lökte magát. Ha jól 257

emlékezett, akkor a kanyar egy meredek szikla mellett halad el, ami alatt néhány hónapja a barátaival búvárkodott. Ha jól emlékezett, akkor nagyjából három másodperc múlva a szikla lábánál növő tengeri hínárok közé csapódik. Ha... Jay először a lábait stabilizálta, próbálva kiegyenesedni, amire csak tudott. Ha függőlegesen csapódik a vízbe, akkor nem fog megsérülni. Ha pánikba esik, akkor olyan lesz, mintha betonon landolna. Ha... Mielőtt a lábujjai elérték volna a vízfelszínt, a szárazföld felé pillantott, amerre az Asian Pacific Container Terminal lehetett. Olajos, fekete füstoszlopot látott felemelkedni a reggeli égboltra, mintha valami elszenesedett ujj lett volna, ami a mennyország felé mutat. Ahogy az óceán elmosta a szeme elől a látványt, azon tűnődött, mi van akkor, ha a füst a létesítményből gomolyog elő. Gyűlölte, hogy a világ sorsa egy „ha" szócskától függ.

258

Negyvennegyedik fejezet

Catalina-sziget, január 6.

A csillagképek lágyan ringatóztak Jay Fleming szeme előtt, ahogy a viharvert partra szálló hajó kabinjában fekve a kis, háromszögletű fedélzeti nyíláson át az eget nézte. Odakint nyugtalan szél csapkodott és kavargott, süvítve a nyitott fedélzeti nyíláson. A hajó rádiója annyira le volt hallatva, hogy Flemingnek feszülten kellett fülelnie, ha a hangos széllökésektől hallani akarta a jelentéseket, miszerint a Santa Anaszelek még tovább erősödnek a szárazföld felett. A szokatlanul száraz levegő a forró, déli szelekkel kombinálva felkorbácsolta a katasztrofális bozóttüzeket a kontinensen. Dél-Kaliforniában az esők általában december közepén kezdődnek, de a különös időjárás most szinte nyárias időt hozott. A Malibuhoz közeli kanyonok fényűző házait megtizedelték a bozóttüzek, mondta a rádió, és újabb területek kerültek veszélybe Laguna közelében. A Santa Ana-szelek este tíz óra körül kezdtek felerősödni, de még nem vették át a hatalmat az uralkodó északnyugati szél felett. A levegő minden irányba kavargott és örvénylett, ahogy a két szél összecsapott. Jay lassan felült, és egy kereskedelmi rádióadóra váltott. Az elmúlt tizenhat órában, mióta a régi bárkán bujkált, minden hírműsort meghallgatott. A bozóttüzektől eltekintve a rádiók fő hírei az Asian Pacific Container Terminal Long Beach-i dokkjainak megsemmisülése, melynek okait még mindig keresik, valamint a helyi és a szövetségi kormány SWAT-alakulatainak catalinai hajtóvadászata volt a pszichopata gyilkos után, aki csütörtök reggel meggyilkolta az iparmágnás Liam FitzGeraldot. Fleming neve még mindig nem hangzott el. Jay megpöccintette az URH rádiótelefon kapcsolóját. Nem sikerült azonosítaniuk őt, vagy a Hetek Bizottsága titokban tartja a nevét A rádió déli híreiben jelentették, hogy a szállítmányozási terminálnál nem találtak túlélőket. Alexandra. Fleming a szülei halála óta nem érzett ilyen fájdalmat. Tíz éve először potyogtak így a könnyei. Azon tűnődött, vajon áldás vagy átok volt-e, hogy Alexandra felszabadította benne ezeket az érzéseket. Ami mindent csak még fájdalmasabbá tett, az a hír volt, miszerint Daniel Frasert ismeretlen tettesek megtámadták az otthonában. Az admirális kómában volt, amiből az orvosok szerint valószínűleg sosem fog felébredni. LeBlanc szintén kórházban volt, de várhatóan hamarosan kiengedik. Fleming ismét egyedül volt, odakint a hidegben. Az URH néma maradt. Végigfuttatta a sávkapcsolót mind a nyolcvannyolc csatornán. Két teherhajó közötti beszélgetéstől eltekintve a 13-as hullámsávon az éter csendes volt. Össze sem lehetett hasonlítani a menekülését követő első órák felbolydulásával. 259

A régi, rozsdás, partra szálló hajó közel volt ahhoz a helyhez, ahol a vízbe ugrott, és Jay tapasztalatból tudta, hogy a vén bárkát csak nagyon ritkán használják. Miután betört a kabinba, első dolga az volt, hogy a vészjelző, 16-os csatornára kapcsolta az URH-készüléket. Az éter szinte izzott a rádióbeszélgetésektől. A kikötői őrség hívta a parti őrséget, jelentve, hogy több embert megöltek, és a gyilkos a Shepherd's Club tábora felé tart. Mindannyian bekapták a csalit. A következő órákban Jaynek nem volt szüksége a rádióra, hogy tudja, mi történik. A parti őrség járőrhajója egy órán belül megérkezett a Los Angeles városi és megyei SWAT-alakulatok hajóival és helikoptereivel együtt, valamint az FBI járművei is egymás után bukkantak fel. Jay a kerek hajóablakokon át figyelte, ahogy a rendőrök tolonganak a mólónál, majd a várakozó járművekhez rohannak, melyek aztán felszaggatták a Shepherd's-öböl felé vezető egysávos földutat. Az utolsó rádióüzenetekből megtudta, hogy átfésülik utána a sziget nyugati részét, és körülveszik a tábort, hogy őrizzék az amerikai ipar vezetőinek biztonságát. Jay tudta, hogy jól őrzik őket, és a zűrzavar ellenére a klubtagok nem fognak változtatni az ütemtervükön. Ha nem így lenne, azzal csak beismernék, hogy pánikba estek. Ezek nem azok a fajta emberek voltak, akik elismerik az ilyesmit, különösen nem a média előtt, ami követte az eseményeket, mivel a riporterek minden megjegyzése értékes volt. Jay lekapcsolta az URH-készüléket, és gyorsan lement a félig szétrozsdásodott lépcsőkön a vizelettől, ősi fenékvíztől és gázolajtól bűzlő sötét helyiségbe. Tapogatózva haladt a rozoga szerelőpadok között a gépházba. Korábban, napfénynél már felderítette a terepet. Megmarkolta a félig-meddig már ismerős kapaszkodókat, a lábai az utat keresgélték a csúszós járólemezen. Belebotlott valamibe, ami nekicsattant a hajótestnek, majd belecsobbant a fenékvízbe. - Fenébe - mormogta, mikor érezte, ahogy a bal lába belemerül a sötét vízbe. A víz kibuggyant a cipőjéből, amint végül sikerült visszatalálni a járólemezre. A gázolaj bűze egyre erősödött. A kezeivel keresgélt maga előtt, és enyhén nekiütközött egy hosszúkás tárgynak, ami leginkább egy madzagra erősített, vízzel teli luftballonra hasonlított. A tárgy felszíne nedves volt a gázolajtól. Megvizsgálta a tárgyat, és megkereste a szivárgás forrását. Az alján kidudorodó részen, egy apró lyukon át eresztett. Fleming elmosolyodott, és az órája világító számlapjára nézett: tizenhét perc. A többi is mind tizenhat és húsz perc között teljesített. Ez így elég következetes ahhoz, hogy megfeleljen a céljaira. Nyugodtan sétált vissza a hajó kabinjába. Hálásan szívta be a friss levegőt, aztán átkutatta a kamrákat és a szekrényeket. Mikor ezzel végzett, már több mint két tucat gumi óvszere volt. Bőven elegendő, gondolta, miközben beletömködte az óvszereket a kormánykerék mellett lógó rongyos, fekete műanyag esőköpeny zsebébe. A .45-ötösét és a cipőit beletekerte az esőköpenybe, és egy kirojtosodott kötéllel átkötötte a műanyag batyut, majd halkan kilépett a fedélzetre. A hold egy kissé megtelt a múlt éjszaka óta, de még mindig csak nagyon halványan világított.

260

Ahogy belecsusszant az Isthmus-öböl fodrozódó vizébe, a Shepherd's-öböl felől helikopterek távoli zaját hallotta. - Ez zsarolás! - kifogásolta a pirospozsgás, fekete hajú, elegáns, szürke pofaszakállat viselő férfi. - Ez a legfelháborítóbb dolog, amit valaha... Nem írom alá. Istenemre, Strand, ezúttal túl messzire ment! Ezt nem ússza meg szárazon! - A férfi kezei remegtek a haragtól. Steven Strand higgadtan nézett a vádaskodóra, egy hatalmas konglomerátum vezérigazgatójára, ami a pékségektől a repülőgépgyárakig mindenfélével rendelkezett. - Persze hogy alá fogja írni, Sam - felelte Strand. - Aláírja, mert tudja, milyen fontos biztosítanunk, hogy senki se lépjen ki a sorból. Százszázalékosan lojálisnak kell lenniük. A kilencvenkilenc százalék már hiba. Sam Gianelli némán bámult Strandra. - Sam - folytatta Strand békítőnek szánt hangon -, az iratokban az áll, amit már évek óta tudunk. Nézze - hajolt előre Strand, és felemelt egy vaskos papírköteget fényesre csiszolt tábori íróasztaláról. A papírköteget átadta Gianellinek. - Nézze át Gianelli úgy nyúlt az iratokért, mintha azok viperák lennének. - Csak rajta. Ezek az enyémek, már aláírtam őket. Gianelli vonakodva átvette a paksamétát, és belepillantott az iratokba. A szemei tágra nyíltak a döbbenettől. - Ez mind a maga műve? - kérdezte Gianelli. - Igen, Sam - felelte Strand büszkén. Gianelli visszaadta a papírköteget Strandnak. - Ez más megvilágításba helyezi a dolgokat - ismerte el. - De még mindig nem hiszem, hogy úgy kellene intéznünk a dolgokat, ahogy ezekben az iratokban áll. Ha valaki megtudja... - Nem fogják megtudni, Sam - ígérte Strand -, amíg minden klubtag teszi a dolgát. Maga is részt vett az eligazításon ma este. Tudja, milyen fontos, hogy minden klubtag azt tegye, amit mondtak neki. Gianelli bólintott. - De ez olyan, mint egy beismerő vallomás - tiltakozott - Benne van, hogy felárat követeltem a kormánytól, és hogy a pénzt elavult acélipari berendezésekbe fektettem. - Tudom, hogy mi áll benne, Sam - mondta Strand határozottan. - Ahogy maga is tudja, mi áll benne. Van benne bármi olyan, ami valótlan? A két férfi farkasszemet nézett egymással. Strand alig egy perc alatt győzedelmeskedett. - Nincs benne semmi valótlan - mondta Gianellinek. - De akkor sem szeretném írásba adni. - Talán arról van szó, hogy nem fog jókora haszonra szert tenni a befektetéseiből, miután megbénítottuk a csúcstechnológiájú acélműveket Japánban, Németországban és Dél-Koreában? Gianelli megrázta a fejét. 261

- Miután a csúcstechnológiájú acélművek eltűntek az útból, Amerika nem tehet mást, mint hogy ismét uralkodjon a világ acélipara felett, ugyebár? - Igen, de... - Nincs semmiféle de - mondta Strand. - Maga is részt vett az eligazításon. Maga is tudja, milyen gondosan megszerveztünk mindent. Minden részlet döntő fontossággal bír, és pontosan emiatt nem szállhat senkinek sem inába a bátorsága. - Kétség sem fér ahhoz, hogy lesz egy kis zűrzavar. - Strand felállt és járkálni kezdett a sátor becipzározott bejárata előtt. A szövetfalak megremegtek és feldagadtak, ahogy a szél megtépte őket. - Biztosítanom kellett, hogy ha a fogyasztók csoportjai felbujtják a politikusokat és a bürokratákat, és a nyomozati szervek általuk nehéznek vélt kérdéseket tesznek fel, akkor senkiből se lehessen koronatanú. Strand visszasétált az íróasztalához, amivel szemben a zavarba hozott Sam Gianelli üldögélt. Strand a tenyerével rácsapott az asztalon heverő papírokra. - Ezzel biztosíthatjuk, hogy mindannyian összetartsunk. Érti? Gianelli bólintott. - Remek - mondta Strand, átnyújtva egy tollat. - Most pedig írja alá. Gianelli engedelmeskedett. A Santa Ana-szelek meleg lehelete besüvített a nyitott sátorlapokon, amint Gianelli távozott. Úgy tűnt, a szél elfújja a félelem bűzét, ami a férfi után hátramaradt. Lehet, hogy inkább Gianelli vállalatának elnökét kellett volna felvenni a tagok közé, gondolta Strand, nos, most már túl késő. Visszahelyezte Gianelli aktáját a barna borítékba. Strand tudta, hogy a nyilatkozat aláírása csupán formalitás, és feltételezte, hogy ezt Gianelli és a többiek is tudják. A Hetek Bizottsága rendkívül részletesen kidolgozta, hogy a Shepherd's Club tagjainak hogyan, mikor, hol és mire kell elköltenie a kormány pénzét. Csakhogy Strand azt akarta, mindegyikük ismerje be saját személyes felelősségét Strand felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a szél üvöltését. - Küldje be Carotherst. - Néhány pillanattal később az ország legnagyobb telekommunikációs berendezéseket gyártó vállalatának elnöke és egyben vezérigazgatója lépett be, az utolsó emberek egyike, akivel Strandnak még foglalkoznia kellett aznap este.

262

Negyvenötödik fejezet

Catalina-sziget, január 6. Az Isthmus-öböl védett horgonyzóhely volt, de a kelet felé néző kikötőt szinte semmi sem védte a ritkán előforduló Santa Ana-szelek forró rohamaitól, melyek a kontinens sivatagaiból törtek elő. A kisebb hajók felszedték a horgonyt, és biztonságosabb kikötők felé vették az irányt. Csak a munkára fogott hajók és a tengerbíró vízi járművek, mint például a parti őrség járőrhajói maradtak. Egyik fodrozódó hullám a másik után csapódott Jay tarkójának, ahogy kutyaúszásban úszott a part mentén, próbálva megakadályozni, hogy a fekete esőköpeny, benne a pisztolyával és a cipőivel, teljesen elmerüljön. Megborzongott, amikor a lábujjai a sziklák talapzatánál húzódó homokba és kavicsok közé kapartak. Tőle balra, nagyjából százötven yardnyira a móló és a dokkok melletti töltőállomás fényei világítottak, a mólón a parti őrség egyik embere járőrözött. Közvetlenül Fleminggel szemben, körülbelül ötvenyardnyira, ugyanolyan látvány tárult elé, mint a korábbi éjszaka: az épületek tarka kavalkádja, a vendéglő, az áruház és a melléképületek. Mozdulatlanul, lábujjhegyen egyensúlyozott, fél kézzel tartva meg az egyensúlyát, miközben a partvonalat fürkészte. Jobbra, majd balra nézett, a fényesebb területeket a látóterén kívülre szorítva, a sötétebb árnyékok között kutatott őrök nyomai után, de senkit sem látott. A kutatás jóval nyugatabbra folyt, így az őrség is arrafelé koncentrálódott. Csendesen továbbúszott, követve a part vonalát, ahogy az kissé nyugatnak, egy kisebb föveny felé ívelt, ami alig huszonöt yardnyira húzódott a röplabdahálóktól. A partra érve lekuporodott, próbálva a fűben és a csenevész bozótosban maradni, ami felkúszott a föveny melletti meredek domboldalra is. Próbált nyugodtan lélegezni, felült a bokrok között, és reszkető ujjakkal bontotta ki a fekete műanyag esőköpenyt. A pisztolya és cipői nem áztak el. Felhúzta a cipőket, az öve alá dugta a pisztolyt, és belebújt a fekete esőkabátba. Habár az őrök tervszerűen mozogtak a dokkok mentén, egészen a mellékhelyiségekig, majd vissza, a félórás megfigyelés alatt senkit sem látott az áruház hátsó részének közelében. Végül, mielőtt az órája hajnali kettőt mutatott volna, mozgásba lendült. Minden erejét megfeszítve rohant, áttört a bozótoson egy magas, erősen megdőlt pálmafához. Onnan egy farakáshoz, majd végül az áruház hátsó bejáratához futott. A szél üvöltése teljesen elnyomta a zajokat, amiket keltett, ahogy az esetleges támadók neszeit is elrejtette. A szél átsüvített átázott nadrágján, és a viszonylag enyhe időjárás ellenére is vacogni kezdett. Pedig aligha lehetett hidegebb hatvan Fahrenheit foknál. Jay megvizsgálta a hátsó ajtó zárját, és ahogy azt gyanította is, csupán egy egyszerű zár volt a gömbkilincsen. Semmi biztonsági zár: az Ishtmus-öböl híres volt arról, hogy nincs bűnözés. Amíg én meg nem érkeztem, gondolta. 263

Megragadta és megrángatta a kilincsgombot. Zárva volt. A zsebéből előhúzta a svájci bicskáját, amit mindig magánál tartott, amikor tengerre szállt, és kinyitotta a nagyobbik pengét. Egy szakértő egyetlen másodperc alatt felfeszíthette volna a zárnyelvet, de Fleming nem volt igazi profi. Kivéste az ajtófélfát a kilincs körül, mire megtalálta és hátra feszítette a zárnyelvet. Az ajtó halkan kinyílt. Szétsöpörte a forgácsokat a homokban, aztán belépett az épületbe, és becsukta az ajtót. Dübörgő szívvel támaszkodott az ajtónak. Egy raktárban volt, amit a padlótól a mennyezetig teleraktak papír- és fémdobozokkal. Vajon van kutya idebent? Úgy vélte, nincs. Az Ishtmus-öbölbe látogató emberek tehetősek voltak, és határozottan nem betöréssel foglalkoztak. Ha bűnözők voltak, akkor is csak fehérgallérosok vagy bolti tolvajok lehetettek. Átment az áruház bolti részébe, ahol gyakran szokott vásárolni. Pulttól pultig, kirakattól kirakatig lopakodott rejtőzködve, arra az esetre, ha netán valaki benézne az áruház jókora ablakain. Hason kellett csúsznia a bolt túlsó végébe, ahol a motorokat tették ki szem elé egy széles, nyílt térségre. Megkerülte a helyiséget, és visszavitte a zsákmányát a raktárba, ahol alaposabban is szemügyre vehette. Kevesebb, mint félóra alatt megtöltött egy hátizsákot fémdobozba csomagolt Sterno spirituszkockákkal, egy tekercs alumíniumfóliával, nejlonzsinórral, gyufával, egy egyszer használatos öngyújtóval, amit a biztonság kedvéért tett el, egy műanyag tölcsérrel, zseblámpával és tartalék elemekkel, egy tekercs fekete szigetelőszalaggal, fél tucat táborozáshoz használatos tűzhelyhez való butánpalackkal, egy kis iránytűvel és a szigetről készült topográfiai térképpel. Ezek mellé berakta még a hajón talált óvszereket, valamint néhány csomag luftballont is. A csomag mellé odatett még két fehér színűre festett benzines tartályt is, melyeket a Coleman tábori tűzhelyekhez használtak. Lekuporodott a pénztáros pult alá, és a pénztárgép melletti polcról elvett csavarhúzóval lefeszítette a zárat egy üvegszekrényről, amiben távcsöveket, adóvevőket, órákat és más értékes tárgyakat tartottak. Magához vett egy távcsövet. Ezután az élelmiszerrészlegre ment, és keresett hat nagydoboz főtt paradicsomot. A dobozokat a bolt egyik sarkába, az alkalmazottak számára fenntartott mosdóba vitte, ahol a svájci bicskája konzervnyitójával felbontotta őket, és a tartalmukat leöntötte a vécébe. Miután kiöblítette a dobozokat, mindegyik aljára apró lyukakat szúrt, és mind a hatot bepakolta a hátizsákba. A főtt paradicsom illata arra emlékeztette, hogy egész nap nem evett semmit, és alighanem még egy napig nem is lesz alkalma enni, már persze ha egyáltalán túléli a következő napot. Visszamászott a boltba, a hűtőrekeszekből szerzett magának egy jókora darab sajtot, egy zacskó kemény zsömlét és két nagy üveg szénsavas ásványvizet. A hátsó helyiségben kipakolta a zsömléket és a sajtot egy vécépapírral teli kartondobozra, és kinyitotta az egyik üveg vizet. Hosszasan ivott az üvegből. Aztán letépte a sajtról, egy hatalmas, háromszögletű Jarlsbergről a műanyag csomagolást. A nyála szinte fékezhetetlenül csorogni kezdett.

264

Gyorsan evett, majd az étel és a víz maradékát beletömte a duzzadó hátizsákba, amit aztán a vállára vett. Mindkét kezében egy-egy kanna tűzhelyhez használatos tüzelőanyaggal gyorsan az egyik sötét árnyéktól a másikig rohant, ahogy kétrét görnyedve menekült kis áruháztól az Isthmus-öböl felé. A Catalina-kikötőhöz vezető út széles, sík területen át vezetett, ahol csak néhány eukaliptuszfa nyújtott fedezéket, így aztán úgy döntött, egyenesen nyugatnak indul, a dombok felé. Egy sekély vízmosást követve gyorsan haladt felfelé. A zsályákat és pozsgásakat hamarosan felváltották a kaktuszok, a tövises cserjék, melyek belekapaszkodtak a lábába, és felszaggatták a kezeit, amikor a növényekbe kapaszkodva felfelé mászott. A kikötő felett kétszázötven lábbal a vízmosás laposabbá vált, és Jay a pihenőt arra használta, hogy elővegye a térképet, és meghatározza a helyzetét. Elővette a zseblámpát a hátizsákból, beletette az elemeket, és visszacsavarta a lámpa hátsó részét. Ezután a hátizsákjában kutatott a luftballonok között. Talált egy vörös színűt, amit felhasított a késével, míg végül egy olyan darabot kapott, ami illeszkedett a zseblámpa lencséjére. Szigetelőszalaggal rögzítette a luftballondarabot, és bekapcsolta a lámpát. Habár a tompa, vörös fény nem vette el az éjszakai látását, egy pillanat múlva mégis lekapcsolta. Túlságosan is fényes volt. A fekete szigetelőszalaggal befedte a lencse kétharmadát, mire úgy vélte, hogy nem fogják észrevenni. A vörös izzás halványan megvilágította a térkép vonalait. Végighúzta az ujját az északi partvonalon, az Isthmus-öböltől a Smaragdöblön át a Shepherd's-öbölig. Elővette az iránytűt, betájolta a térképet, és talált egy vízmosást, nagyjából háromszázharminc foknyira északnyugatra, ami egyenesen a Shepherd's Club táborába vezet Figyelme a Shepherd's-öböltől délre eső terület felé fordult. Szüksége volt egy hadműveleti bázisra, ahonnan elindulhat a rajtaütésekre. Meg is találta, amit keresett egy meredek szurdokot, amit a térkép időszakos patakként jelölt. Az olyan száraz szigeteken, mint amilyen Catalina is, valószínűleg csak az ehhez hasonló helyeken maradnak fenn a kisebb fák és bokrok, kiváló rejtekhellyé téve ezeket a szurdokokat. A kanyon teteje lapos területre nyílt, ami nagyjából kétszáznyolcvan foknyira volt, szinte egyenesen nyugatra. A hátizsák két oldalához szíjazta a benzines kannákat, és sietve továbbindult A vízmosás a dombság déli szikláit követte, ami gerincként húzódott a sziget közepén. A hold halványan világította meg a dombok oldalát, és Jay gyorsan egyik bozóttól a másikig futott, próbálva kihasználni a gyér növényzet nyújtotta fedezéket. Odalent, a szurdokokban satnya fákat és bokrokat látott. Követte a szurdokokat, összevetve a növényzet eme vénáit a térkép kusza vonalaival. Gyorsan haladt, az első mérföldet alig negyedóra alatt tette meg, míg a másodikat körülbelül húsz perc alatt Az út során folyamatosan felfelé haladt. Nagyjából hajnali három körül érte el a gerincet. A Santa Ana-szelek egyenesen az arcába fújtak, míg a hidegebb és nedvesebb északnyugati szelek a hátát korbácsolták. A gerincen a két légtömeg állandóan megújuló erővel csapott össze, hatalmas, örvénylő porfelhőket verve fel a földről, és megkavarva a levegőben. A 265

szél lehűtötte az arcára kiült verejtéket, és bevonta finom porral. Valahonnan a távolból egy helikopter halvány hangját hallotta. Közvetlenül alatta, egy kétszázötven yardnyi sivár területen túl, már látta az első alacsony bokrokat, amiről remélte, hogy a kanyon tetejét jelzik. Lejjebb a bokrok átengedték a helyüket valaminek, ami a víz hiánya és az erős szél ellenére kétségkívül erdőségnek tűnt. Valamivel balra, kicsit több mint egymérföldnyire már látszott a tábor széle: kettős drótkerítés, amit minden egyes sarkon, és a köztük húzódó szakaszokon jupiterlámpák világítottak meg. A kevesebb fényt adó higanygőzlámpákat fából készült, háromlábú állványokra helyezték. A kettős kerítés mindkét oldalán és a közöttük elterülő senki földjén őrök sétálgattak. Jay tudta, hogy FitzGerald lelövését követően az őrséget bizonyára megerősítették. A területen szétszórtan mozgásérzékelőket helyeztek el. Bármilyen mozgást is érzékelnek, azt az őrök azonnal ellenállhatatlan erőszakkal torolják meg. Félig futva, félig csúszva leereszkedett a meredek lejtőn, átrohant egy dombtetőn, és lesietett a domboldalt borító növényzet védelmébe. Alig a felét tette meg tábor széle felé vezető távolságnak, amikor helikopter rotor-lapátjainak zaját hallotta a háta mögül. Teljesen nyílt terepen állt, jól láthatóan, és száz yard választotta el a fedezéktől. Domboldalon lefelé ez legalább tizenegy-tizenkét másodperc, gondolta; Istenem, adj még néhány másodpercet. Próbált nem elesni. A talajt kövek, homok és por borította, ami minden egyes lépésnél besüppedt a lába alatt Jay ugrált, csúszkált és botladozott. A bozótos nyújtotta védelem egyre közelebb került, miközben a helikopter hangja is egyre erősödött. Már csak néhány lépésnyire járt a bozótostól, amikor a helikopter zúgó rotorokkal áttört a gerinc fölött, keresőfényeivel kísérteties, kék fénybe borítva a domboldalt Hanyatt-homlok vetette be magát a bokrok közé, miközben a helikopter elszáguldott felette, és oldalra dőlve fordulni kezdett. Vajon meglátták? Mi másért fordulnának vissza? A területen perceken belül nyüzsögni fognak a biztonságiak. Átcsörtetett a bokrokon az alacsony fák felé. A kopter a tábor felé fordult. Levette a hátizsákját, és előhúzta a .45-öst. Ha észrevették, akkor halott ember, de néhányat azért magával visz. Ahogy a helikopter elzúgott nyugat felé, egy hatalmas 10-es számot látott a gép oldalán, és alatta a „Tudósítóhelikopter - Tízes Csatorna" feliratot. A kabinban a keresőlámpákat egy elegáns hajú, szélesen mosolygó férfi kezelte. Jay vállai megkönnyebbülten ereszkedtek le, ahogy a félelmet először harag, aztán hála váltotta fel. Végül halkan felnevetett. A tábor feletti repülésre vonatkozó megszorítások miatt a kopter nagyon gyorsan repült. Senki sem láthatta meg. A nevetés egyre mélyebbé vált, mígnem rájött, hogy zokog. Alig három hete még egy sok millió dollár értékű vállalat tulajdonosa volt. Kényelemben és biztonságban élt, még ha nem is volt túl boldog. Most űzött vad volt a kaliforniai partok egyik sivár szigetén, a nő pedig, akit az életnél is jobban szeretett, most holtan fekszik huszonhat mérföldnyire, a víz túlpartján. 266

Lefeküdt a poros földre, és görcsösen zokogott, a kezeibe temetve az arcát. - Alexandra - mondta, mintha a névvel megidézhetné a nőt, hogy többé soha ne engedje el, akkor aztán elmenekülhetnének valahova, ahol Strand és az emberei nem találhatják meg őket Perceken át sírt, aztán a külvilág lassan, akár a reggeli dagály, kezdett beszivárogni a gondolatai közé. Csendesen szidta önmagát. Senkinek sem segít, ha csak ül itt és sír. Körülnézett. Egy meredek szakadék oldalában volt. A szakadék aljában temérdek növény nőtt, melyek az ég felé nyúlva baldachint képeztek. A földre szórta a hátizsákja tartalmát Egy kicsit pihent, miközben evett pár falatot, és ivott egy kis vizet, aztán munkához látott. Elő kellett készítenie a trükkjeit, amíg még sötét volt. Máskülönben nem tud elmenekülni. Számításai szerint csak két és fél órája maradt. Ismét megszámolta az óvszereket, pontosan két tucat. Kicsit eltűnődött a hajóskapitányon, aki ilyen óvszerkészletet tart egy olyan bárkán, mint a partra szálló hajó. Vagy rendkívüli szerető, vagy csak egy álmodozó. Jay feltépte a csomagolást, és kivett négy óvszert, egyiket a másik után ráhúzta a zseblámpája végére. Miután ezzel megvolt, lehúzta a négyes réteget, és addig ismételte a műveletet, mígnem hat darab ilyen négyes csomagja lett. Óvatosan letette a csomagokat a kemény talajra. Az egyik tűzhelyhez való benzineskanna tetejének szélére hat darab szigetelőszalagcsíkot ragasztott. Aztán a kötegnyi nejlonzsinórból levágott hat, egyenként egy láb hosszú darabot, amiket aztán gondosan az óvszerek mellé helyezett. Ezután lecsavarta mindkét fehérre festett benzines tartály tetejét. Jay átkutatta a földre szórt holmikat, és miután megtalálta a tölcsért, felemelte az egyik óvszercsomagot. Leguggolt, és a tölcsér végét beledugta a legbelső óvszerbe, majd nagyjából egyquartnyit töltött bele a tűzhelyekhez használatos benzinből. A rugalmas gumi úgy duzzadt meg, akár egy luftballon. Félretette a benzineskannát, és levette az egyik szigetelőszalag-csíkot a másik tartály tetejéről, majd szorosan a négyrétegű óvszerballon nyaka köré tekerte. Odébb tette a tölcsért, aztán óvatosan a földre helyezte a benzines ballont, melynek nyakát az egyik nejlonmadzaggal még szorosabban megkötötte. Aztán körbetapogatta az óvszercsomagot, megbizonyosodva arról, hogy az sehol sem szivárog. Legalábbis addig nem, míg el nem jön az ideje. Az órájára nézett. Hajnali 3:15. 3:30-ra bepakolta a különös rakományt, megette az utolsó falat zsömlét és sajtot, aztán a szurdokot borító bozótoson át elindult lefelé a Shepherd's-öbölbe. Negyvenöt perce maradt, mielőtt az első óvszer elkezdene szivárogni. Addigra mindet el kell helyeznie. A bokrok és a fű között a talaj stabilabb volt. Jay határozott léptekkel haladt lefelé, tudva, hogy a vézna fák tetejét szaggató szél süvítése elnyomja az általa keltett zajokat. Az ennivaló új élettel töltötte meg, a testmozgás felmelegítette, és a száraz Santa Ana-szelek felszárították a ruhájába szívódott nedvességet. Egészében véve jól

267

érezte magát ahhoz képest, hogy egy kopár szigeten bujkált, és egy kisebb hadsereg vadászott rá. Tíz perccel később megpillantotta egy vízelvezető csatorna fémráccsal fedett száját. A földút pontosan a csatorna fölött vezetett át. Az időszakos folyó medre most száraz volt, de a vízelvezető csatorna nélkül az; esős évszakban a víz elmosná az utat. Megállt és hallgatózott. A topográfiai térkép szerint a tábor széle kevesebb, mint százyardnyira volt az úttól. Ez járőröket jelentett. A veszélyérzet hatására kitisztult a feje, és felmeredtek a szőrszálak a tarkóján. Hallgatózott, de nem hallott semmit Már éppen továbbindult volna, amikor dohányfüst szaga ütötte meg az orrát. Mozdulatlanná dermedt. Szembefordult a széllel, és narancsszínű izzást látott, ami fényesen felvillant, és el is tűnt. Az izzás az úton lobbant, és lassan haladt. Próbált beleolvadni a szurdok alját borító árnyékok közé, és figyelte, ahogy két férfi sétál el a közelében, kezükben M-16-osnak látszó fegyverekkel. Halkan mentek, akár a szellemek egy álomban, a lépteik zaját teljesen elnyomta a szél süvítése. Amint az őrök kiértek a látótávolságából, a vízelvezető csatornához futott, és négykézlábra ereszkedve gyorsan bemászott. A szél még hangosabban felüvöltött A csatorna száján át a tábor őrei és kettős kerítése felé nézett. Ha továbbmegy, azzal a halált kockáztatná. De minden rendben volt, már nem nagyon kellett közelebb mennie. Őrök jelei után kutatva próbálta kikémlelni a fölötte vezető utat. Erőltette az összes érzékét, de mivel nem látott és hallott semmit, kirohant a csatornából, majd bevetette magát a gyér bozót fedezékébe. Gyorsan elővett egy óvszercsomagot, az egyik üres paradicsomos konzervdobozt, egy Sterno dobozt, a gyufát és az öngyújtót. Egy darab madzaggal felkötötte az óvszercsomagot az egyik alacsony bokorra, a ballon úgy lógott az ágról, akár valami mérgező trópusi gyümölcs, nagyjából egylábnyival a föld felett. Ellenőrizte a gumi felszínét, hogy megbizonyosodjon, nem szivárog a benzin. Aztán az órájára nézett. A csomagokban az első óvszer mostanra már kétségkívül szivárgott. Sietve letépte a Sterno doboz tetejét. A spirituszos dobozt az üres paradicsomos konzervdoboz aljára tette, amit aztán az óvszerballon mellé helyezett. Az erős szél azonnal elfújta a gyufát, amit próbált meggyújtani. Minden egyes próbálkozás olyan volt, mintha jelzőrakétát lőtt volna fel az éjszakába, elárulva a helyét mindenkinek a környéken. Elővette az öngyújtót, a lángot a legnagyobb fokozatra állította, és végül sikerült meggyújtania a spirituszt a doboz alján. Ahogy azt várta, a paradicsomos konzervdoboz elrejtette a spiritusz lángját, ami az erős szél ellenére is lobogott. Alumíniumfóliával fedte le a konzervdoboz tetejének egyharmadát, hogy elrejtse a spiritusz lángjának halvány, liláskék fényét. Amiatt nem aggódott, hogy a láng oxigén híján elalszik, mivel a doboz alján szúrt lyukak elég levegőt átengedtek. Az óvszerballon közelébe tolta a konzervdobozt. Végül elővette az egyik olajszűrő alakú, táborozáshoz használatos tűzhelyhez való 268

butánpalackot, és pontosan az óvszerballon alá helyezte. Elhátrált néhány lépést, és megcsodálta a művét. Szinte nem is lehetett látni. Visszapakolta a hátizsákját, és a csatornán át visszatért az út túloldalára. Az útja most kezdett veszélyessé válni. A térkép szerint másfél mérföldön át nagyrészt nyílt terepen kellett haladnia, hogy ott helyezhesse el a csomagokat, ahol azok a legnagyobb pusztítást végezhetik. A szurdokon túl a dombtető sivárnak tűnt. Itt-ott néhány zsálya és jukka állt, helyenként egy-egy vízmosás látszott, és nagyjából negyed-mérföldnyire egy másik, bozótos borította szurdok húzódott. Körülnézett, és a szemeit a táborra szegezte. Egykor kinevette azokat, akik azt állították, hogy a klub valamiféle gonosz társaság. Azt hitte, csak egy csapat kapzsi öregember, akiknek egymáson kívül nincsenek barátaik. Talán üzletelnek egy kicsit egymás között, de ennek nincs semmiféle jelentősége. Most itt volt az alkalom, hogy jóvátegye a tévedését. Mély lélegzetet vett, aztán kitört a rejtekhelyéről, és a távolabbi fedezék felé rohant. A szél erősen próbálta visszalökni Jayt. A férfi nekifeszült a szélnek. A lelkesedés szétáradt a testében, az izgalom megerősítette és szinte elszédítette. Lehet, hogy valaki most is éppen figyeli éjjellátóval? Néhány pillanattal később a közeledő szurdok csenevész bokrai üdvözlőén nyújtották felé az ágaikat. Hangos zajjal vetette be magát az ágak ölelésébe. Egy pillanatig csak ült, zihált, és hagyta, hogy a szíve lelassuljon a gyors rohanás után. Körülnézett. A szurdok ugyanolyan volt, mint a másik, habár egy kissé keskenyebb és sekélyebb annál. Feltápászkodott, és ismét lefelé indult a domboldalon, az út felé. A csomagokat az út és a tábor ugyanazon oldalán kellett elhelyeznie. Hirtelen megdermedt: valami megmozdult a sötétben. Nem tudta megállapítani, hogy állatok voltak-e, vagy a szél mozgatott valamit. Az árnyékok és a bokrok a szigeten élő állatoknak ugyanúgy védelmet nyújtottak, mint neki. Most először tudatosult benne a veszély, amit az egyes állatok jelenthetnek. Csörgőkígyók. Csakhogy azoknak most túl hideg van. A kígyók tétlenek a hidegben. Arra gondolt, mi van akkor, ha mégis rálépett egyre... Próbált nem gondolni az eshetőségre. Immár óvatosabban tört át a növényzeten, lefelé haladva a domboldalon. Éppen megpillantotta az utat, amikor köhögést hallott. Egy ember alakját látta az úton. Az órájára nézett. Kezdett kifutni az időből. Mordulj!, sürgette Jay gondolatban a férfit. Menj már! Ám az illető maradt. Állandó őrszem. Ezúttal nem volt vízelvezető árok az út alatt. Az útnak ezen az oldalán kell elhelyeznie a csomagot. Fleming halkan levette a hátizsákját. A fák ágai az út mindkét oldalán egymásba gabalyodtak. A tűz gond nélkül végigterjedhet az út mentén. A dolgok rosszabbra is fordulhatnak. Az út menti bozótos hirtelen megremegett. Előhúzta a .45-ötösét. Felverheti vele az egész szigetet, de ha használnia kell... Az őrszem a tábor felé nézett, és nem vette észre a lenti mozgást. Fél térdre ereszkedett, és a .45-ös csövét a bozótosra szegezte. A bokrok nem úgy mozogtak, mintha egy ember lenne ott, de akármi is járkált arra, nagy termetű volt. Éltek nagy 269

termetű állatok a szigeten? Bölények. Csakhogy ez kisebb volt. Nyulak, de azok meg túlságosan is kicsik voltak ehhez képest. Hirtelen visítás hasított a levegőbe. A bozótból egy fekete alak csörtetett elő, szájában görbe, fehér agyarakkal, és Jaytől alig tízlábnyira állt meg. Egy vaddisznó. Egy vadkan! Jay kezei remegni kezdtek. Az állat szájának mindkét oldalán előremeredő, borotvaéles agyarakra pillantott. Jól emlékezett a vaddisznókról szóló történetekre, hogy széttépték és kizsigerelték a vadászokat. Az úton álló őrszem rákiáltott - Ki van ott? - A szél elhalt, és az éjszakában fémes csattanás hallatszott, ahogy egy töltényt töltenek a töltényűrbe. Jay keze immár biztosan emelte a .45-öst a hatalmas vadkanra, pontosan az állat lapockáját vette célba. A vadkan legalább ötszáz fontot nyomhatott, és sárga szemei parázslottak a sötétben, ahogy rosszindulatúan Jayre bámult. Jay orrát kosztól és ürüléktől csimbókos szőr és rothadó vér bűze csapta meg. - Gyere elő, és nem esik bajod. - A hang most már közelebb hallatszott az útról. Jay lassú mozdulatokkal, próbálva nem rohamra biztatni a vadkant, a szurdok szélének árnyai felé indult, amikor felbukkant az emberalak. A vadkan gyanakodva nézte Jayt, izmai határozatlanul és várakozón megremegtek. A vadkan már korábban is érzett emberszagot. Az ember veszélyes volt, de a vadkan már napok óta nem evett. A száraz időjárás áldozatokat követelt, ezen a szigeten be kellett érnie olyan zsákmánnyal, amit talált. A vadkan lábai megremegtek, mintha valamiféle láthatatlan kötőféknek feszült volna. Jaynek fogalma sem volt arról, hogy a .45-ös vajon megállítja-e a teremtményt, mielőtt az felökleli őt. Ha túléli a vadkannal való találkozást, akkor mi lesz az őrszemmel? A vadkan előrearaszolt. Az útról az őr hangja hallatszott - Egy kibaszott vaddisznó! - A rádió statikus zaja törte meg az éjszaka csendjét. Miközben a vadkan közelebb lépett, Jay a háta mögül hallotta, hogy az őr mormog valamit. Fleming kibiztosította a fegyvert, és amint megérezte a vadkan savanyú leheletét, meghúzta a ravaszt. Három lövés hallatszott az út felől. A vadkan mozdulatlanná dermedt, groteszk fejét az út felé fordította. - A fenébe! - kiáltotta a hang izgatottan az út felől, amit egy lefelé csörtető ember zajai követtek. A vadkan térdre rogyott és az oldalára dőlt. Jay a távolabbi árnyékok felé oldalazott, és várta a következő veszélyt. Az őr néhány másodperccel később ért oda a vadkanhoz. Ahogy az őrszem a földre fektette az M-16-osát, és körbejárta a vadkant, Jay a férfira emelte a .45-ösét. - A francba - mondta az őr. - Nem láttam ilyet, mióta eljöttem az Ozarksból. - A saját céllövő képességét csodálva sétálgatott a döglött állat körül. Jay a férfi minden mozdulatát követte a .45-össel, de nem tudta rászánni magát, hogy meghúzza a ravaszt. Menj innen, biztatta Jay, csak menj el innen. 270

Ám az őrszem tovább vizsgálgatta a vaddisznót, amit leterített. Aztán a derékszíjára akasztott rádió hangjára ismét a szakmai ügyek felé fordította a figyelmét. - 33-as egység jelentkezz. Az őr elővette a derékszíjára csatolt tokból a hordozható rádió adóvevőt. - Itt a 33-as egység. Minden tiszta. Csak egy rohadtul nagy vaddisznó volt. Le kellett lőnöm. - Maradj a helyeden - parancsolta a hang az adó-vevőből. - Írj jelentést, miután véget ért a szolgálatod. - Vettem - felelte az őrszem, és visszaakasztotta a rádiót a derékszíjára. Az őr előhúzott egy széles pengéjű kést a jobb bokájára csatolt tokból, és elkezdte kivágni a vadkan görbe agyarait. Csakhogy a rádió megtörte a férfi korábbi, megbűvölt hangulatát, és miközben az agyarakkal foglalatoskodott, folyamatosan a környéket figyelte. Először a hátizsákot vette észre. Azonnal visszatette a kést a tokjába, és felvette az M-16-ost. Óvatosan körbepillantott. Jay érezte, hogy a férfi pillantása úgy söpör végig a bozótos lombjain, akár egy börtön keresőfénye. Fleming az őr felsőtestét vette célba, de továbbra sem tudta rászánni magát, hogy lőjön. A férfi egyetlen hibája az volt, hogy olyanoknak dolgozott, akik Jayt holtan akarták látni. Semmit sem követett el Jay ellen. Az őrszem körbepásztázott az M-l 6-os csövével. A tekintetük találkozott. - Dobd el a fegyvert - szólalt meg Jay. - Dobd el, és nem esik bajod. - A férfi megdermedt. - Nem foglak bántani - ígérte Jay. - Megkötözlek, és minden rendben lesz veled. - Te vagy az a fickó, aki megölte FitzGeraldot - mondta az őrszem. A szavait nem kérdésnek szánta. - Hogyan bízhatnék meg egy gyilkosban? Valószínűleg valami pszichopata vagy, aki megkötözne, seggbe kúrna, aztán szétlőné a fejemet. Hogyan is magyarázhatná meg? Nem volt rá ideje. Az őrszem célra emelte az M16-ost. A .45-ös első lövedéke közvetlenül a gyomorszája fölött találta el, ledöntötte a lábáról, és a vadkanra lökte, ahol alaktalan kupacként terült el. Az M16-os a bokrok közé csattant. Jay a hátára fordította a férfit. A lövés szétroncsolta a szívét. Az őr világtalan szemére meredt a csillagkép. Nem lehetett idősebb tizenkilenc évesnél. - Sajnálom - mondta Jay a fiatalember szemeibe nézve. - Igazán sajnálom. Levette az adó-vevőt a derékszíjáról, lekapcsolta, és betette a hátizsákjába. A második csomagot is ugyanúgy helyezte el, mint az elsőt, aztán sietve indult a következő helyszín felé.

271

Negyvenhatodik fejezet

Catalina-sziget, január 6. Jay felakasztotta az utolsó óvszercsomagot is egy mesquito cserjére, elrendezte az utolsó Sterno dobozt és butánpalackot, aztán rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak a lába bírta. Felmászott egy alacsony árokparton, majd leült és várakozott. Be akarta hunyni a szemeit, és szeretett volna kinyújtózni, hogy pihenjen egy kicsit, de egyenes háttal ült, remélve, hogy ez segít ébernek és felkészültnek maradnia. Amikor az órája számlapja 4:19-et mutatott, fényes, sárga lángnyelv villant fel az első szurdokban. A villanás rövid volt, mintha gyufát gyújtottak volna egy sötét szobában. Aztán a lángok felerősödtek, felemésztve a gyújtóst és a száraz bokrokat. Az utolsó óvszerballon is lángra kapott, aztán szinte egyszerre négy másik, sárga tűzlény kelt életre, és kezdte felfalni a bozótost. Az erős Santa Ana-szelek ostorozták a lángokat, szétterjesztve őket a száraz bozótban. Hat hangos robbanás hallatszott, mintha gránátok hangja lett volna. Jay elégedetten mosolygott, ahogy a butánpalackok lángoló törmelékeket szórva szét csak még jobban felszították a tüzet. A szinte teljesen kiürült hátizsák felé nyúlt, és elővette a távcsövet, valamint az utolsó üveg vizet. Kiürítette és eldobta az üveget. Levette a távcsőről a műanyag köpenyt, és a szeméhez emelte a lencséket. Odalent a táborban emberek rohangáltak fel-alá: a Shepherd's Club tagjai, a segédeik és a biztonsági őrök. A táborból szirénák hangjait hozta a szél. Figyelte, ahogy a sátrakból félig vagy egyáltalán fel sem öltözött emberek bukkantak elő. A pánik elharapózott a sátrak között. Jay letette a távcsövet, hogy az egész helyszínt láthassa. A szél felkorbácsolta a lángokat, melyek magasra csaptak a levegőbe, parázsló pernyét szórva szét, ami dühödt szentjánosbogarak rajaként örvénylett a levegőben. Az elsőként gyulladt tűz már majdnem elérte az óceánt, gyorsan terjedve nyugatnak, a hatalmas hullámok felé. A többi tűz is csatlakozott a tenger felé vezető lángívhez. A tábor, tűz és víz közé szorult. Az Isthmus-öböl felől szirénák és kürtök hangjait hallotta. Habár nem látta, mégis tudta, a parti őrség kuttere arra készül, hogy segítsen az evakuálásban. Az Isthmus-öbölből felfelé vezető út hamarosan zsúfolásig megtelik személy- és teherautókkal, melyek önkénteseket szállítanak majd a tűzoltáshoz. Ha Flemingnek szerencséje van, ekkor jön el az a pillanat, amikor az őrség nehézkes és tehetetlen lesz. Rotorok hangjai töltötték be a levegőt, ahogy a légi közlekedésre vonatkozó szigorításokról tudomást sem véve, a három tudósítóhelikopter, melyeket eredetileg azért küldték, hogy felkutassák a gyilkost és felderítsék a tábort, megérkezett a sátrak fölé.

272

A tűz már elérte a tábor keleti határát, Jay a távcsövön át figyelte, amint a biztonsági őrök a lángok elől menekülnek. Egy hatalmas szélroham hatására lángok borítottak el egy, a tűz elől menekülő, három őrből álló csapatot. Jay gyorsan elfordította a távcsövet a lángoló holttestekről. A tábor keleti szélén álló sátrak meggyulladtak, és Jay nézte, ahogy a világ leggazdagabb és leghatalmasabb emberei úgy rohannak le a tengerpart felé, akár a menekültek áradata egy előrenyomuló hadsereg előtt. A ruháiktól, hivatali díszeiktől és beképzeltségüktől megfosztva, egyszerű emberek voltak csupán. Amint a lángoló tábort nézte, észrevette, hogy a legnagyobb, fehér sátorból négy ember rohan elő. Kettő közülük fegyvert cipelt, M-16-osoknak nézte őket, habár a távolság miatt ebben nem lehetett biztos. Úgy vélte, az egyik fegyvertelen ember nagyon hasonlít Steven Strandra. Hunyorgott, hogy jobban lássa a férfi arcát. Strand volt az. Az ember, akit Fleming leginkább el akart kapni, éppen elmenekült. Strand csuklójához egy kisebb bőrönd méretű aktatáskát bilincseltek. Jay tehetetlenül nézte, ahogy a négyfős csapat utat tör a helikopter leszállóhely felé, ahol fegyveres őrök gyűrűje tartotta távol a feldühödött tömeget. A helikopter rotorjai már forogtak. A testőrök a fegyveresek segítségével áttörtek a tömegen. Strandot kezek rángatták ide-oda, ő azonban küzdött ellenük, kirángatva a többiek markából az aktatáskát. Az egyik testőr fegyveraggyal kezdte ütlegelni a tömeget. A csapat továbbsietett a helikopter felé. Az egyik őr kinyitotta az ajtót. Amint Strand és társai beszálltak a gépbe, a tömegben tolongók félelemtől és haragtól eltorzult arccal elindultak előre. Jay elborzadva nézte, ahogy a helikopter körül álló fegyveresek tüzet nyitnak. A helikopter gyorsan emelkedett, ám két ember átjutott az őrök gyűrűjén, és megragadták a gép leszállótalpait. A látvány olyan volt, mint amikor a saigoni amerikai nagykövetségről felszállt az utolsó helikopter. Az egyik fegyveres kihajolt a gép ajtaján, és karabélyából közvetlen közelről egy-egy golyót repített a leszállótalpba kapaszkodó két ember fejébe. A holttestek alázuhantak, kikerülve Jay távcsövének látóteréből. A helikopter eltűnt a sötétségben, egyenesen a Palos Verdes-félsziget felé tartva. A tűz minden addiginál magasabbra csapott, ahogy a körív bezárult, a tengerpart felé űzve a túlélőket. Az emberek egymást lökdösve vetették bele magukat a vízbe, hogy aztán az öbölben horgonyzó csónakok és jachtok felé ússzanak. Még a tiltakozók is segítettek a túlélők kimentésében. Bárcsak tudnák az igazságot, gondolta Jay. Azokat mentik ki, akik hajlandók lettek volna oly sokakat elpusztítani. Hirtelen úgy érezte, mintha valaki egy zsák homokot tett volna a vállára. Megeresztett egy hosszú, fáradt sóhajt. Ismét megpakolta a hátizsákját, és visszanézett a tűzre. Aztán megfordult, és a csónakja felé rohant.

273

Negyvenhetedik fejezet

Angeles Nemzeti Park, január 12. A hatalmas, széltől űzött esőcseppek golyókként kopogtak a hullámtetőn. Az esőzések végre megérkeztek, méghozzá nagyon is hevesen. Dél-Kalifornia próbálta megtisztítani önmagát. Fagyos szélroham hasított be a fából ácsolt falak azon résein, melyeket Fleming nem tömött ki régi újságokkal. Egy pillanatra megborzongott, aztán megacélozta magát a hideg ellen, és gyorsan kimászott a hálózsákból, majd sietősen felhúzta a nadrágját, az ingét és a vastag pulóvert az alsóruházatra, amiben aludt. A didergés csak azután kezdett múlni, hogy vastag gyapjúzoknit és túrabakancsot húzott. A Franklin kályhához lépett. Úgy nyújtotta előre a kezeit, mintha egy helyben akarná tartani a kályhát. A szürke fémlapok alig adtak valami meleget. Az ajtó melletti farakáshoz ment, és kiválasztott három közepes méretű fahasábot, amiket aztán a kályhához vitt. Felszította az elmúlt éjszaka parazsát, és új táplálékot adott a tűznek. A fellobbanó, vidám lángok szinte azonnal kezdték elűzni a hideget a szobából. Jay néhány évvel korábban, túrázás közben fedezte fel az egyszobás kunyhót. Csak gyalog lehetett megközelíteni, és teljesen elrejtette a Sierra Madrétól nagyjából tizenkét mérföldnyire húzódó völgy fáinak lombtakarója. A legközelebbi út, egy aljnövényzettel benőtt erdei ösvény, amit az erdőfelügyelet tűzoltáskor használt, a kunyhótól félmérföldnyire húzódott, és a sziklás, bozótos terület elriasztott mindenkit, kivéve azokat a sziklamászókat, akik tudták, hogyan kell használni a köteleket és a karabinereket a sziklákból kiálló régi falkapcsokon. Fleming akkor jött ide, ha gondolkodni akart, miután elveszített valamit az életben. Ide jött, amikor Helen öngyilkos lett, és akkor is, miután Strand elvette tőle a Fleming Iparvállalatot. Hat nappal korábban, miután kikötött a csónakjával Marina Del Rey-en, ismét felötlött az elméjében a kunyhó képe. A gyémántokat, melyeket Amszterdamban vett, és a tisztálkodó-szerei között csempészett be, elkeserítően alacsony áron adta el, de még í g y is harmincezer dollárnyi készpénzt kapott értük. Mindaz, amire szüksége volt, beleértve a viharvert, négykerék-meghajtású pick-upot is, ami az ösvény végén állt, kevesebb, mint ötezer dollárba került. Kinyitotta a bejárati ajtót, gyorsan átlépett a tornácként szolgáló deszkák közötti pocsolyákon, majd felemelte és bevitte a csordultig telt vödröt az ereszcsatorna lefolyója alól. Megtöltötte a Franklin kályhára helyezett, megfeketedett fém kávéskannát, valamint a két kancsót, amit ivásra és mosakodásra használt, aztán visszatette a vödröt a lefolyócső alá, hogy ismét megtelhessen. Míg a víz melegedett, megmosta a kezét és az arcát, és leült az összecsukható alumíniumszékre. A kis, összecsukható alumíniumasztalon cipősdoboz méretű, rádióval is felszerelt akkumulátoros tévé állt. A televíziós vetélkedő hangjai egy 274

rövid időre betöltötték a szobát, mielőtt átváltotta volna a kapcsolót, a rádiós hírcsatornát keresve. Mialatt az áradásokról, földcsuszamlásokról, az iskolák bezárásáról, gyilkosságokról, közúti balesetekről és különösen kegyetlen bűntettekről szóló híreket hallgatta, átkutatott egy barna bolti zacskót, előhúzva belőle egy fekete zablisztből sütött bagelt, és egy jókora darab Monterey Jack sajtot. A további hírekre várva elmajszolta az ennivalót. További gyászszertartásokat és megemlékezéseket tartottak, valamint a törvényhozó testületek további törvényjavaslatokat terjesztettek elő, hogy a terroristák, gyújtogatok és gyilkosok szigorúbb büntetéseket kapjanak. De semmi újat nem mondtak. A vezető hír a Catalina-szigeten kitört tűzvész volt, amiért Steven Strand a „környezetvédelmi terroristákat" okolta. A rendőrség a szigeten tartózkodó összes tiltakozót letartóztatta. A rendőrök rajtaütöttek a Greenpeace irodáin, a Sierra Clubon, és minden más hasonló szervezeten, ami csak eszükbe jutott. A hírekben egyetlenegyszer sem említették a Jay Fleming nevet. Strand és a Hetek Bizottságának többi életben maradt tagja egy magányos szökevénynél sokkal nagyobb halat akartak kifogni. Arra akarták használni a felháborodást, amit a nemzet a huszonhét prominens gyáriparos és politikus halála miatt érzett, hogy elhallgattassák a klub leghangosabb kritizálóit. Jaynek nem sikerült teljesen romba döntenie a Hetek Bizottságának terveit. Remélte, hogy megzavarta őket, és talán néhány hónappal késleltette a terveiket. De biztosan nem tudhatta. Ahogy apatikusan üldögélt az ütött-kopott, sötét kunyhóban, csak azt tudta, hogy üldöztetést vont számtalan ártatlan ember fejére, és elpusztított több ezer holdnyi bozótost Catalina szigetén. Szinte összeroppantotta a kudarc láthatatlan súlya, a reménytelenség és a kilátástalanság. A legfájdalmasabb Alexandra elvesztése volt. Hogyan lehet az, hogy valaki, akit csak ilyen rövid ideje ismer, ilyen sokat jelentsen a számára? Biztosan van valami, amit tehetne. Az állandó eső ellenére naponta megmászta a sziklát, és a pick-uppal kiment a völgyből Sierra Madréba. Ezt részben azért tette, mert meg akarta venni a legfrissebb újságot, hogy kiegészíthesse a tévé és a rádió híreit, de nagyrészt azért, mert a testmozgás segített neki megzabolázni a fejében tomboló gondolatokat, és enyhíteni a gyötrelmeit. Lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni előtte. Steven Strand volt a megoldás kulcsa. A Hetek Bizottsága, a Shepherd's Club tervei, a Tesla-féle impulzus fegyver használata mind Strandhoz vezettek. Felállt, elővett egy műanyag bögrét az élelmiszeres zsákból, és beletett egy teáskanálnyi instant kávét. A Franklin kályhához lépett, és a kannából forró vizet töltött a bögrébe, aztán visszatért a kis asztalhoz, és leült mellé. Fél füllel a híreket hallgatta, miközben maga elé vett egy sárga írótömböt, és az első oldalra írt listát nézte. 1. Luxusautó (Mercedes? Jaguar?), bérelt 2. Robbanóanyag. (Mennyi kell ahhoz, hogy tele legyen a csomagtartó? Csomagok a hátsó ülésen?) 275

3. Detonátorok (a robbanóanyaggal együtt beszerezni). 4. Időzítőszerkezet. A hírek tele voltak azzal, hogy az autóba rejtett bombák képesek egész épületeket lerombolni. Elég volt csak arra a bombára gondolni, ami megölte Doug Denoffot Luxemburgban. Valahogy úgy tűnt, ezzel bezárhatná ezt az ördögi kört, amit mindenképpen be kell zárnia, mielőtt a gonosz tovább folytathatná, amit elkezdett. A luxusautó bejuttathatná Strand Palos Verdes-i, kastélyszerű otthonának kapuin. Leparkolna Strand háza előtt, és keresne valami menekülő utat. Vagy ha nem tud elmenekülni, akkor magával viszi Strandot Napról napra egyre inkább meg volt győződve arról, hogy Strand az egész rejtély megoldásának kulcsa. Minden mechanizmusnak, legyen az akár technikai eszköz vagy emberi erőforrás, van egy központi eleme, ami összetartja, ami lehetővé teszi, hogy ez egyes részek működjenek. Jay érezte, hogy Strand nélkül a Hetek Bizottságának tagjai egymás között kezdenének viszálykodni, hogy megszerezzék a hatalmat. Központi irányítás nélkül a Shepherd's Club tagjai nem fognak együttesen az egyik vagy a másik csoport mögött felsorakozni. Strand elpusztításával talán az egész tervet elhalasztják bizonytalan időre - hogy miért? Mert időt kell nyerniük, hogy kitalálják, mit is tegyenek. De hogyan szerezhetne robbanóanyagot? Biztosan van valami módja, hogy csendesen szert tehessen rá, ellophatná valamelyik gyártótól, vagy vehetne illegális módon. Az autó és az időzítő nem jelenthet gondot, de a robbanóanyag és a detonátorok annál inkább. Talán sikerülhet találnia valakit, aki hozzá tud jutni detonátorhoz és robbanóanyaghoz, és össze is tudja drótozni azokat. Bizonyosan vannak olyan bűnözők, akik hajlandók ilyesmire, és Jaynek rengeteg pénze volt. Belekortyolt a kávéba, és a levegőbe bámult. A legtöbb törvénytisztelő emberhez hasonlóan neki sem voltak alvilági kapcsolatai, és könnyen előfordulhatott volna, hogy miközben a megfelelő bűnözőt keresi, összeakad egy álruhás rendőrrel. Ekkor hasított belé az ötlet. Nagyjából egy évvel korábban a barátaival a nappalija asztala körül üldögéltek, és hangosan nevetgéltek az egyik magazin hátsó borítóján olvasott, titkosnak szánt hirdetések felett, melyek jól elszórakoztatták a zsoldosokat és a többi szerencsevadászt. A legtöbb hirdetés csak szemét volt, de akadt néhány „nem kérdezősködünk" típusú szolgáltatás, melyek védelmet, nyomozást és pusztítást egyaránt kínáltak. Jay felugrott, felvette a vízhatlan mellényét és a viharöltözetét. Ahogy kilépett a kunyhó ajtaján, azon tűnődött, vajon miféle „nem kérdezősködünk" szolgáltatást kaphat huszonötezer dollárért. A pick-up ide-oda csúszkált a kerékvágatoktól szabdalt úton. Jay négy-kerék meghajtásba tette a váltót, de ezzel csak annyit ért el, hogy elég gyorsan haladhasson ahhoz, hogy ne merüljön el a sárban, ugyanakkor elég lassan, hogy ne csússzon le az ösvényről, egyenesen a hatalmas fáknak, melyek úgy határolták a földutat, akár egy görög templom oszlopai.

276

Ahogy hunyorogva nézett át a mocskos szélvédőn, és ingujjával letörölte az üveg belsejére kiülő párát, gondolatban feljegyezte, hogy amikor legközelebb megáll tankolni, új ablaktörlő lapátokat kell vennie. A várható kilátások úgy űzték el a depresszióját, akár egy pillangót. Vajon a Sierra Madre-i boltban hozzá lehet jutni a magazin egyik példányához? Vajon megtalálja a megfelelő embert? Hogyan vehetné fel velük a kapcsolatot? Sötét árny suhant át az elméjén a gondolatra, hogy a hirdetések némelyike talán csapda, amit a törvény emberei helyeztek el. Miután félórán át vezetett, megpillantotta a főút csillogó betonját, nagyjából negyedmérföldnyivel lejjebb, a domboldalon. A szorítása már kezdett ellazulni a kormánykeréken, amikor hirtelen észrevette, hogy egy teher dzsip halad el lassan az útkereszteződés előtt, majd visszatolat, és letér az erdőfelügyelet útjára - egyenesen felé tartva. Jay szíve egy pillanatra megállt, aztán hirtelen felgyorsult, hogy bepótolja az elveszett időt. Nem tudott hova menni. Az utat fák szegélyezték, áthatolhatatlan védőkorlátot alkotva. Nagyjából félmérföldnyire mögötte volt egy kocsikiálló. Jelzett a reflektorral. A dzsip megállt, habár addigra már ötven yardot tett meg a földúton. A jármű visszatolatott a főútra, hogy utat engedjen Jaynek. Előhúzta a .45-ös Coltot a kabátja alól, és a mellette levő ülésre tette. Az egyetlen ember, akinek elárulta a kunyhó hollétét, az Fraser. Csakhogy ő a hírek szerint még mindig kómában volt. A dzsip az útpadkán várakozott, amikor Jay kiért a főútra. A sofőr felvillantotta a reflektort, és barátságosan dudált. Jay megmarkolta a .45-öst, miközben a másik férfi a pick-up utasoldala felé kocogott A férfi valahogy ismerősnek tűnt. Ahogy az illető közeledett, Jay felismerte Randall LeBlanc, Fraser admirális megbízható segédjének arcát. Fraser bizonyára magához tért a kómából, és elküldte érte, gondolta Jay reménykedve. Az elméjére telepedő sötét gyanút azonnal elnyomta a gondolat, hogy Fraser életben van. Hirtelen nem volt teljesen egyedül. Ha valaki segíthet neki kitalálni, hogyan juthatna ki az útvesztőből, akkor az Fraser. Visszatette a .45-öst a mellénye zsebébe, és átnyúlt, hogy kinyissa az ajtót LeBlancnak. Randall LeBlanc bemászott Jay pick-upjának utasülésére, nyomában a széltől kavart esővel. - Jézusom! - kiáltotta LeBlanc, ahogy becsukta maga mögött az ajtót - El sem hiszem, micsoda rohadt egy idő. - Elmosolyodott, és a jobb kezével beletúrt gubancos hajába. - Jó reggelt - mondta Jay. A két férfi egy percen át bizonytalanul méregette egymást. Az eső lemosta a jármű tetejét. LeBlanc végül megtörte a csendet. - Látni akarja magát. - Az admirális? - Másképp hogyan találtam volna meg magát? Jay bólintott. - Maga volt az első, akivel találkozni akart, amikor magához tért - mondta LeBlanc. 277

- Hogy van? - Gyengén - felelte LeBlanc - De nagyon szívós. Senki sem hitte, hogy valaha is magához tér. - Igen - mondta Jay aggódó és tiszteletteljes hangon. - Mindig mindenkit sikerül meglepnie. Csoda, hogy egyáltalán emlékszik erre a helyre. - Az elméje olyan tiszta, amennyire csak lehet - mondta LeBlanc. - Az útmutatása tökéletes volt. - Nos, végül is ideért - jegyezte meg Jay. - Örülök, hogy lejött - felelte LeBlanc. - Nem valami nagy örömmel vártam az út további részét - Mászott már valaha sziklát? - kérdezte Jay, mire LeBlanc a fejét rázta. - Akkor akár meg is halhatott volna. LaBlanc zord tekintettel nézett rá, de a pillantás olyan gyorsan elenyészett, hogy Jay azon tűnődött, vajon nem lehet-e, hogy csak képzelte. - Tehát mi a terv? Átültek LeBlanc dzsipjébe, mivel a jármű újabb volt, a fűtése és az ablaktörlői pedig jól működtek. Az ablaktörlő lapátok metronómszerű ritmusban mozogtak, amitől Jay szemhéjai elnehezültek. Az időnként társalgási kísérletekkel megszakított hosszú csendben Jay azon vette észre magát, hogy kicsit elbóbiskolt, és félig lehunyt szemeinek homályán át nézi a világot. Minden rendben lesz, mondta magának. Az admirálissal biztosan kitalálnak majd valamit

278

Negyvennyolcadik fejezet

Palos Verdes, január 12.

Jay már akkor gyanakodni kezdett, amikor LeBlanc a Torrence lehajtót választotta a San Diegó-i autópályáról. De tartotta a száját, mivel azt hitte, az admirálist talán az otthonához közeli kórházba vitték. A hírekből nem derült ki, pontosan melyik kórházba is vitték. Tulajdonképpen Jay arra sem emlékezett, ki tájékoztatta a médiát az admirális állapotáról. Amikor LeBlanc a Palos Verdes-dombság felé kanyarodott, Jay megszólalt. - Hova megyünk, Randall? - LeBlanc az úton tartotta a szemeit, és nem válaszolt. Jay tovább követelte a választ. - Azt kérdeztem, hova megyünk. Odafent nincs semmiféle kórház. Az admirális nem lehet arrafelé. - De arrafelé van - felelte LeBlanc - Két nappal ezelőtt távozott a kórházból. Jay úgy nézett rá, mint valami elmebetegre. - A hírek szerint... - Sokféleképpen el lehet intézni a dolgokat, ha valakinek elég pénze és befolyása van, és ismeri a megfelelő embereket - felelte LeBlanc. Jay benyúlt a zsebébe, és érezte, hogy a .45-ös a markába simul. - Ne próbálkozzon semmivel - mondta LeBlanc, revolvert húzva elő az ajtó és az ülés alja közül. Jayre szegezte a fegyver csövét. Jay mozdulatlanná dermedt, a keze még mindig a .45-öst szorította. - Tedd, amit mond. - Jay a háta mögött megszólaló hang felé fordult. Egy másik revolver csőtorkolatába bámult. Egy sovány férfi vigyorgott rá Flemingre. A férfi jobb szemöldöke felett forradás húzódott. Bizonyára egész idő alatt a dzsip hátuljában rejtőzött. - Vedd elő a fegyveredet, és add át nekem - parancsolta a férfi. Jay tétovázott. - Ne hősködjön, Fleming - mondta LeBlanc fagyosan. - Akár most rögtön is lelőhetnénk. Jay vonakodva előhúzta a .45-öst a zsebéből. - Fegyveraggyal előre - utasította a hátul ülő férfi. Jay ügyetlenkedett a pisztollyal, és engedelmeskedett. Miután a .45-öst a dzsip hátuljába dobta, a férfi előhúzott egy bilincset, és Jay bal kezét az ajtóhoz bilincselte. Aztán azonnal visszatelepedett a helyére, Jay mögé. - Maga egy undorító szemétláda, LeBlanc - köpte Jay dühösen. - Hízelgéssel nem jut semmire. - Mióta dolgozik Strandnak? - kérdezte Jay. - Oda tartunk most, nemde? Ő az, aki Palos Verdesben lakik. - Közel tizenöt éve dolgozom Strandnak - Egész idő alatt az admirális után kémkedett. Hiszen ő megbízott magában! - Kíméljen meg az erkölcsi prédikációktól, rendben? - csattant fel LeBlanc. Húsz éve törölgetem Fraser orrát, hallgatom a vicceit, és hordom a szarát, mert 279

senki más nem teszi meg. Még sosem gondolkodott el azon, vajon miért húztam tovább, mint bárki más? - Lehet, hogy naiv voltam, de azt hittem azért, mert tiszteli őt. LaBlanc nevetése betöltötte a dzsip belsejét. Jay hallotta, hogy a mögötte ülő férfi is felröhög. - Azért tettem, mert Steven Strand fizetett érte. - Így kémkedhetett utána. - Így segíthettem abban, hogy a vén trottyos ne csessze el Strand terveit. Fleming nem volt sem dühös, sem szomorú. Ahogy nem volt sem felháborodott, sem megdöbbent. Gyengének érezte magát, mintha megfosztották volna az érzésektől, és fázott. Minden véget ért. Eljátszotta az utolsó esélyét, amikor egy órája kinyitotta a pick-up ajtaját Le-Blanc-nak. Mindig harcos volt, de még egy harcosnak is fel kell ismernie, mikor nem tud már felkelni a padlóról. - Mit tettek az admirálissal? - kérdezte Jay egykedvűen. Kiégett, már nem igazán érdekelte semmi. - Ó, hamarosan találkozni fognak - felelte LeBlanc, miközben lekanyarodott a főútról, és a kapu felé indult, ami Strand birtokának határát jelezte. - Itt van, elég jó állapotban ahhoz, hogy felismerje magát. Elég jól van, hacsak nem tömtek belé még egy kis nátrium-amatilt. A kis őrházhoz érve egy, az esőkabátján váll-lapokat viselő, egyenruhás biztonsági őr lépett eléjük. A férfi benézett a dzsipbe, LeBlanc váltott néhány szót vele, aztán intett, hogy menjenek tovább. Jay látta, hogy miközben elmennek, a férfi felemel egy telefonkagylót - Maga és az admirális nagyon egyformák - mondta LeBlanc. - Maguk ketten maradtak az utolsók az Egyesült Államokban, akik azért teszik, amit tesznek, mert az ország javát akarják szolgálni. Jay csendben maradt. Martin Copelandre, Alexandrára, Modestire, Treadwellre, Lambra és a többiekre gondolt. El akarta mondani LeBlanc-nak, mennyire téved, de túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Bénultság kúszott végig Jay egész testén. Mikor megálltak a kastély-szerű ház előtt, Jay úgy érezte, már semmi sem érdekli. Csak azt remélte, hogy gyors halála lesz. LeBlanc és a másik férfi megbilincselték Jay jobb kezét, mielőtt kinyitották volna az ajtó fogantyújához rögzített másik bilincset. Még mindig komoly fenyegetésnek tekintették Fleminget, de ő már nem tudott bátorságot meríteni a gondolatból. Ahogy a keskeny, fedett járdán át elvezették a bejárati ajtó előtt, és a ház hátsó részéhez kísérték, az eső eláztatta Fleming fejét, és lecsorgott a nyaka hátulján. A házba lépve Jay egy jókora éléskamrára és konyhai raktárra ismert. Aztán egy hatalmas, modern konyhába vezették, amit elég jól felszereltek ahhoz, hogy akár egy kisebb vendéglőt is kiszolgálhasson, majd egy folyosón át egy lakosztályba kísérték. - Hozza rendbe magát - mondta LeBlanc. - A fürdőszobában van szappan, borotva és sampon. Ne próbálkozzon semmivel. Az ablakokon rácsok vannak, és Guido itt marad az ajtaja előtt. A parancsai szerint akár le is lőheti önt. 280

A sovány férfi elmosolyodott, először fedve fel kusza, sárga fogsorát. A hideg, fekete szemek úgy bámultak Flemingre, akár egy zsákmányra leső ragadozóé. Habár Guido magas volt és sovány, Jay korábban, amikor feltette rá a bilincset, már érezte, milyen erős a keze szorítása. Erős, és fegyvere is volt. - Értem - felelte Jay. - Remek - mosolygott LeBlanc - Minél gyorsabban tisztálkodik, annál hamarabb találkozhat a szeretett admirálisával. Fél kettőkor mindannyian összegyűlünk ebédelni. - Mindannyian? - kérdezte Jay. - Maga, én, Strand, az admirális és Maxwell Emerson. - Emerson? - Az európai fegyverkereskedő neve még Jay érzéketlenné vált idegeinek is elég nagy sokkot jelentett LeBlanc sietve sarkon fordult, és anélkül, hogy egyetlen további szót mondott volna, végigsétált a folyosón. Jay, próbálva értelmet találni az események legújabb fordulatában, eltolakodott Guido mellett, és bement a fürdőszobába. - Ez ő! Ez Jay! - suttogta Alexandra izgatottan, próbálva visszanyerni az uralmát a hangja felett. Kezdett felemelkedni a kuporgó testhelyzetből. - Csitt - figyelmeztette George Treadwell, és a nő vállára tette a kezét. Maradjon lent, különben felfedi a helyzetünket. A nő visszaült a sarkára, és figyelte, ahogy Jay két másik férfi társaságában végigsétál a fedett folyosón, és bemegy a konyhába. Alexandra hallotta, ahogy a hullámok néhány yardnyira a háta mögött, és több száz lábnyi mélységben a partot ostromolják. Ám a saját szívének dübörgésétől alig hallotta a morajlást. Néhány perccel később ismét érezte a hideg tengeri szelet, és ismét hallotta a hullámok hangját. Hallotta a szitáló esőt, ami a khakiszínű viharöltözetén kopogott. A veszélyre gondolt, amibe mindannyian belekeveredtek. De a férfi életben volt. A férfi reményt adott, amikor Alexandrának már semmi reménye nem maradt... és most hűnek kell maradnia ehhez a reményhez. A legnehezebb a várakozás volt. Mióta elmenekültek a létesítmény elleni támadás alatt, Alexandra napjai azzal teltek, hogy próbált uralkodni a gyors hangulatváltozásokon, melyek a mély depresszió, az izzó harag és a szinte fékezhetetlen türelmetlenség között ingadoztak, és amiken csak George Treadwell türelme segítette át. A létesítmény elleni támadáskor Treadwell sürgette Alexandrát, hogy menjen az épület legalsó szintjére, és végül egy szűk szobába jutottak, ahol a csatornák csövei futottak. Itt aztán találkoztak Modestivel és négy emberével, akik egy csigasor segítségével éppen egy hatalmas betontömböt emeltek ki az egyik csőből. A cső további ötven láb mélyre vezetett, aztán vízszintesen haladt tovább, közel negyed mérföldön keresztül. Alexandra életét Modesti régimódi lovagiassága mentette meg. Miután kiemelték a betontömböt, Modesti sürgette a nőt, hogy másszon be a csőbe.

281

- Hölgyek előre - mondta anélkül, hogy szégyenkezne a régi vágású modora miatt. Treadwell ment másodikként, hogy csatlakozzon a nőhöz. De mielőtt Alexandra leért volna a cső aljára, robbanás rázta meg a fenti szobát. Fényes lángok villantak, és a rázkódás miatt Alexandra majdnem lezuhant. Aztán sötétség borított el mindent, ahogy a hatalmas betontömb lezuhant, és elfedte a cső bejáratát. Leereszkedtek a cső aljára, majd végighaladtak az enyhén lejtősen vezető folyosón, melynek végén egy kis, kör alakú helyiségbe jutottak. A szobában két csapóajtó volt, az egyikkel a folyosót lehetett lezárni, míg a másik a plafonon nyílt. Miután elárasztották vízzel a kamrát, és kimásztak a fenti csapóajtón, a G móló alatt találták magukat, harminc láb mélységben. Felmásztak a cölöpökhöz erősített, a motorcsónakok kikötéshez használt létrák egyikén, és anélkül sétáltak el a helyszínről, hogy a dokkokhoz gyűlt és az Asian Pacific Container Terminálnál fellobbanó robbanásokat figyelő tömegből bárki is észrevette volna őket. Az incidenst azzal magyarázták, hogy egy raktár robbant fel, ahol nem megfelelően tárolták a veszélyes anyagokat, habár a helyi tűzoltókat és rendőröket zavarba ejtette, hogy az FBI és a haditengerészeti hírszerzés tisztjei nem hagyták, hogy megvizsgálják a romokat. Most, ahogy Alexandra a sziklák széléig nyúló, magas gazban és bozótosban lapult, tudta, hogy Treadwell tanácsa és idegesítő türelme nagyon is helyénvaló. A férfinak abban is igaza volt, hogy a Strand otthonát körülvevő területet viszonylag kevéssé őrzik. - Az amerikaiak csak az otthonaikat őriztetik - mondta. - Különösen azok, akiknek a házai körül jókora birtok terül el. Valahogy azt hiszik, a földterület egyben biztonságot is nyújt. Ez valamiféle Alamo-mentalitás: az ajtóknál küzdjünk meg az ellenséggel. Egy véletlenszerűen megjelenő, a biztonsági szolgálat egyenruháját viselő gyalogos őrtől eltekintve semmi sem állta útjukat, hogy belopózzanak a birtokra. A birtok hátsó területére óvakodtak, remélve, hogy a függőlegesen az óceánba bukó sziklák mentén sokkal kisebb lesz a védelem. Treadwellnek ismét igaza lett. A megfigyelőpontról jó kilátás nyílt a ház hátsó részére, és a Strand borospincéjébe vezető, üvegfalú folyosóra. Az élelmiszer-beszerző utaktól eltekintve három napja egyfolytában arra vártak, hogy történjen valami, elsősorban hogy Jay felbukkanjon. Arra számítottak, hogy Fleming titokban lopózik be, és nem fogolyként hozzák. - Most mit tegyünk? - kérdezte a nő. - Maga a főnök. Az FBI-ügynök a szemöldökét ráncolva gondolkodott - Nehéz kérdés - mondta végül. - Úgy számítottam, hogy Fleming segít majd betörni Strand házába. Arra nem gondoltam, hogy ki kell szabadítanunk. Talán meg kellene várnunk a sötétséget, akkor közelebb kerülhetünk a házhoz. - De hiszen azt már sikerült megtennünk - vetette fel Alexandra - Az éjjel már körbelopakodtunk, és megrajzoltuk ezt a térképet, igaz? Tehát megvan a ház alaprajza. Gondoljon csak bele, mi történhet vele a következő öt-hat órában folytatta a nő. - Nem várhatunk sötétedésig. 282

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne várjuk meg a sötétséget - felelte Treadwell kemény hangon. - Holtan nem leszünk Fleming hasznára. Alexandra szkeptikusan pillantott a férfira. - Ennek ellenére... - Ennek ellenére mégis várakozunk - jelentette ki az FBI-ügynök határozottan. Egész eddig megbízott bennem. Csak még egy kis ideig bízzon bennem. Micsoda remek munka ez a szabadban. A francba az egésszel, gondolta Ralph Knudsen, ahogy a cipői megcsúsztak Strand makulátlanul rendben tartott vizes pázsitján. A munka csak fele ilyen rossz volt, míg az eső el nem kezdett esni. Miután hat évet töltött a Long Beach-i rendőrségnél, Knudsen úgy vélte, ennél minden más munka csak jobb lehet. Amint végigsétált a pázsit szélén, el a tél miatt földdel letakart virágágyások mellett, és át a pálmafák hatalmas, lelógó levelei alatt, Knudsent gyötörte a gondolat, hogy ennél még a szokásos rendőri munka is jobb. Azon tűnődött, hogy talán még az is jobb lenne, ha valami fegyveres bűnöző lelőné, inkább, mint hogy belehaljon az unalomba a gazdagok és hatalmasok ezen agyonkozmetikázott, túlságosan is kifinomult világában. Megállt és a tenger felé pillantott. Leginkább rá szeretett volna gyújtani egy cigarettára. Az orra alatt káromkodva továbbindult. A biztonságiak főnöke panaszkodott, hogy elhanyagolták a ház hátsó részének biztonságát. - Ne feledjék, azért vagyunk itt, hogy a biztonsággal kapcsolatos minden részletre odafigyeljünk, beleértve a terület fizikai állapotát is - mondta a főnök aznap reggel. - Figyeljenek oda arra is, ha a talaj megmozdulna, mivel az esőzések eróziót okozhatnak, különösen Mr. Strand kocsi feljárója mentén. Illetve figyeljenek oda annak a jeleire is, ha a fák ágai netán emberéleteket veszélyeztetnének. És mindig maradjanak mozgásban, hangsúlyozta ki a főnök. A következő néhány napban nagyon fontos vendégek érkeznek a házba. Knudsen felhorkantott, ahogy az egészen a ház mögötti sziklákig nyúló, gazzal és bozóttal benőtt terület felé közeledett. A területen hagyták elvadulni a növényzetet, mivel itt túl veszélyes volt kerítés vagy más hasonló védelem nélkül dolgozni, és Mr. Kibaszott Nagymenő Strand nem akarta, hogy kerítés takarja el előle a kilátást, amiért olyan sokat fizetett. Nos, ha a kertészeknek túl veszélyes itt dolgozni, akkor túl veszélyes Ralph Knudsennek is, gondolta Kundsen. Csak megnézi, hogy a szikla nem készül-e leszakadni, aztán vissza is fordul.

283

Negyvenkilencedik fejezet

Palos Verdes, január 12.

Guido csendesen végigtessékelte Jayt a vastag, szürke szőnyeggel borított, és gyertyatartó alakú apró, metszett és vésett kristálylámpákkal kellemesen kivilágított folyosón. A ruhák, amiket kapott, tökéletesen illettek rá: szürke tweed sportzakó, szürke gyapjúpantalló, konzervatív, rózsaszín ing és nyakkendő, fekete zokni és fekete olasz papucscipő. Jó oka volt annak, hogy a ruha tökéletesen illett rá, ugyanis a sajátja volt. Strand bizonyára régóta készült már erre a találkozóra. Jayt feldühítette, hogy betörtek az otthonába, ugyanakkor szégyellte magát, amiért ilyen könnyedén besétált Strand csapdájába. Könnyedén legyőzték. Guido azzal a tisztelettel nyitotta ki Jaynek a hall végében nyíló ajtót, amit a börtönőrök gyakorta mutatnak a halálraítélt rabokkal szemben. Fleming besétált a fogadószobába, melynek halvány olajzöldre festett falain sötét lambéria futott körbe. A szobát a középen elhelyezett hosszú, fényesre csiszolt rózsafa asztal uralta, felette tölgyfalevél mintára kialakított kristálycsillár függött Az asztalt alaposan megpakolták friss gyümölcsökkel, ráklábakkal, homárral, garnélával, mindenféle sajttal, kenyérrel és keksszel. A svédasztalon ezüsttálcákon húsokkal és zöldségekkel teli tűzálló tálak álltak. A sarokban elhelyezett kis bárban egyenruhás bárpincér őrködött. A szobában körös-körül antik asztalkák, székek és díványok álltak. Senki más nem volt a szobában. Guido magára hagyta Jayt a helyiség közepén, és elfoglalta a posztját az ajtó mellett, amin beléptek. Jay sóvárogva nézett a Guidóval szemközti falat elfoglaló ablakok és a szoba két végében nyíló kétszárnyú ajtók felé, amiket kétségkívül jól őriztek. Tétovázott egy pillanatig, aztán az előételekkel teli asztal mellett elhaladva a bárhoz sétált. Wild Turkey Bourbont kért szódával. Felfigyelt a bárpultos kemény karizmaira és a revolverre az oldalán. A bárpulttal az útjában Jay sosem tudná megszerezni a fegyvert. Az italával a kezében visszatért az asztalhoz, és úgy tett, mintha az ételeket nézegetné. Kések nem voltak az asztalon, csak műanyag villák és kanalak. A tűzálló tálakban felszolgált ételeket nem lánggal, hanem elektromos ételmelegítőkkel tartották melegen. Mindenre gondoltak. Nem volt semmi a szobában, amit fegyverként használhatott volna, és szóba sem jöhetett, hogy menekülni próbáljon. Az étel csábító volt, és Jay már éppen nyúlt volna az egyik tányérért, amikor a bárpultoshoz közelebbi kétszárnyú ajtó diszkréten kattanva kinyílt. Jay megfordult. Ahogy az ajtó kinyílt, Fleming először Randall LeBlanc vigyorgó arcát pillantotta meg, aztán Daniel Fraser admirális alakját. Fraser tolószékben ült,

284

amit LeBlanc tolt. Az öregember úgy nézett ki, mint akit összegyűrtek, és bedobtak a székbe, a fejét erőtlenül előrehajtotta. Jay az asztalra tette a poharát, a fehér térítőre löttyintve annak tartalmát, és Fraser felé sietett. - Álljon meg! - emelte a bárpincér a revolverét Jayre. LeBlanc dölyfösen elmosolyodott. - Ne próbálkozzon semmivel. - Hallgasson rá - mondta LeBlanc, miközben előhúzott egy szögletes félautomatát a hónaljtokjából és célba vette vele Jayt - Beszélnem kell vele - felelte Jay acélos hangon. - Lőjenek csak le, ha akarnak. Odasétált Fraser mellé, és ahogy lehajolt az öregemberhez, könnyek homályosították el a látását. Egy hete a nyolcvanas éveiben járó férfi még élénk volt és erőteljes, most pedig... az állkapcsa petyhüdt, a szemei nedvesen bámultak elő a félig lehunyt szemhéjak alól. A lábait pokróc takarta, ölébe ejtett kezei pedig idegesen és görcsösen rángatóztak. Fraser hatalmas erőfeszítéssel felemelte a fejét és Jayre nézett. Az admirális szája kinyílt, az állkapcsa megmozdult, de egyetlen hangot sem tudott kiadni, csak egy vékony nyálcsík kezdett szivárogni az ajkai közül, és a feje ismét a mellkasára hanyatlott. - Nagyon kimerítette az öregembert - jegyezte meg LeBlanc. - Miért nem hagyja pihenni egy kicsit? Jay megfeszült, mire LeBlanc azonnal felemelte a pisztolyát - Ne tegye, amire készül. - Maga aztán igazán bátor ember - sziszegte Jay összeszorított fogakkal. - Nézze csak, micsoda hatalma van. Sikerült megtörnie egy öregembert, és... és... - A szavak nem jöttek ki a torkán. LeBlanc fél kézzel tartva a pisztolyát megfordította és a bárpult felé lökte Fraser tolószékét. - Tessék - mondta LeBlanc, akár egy ápolót játszó rossz színész -, most már vidámak vagyunk, ugye? - A szék fölé hajolt, és a szerepét túljátszva folytatta. Ugye, te rozzant vén trotty? És ha megint beleszarsz a gatyádba, akkor pokolian elverlek. - A szék mellett állva obszcén mosollyal nézett Jayre. Úgy tűnt, vár valamire. Egy pillanattal később a szoba túlsó végében kinyílt a másik kétszárnyú ajtó is. Steven Strand és Max Emerson egymás mellett sétáltak be az ajtón. Jay figyelte, ahogy egy fegyveres kísérő becsukja mögöttük az ajtót. - Nem kellene kiáltva üdvözölnünk a vezért, netán királyi harsonaszóval vagy valami ilyesmivel illene köszöntenünk? - kérdezte Jay. Senki sem válaszolt neki. Emerson hájas tömege megtorpant az étellel megrakott asztalnál. Strand továbbsétált, míg Jaytől karnyújtásnyi távolságra nem ért, és kinyújtotta a kezét. Jay Strandra, majd a felé nyújtott kézre nézett, aztán hátrált egy lépést. - Baszódjon meg - mondta Jay. Strand nyugodt arckifejezése egy pillanatra megingott. - Ez nem valami sportszerű öntől - jegyezte meg Strand. - Azt hittem, a régimódi erkölcsi érzéke okán kezet szorít majd a győztessel. 285

Jay némán bámult rá, miközben azt fontolgatta, mekkora lenne az esélye arra, hogy elkapja és megfojtsa Strandot, mielőtt az őrök végeznének vele. Tekintettel Strand közismert fittségére és a három fegyveres közelségére, úgy döntött, kevés kilátása van a sikerre. - Csak megcsodáltam a keze munkáját - felelte Jay. - Kiválóan össze tudja veretni az öregembereket. - Sajnálatos eset - mondta Strand. - Igazán sajnálatos. De Fraser admirális olyan információk birtokában volt, melyeket meg kellett tudnunk, ám ezeket ő vonakodott elmondani nekünk. Ha attól jobban érzi magát, elárulom, hogy sokkal tovább ellenállt a kábítószereknek, mint bárki, akiről valaha is hallottam. Figyelemre méltó elme... vagy inkább csak az volt - A sarokban helyet kapott bár felé pillantott - Egy konyakot kérek - rendelte, majd sarkon fordult, és csatlakozott az ételek között válogató Emersonhoz. - Svédasztalos ebéddel összekötött bizalmas megbeszélést tartunk - mondta Strand, mintha egy női kertészeti klub tagjaihoz beszélne - Nem csatlakozik hozzánk? - Mivel Jay továbbra is egy helyben ácsorgott, Strand hozzátette: - Nem akarja kihagyni az utolsó ebédjét, ugye? Jay Emersonra pillantott, akinek a tányérja szinte meghajlott a rápakolt ételhalom alatt. - Sosem veszti el az étvágyát, ugye, Max? - jegyezte meg Jay. - Csatlakoznia kellett volna hozzánk, amikor lehetősége volt rá - mondta Emerson őszintén. - Hasznos társ lehetett volna mindebben. - Maxwell döntő szerepet játszik az egész hadműveletben - magyarázta Strand. Amikor észrevette Jay arckifejezését, tovább folytatta. - Ami természetesen az ütemterv szerint halad. Azt hitte, a múlt heti kis rajtaütése megállította az egészet? Habár azt el kell ismernem, hogy nagyon ügyes volt, igazán kreatív. - De továbbra is folytatjuk a hadműveletet, mégpedig a terv szerint - folytatta Strand, miközben ráklábakat pakolt a tányérjára, és a bárhoz közeli karosszékek egyikéhez lépett. - Maxwell birtokolja a világ legnagyobb hagyományos fegyverekből álló raktárkészletét, ahogy hatalmas készletek állnak rendelkezésére a csaknem három évtizede elavult elektronikus haditechnikai berendezésekből is. Két héten belül ő lesz a világ leghatalmasabb fegyverkereskedője. - Fontos szerepet játszik az új világrend kialakításában - tette hozzá Strand, ahogy átvette az italát a bárpincértől, és letelepedett a karosszékbe. - Ismét elhozzuk az egyensúlyt az ország és a világ számára. Nem számit majd többé a csőcselék akarata, nem lesz többé egyenlősdi. Senki sem lesz képes ellenállni nekünk. De ami még fontosabb, évtizedek telnek majd el, mire a tudósok olyan műszereket készítenek, amivel rájöhetnek, hogy mi álltunk a háttérben. És addig már túl késő lesz. - Új világrend - szólalt meg Jay. - Azt hittem, ennél azért egy kicsit eredetibb lesz, Strand. Azt hiszem, már hallottunk valami hasonlót a legutóbbi háborúban. - De most sokkal jobban kézben tartjuk az irányítást - mondta Strand, belekortyolva az italába. - Igazi hatalmunk van, amit nyíltan gyakorolhatunk. Korábban még soha nem gyakorolhatott ilyen kevés ember ekkora hatalmat a 286

hadsereg, a politikusok és a többi hasonló, megbízhatatlan közbenső szereplő nélkül. - Nem - folytatta Strand -, nem követjük el ugyanazokat a hibákat. - El sem hinném, ha nem láttam volna mindezt a saját szememmel - mondta Jay. - Ha nem lennék én is az események áldozata, és nem éltem volna túl mindent úgy, ahogy azt tettem. - Éppen ez a lényeg - felelte Strand. - Ez teszi lehetővé számunkra, hogy úgy uralkodhassunk, hogy senki ne mondhasson ellent nekünk. Az emberek nagyon szűk látókörűek. Sosem gondolkodnak el komolyan azon, ami lehetetlennek tűnik. Az emberek az atombombában sem hittek, amíg le nem dobtuk a japánokra. Nem hittek az űrutazásban, a lézerben, és milliónyi másban sem. Az emberek sosem hinnék el mindezt, még akkor sem, ha önnek sikerülne kiszabadulnia és nyilvánosságra hozni a médiában. - Hosszasan, mindentudó tekintettel nézett Jayre. - Nem hinnének önnek, mert túlságosan is szűk látókörűek ahhoz, hogy megérthessék. Csak a látnoki képességekkel bírók... - Mint maga és Emerson? Strand engedékenyen elmosolyodott. - Csak a látnokok képesek észrevenni az igazi lehetőségeket. Napóleon is látnok volt, ahogy Nagy Sándor, Caesar, és a többiek, akik elég bátrak és tehetségesek voltak ahhoz, hogy hatalmas birodalmakat építsenek. Hitlernek is volt egy látomása, de nem volt elég zseniális és tehetséges ahhoz, hogy megvalósítsa. A politikai elit szegény, rozzant vénembereinek szintén van egy látomásuk, és hozzá kevés tehetségük. De mi - pillantott Emersonra - tanultunk a hibáikból, és nem ismételjük meg azokat. Machiavelli kihangsúlyozta, hogy a legbiztosabb az a hatalom, amit láthatatlanul gyakorolnak. Mi jobb láthatatlan megoldás van annál, minthogy egy-két évente olyan rettenetes napkitörések okozta viharokat kelteni, melyek biztosítják, hogy a vetélytársainknak esélyük se legyen visszatérni azokra a területekre, melyeket elveszítettek? - Ijesztően sok embert sorakoztatott fel maga mögött - szólt közbe Jay. - Érti, mire gondolok? - kérdezte Strand. - Ha magának is lenne valami látomása, akkor értené. Miután a csúcstechnológiájú fegyverek túlterhelődnek és kiégnek, a világ arra kényszerül majd, hogy hozzánk forduljon. Mert nekünk van a legnagyobb készletünk a fegyverekből, melyekre szükségük lesz. Ha Nyugat-Európa, Japán és az Egyesült Államok fegyvereket akarnak majd, hogy megvédhessék magukat az oroszokkal és a kínaiakkal szemben, akik sokkal kevésbé függnek a technológiától, akkor hozzánk kell fordulniuk. Azokat a politikusokat, akik nem fordulnak hozzánk, gyorsan el fogják távolítani a rémült választópolgárok. Örömmel szállítjuk le a fegyvereket, de politikai egyezményeket kell majd tenni. - Az iparral ugyanez a helyzet - tette hozzá Emerson. Jókora testét letette egy kis díványra. - Ne feledje, míg én néhány centért felvásároltam és évtizedekig raktároztam az elavult felszereléseket, a Shepherd's Club más tagjai ugyanezt tették az alacsony technikai színvonalú berendezéseket gyártó szerelősorokkal. Nevetséges összegekért vásárolták fel az elavult berendezések szabadalmi jogait

287

Egyaránt a markunkban tartjuk majd a hadsereget és az ipari szektort is. Ez jelenti a hatalmat. - Tudtam, hogy csak valami nagy esemény vehette rá arra, hogy elhagyja a luxemburgi erődítményét - mondta Jay. - Mi van az ellenségeivel? - Hamarosan nem lesznek ellenségeim - felelte Emerson elégedetten, majd esetlenül feltápászkodott, és visszadöcögött az étellel megrakott asztalhoz. Jay próbálta távol tartani a gondolatait a megrokkant Daniel Frasertől, amikor is kiabálást hallott odakintről, először csak távolról, aztán egyre közelebbről. Strand felkapta a fejét. A szobára pillanatnyi csend telepedett. Fraser felnyögött, és görcsösen megremegett. Jay az öregember felé fordult, egy pillanatig az értelem csillogását látta a szemeiben, és halvány mosoly villant az admirális arcán. A lárma egyre hangosabb lett, és immár a Guido mögötti folyosóról hallatszott. Jay most először egy zaklatott női hangot is hallott, ami felélesztette a reményt a szívében. - Azonnal menjen, és nézze meg, mi történt - adta ki Strand a parancsot. A bárpincér elhagyta a posztját, és elfoglalta Guido helyét az ajtónál. Guido néhány perccel később visszatért. - Nos? - tudakolta Strand türelmetlenül. Emerson egy egész articsókát tömött a szájába. - Az egyik őr, uram - kezdte Guido -, Knudsen. Rábukkant két emberre, akik a bozótosban rejtőztek, a sziklaszirt közelében. Egy férfi és egy nő. A férfi dulakodás közben lezuhant a szikláról. A nőt viszont sikerült behoznia. Strand egy pillanatra elkomorodott, majd a gondolataiba merülve bámult át a szobán. Aztán az arca felderült. - Hozza be a hölgyet, Guido. És Knudsent is. - Amint Guido sarkon fordult, Strand talpra állt. - Nem várt szórakozásban lehet részünk. Minden szem az ajtó felé fordult. Amikor Alexandra egy khakiszínű egyenruhát és Sam Brown derékszíjat viselő férfi társaságában belépett az ajtón, Jay úgy érezte, a lábai kocsonyává változnak. A férfi a kezében tartotta a revolverét, és Alexandra vesetájékára szegezte. Jaynek hatalmas erőfeszítésébe került, hogy a térdei megtartsák a testsúlyát Ez már túl sok volt! Túl sok. Már halottnak hitte Alexandrát, és most hirtelen felbukkant! A nő életben volt, de Strand őt is foglyul ejtette. Ahogy a tekintetük találkozott, Fleming próbálta rendezni az érzéseket, melyek elárasztották, és elmosolyodott. Annak ellenére, ami éppen történt, örült, hogy láthatja a nőt. - Üdvözlöm, kedvesem - sétált át Strand a szobán. - Kíváncsiak voltunk, mikor bukkan fel. A bárpultos visszasétált a bárhoz, és elfoglalta a helyét Fraser tolószéke mellett. Strand az egyenruhás férfi mellkasára tűzött névcímkére pillantott. - Knudsen. Meg kell dicsérnem, amiért ilyen kiválóan végzi a munkáját. - Ismét Alexandrára nézett. - Feltételezem, a férfi, aki lezuhant a szikláról, George Treadwell FBI-ügynök volt, a Long Beach-i szerencséden baleset másik túlélője? - Maga rohadék - köpte Alexandra Strand felé. Strand szélesen elmosolyodott.

288

- Micsoda modora van, akárcsak a szeretőjének - pillantott Jayre. Jay visszanézett rá, aztán ismét megdöbbent, amikor a tekintete az egyenruhás őrre tévedt. Csak most vette észre, hogy Knudsen valójában George Treadwell. Mégiscsak volt még remény. Guido, LeBlanc és a bárpincér egyaránt pisztolyt viseltek, csakhogy Treadwell is fel volt fegyverkezve, és Fleming feltételezte, hogy Alexandránál szintén van fegyver. Így csak kisebb túlerővel kell szembenézniük. Emerson nem jelentett nagyobb fenyegetést, mint a szoba díványai. De ott volt még Strand. - Knudsen őrtiszt - folytatta Strand -, kiválóan látta el a feladatát. Jutalomként elmondom a biztonságiak főnökének, hogy emeljük meg a fizetését visszamenőlegesen, mondjuk... két hónappal. - Köszönöm, uram - mondta Treadwell. - Nagyon köszönöm. Strand mosolya eltűnt, mikor kopogtattak az Emerson melletti kétszárnyú ajtón. - Ki az? - Baxter, uram - hallatszott a tompa válasz. - Hallottam, hogy történt valami. Strand Treadwellre pillantott. - Nos, a főnöke már itt is van. - Az ajtó felé fordult, és kikiáltott. - Jöjjön be, parancsnok. Ahogy az ajtó kinyílt, Treadwell felemelte a revolverét, és két lövést adott le. Fájdalmas üvöltés töltötte be a szobát, és egyre hangosabb lett, ahogy a Baxternek nevezett férfi előrezuhant a szőnyegre, kitárva és nekicsapva az ajtókat a falnak. A szobában elszabadult a káosz. Guido előhúzta a pisztolyát a hónaljtokból, Jay Strand felé vetette magát, aki a nyitott ajtó felé kezdett rohanni, a bárpultos gyorsan előkapta az oldalfegyverét, Alexandra a viharöltözete alá rejtett .45-össel ügyetlenkedett, Maxwell Emerson ledobta a tejszínhabos eperrel megpakolt tányérját, és az asztal alá bújt. Csak Fraser admirális maradt mozdulatlan. Alexandra, ahogy próbálta előrángatni .45-ösét, annak csöve először a nadrágja anyagában akadt el, aztán a zsebe szélében. Mintha egy rettenetes rémálom lassított felvételét látta volna, Alexandra figyelte, amint Guido és a bárpultos egyaránt Treadwell felé emelik a fegyverüket. Az FBIügynök elfordult az ajtótól, és a revolverével célba vette Guidót. A szobában hatalmas robbanás dörrent. Alexandra látta, hogy alig néhány lábnyira tőle Guido teste megfeszül, hátrazuhan a falnak, majd lassan a padlóra csúszik, és feje a mellkasára hanyatlik. Treadwell felé fordulva látta, hogy a férfi a saját vérében ül, szétterpesztett lábbal, akár egy kisgyerek a homokozóban. A feje hátracsapódott, ahogy a bárpultos másodszor is lőtt. Ijesztő, szürkésvörös foltok fröccsentek a falra és a padlóra, amint a bárpultos második lövedéke átszakította az FBI-ügynök fejét. A bárpincér Alexandráról Jayre nézett, és a nőre szegezte a pisztolyát. - Álljon meg, Fleming, vagy lelövöm a nőjét! - üvöltötte a bárpultos. Jay mozdulatlanná dermedt, Strand tovább rohant a nyitott ajtó felé, és eltűnt szem elől. Sietős lábak dübörgése visszhangzott végig a házon. Strand testőrei.

289

Másodperceken belül megérkezhettek. És Strand? Alighanem hívja a rendőrséget. Elfogták a nemzetközi körözés alatt álló szökevényt. - Jöjjön vissza, Mr. Fleming - parancsolta a bárpincér. Fleming vonakodva, de a parancsnak megfelelően elindult vissza a bárpincér felé. A közeledő lábak dübörgése egyre hangosabbá vált. Jay közelebb ment a bárpultoshoz, aztán nagyjából tizenöt lábnyira tőle megállt, és aggódva Fraser megviselt arcára nézett. - Álljon oda a barátnője mellé - utasította a bárpincér, miközben kisétált a pult mögül, és Fraser mellé állt. - Most pedig megvárjuk, míg megérkezik a lovasság mosolyodott el. Jay már épp azon volt, hogy eleget tegyen az iménti utasításnak, amikor hihetetlen látványnak lett szemtanúja. Fraser admirális éles rikoltással lökte fel magát a székből, és vállával a bárpultos karjának csapódott. A férfi keze úgy lendült felfelé, mintha náci üdvözlésre emelte volna. A revolverből egy lövedék repült ki, ami nekicsattant a csillár egyik díszének, csillogó szilánkok hóesését váltva ki. A bárpincér megpördült, ahogy Jay feléje vetette magát. A férfi bal kézzel úgy lökte félre az admirálist, akár egy nemkívánatos ölebet. Az admirális csattanva zuhant a padlóra, miközben a bárpultos a rohamozó Jay Flemingre emelte a fegyverét. Jay látta a kettejük közötti távolságot és tudta, hogy nem tudja elérni a férfit, mielőtt az tüzet nyitna. Alexandra egy pillanatra sem engedte el a .45-öse markolatát. Továbbra is kétségbeesetten rángatta a fegyvert Szakadó ruha hangja hallatszott, és a .45-ös hirtelen kiszabadult. Alexandra, két kézzel fogva a pisztolyt, célba vette a bárpultos felsőtestét. Háromszor lőtt, és kétszer talált is. A férfi elejtette a fegyverét, és a padlóra rogyott. Jay a nőre nézett, és szinte természetfeletti megkönnyebbülést érzett a mellkasában. Alexandra odarohant hozzá, és átölelték egymást. - Ó, Istenem, ó, Istenem - mondogatta a nő újra meg újra. - Jól vagy? - nézett fel a férfira. Fleming még sosem látta ilyen mélységesen kéknek a nő szemeit. A férfi bólintott - Veled mi a helyzet? - Jól vagyok, azt hiszem. Az ölelkezésüket az erősítésként érkezett őrök kiáltásai zavarták meg. - Gyorsan el kell tűnnünk innen - mondta Jay. Ellépett Alexandrától, és letérdelt Fraser mellé. Felemelte és a vállára vette az öregembert. - Hozd a bárpultos fegyverét - mondta Jay. Alexandra odaadta Jay-nek a revolvert. Ahogy Baxter holttestéhez értek, a szoba túlsó oldalán dühödt üvöltések és szórványos lövöldözés kíséretében kivágódott az ajtó. Jay éppen időben pördült meg ahhoz, hogy lássa, amint Max Emerson lekuporodik, aztán a padlóra rogy. Az arcán vörös lyuk tátongott. A túlsúlyos fegyverkereskedő a lövöldözésben beállt szünetben mászott elő a rejtekhelyéről, és leterítette az újabb sortűz. Alexandra viszonozta az őrök tüzét, miközben Jayjel kisiettek az ajtón, kikerülve a közeledő fegyveresek tűzvonalából. Merre? Az épületben elég szoba és folyosó volt ahhoz, hogy egy hadsereget is el lehessen szállásolni benne. Jay úgy érezte 290

magát, mint patkány a hatalmas labirintusban. Csakhogy a rossz döntést itt halállal büntetik - Hátul van egy garázs - mondta Alexandra. - Van ott néhány autó is. George és én figyeltük, ahogy ki- és beállnak. Hamarosan kiértek arra a folyosóra, melyen Jayt korábban végigvezették. Kirohantak a hideg, téli levegőre. Gyér köd kavargott párás fényudvart festve a házon és környékén elhelyezett, erős fényű biztonsági reflektorok körül. Az égboltot esőfelhők szürke függönye takarta, de nyugaton halvány fény izzott, emlékeztetőként, hogy valahol a piszkos felhők fölött süt a nap. A sziréna hol magasba csapó, hol pedig elhalkuló gyászénekét lövések és kiáltások kísérték. A menekülők hallották a hátuk mögül az „Erre! Ott vannak!" kiáltásokat, majd a járda betonján kopogó lábak hangját Jay már zihálva lélegzett. Fraser erős testfelépítésű öregember volt. - Csak még egy kicsit - mondta Alexandra. - A garázs itt van nem messze. Már majdnem elérték a garázs oldalsó bejáratát, amikor motor zúgását hallották. Jay éppen időben tépte fel az ajtót, hogy lássa, amint egy Mercedes szedán, a volánjánál Stranddal, kitolat a garázsból. Hatalmas garázs volt, három autónak való férőhellyel. Az öbölhöz legközelebbi kapu nyitva volt, és a Mercedes már félig kijutott rajta. Jay felemelte a bárpincértől elvett revolvert, és megpróbálta megállítani vele az autót. Az első lövés tátongó lyukat szakított a jobb első kerék abroncsába, a második beszakította a szélvédőt Strand feje mellett. Strand hátrafordította a fejét. Jay letette az admirálist a garázs betonpadlójára, és rohanni kezdett a Mercedes felé. Az autó megállt, és Jay azt hitte, Strand ki akar szállni. Ám a Mercedes hirtelen előrelendült. A lökhárító megütötte Jay combját. A férfi a földre zuhant, amint a Mercedes a garázs falának csattant, alig valamivel hibázva el Alexandrát és Frasert. Jay talpra ugrott, miközben Strand az utasoldali ajtón át kiugrott az autóból. Fleming combjából tompa fájdalom sugárzott szét. - Idebent, idióták - üvöltötte Strand. Elővonszolt egy jókora aktatáskát a Mercedesből, ugyanazt, amit a csuklójához bilincseltek, mikor a tűzvészkor elhagyta a Catalina-sziget táborát. Jay próbálta lelőni Strandot, de az idősebb férfi lekuporodott egy fekete limuzin és egy régi, helyreállított Dusenberg között. Egy pillanatig csend ereszkedett a garázsra. A kinti sziréna befejezte a jajgatást, de a távolból további szirénák vészjósló hangja hallatszott. A rendőrség. Ki kellett juttatnia Frasert és Alexandrát, mielőtt a rendőrség megérkezne. Hangok hallatszottak a garázs túlsó végéből. Jay megfordult. Strand a kezét emelte, hogy megnyomja a kaput vezérlő elektronikus kapcsolót. Jay a kapu felé indult, amikor Alexandra .45-öse kétszer dörrent mögötte. Strand kicsusszant a garázskapun. Jay gyorsan visszament Alexandrához. - Hogy állsz a lőszerrel? - kérdezte - Még két tár van a kabátom zsebében. - Remek - mondta Jay. - Tedd ezt el - nyújtotta át a revolvert -, és add ide a tiédet 291

Alexandra a két tartalék tárral együtt átadta a fegyvert. Jay kivette a pisztolyból a részben már kiürült tárat, és újat tett a helyére. - Rendben - mondta a nőnek. - Amikor szólok, az ajtón át lőj rá a falakra. Alexandra bólintott. Jay gyorsan a nyitott kapuhoz, a Mercedes roncsa mögé rohant. Lekuporodott a kapu mellett, mély lélegzetet vett, és kiáltott. - Most! Amikor Alexandra tüzet nyitott, Jay átvetette magát a garázskapun, és megkerülte az épület sarkát. Hat ember kuporgott a földön, egyikük egyenesen Jayre nézett, míg a másik öt az ajtónyílásra szegezte a tekintetét, melyen át Alexandra lövöldözött. A Jayjel szembenéző férfi felemelte a .30-as kaliberű gépfegyverét. Jay lőtt. A lövedék a férfi felsőtestébe csapódott, felemelve és a betonra lökve a biztonsági őrt. A többi őr hátrafordult. Jay kiürítette a tárat, a biztonsági őröknek semmi esélyük sem volt. Jay gyomra felkavarodott. A rendőrségi szirénák egyre hangosabbá váltak. Flemingnek fogalma sem volt arról, vajon mennyien lehetnek még Strand őrei. Biztonságba kellett helyeznie Alexandrát és Frasert, de ott volt még Strand. No meg Tesla impulzusfegyvere, aminek a használatát meg kellett akadályozni. Ahogy elrohant az őrök mellett, akiket az imént lőtt le, Jay felvette a gépfegyvert, és bement a garázsba. Átadta a .45-öst és az utolsó teli tárat Alexandrának. Frasernek már sikerült felülnie. A korábbi tehetetlensége nyilvánvalóan csak cselfogás volt - Az aktatáska - szólalt meg Fraser gyenge hangon. - Meg kell szereznie azt az aktatáskát. - Most nincs időnk arra, hogy ezt megbeszéljük - hajolt előre Jay, hogy segítsen Frasernek talpra állni. - Szálljon be a limuzinba, és zárja le az ajtókat. Strand óvatos ember, a kocsi alighanem páncélozott. Miután Alexandrát a volán mögé parancsolta, és Frasert a hátsó ülésre fektette, Fleming ellenőrizte a gépfegyvert, és az oldalajtó felé indult. - Hova mész? - kérdezte Alexandra aggódva. - Strand után. Nem maradok sokáig, legalábbis remélem. - Rohanva távozott, mivel attól félt, ha kicsit tovább tétovázik, akkor a végén még úgy dönt, hogy hagyja Strandot, és elmenekül a nővel, akit szeret. Ostobák! Idióták! - átkozta Strand a biztonsági őreit, miközben a gondosan rendben tartott pázsiton át a borospincébe és a kilátóhoz vezető üvegfalú folyosó felé futott. Ha odaér, elbarikádozhatja magát, míg a rendőrség megérkezik. A nehéz aktatáska húzta a kezét, lassúvá és nehézkessé téve a futást. Csakhogy minden dossziéra szüksége volt. A Nick Projekt csak addig folytatódhatott, amíg rendelkezik az eszközökkel, melyekkel rábírhatja a Shepherd's Club megmaradt tagjait, hogy kövessék az utasításokat. A halott klubtagok által aláírt nyilatkozatok elég terhelő bizonyítékot jelentettek ahhoz, hogy rákényszeríthesse a megrémült klubtagokat az együttműködésre. Az emberek mindent megtettek, hogy elkerüljék a botrányt vagy a hatósági vizsgálatot.

292

Strand a háta mögül rohanó lábak és gyors, szabályos légzés hangjait hallotta közeledni. Fleming! Hogyan sikerült kimenekülnie a garázsból? Strand továbbrohant. Végigfutott a sziklaszirtet szegélyező kusza gyomnövények és bokrok mellett. - Álljon meg, Strand, vagy lövök - kiáltotta Fleming. Strand tétovázás nélkül futott tovább. Jay felemelte a gépfegyvert, és meghúzta a ravaszt Pázsitdarabok röpködtek Strand rohanó lábai körül. Ahogy a fegyver tára kiürült, egy lövedék Strand jobb vállába csapódott, fellökve a férfit. Jaynek nem volt több lőszere, így aztán eldobta a fegyvert, és a földre zuhant férfi felé futott. Strand eldobva az aktatáskát, oldalra gördült, be a sűrű bozótosba. Jay az aktatáskához érve megtorpant. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy felveszi a táskát, és hagyja Strandot meghalni a bokrok között. De nem volt biztos, hogy Strand halálos sebet kapott. Jay óvatosan követte a vérnyomot és a letaposott növényeket a sűrű bozótosban. Strand vérnyoma hihetetlen módon eltűnt. A sűrű növényzet és a halvány, téli napfény miatt csak körvonalakat lehetett látni. Hallani sem hallott mást, csak a hullámok moraját, és a Strand háza felé tartó rendőrök szirénáit. Telt az idő. Minden egyes másodperccel kevesebb volt az esélye, hogy elmenekülhessen. Őrjöngve nézett körül, de Strandot sehol sem látta. Strand vállát pokoli fájdalom égette. Egy sűrű örökzöld bokor mögött lapult, és próbált mély lélegzetet venni. Ahogy megtette, érezte, hogy a seben át szivárog a levegő. A lövés a tüdejét találta el. Csak másodpercek kérdése volt, hogy a tüdeje vérrel megtelve összeroskadjon. Nem hagyhatta, hogy Jay Fleming legyőzze őt. A száján át lélegezve próbált olyan csendben maradni, ahogy csak tudott. Figyelte, ahogy Jay céltalanul kóborol a bozótosban. Látta, hogy Fleming végül visszaindul a gondozott pázsit felé. - Strand? - kiáltotta Jay, és megállt hallgatózni. Semmi. Végül a félelem, hogy a rendőrség letartóztatja, vagy lelövi, arra ösztönözte, hogy menjen vissza a pázsitra. Sikerült megszerezni az aktatáskát, ami kulcsfontosságúnak tűnt. Még Fraser is így gondolta. Az idős admirális biztosan kihallgatott néhány beszélgetést, mialatt fogva tartották. Jay gyors léptekkel elhaladt egy sűrű örökzöld bokor mellett, és ekkor halk hangot hallott, mintha valami átsuhant volna a levegőn. Kemény fa csattant a halántékán. Jay megtántorodott, és felemelte a jobb kezét. A fa az alkarjának csapódott, és félrecsúszott. Jay próbálta elfordítani a fejét, de az első ütés olyannyira kibillentette az egyensúlyérzékét, hogy a hirtelen mozdulat miatt térdre rogyott, és egy gyorsan forgó galaxis közepén találta magát Felemelte a fejét, és látta, hogy Strand áll felette, kezében egy vastag faággal. - A nagyapád és az apád sem menekült meg előlem - szólalt meg Strand, hisztériától éles hangon -, és te sem fogsz. Az apám? A nagyapám? Jay fejében gondolattöredékek kavarogtak. Balesetben haltak meg. Balesetben. Jay épp időben pillantott fel ahhoz, hogy lássa, amint Strand két kézzel fogva a husángot lesújt rá. Jay megpróbált kikerülni az útjából. A 293

faág lecsapott a bal vállára, és egy pillanatra megbénította Fleminget. Aztán a hideg zsibbadást hasogató fájdalom váltotta fel. - Nincs értelme - mondta Strand. A hangja mintha gyengébbé vált volna. Fleming megpróbálta nyitva tartani a szemeit, mivel Strand ismét ütésre készült. Az apám, a nagyapám. Egy részeg sofőr. Közúti baleset. Aztán jeges vízként zúdult rá a felismerés. A nagyapja akkor halt meg közúti balesetben, amikor hazafelé tartott a Hetek Bizottságának alapító gyűléséről. Immár nyilvánvaló volt. Nem engedhették meg, hogy életben maradjon. És Jay apjának halála. Most már világos volt, hogy a részeg sofőr, aki szenteste halálra gázolta Jay szüleit, miért halt meg szívrohamban a tárgyalás előtt. Bérgyilkos volt, akit Strand bérelt fel! Jay oldalra vetette magát Strand következő ütése elől, ami ártalmatlanul dobbant a nedves földön. Egy fába kapaszkodva talpra küzdötte magát. Strand nagyjából tízlábnyira állt tőle, mégpedig elég bizonytalanul. Kissé támolygott, mint egy ütésektől rogyadozó ökölvívó. A kabátját sötét folt áztatta. - Tudom, miért ölette meg a nagyapámat - mondta Jay. - De a szüleimet miért? - Ugyanazért - felelte Strand, és a hangja most már gyenge volt - Az apád rájött, hogy a Fleming Iparvállalat kapcsolatban áll a Hetek Bizottságával. Ki akart rúgni engem. Nem engedhettük meg. Az anyád történetesen éppen vele volt azon az éjszakán. Jay nem hitt a fülének. Strand felé indult. Az idősebb férfi megpróbálta felemelni a husángot, hogy megvédje magát, de láthatóan már nem bírta el, kicsúszott a markából. Strand lassan hátrálni kezdett Jay elől. - Nem bánnád meg, ha megegyeznénk - kérlelte. - Még elrendezhetjük.. . mindezt. Milliomos lehetsz... milliomossá tehetlek. - Csak annyit akarok, hogy a saját kezemmel fojthassam meg magát - felelte Jay. Strand tovább hátrált, miközben Fleming lassan lecsökkentette a kettejük közötti távolságot. Aztán egyszer csak úgy tűnt, mintha Strand hirtelen elmerült volna a csapkodó nyomok közt. Fleming hallotta a gyorsan elhalkuló halálsikolyt. Jay óvatosan a sziklaszirt széléhez sétált, és lenézett a lenti sziklákra zuhant, összeroncsolódott alakra. Annak ellenére, hogy megkönnyebbült, amiért mégsem kellett megölnie Strandot, mégis becsapva érezte magát. Felkapta az aktatáskát, és visszarohant a garázsba. A közeledő rendőrautók fényei megvilágították az estét. - Az erdőn át ki tudunk jutni - mondta Alexandra, amint Jay kinyitotta az ajtót. Ugyanúgy, ahogy George és én bejutottunk. Jay némán a nőre nézett, és megcsókolta. - Szeretlek - mondta. - Vezess ki minket innen. Kiemelte Frasert a limuzin hátsó üléséről, és a kocsifeljáróra fektette, az aktatáska mellé. A rendőrautók motorjainak zúgása betöltötte az estét

294

- Add ide a .45-öst - szólt oda Alexandrának. A nő zavartan, összehúzott szemöldökkel nézte, ahogy Fleming letérdel a Mercedes mögött, és kétszer rálő az autóra. Egy pillanattal később benzin kezdett csorogni a garázs betonpadlójára. Jay leadott még egy lövést, ezúttal a betonra. A lövedék felpattant a betonról, szikrákat szórva a benzintócsára. Aztán a kilyukasztott benzintartály felrobbant. - Ez egy időre lefoglalja őket - adta vissza Jay a fegyvert Alexandrának. A vállára vette Frasert. Alexandra felkapta az aktatáskát, és rohanni kezdtek a Strand birtokát határoló erdő felé. Ahogy eltűntek a fák nyújtotta biztonságban, a garázs felől hatalmas robbanás hallatszott. A menekülők megtorpantak és hátrafordultak. A másik két autó egyikének benzintartálya felrobbant. A garázst elemésztő sárga lángnyelvek sűrű, olajos füstje betöltötte az eget, és a tűz kezdett átterjedni a főépületre is. A rendőröket lefoglalta a tűz. A szökevények egy csendes pillanat múlva megfordultak, és továbbindultak a fák között. Hosszú utat kellett még megtenniük, mire biztonságba kerülhettek.

295

Epilógus

Rodney-öböl, St. Lucia, július 4. A karibi nap vakítóan ragyogott a világoskék égbolton. Az izzadtság patakokban csorgott végig Jay Fleming gerince mentén, úgy csöpögött az orráról is, a szemöldökét úgy eláztatta, akár két szivacsot, míg a férfi olajos kezével végül meg nem törölte őket, hogy a verejték ne folyjon bele a szemébe. Felállt, és az alacsony fa szerelőpadra helyezett, vitorlásokhoz használt négyhengeres Palmer segédmotorra nézett. A férfi olyan látványt nyújtott, akár egy csalódott pap az oltár előtt. Azon tűnődött, vajon emberáldozat bemutatásával ki tudná-e szabadítani a szelephimbákat, hogy hozzáférjen a motor dugattyúihoz. Arra gondolt, talán feláldozhatná a hajó tulajdonosát, aki elegendő olaj nélkül használta a motort, míg az be nem döglött. Fleming felsóhajtott és előhúzott egy koszos rongyot levágott szárú farmernadrágja farzsebéből. Alaposan megnézte a rongyot, tiszta részt keresve rajta. Többször is megforgatta, össze- és széthajtogatta, míg végül talált egy részt, ahol a foltok halványabbak voltak a többinél. A tisztább résszel megtörölgette az arcát, aztán egy padhoz sétált, és leült a vaskos, barna boríték mellé, melyet saját olajos ujjlenyomatai borítottak. Próbált tudomást sem venni a borítékról. Gyenge szellő fújt át a kis bádogtetős szerelőműhely nyitott oldalfalain. Fleming négy hónappal korábban építette a műhelyt, melynek oldalait, amiket szintén bádog borított, fel lehetett hajtani, így az épületet tökéletesen átjárhatták a Karib-tenger enyhülést hozó szellői. Alexandrával nem véletlenül jöttek éppen a Rodney-öbölbe. Fleming néhány évvel korábban már járt itt, amikor a repülőgép-anyahajója jótékonysági küldetésben járt az apró karibi államokban, és egy héten át Castries kikötőjében horgonyoztak. A kikötői eltávozását arra használta, hogy megszálljon a csodálatosan egyszerű helyen, a Keleti Szélben, a Rodney-öböl és Castries között. Az intézmény csupán egy tucat tengerparti kunyhóból állt, és akkor ez volt minden, amit akart. Most, ahogy körbenézett maga körül, azon tűnődött, vajon valóban az, amit akar, vagy ideje lenne odébb állni. Három éjszakával azután, hogy elvitték Frasert Westwoodba, a UCLA Egészségügyi Központba, csendesen elhozták Alexandra hajóját a szárazdokkból, aztán San Diegóba vitték, hogy hamis papírokat vegyenek hozzá, és megváltoztassák a nyilvántartási számokat a vitorlázaton és a hajóorron. Miután ezzel megvoltak, dél felé indultak, végig Mexikó nyugati partvidéke mentén, elkerülve azokat a helyeket, ahol a tengert járó hajósok általában megálltak. Még mindig keresték őket, de mindketten tudták, hogy az óceán hatalmas hely. A parttól távol hajóztak, hogy elkerüljék az Egyesült Államok közép-amerikai partok mentén járőröző hadihajóit, aztán átkeltek a Panama-csatornán.

296

St. Lucia ideális helynek tűnt ahhoz, hogy megálljanak. A sziget Martinique-tól huszonnégy mérföldnyire délre feküdt, huszonhét mérföld hosszú és tizenöt mérföld széles volt. Az a néhány turista, aki itt megállt, nagyrészt angol vagy német volt, amerikaiak szinte alig akadtak köztük. A kormány baloldali beállítottságú volt, akárcsak déli szomszédjáé, Grenadáé, így aztán az Egyesült Államok kormányának a szökevényekkel kapcsolatos kérdéseivel a sziget kis létszámú rendőrsége nem nagyon foglalkozott. Jay két nappal azután, hogy Alexandrával kikötöttek a Rodney-öbölben, már talált is munkát. Elég jól értett a dízelmeghajtású motorokhoz, és a Rodney-öböl hajóbérleti szolgáltatóiknak szükségük volt az ilyesfajta képességekre. Marguerite a Keleti Szélből még emlékezett a férfira a korábbi látogatása alkalmából, és szívesen felbérelte Alexandrát, hogy segítsen neki a könyvelésben. Az idő vidáman telt, csak annyi zavarta meg őket, hogy időnként hirtelen elment az áram, vagy nem működött a telefon, néha akár napokig is, de általában csak néhány órára. Fraser gyakran írt nekik. A fejfájásoktól eltekintve nagyrészt kiheverte a Strand kezei között elszenvedett kínzás hatásait. George Treadwell, David Curry, Kevin Modesti és a többiek barátai és szövetségesei előálltak, hogy gondjaikba vegyék az aktatáska dossziéit, melyeket Strand állított össze. Csendesen kikényszerítették a lemondásokat Amerika legnagyobb vállalatainak vezetőségeiben, halkan játszották a székfoglaló játékot, a Shepherd's Club azon tagjaival, akik nem működtek együtt, szerencsétlen balesetek történtek. De egészében véve lassan elfogadták a dolgokat. A közvélemény sosem tudta meg, milyen közel álltak ahhoz, hogy a világ legrégibb demokráciája alapjaiban omoljon össze. A nyilvánosság előtt nem fedték fel a Hetek Bizottságának terveit, sem az egyes tagok elleni vizsgálatokat. Az állami hivatalokban szintén folyamatosan váltották le a vezetőket. Nem ment könnyen, és továbbra is akadtak nehézségek. Az állami bürokráciát, a szövetségi ügynökségeket, a bíróságokat, a törvényhozó és rendfenntartó hivatalokat mind átvizsgálták az olyan emberek után kutatva, akik megvesztegetés vagy zsarolás okán engedelmességgel tartoztak a Shepherd's Club titkos szövetségének. Jay a barna borítékra pillantott, ami mellette hevert a durván megmunkált fapadon. A boríték sarkában Fraser San Pedró-i címét írták. Azt kívánta, bárcsak az Egyesült Államok Postahivatala a szokásos hatékonyságával kezelte volna a levelet, összetépve, megsemmisítve vagy elveszítve azt. - Bozu. Jay arrafelé fordult, amerről a köszönést hallotta. Látta, hogy Alexandra közeledik a kavicsos parkoló felől, kezében egy vesszőből font, lefedett kosárral. Látta az út mellett leparkolt, viharvert Suzuki dzsipjüket is. - Bozu neked is. - Az elmúlt négy hónapban mindketten sokat felvettek a helyi szokásokból. St. Lucián az angol volt a hivatalos nyelv, de a helyiek francia keveréknyelven is beszéltek. A „Bozu" a „Bonjour" helyi változata volt. - Hogy vagy? - kérdezte a nő. - Melegem van és fáradt vagyok - állt fel a férfi, hogy üdvözölje. 297

- És koszos is vagy - tette hozzá Alexandra, amikor közelebb ért. - Hoztam neked egy kis hideg gyümölcslevet. - Mi hozott ide ilyen korán? - kérdezte Fleming. A nő általában nem sokkal dél után érkezett az ebéddel. - A Keleti Szél fagyasztója megint tönkrement, és Marguerite-nek szüksége van rám, hogy megjavítsam? - Átvette a kosarat Alexandrától, és letette a padra. A nő levette a kosár tetejéről a papírszalvétát és a padra terítette, mielőtt leült volna. Jay szeretettel figyelte, ahogy a nő rendezkedik. Hogy betartsa a sziget általános öltözködési szokásait, Alexandra könnyű szoknyát és egyszerű blúzt viselt. A nő karjai és lábai olyan bronz barnák voltak, hogy a fehér szoknya és a blúz szinte ragyogni látszottak a műhely hűvös árnyékában. Magas arccsontjai felett a szemei most sötétkéknek tűntek. A haját hátrakötötte, és a haja körvonalai kiemelték az arcát, akár egy drága képkeret. Fleming a nő vállára tette a kezét, majd lehajolt, és megcsókolta. - Köszönöm - mondta a nő -, de ez nem ment meg attól, hogy megjavítsd a fagyasztót. - A férfira nézett, és mindketten felnevettek. - Gyere - ütögette meg a padot maga mellett. - Ülj le, és pihenj egy percet. Jay a pad végébe tolta a barna borítékot, és leült. Alexandra a borítékra, majd Jayre pillantott, addig gondtalan tekintete aggodalmassá változott. Jay észrevette a nyugtalanságát. - Csak egy újabb vaskos levél az admirálistól - mondta Jay. - Tudom, éppen ez az, ami aggaszt. - Alexandra benyúlt a kosárba, elővett két poharat és egy gyümölcslével teli egyquartos üvegedényt, amiben jégkockák csilingeltek. - A levelek egyre vaskosabbak és vaskosabbak lettek. Ráadásul minden egyes alakalommal, amikor kapsz egy újabb levelet, egyre elégedetlenebb leszel az élettel, amit itt élünk. Miközben kitöltötte a gyümölcslevet, nem nézett a férfira. - Nagyrészt jó hírek - mondta Jay vidáman. - Ejtették az ellened felhozott vádakat, és töröltek a bűnügyi nyilvántartásból. Az ellenem felhozott vádakat is ejtették, kivéve a Hollandiában történteket. Ismered a hollandokat. Az illemet illetően nagyon szőrszálhasogatók. - Ez nagyszerű - felelte a nő nem túl lelkesen, és átadta Fleming-nek az egyik poharat. - Ananász és kókusz - mondta Jay lelkesen, miután belekortyolt az italba. - A kedvencem. Az üzlet is jól megy. Chris Carnegie remekül irányítja az ECM-met. Jobban, mint én. - Jay letette a poharát, és izgatottan előhúzott egy halom papírlapot a barna borítékból. Gyorsan átlapozta őket, és végül megtalálta azokat, amiket keresett. Egy újságkivágás hullott a földre. - Nézd - mutatta a nőnek az iratokat. - Csak a-nyit kell tennem, hogy aláírom és visszajuttatom ezeket Chrisnek, és a bíróság rögtön felszabadítja a vagyonunkat. - Jay részvényeit, bankszámláit és ingatlanvagyonát nem sokkal Strand halála után lefoglalta az állam. - Vissza akarsz menni - szólalt meg Alexandra rosszkedvűen, és belekortyolt a gyümölcslébe. Jay megfontoltan visszatette az iratokat a borítékba. 298

- Te is tudod, hogy nem maradhatunk itt örökké - felelte Jay. - Elvesztegeted a tehetségedet. - Számít valamit, hogy elvesztegetem a tehetségemet? - kérdezte Alexandra hirtelen. - Isten tudja, te is elvesztegeted a tiédet. De tényleg számít ez valamit? Számít bármit, ha a tehetséged utolsó cseppjeit is kipréseled? Mit érsz el vele? Csak néhány csepp a tengerben. Letette a poharát, és a férfi felé fordult. - Nem számít többet az, ha boldog vagy? Ha együtt élhetjük az életünket? Mit tehetnék? A dolgokat nem változtathatod meg gyökeresen. Miért nem vagy képes elfogadni a saját korlátaidat? - Nagyon szeretlek - felelte Jay szomorúan. - Azt kívánom, bárcsak el tudnám fogadni a dolgokat úgy, ahogy azt te teszed. Az eszem tudja, hogy igazad van. De a szívemben - emelte fel a kezeit, mutatva a tehetetlenségét. - Nem tudom nem megpróbálni. Alexandra a férfira nézett, és lassan a fejét ingatta, a szemei megteltek szeretettel. - Nem olyan ember vagy, akivel könnyen együtt lehet élni, Jay Fleming. Előrehajolt, és megcsókolta a férfit. - Tudom - felelte Fleming. - Egész életemben együtt kellett élnem önmagammal. - Sikerült elmosolyodnia. - Bárcsak jobban hasonlítanék hozzád. Lehet, hogy néhány év alatt meg tudnék változni? A nő a fejét rázta. - Piti has ka-bat gwo bwa - mondta a helyi keveréknyelven. Jay zavartan nézett rá. - Nem értem. - Marguerite és én beszélgettünk rólad - mosolygott Alexandra. - Azt mondta, St. Lucián van egy mondás, ami összefoglalja a filozófiádat - Klassz - mondta Jay. - Fordítsd le. - „A kis fejszék nagy fákat vágnak." - Érted, mit jelent, ugye? - Tudod, hogy értem - felelte a nő, két kezébe fogva a férfi jobb kezét. - Azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, és annak ellenére is, hogy olyan vagy, amilyen. Mert azt hiszem, ha valahogy nem éreznéd úgy, hogy ki kell vágnod a világ sötét erdejeit, akkor nem lenne a többi nagyszerű tulajdonságod sem. Fleming előrehajolt, hogy megcsókolja a nőt. Alexandra szeme megakadt a földre hullott újságkivágás cikkének címén: „Oahu sötétségbe borult, amikor tönkrement öt főbb távvezeték." Előrehajolt, hogy felvegye a kis papírlapot. A Los Angeles Timesból vágták ki, és alig két hete jelent meg. „A Times hírszolgálatának jelentése", írta a cikk. „HONOLULU - Szerdán öt fő elektromos távvezeték hibásodott meg a »dominóelv« eredményeként, melynek következtében nyolcszázezer ember maradt áram nélkül Oahu szigetén, jelentették be a hatóságok. A Hawaii Áramszolgáltató Társaság szakértői vizsgálják annak lehetőségét, hogy egy cukornádültetvényen kiütött tűz ionizálta a vezetékek körüli levegőt, és rövidre zárta az energia elosztó rendszert. Késő délutánra a sziget egyötödén az áramszolgáltatás ismét helyreállt. 299

George Arioshi kormányzó elrendelte..." - Jay - nézett Alexandra a férfira -, te elhiszed ezt a sztorit? Fleming a fejét rázta. - A legtöbbjüket elkaptuk - mondta -, és amennyire meg tudtam állapítani, csak Strand tudta, hol vannak elrejtve a Tesla-iratok, melyek ahhoz kellettek, hogy a Nick Projektet világméretű jelenséggé tegyék. De miután elolvastam ezt a cikket, csak arra tudok gondolni, hogy vannak olyan létesítmények és olyan emberek, amikről, és akikről még nem tudunk. Valaki megpróbálja folytatni a tervet anélkül, hogy birtokában lenne a kirakó utolsó részlete. - Biztos vagy abban, hogy csak Strand ismerte a Tesla-iratok rejtekhelyét? Jay ismét a fejét rázta. - Abban sem lehetünk biztosak, hogy a csoport megmaradt tagjai valami útonmódon nem szereztek további másolatokat a jugoszlávoktól. - A kis fejszék nagy fákat vágnak - mondta Alexandra halkan. - Tényleg vissza kell menned, ugye? Jay bólintott. - Csodálatos négy hónapunk volt - jegyezte meg Alexandra. - Mintha pontosan a megfelelő személlyel szenvedtem volna hajótörést egy lakatlan szigeten. - Köszönöm - felelte Jay. - Én is így érzem. - Nem, te nem így érzed - mondta Alexandra. - Figyeltem, ahogy mostanában egyre jobban be voltál sózva. Fleming a nő szájára tette az ujját. - Tényleg élveztem. Ne rontsd el a hangulatot. Hadd vágjak ki még néhány fát, aztán keresünk egy másik szigetet, ahol hajótörést szenvedhetünk.. . ó, micsoda szerencséden szófordulat... partra vetődhetünk. - Megígéred? - kérdezte Alexandra. - Megígérem.

300