A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében

EME Balogh Andrea

A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében 1. Bevezetés Az irodalmi hagyományban a húszas években beinduló, az individuum egységének tarthatatlanságát felismerő felfogás két irányban csapódott le: egyrészt az én dekonstrukciója történt meg az avantgárd irányzatokban, másrészt pedig a kor szellemi áramlataiban beindultak a személyiség megtartására tett kísérletek, amelyek sokszor konzervatívabb elvekhez tértek vissza, valamilyen fogódzóhoz, amellyel az individuum egységét kívánták megerősíteni. Kulcsár Szabó Ernő szerint Márai: „...Minthogy elutasította a személyiség felbomlásának gondolatát, az individuum társadalmi konkretizációjától s az individualitást konstituáló értékfogalmak (hit, ráció, logosz, alkotás, kultúra) újraértelmezésétől remélte feltartóztatni a Spengler-féle »eltömegesedést«, az antiindividualizmust.”1 Tehát arra az irodalomtudomány által feltett kérdésre, hogyan őrizte meg Márai a klasszikus modernség hagyományát és egészelvű individuum-koncepcióját akkor is, amikor már javában hódítottak az avantgárd, később pedig a posztmodern irányzatok, a válasz az, hogy Márai a polgári értékekbe való „kapaszkodás” miatt maradt meg a klasszikus modernség e hagyománya mellett. Természetesen a századelő szellemi áramlataiban volt egy ilyen vonal, ami összecsengett a polgári hagyomány kitüntetett szerepével, éspedig Kulcsár Szabó szerint a Spengler és Ortega által hangoztatott eltömegesedés miatti félelem és emiatt Európa jövőjének elbizonytalanodása, ami Márainál a polgári hagyománnyal kivédhető lenne. A kartéziánus racionalizmusban az individuum rendet teremt a dolgok között, az életben, megteremti az élet és munka szintézisét. Munka, rend, fegyelem a polgár, a városépítő jelszava is.2 A továbbiakban azt kell tisztázni, hogy miért az identitás felől közelítjük meg a műveket. Az identitás ugyancsak a néprajz, az antropológia, a szociológia, a pszichológia által tárgyalt fogalom. Úgy gondolom, hogy amit irodalmi kategóriákkal művészetkoncepciónak hívunk, azt antropológiai terminussal írói identitásnak is lehet nevezni. Az irodalomtudományban a művek vizsgálata és az író nyilatkozatai alapján valahová besorolják az életművet. Tehát mindabból, amit a szerző maga után hagy, kialakítanak egy képet róla (ez természetesen egy konstrukció). Márait például a polgári írók közé sorolják mint aki megőrizte a modernség beszédmódját és egészelvű individuum-koncepcióját. A dolgozatban néprajzi, antropológiai szemmel tekintem át azokat a művekben található, a polgárral együtt említésre kerülő tényezőket, motívumokat, amelyek ezt a művészetkoncepciót vagy írói identitást kialakítják. Természetesen nem fogom az egész életművet elemezni, hanem csupán két művet: az Egy polgár vallomásait és a Kassai őrjáratot. Támaszkodom irodalmárok Márai-olvasatára, így Nagy Sz. Péterére,3 aki Márai életművében a kezdeti polgárságtól való tartózkodástól egy egyre inkább afelé fordulást lát. Ha megvizsgálom külön-külön a műveket, 1 Kulcsár Szabó Ernő: Klasszikus modernség – karteziánus értéktávlatban. = K. Sz. E.: Beszédmód és horizont. Argumentum, 1996. 211–232. 2 Uo. 3 Nagy Sz. Péter: A Kalandtól a Rendig. A polgár feletti polgár mítosza. = Lőrinczy Huba (szerk.): „Este nyolckor születtem”. Szombathely 2000. 111–119.

EME 30

BALOGH ANDREA

akkor ezekből kirajzolódik egy identitás, ami a művek elbeszélőinek álláspontja. A két műből levont következtetések és Márai írószerepről, művészetről vallott nézete alapján pedig a dolgozat végén megróbálok néhány következtetést levonni Márai művészetkoncepciójára (írói identitására) vonatkozóan. Úgy gondolom, hogy ezt annál is inkább tehetem, mert mindkét műben az elbeszélő a művészet szerepéről is kifejti véleményét. Tehát a Márai-életművel kapcsolatban azt gondolom, hogy az irodalmi elemzés is mélyül az antropológia által, és antropológiai szempontból is hasznos bizonyos, a műben jelentkező egyén és társadalmi osztályhoz való tartozás problémájának vizsgálata, valamint a korra jellemző leírások. Olyan kérdések merülnek fel, mint identitás és polgárság viszonya, illetve hogy ezt hogyan határozza meg a sajátos polgárfogalom-konstrukció és az egyén helyzete a polgári életpályamodellekkel szemben. Továbbá a Márai-életműben a fokozatos polgársághoz való fordulással, a polgári életmód és értékszemlélet újraértelmezésével együtt jelentkezik az emlékezés problémája is, mivel az emlékezés által értelmezi át a múltat. Azt is érdemes megvizsgálni, hogy a márais polgárfogalom miben hasonlít a szakirodalmira, illetve a kassai polgár 20. század eleji rajza mennyire tekinthető esetleg hiteles dokumentumnak. Úgy gondolom, hogy ez a fajta vizsgálat antropológiailag közelebb vihet az egyén és társadalom viszonyának megértéséhez, illetve ezáltal érthetjük meg igazán Márai írói alapállását, művészetfelfogását is, azt, hogy miért maradt meg a klasszikus modernség hagyománya mellett egészelvű individuum-koncepciójának megtartása révén. Minderre a válasz a polgári hagyományhoz való viszonyában keresendő.

2. Elméleti felvezetés Az antropológia és irodalom kapcsolatával mindkét tudományterület képviselői újabban egyre többet foglalkoznak. A nyolcvanas években az angolszász kulturális antropológiában egy interpretatív fordulatnak nevezett irodalmi, retorikai váltás következett be. Újraértelmeztek egy sor olyan, addig „tudományosnak”, objektívnek nevezett dolgot, ami végül a kulturális megismerés textualizációjának megfogalmazásához vezetett. Ebből az következett, hogy feloldódott az az éles határvonal a társadalomtudományok részéről, amely az irodalmat kizárólag fiktívnek, a tudományt pedig objektívnek könyvelte el. Rájöttek, hogy az antropológiai és néprajzi gyűjtések során is az adatközlő „fikciójával” van dolgunk, de az adatközlő ezt nem vállalja fel, vagy nincs ennek tudatában, ezzel szemben az irodalmi szöveg felvállalja a saját fikcióját. Nemcsak az adatközlő mondja el a maga fikcióját, de az elemző sem mentes a „láttatás” csapdáitól. Erre vet fényt Laplantine a szépirodalmi szöveg és az etnográfiai leírás hasonlóságát és különbségét vizsgálva. Ahogy az antropológia a pontos, részletes leírásra törekszik, ugyanúgy irodalmi alkotások is szolgálhatnak nagyon részletes leírással társadalmi helyekről, helyzetekről, szokásokról, különösen a realista regényírók, így Balzac, Zola, Flaubert stb. Az irodalmi leírások és az etnográfiai leírások is utólagos „kompozíciók”. Bármennyire törekszik az etnográfia az „ott voltam, láttam”, benyomását kelteni, de utólag írja meg a kutató a látottakat, hallottakat. És nem véletlenül használja Laplantine a kompozíció szót. Az etnográfiai szöveg is követi az elbeszélés poétikai elveit, tér, idő, szereplők rögzítése nélkül nem lehet semmit leírni, valamint ezek mellett nem mentes bizonyos sztereotípiáktól sem, például a dolgok hierarchikus rendbe szervezésétől. A lényeg, hogy különbséget kell tenni a dolgok valósága és a leírás valósága között, vagy más szóval látás és láttatás között mind az etnográfiai, mind az irodalmi leírásban, holott az etnográfia és általában a társadalomtudományok csak az irodalmat határozták meg úgy mint a szubjektivitás terepét. A különbség tehát a két megszövegezésmód

EME A POLGÁR FOGALMA ÉS IDENTITÁSA MÁRAI SÁNDOR KÉT REGÉNYÉBEN

31

között inkább a szöveg céljában keresendő. Arról van szó, amit Roland Barthes mond, hogy az irodalom a szöveg öröme miatt van, az irodalom nem igyekszik tisztázni a jelentéseket, megengedi magának a kétértelműséget, a lappangó jelentéseket, míg az etnográfiai szöveg célja az egyértelműsítés4. Az irodalom és fikció újragondolását fogalmazza meg Johannes Anderegg szociológus is. Bírálja denotatív nyelv és fikcionalitás éles különválasztását, nem szabad a fikcionális kommunikációt kizárólag a műalkotások meghatározására fenntartani. A műalkotások lehetnek sok esetben nagyon is valóságosak – és példaként ő is a realista regényt hozza fel poétikus nyelvezetet használva, míg nem poétikai célt szolgáló szövegek is lehetnek nagyon is fiktívek.5 A szociológia is arra a következtetésre jutott, hogy bár megalakulásakor a természettudományos megismerési modellt tette magáévá, elhatárolódva a szépirodalmi beszédmódtól, mivel megszületése pillanatában a szépirodalommal állt versenyben, de ez a beszédmód még nem garantálja a feltétlen objektivitást, sőt olvashatatlanná tette a szociológiát.6 Gyümölcsözőbb lenne az elbeszéléshez közelíteni, mert a tartalom nem veszítene tudományos értékéből vagy igazságtartalmából. Az irodalomantropológia néven születő új tudomány fő tézise szerint tehát a fikcionális vagy más néven irodalmi szövegek olvashatóak antropológiai alapon, egyrészről, mert ismeretet közvetítenek az emberről olyan összefüggésben, amire csak a művészetek képesek, másrészt, mert állandó kapcsolatot tartanak fenn a kultúra olyan részeivel, mint a mítosz, a történelem, a politika, az emlékezet formáival.7 Clifford Geertz antropológus mondja, hogy az irodalom, a művészet nem mentes saját korától, vagyis „A költészet [...] az őt körülzsongó hangokból alkotja meg a maga hangját”, tehát a művészet arról a kultúráról tudósít, mely előhívta.8 Az irodalomtudomány is fokozatosan nyitott a társadalomtudomány felé, mert a Roland Barthes-i textualitás mindenre kiterjesztésével elindult egy olyan folyamat, ami által a fikció kifejezése általánosan használható minden olyan, az ember által alkotott műre, ami jelet hoz létre, tehát a kultúra jelei, a kép, a film, a színházi előadás, egy regény antropológiai termékként foghatók fel, a kultúrát reprezentálják.9 Wolfgang Iser mutatja meg, hogyan működik az irodalom fikcionalitása. Szerinte az irodalmi művekben létezik egy tényanyag, amelyet „valóságdaraboknak” nevez. Az irodalmi szöveg fikcionalitása a valóságdarabok szelektálásában és rendezésében van.10 A Márai-művekben ezek a „valóságdarabok” nagyon is kézzelfoghatóak, ismerve a kor társadalomtörténetét akár kordokumentumként is olvashatóak. Az Egy polgár vallomásai kapcsán többen feltették a kérdést, hogy olvasható-e ez a mű önéletrajzként. Láthatjuk, hogy a különböző tudományterületek hogyan jutnak ugyanarra a megközelítésre a társadalomtudományok és az irodalom viszonyának megítélésében. Mindezek után azt is meg lehetne kockáztatni, hogy azt az elbeszélő-szereplőt, aki „vallomást tesz” a szövegekben, adatközlőnek nevezzük. Tekintetbe véve, hogy mégiscsak irodalmi szövegről van szó, elbeszélőnek 4

François Laplantine: Descrierea etnografică. Polirom, Buc. 2000. 73–88. Johannes Anderegg: Fikcionalitás és esztétikum. = Thomka Beáta (szerk.): Narratívák. 2. Történet és fikció. Kijárat, Bp. 1998. 43–60. 6 Lepenies, Wolf: Irodalom és tudomány közt félúton. A szociológia születése. Szofi, 2001/1–2. 53–61. 7 Kiss Noémi: Antropológia az irodalomtudományban és irodalom az antropológiában. = Biczó Gábor–Kiss Noémi (szerk.): Antropológia és irodalom. Csokonai Kiadó, Debrecen 2003. 431–437. 8 Clifford Geertz: A művészet mint kulturális rendszer. = C. G.: Az értelmezés hatalma. Osiris Kiadó, Bp. 2001. 271– 303. 9 Uo. 10 Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius. Osiris Kiadó, Bp. 2001. 301–339. 5

EME 32

BALOGH ANDREA

fogom nevezni, viszont mivel a két regény gondolatilag, tartalmilag egymást folytatja, kiegészíti, azonosnak tekintem a két elbeszélőt. Néprajzilag úgy írnám le, mintha ugyanazzal az adatközlővel folytatott, időben egymás után következő két gyűjtés anyaga lenne.

3. Polgár – mit értenek ezen a társadalomtudományok? A polgárosodás időben zajló folyamat, ezért különféle meghatározásai lehetnek attól függően, hogy melyik korszakot vizsgáljuk ilyen szempontból, és melyik társadalmi réteg polgárosodásáról van szó. Továbbá mindezek mellett is többféle jelentése alakult ki a szónak. Eredetileg a városi polgárságot jelenti, amelynek tagjai már a rendi társadalomban szabad városlakók voltak. Főleg a városi kereskedő- és kézművesréteget alkották. Sajátos, szabad városi kultúrát alakítottak ki, amely életeszme a szabad versenyt, az individuum függetlenségét hirdette, valamint kialakult egy műveltségeszmény, egy életforma. Európában a rendi társadalom ellenében ez az életforma válik mintává, ami egyben azt is jelentette, hogy a polgár az ország autonóm, felelős tagja lesz. Tehát a városi polgári életforma mellett a polgár szó még egy politikai jelentéssel bővült. A magyar nyelvterületen háromféle polgártípust lehetne meghatározni: 1) a tulajdonképpeni polgárt, aki már a rendi korban is polgár és városlakó volt, és akitől erednek a polgári társadalmi rend alapjai, 2) a nemesből lett polgárt és 3) a parasztpolgárt. A nemes és a paraszt akkor lesz polgár, amikor a feudális gazdasági-társadalmi rendet felváltja a polgári, ami Magyarországon a 19. században következik be. Magyarországon a polgári átalakulás kezdeményezője paradox módon a nemesség volt. Ezért joggal elmondható, hogy innen ered a magyar polgárságnak az a tulajdonsága, hogy a kutyabőrrel nem rendelkezők kisebbrendűeknek érezték magukat amazokkal szemben. Tehát a polgár úr is kíván lenni. Még egy fontos dolog van: a polgárosodás a 19. században Magyarországon szorosan összefonódott a nemzeti eszmével, a hazaszeretettel.11 Az alábbi tanulmányok a már fentebb felvetett többféle jelentést próbálják tisztázni, szétválasztani, egyben egy általánosabb, történelmi kortól független polgárdefiníciót határoznak meg. A Varga István–Banai Miklós szerzőpáros a polgárosodás és a tulajdonjog kapcsán megállapítja, hogy a polgárosodás kifejezés három értelemben használatos. Osztálykategóriaként azok tartoznak ide, akik sajátos tulajdonosi, piaci helyzetük eredményeként meghatározott gazdasági érdekekkel rendelkeznek. Rendi értelemben azokat jelenti, akikre hasonló életmód jellemző, meghatározott iskolázottság, műveltség, örökölt vagy foglalkozásukhoz kötődő presztízs – mindez sajátos polgári létformát, gondolkodást jelent, tehát vagyont és műveltséget. Politikai értelemben a polgár meghatározott jogokkal rendelkező egyén: az antikvitásban az athéni vagy spártai polgár, a középkorban a szabad városi polgár, napjainkban a teljes jogú állampolgárt jelenti.12 Ez utóbbi tanulmány gondolata nagyon hasonlít Benda Gyula meghatározásához. Úgy gondolom, hogy jelen elemzésben a fogalomtisztázáshoz ez a két tanulmány visz a legközelebb. Benda Gyula először is leszögezi, hogy a magyarban két jelentése van: citoyen (állampolgár) és burzsoá (társadalmi osztály). A polgárosodás tág értelemben a polgári átalakulásra utal, a polgári vagy tőkés gazdasági-társadalmi rendre, szűk értelemben pedig a polgári életmódot, sajátos mentalitást, városiasodást, civilizálódást és individualizmust jelenti. Benda négy alap11 Gerő András: A magyar polgárosodásról. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/1. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 47–51. 12 Varga István–Banai Miklós: Polgárosodás és tulajdonjogi rendezés. Századvég, 1991/2–3. 5–28.


33

vető, a polgárosodáshoz kapcsolható változást említ: 1) vállalkozói magatartás, ami piaci viszonyokkal való számolást jelent, tehát racionális termelőt kíván (például parasztgazdából farmer); 2) individualizáció; 3) állampolgárrá válás: az egyén a nemzet tagja lesz; 4) életmód és mentalitás: polgári otthon, család, a gyermeknevelés új eszméi stb. Végül leszögezi, hogy a polgárosodás helyhez, időhöz, tehát konkrét történelmi korhoz kötött folyamat.13 Az eddig leírtak értelmében nézzük meg, mit mutatnak a Márai-regények. A Varga–Banai meghatározás szerint a polgárnak mindhárom jelentését: politikai értelemben is, mivel a dualizmus korát Magyarországon köztudottan a polgári átalakulások jellemzik. Kidomborítja ezeknek az átalakulásoknak a menetét, helyenként visszásságait. A művek azonban ennél sokkal hangsúlyosabban koncentrálnak a polgárság osztálykategóriaként és rendi értelemben való bemutatására. Benda fogalmait használva Márai a polgárságnak a citoyen és a burzsoá, vagyis a tág és szűk értelemben vett jelentéseit egyaránt megjeleníti. De főleg a burzsoá bemutatására koncentrál, és az ahhoz kötött változások közül nagy szerep jut az életmód- és mentalitásnak, valamint az individualizációnak. Tehát a regényekben bemutatott 19. század végi, 20. század eleji kassai polgári világ a magyar városi polgárság történetének egy sajátos keresztmetszete. Szegedy-Maszák Mihály erre a korra vonatkozóan kihangsúlyozza, hogy a polgári magatartás a nemzetté válással kapcsolódik össze, és ezzel együtt a szabadság kivívásának eszméjével. A kanti és herderi filozófia hozzájárult a polgári eszmék terjesztéséhez, mert a modernség gondolkodásmódja összecseng a polgári eszmékkel. Tehát polgárság, szabadság, nemzet, modernség a 19. századi átalakulások alapja. A polgárosodással együtt járó életmód, az individualizáció hívja létre az énekkarokat, iparos- és nőegyleteket stb. A sajtó, az oktatás szerepe megnő, mivel a polgár hírt akar a világról, amelyben él. A vallás fontos, de mint a társasasági élet kerete, mint a jólneveltség feltétele. A polgári magatartás sajátja a szűk család felé fordulás, az intim szféra megerősödése. Ezért a családi látogatásoknak megvan a vizitideje. Emellett jellemzőek a nagy nyilvános társas összejövetelek. A kávéházakat, cukrászdákat ugyancsak a két szféra – a családi és nyilvános – határozott elkülönülése hívta életre. A családi otthon berendezése a reprezentáció eszköze. Ennek nagyon jól megfelel a lakásbelsőt meghatározó stílus, a biedermeier. A 20. század közepén pedig a polgári kultúra eltömegesedése figyelhető meg.14 Konkrét példaként Jávor Katának a Zsolnay családról írt könyvére hivatkozom. Ebből is kiderül, hogy a polgári mentalitásnak a rend, szorgalom, önfegyelem, pontosság a szervezőelvei. A kiscsalád összetartása, a családi hírnév kiépítése és majd megőrzése mindennél fontosabb. Ezért nagyon pontosan szabályozott a családtagok életpályája, és kevés az egyéni választási lehetőség. A művészethez való hozzáállás figyelemre méltó még: a polgári értékrend elmaradhatatlan része a művészetpártolás, de a művészi pálya szentségtörésnek számít.15 Nem a teljesség igényével állítottam össze a fenti tudománytörténeti áttekintést, inkább arra figyeltem, hogy a tanulmányokban foglalt különböző megközelítésekből összetetten körvonalazódjon egy általános társadalomtudományi meghatározása a polgár szónak.

13

Benda Gyula: A polgárosodás fogalmának történelmi értelmezhetősége. Századvég, 1991/2–3. 169–176. Szegedy-Maszák Mihály: A polgári társadalom korának művelődése. I–II. Szellemi élet. = Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Bp. 1992. 332–397. 428–459. 15 Jávor Kata: Életmód és életmód-stratégia a pécsi Zsolnay család történetében. Akadémiai Kiadó, Bp. 2000. 14

EME 34

BALOGH ANDREA

4. Polgármotívumok az Egy polgár vallomásaiban Az Egy polgár vallomásai című regény viszonylag hosszú cselekménnyel rendelkezik, és nagyon részletes, aprólékos bemutatásával a fentebb említett kornak, úgyhogy az alábbiakban azt fogom megvizsgálni, mennyire olvasható kordokumentumként. A polgárság különböző vetületeinek vizsgálatához Antal László tartalomelemzési módszereire 16 alapozva a polgárfogalommal együtt járó szavakat, szimbólumokat, tárgyakat, tehát bármit, ami a polgárt jelenti a szövegben, motívumnak nevezem. Ezeknek a motívumoknak a rendszerezésére pedig bizonyos tematikus kategóriákat emeltem ki a szöveg alapján. Mivel jelen tanulmány egy hosszabb dolgozat részlete, nincs lehetőség minden témát áttekinteni, ezért közülük csak egyet emelek ki és mutatok be, a lakáskultúrát.

Lakáskultúra Márai a család lakhelyéről nagyon részletes leírást ad a regényben. Nem véletlenül van ilyen finoman boncolgatva ez a dolog, mert a társadalom működésének rejtett háttérstruktúrái, azok a dolgok, amelyeket nem mondtak ki, de éreztettek, a környezetleírásból élesen kiderülnek. Ha csak a lakást vizsgáljuk meg a regényből, akkor is a polgári értékrend teljes képét meg lehetne rajzolni belőle. Ezzel a terjedelmes leírással indítja a mondandóját, a lakás külsejének és az enteriőrnek a bemutatásával. Kétemeletes ház, ami „valóságos bérház volt”, széles homlokzattal, tág kapukkal, széles lépcsőkkel. A Fő utcára épült. Az első emeleti lakásokhoz keskeny erkély járult, az ablakok alját pedig a „századvégi építész” „gipszcifraságokkal” ragasztotta tele. Rácsos, hosszú „gang” futotta körbe az épületet, ahonnan a lakások nyíltak. „Központi fűtés” is volt a házban, ami „korszerű újítás” volt, valamint a mű szerint a „cselédklozettek” is újdonságszámba mentek, amelyek a melléklépcsőről nyíltak. Az is kiderül, hogy bár a „haladni a korral” divat volt, de ezeknek a civilizációs javaknak egyelőre csak a látványuk volt meg, nem a hasznuk. Az udvar nagy és tégla alakú, középen nagy porolóval és egy kerekes kúttal, melyből villanyerővel hajtották fel a vizet a lakásokba. Vízvezetéket akkoriban még nem használtak. Befele a ház az udvar két oldalán egyemeletes épületsorral folytatódott, az udvar végében pedig egy „nagyon csinos, földszintes tákolmány” volt a házmesterlakás. A villanyvilágítás már divatos volt, de még inkább világítottak gázlámpával és petróleummal. Az emberek még nem nagyon bíztak a civilizáció vívmányaiban: „A villany pislákolt, sárga, vaksi fénnyel világított csak. A gőzfűtés pedig farkasordító hidegben akadt el, vagy mértéktelen, párás, nedves hőséggel árasztotta el a szobákat, ezért betegeskedtünk is sokszor.” Ugyancsak az első emeleten működött a bank is, ami egyre terjeszkedett, üvegpalotával bővült az udvaron. A tisztes polgárlakások és a bank is eltűrtek azonban maguk mellett, illetve alatt, a földszinten egy „kávéháznak keresztelt lebujt”, „amelyet kupecek, vásárosok, földbirtokosok, zsidó árendások, ritkábban »úriemberek« is látogattak”. A további leírásból kiderül, hogy ez volt az első bérház a városban, amelyet a régi patríciuscsaládok le is néztek, nem szívesen költöztek bérházba. Az épület „az újkort hirdette, a feltörekvő és építő, vállalkozó kapitalizmus dicsőségét”. Ezzel a polgári lakástípussal ellentétben a hagyományos polgárházak földszintesek voltak, és a város „szinte láthatatlan volt, befele épült, az utcasorok földszintes homlokzata mögött terült el”, s a belső udvarokból bolthajtásos kapuk 16

Antal László: A tartalomelemzés alapjai. Bp. 1975.


35

vezettek az utcára. Az udvaron négy-öt házat építettek befele az új nemzedékeknek, az utcára nézett az „üzem”. A lakásbelső bemutatását, azt hiszem, nem véletlenül, az elbeszélő nem a „szalon”-nal kezdi, hanem a lenézettebb, figyelmen kívül hagyott helyiségekkel. Az öt szoba közül három utcai, kettő udvari. Az „alkóv”-nak nevezett gyerekszoba bolthajtásos, ablaktalan helyiség, amit a rácsos gyermekágyak és a tanulópadok teljesen meg is töltenek. Az ebédlővel színes üvegajtó kötötte össze, így még kevesebb napsugár jutott ide be. A gyerekek gyakorlatilag itt nőttek fel. A fürdőszobát a „modern” polgári lakásoktól megkövetelték ugyan, de keveset használták. Egyfajta lomtár ez, „ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a »kismosás« után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között”. A „spájzban” igazi rend uralkodott a hatalmas élelmiszerkészletek között is. Lisztet, zsírt, sajtot halmoztak fel nagy mennyiségben A polgári ház leginkább figyelmen kívül hagyott helyisége a konyha, melyben aludtak a cselédek. Volt vízcsap a konyhában, melynek leöntőjébe a szennyvizet öntötték, és ugyanitt mosakodtak a cselédek. Mindig bűz volt a konyhában. A cseléd „kvártélya” egy fiókos láda, melyhez vörös és csíkos ágynemű járt, és amelyet éjszakára kihúztak. Ezután a szalon bemutatására terjedelmes részt szán az író a regényben. A szalont használták a legkevesebbet, de ennek a berendezése volt a legköltségesebb. Itt „garnitúra” állott. Érdemes ezt a részt idézni a regényből: „Mahagónifából készült garnitúra állott itt, gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy, fekete lakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes címet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorúval. Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóból és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból... Akadt itt még életnagyságú, bronzba öntött dakszlikutyaszobor is, a család egyik eldöglött kedvencének hű másolata s még több »tárgy« ezüstből, márványból és bronzból s megvésett kődarab az elpusztult Messinából.” Még tovább sorolja a tárgyakat: pálmák a sarokban, párnák minden díványon, kefetartó a falon, „melynek gobelinje vadászjelenetet ábrázolt”, ezüstszarvas az íróasztalon agancsában tollszárakkal, bronz bagoly tintatartó, márvány levélnyomó, színes gyöngyfüggönyök, kályhaellenzők, piszkafák, melyek nikkelnyele zergepatát ábrázolt, porcelángólyák, ezüstözött öntöttvas gémek csőrükben névjegyekkel, sok plüss, filc, függönyanyag, mellyel mindent beborítottak, „a lakásnak ez a talán legtágasabb és világos szobája, ahol csak a vászonhuzatokba bújtatott bútorok állongtak, s hideg, polgári pompájával reám mindig úgy hatott, mintha meghalt volna benne valaki”. Még egy szobát említ, a „férfiszobát”, ami az apa székhelye, és ahol a könyvek vannak elhelyezve, budoár (női szoba) viszont nincs a házban. Az alapján, amit Márai a lakásról az Egy polgár vallomásaiban elmond, az egyértelműen a biedermeier polgári bérház típusát mutatja. A regény szerint kétemeletes ház még nagyon kevés, „tucat akadt a városban”. A lakás bemutatása kapcsán a fővároshoz viszonyítva észlelhető egyfajta vidékiesség, ez az első „igazán modern” ház Kassán, amikor a fővárosban százával építenek ilyen épületeket. Vagyis az látszik, hogy a polgári kornak olyannyira megfelelő társadalmi és építészeti, lakberendezési stílus, a biedermeier a századforduló kassai polgárának érdekes, újító hatású volt, mivel emez ekkor kezdi felváltani Kassán a még rendi kort idéző polgári házakat, amelyekben a lakótér, az intim szféra és az „üzem” nem vált szét, továbbá, mint fentebb láttuk, földszintes házak voltak. Polgári lakáskultúrán a társadalomtörténet az ipari városi társadalom építkezési, lakberendezési formáit és szokásait érti. Már elmondtuk, hogy a polgárosodás magyar nyelvterületen a 19. században váltotta le a rendi társadalmi és gazdasági formát. A polgári üzemszervezés

EME 36

BALOGH ANDREA

alapja a rendi kor polgári magatartásához képest a háztartás és az üzem szétválasztása. Ez a szemlélet alakítja ki a más háztípust is. A kassai földszintes polgárházak képe megegyezik azzal, amit Hanák Péter mond a preindusztriális polgárházakról: „A központban többnyire egyemeletes, kifele haladva egyre inkább falusias jellegű, földszintes. A ház felépítése és beosztása a tulajdonos foglalkozásához, státuszához igazodott. A földszinten helyezkedett el a gazdasági részleg, a bolt, a műhely, a borkimérés, a raktár, az első emelet utcai oldalán a terem, a sala, mögötte voltak a lakóhelyiségek.” Ebben a házban a társadalmi és biológiai tevékenységek nem váltak szét. Itt lakott együtt az egész család a szolgaszemélyzettel, az inasokkal együtt. A szobák is polifunkcionálisak voltak, a családtagoknak nem volt a mai értelemben vett magánélete.17 Kósa László ugyanezt írja: „A zárt beépítésű városokban emeletes vagy földszintes házaikban a munkahely (műhely, bolt, iroda) és a lakás közvetlenül egymás közelében helyezkedtek el.”18 A tőkés fejlődés alakította a bérházat, amely már nem egy család kizárólagos lakhelye, hanem bérlők lakják. A bérházi lakások mérete kisebb, de meghittebb, már csak a család élettereként funkcionál. Kialakul a szobák funkciók szerinti elkülönülése. Hanák a budapesti házakkal foglalkozik, de látszik, hogy ugyanez a bérháztípus épül meg Kassán is, ami itt még ritkaságszámba megy. A budapesti bérházaknak is kifele díszes homlokzatuk volt. Kétféle típusuk alakult ki, a bármikor tovább bővíthető klasszicista stílus és a kompozíciósabb barokkos bérpalota. A regény alapján az utcára néző tizenkét ablak azt mutatja, hogy valószínűleg ez a bérház is klasszicista stílust követett. A szakirodalom is említi a nyitott folyosót, a gangot. A házak funkcionális szempontból három részre tagolódtak: a földszinten általában bolthelyiségek, irodák, kávéházak helyezkedtek el, az udvari földszinti helyiségekben pedig fáskamrák, mosókonyhák. Mindennek a gondozása a házmester feladata volt. A harmadik funkcionális rész a lakóterület, amelyek szociális szempontból is tagoltak, tudniillik az első emeleti lakások voltak a díszlakások. Itt mindenképpen a ház legnagyobb presztízst élvező lakója lakhatott. Az emeletek közötti ilyen különbséget azért szimbolikusan jelezték: ablakok egyszerűbb kiképzése, erkély hiánya. Ha volt harmadik emelet, ott még inkább jelezték a rangkülönbséget: míg amazokat fürdőszobával építették, a harmadik emeleti lakásokhoz általában nem járt fürdőszoba.19 A szobák száma és funkció szerinti elkülönülése is megegyezik a Budapesten épülő bérházakkal, valamint ugyanez elmondható a berendezésre is. Gyáni Gábor vizsgált meg budapesti leltárkönyveket, melyekből a bútorok alapján következtetni lehetett a lakás méretére stb. A hálószoba, ebédlő és főként a szalon rendkívül költségesen volt berendezve, mivel az ebédlő és a szalon a reprezentáció színtere is egyben. A vagyoni helyzet határozta meg a „ férfiszoba” és a budoár meglétét vagy hiányát. Budoár csak a nagyon módos családoknál volt, a férfiszoba már gyakoribb. Gyerekszoba-bútorokról csak sejtések lehetnek, mivel erre nem sok gondot fordítottak. A legtöbb helyen nem is volt gyerekszoba. A gyerekek altatása legkülönfélébb helyeken történt, például az ebédlőben elhelyeztek egy ágyat. A tíz leltárkönyv csak egy helyen említ fürdőszobát, aminek kevert berendezése utal használati összevisszaságára is. 20 Megint csak utaljunk a műre: van fürdőszoba, gyerekszoba is, de a leírás szerint kifogásolhatóak.

17 Hanák Péter: A polgári lakáskultúra szakaszai a XIX. században, 1815–1914. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 85–103. 18 Kósa László: A polgári társadalom korának művelődése. I. A hétköznapi élet kultúrája. = K. L. (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Osiris Kiadó, Bp. 1992. 258–331. 19 Hanák Péter: i. m. 20 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 153–177.


37

A biedermeierről kell említést tenni, ami a polgári korban nagyon megfelelt a középeurópai városi polgári mentalitásnak. Egy életforma kifejezője, ami a kezdeti időszakban egyfajta egyszerűség, keresett természetesség, intimitás, mérték keresésének kifejezése volt, tehát emiatt használják társadalmi és művelődési kategóriaként is. A századvégre viszont a gazdasági fejlődéssel egyre inkább a reprezentáció hordozói lettek a jellegzetes biedermeier bútorok, melyek formakincsét az antikvitás adta. A századelőn már az ekkori értelmiségi polgárfiak kiüresedettnek, kényelmetlennek látják a „biedermeier” korának reprezentativitás-igényét, felszínességét, ezért ez ellen lázadva alakul ki a szecesszió. Mindent összevetve azt láthatjuk, hogy a kisvárosban civilizációs szempontból egyfajta átmenetiség jellemző: a lakásleírások azt mutatják, hogy a kassai polgárok a biedermeieres stílussal egyidejűleg ismerkednek a polgári kor civilizációs újításaival: csodálják a cselédklozetteket, a gőzfűtést, a villanyt. Mindez összecseng azzal, amit Beluszky mond: „Kassa a századfordulón még csak úton volt a középkorias rendi városból a modern polgári nagyvároshoz vezető pályán.”21 A regénybeli lakásleírás összevetve a szakirodalommal mindenképpen dokumentumértékű Kassa akkori polgári lakáskultúrájára nézve.

4. Polgármotívumok és a művek elbeszélőjének identitása Az identitás meghatározásához az értelmező szótár identitás szócikkéből indulok ki. A filológiai értelmezés szerint az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie. A lélektani magyarázat szerint az identitás az önmagunkkal való azonosság vagy valamely csoporttal való azonosság érzése, élménye. Az identitászavar pedig a személyiség különböző szerepeinek fejlődésében beálló zavar, az identitás érzésének megbomlása.22 A társadalomtudományok előszeretettel alkalmazzák az identitáskutatást mostanában; a néprajz, a szociológia, a lélektan, a politológia különböző vetületekben, de foglalkozik e témával. A társadalomtudományi értelmezések természetesen a szócikk lélektani meghatározásából indulnak ki. Először a kutatási paradigmát a természetes identitásban való hit jellemezte, mivel a 19. században a társadalmi kategóriák természetesen adódtak mindenki számára. Később a társadalmilag megkonstruált identitás vált paradigmává. A legújabb tudományos elméletek a szubjektivitás programjáról, az azonosságtudat megteremtésének folyamatos tervéről beszélnek.23 A különböző paradigmaváltások ellenére abban viszont közösek a vélemények, hogy mindenfajta identitás valaminek az ellenében határozza meg magát. Valaminek a tagadásával kihangsúlyoz viszont olyan dolgokat, amelyeket értéknek minősít, és amelyekkel az egyén vagy egy csoport már azonosul. Az identitás szakirodalma rendkívül szerteágazó, ebben a dolgozatban arra nincs lehetőség, hogy ezt számba vegyem, viszont szeretnék kiemelni olyan kutatásokat, amelyek jól hasznosíthatóak. A néprajzi szakirodalom vizsgálatai szerint az egyén csoporthoz való tartozása nem egyértelmű, vannak elmozdulások, identitászavarok. Például adódhatnak olyan helyzetek, amikor a nemzeti identitás újraértelmezése szükségessé válik az egyén számára. Ennek különböző

21 Beluszky Pál: A polgárosodás törékeny váza – városhálózatunk a századfordulón. I. = Kövér György (szerk.): Magyarország társadalomtörténete. I/1. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 201–221. 22 Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp. 2003. 553. 23 Zentai Violetta: Politikai antropológia: A politika antropológiája. = Z. V. (szerk.): Politikai antropológia. Osiris Kiadó, Bp. 1997. 9–36.

EME 38

BALOGH ANDREA

okai lehetnek: élethelyváltások, politikai változások vagy valamilyen hagyomány kérdésessé válása.24 Az Egy polgár vallomásai elbeszélőjének beszédmódja visszaemlékező. A gyermekkorral kezdi, s a gyermekkor kapcsán írja le azt a polgári világot, amihez képest alakul az identitása. Gyermekkorában először teljes mértékben azonosul ezzel a világgal: „Minden becsvágyammal a családhoz tartoztam, s a család minden becsvágyával egy osztályhoz tartozott.” Vannak olyan jelek, melyek már a gyermekkorban arra utalnak, hogy ebből a világból ő szökni készül. A cipővásárlással (a legdrágább cipőt veszi, ezért otthon botrány tör ki) is bizonyítja, hogy neki szűk ez a modell és életpálya, a bomlás, a lázadás jelei mutatkoznak. A gyerekkorában publikált vezércikk és az utána érzett bűntudat is erre irányuló előjel. Ezek után nézzük meg, hogy az identitásban bekövetkező váltást milyen polgárfogalommotívumok váltják ki. Az elbeszélő iróniával vagy elnéző hangnemben, de határozottan érezteti a bemutatás által, sokszor pedig megszövegezve a távolságtartást. A reprezentáció-igényt és az ebből eredő diszfunkcionalitás eluralkodását a lakásban ilyen megjegyzések mutatják: „A »szalont«, a lakás legfölöslegesebb szobáját évszámra nem használták”, „Egy állványon bronz hableány kelt ki a hamutartóhullámból, és fáklyát tartott a kezében, ki tudja, mi célból...” Ez a reprezentáció-igény az élet minden területére kihat: a szalon berendezésére, a fürdőszoba nem használatára, ahogy port törölnek, de nem fürödnek stb. A társadalmi hierarchia merev kivetülései a térrendezésre és az emberek közötti kommunikációra, valamint a cselédekkel szembeni könyörtelen bánásmód, a ki nem mondott osztálygyűlölet – mind a burzsoá morál látszatorientáltságát bizonyítják. A műveltséghez való viszony is felszínesnek, behatároltnak tűnik az elbeszélő számára: „Ítéletem nincs e könyvekről, mert gyermekkoromban, mikor a szülői könyvtárra rászabadultam, már ösztönösen irtóztam e művektől s egyiket sem bírtam elolvasni.” A gépies vallásosság bénítónak minősül: „Az iskola, a vallásos nevelés lassan elfojtja bennünk az eredendő vágyat a misztérium iránt. [...] A kongregáció vallásgyakorlata elfáraszt, a vallásos képzeteket valahogy közhellyé merevíti.” Az írói hajlamok azok, amelyek végül menekülésre ösztönzik, ha gyermekként ezt nem is tudatosítja még: „Igen, magam is úgy éreztem, szorongva és tájékozatlanul, hogy »nem fogom jól végezni«; s megpróbáltam megtalálni helyemet a családban, zongoráztam, magoltam és unatkoztam. A család szabályos és merev formákkal vett körül, s engedelmesen nyüzsögtünk, mint a méhek a hatszögű falak között. Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról.” Tehát két fontos esemény történik az identitás alakulásának szempontjából: a szökés és jóval később az apa halála, illetve a hazatérés. A szökés mint végzetes tett, mint ezzel a világgal való szakítás értelmeződik az elbeszélő számára. Ez a regényben szimbolikus. Nagybetűs Kalandnak van minősítve, vagyis a polgári életformából való kilépés, szakítás. Tovább valóban ezt bizonyítja az élettörténet, nem marad a jogi fakultáson, végigcsavarogja az európai egyetemeket, szocialista gyűlésekre jár. A regénynek ezzel a részével a dolgozatban nem foglalkozom, csak a polgári kultúrával szembeni csavargás, lázadás vetületében. A Kaland viszont az apa halálával befejeződik, és ekkor értelmeződik újjá számára a polgári életforma. Ez a regénybeli történet összecseng Hanák Péter megállapításaival, hogy a századforduló és századelő polgári életformájának merevsége érik meg a századfordulón a változásra, amikor a nagypolgárság művelt, egyetemet végzett nemzedéke kritikusan szemléli az apák életformáját: „A századvég módos-rangos polgárának fiai műveltek voltak, fogékonyak az újra, érzékenyek a szociális és morális kérdések iránt, tehát kiábrándultan vagy megvetéssel fordultak el a képmutató 24

Eperjessy Jenő–Krupa András (szerk.): Nemzetiség – identitás. Békéscsaba – Debrecen 1991.


39

burzsoá moráltól. Rendszer és generáció szoros kölcsönhatásban érlelte a válságot és a változásvágyat. [...] A burzsoá családból és morálból kiábrándult fiatalok erős antikapitalista kultúrkritikával, nemritkán szocialista társadalomkritikával szembefordultak az apák világával.”25 A „Kaland”-ot nevezné a szakirodalom identitászavarnak. Nem vállalja az apáktól tanult életformát, holott polgárnak vallja magát végig, mert annak a kornak a polgáreszményével, amit megrajzolt a regény elején, nem tud azonosulni. Tengelyi László az önazonosságot úgy értelmezi mint mozgásban lévő folyamatot, amely átrendeződhet. Az átrendezéseket sorsesemények válthatják ki, amelyek kapcsán önhasadás keletkezik, de amelyek új értelemképződést eredményezhetnek. Ezek az új értelemképződmények aztán életünkről szóló narratívákban rögzülhetnek.26 Az elbeszélő számára ilyen sorsesemény a szökés és aztán az apa halála. A szökés során a változtatás, lázadás formálódik, az apa halálakor pedig a polgársághoz való hozáállás új értelemképződménye alakul ki. Ez nem lesz visszatérés az apai polgári életformába, már nem is lehetne, mert közben a háború miatt sokat változik az az osztály, melyből ő elszökött. De a társadalmi válságok, amelyek annak a kultúrának a végét jelentik, és az apa halálának fensége és előkelősége megmutatják neki a polgári kultúra „értékeit”: „Apám ismerte a nagy titkot, az udvariasság titkát. [...] Minden családtaggal úgy bánt, mint nagyon előkelő vendéggel; soha nem érkezett úgy látogatóba, hogy a család nőtagjainak elegáns és becses ajándékot ne hozzon, minden családi és hivatalos ünnepen megérkezett névjegye néhány szál virággal. Szörnyű betegségében ezen az utolsó éjszakán is oly tisztán, mosdottan, előkelően feküdt halálos ágyán, oly rendbe rakott volt körülötte minden, mintha éppen csak nyugovóra tért volna valamelyik hétköznap után. Ebben az éjszakai órában megértettem apám arisztokratizmusát.” A továbbiakban pedig azt fogalmazza meg, hogy ez az új felismerés, az új értelem a „narratívákban”, az írásban fog rögzülni: „S utolsó pillanatig, míg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát.” Tehát az elbeszélő íróprogramját ez fogja meghatározni, az írás úgy minősül mint híradás egy kultúráról, mint az új értelem rögzítésének eszköze. Gyáni Gábor írására hivatkozom: a kollektív emlékezet kapcsán mondja, de az egyéni identitáskeresésre is érvényes, hogy az énazonosságot mindig valamilyen hagyomány talaján biztosítja az egyén.27 A műben az a hagyomány, amihez képest történnek az elmozdulások, egy bizonyos polgári kultúra. Ez a kultúra tulajdonképpen az elbeszélő fejében magalkotott kép a polgárságról, amivel egy időszakban nem tud azonosulni. A polgárról alkotott konstrukció ez, és bizonyítja, amit az identitáskutatásban már annyiszor mondtak, hogy az identitás maga is egy konstrukció. Amikor újraértelmezi a polgári hagyományt, akkor identitásteremtést végez, ami itt mentális határok megrajzolásával jár.28 Ez ugyanaz, mint amit Tengelyi értelemképződésnek és értelemrögzülésnek nevez.29 Ezek után számba veszem, milyen motívumok minősülnek az elbeszélő számára értékként abból a polgárfogalom-konstrukcióból, ami a művekben körvonalazódik, tehát milyen mentális határok alakulnak ki. Az Egy polgár vallomásainak elején is a visszásságok hangoztatása ellenére bizonyos dolgok értéktelítettek. A kassai polgárok könyvszeretete, bármit is olvasnak, de 25

Hanák Péter: i. m. Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Bp. 1998. 13–48. Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. = Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp. 2000. 84. 28 Zentai Violetta: i. m. 29 Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Bp. 1998. 13–48. 26 27

EME 40

BALOGH ANDREA

értéktelített, elismerésre méltó, továbbá ilyen a polgári munkamorál, becsületesség: „Nagyapám pénzügyi tanácsos volt a városban, ahol születtem. Korán halt el, nem érte meg az ötvenet sem. Adósság és csekély nyugdíj maradt utána. Ezt az adósságot a két fiú vállalta, s diákkoruktól törlesztették, azokból a hatosokból és forintokból, melyeket instruktorkodással kerestek. Apám még jogász korában is fizetgette ezt a családi adósságot.” A mértékletesség, takarékosság is pozitív magatartás, ahogy a bőség ellenére is mértékletesen élnek, bár a túlzott garasoskodás már nem minősül annak. Az apa halálakor pedig a polgári életformából eredő elegancia, finomság, igényesség és udvariasság motívumai hangsúlyozódnak ki. A Kassai őrjárat esszéregény. A dolgozat elején azért állítottam, hogy a két regény néprajzilag olyan, mint egy adatközlővel folytatott, két, egymás után következő néprajzi gyűjtés anyaga, mert ez a mű mintha annak az új értelemképződménynek a kifejtése lenne, amit az elbeszélő az Egy polgár vallomásai végén megfogalmazott. Holott a keresztény vallásgyakorlás bizonyos részei a narrátor ábrázolásában fárasztóak az előbbi regényben, itt a kereszténység a polgári létforma elengedhetetlen tartozéka, mert a keresztény polgár teremtette meg a napnyugati kultúrát az „értelem diadalába vetett hit” által. A dóm a keresztény Európa jelképe, a templomtornyok kötik össze Európát. A kereszténység európaiságot jelent, az európaiság pedig polgárt jelent, mert az európai műveltséget a polgárok hozták létre: „kereszténynek lenni annyi, mint műveltnek lenni.” Európa és benne a Város végső soron az értelem diadalának a helye, ezzel együtt a polgárság és a műveltség helye is, ami az emberi együttélés legmagasabb rendű terméke. Kelet és Nyugat két eltérő szerepet öltött, szimbolikusat olyan vonatkozásban, hogy Európa dolga az értelem, Ázsiáé a „vakhit és rajongás”. Nyugat, vagyis Európa az értelem felsőbbrendűsége miatt feljogosult az uralkodásra. Tehát polgárság, kereszténység, nemzethez tartozás, értelem, európaiság egy jelentésmezőbe tartoznak abban a polgárfogalom-konstrukcióban, amelyik megmentheti az európai kultúrát az eltömegesedéstől, történeti szempontból pedig a „régi polgári korok” a mérvadóak: „Ezek a régi polgárok, kiknek csontjai itt porladnak a »Rozália«30 földjében, mind művészek voltak a maguk szerény és következetes módján: kezük munkájával, lelkük lendületével, értelmük ízlésével, életmódjukkal alkottak valamit, aminek gyűjtőneve a magyar városi kultúra volt.” Tehát a régi polgár harcos és mesterember, aki ha kell, katona, ha kell, mesterember és egyben művész: „Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző.” Még egy polgári magatartás, amivel azonosul, az eltömegesedés elleni küzdelem. Ebben a folyamatban főleg a műveltség eltömegesedésétől fél, vagyis hogy a civilizáció előretörésével veszélybe sodródik az a műveltségeszmény, ami az európai ember felsőbbrendűségét jelentette. Ez a tömegeket lekicsinylő magatartás ugyanaz, mint amit a polgár szegényekkel szembeni tömegutálatáról mondott az Egy polgár vallomásaiban. Az esszéregény elbeszélője végigmegy a városon, Kassán, és bizonyos helyek látványa indítja el benne ezeket a gondolatokat. Az identitásteremtéssel – Gyáni szerint – sokszor együtt jár az emlékezés, ezáltal értelmeződnek át múltbeli események: „...Az emlékezet vagy inkább emlékezetkényszer behatol az identitás birodalmába, hogy azt végül saját hatalmába kerítse.”31 A művekben ilyen megszövegezései vannak az identitásformáló emlékezetkényszernek: „Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából marad meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.” „Holnap még egyszer végigmegyek a Városon, ahol az élet 30

Kassai temetőnek a neve. Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. = Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp. 2000. 84. 31


41

kezdődött; meg akarok keresni valamit. Az élet elveszett értelmét akarom megkeresni.” A norai értelmezés szerint a Város mint „lien de mémoire”32, mint emlékezethely mutatkozik meg, ahol az igazi polgárra lehet emlékezni. Kassa az Egy polgár vallomásainak ironikus hangvétele ellenére már ott sem úgy van szemlélve, mint Kosztolányi vagy Babits prózájában, ahol a kisváros a maradiságot jelenti.33 Kérdés, hogy miért a régi polgár típusa mentheti meg az „európai ember lelkét”? Mert ez a polgár még mesterember és művész, ebben a korban semmi sem tömegcikk. A polgár ekkor még művész és katona, alkot és véd. És ezen a ponton mutatkozik meg, hogy ebben a konstrukcióban miért volt elutasítva ennek a polgári kornak az utolsó nemzedéke, mert már csak a reprezentáció volt fontos számára, kiüresedtek az ősöktől tanult minták. Amikor az Egy polgár vallomásainak elején a „modern” bútorok vásárlásáról ejt szót, látszik, hogy mennyire negatív az elbeszélő számára a nagyanyák bútorainak értéktelenné minősítése. Visszakanyarodom oda, amit Hanák Pétertől idéztem korábban, hogy itt a korral van baj, egy generációs lázadás ez, ami a századelő értelmiségi polgárfiaiban kiütközik.34 De nem általában a polgárral, a polgári magatartással szemben tanúsít ellenállást, hanem annak a rendszernek bizonyos magatartásmintáival: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. [...] A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. [...] Hiszek abban a másfajta polgárságban, mely felépítette Európát, mely a legnemesebb életformákat adta az emberi világnak, s melynek egyik pudvás, kései nemzedéke eladta és elárulta mindazt, amit az ősök építettek.” Tehát elutasítja az apák életformáját, sok motívummal nem tud azonosulni, megvalósítja saját elképzeléseit, de nem tud nem polgár lenni, sőt sok mindenben ugyanazokat a magatartásokat termeli, amiket kifogásolt. Nem tud polgárként élni, de identitását mégis polgári alapokra helyezi, és ehhez kell megtisztítani a polgár fogalmát mindenfélétől, ami zavaró benne, és kialakítani azt a polgárt, aki már egy eszme tulajdonképpen. Sajátos polgárfogalom-konstrukció és sajátos identitás ez, amit Nagy Sz. Péter a „polgár feletti polgár mítoszá”-nak nevez. Ebben a megkonstruáltságban mutatkozik meg a szöveg irodalmi jellege. Célja nem a számbavétel, a leltárszerű leírás, hanem egy élettörténet látószögén át bemutatott keresztmetszet ez a polgárról, ezért bizonyos dolgok kiemelődnek, míg mások háttérban maradnak. A város ipari életéből, a vállalkozói magatartásból csak annyit láttunk, amennyi a cselédekkel szemben megnyilvánult. Csak azt mondja el, ami az ő szemszögéből fontos, de ez semmit sem veszít ezáltal dokumentumértékéből. A néprajzi leírásra is ugyanúgy igaz, hogy a gyűjtő saját „kulturális szemüvegén” keresztül lát, illetve nem lát meg dolgokat. Összefoglalásként két idézet még, amelyekben ez a polgárként élni nem tudó polgár saját önazonosság-rögzüléseit szövegezi meg. „Szerettem volna polgár lenni.” „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai.”

32

Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 1993/3. 142–158. Kresalek Gábor – Varga Éva: Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában. = Mikó Zsuzsa (szerk.): Rendi társadalom – polgári társadalom. 4. Mezőváros – kisváros. Csokonai Kiadó, Debrecen 1995. 235–243. 34 Hanák Péter: i. m. 33

EME 42

BALOGH ANDREA

4. Művészetkoncepció. Következtetések Márai úgy beszélteti mindkét mű elbeszélőjét, hogy az olvasó előtt világossá válik: ez a vélemény követendő példa, az elbeszélő megnyilatkozásai nem tehetők kérdésessé. Tehát bátran olvashatjuk Márai művészetkoncepciójaként ezen „vallomásokat”. Kiderül, hogy az írónak tudatában kell lennie felelősségével a civilizáció uralmának előretörésével járó eltömegesedésben. Az írónak erkölcsi szerepe van a világban, és ezzel együtt két mintát kellene követnie: egyik egy szakrális, Krisztus-féle minta, másik a katona mintája. Krisztusként és katonaként a „szellem papja”, akinek az igazat kell mondania, továbbá erkölcs, igazság, valóság, tökéletes szépség megörökítése a feladata. Az író egy magasabb rendű lény, az irodalomnak pedig nem kell mindenki számára érthetőnek lennie. Ebben a felfogásban az irodalom az elit, egy zárt kör irodalma, ahová a „félműveltek” és a „sekélyes ízlésűek” ne érjenek fel: „Nem szabad engedni, mikor a politika, az üzlet, a sekélyes ízlés, művészi, szellemi, erkölcsi kérdésekben a félműveltek gyáva és sunyi lelkendezése, erkölcsi felelőtlensége arra csábítanak, hogy te, az író, a varázsszavak, tehát az ellenállás őrzője, vállald velük együtt a felelősséget tetteikért, cinkosuk legyél, mikor eladják azt a szigorú törvényt, mely szívedben és minden emberi szívben ég, a megtisztulás vágyának, a tökéletesen és művészi formában megfogalmazott és kifejezett Igazság és Szépség vágyának törvényeit.” A eltömegesedés azt eredményezte, hogy az irodalom, a könyv veszített kegytárgy jellegéből: „A könyv, ez a szent tárgy, éppen szentségéből veszített: hűtlen papok hamisították és tömegben árulták a kegyszereket.” Ebben a felfogásban a modern irányzatok „maszlagnak” minősülnek. Az igazi író nem a lángész, a zseni, hanem az, akit „mesteremberes konokság” és katonai rend jellemez. Nézzünk erre konkrét példát, kiket miért méltat irodalmi kritikákat tartalmazó kötetében.35 A regényekben kifejtett művészetkoncepció összefügg az alábbi méltatásokban írottakkal. Krúdy: „Nem volt ő irodalmi cigányprímás, »zseni«, akinek az írás csak alkalom arra, hogy »kifejezze magát«, kellesse magát, s megéljen a borravalóból, melyet az elszórakoztatott társadalom odalök neki.” Kosztolányi: „Költő volt és lázálmokkal is viaskodott, de mesterember is volt, becsületes és aprólékos, a mesterség vallásos áhítatú kézművese.” Gide: „Mélyen és titkosan polgár volt, e szó nemes és alkotó értelmében”; „Hősies polgár és igaz művész, aki megkísérli az igazság, a jog, az arány és az erkölcs kérlelhetetlen követeléseivel megtisztulásra kényszeríteni a világot, melyben él, megkísérli egy emberibb és hősiesebb polgáriasság szintjére emelni föl a tömegeket.” Abból, amit a művészetről, az irodalomról vall, egyértelműen látszik, hogy ez a modernség beszédmódja. Ráció, logosz, egyetlen, tökéletes szépség fogalmak a modern gondolkodásmódot jellemzik, de különösen az értelem erejébe vetett hit az, ami különösképpen modern és polgári is egyben. Az újraértelmezett polgár fogalommal való azonosulás tökéletesen alkalmas a modernség irodalmi beszédmódjának megőrzésére. Az értelem, a ráció erejének polgári hite, valamint az a hit, hogy az individuumot fel lehet építeni a polgári magatartásokkal, nem engedik széthullni individuumkoncepcióját. Írói identitásában azonosul a művek elbeszélőjével, s valószínűleg igazuk van azoknak, akik mindkettőt Márai személyes konfessziójának tartják.

35

Márai Sándor: Írók, költők, irodalom. Helikon Kiadó, é. n.


43

The Connection between the Bourgeois Concept and Identity in Two of Sándor Márai's Novels. By reconsidering the difference between etnographical description and literature, and here the author mostly refers to Clifford Geertz and Laplantine's works, the research of some literary texts as an etnographical description would be possible. Taking into consideration these concepts the author has studied two of Márai Sándor's novels: The Confessions of a Bourgeois (Egy polgár vallomásai) and Kassa Patrol (Kassai őrjárat). The study contains the following points of views and themes: 1) the author has examined the bourgeois concept in Márai's two novels, comparing it with the definition of a bourgeois in social science, 2) the author has observed that the identity of the narrator in both novels, his special opinion about bourgeoisie and about art is in fact the author's artistic conception, and this answers to the literary critics' question why Márai remained at the tradition of classic modernism throughout his carrier: because of his attachment to the bourgeois value. 3) And thus the author tries to prove that a literary text can be the topic of an anthropological study because of the documentary value of the bourgeois description.

A polgár fogalma és identitása Márai Sándor két regényében

Recommend Documents