A FELVILÁGOSODÁS FOGALMA

A FELVILÁGOSODÁS FOGALMA

A felvilágosodásnak az előrehaladó gondolkodás átfogó értelmében mindig is az volt a célja, hogy megszabadítsa az embereket a rettegéstől, és úrrá tegye őket. Ámde a teljesen felvilágosult Föld a győzelmes Balsors fényében ragyog. A felvilágosodás programja az volt, hogy a világot feloldja a varázs alól. Szét akarta oszlatni a mítoszokat és tudással megdönteni a képzelődést. Már Bacon, „a kísérleti filozófia atyja”1 összegyűjtötte ennek elemeit. Megveti a tradíció követőit, „akik először azt hiszik, hogy mások tudják, amit ők nem tudnak; azután pedig, hogy ők maguk tudják azt, amit nem tudnak. De a könnyelműség, a kétellyel szembeni ellenszenv, a megfontolatlanság a válaszadásban, a műveltséggel való kérkedés, az ellentmondástól való félelem, az elfogultság, az önálló kutatás hanyagolása, szófetisizmus, a megállás a puszta részismereteknél: ezek és hasonlók megakadályozták, hogy az emberi értelem a dolgok természetével boldog házasságra lépjen, s ehelyett üres fogalmakkal és céltalan kísérletekkel boronálták össze: könnyen elképzelhetjük egy ily hirdetett kapcsolat gyümölcsét és ivadékait. A sajtóprés e durva találmány; az ágyú, amely már esedékes volt; az iránytű, melyet bizonyos mértékig már korábban is ismertek: micsoda változást idéztek elő – az egyik a tudományban, a másik a hadviselésben, a harmadik pedig a pénzügyben, a kereskedelemben és hajózásban! És az ember, bizony csak véletlenül bukkant rájuk. Egyszóval, az ember fölénye a tudásban rejlik, ez nem tűr kétséget. A tudás sok olyan dolgot rejteget, amit a királyok összes kincse sem vehet meg, ami felett parancsaiknak nincs hatalmuk; amiről felderítőik és hírhozóik nem szolgálnak híradással, s forráshelyére hajósaik és felfedezőik nem vi1 Voltaire: „Lettres philosophiques.” XII. Oeuvres complètes. XXII. köt. Garnier, Párizs, 1879. 118. o.

19

torlázhatnak el. Ma csak puszta elképzelésünkben uralkodunk a természeten, és alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban találmányainkban tőle vezettetnénk magunkat, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki.”2 A matematikától való idegenkedése ellenére Bacon jól eltalálta az őt követő tudomány szellemét. Az emberi értelem és a dolgok természete közötti boldog házasság, amelyre gondolt, patriarkális jellegű: a babonát legyőző értelemnek kell a varázs alól feloldott természet felett uralkodnia. A tudás, amely hatalom, nem ismer korlátokat sem a teremtmény leigázásában, sem abban, hogy a világ urainak kedvében járjon. Ahogy rendelkezésére áll a polgári gazdaságnak a gyárban és a csatatéren, ugyanúgy rendelkezésére áll, tekintet nélkül a származásra, bármely vállalkozónak. A királyok nem rendelkeznek közvetlenebbül a technikával, mint a kereskedők: a technika éppoly demokratikus, mint az a gazdasági rendszer, amellyel együtt kifejlődik. A technika a lényege a tudásnak. Nem fogalmakra és képekre tör, nem a belátás örömére, hanem módszerre, mások munkájának kihasználására, tőkére. Az a sokféle dolog, amelyet Bacon után még tartogat, maga is ismét csak eszköz: a rádió csak szublimált sajtó, a zuhanóbombázó hatékonyabb tüzérség, a távirányítás megbízhatóbb iránytű. Az emberek a természettől csak azt akarják megtanulni, miként használják fel arra, hogy őt magát és az embereket teljesen uralmuk alá hajtsák. Nem számít semmi más. A felvilágosodás, önmagával szemben is kíméletlenül, saját öntudatának utolsó maradékát is felemésztette. A mítoszok széttöréséhez csak az olyan gondolkodás elég erős, amely önmagán is erőszakot követ el. A tényszerű értelem (Tatsachen-Sinn) mai győzelme mellett még Bacon nominalista krédója is a metafizika gyanújába keveredne, és ugyanúgy hiúságnak ítélnék, mint ahogy ő ítélte meg a skolasztikát. Hatalom

2

F. Bacon: „In Praise of Knowledge.” Miscellaneous Tracts Upon Human Philosophy. The Works of Francis Bacon. I. köt. Basil Montagu, London, 1825. 254. sk. o.

20

és megismerés szinonimák.3 A megismerés terméketlen öröme Bacon és Luther számára egyaránt ledérség. Nem az igazság felett érzett kielégülésen múlik a dolog, hanem az „operáción”, a hatékony eljáráson; „a tudomány valódi célja és hivatása” nem a „plauzibilis, gyönyörködtető, tiszteletre méltó vagy hatásos beszédben vagy bármifajta meggyőző érvekben áll, hanem a hatásban és munkában, és az addig ismeretlen részletek feltárásában az élet jobb berendezése és megismerése céljából.”4 Ne legyen semmiféle titok, de felfedésének kívánsága se létezzék. A világ varázs alóli feloldása az animizmus kiirtását jelenti. Xenophanész gúnyt űz a sokféle istenből, mert teremtőikre, az emberekre hasonlítanak, minden esetleges és rossz vonásukkal egyetemben; a legújabb logika pedig a nyelv veretes kifejezéseit hamis érmékként denunciálja, amelyeket helyesebb lenne semleges zsetonokkal helyettesíteni. A világ káosszá válik, s a szintézis lesz a megmentője. Állítólag semmi különbség nincs a totemállat, a szellemlátó álmai és az abszolút eszme között. Az újkori tudomány felé tartó úton az emberek lemondanak az értelemről. A fogalmat a formulával, az okot a szabályszerűséggel és valószínűséggel váltják fel. Az ok csupán az utolsó azoknak a filozófiai fogalmaknak a sorában, amelyek a tudományos kritika mércéjéül szolgáltak, mivel a régi eszmék közül, mintegy a teremtő princípium legkésőbbi szekularizációjaként, egyedül ez állt a tudomány rendelkezésére. A szubsztancia és minőség, tevékenység és szenvedés, lét és létezés korszerű definíciója Bacon óta foglalkoztatta a filozófiát, de a tudomány elboldogult ilyen kategóriák nélkül. Ezek a régi metafizika színházidolumaiként maradtak fenn, s már a maguk idején is a régmúlt lényegiségeinek és hatalmainak emlékművei voltak. E régmúlt mítoszaiban értelmeződött és fonódott össze élet és halál. Azok a kategóriái, melyekben a nyugati filozófia az örök természeti rendet meghatározta, 3

Vö. F. Bacon: „Novum Organum.” Oeuvres complètes. XIV. köt. ld. kiad. 31.o. 4 F. Bacon: „Valerius Terminus, of the interpretation of Nature.” Miscellaneous Tracts... I. köt. ld. kiad. 281. o.

21

ugyanazt a helyet töltötték be, amelyet egykor Oknosz és Perszephoné, Ariadné és Néreusz foglaltak el. A Szókratész előtti kozmológiák az átmenet pillanatát rögzítik. A természet ősanyagának tartott nedvesség, a szétválaszthatatlan, a levegő, a tűz éppenséggel csak racionalizált lecsapódásai a mitikus szemléletnek. Ahogy a folyóból és földből való nemzés képzetei, melyek a Nílustól jutottak el a görögökhöz, hilozoista elvekké, elemekké lettek, úgy szellemült át teljesen a mitikus démonok burjánzó sokértelműsége az ontológiai lényegiségek tiszta formáivá. Platón eszméi révén végül még az Olümposz patriarkális isteneit is megragadja a filozófia logosza. A felvilágosodás azonban a metafizika platóni és arisztotelészi örökségében felismerte a régi hatalmakat, és babonaként üldözte az univerzálék igazságigényét. Az általános fogalmak autoritásában még a démonoktól való félelmet vélte megpillantani, akiknek leképezésével a mágikus rítusban az emberek befolyásolni akarták a természetet. Mostantól fogva az anyagon az őket irányító vagy benne rejlő erők, rejtett tulajdonságok illúziója nélkül kell uralkodni. Mindaz, ami nem akar igazodni a kiszámíthatóság és hasznosság mércéjéhez, gyanús a felvilágosodás számára. Ha egyszer zavartalanul, külső elnyomás nélkül kibontakozhat, nincs többé megállás. Még saját, az emberi jogokról alkotott eszméi sem járnak jobban, mint a régebbi univerzálék. Minden szellemi ellenállás, amelybe beleütközik, csupán saját erejét gyarapítja.5 Ennek az az oka, hogy a felvilágosodás még a mítoszokban is önmagát ismeri fel. Bármilyen mítoszra hivatkozzék is az ellenállás, már pusztán azáltal, hogy ebben az ellentétben a mítoszok érvekké válnak, elismerik a bomlasztó racionalitás elvét, melyet a felvilágosodás szemére vetnek. A felvilágosodás totalitárius. A mítosz alapjának a felvilágosodás mindig az antropomorfizmust, a szubjektívnek a természetbe való kivetí-

5 Vö. G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája. Akadémai Kiadó, Bp., 1979. 295. skk. o.

22

tését tekintette.6 A természetfeletti, a szellemek és démonok az ember tükörképei, akit megriasztanak a természeti hatalmak. A sok mitikus alak a felvilágosodás szerint mind ugyanarra a közös nevezőre hozható: a szubjektumra redukálódnak. Oidipusz válaszát a szfinx rejtvényére: „az ember az”, a felvilágosodás megkülönböztetés nélkül sztereotip útbaigazításként ismételgeti, közönyösen aziránt, hogy valamely objektív jelentés, egy rend körvonalai, a gonosz hatalmaktól való félelem vagy a megváltás reménye lebegett-e az emberek szeme előtt. A felvilágosodás elve csak azt ismeri el létként és történésként, ami egységében ragadható meg: eszménye a rendszer, amelyből minden és minden egyes dolog is következik. Racionalista és empirista változata ebben nem különbözik egymástól. Értelmezzék bár az egyes iskolák különbözőképpen az axiómákat, az egységtudomány struktúrája mindig ugyanaz maradt. Bacon posztulátuma, az una scientia universalis7 a kutatási területek minden pluralizmusa ellenére éppoly ellenséges az egyesíthetetlennel, miként a leibnizi mathesis universalis az ugrással szemben. Az alakzatok sokaságát a helyzetre és elrendezésre, a történelmet a tényszerűségre, a dolgokat az anyagra redukálják. Bacon szerint a legmagasabb elvek és a megfigyelési tételek között az általánosság fokozatai révén egyértelmű logikai kapcsolatnak kell fennállnia. De Maistre gúnyolódik ezen, mondván, Bacon a „létra idolumának” (une idole d'échelle) hódol.8 A formális logika volt az egységesítés nagy iskolája: a felvilágosító számára a világ kiszámíthatóságának sémáját nyújtotta. Az eszmék és számok mitologizáló azonosítása Platón utolsó írásaiban már kimondja minden demitologizálás vágyát: a szám lett a felvilágosodás kánonjává. Egyazon egyenletek uralják a pol6

Xenophanész, Montaigne, Hume, Feuerbach és Salomon Reinach ebben megegyeznek. Vö. S. Reinach : Orpheus. From the French by F. Simmons. London – New York, 1909. 6. skk. o. 7 F. Bacon : „De augmentis scientiarum.” The Works of Francis Bacon. VIII. köt. ld. kiad. 152. o. 8 J. M. de Maistre : „Les Soirées de Saint-Pétersbourg.” 5ième entretien. Oeuvres complètes. IV. köt. Lyon, 1891. 256. o.

23

gári igazságosságot és az árucserét. „Vajon az a szabály, hogy ha páratlant pároshoz adunk, az eredmény páratlan lesz, nem éppúgy az igazságosság alapelve-e, mint a matematikáé? És vajon nem áll-e fenn valódi azonosság egyfelől a kölcsönös és osztó igazságosság, másfelől a mértani és számtani arányok között?”9 A polgári társadalmat az egyenérték uralja. Ez teszi összemérhetővé a különneműt azzal, hogy elvont nagyságokra redukálja. A felvilágosodás számára látszattá lesz minden, ami nem oldódik fel számokban, végső fokon az Egyben; a modern pozitivizmus az ilyesmit a költészet körébe utalja. Az egység marad a jelszó Parmenidésztól Russellig. Ragaszkodnak az istenek és minőségek szétzúzásához. De a felvilágosodásnak áldozatul eső mítoszok már maguk is annak saját termékei voltak. A történés tudományos kalkulációja érvényteleníti azt a módot, ahogy a gondolat a mítoszokban egykor számot adott a történésről. A mítosz tudósítani kívánt, megnevezni, megmondani az eredetet: ezáltal azonban ábrázolni, rögzíteni, magyarázni is. A mítoszok feljegyzésével és összegyűjtésével csak erősödött ez a vonásuk. A tudósításból igen korán tanítás lett. Minden egyes rítus tartalmazza a történést, de annak a meghatározott folyamatnak az elképzelését is, amelyet varázslattal kell befolyásolni. A rituálénak ez a teoretikus eleme önállósult a népek legkorábbi eposzaiban. A mítoszok, amelyeket a tragédiaírók készen találtak, már annak a fegyelemnek és hatalomnak a jegyében állnak, amelyet Bacon majd célként magasztal A helyi szellemek és démonok helyébe a menny és hierarchiája lépett, a varázsló és a törzs felidéző praktikáit a jólrendezett áldozat és a nem-szabadok parancsra végzett munkája váltotta fel. Az olümposzi istenségek már nem közvetlenül azonosak az elemekkel, hanem csak jelentik azokat. Homérosznál Zeusz a fényes ég ura, Apollón irányítja a Napot, Héliosz és Éosz már allegorikus színezetűek. Az istenek elválnak az anyagtól, mint azok általános fogal9 F. Bacon: „Advancement of Learning.” The Works of Francis Bacon. II. köt. ld. kiad. 126. o.

24

mai. Ettől kezdve a lét széthullik a Logoszra, amely a filozófia haladásával monáddá, puszta vonatkoztatási ponttá zsugorodik össze, valamint a rajta kívül eső összes dolgok és teremtmények tömegére. A saját létezés és a külső realitás egyetlen különbsége elnyeli az összes többit. A világot a különbségekre való tekintet nélkül az embernek rendelik alá. Ebben megegyezik a zsidó teremtéstörténet és az olümposzi vallás. „... és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.”10 „Ó, Zeusz atya, te uralkodsz az égben, és átlátod az emberek tetteit, a galádokat és igazakat egyaránt, valamint az állatok féktelenségét, és becsületesség lakozik szívedben.”11 „Mert így van ez: az egyik azonnal bűnhődik, a másik később; ám ha valaki mégis megmenekülne, és nem érné utól a fenyegető isteni végzés, végül bizonyosan beteljesedik a végzet, és ártatlanoknak kell bűnhődni a tettért, legyenek azok akár saját gyermekei, akár egy későbbi nemzedék.”12 Az istenek előtt csak az áll meg, aki maradéktalanul aláveti magát hatalmuknak. A szubjektum felébredéséért a hatalomnak mint az összes viszonyok alapelvének elismerésével kell megfizetni. Az ész ilyen egységével szemben az isten és ember szétválása abba a jelentéktelenségbe süllyed, amelyre az ész már a legkorábbi Homérosz-kritikák óta utalt. A teremtő isten és a rendező szellem a természet uraként hasonlít egymáshoz. Az embernek istenhez való hasonlatossága a létezés feletti szuverenitásban, az úr fölényes pillantásában, a parancsolásban áll. A mítosz a felvilágosodásba, a természet pedig a puszta objektivitásba fordul át. Az emberek megnövekedett hatalmukért azzal fizetnek, hogy elidegenednek attól, ami felett hatalmat gyakorolnak. A felvilágosodás úgy viszonyul a dolgokhoz, mint a diktátor az emberekhez. Annyira ismeri őket, amennyire manipulálni tudja. A tudomány

10

1 Móz. 26. (Károli G. ford.) Archilochos. 87. töredék. Idézi P. Deussen: Allgemeine Geschichte der Philosophie. II. köt. I. szakasz, Lipcse, 1911. 18. o. 12 Solón, 13., 25. skk. töredék. 11

25

embere annyiban ismeri a dolgokat, amennyiben elő tudja állítani őket; ezáltal lesznek magánvalókból számára valókká. Ebben az átalakulásban a dolgok lényege mindig azonosként, az uralom szubsztrátumaként lepleződik le. Ez az identitás konstituálja a természet egységét. A mágikus felidézés ezt éppúgy nem feltételezte, mint ahogy a szubjektum egységét sem. A sámánok rítusai kifelé a szélhez, az esőhöz, a kígyóhoz fordultak vagy a betegekben lakozó démonokhoz, nem pedig anyagokhoz vagy mintapéldányokhoz. A mágiát űző szellem nem is volt egyetlen és önmagával azonos – váltakozott, mint a kultikus maszkok, amelyeknek a sokféle szellemhez kellett hasonlítaniuk. A mágia a tökéletes nemigazság, de benne még nem tagadják le az uralmat azzal, hogy tiszta igazsággá transzformálva, az áldozatául esett világ alapjává tennék. A varázsló a démonokhoz hasonlóvá teszi magát; hogy megijessze vagy meglágyítsa őket, ijesztő vagy gyengéd mozdulatokat tesz. Ha hivatása az ismétlésben áll is, még nem nyilvánítja önmagát a láthatatlan hatalom képmásának, mint a civilizált ember, akinél a szerény vadászmezők már egységes kozmosszá, az összes zsákmányolási lehetőség gyűjtőfogalmává zsugorodtak össze. Csak ilyen hasonmásként tesz szert az ember a maga identitására, amely nem veszhet el a mással való azonosulásban, hanem önmagát egyszer s mindenkorra áthatolhatatlan maszkként veszi birtokba. Ez a szellem azonossága és korrelátuma, a természet egysége, amelyet megfosztanak minőségei gazdagságától. A diszkvalifikált természet a puszta felosztás kaotikus anyagává lesz, a mindenható én pedig puszta bírássá, absztrakt identitássá válik. A mágiában sajátos behelyettesíthetőség uralkodik. Ami az ellenség gerelyével, hajával, nevével történik, azt egyszersmind magával a személlyel szemben követték el; az isten helyett az áldozati állatot ölik le. Az áldozati behelyettesítés már egy lépés a diszkurzív logika irányába. A leányt helyettesítő szarvastehénnek vagy az elsőszülött helyett feláldozott báránynak ugyan saját kvalitásokkal kellett rendelkeznie, mégis mindegyikük már a nemet képviselte. Magukon viselték a példány tetszőlegességét. De az itt és

26

most szentsége, a kiválasztott egyszerisége, melyet a helyettes magára ölt, radikálisan megkülönbözteti és a csere ellenére kicserélhetetlenné teszi azt. Ennek a tudomány véget vet. Benne nincs ilyen specifikus behelyettesíthetőség: ha vannak is áldozati állatok, nincs Isten. A behelyettesíthetőség egyetemes fungibilitásba csap át. Egy atomot nem valami helyett, hanem az anyag mintájaként (Specimen) rombolnak szét, és a kísérleti nyúl nem helyettesként, hanem puszta mintapéldányként félreismerve megy keresztül a laboratórium passióján. Minthogy a funkcionális tudományban a különbségek annyira cseppfolyósak, hogy minden alámerül az egyetlen anyagban, a tudományos tárgy megkövesedik, hozzá képest az egykori merev rituálé hajlékonynak tűnik azáltal, hogy az egyikről még állítja a másikat. A mágia világa még olyan megkülönböztetéseket tartalmaz, amelyeknek mára a nyelvi formákban is nyomuk veszett.13 A létezők közötti sokféle affinitást kiszorítja az értelemadó szubjektum és az értelmetlen tárgy, a racionális jelentés és az esetleges jelentéshordozó közötti egyetlen viszony. A mágikus fokon az álom és a kép nem a dolog puszta jelenének számított, hanem összekapcsolódott a dologgal a hasonlóság vagy a név alapján. Ezek nem az intenció, hanem a rokonság viszonyában álltak egymással. A varázslás is célokra tör, miként a tudomány, de mimézis útján, nem pedig az objektummal szembeni fokozódó distancia révén követi céljait. Semmi esetre sem „a gondolatok mindenhatóságán” nyugszik, amit a primitív ember állítólag ugyanúgy magának tulajdonítana, mint a neurotikus14; „a lelki folyamatok túlbecsülése a realitással szemben” nem létezhet ott, ahol gondolat és realitás még nem válik szét radikálisan. „A világ feletti uralkodás lehetőségébe vetett rendíthetetlen bizalom”15, amelyet Freud anakronisztikusan a varázslásnak tulajdonít, csak az érettebb tudomány segítségével elért s a valósággal jobban számoló uralom szintjé13

Vö. pl. R. H. Lowie: An Introduction to Cultural Anthropology. New York, 1940. 355. sk. o. 14 Vö. S. Freud: Totem és tabu. Bp., 1918. 93. skk. o. 15 Uo. 97. o.

27

nek felel meg. A varázsló helyhezkötött praktikáinak a mindent átfogó ipari technikával való felváltásához először arra volt szükség, hogy a gondolat önállósuljon az objektumokkal szemben, amint ez a valósághoz igazodó Énben lezajlik. A szoláris, patriarkális mítosz, amely nyelvileg kifejlett totalitásként igazságigényével háttérbe szorítja a népi vallások régebbi mitikus hitét, maga is felvilágosodás, mellyel a filozófiai felvilágosodás azonos szinten mérhető. Ezért meg kell fizetnie. Maga a mitológia indította el a felvilágosodás végtelen folyamatát, amelyben minden egyes teoretikus nézet elkerülhetetlen szükségszerűséggel áldozatul esik annak a megsemmisítő kritikának, amely szerint maga is csupán hit, míg végül a szellem, az igazság, sőt a felvilágosodás fogalmai is animisztikusan varázslattá nem válnak. A sorsszerű szükségszerűség elve, amelybe a mítosz hősei belepusztulnak, s amely logikus következetességgel folyik a jóslatokból, nemcsak uralkodik – a formális logika szigorává tisztulva – a nyugati filozófia valamennyi racionális rendszerében, hanem irányítja még a rendszerek egymásutánját is, amely az istenek hierarchiájával kezdődik és az istenek állandósuló alkonyával a becsület hiánya miatti haragot hagyományozza át azonos tartalomként. Ahogy már a mítoszok végrehajtják a felvilágosodást, úgy a felvilágosodás minden egyes lépésével egyre mélyebben bonyolódik bele a mitológiába. Minden anyagát a mítoszoktól kapja, csak hogy szétrombolja őket, ám ítélkezőként maga is a mítosz bűvkörébe kerül. A sors és megtorlás folyamata elől azzal próbál meg kitérni, hogy magán a folyamaton áll bosszút. A mítoszokban minden történésnek meg kell fizetnie azért, mert megtörtént. Ez így marad a felvilágosodásban is: a tény semmissé válik, alighogy megesett. Az akció és reakció azonosságának tana az ismétlődés hatalmát állította a lét fölött, miután az emberek elvetették azt az illúziót, hogy ismétlés útján azonosuljanak az ismétlődő léttel, s így vonják ki magukat annak hatalma alól. Minél inkább eltűnik azonban a mágikus illúzió, annál kérlelhetetlenebbül tartja fogva az embert az ismétlődés – a törvénysze-

28

rűség címszava alatt – abban a körforgásban, amelynek természettörvénnyé tárgyiasításával az ember szabad szubjektumként véli magát biztosítva. Az immanencia elve, minden történés ismétlődéssé nyilvánításának elve, amelyet a félvilágosodás a mitikus képzelőerővel szemben képvisel, magának a mítosznak is elve. Az az unalmas bölcsesség, amely semmi újat nem enged meg a nap alatt, mert az értelmetlen játék kockáit már elvetették, a nagy gondolatokat már mind elgondolták, a lehetséges felfedezések mind előre megkonstruálhatók, s az emberek az alkalmazkodással történő önfenntartásra vannak kárhoztatva – ez az unalmas bölcsesség tehát csupán azt a fantasztikusat reprodukálja, amelyet elvet; a sors szankcióját, amely megtorlással szakadatlanul helyreállítja azt, ami mindig is létezett. Egyenlővé teszik azt, ami mássá lenne. Ez az ítélet vonja meg kritikailag a lehetséges tapasztalás határait. Mindennek mindennel való identitását azzal fizetik meg, hogy semmi sem maradhat egyszersmind önmagával azonos. A felvilágosodás a régi egyenlőtlenség jogtalanságát, a közvetlen uralmat felbomlasztja, egyúttal viszont örökkévalóvá is teszi azt az egyetemes közvetítésben, minden létezőnek egymásra vonatkoztatásával. Gondoskodik az összemérhetetlennek a kimetszéséről, amit Kierkegaard a protestáns etikának tulajdonít, s ami a héraklészi mondakörben is a mitikus hatalmak egyik ősképeként van jelen. Nemcsak feloldják a minőségeket a gondolkodásban, de az embereket is reális konformitásra kényszerítik. Azért a jótéteményért, hogy a piac nem kíváncsi a származásra, a cserélő azzal fizet, hogy már a születésével adott lehetőségeket is a piacon eladható áruk termelése modellálja. Az embereknek Énjüket mindenkor saját, mindenki másétól különböző dologként ajándékozták oda, hogy annál biztosabban egyformává legyenek. Mivel azonban az Én sosem oldódott fel teljesen, a felvilágosodás még liberalisztikus periódusában is mindig a társadalmi kényszerrel rokonszenvezett. A manipulált kollektíva egysége minden egyes egyén tagadásában áll; ez megcsúfolása annak a társadalomnak, amely képes lenne az embert egyénné tenni. Maga a hor-

29

da, amelynek neve a Hitlerjugend szervezetében is kétségtelenül előfordul, nem a régi barbárságba való visszaesés, hanem a represszív egalitás diadala, a jog egyenlőségének az egyenlők által gyakorolt jogtalansággá való kibontakozása. A fasiszták talmi mítosza az őskor valódi mítoszaként lepleződik le, de míg a valódi látja a megtorlást, addig a hamis vakon végrehajtja azt az áldozatokon. Minden kísérlet a természeti kényszer (Naturzwang) áttörésére azzal, hogy megtörik a természetet, csak annál mélyebben süllyed bele abba. Ezt a pályát írta le az európai civilizáció. Az absztrakció mint a felvilágosodás eszköze úgy viszonyul a saját tárgyaihoz, miként a sors, amelynek fogalmát eltörli: likvidációként. Az absztrakció nivelláló uralma alatt, mely a természetben mindent ismételhetővé tesz, valamint az iparé alatt, amelynek számára az absztrakció a természetet feldolgozza, a felszabadított emberek végül azzá a „csapattá” váltak, melyet Hegel16 a felvilágosodás eredményének nevezett meg. A szubjektum távolságtartása az objektummal szemben, ami az absztrakció feltétele, a dologgal szembeni olyan distancián alapul, melyre az úr a neki alávetettek segítségével tesz szert. Homérosz dalai és a Rigvéda himnuszai a földesúri uralomnak és a rögzített társadalmi pozícióknak abból az időszakából származnak, amikor egy harcias uralkodó nép rátelepedett a legyőzött helybéli őslakosság tömegeire.17 A legfőbb isten az istenek között e polgári világgal jött létre, melyben a király a fegyveres nemesség vezéreként az alávetetteket röghöz kötötte, míg orvosok, jósok, kézművesek, kereskedők a velük folytatott érintkezésről gondoskodtak. A nomádság végével a társadalmi rendet a szilárd tulajdon alapján állították helyre. Az uralom és a munka kettéválik. A tulajdonos, miként Odüsszeusz, „a távolból irányítja az ökörpásztorokból, juhászokból, kanászokból és szolgákból álló népes és gondosan tagolt személyzetét. Esténként, palotája 16

Vö. Hegel: A szellem fenomenológiája. ld. kiad. 295–300. o. Vö. W. Kirfel: Geschichte Indiens. In: Propyläenweltgeschichte. III. köt. 261. sk. o.; G. Glotz: Historie Gréque. I. köt. In: Historie Anicenne. Párizs, 1938. 137. skk. o.

17

30

ablakából látva, miként világítja be ezernyi tűzrakás a földet, megnyugodva térhet nyugovóra: tudja, hogy jó szolgái virrasztanak, hogy távoltartsák a fenevadakat, és elkergessék a tolvajokat a karám mellől, melynek védelmére hivatottak.”18 A gondolat általánossága, ahogyan a diszkurzív logikában kifejlődik, a fogalmak körében való uralom a valóságos uralom fundamentumára épül. A mágikus örökségnek, a régi diffúz elképzeléseknek a fogalmi egységgel való felváltásában kifejeződik az életnek a szabadok meghatározta, parancsokkal tagolt szerkezete. A rendet és alárendelést a világ alávetéséből megtanuló Én az igazságot is csakhamar általában a rendelkező gondolkodással azonosította, amelynek szilárd megkülönböztetései nélkül az igazság nem létezhetnék. Azt a megismerést, amely valóban rátalál (trifft) tárgyára, a mimetikus varázslat tabujával illette. Gyűlöletet táplál a leküzdött régi világ képe és imaginárius boldogsága iránt. Az őslakosok ktonikus isteneit a pokolba száműzik, amelynek Indra és Zeusz nap- és fényvallásai alatt a föld lesz a színhelye. A menny és a pokol azonban összefüggött. Ahogy Zeusz neve az egymást nem kizáró mítoszokban egy alvilági istennek és a fény istenének egyaránt kijutott19, ahogy az olümposzi istenek is mindenféle módon érintkeztek a ktonikus istenekkel, úgy a jó és rossz hatalmak, a szerencse és a balsors sem voltak egymástól egyértelműen elválasztva. Összefonódtak, mint a keletkezés és elmúlás, élet és halál, nyár és tél. A görög vallás tiszta világában tovább él annak a vallásos elvnek a homályos elkülönületlensége, amelyet a emberiség legrégebbi ismert időszakaiban Manaként tiszteltek. Elsődlegesen differenciálatlanul ez az összes ismeretlent, idegent jelenti, mindazt, ami transzcendálja a tapasztalat körét, amivel a dolgok többek pusztán eleve ismert létezésüknél. Amit a primitív ember eközben természetfelettiként tapasztal, az nem 18

G. Glotz: ld. mű, 140. o. Vö. K. Eckermann: Jahrbuch der Religionsgeschichte und Mythologie. I. köt. Halle, 1845. 241. o.; O. Kern: Die Religion der Griechen. I. köt. Berlin, 1926. 181. sk. o 19

31

szellemi szubsztancia a materiálissal való ellentétben, hanem a természetes világ összefonódottsága saját egyes tagjaival. A rémület kiáltása, amellyel a szokatlant megtapasztalják, annak nevévé lesz. Ez rögzíti az ismeretlen transzcendenciáját az ismerttel szemben, s vele a borzongást mint szentségest. A természet megkettőzése látszatra és lényegre, hatásra és erőre, ami lehetővé tette mind a mítoszt, mind a tudományt, az ember félelméből származik, amelynek kifejezése egyszersmind magyarázattá lesz. Nem a lelket helyezik ki a természetbe, ahogy a pszichologizmus el akarja hitetni; Mana, a mozgató szellem nem projekció, hanem a természet reális hatalmi fölényének visszhangja a vadak gyönge lelkében. Az élő és élettelen kettészakítása, meghatározott helyeknek démonokkal és istenekkel való benépesítése, csupán ebből a preanimizmusból származik. Ez csírájában már tartalmazza a szubjektum és objektum szétválasztását is. Ha a fát már nem pusztán fának tekintik, hanem valami másnak a bizonyságaként, a Mana székhelyeként szólítják meg, akkor a nyelv már kifejezi azt az ellentmondást, hogy valami önmaga és egyszersmind más, mint önmaga; azonos és nem-azonos.20 Az istenség révén lesz a nyelv tautológiából nyelvvé. A fogalom, amelyet előszeretettel definiálnak az általa megragadottnak az ismertetőjegyeivel, kezdettől fogva sokkal inkább a dialektikus gondolkodás terméke volt, amelyben minden folyvást csak azáltal az, ami, hogy azzá lesz, ami nem. Ez volt az objektiváló meghatározás ősformája, amelyben fogalom és dolog kettéválik, s amely már a homéroszi eposzban is messzire jutott, és a modern pozitív tudományban éri el tetőpontját. Ám ez a dialektika tehetetlen marad, ameddig még a rémület kiáltásából bomlik ki, ami maga is megkettőzés, a rémület tautológiája. Az istenek nem szabadíthatják meg az embert a félelemtől, amelynek kővé dermedt hangjait viselik saját nevükként. A félelemtől az ember hite szerint 20

Hubert és Mauss így írják le a „szimpátia” és a „mimézis” képzeteinek tartalmát: „L’un est le tout, tout est dans l’un, la nature triomphe de la nature” – H. Hubert és M. Mauss: Théorie générale de la Magie. In: L’Année Sociologique. 1902–1903. 100. o.

32

úgy szabadulhat meg, ha már nincs többé semmi ismeretlen. Ez szabja meg a demitologizálódás pályáját. A felvilágosodás az élőt az élettelennel éppúgy egynek veszi, mint a mítosz az élettelent az élővel. A felvilágosodás a radikálissá vált, mitikus szorongás. Végső terméke, a pozitivizmus tiszta immanenciája sem egyéb, mint egy univerzálissá vált tabu. Már egyáltalán semminek sem szabad kívül esnie, mivel a kívüllét puszta elképzelése maga a szorongás tulajdonképpeni forrása. Ha a primitív ember bosszúja az övéi egyikén elkövetett gyilkosságért olykor csillapítható volt azzal, hogy a gyilkost saját családjába fogadta21, akkor ennek értelme is az idegen vérnek a sajátba való felszívása, az immanencia helyreállítása volt. A mitikus dualizmus nem vezet ki a létezés köréből. A Mana uralta világ, sőt az indiai és a görög mítosz világa is kiúttalan, és örökké ugyanaz. Minden születést halállal fizetnek meg, minden szerencsét szerencsétlenséggel. Az emberek és istenek megkísérelhetik, hogy a számukra kiszabott időben osztályrészüket más mércék szerint vegyék ki, mint amit a sors vak folyása megszab, de a lét végül úrrá lesz felettük. Még a végzettől kicsikart igazságuk is magán viseli annak vonásait; megfelel a primitív, valamint a görög és a barbár ember pillantásának, melyet a szorongatottság és nyomorúság társadalmából környezetére vet. Ezért is a bűn és bűnhődés, boldogság és boldogtalanság mind a mitikus, mind a felvilágosult igazságosság számára egyazon egyenlet két oldalát jelenti. Az igazságosság megszűnik a jogban. A sámán azt, ami veszélyes, annak saját képével űzi el. Eszköze az egyenlőség. Ez szabályozza a büntetést és az érdemet a civilizációban is. A mítoszok képzetei is teljes mértékig a természeti viszonyokra vezethetők vissza. Miként az ikrek csillagképe, a kettősség egyéb szimbólumaival együtt, a természet elkerülhetetlen körforgására utal, s mint ahogy a természetnek az ősrégi jele van a tojás szimbólumában, amelyből származott, úgy utal vissza a puszta természetre a 21

Vö. E. Westermarck: Ursprung und Moralbegriffe. I. köt. Lipcse, 1913. 402. o.

33

Entwicklung

der

Zeusz kezében tartott mérleg is, amely érzékileg megjeleníti az egész patriarkális világ igazságosságát. A káoszból megtett lépés a civilizációba, melyben a természeti viszonyok már nem közvetlenül, hanem az emberek tudatán keresztül gyakorolják hatalmukat, mit sem változtatott az egyenlőség elvén. Sőt: az emberek éppen e lépésért annak az elvnek az imádatával bűnhődtek, amelynek korábban csupán a többi teremtményhez hasonlóan voltak alávetve. A fétisek korábban az egyenlőség törvénye alatt álltak. Most az egyenlőség maga vált fétissé. A Justitia szemére helyezett kötés nemcsak azt jelenti, hogy a jogba nem szabad beleavatkozni, hanem azt is, hogy a jog nem a szabadságból származik. A papok tanítása szimbolikus volt abban az értelemben, hogy jel és kép egybeesett benne. Amint a hieroglifák tanúsítják, a szó eredetileg a kép funkcióját is betöltötte. Ez a mítoszokban is megőrződött. A mítoszok és mágikus rítusok az önmagát ismétlő természetet fejezik ki. A szimbolikusnak a lényege egy olyan lét vagy történés, melyet éppen azért képzelnek el örökkévalónak, mert a szimbólum minden megismétlése azt újra megtörtént eseménnyé teszi. Kimeríthetetlenség, végtelen megújulás, a jelentés állandósága nemcsak attribútuma minden szimbólumnak, hanem tulajdonképpeni tartalma. A teremtés ábrázolásai, melyekben a világ az ősanyáktól, a tehéntől vagy a tojásból származik, szimbolikusak, szemben a zsidó Genézissel. A régieknek a túlságosan emberarcú istenek feletti gúnyolódása nem érinti a lényeget. Az istenek lényegét nem meríti ki individualitásuk. Az istenek magukon viselték még a Mana jegyeit: megtestesítették a természetet mint általános hatalmat. Preanimista vonásaik átnyúlnak a felvilágosodásba. Az olümposzi botrány-krónikák szégyenlős leple alatt már kifejlődött az elemek keveredéséről, nyomásáról és ütközéséről szóló tan, amely hamarosan tudományként rendezkedik be, és a mítoszokat fantáziaképpé süllyeszti. A tudomány és költészet tiszta szétválasztásával az általuk kialakított munkamegosztás átterjed a nyelvre is. Jelként a szó a tudományhoz

34

kerül; hangként, képként, a tulajdonképpeni szóként felosztják a különböző művészetek között anélkül, hogy ezeknek az összegzése szinesztézia vagy összművészet (Gesamtkunst) révén helyreállítható lenne. Jelként a nyelv kénytelen megadni magát a kalkulációnak, hogy megismerje a természetet; le kell tennie arról az igényről, hogy hozzá hasonlítson. Képként pedig képmássá kell visszavonulnia, hogy teljesen természetté legyen, s le kell mondania arról az igényről, hogy megismerje a természetet. A felvilágosodás előrehaladtával csak az autentikus műalkotások voltak képesek kivonni magukat a fennálló puszta imitációja alól. A művészet és tudomány szokásos antitézise, amely önálló kultúrterületként elszakítja őket egymástól, csakhogy közös igazgatás alá vonhassa, végül szigorú ellentétüket saját tendenciáik révén egymásba játszatja át. A tudomány neopozitivista interpretációjában esztéticizmussá lesz, függetlenedett jelek rendszerévé, amely mentes a rendszert transzcendáló bármilyen intenciótól; azzá a játékká lesz, melyként a matematikusok régóta büszkén hirdették saját tevékenységüket. Az integrális képmásszerűség művészete viszont egészen a technikai részletekig menően a pozitivista tudománynak jegyezte el magát. Valóban egy újabb világgá lesz, ideologikus megkettőzéssé, engedelmes reprodukcióvá. A jel és a kép szétválása elháríthatatlan tendencia. Ha azonban gyanútlan önelégültséggel ezt újfent hiposztazáljuk, akkor mindkét izolált princípium az igazság lerombolásáig vezet. Az e szétválasztásban megnyíló szakadékot a filozófia a szemlélet és fogalom kettősségeként fogta fel, és mindegyre hiába kísérelte meg feloldani; sőt maga ez a kísérlet definiálja a filozófiát. A filozófia persze többnyire arra az oldalra áll, ahonnan a nevét is vette. Platón ugyanazzal a gesztussal száműzte a költészetet, amellyel a pozitivizmus az ideák tanát. Szerinte Homérosz híres-neves művészetével nem hajtott végre sem nyilvános, sem pedig magánjellegű reformokat; nem nyert háborút, s fel sem talált semmit. Nagyszámú követőiről sem tudunk, akik tisztelték vagy szerették volna. A művészetnek előbb be

35

kell bizonyítania hasznosságát.22 Az utánzás Platónnál éppúgy megvetés tárgya, mint a zsidóknál. Az ész és a vallás megvetéssel és átokkal sújtja a varázslás princípiumát. Ez utóbbi még a léttel szembeni lemondó distanciában, azaz művészetként is nemtelen marad; kóborlók, túlélő nomádok gyakorolják, akik nem találnak hazára a letelepültek körében. A természetet már nem a hasonulás révén kell befolyásolni, hanem a munka által uralni. A műalkotásban még a mágiával közös vonás, hogy saját zárt világot tételez, amely távol esik a profán létezéstől. Sajátos törvények uralkodnak benne. Ahogy a varázsló a ceremónia során először elhatárolta a környező világtól a szent erők játékának terét, úgy különül el minden műalkotásban is a mű zárt köre a valóságtól. Éppen a befolyásról való lemondás, amely megkülönbözteti a műalkotást a mágikus szimpátiától, rögzíti annál szilárdabban a mágikus örökséget. A tiszta képet ellentétbe helyezi a testi létezéssel, amelynek elemeit megőrzi magában. A műalkotás, az esztétikai látszat értelme az, hogy azzá váljék, amivé a primitív ember varázslata az új, szörnyű eseményt is tette: az egész megjelenésévé a különösben. A műalkotásban mindig újra véghezviszik azt a megkettőzést, amelynek révén a dolog szellemivé lett, s a Mana megnyilvánulásaként jelent meg. Ez alkotja a műalkotás auráját. A totalitás kifejezéseként a művészet az abszolútum méltóságára tart igényt. Ez indította olykor arra a filozófiát, hogy neki adja a pálmát a fogalmi gondolkodással szemben. Schelling szerint a művészet ott kezdődik, ahol az embert tudása cserbenhagyja. Számára a művészet „a tudomány mintaképe, és a tudománynak még ezután kell eljutnia oda, ahol a művészet már tart”23. Tanítása értelmében a kép és jel szétválását „minden egyes művészi ábrázolás teljesen megszünteti”24. A polgári világ ritkán hajlott ekkora bizalomra a művészet iránt. Ahol a tudást korlátozták, rendszerint nem a művészetnek, ha22

Vö. Platón: Az állam. X. könyv. F.W. J. Schelling: „Erster Entwurf eines Systems der Naturphilosophie.” Fünfter Hauptabschnitt. Werke. Erste Abteilung. II. köt. 623. o. 24 Uo. 626. o. 23

36

nem a hitnek akartak helyet szorítani. Az újabb korszak militáns vallásossága, Torquemada, Luther és Mohamed a hit révén törekedtek a szellem és a lét kibékítésére. De a hit magántermészetű fogalom: mint ilyen semmivé lesz, ha nem domborítja ki folyton a tudással való ellentétét vagy egyezését. Maga is korlátozott, amennyiben rászorul a tudás korlátozására. A hit azért a protestantizmusban vállalt kísérletért, hogy az igazságnak a hit számára transzcendens elvét, amely nélkül mégsem állhat fenn, az őstörténethez hasonlóan közvetlenül a szóban találja meg, és ezzel visszaadja a szó jelképes hatalmát; a szónak – és nem is a szent szónak – való engedelmességgel fizetett. Amennyiben a hit elkerülhetetlenül a tudáshoz kötődik, akár barátjaként, akár ellenségeként, a szétválás leküzdésére irányuló harcával állandósítja azt: fanatizmusa igaztalanságának a jele, objektív beismerése annak, hogy aki csupán hisz, épp ezzel már nem is hisz. A rossz lelkiismeret a hit második természete. A szükségképpen hozzátapadó hiányosságnak, annak a benne rejlő ellentmondásnak a titkos tudata, hogy foglalkozásává tegye a megbékítést, magyarázza azt, hogy a hívők bármilyen tisztessége mindig is ingerlékeny és veszélyes volt. A tűz és kard, az ellenreformáció és reformáció rémtetteit nem a hit elvének túlhajtásaként, hanem megvalósításaként követték el. A hit mindegyre a világtörténet igényével nyilatkozik meg, amelynek parancsolni szeretne, sőt az újkorban a világtörténet a hit kedvelt eszközévé, különös cselévé is lesz. Ám nemcsak a XVIII. század felvilágosodása feltartóztathatatlan, ahogy Hegel megállapította – magának a gondolatnak a mozgása is az. A legalacsonyabb és a legmagasabb rendű felismerés egyaránt tartalmazza az igazságtól való eltérés belátását, ami az apologétát hazuggá avatja. A hit paradoxiája végül csalássá, a XX. század mítoszává fajul, irracionalitása pedig racionális intézkedéssé a maradéktalanul felvilágosultak kezében, akik a társadalmat végképp barbárságba taszítják. Mihelyt a nyelv belép a történelembe, mesterei a papok és varázslók. Aki megsérti a szimbólumokat, az a földöntúli hatalmak nevében áldozatul esik a földi hatal-

37

maknak, akiknek képviselői a társadalom erre hivatott szervei. Hogy mi volt azelőtt, az a múlt ködébe vész. A borzadást, amelyből a Mana megszületik, az etnológia tanúsága szerint már mindenütt a legidősebb törzstagok szankcionálták. Az azonosítatlan, szétfolyó Manát az emberek teszik konzisztenssé, és erőszakosan materializálják. A varázslók hamarosan minden zugot a Mana kisugárzásaival népesítenek be, és a szakrális területek sokféleségéhez hozzárendelik a szakrális rítusok sokféleségét. A szellemvilággal és annak sajátságaival együtt kifejlesztik céhszerű tudásukat és hatalmukat. A szent lényeg átszáll a vele érintkező varázslókra is. Az első, nomád fokon a törzs tagjai még egyénileg vesznek részt a természet menetének befolyásolásában. A vadakat a férfiak hajtják fel, a nők pedig a szigorú parancsnoklás nélkül elvégezhető munkákról gondoskodnak. Meghatározhatatlan, hogy mennyi erőszak kellett ennek az oly egyszerű rendnek a megszokásához is. A világ már itt is a hatalom és a profán dolgok övezetére van felosztva. A természet menetét eközben mint a Mana folyományát emelik normává, amely alárendelődést követel. Míg azonban a nomád vadember minden alávetettsége mellett még részt vett a varázslatban, ami korlátozta is azt, és maga is vadállatnak öltözött a becserkészés céljából, a későbbi időszakokban a szellemekkel való érintkezés és az alávetettség már az emberiség különböző osztályainak van kiosztva: az egyik oldalra jut a hatalom, a másikra az engedelmesség. A visszatérő, örökké egyforma természeti folyamatokat a munka ritmusaként verték bele az alávetettekbe – akár idegen törzsekből, akár saját körükből származtak – a buzogány és a furkósbot ütemével, amely máig visszhangzik a barbár dobokban és a monoton rituálékban. A szimbólumok egy fétis kifejezőivé lesznek. Jelentésük, a természet ismétlődése a továbbiakban a társadalmi kényszer állandóságát reprezentálja. A szilárd képpé tárgyiasult borzadás a privilegizáltak megszilárdult uralmának jelévé válik. De az általános fogalmaknak is ugyanez a jelentésük, ha lemondtak is minden képszerűségükről. Még a tudomány deduktív formája is hierarchiát

38

és kényszert tükröz. Miként az első kategóriák a szervezett törzset és annak az egyén feletti hatalmát reprezentálták, ugyanúgy a fogalmak teljes logikai rendje, kölcsönös függőségük és összefonódásuk, egymást átfogó és összefoglaló jellegük is a megfelelő társadalmi valóságon, a munkamegosztás viszonyain alapul.25 Csak persze a gondolati formáknak ez a társadalmi jellege nem a társadalmi szolidaritás kifejeződése, ahogy Durkheim tanítja, hanem a társadalom és az uralom áthatolhatatlan egységének tanúbizonysága. Az uralom fokozott konzisztenciát és erőt kölcsönöz a társadalmi egésznek, amelyben megveti a lábát. A munkamegosztás, amellyé az uralom társadalmilag kifejlődik, az általa uralt társadalmi egésznek az önfenntartását szolgálja. Ezáltal viszont az egész mint olyan, a benne immanens ész tevékenysége, szükségszerűen a partikularitás érvényre juttatójává válik. Az uralom az egyénnel mint általános, mint a valóságban ható ész lép szembe. A társadalom minden egyénének hatalma, nem lévén számukra más kiút, a rájuk rótt munkamegosztás révén mindegyre éppen az egésznek a realizálásává összegződik, amelynek racionalitása ezáltal ismét megsokszorozódik. Amit mindenki elszenved a kevesek kezétől, az mindig úgy jelenik meg, mint a keveseknek a sokaság által való leküzdése: a társadalom elnyomása mindig egyszersmind egy kollektíva általi elnyomás vonásait viseli magán. A gondolati formákban a kollektivitás és az uralom egysége csapódik le, nem pedig a közvetlenül társadalmi általánosság, szolidaritás. Azok a filozófiai fogalmak, amelyekkel Platón és Arisztotelész a világot ábrázolták azzal, hogy általános érvényességre tartottak igényt, az általuk megalapozott viszonyokat emelték az igazi valóság rangjára. E fogalmak, miként Vico írja26, Athén piacteréről származtak; egyforma tisztasággal tükrözték a fizika törvényeit, a teljes jogú polgárok egyenlőségét, valamint a nők, gyermekek, rabszolgák alsóbbren25

Vö. E. Durkheim: De quelques formes primitives de classification. In: L’Année Sociologique. IV. köt. 1903. 66. skk. o. 26 G. Vico: Die Neue Wissenschaft über die gemeinschaftliche Natur der Völker. Übers. von Auerbach, München, 1924. 397. o.

39

dűségét. Maga a nyelv kölcsönözte a kimondott szónak, az uralmi viszonyoknak azt az általánosságot, melyre a polgári társadalom érintkezési eszközeként tett szert. A metafizikai nyomaték, az eszmék és normák általi szankcionálás csupán hiposztazálása annak a kíméletlenségnek és kizárólagosságnak, amelyet a fogalmaknak mindenütt magukra kellett ölteniük, ahol a nyelv az uralmon lévők közösségét a parancsnoklás feladatának végrehajtására egyesítette. Az eszmék mint a nyelv társadalmi hatalmának ilyen megerősítései a hatalom gyarapodásával mind feleslegesebbé váltak, és a tudomány nyelvének kifejlődése véget is vet nekik. A sugalmazás, mely még őrzi a fétis irtózatának nyomait, nem a tudatos igazoláshoz tapad. A kollektivitás és az uralom egysége sokkal inkább magában az általános formában mutatkozik meg, melyet mind a metafizikai, mind a tudományos nyelvben a rossz tartalom szükségképpen felvesz. A metafizikai apológia legalább a fogalom és valóság inkongruenciája révén árulkodik a fennálló igazságtalanságról. A tudományos nyelv pártatlanságában viszont a hatalomtól megfosztottak végképp elvesztették képességüket önmaguk kifejezésére; csupán a fennálló találja meg benne a maga semleges jelét. Az ilyen semlegesség metafizikusabb a metafizikánál is. A felvilágosodás végül nemcsak a szimbólumokat, hanem utódaikat, az általános fogalmakat is felemésztette, és a metafizikából nem hagyott meg egyebet, mint a kollektívumtól való absztrakt félelmet, amelyből fakadt. A fogalmak úgy állnak a felvilágosodással, mint a járadékosok az ipari trösztökkel: senki nem érezheti magát biztonságban. A logikai pozitivizmus még csak esélyt adott a valószínűségnek, az etnológiai pozitivizmus viszont már a lényeggel azonosítja azt. „A véletlenről és a lényegről alkotott bizonytalan eszméink csupán sápadt árnyai ennek a sokkal gazdagabb fogalomnak” – nevezetesen a mágikus szubsztanciának.27

27 „Nos idées vagues de chance et de quintessence sont de pâles survivances de cette notion beaucoup plus riche.” – H. Hubert – M. Mauss: Theorie générale de la Magie. Id. hely, 118. o.

40

A felvilágosodás nominalizmusa megtorpan a főnév, a terjedelem nélküli, pontszerű fogalom, a tulajdonnév előtt. Hogy a tulajdonnevek, amint egyesek állították28, eredetileg egyszersmind nemfogalmak is voltak-e, ma már nem deríthető ki bizonyosan; de egyelőre nem osztják még az utóbbiak sorsát. A Hume és Mach által tagadott Én-szubsztancia nem azonos a névvel. A zsidó vallásban, melyben a patriarchátus eszménye a mítosz megsemmisítéséig fokozódik, a név és a lét közötti kapcsolatot az isten nevének kimondási tilalma révén ismerik el. A zsidóság varázstól megfosztott világa a varázslással, annak tagadása révén, isten eszméjében békül meg. A zsidó vallás nem tűr olyan szót, amely minden halandó kétségbeesésére vigaszt nyújtana. Reményét annak tilalmába veti, hogy mint istenhez forduljanak a hamishoz, végtelennek tartsák a végest, igazságnak a hazugságot. A megmentés záloga az elfordulás minden olyan hittől, amely megmentőként lép fel, az őrület denunciálásában rejlő felismerés. A tagadás persze nem absztrakt. A különbség nélküli tagadása mindannak, ami pozitív, a semmisség sztereotip formulája a buddhizmus módján, éppúgy túlteszi magát az abszolútum megnevezésének tilalmán, mint ellentéte, a panteizmus, vagy torzképe, a polgári szkepszis. A világ mint semmi vagy minden típusú magyarázatok mitológiák, a megváltás garantált ösvényei pedig szublimált mágikus praktikák. Az eleve mindenttudás önelégültsége és a negativitásnak megváltássá magasztosítása a csalással való szembeszegülésnek nem igaz formái. A kép jogát éppen tilalmának hű betartása menti meg. A tilalom betartása, e „meghatározott tagadás”29 nem véd meg úgy a kísértő szemlélettől az absztrakt fogalom szuverenitása révén, ahogy a szkepszis megvéd, melynek számára az igaz és a hamis egyaránt semmis. A meghatározott tagadás, szemben a rigorizmussal, úgy veti el az abszolútum tökéletlen ábrázolásait, a bálványokat, hogy

28 Vö. Tönnies: Philosophische Terminologie. In: PsychologischSoziologische Ansicht. Lipcse, 1908. 31. o. 29 Vö. Hegel: A szellem fenomenológiája. Id. kiad. 51. o.

41

szembesíti azokat az eszmével, amelynek nem tudnak megfelelni. Sőt a dialektika minden képet írásként mutat fel; megtanít arra, hogy a kép vonásaiból kiolvassuk hamisságának beismerését, amely megfosztja azt hatalmától, és az igazsághoz fordítja. Ezáltal lesz több a nyelv puszta jelrendszernél. A meghatározott tagadás fogalmával Hegel egy olyan mozzanatot emelt ki, amely a felvilágosodást megkülönbözteti attól a pozitivisztikus széthullástól, amelyhez ő maga sorolta. Persze azzal, hogy a negáció összfolyamatának ismert eredményét, a rendszer és a történelem totalitását végül mégis abszolútummá emelte, megsértette a tilalmat, és maga is áldozatul esett a mitológiának. Ez nemcsak Hegel filozófiájával mint a fejlődő gondolkodás apoteózisával esett meg, hanem magával a felvilágosodással is, a felvilágosodásnak azzal a józanságával, amiben különbnek vélte magát Hegelnél és általában a metafizikánál. Mert a felvilágosodás éppoly totalitárius, mint bármely rendszer. Igaztalansága nem az analitikus módszerben rejlik, amit romantikus ellenfelei kezdettől fogva szemére vetettek, nem az elemekre való visszanyúlásban, a reflexió bomlasztó hatásában, hanem abban, hogy számára eleve eldöntött a folyamat iránya. Amikor egy matematikai eljárás során az ismeretlent egy egyenlet ismeretlenévé teszik, ezzel már akkor ismertté bélyegzik, mielőtt egyetlen értéket is megadnának. A természet a kvantumelmélet előtt és után egyaránt azonos azzal, ami matematikailag megragadható; és még ami nem foglalható bele, a feloldhatatlan és irracionális is matematikai teorémákkal van körülbástyázva. A felvilágosodás azzal, hogy a következetesen matematizált világot eleve azonosítja az igazsággal, biztosítva véli magát a mítosz visszatérésével szemben. Egyenlőségjelet tesz a gondolkodás és a matematika közé. Ezzel az utóbbit mintegy szabadjára engedi, abszolút instanciává emeli. „Egy végtelen világot, itt az idealitások világát olyként gondolják el, mint amelynek tárgyai nem egyenként, tökéletlenül és véletlenszerűen válnak hozzáférhetővé a megismerés számára, hanem egy racionális, szisztematikusan egységes módszer ér el

42

végül minden tárgyat teljes magánvalóságában – a végtelen haladás során... A természet Galilei-féle matematizálásakor végül magát a természetet is idealizálják az új matematika vezetése alatt, s az – modern kifejezéssel szólva – maga is csupán egy matematikai sokféleséggé lesz.”30 A gondolkodás öntevékenyen lezajló, automatikus folyamattá dologiasul, buzgón követve a gépet, amelyet maga hoz létre, hogy az végül pótolhassa őt. A felvilágosodás félretolta a gondolkodás gondolásának klasszikus követelését31 – Fichte filozófiája volt ennek a radikális kibontása –, mert ez elterelne a praxis irányításának parancsátó1, amit pedig Fichte is megvalósítani szándékozott. A matematikai eljárásmód mintegy a gondolat rituáléjává lett. Az axiomatikus önkorlátozás ellenére önmagát szükségszerűként és objektívként állítja be; dologgá teszi a gondolkodást, szerszámmá, ahogy maga is nevezi. E mimézissel azonban, melynek révén a gondolkodás egyenlővé teszi magát a világgal, a tényleges olyannyira az egyedül lehetségessé vált, hogy már az istentagadás is áldozatul esik a metafizika fölött meghozott ítéletnek. A pozitivizmus, elfoglalván a felvilágosult ész bírói székét, már nem pusztán tiltja az intelligíbilis világokba való kirándulást, hanem értelmetlen fecsegésnek tartja. Szerencséjére nem kell ateistává válnia, minthogy az eldologiasult gondolkodás még csak fel sem tudja vetni ezt a kérdést. A pozitivista cenzor éppoly szívesen megengedi a hivatalos kultuszt a társadalmi tevékenységek megismerésmentes külön területeként, mint ahogy megengedi a művészetet; a tagadást viszont, amely maga is a megismerés igényével lépne fel, soha. A gondolkodás eltávolodása a tényszerű feldolgozásának feladatától, tehát az éppen létező bűvköréből való kilépés éppúgy őrületnek és önpusztításnak tetszik a szcientikus érzület számára, miként a primitív varázsló számára a felidézés céljából megvont mágikus 30 E. Husserl: „Die Krisis der europäischen Wissenschaften und die transzendentale Phänomenologie.” In: Philosophia. Belgrád, 1936. 95. o. 31 Vö. A. Schopenhauer: Parerga und Paralipomena. II. köt. 356. §. In: Werke. Szerk. P. Deussen, V. köt. 671. o.

43

körből való kilépés; és mindkét esetben gondoskodtak arról, hogy a tabu megsértése valóban az elkövető végzetévé váljék. A természet feletti uralom vonja meg azt a kört, amelybe a tiszta ész kritikája a gondolkodást száműzte. Kant a gondolkodás szakadatlan, fáradságos, végtelen haladását a megismerés elégtelenségének és örök korlátozottságának nyomatékos állításával egyesítette. A felvilágosítás, amivel szolgált, egyben orákulum. Nem létezik semmi a világon, amin a tudomány át ne hatolhatna; de amin a tudomány áthatolhat, az nem a valódi létező. Kant szerint a filozófiai ítélet az újat célozza meg, mégsem ismer meg semmi újat, mivel mindig csak azt ismétli, amit az ész már eleve belehelyezett a tárgyba. De a szellemlátó álmaival szemben a tudományágakban biztosított gondolkodásnak benyújtják a számlát: a természet feletti világuralom a gondolkodó szubjektum ellen fordult, s semmit sem hagy meg belőle az „én gondolkodom” örökös tudatán kívül, amelynek minden képzetünket kísérnie kell. A szubjektum és az objektum egyaránt semmissé lesz. Az absztrakt Énnel, mint a jegyzőkönyvezés és rendszerezés jogcímével szemben semmi egyéb nem áll, mint az absztrakt anyag, amelynek egyéb tulajdonsága sincs, mint hogy egy ilyen birtoklás szubsztrátuma legyen. A szellem és a világ egyenlete végül megoldódik, de csak azáltal, hogy mindkét oldalát egymás rovására megkurtítják. A gondolkodásnak matematikai apparátusra redukálása magában foglalja a világnak saját mértékeként való szankcióját. Azt, ami a szubjektív racionalitás diadalának tetszik, minden létező alárendelését a logikai formalizmusnak, azzal vásárolják meg, hogy az észt engedelmesen alárendelik a közvetlenül adottnak. Feladják a megismerés egész igényét: azt, hogy a közvetlenül létezőt (das Vorfindliche) mint olyant ragadják meg, s ne az adottságoknak pusztán elvont tér-időbeli vonatkozásait lessék el, amelynél fogva azután fülöncsíphetők, hanem ellenkezőleg, felszínként, közvetített fogalmi mozzanatok soraként gondolják el azokat, melyek csak társadalmi, történelmi, emberi értelmük kibontakozásával teljesednek ki. A megismerés igénye nem a puszta észrevevésben, osztályozás-

44

ban és kiszámításban áll, hanem éppenséggel a mindenkori közvetlennek a meghatározott tagadásában. Ehelyett a matematikai formalizmus, amelynek közege a szám, a közvetlen legelvontabb alakja, a gondolatot a puszta közvetlenségben rögzíti meg. A tényszerűé az igazság, ennek ismétlésére szorítkozik a megismerés, s a gondolkodás pusztán tautológiává válik. Minél inkább aláveti magának a gondolkodás gépezete a létezőt, annál inkább beéri annak vak reprodukciójával. Ezzel a felvilágosodás visszaesik a mitológiába, amelytől soha nem is tudott megszabadulni. Mert a mitológia a fennálló lényegét, a körforgást, a sorsot, a világ uralmát igazságként tükrözte vissza a maga alakjaiban, és lemondott a reményről. A mitikus képek pregnáns volta és a tudományos formulák világossága egyaránt a tényszerűnek az örökkévalóságát támasztja alá, és a puszta létezőt nevezi ki azzá az értelemmé, amelyet éppen elzár előlünk. A világ mint gigantikus analitikus ítélet, az egyetlen, ami a tudomány álmaiból még megmaradt, egyívású a kozmikus mítosszal, amely a tavasz és ősz váltakozását Perszephoné elrablásához kapcsolta. A mitikus esemény egyszerisége, amelynek a tényleges eseményt legitimálnia kell, megtévesztő. Eredetileg az istennő elrablása közvetlenül egyet jelentett a természet halálával. Minden ősszel megismétlődött, és maga az ismétlődés nem az elválasztottság következménye volt, hanem mindig egy és ugyanaz. Az időtudat megszilárdulásával az eseményt a múltban lezajló egyszeri történéssé rögzítették, és a haláltól való irtózást az évszakok minden egyes új ciklusában a régen megtörténtre való rituális visszaemlékezéssel próbálták csillapítani. E szétválasztás azonban tehetetlen. Amaz egyszeri múltbeli történés tételezésével a ciklus kikerülhetetlen jelleget ölt, és az irtózat a régmúltról átsugárzik az egész történésre mint a múlt puszta megismétlődésére. A ténylegesnek az alárendelése akár a mondaszerű előtörténetnek, akár a matematikai formalizmusnak, a jelenleginek a mitikus eseményre va1ó szimbolikus vonatkoztatása a rítusban, vagy az absztrakt kategóriára a tudományban, eleve determináltként láttatja az újat, ami így valójában a régi. Nem a

45

lét lesz itt reménytelenné, hanem a tudás, amely a képszerű vagy matematikai szimbólumban a létet mint sémát sajátítja el és örökíti meg. A felvilágosult világban a mitológia átment a profanitásba. A démonoktól és fogalmi leszármazottaiktól alaposan megtisztított lét a maga puszta természetességében ugyanolyan titokzatos jelleget ölt, mint amilyet a régi világ a démonoknak tulajdonított. A brutális tényekre hivatkozva ma éppoly bizonyosan megváltoztathatatlanként szentesítik a társadalmi jogtalanságot, amelyből pedig e brutális tények származnak, mint ahogy az orvos-varázsló is szent és sérthetetlen volt, isteneinek védelmét élvezve. Az uralomért az emberek nemcsak az uralt objektumoktól való elidegenedéssel fizetnek: a szellem eldologiasodosával együtt az emberek közötti viszonyok, valamint minden egyes ember önmagához való viszonya is megbabonázottá lesz. Az ember azoknak a konvencionális reagálásoknak és működésmódoknak a csomópontjává zsugorodik össze, amelyeket praktikusan elvárnak tőle. Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelkeket. A gazdasági apparátus már a totális tervezést megelőzően is maga ruházza fel az árukat azokkal az értékekkel, amelyek az emberek viselkedésérő1 döntenek. Amióta a szabad csere megszűntével az áruk elvesztették gazdasági minőségüket, az egyetlen fétiskarakter kivételével, ez utóbbi merevgörcsként terjed szét a társadalom életének minden vonatkozására. A tömegtermelésnek és kultúrájának számtalan ügynöksége a normához szabott magatartást mint az egyedül természetes, tisztességes és ésszerű magatartást vési be az egyénekbe. Az egyén már csak dologként határozódik meg, statisztikai elemként, sikere vagy kudarca alapján. Mércéje az önfenntartás, a sikeres vagy sikertelen idomulás elvárt funkcióinak objektivitásához, valamint a számára tételezett magatartásmintákhoz. Minden egyéb, az eszmétől a kriminalitásig, megérzi a kollektíva súlyát, amely az iskolai osztályoktól a szakszervezetekig felügyel rájuk. De maga a fenyegető kollektíva is csak a csalóka felszínhez tartozik, amely mögött a kollektíva erőszakosságát mani-

46

puláló hatalmak rejtőznek. Az a brutalitás, amellyel a közösség az egyént kordában tartja, éppoly kevéssé fejezi ki az emberek valódi minőségét, mint a csereérték a használati tárgyakét. Az a démonian eltorzított alak, amelyet az emberek és dolgok az előítéletmentes megismerés fényében magukra öltöttek, az uralomra utal vissza, mint arra az elvre, amely már a Mana szellemekké és istenségekké való specifikálódását is előidézte, és megigézte a pillantást a varázslók és csodadoktorok felidézte káprázattal. Ugyanaz a fatalitás, amellyel az őstörténet az érthetetlen halált szankcionálta, folytatódik a teljesen érthető létezésben. A verőfényes nappal páni félelme, amellyel az emberek hirtelen a természet mindenhatóságának tudatára ébredtek, párjára akadt abban, amely ma minden pillanatban kitörni készül: az emberek arra várnak, hogy a kiúttalan világot lángba borítja az összesség hatalma, amely ők maguk, s amely mégis kicsúszik ellenőrzésük alól. A felvilágosodás mitikus irtózása a mítosznak szól. A felvilágosodás nem csupán a tisztázatlan fogalmakban és szavakban őrzi meg a mítoszt, ahogy a szemantikus nyelvkritika véli, hanem minden emberi megnyilvánulásban, amennyiben az nem az önfenntartás célösszefüggésében foglal helyet. Spinoza mondata: „az önfenntartásra való törekvés az erénynek első és egyetlen alapja”32, az egész nyugati civilizáció igaz maximáját tartalmazza, melyben a polgárság vallási és filozófiai differenciái nyugvópontra jutnak. A minden természeti vonástól mint a mitológia nyomától módszeresen megtisztított Én, amely se hús, se vér, se lélek, sőt természetes énnek sem szabad lennie, transzcendentális vagy logikai szubjektummá szublimálva az észnek mint a cselekvés törvényszabó instanciájának vonatkozási pontja. Aki közvetlenül, az önfenntartásra való racionális vonatkozás nélkül adja át ma-

32 Spinoza: Etika. IV. rész, 22. következtetett tétel. Gondolat, Bp., 1979. 280. o. („Conatus esse conservandi primum et unicum virtutis est fundamentum.”)

47

gát az életnek, az a felvilágosodás, valamint a protestantizmus ítélete szerint az előtörténetbe esik vissza. Maga az ösztön mint olyan éppannyira mitikus, mint a babona; annak az istennek szolgálni, akit nem az Én posztulált, hasonló őrültség, mint az alkoholizmus. A haladás mindkettőt ugyanarra a sorsra kárhoztatja: a bálványozásra és a közvetlen létben való elmerülésre; a gondolat és az élvezet magáról megfeledkezett alanyát a haladás egyaránt átokkal sújtja. A polgári gazdaságban az Én elve közvetíti minden egyén társadalmi munkáját, mely egyeseknek megnövekedett tőkét, másoknak többletmunkához szükséges erőt szolgáltat vissza. De minél inkább a polgári munkamegosztáson keresztül valósítják meg az önfenntartás folyamatát, ez annál inkább kikényszeríti az individuumok önelidegenedését, akiknek testben és lélekben a technikai apparátushoz kell idomulniok. A felvilágosult gondolkodás számol ezzel; végül a szubjektivitás utolsó emlékeként látszólag még a megismerés transzcendentális szubjektumát is felszámolják, és az önműködő rendező mechanizmusok annál súrlódásmentesebb működésével helyettesítik. A szubjektivitás az állítólag tetszőleges játékszabályok logikájává párolgott el, hogy annál gátlástalanabb módon rendelkezhessék. A pozitivizmus, amely végül a szó szerinti értelemben agyrémnek tekintett gondolkodás előtt sem torpant meg, eltüntette az egyéni cselekvés és a társadalmi norma közötti utolsó válaszfalat is. A technikai folyamat, mellyé a szubjektum a tudatból való kiiktatása után eldologiasult, mentes a mitikus gondolkodás többértelműségétől, miként általában minden jelentéstől is, mivel az ész maga is pusztán a mindent átfogó gazdasági apparátus segédeszközévé lett. Általános szerszámként szolgál, amely alkalmas az összes többi szerszám előállítására; mereven célirányos és végzetes, mint az anyagi termelés pontosan kalkulált műveletei, amelyeknek eredménye kivonja magát az emberek minden számítása alól. Végre beteljesült régi becsvágya, hogy a célok tiszta eszközévé váljék. A logikai törvények kizárólagossága a funkció ilyen egyértelműségéből, végső fokon az önfenntartás kényszerjellegéből következik. Ez

48

utóbbi mindig a túlélés és pusztulás közötti választás kérdésévé éleződik ki, ami tükröződik még abban az elvben is, hogy két kontradiktórius tételbő1 csak az egyik lehet igaz, s a másik hamis. Ennek az elvnek és a ráépülő egész logikának a formalizmusa az érdekek áttekinthetetlenségéből és összekuszáltságából fakad egy olyan társadalomban, amelyben a formák és az egyének fenntartása csak véletlenül esik egybe. A gondolkodásnak a logikából való kiutasítása az előadóteremben megerősíti az embereknek a gyárban és hivatalban elszenvedett eldologiasodását. A tabu így átterjed a tabut előíró hatalomra, a felvilágosodás visszaüt a szellemre, ami ő maga. Ezzel viszont a természetet mint valódi önfenntartást épp az a folyamat szabadítja el, amely a természet száműzését ígérte; az egyénben nem kevésbé, mint a válság és háború kollektív sorsában. Ha az elmélet egyetlen normájaként az egységes tudomány eszméje marad fenn, akkor a gyakorlat szükségképpen áldozatul esik a világtörténelem feltartóztathatatlan menetének. A civilizáció által teljesen leigázott Én feloldódik annak az embertelenségnek az elemében, amelytől a civilizáció kezdettől fogva meg akart szabadulni. A legősibb szorongás teljesedik be: a saját nevének elvesztésétől való félelem. A civilizáció számára a tisztán természeti, az animális és vegetatív létezés jelentette az abszolút veszélyt. A mimetikus, mitikus és metafizikai magatartásmódok egymás után leküzdött világkorszakoknak számítottak, amelyekbe visszaesni azt a félelmet idézte fel, hogy az Én visszaalakul puszta természetté, amelytől kimondhatatlan erőfeszítéssel sikerült elidegenülnie, s amely ezért kimondhatatlan irtózattal is töltötte el. Az őskor eleven emlékét – már a nomád korszakét is, hát még a tulajdonképpeni prepatriarkális korét – a legrettenetesebb büntetésekkel égették ki évezredek során az emberek tudatából. A felvilágosult szellem a máglyát és a kerékbetörést azzal váltotta fel, hogy stigmatizált mindenféle irracionalitást, mivel az romlásba visz. Hedonizmusa mértékletes volt; a szélsőségek éppoly gyűlöletesek voltak neki, mint Arisztotelésznek. A természetesség polgári ideálja nem az amorf természetet tartja szem előtt,

49

hanem a középút erényét. Promiszkuitás és aszkézis, fölös bőség és éhezés, ellentétességük ellenére közvetlenül a felbomlás erőiként azonosulnak. Az uralkodó kisebbség azzal, hogy az egész életet alárendeli a létfenntartás követelményeinek, saját biztonságával együtt az egésznek a fenntartását is biztosítja. Az uralkodó szellem Homérosztól a modern korig az egyszerű reprodukcióba való visszaesés. Szküllája és a féktelen beteljesülés Kharübdisze között akar keresztülhajózni; a kisebbik rossz vezércsillagán kívül kezdettől fogva bizalmatlan volt minden mással szemben. Az új német pogányok és háborús uszítók ismét szabad utat akarnak engedni az élvezetnek. De mivel évezredek munkájának terhe alatt az élvezet megtanulta önnön gyűlöletét, a totalitárius emancipáció állapotában is – önmegvetése révén – közönséges és megcsonkított marad. Rabjává lett az önfenntartásnak, amelyre az időközben trónfosztott ész őt korábban ránevelte. A nyugati civilizáció fordulópontjain, az olümposzi vallásba való áttéréstől kezdve a reneszánszig, a reformációig és a polgári ateizmusig, valahányszor új népek és rétegek határozottabban elnyomták a mítoszt, a meg nem értett, fenyegető természettől való félelmet, mely saját anyagiasulásuk és tárgyiasulásuk következménye volt, animisztikus babonává süllyesztették, s a külső és belső természet feletti uralmat abszolút életcéllá emelték. Amikor végül az önfenntartás automatizálódott, lemondtak az észről azok, akik a termelés irányítóiként átvették az ész örökségét, és most az örökségből kitúrtaktól kell tartaniok. A felvilágosodás lényege az az alternatíva, amelynek kikerülhetetlensége egyben az uralom kikerülhetetlensége. Az embereknek mindig választaniuk kellett aközött, hogy alávetik-e magukat a természetnek, vagy pedig a természetet vetik-e alá saját Énjüknek. A polgári árugazdaság kifejlődésével a mítosz sötét horizontját felderíti a számító ész napja, amelynek fagyos sugarai alatt az új barbárság veteménye érlelődik. Az emberi munka mindig az uralom nyomása alatt vezetett túl a mítoszon, amelynek hatalmába éppen ez uralom miatt kerül újra meg újra vissza.

50

Az egyik homéroszi elbeszélés megőrizte a mítosz, az uralom és a munka összefonódását. Az Odüsszeia XII. éneke arról tudósít, hogyan hajóztak el a szirének mellett. A szirének csábítása a múltbamerülés csábítása volt. A hős azonban, aki ezt átéli, a szenvedésben vált nagykorúvá. A sokféle halálos veszedelem, amelyben helyt kell állnia, megszilárdította saját életének egységét, személyének identitását. Az idő tartományai elkülönülnek számára, miként a víz, a föld és a levegő. Ami volt, annak árja visszahúzódik a jelen szirtjeiről, és a látóhatárt a jövő felhője zárja le. Amit Odüsszeusz maga mögött hagyott, az mind az árnyékvilágba lép: az Én még oly közel van az őskori mítoszhoz, amelynek öléből kibontakozott, hogy saját átélt múltja mitikus őskorrá lesz számára. Az idő szilárd rendje segítségével igyekszik úrrá lenni rajta. Az idő hármas tagolású sémájának kell majd megszabadítania a jelen pillanatát a múlt hatalmától azáltal, hogy azt a visszahozhatatlan abszolút határai közé utalja, és hasznos tudásként bocsátja a jelen rendelkezésére. A múltnak mint valami elevennek megmentésére irányuló vágy – a haladás puszta anyagaként való hasznosítása helyett – egyedül a művészetben elégült ki, amelyhez maga a történelem is hozzátartozik, mint az elsüllyedt élet ábrázolása. Mindaddig, ameddig a művészet lemond arról, hogy megismerésnek számítson, s ezzel elzárkózik a gyakorlattól, a társadalmi gyakorlat eltűri mint élvezetet. A szirének éneke azonban még nem fokozódik le művészetté. Mindenről tudnak, kivált, amiben Odüsszeusznak része volt; „mert mi tudunk mindent, mit a tágterű trójai síkon / tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra, / és mindent, mi az élet adó földön megesik még.”33 A közelmúltban történtek közvetlen felidézésével, az élvezet énekükből kihallható ellenállhatatlan ígéretével a patriarkális rendet fenyegetik, amely minden egyesnek az életét csak teljes idejének fejében adja vissza. Aki szemfényvesztésüknek rabja lesz, az elpusztul ott, ahol csakis a folytonos készenlét csikarja ki a természettől a létezést. Ha a sziré33

Homérosz: Odüsszeia. XII. 189–191. (Ford. Devecseri Gábor).

51

nek mindent tudnak is a történtekről, mégis csak a jövőt követelik ennek áraként, és a boldog visszatérés ígérete az a csel, amellyel a múlt foglyul ejti a vágyakozót. Odüsszeuszt Kirké, az állattá visszaváltozás istensége figyelmezteti, akinek ellent tudott állni, s aki ezért most megerősíti őt abban, hogy a felbomlás más hatalmaival szemben is megálljon. De a szirének csábítása túlontúl hatalmas. Senki nem vonhatja ki magát alóla, aki csak meghallgatja éneküket. Rettenetes dolgokat kellett az emberiségnek önmaga ellen elkövetnie, amíg az Én mint az ember identikus, célirányos, férfias jelleme megteremtődött, s mindebből máig sok minden megismétlődik a gyermekkorban. Az énfejlődés minden fokához hozzátartozik az Én összefogására tett erőfeszítés, s az elveszejtésére irányuló csábítás mindig a fenntartására irányuló eltökéltséggel párosul. A narkotikus kábulat, mely az Ént felfüggesztő eufóriáért a halálhoz hasonló álommal büntet, egyike a legősibb társadalmi intézményeknek, amelyek az önfenntartás és önpusztítás között közvetítenek; az Énnek a kísérlete ez önmaga túlélésére. A félelem önmaga elvesztésétől és ezzel együtt a saját és a másik élet közötti határ felszámolásától, a haláltól és pusztulástól való irtózás párban jár egy olyan boldogság-ígérettel, amely minden pillanatában fenyegette a civilizációt. A civilizáció útja az engedelmesség és a munka útja, mely fölött a beteljesülés folyton csak látszatként, erejétől megfosztott szépségként ragyog. Odüsszeusz elméje, saját halálával és boldogságával szemben egyformán ellenségesen, tisztában van ezzel. A menekülésnek csak két útja van. Az egyiket társainak írja elő: viasszal tömi be fülüket, s teljes erőből evezniük kell. Aki életben akar maradni, annak nem szabad a megismételhetetlennek a csábítására hallgatnia; erre pedig csak úgy képes, ha azt nem hallhatja meg. Erről mindig gondoskodott a társadalom. A dolgozóknak frissen és koncentráltan előre kell vetniük tekintetüket, mellőzve, ami mellett elhaladnak. A kikapcsolódásra hajló ösztönt összeszorított állkapoccsal pótlólagos erőfeszítéssé kell szublimálniok. Így válnak gyakorlatiassá. – A másik lehetőséget maga Odüsszeusz választja,

52

az uraság, aki a többieket a maga számára dolgoztatja. Ő meghallgatja az éneket, ám tehetetlenül az árbochoz kötözve; s minél nagyobb a csábítás, annál erősebben kötözteti meg magát, mint ahogy később maguk a polgárok is annál nyakasabban tagadták meg a boldogságot, minél elérhetőbb lett az számukra saját hatalmuk növekedése folytán. Amit Odüsszeusz hallott, az következmények nélkül marad számára, csak a fejével tud inteni, hogy oldozzák el; de túl késő, a mit sem halló társak csak az ének veszélyeiről tudnak, de nem a szépségéről, s az árbocon hagyják, hogy megmentsék őt és saját magukat. Az elnyomó életét a sajátjukéval együtt reprodukálják, és az előbbi sem képes már saját társadalmi szerepéből kilépni. A gúzs, amellyel visszavonhatatlanul a praxishoz kötötte magát, egyszersmind a sziréneket is távol tartja ettől: csábításuk a kontempláció puszta tárgyává, művészetté semlegesül. A megkötözött mintegy koncerten vesz részt, mozdulatlanul fülelve, mint a későbbi koncertlátogatók, és lelkes kiáltásai a felszabadulásért már tapsként visszhangzanak. Így válik ketté az őskortól való búcsúzás során a művészeti élvezet és a kétkezi munka. Az eposz már tartalmazza az ennek megfelelő teóriát. A kultúrjavak pontos kölcsönviszonyban állnak a parancsnokolt munkával, s mind a kettő a természet feletti társadalmi uralom elkerülhetetlen kényszerén alapul. Az Odüsszeusz hajóján a szirének miatt bevezetett intézkedések a felvilágosodás dialektikájának sokat sejtető allegóriái. Amiként a helyettesíthetőség az uralom mértéke – az a leghatalmasabb, aki a legtöbb dolgában másokkal helyettesítheti magát –, ugyanígy a helyettesíthetőség egyként hordozója a haladásnak és a regressziónak. Az adott viszonyok között a munka alóli felmentés nemcsak a munkanélküliek számára, hanem a társadalmi ellenpóluson is megcsonkítást jelent. A felsőbbség csak szubsztrátumként tapasztalja meg a létet, amellyel már nem kell foglalkoznia, s teljesen egy parancsnokló Énné merevedik. A primitív ember a természeti dolgokat csupán vágyai elillanó tárgyaként tapasztalja meg; „az úr azonban, aki a szolgát tolta a dolog és maga közé, ezáltal csak a

53

dolog önállótlanságával kapcsolódik össze, s tisztán élvezi azt; az önállóság oldalát azonban átengedi a szolgának, aki azt feldolgozza.”34 Odüsszeuszt helyettesítik a munkában. Ahogy nem engedhet az önfeladásra való csábításnak, ugyanúgy tulajdonosként végső soron már nem vesz részt a munkában, s végeredményben annak irányításában sem, mialatt persze társai a dolgokhoz való közelségük ellenére sem élvezhetik a munkát, mivel az kényszer alatt, kétségbeesetten, erőszakkal bilincsbe vert képességek mellett zajlik. A szolga testileg és lelkileg leigázott marad; az úr pedig regrediál. Eddig egyetlen uralom sem tudta lealkudni ezt az árat; és a történelem haladásának körforgásszerűségét részben ez a hatalommal egyenértékű gyengeség magyarázza. Az emberiség, amelynek ügyessége és tudása a munkamegosztással együtt differenciálódik, egyszersmind antropológiailag primitívebb fokokra kényszerül vissza, mert az uralom tartóssága az élet technikai megkönnyítése mellett magával vonja az ösztönöknek a fokozott elnyomás útján való megkötését is. A fantázia elsatnyul. Nem az a szerencsétlenség oka, hogy az egyének elmaradnak a társadalommal, illetve annak anyagi termelésével szemben. Ahol a gép fejlődése már átcsapott az uralmi gépezet fejlődésébe, úgy hogy a mindig is összefonódó technikai és társadalmi tendenciák most az emberek totális megragadásában konvergálnak, ott az elmaradottak nem pusztán a nem-igazságot képviselik. A haladás hatalmához való alkalmazkodás a hatalom haladását is maga után vonja, s vele együtt újra és újra azokat a degenerációkat, amelyek nem a sikerületlen, hanem éppen a sikeres haladást fordítják át saját ellentétébe. A feltartóztathatatlan haladás átka a feltartóztathatatlan regresszió. E regresszió nem korlátozódik az érzéki világ testi közelségéhez kötött tapasztalásra, hanem egyidejűleg a zsarnoki észt is sújtja, amely elválik az érzéki tapasztalástól, hogy azt alávethesse magának. Az intellektuális funkcióknak az az egységesítése, amelynek révén az érzékek 34

Hegel: A szellem fenomenológiája. Id. kiad. 105. o.

54

feletti uralom végbemegy, a gondolkodás beletörődése az egyhangúság létrehozásába a gondolkodás és a tapasztalás elszegényítésével jár; szétválasztásuk mindkettőnek kárt okoz. A gondolkodás korlátozása, szervezése és igazgatása, amelyet a felsőbbség a ravasz Odüsszeusztól kezdve egészen a mai naiv vezérigazgatókig megtanult, magába foglal egyfajta korlátoltságot, amely a felsőbbségnél rögvest kiütközik, mihelyt már nem csupán a kisemberek manipulációjáról van szó. A szellem valóban az uralom és az önuralom apparátusává válik, amilyenként a polgári filozófia mindig is félreismerte. Az engedelmes proletároknak a mítosz óta tartó süketsége nincs előnyben uraiknak az érzéketlenségével szemben. A társadalom túlérettségét az uralom alá vetettek éretlensége élteti. Minél bonyolultabb és kifinomultabb a társadalmi, gazdasági és tudományos apparátus, melynek kiszolgálásához a termelés rendszere réges-rég hozzáidomította a testet, annál szegényebbek az élményék, amelyekre a test képes. A minőségek kiküszöbölése, funkciókká való átszámításuk a racionalizált munkamódok révén a tudományból átterjed a népek tapasztalati világára is, és azt tendenciájában újra a kétéltűekéhez hasonlítja. Regressziója ma abban nyilvánul meg, hogy képtelenek saját fülükkel meghallani a még nem hallottat, a saját kezükkel megtapintani a még soha meg nem ragadottat, s képtelenek felismerni az ámítás új alakját, amely felváltja a leküzdött mitikus alakokat. A totális, minden viszonyt és mozgást átfogó társadalom közvetítése révén az emberek újra pontosan azzá válnak, amivel a társadalom fejlődéstörvénye, az Én elve eredetileg szembefordult: a kényszer irányította kollektivitásban való elszigetelődés révén egymáshoz hasonló puszta nembeli lényekké. A sorevezősök, akik nem szólhatnak egymáshoz, kivétel nélkül ugyanazon taktusnak vannak alárendelve, mint a modern munkások a gyárban, a moziban és a kollektívában. A társadalom konkrét munkafeltételei kényszerítik ki a konformizmust, és nem a tudatos befolyásolások, amelyek pótlólag butítják el az elnyomottakat, és térítik el őket az igazságtól. A munkások tehetetlensége nem pusztán az

55

uralmon lévők cselvetése, hanem logikus következménye az ipari társadalomnak, mellyé az antik végzet végül átalakult a végzettől való megszabadulásra irányuló törekvés során. Ez a logikai szükségszerűség azonban nem megmásíthatatlan. Az uralomhoz kötődik, mint annak visszfénye és eszköze egyszerre. Ezért igazsága nem kevésbé kérdéses, mint amennyire cáfolhatatlan az evidenciája. A saját kétségességének konkrét jellemzésére persze mindig elég ereje volt a gondolkodásnak. A szolga ő, akit az úr nem állíthat meg tetszése szerint. Az uralom az emberek letelepedése óta, majd az árugazdaságban törvénnyé és szervezetté dologiasult el, ám ezzel korlátot is kellett szabnia magának. Az eszköz önállóságra tesz szert: a szellem közvetítő instanciája az irányítók akaratától függetlenül is mérsékli a gazdasági igazságtalanság közvetlenségét. Az uralom eszközei, melyeknek mindent el kell érniök, a nyelvet, a fegyvereket, s végül a gépeket, legyenek mindenki által elérhetők. Így érvényesül az uralmon keresztül a racionalitás mozzanata, mint tőle egyszersmind idegen elem. Az eszköz tárgyias volta, amely univerzálisan alkalmazhatóvá teszi, tehát mindenki számára való „objektivitása” már magában foglalja az uralom kritikáját, melynek eszközeként a gondolkodás felserdült. A mitológiától a logisztikáig vezető úton a gondolkodás elvesztette az önmagára reflektálás elemét, és a gépezet ma megcsonkítja az embereket, még ha táplálja is őket. Az elidegenült ráció azonban a gépek alakjában egy olyan társadalom felé tart, amely az anyagi és intellektuális apparátussá szilárdult gondolkodást kibékíti a felszabadított elevennel, és a gondolkodást visszavonatkoztatja magára a társadalomra mint reális szubjektumára. A gondolkodás partikuláris eredete és univerzális perspektívája kezdettől fogva elválaszthatatlan volt egymástól. Ma a világnak iparrá való átváltoztatásával az általánosnak a perspektívája, a gondolkodás társadalmi realizálása oly tágra nyílt, hogy ezért az uralmon lévők is megtagadják a gondolkodást mint puszta ideológiát. A gazdasági szükségszerűséget végső fokon megtestesítő klikkek rossz lelkiis-

56

meretéről árulkodik az, hogy megnyilatkozásaikban, kezdve a Führer intuícióitól egészen a dinamikus világnézetig – határozott ellentétben a korai polgári apologetikával – saját gonosztetteiket már nem törvényszerű összefüggések egyenes következményeiként ismerik el. A küldetés és a sors mitologikus hazugságai, melyeket ehelyett felhoznak, még csak nem is állítanak teljesen valótlant: már nem az objektív piaci törvények irányítják a vállalkozók cselekvéseit és sodornak katasztrófába. Ehelyett a vezérigazgatók tudatos döntéseinek eredője teljesíti be a régi értéktörvényt és ezzel a kapitalizmus sorsát, semmiben sem maradva el a vak ármechanizmusok korábbi kényszerűsége mögött. Az uralmon lévők maguk sem hisznek már semmilyen objektív szükségszerűségben, még ha olykor így is nevezik azt, amit kiötöltek. A világtörténelem mérnökeinek szerepében tetszelegnek. Csupán az alávetettek fogadják el kikezdhetetlen szükségszerűségként azt a fejlődést, amely az életszínvonal minden elrendelt növelésével egy fokkal tehetetlenebbé teszi őket. Miután a társadalom urainak rendelkezésére álló munkaidő minimumával megteremthető azoknak a létfenntartása, akikre még egyáltalán szükség van a gépek kiszolgálásához, a megmaradt fölösleget, a lakosság óriási tömegeit a rendszer pótlólagos gárdájává képezik ki, hogy a jelen és a jövő nagy Terveinek anyagául szolgáljanak. A tömegeket a munkanélküliek hadseregeként tartják el. Az igazgatás puszta objektumaivá való lefokozásuk, amely a modern élet minden zugát preformálja, egészen a nyelvig és az észlelésig, azt az objektív szükségszerűséget tükrözi számukra, mellyel szemben, úgy hiszik, nem tehetnek semmit. A nyomor mint a hatalom és a hatalom nélküliség ellentéte mérhetetlenül megnő, együtt minden nyomor tartós megszüntetésének kapacitásával. Az egyes egyének számára azonban áthatolhatatlan azoknak a klikkeknek és intézményeknek az erdeje, amelyek a gazdaság legfelsőbb parancsnoki posztjaitól az utolsó professzionális gengszterekig bezárólag gondoskodnak az adott állapot korlátlan fennmaradásáról. A proletár már a szakszervezeti boncok szemében is, ha azok egyáltalán figye-

57

lemre méltatják őt, a menedzserekről nem is beszélve, nem egyéb fölős példánynál; míg másfelől a boncnak magának is reszketnie kell saját likvidálásának kilátásától. Az ésszerű társadalomban megnyilvánuló észt elavultként denunciálja annak az állapotnak az abszurditása, amelyben a rendszer hatalma az emberek fölött a természet uralma alól kivezető minden egyes lépéssel nő. Az ész szükségszerűsége nem kevésbé látszat, mint a vállalkozók szabadsága, amelynek kényszerjellege végső soron elkerülhetetlen harcaikban és egyezményeikben nyilvánul meg. E látszatot, amelyben alámerül a teljességgel felvilágosult emberiség, nem tudja feloldani az olyan gondolkodás, amely az uralom szerveként csak a parancs és az engedelmesség között választhat. Ahhoz viszont elég ereje van – anélkül, hogy az előtörténetben őt fogva tartó kötelékeiből kibontakozhatnék –, hogy a vagy-vagy logikáját, a következtetés és az antinómia logikáját, melynek segítségével radikálisan emancipálódott a természettől, újra mint ezt a kibékíthetetlen és önmagától elidegenült természetet ismerje fel. Az a gondolkodás, amelynek kényszermechanizmusában a természet tükröződik és folytatódik, éppen hajlíthatatlan következetessége révén önmagát is mint az önmagáról megfeledkezett természetet, mint kényszermechanizmust reflektálja. Az elképzelés ugyan csak eszköz; az emberek gondolkodva határolódnak el a természettől, hogy ezáltal úgy idézhessék maguk elé, ahogyan uralkodhatnak rajta. Hasonlóképpen a dologhoz, az anyagi szerszámhoz, amely a különböző szituációkban azonosként rögzül, és ezáltal a káosz, sokoldalúság és különféleség világát elválasztja az ismert, egy és azonos világtól, a fogalom az ideális szerszám, amely minden dolognak ahhoz az oldalához simul, amelynél fogva az megragadható. A gondolkodás illuzórikussá is válik, valahányszor tagadni kívánja szétválasztó funkcióját, a distanciálást és tárgyiasítást. Minden misztikus egyesítés csupán ámítás, tehetetlen belső nyomjele a lealkudott forradalomnak. Ám miközben a felvilágosodásnak igaza van az utópia mindenfajta hiposztazálásával szemben, s az uralmat szemrebbenés nélkül megkettőződés-

58

nek nyilvánítja, a szubjektum és objektum szakadása, amelyet nem enged elhallgatni, egyszerre mutatója önmaga hamisságának és az igazságnak. A babona törvényen kívül helyezése nemcsak az uralom növekedését, de egyidejűleg annak pellengérre állítását is jelentette. A felvilágosodás több mint felvilágosodás: az elidegenültségében felfoghatóvá váló természet. A szellemnek mint önmagában megkettőzött természetnek az önismeretében a természet – miként az őskorban – önmagát szólítja meg, de immár nem közvetlenül a mindenhatóságot kifejező vélt nevén, mint Manát, hanem mint vak, bénító hatalmat. A természet romlása a természet feletti uralomban gyökerezik, amely nélkül viszont a szellem nem léteznék. A belátás révén, mellyel a szellem önmagát uralomként beismerve a természetbe vonul vissza, szét is oszlik uralmi igénye, amely éppenséggel a természet rabszolgájává teszi. Ha az emberiség a szükségszerű elől menekülve nem is tud megálljt parancsolni a haladásnak és civilizációnak, anélkül hogy magát a megismerést is fel ne áldozná, mégis, legalább nem ismeri félre többé a szükségszerűséggel szemben emelt falakat – az intézményeket, az uralom praktikáit –, melyek a természet leigázásából mindig visszacsaptak magára a társadalomra, nem téveszti össze többé a jövendő szabadság garanciáival. A civilizáció minden haladása az uralommal együtt az uralom megfékezésének a perspektíváit is megújította. Míg azonban a reális történelem reális szenvedésből van szőve, mely semmiképp sem csökken a szenvedés megszűntetésére szolgáló eszközök gyarapodásával arányosan, addig a perspektívák beteljesülése rá van utalva a fogalomra. Mert ez a tudomány alakjában nemcsak elválasztja az embert a természettől, hanem annak a gondolkodásnak az öneszméleteként, amely épp a tudomány formájában a vak gazdasági tendenciához van láncolva, egyben az igazságtalanságot megörökítő distancia mértékét is felméri. A szubjektumnak e természetre emlékeztetése folytán – mely feladat teljesítésében rejlik minden kultúra félreismert igazsága – a felvilágosodás szemben áll az uralommal általában, és feltartóztatásának követelését már Va-

59

nini korában is nem annyira az egzakt tudományoktól való félelem váltotta ki, mint inkább a rakoncátlan gondolattal szembeni gyűlölet, mely kiemelkedik a természet igézetéből azzal, hogy magát a természet önmaga előtti rettegéseként ismeri fel. A papok a Manát mindig a felvilágosítón bosszulták meg, aki a Manát azzal engesztelte ki, hogy megborzadt attól, aminek neve borzalom; s a felvilágosodás főpapjai e tekintetben hübriszükben nem különböztek a papoktól. A felvilágosodás már jóval Turgot és D’Alembert előtt elveszett a maga pozitivista elemében. Soha nem is volt mentes attól, hogy összetévessze a szabadságot az önfenntartás üzemével. A fogalom felfüggesztése szabad utat nyitott a hazugságnak, akár a haladásra, akár a kultúrára hivatkozva történt, melyek már régen titkon összeesküdtek az igazság ellen. Ezt a hazugságot egy olyan világban, amely már csak protokolltételeket verifikált, és a nagy gondolkodók teljesítményeivé lealacsonyított gondolatokat csapán elévült szalagcímekként őrizte meg, már nem lehet megkülönböztetni a kulturális javakká semlegesített igazságtól. Ámde a gondolkodásba is behatoló uralomnak mint kibékíthetetlen természetnek a felismerése megkívánná annak a szükségszerűségnek a lazítását, melynek még a szocializmus is – a reakciós common sense-nek tett engedményként – elhamarkodottan örökkévalóságot tulajdonított. A szocializmus azzal, hogy a szükségszerűséget mindennemű jövő bázisává emelte, és a szellemet jó idealista módra a legmagasabb csúccsá depraválta, túlságosan görcsösen ragaszkodott a polgári filozófia örökségéhez. Így a szükségszerűség viszonya a szabadság birodalmához pusztán kvantitatív, mechanikus marad, és a természet, hasonlóan teljesen idegenként tételezve, miként az első mitológiákban, totalitáriussá lett, és elnyelte a szabadságot a szocializmussal együtt. A felvilágosodás a gondolkodás feladásával – mely eldologiasult formájában mint matematika, gép és szervezet áll bosszút azokon, akik megfeledkeznek róla – lemondott saját megvalósításáról. Azzal, hogy minden egyedit gyámsága alá vont, a meg nem értett egésznek szabad lehetőséget adott arra, hogy

60

a dolgok feletti uralom formájában visszaüssön az emberek létére és tudatára. A valódi forradalmi gyakorlat azonban az elmélet makacs ellenállásától függ azzal az öntudatossággal szemben, mellyel a társadalom megmerevíti a gondolkodást. Nem a beteljesülés anyagi előfeltételei, nem az elszabadult technika általában az, ami megkérdőjelezi a beteljesülést. Ezt csak azok a szociológusok állítják, akik most ismét valami ellenszer után kutatnak – legyen az akár kollektivista jellegű –, amellyel úrrá lehetnének egy korábbi ellenszeren.35 A társadalmi elvakítás összefüggő rendszere az oka mindennek. A népek mitikus tudományos respektusa a fennállóval szemben, amelyet mégis folyvást ők maguk teremtenek meg, végül maga is pozitív ténnyé válik, olyan erőddé, amellyel szemben még a forradalmi képzelet is utópiaként szégyenkezik, és a történelem objektív tendenciájába vetett engedékeny bizalommá fajul el. Az alkalmazkodás ily szerveként, pusztán eszközök konstrukciójaként, a felvilágosodás pontosan olyan destruktív, mint ahogy romantikus ellenfelei felróják neki. Csak akkor talál magára, ha megtagadja az utóbbiakkal való titkos egyezését, és elég merész ahhoz, hogy feloldja a hamis abszolútumot, a vak uralom elvét. Csak az ily hajlíthatatlan elmélet szelleme tudná magát a könyörtelen haladás szellemét is céljaiban megfordítani. Bacon, e haladás heroldja sok dologról álmodott, „amit a királyok összes kincse sem vehet meg, mely felett parancsaiknak nincs hatalmuk, melyről felderítőik és hírhozóik sem szolgálnak híradással”. E dolgok végül, kívánsága szerint, a királyok felvilágosult utódai, a polgárok ölébe hullottak. Ám miközben a polgári gazdaság a 35

„The supreme question which confronts our generation today – the question to which all other problems are merely corollaries – is whether technology can be brought under control... Nobody can be sure of the formula by which this end can be achieved... We must draw on all the resources to which access can be had...” („A legfőbb kérdés, amellyel nemzedékünk ma szembenéz – az a kérdés, amelynek minden más probléma pusztán folyománya – az, hogy a technológiát képesek vagyunk-e ellenőrzés alá vonni... Senki sem tudhatja bizonyosan, milyen formulával érhetnénk el e célt... Minden rendelkezésre álló forrást igénybe kell ehhez venni...” (The Rockefeller Foundation, A Review for 1943. New York, 1944. 33. skk. o.)

61

piac közvetítésével megsokszorozta a hatalmat, a dolgokat és képességeket is olyannyira megsokasította, hogy igazgatásukhoz nemcsak a királyra nincs többé szükség, hanem a polgárokra sem – hanem mindenkire. Az emberek a dolgok hatalmán keresztül tanulják meg, miként nélkülözhetik végre a hatalmat. A felvilágosodás akkor teljesedik be és akkor fog megszüntetve megőrződni, amikor a közvetlen gyakorlati célok az elért legtávolabbiként lepleződnek le; és azokról a tartományokról, amelyekrő1 a királyok „felderítői és hírhozói sem szolgálnak híradással”, nevezetesen az uralmi célú tudomány részéről félreismert természetről mint mindennek a forrásáról emlékeznek meg. Ma, amikor Bacon utópiája, hogy gyakorlatilag parancsoljunk a természetnek, globális méretekben valósult meg, nyilvánvalóvá vált annak a kényszernek a lényege, melyet ő a megzabolázatlan természetnek tulajdonított: ez maga az uralom. A tudás, melyben Bacon az ember kétségtelen fölényét látta, most hozzáfoghat ennek az uralomnak a felszámolásához. E lehetőség fényében azonban a felvilágosodás, pusztán a jelen szolgálatában állva, a tömegek totális becsapásává változik át.

62