• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Lengyel András
A Népszavától a Progreso y Culturáig Barna Sándor (1887–1952) „könyves” pályája
1.
2.
A Budapesti Országos Börtön parancsnoka, Tóth Ferenc bv. alezredes (pontosabban a nevében eljáró beosztottja, egy bizonyos Németh Károly) 1955. február 5-én Kimutatást készített azokról „a letartóztatottakról, akik mint hullák temetés céljából lettek beszállítva” a börtönbe, s akiket a „X. kerületi újköztemetôben” temettek el, de „anyakönyvileg a Tanácsnál bejelentve nem lettek”. A 26 nevet tartalmazó lista elsô tétele ez: „Barna Sándor 1887. Budapest. Vejszenberg Fáni. 1952. 7. 28.” Ez az adatsor könnyen értelmezhetô: név, születési év, születési hely, anyja neve, a halál beálltának (esetleg a holttest beszállításának?) napja. Maga a dokumentum, amelyet Ilkei Csaba (2010: 23.) hasonmásban adott közre, a magyar könyves szakma egyik fontos (s tanulságos életû) alakjának sorsába világít be. Az itt szereplô Barna Sándor ugyanis az a Barna Sándor, akit a Bécsi Magyar Újság történetét földolgozó Markovits Györgyi a lap kiadóhivatalának vezetôjeként emleget, megjegyezve róla azt is, hogy „a koncepciós perek idején a börtönben halt meg Budapesten mint volt argentin állampolgár” (Markovits 1977: 257.). S hogy csakugyan róla van szó a kimutatásban, azt a születési év egyezése is megerôsíti. Az argentínai Barna Sándor 60. születésnapját a magyar kolónia 1947-ben ünnepelte – 1887-ben született tehát. A börtönparancsnoki iratban, nem kétséges, egy tragikus emberi vég dokumentálódik, olyan, amely önmagában is figyelmet érdemel. De ha áttekintjük az idáig vezetô életutat, emellett az is kiderül, e pálya, amelyet Barna Sándor befutott, egyben a könyves szakma történetének egyik izgalmas, sôt sok vonatkozásban paradigmatikus fejezete. Maga a pálya persze egyelôre csak hozzávetôlegesen, sok hiánnyal mérhetô föl, az elérhetô források egyenetlenül, sok „lyukkal” dokumentálják az életutat. De ami így is összeáll, az a magyar sajtó- és könyvtörténet sok fehér foltját tünteti el.
Pályáját – élete utolsó éveiben – Barna két, személyes, meghatározottságra vezette vissza: „szocialista világszemléletére” és „szervezôi készségére” (PIL 686. f. 180. ôe. 5.). Az elôbbit valószínûleg túlhangsúlyozta (az adott helyzetben érthetôen), de annyi csakugyan bizonyos, ô is beletartozott abba a heterogén ellenkultúrába, amely a 20. század elsô évtizedében formálódott ki. (Ez az ellenkultúra az úgynevezett „szociológusoktól”, más néven: „polgári radikálisoktól” a szociáldemokráciáig terjedt, de ide számítandó a modern irodalom reprezentatív csoportosulása, a Nyugat is.) Barna persze, amenynyire megítélhetô, e sokszínûségen belül sem képviselt markáns eszmei arculatot – ô nem ideológus volt, hanem pragmatikus, gyakorlati ember, aki a maga szervezôkészségével, mint „könyves”, mint a lap- és könyvterjesztés szakembere kiszolgálta ezt az ellenkultúrát. S pályájában éppen ez a szerep az érdekes. Mert, a jelek szerint, csakugyan jó szervezô volt, s ahogy egyik, Bölöni Györgyhöz írott levelében némi iróniával jellemezte magát, „nagy duma emberként” nehéz körülmények közt is föltalálta magát. Sajnos életútja kezdetben csak hozzávetôlegesen rekonstruálható. Születésérôl, ôt fölnevelô családjáról, iskolai tanulmányairól például nem sokat tudunk. Csak annyi a bizonyos, Budapesten, 1887-ben született – méghozzá valamikor novemberben. E nyomon elindulva azután házassági anyakönyvi bejegyzésébôl (BFL Házassági anyakönyvek, Budapest, VIII. 1909. 517. sz.) az is kiderül, a pontos dátum: 1887. november 15. Apja neve Barna Vilmos volt, anyjáé Weissenberg Fáni. (Az 1952-ben regisztrált név tehát fonetikusan, valószínûleg bemondás alapján lett lejegyezve.) A felekezetet a házassági anyakönyv így adja meg: izraelita. Ez is, a magyarosított névalak is, arra utal, Barna egy asszimilálódó, de felekezetét ôrzô zsidó család gyermeke volt. Méghozzá valószínûleg szerény anyagi helyzetû, aligha-
• 101 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
nem kispolgári családé. Tizenhat éves korában legalábbis már munkába kellett állnia (PIL 686. f. 180. ôe.). Iskoláztatása is homályba vész, de annyi bizonyos, még érettségije sem volt – talán polgárit vagy valamilyen kereskedelmi iskolát végzett. Ám minden jel szerint tehetségesebb volt, mint amennyire iskolázott – pályája íve egy self made men karriert rajzol ki. Pályakezdése, önéletrajzi elemeket is tartalmazó egyik följegyzése (Hazajövetelem célja, 1948. júl. 8.) szerint összekapcsolódott az ifjúmunkásmozgalommal, amelynek – állítólag – egy ideig egyik szervezôje, sôt vezetôje is volt (PIL 686. f. 180. ôe.). Sajnos indulásáról is csak ennyit írt: „Szakmámul a lap- és könyvterjesztést választottam. Mint ilyen 16 éves koromban már a Népszava könyvkereskedés megalapításában vettem részt. Ennek a vállalatnak fiatal korom ellenére vezetôje lettem és már itt – szinte ösztönszerûen – a lap- és könyvterjesztés specialistájává váltam. Egyik ilyen sikerült szervezôi munkám volt, hogy Wilhelm Blos: Francia Forradalom címû munkáját kolportázs útján a munkások között terjesztettem több mint tízezer példányban.” (PIL 686. f.180 ôe. 5–6.) Kérdés, mikor történt mindez? 1903-ban volt 16 éves, emlékei tehát az ezt következô idôkre vonatkoznak. A könyv pedig, amelynek sikeres terjesztésére utal, 1909-ben jelent meg. (Ennek pontos címleírása ez: A francia forradalom. A francia közállapotok és események népszerû ismertetése 1789-tôl 1804-ig. Ford. Horovitz Jenô. Bp.: Népszava Könyvkereskedés, 1909, 628 p.) Még akkor is csak 22 éves volt. Mint egyik, 1934-ben írott levelébôl kikövetkeztethetô, 1909. május 9-én megnôsült (PIM V. 4132/19/1). Ekkor, a házassági anyakönyv (BFL Házassági anyakönyvek, Bp. VIII., 1909. 517. sz.) szerint foglalkozása már ez: „könyvkereskedô, üzletvezetô”, felesége neve pedig Berger Aranka. (Róla az anyakönyvi bejegyzésbôl annyi tudható, a házasságkötéskor Bécsben lakott, 1890. január 16án született, tehát alig 19 éves volt, és szintén „izr.” vallású.) E házasságból, amely tartósnak bizonyult, mindvégig kitartott, két fiú született: 1910-ben Ervin, 1914-ben pedig Tamás (vö. PIM V. 4132/ 19/1). Barna a házasságkötéskor a VIII. kerületi Rákóczi tér 14-ben lakott. Sajnos életét s pályáját ezt követôen is nehéz a forrásokban megfogni. A budapesti cím- és lakjegyzékben több Barna Sándor is van, biztonsággal nem lehet eldönteni, melyik ô. Az egyik kereskedôsegédként szerepel, ez 1909 és 16 közt végig az V. kerületi Lipót körút 27-ben lakott. A másik, aki elôbb magánhivatalnokként, majd 1916-ban már könyvelôként szerepel, 1910– 1912-ben a IX. kerületi Mátyás utca 13-ban, 1912tôl pedig az I. kerületi Bertalan u. 24-ben lakott.
Hogy önmagát Barna minek minôsítette, amikor lakcímadatait bemondta, utólag már nehéz eldönteni. Mindkét elnevezés illhet rá. A Népszava könyvkereskedésnél azonban egy idô után többre vágyott, „szûk lett neki Macedónia”. Valószínûleg vele azonosítható az a „Barna úr”, akit az Ady-filológia az 1909–11 közötti évekrôl szólva a „Nyugat ügynöke, terjesztôje, rendezvényeinek szervezôje”-ként tart számon (Adylev III. 489.). Neve elôször a Nyugat temesvári (1909. okt. 17.) és debreceni (1909. okt. 22.) estje kapcsán kerül szóba. Ady Hatvany Lajoshoz írott keltezetlen levelében meglehetôsen kritikusan emlegeti: „B. úr hihetetlen ostobaságokat követett el a rendezésben, s a vége egy tûrhetô publikum s ötszáz korona deficit lett” (Adylev 2: 61.). Lengyel Menyhért ugyancsak kritikus hangon, de jóval tárgyilagosabban írt ezekrôl az estekrôl: „Ezeket be kell szûntetni. Vagy a szervezésben van a baj-, vagy a közönségben-, vagy a lapban. Nagyon nagy és belterjes munka kellene – mi s a fantaszta Barna, úgy látszik, ehhez még gyengék vagyunk” (Hatvanylev 77.). A Nyugat adminisztrációját irányítók azonban, valószínûleg helyesen, nem Barna nyakába varrták az eredménytelenséget – továbbra is foglalkoztatták. A jelek szerint rá hárult a terjesztés munkája. Fenyô Miksa 1910. november 2-án például ezt írta Hatvany Lajosnak: „A Nyugat Könyvtár második sorozatában benne szerepel a te Gyulai-dolgod. Barnának – ki eljár a könyvkereskedôknél – így is adtam ki a prospektust” (Hatvanylev 100.). Ady pedig 1911. január 30-án ugyancsak Barna ügyintézését kérte Fenyô Miksától: „Barna úr küldje el a gyûjteményes könyveket, ha nincs is aláírás mindeniken” (Adylev III. 200.). Március 11-én maga Fenyô is így referált a Nyugat Könyvtár terjesztésérôl: „Addig is a következôket: mihelyt ez a négy füzet kijön, Barna bevezeti a kis könyvtárt az összes trafikokba. Azonkívül nyakába veszi az országot – két hetet szánunk erre –, és sorra látogatja a vidéki könyvkereskedôket, hogy velük könyveink tekintetében megállapodásokat kössön” (Hatvanylev 118.). Ez a Nyugatosok emlegette Barna úr és Barna Sándor azonosítása már csak azért is nagyon plauzibilis, mert konkréten tudjuk, Barna Sándor jól ismerte Móricz Zsigmondot, sôt segítségét is kérte – kérhette. 1913. február 19-érôl fönnmaradt egy levele, amelyen arra kérte Móricz Zsigmondot, hogy segítse be a Pesti Hírlaphoz (nyilván a kiadóhivatalhoz). Ekkor ezt írta Móricznak: „Értesülésem szerint a P. H. most keres embert. Ha akar olyan kedves lenni és érdekemben eljárva egy pár szóban engem figyelmükben ajánlani úgy legyen szíves azt e héten megtenni, mert fáradozása csak így járhat eredménnyel” (PIM M. 100/110/1). Hogy az író eljárt-e érdeké-
• 102 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Barna Sándor
ben, nem tudjuk, de az önmagában is érdekes, hogy Barna ismerte Móriczot s ilyesmire is kérhette, miként az is, hogy levele üdvözlô formulájában önmagát Móricz „lelkes híve”-ként határozta meg. (A „fantaszta” jelzô s ez az önminôsítés, úgy tetszik, összhangban van. Mûveltsége hiányait Barna alighanem lelkesedéssel pótolta.) Ambíciója nem is volt alaptalan, a szakmai közélet is egyre inkább elismerte. 1914. február 8-án, a Magyar Könyv- és Zenemûkereskedô Alkalmazottak Országos Egyesületének közgyûlése például (póttagként) beválasztotta a (12 rendes és 4 póttagból álló) választmányába (Corvina 1914: 31.). S ha a Pesti Hírlaphoz esetleg nem is sikerült bejutnia, valamikor ekkoriban még jobb helyre, Az Est kiadóhivatalába már igen. Hogy erre pontosan mikor került sor, sajnos nem tudjuk, de 1915-ben már bizonyosan ott dolgozott – a munkatársakat megörökítô albumban (OSZK Fol. Hung. 3484) az ô fényképe is ott van. Errôl, vagyis az. új munkájáról ô maga késôbb ezt írta: „A szakma minden ágában fejtettem ki tevékenységet. Különösen nagy és új kísérletem volt Az Est címû napilap könyvosztályának megalapítása, amelynek lényege abból állott, hogy az elterjedt napilap útján a közönség olyan rétegeibe sikerült a könyveket elhelyeznem, ami addig teljesen is-
meretlen volt. Ezért Az Est könyvosztályának forgalma egyes egyedül meghaladta az akkori könyvkereskedôk összforgalmát. Ez a könyvkiadók megállapítása volt” (PIL 686.f. 180. ôe. 5.). Emlékezését a könyv- és zenemû-kereskedôk egyesületének 1918. évi titkári beszámolója (Corvina 1918: 115.) is megerôsíti. A július 21-i közgyûlésen Wiesner J. Emil titkár egyebek közt arról beszélt, hogy új helyzet állt elô a könyvkereskedelemben, erôs pozíciókra tett szert „az utcai könyvkereskedelem”. „Az Est, Pesti Hírlap, Érdekes Ujság, Tolnai Világlapja stb. kiadványai kinyomott példányainak csak körülbelül 10–20 %-a kerül elôfizetôk kezébe, ellenben 80– 90% az utcán adódik el. A Milliók Könyvénél, Koronás Regényeknél, Olcsó Regénynél, Legjobb Könyveknél is körülbelül ez az arány, azzal a különbséggel, hogy a kinyomtatott példányoknak elôfizetô helyett a 15–20%-át könyvárus adja el, az Olcsó Regény ellenben legnagyobb részt az utcán kerül forgalomba.” Ebben az új stílusú, „utcai” könyvkereskedelemben Az Est járt az élen. „Az Estnek már 1500 árusítója van, vidéken ezek között 550 árusít könyveket is. Az 550 közül 225 minden újdonságot kérés nélkül kap, még pedig nagyobbára 1–2 példányt, csak valamilyen szenzációsabb jellegû könyvbôl küldenek esetleg 10–15 példányt. Az Általános Beszerzési r. t. 148 pályaudvaron árusít könyveket, azonkívül 100 árusítója van. Vagyis Az Est és a Beszerzési ma már körülbelül 1750 árusítót, bizományost lát el könyvekkel, míg a Magyar Könyvkereskedôk Egylete összes tagjainak száma 410” (Corvina 1918: 115.). A titkári beszámolóból az is kiderül, a „Beszerzési és Az Est által felállított 1750 árusító 8–10000 rikkanccsal dolgozik és viszi szét a könyvet, a legkisebb városba, faluba, fürdôhelyre, temérdek olyan helyre, ahol azelôtt könyvet egyáltalában nem lehetett kapni, mert hiszen 800 bizományos nemcsak füzeteket, kolportage cikket kap, hanem megkap minden könyvújdonságot, míg a M. K. E. tagjai között kb. csak 200 kap [újdonságot] bizományba” (Corvina, 1918: 115.). Az Estnek (s a Beszerzésinek) ez a piaci elôretörése természetesen hátrányosan érintette az Egyesület kereteiben tevékenykedô könyvkereskedôket, s ezért az Egyesület tárgyalásba kezdett Az Esttel. A lapvállalat nevében az igazgató, Sebestyén Arnold tárgyalt, de minden bizonnyal Barna is részt vett ezeken. A tárgyalásról a Corvinában megjelent beszámolóból kiderül: „Három vitás pont volt, és pedig 1.) a 10% felárnak a rikkancsok által való fel nem számítása 2.) az, hogy a könyvkereskedôk késôbb kapják a könyvet, mint Az Est elárusítói és 3.) a zárás ügye” (Corvina 1918: 135.). Mindhárom pont elônyt jelentett Az Est számára, s hátrányt a nehézkesebb és immobil hagyományos kereskedelemnek.
• 103 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Érdekes, hogy Barna Az Estnél vállalt szerepére jóval késôbb, amikor élete egy nehéz pillanatában személye nagyobb nyilvánosságot kapott, a mellette fölszólaló Bácsmegyei Napló is utalt, s ôt „Az Est volt fôtisztviselôje”-ként aposztrofálta (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5.). A háború vége is Az Estnél érte. Elôéletébôl is, a korhangulatból is adódott, hogy 1919-ben, a „kommün” idején szerepet vállalt – a Szellemi Termékek Országos Tanácsa egyik, terjesztési ügyeket intézô vezetôje lett. E szerepvállalást késôbb a jobboldali Magyarság kriminalizálta, és jócskán túldimenzionálta. „Volt helyettes népbiztos”-ként, „a Szellemi Termékek Országos tanácsának vezetôje”-ként emlegette, s arról írt, hogy „e minôségében” „súlyos visszaéléséket” követett el. „Barna Sándor” – eszerint – „a kommunizmus alatt valósággal diktátora volt a kommunista propagandának, ô kényszerítette a napilapokat és hetilapokat, hogy kommunista kommünikéket közöljenek, vagonszámra küldte szét az egész országba a kommunista füzeteket, röpcédulákat és nyomtatványokat, és valósággal üldözte azokat, akik ellene szegültek rendelkezéseinek” (Magyarság, 1926. jún. 11. 9.). Ezek a vádak azonban jórészt nyilvánvalóan hamisak. Ismerjük a Tanács vezetôinek nevét, Barna nem tartozott közéjük, s „helyettes népbiztos” sem volt. A terjesztési ügyeket intézte, második vonalbeli vezetôként. Megbízatását 1919. április 10-én jelentették be. Ekkor, az úgynevezett Sajtódirektórium ülésén, a fölmerülô problémákra reagálva, Vágó Béla belügyi népbiztos közölte, hogy „a sajtó és az ezzel összefüggô ügyek intézésével egy bizottságot bíz meg, mely bizottságnak tagjai: Bíró Dezsô, Sebestyén, Barna, Veres, továbbá a Sajtódirektórium, a nyomdászok, a kihordók és az újságkiadó tisztviselôk egy-egy képviselôje. Ez a bizottság fog az összes pénzkérdésekben, üzleti ügyekben, papírdiszponálás ügyében stb. korlátlan hatalommal intézkedni” (József szerk. 1967: 793.). Az ülésen Barna maga is fölszólalt – jellemzô módon a rikkancsok ügyében. „Barna elvtárs a rikkancskérdést teszi szóvá. Kéri, hogy létminimumot állapítsanak meg egyrészt, másrészt pedig tegyék lehetetlenné a 100 koronás vagy még ennél is nagyobb napi kereseteket” (József szerk. 1967: 795.). A jegyzôkönyvbôl jól kivehetô, nem ô volt a hangadó, Sebestyén Arnold mögött (akárcsak Az Estnél) itt is a második vonalban helyezkedett el. E helyzete dokumentálódik a Szellemi Termékek Országos Tanácsa „szellemi termelô osztályának irányítására alakított bizottság” 1919. április 30-i alakuló ülésének jegyzôkönyvében is. Ezen az értekezleten Szabados Sándor közoktatásügyi népbiztos vezetésével sokan megjelentek, köztük egyes osztályok és részlegek képvi-
seletében olyanok is, mint Varjas Sándor, Kármán Tódor, Balázs Béla, Osvát Ernô, Hauser Arnold stb. „A terjesztési osztály részérôl” Sebestyén Arnold volt ott. A jegyzôkönyv rögzíti, hogy egyesek mint „szakelôadók hivatalból” vettek részt az értekezleten. Ezek közt az egyik – a „terjesztési osztály részérôl” – Barna volt (József szerk. 1967: 739.). A jegyzôkönyvet, érdemes megjegyezni, Kner Imre vezette. Az értekezleten eldôlt, hogy a pénzek utalványozása egy központi irodán keresztül fog történni (ennek vezetôje Szántó Andor lett), az irodán belül pedig – Sebestyén Arnold javaslatára – egy pénzügyi osztályt kreáltak. Ennek vitájában Barna is fölszólalt: „Barna Sándor elôadja, hogy a pénzügyeket eddig ô intézte Veress Mihály elvtárssal együtt. Eddig se történtek felelôtlen kiutalások, de az általános alapelvek sem voltak a kiutalásra nézve tisztázva” (József szerk. 1967: 741.). Utána Balázs Béla szólalt föl, aki úgy vélte, „a pénzügyeket is központosítani” kell, „mert ma többfelé is történnek kifizetések” (uo.). A probléma, amivel birkóztak, az államosított terjesztés központi irányításának problémája volt. Barna e terület megszervezésében játszott szerepet. Ekkori tevékenységérôl késôbb ô maga ezeket írta: „A Tanácsköztársaság megalakulásával a Szellemi Termékek Országos Tanácsa megbízott kiadványok terjesztésével. A Vörös Hadsereg bevonulásával egyidejûleg [itt nyilván a felvidéki bevonulásról lehet szó] sikerült propaganda csoportokat szerveznem, és amerre a bevonulás megtörtént, egyidôben a megfelelô szellemi termékek nagy tömegét helyeztem el. A szervezet olyan jól mûködött, hogy Huszár Károly ellenforradalmi miniszterelnök könyvében megírta, hogy ezt a mintaintézményt az ellenforradalmi kormánynak meg kellett volna tartania” (PIL 686. f. 180. ôe. 5.). A szervezet, amelyben szerepet vállalt, természetesen megtestesítette a „nyers kommunizmus” alapproblémáit (mindenekelôtt kiiktatta és elzárta a magánkezdemények addigi lehetôségeit), s ez joggal hánytorgatható föl. De Barna „csak” a terjesztés állami „monopolizálásának” volt részese. Megítéléséhez érdemes számolni azzal, amit Huszár Károly (1929) errôl írt: „A Szellemi Termékek Országos Tanácsa különben nem volt egyéb, mint egy nagy kiadóhivatal, amely szerkesztôséggel, nyomdával, könyvkötészettel, raktárral és expedícióval rendelkezik. A Szellemi Termékek Tanácsa összesen 15.000 embert fizetett (hírlapírók, írók, nyomdászok, könyvkereskedôk és segédszemélyzet). Körülbelül 80 millió korona kiadása volt.” „Összesen 334 fajta propagandairatot adtak ki, összesen 23,710.000 példányban, 133 nap alatt ez egy horribilis nagy mennyiség!” Majd, mindezt értékelve hozzátette:
• 104 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
„A Szellemi Termékek Tanácsa fôképpen a terjesztés terén ért el nagy sikereket. Nagy reklámmal és nagy szervezettel, körülbelül 800 szakemberrel dolgoztak. […] A kávéházakban, mozikban, szakszervezetekben, vendéglôkben, népgyûléseken mindenütt mozgó könyvesboltokat állítottak fel. Ugyanilyen árusítóhelyek voltak a kaszárnyákban, a kórházakban is. […] Minden csapattestnél külön könyvterjesztôk voltak, akik 25% jutalékban részesültek az eladott mûvek után. A lapterjesztôk a vörös hadseregben napi 80 korona pótlékot kaptak a zsoldon és élelmen felül.” Huszár valószínûleg akkor is pontosan fogalmazott, amikor így értékelt: „Technikailag és szakszerûleg nagyszabású volt ez az intézmény, de mert kényszeralakulás volt és szektárius érdeket szolgált, nem felelt meg hivatásának. A szellemi élet nem tûr meg ilyen rabbilincseket.” Barna mindezt alighanem csak a specialista szemüvegén át látta, s az egészet mint terjesztési szakember élte meg. Tevékenysége azonban kétségkívül paradox volt: a piaci technikát a szociális etatizmus szolgálatában mûködtette. 3. Szerepvállalása természetesen „kompromittálta”; így a Tanácsköztársaság bukása (1919. augusztus 2.) után jobbak látta emigrációba vonulni. Bécsbe került – Bécs közel volt, s mint a volt Osztrák–Magyar Monarchia egyik fôvárosa nem is lehetett teljesen idegen számára. S Barna, nyilván von Haus aus, németül is tudott. Az osztrák fôvárosban viszonylag hamar megtalálta helyét, a magyar emigráció legjelentôsebb napilapjának, a Bécsi Magyar Újságnak lett az igazgatója. A lap 1919 októberében még mérsékelten jobboldali újságként indult, s csak 1920 februárjában nyerte el azt az irányultságát, amely a Horthyrendszer leghatásosabb ellenzékévé, vezetô emigráns médiummá tette. E fordulatnak a háttere mindmáig föltáratlan, de annyi biztos, a lap átvételében már Barna is szerepet, méghozzá kulcsszerepet játszott. A fordulat 1920. február 13-án, a 37. számtól vált láthatóvá. S bár, mint Markovits Györgyi írja, a régi felelôs szerkesztô neve egy ideig még rajta maradt a lapon, a fôszerkesztô e számtól Lázár Jenô, a Pester Lloyd korábbi munkatársa lett, a kiadóhivatalt pedig Barna vette kézbe. Markovits (1977: 257.) szerint „ô finanszírozta a lapot”. Ez utóbbi azonban így nem valószínû, Barnának vagyona nem volt, s késôbb, egyik följegyzésében úgy nyilatkozott, hogy „vállalataimat mindenkor tôke nélkül alapítottam, illetve egyetlen tôkém szervezôképességem volt” (PIL 686. f. 180. ôe. 6.). Ô, mint a Bécsi Magyar Újság igazgatója, „csak” a kiadóhiva-
tal munkáját irányította. Szervezett és adminisztrált. E munkája egyik közvetlen dokumentuma az a levél, amelyet 1920. június 18-án írt Móricz Zsigmondnak (PIM M 100/110/3). Ezt érdemes csaknem egészében idézni: „Valószínûleg értesült már arról, hogy a Bécsben megjelenô magyar napi lapnak vagyok igazgatója” – írta ekkor. „Lapunk Szlovenszkóban, Romániában és újabban Jugoszláviában, valamint külföldön, fôleg Amerikában van nagyon elterjedve. A lapnak elterjedtségét és árusító szervezetét kívánom gyümölcsöztetni, mikor könyvkiadó vállalatot is alakítottam. Célul azt tûztem ki, hogy olyan magyar írók könyveit, akik otthon nem juthatnak szóhoz azoknak mûveit mi adnók ki. Könyvkiadónk megalakulása alkalmából elôször önnek ajánlom fel szolgálataimat. Kérem, írja meg, hajlandó-e nekünk kéziratot adni és milyen feltételek mellett.” A rendkívül rosszul gépelt levél (külalakja aligha nyerte meg a címzett bizalmát) fontos személyes információt is tartalmaz: „Egyébként jól vagyunk, egész családom itt van. Károly fivérével gyakran találkozunk.” Ez a személyes közlés nemcsak azt dokumentálja, hogy felesége, Aranka, s két fiúk, Ervin és Tamás is Bécsben volt már, de azt is, Móricz számára mindez releváns információ volt, azaz valamiféle kapcsolat köztük még ekkoriban is élt. (Az összekapcsoló szál, akire hivatkozik is, az író testvére, Móricz Károly lehetett.) A keltezés, az üdvözlés és az aláírás autográf kézírás, s maga Barna írta neve alá a címet is: IX. Canisiusgasse 8–10. (Ez a Bécsi Magyar Újság címe volt, de lehet, hogy mint igazgató, lakást is ebben az épületben kapott.) Barna természetesen sem a Bécsi Magyar Újság, sem a Bécsi Magyar Kiadó kiadványainak szerkesztésében közvetlenül nem vett rész, de azokra közvetve hatással volt. Munkája értelemszerûen összefonódott a „tartalomszolgáltatókéval”. A bécsi magyar emigráció, minden belsô különbség és ellentét ellenére egy szubkultúrát alkotott, politikusai, írói, nyomdászai, terjesztési ügynökei és egyéb szereplôi egymásra voltak utalva. Szerepénél fogva Barna e kör fontos személyisége, sok kis egzisztencia számára pedig megélhetést jelentô „munkaadó” volt. Az, hogy a lap fölszínen tud-e maradni, nemcsak politikai és kulturális funkciója miatt volt alapvetô kérdés, de az újságcsinálásban résztvevôk egzisztenciája szempontjából is. S a lap, mint „üzem” nagyrészt a kiadói igazgató tôkevonzó kapcsolatrendszerén, ügyességén állt vagy bukott. A bécsi magyar emigráció természetesen politikai emigráció volt, intézményei ennek az emigrációnak a politikai súlyától és lehetôségeitôl függtek. Így Barna szerepe sem korlátozódott egyszerû szerve-
• 105 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
zési és adminisztrációs feladatokra. Maga is részese lett azoknak a küzdelmeknek, amelyek a lap körül szükségképpen kialakultak. A lap léte már 1920 nyarán veszélybe került, már a július 16-i szám szerkesztôségi nyilatkozata arról adott hírt, hogy: „Hetek óta híre jár Bécsben annak, hogy a Bécsi Magyar Ujság tulajdonost cserélt és fehér kézbe került” (Markovits 1977: 258.). Ettôl a hírtôl ugyan elhatárolta magát a szerkesztôség, s a lap változatlan irányvonaláról biztosította olvasót. A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerû, augusztus 25-én újabb nyilatkozatot kellett kiadni – ezt már, Lázár Jenô fôszerkesztô, Gábor Andor és a nyomdászok nevében föllépô Turkovich Dezsô mellett a „kiadóhivatal nevében” Barna is aláírta (Markovits 1977: 259.). Ez a nyilatkozat már arról volt kénytelen beszámolni, hogy: „Az egész világ tisztességes magyarsága a mi híradásunkból egyenesen, más forrásokból nem-egészen így, megtudhatta, hogy a Bécsi Magyar Újság részvényeit a lap szerkesztôségének tudtán és beleegyezésén kívül, új tulajdonos vette meg. De nem vették és nem vehették meg a Bécsi Magyar Újság szerkesztôségét, kiadóhivatalát, nyomdaszemélyzetét, vagyis senkit – tehát egyetlen embert sem! – azok közül, akiknek a Bécsi Magyar Újság mai formájában és hangján való elôállításában részük van. A Bécsi Magyar Újság gárdája helyén maradt és megingathatatlan energiával folytatja harcát Horthyék országának véres fehér fantómjai ellen.” Hogy pontosan kik állottak a vásárlás mögött, máig nem tisztázódott, a jelek arra vallanak, hogy a háttérben a magyar kormány állott, s így akartak megszabadulni a kellemetlen laptól. De a másik oldal, a Károlyi–Jászi-vonal térnyerési igyekezete is tetten érhetô. Jászi Oszkár bécsi naplójának több bejegyzése utal erre. Már 1920. június 8-án rögzítette naplójában: „A másik legfontosabb taktikai pozíció a Bécsi Magyar Újság megszerzése és helyes irányítása volna” (N 117.). Majd június 17-én, július 2-án, 3–6-án, 8-án, 16-án, augusztus 31-én, szeptember 23-án, 28-án ismételten a lap körüli dolgokra reflektált – sajnos, nagyon szûkszavúan, csupán önmagát emlékeztetô módon (N 121, 126, 127, 128, 131, 140, 145, 246.). S Jászi, az emigráció alighanem legfontosabb, már-már jellegadó ideológusa, aki Károlyi Mihály orientációját is messzemenôen befolyásolta, ezekben a hónapokban egyre közelebb került a Bécsi Magyar Újságban való szerepvállaláshoz. A naplóból azonban az emigráció súlyos megosztottságára, belharcaira is fény derül. E szempontból szimptomatikus, hogy Jászi éppen egy ilyen belharc kapcsán írta le elôször Barna nevét. Október 7-én ezt írta: „Lázár és Barna védelmemet kérték a szocik alattomos támadásaival szem-
ben” (N 148.). Reakciója azonban ekkor még ez: „Elôbb ki kell ôket ugratni a bokorból” (N 148.). A kölcsönös közeledés mindazonáltal hamar bekövetkezett – s ebben, úgy látszik, Barna rugalmasságának is volt szerepe. Jászi naplójában már október 8-án három fontos ide vágó bejegyzés is fölbukkan: „B/écsi/ Magyarnál könyvem nyomdai részleteirôl. Barna hajlandó volna a H. Sz. külön számának kiadására.” „Cseh követnél az amerikai útlevél tárgyában. A B Magyar Újság elleni aknamunkát igyekeztem leszerelni.” „Interjú könyvemrôl a BMÚjság számára” (N 148.). A személyi, irányzati és diplomáciai összefüggések egymásba bonyolódását érhetjük itt tetten. Szempontunkból két mozzanat a legfontosabb: a lap stabilizálódása és a Jászi vonal elôtérbe kerülése. A változások látható jeleként 1920 ôszétôl a fôszerkesztô-helyettes Bölöni György lett, a közgazdasági rovat vezetôje pedig Frank László (Markovits 1977: 257.). Nem teljesen egy irányba húztak (Frank kommunista volt), elôtérbe kerülésük tehát kompromisszum eredménye lehetett. Barna különösen Bölönivel tartott szorosabb kapcsolatot, családilag is összejártak, birtokában volt Tihanyi Lajos Bölöni-portréja (ott függött szobájában), s jóval késôbb is leveleztek (PIM V. 4132/19/1-5.). Jászi jóindulatának elnyerése a Bécsi Magyar Újság számára megkülönböztetett fontosságú volt, tekintélyével és összeköttetéseivel sokat segíthetett a lap csehszlovákiai, romániai és jugoszláviai terjesztésének engedélyezésében. Valószínûleg ezt is figyelembe vette Barna, amikor Jászi könyvét, a Magyar kálvária – magyar feltámadást nagyon gyorsan kihozták. A könyv megjelenését Jászi már november 10én regisztrálta naplójában (N 151.). November 13án pedig már ezt jegyezte föl: „Este a BMÚnál. Könyvem kitûnôen kel. Barna a közeljövôben vár második kiadást. Román utam alkalmából intervenciómat kérték a lap beengedése érdekében” (N 152.). A lap interjúban is népszerûsítette szerzôjét – szükségük volt rá. Az utódállamokbeli terjesztés ugyanis akadozott, s amit Barnáék saját hatáskörben nem tudtak elintézni, azt Jászi közremûködésével igyekeztek elérni. Ennek az együttmûködésnek a dokumentuma a december 15-i bejegyzés is: „Kávéházban Barna és Lázárral BMÚ kiutasítása ügyében. Levéltervezet Micurához” (N 162.). A levelet Jászi másnap meg is írta a „BMÚ ügyében”, sôt ugyanezen ügyben egy bizonyos Jamniczkyhoz és Ivánkához is írt (N 163.). Egy hónap múlva, 1921. január 12-én mégis azért kellett keseregnie neki is, mert intervenciója nem járt eredménnyel: „Az is bántott, hogy a BMÚ még mindig ki van tiltva a Szlovenszkóból, intervencióm dacára” (N 167.).
• 106 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
A kisantant vezetôi, ha érdekük úgy kívánta, vele is csak játszottak. Barna és Jászi együttmûködése mindenestre továbbra is szoros maradt. 1921. január 28-án történt meg például a Jászi-könyv pénzügyi elszámolása (a könyvért s cikkeiért Jászi ekkor 34 000 koronát kapott), s megtették az elôkészületeket a könyv második kiadására is (N 171.). Február 10-én pedig a lap jövôjérôl tárgyaltak: „Kávéházban hosszabb tárgyalás Lázárral és Barnával a BMÚjság jövôjére s egy amerikai magyar könyvkiadó tervére vonatkozólag” (N 174.). Április 9-én újabb tárgyalás következett: „Kávéházban Barna és Lázár Bécsi M Újság ügyében. H. Sz. újbóli megindítása, könyvem német kiadása végett” (N 185.). A Huszadik Század újraindítása Jászi számára láthatóan fontos volt, Barnáék éltették is benne a reményt, sôt április 18-án meg is állapodtak. „BM Újságnál Barnával tárgyaltam”, írta errôl Jászi. „Úgy a lapnál való közremûködésemet, mint a H. Sz. kiadását illetôleg a legfontosabb dolgokra nézve megállapodtunk, s azt hiszem, jó s megbízható alapokon. Könyvem német kiadását is vállalják” (N 187.). Érdekes, s alighanem jellemzô is, hogy ebben a megállapodásban, egyáltalán Jászinak a laphoz való kapcsolásában Barnának legalább akkora, ha nem nagyobb szerepe volt, mint a fôszerkesztônek. A tét mind a lap, mind Jászi szempontjából nagy volt: az intézményesített együttmûködés, sôt még ennél is több, a lapnak Jászi eszmei irányítása alá helyezése. Ennek elônyei mindkét fél számára kétségbevonhatatlanok voltak, de ez egyben azt is jelentette, az emigráció belsô erôviszonyai radikálisan átrendezôdnek. A Bécsi Magyar Újság megerôsödik, Jászi pedig egy médiumot nyer ideológiai és politikai harcaihoz – az emigráción belül megnô a mozgástere, akciórádiusza. A mindent eldöntô tárgyalások, Barna fokozott aktivitása mellett 1921 júniusának elsô felében zajlottak le. A menetrend a naplóból jól dokumentálható. 7-én: „Értekezlet BMÚ ügyében: Szende, Kunfi, Garbai, Böhm, Barna. Semmi pozitívum. Szende kivételével mindenki óhajtaná, s mindenki többékevésbé szkeptikus. Barna nyilván nagyon akarja, de azért fél mégis a kommunista szárnytól” (N 194.). Barna „félelme” nem is volt alaptalan, Jászi és a kommunisták ellentéte az emigráció talán legerôsebb belsô törésvonalát képezte, s Jászi irányító szerepe az antibolsevik vonal megerôsödését vonta maga után. Ez pedig a lap addigi leghatásosabb publicistája, Gábor Andor ellenében mehetett csak végbe. Tizedikén újabb tárgyalásra került sor: „Nagy kávéházi társaság. Barna kimutatása a BM ügyében” (N 194.). A 12–13-i (valójában 13-i és 14-i összegzô) bejegyzés már eredményrôl számol be: „Tanácsko-
zás Bölönivel BMÚjságról. Majd Barnával és Lázárral. Minden lényeges dologban megegyeztünk. Holnap Gábor Andorral és a szerkesztôség vezetô tagjaival” (N 195.). Ekkor tehát még nyitott kérdés volt, megnyerhetô-e az egyezségre a lapon belüli kommunista szárny hangadója, Gábor Andor, létrehozható-e valami kompromisszum. De az egyezség végül is megszületett. A 15-i bejegyzés már errôl ad hírt: „Megegyezés a BMÚ embereivel: Lázár Jenô, Barna, Bölöni, Gábor Andor, Bródy Béla és én. Változtatás nélkül aláírták a megállapodást, mely szinte teljes diktatúrát ad számomra” (N 196.). Ám Jászi ehhez fûzött megjegyzése („mégis telve vagyok gonddal és nyugtalansággal”), mint késôbb kiderült, egyáltalán nem volt alaptalan. Az új konstrukcióban is komoly feszültségek lappangtak. 4. Az egyezség tetô alá hozásával új szakasz kezdôdött a Bécsi Magyar Újság történetében és Barna személyes életében is. Elkényelmesednie azonban ekkor sem lehetett, a lap története a folyamatos bizonytalanság története volt. A változások kezdetben bíztatóak voltak. Július 1-én Jászi föl is jegyezte: „Kávéházban. Barna és Lázár nagyon elégedettek a BMÚ változásával” (N 199.). Az érintkezés harmonikus volt, július 4én újabb kávéházi összejövetelre került sor, Barna, Lázár, Bölöni és Jászi közt (N 200.). Pár nappal késôbb még vacsorára is összejöttek, az augusztus 4-i bejegyzés arról számol be, hogy: „Vacsora Lázár Jenôéknál. Ott voltak szülei, Bölöniék, Barna” s persze Jászi (N 205.). De az elsô problémák is hamar megjelentek, az új éra egyik megnyilvánulása (Polányi Károly cikke) miatt a kommunista Bródy Ernô kilépett a szerkesztôségbôl. Augusztus 17-én Jászi „Lázárnál Bölönivel és Barnával” ez ügyben is tárgyalt (N 208.). De Lázár ekkor teljesen Jászi mellé állt. Hogy Barna hogyan reagált a konfliktusra, nem tudjuk, az ô véleményét a napló ekkor nem regisztrálja. Valószínûleg nem konfrontálódott vezetôtársaival. Megindult a „bolsik kiszorítása” a szerkesztôségbôl, augusztus 25-én már Gábor Andor is a kilépôk között volt (N 211.) – Barna most sem avatkozott be. Az ideológiai belharc, vélhette, nem az ô asztala, ezt intézze el a szerkesztôség maga. Barna szerepe októberben vált újra érzékelhetôvé. Elôbb az október 4-i bejegyzésben bukkan föl, aztán október 23-án, Károlyi Mihály készülô könyvének esetleges kiadása kapcsán. Sajnos, errôl Jászi csak ennyit jegyzett föl: „Tárgyalás Barnával Károlyi könyve ügyében” (N 226.).
• 107 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Decemberben azonban már újabb reformok elé nézett a lap. A kezdeményezô Jászi volt (N 236.), s ez már a kiadóhivatalt is érintette. Fölmerült, hogy bevonják a munkába Jászi sógorát, Madzsar Józsefet. A december 8-i bejegyzés errôl ennyit mond: „Tanácskozás Lázárral, Bölönivel és Barnával BMÚ reformja ügyében. – Józsit szeretnék, mint kiadóhivatali helyettes angazsálni. Nem rossz terv, mivel biztos existenciát jelentene s hazatérés esetében kiadói organizációt” (N 237.). Ha csakugyan így történt, akkor Barna „elôre menekült”, Madzsar helyettesként való bevonása ugyanis kétségkívül az ô mozgásterét szûkítette, s ráadásul mintegy Jászi ellenôrzése alá került. December 16-án Madzsar már szerzôdést is kötött a lappal (N 239.). Ez az új konstrukció azonban nem oldotta meg a finanszírozási problémákat. A Körtvélyesen, családi körben karácsonyoló Jászi december 25-én még újévi üdvözlôlapot (ahogy akkor mondták, „kártyát”) küldött Barnának (is), de az új év elején, Bécsbe visszatérve már elsô dolga volt, hogy konzultáljon Barnával. Az 1922. január 6-i bejegyzés errôl csak ennyit mond: „A BMÚnál Bölönivel és Barnával a helyzetrôl. Optimista pesti hírek” (N 245.). Ekkor, érdekes mód, abban reménykedtek, hogy hamarosan hazatérhetnek – s erre készültek. A január 9-i bejegyzés e tekintetben mélyen szimptomatikus, sokat elárul az önmegtévesztô emigráns pszichológiáról. „Kávéházban nagy »audencia« Barnával, Józsival, Bölönivel a BMÚ új finanszírozásáról oly célból, hogy Magyarországba visszatérve kész napilapot vihessünk magunkkal” (N 246.). Majd január 11-én újabb kávéházi tanácskozás „Barnával, Bölönivel és Józsival az új finanszírozásról” (N 247.). Talán ez a téves, teljesen irreálisnak bizonyult helyzetértékelés is hozzájárult a pénzügyi gondokhoz. Az emigráció diadalmas hazatérésérôl természetesen szó sem lehetett. A gondok közepette ugyanakkor az emigráció szempontjából szimbolikusan fontos feladatokkal is meg kellett birkózni. Károlyi Mihály elôtérbe állítása például több szempontból is elengedhetetlennek bizonyult. Személye s az emigráció melletti kiállása integratív szerepet tölthetett be, de mindemellett pénzére is szükség volt – egyebek közt a lap finanszírozásához is. Ez magyarázza, hogy készülô könyve miatt Barna és Jászi Salzburgba is elment. Január közepén (15–16-án) két napot töltöttek ott, a potenciális osztrák kiadóval tárgyalva: „Megbeszélések Nowakkal” – írta errôl Jászi. „Barna is ott volt. Megállapodás Károlyi emlékiratainak sajtó alá rendezését illetôleg. Remélhetôleg ôszre kijöhet. – Kilátásba helyezte [ti. Nowak] az én könyvem kiadását is. – Károlyi magyar kiadá-
sára nézve is megállapodás jött létre” (N 248.). Barna nyilván a kiadás körüli teendôk szakértôjeként vett részt a megbeszéléseken. Érdekes, hogy eközben Jászi véleménye egészen kedvezôen alakult róla: „Barna közelebbrôl jóindulatú és értelmes ember. Mint gyakorlati ember jobban látja a marxizmus csôdjét, mint a vezérek” (N 248.). A költségcsökkentô „reformok” bevezetése természetesen ellenállásba ütközött, a régi munkatársi gárda lehetôségeit, sôt némely esetben egzisztenciáját is veszélyeztette. De elkerülhetetlen volt, s a téma idôrôl-idôre terítékre is került. A megbeszélések ismételten fölbukkannak a naplóban. Január 19-én: „Este Lázáréknál BMÚ finanszírozása ügyében. Barna, Madzsar, Major jelenlétében. Sikerült egy tárgyalási alapot teremteni” (N 249.). Február 6-án: „BMÚnál. Megbeszélés Barnával, Madzsarral és Bölönivel a további teendôkrôl” (N 253.). Február 10-én: „Kávéházban Barnával és Bölönivel az átalakítási tervekrôl” (N 254.). Február 13-án: „Szerkesztôségben. Bölönivel és Barnával” (N 255.). S február 19-én Barna még betegen sem maradhatott ki az újabb megbeszélésbôl, betegágyánál is fölkeresték: „A BMÚ nehéz anyagi helyzetérôl” tárgyaltak (N 256.). Horvát kölcsönt kellett volna fölvenni, de ennek, érthetôen, politikai ára lett volna – a közös gondolkodás oda lyukadt ki, hogy ezt a kölcsönt nem vehetik föl (N 257.). A problémák sûrûsödtek. A február 22-i bejegyzés errôl nyíltan beszél: „Kávéház. Értekezlet BMÚ válságos ügyében: Hock, Szende, Bölöni, Madzsar, Goldziher. Károlyi amerikai dollárjaira vennénk fel kölcsönt, ha az írásokat megkaphatjuk. Kérdés, hogy idôbelileg is lehet-e még az akciót bonyolítani a valutaesés nehézségei miatt. Emellett Barna betegsége is fokozza a válságot” (N 257.). S idôleges kiesése, a jelek szerint, csakugyan rontotta az ügyintézés hatékonyságát. Két nap múlva, 24-én Jászi szinte megismételte korábbi aggodalmát: „Barna sajnos úgy látszik tífuszban, ami fokozza a BMÚ válságát” (N 257.). Az elkövetkezô hónapok folyamatosan a válság kezelésével teltek. Kölcsönöket vettek föl, tömködték a lyukakat, s közben, elôre menekülve, igyekeztek megújítani a lapot. Május elején jutottak olyan helyzetbe, hogy némi remény mutatkozott. A 4-i bejegyzés ezt így adja vissza: „Értekezlet Lázárnál (Madzsar, Barna, Berkovics). Fô szempontok megegyezése. Nagy nehézségek, de nem lehetetlen” (N 275.). A változások 1922 júniusára értek meg. Az új irányvonalat bejelentô szám pünkösd vasárnapján, június 4-én jelent meg. Ebben két programatikus írás is olvasható. Az egyiket (Politikai barátainkhoz és bajtársainkhoz!) Károlyi Mihály, Hock János,
• 108 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Jászi Oszkár, Linder Béla és Szende Pál írta alá, s a konszolidálódó Horthy-rendszerre adott „októbrista” válaszként (is) értelmezhetô. Az atrocitások leleplezésérôl a „forradalmi Október” eszméinek képviseletére helyezték át a hangsúlyt, nem akarván engedni, hogy „a történelmi fejlôdésnek ezeket a nagy igazságait sekély kompromisszumokkal elhomályosítsák, vagy a hatalmasok érdekében deformálják”. A cél az lett, hogy „állandóan ébrentartsuk az októberi programm igazi értelmét s egyre erôsbödô nyomatékkal hangsúlyozzuk, hogy az októberi mû nem a régi, dologtalan, improduktív osztályoknak a megmentését célozza, hanem az alkotó, dolgozó nép és értelmiség új Magyarországának a felépítését.” Ez a vezércikk az emigráció egyik alapdokumentuma, megkerülhetetlen a politikai eszmetörténeti elemzés számára. Szempontunkból azonban most ennél fontosabb, hogy e program egyúttal, a lap finanszírozásának megoldására, részvényjegyzést is hirdetett. A megalapított részvénytársaság, mint leszögezték, az addigi tulajdonosok egyetértésével jött létre. „Kérjük tehát mindazokat, akik programmunkat helyeslik és eszméinkkel rokonszenveznek (de csakis azokat!), hogy járuljanak hozzá az alaptôke jegyzéséhez. A részletekre nézve a Bécsi Magyar Újság kiadóhivatala (IX., Caniusgasse 8–10) készséggel ad felvilágosítást.” A másik programatikus írás (A Bécsi Magyar Újság olvasóihoz) közvetlenül az elôbbi fölhívás alá van tördelve, s ezt a fôszerkesztô, Lázár Jenô és a kiadóhivatal igazgatója, Barna írta alá. Ez, implicite, a „régi tulajdonosok” megnyilatkozásaként is értelmezhetô, s egy második szólamként erôsíti Károlyiék zászlóbontását. Több figyelemre méltó eleme is van. Egyrészt vállalják a lap addigi gyakorlatát, sôt kijelentik: „Örökké büszke lesz rá mindegyikünk, hogy részt vett benne. Ennek a régi Bécsi Magyar Újságnak ez volt a hivatása; küzködve, lelkendezve, becsülettel megfelelt neki.” Másrészt nagyon fontos az, amit a lap elôállításáról itt elmondanak: „anyagi eszközeink sem voltak elegendôek egy nagy, nyugati típusú lap megcsinálására. Senki sem támogatott bennünket, sem kormány, sem párt, sem bank. Semmiféle mellékjövedelmünk nem volt, senkitôl egy fillért nem kaptunk, nem kértünk soha. Abból a differenciából éltünk, ami a Bécsi Magyar Újság példányainak elôállítási költsége és eladási ára között volt. Ezt nagyon kevés újság mondhatja el magáról a világon. Ezentúl is e kevesek közé fogunk tartozni.” Visszautaltak Jászi egy évvel korábbi bevonására (tehát maguk is egyféle szakaszhatárként érzékelték azt), de leszögezték: „lapunk politikai iránya változatlanul marad a régi”, s azt is hangsúlyozták, hogy a lap „ezentúl is szabad fóruma lesz minden haladó, jóhiszemû embernek és
eszmének.” A lapnak ez a „szabad fórumként” való fölfogása nem teljesen egyezett meg Jászi egyértelmû októbrizmusával, ez a „régi” szerkesztôség eszménye volt, de bizonyos változások szükségszerûségét ez a szöveg is elismerte. Maguk is úgy tervezték, hogy a lap „szociális és kultúrai tartalmát” lényegesen bôvítik, „mert az a meggyôzôdésünk, hogy az utódállamoknak a Nyugattól nálunknál távolabb esô magyarságát tájékoztatnunk kell a nagyvilág szellemi és kulturális mozgalmairól is és mert most remélhetôleg nagyobb mértékben állnak majd rendelkezésünkre az erre való anyagi eszközök, mint eddig.” A két program összetartozása abban is megnyilvánult, hogy Barna és Lázár is kérte a lap barátait és olvasóit, hogy jegyezzenek részvényt. A zászlóbontó szám megjelenését, átérezve jelentôségét, Jászi még a nyomdában bevárta, s éjjeli (3-i) bejegyzése mindjárt reflektált is rá. „Bevártam a szerkesztôségben a pünkösdi számot, mely az új éra elsô száma. Jól sikerült. Komoly és változatos és érdekes. Karli [ti. Polányi Károly] elôször vett részt a szerkesztôségben” (N 281.). 5. Az új konstrukció természetesen nem oldotta meg Barna gondjait, a finanszírozás kérdése továbbra is a Bécsi Magyar Újság létének alapkérdése maradt. S a problémákkal legközvetlenebbül ô szembesült. Valószínûleg ez magyarázza, hogy az átalakulás napjaiban is Erdélyben járt, a lap olvasóinak (vásárlóinak) túlnyomó többsége ugyanis az úgynevezett utódállamokban élt. Az elsô tapasztalatok azonban kedvezôek voltak. Ahogy Jászi június 6-i bejegyzése rögzíti is: „Barna szerint Erdélyben kitûnô hangulat Október és a BMÚ mellett” (N 281.). Teendôit gyarapította, hogy az új konstrukció következtében Károlyi Mihály könyve is fokozottan aktuális lett, azzal is kellett foglalkoznia. Az osztrák kiadó, Nowak úr július 6-án Bécsbe is ellátogatott. Jászival tárgyalt, de a fordítónak, Lorsy Ernônek és Barnának is akadt munkája e téren, „konferenciáztak”. Eldôlt, hogy Károlyi emlékiratai „két független kötetben” fognak megjelenni (N 290.). S természetesen a részvénykibocsátás intézése is elsôsorban az ô, mármint Barna feladata volt. Ennek egyik jele Jászi július 15-i bejegyzése: „Értekezlet Barnával és Józsival [ti. Madzsarral] a részvények kibocsátását illetôleg” (N 293.). A finanszírozási gondok jele, hogy augusztus végén Jászi és Barna szembekerült egymással. Barna vállalta, hogy kiadja Kassák Lajos és Németh Andor tervezett folyóiratát, a 2x2-t. Ezt Jászi Lesznai Annától megtudta, s a terv nem tetszett neki. Elôbb (aug. 25.) csak ennyit jegyzett föl: „Hosszú,
• 109 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
kínos vita Málival barátai miatt, akik most a Bécsi Magyar által egy folyóiratot szeretnének kiadni” (N 303.). Majd másnap (aug. 26.) már dühöngött: „A közdolgok is elkeserítenek. Csupa pontatlan, megbízhatatlan ember. A kiadóhivatali wiertschaft fölötte nyugtalanít. A Barna külön szerzôdése Németh Andorral és társaival úgy látszik igaz. Hétfôn felelôsségre fogom vonni” (N 304.). Mi nem tetszett a tervben Jászinak, nem egyértelmû. Lehet, hogy az, hogy ôt ebbe nem vonták be, lehet, hogy a kiadói pénz pocsékolását látta benne, de az is lehet, hogy csak Németh Andor elleni ellenszenve motiválta. Mindenesetre „ügyet” csinált a dologból. Augusztus 27-én már értekezletet hívott össze emiatt: „Levél Hocknak és Szendének holnapra értekezletre híva ôket Barna-ügyben” (N 304.). A megbeszélés létre is jött. A hétfôi, 28-i bejegyzés ezt is rögzíti: „Kávéházban Szendével és Hockkal a Barnaféle szépirodalmi lapról. Úgy Szende, mint Hock helyeslik álláspontomat” (N 304.). Hogy végül hogyan intézte el egymás közt az affért Jászi és Barna, nem tudjuk, egy bizonyos, a 2x2-bôl csak egyetlen szám jelent meg, folytatása nem lett. A vita lényegét illetôen azonban alighanem Barnának kell igazat adnunk. Ma már bizonyos, hogy az emigráció kulturális öröksége fontosabb, mint egykori (kétségkívül fontos) politikai szerepe. Kenyértörésre azonban nem került sor. Pár nappal késôbb, szeptember 2-án együtt vacsoráztak – Barnáéknál. S a napló errôl csak ennyit rögzít: „Vacsora Barnáékkal, melyen Hock fôzött” (N 305.). A vita valamiképpen elrendezôdött. Jászi (kényszerû) megszorítási programja azonban újabb konfliktusokat váltott ki. Szeptember közepén elôbb a nyomdászok, majd a szerkesztôség is sztrájkba lépett az elmaradt fizetésemelés miatt. A lapvállalat gazdasági helyzetének részleteit mindmáig homály fedi, a valós lehetôségek pontosan nem mérhetôk föl. Jászi szeptember 13-i naplójegyzete mindenesetre szimptomatikus. Ekkor ugyanis ezt jegyezte föl: „A másik kellemetlen hír a nyomdai munkások után a szerkesztôség sztrájkja. Nyilván a társaság mohón szeretné felhabzsolni a Károlyi által hozott tôkéket. Egy csomó valótlan tényt állít e célból. De egy néhány részben valót is, melyek végveszélybe dönthetik a vállalatot” (N 307.). Ez a közlés két szempontból fontos. Egyrészt expressis verbis elismeri, hogy a „Bécsi Magyart” a Károlyi „hozta” tôke éltette, másrészt az is kiderül, hogy ez a pénz nem volt elegendô a jogos igények kielégítésére. A politikai emigráció politikai érdekei és az „egyszerû”, munkájából élô emigránsok megélhetési szükségletei szembekerültek egymással. 14-én és 15-én „kínos, izgalmas tárgyalások” folytak a helyzet rendezésére, s „már-már minden elveszett-
nek s a lap megszûnése kikerülhetetlennek látszott”, amikor egy kompromisszumos ötlet fölcsillantotta a megegyezés lehetôségét (N 307.). Barna, hivatalánál fogva, természetesen a tárgyalók közt volt, de álláspontjára nem derül fény. A 16-i naplóbejegyzés csak magát a részvételt dokumentálja: „Szerkesztôség. Éles támadások az emigráció ellen. – Barnával és Madzsarral a sztrájk végleges megoldásáról” (N 307.). Jászi megjegyzése az „emigráció elleni” támadásokról elsô olvasásban némileg enigmatikus, hiszen a résztvevôk mind emigránsok voltak. E megjegyzés azonban alighanem az emigráció „politikusai” és „egyszerû” tagjai közötti ellentétként értelmezhetô. S ebben az összefüggésben Barna helyzete ellentmondásos volt, ide is, oda is tartozott. Hogy Barna és Jászi közt e helyzetben megint feszültség keletkezett, azt Jászi 17-i jegyzete dokumentálja. Ebben ugyanis, „Máli”, azaz Lesznai Anna figyelmeztetésére hivatkozott: „Óvott Barnáékkal szemben kommunista információk alapján. Bizalmatlan Madzsarral szemben is” (N 308.). A helyzet összebonyolódottságát mutatja, hogy 23án a szerkesztôbizottság szembefordult „Barnáékkal” – sajnos, nem eldönthetô, a többes szám itt Barna mellett még kit takar. (Talán Lázár Jenôt, esetleg Madzsart.) S maga a „váratlan döntés” is enigmatikus („25%-ig Barnáék ellen egyhangúlag”). De hogy itt meglehetôsen bonyolult játszma folyt, s így vagy úgy a vállalaton kívüli szereplôk is beleavatkoztak a küzdelembe, jelzi, hogy a Bécsi Magyartól már korábban kivált kommunista Gábor Andor „otrombán szemtelen” levelet írt „az igazgatók és Madzsar ellen” (N 309.). A sztrájk végül, mivel Károlyi elfogadta a „szakértôk” javaslatát, szeptember végén megoldódott (N 311.), a lap helyzete azonban igazában nem rendezôdött. A kivezetô utat Barna a terjeszkedésben vélte fölfedezni. A szeptember 26-i naplóbejegyzés errôl ennyit mond: „Szerkesztôségben. Barna nagyszabású tervei. Egy pozsonyi és egy kassai lapot szeretne érdekszféránkba vonni, hogy irányunk a helyi sajtóban is képviselve legyen” (N 310.). Ezt a tervet Jászi nem ellenezte, de naplója számára megjegyezte: „Csak attól félek, hogy Barna imperializmusát nem bírja ki a vállalat” (N 310.). Barna mindenesetre el is látogatott a Felvidékre. Útjáról október 2-án már referált is: „Kávéházban. Krejcsi, Szende, Barna referált kassai útjáról. Szlovák magyar lapokat szeretne szerezni.” Jászi megjegyzése erre most csak ennyi: „Nem hiszem, hogy menne, mert kormánytámogatást nem vehetünk igénybe” (N 312.). Ebben a kérdésben, ma már bizonyos, Jászinak volt igaza, Barna (nyilván Károlyi újabb támogatása feletti örömében) elszámította magát. A zászló már nem az emigrációnak állt.
• 110 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Igazában ezt maga Barna is tudta. Ez szépen kiderül a Jászi-napló október 6-i bejegyzésébôl, amely expressis verbis kimondja: „Este Barnával nyugtalanító diskurzus. Nagyon kimerült és lehangolt. A lap anyagi helyzetét rossznak látja. Úgy látszik, József [ti. Madzsar] alkalmatlan a kiadóhivatal irányítására” (N 313.). A válságot, amely októberben elmélyült, Barna a külsô piac meghódításával, pozíciószerzéssel próbálta ellensúlyozni. Akkor is úton volt, amikor november elején közvetlen válság állt elô. Jászi errôl így referál naplója november 3-i bejegyzésében: „Utazásom elhalasztom a BMÚ válsága miatt. Értekezlet Mayor lakásán: Lázár, Madzsar, Berkovits, Bölöni, Bródy, Zilahi. Ellentmondó vélemények. A helyzet nagyon súlyos. Úgy általános gazdasági okok, mint adminisztrációs hibák. Barnát hazatáviratozzuk és a végrehajtó bizottságot haladéktalanul megalakítjuk, mely véleményt fog mondani a szanálási lehetôségekrôl” (N 320.). Ez a válság már nem szokványos lapkiadási válság volt, amely az adminisztráció zavaraiból, hibás kalkulációkból stb. fakad. Ez már a bécsi magyar emigráció általános válsága volt, amelyet a „nagypolitika” alakulása (a Horthy-rendszer stabilizálódása), a mobilizálható emigráns tôke szükségképpeni korlátozottsága éppúgy determinált, mint a valutaárfolyamok kedvezôtlen alakulása vagy az egyszerû „kifáradás”, az anyagi és mentális tartalékok fölélése. Ezt a helyzetet már új menedzser (pl. Böhm Vilmos) bevonása, üzleti okosság, az adminisztráció javítása, szorgalom stb. nem orvosolhatta. 1922 végére ki is derült, hogy a lap a végsô lehetôségek határára érkezett. A lapot – ideiglenesen – csak az úgynevezett „Vera-alap” (az emigráció sok szempontból rejtélyes, ma sem teljesen átlátható forrásokból merítô) pénzalapja menthette meg. December 11-én a Belgrádban tárgyaló Jászi pontosan fogalmazott: „Ámde a Vera kimerül, ha a BMÚt belôle kell kisegíteni. Csak a Vera egy újabb dotációja tenne komolyabb tevékenységet lehetôvé.” Ekkor ugyan „a Vera-alap a lapot 100 000 dinárral” még kisegítette (N 327–328.), de ez csak ideiglenes megoldás lehetett. Amikor Jászi visszatért Bécsbe (Belgrádból), tárgyalt Barnával is. A december 16-i bejegyzés egyértelmûvé teszi, Barna is sötéten látta a helyzetet: „Csakis egy amerikai akcióval karöltve tartja a lapot megmenthetônek” (N 330.). Az újabb, 19-i tárgyalás még rosszabb helyzetben zajlott le. Ekkor Jászi, Böhm, Lázár és Barna beszélte meg a teendôket, a summázat ez lett: „Egyre súlyosabb helyzet a valutacsökkenések folytán. A marburgi találkozás meggyorsítandó” (N 330.). A marburgi (maribori) találkozó, amelyben reménykedtek, az emigráció vezetôinek nagy összejövetele volt. A házigazda maga Károlyi Mihály
volt, s mindenki, aki számított részt vett rajta. Erre, mint a naplóból jól rekonstruálható, 1923 januárjában került sor. A „bécsiek” érkeztét Jászi január 6-i bejegyzése regisztrálja (ô már elôbb megérkezett s tárgyalt is Károlyival): „Du. megjöttek a bécsi küldöttek. Böhm, Madzsar, Barna, Lázár (újra kiegyeztek!), Bródy, Mayor (szerkesztôség), Hajdu. // Károlyi egyelôre külön-külön tárgyalt velük. Mindenkit magával ragadott nemes és humánus egyszerûsége” (N 338.). Este közös vacsora volt a Hotel Meranban. Ekkor, egyebek közt egy, az emigráció pszichológiájára mélyen jellemzô játékra is sor került közöttük. „Körkérdés: mikor kerülünk haza?” Jászi válasza ez volt: „Én mikor nagyon öreg ember leszek. – De fiatalon!” A többiek válasza így alakult: „Károlyi. 5 esztendô. Böhm. Három-négy év, vagy beláthatatlan. Bródy Béla. Soha. Egyenkint 10 év múlva. Madzsar J. Egy éven belül. Mayor. 3 év múlva. Barna. Gömbös–Héjjas diktatúra bukása után – néhány hónap. Hajdu. Teljes homályban látom a jövôt. Épp úgy lehetségesnek tartom, hogy jövô ôsszel, mint hogy 10 év múlva megyünk haza. Lázár Jenô. Vagy 6 hó, vagy öt év, vagy soha.” S így tovább (N 338.). Az érdemi megbeszélésre másnap, 7-én került sor. A konfliktus lényegét Jászi így rögzítette. „Koncentrált támadás Böhm szanálási terve, Rónai jelöltsége s directe ellenem. A fizetések felemelése és a régi »szabad szerkesztôség« – ez volt a jelszó. Ebbôl kabinetkérdést csinált Lázár. Mire én a Böhm-féle tervhez kötöttem magam: úgy látszik, Kéri kába és zavaros eszméi mozgatják az egész társaságot.” A mérleg nyelve természetesen Károlyi volt (ahol a pénz, ott a döntés), s ô Jászi (s így közvetve Böhm szanálási terve) mellett „kötötte le” magát (N 338.). Ezzel „Lázárék” (tehát nyilván a vele komplikált viszonyban lévô, de régóta együttmûködô Barna is) visszavonulásra kényszerültek. Károlyi Jászi melletti állásfoglalása komoly változásokhoz vezetett a Bécsi Magyar Újság irányításában. A fôszerkesztô, Lázár Jenô (s Mayor) kivált a cégbôl, s újabb „reformok” is elindultak. Barna nem távozott Lázárral együtt, maradt posztján, s így a végkielégítések körüli, egyáltalán nem kis gondokkal is szembesülnie kellett. 1923. január 17én, már újra Bécsben egy nagy egyeztetésre is sor került. A napló errôl így referált: „Izgalmas értekezlet Barnával és Lázárral és Böhmmel. Remélem mégis, hogy a végkielégítés sikerülni fog. Egy egész csomó kisebb-nagyobb intrika” (N 341.). A szûkszavú bejegyzésbôl nem derül ki Barna álláspontja, de az, hogy maradt, beszédes. A január végig a végkielégítések körüli tárgyalásokkal telt. Jászi Lázár igényeit „túlkövetelésnek” ítélte, s 23-án a szerkesztôség elôtt annak lehetôségét is megpendítette, hogy
• 111 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
ezek a túlkövetelések „liquidálásra”, azaz a lap megszüntetésére fogják kényszeríteni. S nagyon szimptomatikus a naplóban följegyzet szubjektív reakciója: „Számomra iszonyú kínos, hogy olyan financiális kérdésekkel vagyok kénytelen foglalkozni, melyektôl eddig mindig tartózkodtam” (N 343.). Ez azt jelzi, az ügyek elintézése már meghaladta Barna kompetenciáját. A problémák megoldásából azonban, értelemszerûen, nem maradhatott ki. Errôl a 27-i naplóbejegyzés is hírt ad: „Tanácskozás Böhmmel, Barnával és Madzsarral a szerkesztôválság megoldásáról. Madzsar holnap Marburgba utazik, s újabb utasítást kér Károlyitól” (N 344.). Azaz, nemcsak Barna, de immár Jászi sem tudta kezelni a problémát saját hatáskörben. Lázár igényei, aki nemcsak fôszerkesztô, de valószínûleg még mindig résztulajdonos is volt, komoly gondot okozott. Elôször (jan. 29.) 55 milliót akartak neki adni, végül (jan. 31.) 65 millióban állapodtak meg (N 344, 345.). Sôt Jászinak, kényszerûségbôl, a fôszerkesztôi posztot is el kellett vállalnia (N 345.). 1923. február 1-étôl formálisan is ô irányította a lapot. Barna mint igazgató természetesen együttmûködött Jászival, de alighanem mindenki másnál jobban tudta, hogy borotvaélen táncolnak. Már február 6-án is volt egy tárgyalása Jászival és Rónaival, a kölcsönök „csigamód lassú” érkezésérôl (N 346– 347.), majd február közepén, Jászival együtt, Pozsonyba utazott, puhatolózni (N 347.). Errôl Jászi február 12-i bejegyzése így tudósít: „Fárasztó nap. Hajnal óta talpon. Pozsonyban. Tárgyalás Barnával, Kasztorral. Kállay miniszternél. […] Ivánkánál, megköszönve neki a lap ügyében közbenjárását. Tárgyalás egy rövid bankkölcsönrôl a lap számára, míg a belgrádi támogatás megérkezik.” „Este vissza Bécsbe Barnával és Berkoviccsal. Berkovics sötét rajza a korrupt szlovákiai sajtóviszonyokról” (N 347.). Nem kétséges, ezzel a puhatolózással veszélyes területre jutottak, a csehszlovák kormányzat „ingyen” aligha adott volna támogatást, Jászi bármennyire is igyekezett megôrizni az emigráció politikai függetlenségét. A Vera-alap pénzei azonban késtek (utóbb kiderült, hogy Linder Béla kétes játszmái akadályozták a folyósítást), így a lap fönntartása végveszélybe került. Február 8-án, Jászi instrukcióival fölszerelkezve, Barna Prágába utazott, Milan Hodžával tárgyalni (N 352.). Prágában ígéretet kapott, de megállapodás nem született. A helyzet drámaiságát a március 1-jei naplóbejegyzés jól mutatja: „Madzsar megérkezett és referált. Belgrádi kölcsön 4 hónapra. Ezzel a lapot tartani nem lehet, ha Hodža megszegi ígéretét, az egész összedôl. H[odža] Barnának péntekre ígért választ” (N 352.). Március 3-án Jászi, Böhm, Barna, Rónai
és Madzsar válságtanácskozást tartott: „Jövô heti számlát már nem tudjuk fizetni” (N 353.). Ezzel ötven-hatvan ember kenyere közvetlen veszélybe került. Hodža üzenetét másnap kapták meg, a pénzügyi terv „az illetékes hatóság elôtt”, az elintézés pedig Bécsben lesz, üzente. Jászi reakciója megint mélyen jellemzô a helyzetre: „Nesze semmi, fogd meg jól! De mégis valami remény, mert legalább foglalkoznak vele” (N 353.). A lap (ideiglenes) fennmaradását egy újabb prágai út hozta meg. Jászi egyenesen Eduard Benešhez fordult – tervezetét március 9-én fogalmazta meg, ezt követôen utaztak, megint együtt. A március 13-i naplóbejegyzés errôl így ad számot: „Közben Prágában […]. Beneš elôtt személyesen exponáltam az ügyet. Nagy jóindulattal fogadott s összes elôterjesztésemet a legudvariasabban elfogadta. Kívánságomra az egész összeget folyósította s a lebonyolítás formáját rám bízta. (Barna egy sor írás nélkül vette fel.)” (N 354.). A pénz, amit Beneš révén a csehszlovák kormánytól kaptak, formailag önzetlen támogatás volt, az emigráció azonban ezzel, papír nélkül is, de facto a cseh politika lekötelezettje lett. S ez visszás erkölcsi helyzetet teremtett. Jászi reakciója, amit naplójában megörökített, mutatja ezt: „Életem egyik legkínosabb lépése volt ez. De nem volt más választásom, mivel a lap nélkül egész emigrációs munkánk tönkrement volna. Mégis szinte beteggé tett ez az intervenció, bár semmiféle erkölcsi kötelességet nem hárít ránk. A lap iránya változatlan marad” (N 354.). Bizonyos szempontból ez volt a lap történetének mélypontja, de Barna ehhez csak asszisztált. S ezt követôen némileg háttérbe is szorult. Az állandósuló pénzügyi gondok Jászi számára – kétségkívül önáltató módon – mint adminisztrációs problémák jelentek meg. Április elején Bölönire hivatkozva „kiadóhivatali anarchiáról” írt naplójában (N 358.), amelyet az egyre inkább elôtérbe kerülô Böhm Vilmos is megerôsített számára: „Böhm reménytelennek látja a lap helyzetét, mert az adminisztráción javítani nem lehet” (N 359.). Az egyik, április 5-i bejegyzés pedig valamilyen, „Barna által könynyelmûen eladott 80 000 koronás” ügyletnek „restituálását” emlegeti föl (N 359.). A konklúzió pedig ez: „Kevés remény. Embereink alkalmatlanok a nehéz helyzet megoldására” (N 359.). Barna persze alighanem csakugyan követett el hibákat, miként a többiek is, de ezek a hibák minden bizonnyal a helyzet romlásából fakadtak. S ahogy romlott a helyzet, a belsô feszültségek is nôttek. Az április 10-i bejegyzés jól mutatja ezt: „Undorító veszekedés BöhmBarna és a szerkesztôségi megbízottak között” (N 360.). Az ilyesmi törvényszerû velejárója min-
• 112 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
den ilyen helyzetnek. Az emberek, akik egyre nagyobb problémákba ütköznek, egymás ellen fordulnak, egymásban keresik az okot. Barna június 20-a táján szabadságra ment, s mivel Jászi már amerikai útjára készülôdött, fölkereste Jászit: „Barna búcsúlátogatása szabadsága elôtt” – mondja errôl a napló (N 378.). Valószínûleg ez volt utolsó személyes találkozásuk. Az utolsó, Barnára vonatkozó bejegyzés július 5-én mintegy igazságot szolgáltat neki: „Böhm adminisztrációja egy jottányival sem jobb, mint a Madzsar–Barnáé volt” (N 381.). Ekkor lényegileg már eldôlt, a Bécsi Magyar Újság már nem sokáig húzhatja. Szeptember 23-án még történt egy kétségbeesett kísérlet a finanszírozás rendbe tételére. Ekkor a lap vezércikke A Bécsi Magyar Újság barátaihoz! címmel jelent meg, s ebben nyilvánosan kértek támogatást. Ez azonban már nem hozott, nem is hozhatott eredményt. A lap így 1923. december 16-án – A Bécsi Magyar Újság olvasóihoz! címmel – vezércikkben jelentette be, hogy a megjelenés anyagi okok miatt „szünetelni” fog. A Reggel címû budapesti lap azonban másnap nem volt ilyen eufemisztikus, s nyíltan megírta: Megszûnt a „Bécsi Magyar Újság” (Reggel, 1923. dec. 17. 1.) A következô nap a szabadkai Bácsmegyei Napló arról is hírt adott, hogy a finanszírozásban szerepet játszó bankár, Hajdú Sándor „megszökött” – azaz a lap megszûnése mögött teljes volt a pénzügyi összeomlás. (Megszûnt a Bécsi Magyar Újság. Bácsmegyei Napló, 1923. dec. 18. 3.) A kolozsvári Ellenzék pedig 19-én azt is kimondta, „a részvétlenség ölte meg az emigránsok lapját” (Ellenzék, 1923. dec. 19. 8.). A lap de facto 1923. december közepén szûnt meg, de az utolsó fél évben már nem volt ember, aki megmenthette volna. Barna életének egyik fontos fejezete ezzel lezárult. Mérlege azonban, miként a lapé is, mindenképpen pozitív. 6. Barna Sándor pályáját a Bécsi Magyar Újság megszûnése alapvetôen megváltoztatta. Addigi egzisztenciája megszûnt, új munka után kellett néznie, s az emigráns másodszor is emigrálni kényszerült – immár Bécsbôl. Errôl egy idôközeli, de visszatekintô jugoszláviai forrás ezt mondja: „Mikor a lap [ti. a Bécsi Magyar Újság] megszûnt, elhagyta Ausztriát, Jugoszláviába jött és az idôközben megszûnt Beograder Zeitung címû lapnál helyezkedett el” (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5.). Az információ lényege bizonyosan igaz, részletei azonban nem pontosak. A belgrádi lap neve helyesen Belgrader Zeitung volt, s mivel ez a német nyelvû lap csak 1924. október 1-én indult meg, Barna átköltözése is csak
ekörül történhetett. Valószínûleg itt is az adminisztrációban kapott szerepet – talán ô lett a kiadóhivatal vezetôje. A lap, amely a Vreme Rt. nyomdájában készült, hétfô kivételével minden nap megjelent, szerkesztôje az induláskor Eugen Mautner volt, késôbb (1925-ben) Siegmund Boskovitz. Mindkét szerkesztô a kor jellegzetes transznacionális újságírótípusát testesítette meg. Keveset tudunk róluk, de annyi bizonyos, Mautner korábban (1923) a Zagreber Tageblatt szerkesztôje volt, s e minôségében egyebek közt Zlatkó Gorjan (1901–1976), Stanislav Vinaver (1891–1955) s mások költeményeinek is helyt adott. Boskovitz pedig alighanem azonos azzal a Boskovitz Zsigmond nevû magyar újságíróval, aki 1916 és 18 közt a Belgrádi Újság Vállalat kiadásában megjelenô Belgrádi Híreket szerkesztette. (Nem lehetetlen, sôt valószínû, hogy Mautner is magyar volt, s Jenôbôl csak a német nyelvû közönséghez való igazodásból lett Eugen.) A lappal Barna nyilvánvalóan korábbi belgrádi kapcsolatai révén került összeköttetésbe, s ô maga is a szerkesztôkhöz hasonló szociokulturális háttérrel rendelkezett: mindannyian többnyelvû posztmonarchiás képzôdmények voltak. A Belgrader Zeitungnak 1924ben az 1–79. száma jelent meg, 1925-ben pedig a 80-tól 371. számig. (A belgrádi Nemzeti Könyvtárban a 371. szám az utolsó.) Hogy pontosan mikor szûnt meg, nem könnyû eldönteni, Vuk Dragović (1956: 38.) is csak annyit mond errôl, hogy 1925ben. (Októberben még létezett.) A Belgrader Zeitung megszûnése természetesen Barnát is megint újabb helyváltoztatásra kényszerítette. Errôl már idézett retrospektív forrásunk csak ennyit mond: „Beogradból a múlt évben [azaz még 1925-ben] átköltözött Szuboticára és átvette az egyik hírlapterjesztô vállalat vezetését.” Ez a hírlapterjesztô cég a Literária (Litheraria) volt, a cégnek Barna az „igazgatója” lett (Délbácska, 1926. jún. 11. 5.). E cég hátterérôl is kevés tudható, létrejöttének idôpontja sem bizonyos – 1925 vége éppúgy lehet, mint 1926 eleje, sôt „tavasza”. Annyi bizonyos csak, amennyit Csáky S. Piroska kutatása alapján Bárdi Nándor (2012: 201.) rögzít: „a könyv- és papírkereskedôi engedéllyel rendelkezô szabadkai Heumann Mór és a Jugoszláviába emigrált Barna Sándor […] a magyarországi lapok vajdasági terjesztésére szövetkezett. Erre 1923–1924-tôl [már] volt lehetôség, de a terjesztôhálózat hiánya és az egyéni elôfizetôkhöz a cenzúra révén késve – vagy az irredenta tartalom, illetve annak minôsített írások miatt soha meg nem – érkezô lapok miatt a közel hatszázezres magyar nyelvû felvevôpiac nem volt kihasználva.” Heumann Mór jónevû, régi szabadkai kereskedô volt, már a „magyar idôkben”, a század elején is elismerést ví-
• 113 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
vott ki magának a könyves közéletben. (Nevezetes teljesítményei közé tartozott, egyebek közt, több szabadkai – postai – képeslap kiadása. Ezek az általa kiadott képeslapok ma is föl-föltûnnek filatéliai aukciókon.) A lapterjesztés megszervezésének (egyébként önként adódó) ötletét azonban, „bécsimagyaros” tapasztalatai birtokában, valószínûleg Barna vetette föl. Az ötlet be is vált, a vállalat sokáig fontos szerepet töltött be a vajdasági magyar kultúrában – igaz, már Kende Ferenc irányításával. Barna ugyanis, érzékeny árut terjesztve, hamar öszszeütközésbe került a hatóságokkal, s mivel jogi helyzete „rendezetlen” volt, kiutasították Jugoszláviából (Bárdi 2012: 201.). Hogy pontosan mikor került erre sor, nem tudjuk. Valamivel késôbb, 1926 nyarán a Bácsmegyei Napló errôl csak ennyit írt: „Néhány hónappal ezelôtt a belügyminisztériumnál névtelen feljelentést tettek ellene, hogy irredenta nyomtatványokat terjeszt, mire a hatóságok kiutasították és Ausztriába toloncolták” (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5.). Ha ez igaz, akkor szabadkai lapterjesztôi tevékenysége nem tarthatott sokáig: 1926. március-április körül már le is záródott. Az ellene fölhozott vád, az irredenta kiadványok (újságok) terjesztése azonban némileg pikáns. Az ô múltjából nem következik, sôt azzal ellentétes is. Valószínû is, hogy inkább a jugoszláv hatóságok „magyar betû” iránti általános averziója állt a kiutasítás mögött. (A terjesztett magyarországi lapokban persze bizonyos irredenta hangoltságú cikkek biztosan voltak; ezek kiszûrése azonban, ha már a hatóságok engedélyezték a terjesztést, a lapterjesztés eszközeivel megoldhatatlan volt.) 7. A Bécsbe való – kényszerû – visszatérés csak ideiglenes lehetett, 1926-ban az emigráció már fölbomlófélben volt. Aki nem tudott vagy nem akart hazatérni, az továbbállt, Bécs gyakorlatilag már elvesztette központi jelentôségét az emigrációban. Érthetô, hogy Barna sem találta meg a helyét. A már többször idézett, s ez idôszakra vonatkozóan kulcsfontosságú forrásunk errôl ezt mondja el: „Barna Bécsben hosszú ideig nyomorgott családjával, sehogy sem tudott elhelyezkedni, bár minden követ megmozgatott, hogy állásba jusson. Hat héttel ezelôtt [azaz – eszerint – 1926. április végén] visszajött Jugoszláviába, de Beogradban újból letartóztatták és kitoloncolták az ország területérôl” (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5.). Megint Bécsbe került viszsza, de immár azzal a szándékkal, hogy megpróbál hazatérni Budapestre. A hazatérésre az adott lehetôséget, hogy a rendszer konszolidációjával párhuzamosan különbözô jogi kiskapuk nyíltak meg az
emigránsok egy része elôtt, s a kisebb „bûnösök” valamilyen jogcímen (elévülés stb.) büntetlenül hazatérhettek. (Ez idôben tért haza például az emigráció Ma-ista szárnya is, Kassákkal az élen.) Az esetleges egzisztencia lehetôsége pedig valamenynyire „feledtette” elôttük a rendszerrel szembeni politikai fönntartásokat. Ráadásul ez idôben zajlott a „szabadkômûves” (polgári radikális) tradíciót képviselô Világ betiltása, illetve újraindulása körüli kötélhúzás, amely azzal az eredménnyel zárult, hogy a Világ mint Világ megszûnt, de addigi kiadói és munkatársai átvehették az addigra nagyon elszürkült és marginalizálódott Magyar Hírlapot. Azaz, minimális változtatásokkal a Világ Magyar Hírlap néven folytathatta munkáját. Ez a (jórészt háttérben lefolyt alkudozás) pedig bizonyos lehetôségeket kínált olyan szakembereknek is, mint Barna. Hogy pontosan milyen alkuk köttettek, s ezek milyen körülmények között születtek meg, nem tudjuk. Csak annyi ismeretes, amennyit errôl a Bácsmegyei Napló megírt. Eszerint Barna („végsô elkeseredésében”) „elhatározta, hogy ha lehet, visszatér Budapestre, levelet írt dr. Györki Imre ügyvéd szociáldemokrata képviselônek, hogy nézzen utána, van-e ellene bûnvádi eljárás. Györki Imre értesítette, hogy az ügyészségtôl garancialevelet kapott, mely szerint hazatérése után nem fogják letartóztatni és az esetleges vádakkal szemben szabadlábon védekezhet.” „Barna az ügyvéd levele után családjával együtt útlevelet váltott a bécsi magyar követségen és visszautazott Budapestre” (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5.). A hazatérés idôpontja viszonylag pontosan megállapítható, illetve a hírlapi közlésekbôl kikövetkeztethetô, hogy erre 1926. június 8-án került sor (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 5., Délbácska, 1926. jún. 11. 5., Magyarság, 1926.jún. 11. 9.). A Magyarság, amely vele szemben ellenséges hangot ütött meg, arra is utalt, hogy „budapesti elvbarátainak közbenjárására” térhetett vissza Budapestre. Itthoni, ideiglenes elhelyezkedése csak hozzávetôlegesen rekonstruálható. Az egyik lap szerint „rokonainál”, a másik lap szerint a szociáldemokrata Révész Mihály újságírónál szállt meg, s ez idôben lakása is vagy Kispesten, vagy az Üllôi úton volt. Két nappal hazatérése után, június 10-én azonban letartóztatták. A Délbácska budapesti tudósítója szerint maga Hetényi rendôrfôkapitány intézkedett, „hogy Barnát állítsák elô a fôkapitányságra”, s 10-én reggel, amikor „egy detektív egy Üllôi-úti ház kapujából látta kilépni Barnát egy másik férfi társaságában”, elô is állították. (A másik férfi, mint kiderült, Révész Mihály volt, aki „szintén hosszabb ideig tartózkodott mint emigráns Bécsben, és mintegy félévvel ezelôtt jött vissza ügyészi engedéllyel Budapestre és azóta a Népszava szerkesztôségében
• 114 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
dolgozott. Barna néhány nappal ezelôtt találkozott Révésszel és azóta az ô lakásán tartózkodott.”) Elôállításáról és kihallgatásáról három lap is beszámolt: a Magyarság ellenségesen, a Délbácska semlegesen, a Bácsmegyei Napló jóindulatúan. Ezekbôl kiderül, hogy Barna a Györki Imre megszerezte salvus conductusra hivatkozott, s bár azt nem tudta elôadni, ügyvédje megérkezte után szabadon engedték. A szabadkai lap, késô éjszakai kiegészítô információk alapján, fontosnak érezte, hogy cáfolja a letartóztatásról elterjedt híreket. „Mindössze annyi történt”, írták, „hogy a budapesti rendôrség érdeklôdött Barna tartózkodási helye iránt és ôrizetbe akarta venni, Györki Imre dr. nemzetgyûlési képviselô, Barna ügyvédje azonban a rendôrségen felmutatta azt a salvus conductust, amit Barna kapott, a mit a rendôrség tudomásul vett” (Bácsmegyei Napló, 1926. jún. 11. 6.). A másik két lapból azonban kiderül, meglebegtették elôtte egy esetleges fôtárgyalás lehetôségét is. A jobboldali, ügyét ellenségesen tárgyaló Magyarság hangvétele mutatja, korántsem problémátlan lépés volt hazatérése. A magyar politikai élet erôviszonya azonban ekkor már nemcsak hazatérését, de itthoni szerepvállalását is lehetôvé tették. Sôt, okkal föltételezhetô, hogy már hazatérése is úgy volt idôzítve, hogy szerepet vállalhasson a Világ örökébe lépô Magyar Hírlap kiadói adminisztrálásában. Az „új” (vagy pontosabb, ha úgy fogalmazunk: a „régit” más néven folytató) lap elsô, már átalakulás utáni száma 1926. június 14-én, hat nappal Barna hazatérése és négy nappal „elôállítása” után jelent meg – a jelek szerint Barna kiadóhivatali irányításával. Sajnos, a háttérben lefolytatott, nyilván több szálon is futó tárgyalások és alkudozások részleteirôl egyelôre semmi sem tudható. De az biztos, és Barna szerepvállalása is ezt tanúsítja, hogy az emigrációnak volt szava az új fölállás kialakításában, a lap hátterének megteremtésében. A Magyar Hírlapnál végzett munkája részleteit, források híján, nem ismerjük, csak következtetni lehet rá. Annyi bizonyos, a lap átállítása kiadóhivatali szempontból nem volt könnyû feladat. Egy elszürkült lapot kellett fölfuttatni. Ezt a rezsimváltás híre természetesen megkönnyítette, hiszen a Világ korábbi olvasóközönsége így többé-kevésbé aktivizálható volt. Hogy milyen programmal indul útjára az átalakult lap, azt nem is rejtették véka alá. Formális programot ugyan nem adtak, sôt az új éra elsô számának elsô oldalán egyenesen azt írták (retorikailag alighanem hatásosan), hogy nem ígérnek semmit, majd magából a lapból az olvasók megállapíthatják, mit kapnak. Valójában azonban nagyon is megadták programjukat, hiszen a címfej két oldalára szöveges önkommentár került (amely azután
minden számon ott is maradt): „A Magyar Hírlap a polgári jogok harcosa. Tiszteli a tudomány, a mûvészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiált az igazságtalanságnak, a gyûlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a munkát, mely a békétlenség levegôjében elsorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekezetek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkészségét a nemzet és társadalom nagy érdekei iránt, a mûveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát, vámmentességét. A Magyar Hírlap Magyarország megújhodását a demokráciától és a fokozott mûveltségtôl várja. Nem veszi hiába ajkára a haza nevét, de a hazát szolgálja minden betûje, gondolata, érzése. A Magyar Hírlap ereje a tiszta meggyôzôdés: megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Magyar Hírlap tiszteli mások meggyôzôdését, de hadat üzen az elvek mögé rejtôzô kalandorságnak. A Magyar Hírlap eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat, védelmezôje az elnyomottaknak” (MH, 1926. jún. 14. 1., s aztán folyamatosan). Világos, bár nem ellentmondások nélküli szöveg ez, a polgári radikalizmus új körülmények közötti újrafogalmazása, lényegében konszolidációs kritikai program. Nagy kérdés volt azonban, mennyi olvasót lehetett ezzel a programmal megnyerni. A lapnak az újraindulás elôtt nagyon kevés elôfizetôje volt. Ezt – igaz, ügyes marketingérveléssel – maga a lap is elismerte. A június 15-i számban, önmagukra reflektálva, megírták: „1873 elôfizetôje van megindulása elôtt tizenkét órával annak az új nagy reggeli újságnak, amely a Magyar Hírlap nevét viseli. Este nyolc órát írunk, reggel nyolckor fogja a közönség kezébe venni az új Magyar Hírlap elsô számát, de a Magyar Hírlap kiadóhivatala ma délután már alig gyôzte a nagy munkát: az új Magyar Hírlap elôfizetôinek tömeges jelentkezését. Elég volt kimondani azt a szót, hogy végleg megszûnt a Világ, és megindult az új Magyar Hírlap; már megindult az elôfizetôk sereglése, és akiknek tudomására jutott ez a változás, siettek elôlegezni bizalmukat az újjászületett Magyar Hírlapnak” (MH 1926. jún. 15.3.). Ez az érvelés Az Est gyakorlatára, Sebestyén Arnold észjárására emlékeztet – Barna nyilván hajdani fônökétôl sajátította el ezt a gondolkodást. S erre a beharangozott érdeklôdésre rá is dolgoztak. Az elsô szám ingyen adott rendkívüli szám volt, s ami ennél is döntôbb mozzanat, árát ezer koronában, azaz nagyon olcsón állapították meg. Az elsô szám már az elsô oldalon, címbetûkkel hírül adta: „Ezer koronáért ad gazdag, nagy reggeli újságot a Magyar Hírlap” (MH 1926. jún. 14. 1.). Mindennek eredménye is lett. Június 16-án már arról adhattak hírt, hogy: „Négyezer új elôfizetôt hozott egyetlen nap.” Azaz, „noha csak ti-
• 115 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
zenkét óra múlt el azóta, amióta az új Magyar Hírlap elsô száma a közönség kezébe került: a Magyar Hírlap kiadóhivatala közel hatezer elôfizetôt könyvelt el. Nem kellett sok szó, vagy még nem is nyílt alkalom beszélni, és már megindult a tömeges csatlakozás az új Magyar Hírlap táborához. A telefón folyton szól, a lépcsôn egymást érik az emberek, gyülekezik és szélesedik az új Magyar Hírlap tábora; az a sereg, amely a jobb magyar jövô felé akar haladni.” „Még két olyan nap, amilyen volt a mai; és megjelenésének harmadnapján az új Magyar Hírlap már diadalmenetrôl beszélhet” (MH 1926. jún. 16. 9.). Mindez, jól érzékelhetôen, tudatos marketingstratégia jegyében folyt. (Az „új Magyar Hírlap” szintagma föltûnôen gyakori ismétlése például nem stiláris hiba, hanem, ellenkezôleg, az új helyzet tudatosításának és bevésésének eszköze volt.) „Diadalmenet” azonban nem lett, az a tábor, amely egy ilyen lapra „vevô” lehetett, viszonylag kicsi volt, s megosztott. A szövetséges, de egyben rivális Népszava adminisztrációjának egyik kimutatásából tudjuk, hogyan alakultak a példányszámadatok (PIL 658 f. 5/139. ôe. 10.). 1926: 10 000, 1928: 19 000, 1929: 28 000, 1931: nincs adat, 1932 január: 23 000, 1932 október: 24 000. Az adatok megítéléséhez persze érdemes egy összehasonlító adatsort is figyelembe venni. 1926-ban a többi nagy budapesti (értsd: országos) lap példányszámadatai így alakultak: Pesti Hírlap. 84 000, Az Est: 49 000, Esti Kurír: 42 000, Újság: 39 000, Magyarság: 38 000, Friss Újság: 36 700, Pesti Napló: 35 000, Magyarország: 28 000, Nemzeti Újság: 23 700, Mai Nap: 20 000, Budapesti Hírlap: 15 500, Új Nemzedék: 15 000, Pester Lloyd, reggeli: 12 000, Pester Lloyd, esti: 10 000. Ez (s a késôbbi hasonló adatok) azt mutatják, a Magyar Hírlap a „nagyok” között a kicsi volt. Mint meghatározott irányultság képviselôje azonban így is az ideológiai színkép fontos elemeként veendô számba. Mai távlatból pedig kulturális érdekessége jóval nagyobb, mint jó néhány nála nagyobb olvasóközönségû lapé. A Magyar Hírlap munkatársai számát tekintve is a kisebbek közé tartozott. Egy korabeli fölmérésbôl (Literatura, 1926. nov., 9.) tudjuk, e téren mi volt az erôsorrend. Az Est, Pesti Napló, Magyarország (együtt) 85, az Újság 46, a Pester Lloyd 42, a Pesti Hírlap 42, a Magyarság 33, a Nemzeti Újság 32, az Esti Kurír 31, az Új Nemzedék 29, a Budapesti Hírlap 27, a Magyar Hírlap 25, a 8 Órai Ujság 23, a Népszava 21 „szerkesztôt”, azaz szerkesztôt és belsô munkatársat foglalkoztatott. Az újságírók száma persze nem közvetlen meghatározottság, néhány munkatárs ide vagy oda nem számít, de mindenképpen jelzés értékû. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy a Magyar Hírlap olyanokat is megnyert rendszeres cikkírásra, mint Ignotus Hugó vagy Móra Ferenc.)
A Magyar Hírlap elterjedtségét, paradox mód, nem is annyira a vele diametrálisan ellentétes álláspontot képviselô lapok piaci jelenléte korlátozta, mint a vele sok szempontból rokon, de legalábbis potenciális szövetségesnek tekinthetô lapok. Mindenekelôtt a Népszava. Az ezer koronás olcsó ár ugyanis rontotta a Népszava piaci pozícióit, s ez feszültséget teremtett a két újság között. Az ellentét már hamar, már 1926 júliusában fölszínre került. A Népszava szóvá tette a „gyanús olcsósági hullámot”, s erre a Magyar Hírlap július 6-án vezércikkben volt kénytelen válaszolni. A cikk, szempontunkból, két eleme révén érdekes. Az egyik, hogy a Magyar Hírlap részérôl kimondódott: „A polgári demokrácia és a magyar jövô szempontjából perdöntôen nagy jelentôséget tulajdonítunk annak a fegyverbarátságnak, amely a polgárság liberális része és a szocialista párt között alakult ki” (MH 1926. júl. 6. 1.). A másik az a kalkuláció, amelyet a „gyanúsítással” szemben hoztak föl. Ez utóbbi ugyanis, bár célszámaiban irreális, belevilágít a Magyar Hírlap kiadói stratégiájába, sôt bizonyos értelemben üzleti hátterébe is. A Magyar Hírlap, nyilván Barna belsô információi alapján, stratégiáját elfogadva és képviselve, abból indult ki, hogy az ezer koronás ár nem irreális, egyes fontos francia lapok ára fele annyi, mint az övéké. S ebbôl kiindulva, úgy vélték: „Amennyiben sikerülne Magyarországon kiépíteni a lényeges közeledést a francia, vagy akár az angol lapárak felé, akkor ennek két következménye lesz. Az egyik az, hogy újságot fognak olvasni olyan széles társadalmi rétegek, amelyek most nem olvasnak újságot, a másik az, hogy naponként több lapot fognak megvenni azok, akik eddig naponként csak egy lapot vásároltak. Amennyiben tehát az ezer koronás lapár üzletileg lehetségesnek bizonyul Magyarországon, ez azt jelenti, hogy a sajtó sokkal szélesebb rétegekre terjesztheti ki kulturális hivatásának teljesítését; és jelenti egyben a magyar lapvállalatok gazdasági alapjainak megszilárdulását” (MH 1926. júl. 6. 1.). Az ezer koronás ár realitásának igazolására pedig levezettek egy potenciális kalkulációt. „A meggyanúsított Magyar Hírlap terjedelmét véve alapul: 70. 000 nyomott példány mellett a havi papírszükséglet körülbelül 600 millió korona. Ha a 70. 000 példányból 30. 000 példány fogy el az uccai árusításban, akkor az uccai árusítás bevétele fedezi a 70. 000 példány papírszámláját és még marad néhányszor 10 millió fölösleg. 30. 000 elôfizetôt feltételezve, az elôfizetési bevétel fedezi a 70. 000 példány nyomdaszámláját, és marad még 100–150 millió korona. Tehát 70. 000 nyomott és 10. 000 visszamaradt példányt véve alapul, a hirdetési tételek nélkül vagy 200 millió jut havonként a szerkesztôség és kiadóhivatal számára. Ennek a 200 millió-
• 116 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
nak és a hirdetési bevételeknek fedezniôk kell az egyéb kiadásokat” (MH 1926. júl. 6. 1.). A vita, amelynek elmérgesedését természetesen csak a mindkét lappal szemben álló jobboldali Új Nemzedék fogadta örömmel (Új Nemzedék, 1926. aug. 25. 8.), két dologra fölhívja figyelmünket. A kalkuláció, bármennyire „logikus” is, alapjában véve irreális volt; a hetvenezres példányszámot a Magyar Hírlap soha nem érte el, sôt meg sem közelítette. Hogy a kalkuláció pusztán a nyilvánosságnak szánt fedôszöveg volt-e, vagy csakugyan komolyan számoltak esetleges megvalósulásával, nem tudjuk. De az, amire a konkurencia fölhívta a figyelmet, alighanem helytálló: a lap rászorult a „mecénás”, a fôrészvényes Halasi Fischer Ödön pénzére – önmagát tartósan aligha tudta volna fönntartani. A Magyar Hírlap elsôsorban kulturális (s persze politikai) szerepet töltött be, s nem profitot hozó „üzlet” volt. Barna itt, úgy látszik, megint hálátlan feladatot kapott. Egy nehéz helyzetû lapot kellett üzletileg fölszínen tartania, s ez megint sokféle szempont pragmatikus figyelembe vételével járt. A feladatot azonban teljesítette, a Magyar Hírlap, amíg ô állt a kiadóhivatal élén, talpon tudott maradni. Bizonyos jelekbôl arra is következtetni lehet, hogy e posztján ügyes, gyakorlatias embernek bizonyult. Igazgatói szerepének mindenesetre érdekes, bár alighanem természetes vetülete, hogy még a lap egyes munkatársainak ügyeit is intézte. Így valószínûleg szerepe volt abban is, hogy a lap számára oly fontos (mert nagyon népszerû) Móra Ferencet 1927 januárjában, titokban, 6-8 hétre fölköltöztették Budára, ahol az író egy villában (Diósárok u. 18.) dolgozott – természetesen a Magyar Hírlap költségén (vö. Wallinger 1984a: 45., Wallinger 1984b). Móra egyébként utóbb több levelében emlegette is „Barna urat”. Az 1927. április 2-i, Abbáziából tudósító levelébôl például megtudjuk, hogy a valutaátváltásban kapott tôle segítséget, ti. „Barna úr azt mondta, hogy itt jutányosabb beváltani [a koronát lírára] s Pesten hiába is szaladoztam, csak pár száz lírát bírtam venni” (MFlev 337.). Máskor, április közepe körül pedig felesége szanatóriumba való elhelyezése kapcsán vetette föl a kérdést: „Ne írjak Barnának?” (MFlev 342.) Barnára, mint gyakorlatias emberre ezek szerint a nem kifejezetten lapkiadási kérdésekben is lehetett számítani. 8. 1930-ban újabb fordulat következett be pályájában – ahogy egy késôbbi (1934. ápr. 17.) levelében írta: „elszaladt Európából” (PIM V. 4132/19/4), Argentínába, Buenos Airesbe. Hogy kivándorlását mi motiválta, források híján csak találgathatjuk. Egyes,
retrospektív utalásaiból következtetve a világgazdasági válság begyûrûzése s a politikai trendek alakulása lehetett a két fô ok. Mozgása azonban belesimult egy nagy trendbe. Az 1920-as években Buenos Aires lett az európai emigráció egyik kedvelt célpontja, s ez idôben, a harmincas években már az európai zsidóság is erre felé gravitált. (Argentína európai, sôt magyar szempontból való fölértékelôdését jelezte, hogy 1930-ban Buenos Airesben magyar követség is nyílt.) Barna tehát döntésével igazodott egy formálódó kollektív helyzetérzékeléshez: az Európánál fejletlenebb, de a nagy válságból némileg kiesô Argentína a válsággal sújtott Európánál valamivel kedvezôbb életkilátásokat ígért. Kitelepülésével természetesen radikálisan új feltételek közé került. Buenos Aires már akkor is Argentína fôváros volt, s egyben legnagyobb városa és kikötôje. Az ország észak-keleti részén, a Rio de la Plata déli partján, az uruguayi partokkal szemben terül el. Az éghajlat nedves, szubtrópusi éghajlat, az európaihoz viszonyítva az évszakok is máskor következnek be itt. Tavasz például szeptembertôl novemberig tart, a legmelegebb hónap pedig a január. Ez a máshoz szokott szervezetet természetesen megviseli. A város lakossága fôleg spanyol és olasz származású argentin volt, de jelentôs arab, német, magyar, zsidó, örmény, orosz, angol, ír, kínai, japán és koreai kisebbség is kialakult már. A 19. század végén kiépült vasúthálózat a várost összekapcsolta a nyersanyag forrásaként szolgáló távolabbi tartományokkal, s ez lehetôvé tette az itteni üzemek fölfejlôdését. Nagy szegénynegyedek is kialakultak. A politikai élet európai szemmel sok sajátosságot mutatott, külön fejlôdési utat képviselt, amelyben az idôrôl idôre bekövetkezô katonai hatalomátvétel megszokott volt. A közélet színképét azonban heterogén törekvések egyidejû jelenléte alakította. Barna családostól érkezett Argentínába, vele volt felesége, Aranka és két fiúk, Ervin és Tamás. Elsô vállalkozása mindjárt egy kis magyar könyvkereskedés lett, amely változó jelleggel és formában tizennyolc évig, 1948-ig megmaradt. Az elsô idôk azonban komoly nehézségek elé állították. Errôl 1934-ben, már stabilizálódva, Bölöni Györgyhöz írott leveleiben (PIM V. 4132/19/1-2) számolt be. Eredetileg úgy hitte, hogy felesége hamarébb fog tudni elhelyezkedni, mint ô. „Ez itt ilyen magamfajta embereknél a szokvány” – írta errôl. „A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt egyetlen igazán intelligens ember a környezetünkben, aki le tudott volna bennünket mérni és a megfelelô helyre tenni. Nem tudtak lemérni, mert nincs is mértékük. Ilyen körülmények között magamra voltam teljesen hagyatva és úgy mint annyiszor, most is kerestem az utat az érvényesüléshez.” „Sok mindent próbáltam
• 117 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
– folytatta –, hamis információk alapján. Elôször a kis magyar könyvkereskedés mellett, úgy gondoltam, hogy Aranka mint kozmetikus hamarosan el fog helyezkedni. Sokat hitegettek, ezzel elmúlt másfél év. A gyerekek, mint földmíves napszámosok magyar és német birtokosoknál rettenetes nehéz munkát végeztek. Erwin szegény gyomorfekélyt kapott, meg kellett operáltatnom. Én foglalkoztam liba és kacsa eladással, késôbb egy nagy magyar vendéglô üzletvezetôje voltam, de végeredménybe komoly eredményt elérni nem tudtam.” S eltelt három év. Ez a három év, úgy látszik, a próbálkozásokra és a tapasztalatszerzésre, a helyi körülmények fölmérésére ment el. „Azért ez az idô sem múlt el haszon nélkül” – vélte ô maga is. „Tudod, hogy nagy duma ember vagyok és nyílt szemmel járok. Helyi ismereteket szereztem. Embereket, gazdasági helyzetet, helyi morált figyeltem meg. A bevándoroltak pszihéjét tanultam megismerni. Párhuzamot vontam az európai és az itteni helyzet között és végül három évi itt tartózkodás után azt mondtam: elég! Rájöttem, hogy semmi különbség nincs Európa és Délamerika között. Az emberek cselekvési rugója ugyanaz, mint otthon csak mindennek más, primitívebb a formája. A kapitalizmus, fôleg az ipari kezdetleges. Agrárország lévén rengeteg megmûveletlen területtel a dolgozni akarók részére, a nyomor sohasem lehet akkora, mint otthon. Az élelmezés itt nem lehet gond, hallatlan olcsó. Az utóbbi idôben azt látom, hogy a válság ide késôbb és gyengébb erôvel jön.” Az argentin helyzetben, érdekes mód, lehetôségeket látott: „A valuta krízis ide az amerikai dollár esés miatt most érkezett meg egy hallatlanul fegyelmezett formában. Lementek a pesóval, de az inflációt a gabona eladása javára fordították. Szóval, ezek a ravasz latinok levonták az európai valuta krízis összes tanulságait és nem kopíroztak, hanem valami újat csináltak.” Fordulata mibenlétét ô maga így foglalta össze: „Szóval, azt mondtam, hogy nem kísérletezek tovább, nem hallgatok, és nem kérdezek senkit és megyek a magam egészséges logikája után, magam mellé véve Arankámat, aki szintén átformálódott és nagyszerû, kiegészítô munkatársam lett. Megcsináltam az elsô buenosairesi internacionalis Újságés könyvkereskedést, specializálva magam arra, ami seholsem kapható, a bolseviki irodalomra, kaphatsz nálam amerikai és német baloldali, szélsô-baloldali irodalmat, de hogy ne mondják, jobban mondva, hogy ne vegyék észre a bolsi propagandát, találhatnak üzletemben Hitleri irodalmat is.” Ez az „internacionális” könyvkereskedés, mint levele elônyomtatott fejlécébôl is kiderül, az „Agencia Internacional de Diarios / Alejandro Barna” lett. Levélcíme (legalábbis 1934/35-ben) pedig ez: Calle Lavalle 365.
Vállalkozása 1934 eleji állapotát így jellemezte: „Van tehát egy Goldschmied-féle üzletem.” (Ez az önmeghatározás fontos, Goldschmied Bernát [1856– 1941] a század elsô évtizedeiben nagyon sikeres, agresszív terjesztési stílusáról ismert budapesti könyvkereskedô volt.) „Ilyen itt nincs és mondhatom, hogy nagyszerûen bevált, hónapról-hónapra emelkedik a forgalmam. Csak áru kérdése, hogy egész nagy üzem legyek. Kaphatók nálam a kis államok lapjai és most vezetem be a már régebben bevezetett magyar gramofon lemezek mellé a közép európai kis államok lemezeit is. Politikai tartalmú irodalommal itt a nagy cégek nem foglalkoznak, ugyancsak elôkelôségûknél fogva erótikát sem árusítanak. Ez nekem nagyon jól jön és ezért ezekben a cikkekben specializáltam magam. Ma ott tartunk, hogy van egy szép üzlethelyiségem. Most hozzá veszek egy irodát és felveszem az elsô alkalmazottat a kifutó gyereken kívül. Alkalmazok egy kisaszszonyt, aki több nyelven beszél.” (Ekkor fiai még tanultak, nem vettek részt a könyvkereskedés munkájában. Ez, közvetve, már anyagi helyzete stabilizálódását jelzi; a fiúknak már nem kellett napszámos munkát végezniük – futotta tanulmányaikra.) 9. Barna ez idôben is tartotta a kapcsolatot régebbi barátaival, és üzleti levelezést is folytatott. Mindennek dokumentumai azonban széjjelszóródtak – szerencsére a Bölöni-hagyaték több, 1934/35-ben írott levelét is megôrizte. Ezekbôl, ha részlegesen is, nemcsak élete alakulására, de üzleti ügyeire vonatkozóan is nyerhetünk információkat. Az elsô, az elôbbiekben már bôségesen hasznosított levél dátuma 1934. február 27., a többié, sorrendben, ez: 1934. április 17., június 22., 1935. február 5. és július 3. E levelek mellékleteként, másolatban, fönnmaradt két, I. Gondol párizsi magyar (vagy magyarul is tudó) könyvterjesztôhöz írott levele is (1935. június 21. és július 2.). Ezekbôl kitetszik, a bécsi emigrációban kialakult barátság Barna és Bölöni közt még ekkor is élt. Barna visszamenôleg is utalgatott közös dolgaikra, így azt is megtudjuk, 1930-ban, amikor Barna Argentínába készülôdött, Bölöni így reagált: „Szegény Barnám elmész a latin rablók közzé” (idézi: 1934. febr. 27.). Az persze talán a levélírás szituációjából adódó túlzás, hogy „összes régi barátaink közül” Barna és felesége „a legnagyobb szeretettel a leggyakrabban” a Bölöni-házaspárt emlegette maguk közt (1934. febr. 27.). Az azonban már mindenképpen beszédes, hogy Barna szobája falát Tihanyi Lajos Bölöniportréja díszítette, Bölöniné Itóka dedikált fényképét pedig Aranka ôrizte. Barna Bölönitôl megkapta
• 118 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Az igazi Adyt is, dedikálva (1935. febr. 5.), s kölcsönösen számítottak egymásra. Barna személyes életükrôl több fontos dolgot e levelekben mondott el, hosszabb-rövidebb önéletrajzi utalásait már az elôbbiekben is hasznosítottuk. Igen érdekes például az az önjellemzés, amit Barna Itókának „címezve” írt meg: „Nem vagyunk a régiek, amennyiben megkomolyodtunk. Két bölcs lehiggadt emberek vagyunk és környezetünkben illetve a magyar kolóniában mint »bölcs rabbit« emlegetnek. Nevetni azért tudunk jókat, csak az a baj, hogy még erre sem érünk rá” (1934. febr. 27.). A lehiggadásnak, ugyanezen levélben, másik oldala is megjelenik – ugyancsak beszédesen: „Tudjátok, nem szeretek nagyon az elsô sorban harcolni, ahhoz már túl fáradt vagyok.” E vonatkozásoknál azonban gondolatmenetünk e pontján fontosabbak a közös üzleti ügyek, amelyekbôl sok mindenre fény derül. Bölöni, mint kiderül, saját Ady-könyvét s fotómûvész barátai fotóit ajánlotta Barna figyelmébe. Ezek argentínai kereslete azonban erôsen korlátozott volt. Barna a könyv terjesztési lehetôségeirôl így referált: „Adyról írott könyvedrôl sokat beszéltem vevôimnek. A peso esése óta nagyon nehéz nagy mennyiségben eladni egy-egy [magyar] könyvet. 30 francia frankért akarod adni a könyvet, ez megfelel 7 peso 50 ctvosnak, ez nagyon sok pénz. Wells, Mi lesz holnap? címû regényének magyar kiadása kötve 6 peso, ebbôl ha jól megy 15-20 példányt fogok eladni. Nem hiszem, hogy tíz példánynál többet el tudnék adni Ady könyvedbôl. Ennyit küldhetsz, küldj számlát és ennek alapján azonnal utalom a pénzt” (1934. febr. 27.). Ady versei iránt is kicsi volt a fizetôképes kereslet. Az 1934. április 17-i levélben olvassuk: „Nagyon tele van a raktáram Adykkal és most már tudom, hogy nem vándorolt ide sok Ady olvasó és akik itt vannak, nagyon szegények.” Bölöni Ady-könyvét azonban átvette, sôt miután megkapta, újságban is hirdette azt. Az 1935. február 5-i levélben közölte barátjával: „hajópostával küldök egy Magyarságot, melyben könyvedet hirdetem”. Érdekes a fotókra való reagálása is: „A Photokra vonatkozólag a helyzet a következô. Számottevô példányszámot drága dolgokból nem lehet eladni. A német Nacktkultur folyóiratok a nagytömegek igényeit kielégítik és úgy, mintahogy komoly mûvészi festményre nincs vevô, ugyanúgy Brassai és Kertész igazán mûvészi fotográfiáiból a megadott áron nem lehet üzletet csinálni.” „Amennyiben albumokat csinálnak és nem nagyon drágák, úgy egyegy példányt küldjenek mintának, és vagy rendelek belôlük többet vagy eladom a mintapéldányt és átküldöm a pénzt vagy visszaküldöm a magam költségére” (1934. febr. 27.).
Barna üzleti terveire is lehet következtetni a levelekbôl. Jól érzékelhetô, hogy bár a magyar anyag terjesztését nem adta föl, a hangsúly ekkorra már az „internacionális” anyagra helyezôdött át – nyilván, mert ennek szélesebb vevôközönsége volt, mint a magyar anyagnak. Ennek megfelelôen egy párizsi beszállítót keresett magának. Ahogy (1934. febr. 27-én) írta: „Nekem szükségem van egy párisi könyvkereskedôre, aki benne él az üzletben és idôvel beleéli magát az én üzletembe is és akkor az én üzleti szempontjaimból tekintve figyeli a párisi piacot. Újdonságokat azonnal elküldi, és összeszedi a rejtett kincseket, amibôl itt lehet pénzt csinálni.” Erre a szerepre egy ideig a párizsi I. Gondolt vette számításba, de Gondol nem vált be. Késve szállított, nem azt küldte, amire Barna számított, s adminisztrációja is hagyott kívánnivalókat. A neki címzett levelek másolatai jól jelzik, hogy ez a viszony eleve nehézkesen indult, s gyorsan el is romlott. Azokat a „kincseket”, amelyeket Barna Párizsból remélt, tôle nem kapta meg. Hogy milyen „kincseket” remélt, arra a Bölönihez írott elsô levél néhány utalása visz közelebb. „Nem tudom, ismered-e az úgynevezett »Privatdruck« könyveket” – írta. „Ezek franciába nagy számmal jelentek meg és talán még ma is jönnek ki újabbak. Valószínû, hogy ez Gondol üzletkörébôl kiesik és Te inkább találnál ilyeneket és jobban meg tudnád ítélni, hogy mi a jó és a legjobb. Erre vonatkozólag kijelentem, hogy van közönség erre, ezen kereshetnél Te is, hogy mennyit, az a könyv árától függ. Szaglász körül ebben az ügyben és írj az eredményrôl. Ezek lehetnek antiquar példányok is.” A Privatdruck elnevezés kétértelmû kifejezés. Általában a nagyon kis példányszámú „magánkiadást” értik rajta (ez a kis példányszám akár egy példány is lehet), amelynek tipográfiai kivitelezése mûvészi igényû, „bibliofil” minôségû. Az esetek egy részében azonban a Privatdruck elnevezés voltaképpen fedônév, s a zárt körben terjesztett erotikus/pornográf könyveket fedte. Barna, mint egy másik (1934. jún. 22-i) levelébôl kiderül, voltaképpen erre a második típusra gondolt. Idézett Gondol levelébôl egy mondatot („Erotikusokat csak fixre, cserejog nélkül lehet szállítani”), majd így kommentálta azt: „Mióta ilyen szigorúak nálatok? Egyelôre azt látom, hogy a Paris Magazin és a most újabban megjelent Ici Paris elég jó meztelen nôket hoz a lapban. – Ô [ti. Gondol] összetéveszti az erotikát a pornográfiával. – Nem mondom, hogy originális pornográf Erotikát nem, képpel, hanem kizárólag szöveggel, amit úgy hívnak, hogy Privatdruck, azt tudnék használni. – Annak azonban tényleg disznóságoknak kell lenni.” Meg is mondja: „Drágább dolgokat csak úgy tudok használni, ha
• 119 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
azok tényleg mûvésziek. Van például egy gyûjtô vevôm, aki a legvadabb és legdrágább dolgokat is megveszi, ha azok akár a vadság, akár a mûvésziességben elsô helyen állnak. Van egy másik vevôm, aki erotikus filmek után érdeklôdik, abból mintát kell elôbb csak küldeni, a filmek egy kis részét és akkor megrendelné azt.” Kiderül, az Ici Paris-ból, a Paris Sex Appealbôl és a Cinema címû „filmlapból” 5-5 példányt el tudna adni. Nem kétséges, ezekben a kiadványokban volt „pénz”, ezért igyekezett ilyesmit is tartani. De, ha hinni lehet levelének, „legfôbb cikke” nem ez volt, hanem a „baloldali német irodalom”. S ugyanakkor leszögezte azt is, „az üzlet szépen fejlôdik” (1934. jún. 22.). A francia vonal, amelyet a levelekben a címzett személye helyezett elôtérbe, természetesen kevésbé volt fontos számára, mint a német szál (amelynek részleteit, sajnos nem ismerjük). De – pars pro toto – az ennek kapcsán megtudható üzleti gyakorlat is ad némi fölvilágosítást Barna ekkori ügyleteirôl. Mivel Gondollal elégedetlen volt, majd meg is szakította vele a kapcsolatot, más párizsi képviselôt keresett magának, s ennek kapcsán üzleti kondícióiról is elárult egy-két dolgot. Az 1935. február 5-i levélbôl például kiderül: „amennyiben akadna olyan megbízható ember, aki képviseletemet vállalná, jó kiszolgálás esetén szép mellékjövedelemre tehetne szert. 6 %-ot fizetek minden kifizetett összeg után, viszont minden párisi rendelésem rajta keresztül lesz kifizetve. Lényegesen tudnám emelni üzletem forgalmát, mert francia erotikát, ha erôsen van illusztrálva vásárolják az Argentinók is és ez egy óriási vevôközönség. Ugyanez áll politikai és modern szépirodalomra is. Ezekkel itt kevesen foglalkoznak.” Ugyanekkor a forgalomra is tett utalást. „Az eddig elért forgalom [ti. francia vonatkozásban] nem mérvadó, mert nem merek G.-nek nagyobb összeget átutalni. Ha sokat küldök, akkor a leglehetetlenebb szemetet küldi csak azért, hogy lequittelje a nála lévô pénzt. Az elérhetô forgalom 20. 000 frank havonként, természetesen ez nem megy máról holnapra.” Kiderül az is, kapcsolatban állt a Carrefour és az E. S. I. könyvkereskedéssel is, sôt az utóbbinál puhatolózott is, tudnának-e neki párizsi képviselôt ajánlani. Valószínûleg tudtak segíteni neki, mert az 1935. július 3-i levélbôl kiderül, idôközben megtalálta új párizsi képviselôjét: „Rasmussen könyvkereskedô az új bizományosom.” A Bölöninek átutalt pénz körülményei is érdekesek, árulkodnak azokról a föltételekrôl, amelyek közt a pénzmozgás megvalósítható volt. Az 1934. április 17-i levelében írta: „Gál Béla nevében küldtem címedre mai repülôpostával 830 frankot. A valutabizottság ugyanis kérvényezés nélkül engedé-
lyez 200 pesos átutalásokat. Egy személy egy címre havonként egyszer küldhet ilyen összeget.” (A nagyobb s többszöri pénzmozgást nyilván kérvényezni kellett, s ez plusz munkát jelentett.) 10. A levelek egy-egy utalása Barna általános helyzetérzékelésére is fényt vet. 1934. április 17-én, a bécsi események hozzá eljutott híreire reagálva például így írt: „Berkovitz hallom elmenekült Bécsbôl. Látod milyen jól tettem, hogy elszaladtam Európából. Itt mégis nyugodtan élünk és várjuk a világfelfordulást. A forradalmaktól itt alhatunk. Primitív ország, primitív kapitalizmus és primitív forradalmak.” Volt egy feltételes terve, egy európai körutazás is, de ezt is az európai fejleményektôl tette függôvé. „Amennyiben az európai háború vagy összeomlás késik – írta még 1934. február 27-i levelében – úgy nincs kizárva, hogy 2-3 év múlva hazalátogatunk. Nekem az az érzésem, hogy három év múlva már nem lehet.” A világfelfordulás idôpontjában ugyan tévedett (nem sokat), de a trendet jól érzékelte. Ezért is fontos, hogy tervezett hazalátogatására 1937-ben még sor került. Az útnak, sajnos, sem közelebbi idôpontját, sem menetrendjét nem ismerjük, késôbbi följegyzéseiben azonban utal rájuk. Egyik, 1948. június 30-i följegyzésében így: „cégem a németek fekete listájára került. Én voltam az egyetlen délamerikai könyvkereskedô, aki ezen a listán szerepelt. Már 1937-ben, mikor európai körutamon voltam, figyelmeztettek erre, úgy hogy Németországba nem is mehettem, hanem Prágából közvetlenül Amszterdamba repülôgépen utaztam” (PIL 686. f. 180. ôe. 1.). Ekkor valószínûleg Párizsba is eljutott, Bölöniékkel mindenesetre találkozott. Erre egyik, 1946. szeptember 16-i, Bölönihez írott levelében (OSZK Fond 127/109) utal. Ekkor közvetítôjét, egy bizonyos Schwartz Györgyöt ezzel ajánlotta be: „Hogy lássátok, mennyire megbízható, neki adom át azokat a dísztárgyakat, amelyeket Itóka nekem 1937-ben átadott. Így ezt a gondot is levettem vállamról és Rólatok is” (OSZK, Fond 127/109.). Hogy mik lehettek ezek a „dísztárgyak”, nem tudjuk, nyilván olyan értékek, amelyeket a Bölöni házaspár biztonságban akart tudni. Egy Argentínából kiinduló európai körút természetesen jelentôs kiadással járt, így föltételezhetô, hogy Barna ekkor nem pusztán „nosztalgia-körutat” tett. Valószínû, hogy ekkor Budapesten is megfordult, s ott is, a körút többi állomásán is részben régi barátaival és küzdôtársaival, részben üzleti kapcsolataival vette föl a személyes érintkezést. A személyes kontaktus üzleti szempontból bizonyára gyümölcsözô lett, az autopsziás
• 120 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
ismeret biztosabb következtetésekre ad lehetôséget, mint a csak áttételeken keresztül kialakuló. Legalább ilyen súlyú tapasztalatot jelenthetett a háború felé sodródó Európa politikai mozgásainak fölmérése is. S az európai körút ténye azért is érdekes, mert közvetve jelzi Barna cégének viszonylagos stabilitását, anyagi teherbírását. Ezt az utat anyagilag már megengedhette magának. Mindenesetre, a jelek szerint, ezt követôen bontakozott ki igazán vállalkozása. Ezt egyik, egész argentínai tevékenységét 1948-ban pár mondatban összefoglaló följegyzésében így rögzítette: „Buenos Airesben nemzetközi könyvkereskedést alapítottam, amely 18 éve áll fenn. Egyike a legnagyobb ilyen vállalkozásoknak és elsô perctôl kezdve antifasiszta beállítása volt. Autorjus címen szerzôi jogokat értékesítô irodát alapítottam és ez az iroda volt az, amely antifasiszta irodalmat spanyol nyelven helyezett el. Ugyanekkor kônyomatost alapítottam, melynek feladata a délamerikai lapok antifasiszta cikkekkel való ellátása volt. Progreso i Cultura címe volt annak a kiadói vállalkozásomnak, amely 25 kiadványt hozott forgalomba. Többek között Solochov: Csendes Donját is spanyol nyelven. Spanyol és magyar nyelven adtam ki Buenos Airesben nagy példányszámban Lajos Iván németellenes könyvét” (PIl 686. f. 180. ôe. 5.). Ez a följegyzés, sûrítve, megadja azt a tevékenységszerkezetet, amely cégét a harmincas évek második felében s a negyvenes évek elsô felében jellemezte. De ami erénye e följegyzésnek, az a gyöngéje is: túlzottan sommás, általánosított, az idôpontok és a részletek hiányoznak. Egy másik, valamivel bôvebb s idôrendi adatokat is szolgáltató följegyzése, valamint néhány szórványos egyéb adat segítségével ezt az összképet kicsit konkrétabbá lehet tenni. Európai útja után, valamikor 1938-ban került sor arra, hogy kiterjessze a politikai irodalom forgalmazását. Ahogy errôl, sajnos, a kelleténél sommásabban írta: „Svájcon keresztül sikerült megszerveznem, hogy 1938-ban már az antifasiszta és kommunista kiadványokat terjesztésre megszerezzem. 1938 elején a Leipzigben megjelenô »Börsenblatt für den deutschen Buch-handel« egyik számában a német könyvkereskedôk egyesülete figyelmeztette tagjait, hogyha cégem bármily rendeléssel, vagy egyéb kívánsággal az egyesület tagjaihoz fordul, azonnal jelentsék a vezetôségnek. Ennek oka, hogy cégem a németek fekete listájára került” (PIL 686. f. 180. ôe. 1.). A németeknek ez a ’gesztusa’ terjesztôi munkájának indirekt elismerése, ha tetszik, ’jutalma’ lett, de ez a számára politikailag fontos könyvek megszerzését már nem akadályozta. Az az irodalom, amit ô terjesztett, már a
náci Németország határain kívül született meg, s ehhez a svájci csatorna elegendô volt. A „harmadik Birodalom” egyre agresszívabb terjeszkedése, majd a háború 1939 ôszi kitörése teljesen új világhelyzetet teremtett. Ebben a helyzetben a helyi körülmények Barna kezére jártak. A háborúban Argentína semleges ország maradt, Buenos Aires pedig úgynevezett szabadkikötô. A temérdek áru, elsôsorban élelmiszerek, de egyéb is zömében innen került a szemben álló felekhez. „Aranyért akár a németek, akár az angolok vásárolhattak.” Mindezt Barna idejében fölismerte, s üzlete javára fordította. Már egyik 1934 elején írt levelébôl kiderül, hogy fölismerte a szerzôi jogok szabályozásában rejlô lehetôségeket. „Eddig Csáki szalmája volt itt a kiadás joga”, írta, „de 1933 novembere óta törvény van, mely megvédi a szerzôi jogot.” S fölismerte, hogy a „kiadás jogáért” is pénzt lehet kapni – s persze a kiadáspolitikát is lehet irányítani. Így 1939-ben megalapította az Artus Jus (egyes dokumentumokban: Editorial Artusjus) „szerzôi jogokat értékesítô vállalatot. Célul a haladó szellemû európai írók mûveinek fordítását” tûzte ki, s ezzel, ahogy írta, „nagyban elômozdította” az antifasiszta irodalom spanyol nyelvû kiadását és terjesztését. Az általa értékesített (közvetített) szerzôi jogokról még 1939-ben „nagy katalógust” állított össze – ezt a katalógust 1948-ban mellékelte is följegyzéséhez. (A melléklet, sajnos, ma hozzáférhetetlen.) „A jegyzékbôl természetesen hiányoznak azok a mûvek, amelyeket a megalapításkor azonnal értékesítettem. Ezek között volt Konrad Heiden: Hitler-ellenes szempontból megírt biográfiája. Ez a könyv spanyol nyelven három kiadást ért el.” Daniel Eisenberg (1986-87 /1988/: 76.) egyik forrásokat közlô tanulmányából tudjuk, hogy az Editorial Autorjus 1940-ben egy García Lorca-kötet kiadásában is szerepet játszott. Guillermo de Torre (1900–1971), a kitûnô esszéíró (egyébként Jorge Luis Borges sógora) egy 1940. augusztus 27-i levelében ilyen összefüggésben emlegeti a céget, pontosan megadva a címet is: „Erwin Barna, Editorial Autorjus, Lavalle 379, Buenos Aires.” (NB. Ez az adat azért is érdekes, mert jelzi, a megnövekedett feladatok egy részét Barna ekkor már fiára, Erwinre testálta. Neki, mint a jelek bizonyítják, az Autorjus adminisztrációjában jutott feladat.) A cégnek, illetve közvetítôi szerepének van nyoma Franz Werfel és Lion Feuchtwanger hagyatékában is. S följegyzéséhez Barna mellékelt – fotókópia formájában – három dedikációt is. Ezek minden bizonnyal ugyancsak az Editorial Autorjus szerepének dokumentációjául szolgálnak. Az idôrendben elsô Thomas Manntól való: Herrn Erwin Barna / mit verbinddlichem
• 121 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
Gruss / Pacific Palisades, 14. IV. 1941. / Thomas Mann. (A könyv adatait a reprodukált részlet nem tartalmazza.) Az idôrendben második könyv már azonosítható, ez William L. Shirer (1904–1993) amerikai újságíró nevezetes náciellenes berlini naplójának a spanyol kiadása (Diario de Berlin), amely 1942-ben jelent meg. Az ajánlás itt ez: To Erwin Barna – / with all good wishes. / William L. Shirer / New York / September, 1942. A harmadik pedig Henry E. Sigerist (1891–1957) orvostörténész professzor szovjet tárgyú orvostörténeti munkája (La medicina socializáda en la Union Sovjetica), amely Kubában, Havannában jelent meg. Ennek baltimore-i dedikációja 1946. június 28-i dátumú. Barna magyar szempontjait sem tagadta meg, s kiadta és terjesztette Lajos Iván németellenes, Magyarországon – német nyomásra – betiltott könyvét, a Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrébent. A kiadó itt Buenos Airesi Magyar Kiadóként van megjelölve, de mögötte Barna állt. A történetet röviden háború utáni följegyzésében is elmondja, de egykorú dokumentumok is (másolatban) rendelkezésre állnak. Ezekbôl tudható, hogy Barna 1939. augusztus 19-én nagy, egész oldalas hirdetést jelentetett meg a Délamerikai Magyarságban Dr. Lajos Iván Magyarországon betiltott könyve ma jelent meg Buenos Airesben címmel. A hirdetés két részbôl áll. Az elsô rész – Buenos Airesi Magyar
Könyvkiadó aláírással – egy A külföld magyarjaihoz! intézett fölhívás. A második, terjedelmesebb rész szemelvényeket ad a könyvbôl. A fölhívás egyértelmû állásfoglalás, a háborúba sodródástól óvja az országot. S elsô mondata nemcsak drámai, de éleslátó is: „Egy új világégés fenyegetô veszélyének sorsdöntô órájában emelte fel intô szavát egy magyar tudós, aki távol a napi politika tülekedéseitôl és elvakult viszályaitól tisztán látja azt a szakadékot, amelybe beakarják hajszolni a magyar népet.” Azt is meglepô világossággal mondta ki: „Magyarországot nem fenyegeti ellenség, a magyar föld népe békében él és békességben akar maradni szomszédaival. És mégis katonai készülôdésekre kényszerítik Magyarországot, fegyverkezésre áldozzák azokat a milliókat, amelyek békés építô munkára volnának szükségesek.” A szöveg egy explicit fölszólítással záródik: „Olvassátok és terjesszétek ezt a könyvet. Az igazság terjesztését és diadalra jutását mindenkinek saját erejéhez képest segíteni kell. // A külföld magyarjai ezzel is bizonyítani fogják az óhaza iránti szeretetüket.” A könyvet Argentínában ô maga terjesztette. „Kapható: Barna és fia könyvkereskedésében / Lavalle 379 / Mendoza 2382.” „Ára 1 péso 50.” (A könyv ugyanakkor Montevideóban, a Beck-féle könyvkereskedésben is megvásárolható volt – latin-amerikai „összmagyar” terjesztésre törekedett tehát.) A terjesztés érdekében Barna szórólapokat is készített, ezekbôl háromféle is megmaradt. (Közülük kettôben még a Barna könyvkereskedés szerepel aláíróként, a harmadikban, amely közvetlenül a megjelenés elôtt készülhetett, már a Barna és fia könyvkereskedés szerepel. Valószínûleg, pro forma, ekkor vette maga mellé társként Erwin fiát.) Följegyzésében szándékairól is referált. „A Buenos Aires-i magyar kolóniában a hangulat ekkor politikailag igen zavaros és ingadozó volt. Sokan abban a tévhitben éltek, hogy csak úgy lehetnek jó magyarok, ha azonosítják magukat a Horthy-kormány hitlerista álláspontjával és ezt az ottani spanyol körökben népszerûsítik.” Barna e hangulat megfordítása érdekében lépett föl. „A magyar kiadást Budapesten elkobozták és én – természetesen saját költségemen – »A külföld magyarjaihoz« címû felhívással több ezer példányban kinyomattam és terjesztettem. […] Egyidejûleg gondoskodtam arról, hogy Lajos Iván könyve spanyol nyelven is megjelenjen. A spanyol kiadás több ezer példányban egy hónapon belül elfogyott” (PIL 686. f. 180. ô. e. 1.). Amennyire megállapítható, kb. ugyanekkor, tehát valamikor 1939-ben egy kônyomatost is indított. Errôl följegyzésében csak ennyit mond: „megindítottam a vidéki spanyol lapok tájékoztatására egy olyan kônyomatost, amelyben kizárólag az argentin
• 122 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
antifasiszta írók cikkeit közöltem.” (1948-ban arra számított, hogy az „egyik legközelebbi hajóval” megkapja ennek példányait, de ez, ha meg is érkezett Magyarországra, ma nem lelhetô föl.) Kônyomatosa funkciója nyilvánvalóan kettôs volt, egyszerre szolgálta üzleti érdekeit, s terjesztette azokat az eszméket, amelyeket fontosaknak érzett. Üzlete terjeszkedésének logikus állomása volt, hogy a háború alatt spanyol nyelvû könyvkiadót is létesített. Errôl a többször idézett följegyzésben ez olvasható: „Megalapítottam a Progreso i Cultura elnevezésû könyvkiadó vállalatot, amelynek huszonöt kiadványa között Solochov: Csendes Don és Tretjakov: Csokoládé címû mûve és más szovjet írók spanyol nyelvû fordításban szerepelnek” (PIL 686. f. 180. ô. e. 2.). E kiadó teljesítményének pontos fölmérése helyszíni kutatás nélkül lehetetlen. Könyvtári és könyvkereskedôi katalógusokban, internetes adatbázisokban keresgélve azonban nagyjából-egészébôl összeállítható a kiadott könyvek listája. A Buenos Airesben, Ediciones Progreso y Cultura kiadói jelzéssel 1942 és 1946 közt megjelent könyvek közül az alábbiakról tudunk: Aldington, Richard (1892–1962): Los siete contra reeves. 1943. Arráiz, Antonio (1903–1963): Dámaso Velásquez. 1943. Baum, Vicki (1888–1960): Una noche en el trópico. 1944 (?) Calmon, Pedro (1902–1985): Dom Pedro I. Vida tempestuosa del emperador del Brasil. 1944. Colerus, Egmont (1888–1939): Historia de la matemática. De Pitagoras a Hilbert. 1943. Darwin, Charles (1809–1882): El orígen de las especies. 1943. Falk Géza (1899–?): Liszt. Su vida, su música y sus amores. 194? Feuchtwanger, Lion (1884–1958): El falso Nerón. 1943. Garay, Jose (?–?): Enciclopedia relámpago. La fisica en preguntas y respuestas. 1942. India. Lasabiduria de sus leyendos. Seleccion u notas José Mora Guarnido y Manuel Garcia Miranda. 1943. La escopata moderna. 1943. Merani, Alberto L. (1918–1984): Los filósofos del medioevo. 1942. Merani, Alberto L. (1918–1984): Budha. La luz de Oriente. 1944. Papp, Desiderio (1897–1993): Einstein y su teoría. 1943. Pitkin, Walter B. (1878–1953): La vida comienza a los cuaranta. 1946.
Platonov, Sergei Fedorovich (1860–1933): Historia de Rusia. 1946. Rilke, Rainer María (1875–1926): Auguste Rodin. 1943. Rodinov, A. Tarasov (?–?): El camarada Zudin y la bailarina. 1943. Sholokhov, Mikhail Aleksandrovich (1905–1984): Sobre el Don apacible. 1942. Sholokhov, Mikhail Aleksandrovich (1905–1984): Fuego en el Don. 1943. Sholokhov, Mikhail Aleksandrovich (1905–1984): Se desbordo el Don. 1943. Teff, Nicholas (?–?): Itinerario amoroso. 1943. Werfel, Franz (1890–1945): Los hermanos de Nápoles. 1943. A kiadónak volt egy 15 lapos, évszámmegjelölés nélküli önismertetô füzete (katalógusa?) is. (A példányt, sajnos, nem láthattam.) Magában a rekonstruált listában föltûnô, hogy az irodalmi és politikai szempontok mellett, elég nagy súllyal, a kultúra egy tágabb körû koncepciója is tetten érhetô benne. Így egyebek közt matematikai és természettudományi munkák éppúgy megtalálhatók itt, mint például zenei vagy kultúrtörténeti értékû vallási munka. Figyelemre méltó, hogy bár a célközönség nem magyar, hanem spanyol ajkú volt, a szerzôk és a közremûködôk közt magyarok is akadnak, Falk Géza kötetének egyik fordítója például Somogyi Zoltán lett. (A forrásnyelvet ô ismerte jól, a célnyelvet pedig – föltehetôen – a másik fordító.) A profil – mutatis mutandis – a század eleji magyar reformértelmiség, a Társadalomtudományi Társaság körének modernizációs és emancipációs törekvéseire emlékeztet – persze a Latin-Amerikai viszonyokra adaptálva. A kiadó olvasás- és közönségtörténeti szerepére enged következtetni, hogy egyik-másik kötet például még venezuelai (!) könyvtárban is megtalálható, a matematikatörténeti munka pedig spanyol nyelvterületen még ma is viszonylag sokszor hivatkozott mû. Mindent összevetve, ez egy évi átlagban négy-öt könyvre méretezett kis kiadó volt (a legtermékenyebb év 1943 lett, ekkor jelent meg a könyvek zöme), de a viszonylagos elmaradottságban egyféle fölzárkóztató szerep nem tagadható meg tôle. S világnézeti preferenciái is világosak. A háború éveiben Barna a maga módján „balra” tolódott. Ennek retrospektív följegyzése (PIL 686. f. 180. ô. e. 2.) is tanújelét adja. Legalábbis három olyan mozzanatát is rögzíti ekkori életének, amely erre utal. (1) „Ebben az idôben vállalatom emeleti helyiségében a Spanyol—Szovjet Mûvelôdési Társaság megrendezte a spanyol-orosz nyelvtanfolyamot.” (2) A helyi – argentínai – „Kommunista Párt
• 123 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
[Partido Comunista] ebben az idôben alakította meg Problemas elnevezéssel könyvkiadó vállalatát”, s az alapításban „5000 peso jegyzésével” Barna is részt vállalt. (3) Tevékenysége révén a helyi rendôrség látókörébe került. Ahogy errôl a följegyzésben írta: „1942-ben az argentin politikai rendôrség különbözô besúgások alapján figyelni kezdte mûködésemet, több alkalommal beidéztek és politikai mûködésemre vonatkozólag kihallgattak. Ugyanis tudomást szereztek arról is, hogy fiaim a választásokon a Kommunista Párt bizalmiai voltak.” Ismerjük a cég egyik hirdetését is, amely az Aufbau 1943. november 12-i számában, a 19. oldalon jelent meg. Ez – nagyon jellemzôen – mint „Südamerikas gräste Antifaschistische Buchhandlung” hirdeti magát. A cím ekkor: „Alejandro Barna y Hijos / Maipu 441 Buenos Aires.” A hirdetés nemzetközi könyvkereskedésnek határozza meg a céget, német antikváriummal és spanyol könyvkiadóval. A szolgáltatás: „Papel – Libro – Revista / Fach-Organ des Buchhandels.” És saját ingyen katalógust is kínált vásárlóinak. Barna és fia ekkoriban már alkalmazottakkal dolgozott. Az egyiket név szerint ismerjük. Ô – az 1920-ban meggyilkolt Somogyi Béla fia, Zoltán – ugyanis errôl késôbb (1948) igazolást is adott. „Kérésére készséggel jelentem ki, hogy cégüknél eltöltött 6 esztendô (1940 dec.–1945 nov.) folyamán, mint a cég alkalmazottja, aki bizalmi funkciókat töltött be, módomban volt megállapítani, hogy cégük náci irodalmat nem árusított és kimondottan antifascista jellegû könyvkereskedés volt” (PIL 686. f. 180. ô. e. 10.). Az a szerep azonban, amelyet Barna, illetve cége betöltött, sokféle erô metszéspontjában helyezkedett el. S ez, mivel nem pusztán csak üzleti vállalkozás volt, hanem határozott preferenciákat érvényesítô, politikailag is értelmezhetô intézmény, szükségképpen konfliktusokba keverte. S ahogy korábban a németek, most az angolok tették (ha ideiglenesen is) feketelistára. E tényt ô maga késôbb így interpretálta: „Kirakataimban állandóan a német antifasiszta irodalom nagy számban volt látható. Egyesek ezt félremagyarázva felhívták erre az angol követség figyelmét. Az említett Konrad Heiden: Hitler Biográfiájának címlapján Hitler arcképe volt. Errôl az angol kém természetszerûleg azt hihette, hogy ez egy hitlerista könyv és ilyen értelmû jelentést tett követségének. Ugyanott kinyomozták, hogy én […] német könyveket szállítok egy Egyesült Államok-beli könyvkereskedônek. Az angol követség ennek alapján feketelistára tett. Az amerikaiak, illetve az Egyesült Államok-beliek errôl jobban voltak informálva és az ô listájukra nem vettek át. Sikerült azonban az angolokat tévedésükrôl
három nap alatt meggyôznöm és így a feketelistáról rövidesen lekerültem” (PIL 686. f. 180. ô. e. 2.). Az a helyzet, amelyik lehetôvé tette üzlete fellendülését, egyúttal veszélyeket is rejtett magában. A sokféle érdek, amellyel szükségképpen érintkezett tevékenysége, csak több irányú pragmatikus alkalmazkodással volt figyelembe vehetô. 11. A 2. világháború befejezôdése minden jel szerint azt a helyzetet is radikálisan megváltoztatta, amelyben a Barna könyvkereskedés addig kifejthette tevékenységét. Az új világtörténeti konstelláció paradox módon leértékelte az addigi antifasiszta tevékenységet, s az új frontok már a gyôztes szövetségesek között nyíltak meg. (Üzletileg ez nyilván az antifasiszta könyvek forgalmában is megmutatkozott.) Hogy mindebbôl Barna Sándor mit s hogyan érzékelt, nem tudjuk. Néhány dolog azonban bizonyos. Mindenekelôtt: Argentínában az úgynevezett peronizmus tört elôre. Peron és hívei már 1945-ben nagy demonstrációval adtak magukról hírt, majd 1946-ban a baloldali és jobboldali programpontokat egy jobboldali kormányzati konstrukcióban egyesítô Peron hatalomra is került. Ez Barna szempontjából kedvezôtlen fordulat volt, hiszen tudjuk, fiai ekkor is a Partido Comunista aktivistái voltak – Erwin megbízólevele meg is maradt az iratok közt. Ugyanakkor a világpolitikai erôtér átrendezôdése, a Horthy-rendszer bukása olyan változás volt, amely – messzirôl nézve – akár mindannak gyôzelmeként is értékelhetô volt, amire a maga módján ô is föltette az életét. Azaz, a változások ténye akkor is evidencia lehetett, de értelme, az új trendek valóságos természete még homályban maradt. Eligazodni semmiképpen sem volt könnyû. Az új helyzetben, legalábbis saját följegyzései szerint, Barna elsôsorban már a magyarországi fejleményekre figyelt. Ahogy írta: „A felszabadulás után a nácik és nyilasok okozta nyomor enyhítését tûztem ki fôfeladatomul. Mind a magyar kolóniát, mind a spanyol közvéleményt igyekeztem errôl a szomorú helyzetrôl informálni.” A hazulról, egy bizonyos Majoros Évától (Háy Gyula feleségétôl?) kapott fényképeket argentínai képeslapokban helyezte el, s több segélyakció szervezésébe is beszállt. Az egyik akció során összegyûlt 30 000 kiló ruhát és élelmiszert Stockholmon keresztül ô juttatta Magyarországra. Külön akciót indított a „közéleti harcosok” javára, nekik hatezer peso ára élelmiszert gyûjtött össze s küldött haza. Egy harmadik akció során a hajdúhadházi gyermekváros lakóinak juttatott 500 pesót. Természetesen mint könyv- és lapterjesztô is érzékelte az új feladatokat. „A felszaba-
• 124 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
dulás után a póstai közlekedés hiánya miatt Argentínába sokáig nem jöttek magyar lapok és könyvek. Ezt a hiányt úgy sikerült megoldanom, hogy londoni összeköttetéseimet felhasználva, megindítottam elsôsorban a Magyar–Szovjet Mûvelôdési Társaság kiadványainak behozatalát. Sikerült egy londoni könyvkereskedôt rábírnom, hogy a budapesti küldeményeket átcsomagolva, újra portózva továbbítsa Buenos Airesbe. Ugyanezen az úton jöttek elôször a pesti napilapok és folyóiratok, amelyek az ottani magyarságnak a valóságos helyzetrôl tiszta képet nyújtottak” (PIL 686. f. 180. ô. e. 2.). Valószínû, hogy egyre inkább foglalkoztatta a hazatérés gondolata is. Elôbb még csak ô írt ajánló sorokat egy hazatérni szándékozó számára. 1946. szeptember 16-i, Bölöni Györgyhöz és Itókához írott levelében legalábbis ezt olvashatjuk: „Drága Gyurkám és Itókám, e sorok átadója, Schwarz György barátom, aki évek óta Buenos Airesben lakik. Haza akar menni és miután itt nagyon derekasan viselkedett a különféle jótékonysági akcióknál, megérdemli, hogy ezeket az ajánló sorokat érdekében megírjam” (OSZK Fond 127/109). Érdekes mozzanat, hogy e levele Párizsba címezôdött, de Barna, mint kiderül, ekkoriban is kapcsolatban volt Bölönivel, s tudta, hogy Bölöni már járt otthon. („Gyurkám, ha írtál, amikor hazamentél, írhattál volna mikor visszajöttél.”) Magyar viszonylatban való aktivizálódását mutatja, hogy a Buenos Airesben megjelenô Szabad Szó 1947. novemberi (3. évfolyam 36.) számában interjúkészítôként is megnyilatkozott – interjút készített az új washingtoni magyar követtel, Vámbéry Rusztemmel. Ugyanott, 60. születésnapja alkalmából fényképe is megjelent, s pár sorban méltatták is. Ebbôl néhány mondatot érdemes idézni is: „Barna Sándor az argentínai magyar kolónia demokratikus frontjának egyik legrégibb, kitûnô harcosa e napokban ünnepelte 60.-ik születésnapját. Barna Sándor ifjú kora óta aktív résztvevôje volt annak a mozgalomnak, amely az új demokratikus Magyarország kialakítását tûzte ki célul.” A köszöntô utal régebbi tevékenységére (nem teljesen pontos adatokkal), majd leszögezi: „értékes szolgálatot végzett a Horthyzmus elleni harcban, – az utóbbi 18 év alatt Buenos Airesben folytatta tevékenységét változatlan elvi alapon. Üzleti vállalkozása terén is hû maradt eszméihez és megalapította Délamerika legnagyobb antifasiszta könyvkereskedését, amelynek magyar osztályán az új Magyarország szellemi termékeinek legjavát találja az olvasó.” A köszöntôbôl az is kiderül: „Barna Sándort jubileuma alkalmából szeretettel ünnepelte egy lelkes baráti kör.” A Vámbéryval készített interjú hátterében már alighanem ott lehetett hazatérésének elôkészítése
is. 1948 nyarán ugyanis hazatért. Június 30-án már Budapesten fogalmazta meg egyik följegyzését (Barna Sándor budapesti születésû, Buenos-Aires-i lakos mûködésének fontosabb részletei 1938-tól a mai napig), majd július 8-án egy másikat is, melyben egyebek közt ez a félmondat is szerepel: „Alig egy hete vagyok itthon.” Budapesten ekkor egy VII. kerületi, Dob u. 73. II. emeleti lakást adott meg címeként – ez a lakás egyik rokona (talán testvére), Barna Gyula lakása volt („Barna Gyula címén”). Sajnos, az ekkor keletkezett iratok nem árulják el a hazatérés mélyebb motivációját, általánosságban szólnak csak errôl. Az új viszonyokba való bekapcsolódás (s a szülôföld iránti természetes vonzalom) mellett valószínûleg a taszítás, a peronizmusban érzékelt veszélyek is belejátszhattak döntésébe. S persze az illúziók is, a tényleges magyarországi helyzet nem ismerése. E tekintetben jellemzô, hogy följegyzéseiben, amelyet a maga igazolására írt, hangsúlyosan szerepeltette a Lajos Iván-könyv körül végzett tevékenységét – akkor, amikor a szerzô 1946 óta már szovjet fogságban volt. Az a politikai légkör, amely Barnát „odakint” körülvette, s azok a politikai preferenciák, amelyek rá jellemzôek voltak, igen kevéssé voltak összeegyeztethetôk a magyarországi gyakorlattal. Itthon, mint egyes utalásaiból kitetszik, szakmájában akart mûködni, de mindenekelôtt politikailag akarta magát elfogadtatni. Nem tudjuk, pontosan milyen szervekkel tárgyalt, egyes szövegei Haász Árpádnak vannak címezve, akit elvtársaként szólított meg. Följegyzéseit, az adott szituációhoz igazodva, jellemzi bizonyos átstilizáló, a kikövetkeztetett „elvárásokhoz” igazodó vonás. Az, amit egyik – már idézett – levelében önmagáról írt („nagy duma ember vagyok”), e szövegein is érzôdik, s nagyon jellemzô, hogy érvelése ott feszesebb és pontosabb, ahol szakmájáról ír. Nagyon érdekes például az, amit elsô benyomásként a magyar könyvkiadásról és terjesztésrôl megfogalmazott. „[S]zakmám állapotáról részletezô véleményt még nem adhatok. Benyomásokat ugyan nyertem, de a szervezô az elsô benyomásoknál tartózkodó és míg alaposan át nem tanulmányozta egyes vállalatok konstrukcióját, fôleg pedig azok anyagi állapotát, addig nem nyilatkozhat. Ugyanis minden szervezôi munka elsô feltétele a részletek tüzetes megfigyelése és ismerete. Csak az összes adatok birtokában szabad végsô ítéletet mondani. Ennek alapján állítható fel az a munkaterv, amelynek egészséges alapja és racionálisan mûködô szervezete van.” „Mégis, általánosságban már most az a véleményem, hogy a jelenlegi könyvkiadás ötletszerû még akkor is, ha a kiadványok szocialista szempontból helytállóak. A tervszerûség a könyvtermelésben elsôsorban a szellemi állapotokat fi-
• 125 •
• Lengyel András • A NÉPSZAVÁTÓL A PROGRESO Y CULTURÁIG
gyeli meg, ahhoz alkalmazkodva termel és már a termelés elôtt megalkotja azt a szervezetet, mellyel a termelvényeket sikeresen elhelyezi. A sikeres terjesztésnek két feltétele van: az egyik, hogy olyan könyvet adjunk az olvasó kezébe, amely szellemi színvonalának megfelel; a másik, hogy ez a tevékenység mindig szigorúan hasznothozó anélkül, hogy az elvek feladására vezetne. Magyarul mondva, adjunk a dolgozók szellemi színvonalának megfelelô népszerû könyveket olcsón és mégis oly módon (éppen a tömegtermelésnél fogva), hogy az üzemi szempontból kifizetôdô legyen. Vagyis a befektetett tôke gyorsan forduljon, ami ismét lehetôvé teszi újabb kiadványok tömegeit. A termelést a felvevôképességgel arányosítani kell” (PIL 686. f. 180. ô. e. 6.). Ez ars poetica jellegû érvelés, sok évtizedes tapasztalat van mögötte. Az úgynevezett „ötvenes évek” gyakorlatával azonban aligha volt összhangban, sôt több ponton azzal ellentétes. 12. Az egyik iraton (ez egy levél „Dr. Haász Árpád miniszteri osztályfônök úrnak”, kelte 1948. július 16.) van egy idegen kéztôl, talán a címzettôl származó följegyzés. „Aug. 7én lejár a beutazási engedély!” (PIL 686. f. 180. ôe. 11.) Barna engedélyét ekkor valószínûleg meghosszabbították, vagy megkapta a végleges letelepedési engedélyt, mert nincs nyoma annak, hogy visszatért volna Argentínába. Föltehetôen Budapesten maradt. Sorsa azonban innentôl kezdve követhetetlen, illetve majd csak 1952-ben bekövetkezett haláláról tudunk. Valamikor valamiért tehát gyanússá vált, s letartóztatták. Mint emigráns, aki nagyon hosszú idôn át nagyon sokféle emberrel érintkezett, magában hordta élete s tevékenysége sokféleképpen értelmezhetôségének lehetôségét. Egy biztos, a moszkvai politikai sémák szerint ô egy meglehetôsen rendszeridegen habitusú ember volt. Az ô, meglehet pragmatikus beállítódása nem volt összeegyeztethetô azzal, ami a marxizmus zászlaja alatt, de magából sok régi marxistát is kivetve a fordulat éve után bekövetkezett. Sorsa mindazonáltal (vagy éppen ezért) sok szempontból paradigmatikus 20. századi pálya. Erényei és gyarlóságai úgy szervesültek bele a kor tendenciáiba, hogy egyszerre alakítója és elszenvedôje volt ezeknek a mozgásoknak. IRODALOM A Bécsi Magyar Újság barátaihoz! Bécsi Magyar Újság, 1923. szept. 23. 1. A Bécsi Magyar Újság olvasóihoz! Bécsi Magyar Újság, 1922. jún. 4. 2. A Bécsi Magyar Újság olvasóihoz! Bécsi Magyar Újság, 1923. dec. 16. 1.
Adylev 2 = Ady Endre levelei. Második kötet 1909–1913. Szerk. Belia György. Bp., Szépirodalmi, 1983. Adylev III = Ady Endre levelezése III. 1910–1911. Sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Vitályos László. Bp., Argumentum, 2009. Barna Sándor 1947: Beszélgetés Vámbéry Rusztemmel, a magyar köztársaság új washingtoni követével. Szabad Szó (Buenos Aires), november, 3. évf. 36. sz. 6. Barna Sándor […]. Szabad Szó (Buenos Aires), 1947. november, 3. évf. 36. sz. 6. Barna Sándort Budapesten letartóztatták? Két nappal ezelôtt Bécsbôl visszatért Magyarországba. Bácsmegyei Napló (Szabadka), 1926. június 11. 5–6. Bárdi Nándor 2012: Sajtóterjesztés és társadalomszervezés. Kende Ferenc a vajdasági magyar közmûvelôdés szervezésében (1935–1940). In: Egyén és közösség. Zenta, Vajdasági Magyar Mûvelôdési Intézet, 195–252. BFL = Budapest Fôvárosi Levéltára, Budapest Budapesten letartóztatták a szuboticai Litheraria volt igazgatóját. Délbácska (Újvidék), 1926. jún. 11. 5. Dragovi , Vuk 1956: Srpska stampa izmedu dva rata. Beograd, Srpska Akademija Nauka Dr. Lajos Iván Magyarországon betiltott könyve […]. Délamerikai Magyarság, 1939. aug. 19. 13. Eisenberg, Daniel 1968–87 /1988/: Nuevos documentos relativos a la edicion de Poeta en Noeva York y otras obras de Garcia Lorca. Anales de Literatura Española (Alicante) 5: 67–107. Ezer koronáért ad gazdag, nagy reggeli újságot a Magyar Hírlap. Magyar Hírlap, 1926. jún.14. 1. 1873 elôfizetôje van megindulás elôtt. Magyar Hírlap, 1926. jún. 15. 3. Feleki támad – Fischer bánja. „Halk, szelíd és csöndes” mérkôzés a Népszava és a Magyar Hírlap között. Új Nemzedék, 1926. aug. 25. 8. Gaši , Ranka 2005: Beograd u hodu ka Evropi. Kulturni uticaji Britanije i Nema ke na beogradsku elitu 1918–1941. Beograd „Gyanús olcsósági hullám a sajtó terén…” Magyar Hírlap, 1926. júl. 6.1. Hatvanylev = Levelek Hatvany Lajoshoz. Vál., szerk. Hatvany Lajosné. Bp., Szépirodalmi, 1967. Hány újságíró él Budapesten? Literatura, 1926. november, 9. Huszár Károly 1929: A proletárdiktatura Magyarországon. A bolsevista rémuralom hiteles története. Bp., Újságüzem Könyvkiadó és Nyomda Részvénytársaság Ilkei Csaba 2010: Ávós történelem, Bp., Szerzô Ismét visszatért Budapestre egy „emigráns” volt népbiztoshelyettes. Magyarság, 1926. jún. 11. 9. József Farkas szerk. 1967: „Mindenki ujakra készül…” Az 1918/19-es forradalmak irodalma. Szöveggyûjtemény. IV. kötet. A Tanácsköztársaság publicisztikája és irodalmi élete. Bp.: Akadémiai Kiadó. Markovits Györgyi 1977: A Bécsi Magyar Újság 1919. október – 1923. december. Magyar Könyvszemle, 3. sz. 257–269. Megszûnt a „Bécsi Magyar Újság”. Reggel, 1923. dec. 17. 1. Megszûnt a Bécsi Magyar Újság. Bácsmegyei Napló, 1923. dec. 18. 3. MFlev = Móra Ferenc családi levelezése. Sajtó alá rend. Kôhegyi Mihály, Lengyel András. Kecskemét, 1987. /A kecskeméti Katona József Múzeum közleményei 3./ N = Jászi Oszkár naplója 1919–1923. Sajtó alá rend. Litván György. Bp., MTA Történettudományi Intézet, 2001. Négyezer új elôfizetôt hozott egyetlen nap […]. Magyar Hírlap, 1926. jún. 16. 9. OSZK = Országos Széchényi Könyvtár, Budapest PIL = Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Budapest PIM = Petôfi Irodalmi Múzeum, Budapest Politikai barátainkhoz és bajtársainkhoz! Bécsi Magyar Újság, 1922. június 4. 1–2. Südamerikas grässte Antifaschistische Buhhandlung […] Aufbau, 1943. nov. 12. 19. Tasi József 1981: Októbrizmus vagy bolsevizmus? Gábor Andor és Jászi Oszkár polémiája. Irodalomtörténeti Közlemények, 4. sz. 398–420. Wallinger Endre 1984a: A „másik” Móra. Somogyi-könyvtári Mûhely, 1–2. sz. Wallinger Endre 1984b: Móra és a régi Magyar Hírlap. Magyar Hírlap melléklete, febr. 14. 13–15.
• 126 •