A libapásztor A szegény asszony élete a libapásztorsággal kezdődik. Alig tud totyogni a kislány, már ott cselleng a nagyobb lány mellett (tavasztól őszig. Látja, hogy az a rongyostorral vagy kukoricaszárral mint őrzi a libákat, hogy ne menjenek a búzába, árpába, s azt is megfigyeli, ha baj van, hogy kell a libákra kiabálni: jajaj te! Ezelőtt, még 50–60 esztendővel is, a szegény ember gyereke, kivált a tanyai cselédé, iskolába nem járt. A fiúgyerekkel még csak kijárattak egykét osztályt, de a lánnyal nem törődtek. Nagy ritkán egy esztendőre feladták, éppen csak hogy írni, olvasni, számolni meg néhány zsoltárt énekelni megtanuljon. Ez az iskolázás is csak ősztől tavaszig tartott, ún. téli iskola volt, tavasszal, idő kinyíltával kivitték a tanyára libapásztornak. Alighogy a kötőjét meg tudta kötni a kislány, leszakajtották az iskolából és elállították. Régen tehát 5–6 éves korától lett pásztor, később és ma 10–12 éves kortól lesz. Leginkább tanyán lakó cselédek gyerekeiből kerül ki a libapásztor. Legtöbb gazda ugyanis csak úgy fogadja meg tanyását, általában feleséges cselédeit, ha kis kanásznak, libapásztornak való gyerekei vannak. A tanyás gyereke tehát otthon őrzi a libát; akinek több lánya van, a szomszéd tanyákba is jut belőle. A városban lakó szegények között a napszámos, özvegy ember, özvegy asszony, kocsis, udvaros, kubikos, szolga, városi cseléd, téglagyári munkások, meg a sokcsaládú mesteremberek leányaiból lesznek liba-pásztorok, vagyis a legszegényebbekéből, akik rá vannak szorulva, akik ezzel kezdik a keserű élet keserves kenyerét keresni. Azért kellett elállítani a gyereket régen is, ma is, mert sokan voltak otthon. Ahogy szaporodik a szegény ember családja, úgy nő a szülők gondja, mit adjanak enni a sok szájnak, mivel ruházzák testüket. Elboruló arccal, homályosodó szemmel néznek egymásra apa, anya és mondogatják: „mán oda köll adni a legnagyobbat!”
Részletek Kiss Lajos A szegény asszony élet című könyvéből. Athenaenum Kiadás.
1
Sok szülő azért is elállítja leányát, mert otthon szófogadatlan, fel se veszi anyja intő, oktató szavait, míg a tanyán, idegen helyen szófogadó, kötelességtudó lesz. Jobban tart a gazdája szigorú hangjától, mint szülei haragjától, ütlegétől, melyből mindig kiérzi a megbocsátást, szeretetet. A libapásztor szolgálati ideje általában Szent György napjától Szent Mihály napjáig tart, de néhol 2-3 hónapra fogadnak csak tarlószabadulásig. Szokták május elejétől nov. 1-ig fogadni. Az olyan lánygyereket pedig, aki még nem iskolás, kiviszik március 15-én, mert akkor már kel a liba és sok helyen már a sárga libához fogadnak pásztort, hogy a disznó meg ne egye. Aki iskolába járt, az csak a nagy vakációban, júl. és aug. hónapokban volt libapásztor. (…)
*** Gál Sándorné, aki a nyolcvanas évek végén szolgált, beszélte: »Alig vótam hét esztendős, mikor elállítottak libapásztornak a pusztába. Egyedül vótam a tanyában. Más tanyát nem láttam még orvosságul se, csak akkor, ha fölmöntem az epörfa tetjébe. Négy kilométerre vót a legközelebbi. Féltem egymagám. Ne félj, nem jár erre a madár se! – mondta a gazdasszonyom. 100 darab libát, 5 borjút, 5 csikót őriztem. Naplémöntkor behajtottam a jószágokat és lefeküdtem. Az ajtót bereteszöltem. Csak égy üres nyoszolya vót a házban, mög egy kakukkos óra. Egyik este a ház kis ablakánál mögjelent égy embör. Nagyon mögijedtem. Masinát gyújtott. Bizonyosan mögláthatott, hogy csak én fekszök az ágyon. – Gyere ide, kis lány, né félj, nem bántalak. Én csak az ágyból felelgettem neki. – Kié ez a tanya? – kérdözte. Mögmondtam. – Hun van nénikéd? – Otthon. – Mikor gyün ki?
A 19. század nyolcvanas éveiben.
2
– Hónap, ha fölkelünk. – Na, mondd mög neki, hogy két órakor itt löszök. Itt is vót mán égy órakor. Bemöntek a másik szobába. Mit csináltak: nem tudom. Engöm naplementekor léfektetött nénikém. Annyit hallottam, hogy nevetgéröztek. Másnap röggel ment el az embör. Bor, csirkehús maradt az asztalon. Hogy magam vótam, könyeret, szalonnát öttem mög epröt, rossz almát. Leves után áhítoztam: De jó vóna égy kis leves! Három-négy napba hoztak meleg ételt neköm. Annyi könnyebbségöm vót, hogy vizet nem köllött kútból húzni. Köcsöggel mertem. Vót ott egy ér, a Cirjákér, abbúl; mög is fürödtem benne. Ha kiszáradt, mögrepedözött a feneke. Esőben mindjárt tele lőtt. Danoltam mindég, mert nem vót kihön beszéljek. Azt danoltam: Puszta szélen a tanyám, Odavárom a babám. Egyször mög elveszött a libám. Ríva möntem keresni, de nem tanáltam séhun, a nagy fűben nem látszott. Kijutottam valahogy a tanyábúl az országútra, ott vót egy csapat liba (15 drb). Azt hittem, az enyém, hát behajtottam. Délután gyütt a gazdasszony a szeretőjivel. – Hogy vagy? Hát a libák? Ríva panaszoltam el, hogy jártam. A beszédömre-e, mire-é, elkezdtek gágározni a libák, és a hombár alól gyüttek elő egyre-másra. Nevettek rajtam a gazdasszonyomék. A csapat libát mög soha se kereste sönki sem. Nem hoztak haza a pusztáról, még ki nem telt az időm. A béröm: 2 forint, pár papucs, mög ruhának való piros parget (bolyhozott, sávolykötésű pamutfonál) vót. Annyit vött, hogy két őtözet is kitelt belőle. A bérömön kívül ajándékba kaptam kasmer kendőt, világoskík színűt, a sarkában nagy virág vót. A gazdasszonyom annyira szeretött, hogy valahányszor kigyütt, mindég hozott sajtot, túrót, téfölt. Anyámnak mög adott két szép libát a csapatliba közül, oszt möghagyta, hogyha möghízlalja, vögyön az árán néköm kabátnak valót. Úgy is lőtt. 3
Másik nyáron olyan helyre állottam el, ahun 50 libát, 3 hasas disznót őriztem. Az asszony tanyáján, a kis tanyán szógáltam. Itt is egyedül vótam, de a tanya nem vót messze. Idősebbek vótak a gazdámék, s talán ezért olyan jók hozzám, hogy délelőtt 10 órakor mán kihozta helyembe a mézzelkent könyeret nénikém. Mindég adtak valamit, ha kigyüttek. Az asszony fodormenta cukort vött nekem, sok piros vót közte. A gazda mög hosszú tormacukort, amiből naponként adott egyet. Nyáron körtét, almát hoztak. Ha mán a határba vötték észre, hogy mögfelejtkeztek az ajándéknál, szödtek az úton kökényt, égy marokkal. Különösen arra emléközök, milyen jókat játszottunk nyáron a tarlón, mikor öten-hatan összegyüttünk libapásztorok. Vót egy fekete kan disznó: Zsandárka, nagyon szolid jószág vót, mert a könyeret nekiadtuk, mög a szalonnát is, mivel nagy darab avas szalonnát kaptunk. Ha azt mondtuk neki: ide feküdj lé: lefeküdt. Intöttek ugyan a gazdámék, hogy vigyázzunk, mert kihasít, de eszünkbe se jutott, hogy féljünk tőle. Fölültünk rá, madzagbúl gyöplűt csináltunk, hogy a legyek ne csípjék, hátára leveles gallyat töttünk, fejére mög koszorút, így játszottunk. A csikót mög Lacinak hittak. Azt mög úgy kapattam el, hogy cukrot adtam neki. Süveges fehér cukrot vöttek abban az időben a gazdák. Sűrűn kaptam gazdasszonyomtól egy-egy darabot belőle. Bekötöttem a kötőm sarkába, Laci odagyütt hozzám s bekapta a kötőm csücskit, így szoktattam magamhoz. Később a kezembűl adtam neki. Azt mög úgy csináltuk, hogy a jószágoktúl mentül nyugodtabban játszhassunk, hogy jól tartottuk, akkor nem möntek el se a vontatókhoz, se a kukoricába. Búzafejet szödögettünk, tenyerünk közt mögdörzsöltük és a szömöt a libának adtuk. A disznónak mög loptunk csűves kukoricát, de a csutkáját elástuk a disznótúrásba, hogy mög ne tudják. Föltűnt a gazdának is a jószágok teltsége, és csudálkozott: milyen jók ezök a disznók! Möglesött bennünket. Hínnye, az apátok mindönit! Nagyon mögpörölt bennünket. Azért mög nem fenyítött, hogy a gazdákkal incselködtünk. A szép disznók az idegönöknek is szömötszúrtak. Mikor möntek haza kocsin, vagy gyüttek kifele, nem hagyták szó nélkül: 4
– Kié ez a szép jószág? – Harapicsa Pálé. – Hová hajtjátok? – Tehéntolnádra. – Merre van az? – Ahun a farkadon fordulnak mög. A kocsin ülők mérgesek vótak az ilyen beszédekért, mert nem értötték, amihöz még a kocsi zörgése is hozzájárult. Mink mög jókat nevettünk. A gazdámék is. Az is emléközetös, mikor galambhúslevest főztem. Kicsi vótam még, de ellestem, hogy köll csinálni. Csak azt nem tudtam, mennyi köll. Levágtam tíz galambot. Mögkopasztottam, föl is tudtam bontani; a lábát mög a fejét valamennyinek elhajítottam. Vaslábon főztem mög, csutkatűvel tüzeltem alá, mög ganéval. Mire kigyüttek: kész lőtt. Örült a gazdaszszonyom ügyességömön, de nevette, hogy elhajítottam a lábát mög a fejit, leginkább azt, hogy tízet vágtam. Az ujjamon olvastatta mög: 1, 2, 3, 4; négyen vagyunk. Értöd-e? Egy galamb elég égy embörnek. Mikor kitelt az időm Mindönszentök napján, a bérömön fölül kaptam tűle égy ócska nagykabátot mög égy szép fekete malacot.
5