1. A hintónak csak egy utasa volt. Az úriember nagyon kényelmesen helyezkedett el, lábát előrenyújtotta, zsebét mélyen bő nagykabátja zsebébe dugta. Ahogy a hintó a macskaköves utcákon zötykölődött, néha egy-egy lámpa vagy fáklya fénye pillanatnyi időre bevilágított a kocsi belsejébe, és megvillantott egy gyémánt ruhatűt, és egy nagy díszes cipőcsatot, ám mivel az ülésen elhelyezkedő úriember aranyszegélyű háromszögletű kalapja mélyen a szemébe volt húzva, arca árnyékban maradt. A hintó nagyon gyorsan haladt, túl gyorsan ahhoz, hogy az London utcáin biztonságos legyen; hamarosan kiért a városból, áthaladt a vámsorompón, és már Hounslow Heathnél járt. Halvány holdfény mutatta az utat a bakon ülő kocsisnak, de csak olyan halványan, hogy a mellette ülő lovász, aki már azóta nyugtalan volt, hogy a kocsi kihajtott a St. James utcából, hirtelen el-elakadó lélegzettel felkiáltott, mintha képtelen lenne tovább magában tartani a szavakat: – Isten az égben! Még felborítasz minket! Őrült tempóban hajtasz! Erre csak vállrándítás és kissé gúnyos nevetés volt a válasz. A kocsi veszélyesen megbillent egy göröngyösebb szakaszon,
•5•
Georgette Heyer a lovász pedig, aki két kézzel kapaszkodott a bakba, dühösen méltatlankodott: – Te meg vagy őrülve! Azt hiszed, hogy az ördög van a nyomodban? Hát őt nem érdekli? Vagy részeg? – biccentett hátrafelé, mintha arra utalt volna, hogy a kocsiban ülő úriemberről beszél. – Ha már egy hete állsz majd a szolgálatában, ezt nem nevezed őrült tempónak! – felelte a kocsis. – Tudod, ha Vidal utazik, akkor gyorsan utazik. – Részeg… félig alszik! – jegyezte meg a lovász. – Dehogy! Ám a kocsiban elhelyezkedett férfi életjelei alapján akár alhatott is. Magas teste ernyedten ingott a kocsi zötykölődésével együtt, álla a nyakkendő ráncaiba süpped, az út legnagyobb hepehupái sem késztették arra, hogy megrángassa a mellette lógó csengőzsinórt. Kezét továbbra is a zsebében tartotta, és akkor sem vette ki, amikor lövés dördült, és a jármű nagy rugózással hirtelen megállt. Az utas azonban minden jel szerint ébren volt, mert ásítva felemelte, aztán az üléstámla kárpitjának hajtva kissé oldalra, az ablak felé fordította fejét. Jókora felbolydulás volt odakint; durva hangok harsantak; a kocsis szidta a lovászt, hogy ügyetlen lassúsággal süti el a nála lévő nehéz mordályt; a lovak nyerítettek, rúgkapáltak. Lovas ugratott a hintó ajtaja mellé, nagy pisztoly csövét dugta be. A holdfényben egy fej sziluettjét lehetett látni, és egy hang szólt be: – Ide a drágaságokat, drágaságom! Nem tűnt úgy, mintha az utas megmoccant volna, de hangos fegyverdörrenés hallatszott, és éles lángnyelv mart a sötétbe. A hintó ablakánál megjelent fej és váll eltűnt; zuhanás hangját lehetett hallani, lópatadobogást, riadt kiáltást és az öblös mordály megkésett dörrenését. A kocsiban ülő férfi végre kivette jobb kezét a zsebéből. Elegáns, ezüstmarkolatú pisztolyt tartott. Csöve még füstölt.
•6•
Az Ördög kölyke Az úriember az ülésre dobta a fegyvert, és nagyon hosszú, fehér ujjaival megszüntette a nagykabátján ejtett lyuk parázsló füstölését. Nyílt a hintó ajtaja, a kocsis ugrott fel a hirtelenjében leeresztett hágcsón. Lámpást tartott a kezében, megvilágította a kocsi belsejét, egyenesen a kinyújtózott férfi arcába világított. Meglepően fiatal arc volt; sötét haj, sötét szem, igazi férfiszépség. Furcsa élénkség vibrált a szüntelen unalom kifejezésén. – Nos? – kérdezte az úr hűvösen. – Útonállók, uram. Az új ember, hogy is mondjam, nem szokott hozzá az ilyesmihez, ezért késve sütötte el a mordályt. Hárman voltak. Elkotródtak… ketten legalábbis. – Nos? – ismételte az úr. A kocsis meglehetősen zavartnak tűnt. – A harmadikat megölte, uram. – Magától értetődik – szólt az úr. – De gondolom, nem azért nyitotta rám az ajtót, hogy ezt közölje. – Uram… nem kéne… szóval… az agyveleje az útra van loccsanva, uram. Így… így hagyjuk? – Derék ember, maga azt akarja javasolni, hogy egy útonálló hulláját szállítsam el Lady Montacute teadélutánjára? – Nem, uram – felelte a kocsis tétován. – Akkor… akkor hajtsak tovább? – Természetesen hajtson tovább – felelte az úr kissé meglepetten. – Rendben, uram – felelte a kocsis, és becsukta az ajtót. A bakon maradt lovász még mindig a mordályt markolta és döbbenten bámulta az útra zuhant testet. Amikor a kocsis visszamászott a bakra és kézbe vette a gyeplőt, megszólalt: – Szentek az égben, hát nem csinálsz semmit? – Már nem tehetünk érte semmit – felelte a másik komoran. – Szinte teljesen szétlőtte a fejét! – borzongott a lovász.
•7•
Georgette Heyer A kocsi elindult. – Fogd be a szádat! Meghalt, és kész. A lovász megnyalta kiszáradt ajkát. – De őlordsága ezt nem tudja? – Dehogynem tudja. Nem hibázik. Pisztollyal sosem. A kocsis mély levegőt vett; még mindig a saját vérében hátrahagyott halottra gondolt. – Mennyi idős? – szólalt meg hirtelen a lovász. – Egy-két hónap múlva lesz huszonnégy. – Huszonnégy! És ilyen hidegvérrel lelövi azt az embert, és ott hagyja a hullát az út szélén?! Atyám! Ez után nem szólalt meg egészen addig, míg a kocsi meg nem érkezett úti céljához. Úgy tűnt, nagyon mélyen elmerül gondolataiban; miután megálltak, a kocsisnak erősen oldalba kellett böknie, hogy kizökkentse ezen állapotából. A lovász összerezzent, leugrott a bakról, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. Ura könnyeden kiszállt, lopva rápillantott, hogy látja-e zaklatottság jeleit az arcán. Semmi ilyesmit nem látott rajta. Őlordsága felbaktatott a kőlépcsőn, át az oszlopok közt a bejáratig, és belépett a kivilágított hallba. – Atyám! – szólalt meg végre a kocsis. Az épületben két lakáj sürgölődött a későn érkező körül, hogy elvegye kalapját, kabátját. A hallban egy másik úriember is állt; éppen felmenni készült a széles lépcsőn a szalonba. Jóképű férfi volt, meglehetősen elegáns; szemöldöke erősen ívelt, tekintete élénk. Ruházata elárulta, hogy külföldi szokásokat mímel, mert paszománygombokkal díszített rövid kabátot viselt, finom csíkos nadrágja térdnél szalaggal megkötve, mellénye alig derék alá ért. Ingfodra kikandikált, nyakkendő helyett álla alatt csokorra kötött nagyon dús finom kendőt viselt. Fején bámulatosan magas, kék rizsporral beszórt paróka; kezében hosszú, bojtos sétapálca.
•8•
Az Ördög kölyke Amint az újonnan érkező belépett, a fess úr megfordult, és elindult feléje a hallon át. – Reméltem, hogy én vagyok az utolsó érkező – panaszolta. Szeméhez emelte lornyonját, és megszemlélte a lyukat őlord sága kabátján. – Ó, drága barátom! Nahát! A kabátja! A nevezett kabátot az egyik lakáj tartotta a karján. Az úr kirázta drezdai csipkés kézelőjét, ám e műveletre nem fordított túl nagy gondot; mintha nagyon keveset számított volna neki, hogy eleganciája kifogástalan legyen. – Nos, Charles, mi van a kabátommal? Mr. Fox láthatóan megborzongott. – Egy átkozott lyuk van rajta, Vidal – Azzal előrelépett, és nagyon óvatosan megemelte a ruhadarabot a hajtásnál. – És átkozottul puskaporszaga van, Vidal. Lelőttél valakit. Őlordsága a lépcsőkorlátnak dőlt, és kinyitotta tubákos szelencéjét. – Azt hiszem, valami szemét útonálló lehetett – felelte. Mr. Fox egy pillanatra félretette baráti érzelmeit. – Megölted, Dominic? – Természetesen – felelte az úr. Mr. Fox elkomorult. – Mit csináltál a holttesttel, fiam? – Hogy mit csináltam vele? – kérdezte őlordsága a türelmetlenség legkisebb jele nélkül. – Semmit. Mit kellett volna tennem a holttesttel? Mr. Fox az állát dörzsölgette. – Ördög vigyen, ha tudom – mondta némi gondolkodás után. – De nem hagyhatsz egy holttestet csak úgy az út szélén, Dominic. Az emberek megláthatják a városba visszafelé menet. A hölgyeknek nem fog tetszeni. Őlordsága egy csipetnyi tubákot emelt szép metszésű orrához, de nem szippantotta fel rögtön.
•9•
Georgette Heyer – Erre nem is gondoltam – ismerte el. Tekintete megcsillant, mintha pajkos élvezet lett volna benne. A lakájra pillantott, aki a kezében tartott a megrongálódott nagykabátot. – Valahol a városba vezető út mentén van egy hulla. Mr. Fox nehezményezi, hogy ott van. Tüntesse el onnan. A lakáj túlságosan is jól végezte a feladatát, így nem fordulhatott elő, hogy bármilyen érzelmet kimutasson, de erre megdöbbent. – Igenis, uram – felelte. – Mit szándékozik tenni vele? – Fogalmam sincs – felelte őlordsága. – Charles, mit szeretnél, mi legyen vele? – Szentséges ég! Mit kell tenni egy hullával, ami a Hounslow Heath közepén hever? – kérdezte Mr. Fox szigorúan. – Az a sejtésem, hogy rendőrnek kell átadni. – Hallotta – szólt őlordsága. – A holttestet a városba kell vinni. – A Bow streetre – szólt közbe Mr. Fox. – A Bow streetre… Mr. Fox üdvözletével. – Nem! Az ég szerelmére, én nem vállalok felelősséget érte, Dominic. A bók Vidal márkit illeti, ember. A lakáj feszengett, kínosan nyelt; érezhető erőfeszítéssel válaszolt: – Gondoskodunk róla, uram. Mr. Fox a márkira nézett. – Nem tudom, mi mást tehetnénk, Dominic. Van valami ötleted? – Így is elég nagy kényelmetlenségnek tettük ki magunkat – felelte a márki, kabátujját nagyon finom zsebkendővel porolva. – Nem szeretnék tovább foglalkozni ezzel az üggyel. – Akkor akár fel is mehetünk – javasolta Mr. Fox. – Ahogy óhajtod, kedves Charles – felelte őlordsága, és könnyed léptekkel elindult felfelé a lépcsőn.
• 10 •
Az Ördög kölyke Mr. Fox mellette lépdelt; zsebéből elegáns legyezőt húzott elő. Óvatosan szétnyitotta, és maga elé tartotta, hogy a barátja is lássa. – Vernis Martin – közölte. Őlordsága futó pillantást vetett rá. – Szép darab – felelte. – Gondolom, Chassereau. – Pontosan – szólt Mr. Fox, finoman előre-hátra mozgatva a legyezőt. – Télemakhosz. Elefántcsont. Bekanyarodtak a lépcsőházban. A hallban a két lakáj egymásra nézett. – Az egyik pillanatban hullákról beszélnek, a másikban legyezőkről – jegyezte meg, aki Vidal kabátját tartotta a karján. – Íme, az előkelő társaság! A holttestepizód eddigre már nyilvánvalóan elhalványult Lord Vidal tudatában, de Mr. Fox nagyon jó történetnek találta, így vagy három embernek beszélt róla, akik elmondták másoknak is. Az eset hamarosan Lady Fanny Marling fülébe jutott, aki John fiával és Juliana lányával együtt volt jelen az estélyen. Lady Fanny évek óta özvegységben élt, és az előkelő társaság már nem számított arra, hogy újra férjhez mehet. Mindig is könnyed, szellemes, évődő hölgy volt, de a néhai Mr. Edward Marling iránti rajongása még mindig nagyon is valóságos. Egy teljes évig gyászolt, és amikor újra megjelent a társaságban, sok időbe telt, míg akár a legenyhébb flörtbe is bocsátkozott. Most, hogy lánya férjhez adandó korba lépett, lady Fanny meglehetősen matrónás lett; lila és szürke ruhákat kezdett felvenni, és az özvegyek jellegzetes, rendkívül bonyolult turbánját kezdte viselni. Egy régi barátjával, Hugh Davenanttal beszélgetett éppen, amikor véletlenül meghallotta unokaöccse legújabb kalandját, és azonnal megszakította beszélgetését. Bosszúsan kiáltott fel.
• 11 •
Georgette Heyer – Az a gyalázatos gyerek! Esküszöm, soha sehol nem lehet nyugtom; mindenhol a viselt dolgairól hallok. És soha semmi jót, Hugh! Soha! Hugh Davenant szürke szemével végigpásztázta a termet; megtalálta a márkit, és meglehetősen komoran mérte végig az arrogáns alakot. Egy pillanatig semmit nem szólt; Lady Fanny tovább háborgott. – Egyáltalán nem azt ellenzem, hogy lelőtt egy útonállót, kedves Hugh… kérlek, nézd meg azt a furcsa ruhát! Micsoda maskarádé… Ó, nahát, hiszen ez Lady Mary Coke! Nahát, nem csoda. Sosem tudott öltözködni, és az utóbbi időben olyan furcsa lett; azt mondják, teljesen elangolosodik. Igen, Hugh, hallottam; Mr. Walpole mondta, és megesküdött, hogy a hölgy bolond… hol is tartottam? Vidal! Ó, igen, nos, ha mindenáron útonállókat kell lelőnie, hát tegye, de hogy otthagyja a szerencsétlent az út szélén… bár kétlem, hogy az útonálló is ugyanezt tette volna Vidallal, mert úgy tudom, ezek az alakok szörnyen érzéketlenek, nincs bennük egy csepp jó érzés sem… de ez mellékes. Vidalnak nem volt joga csak úgy otthagyni. Most az emberek azt mondogatják róla, hogy borzasztóan vérszomjas meg barátságtalan alak, és ez teljes mértékben igaz is, csak az ember nem akarja, hogy az egész világ ezt mondja róla – mondta, és nagyot szusszant. – Léonie pedig… mint tudod, Hugh, nagyon kedvelem Léonie-t… Léonie csak nevet ezen, és azt mondja, hogy „méchant 1 Dominique szörnyen meggondolatlan”. Meggondolatlan! Davenant mosolygott. – Kétségtelenül ezt fogja mondani – ismerte el. – Néha azt gondolom, hogy Avon hercegné szíve mélyén Léon, az apród marad. 1
az a gazember
• 12 •
Az Ördög kölyke – Hugh, könyörögve kérlek, vigyázz! Nem tudhatod, ki hallja meg. Ami Avont illeti, szerintem őt egyáltalán nem érdekli, mi történik Dominickel. – Hiszen Dominic annyira hasonlít hozzá – jegyezte meg Hugh halkan. Lady Fanny hangos csattanással összecsapta legyezőjét. – Hugh, ha egy kicsit is rosszindulattal emlegeted az én szegény Avonomat, figyelmeztetlek, hogy nem hallgatom meg, amit mondasz. Tudom, hogy szeszélyes és kellemetlen, és nincs nála provokatívabb ember a földön, kivéve Rupert, aki nem mellékesen mindenféle szertelenségre és kicsapongásra biztatja. Nem vártunk tőle mást. De a jó hírnevemet tenném fel rá, hogy Avon sosem volt ilyen… igen, Hugh, sosem volt olyan ördögi, mint Vidal. Hiszen ezért kapta az Ördög kölyke gúnynevet. És ha azt mondja, hogy nem azért, hanem azért, mert ő Avon fia, én csak azt mondom, hogy nagyon tréfás kedvedben vagy, Hugh, és ez nem így van. – Nagyon fiatal, Fanny – mondta Hugh, még mindig a terem másik végében álló márkit nézve. – Ez csak ront a helyzeten – jelentette ki őladysége. – Ó, szegény Lady Dawlish, vajon találkozom-e veled ma este? Hiszen ezer éve nem beszéltem veled… Utálatos nőszemély, és ami a lányát illeti, rá nyugodtan mondj, amit csak akarsz, Hugh, de az a lány kancsalít. Hol tartottam? Ó, persze, Vidal! Igen, fiatal, Hugh, de nem tudom, hogy ezt a mentségére mondod-e. A szegény Holland családnak elég baja volt a fiukkal, nem mintha úgy tartanám, hogy teljes mértékben a Holland család a felelős… de sosem hallottam olyasmit, hogy Charles Fox valaha rosszabbat tett volna annál, hogy egy vagyont veszít szerencsejátékon; amiért senki nem hibáztathatja. Vidal lal azonban egészen más a helyzet. Attól a naptól kezdve, hogy elhagyta az Etont, egészen botrányosan viselkedik, és
• 13 •
Georgette Heyer nem kétlem, hogy már a gyerekszobában is ilyen volt. Nem csak a párbajok miatt, kedves Hugh. Tudtad, hogy határozottan halálosan bánik a pisztollyal? John azt mondja, a klubokban az a szóbeszéd járja, hogy nem fogadnak az Ördög kölyke ellen, mert akár részeg, akár józan, körbe tud lőni egy kártyalapot a falon. Egyszer megtette ezt a White Clubban, és rettentő botrány lett, mert persze ittas volt. És képzeld csak el, Hugh, milyen dühös lehetett az öreg Queensberry és Mr. Walpole! Bárcsak láttam volna! – Én tanúja voltam az esetnek – mondta Hugh. – Egy szeleburdi fiú mutatványa, semmi több. – Erről én is azt mondanám, de nem egy szeleburdi fiú tette volt, hogy megölte a fiatal Folliot-t. Abból elég nagy ribillió kerekedett. De mint mondtam, nem csak a párbajairól van szó. Nagyban játszik; ami azt illeti, mindannyian nagyban játszunk, és ő igazi Alastair… és túl sokat iszik. Soha nem hallottam olyasmit, hogy valaki is látta volna Avont részegen, Hugh. És ami rosszabb… ami a legrosszabb… – elhallgatott, legyezőjével legyintett. – A kóristalányok az Operában – szólt komoran. Davenant elmosolyogott. – Hát, Fanny, én is megvetem, ahogy te, de azt nem mondhatod, hogy Avont soha senki nem látta… Lady Fanny a szavába vágott. – Nagyon szeretem Justint, de sosem tettem úgy, mintha helyeselném a magatartását – jelentette ki Lady Fanny ingerülten. – De Justinnak minden hibájával egyetemben mindig is jó modora volt. Vidallal egyáltalán nem ez a helyzet. Ha az én fiam lenne, sosem engedtem volna meg neki, hogy ne az én fedelem alatt éljen. Az én kedves John fiam szinte mindig mellettem van. Hugh meghajolt. – Tudom, hogy nagyon szerencsés vagy a fiaddal, Fanny.
• 14 •
Az Ördög kölyke Lady Fanny felsóhajtott. – Valóban, mindenben bámulatosan hasonlít szegény apjára. Hugh erre semmit nem felelt, csak ismét meghajolt. Nagyon jól ismerte őladységét, pontosan tudta, hogy fia higgadt természete csalódást jelent neki. – Biztos vagyok benne – szólalt meg lady Fanny dacosan –, hogy ha egyszer, csak egyszer azt hallanám, hogy John orgiákat… orgiákat rendez a város leghírhedtebb aranyifjai val, belehalnék a szégyenbe. Hugh elkomorult. – Orgiákat, Fanny? – Orgiákat. Könyörgök, ne kérdezz többet. Davenant sok mindent hallott Vidal viselt dolgairól e tárgyban, és mivel ismerte ezeket a történeteket, némiképp csodálkozott, hogyan juthattak el Lady Fanny fülébe. Az arcára kiült felháborodott erényes kifejezéséből ítélve úgy ítélte meg, hogy a hölgy valóban a legrosszabb történetek némelyikét hallhatta. Azon tűnődött, vajon John Marling volt-e az informátor, és úgy magában megjegyezte, hogy túlkapásai ellenére a márkit csak szeretni lehet, és mindenki jobban kedveli, mint gyarló unokatestvérét. Ebben a pillanatban Mr. John Marling indult a teremben anyja felé. Jóképű, kissé köpcös fiatalember volt; kifogástalan, spanyolbarna bársonyöltözéket viselt. A harmincadik évében járt, de higgadt modorával idősebbnek tűnt. Meghajlással és nyugodt mosollyal üdvözölte Davenantot, és udva riasan az idősebb férfi egészsége iránt kezdett érdeklődni, amikor anyja a szavába vágott. – Kérlek, John, hol van a húgod? Legnagyobb bosszúságomra az ifjú Comyn is itt van ma este. Remélem, nem hagytad, hogy kiosonjon vele.
• 15 •