A gyógyszerész-menedzser, aki „bevállalja” Beszélgetés Dr. Karaba Józseffel, a budapesti Arany Korona Patika vezetôjével
Vadonatúj, modern társasház egy XIII. kerületi fôútvonalon, földszintjén szinte hívogató korszerûséggel kialakított patika — talán ez a legújabb a fôvárosban. Vezetôje dinamikus, ereje teljében levô férfiú, aki minden bizonnyal élvezi a kihívásokat. De miért éppen gyógyszerész lett? A gyógyszerészetnek nincs különösebb elôzménye a családunkban, egy távolabbi anyai ágon viszont gyakorlatilag mindenki orvos; ôk egyébként Ausztriában, illetve Németországban élnek. Felmenôim között üveggyárostól mérlegképes könyvelôig sokféle foglalkozás elôfordult, de gyógyszerész elôttem senki sem volt. Édesapám a Lampartnál dolgozott, édesanyám pedig egy nagy üzemi konyhát vezetett. Budapesten születtem, de azután Gyömrôn laktunk, a gyerekkoromat már jórészt ott töltöttem. Mindig ott fociztunk a
20
piacnál, és ott volt a Simon Mihály téren — úgy tudom, ma is így hívják — egy régi patika, ami engem már tízévesen is nagyon vonzott. Az a nagy nyugalom, rend, tisztaság, ami ott bent volt. Idôs, fehér hajú patikus bácsi volt a vezetôje, és én egyre többet jártam oda mindenféle vegyszerekért, mert közben, a hatodik általánosban jött a kémia, ami elkezdett nagyon érdekelni. Így kerültem aztán a budapesti Irinyi János Vegyipari Szakközépiskolába — ami sajnos ma már nincs meg —, ahol az érettségi megszerzése után vegyésztechnikus lettem.
Innen aztán már egyenes volt az út az egyetemre? Azért nem volt egészen egyszerû… Akkoriban, a nyolcvanas években a gyógyszerészet nagyon elnôiesedett szakma volt. Mindössze úgy 2800 forint volt a fizetése egy patikusnak, szóval, ha elvétve voltak is még férfi patikusok, azok már mind nyugdíjba készültek. Úgyhogy amikor a SOTE Gyógyszerésztudományi Karára jelentkeztem, akkor nagyon örültek, mert összesen ketten vagy hárman voltunk fiúk. Csakhogy kiderült, van egy kis probléma: ugyanis én nem tanultam biológiát, márpedig felvételit — a fizika mellett, ami természetesen nem okozott gondot — biológiából kellett tenni. Így aztán egy évig elôkészítôre jártam az egyetemre, de közben dolgoztam az Ásványolaj Ipari Kutatóintézet minôségellenôrzô laborjában, és akkor tettem le a technikusi vizsgát is. Aztán jött a felvételi, rögtön sikerült. Az a fiú, akivel együtt felvételiztünk — ma is emlékszem, az egyetemes gázállandót kaptuk mind a ketten kérdésként — Antal István volt, aki ma az egyetemen a Gyógyszerészeti In-
tézet egyik vezetôje, szoktam olvasni a gyógyszer-technológiával kapcsolatos cikkeit. Gondolom, ön sem végzett rosszul; mit célzott meg a diploma után? Hát, 4,66 volt az eredményem, egyetlenegy négyessel, ami csak azért érdekes, mert azt is Szabó professzor úrtól kaptam a Szerves Vegytani Intézetben, ahol évekig TDK munkát végeztem, nem is egészen eredménytelenül: országos versenyt is nyertem… Na, mindegy, a szerves kémia jól ment, úgyhogy kértem és kaptam is az EGIS-tôl tanulmányi ösztöndíjat az utolsó évre. Mentem büszkén
21
a szép diplomámmal a gyárba, hogy beállok most már kutatóként dolgozni. És akkor, mint derült égbôl villámcsapás, kiderült, hogy náluk bizony csak vegyészdiplomával lehet valaki kutató! Gyógyszerészként csak a gyártásba állhattam volna be, azt pedig nem akartam. A probléma azzal oldódott meg, hogy szinte rögtön elvittek katonának… Utána viszont már patikába került? Igen, jelentkeztem a Gyógyszertári Központban, és a kôbányai Liget-téren levô 1010-es patikába irányítottak. Négy évig dolgoztam ott, és közben megcsináltam az elsô szakvizsgámat, gyógyszerügyi szervezésbôl. Mindenesetre kemény iskola volt: ugyanúgy, mint az államvizsga elôtti szakmai gyakorlaton a csillaghegyi 309-es patikában Erzsike néninél, itt sem lehetett tévedni. Szajly Borika néninél nagy volt a szigorúság, egyszerûen nem fordulhatott elô, hogy valaki nem figyel eléggé. Egyetlen tévedés, és viszontlátásra! Annak ellenére, hogy a hétvégi ügyelet például úgy nézett ki, hogy bementem szombat délben, és hétfôn kettôkor mentem haza. Annyi volt a könnyítés, hogy hétfôn már nem kellett expediálni, hátul lehetett „magizni”. Jött azonban a privatizáció, és akkor Borika néni jelezte, hogy ô privatizálni szeretné a patikát. Akkor szétszéledtünk, hiszen nekünk, kezdô gyógyszerészeknek a privatizációban nem sok esélyünk mutatkozott. Volt, aki az akkor induló orvoslátogatásba vágott bele, én pedig a L’Oréalhoz mentem szaktanácsadónak. Ezt csináltam három és fél évig, majd a Shering-Plough következett, ahol elôször patikalátogató, majd bôrgyógyászati
22
területen orvoslátogató, végül key account manager lettem: én feleltem a teljes magyarországi értékesítésért. Testhezálló feladat volt, nagyon szerettem csinálni, persze ehhez hozzájárultak a kellemes kollegák és az igazgatónô is. Aztán megváltoztak a viszonyok, mind a cégnél, mind a gyógyszerpiacon, így jött a Novartis, ahol újfent orvoslátogató lettem, most a kardiovaszkuláris terápia területén. Ott voltam három évig, de higgye el, azért mindeközben nem feledkeztem meg a patikáról, sôt… Elhiszem, de hogyan értendô ez a gyakorlatban? Amikor csak a munkám engedte, általában a késô délutáni órákban, visszajártam helyettesíteni patikákba Kôbányától a Bimbó útig, s legutoljára ide, a Reitter Ferenc utca 133-ba, az Arany Korona patikába. Itt azt láttam, hogy a patika azért nem megy jól, mert a tulajdonosok nincsenek jelen. Ez érthrtô, mivel „a gazda szeme hizlalja a jószágot” mondás erre az üzletágra is igaz. Ezen felbuzdulva megkérdeztem a tulajdonosokat, nem adnák-e el nekünk, majd végül hosszabb-rövidebb tárgyalások sorozata és kemény alkudozások után megkötöttük az üzletet. 2005. január 1-én vettük át a gyógyszertárat. Tehát feltehetôen olcsón vettek egy csôdtömeget. Hogyan sikerült ebbôl néhány év alatt jól menô, jövedelmezô patikát csinálni?! Óh, nem olyan bonyolult ez. Elôször is, ha a beteg bejött, köszöntünk. Mosolyogtunk is. És persze, legfôképpen, tartottuk azokat a gyógyszereket, amelyeket kerestek. Tartjuk a legdrágább gyógyszereket is, amelyeken a degresszív árrés miatt még nevetségesnek nevezhetô haszon sincs, ám a betegnek életbevágó, hogy megkapja ôket, méghozzá gyorsan. Mi ebben nem ismerünk tréfát, ha idejön délelôtt tizenegykor valaki, hogy neki ez és ez a gyógyszer kell, akkor azt válaszoljuk, hogy délután kettôre fáradjon vissza érte. És nincs olyan, hogy jaj, bocs, mégsincs! Nekem nem köti meg senki a
kezemet — mint például a patikaláncok esetében —, nincs, aki megtilthatná, hogy százezres gyógyszereket rendeljek. Azokban a patikákban elképzelhetetlen viszonyok uralkodnak: tudok olyan esetrôl például, amikor könyörögtek az ÁNTSZ-nek, hogy vegyenek fel jegyzôkönyvet arról, hogy a hûtôgép már nem megfelelô, újat kell beszerezni. A tulajdonost ugyanis nem érdeklik a szakmai szempontok, a normális, tisztességes üzemmenet, csak egyetlen egy dolog: minél több profit, minél hamarabb, lehetôleg minél kevesebb befektetéssel. Talán mi másképp mûködünk, igyekszünk mindenre odafigyelni, és a betegek ezt észreveszik, meghálálják. Szívesen megcsináljuk a magisztrális készítményeket is, pedig hát azok sem túl rentábilisak: pluszmunkát, veszôdséget jelentenek, és ezért a legtöbb helyen nem is vállalják ezek elkészítését. Nem egyik napról a másikra futottunk fel, de azért minden nap léptünk egyet elôre, és ennek aztán lassan híre ment. Közben én az elején reggeltôl estig benn voltam a patiká-
ban, ugyanis volt idô, amikor sajnos egyedül voltam gyógyszerész. Ma egy kicsit könynyebb a helyzet, mert — nem akarom elkiabálni, de — egy jól összeszokott kis csapatunk van, akikre számíthatok. A patika viszont mûködött tovább, sôt gondolom, tavaly egyszer csak jött az ötlet, illetve a lehetôség ennek az új, modern patikának a megnyitására. Hogyan? Év elején kaptam egy meghívót az ÁNTSZtôl, amelyben az állt, hogy a budapesti fôgyógyszerész asszony elôadást tart a gyógyszertárvezetôknek. Gondoltam, kell az
23
információ, elmentem az elôadásra, jegyzeteltem szorgalmasan. No, az elôadó egyszer csak felhívta a figyelmünket a 2007/41es rendeletre, amelynek a végén van egy mondatocska, amelynek értelmében a 2009. év végére a régi patikáknak is meg kell felelniük az új szabályozásnak, tehát például akadálymentesített bejárattal, szélfogó elôtérrel, tanácsadó helyiséggel kell rendelkezniük. Megbeszéltük otthon a feleségemmel, hogy ahelyett, hogy a tulajdonost bombáznánk különféle kéréseinkkel, inkább oldjuk meg mi magunk. Ekkor elkezdtünk vadul ingatlant keresni. Körülnéztünk a környéken, hogy hol lehetne esetleg egy patikát kialakítani, és csak akkor tûnt fel ez az épülô társasház, pedig minden nap elôtte mentem el. Általában az ember csak akkor vesz észre valamit, amikor keresi. No, szóval így néztük ki a sarkon lévô két földszinti lakást leendô patikának. Ismét tárgyalássorozatok, engedélyekre várakozás következett, de remélem, megérte. Idén január 4-én nyitottunk meg, úgyhogy még korai lenne bármit is mondani... Nem szándékom a zsebében kutatni, de mégis: mindezt a régi patika jó mûködtetésébôl lehetett finanszírozni?! Természetesen hitel nélkül nem ment volna, de az alapot bizony a régi patika jövedelmezôsége teremtette meg, amihez viszont
24
nyilván sok segítséget adtak nekem a korábbi menedzseri tapasztalataim. Mondok egy példát: még aránylag az elején eljött hozzánk egy nagy német generikus cég igazgatója, hogy egy csomó szakértô társaságában megnézze, melyik az a patika, amelyikben 200 százalékot emelkedett a forgalmuk! Én ugyanis egészen egyszerûen minden olyan akciót bevállaltam, ahol 20 százaléknál magasabb árrést lehetett elérni. Így egy idô után olyan pozícióba kerültem, hogy már azt mondhattam a patikalátogatóknak, hogy ezalatti ajánlatok nem érdekelnek. De ehhez az kellett, hogy be merjem vállalni például azt, hogy egy gyártótól rendelek egy vadonatúj, bevezetendô gyógyszerbôl száz dobozt — persze plusz ingyen ötven doboz fejében! Természetesen mindehhez tisztában kell lenni a terápiás irányokkal, tudni kell, hogy az illetô gyártónak mikor jár le a szabadalma az adott szerre, mikor jön ki tehát az új, amiben ott a lehetôség. Emellett abban is temérdek munka van, hogy az ember megérteti a betegekkel a generikus programot, megismerteti és elfogadtatja a megfelelô helyettesítô gyógyszereket, amelyekkel ôk is és a patika is jól járnak. Oda kell figyelni a tendenciákra is: például a homeopátia erôsen felfutóban van, ezért én egy nagy francia cég teljes palettáját tartom ilyen szerekbôl. Nagyjából harminc patika van a kerületben, és abból talán kettô-három foglalkozik homeopátiával, ehhez ugyanis külön érteni kell: ha nem a pontosan megfelelô szert adod, akkor nem segítesz, hanem bajt csinálsz, ezért a legtöbben nem is foglalkoznak vele, mert olyan „macerás”. És még valami: én állandóan elôre menekülök, mindenbôl a legjobbra törekszem, mert szerintem csak annak van értelme. Senki ne higgye például, amit sok gyógyszerész még ma is vall: hogy a számítógép csak valami szükséges rossz a gyógyszertárban. Nem, éppen ellenkezôleg, nagyon sokat segíthet ebben a mi egyre bonyolultabbá váló szakmánkban… László István
