ERNEST WOOD
A HÉT SUGÁR
Fordította: Solymos Béláné, 2003 MAGYAR TEOZÓFIAI TÁRSULAT
1/81
Előszó H. P. Blavatsky A Titkos Tanítás című művéből ismerhette meg először a modern világ „A hét sugár” kifejezést. Egy állításból indult ki, amely szerint a világon minden dolog és lény - az elme és az anyag minden formája – hét alapvető ösztönző indíték kombinációjából ered. Azt képviselte, hogy az egész világ anyaga vagy alapja - akár objektív, akár szubjektív – „szellemi”, ami gyakorlatias és realista személyek számára olyas valamit jelent, „ami a gondolaton túl” van. Tudjuk, hogy a gondolat először a test szolgálójaként alakul ki, majd folytatja az elme örömeinek szolgálásával, beleértve a megértés, a ragaszkodás, a hatalomérzés és önbecsülés élvezeteit. Egy harmadik lépést jelez, amikor azt mondjuk, hogy a szellem szolgálójává válik, amikor felelőssé és engedelmessé válik a „felülről” érkező ösztönzéseknek, amelyek semmiképp sem saját megelőző tapasztalásából születtek, de ilyen saját tapasztalás nem is árnyalta azokat. A „szellem, lélek és test” régies kifejezés nagyon jól illik ehhez a szemléletmódhoz, ha feltételezzük, hogy a lélek jelenti az elmét teljességében, valamennyi gondolatával, érzésével és akarásával, és feltesszük, hogy az emberi szellem valami azon túli, teljesen megfoghatatlan az elme és test szempontjából, de szükséges létezésükhöz és kölcsönhatásukhoz. Az a megállapítás, hogy van hét sugár, vagy az életösztönzésnek léteznek alapvető és megkülönböztethető elemei, legjobb esetben is csak óriási általánosítás lenne. Felmerül tehát a kérdés: „Mi a legjobb módja annak bebizonyítására, hogy vajon ez az általánosítás igaz-e, vagy sem?” Erre a válasz: „A puding próbája az evés.” Figyeljük meg, hogy „működik” és „kifizetődik”, legalábbis az emberi élet területén. Mindazok a tudományos ismeretek, amelyek közvetlen érzéki elérhetőségen kívüli tényeket érintenek, elméletként indultak. Ilyen elméleteket vetünk próbának alá gyakorlati életünk folyamán. Ha hiba nélkül működnek, akkor elfogadjuk igaznak a vonatkozó területeken, és olyan mértékben alkalmazzuk életünkben, amennyire csak lehetséges. Minden dologban mindig ezt tesszük, legyen az kis vagy nagy dolog. Ugyanez a követendő módszer, ha azzal az állítással találjuk szembe magunkat, hogy létezik hét sugár, vagy, ahogy gyakran kifejezzük, hét embertípus. Emberek ezrei találták úgy, akik olvasták ezt a könyvet, amelyik már több mint egy negyed évszázada népszerű korábbi kiadásai alapján, hogy a Sugarak tanulmányozása segítette őket, hogy pályaválasztási vagy foglalkozási útmutatáshoz jussanak a legszélesebb és legteljesebb értelemben. Nagyon tiszta képet nyújt az emberi életről és problémáiról, és ezáltal megnyitja az utat képességeink intelligensebb felhasználásához. A sétálás műveletének fele, amint tudjuk jól, látásban merül ki, és csak a fele a lábak munkájában; ahogy tehát valamennyi emberi cselekvés fele tudás és fele a dolog megtétele. A sugarakról való tudás csak segítség. Gyakran jegyzik meg, hogy egy hatalmas világ kicsiny teremtményei vagyunk. Egyénileg kicsi a mozgásterünk. Csak minőségileg, és nem mennyiségileg lehetünk nagyok. Nem nyilvánvaló-e ez egy percnyi gondolkodás után? Vajon nem vagyunk-e „milliónyi játszma csarnokában”, mindegyikünk egy asztal vagy sakktábla előtt ülve, egyszer nyerésre, máskor vesztésre állva anyagi téren, de szellemileg mindig nyerésre, mind a megnyert mind az elvesztett játékok alapján, feltéve, hogy törekedtünk a nyerésre? Örvendetes igazság, hogy nem életmennyiséget várnak el tőlünk, ami kellemetlenül tolakodóan hatna az esetek többségében társaink életére. Ilyen tudás birtokában abban a helyzetben vagyunk, hogy választhatunk, hogy ebben az életünkben, vagy ami maradt belőle, legyen az egy nap, milyen játszmákat játszunk. A gyakorlati életben való ilyen céltudatossággal hamarosan kezdjük megismerni a szellemi tapasz2/81
talás sarokpontjait – erőink fokozását, megértésünk megvilágosodását, tulajdonságaink szelídítését, és az ajtó kitárását egy, a múlttal összehasonlíthatatlan jövő felé. A „Hét Sugár” kifejezés elsősorban életünk élet-oldalára vonatkozik. Felismerték, hogy ott található fénysugarunk, habár az sötétség az eljövendőhöz képest. Tudatosságunk mindenkor sokkal fontosabb, mint körülményeink. Nem sokat számít, hogy arany labdákkal vagy a parti kavicsokkal zsonglőrködünk-e. De tudatosságunk állapota életbevágóan fontos. Valaki így szól: „Szeretem az almás lepényt, vagy talán a mangót,” de amit valóban élvez, az nem a lepény vagy a mangó, mégcsak nem is ízük, hanem a lepény vagy a mangó ízének tudata. Ismert dolog természetesen, hogy az almás lepény és a mangó – minden anyagi dolog és érzet - nagyon fontos; hogy egy tárgyi világ, ami mindig okoz gondokat, ami mindig ellenáll bizonyos mértékben vágyunknak, gondolatunknak és akaratunknak, szükséges ahhoz a tudatossághoz, amit jelenleg élvezünk, átitatva és átmosva valóban az elme hármas tapasztalásában. Valami többet várunk, és el is jön minden bizonnyal, de eljövetele megvalósítás útján lehetséges, nem pedig fizikai, érzelmi vagy mentális öngyilkosság bármely módján. Ebben a tanulmányban nyilvánvaló a kis dolgok fontossága. „Csináld jól!” –válik mottóvá, mégha csak egy gombostű felszedéséről vagy egy toll letételéről van is szó. Sőt, nem arról van szó, hogy „Csináld jól, mint egy célt szentesítő eszközt,” – hanem önmagában való örömként, amit hamarosan felfedez bárki, aki abbahagyja a pusztán célt szentesítő eszköz gyanánt történő cselekvést, és inkább értékeli valóságosan a jelen pillanatot, ami a megteendő cselekvés. Ebben az összefüggésben ez emlékeztet engem Emerson „Tegnap, Holnap, Ma” c.versére: (Heri, Cras, Hodie) „Ragyogóként tündököl az elmúlt korszak, az eljövendő reménytelinek látszik, A Ma észrevétlen sikkad el közöttük Jövő vagy Múlt, gazdagabb titkot nem tartogat, Ó, zord Jelen! Mint, amit kebeled rejt.” Bármilyen hátsó gondolat elronthatja a pillanatot, és gátolhatja a felfedezést. „Ha létezik hét sugár vagy típus, és ha mindegyikünk sajátságosan ezek egyikéhez tartozna, és életösvényét eszerint irányítaná, nem hajlamosítana-e ez beszűkülésre vagy túlzott szakosodásra?” Gyakran felteszik ezt a kérdést. „Nem, ha megértjük a helyzetet.” Mindhét sugár mindig mindenkiben jelen van, de egyik minden egyes személyben vezetője a csoportnak, vagy elnöke a testületnek, és a másik hat köré sereglik, és saját külön tehetségét használja fel, hogy segítse célját véghezvinni. A középiskolai oktatással történő összehasonlítás segíthet ennek megértésében. Úgy hiszem, az az eszményi, ha a tanulók külön érdeklődésére számot tartó tanulmányoknak szentelik az oktatási idő felét, és a másik felét megosztják az általános oktatást magában foglaló tárgyak választéka között. Az embernek saját sugara szolgáltatja élete fő indítékát, határozza meg, hol van boldogsága, és a döntéseihez való kulcs. Milyen nagy a különbség egy macska és egy kutya örömei és élete között! Ugyanez a helyzet a különféle emberi lények esetében is. A dolgok és a jóság különböző fajtáinak örülünk. Hozzá kell tennünk, hogy a sugár ötszönzéseiben csak jóság van. Természetünkhöz, az emberi lények természetéhez tartozik, hogy jó dolgokra mutat visszahatást. Jóságra születtünk, ahogy a szikrák felfelé törnek. Ez az oka annak, hogy minden emberben találunk a jóság bizonyos fajtájára viszontválaszt. Ha előfordul néha a jóság megvetése, ez még nem töri meg a szabályt, mivel az a személy, aki lekicsinylést mutat egyfajta jóság iránt, azt olyan félreértés alapján teszi, mintha az szemben állna a jóság más fajtáival, amelyeknek ő csodálója. Így a gyerekek élvezik a gonosztevők hőstetteit az úgynevezett „tréfás rajzsorozatokban”. Férfiasságot látnak benne, amire önkéntelenül törekszenek. A vé3/81
gén minden ugyanannak a célnak az elérésére fordul. Ha az ellenkezője, a „pipogyák” nevetség tárgyai, az ember felfogja, hogy bizonyára nagyfokú szellemi szabadságot, bátorságot igényel ezek egyikévé válni. Ami a rosszat illeti, természetünkhöz tartozik, hogy megszüntessük. Ifjúkoromból emlékszem, hogy milyen hatással volt rám egy állítás, amit a római filozófus, Seneca műveiben találtam, amiben egy közönséges tolvaj mellett kiállt, ösztönös jóságot tulajdonítva neki, mivel sokkal inkább jönne el becsületesen a mohón megkívánt tárgyért, mint becstelenül. Nem tudott vonzerejének ellenállni, így elbukott, nem elbukni akart, hacsak talán nem büszkélkedett a lopás elmésségével, ami végeredményben jó dolognak fogható fel, ha érdemleges cél érdekében alkalmazták volna. „Ne vígy minket a kísértésbe!” – jó pszichológia. Megjegyzendő, hogy esetenként „típusokat” említek „sugarak” helyett. A sugarak, mint típusok vagy csoportok tűnnek fel, így helyénvaló hét embertípusról beszélni. Mégsem lenne helyes úgy tekinteni egy személyre, mint ami egy típust vagy sugarat mutat fel, hacsak nem jelképez valamit. Sok ember nagyon passzív vagy negatív a körülmények tükrében. Állapotuk vizsgálata mutatja, hogy csak testi öröm hajszolásában, vagy esetleges testi fájdalom elkerülésében érdekeltek. Ezt egy emberi lény elemi vagy gyermekkori állapotának lehet nevezni, akármilyen korú is az illető teste. A következő csoportot bizonyos érzelmi vagy mentális élvezet érdekli, a tudás vagy a ragaszkodás valamely tárgyának, vagy valamiféle hatalom megszerzése, ami a politika, kereskedelem, művészet vagy vallás területén jut kifejezésre. Az ilyen személyekben van kezdeményező képesség. Ha ilyen kezdeményezőképesség mutatkozik meg, akkor a típus vagy sugár a legkevesebb zavartsággal mutatkozik meg. A sugarak ismeretéből nyerhető legfőbb előny úgy érhető el, ha valaki saját életének anyagi és pszichológiai gondjai megoldására alkalmazza speciálisan. Természetesen, a téma felé irányuló tudományos érdeklődés is hasznos. Az ember szeretné ezt a tárgyat is az iskolai és egyetemi pszichológiai tantárgyak között megtalálni. De ha a témát nem merőben elméletben nézzük, hanem alkalmazzuk, nagyobb a nyereség, mivel érzésekkel és akarattal valamint gondolattal tekintjük azt. Nem képzelhető el, hogy ilyen tudás alkalmazásában cél lehet a személyes eredmény vagy nagyság büszkeségének öröme. A dolog sokkal gyakorlatiasabb és érzékenyebb ennél. A cél ésszerűen élni és nem vaktában, és harmonikus kapcsolatba kerülni a világ dolgaival és lényeivel, és az ember saját helyes életútjával. Madame Blavatsky tanítói keletiek voltak, ahogy mondta nekünk, buddhista és brahmani tanításokkal telítve, irodalmukban és szaknyelvükben való jártassággal, így ő követte szakmai szókincsüket, én ugyanezt teszem ebben a könyvben. Ebben a kiadásban sem látok okot a változtatásra, mivel jól tudom, hogy az élet princípiumai (alapelv, alkotóelem, alkotórész) és tényei a világ minden részén ugyanazok, és az olvasók, akiknek ez a munka hasznára válik, hitbeli és faj szerinti előítéletektől mentesek, és inkább érdekeltek magában a témában, mint azon személyek iránt, akik előadják vagy formába öltöztetik. E. Wood
4/81
TARTALOM I. RÉSZ A SUGARAK FORRÁSA Fejezet Oldalszám I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.
Előszó A fényoszlop Tudatosság Gondolat-erő Szeretet-erő Akaraterő Anyag, energia és törvény Az isteni és az anyagi Harmónia A hét princípium Kölcsönös kapcsolatok
II. RÉSZ A HÉT SUGÁR XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII.
Az első sugár A második sugár A harmadik sugár A negyedik sugár Az ötödik sugár A hatodik sugár A hetedik sugár Egy Mester táblázata
III. RÉSZ A SUGARAK ISMERETÉNEK NAGY ELŐNYE ÉS VESZÉLYE XIX. XX. XXI.
Az Ön sugara Veszély nélküli haladás Az önmegvalósítás állapotai A könyvben előforduló legfontosabb szanszkrit kifejezések magyarázatos szójegyzése
5/81
I. RÉSZ A SUGARAK FORRÁSA Hét Erő van az emberben, és az egész Természetben. A Titokzatos [Nap] igazi alkotója az Anya-szubsztancia atommagja. Ez a szíve és mátrixa minden élő és létező Erőnek Nap-világegyetemünkben. A Magból történik minden Erőnek a ciklikus kiáradása, ami mozgásba hozza az atomokat működésükhöz tartozó feladataik ellátására, és a Középpontot, amelyen belül újból találkoznak hetedik lényegükben minden tizenegyedik évben. Aki ezt neked elmondja, látta a Napot, nevesd ki, mintha azt mondta volna, hogy valójában a Nap halad előre az ő (a beszélő) napi pályáján. A hetes természet következtében mondják az ősök a Napról, mint akit hét ló hajt, amint a Védák verseiben áll, vagy akár a hét Gana-val (létosztályok) azonosítják körpályáján, amitől különbözik, minthogy Hét Sugára van, valóban van is… A Hét Lényiség a Napban a Hét Szent Egyek, az Anya-szubsztancia Mátrixában a bennerejlő Erőtől önmagától ered. Ők küldik a hét vezérerőt, a Sugarakat, amelyek a Pralaya kezdetén hét új Nappá összpontosulnak a következő Manvantara idejére. Az energia, amelyből ők tudatos létezésbe csapnak át minden Napban, amit sokan Vishnu-nak neveznek, ami az Abszolút Lélegzése. Okkult Aforizmák a Titkos Tanítás-ból idézve (Occult Aphorisms) I. FEJEZET A FÉNYOSZLOP Nem látom megkerülhetőnek, hogy ennek a könyvnek a megírása, és a Sugarakról reményeim szerint világos fogalmak közreadása során meglehetősen elvont jellegű dolgokról ne tegyek említést, közülük elsősorban Isten vagy Brahman egyetemességéről, ami bizonyos tekintetben látókörünkön kívül van, valahol messze, magasabb síkon létezve. Tény az, hogy a Sachchidānanda Brahman1 itt és most jelen van, velünk van minden nap. Elemezzék tapasztalatuk egész világát, és úgy találják majd, hogy az három részből tevődik össze: van először is mindenféle tárgyak nagy tömege, ami minden síkon anyagi, legyen az bármilyen magas sík, másodszor létezik élőlények hatalmas mennyisége, változó fokozatúra fejlődött tudatossággal, harmadszor Ön, sajátmaga. A három közül az első a sat világa, a létezés; a második a chit, a tudat; a harmadik az ānanda, a boldogság, a valódi én. Az „élni akarás” jelenti az akaratot ennek az örömnek a birtoklásáért. Ezt az akarást jobban megértjük a nagy fényoszlop történetét felidézve. A nagy lény, Nārāyana, Vishnu, az Univerzum lelke és élete, ezerszemű és mindentudó, pihent díványán, a nagy kígyó, Sesha vagy Ananta, a végtelen idő, teste összetekeredve feküdt a tér vizein, mert ez a létezés éjszakája volt. Ezután Brahmā, a lét világának nagy teremtője, akit sat-nak hívnak odament hozzá, kezével megérintette, és így szólt: „Ki vagy te”? Majd kettőjük között vita támadt arról, hogy melyikük nagyobb, és mialatt a vita zajlott, azzal fenyegetvén, hogy hevessé válik, megjelent előttük egy hatalmas tűz- és fényoszlop, páratlan és leírhatatlan, ami annyira meglepte a vitatkozókat, hogy megfeledkeztek vitájukról, és kezdték keresni ennek a csodálatos dolognak a végét. Vishnu alámerült lefelé ezer esztendőre, de nem találta alapját, Brahmā felfelé repült ezer esztendőre, de nem találta tetejét, és mindketten visszatértek összezavarodva. Ekkor Shiva, akinek természete ānada, eléjük állt, és elmagyarázta, hogy ők ketten egyek legfőbb urukban, a fényoszlopban, aki három egyben, és az elkövetkező korszakban Brahmā 1
A Brahman szó semleges névszó, Shiva, Vishnu és Brahmā teljes hármasságának kifejezésére alkalmazzák, de Brahm hímnemű névszó, a hármasság harmadik tagja.
6/81
fog megszületni Vishnu-tól, és Vishnu gondját fogja viselni mindaddig, amíg végül mindkettőjüknek találkozniuk kell ismét legfőbb urukkal. Az emberek olykor azt gondolják, hogy ha felfelé haladnak, megtalálhatják Istent, de az igazság az, hogy, még ha jelenlegi állapotuk alá kerülnek is, és ezer éven át kutatják, akkor sem találják az Ő végét. Ez nem jelenti azt, hogy ő itt van, de láthatatlan és megismerhetetlen számunkra. Ő itt van láthatóan és megismerhetően, mivel a világ, amit látunk szemeinkkel, az az Ő sat-ja, és a tudatosság, ami által tudunk, az az ő chit-je, és az én, amit csak sajátmagunk állíthatunk, az Ő anandája. Mindegyikünk abban a fényoszlopban van, függetlenül attól, hogy a létezés terében hová kerülhet, vagy a tudati idő melyik szintjét tölti be. Senki sem menekülhet ki ebből a hármas valóságból: nem mondhatja, hogy „Nem vagyok”, sem azt, hogy „Nem vagyok tudatos”; végül nem teheti meg, hogy ne a létezés külső világára alapozza tudását. Legyen bár millió világ a világokon belül, millió lény, lényeken belül, sat, chit és ānanda mindenütt jelen van, és mindenütt egyként. Azok a dolgok, amelyeket látunk, érintünk, ízlelünk, szagolunk és hallunk sat-ok, valóságos létezők, és a létezők ezen birodalmában egyetlen ember sem menekülhet ki abból, amin minden alapul, érzéseik nyilvánvalóságából, mégha tisztánlátása a fényoszlop minden lehetséges síkjára ki is terjedhet. Isten a Mindenség, a Sachchidānanda Brahman, nem három valóság összetételéből áll, sat, chit, ānanda, hanem Az2 árasztja magát térbe és időbe, amiben megnyilvánulásnak nevezik, ahol a sat és chit tulajdonságai működésbe lépnek, titokzatos ciklikus változások közepette, ami az örök legfelső létezés életében megy tovább. Mi az anyag és tudat ilyen kettős világában élünk, a nagy passzív és aktív princípiumokéban. A Bhagavad-Gïtā hetedik fejezetében mondja Shrï Krishna: ”Föld, víz, tűz, levegő, éter, manas, buddhi és ahmkara - ez az én megnyilvánulásom nyolcszoros felosztása. Az utóbbi szó, a prakriti, amit hol „anyagnak”, hol „természetnek” fordítanak, de a megnyilvánulás fejezi ki fogalmát, mivel a szó a kri gyökből ered „csinálni vagy tenni”, a „pra” elöljárószóval, ami azt jelenti, előre. Meglephet néhány tanulmányozót az az idegenszerű dolog, hogy ez a nyolcas megnyilvánulás együtt említendő, mintha egy osztályt alkotnának, és hogy a következő versben ez áll: „Az én alsóbb megnyilvánulásaim”. Jó oka van ennek, mivel, habár egy osztályba tartoznak, azon belül két alosztályba, amelyek az első ötből, illetve a maradék háromból állnak össze. Az első öt szó nevezi meg az emberi fejlődés első öt síkját, - a föld a fizikai, a víz az asztrális, a tűz a mentális, a levegő a buddhikus és az éteri az atmikus vagy nirvánai. Az itt éternek fordított szanszkrit szó az ākāsha, és ez tekinthető megfontolás alapján az öt sík gyökéranyagának. Ez az öt sík szemrevételezésünk jelen célja, ha szabad így kifejeznem, mint egy világ, amelynek anyagsűrűségében öt foka vagy fokozata van; most eltekintve azoktól a lépcsőfokoktól, amelyek ezeket a fokozatokat alkotják, és az egészre, mint egy világra gondolva, észrevehetetlenül árnyalva lefelé, a legmagasabb ponttól a legalacsonyabbig. Az „Én megnyilvánulásom” fennmaradó három felosztása manas, buddhi és ahamkāra. Ez a teozófusok által jól ismert atma-buddhi-manas Ez a tudatosság három lehetséges módja vagy fajtája. Az ahamkāra betű szerint azt jelenti „Én-csináló”, és megegyezik a teozófiai ātmā fogalommal. A manas olyan képesség, amely által a tudatosság ismeretet szerezhet a világ anyagi oldaláról; a buddhi az, amelynek segítségével az abban a világban szerzett tudatosságról tudomást szerez, az ahamkāra vagy ātmā által egyénivé teszi ezeket a tapasztalatokat, így mindegyikünk számára megteremti az „én világomat”, az „én tudatosságomat”. Ez utóbbi képesség tudja, hogy egy Én nyilvánul meg ezernyi, milliónyi szemmel látható én-ben. Amikor Shrï Krishna a tudatot és az anyagot ugyanabba az osztályba sorolja, nem sugallja, hogy a tudat bármilyen módon felsőbbrendű az anyagnál, vagy felette áll. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a tudat egy ötrétegű világban nyilvánul meg, ami fölötte áll ennek a vi2
Itt egy új névmásra van szükségünk. Angol írók régóta érzik egy olyan névmás szükségességét, ami kifejez hím- és nőnemet is egyes számban, de most olyant vezetünk be, ami a semlegesnemet is magában foglalja.
7/81
lágnak, anyag és tudat egyenlő partnerek, egy megnyilvánulás két oldala. Nem úgy van, hogy az élet vagy a tudat felülről nyilvánul meg az anyagi világban az erő különböző fokozataival. A világ éppen annyira az élet világa, mint az anyagé; a kettő keveredik, és egészében egyenlően. Ennek megértéséhez fontoljuk meg a következőt. A világ fizikai szintjén úgy tűnik, hogy az anyag világában vagyunk. A dolog olyan nyilvánvaló, olyan szembetűnő, olyan túlnyomó és olyan mindig jelenlévő, hogy nehézségekbe ütközik egyáltalán felismerni bármilyen élet létezését ezen a síkon, sőt, csak szikráit vagy vonásait látjuk emberekben, állatokban és más lényekben megtestesülve. Nagyon úgy látszik, mint egy hatalmas anyagi világ, amibe az élet egy picinyke darabja inkarnálódik. Amikor valaki belép az asztrális világba, ettől eltérő állapotot talál, az anyag kisebb mértékben domináns, és az élet kissé nyilvánvalóbb – a tudat erői befolyásolóbbak, és az anyag korlátai kevésbé merevek, gátlók és ellenállók. A következő, az alsóbb mentális síkon az élet szembetűnőbb fokozat, és az anyag még kevésbé túlnyomó. Így a három sík, a fizikai, asztrális és alsóbb mentális olyan birodalmat képvisel, amiről azt mondhatjuk, hogy több az anyag, mint az élet. Most tekintsük át az öt sík közül a legmagasabbat. Itt a körülmények pontosan fordítottjai a fizikai síkon levőknek. Ez a tudatosság erőinek hatalmas tengere. Éppolyan nehéz itt anyagra lelni, mint a fizikai síkon tudatosságot találni. Hasonlóképp, a buddhikus síkról el lehet mondani, hogy ellentétes körülményeket kínál az asztrális síkon uralkodókhoz képest, és a felsőbb mentális síkról is elmondható ugyanez az alsóbb mentális síkhoz képest. Tegyük fel, hogy valamelyik másik létállapotból egy látogató belép a mi ötrétegű megnyilvánulási területünkre. Ha történetesen a fizikai síkon lép be, úgy írná le, mint egy anyagi világot, amelyben életelemek vannak, tudatossági központok, de ha legmagasabb szintjén érintkezne azzal, akkor tudati világnak hívná, amelyben vannak bizonyos anyagi elemek. Ezeket az alkotóelemeket a következő ábra szemlélteti: Brahmā: SAT (A tárgyak világa: föld, víz, tűz, levegő, éter) Tamas Rajas Sattva (anyag) (természeti (terméenergia) szeti törvény) 7 6 5
ISTEN AZ UNIVERZUM Vishnu: CHIT (A tudat világa: atma, buddhi, manas) A HÉT ALKOTÓELEM Kriyā Jnāna Ichchhā (Manas) (Buddhi) (Ātmā) 3
2
8/81
1
Shiva: ANANDA (Az Én, az igazi élet) Māyā jelképezi
4
II.
FEJEZET
TUDATOSSÁG A hindu és teozófiai könyvekben az ichchhā, jnāna és kriyā fogalmakat a tudatosság három lényegi összetevőinek jelölésére alkalmazzák. Ezeket a kifejezéseket szokásosan, meglehetős pontossággal fordítják akaratnak, bölcsességnek és aktivitásnak, de az angol szavak jelentősége ebben a vonatkozásban nem érthető, hacsak nem fogjuk fel világosan, hogy azok a tudatosság állapotaira utalnak, és semmi másra. A tudatosság három állapota kapcsolja a lényt, aki birtokolja azokat, a három hatalmas világhoz – ichchhā vagy akarat az Énhez, jnāna vagy bölcsesség magához a tudatosság világához, és kriyā vagy aktivitás a dolgok vagy létezés világához. Ezért jnāna a tudatosság lényegi eleme. Amikor látjuk ennek a három állapotnak a nagy kiterjedését, érzékeljük az angol elnevezések hiányosságát, amelyek ténylegesen főként mindegyiknek a pozitív vagy kifelé ható aspektusára hívják fel a figyelmet. A tudatosság mindig kettős, mint befogadó vagy tudó, illetve mint cselekvő és befolyásoló, vagy más szavakkal, mint képességgel és erőkkel bíró. A három állapotának mindegyike képesség is és erő is. Ichchhā tudatosságunk Én-ünkről, és erő is, ami akarat. Jnāna tudatosságunk másokról, és erő is, ami szeretet. A kriyā tudatosságunk a dolgokról, és erő is, ami gondolat. A tudatosság sohasem látható egyik síkon sem a tisztánlátás egyik fajtájával sem; csak a létezés látható, de a tudatosság tapasztalható, és tapasztalja is minden tudatos lény. Vegyük észre, hogy bármilyen ragyogó lehet egy jivātmā vagy élő én szempontja a dolgok viszonylagossága közepette a magasabb síkokon, az még mindig a dolgok világához, vagy sat-hoz tartozik. Tehát ismét, a tudatosság nincs alávetve semmikor és semelyik síkon a sat korlátozásainak, vagy másként fejezve ki ugyanazt a tényt, ahhoz, hogy egyik helyről eljusson a másikra, nem szükséges közbenső térközöket átszelnie. Csak az időt szeli át. Például, ha azt Kérném Öntől, hogy sétáljon egyik helyről a másikra, és miután megtette, megkérdezném: „Mit tesz? Mozdult?” – a következő választ várnám: „Nem, nem mozdultam.” Ha tovább erőltetném a kérdezősködést: „Akkor hát mit csinált?”, a következő választ várnám: „Gondolkodtam; észleltem a test mozgását.” Csak az érzékek által történő megfigyelés következménye, hogy az emberi lények tudatában vannak saját testük mozgásának és helyzetének. Ha a vonaton Ön egy Pullman kocsi hálóágyán alszik, és a vonat simán megy, nem tudja megmondani először, hogy fej vagy láb irányában halad-e. Azonban, ha felhúzza a sötétítőt, és látja a fényeket és a homályos tárgyak elsuhanását, akkor Ön következtetni fog arra, hogy fej irányában halad először, és eztán felruházza a testet a mozgás feltételezett érzékelésével, abban az irányban. Ha a tér korlátozásoktól való mentességét, amit a tudatosság élvez, megértjük, és emlékezetünkbe véssük, akkor nyerhetünk pontos fogalmakat az akarat, bölcsesség és tevékenység, mint tudatos műveletek, természetéről. CHIT VAGY TUDATOSSÁG FORMÁJA Ichchhā Jnānā Kriyā
TUDATOSSÁG AZ ALÁBBIAKRÓL
Én Mások Dolgok vagy tárgyak
MŰKÖDIK, MINT Akarat-erő Szeretet-erő Gondolat-erő
Amikor az emberek Istenről beszélnek, általában nem az Egyetemes Istenre gondolnak, akiről én beszéltem, hanem elképzelnek Valakit, aki naprendszerünk legfelsőbb tudatos9/81
sága. Ő egy tudatosság, és mi mindannyian az ő részei vagyunk, nem úgy, hogy szét van osztva közöttünk, hanem részesedünk benne Vele együtt. Az a magas tudat, amit a teozófusok Nap Logosnak neveznek, mutatja fel az akarat, bölcsesség és aktivitás hármas erejét. Lényegében ő Vishnu, de az Ő akarata Shivával, és működő ereje Brahmā-val hozza kapcsolatba. Vishnu ezen aspektusait elemezve hívják Shivának, Vishnunak és Brahmā-nak. Habár ezek a megszemélyesítések félrevezetők, mégis megemlítem, mivel el szeretném mesélni Vishnu saját világának teremtési történetét. Először Brahmā-t küldték előre, hogy teremtő erejét vagy isteni működő erejét ügyesen gyakorolja. Részletesen elbeszélik a könyvekben, hogy megértsék az emberek, hogy Ő úgy teljesítette feladatát, hogy meditációban ült, és ahogy meditált, a világok alakot öltöttek az Ő gondolatereje nyomán. Ilyen volt az ő tevékenysége. Vishnu volt az, aki ezután belépett az anyagi világba, és élettel töltötte meg, és Shiva, az Ő erejével, ami az Én, aki mint legfelső létezése volt jelen. Az igazi Brahmā a tudatosságon kívül áll, de ez a Brahmā nem, lévén csupán megszemélyesítője a Nap Logos kriyā-ának. Csak azért mesélem el ezt a történetet, hogy bemutassam, hogy a teremtő tevékenység nem kézzel vagy lábbal végzett cselekvés a térben, hanem, amit mi gondolatnak hívunk. A sat világában a tér anyagát a kriyā ereje érinti meg, és annak hatására ölt alakot. BRAHMĀ (Létezés)
AZ EGYETEMES ISTEN VISHNU (Tudatosság) Másodlagos Brahma (Nap Kriyā)
NAP LOGOS Másodlagos Vishnu (Nap Jnānā)
SHIVA (Boldogság)
Másodlagos Shiva (Nap Ichchhā)
III. FEJEZET GONDOLAT-ERŐ Ami Vishnu tudatosságának hármas erejéről igaz, az bármelyik emberére is igaz, mivel valamennyi erőnk része a nagy tudatosságnak, amint testünk anyagi részecskéi, sajátságaival együtt az anyagi lét nagy tengeréből vétettek. Minden személy aktivitása gondolkodásban rejlik. Ez a tevékenység kettős, akár az univerzális, akár a nyilvánvalóan sajátságos létezést nézzük. (1) A megkülönböztetés képessége az, ami minden észlelés mögött áll. Egyetlen ember sem passzív megfigyelő. Nem létezik olyan dolog, mint tudati változások passzív felfogása, és minden észlelés inkább olyan természetű, mintha kinéznénk egy ablakon, hogy meglássuk, mi halad el. A világ dolgai sohasem bukkannak fel senkinek a tudata előtt. Ha azonban a tudat aktív, megnyílik dolgok észlelésére, és így ennek van egy negatív szempontja, ha nagyon körültekintőek vagyunk, és szabad így mondanunk. (2) Ugyanakkor pozitív módon is működik, úgy, hogy minden gondolat hordoz hatalmat a dolgok fölött, amit a Nap Brahmā fejtett ki kezdetben. A tudat aktivitásának ez az igazsága, ami eltérő az anyag működésétől, megoldja a cselekvés és nemcselekvés problémáját, ami oly sok Bhagavad-Gïtā tanulmányozót megzavar. 10/81
A nyugati világban a legteljesebb zavar van az akarat és a vágy összefüggésének kérdésében, és sok vita folyik arról, hogy melyik működteti a testet, és okozza cselekvéseit a világban. A kérdésre adandó válasz, hogy sem az akarat, sem a vágy közvetlenül nem hozza működésbe a testet. A gondolat vagy kriyā az egyedüli erő, amelyik összefüggésben áll dolgokkal, és a gondolaterő, a kriyāshakti az, amiből a test felépült, és minden cselekvése, ami nem reflex (önkéntelen), hanem végrehajtódik. Ennek ábrázolására megjegyzem, hogy bármikor felemeli Ön tollát az asztalról, azt gondolaterővel teszi. Szemlélők mondhatják, hogy ők látták, amint Ön kezével emelte fel a tollat, de a gondolat volt az, ami kezét felemelte. Az igazság felderengése erről a kérdésről, ami az európai pszichológiában indult el abban az elméletben, amit Emil Coué tett közzé, hogy ha bármikor az emberi elmében összeütközésbe kerül akarat és gondolat3, a gondolat az, amelyik győzedelmeskedik. Ez igaz, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a világban működve a cselekmények eredményeire gondolunk, és ha gondosan megfigyeljük, hogy az állításban helytelenül alkalmazzuk az akarat fogalmát. Az elmélet igaz, de angolul kifejezve ügyetlen. Sok példával lehetne szemlélteni, hogy az eszme erőteljes és mély benyomást keltő. Egyik legjobb példa egy Los Angeles-i illetőségű autókereskedő tapasztalata, akinek az volt a szokása, hogy tanította ügyfeleit, hogyan vezessék a járművet, amit tőle vásároltak. Volt valaki, aki vásárolt egy autót és tanult vezetni, hosszabb ideje elkerülték a sikerek egy távírópóznák iránti vonzerő következtében, ami nem szokatlan ilyen körülmények között. Ez az úr kora reggel kiment a lehető legjobb útra, amit csak találhatott, senki sem volt a környéken, haladt előre, autóját próbálgatva és bizonytalan módon vezetve, szemét az úton tartva, egy ideig boldog tudatlanságban a távíróoszlopokat illetően. Előbb vagy utóbb, mégis, megpillantott egyet, talán akkor, amikor egy kanyarral találkozott az úton, és elkezdte mondogatni magában: „Ó, remélem, nem szaladok bele, tényleg nem szabad belerohannom,” és ahogy ismételgette ezeket a szavakat, az oszlop gondolata nőttön nőtt elméjében, amíg el nem foglalta képzeletét, és semmit, vagy csak nagyon kis helyet hagyott az út gondolatának. Nyilvánvalóvá lett a gondolaterő, mivel az a dolog, ami elfoglalta képzeletét, megtöltötte elméjét, uralta cselekvését, habár erősen óhajtotta, hogy ne rohanjon bele az oszlopba. Keze, amelyik olyan bizonytalan volt előzőleg, most szilárdan fogta a kormányt, és szakértő pontosságával érezte magát egyenesen a rettegett oszlop felé haladni. Szerencséjére, tanár volt az oldalán, de meglehetősen kétséges, hogy minden ilyen esetben lesz-e lélekjelenléte, hogy megállítsa autóját, mielőtt lerohan az útról. Ebben a példában egy állandó és világos mentálkép test felett uralkodó ereje jól megmutatkozik, és ez alkalmazható arra, hogy visszaállítsa a test egészségét, és segítse abban az állapotban megmaradni, amint Coué úr állítja. Ez állandóan hatékony sok más módon is, amit az emberek általában nem vesznek észre. Clarence Underwood, a hírneves reklámművész, az „iskoláslány-ábrázat” (school girl complexion) festője, aki kiváló szappanmárkát fest, mesélte, hogyan formálta a gondolaterő kislányának arcát és alakját. „Évekkel ezelőtt” – mondta – „hirtelen abbahagytam a szőke nő festését, aki uralta munkáimat, és elkezdtem egy lányt rajzolni. Az emberek kérdezték, ki ő, de tényleg nem tudtam megmondani. Bizonyosan nem a szokásos modell volt, és nem is több modell kombinációja. Ő maga, legalábbis nekem, egy eszmei típus volt. Az én kislányom, Valerie, akkor hat éves volt, és rendkívül szerette azt a 3
Hangsúlyozzuk, hogy a ’képzelet’ szót gyakran használják ilyen összefüggésben. Ha így alkalmazzák, akkor egy képet jelent az elmében, egy eldöntött gondolatot, egy ugródeszkát a gondolkodás folyamatában. A gondolat olyan, mint a sétálás. Ön leteszi egyik lábát, és a földön hagyja. Majd testét meglendíti, míg a letett láb szolgál a test erőinek támaszpontjaként a talaj ellenében. A művelet végén Ön leteszi a másik lábát, felszabadítja az elsőt, egyensúlyba hozva a testet az új tengely mentén. Átmenet és egyensúlyba hozás így váltakozik gondolatban. A gondolatkép egyensúlyba hozás, egy gondolat vagy ötlet, az ebből egy másikba való átmenet gondolkodás, ha a folyamat logikus. Hogy mennyiben különbözik a képzelet folyamat a gondolat folyamattól, az magyarázatot nyer a XIV.fejezetben. Meg kell különböztetni a képzelőerőt, mint folyamatot a mentálképek erejétől és létrehozásától.
11/81
sötétbőrű lányt. Eljött a műterembe, székem mögött állt, és figyelt, ahogy festek, amíg fel nem fedezték, és tiltakozva el nem vonszolták. Éveken át azt az egy arcot rajzoltam kis változtatásokkal. Amikor Valerie fiatal hölgy volt, úgy tizenöt évvel később, annak a lefestett arcnak az élő képe volt, amelyet oly sok évvel azelőtt festettem. Tudom, hogy ezért az említett képek iránti szeretete és csodálata felelős. Régi barátaim, amikor találkoztak lányommal, felkiáltottak a hasonlatosságra, jóllehet, akkoriban, amikor a képeket festettem, Valerie csak egy kisbaba volt, nem több hasonlósággal a vásznon levő archoz, mint jómagamé. Kinézete megváltozott, az általa szeretett festett archoz idomulva, és ugyanez az eredmény létrejöhet bármelyik másik leány esetében is. A mai amerikai lány inkább eredménye egy művész eszményének, mint azt esetleg saját maga tudná.” Hogy a gondolat mások elméjét is befolyásolhatja távolról, és nyomát hagyja a fizikai anyagban, alaposan bizonyított tények, és én tanúsíthatom, hogy láttam száz és száz esetben előidézni ezt a hatást tökéletes pontossággal, és gyakran ellenőrzött körülmények között Indiában és másutt is. Nem szükséges időzni a gondolat ismeretesebb működésén, ami napi életünket irányítja, és anyagi környezetünket rendkívül kultúrálttá teszi. Az emberi teljesítmény és kultúra minden ágazata beletartozik a gondolaterőbe, a filozófia, színművészet, tudomány, vallás, művészet; valamennyit alkalmazzák az élet legapróbb részleteiben. „Minden,” – mondta Emerson – „képlékeny a gondolat számára.” Valóban, az idők folyamán az emberek ennek erejével az élet és a Természet egyre több gondját oldják majd meg, és még nagyobb erőket állítanak emberi szolgálatba, remélhetőleg az emberi testvériség iránti mind nagyobb odaadással, összhangba hozva az emberélet szellemi céljának egyre előrehaladottabb megvalósításával.
IV. FEJEZET SZERETET-ERŐ Ahogy kriyā-t, gondolatot, arra használjuk, hogy tudást nyerjünk az anyagi dolgokról és összefüggéseikről, és ugyanakkor teremtő erő is az anyagi életben, úgy a jnāna megismertet bennünket az élő dolgokban levő tudatossággal, és a szeretet hatalmas erejét fejti ki rajtuk és közöttük. Jnāna bölcsesség, ami nagymértékben különbözik a tudástól. A könyvek helyesen állapítják meg, hogy a dolgokról való minden tudásunk avidyā, ajnāna. Mindkét fogalmat tudatlanságnak fordítják, jóllehet a bölcsesség hiányának kellene fordítani. Avidyā csak akkor hordozza ezt a némileg kifogásolható jelentést, ha magára a tudásra utalnak, a jnāna-val való kapcsolat nélkül. Jnāna-vijnāna-sahita, azaz a bölcsesség tudással együtt az igazi bölcsesség, ami az emberiséget tökéletességhez vezeti, mivel a bölcsesség által irányítva minden tudás nyereséggé válik a belső én számára. A dolgoknak magukban nem lehet értékük. Csak valamely élőlény számára jók. Így ahhoz, hogy megkíséreljük meglátni bárminek vagy bármely cselekedetnek az értékét, nem arra kell rákérdeznünk, hogy „Mire jó?”, hanem arra, hogy „Kinek jó?”. Egyedül az a bölcsesség, ha a dolgokat mindig és csakis az érintett élőlények tudatosságára gyakorolt hatásuk szempontjából értékeljük. Shrï Krishna tökéletesen világossá tette a bölcsesség jelentését a Gïtā két versszakában, amikor a javakról beszélt, amiket az emberek felhasználhatnak Isten szolgálatában az emberiség javára. Azt mondta: „Bármilyen anyagi tárgy feláldozásánál jobb a bölcsességet felajánlani, mivel minden munka kivétel nélkül végső soron bölcsességet épít fel. Valósítsuk ezt meg hódolat, érdeklődés és szolgálat segítségével. A bölcsek, akik látják az igazságot, bölcsességhez vezérelnek téged.” 12/81
Valójában rámutatott arra, hogy minden munka, amit az emberek a történelem hosszú folyamán létrehoztak, porrá enyészett el, de annak a munkának a gyümölcse mindazonáltal létezik, mint bölcsesség az emberi lélekben, és az a bölcsesség nem dolgokról való puszta ismeret, ami gondolatok által halmozandó fel, hanem az élet megvalósítása. Egy bölcs és egy tudással rendelkező ember közötti különbség világos, bármilyen ágazathoz tartozzék is munkájuk a világon. Ha például államférfi vagy tanár, nem lesz előítélete vagy terve, hogy megpróbálja kényszeríteni az embereket vagy a gyermekeket, hogy alávessék magukat, de nagyon érzékeny lesz azok életfeltételeit illetően, akikkel foglalkoznia kell, gondolataik, érzéseik, tudatállapotuk iránt, és ezeket a dolgokat annyira fogja méltányolni, mint a mérnök az épületfa és az acél sajátosságait az ő tervében. Nem az tanít legjobban egy tárgyat, aki legtöbbet tud róla, hanem aki érzékeny az élet iránt, és ezért képes tanítványai tudatosságát átlátni. Ehhez valami többre van szüksége, mint a tanulmányozással elnyert tudás; ehhez a szív tapasztalatára van szükség, ami együttérzésből fakad, és életet élettel kapcsol össze. Ki lehet bölcsebb az egész világon az anyánál, aki öntudatlanul helyezi kisgyermeke boldogságát minden más elé? A bölcsesség tehát nem tudás felhalmozása az életről, hanem együttérzés, közvetlen érzésátvitel, az érzékeken túli érzés „látása”, egyik léleknek a másikhoz való belső közeledésének képessége, az a tehetség, hogy vizsgáljuk, és meglássuk vagy megismerjük a körülöttünk levő életet. Bölcsesség formákkal és eseményekkel kapcsolatban képesség, hogy értékeljük azokat az életre vonatkozóan. Negatív oldala a mások élete iránti együttérzésben és érzékenységben van, pozitív formája a szeretet ereje. Ez a bölcsesség az igazi emberi érzés. Megromlása vágy. A bölcsesség az élőlények, az élet szeretete, míg a vágy a dolgok szeretete. Ha egy ember tele van vággyal nagy anyagi vagyon, hatalom vagy hírnév iránt a világban, akkor emögött még mindig a jobb életre való vágyakozás áll. Azonban, amint elköveti azt a hibát, hogy sajátmagára mint anyagi dologra gondol, pusztán egy testre, amihez csatolva van egy sereg gondolat és érzés, fokozott életre vágyó szeszélye kizárólag arra vezeti, hogy testi javait és erejét növelje, és nincs tudatában annak a ténynek, hogy szomszédai élőlények, számára nem többek, mint eleven, összetett anyagi szerkezetek, és csak szeretve vagy nem szeretve gondol rájuk, aszerint, hogy illeszkednek-e vagy gátolják az ő saját vágyait és terveit. A bölcs ember érzékeny a többi élőlény élete iránt. Azonnal megérez, és nem tervez anélkül, hogy ne venné figyelembe őket, és a szeretet, ami betölti életét, gazdagítja, anélkül, hogy az mohóság lenne részéről. Számára nem létezik a hírnév hajszolása, nem sóvárog aziránt, hogy mások elméjét saját magáról szóló gondolatokkal foglalja le, hogy növekedjék és megsokszorozódjon azokban, inkább tölti meg saját elméjét és életét ővelük, érdekeikkel, szükségleteikkel, az ő saját, mindenkire kiterjedő együttérzésén keresztül. Szeretet vezet be minket az életbe, nemcsak fizikailag, a megszületésünkhöz vezetve ebbe a világba; de ugyancsak életeink minden percében érzékenységre nyit meg, és új tapasztalatokhoz és feladatokhoz vezet el minket. Emlékszünk a gyermekkori történetekre a régimódi fösvényről, aki lejárt a pincébe, vagy fel a padlásra, gyertyával kezében, és bezárkózva mohón gyönyörködött kincseiben, nyaka köré és karjára öntötte aranyát és ékszereit, és fürdött bennük morbid örömmel. Mégsem volt boldog, mert mindig tele volt félelemmel, felugorva minden, pislákoló gyertyája által vetett mozgó árnyékra, minden hangra összerezzenve. Szó szerint igaz, hogy ennek az embernek az önzése másokkal való kapcsolatai zsugorodását okozta, életének szörnyű összeszűkülését. Azonban a szeretet kiterjeszti, elűzi a félelmet, és az embert emberré teszi. Ez a valódi emberi érzés, és ha ezt elveszítik az emberek, valódi életüket veszítik el, még ha testük továbbra is mozog. Egy valamikor Indiában hallott történet mutatja, mennyire különbözik a szeretet a gondolattól, és mennyire követendők a szeretet parancsai, ahol emberi életről van szó. Egy idős emberről szól, egy nagy faluban lakott Indiában hosszú idővel ezelőtt. Ő volt ott messze a leggazdagabb ember, hatalommal bírt, de nem volt jó természetű, valójában arra használta 13/81
hatalmát és gazdagságát, hogy gyötörte és kínozta azokat, akiket nem szeretett, egy rém volt a falusiak számára. Az öregembernek volt egy fia, aki maga volt a kedvesség, és mindenki vágyott arra a napra, amikor majd megörökli az idős ember vagyonát és tisztségét, és áldásként él majd minden ember számára. A történetben szereplő harmadik személy egy vándorló sannyāsï volt, aki jótékonykodott, és történetesen eljutott ebbe a faluba, ahol elidőzött kis ideig. Hamarosan tudomására jutott, hogy mi folyik ott, különös kísértés ötlött elméjébe, és azt találta mondani: „Miért ne öljem meg ezt az idős embert, és szabadítsam meg ezeket az embereket nyomorúságuktól, és adjam meg az esélyt az ifjú embernek, hogy mindenfelé jót tegyen, amit bizonyára meg fog tenni, ha megteheti? Az idős ember nem boldog, és nem érdekes, hogy velem mi történik, mindaddig, amíg jót teszek.” És most feltehetjük a kérdést: „Mit tenne Ön ilyen körülmények között? Az lenne logikus, hogy ez az ötlet jó.” A legtöbb ember szerencsére azt tenné, amit a sannyāsï tett, és hagyná az öregembert élni, ahogy a szív parancsolja. A bennünk lévő bölcsesség tudja, hogy mindannyian egyek vagyunk, és többé nem képzelhető el, hogy a boldogság megvásárolható bárkinek, másnak hátrányt okozva, vagy az igazság megnyerhető szándékos gondolathamisítással. Hasonló problémával találja szembe magát a nyugati világ jelenleg, az élő állatokon történő kísérletezésekkel kapcsolatban, ami állandóan folyik. Senki sem szereti, szörnyűségétől minden szív összeszorul, és a tanulók, akik hozzáfognak, kezdetben borzonganak amiatt, amit tenniük kell, amíg a szív meg nem edződik. Mindezt a logika és emberi jólét nevében teszik; az elme azt látszik mondani, hogy jogos az emberi fájdalom csökkentése érdekében. Mégha csökken is ezáltal az emberi fájdalom, minthogy végképp lehetetlen ilyen módon, miközben a karma kormányozza a világot, ugyanakkor ez megkeményíti a szíveket, és késlelteti a faj haladását. Bizonyára mindenki úgy gondol a jövő emberiségére, mint ami szeretettel és erővel teli emberekből áll, nem a föld hasadékaiban csúszó, elaggott testek megnyomorított rabszolgaságában, amiket csak élőlénytársaink hihetetlen fájdalma árán lehet fenntartani; még mindig nem fogják fel, hogy bölcsességük hiánya késlelteti azokat a dicsőséges napokat. Bölcsesség fedezhető fel olyan egyszerű érzelemben, mint a filozófus Emersoné, aki utazásból hazatérvén kezet rázott a fák alsóbb ágaival, mondván, ő érzi, hogy a fák örülnek visszatérésének, hogy köztük van, ugyanez nyilvánul meg az író és költő, Rabindranath Tagore esetében, aki bele tud helyezkedni egy kisgyermek vagy egy csermely szellemébe, és érzi az élet céljait egy zsúfolt város szurtos utcáin is. Jnāna, bölcsesség az maga szeretet, az élet ugyanazon tudatossága mindenben. V. FEJEZET AKARATERŐ Idézzük fel a Los-Angeles-i férfi tapasztalatát, aki nem tudta megtanulni autója vezetését, mert a távírópóznákra vonatkozó gondolata rendületlenül kitartott kezei irányítása mellett, minden ellenkező törekvése ellenére. Habár ebben a példában kitűnik a gondolat ereje, ne képzeljük, hogy ez egyben az akarat viszonylagos gyengeségét tárja szem elé. Az akarat nem lett legyőzve, csak függőben volt. Az ember nem akart, ő kívánt, és a két dolog között ez az összes különbség a világon. Az óhaj vagy a remény jelenléte az emberi elmében az akarat hiányát jelöli, és az a személy, aki a kívánásnak enged, egy időre feladja isteniségét és lemond a trónról. A kívánás és az akarás teljes elkülönültsége és kölcsönös kizárólagossága nagyon egyszerűen bemutatható. Ha az Ön tolla az asztalon van, és Ön azt a kérdést fontolgatja, hogy vajon felvegye-e, vagy sem, akkor arra a következtetésre jut, hogy „Felveszem,” vagy „Nem veszem fel.” Egyáltalán nem merül fel kívánság a kérdésben, mivel Ön teljesen bizonyos abban, 14/81
hogy saját hatókörébe esik a dolog. De ha a toll fél tonnát nyomna, vagy ha Ön történetesen gondolná, hogy így van, valószínűleg így szólna: „Óh, bárcsak felemelhetném ezt a tollat.” Az az ember, aki kíván, ezáltal külső esélytől való függőségét igazolja; várakozó állapotban van, és nem önkéntesen vár olyas valamire, amiről biztosan tudja, hogy bekövetkezik a kitűzött időben, csak remélve, hogy a világ megtesz valamit, amire történetesen vágyik. Lehetetlen túlbecsülni a kívánásnak, vagy az akarás teljes megtagadásának ostobaságát, amit az előbbi magában foglal, mellesleg azt lehet mondani, hogy csak az az ember, aki hajlandó teljesen és örökre feladni, az juthat messzebbre az okkultizmus ösvényén. Mi tehát az akarat, ha a gondolat a dolgok között ható erő? Az akarat az az erő, ami a gondolatok és érzések között működik. Összpontosítás. Figyelem. Az az erő, amelyik felosztja az elmét tudatra és tudatalattira. Ha az autóban ülő ember ismerte volna ezt az egyszerű igazságot, könnyen megszabadulhatott volna a távírópóznáktól, való félelmétől. Azt mondta volna magában: „Fejezd be a póznákról való gondolkodást! Rögzítsd tekintetedet az útra, és arra gondolj! Felejtsd el az oszlopot azáltal, hogy megtöltöd elmédet az útról való gondolattal, amelyen haladni akarsz!” Ha megpróbálta volna gondolatát irányítani kezei helyett, minden jól ment volna. Bizonyára ugyanez figyelhető meg nagyon sok tapasztalatlan vezetőnél éjszaka, amikor egy autó vakító fényszórókkal halad éppen el ellenkező irányban, nem szabad, hogy a vezető engedje, hogy a haladó fényektől való félelem szülte érzés elkápráztassa, hanem elméjét el kell fordítania azoktól, és az út sötétségére kell rögzítenie, amelyen haladni akar, habár nem látja. A kívánás nem akaratforma; hanem mindössze a vágy megnövelése; míg a vágy általában valaminek a birtokolni kívánása, ami nem a miénk, a kívánás felöleli az egész területet, félelmek sokaságát hozza magával, a birtokolt dolog elveszíthetőségének félelmét, sok olyan esélyre vonatkozó félelmet, ami a vágy kielégülését keresztezheti. Ez nem annyira az akarat tükröződése, mint a szereteté, de minden hasonlóságon túl eltorzult, mivel dolgokhoz kötődik, jóllehet jellegzetes területe a tudatos élet. Az akarat az ātmā, az én, önmagára ébredve, bemutatva erejét az élet és a dolgok világához való saját kapcsolatai összessége felett. Az akarat az én, aki önmaga, mint ilyennek a természete felismerhető, valahányszor az emberek megpróbálnak saját jövőjükről dönteni. A „lenni” igével áll kapcsolatban, és nem a „tenni” igével. Amikor egy ember elhatározza: „Keményen fogok dolgozni a szakmámban, és keresek egy csomó pénzt”, valójában így szól önmagához, csaknem tudat alatt: „Gazdag leszek”, ez bedolgozza magát gondolatába, és megőrzi ennek a létformának a szolgálatában, és ezután a gondolat irányítja a munkát. Ha egy ember belülről cselekszik anélkül, hogy teljes tudomása lenne a következményekről, akkor aszerint cselekszik, ami, nem aszerint, amit gondol, és így az akarat működésben van. És mivel általában senki sem terveli ki teljes mértékben tettének következményeit, mielőtt cselekszik, így az emberi ténykedés minden részében van bizonyos akarat. Ennek legszélső határesete, amikor egy személy meg akar csinálni valamit anélkül, hogy tudná, hogyan kell megtenni. Ekkor ő, aki akarja a célt, akarja az eszközt, mivel kinyilvánítja az Én belső erejét. Végrehajt egy nagyszerű összpontosítást, szívének és elméjének minden erejét egy irányba fordítva, és ez az összpontosítás végül meghozza az eredményt. Az az ember, aki tudja, hogy saját tudatosságának elegendő mértékben mestere ahhoz, hogy véghezvigye ezt az összpontosítást, az képes akarni, míg mások nem. Az akarat végül valódi szuper-tudatos élethez, boldogsághoz, ānandához vezet. A létezés ānanda állapota időtlen; de a tudatosság időben halad (habár nem térben), és minthogy így tesz, evolúciót vagy fejlődést eredményez, ami azonban mégsem haladás. Ez egy bonyolult dolog, amivel a XXI. fejezetben foglalkozom, de itt figyelembe kell venni, hogy bevezeti az elhomályosulás elvét a tudatosságba, felosztja az elmét, minthogy az akarat önmaga egészét önmaga egy részére irányítja, hogy azt a részt egy időre tökéletesebben valósítsa meg. Ez éppen olyan, mint amikor egy gyereknek az iskolában be szabadna mennie a zeneterembe, és ott 15/81
teljes figyelmét egy időre a zenének szenteli, és teljesen megfeledkezik olyan tárgyak létezéséről, mint földrajz vagy történelem; valóban minél tökéletesebb a feledés, annál jobb a lesz a zene. Ez a folyamat szükségeltetik, amikor valami újat tanulunk. Ez alkotja a tudatalatti elmét, amelyben akarat, bölcsesség és aktivitás a tudatos elme által észrevétlen működik mindenkor, vagy még inkább az elme tudatos része által észrevétlen működik, minthogy nincs két elme. Ennek a pontnak világosabbá tételéhez elmesélek egy tapasztalatot, amelyben egy délindiai városban volt részem egy idős úrral, aki szakértő volt az elme erőinek befolyásolásában. A sok érdekes kísérlet között, amiket nekem bemutatott, volt egy, amit kártyacsomaggal végzett. Először felírt valamit egy darab papírra, összehajtotta, és átadta nekem, hogy tegyem zsebre. Azután azt mondta, hogy keverjem össze a kártyát, és terítsem ki lefordítva a padlóra, ahol indiai módon ültem. Amikor ez megtörtént, azt mondta, vegyem fel bármelyik lapot, amelyik nekem tetszik, így egészen véletlenszerűen ráejtve kezemet egyre, felemeltem. „Most pedig,” mondta „nézze meg a lapot, és a papírt, amit Önnek átadtam.” Úgy tettem, és amikor kihajtottam a papírt, annak a kártyalapnak a nevét találtam felírva, amit felemeltem. Az idős úr kérésére átadtam a kártyát két hindu barátomnak, akik elkísértek lakóhelyére, és megismételte a kísérletet még kétszer, új papírt átadva mindegyiküknek, anélkül, hogy ő maga érintette volna a lapokat. Majd az történt, hogy megpróbálkoztam egy kis kísérlettel saját kockázatomra, így kértem, hogy adjon egy új papírt, és próbáljuk meg újra, amit készséggel hajlandó is volt megtenni, mivel nemcsak az érdekelte őt, hogy bemutassa nekem képességét, hanem, hogy tanítson engem, amennyire lehetséges. Összekevertem a lapokat, és szétterítettem, mint előbb, de ezúttal, amint felemeltem egyet, elmémet az övére rögzítettem, és megszólítottam csendesen, mondván: „Mármost bármelyik kártyát választotta is ki, nem az a lap lesz az enyém.” Majd felemeltem az egyik lapot, és vettem a papírt, kihajtottam, és láttam, hogy ezúttal nem egyezett meg a kettő. Senki sem csodálkozhatott volna szemmel láthatóan jobban, mint az idős úr, amikor felmutattam a papírt és a lapot, hogy ellenőrizze. Nyilvánvalóan nem hibázta el még sohasem ezt megelőzően. Ezután elmondtam, mit tettem, és ő azt mondta, hogy ez tökéletesen megmagyarázza a dolgot, és elmeséli nekem, hogyan hajtja végre a kísérletet. „Először,” mondta „döntök egy bizonyos lap mellett, és felírom nevét. Majd állandóan arra összpontosítok, és áthelyezem a gondolatot az Ön elméjébe, ahol ilyen körülmények között állandóan megőrizve marad, habár az Ön tudatos ismerete nélkül. Mármost a tudatalatti elmének megvannak a saját észlelési erői, és ha megfelelően irányítják, képes látni, mi van azoknak a lapoknak az alul lévő oldalán, habár a fizikai szem nem tud így tenni; továbbá az elmében levő kép ezt követőleg irányítja a kezet és a kart a pontos helyre, ahol a lap fekszik. Ha azonban Ön az enyém ellenébe helyezi akaratát, bizonyára lerombolja az általam készített képet.” A maga keleti módján dicsérte meg akaraterőmet, de egészen elképzelhető, hogy ha előre figyelmeztetést kap szándékomról, sikeresen hajtotta volna végre a kísérletet mindennek ellenére, ahogy valóban történt is két hindu barátom esetében, rögtön ezt követően, amikoris megkísérelték nem a kiválasztott lapot felemelni, de a szó szoros értelmében kényszerítette őket, hogy mégis így tegyenek minden esetben. Felmerülhetne, hogy az idős úrnak gondolatátvitellel kellett volna tudomást szereznie arról, mit tettem, de úgy hiszem, túlságosan lekötötte volna saját része a kísérletben, semhogy észrevette volna. Később ennek a kísérletnek meglepő folytatásával találkoztam, ami egyetememen esett meg Hyderabad-ban, Sind tartományban kétezer mérföld távolságra Trichinopoly várostól, ahol egy délelőttöt töltöttem az idős úrral. Egy este, kimerítő napi munka után szobámban ültem két barátommal, egyikük, állományom egyik tagja, az államtudomány professzora. Ez az úr, egy hindu, kitüntetéssel diplomázott az Oxford Egyetemen, megtanult néhány okos bűvészmutatványt kártyákkal, mialatt Angliában tartózkodott, és aznap este néhány ilyen trükkel szórakoztatott bennünket kikapcsolódásképpen. Gondolataim messze jártak bármilyen pszi16/81
chikai kutatástól, inkább pillanatnyi komoly gondok foglalták le, ami az egyetem hallgatói között dúló politikai mozgalomhoz kapcsolódott, és vélekedésemben azt mérlegeltem, hogy komoly mértékben okoz kárt jövőjük és az ország szempontjából. Hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül egy testes ember hangját hallottam szólni éppen fejem kellős közepén. Csak hat szó hallatszott: „Treff ötös, próbálja meg ezt a kísérletet!”, és valahogyan tudtam, hogy ez arra a kísérletre vonatkozik, amit én tapasztaltam annak idején Trichinopoly-ban. Engedelmeskedtem a hangnak, és azonnal leírtam egy darab papírra: ’treff ötös’, összehajtottam, és arra kértem barátomat, a professzort, hogy tegye a zsebébe. Továbbá megkértem, hogy keverje össze a lapokat, amelyeket egyáltalán nem érintettem, és terítse ki azokat lefelé fordítva a padlóra, ahol ültünk, és válasszon ki egyet találomra, és hasonlítsa össze azzal, amit írtam a papírra. Amikor megfordította lapját, az treff ötös volt, és Ön el sem tudja képzelni meglepetését, amikor azt találta felírva a papírra, ami zsebében volt. Nem tudom bizonyossággal, hogyan irányított engem a hang ebben az esetben, de ismervén azt, amit a gondolat-erőről tudok ésszerűnek tartom, hogy a kétezer mérföldnyi távolságban élő idős úr tudomással bírt foglalatosságunkról, a kísérletet elmémbe sugallta, és segített sikerre vinni. Értékes kísérlet volt annak a módnak a bemutatására, ahogy a gondolaterő és az akarat működhet az elme tudatalatti részében. Ha átgondoljuk a módot, amely által a gondolat a működő erő életünk dolgai között és a testben, számításba kell vennünk, hogy néha a tudatalatti gondolat, és hogy életünk valójában nagyon sok úgynevezett balesete ilyen módon működő saját gondolaterőnknek tudható be, amit gyakran az akarat irányít. Lehet, hogy egy embernek talán egy rendkívüli estén nincs semmi különös tennivalója. Elhatározza, hogy sétálni megy. Veszi kalapját és kabátját, vagy turbánját [valószínűleg szikh vallásúra gondol az író], kimegy az utcára, és alkalomszerűen elhatározza, hogy erre vagy arra megy. Sétálása során találkozik történetesen valakivel, aki egy új üzleti ajánlatot tesz neki, vagy egy új elgondolást javasol, ami esetleg megváltoztatja sorsát vagy életét, úgyhogy visszanézve azt mondja majd, hogy ez volt a fordulópont pályafutásán. Gyakran felkiált, hogy milyen szerencse, hogy véletlenül egy sétát tett akkor este, és azon az úton ment, és találkozott barátjával. Talán nem volt véletlen, hanem a belül levő nagyobb ember irányította, amennyire kétségtelen, hogy kezemet irányították, hogy a sok, padlóra terített lap közül azt a lapot válassza ki. Azt legalább mindenki tudja, hogy van valaki belül, akinek esetenként sikerül az elme tudatos részét befolyásolni, amit gyakran a lelkiismeret hangjának neveznek. Az messze többet tud az élet valódi irányáról, mint az ember, aki a tudatos elme határai között munkálkodik. Később, ha a tanulási időszakon túljut az ember, és tudatossága erőteljesebbé válik, és képes egyszerre foglalkozni zenével, történelemmel, földrajzzal egyidőben, már nem lesz szükség összpontosításra, kivéve, mint egy gyors erőre, az időpillanat kihasználására. Akkor állandó irányítása mellett minden erő és tudás birtokában lesz, amire apránként tett szert az elhomályosulás közepette, amit tanulással összefüggő koncentrációja okozott. Akkor a tudatalatti vagy nem tudatos elme és a tudatos elme eggyé válik. Álljon világosan előttünk tehát az igazi különbség ichchhā és kriyā között, vagy akarat és aktivitás között, és ne felejtsük el, hogy ezek közül az első a kívánás minden fajtájától eltér, és a második a gondolat aktivitása, és mindkettő hatalom, az utóbbi a dolgok felett, beleértve a testet is, az előbbi sajátmagunk felett, azaz saját gondolataink és érzéseink felett.
VI. FEJEZET ANYAG, ENERGIA ÉS TÖRVÉNY 17/81
Megfigyeltük, hogy a tudatosság világában mindig három princípium van jelen, magától értetődően különböző fokozatokban és arányokban mindenkor. Így a sat világában is három alapelem ismerhető fel, tamas rajas és sattva neveken elnevezve, amelyek úgy fordíthatók le, mint anyag, enegia és törvény. Ősi és modern tudósok egyaránt felfedezték ezt a hármat abban az egyben, és megfigyelték elválaszthatatlanságukat. Ezek az anyag alkotóelemei; nem tulajdonságai, hanem anyagi létezések állapotai, és egy test felmutathatja ezeket mindenkor különböző fokozatokban, mint ahogy a tudatosság igénybe vesz akaratot, vagy szeretetet, vagy gondolatot, habár mindegyik mindig bizonyos mértékben jelen van. A tárgyi világ testek világa, amelyek egymást gátolják, és akadályozhatják a tudatosságot is, amikor az utóbbi aláveti magát az anyagnak, belemerülve egy testbe. Egy tárgy csak azért látható, mert gátolja látásunkat, és a világ csak azért van tele fénnyel, mert a sötétség vagy az anyagi atmoszféra fénye számára való áthatolhatatlanság szétoszlatja a napsugarakat. Így minden anyagi atom, azt lehet mondani, egy sötét pont a térben, ami áthatolhatatlan, és csak kívülről működtethető. Az anyag áthatása, amiről a teozófusok beszélnek, csak azt jelenti, hogy a finomabb testek a durvábbak hézagaiban léteznek, és habár ilyen esetekben két vagy több test áthatja egymást, és ugyanazt a teret foglalja el, azoknak a testeknek az anyagáról ez nem mondható el. A sötétségnek, vagy stabilitásnak, vagy ellenállásnak, vagy akadályoztatásnak ezt a tulajdonságát, amiket a világ tárgyainál megfigyelhetünk, hívták a régi tudósok tamasnak. Az anyagnak ezzel a tulajdonságával azonosították általában beszédben vagy gondolatban magát az anyagot, ami megtestesíti az anyagot, és pontokat képez a térben, az erő alkalmazására. Így, azt lehet mondani, hogy az anyagnak saját akarata van (habár ez negatív akarat, önfejűség), és kétségtelenül sajátmaga, és nyilvánvalóan vonakodva adja fel létezését. A múlt század folyamán széleskörűen úgy gondolták, hogy a világ atomnak nevezett apró téglácskákból épül fel, amelyek nagyon változatosak. Mindegyikükről azt tartották, hogy teljesen megváltoztathatatlan, azt lehetett mondani, hogy az anyag egységei halhatatlanok, azaz létrehozhatatlanok és leromboltathatatlanok. Majd úgy vélték, hogy amint százezer téglát is felhasználhatnak a különféle fajtájú épületek bármelyikének felépítéséhez, és miután megépült, lehet változtatni és átalakítani alkotó tégláinak eltávolításával és újra felhasználásával; úgy vélték, hogy ugyanígy épül fel a világ atomokból, amelyek szüntelenül átrendezve alkotják annak változó formáit. Az eszme igaz minden gyakorlati, emberi célra. Ez a tamas megmutatkozása az anyagi lét bizonyos fokozatán, de csak akkor lenne igaz teljesen, ha a stabilitás lenne a dolgok világának egyetlen alkotó sajátsága, ami az öt érzék felfogásán belül van. A szubsztancia második alkotóeleme az anyag energiája, rajas, amiről tudományos körök ma általában azt gondolják, hogy magának az anyagnak a forrása és alapja, habár az idő bizonyosan meg fogja mutatni, hogy ez is anyagi, és sohasem test vagy állapot nélküli. A természetes energia fogalma, ami megtalálható a mechanika elemi tankönyveiben, nagyon jó szolgálatot tesz a szubsztancia ezen sajátságának leírásánál. Minden diák jól tudja, hogy egyetlen anyagi test sem fogja egyensúlyi helyzetét vagy mozgását megváltoztatni az energia valamelyik formájának ehhez való felhasználása nélkül, hacsak nem egy összetett test, amelyben belsőleg aktív erők megérése eredményezi az egésznek az új egyensúlyát, mint például, amikor egy szikla elporlik a domboldalon, és hirtelen szétesik. Egy labda, például, egy biliárdasztalon állva nem fog elindulni magától. Ha mozog, nem kerül nyugalomba az ellenállás vagy más külső ellenerő valamely formájának felhasználása nélkül – legyen az a légellenállás, súrlódás az asztalon, mandiner (biliárdasztal kerete) vagy más labdák okozta akadály, és a labda mozgási energiája és azé az erőé, ami megszünteti azt a mozgást, egyenlőnek mutatkozik. Mindezen dolgok azonban felszíni jelenségek, szemléltetve a rajast, amint a kémiai atom tamast mutat meg. És, amint az atom felbontható, és tamas aspektusa csökken, mígnem az emberek azt mondják, hogy csak energia, úgy léphet ki az energia és olvadhat bele a sattva vagy törvény hátterébe, ami a tárgyi világ lényege, ahogy a jnāna a tudatosság világáé. Ez az 18/81
energia túllépheti az időt, ahogy a tudatosság túllépheti a teret, például, amikor felemelek egy labdát a földről az asztalra. Egy bizonyos mennyiségű energia ráfordítása volt szükséges a felemeléshez, és ugyanolyan mennyiség kerül kifejtésre ismét, ha valamikor a jövőben leesik a labda az asztalról a padlóra, amint kideríthető lenne, ha lenne gyakorlati jelentősége, hogy esés közben munkát végezhetne, vagy mérhető lenne a padlóval való ütközés során gerjedt hő. Hő, hang, fény, elektromos jelenségek, kémiai potenciál, és még sok más, mind az energia formái, és amennyire felderíthető, sehol sem létezik az anyagnak olyan részecskéje, amelyben ne lenne valamelyik formájában jelen. Azaz nincs abszolút anyagiasság semmiben sem. Az anyag harmadik alkotó sajátossága a törvény. Tudom, hogy ez különösen hangzik, és hogy a legtöbb természettudományi hallgató azt mondja majd, hogy a világ csak két dologból tevődik össze, anyagból és energiából, és még azt is állítják, hogy törvény és rend mindenütt nyilvánvaló. Ebben van bizonyos logikátlanság, és India ősi tudósai ebbe nem estek bele, mivel minden határozatlanság nélkül azt mondták, hogy a sattva vagy törvény a létezés anyagi oldalának egyik sajátsága. Ténylegesen így van, és valóban nincs több felfogásbeli nehézség, csak az a gondolat, hogy az energia tárgyiasult (objective). Az egész világon sehol senki sem talál soha anyagot vagy energiát anélkül, hogy ne mutatna fel valamilyen törvényt, ami meghatározza a test aktivitásának természetét és viszonyulásait más testekhez. Minden kémiai elemnek, minden atomnak megvan a tevékenységi köre, ugyanolyan biztosan, mint minden mag képessége a növekedésre, és hogy egy sajátságos növényfajtává formálódjon, és ennek a törvénynek a működése a Természet megszokott gyakorlatának, a satnak vagy létezésnek része. A régi tudósok előtt teljesen világos volt, hogy sattva, rajas és tamas az anyag gunái vagy sajátságai, és minden anyag nem másból, mint ebből a háromból áll, és hogy ez a három soha nem lehet más, mint anyag. A három szó használatos melléknévi alakban is a dolgok tulajdonságainak leírására, például, a Bhagavad-Gïtā-ban, ahol olvashatunk szattvikus, tamasi és rajasi ételekről, amelyek hajlamosak úgy felépíteni a test típusát, hogy abban az említett tulajdonság váljon uralkodóvá, így a rajasi test energikus, sőt, nyugtalan. Minden tárgy tartalmazza mindhárom gunát, de egyikük túlsúlyban van, szembetűnő jellegét adja, ugyanúgy, ahogy minden tudatosság vagy chit rész felmutat akaratot, szeretetet és gondolatot, habár nyilvánvalóan nem egyenlően egy adott jellemben, és általában egyikük a meghatározott vezetője és ihletője a másik kettőnek. VII. FEJEZET AZ ISTENI ÉS AZ ANYAGI Össze kell hasonlítanunk a sat és a chit világát, hogy lássuk, hogyan függnek össze egymással. Az elsőt helyesen nevezik anyaginak, a második inkább írható le úgy, mint isteni. Fel kell fognunk, hogy soknak tűnhetnek az anyagi világ dolgai, és a chit világának tudatai, mégis mindkét világ valójában csak egy dolog vagy egy tudatosság, amelynek a sokak részei. Ez a nagy igazság teljesen nyilvánvaló az anyagi dolgok között, és kihatása a legfontosabb. A létezés világa nem abból áll, hogy számos független dolog mind össze van rakva, vagy magasabb egységbe foglalva, nem sajátmaga vagy építőelemek darabjainak nagy számú változata építi fel. Ellenkezőleg, a folyamat éppen fordított, és minden dolog, amit ismerünk, nem más, mint kivonat abból. Mind egyek, egységük megmutatkozik egymástól való teljes külső függőségben. Gondoljuk át, például, mi megy végbe a gyermek elméjében, amikor szemét kinyitja a világra. Először ott minden csak egy nagy végtelen valami, fokozatosan különböződnek meg az általános tömegben szembetűnőbb vagy elevenebb dolgok, és később azok között kisebb dolgok. Ez olyasmi, mint az utazó látványa, amikor közelít a hajó a parthoz. 19/81
Először látszik valami, ami lehet föld is; majd tisztul, és erőteljesebben körvonalazódik, és a hegyek láthatóvá válnak. Ezután az utazó kezdi észlelni a fákat és a házakat, amikor közelebb kerül, emberek és állatok, sőt virágok is láthatóvá válnak. Pszichológiailag a dolgok tömegéből vagy tömbjéből egy hasonló megkülönböztetés válik fontossá a tudás elnyerésének folyamatában; minden szillogizmusnak (logikai következtetési forma, amely két előzményből, azaz premisszából zárótételhez, konklúzióhoz jut) megvan az általános érvényű előzménye, ami nélkül nem lenne értelme a világos tudás megszerzésének, ami végül is sohasem valami újnak az elnyerése, hanem egy világos felfogása valaminek, ami megelőzőleg homályos vagy észrevétlen volt. Jól ismert dolog, hogy a dolgokat összehasonlítás útján értjük meg. Helyezzünk össze egy kutyát és egy macskát, és tanulmányozzuk hasonlóságaikat és különbözőségeiket, ezután Ön tudni fogja, mi a kutya, és mi a macska, éspedig jobban, mintha egyenként tanulmányozta volna. Ismétlem, bármely témában a leghelyesebben gondolkodik az, akinek a legtöbb ötlete van, amivel összehasonlítsa, feltéve, ha azok az ötletek jól kivonatoltak, világosak és jól rendszerezettek az elmében. Minden gondolkodás valójában elvont; az elme nem tud két ötletet tartani egyszerre, csak egyet, ami magában foglal kettőt vagy többet, amelyben azok részei a nagyobb egésznek. Nemcsak logikailag, de tényszerűen is igaz, hogy a kisebb függ a nagyobbtól, vagy a rész az egésztől. Az anyagi dolgok jellemzője, hogy nincs kezdeményező képességük, és nem változnak, hanem külső dolgoktól függ változásuk. Így egy könyv az asztalon feküdhet, és ott is marad, mert az asztal ott van. Az asztalt viszont a padlódeszkák tartják, azokat a gerendák, amelyek a falnak támaszkodnak. A falakat az alapok tartják, az alapokat a föld. Továbbá a föld az egy anyagi test, amit a természet anyagi energiájának láthatatlan kötelékei tartanak, így az más égitestektől függ, a Naptól és a csillagoktól. Csak a létezés egésze önfenntartó, és valamennyi rész attól van függőségben. Nem lehet túl nyomatékosan azt állítani, hogy az egész nem a részekből áll, de a részek az egészből vannak származtatva, amiben alapjuk, fenntartásuk és gyökerük van. A törvény világában valamennyi tárgyi valóság örökkévalóan létezik. Tudjuk, például, hogyha Ön két színtelen gáz, az oxigén és a hidrogén megfelelő arányát felrobbantja, mindkettő eltűnik látásunk elől, és valamennyi víz foglalja el helyüket. Bizonyosan elmondható, hogy ugyanaz az alapvető anyag és ugyanaz az energia még ott van, de tudomásul kell venni, hogy Ön semmi újat nem hozott létre még a sajátosságokat illetően sem. Világos, hogy a víz nem volt ott előzőleg, és most ott van, és ha Ön a dolgoknak csak a sajátosságaira vagy külső megjelenésére gondolna, azt képzelhetné, hogy valami kialakult semmiből. Csak annyi történt, hogy Ön kinyilvánította sajátmagának és másoknak, akik e tekintetben egyek Önnel, a mindig létező valóságot. A legjobb hasonlat, amit erre említhetek, egy képkockákkal játszó gyermek. Van egy doboza, ami körülbelül húsz fakockát tartalmaz. Mindegyik kocka mindegyik oldalán egy kép négyzet alakú darabja van. A gyermek az asztalra vagy a padlóra helyezi kockáit, forgatja őket, és addig rendezgeti oldalról oldalra, amíg valamennyi megfelelő részlet össze nincs rakva, úgy, hogy egy képet mutassanak. Ezután ismét összekeveri őket, újra rendezi másik oldalukkal felfelé, hogy egy másik képet alakítson ki. Azt gondolhatná, hogy ő készíti azokat a képeket, de ez nem így van; először ott volt egy művész, és a gyermek mindössze annyit tett, hogy egymáshoz illesztette a dolgokat, hogy a művész által készített kép előtűnjön. Így, amikor az oxigént és a hidrogént összehozzák, megjelenik a víz, és semmi sem lett hozzátéve vagy elvéve a valóságból. Ugyanez igaz mindenre, így minden emberi alkotás és találmány ugyanazt a törvényt követi. Ez az a valóság, amit az elme úgy észlel, mint amit általában természeti törvénynek hívnak. Ez a törvény létező valóság – sattva – az eszmék világa, az objektív egyetemes elme. Olykor egy másik névvel is illetik a sat-ot, úgy, mint a nagy passzív alkotóelv. Ebben a telített térben, amint mondtam, nincs kezdeményező képesség, mivel nincs idő, ami a chit20/81
hez tartozik. Láttuk a könyv legteljesebb függését az asztaltól, az asztalét a padlótól, és így tovább, és áttekintettük a dolgok teljességét. A teljesség minden bizonnyal önmagában létező, önteremtő, ön-változó; nincs maga fajtájú külső tényező, hogy anyagi energiát használjon fel hozzá kívülről. Ugyanakkor, más szavakkal, isteni. Brahma-nak Vishnu viseli gondját. Azonban a chit minden részében isteni. Ő a nagy aktív alkotóelem, tudatosság, önmagát-létrehozó, ön-teremtett, ön-változó, független és mindent-kezdeményező, az idő léte. Sajátos ok miatt használom az isteni szót a szellemi kifejezés helyett, ami felmerülhetne néhány elmében a fogalom kifejezésére. A szellem szó valami finom anyag érzetét hordozza, leheletszerű, éterikus, de még mindig anyag. Azonban az isteni szó ugyanabból a forrásból származik, mint a szanszkrit „div”, ami azt jelenti „fényleni”, és olyan szavakban jelenik meg, mint div, mennyország, divākāra a Nap, és deva, az égi lény. Az isteni ílymódon, ami saját fényével ragyog, vagy belülről, és sokan a régiek közül a Napot tették jelképévé, mivel a Napból árad ki világunk minden fénye, hője és élete; míg a hold ellentétben áll, mint az anyag jelképe, és csak visszavert fénnyel süt. Mindenki által, aki veszi a fáradságot, és elgondolkodik a dologról, az Isteni Lény vagy Nap Logos megkülönböztethető az anyagitól, vagy az Ő világától, az Ő függetlenségi és kezdeményezési jellegéből következően. Az egyik legjelentőségteljesebb szó, amelyik leírja Őt, a Swayambhu, azaz önmagában-létező. Ő mindenható, mindenütt jelenlévő és mindentudó, mivel Ő a chit egésze naprendszerünkben, chit a tökéletességig, míg az ember csak egy része annak a chit-nek, és a három tulajdonságot a minden nélkül bírja csak. Tulajdonképpen az Isten szót nem szabadna használni ennek a nagy Tudatosságnak a leírására, aki a mi Legnagyobb Testvérünk. A mi tudatosságunk, mint testünk, olyas valami, amit használunk, de nem az, ami vagyunk. Mi valóságosan az Egyetemes Istenhez tartozunk, az igazi élethez, anyagon és tudaton túl, purushán és prakritin túl, anyagin és istenin túl.
VIII. FEJEZET HARMÓNIA A fényoszlopról szóló történetünk beszélt először az éjszakáról, amikor Vishnu és Brahmā nem működtek együtt egyetértésben, hanem szembeszálltak, és vitatkoztak egymással, amíg Shiva helyre nem állította a harmóniát jelenlétével, ráébresztve őket, hogy mindketten egyek Benne, és a lét egy új napját kezdte meg. Úgy találjuk, hogy chit és sat, vagy kisebb körzetben az ember és a tapasztalatok külső világa végzetes ellentétben áll, amíg fel nem fedezzük, hogy a rájuk vonatkozó cél teljes harmóniája áll fenn, és hogy jó oka van szembetűnő viszályuknak. Ānanda mindkettőjük mögött ott van; Shivában megvan egyesülésük. Chit sattal való kapcsolata telve van ānandával vagy boldogsággal, ahogy minden teremtmény azt bizonyítja, hogy szereti életét, mivel amit általában életnek nevezünk, az a kettő közötti kölcsönhatás. Ismerős gondolat, hogy az emberi királyság alatti élet tele van boldogsággal, hogy az állatvilágban a fájdalom nem gyakori vagy tartós, ahol a félelem vagy rettegés pillanata csak akkor érkezik el, ha az élet elpusztításának veszélye fenyeget. Szarvasmarhák millióit viszik hónapról hónapra Chicago és más városok vágóhídjaira a félelem és szomorúság gyanúja nélkül, mindaddig, amíg a vég közel nem kerül, mert tudásuk és képzeletük nem beszél nekik arról, hogy mi vár rájuk. Életük kint a mezőkön édes, mégha az ember szűknek is tartja. A Természet világában a félelem rendszerint a mirigyekre hat, hogy megnöveljék a fizikai erőt, és ez serkentőleg hat a tudatosságra, mint amikor egy kis teremtmény élvezi a lopakodás ügyességét, amivel elkerül egy nagyobbat. 21/81
A történetet valahol San Franciso-ban mesélték a nagy fókáról. Néhány évvel ezelőtt élt a sziklák között, a legtávolabbi szirteken egy nagy fóka, aki a fókaraj királya volt, amelyik még mindig ott van, és az emberek emlékezetében úgy él, hogy vezérük volt százhúsz éven keresztül. Egy nap úgy történt mégis, hogy egy másik nagyszerű, élete teljében levő fiatalabb fóka érkezett délről, és azt gondolta, hogy neki kellene lennie azon sziklák királyának. Az újonnan érkezett csatát vívott az öreg vezérrel, és a két fóka ádáz küzdelmet folytatott három napon át, amikor a sebekkel borított idősebb kiúszott a partra és meghalt. Ilyen a kép, amit úgy ecsetelnek, mint „a természet foga vörös, karmában zsákmány”, de ha Ön ezt a benne rejlő tudatosság szempontjából szemléli, látni fogja, hogy a küzdelem nem volt öröm nélkül való. A teremtmények ezen a szinten inkább érzésben, mint gondolkodásban élnek, és idős kor számukra nem olyan hasznos dolog, mint amilyen hasznos az ember számára lehet. Valójában, amikor a test érzékeinek ereje hanyatlani kezd, gyorsan nyomdokaiba lép a tudatosság, mivel már nincs többé élénk serkentője, mint ami korábban megvolt. Ezért az, hogy a fóka tudatosságának dicsőséggel kellett távoznia testéből, a legelevenebb tapasztalattal, amit valaha is átélt, az nem ad okot sajnálatunkra, különösen, mivel a küzdelem hevében nagyon valószínűtlen, hogy fogékony lett volna túl sok fájdalomra. Visszatérve az emberre, a való élet nem csak boldogság, aminek oka abban keresendő, hogy az ember újonnan felfedezett erőinek érvényesítése során diszharmóniát teremt önmaga és a világ között. Ő az, aki chit élvezetében nem vette figyelembe ānandát, és fel kell fednie Shivát, mielőtt helyreállítja a lélek gyermekkori állapotát, amit elvesztett. Az emberéletben Vishnunak és Brahmānak barátoknak kell lenniük, és akkor Shiva ott lesz. A nyugati világban nem általános gondolat az, hogy az emberi tudat és környezete közötti harmónia az egyik nagy realitása az életnek. Még azok az embereknek is, akik hisznek abban, hogy ez Isten világa, legnagyobb része azt gondolja, hogy az pusztán egy hely, ahol Ő vizsgálatot tart az általa létrehozott lelkekről, úgyhogy egy idő után határozhat, melyek érdemesek a megőrzésre, és melyeket kellene elhajítani, mint rosszul gyártottakat. Akik csak a forma fejlődésében hisznek, általában nem hiszik, hogy az emberi elme, mégha úgy is tekintik, mint a természet teremtményét, harmóniában van forrásával, hanem, hogy valamilyen módon nem kívánt parazitaként fejlődik, és a természet ábrázatán egész egyszerűen, mint szívós betolakodó foglal helyet. Mindazonáltal a harmónia létezik, ez valami egészen csodálatos dolog, magának, Shivának a gyermeke; valóban, mint Maga, Shiva születik újjá, hogy egyesüljön Vishnuval és Brahmā-val. Egyszerűbben kifejezve, azt mondhatom, hogy a Természet az ember barátjának bizonyult. Igaz, hogy a természeti folyamat egyfajta hanyatlás, és az ember minden kezemunkája hamar porrá rombolódik, de ha ez nem így lenne, ez a világ nem lehetne Isten iskolája az ember számára. Ha a házak elpusztíthatatlanok lennének, és valami furcsa varázslat következtében ugyanazt az ételt újra és újra meg lehetne enni, csak kevés ember munkálkodna új dolgok létrehozásán, valójában az a többletmunka, ami a földet terhelő régi dolgok lerombolására szükséges, további elbátortalanítást okozna annak a néhány embernek, akik hajlandók lennének valami újat alkotni. Az embert kevés dolog ösztönözné a gondolat- vagy akaraterők használatára. A Természet nem könnyíti meg túlságosan az ember számára az életet, másrészt túl nehézzé sem teszi, de mindig kínál olyan jellegű tapasztalatot, ami kedvez az övéhez hasonló tudatos erők növekedésének. Ennek tanúja maga az ember, aki korszakokon keresztül növekszik és állandóan nagyobb erővé fejlődik a jövőben, képességei aktív felhasználásán keresztül. Az Upanishadok egyikében egy szokatlan meghatározás áll az emberről, ahol úgy beszél róla, mint olyan lényről, aki egyszerre erős és erőtlen, mind tudatlan, mind bölcs. Hasonlítsa őt össze a Természet bármelyik másik teremtményével, és észreveszi majd elhagyatottságát és tudatlanságát. Nincs természetes ruházata, érdemleges fegyvere, sem gyors lába vagy szárnya, hogy elmenekülhessen ellenségei elől, nincs természetes, ösztönös tudása, ami más 22/81
teremtményeknek megmondja, hogy mi ennivaló, és mi méreg, kik barátok és kik ellenségek, és hogyan kell otthont teremteni. Azt hihetné az ember, hogy a Természet különbséget tesz az ember rovására, segítség nélkül taszítva a világba, de nem így van. Az ember természetes ruházat nélkül megtanulta használni értelmét, aminek következtében ruhát készített magának, aminek segítségével bármilyen éghajlat alatt élhet, értelmén keresztül megtanult fegyvereket és szerszámokat készíteni, miáltal a világ urává koronázta magát. A primitív ember panaszkodhatott volna alkalmatlansága miatt, imádkozva Istenhez, hogy szüntesse azt meg, de az intelligens ember, aki ugyanaz újra megtestesülve, visszanéz, és megköszöni Istennek a lehetőségeket, amiket adott neki, és a megtiszteltetést, ami neki adatott, hogy korszakokon át isteni lény rangját tölti be, amivé őt saját munkája teszi folyamatosan, és nem anyagi dolog, amit kívülről jövő erő alakít. Jelenleg már látja a mindenkori harmóniát az ember és környezete között, és megérti, hogy a világ barátja volt és marad is az embernek, nem egy érzelgős, hanem szükség szerint és valóban az. Mivel az ember a dolgok isteni oldalához tartozik, nem az anyagihoz, ilyen módon bontakozik ki, mind nagyobb mértékű isteni erőt nyer magának, és Isten segíti, lévén jelen a harmónia elveként. Ő mindenható, mégis van néhány dolog, amit nem tehet meg. Nem alkothat például egy magas törpét, vagy egy négyszögletes kört, mivel, ha az ember magas lenne, nem lenne törpe, és ha a forma négyszögletes lenne, nem lenne kör. Nem hozhatna létre függő akaratot, mivel, ha az akarat, ami nem független, az egyáltalán nem akarat. Ennélfogva Ő igazolja az ember isteniségét ezzel a nagyszerű elrendezéssel, ami tudatának és erőinek fejlesztését illeti, ami által az ember valóban önálló, magateremtette és isteni most és mindenkor. Ez a harmónia chit és sat között tapasztalati világunkban a māyā, amiről gyakran, mint káprázatról beszélnek. Nem azért káprázat, mert bármilyen módon valótlanság lenne, hanem mert úgy tekintik, mint az életet, és összetévesztik a valódi élettel, ami ānanda. Mivel a könyvek arról szólnak, hogy a megszabaduláshoz az embernek ki kell menekülnie még ebből a harmóniából is, ha egyszer tudatának fejlődése befejeződött, le kell rombolnia azt, amit úgy neveznek, hogy látó és látott egyesülése, és ezután saját állapotában kell maradnia. Ez az állapot az ānanda, és kaivalya is, az egyetlenség, mert S’iva egységét sohasem zavarja még Vishnu és Brahmā jelenléte sem. A Bhagavad-Gïtä-ban Shrï Krishna erről a harmóniáról úgy is beszél, mint az ő daivï prakritijéről. Az általános szóhasználat az élet szót helyesen arra használja, hogy kifejezze a kölcsönhatást, azaz māyā-t, amikor az emberek úgy gondolnak az életre, hogy az nem a bennük levő chit, sem külső természeti energia, hanem mint a kettő harmonikus kölcsönhatására, amelyben mind a belső, mind a külső figyelembe vételre kerül. Amint valaki filozófiát ír, az emberek azt gondolják, hogy szükségképpen valami újat értenek olyan szavak alatt, mint élet, de ebben az esetben mindenesetre nem így van. Ez az élet a māyā, káprázat, de csak azért, mert nem az igazi élet, ami boldogság, Magának S’iva-nak az élete, hanem mert csak az Ő újraszületése – az Ő egyetlenségének visszatükröződése – ebben a kettősségben. Ugyanilyen lényeges igazságokat mond ki a Gïtä (8. fejezet), ahol Shrï Krishna a valóság négy felosztásáról beszél, adhyātmā, adhidaiva, adhibhūta, és adhiyajna. Első ezek közül S’iva, a nyolszoros megnyilvánulás mögött. A második és harmadik a nagy aktív és passzív alkotóelem, az isteni és az anyagi, mint „ikrek egy vonal mentén” (hogy ’A csend hangjá’-ban más célra használt kifejezéssel éljek). A negyedik „Én itt, a testben”-re vonatkozik, az áldozat eleme, ami által az élet lehetővé válik, mint chit és sat kölcsönhatása. A sacrifico latinul azt jelenti: „megszentelem”; áldozat fedezhető fel a világban abban, ahogy a tudatosság és az anyag egymást szolgálják, ahogy mi nevezzük, az életben, és abban, ahogy egyik teremtmény mindig jövedelmez valamit a másiknak, akarva, akaratlanul, úgyhogy mind egy szervezett egésszé válik, és így megszenteltté. Nincs mozgás enélkül az áldozat nélkül; ezért mondják, hogy Isten mozgás. Egy másik mód, ahogy a négyből az alsó három látható, tér, idő és mozgás formáiban. A tér a dolgok 23/81
anyagi oldalával kapcsolatos, idő a tudatossággal, mozgás az Istenséget képviseli, az adhyātmā-t. Néhány idős bölcselő egy szórakoztató vitát javasolt abban az értelemben, hogy egy tárgy sem mozoghat sohasem, mert „nem mozoghat a térben, ahol van, és bizonyosan nem mozoghat a térben, ahol nincs.” Természetesen, ha nem lenne más, csak anyag, nem tudna mozogni. Azonban tudjuk, hogy egy tárgy arról a helyről, ahol van, mozoghat egy másik helyre, ahol nem volt előzőleg. Ez az áthelyezés magában foglalja egy alapelem létezését, a tér határainak felülmúlását. A tér korlátozás; a valóságnak csak egy része, kevesebb, mint az egész. Benne a mozgás jelképezi az isteni természetet. A tudatosság tanulmányozásánál hasonló nehézség mutatkozik. Az emberek gyakran csodálkoznak azon, hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a tudatos lények, akik tegnap, vagy egy évvel ezelőtt, vagy gyermekkorban, vagy előző életeikben voltak. Csodálkoznak, hogy lehet az a tudatosság, ami egy változó dolog, mindkettő, ami volt, és ami most az. Ez azért van, mert a mozgás alapeleme idő feletti és időn túli, ami a tudatosság korlátja. Tér a passzív alkotóelemhez tartozik, idő az aktív alkotóelemhez, és a mozgás Istent vagy S’ivát fejezi ki. A mi megfogalmazásunkban nemcsak anyag van, térben korlátozott testekkel, és tudatosság idő által korlátozott három erejével; nekünk Isten is van, sohasem hiányzó, az idő és tér ezen korlátait mindig felülmúló. Ezt az Istent, aki mindenben egy, úgy nevezzük: „Én”. Ezért mondja mindig Shrï Krishna, hogy az az ember, aki elérte a tökéletességet, aki megvalósította az igazságot, „Hozzám jön el”. Amikor Shrï Krishna azt mondja, „Én”, ez alatt azt az „Én”-t is érti, ami abban a személyben is lakozik, akihez szól. Csak egy „Én” van, és aki megtalálja saját magában, az mindenben felismeri.
24/81
IX. FEJEZET A HÉT PRINCÍPIUM Amint a tudatosságnak három aspektusa van, és az anyagi létezésnek három összetevője, és közöttük a harmónia, ami māyā, létezik hét alapvető valóság, nem több, nem kevesebb, az emberi tapasztalat egész világában. Ez a hét nem származtatható háromból, életünk vagy māyā rendszerünkben, mivel csak részei egy nagyobb rendszernek, amelyben a hét már létezett, de az Ő hetes önmagából az Ő Hármasságát kibogozva, S’iva a hétből hármat, azt mondhatni, Brahmā-nak kölcsönöz, másik hármat Vishnu-nak, megtartva a hetediket, ānandát Sajátmagának. Ebből látjuk, hogy ez a hét tökéletesen egyenlő, és egyikük sem keveréke vagy kombinációja a többinek, és helyesen nevezik princípiumnak (alapelemnek, alkotóelemnek) – elsődleges dolgoknak. Ha ezeket tetszőleges célokra számokkal jelképezzük, azok a számok csak önkényes nevek, és nem adják semmilyen vonatkozó helyzetnek a valószerűségeit, vagy, ha ábrákkal jelöljük, akkor az csak emlékezeterősítő célokat szolgál, és az ábrák matematikai sajátságai nem lennének a princípiumoknak tulajdoníthatók. Ilyen ábrák alkalmazásának az a veszélye, hogy ők maguk egy alapelemhez tartoznak, és hajlamosak azt előidézni, hogy a többi csak ennek az egynek a szempontjából látható, és ez valódi természetüket elfedi. Ennek a fejezetnek az első ábrája kevés magyarázatot igényel, minthogy egymást metsző háromszögeket mutat, ami ismerős a teozófusoknak. Ez a hétnek a legjobb jelölése, és számokat helyeztem el megnevezésükre: 1,2,3,4,5,6,7. A csúcsával felfelé mutató háromszög chit, a lefelé mutató sat, és az egész kifejezési jelképe a hét egyenlő alapelemnek, két vonatkozó hármasságon keresztül, amit úgy lehetne nevezni, mint Isten hét princípiumát, táblázatba foglalva az ábra mellett.
A második ábra mutatja ennek a hétnek a felosztását a nagy Hármasságban, de a tanulmányozónak ebben az esetben különösen kell vigyáznia arra, hogy ne gondolja, hogy az egyik csoport térben a másik felett van.
25/81
SHIVA Anyag
1. Ichchhā 2. Jnāna 3. Kriyā 4. Māyā 5. Sattwa 6. Rajas 7. Tamas
(szeretet) Tevékenység (gondolat)
Törvény
PRINCÍPIUMOK
Bölcsesség
VISHNU
MAYA
BRAHMA
Energia
Akarat
ISTEN TULAJDONSÁGAI ÉS AZ EMBEREK ESZMÉNYEI Szabadság Egység Megértés Harmónia Igazság Jóság Szépség
A boldogsághoz vezető hosszú úton mindenki a fejlődés három lépcsőfokán halad keresztül, első a sat fokozata, majd a chité, végül az ānandáé. Ez jelzi, miért keresi minden lény a boldogságot, és mind a hét princípium, ami működésbe hozza életeiket ebben a világban, csak eszköz a célhoz. Még a szeretet, a tudatosság lényege is semmivé lesz benne. Az ember a jelenlegi chit fázisban lévén Istenre a Természetben, sat-ban, mint magán kívül levőre gondol, és Istenre a Tudatosságban, vagy chit-ben, mint magában levőre gondol, de Ő egyaránt jelen van mindkettőben, és az emberek gyakorlatilag mindkét területen keresik boldogságukat, azaz néhányan „befelé fordulva” keresik az életben számukra legnagyobbnak tűnő dolgokat, mások „haladva merészen kifelé” követik azokat, amik az élet igaz céljainak tűnnek számukra. Mindenki lelkesebben szeretné elérni a hét eszmény egyikét, mint a többi hatot. Isten fent táblázatba foglalt princípiumai így válnak az ember eszményeivé. Minthogy minden ember S’ivához tartozik, az ő esetében is, mint az Övében, mindhét alapelem azon munkálkodik, hogy tudatát érintkezésbe hozza az élet mindhét alapvető realitásával. Őbenne, S’ivával ellentétben, nem egyenlően vannak jelen, és egyik mindig erősebb, mint a többi. Ezt hívják az ő sugarának. A mindenre kiterjedő alapelemek kifejtik vonzásukat minden emberre, de mindenki saját sugaráéra válaszol elsősorban, ami legnagyobb eszményévé válik az életben, és ami tudatosságát a legelevenebb életre tudja felpezsdíteni, amire csak képes. Ichchhā az akarat. Az eddig folytatott eszmecseréből világos, hogy az élet állapota azon lény esetében, aki élvezi azt, egyfajta szabadság. Ha ez az alapelem legerősebb egy emberben, akkor a szabadságot minden más felett fogja értékelni. Jnāna, amint már láttuk, a bölcsesség, ami lehetővé teszi, hogy a tudatosság tökéletes együttérzéssel rezdüljön egy másikkal. A szeretet az, ami örökké tartó nagyszerű egyesülésre vágyik, habár teljes egység, mint ahogy tökéletes szabadság, csak ānandában lehetséges. Megértés és értelem, mindkettő olyan kifejezés, ami magában foglalja a gondolat vagy erő mentális aktivitását, és annak az embernek a nagy étvágya, akinek a kryiā az uralkodó alapeleme, az képes megragadni a dolgok 26/81
rendszerét teljesen. A negyedik sugárról szóló fejezetben elmagyarázom a harmónia alapelemének emberre gyakorolt vonzerőit. Amit itt meg szükséges említeni, hogy az ehhez a sugárhoz tartozók egyensúlyoznak a belső keresés és a külső haladás között, és csak akkor boldogok, ha összhangba tudják hozni mindkét igényüket, a belsőt és a külsőt is életükben. A fajoknak, nemzeteknek is megvan uralkodó alapelemük az emberekhez hasonlóan, legjobban úgy jelölhetném a skála maradék részét, hogy azt mondom, hogy az árya történelem korai napjaiban, sőt még ma is Indiában az első három eszmény az, aminek a legnagyobb a vonzereje, találunk embereket, akik belül keresik Istent, ahogy kifejeznék, e három vonal mentén, ami különösen világosan látható Patanjali, Shrï Krishna és Shrï Shankarāchārya jógaiskolákban külön-külön. De ha az indo-európai faj fejlődésében eljutunk középig, a görögökhöz, a harmónia eszményét találjuk vonzerőt kifejezőnek, és a bölcsek kezdik a fajt mintegy átfordítani Istennek, mint sat-nak az értékelésére, és az emberek között nagy lélekéhséget ébreszteni Isten felfedezésére a külső világban, mint igazság, jóság és szépség. A keresésnek ez a kifelé történő három módja megfelel befelé való keresés módjának, mivel megfelelés vagy hasonlóság van az Istent kívülről és az Istent belülről keresés között, azaz Isten a Természetben és Isten a tudatosságban között. Ez megjelenik ichchhā és tamas között, ezért a tudatosságban való akarat és a dolgokban levő stabilitás között. Az akarat a tudatosság stabilitása, és az anyagiság, azt lehet mondani, a dolgok akaratossága makacsság, tamas. Később még teljesebb magyarázatot adunk, a szépség a tökéletes anyagi dolgok örök egyensúlya és mérlege, nyugalomban és mozgásban. Ahogy tamas megfelel ichchhā-nak, úgy a rajas jnāna-nak. Az utóbbi az emberben a szeretet, az érdeklődés vagy tudat energiája, ami összehozza, és együtt tartja a sok élőlényt; az előbbi megjelenik benne, mint vágy, minden dolog összegyűjtése, mindenkire kiterjedő nagylelkűség keresése. Isten eszménye, mint jóság készteti az embert, hogy keresse Őt a Természetben, vagy azon túl, mint a nagylelkű adakozót, Istent úgy imádja, mint a jó dolgokban jelenlévőt. Kriyā és sattva közötti megfelelés ugyanolyan, mint a Természet törvényei és a gondolat közötti megfelelés, ami a dolgokról való igazságot alkotja. Az az ember, aki keresi az igazságot a világ kutatása útján, az érzi, hogy van igazság vagy valóság benne, ami minden dolog alapja vagy alkotórésze, ami előtt mindennek meg kell hajolnia. Az utóbbi három eszmény túlsúlya volt az, ami előtérbe hozta a késői indo-európai fajok életében Istennek sat-ban vagy Természetben való imádásának három nagy formáját, amit általában tudománynak, hódolatnak és művészetnek neveznek. Ha bármilyen zavart okozna ezek közül a második, ne felejtsük el, hogy az európai nemzetek templomaikban meghajolnak Isten előtt, mélyen tisztelik Őt, mint jó dolgok tulajdonosát és osztogatóját, és tisztelik Őt mindenekelőtt azért, amit ők az Ő jóságának hívnak. A megfelelés a belül és kívül kereső ösvények között, az őket vezérlő eszmények és emberi dolgokban való kifejeződéseik között, a következő ábrán látható:
27/81
Szabadság
Igazság
Irányítás
4
Tudomány
2
6
Egység
Harmónia
Jóság
Emberbarátság
Megfigyelés
Vallás
(elképzelés)
3
7
Együttérzés
Szépség
Filozófia
Művészet
X.FEJEZET KÖLCSÖNÖS KAPCSOLATOK
Akarat – szeretet – gondolat
5
KERESÉS ÉS MUNKÁLKODÁS A DOLGOK VILÁGÁBAN
KERESÉS ÉS MUNKÁLKODÁS A TUDATON
Akarar – szeretet – tevékenység
1
Elmagyaráztam, hogy S’iva egy, és az Ő egységét nem zavarja Vishnu és Brahmā jelenléte, akik Benne léteznek, és mindegyikük hármasság. S’iva is lényegileg hetes, ahogy a megelőző állítás jelzi, és ahogy már korábban elmondtam. Az a princípium, amit őriz, a másik hat szintézise (magasabb egységbe foglalása), ahogy olykor nevezik, valójában egy princípium, nem a többi összeillesztéséből, hanem az, amiből azok levezetéssel származnak. Visnu és Brahmā egymás mellett léteznek a megnyilvánulás, vagy Bahmā napja korszakán át, és S’iva harmóniában tartja fenn őket az Ő yoga-māyā-ja által. Hármuk kölcsönhatását a következő ábra szemlélteti.
28/81
S’iva érinti mind a hat princípiumot, az Ő māyāján keresztül, mint az egytől különválókat, de Ő maga az egy ānanda marad. Vishnu S’iva felé ichchhā-n keresztül fordul, és Brahmā-hoz kriyā-n keresztül kapcsolódik, de Saját magában lényegileg jnāna, szeretet, egyetemes tudatosság vagy szív. Brahmā Vishnu felé rajas-on keresztül fordul, S’ivá-hoz a tamas-on keresztül, de Önmaga lényegileg sattva, törvény, vagy az egyetemes elme, vagy az eszmék világa. Minden ember tudatosságát úgy lehet leírni, mint Vishnu egy részecskéjét. Ez lényegében a tudás egy darabja, hogy ezt az ügyetlen, de hasznos kifejezést alkalmazzuk. Az öröm és a lét egy darabja is. Az egy láng leválaszthatatlan szikrája. Vagy ugyanezt az állítást kívülről tekintve, mindenki részese az őserőnek. Ez így van az anyag vonalán is, mivel ha valamennyi anyagi tárgy hatással van is egymásra, de egy sincs teljesen befolyásolva, és mindegyik egyben befolyásoló is. Még a gravitáció terén is így van ez, amikor a Földön sétálunk, saját lebegő erőnk van, ami a kapcsolat lényege. De amennyire mi társulásban vagy kapcsolatban vagyunk másokkal, befogadjuk benyomásukat, ugyanakkor mi is árasztjuk rájuk sajátunkat, és létrejön az a kölcsönhatás, amit karmának neveznek, ami az adni és kapni mérlege. Ezzel az Őserővel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy ez az, amik mi vagyunk valójában, bármilyen bonyodalom, amiben bármikor foglalatoskodunk, elvonást jelent még sajátmagunknak is abból a valóságból. Ha valaki egy sakkpartit játszik, nem játszik pacsézit, habár tud. Ha valaki elolvassa egy könyv 10. fejezetét, nem olvassa a 15. fejezetet, habár képes rá. Ha egy asztalos készít egy asztalt, nem készít széket, habár tudna. Ebben az időfolyamatban – amely lényegileg az elméé, és csak másodlagosan a cselekvésé - mindig van egy fátyol a valóság ábrázatán, ami mindazonáltal ott van, és bármikor tudható és felismerhető, ha nincs ott az a téves eszme, hogy a pillanat korlátozott kifejezése sajátmaga. Része az intelligenciának vagy cselekedeteink hatókörének, hogy az elme és a cselekvés tetteinkben ütközik, és nem veszítjük el az elme tudatosságát, mivel benne vagyunk a vállalás tudatosságában. Az is hatókörünk része, amikor tudatában vagyunk az őserőnek, az elme és test gyakorlati működéseinek közepette. Ehhez a kulcs, először is, a test zökkenőmentes működése, ami érettségének és engedelmességének eredménye, úgyhogy nem veti bele magát ésszerűtlen cselekvésekbe, másodszor az elme érettsége, hogy nem fordítja energiáját értelmetlen és tisztázatlan elme-tevékenységre, éppen ellenkezőleg, csak az őserő felé forduló fi29/81
gyelem állapotában, amire a költő utalt, amikor ezt írta: „Csak akkor cselekszem helyesen, ha engedelmeskedem.” Ez a tapasztalat áttekintésének ugyancsak elmebeli útja volt, a bölcs látó belül sajátmagunk, és az úgynevezett engedelmesség így a tökéletes szabadság. Tudna csak beszélni és gondolkodni a test, vajon nem azt mondaná-e, hogy önmagát önmagának érzi, ha az erő hatása alatt cselekszik, ami alakította, ami egységét és összetartozását adta, és, ha fellázad létrehozója ellen, az szétesést jelent darabokra, önmagának elvesztését. Az elme nyugalmában, az elme harmóniájában, érettségében akkor leginkább önmaga, ha az emberben levő őserőnek engedelmeskedik, ami szikra; Vishnu-ból, az ősi tudás, lét és öröm egy darabja. Mivel Vishnu (vagy Krisztus) az elme szíve, ezért szándékunk, hogy mi a lét és öröm tudói legyünk. Később, kétségtelenül, felemelkedünk S’ivához (vagy az Atyához), és a tudás és lét örömévé válunk. Az lesz az öröm, úgyhogy talán a tudatosság szó nem a megfelelő kifejezés – olvasó, kérlek, meditálj ezen, mert erről beszélni lehetetlen! Visszatérve hétköznapi életünk ügyleteinek közepébe, tegyük feladatunkká, hogy legalább mentálisan felismerjük, hogy mi az őserő vagyunk. Mi sohasem élvezünk igazán semmit, csak igazi magunkat. Beszélhetünk arról, hogy ebben vagy abban kedvünket leljük, „Szeretem a fagylaltot”, de tény az, hogy nem élvezzük a fagylaltot, még ízét sem, csak a fagylalt ízének tudatát. Ez olyasmi, mint S’iva akaratának kaleidoszkopikus művelete, hogy ez az élvezet mindegyikünknél különösképp kötődik egyik sugárhoz. Habár mindhét alapelem elválaszthatatlanul jelen van minden emberben, a jellegében legerősebbet hívjuk az ő sugarának. Ezért az ember sugara nemcsak, hogy nem anyagi dolog, mégcsak nem is a tudatosságban levő egyéni vonás, de S’ivához való viszonyában tartozik hozzá. Ezért sohasem lehet látni, mivel a látás az érzékek egyike, habár síkján magasrendű, tárgyai mindig gunák, sattva, rajas és tamas. A tudatosság sohasem látható, még kevésbé az igazi élet, ānanda. Ha egy ember láthatóan egy bizonyos területen dolgozik, és ahhoz megvannak megfelelő eszközei és céljai (sat életfázisban), akkor következtetni lehet arra, hogy valószínűleg sugara vezérelte munkájának kiválasztásában, és határozta meg teste tulajdonságait. Amikor egy ember sugaráról beszélünk, és így uralkodó princípiumára gondolunk, ne felejtsük el, hogy megvannak benne a többi princípiumok is, és hogy egy emberről van szó, azaz olyan valakiről, aki önmaga ura, legalábbis olyan mértékben, hogy életét tudatossága vezeti, és nem pusztán önkéntelen tevékenységek vagy engedelmes válaszok környezete kihívásaira. Ez az ember pozitív, nem sat-ban alámerült, mint a fejletlen emberek. Ő használja gondolaterőit az igazság felfedezésére, érzéseit a dolgokban levő jóság feltárására, és akaratát a munkában, hogy megtalálja, és napvilágra hozza a szépséget. Mindezek a munkálkodások eltérnek az emberiség gyermekkorában élő ember szolgai és negatív viselkedésétől, aki céltalanul él, és átadja magát a restségnek, gondtalan, önző kedvtelésnek. Az állatok sugarai tisztábban kivehetők, mert kevésbé bonyolultak, mint sok ember esetében, lévén ennek oka az embereknél abban, hogy nagyon valóságos és természetes értelemben, az ember bukása történt meg. Mentális erőinek fejlődésével a karma olyan elegyét hozta létre magának, és nyitottá tette magát oly sok behatásra, hogy általában magának az embernek mély szellemi vágyai lettek elfedve és elhomályosulva még saját látása elől is. Ha valakinek lenne szakértelme és türelme ezt az átlagembert elemezni, úgy látná, hogy princípiumainak egyike erősebb volt a többinél, és lelkének erőit saját általános jellege felé vezette. Egy szilárd jellemű ember, aki nem teste vagy testéhez kapcsolódó személyes érzelmeinek, vagy az általuk megkövetelt rögeszméknek a kiszolgálója, hanem ténylegesen rendelkezik magában valamiféle aktív akarattal vagy szeretettel vagy, gondolattal, a sugár viszonylag könnyen felismerhető, és vannak bizonyos kérdések, amelyeket fel lehet tennie sajátmagának, ami segíthet saját sugara felfedezésében; de ezt még félre kell tennem a jellemző sugarak leírásáig. 30/81
Az emberek átlagos életében a sugarak a következő általános típusokban tárulnak szem elé: 1. 2. 3. 4.
Az akarat embere, sajátmaga és környezete uralásával szabadságot keres: az uralkodó. A szeretet embere, együttérzésen keresztül keres egységet: az emberszerető. A gondolat embere, az élet tanulmányozása útján keres értelmet: a filozófus. A képzelet embere, háromszoros úton keres harmóniát: mágus, színész és szimbolikus művész vagy költő. 5. A gondolat embere, a világban keresve az igazságot: a tudós. 6. A szeretet embere, Istent a jóságban keresve a világban: a vallásos rajongó. 7. Az akarat embere, a szépséget keresve, azaz Istent a világban: művész és kézműves. Az általános típusok kifejezései és tevékenységei nagyon változatosak; a második részben történő sajátságosabb leírásuknál látható lesz, hogy magukban foglalják a vonatkozó jellemvonásokat, amiket nekik tulajdonítottunk a közreadott különféle felsorolásokban. Mielőtt az első részt lezárnám, szeretném megmagyarázni, miért használtam szanszkrit irodalmi szóképeket és kifejezéseket, az angolul beszélő emberek számára ismerősebbek helyett. Először, mivel magam ezeket az igazságokat azokon a kifejezéseken tanultam meg. Másodszor, mert (amint a modern tudományban és technológiában) új fogalmak esetében új szavakra van szükség, és a szanszkrit szavak erre a legalkalmasabbak. Ezek az igazságok az egész világra kiterjedők, és nem fontos, hogy milyen nyelvet használunk, így a keresztények, például, helyettesíthetik „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek” kifejezéssel a S’iva, Vishnu és Brahmā kifejezést, ha úgy óhajtják.
31/81
II. RÉSZ A HÉT SUGÁR Hét fő csoportja van a… Dhyan Chohanok, amely csoportok megtalálhatók és felismerhetők minden vallásban, mert ők az őseredeti Hét Sugár. Az Emberiség, így tanítja az Okkultizmus, hét eltérő Csoportra van osztva. A Titkos Tanítás XI. FEJEZET AZ ELSŐ SUGÁR „Sajátmagunk által kormányozva vagy sajátmagunktól való függésben lenni” – mondta Manu – „boldogság; mások által vezetve lenni, nyomorúság” Ez illik az első sugár emberére, mivel ez a függetlenség és intuíció első három sugara közül a legelső. Egy modern államférfi ugyanezt az érzést és gondolatot foglalta más szavakba: „Ön-kormányzás jobb, mint a jó kormányzás”. Az első sugárhoz tartozó emberek úgy jellemezhetők, hogy függetlenek, mert nem úgy tekintenek a világra, mint tanítóra, mint jótékony anyára, vagy mint egy szép otthonra, hanem inkább, mint a kaland földjére a bátor akarat, a napos szív vagy a becsvágyó elme számára, ahová az ember úgy érkezik, mint aki távoli országból jön hőstettek véghezvitelére. Az ilyen ember tele van kezdeményező képességgel, mivel nem dolgokra és eseményekre vár, hogy lendületét működésbe hozza, de hajlandó úgy kezelni valamennyit (néha a megillető tisztelet nélkül), mint egy játék darabjait, amit játszik, mint anyagokat egy tervhez, amelyet kivitelez. Az ihletettség emberének nevezik, mivel tudatosan használja saját gondolati és érző képességeit az élet játszmájában, és azok növekednek ezen gyakorlat által. Ösztönösen érzi, hogy minden eredeti akarati, szeretet vagy gondolati cselekménye valami újat hoz a világba, és ilyen értelemben teremtő, nem azt érzi, hogy alkotása állandó értékű, vagy hogy többre lenne érdemes, mint ideiglenes fennmaradásra vagy használatra, de öröm saját, tudatos cselekvésének érzése, mint madárnak röpte. Az akaratban több ön-érzésre, a szívben több életérzésre, az elmében több gondolat-érzésre vágyik, keresi a boldogságot a belső tudatosság ezen dolgaiban, és ehhez az életet használja, míg mások a nagyvilágra várnak kívülről, a gondolati, akarati és érzésbeli erejükkel és ügyességükkel, és a Természet által nyújtott okításból tanulnak. Mindkét út, a belső és a külső is ugyanarra az eredményre vezet, a teljes belső és külső élet tágítására. Mivel, mialatt az ember az istenit kutatja a természetben, annak szépsége, bőkezűsége és igazsága munkálkodik rajta, és fejleszti lélekerőit, és ha megpróbálja szabadjára engedni erőit, amiket érez magában, úgy érzi majd, hogy csak úgy teheti, ha a külső világ jobbítására használja fel. Ezért minden egyes ember valójában húzódik vissza befelé, és halad kifelé egyidejűleg. Az első sugár akarat emberében az ön-irányítás uralkodó ismérve. Ha Ön ehhez a sugárhoz tartozik, ön-érzése erős (és ha Ön nem áll magas fokon más tekintetben, ellenszenves is lehet), és hajlamos Önnek eltökéltséget kölcsönözni dolgok és események közepette, amit bajosan tud bármi a világon megingatni, vagy megváltoztatni, egy hajlamot, hogy pozitív legyen cselekvésben, bátorságot, hogy úgy nézzen szembe az élettel, mint egy kalanddal, és ne 32/81
meneküljön vagy maradjon dolgok között. Nem szabad, hogy makacsság legyen, ami csüng valamilyen eszmén, érzésen, saját helyén vagy valamilyen helyen, vagy gondolaton, de természeténél fogva rendelkeznie kell rugalmasság és megújulási képesség tulajdonságaival, mivel az erő, és nem tettetés. Ha Ön ebben nagyon erős, nem lesz „otthon” az Ön számára széles e világon, de az ön-méltóság válik léte központjává és egyensúlyi pontjává. Ez nem egy kifelé irányuló méltóság, ami ragaszkodik mások által történő elismeréshez, vagy nem ennek eléréséért iparkodik – ami külső dolgoktól való függés jelét mutatná -, hanem az ember valódi helyzetének, saját létének, magasrendű érzése, és irtózó rettegést tartalmaz akadályozó események és személyek idegen kezétől, ami érintheti a szentélyt. Ahogy senki sem láthatja a szépséget anélkül, hogy meg ne csodálná (bár sokan nézik, anélkül, hogy látnák), és ahogy senki sem láthatja az igazságot nagyrabecsülés nélkül, úgy senki, aki megérinti a belül levő ént, nem lehet soha más, mint egy féltékeny pap szentélyében. Ez a méltóság mentes a büszkeségtől; egy ilyen ember túl büszke ahhoz, hogy büszke legyen. Nem felsőbbrendűségi érzés okozza; egyáltalán nem foglal magában másokkal való összehasonlítást, sem erő összemérését. Ön hajlandó másokkal egy lenni egyenlő feltételekkel, és namaskār-t (jó napot!) mondani Istennek vagy koldusnak. Önt nem annyira érdekli, mi Ön, mint ami Ön. Ön mindenekelőtt kívánságok nélküli ember, aki belülről él. Ennek az élő erőnek a következtében, amit az ember érez, ennek a sugárnak az eszménye függetlenség vagy belülről élés, mentesség a környezet kényszerétől, és hajlam a körülmények irányítására és annak módját megtalálni, hogy a körülmények kerüljenek összhangba az Ön terveivel. Az élet sakktábláján egy ilyen típusú embernek mindig lesz saját, teljesen kidolgozott támadási terve, a lehető legkorábbi pillanattól, és szándékosan semmibe veszi a szembenálló mozgását, amennyire csak meri, kihasználva minden mozdulatot és kis részletet, ami rendelkezésre áll a támadásra, amit eltervezett. Az akaratra jellemző, hogy keresi céljait minden lehetséges eszközzel, más szavakkal, az elmét állandóan a feladaton tartva, így előbb vagy később bizonyosan talál utat céljához. Ennek az embernek saját isteniségéről való érzése mondatja vele olykor, hogy „Én akarom”, amikor még azt sem tudja, hogyan fogja, mivel csalhatatlan ösztönös megérzése van arról a tényről, hogy belül sajátmaga saját sorsának végső és kizárólagos döntőbírája, ahogy saját erejének alapja is. Benne a gondolat megérti az önvalót, az áldozat meghajlik előtte, a kezek érte dolgoznak, és az ő minden más része is szereti az önvalót, és ezért ő valóban tud akarni léte és élete egészével. Ennek a belső stabilitásnak a következtében viszontagságos helyzetben is a legjobban cselekszik, barátságossággal tekint a pusztulásra, ami a természet birodalmában állandóan végbemegy. Sok embert megrémít a Természet kérlelhetetlen törvénye, és küzdenek ellene, de ő csak úgy tekint arra, mint saját hatalmára nagyobb méretben, és szereti, ahogy egy erős ember mindig szereti az arra érdemes ellenfelet. Elismeri a munkásnak a munka értékét, és ha valami jól megoldott, érzi a mögötte meghúzódó akaratot, ami támogatja őt, mint egy győzelmi hangulat, amivel uralkodik a világ erőin, amint kisebb módon egy tapasztalt úszó tudja, hogy biztonságban van a vízben, féltudatosan felveszi azt a hangulatot, mielőtt belép, és, ahogy az úszás jó, nem a víz, éppúgy ennek az embernek sincs érzékcsalódása, ami a külső dolgok belső értéktelenségét illeti. Nem azért dolgozik, hogy megelégedést érjen el valamilyen anyagi helyzet megnyerésével későbbi nyugalom vagy kényelem céljából, ezért tönkremenés vagy hiba nem kedvetleníti el. Ha valamilyen új cél van kéznél, mindig kész tiszta helyzetet teremteni a cselekvéshez, megválni a régi dolgoktól, vagy elhárítani azokat az útból, néha kissé türelmetlen szükségtelen dolgok miatt vagy személyekkel, akik a munkát szükségtelen érzésekkel, gondolatokkal és szavakkal terhelik. Mindig van készülőben terve, és ha befejeződött, másik van nyomában, olyan rendszerességgel, mint a tenger hullámai. Ön néha összeakadhat vele romboló hangulatában, amikor vigadozva tép darabokra régi leveleket és papírokat, dob ki régi könyveket könyvtárából, hajít 33/81
ki bútorokat és ruhákat, vagy egy utazás alkalmával szabadul meg tőlük, ahogy a kutya rázza le magáról a vizet. Kész továbblépni újabb kalandba, nyers erejének büszkeségével, végtagjai kötetlenek, orrlyukai remegnek. A rombolás szelleme nem látható a második sugár emberében, aki minden dolognak gyengéden gondját viseli, mert az az emberi törődésről és munkálkodásról szól, és az ember lelkéből és energiájából testesít meg valamit. Ismertem egy, ahhoz a sugárhoz tartozó, magasan szellemi embert, aki mindig felvágta a régi borítékokat, hogy üres belsejét saját írásaira használja, nem azért, mert krajcároskodó volt, hanem mert tisztelte az emberi munkát, bár magában cselekedetét gazdaságosnak nevezte, és nem szerette a pazarlást. A harmadik sugárhoz tartozó ember kétszer, háromszor, sőt ismét megnézi a tárgyat, amire már nincs szüksége, majd elraktározza, mondván, talán még jó lesz más célra. Az akarat emberének még nem jött el az ideje a politikai gazdaságtan ágazatában, de ha eljön, látható lesz, hogy egyaránt tiszteli a fogyasztót és a gyártót; egyértelművé téve kimondja, hogy az embereket meg kell fizetni, hogy ennivalót ehessenek és egyéb cikkeket használhassanak, csakúgy, hogy azokat a dolgokat előteremthessék, kivéve, természetesen, ha eljön eszményi anarchiája napja, a valamikori távoli jövőben, miután az emberiség megtanulta a testvériség leckéjét, és nem lesz senkinek egyáltalán szüksége semmiféle fizetségre. Az önvaló szent. Nem csoda ezért, ha az emberek személyiségüket tisztelik, mivel mindössze azt ismerik, és a személyes sértés és nevetségesség a legnagyobb gyötrelem az emberek számára, akik még nem érzik világosan belül az önvalót. Nem helyes eljárás a személyiség lebecsülése az életben, mivel a bálvány mögötti isten valóságos; és ha egyelőre a roszszat vagy az ostobát játssza, abban való ereje a belül lévő istentől ered, aki fel akar bukkanni igazi jellegében. A személyiség így egy ember igazi társa és legjobb barátja a Földön, mégha néha úgy látszik, mintha ellenségként cselekedne. Ugyanez az emberben levő akarat adja a dolgok valóságérzetét, és teszi az „én tapasztalatomat” az utolsó tesztjévé annak, ami valós, úgyhogy minden gondolkodás és érzés arra támaszkodik. Mások tanúsítása értéktelen, ha ezzel ütközik, és ha ennek a sugárnak az embere egy tanárt követ, az nem jelenti azt, hogy másvalakinek alárendelt, mivel a tanárt inkább útmutatóként fogadja el, mint oktatóként, és ha egy vezetőt vagy parancsnokot követ, az azért történik, mert ő választott, hogy úgy tesz. Ha a parancsnok azt mondja „Önnek meg kell tennie”, ő azt válaszolja: „Meg fogom tenni”, ha a parancsnok viszontválaszol: „Önnek meg kell tennie, mert én azt mondom”, amire ő így felel: „Elhatároztam, hogy engedelmeskedem Önnek, és miközben így teszek, magamnak engedelmeskedem”. Talán nem ilyen tisztán tudatos előtte, de tény, hogy számára nincs más út, csak saját belső önmaga követése. Egy személy, aki ehhez a sugárhoz tartozik, úgy érzi, hogy az élet cselekvésre való, és a gyakorlati dolgokban való döntés igénye erős nyomást gyakorol rá. Ha felfüggeszt egy döntést bármely dologban, az nem a szándék elhanyagolása miatt van, hanem, mert úgy határoz, hogy felfüggeszti a döntést, de viszonylag ritkán fordul ez elő, és inkább részesíti előnyben az ideiglenes döntést, a jövőtől függő felülvizsgálat fenntartással, inkább, mintsem, hogy ne döntsön. Úgy érzi, hogy lépnie kell a játékban, mégha nem is lát tisztán előbbre. Úgy érezheti ezért, hogy sokkal többet tanul a tettei következményeként létrejött tapasztalatokból, mintha azon gondolkozna, hogy mi történhetne, ha másként cselekedne. Fennáll a merevség veszélye döntéseiben, ezért nem lehet olyan nyitott, mint ami kívánatos lenne, hogy újra átgondoljon egy kérdést vagy cselekvést. Döntött, és nem fogja felülvizsgálni és nem fog új döntést hozni, hacsak szándékosan nem határoz úgy, és olykor nehéz a helyzetet rendezni azoknak, akiknek vele együtt kell dolgozniuk, és lehet, hogy olykor még saját maga előtt is tudatlanul magától értetődőnek veszi, hogy ami már eldöntött saját elméjében, annak tényszerűen is úgy kell lennie, és saját, erős belső meggyőződését kivetíti a Természet birodalmába, és azt gondolja, hogy úgy van, és nem hajlandó elmenni és megnézni, vajon úgy van-e, vagy sem. Mindez annak az egyszerű ténynek tudható be, hogy az akarat az ő legerősebb princípiuma, és állandóan 34/81
szolgálatban van, hogy vezesse gondolatait és érzelmeit, és azokat uralkodó célja vagy létmódja felé irányítsa. Létünk legtávolabbi céljai és életünk fázisváltásának indítékai mélyen rejtettek önvalónkban, így az akarat nem más, mint az önvalónak az események egymásutániságává válása. Minthogy minden ember sorsa egy, mindannyian ugyanazt a dolgot akarják létük legmélyén, és csak ennek az alapvető egységnek a révén érhető el a teljes szabadság. Míg, ha a jógit meditációban úgy nevezik, hogy „szikla-ülő”, akkor erről az emberről azt mondhatjuk, hogy vasoszlopként áll. Átmeneti szabadsága képességében van, mint néhány idős bölcsnek, hogy elutasítja, hogy olyan dolgokra fordítsa figyelmét, amelyek teljesen kívül vannak az ő fennhatósági körén, mivel ő tökéletesen ura önmagának, tehát mindennek, ami a világon, az ő hatókörén belül esik. Az ilyen ember számára nem lenne érdekes, ha véleményével egyedül lenne, és az összes többi ember vele szemben állna, igazságának semmilyen bizonytalansága nem vetülne ennek következtében rá. Egyébként, ha ő egy magasan fejlett ember lenne, akkor természetesen a legtiszteletteljesebb megfontolásnak vetné alá a többi véleményt, de ez minden. Ha ő felállított magának egy magatartási normát, akkor egy nem szimpatizáló világ közepén egyedül állva is megmarad, mivel sohasem a külvilágból veszi színét. Mivel az akarat az ön-megváltoztatás képessége, az önmérséklés és szigorúság gyakorlása könnyű annak az embernek, aki ezen az ösvényen jár. Az első sugárhoz tartozó ember vasrúddal uralja magát. Ha egy ilyen ember arra a meggondolásra jut, hogy, például, húsétel fogyasztása helytelen fizikai vagy morális szempontból, akkor fel fogja adni erőfeszítés nélkül, és ha a test felkapja fejét, és azt mondja: ”Akarom a vadhús ízét megint, és csak nem azt mondod, hogy nem fogod hagyni egész, hosszú eljövendő életem során?”, amire tétovázás nélküli válasza: „De, éppen ezt mondom.” Ha úgy gondolja, hogy bizonyos kísérletek vagy gyakorlatok jók, akkor megteszi azokat, és a test vonakodása vagy restsége nem fogja elriasztani. Mindebben nem lesz sem feszültség, sem izgatottság, aminek egyszerű oka, hogy az akarat a legnyugodtabb dolog a világon. Néha azt hiszik az emberek, hogy a nagy, hangoskodó, uralkodó személy az akarat embere, de ez nem így van; az ilyen ember csak azt a módszert alkalmazza, mert azt hatékony eszköznek gondolja, hogy másokat engedelmessé tegyen, és azért gondolja így, mert félig tudatában van, hogy ő maga csak ilyen kívülről rá ható hangoskodó dolgokkal bírható arra, hogy mozduljon, - egy ilyen dolognak az akarat embere sohasem vetné alá magát. Nem! Az akarat a legnyugodtabb dolog a világon. Az önmérséklettel bíró ember sohasem fog úgy gondolni önmegtartóztatására, mint egy önmagáért való célra, hanem pusztán, mint tiszta önvalója helyes életére, aminek a tisztasága szent, nem, mint egy tulajdon vagy elért eredmény, hanem mint valódi léte. A hinduk között széles nemzeti alapon talán ezt az erőt látjuk legnagyobb mértékben. Sokan vannak Indiában, akik csekély figyelmet fordítanak külső dolgokra, feltéve, hogy az önvaló belül elégedett, és néha gyakorlati ügyekben lehet találkozni olyan emberekkel, akik ebben erősek, de természetük más részeiben hiányosságok mutatkoznak. Teljesen hajlandónak mutatkoznak, hogy Ön gondolja azt, hogy Önnek megvan a saját útja, és legyen boldog abban az illúzióban, jóllehet belül élvezik azt a felismerést, hogy nekik megvan a saját útjuk. Az első sugár gyakran egy különös módon csendes ösvény, és még a belül hallható hang is a csend hangja, és jóga ösvényén az a csendes hang inkább iránymutatója az embernek, mint bármilyen vizuális tisztánlátás. A gyakorlati filozófiák közül Indiában Patanjali-é erre a sugárra jellemző; Yoga-Sutra-i tartalmaznak tanítást az emberi akaratra vonatkozólag. Ő a kaivalya-t vagy függetlenséget ajánlja, mint a tanítvány törekvésének célját, a test, az érzékek és az elme önmérséklését, mint a megvalósításhoz nélkülözhetetlen tisztulási elemet. Még felkészítő tanfolyamán is, miközben minden dologban az isteni tiszteletben tartásának szükségességéről beszél, így érve el megfelelő tudást, ez az iskola első helyre a tapas működését teszi, amit helyesen és tágabb értelemben önmérsékletnek és önuralomnak lehet érteni minden tekintetben. 35/81
A görögök és a rómaiak között ez a sugár hívta életre a sztoikus iskolát, és különösen a rómaiak között teljesedett ki legjobban a nagyszerű filozófiának ez az oldala. Akkor minden ember, aki valóban sztoikus volt, érezte az önvaló méltóságát, - egy ember ki tudott lépni égő házából, és látva élete munkáját romokban, azt volt képes mondani, hogy nem vesztett semmit, mivel nincs gazdagság kívül az önvalón. Ez olyan dolog volt, amit tényként érzett, és tudta, hogy úgy van, és mivel eldöntötte, hogy a tapasztalat, habár fájdalmas lehet, gazdagította életét. Nem beszéltem a sugár hiányosságairól, mivel olyan egyiknek sincs. Lehet, hogy az egyik sugárhoz tartozó ember nem tud elérni egy általános jó szintet alkata többi princípiumában, és ilyen esetben az akarat embere meglehetősen önközpontúnak, hatalmaskodónak, számítónak, vakmerőnek, durvának, tapintatlannak és gondatlannak bizonyul, és még mi másnak nem, céljai elérésében. Ezek a hibák mégsem írhatók annak számlájára, hogy ereje egy vonalról származik, csak a többiben mutatkozó tökéletlenségeinek tudható be, és az orvoslás módja nem az, hogy leromboljuk azt az erőt, amivel rendelkezik, sem az, hogy elbátortalanítjuk lényeges jellemző vonásának ösztönzéseit, hanem, hogy jobb medrekbe tereljük ezeket, hogy vegye észre, mennyivel gazdagabb lehetne élete, és mennyivel nagyobb mozgástere, ha megtanulna szeretni, és gondolkodni, ahogy megtanult akarni, ha megtanulna mindent tisztelni, ami a létezés csodálatos világában szép, kedves és jó, ahol mindenkiben megtaláljuk lét-társunkat, és azokban a helyzetekben, amelyek különbözőségeinkből származnak, felismerjük az isteni tökéletesség egy-egy darabját, ami nem nekünk adatott meg. Néha a gyermekekben ez az akarás különös makacsságban mutatkozik meg. A gyermek meg akar tenni valamit, és valójában éppen azon van, hogy megtegye, amikor egy idősebb oktalan azt mondja neki történetesen, hogy meg kell tennie azt a dolgot. Ekkor öröme teljesen megmérgeződik, és a gyermek hangos ellenkezéssel vagy csendes makacssággal ellenáll. Hallottam egy kisfiúról, úgy hat éves lehetett, akinek édesanyja azt akarta, hogy egy bizonyos inget viseljen, de úgy tette elé, hogy az nem felelt meg temperamentumának, ezért dühösen visszautasította. Behívták az édesapát. A fiúnak nem volt igazi ellenérzése az ing iránt, néhány kedves szóra vágyott, ami lehetővé tehetné, hogy engedjen, de az apa megütötte, és akkor fogai közt ezt mondta: „Mostmár nem fogom viselni, mégha meg is öltök”.Tudatlan szülők és feljebbvalók megpróbálják megtörni az ilyen gyermekek lelkét, hogy kedvesebbé és engedelmesebbé tegyék, és néha sikerrel változtatják át őket átlagos, tisztes, jó emberekké, akiknek a jósága többnyire semmire sem jó, sem a maguk, sem senki más számára. Az ilyen jóság csak éppen nem rosszaság, mint ahogy a legtöbb ember számára a béke csak éppen nem háború. Ha a gyereket szeretettel kezelték volna, az viszonzásra lelt volna, akaratához szeretet is hozzáadódott volna, és a felnőtt ember későbbi életében szeretet mutatkozott volna erővel a háta mögött, aminek a segítségével nagy dolgokat lehetett volna véghez vinni a világon. Ha egy első sugárhoz tartozó embert munkája közügyek irányításába von bele, és ez olyan feladat, ami gyakran osztályrésze, jól fogja csinálni, mivel ön-kormányzásában megtalálta saját szabadság-erejét. Ha pedig olyan ember, aki szereti társait, küzdeni fog, hogy elhozza a szabadságot másoknak, nem rendszabályok kívülről történő rájuk erőltetésével, hanem előcsalogatva az akaratot bennük, hogy jobban előtérbe kerüljön életükben. A tiszta és jó ember, bármelyik sugárhoz tartozzék, arra vágyik csak, hogy átadja a többieknek annak az eszménynek az örömét, amit ő megtalált magának, és ha ugyanakkor bölcs is, erejét is használja eszményei szolgálatában.
XII. FEJEZET A MÁSODIK SUGÁR 36/81
A második sugár jellegzetessége a szeretet, annak a bölcsességnek pozitív kifejeződése az életben, ami együttérzésen keresztül észleli a többi élőlényben a tudatosság állapotát, és figyelembe veszi, miközben foglalkozik velük. Ez is kezdeményező sugár, mivel a szeretet a lélek aktív energiája, a tudatosság rajas-a, és minden aktivitása arra irányul, hogy a testvériséget segítse, és teljesebben teremtse meg egymással való egységünket az életben. Olyan személyek, akik nem ehhez a sugárhoz tartoznak, bár képesek jelentős együttérzésre mások iránt örömeikben valamint fájdalmaikban, és habár érzékelik annak előnyeit, ami az embereknek együttműködésükből fakad, nem tudják könnyen megérteni, hogy az egyesülés az nem megegyezés, hanem tény, és hogy a testvériség több mint együttműködés, mert érzelmet foglal magában, míg az együttműködés nem. Amikor az egyesülésnek ez az érzése eléggé meghonosodott egy embernek a szívében, már nem saját szempontjából fog a többiekre gondolni, és azt fontolgatni, hogyan gazdagíthatja saját életét, és érheti el céljait általuk előmozdítva, hanem tudatosságukkal nehezen megfogható érzéssel összeköttetésben, úgyhogy életükben és céljaikban annyira érdekelt, mint sajátjában. Ennek az érzékenységnek a tartománya tovább szélesedik, amint a második sugárhoz tartozó ember bontakozik ki, és eszményi apává, vagy anyává, eszményi állampolgárrá, hazafivá válik, végül az egész emberiség testvérévé, úgyhogy akire csak szeme fénye rávetül, azt a személyt szereti. Így szívében tartja minden szociális betegség oldószerét, a szeretet nagy hatalmát, és annak a szeretetnek az egyetemességét legkevésbé sem saját erényei jelentik, amiből az következik, hogy nemcsak azokat tiszteli, akik hozzá hasonlók, vagy imponálnak neki hasonlóság okán, hanem azokat is, akik teljesen eltérnek rangban vagy fajtában; sőt, mi több, ez arra készteti, hogy csaknem nagyra becsülje azokat, akik különböznek tőle, minthogy a tudatosság hatalmas, szeretetre méltó fényéből egy részt birtokolnak, aminek ő kicsiny részét sem képes magában foglalni, mint sajátját. Az ő boldogságához nem szükséges, hogy a szórakozás és élvezet eszközeit birtokolja, de fontos, hogy másoknak legyen azokban részük, és így minden aktivitása önzetlenségben merül ki, és a tökéletes szeretet elűzi mind a félelmet, mind a mohóságot és a lehetséges emberi ütközés legtöbb okát. Hallottam egy szegény emberről, aki egy gazdag ember kapuja közelében ült, és képes volt élvezni a gazdag ember örömeit saját birtoklásainak terhe nélkül, ahogy megfigyelte az elhaladó boldog és sikeres embereket, és időnként benézett a nagy birodalom ablakain, és megvolt mindene, amit akarni tudott. Hallottam egy olyan emberről is, aki egy utazásból visszatérve felfedezte, hogy elhagyta értékes aranyóráját, és nem gyászolt, „Ó, jaj, elvesztettem az órámat,” – de örömnek egy kis hevületével felkiáltott: „Node, valaki bizonyára megtalálta azt az órát!” ezek bizonyára ideális példázatai a második sugárhoz tartozó embereknek, de világosan jelzik ezt a típust. A második sugárhoz tartozó emberek készek szenvedni szeretetükért, de annak elragadtatása kétségtelenül eltakarja szemük elől életeik többségének áldozatos jellegét. Ők nem azok az emberek, akik olyanokon segítenek, akik pusztán csak azért szenvednek, hogy elhárítsák saját szenvedésüket, amit együttérzés miatt éreznek, akiknek első gondjuk, hogy elkerüljék a szenvedés helyszíneit, és látókörüktől minél távolabbra helyezzék, hogy elfelejthessék. Ők készek szembenézni a világgal annak minden tökéletlenségével, annak örömökből és fájdalmakból alkotott vegyülékével, és szerényen mondják: „Csak Isten jó, mindez csak jobb, vagy rosszabb, de örömre mindig van ok, mert a rosszabb mindig jobbá válik, mivel a kedvesség, bajtársiasság vagy szolgálat minden tette jobbítást szolgál, ami végül oda vezet, hogy mindenre úgy tudunk gondolni, mint jóra.” Az élet felfelé és lefelé való kibontakozásának tanítása mindig vonzza az ilyen típusú embereket, és energiával telíti őket, aminek következtében szeretetük nem érzelgős, hanem jószomszédi és testvéries. Annak oka, hogy az ehhez a sugárhoz tartozó emberekre erős hatással van a fejlődéselmélet, az, hogy az életben a szeretet törvénye fejeződik ki a világon. Vegyük ennek legtalálóbb meghatározását, amit Herbert Spencer adott sok évvel ezelőtt. Azt mondta, hogy az ma37/81
gában foglal egy fokozatos változást az inkoherens homogenitás állapotából szerkezeti és funkcionális koherens heterogenitás állapotába. Ez egyszerűen kifejezve azt jelenti, hogy a világon minden egyes szervezet, ami tudatosságot hordoz és fejez ki, határozottabb és függetlenebb dologgá válik, folytonosan elszántabb jellemévé sajátjának, ugyanakkor másokkal való egységbe vonzódik bele, amelyben saját működése többek előrehaladását szolgálja, mint az ő különálló önvalójáét. Ez azt is jelenti, hogy olyan dolgok, amelyek korábban hasonlók és különállók voltak, azok különbözőkké, de egyesültekké válnak, és az eszmei célkitűzésben törvény és rend uralkodni fognak káosz és sötétség fölött, és minden út tökéletessé válik az élet egyetemes kölcsönhatására. A tudatosság ilyen előrevivő áradásának részese lenni, ez öröm a második sugárhoz tartozó ember számára, nem annak eszméje, hanem megtapasztalása, a haladásról való gondolat nélkül, kivéve, ha kisebb és alárendeltebb módon merül fel, mint általános természetének része, hét sugara közül a többi működése révén. Itt leírva, elvét kell ismertetnünk, a mentális szemléletet, de a sugár ismerete egy érzés-ismeret, ha érti az olvasó. Az ilyen ember nem fog panaszkodni, hogy az áradás nem magasabb, de a körülötte levő valamennyi életet úgy tekinti, mint amire valók, ostoba és panaszkodó kritika nélkül, és együtt hömpölyög velük természetes, kölcsönösen előnyös bajtársiasságban, saját jószántából adva információt és segítséget, ha szükséges. Az emberi fejlődésnek ezt az ösvényét Indiában karma-jógának hívják. Tudom, hogy az állítás forradalmi, de helyénvaló, és az a népszerű ötlet nem helyénvaló, ami a karma szót úgy veszi, mint működést vagy cselekvést, minthogy ennek az ösvénynek a leírásában a lényeg, ami túlmutat a tényen, az az ember szeretete, ami a karmát karma-jógává teszi. Shrï Krishna azt tanította, hogy a szeretet ösvénye két nagy ágazatra oszlik, egyike a bhakti-jóga, Isten imádása, a másik a karma-jóga, hódolat az embernek. Mi lehetne annál világosabb, mint amit Arjunának mond? „Bizony, Janaka és mások úgy érték el a tökéletességet, hogy az emberek egységét szem előtt tartva munkálkodtak, így kellene neked is tenned.” Ezért lehetetlenség a második sugár igaz embere számára, hogy kihúzódjon a cselekvés világából, és azt mondja, „ez nem elég jó nekem”, vagy semmibe vegye a szolgálatát igénylő kéréseket, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben felmerülnek mindenfelé. Természetéhez tartozik, hogy hozzáfogjon jót tenni. Nála nem úgy van, hogy „Ezt jó, ha megteszem, azt rossz, ha megteszem”, merev formában, de bármit jobbá tenni, mint azelőtt volt, érdemes megtenni. Ismertem egy bizonyos bírót, aki a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt egy országban, ahol a törvény még azt követeli meg, hogy a gyilkosok lógjanak. Ennek a bírónak, mint magánembernek és igaz hindunak élete fő gondolatát az vezérelte, hogy minden jót meg kell tenni, amit csak lehetséges, és senkinek sem szabad kárt okozni, de mindennek ellenére, akkor kötelessége azt követelte meg, hogy a gyilkost halálra ítélje. Sok szellemi barátja puhatolta szándékát, mondta: „Vajon nem összeegyeztethetetlen-e elveiddel a teremtménytársaid haláláért való felelősség, mégha hitvány emberek is? Nem kellene-e lemondanod arról a tisztségről, amelyik ilyen kegyetlen cselekedetet követel tőled? Miért járulsz ahhoz, hogy ilyen ártalmas törvény közvetítője légy?” A bíró mélyen eltűnődött a dolog felett, és végül világos álláspontra jutott, hogy nem szabad feladnia tisztségét, mivel, ahogy mondta: „Milyen tekintetben, én még a gyilkosokat is szeretvén egy embert küldök a halálba, mert nem tudom megóvni, lehet, hogy követőm, nem szeretvén úgy, ahogy én, négy embert küld halálba; és ha úgy lenne, hogy a karma engem megbüntet amiatt az ember miatt, akit én ítéltem pusztulásra, bizonyára elviselem a három ember miatt, akiket megmentettem.” Ez az ember nem szegte meg a szeretet törvényét, és nem vette el egy ember életét, hogy egy másikat megmentsen, de minden lehetőt megtett, hogy életeket mentsen meg. Nem az érdekelte, hogy saját kezét önző módon tisztán tartsa. Mert egy ilyen embernek „helyes” és „helytelen”, soha nem lehet mentális döntés, szabályok és szabályzatok kérdése. Ugyancsak ismertem egy hölgyet, aki egy zsúfolt városban élt, ahol nagyon primitív módon szabadultak meg a kóbor kutyáktól, macskáktól. A község két embert alkalmazott, 38/81
egyiküket azért, hogy begyűjtse a kóbor állatokat, a másikat, hogy halálba segítse őket, és mindegyiküket az állatok száma szerint fizette, rövid három nap haladékkal elfogásuk és haláluk között. Ez a hölgy, aki nagyon szerette az állatokat, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy veszélyben vannak, és szenvednek, összefogott néhány baráttal, és létrehoztak egy társaságot néhány ismert és méltóságteljes hivatalban levő felelősségteljes emberrel. Ezután megkeresték a városi tanácsot, és felajánlották, hogy leveszik vállukról a kóbor állatok minden gondját. A község hozzájárult, és átengedte egy régi épület és kert használatát, és a hölgy lett az intézmény vezetője. Alkalmaztak egy embert megfelelő rendszeres bérért, hogy járjon körbe egy kis teherautóval és gyűjtse be a macskákat és a kutyákat. Jólelkűen tartották az állatokat három hétig, és értesítették az egész várost, hol találhatók elveszett állatok, vagy szerezhetők be újak, és csak annak letelte után altatták el a nem kívánt állatokat, és ilyen volt ennek a hölgynek az emberiessége, ami által a legrosszabb hivatalt saját kezébe vette, és olyan humánusan járt el, amennyire csak lehetett. A második sugárhoz tartozó ember a jót nem annak önző élvezetéért teszi, hanem a szívben rejlő szeretet miatt. Ez a testvériség sugara. A második sugárhoz tartozó ember azon van, hogy jót tegyen. Úgy érzi, hogy a jóakarat, barátság és ragaszkodás az emberiség temploma épületének kötőanyaga. Ő látja, hogy rendszerek, szabályzatok, megegyezések és együttműködések nem jutnak messze ebben a munkában, és hogy szeretet nélkül nem tudnak békét vásárolni az emberi fajnak. Ehhez a sugárhoz tartozó emberek közül kerülnek ki a legjobb tanítók és orvosok. Emlékszem, úgy húsz évvel ezelőtt olvastam egy nevezetes professzor, Bernard Bosanquet cikkét, amiben azt állította, hogy nem tanácsos a legkiválóbb tudósokat tanárként alkalmazni az iskolákban, mivel ezek az emberek tárgyukat nagyon könnyen tanulták, és nincsenek abban a helyzetben, hogy megértsék az átlagos tanulók elmeállapotát. Bizonyos, hogy a szeretet képességére sokkal inkább szükség van, mint bármi másra, nemcsak az oktatásban, az emberi erők kibontakoztatásában egy gyermeknél, hanem útbaigazításban, a tudás átadásában. Mindenki tudja, hogy az az orvos, aki képes valódi, élő érdeklődést tanúsítani betege iránt, nemcsak a legnépszerűbb, de a legsikeresebb is. Az élet nagyon sok területe nyitott mindegyik sugár embere számára, a fejlődés minden szintjén. A mai idők politikai gazdaságában, eltekintve azoktól, amelyeket hivatásoknak neveznek, a második sugárhoz tartozó ember eszményi közvetítő kereskedő; akár nagykereskedő, akár kiskereskedő. Ott úgy érzi magát, mint aki pontosan azt hozza az emberek elé, amire szükségük van, ami valóban megfelelő, és a dolgokat és féleségeket forgalmazza, ami hasznos számukra. Az általa árult dolgok valódi érdemeinek elbírálójaként tekinti magát, árait tisztességes haszonrésszel jelöli meg, és elkerüli azokat a dolgokat, amelyeket embertelen eszközökkel gyártottak. Divat úgy tekinteni a kereskedelemre, mint puszta pénzszerzési eszközre, és azt hinni, hogy jót csak kívüle lehet tenni, de egyszerű tény, hogy itt kínálkozik az egyik legnagyszerűbb alkalom más emberekkel való ragaszkodó kapcsolatra. Gyakran azt gondolják, hogy ennek a sugárnak a jele a könnyű barátság, de nem ez a helyzet. Ismertem egy úriembert, aki egy rendkívül nyugodt ember volt, és egy hosszú életen át nem volt barátja közeli családján kívül. Egy nap megkérdeztem, hogy alakult ez így, amire ő azt mondta: „Tény, hogy én nem játszom a barátsággal; ha barátságokat kötök, ki kell állnom értük minden módon, minden gondjuk és nehézségeik közepette, és nekem elég a feleségem és gyermekeim, és nem tehetem kockára azt, amire szükségük van, így nem kötök barátságokat.” Nagy volt a szíve, a harmadik sugár gondolat elemével összekapcsolódva, mindig ösztönösen készen arra, hogy saját örömeit és szórakozását mások érdekében feláldozza, de teljesen tartózkodó módon. A második sugárhoz tartozó embereknek nagyon komoly hibáik lehetnek, ha történetesen a többi típus tulajdonságaiban egy ésszerű mérték alatt részesülnek. Sok olyan személy van a világon, akik nagyon szenvednek, ha azokra a rémségekre gondolnak, amik a civilizáció 39/81
mögött, gyakran felszínén húzódnak. Nem tesznek semmit, hogy eltávolítsák azokat, mivel természetükben kevés az akarat vagy gyakorlatiasság, de nyomorúságba kergetik magukat, és másokat zavarnak az örökös panaszkodással, hogy csaknem minden hatalom és pénz a világban valahogyan azok kezébe jutott, akik nem szeretik embertársaikat. Ha azzal foglalkoznának, hogy mindazt a csekély energiát, amit már birtokolnak, egy kis jóság megtételére használnák, amire képesek, akkor nem adnák hozzá még saját kelletlenségüket a létező emberi nyomorúsághoz, hanem felkészülnének nagyobb erő jövőbeni kifejtésére. A törvény eme világának feltétele, hogy senki sem bírhat erőt vagy alkalmat, amiért nem dolgozott meg. Ehhez hasonló hiba a képtelen méretű önzetlenség is, mint amikor Goldsmith, a költő minden ágyneműjét kidobta az ablakon néhány szegény nyomorult vándornak az éjszaka közepén. Nem nyújt boldogságot másoknak az a tudat, hogy miattuk szenvednek, és azok az emberek, akik nem teszik meg, amit meg kellene tenniük sajátmagukért, hogy saját életüket mások környezetének tisztességes és vidám részévé tegyék, komoly gyötrelmet jelentenek a világnak. Általános dühkitörések, ahogy lehetne nevezni, szintén nem szokatlanok ennél a sugárnál, míg az első sugár embere hajlamos jeges távolságba visszahúzódni, ha a helyzet számára nyugtalanító, míg a harmadik sugár embere inkább fél. Van egy másik gyakori veszély, hogy a nagy szeretet, ha nagylelkűség híján van természete más tekintetben, inkább káros lehet, mint jótékony, ha görcsös hatást fejt ki arra, akit szeretnek. Meséltek egy történetet egy fiatal hölgyről Amerikában, aki édesanyjával és húgával élt egy kis lakásban, és a város egyik irodájában dolgozva, keresményével támogatta őket. Idővel a fiatal hölgy szerelmes lett egy fiatalemberbe, aki el akarta venni, hivatali munkája alól felmenteni, és otthont akart számára berendezni. Azonban mindkettőjük fájdalmára, a fiatal hölgy nem tehette, mivel ott volt édesanyja, akire gondolnia kellett, és aki nem volt egészen jól, és húga, akinek saját jövőjére vonatkozó szeszélyei azt kívánták, hogy egy meglehetősen költséges iskolába járjon, jóllehet már túl járt tizenévein. Mialatt ezen a holtponton voltak, a fiatal hölgy munkaadója, egy idősebb jóindulatú úr, és éles szemű megfigyelő, tudomást szerzett a dologról, nagyon hamar meglátta, hogy az édesanya és a húg sem fizikailag, sem jellemileg nem nyer az önmagával elnéző magatartással, amibe alkalmazottja kedvessége fokozatosan belevitte őket. Ezért ahhoz a megdöbbentő lépéshez folyamodott, hogy egy nap behívta irodájába, és zordan elbocsátotta ott helyben. Akkor éppen nem volt kilátás más helyre számára, és a dolgok kezdtek sötéten festeni a család sorsára nézve, mivel az emberek jövedelmükből éltek. De az orvosság hatékonynak bizonyult, mivel az anya megértette, hogy sajátmagának kell tennie valamit, és elhelyezkedett egy áruházban, ahol hamarosan elfelejtette kisebb gyengélkedéseit, amelyek tüstént eltávoztak ilyen rideg fogadtatás végett, és sok barátja lett, úgyhogy élete ragyogó és erős lett, mialatt a húg felhagyott néhány magasröptű álmával, és elment pénzt keresni az iskolai szünidőben. A két fiatal összeházasodott, és boldogan élt azon túl mindig a korábbi munkaadó atyai barátságának jóságos árnyékában. Helyénvaló egy sánta kutyát felemelni a lépcsőn, de ostoba és természetellenes dolog egész úton cipelni.
XIII. FEJEZET A HARMADIK SUGÁR Nemrégen egy hirdetésre akadtam, benne egy képpel, amelyen egy fiatalember állt, mellette egy lány, amint csokoládét vásárolnak egy cukorka üzletben. Ez állt rajta: „Johnston csokoládé: A férfitől, aki megérti, a lánynak, aki tudja.” A lány tudta, hogy melyik csokoládé jó, - ez volt az ötödik sugár féle tudás; a férfi megértette, hogy ezek a csokoládék mit jelentenek a lánynak, - az volt a harmadik sugár féle megértés. 40/81
A harmadik sugárhoz tartozó ember érzékeny a dolgokra, ahogy az akarat embere érzékeny önmagára, és a szeretet embere a többi élőlényben levő tudatosságra, és mert az első három sugárban van benne, akik az önvalót vagy Istent vagy a boldogságot belül keresik, a dolgokban csak akkor érdekelt, ha azok tudatosságot hordoznak. Ő a filozófus, értést és megértést akar, és úgy érzi, hogy a boldogság ettól függ, hogy – habár a világ onthatja adományait pazarlóan, és mindenki békében élhet testvériségben, - a boldogság mégis hiányozna, ha nem lenne lehetséges megérteni mindezen dolgok jelentőségét a lélek számára. Ő aktív, ami a dolgokat illeti, de csak tudatossági értelemben. A megértés az elme állapota, amelyben megragadja a dolgok egységét, mint „ember lóháton”. Nem lehet meglátni az egységet abban, hogy „elefánt lóháton” vagy „töltőtoll lóháton” alapon. Vagy egy másik példát mondva: a Föld tengelye körül forog, és a Nap körül halad, ami egy gondolat, egység. Amit mi absztrakt (elvont) gondolatnak hívunk, az az egység bemenetele az elmébe. A dolgok összefüggésének felfogása, de ennél tovább megy, mert azt az elgondolást is magában foglalja, hogy a dolgok éppen az összefüggés miatt azok, amik. Ez az egység meglátása, amíg a második sugár sajátja annak megérzése. Ez a megértés belső elégedettséget ad. Ez a filozófusok célja, nem annyira tudás megszerzése, mint a lélek éhségének kielégítése. Ha ez az erő, ami sok dolgot képes együtt látni, és ezért megérteni, kifelé fordul az üzleti élet felé, akkor látható, hogy olyan ember, akinek ragyogó szervező és engineering esze van, aki képes átlátni, milyen módon kellene a dolgokat véghezvinni. Ha ez az erő párosul az első sugár akaratával, nagy tehetséget adhat a világnak ezeken a területeken. Különleges ereje a gondolat, és ha az első és a második sugárhoz tartozó személyekkel dolgozik, képes látni, hogyan kell mindenféle dolgot elrendezni, hogy szeretetük és céljuk a leghatékonyabban legyen elhelyezve. Ha megkérdeznek egy ilyen típusú személyt, mit fog tenni bizonyos gyakorlati dologban, például egy tanár alkalmazása esetén egy iskolában, amelynek esetleg felügyeletét látja el, azt fogja válaszolni: „Adjanak tíz percet, hogy gondolkozzam róla,” és valószínűleg kérdéseket fog feltenni, nem azért, mert azt akarja, hogy másvalaki gondolkozzon helyette, amitől irtózna, hanem mert tájékoztatást szeretne kapni, amire gondolkodását józanul alapozhatja. Ő óvatos ember, és ha esetleg komolyan híján van néhány más princípiumnak, akkor olyan gondosan elgondolkodhat a szóban forgó dologról, hogy elmúlik megtételére az alkalom, mielőtt eldöntötte volna, mi lenne a legjobb. Ennek a sugárnak az ereje széles látókörű elmét ad az embereknek, és kedvező alkalmat kialakítani egy ösvényt az életben sok különféle vonal mentén. Azonban a kényszertől való mentesség következtében és a lehetőség tágassága miatt, amit a harmadik sugárhoz tartozó ember élvez, kiderülhet, hogy nehéz az ilyen embernek szűkebb keretek közé korlátoznia magát, hogy elmúlasz egy vonalra elegendő nyomatékkal összpontosítani, azaz sikerre vinni az életet, ahogy általában mondják, amikor egy szerényebb képességű ember saját korlátaira koncentrálva nekimegy, és nyer. Ügyesen bánva a gondolat erejével, ami formálja az anyagot, a tudomány, művészet, mágia vagy bármely más dolog felé fordulhat, és nem korlátozza részrehajlás, ami olyan hathatós erőt ad bizonyos területeken a többi sugár némelyikéhez tartozóknál. Ha valaki koncentrál, akkor akaraterejét használja, hogy figyelmét éles gyújtópontba állítsa, és gondolatát ezen határvonalon belül tartsa. Amikor meditál, magát eggyé tesz a dologgal, azáltal, hogy a lehető legteljesebb figyelmét fordítja annak minden részére, beengedve a témában felmerült valamennyi gondolatát, de amikor kontemplál, egy harmadik cselekedet történik, mintegy rögzíti tökéletesített gondolatát, és azután a gondolaterő abban a mentális képben alakítja vagy irányítja az anyagot, a természeti erőket uralva, ahogy a mágnes vonzza a vasreszeléket. Ez kétségkívül a teremtő erő, amit a nap Brahmā alkalmazott a kezdet kezdetén, nem egyszerűen meditáció, hanem valamivel több, mint az, sanyama-nak nevezik, ami koncentrációval kezdődik, és kontemplációval végződik, és kitárja az ajtót minden megvalósítás előtt. Mindezen sugarakhoz tartozó jógik valamennyien gyakorolják a teljes sanyama-t, de annak koncentrációs 41/81
részét a legtökéletesebben az első, a meditációt a második, és a kontemplációt a harmadik sugárhoz tartozók végzik. Megérthetik, milyen erők birtokában kell lennie az Adeptusnak, akiben mindezek a sugarak emberi tökéletességig fejlődtek. Természetesen, ne felejtsük el, hogy a koncentráció, meditáció és kontempláció sanyama hármasa, amit Patanjali tanított, nem életünk szellemi céljának eszközei, állítása szerint, hanem (II. 28) a tisztátalanság kiirtásának eszközei, megnyitva az utat a bölcsesség-fény vagy értő-fény előtt (jnānadïpti), egyenesen az ember igazi természetének megkülönböztető képességéig (viveka). Ez a teljes és tökéletes látás, észbeli művelet nélkül. Amint a többi sugár esetében is, ez a megértés csak előkészület, nem cél. Az élet gondjaival való szembenézés során a harmadik sugárhoz tartozó ember mindig azt fogja mondani: „Az igazság szabaddá tesz bennünket. Adjatok megértést - a cselekvés biztos követni fogja - nem kell aggódni. Legyen az igazság akár fájdalmas, akár kellemes, mi akarjuk. Ne törődjetek érzéseinkkel!” Ha téved szeretetben vagy cselekvésben, nem érzi, hogy folt esett volna, de ha az igazságban téved, az keserű bűntudatot okoz neki. Széles látóköre miatt, és mivel a dolgokat csak az éhes lélek táplálékaként értékeli, a harmadik sugárhoz tartozó ember minden dolgot egy és ugyanannak lát, de az azonosság a legjobbra és nem a legrosszabbra irányul. Ő a Keleti Írások bölcse, amelyek azt mondják, hogy egy ilyen embernek minden dolog egyforma, barát vagy ellenség, arany vagy egy rög agyag, és ez természetesen nem jelenti azt, hogy az arany végül is pusztán agyag, és nem különlegesen értékes, sem azt, hogy végül is a barátok nem tekinthetők értékesebbeknek, mint az ellenségek, hanem minden dolog értékes és jelentős annak az embernek, aki megnyitja életét használatukra, az agyag olyan értékes, mint az arany, egy ellenség valójában barát. Emerson mondta: „A költő, a filozófus, a szent számára minden dolog barátságos és szentséges, minden esemény hasznos, minden nap szent, minden ember isteni, mert a szem az élethez kötődik, és semmibe se veszi a körülményeket.” Az e mögött rejlő elvet Epictetus fejezte ki, amikor azt mondta, hogy Isten azzal az egyedüli céllal küldte a világba, hogy jellemét az erény minden fajtájában tökéletesítse, és semmi nem volt a világon, amit ne tudott volna arra használni. A harmadik sugárhoz tartozó ember látja, hogy olyan dolgok, amiket az emberek általában kedvezőtlennek neveznek, csak azért tekinthetők annak, mivel ellenszenvesek az érzéseknek, vagy kényelmetlenül felkavarók az előítéletekkel telt elmének, de valamennyi nagy nyereséggé fordulhat át, ha a helyes szellemben fogadják el őket. Látja a jelentéktelen dolgok jelentőségét is, és a köznapiban a csodát. Számára minden csodálatos, de semmi sem titokzatos. Egy fűszál neki a végtelenségről beszél, míg másoknak ehhez hegyre vagy a csillagok világára van szükségük. Amikor a tudós azt mondja: „Nincsenek csodák,” ő azt válaszolja: „ellenkezőleg, minden csoda.” Mindketten ugyanazt állítják; a természet egységét. Mindig van oka, gyakran több is, mindennek, amit csinál, és képes felfedezni az okot dolgokhoz, amelyek rajta kívül merülnek fel. Ennek a sugárnak az eszménye maga Brahmā, aki a Rishiknek vagy bölcseknek mindent el tudott mondani mindenről a világban. A viveka vagy megkülönböztető képesség lehetővé teszi, hogy a filozófus meg tudja különböztetni a fontosat a nem fontostól bármilyen okból. Meséltek egy történetet Japánban, hogy amikor a nagy Shogun, Ieyasu, meghalt, és testét eltemették Nikko dombon, követője felszólította a birodalom Daimyos-ait, hogy mindegyikük küldjön egy bronz- vagy kőlámpást, hogy feldíszíthessék a kertet a halotti templom körül. Mind így is tett, kivéve egy embert, aki túl szegény volt, és helyette önként felajánlotta, hogy fasort ültet az út mentén, utazóknak menedékként. Felajánlása sokkal becsesebb volt, mint az összes többi, a harmadik sugár embere ezt világosan látta volna kezdettől fogva. Saját személyében ez a széles látókörű szemléletmód a harmadik sugár emberének egyedülálló alkalmazkodási képességet ad; tud élni kunyhóban vagy palotában, tud aludni a földön vagy pehelydíványon. Életében nagy érzékenységet mutat különleges dolgok használa42/81
ta iránt, képességet mindenfajta anyag alkalmazása iránt, ami rendelkezésre áll, és betervezi azokat. Példás sakkjátékos, valamennyi különböző jellegű bábut tulajdonságuknak megfelelően használ egy meghatározott tervben, sőt, sok tervben egyszerre, úgyhogy, ha egy lépése nem jönne ki jól egy terve szempontjából, egy másikhoz tudja illeszteni, hogy minden lehetséges helyzetből a legjobbat tudja kihozni. És mivel más emberekkel foglalkozva ugyanilyen széles látással bír, nem akadékoskodó kis dolgokban, hanem tudja, hogy mi fontos, és mi nem, így az alkalmazkodóképesség ismét megmutatkozik ügyes viselkedés formájában. A harmadik sugárhoz tartozó ember kevéssé vesz tekintetbe tanítókat, mivel neki minden tanítója, és bírja a kontempláció titkát, így, amikor megfigyel dolgokat, a magasabb mentális intuíció villan elő, arról a mezsgyéről, ahol tanuló és tanító egyek. „Mit kezdjek a gurukkal,” mondta egyszer egy ilyen ember, „aki tanulója vagyok férgeknek, halaknak, békáknak és fáknak és szikláknak?” Megfigyelhető, hogy ennél a sugárnál különleges tanítót találni körülményesebb dolog, mint a többi sugár esetében, olyan, mintha a guru távol tartaná magát, hogy megbizonyosodjék arról, hogy leendő tanítványa megtanulja mindenből a leckéket, ahogy sugara megköveteli. Emerson ennek a sugárnak tipikus képviselője volt, nagymértékben keveredve az első sugárral. Egy ilyen típusú ember gyors haladást ér el mind az időszerű, mind az átfogó gondolkodásban. Különösen, hogy még jobban kihasználja ezt az erőt, világosan elképzeli, amit mindenkor tenni szándékozik. Látott már szakszerű hivatásos korcsolyázót siklani, minden mozdulata tiszta és elkerülhetetlen, mint az új acél? Vagy pingvint, halat fogni, szüntelen, pillanatig tartó, tévedhetetlen mozdulattal? Így gondolkodhat egy ilyen ember, ha gyakorolta magát, ahogy a korcsolyázó siklik, ahogy a pingvin ide-oda kap. Felfogóképességének tágítása céljából egyik dolgot a másikhoz illesztve gondolatban, mindegyiket tökéletesen tisztázva önmaga előtt, és csatlakoztatva a növekvő eszméhez. Így gondolhat egy fűszálra, azután sok fűszálra, majd hozzáad bokrokat és virágokat és fákat képéhez, hamarosan egy kertet tart elméjében, anélkül, hogy elveszítene részleteket, míg előzőleg csak egy fűszálat tartott. Az emberi természetnek egy jelentős része némelykor megismerhető az állatok tanulmányozása útján. Különösen a háziasított állatok mutatják világosabban a sugarak jellegzetességeit, mint a legtöbb ember, elméjük működésének, bonyodalmaiknak és feladat-vállalásaiknak egyszerűsége folytán. Vagyok olyan bátor, hogy az állati birodalom arhatjainak nevezem őket, mivel, mint állatok, sokkal előrehaladottabbak, mint az emberek, mint emberek. Azt hiszem sokkal jobban szeretik az embereket, mint a többieket saját fajukból, és élvezik a tőlünk és munkálkodásunkból érkező ingert. Az ember logikusnak találná, hogy megjelenjenek az emberi birodalomban, és megörököljék emberi jussunkat, mint az emberiség iránti hasznosságuk karmikus eredményét. Emlékszem, hogy olvastam egy cikket, amelyben azt taglalták, hogy a primitív ember mennyire nem tudott volna előbbre jutni a háziasított kutya segítsége nélkül. Minthogy ezek tények, úgy érzem, teljes mértékben megengedhető, hogy a sugarak emberi jellegzetességeinek ecsetelésére ezeknek az állatoknak a viselkedését használjuk fel. Hadd említsem az elefántot, akit megtiszteltetés bizonyos mértékben Indiával kapcsolatba hoznom, mint ennek a sugárnak tipikus képviselőjét. Megfigyelhető, hogy órákig áll a piactéren, egyik oldaláról a másikra himbálózva, gondosan megfigyelve mindent, ami történik, de a legkisebb vágyakozást sem mutatva, hogy abban ő maga aktívan részt vegyen. Azt mondják, hogy amikor először elfogják, a megtestesült ördög, de szívében olymértékben filozófus, hogy abban a pillanatban, amikor megérti, hogy a további ellenállás haszontalan, teljes nyugalommal elfogadja az új helyzetet, otthon érzi magát, és kiegyezik az új körülményekkel. Mindig nagyon bátran néz szembe bármilyen veszéllyel, amit megért, másrészt viszont rendkívül félénk viszonylag csekély dolgokban, amelyek végképp ismeretlenek számára, ennyire összpontosul és nyugszik élete a megértésen. Zűrzavarban elveszti fejét, de más körülmények között megfontolt és gondos, de ragaszkodásaiban, amelyek mélyek és tartósak, féltően gondos rendkívüli mértékben. Ebben az állat tisztán mutatja a sugarat, mivel ennek a sugárnak a gyenge43/81
sége a félelem. Ha fejlődése folyamán tudásra támaszkodva eloszlatja félelmét, bizonyos mértékben továbbra is félni fog attól, amit nem ért. Hasonló okból a szeretet, a második sugár emberei hajlamosak ingerültség- és dühkitörésre, az akarat, az első sugár emberei némelykor büszkeség prédájául esnek. A teve az első sugár tulajdonságainak legjobb állati képét adja. Közelebbi személyes ismeret szerzésére itt is kiváló lehetőségeim voltak. Amikor a Hyderabad-i Egyetem igazgatója voltam Sind-ben, ezekből az állatokból hosszú karavánok haladtak el állandóan ajtónk előtt, és gyakran pihentek meg épületeink árnyékában, az Indus folyó kis csatornaága mentén. Ugyancsak gyakran találkoztunk velük a szűk bazárokkal teli utcákon, ezenfelül sok általunk ismert ember volt ezeknek az állatoknak gazdája, és legeltette őket sok esetben babul fáink alatt. Valamennyi állat közül a teve tűnik legbüszkébbnek, és legkevésbé hajlamosnak arra, hogy dolgozzék, és biztos vagyok abban, hogy nem puszta véletlen, hogy elkanyarodik a bazáron át, ahol zsúfolódó emberek rohannak be a sikátorokba, és nyomulnak a nyitott üzletek előterébe, fölényesen lenéz, először egyik, majd a másik oldalra, másra se gondolva, minthogy ezek a sajnálatra méltó emberek úgyis mindig kitérnek útjából. A második sugár tulajdonságait illetően szemügyre vehetjük a tehenet. Senki sincs tudatában annak, hogy mit jelent a gyengédség ezeknek az állatoknak. Indiában ez jól látható a háziasításnál. Abban az országban, ahol több tehén van az emberek számához viszonyítva, mint bárhol másutt, legtöbbjük családi tulajdon, pajtákban élnek, vagy kívül az udvarban. Csaknem családtagokként élnek, saját nevük van, mint Lakshmi, az istennő, vagy Padma, a lótusz. Valaki Rabindranath Tagore verseinek egyikére visszaemlékezve meséli, hogy valaki megzavarta őt az ablakon kívül, így szólva: „Gyere, kedves, gyere csak!”, és amikor kinézett, látta, hogy egy tehenet vezetnek. A tehén ragaszkodó érzéseiről számol be egy másik ember is, akinek két tehene volt, az idősebb, aki elsődleges figyelemben részesült fejésnél és egyéb módon. Ha az úr véletlenül a második tehenet fejte meg először, akkor az első tehén egészen ingerült lett, úgyhogy teje nem áradt olyan simán, mint szokott. XIV. FEJEZET A NEGYEDIK SUGÁR A negyedik princípium túlsúlya jellemzi a negyedik sugárhoz tartozó embert. Tulajdonsága a harmónia. Nem tudja külön kezelni a belső világokat és a külső világokat életében. Ha van egy eszméje, elégedetlen, amíg nem ad annak gyakorlati kifejezést; és ha valami elvégzendő munkája van a világon, boldogtalan, amíg ki nem fejez általa egy eszmét vagy eszményit. Az emberek között nem képviseli különösképpen a belsőt (amint a kormányzó, az emberbarát, és a filozófus), sem különösképpen a külsőt (amint a tudós, a vallásos rajongó és a művész). Māyā princípiumát mutatja, amiről már leírtam, hogy Shiva sajátságos kifejezése, Vishnu és Brahmā összhangba hozása. A Földön nem lehet nagyszerűbb valóság, és mégis káprázat, mert ez nem Magának Shivának az élete, az igazi ānanda. Aktivitását nem anyagi érdekek irányítják, de nem is az elme érdekei. Bizonyos értelemben az első három sugár, mint egy egység, és az utolsó három sugár, mint egy egység képez egy ellentétpárt, mivel az első három főleg befelé mutató, és az utolsó három kifelé mutató. Meg kell jegyezni, hogy a kormányzóság és köztisztviselőség befelé mutatók, mert magukban foglalják a szabadság értékelését, és megkísérlik olyan feltételek megteremtését, amelyek minden személynek biztosítják a szabadságot, hogy élvezzék saját képességeik fejlesztését és kihasználását, meghagyva nekik az önmagukra találás örömét. A filantrópia (emberbarátság) a jószomszédiságban és testvériségben ugyancsak befelé mutató, mivel magában foglalja a társas élet értékelését, a ragaszkodás érzését, és tudja, hogy az ajándékok és árucserék kisebb jelentőségűek, mint a baj44/81
társiasság érzése, helyes felfogással az adás-kapásról, és hogy a szeretet egy kis kunyhóban jobb, mint a legnagyobb gazdagság szeretet nélkül. Az emberek érzékelik bizonyos mértékig ezt az igazságot háborús időkben, amikor a bombák hullani kezdenek, és szeretetet éreznek egykori helyi vetélytársaik és ellenségeik iránt. Harmadszor, a filozófus befeléfordultsága kevés magyarázatot igényel. Ezekkel ellentétben áll a másik három, a tudós, a vallásos rajongó és a művész, a kifelé fordulók, akik értékelik a világ dolgait, és végül általuk kaput találnak a végtelenhez. Ezen két csoport között helyezkedik el a negyedik típus. Képviselői a kettő viszonyának tökéletességében találják meg boldogságukat. Ezt a viszonyt nevezte Shrï Krishna „az Én másik prakritim”-nek (az én másik megnyilvánulásom), daivïprakriti, nem pusztán māyā, hanem yogamāyā. Mindezek felett igaz az ehhez a sugárhoz tartozó ember tapasztalatában, hogy nincs sorompó vagy válaszfal az emberi lélekben, ahol az Isten végződik, és az ember kezdődik, ahogy Emerson mondta. Miközben méltányoljuk a negyedik sugárnak ezt a sarkalatos jellegzetességét, ne gondoljuk, hogy a többi sugárhoz tartozók előbb vagy utóbb nem jutnak el ehhez. Ez a sugár a többivel összehasonlítva kedvezőtlen helyzetet jelent, mivel az embereknek nehezebb elérni tudatosság intenzitását, ami a többi hat sugárnál erőteljesebb specializáció mellett megy végbe, úgyhogy néha látszólag több közönyösséget mutatnak fel anyagi hűség, pontosság, igazság, jóság és szépség, máskor a méltóság, bajtársiasság, elvhűség iránt, mint a többi sugárhoz tartozók, de olyan előny mellett, hogy elkerülik a specializáció fogyatékosságát. Mindegyik sugár tökéletesedésénél egy megtisztulás megy végbe, ami shānti-t, békét eredményez, amelyben az ember igazi önmaga megismerőjévé válik. A negyedik sugárhoz tartozó ember fejlődésének korai szakaszaiban változékonyságot és hangulati változatosságot mutat, néha az önmegvalósítás felé hajlik (az első három sugár), néha az odaadás felé (az utolsó három sugár), de sohasem fog egészen elkerülni kiegyensúlyozott helyzetétől, ami az emberi természet mindkét oldalának egyidejű jelenlétére utal. Ez sok boldogtalanságot okoz neki; mivel munkájában, amit végeznie kell a világban, szükségét érzi egy eszmény kifejezésének; másrészt, bármilyen eszmény, amelyhez vonzódik, hajlamos megbélyegezni és kiégetni lelkét, hacsak nem tudja kifejezni azokat. Így ő nyugtalan lelkiismerettel él, amíg el nem éri az élet áldott állapotát, amelyikben belső és külső része állandó harmóniában működő állapotba kerülnek, amelyben a külső és a belső növekedés törvényei, a karma és a dharma, eggyé nem olvadnak össze. Ha összeolvadnak, akkor kerül legközelebb a valódi boldogsághoz, ami csak lehetséges a Földön; a belsőnek a külső felé, és a külsőnek a belső felé való közvetítése teljes és folyamatos lesz, és olykor a jövőbelátás szelleme kifejezésre tör. Az ősi Egyiptom élete és vallása ennek a sugárnak az erős befolyását mutatja. Annak a földnek a dolgai az életet képviselték, és az élet képviselete nagyonis tárgyias formát öltött. Vegyük, például, az egyiptomiak építészetét ferde vonalaival és kör alakú, testes oszlopaival, alárendelve állati és növényi formáknak, nem pedig díszítésre alkalmazva azokat a formákat. Másfelől, a szobrászat és emberi alakok és más élőlények rajza sokkal inkább matematikai formában jelent meg, mint bárhol másutt. A forma és élet közötti megfelelésnek ez az észlelése a mágia régi fogalma szempontjából volt előtérben, ami nyilvánvalóan nagy szerepet játszott abban a régi életben. A művészetnek egy formája is volt, amelyben a jelkép és az akarat-befolyásolás képeztek érdeket és hatalmat, egy olyan művészet, ami szép valakinek az elméjében, ha van kulcsa tolmácsolásához, de nem ilyen formában. Volt törekvés elme-hangulatok formákkal való kifejezésére, amelyek megfordítva, hasonló elme-hangulatokat voltak hajlamosak életre kelteni azokban, akik meglátták. Mindez összhangban van mai, modern pszichológiánkkal. A következő módon szemléltethetném: az életet kifejező jelek mindig görbék, mert az élet kiszámíthatatlan. Egyenes vonalak és szögek kiszámíthatók; tudjuk, merre mennek. Azonban az élet cselekede45/81
tei csak görbe vonalakkal ábrázolhatók, amelyekről nem tételezhető fel, hogy ugyanazon ösvényen haladnak tovább, mint ahogy az abban az esetben történne, ha egy olyan sugár lenne domináns, ami egy egyenes vonal. Számításba kell azt is venni, hogy ez a gondolat helyesen értelmezendő, azaz a görbe vonalnak nincsenek szögei. A negyedik sugárhoz tartozó elme ezt az igazságot valahogyan megragadja. Majd általa annak igazolásáig is eljut, hogy mi a halál világában vagyunk. Ez elfogadott dolog. Egy rendezett kérdés, az halott cselekvés. Egy ötlet az egy halott gondolkodás. Cselekvés megtételének nagymértékben az az oka, hogy megóvjuk jövőbeni cselekvés szükségességét, a gondolkodás hasonlóképp azért történik, hogy rögzítsen ötleteket, miáltal további gondolkodással takarékoskodunk. Így mind a cselekvés, mind a gondolkodás önmagát romboló, és egy halott világot hoz létre, aminek az az érdeme, hogy nem okoz gondot. Szőnyegeink és ruházatunk holt pamut és gyapjú, bútoraink holt fák, házaink, elsősorban a téglák és cement olyan holt ásványi anyag, amilyen csak lehet. Mindezekben azonban nagymértékben szépség is van, mert ez nem pusztán csak börtönvilága a halálnak, hanem változatlansága révén új elmebeli erők kifejezésének anyagi alapja, ami új kreativitással tör ki régi félelmein és idegenkedésein át, és teremt formákat, amelyek erőpróbát jelentők és nevelő hatásúak, emberiek és végső fokon isteniek, nemcsak növényekhez hasonlóan vagy állatokhoz hasonlóan szépek. Azt hiszem, ezért voltak az egyiptomiak annyira elfoglalva a halállal. Ők összhangba hozták a halált és az életet. A mai modern időkben ugyanez a probléma vetődik fel a biológiai gondolkodásban; emberi szándékokkal és célokkal élve mi romboljuk testeink saját sejtjeit, mire való ez a rombolás, minthogy csak a hasznosat kellene megőriznünk? Ezután belül zajló növényi és állati folyamatok gondjára hagyjuk pihenés vagy alvás alatt, majd egészségét helyreállítva találjuk. Milyen bukott angyal ez az emberi elme, de látjuk, hogy mögötte vagy rajta túl levő szellemi törvénynek engedelmeskedve helyrehozza a világot és sajátmagát. Mindenki megfigyelheti a formák, színek befolyását elmére és hangulatokra. Ha, például, Ön belép egy szobába, amit virágszerű ívelt formákkal díszítettek, tapasztalni fogja, hogy érzelmi természetét felkavarja, de ha olyan szobába lép, amelyet négyzetes mintákkal díszítettek, akkor mentális benyomást fog kapni. Ez a benyomás közvetlen, és sok jelképes ábrázolás ilyen módon működik. Ráadásul, gondolkodás társul dolgokhoz és formákhoz, és a gondolatok között, mint vonzódások, vagy mint sok szimbólum, gondolaterő kapcsolódik hozzájuk. Ez érződik a negyedik sugár érzékeny személyeinél. A mágia művészetének sok változata ezen igazságok felismerésének eredménye. A gyakorlati bűvész ehhez hasonlóan a negyedik sugárhoz tartozik. A sugár hatását láthatjuk az emberi cselekedetek széles skáláján. Az a személy, aki erősen kifejlesztette, nagy valószínűséggel lesz színész. Ha létre akar magában hozni egy bizonyos elmeállapotot vagy hangulatot, akkor annak külső formáját fogja színlelni; például, ha vallásosnak vagy jámbornak akarja magát érezni, akkor egyházi vagy templomi ruházatot és magatartást vesz fel, országa vagy vallása jámborságra jellemző hagyományos viselkedését ölti magára, és akkor a belső állapot válaszképpen követi. Ilyen emberek mindenütt találhatók, színlelik, amivé válni akarnak, de ez nem valóságos tettetés, nem képmutatás, nem olyan vágy, hogy másokra bizonyos benyomást tegyenek, hanem olyan viselkedés felöltése, ami hamarosan valóságossá fog válni. Hallottam egy ilyen típusú angol hölgyről, aki Indiába jött, és ott szerelemre gerjedt a hindu filozófia iránt, és alig várta, hogy tanítása áthassa lelkét. Amikor visszatért Angliába, ragaszkodott ahhoz, hogy indiai módon öltözködjék, és a padlón ülve egyék. Ellenségei kinevették, barátai rajta köszörülték nyelvüket, de ő csak engedelmeskedett egy számára helyes ösztönzésnek. A negyedik sugárhoz tartozó emberek jó színészek, mert amikor elméjükben létrehozzák azokat az érzelmi állapotokat, amelyeket alakítani akarnak, a külső formák és cselekedetek, amik azokkal az állapotokkal járnak, számukra különleges odafigyelés nélkül a legkönynyebben megvalósíthatók. A fizikai kultúra és megnyilvánulás eleganciája is jellemzőjük 46/81
(például a spanyolok között), mivel az a testben levő szellemi szabadság kifejeződése. Elmének anyagra, és anyagnak elmére való átfordításának minden változata megtalálható e sugár sokféle működése között. Bűvész, színész, szimbolista vagy költő, mindnek megvan a helye itt. Indiában, ahol minden olyan rendkívüli méretekben található meg, úgyhogy az emberi faj valóságos kicsinyített mása, ennek a sugárnak a befolyása erősen látható a művészetben és az imádás néhány formájánál. Ha egy Nyugatról érkezett személy elég szerencsés (ritka az ilyen), hogy saját rokonszenve alapján elnyerje egy hindu család barátságát és bizalmát, úgyhogy életük semmilyen részét nem titkolják vagy másítják meg jelenlétében, talán bepillantást nyerhet, milyen dolgok foglalják el a szent helyet, ami minden hindu otthonban megtalálható. Képeket vagy festményeket fog ott találni, amelyek messze állnak a művészet külső zsinórmértéke szerinti szépségtől. Hamarosan felfedezi azonban, hogy barátja mélységes tisztelettel közelíti meg azokat, és elragadtatással beszél szépségükről. A szépség ott van, de csak a szemlélő elméjében, és annak élő valóságát a meghitt sugalmazás ébreszti fel. Ez nem nagyon különbözik a nyelv használatától. A ’szépség’ szó messze van magától a szép jelzőtől, de amint a szépség látványa említésre kerül, ismert dolog kapcsán, felelevenedik az elme előtt. Igaz továbbá, hogy a nyelvnek lehet jelentésén túlmenően is szépsége, de ez az aspektus a hetedik sugárhoz tartozik, a nyelv használata gondolatok kifejezésére művészet, ami mindenekelőtt a negyedik sugárhoz tartozik. A negyedik sugárhoz tartozó ember rendszerint gazdag szókinccsel bír. Láttuk, hogy az első és a hetedik sugár esetében az akarat, a második és a hatodik sugár esetében a szeretet, a harmadik és az ötödik sugár esetében a gondolat az uralkodó. A negyedik sugárhoz tartozó ember ezen vonalak egyike mentén sincs, a tudatosság mindhárom erejét bírja többé-kevésbé egyenlően vegyítve, de egyiket sem olyan tökéletesen, mintha a többi vonal valamelyike mentén specializálódott volna. Az a képesség, amit ez a kiegyensúlyozott helyzet teremt az elmének, a képzelőerő, ami az akarat, szeretet és gondolat elegye. Ha egy ilyen típusú ember elkezd egy problémát kieszelni, nem valószínű, hogy sokáig ragaszkodik a logikai összefüggéshez, érzése áttör azon, és gyakran ötlik elméjébe a megoldás, feltárva az akarat összpontosítása útján. Másrészt, ha valami felszítja érzéseit, logikája is működésbe lendül, és talán rámutatnak a helyzet humoros voltára, esetleg az események céljára. Pozitív alakjában ez a képzelőtehetség mágikus erő, és az emberélet tele van ilyennel. A dolgokat szemlélve, az ember látja az életet, életét nézve, látja a dolgok világát. Nem fordíthatja figyelmét csak az egyikre. Ha e téren erő birtokába jut, igazi mágussá válik, összekötve a látottat a látatlannal, látható dolgokat létrehozva láthatatlan eszközökkel, és láthatatlan eredményeket látható eszközökkel. Ezen a vonalon levő, irodalmi téren munkálkodók nagy képzeletgazdagságot mutatnak fel eszméik kifejezésére, és bámulatos hasonlatteremtő képességük a föld legtávolabbi pontjairól állít képeket szolgálatukra. Shakespeare-hez és Kālidāsa-hoz hasonló képzeletszárnyalást hív életre ez a képesség. A képzelőerő nagyon életszerű dolog lehet, és gyakran, mint rendkívüli erő mutatkozik meg gyermekek életében. Nemrég hallottam két kisleányról, akik arról beszélgettek, hogy mit fognak csinálni, ha felnőnek. Egyikük azt mondta, hogy szép otthont teremt, és sok gyermeke lesz. A másik, aki a legkevésbé sem ideális viszonyok között nevelkedett, azt felelte: „Jó, és nekem lesz egy iskolám, és a gyermekeid oda fognak járni. És megpofozom őket, és megpofozom őket, és megpofozom őket!” – tette hozzá élvezettel. Az első kislány könnyekben tört ki, és zokogása közben így szólt: „Óh, te kiállhatatlan, mit tennének neked gyermekeim, hogy így meg kellene őket ütnöd?” Nem túl gyakori, hogy valaki a képzeletet ilyen élénknek találja későbbi életében, habár régebbi fajok esetében általánosabb volt, mint az indo-germán fajnál. Ismertem egy kínai orvost, aki mesélte, hogy szabadidejének élvezete abból áll, hogy hátradől nagy karosszékében, és elképzeli, hogy a mennyországban van. Tapasztalata 47/81
szemmel láthatólag olyan valóságos volt, hogy csaknem olyan élvezetes volt, mintha valóban ott lett volna. A képzelőerő értékét figyelembe vehetjük pihenésnél és alvásnál. A „kastélyok a levegőben” akaratlagos élvezete az egyik legjobb mód a fáradt diák elméjének pihentetésére és az alvásra. Jó dolog, ha az ember néha álmodozhat lehetetlen vagy csaknem lehetetlen dologról, feltéve, ha a szóban forgó dolog valóban humánus, nem érzéki, egészséggel, gazdagsággal, szépséggel kapcsolatos. Ha a beteg, nyomorék, kövér ember néha élvezi gondolataiban egy jó test karcsúságát, hajlékonyságát, anélkül, hogy erőltetné a gondolatot, a képzelőerő szabadságával igaznak vélve, de abban a tudatban, hogy ez csak fantázia. Ez elkezdi uralni a valóságot, de összeomlik, ha ez céljává válik, és nemcsak egyszerű élvezet miatt működik a képzelet. Ne hívjuk menekülésnek! Erőnk fontos része. Menekülésben mi bilincsben lennénk, úgy, ahogy a türelem türelmetlenséget tartalmaz. Örömben gyarapodunk. Ami igaz emberi, annak nincs szüksége ösztökélésekre vagy célokra, sem büntetésekre, sem jutalmakra. Nyugaton az ír nép jól szemlélteti ennek a sugárnak a mentális tulajdonságait. Adottságaik gyakran keverednek, ami fejtörést okoz másoknak, illetve szórakoztatja őket, aszerint, hogy a helyzet komoly vagy könnyed. Viselkedésük logikusra fordul, amikor az a legkevésbé elvárt, és fordítva, ésszerűből átmegy fantáziálásba ugyanúgy. Ez valójában általános jellemzője a sugárnak, működésük elindul egyik vonalon, és egy másik vonal mentén fejeződik be, jókedvvel indul, és gyakran melankóliával fejeződik be, komolyan indul, és játszva fejeződik be. Ez sok ír vicc eredetének az alapja. Egyszer egy történetet meséltek egy úrról, aki egy nap sétát tett, és összeakadt egy ír barátjával, aki ásott az út mentén. Feltett neki néhány hiábavaló kérdést, amilyeneket ilyen alkalmakkor hajlamosak az emberek feltenni. „Halló, Mike! – mondta – „Mit csinálsz? Ásol egy lyukat?” „Nem,” érkezett a váratlan válasz, „a földet ásom, és meghagyom a lyukat.” Ennek egy fordított esete történt, amikor egy bizonyos ír építési munkálatokkal foglalatoskodott, és megkérdezték, hogy hozzászokott-e már a létra-mászáshoz. Így felelt: „Nem, Uram, sohasem másztam fel létrán, egy esetet kivéve, amikor lementem egy forráshoz.” A teuton, aki fetisizálja a törvényt, vagy inkább a szabályokat, ritkán képes megérteni az ír egyszerű logikáját, aki nem előírt szabályok szerint él, és nem veszi figyelembe azokat, ha szükségteleneknek tűnnek. Ha megkíséreljük ezt a sugarat az állati birodalomra való hivatkozással ábrázolni, azt óvatosan kell megtenni, nem összetévesztve az állatit és az emberit. Az állat egyszerűbb, és nincs ellensúlyozó mérlege, ami az embernél megvan, vagy más módon megmagyarázva, az állat nem képes arra, amire az ember, azaz második vagy alárendelt sugarait aktivizálni a vezérsugár szolgálatában. Ezek a majom törzsbeli unokatestvéreink, akik felmutatják ezeket a tulajdonságokat, ahogy volt szerencsém látni velük való eseti kapcsolat során törzshelyeiken. Elindulnak valami komoly dologban, majd egy perccel később egymáson szökellve, ugrálva fejezik be. Nyugalmuk töprengő melankóliája aktivitásuk teljes játékosságába fordul át, és a humor keresztültekint ezeken az állapotokon. Hogy nevetnek egymáson, ha nincsenek a kétségbeesés mélységeiben, vagy nem borzonganak nagy merészségükben. Érdemes megfigyelni, hogyan tettetik magukat, és próbálnak válni valamivé utánzással, mutatnak fel kidolgozatlan és változó jellemeket munkálkodásuk során. Idézhetünk végezetül néhány sort Kipling ’A majomnépség úti éneké’-ből (The Road Song of the Bandarlog), aki igazi tehetséggel ragadta meg hangulatváltásaikat, primitív formában bemutatva boldogság és lehangoltság, aktivitás és tétlenség közötti váltakozásukat: Íme itt megyünk, elhajított virágfüzéren, Félúton a féltékeny hold felé, Nem irigyled zsibongó seregünket? Nem vágysz te is táncoló kezekre? 48/81
Ágas-bogas soron ülünk, Szép dolgokon elmélkedünk, Tetteinkről álmodozunk, Egy-két perc, és valóság lesz, Ami nemes, nagy és szép, Csak kívánni kell, s megnyerheted. Minden beszéd, mit hallottunk, Denevértől, állattól vagy madártól, Bőr, uszony, pikkely vagy madártoll, Fecsegjen mind együtt, gyorsan! Óriási! Nagyszerű! Mégegyszer! Locsogjunk, ahogy emberek beszélnek. Majd szökkenő sorokban fenyőkön át Himbálózunk vadszőlőn át fényesen és magasban, Hetet-havat összehordva, nemes zaj, mit mi teremtünk, Biztos lehetsz, még valami ragyogót létrehozunk. Állati életen keresztül ábrázolva emberi tulajdonságokat, a legkevésbé sem lebecsülve, mivel az állatok csodálatra méltóak, kitűnő meditációs témáink lehetnek. Fontoljuk meg, például, a kutya hűséges odaadását, vagy a macska lazaságát; csak előnyére válik az embernek, ha egy pillantást vet rájuk. A majom tulajdonságai lényegesek számunkra mind a test, mind az elme szempontjából. Elsődleges tulajdonság, minden kísérletünk és tévedésünk alapja, még a legmerevebb tudósnak is meg kell engednie magának, hogy képzeletbeli szárnyalásokat tegyen az ismeretlenbe, mielőtt megfogalmazza elméleteit. Az irodalomban és a művészetben működését nagyon üdítőnek és tanulságosnak találjuk, amikor megengedjük az elme számára, hogy játsszon, az anyag stabilitásának görcsös fennhatósága nélkül. Így megismerjük a szeszély élvezetét. Haladásunkra szolgál, hogy Emerson úgy tudott a tényekre tekinteni, mint az örök valóság puszta jelzéseire a mennyekben. A gyakorlati életben senki sem fogad el semmit „örökre”, az „örökre” puszta gondolata a legmélyebb sötétségbe taszít bennünket. Még az „örökké előre és felfelé” is ezt a hatást váltja ki. Az elme kapuját mindig nyitva kell tartani, mert nem tudjuk, mit nem tudunk. XV. FEJEZET AZ ÖTÖDIK SUGÁR A dolgok természetétől vagy a természeti törvényektől való függőségünk kétségbevonhatatlan tény. Mialatt idézzük „Egyetlen ember sem kérdezi ’Vagyok vagy Nem vagyok?’” egyaránt állíthatjuk egy világnak a létezését, amelyik akaratunk, szeretetünk és gondolatunk megelégedésével szembehelyezkedik, rombolja, de ugyanakkor nyújtja mindazt, amire szükségünk van. Ennek a külső világtól való függésnek az elismerése az utolsó három sugár fő jellemzője. Ez hálás elfogadás, telve vallásossággal és engedelmességgel, mert ez az élet kiemelésének az érzése ezekkel az eszközökkel. Istent, akár elismerjük mint ilyent, akár nem, kívül levőnek érezzük a világban. Az ötödik, hatodik és hetedik sugárhoz tartozók számára Isten alkotja az igazságot, jóságot és szépséget. Isten alatt azt értjük, akit keresünk, és akinek engedelmeskedünk. 49/81
Míg az első három sugárhoz tartozók úgy írhatók le, mint önmagukra támaszkodók, addig az utolsó három sugárhoz tartozók, mint elhivatott lelkek. Az ötödik sugár, a tudományos, elhivatott, anélkül, hogy általában tudna róla. Ennél a sugárnál az ember gondolkodó része meghajol a nagy világelme feltétlen szolgálata, az eszmék világa, a törvény egyetemessége előtt, és annak a világnak a tanítványává szegődik. Ha ilyen módon tekintjük, az igazság a végső valóság neve, és habár a tudós állandó kutatása során annak legtöbbjét megvizsgálja, és minden egyebet megkérdőjelez a legkönyörtelenebbül, sohasem vonja kétségbe az igazság igazságát, vagy a tények tényét. Meghajol előttük teljességgel és élvezetet okozó alázattal, mivel a végső valóságot jelentik, ha az igazság arca feltárul, fensőbbsége nyilvánvaló a lélek számára. Az ötödik sugárhoz tartozó ember számára a világ igazsága a valóság alapja, így az ő keresése a tudás iránt vallásos tevékenység, ami lényegében hiten alapszik. Másutt így találtam hitét megfogalmazva: „Hiszek a világban, mint olyan helyben, ahol az igazság megtalálható; hiszek az emberi elmében, mint felfedezésének eszközében; és hiszek abban, hogyha feltárja az ember, az élete üdvének fog bizonyulni.” Ha szembeállítjuk a barbár és a ma kultúrált emberének az állapotát, ennek a hitnek az erénye látható. A vadember elméje kevéssé békés, aminek egyszerű oka, hogy nem tudja, hogy mindenről gondolkodhat. Elfogad rengeteg dolgot titokzatosságként, mint mennydörgés és villámlás, árnyékok, betegségek, de hogy mikor, hol és hogyan mérhetnek rá csapást, arról keveset vagy semmit sem tud, de tele van félelemmel. A kultúrált ember azonban sokmindent tud a világról, megnövelte érzékszerveinek, valamint kezének erejét miriád módon, amelyek ismerősek, így nem is szükséges említeni, és amelynek áldásaitól az egész nap egyetlenegy percére sem tud elmenekülni. Furcsa dolog, hogy mindezekkel az állandóan szolgálatában álló dolgokkal, amiket az ember elért, a legtöbb emberhez hasonlóan kész csodálni a győzelmeket, amiket a különféle korszakok tudománya megnyert számunkra, még mindig vannak dolgok, amelyek titokzatosak, megoldásukra a gondolkozás sem alkalmas, például a halál kérdése. Annak a vonalnak a meghúzása, ami a megtudható és a nem megtudható között van, az a vadság egy maradványa, de az ötödik sugárhoz tartozók, minthogy szerepet játszanak az emberi haladásban, egy napon eltávolítják az előítéletet, és a halállal kapcsolatos tények ismeretét feltárják, még mielőtt az indo-európai faj véget érne. Lehetetlenség felmérni a tudás és az erő Istenhez hasonló magasságait, ahová az emberiség tudománya felemelkedhet idővel. Ez a tudós módszere miatt következhet be, aki a legnagyobb gondossággal vizsgálja meg a tényeit, higgadtsággal és előítélet nélkül, sajátságos eredmények remélése nélkül, és gondolatait tudásként, feltevéseit elméletként csak akkor fogadja el, ha ismételten és ismételten próbának vetette alá. A tudomány mögött húzódó hit megértéséhez idézzük vissza egy percre Európa középkori viszonyait, amikor a tudás fényét kegyetlen és gyáva emberek eltakarták, akik a legmagasabb világi hatalmat is befolyásolták a vallás nevében. Ők úgy döntöttek, hogy ez nem Isten világa, hogy Ő valahol másutt van, és habár minket ide helyezett, mint próbának alávetett lelkeket, megengedte élethossziglan tartó vizsgálatunkat az Ő nagy ellenségének, magának a világ rosszának. Ezért erre a világra, mint a gonosz világára gondoltak, ami az igazságtalanság helye lett, a róla való tudás az embereket kárhozatba viszi, és valóban, az emberi elméről, amellyel az emberek evilági kérdéseket feszegettek, azt tartották, hogy bűnben fogant, és hogy sohasem lehet az igazság felfedezésének eszköze az ember tényleges javára. Akkor nyilvánvalóan nem tudták az emberek, hogy a világ az igazság helye, de voltak néhányan, akik úgy érezték, hogy bizonyára úgy van, és hittek benne és sajátmagukban, és olyan erős volt hitük, hogy sem rémuralom, sem inkvizíció nem állíthatta meg őket teljesen, és oldhatta ki véglegesen a tudomány fényét. Ezek néhányan szilárdan álltak, és fokozatosan eljutottak az általános elismertséghez, és bizonyították a bennük meglévő ötödik sugár hitének értékét. Ma minden intelligens vallásos rajongó kész igazolni nemcsak azt, hogy a tudomány a fizikai éle50/81
tet ragyogóan gazdaggá tette az ember számára, és felemelte az állati létforma fölé, és lehetővé tette, hogy az ember nyugodtan és békésen nézzen szembe az anyagi létezés valamennyi gondjával, és fejlessze az emberi elmét gyakorlás útján ragyogóvá, hanem mindezeken túlmenően sajátmagát a rajongót is segíti Isten-fogalmának tökéletesítésében. Az emberek mindig úgy gondoltak Istenre, mint a világegyetem Urára, és amikor mérlegelték, hogy a világ nem több, mint egy nagy, lapos tér, és az ég oszlopokkal alátámasztott valami, vagy talán egyfajta felfordított pudding-tál, kis lyukakkal rajta, amelyeken keresztül az égi vidék fénye átsüthet, csillagokat formálva, a világegyetem Urának nagyságát és méltóságát már nem lehetett összehasonlítani azzal, ami ma odaadó áhítatot vált ki, amikor az ember világok millióira, nagyságára gondol a végtelen térben, amit a csillagászat tár fel, a kicsinységek csodáira, amelyeket a kémia és a fizika tár fel, és a természeten belüli lét csodáira, amelyeket a természeti földrajz és a biológia tár fel, ami a világegyetemet elképzelhetetlenül csodálatossá teszi, és amelyben naponta nyit meg új távlatokat. Az ötödik sugárhoz tartozó ember áhítatos jellege látható abban, amilyen módon imádja megkérdőjelezés nélkül a Természet törvényeit, és könnyedén hisz a lényegi anyag halhatatlanságában. Sohasem kívánná a Természet törvényeinek a legcsekélyebb, hajszál leheletnyi megváltoztatását sem, sem ő maga nem merne saját módosítási elképzeléseivel a dolgok menetébe avatkozni, mégha csupán kisujjának felemelésével hatalmában is állna, olyan tökéletesnek látszik ennek a világnak a szervezete és alkalmazása, amelyik világ a legjobb tanító. Világosan látja, hogy bármikor bármit is kiagyal vagy megcsinál az ember, a Természet tapasztalás útján javíttatja ki vele. Például gyárt egy autót, és amint az úton megy vele, tanul valami újat róla, amit e külső segítség nélkül nem tudott volna meg, és az eljárás egy kicsit tovább fejleszti képességét a tudásra. Ha a tudós filozofál is, ami nem gyakori dolog nála, hallhatjuk, amint azt mondja magában, hogy az ő kisebb elméje tökéletesen megfelel az isteni elmének, amit a Természet törvényei képviselnek, annak segítségével tanul, és állandóan gazdagabb és erőteljesebb lesz egy olyan környezetben való gyakorlás által, ami erre tökéletesen alkalmas. Ha odaadó és törekvő is, akkor az előbbi állításhoz még hozzáteheti, hogy a világ megismertet bennünket Isten természetével, ahogy fent láttuk, és még hasonlóbbá tesz Hozzá. A mindentudáshoz visz közelebb bennünket, amennyiben oktatja az elmét az élő valóság erőteljesebb megragadására minden időpillanatban, és azt az igazságot hozza látókörbe, hogy minden végtelenül fontos a bölcs ember számára, habár az oktondinak jelentéktelennek tűnhet. Egy kevés filozófiával megértheti, hogy az ember nem gyakorolhat hatalmat a Természet erői felett tudás segítségével, de társulhat azokkal az erőkkel, és amennyire velük dolgozik, azok annyira működnek vele együtt, ami az egyik legnagyobb törvényre mutat rá, arra, hogy nincs valóságos ellentét a Természet birodalmában, hanem minden együttműködik a jó érdekében. Olykor a Természet törvényének tisztelete olymértékben hatással van egy emberre, hogy nem tud attól menekülni az élet kis dolgaiban sem, és hajlamossá válik terveket, rendszabályokat, előírásokat fetisizálni, amikor ilyen dolgok szükségtelenek. Hallottam egy emberről, aki megszámozta összes ingét, és más ruhaneműjét, és tartott róluk egy tárgymutatót, úgyhogy egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, hol van, mondjuk, a 9-es számú inge; mosodában, javítás alatt, ebben és ebben a fiókban. Az az állat, amelyik ennek a sugárnak a jellegét mutatja, az ember megbízható szolgálója, a ló, aki eke vagy kocsi előtt, vagy nyereg alatt megtanul rendszeres életet élni, tisztelni a rendszabályokat, életformákat, törvényt, rendet és az anyagi élet elkerülhetetlen dolgait. A lovak élvezik a megszokást. Megbízható környezetet igényel, amelyben megtudhatja, milyenek a dolgok, és elvárhatja, hogy ésszerűek legyenek, és nem szokatlanok. Ettől a tulajdonságtól való függése látható azon a módon, ahogy megijed egy régi újságpapírtól, amit egy széllökés átfúj az úton, vagy az otthon és istálló szeretetében, ami nem pusztán csak az étel szeretetét jelenti, ha oda érkezik, hanem pszichológiai megnyugvást is számára. Ez tapasztalható lovas 51/81
kocsi esetében is, ami néhány külvárosban még fellelhető, rendszerint kenyér vagy tej szállítására, ahol a ló még nagyon hasznos, mivel sok helyen kell megállni, és a sebesség nem szempont. Ha egy kis változás van a megszokott gyakorlatban, mint befordulni egy sarkon, ami az előző napokban nem esett meg, akkor a hajtónak komoly feladat a változás elfogadtatása, ami a ló számára nem látszik „helyesnek”. Ha a tudós valamit tényként fogadott el, gyakran nagyon nehéz beláttatni vele, hogy nem úgy van, mivel ez kényelmetlen számára. Én, természetesen, nem gúnyolom ki ezeket a tulajdonságokat. A rokonlelkűség és megszokottság fontosak a mentális folyamatban. Mégis, van egy középút, és az embereknek nem szabad túlzottan ragaszkodni saját megoldásaikhoz, mint a hölgy, aki azt mondta: „Ma reggel nincs mit enni. Nincs tojásunk”, habár sok egyéb ehető étel is volt a házban. Hasonlóképp, sokszor cselekszenek órájuk szerint, habár nem lenne szükséges úgy tenni. Bizonyos nemzetek is felmutatják ezt a hajlamot, különösen a németek, angolok, hollandok, skandinávok, habár az angolok mérséklődtek a keltákkal való keveredés és kapcsolat folytán, aminek alá voltak vetve, és amit a negyedik sugár erősen árnyalt. Az egész indo-európai faj, amit szoktak ötödik, vagy fehér fajnak is nevezni, ennek a tulajdonságnak a háttere, módosítva a többi sugár által, elsősorban az első három sugár által Indiában, és a negyedik sugár által a kelták, a görögök és a latinok között. Mi most látjuk a hatodik sugár ösztönzésének emelkedését, mint módosulást Amerikában, ahol a tudomány kevésbé „tiszta tudomány”, inkább „alkalmazott tudomány”, mint amikor még a teuton nemzetek bírták, és némi alárendelést mutat jóság értéke iránt és elfogadást nagylelkűség irányában, amelyek olyan erősek a hatodik sugárban. Jelentős, hogy az idő-szellem, ami most Amerikában fejlődik, a régi hinduk viselkedését a világ dolgai iránt teljesen érthetetlenné teszi az amerikaiak többségének. „Hogyan lehetett azoknak az idős embereknek számottevő intelligenciájuk, ha mégis elmulasztották fejleszteni a modern, alkalmazott tudományt?” A válasz egyszerű, nem érdekelte őket. Nagyon sok olyan dolog, amit jónak nevezünk, és sok olyan dolog, amit jóságnak, az ő számukra csak gond és unalom lett volna. A kényelem és siker szállóigéje a fizikai életben: „Soha ne változtass semmit anélkül, hogy jó okod lenne rá!” A negyedik sugárnál, ahogy valaki megjegyzi, a változás maga az érdekesség. Az ötödikben az igazság az érdekes. A hatodikban a jók – jó dolgok, jó emberek, jó istenek. Innen ered, hogy a jelenlegi tendencia a népszerű irodalomban, aminek tárgya főleg nagyság, siker, csodálatra méltó hős és gonosztevő, a bámulatos szolgálat és bámulatos bűncselekmény. XVI. FEJEZET A HATODIK SUGÁR Ahogy az ötödik sugár jártassága a gondolat, úgy fejez ki ez a sugár ügyességet érzésben; tehát gondolat és érzés dolgokra irányítva. Éppen úgy, ahogy a tudóst vezérli a hit, hogy behatoljon a törvény alkotóelemébe, úgy vezeti a hatodik sugárhoz tartozó embert hite, hogy behatoljon a jóságba, ami áthatja a világot, és ami mögötte áll, és átadja magát az engedelmességnek és hódolatnak az iránt, akit a legtöbb ember Istennek vél. Az a viselkedés, ahogy ez mentálisan kifejezésre jut, az nem a hatodik sugár életszemléletének lényege. Érzés, és nem logika az, ami irányítja azt az állítást, hogy „Itt jóság van.” Sok különleges lendület és energia látható ennél a sugárnál. Ez a lelkesedés nem tévesztendő össze az akaraterővel. Ez a „jó dolgok” szeretetének egy formája, legyen szó akár személyekről, akár dolgokról, gyakran energia bemutatását nyújtja, amit egy vezér tervezett vagy irányított, hódolat egy vezetőnek, tipikusan olyannak, aki valamennyi közül a legnagyobb, Isten közvetítőjének tekintett. És íme, a jó katona, ennek a sugárnak a rajongója, a „Mester szavára 52/81
várva”, és ezt általában a „harc közepén”. Baj akkor van, ha a Vezető úgy fel van magasztalva egy mozgalomban, hogy ha a rajongó megalázza magát, és saját kis erejét úgy elértékteleníti ellentétben azzal, ami önteltség lenne, és valóban, szentségtörésnek tűnne saját magára úgy gondolni, mint akit ugyanolyan anyagból gyúrtak, és ugyanolyan végzete van, mint a Vezérnek. Nem kívánatos és eléggé számító személyek néha kihasználják a jámborságnak ezt a gyenge hajlamát, elbátortalanítják, és szolgálatukat saját terveikhez veszik igénybe. Mindez nem a valódi áldozat ellen szól, aminek jelentésére könnyen rámutat egy apró gondolat. Tegyük fel, hogy valaki egy Krisztuskövetőt közelít meg, és egy ideillő példa kedvéért megkérdezi: „Ugyanezt érezné Jézus iránt, amit most érez, ha ő durvaságot, önzést és érzékiséget tanított volna?” A válasz változatlanul ez lenne: „Nem, bizonyosan nem. De akkor Ő nem Jézus lett volna.” Ekkor feltéve a második kérdést: „Akkor hát kit követ Ön valójában? Ez nem az Ön valódi, saját természete?” A rajongó kicsit összezavarodik, amikor először szembesül ezzel a ténnyel, hogy ő valóban önmagát követi, de minden világossá válik, ha felfogjuk, hogy ami történik, a kis Krisztus felismeri a nagyobb Krisztust természetük hasonlósága folytán, és rokonlelkűség folytán jut nyereséghez, ami életre kelt egy magasabb fokozatot és életminőséget. Ez a fajta odaadás, ami nem vak, hanem intelligens, felismeri a „jók” világának az értékét. „Minden, amit kapunk, ajándék.” Még egy macskának, vagy egy kutyának, vagy egy őznek, vagy bármelyik állatnak a látása, helyes érzéssel abban a látásban, hogy áthassák az élet egyetemes testvérisége működésének erényei. „A szeretet Isten.” Vizet cipelő asszonyt látni a hinduk szerint szerencsével kecsegtető dolog. Az újhold látása a fákon keresztül, egy kép vagy szobor, házak és utcák látása, vagy egy helyes szellemiségű személy látványa menynyei öröm és felbecsülhetetlen élvezet. Állítsuk félre azt a rabszolgát, a működő elmét, hajoljon meg, amikor ez a darshana közeledik, mert ez egyre többet nyújt a rajongónak, kinek sugaraihoz tartozó erénye romlatlan az akarat és intelligencia hiányossága miatt, amik őt bántóan fanatikussá vagy fásulttá tennék – ennek a típusnak két hibája; a keresztes vitéz és a remete. A rajongás gyümölcsei azok, amelyeket szeretet által kapunk, nem gondolat és kezek által. A jóság kellemesség, mind „felülről jövő”. Nem valami egyezség megkötése, hanem szentség, amiért minden ember pap. Az a „Természet szívéből” van. A modern világban sok az odaadás láthatatlan Mesterek iránt. Mozgalmak százában megtalálható, amelyeket teozófiainak vagy transzcendentálisnak neveznek. Ezeknek a mozgalmaknak az intelligens követői nem szellemi erőtől származó különleges ajándékra gondolnak, sem valami új és különleges bevezetésére a természetes élet területére, ami a tisztaság és jámbor elragadtatás jutalma. A fent említett dolog eltévelyedés lenne. Vishnu mindent-átható. A láthatatlanok nem ránk, hanem rajtunk keresztül hatnak. Képzeljük el, hogy a múltban emberi lények ezrei mentek be előttünk a „a Fénybe”, túl a mi gondolatainkkal és cselekedeteinkkel tele korlátozott világunkra vonatkozó szükségleten. El lettek-e ezért távolítva közülünk? Bizonyára nem. A természet egész birodalma velünk van, ásványi, növényi, állati, emberi és az isteni. Az utóbbi nem az elmét szolgáló érzékek kérdése, de minden valóságosan velünk van, a levegő, amit belélegzünk, és a föld, lábunk alatt. A Mesterek kétségtelenül itt vannak, és mi részesülünk életükből, de ők nem dzsinnek, akik lámpadörzsöléssel hívhatók, hogy megóvjanak bennünket a veszélytől, vagy töltsenek fel bennünket erejükkel, - rettenetes eszmék, ha a világ jó számunkra, és erőnk „tapasztalat által nő” S inkább, ahogy Emerson fogalmazott: „Az embert, ki nemes véget kíván, Nem angyalok, de istenségek óvják.” Miután megkíséreltük megérteni a jámborságot, térjünk vissza a hatodik sugárhoz tartozó személy jellemzéséhez. 53/81
Habár rendszerint nincs tudatában, de az ő ösvénye nagyszerű eszköz a fájdalom megszüntetésére, amit az ember féktelen képzelete teremt, ami kezdeti szakaszban arra készteti, hogy többet egyék, mint amennyit meg tud emészteni, több dolgot harácsoljon, mint amit megtartani képes, összeegyeztethetetlen dolgok után vágyakozzék, a fájdalom kiirtása oly nagy, hogy a fizikai fájdalom kicsinynek tűnik látásának élvezete, és szolgálata megbecsülése mellett. Tudja, hogy ami elkövetkezik az jó, mégha nem is tudja, milyen módon az, hitét a tudóshoz hasonlóan tudná megfogalmazni: „Hiszek a világban, mint Isten jóságának terében, és hogy a szív érzései, ha bátorítják, annak mind nagyobb mértékű felfedezéséhez jut, és ha az emberek bíznak Istenben, és nem aggódnak, hitük még az anyagi világban is szerfelett jutalmazásban részesül.” Ennek a hitnek az egyszerűsége néha nagyon megérintő, ahogy a ’Szent Ferenc kis virágai’olvasói felelevenítik. Jól ismertem egy indiai urat, aki tartományában egyik legkiválóbb jogász volt, és ennek a sugárnak erőteljes képviselője. Meglepően hitt a végzetben, és gyakran érkezett késve vonatához. Hogy az események és közte milyen együttérzés volt, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy ha ő késett, a vonat is késve érkezett. Egyszer szereztem tudomást arról, hogy lekéste vonatát, és akkor figyelemre méltó, szelíd mosollyal azt mondta: „Amit Isten tesz, az a legjobb nekünk”. Állandóan ezt mondta minden bajában, ami elég számos volt. Mésem volt soha gondatlan abban, hogy másokon segítsen, emberek százainak volt oka a legmélyebb hálára iránta, és amikor meghalt, az egész város, ahol élt, úgy érezte, hogy elveszett a fény. A vallásos áhítat egyszerűségében van szellemi ereje. Isten nem látványos ajándékok, hanem az ima tisztasága által ismerhető meg. A Bhagavad Gïtā a hindu odaadás fő szentírása. Kivívta a világ csodálatát, és száznál több nyugati nyelvre lefordították. Gandhi „Anyának” nevezte, mert mindig segítségül fordulhatott hozzá, valamint bátorításért, ha bajban volt. Emerson és Thoreau kedvence volt. Általa mondja Vishnu: „Ha egy levelet, vagy egy virágot, vagy egy gyümölcsöt, vagy egy csepp vizet ajánlanak fel nekem áhítattal, Én elfogadom a vágyódó lélektől, mert áhítatossággal ajándékozták. Bármit teszel, eszel, áldozol fel, vagy adsz, vagy törekszel elérni, tedd úgy, hogy Nekem ajánlod fel.” Soha nem írták még le kedvesebben az egyszerű áhítatot, mint ahogy egy falusi asszony tette az Ázsia Fénye című versben, aki így szólt Lord Buddhához: „Imádásra méltó! Szívem kicsiny, és csak kevés eső tölti meg a liliom fejecskéjét, ami aligha nedvesíti a mező zöldjét, Nekem elég, hogy az élet napsugarát érezzem, Uram jóságában, gyermekem mosolyában, Otthonunk szerelmetes nyarában. Kellemes napok, telve ház körüli teendőkkel, Napkeltétől, mikor kelek dicsérni Isteneket, Terményt szemezek, tulsi-növényt egyengetek, Szolgálólányaimat eligazítom délutánig, Mikor Uram fejét ölembe hajtja, Lágy dallamok, szellő hullámzása álomba ringatja, Könnyű vacsoráig, csendes estig, Mikor oldalán állva süteményeket szolgálok fel neki. Ekkor csillagok gyújtják meg ezüst lámpácskáikat, szendergésre Templomjárást és baráti beszélgetést követően.” „Mert szent könyvek azt tanítják, ha egy ember fákat ültet Utazóknak árnyékadót, emberek kényelméért kutakat fúr, 54/81
és gyermeket nemz, ez halál után mind jó lesz, és én, amit a könyvek szólnak, alázatosan megteszem.” „Úgy gondolom, jónak jótól kell jőnie, és bajnak rossztól – bizonyára mindenkire minden helyen és időben édes gyümölcs ép gyökerekből nőve, keserű dolgok mérges törzsből, bizony, kicsinyes rosszakarat hogyan táplál gyűlöletet, kedvesség barátságot, türelem békét. Amíg élünk, és ha eldöntik halálunk, Lesz-e olyan jó az akkor, mint a most? De nekem Amit jónak látok, szerényen azt keresem tenni, Törvénynek engedelmesen, bízva, hogy ami eljön, el kell és el fog jönni, És szólt az Úr: Te tanítod nekik, akik tanítanak, Okosabban a bölcsességnél, a te egyszerű tanodat.” A hinduk és a buddhisták azt mondják, hogy a világ energiája a teremtmények jólétének figyelembe vételével kizárólag az ő javukra van irányítva, és a karma törvényéről szól, ami a világot átható erkölcsi törvény, amely szerint semmilyen szenvedés nem érheti a teremtményt, csak amit létrehívott magának, először is azzal, amit másokra ráerőltetett. Ezért nincs ok félelemre benne, mert ez Isten világa. A törvény határtalanul áldásosnak tekinthető a buddhista vallásban, és legnagyszerűbb dologként tisztelendő szerte a világban, mert jó törvény, és akik imádják, és boldogságukat erre alapozzák, azok sok esetben tartoznak ehhez a hatodik sugárhoz. Abban a sok könyvben, amelyek a hinduk és a buddhisták köreiben ismeretesek, és a jellem pontosan körülírt építéséről, és az ember önművelő jobbításáról szólnak, azt tanítják a jelöltnek, hogy mindenben meg kell hajolnia Isten előtt, megelégedettnek kell lennie a Gïtāban, mégha nem is mutatkozik azonnali eredmény törekvéseire, és hajlandónak kell lennie együttműködni, mivel ez a legmegfelelőbb eszköz élete tökéletesítéséhez. Ezt a megelégedettséget jól példázza egy építőmesteré, aki használja az anyagokat, amihez hozzájuthat, tanulmányozza a tégla, kő, fa, üveg, mészkő és homok jellemzőit, minőségét, ezekért hálás, és nem kívánja, hogy másfélék legyenek. Az igazi vallásos rajongó (nem az, aki azt kéri Istentől, hogy neki érzéki örömöket adjon) értékeli „Istent, aki opponensünk”, Istent kívül ugyanúgy, mint Istent belül. A Raja-jógában ezt a szellemiséget tanítja Patanjali, amit ott Ishwara-pranidhāna-nak neveznek, az emberi bajok pszichológiai forrása gyengítésének, ami környezetünkhöz való viszonyunk helytelen értelmezéséből született. Ez az Ishwara, vagy Isten, nagy példaképnek tekinthető, amilyenné lesz majd az ember, és a jóga általános tanítójának. Megfordítva, a jóga egyszerűen helyes tudatosság, azaz a tudatosság nem mehet félre, mint egy hajó a viharban, hanem tudatában van eredendő erejének. Így az odaadás, amit Ishwara- pranidhāna-nak hívnak, vagy figyelmesség Isten iránt, nem szabályokhoz és rendeletekhez való engedelmesség kiirtását jelenti, ami egy állítólagos felsőbb hatalomtól ered, hanem ezeknek a képességeknek a felajánlását. Ebben a kis Krisztus hihetetlen örömmel ismeri fel a Nagy Krisztust, és követi az ahhoz való természetes vonzódást (nem pszichológiailag akarati). Tudnunk kell a „jó” szó jelentését. Az odaadás olyan működés, ami annak tudásából ered, és ami, ismétlem, nem szükségszerűen mentális. Lényeges cselekvése tudatunknak az, amit „jóságosságnak” kell neveznem. Hasonlítsuk ezt össze dolgokról való gondolkodással; a gondolkodásnak két oldala van, befogadó tudásban, és aktív tervezésben; ehhez hasonlóan a jóságosságnak van egy odaadási és egy működési párja. Ez olyan természetes a lélekben, mint az emésztés és eltávolítás a testben. Érzés útján működik. Az odaadó tudatában van ennek, 55/81
amikor eléri ember voltát, vagy feljebb emelkedik tiszta örömökhöz és fájdalmakhoz, velejáróikkal együtt, amik indulatok és félelmek és kapaszkodás szalmaszálba. A kereszténység soraiban háromféle ember található, akik minden más vallásban is léteznek: az első, az elemi, akik a karma irányítása alatt állnak és nem mutatnak fel meghatározott sugárhoz való tartozást, mivel nem urai saját maguknak és életüknek, akik félelemben és reszketve élnek, és a vallást menekülésként keresik; mások Krisztust emberre vonatkozó szeretetéért és szolgálatáért tisztelik mélyen, megint mások készek szeretni és szolgálni az embert Krisztusnak engedelmeskedve, akit elsősorban az Ő nagy jósága miatt becsülnek nagyra. Ez utóbbiak első csoportja a második sugárhoz tartozik, akiket a körülöttük levő élet iránti együttérzés mozgat, és a második csoport tartozik a hatodik sugárhoz, akik először odaadók, és csak azután szolgálók. Ennek a sugárnak az aspektusa játszik nagy szerepet a világ nagyrabecsülésében, megszemélyesítés nélkül, a jólét értékelésében. Ezt a mi világunkat embermilliók szeretik hálásan, Lakshmi vagy a jólét áldásainak pikáns élvezete mellett, és csodálják, anélkül, hogy fukarkodnának elismerni jelenlétét a nagy eredményekben és az emberiség javaiban. Ez a legnagyobb mértékben ma Amerika népénél érezhető, akik odaadással szeretik városaikat, és gyümölcsöket termő síkságaikat, nem fukarkodva az elismeréssel. „Istennek az ő saját országa”, ahogy hívják, szemeikben könnyekkel, mert ők nem szégyellik érzéseiket – bizony, Lakshmi ott van. Az állatok közül barátunk, a kutya példázza legjobban ezt a típust. Számára a gazda képtelen arra, hogy rosszat tegyen, akinek élete csodálatos erők sorozata, aki minden adakozás forrása, a lény, akire várni, akiért dolgozni, akiért harcolni, akiért meghalni érdemes, aki minden séta alkalmával megnyitja az édenkert kapuit, akinek a szigorúsága valahogyan kedvesség, aki előtt felsőbbrendű és ragyogó méltóság fetrengeni, ha elégedetlen valamivel, ez a lény üdvözítésének istene, És Krisztus vagy Krishna sem találhatna igazibb odaadó lényt az emberek soraiban. XVII. FEJEZET A HETEDIK SUGÁR Ahogy a tudós látja a Természetben az isteni gondolatot, és a vallásos rajongó imádja a szerető szívet, úgy mutat a művész érzékenységet az ügyes kézre, ő a Természet szépségét imádja fenntartás nélkül. Ez az engedelmesség és odaadás sugarai közül a harmadik, mivel a művész és a szépség szerelmese Urát méltányolja a nagyvilágban, nem arról van szó, hogy sugallatait általában tudatosítja ebben az értelemben, sem arról, hogy szüksége van arra, hogy így tegyen. Az igazi művész nem tekinti magát a szépség teremtőjének jobban, mint az igazi filozófus magát az igazság szerzőjének, amit hirdet. Nézzük a platonista bölcsességét ebben a tekintetben. Azt kérdezte: „Honnan szerzi a filozófus igazságát és a művész szépségábrázolását? Ezek a tehetségek vajon saját elméjük erejével találják fel ezeket és ezáltal valami újat hoznak a világba; vagy abból a csodálatos teremtésből nyerik őket, amelyben élünk?” És megválaszolta a kérdést abban az értelemben, hogy a művészet csak a Természet másolása, és a művész csak egy látója annak a szépségnek, ami megtölti világunkat a csoda minden fajtájával. A művész látja a szépséget, ami ott van, míg a többi ember viszonylag vak. Visszaemlékszem egy esetre a Bengáli Művészeti Iskola egy kiállításán, ahol néhány látogató állt egy szép festménysorozat előtt, amely a naplementét ábrázolta a Himalájában, és hangosan kritizálták, mondván, hogy ilyen színek sohasem léteznek naplemente során sehol. Ké56/81
sőbb azonban ugyanazok a személyek felkiáltottak, amikor megint láttak egy naplementét, „Oh, ezek azoknak a Calcutta képeknek a színei.” Nem vették észre ezeket a színeket előzőleg, és most csak azért látták, mert a festményeket már korábban látták, és a művész megtanította nekik bizonyos mértékig látni, amit ő maga látott. Ezt úgy éri el, hogy egy keretet tesz köré, vagy elhatárolja, hogy a szemlélő tekintetét ne vonja el számos más dolog. Így a figyelem önkéntelen feltartóztatását teremti meg, és a tárgyra irányuló lelki egyensúlyt, miáltal a szemlélő látja, amit korábban nem vett észre, felszabadítva saját lelkének erejét, ami valóban béklyóban volt, de most teljesen szabadon működik, még zavaró körülmények közepette is. A művész így inkább felébreszt, mint oktat. A költő módszere hasonló lelki egyensúlyt teremt, ami a prózánál hiányzik, így ugyanazok a szavak egy versszakban több felvilágosítást közvetítenek, mint egy próza mondatban. A vers több jelentést hordoz a lelki egyensúly miatt. A szépség mindenben megérinti a művészt, a fizikai érzékenységgel mindenki másnál jobban el van telve, és ez a szépség felemelheti őt a tudatosság olyan magasságaiba, amit mások elmulasztanak észrevenni, tehát azt, hogy a szépség mindezt képes kiváltani. Emlékszem egy orosz művészre, aki meg volt győződve arról, hogy nincs remény Európa számára mindaddig, amíg nem mutat visszahatást az orosz művészetre, és nem engedi befolyását a civilizációra áradni, és az embereket újraformálni. Ezt az erőt felismerve a platonisták odaadást is hozzátettek filozófiájukhoz, és látták, hogy a boldogság bizonyosan a légmélyebb hódolattal történő szemlélődésből és annak az egyetemes lényiségnek a működése iránti hálából ered, amelyben életünket éljük. A szépség elragadtatásának az élet tökéletes állapota alkotórészévé kell válnia a tudatosságon túl, magává ānandává. Ilyen fényben áttekintve, az ügyes művész Isten együttműködő partnerévé válik az emberi fejlődés érdekében. A művészt megindíthatja, és sugárzóvá teheti mindaz, ami a szépség vezetékén keresztül hozzá árad, ahogy az összes többi embert annyira, amilyen mértékben hatással lehet rájuk, de a művésznek van akaratereje ahhoz, hogy gondolatait és érzéseit megszilárdítsa, úgyhogy ez a hatás munka formájában áramlik át kezén. Ez összpontosítja őt odaadásában, és segít figyelmen kívül hagyni a világ véleményét. Ő először látja a szépséget, amit mások nem képesek látni, és újra megjelenteti azt, eltekintve a rengeteg zavaró szépségtől, amikkel rendes körülmények között keveredik, és így állítja mások figyelmébe. Mivel a művész sohasem veszíti el Isten látását a dolgokban, nem fárad el célját illetően egész életén át; és állhatatos koncentrációjának mennyisége, ami akarat, amivel munkája szolgálatában minden képességét irányítja, ritkán vehető észre. Gondoljunk, például, arra a gondos és teljesen odaadó munkára, amit India nagy templomai és mecsetei legkisebb részecskéjének szenteltek. Dél-India csaknem minden városában és nagy falvaiban vannak templomok fafaragásokkal és domborművekkel borított tornyokkal, művészi falakkal körülvett díszített medencékkel, míg Közép- és Észak-Indiában csaknem mindenütt nagyszerű mecsetek minaretekkel és kupolákkal, palotákkal és síremlékekkel, és kisebb templomokkal, mint a déliek. Ezek nagyszerű, méreteiben, körvonalaiban és arányaiban is gyönyörű építmények, csakúgy, mint a faragványok vonásainak részleteiben, amelyek velünk maradnak, mint a régebbi idők maradandó emlékművei, amikor az emberek örömmámort és meglepő felfedezést kerestek a szépségen keresztül. Ezek most tüneményes eszközök a tudatosság finomítására, emelésére és tágítására mindazok számára, akik a közelükben élnek, vagy meglátogatják őket, és megindultságot éreznek mindent felülmúló szépségük láttán, és bizonyosan az indiai népet érintő ritka becsessége nagymértékben ennek a sugárnak a működésének tudható be, a világ azon részén. Hogy kik voltak az építészek és szobrászok, azt nem tudjuk, de munkájukat szemlélve felfogjuk, hogy milyen türelemmel és kitartással kellett végezniük munkájukat évről évre, hogy pontosítsák és tökéletesítsék annak minden részletét. Sok nemzet írói egyesítik imádságukat és azok felé az ismeretlen művészek felé köszönetüket munkáikért, amelyek még ezer évekig fogják ösztönözni a szépség rajongóit szerte a világon. 57/81
Nem szemlélheti az ember az ilyen szépséget anélkül, hogy sajátmaga ne szépülne belül, és megfordítva, az a belső szépség kifejezi magát külső formában is. Az igazi művészek legtöbbje sajátmaga is szép ránézésre, habár az is igaz, hogy a karikaturisták maguk karikaturák, és a mániákusok is annak tűnnek. Ha egy fenséges naplemente szépségét, vagy a Himalája pompás hegyeinek nagyszerűségét, vagy Rio de Janeiro hatalmas szikláit vagy hegytömegeit szemléljük, azt tapasztaljuk utólag, hogy szépségük és erejük belénk áramlottak, és békésebbek és erősebbek vagyunk, mint előzőleg. Isten állhatatossága és derűje valahogy belénk költözik, és kiegyensúlyozottá teszi belső életünket, higgadtságot és erőt ad. Ez béke, és a béke erő. Éppúgy, ahogy a tudásra való törekvés fejleszti az elmét, a szépség megteremtése szakszerű működéssel a cselekvőt széppé teszi saját formájában és mozgásában. Valóban, bármelyik ösvényen haladva az ember Istent Istenné válással közelítheti meg, és ezen a vonalon az igazi szépség azt illeti, aki létrehozza. Ezért a szépség nem lehet felületes, sem nem érhető el nem szép folyamatok útján, ugyanúgy, ahogy tudás sem állítható fel a minden részletében fennálló igazság nélkül. Akik kívül keresik a szépséget, nem törődve azzal, hogy minden hulladékot a színfalak mögött hagynak, ők olyanok, akik azt képzelik, hogy nagy fizikai gazdagság erős és hatalmas életet biztosíthat, jóllehet maga, a tulajdonosa nem erős igazi emberi jellemgazdagságban. Egy ló jól fut; van ügyesség a cselekvésben, igazi jóga – és mily szépség van a legparányibb izom, minden rész és az egész minden mozdulatában! Így van ez minden cselekvéssel, amit a fejlődés korszakai vagy sok gyakorlat tökéletesített, és ezt hozza napvilágra számunkra ma inkább, mint valaha, a lassított filmlejátszás. A szép cselekvésekben a filozófus vagy tudós felderítheti a szépség princípiumának állandóságát, habár a művészt magát nem feltétlen érdekli a dolog ezen szempontja. A mozgásban az egyensúly az, ami valóban tartós, mint a modern finn építészet mégoly hatalmas darabjának ragyogó formája, és ezeket látva mindenki azt fogja mondani: „Igen, mégha a legmagasabb mennyekbe távozom is, legalább ezeket a dolgokat el kell vinnem magammal.” A Pauranic írók valódi érzésekkel sorakoztak az úton Yama áldott városába lovakkal, amelyek Uchchaihshrava-ból származtak, és az Airâvata család elefántjaival, kacsákkal a tavakon és folyókon, és hatalmas fákkal, amelyek édes árnyékot nyújtottak. A szépség a tökéletes cselekvés nyugalma hangban, színben vagy formában, és jól mondják, hogy az anyagi világ összes dolgai közül csak a művészet tartós. Elmondhatjuk Sir Edwin Arnold szép szavait a munka törvényéről, amely megmutatja a tevékenységben a legnagyobb szakértelmet: Ez az ő érintése a virágzó rózsán, Kezének nyoma lótuszleveleket mintáz, Talaj sötétjében, magok csendjében Tavasz ruháját szövögeti. Ez az ő festése a ragyogó felhőkön, Ezek smaragdjai a páva uszályán, Vannak lelőhelyei a csillagokon, Szolgái villámban, szélben és esőben. A sötétből megmunkálta az ember szívét, Homályos kagylókból fácán ívelt nyakát, Örökké fáradozva, megszépítve Minden régi haragot, pusztulást. Kincsei szürke tojások aranyló 58/81
nap-madár fészekben, a méhek hatlapú sejtjei az ő mézesbödöne, a hangya tudja útjait, A fehér galamb jól ismeri őket. Az égitestek szféra-zenéje Az ég láthatatlan baldanchin teteje A Föld mélye aranyat rejt, Kalceont, zafírt, lazulit. Mindörökké elbájoló titkokat, Erdei tisztás zöldjében ülve, Gondozva cédrus-gyökéren furcsa magokat. Kiötölve leveleket, virágokat, szálakat. Nem képzelhető el a szépségről szólni Japán említése nélkül. Világszerte utaztam, és húsz ország népei között éltem, de sehol sem találkoztam a szépségnek olyan gazdagságával, mint amilyen betölti az ottani emberek életét. A templomok, a kertek és a művészeti áruházak a világ csodái között foglalnak helyet, amelyeket szavak nem képesek leírni, és az ember tapasztalja annak a nemzetnek az értékét az emberiség számára, amikor megérti, hogy minden lelket, aki újjászületik benne, elkerülhetetlenül megérint a szépség érzése, sokkal inkább, mint megelőzőleg. Más országokban csak kevés lélek művészi hajlamú, és elvesznek vagy kevés ilyen képességgel bírnak a többi mellett, de itt minden szép, és az egész nemzetet megérinti. Nem külföldi látogatók kedvéért készítik ritka képeiket és művészi tárgyaikat, hanem saját maguk részére, és az átlag otthonban mindig van szentélye a szépségnek a legfőbb, nappali szobában, egy ajtó méretnyi zug, néhány hüvelyk mély, egy kis lépcsővel kiemelkedve a padlóból. Ott helyeznek el néhány művészi kincset, egy képet, egy faliképet, egy bronz, elefántcsont vagy zománcmunkát, vagy hasonlót, amelyek egy kis ébenfa asztalon vagy emelvényen állnak. Az otthon első meglátogatása alkalmával Ön azt hihetné, hogy mindez barátja összes tulajdona, de később kincsek más készletét látja majd a szépség szentélyében. A ház úrnője nem tölti meg szobáját szép dolgokkal, ő érti a szépség alapelvét, és gyűjteményét egy fülkében tartja, és egyszerre csak néhányat mutat meg. Hol található még ilyen megértés? Egy japánnak még legcsekélyebb kéznyoma is a legkisebb dolgot is széppé teszi, olyan szépséggel, ami inkább valóságos, mint ösztönző, mivel olyan tökéletesített, ami csaknem elrejti a negyedik gyökérfaj jelleget, amiben benne rejlik. Melyik népnél fordul elő, hogy százezrek mennek ki megcsodálni virágzó cseresznyefáikat, amelyeket virágzásáért és nem a cseresznyéért termesztenek, amelynek gyümölcse egészen alkalmatlan az evésre? Hol másutt talál Ön gyermekeket, akiket olyan ritka gondossággal neveltek, és mosolyogni tanítottak, amikor bajban vannak, nem azért, hogy felvidítsák magukat, hanem, hogy ne adják át szomorúságukat másoknak? Mindenütt szépség van, az emberek nyájasak, de vasakaratúak. Ennek a princípiumnak érdekes oldalkifejeződése, ami az érintés érzésén keresztül működik, az ehhez a sugárhoz tartozó emberek tisztaságszeretete. Ez különbözik a rendességtől és takarosságtól, és hasonlít valamilyen kinövés eltávolításához, ami a külső dolgokban elrejtett szépséget kiszabadíthatja. A japánok felmutatják ezt a tulajdonságot, mivel a tisztaság nevében csaknem élve főzik magukat minden nap. Nem lehetünk magunk elég tiszták, mégis az embernek eszébe jut ebben a vonatkozásban a japán közmondás az aggodalmaskodó feleség végzetéről, aki megpróbálta megmosni a tigris arcát. Azt is észre kell venni, hogy a fizikai kultúra fontos ennek a sugárnak, ami a test szépségét illeti. Az indiai Patanjali is leírja jelentős érzékkel ennek hatásait aforizmájában, amely szerint: „A test kitűnősége megfelelő formából, szépségből, erőből és nagyon határozott keménykötésből áll.” 59/81
Könnyű belátni, hogyan társulnak vallási ceremóniák ezzel a sugárral. Figyelem-feltartóztatásról és elme-egyensúlyról van szó, amit már említettem. Ez szépség által érhető el, az előírásoknak és az elméletnek megfelelően szertartásos formákban rögzítve. A modern egyházi szertartásokban teret kap a zene, a borítások és miseruhák színe és formája, és a díszítések, a szavak versformában való kifejezése, elegáns mozdulatok, kellemes tömjénillat, mindezek célja az esztétikai kellem. A régebbi formák a képzelőerőt segítették jelképes vagy ábrázoló cselekmények által. A modern szertartásos formáknak eszközeik vannak, szavak és cselekmények különféle célzattal, és úgy tartják, hogy ezek csak akkor hatékonyak, ha szándék vagy célzatosság vezérli. Fohászkodás magasabb lényekhez, rendszerint Istenhez, vagy, ha kevésbé megszemélyesítetthez, akkor hatalmakhoz, erőkhöz. Úgy tartják, hogy a megfelelő és előírt formák betartása nélkül ezek az odafordulások nem hatékonyak, és a szándék nélkül ugyancsak hatástalanok. A szándék az ima vagy hit, - a hatodik sugár odaadás érzése – úgyhogy ezekben a szertartásokban a hatodik és a hetedik sugár ötvöződik. A hatodik sugárhoz tartozó imádók tisztán és egyszerűen csak elvárják, hogy odaadásuk működjék formák nélkül, míg a hetedik sugárhoz tartozók forma általi segítség szükségét érzik. Mindkét fajta felekezet megtalálható közöttünk. Mindezek mögött mágia működik képzelőerőn keresztül, mivel kriyashakti van jelen, az az erő, amelyik a gondolatot a formához, és a formát a gondolathoz köti, úgyhogy ezek egymásra hatással vannak. A hét sugár úgy írható le, mint ezen erő működtetésének hét útja, mivel az egész háttérvilág lényegileg negyedik sugár típusú, és amit társításokban és kapcsolatokban életnek hívunk, az változatlanul tudatosság nélküli, vagy inkább tudatlan alávetés a működés ezen formájának. A szertartások befogadási oldala - az imádkozó lelkiállapota, ha a szertartást működtető személy vagy pap segíti, tapasztalhatóan függ attól, hogy az imádkozó birtokában van-e ugyanezen két tényezőnek, azaz az odaadás érzésének és a formákban rejlő szépség értékelésének - amely értékelés nem méltányolás, hanem valami közvetlen érzés. Az életben mindkettő működik közvetlenül külön, de szertartás során a kettő együtt alkalmazandó. Mindannyian ismerjük a szépség elménkre ható közvetlen működését. Felfrissülünk általa. Felszentelődünk. Ez történhet a Természet vagy az emberi alkotások szépségei, esti égbolt, hegyek vonulata, mező vagy kert, zene, festészet, költészet, arc, alak, testi működés által, kicsiben és nagyban, mindenütt, ahol az életsugár működésben van, és válaszul megszentelődünk egy megújult, egyetemesített egésszé alakítva, és bennünk új erő támad, képességeinket sugárzóvá téve. A közhelyszerűség kockázatát vállalva teszek egy javaslatot egy csekély gyakorlatra, ami által a szépség ezen mágiájának általános jelenléte érthetőbbé válhat. Ez hasonlatos ahhoz a módszerhez, amellyel valaki megtanulja, hogy milyen érzés a relaxáció egy ujjal vagy egy kézzel gyakorolva. Hagyja kezét az asztalon! Nézze nyugodtan egy percig, hagyja, hogy elernyedjen, ne ernyessze el, csak hagyja, mivel az ember nem tud ernyedést előidézni, mint ahogy saját elalvását sem. Íme, hasonló a gyakorlat a szépség békés befogadására, és erejének és örömének az élvezetére. Szedjen össze néhány apró dolgot találomra, és rakja az asztalra maga elé! Lehet az egy falevél, vagy kavics, egy gyűrött papírdarab vagy zsineg. Nézzen néhány kisebb részletére nyugodtan egy percig, a falevél élének egy darabkájára. Most egész figyelmét fordítsa arra, nem gondolva rá, nem összehasonlítva, vagy gondolatait társítva, csak nézve, tudomást fog szerezni eredeti szépségéről, nem mentálisról, békéjéről és erejéről, az egyszerű alkalom szentségéről és megszentelődéséről. Megteheti az ember ugyanezt egy hanggal vagy zenei hanggal a zongorán, helyesen odafigyelve. Ez egy kicsiny jóga, amit örömmel adok kézre, a tiszta élet egy kicsiny ábécéje, ami szavakhoz, mondatokhoz, szakaszokhoz, fejezetekhez és könyvekhez vezethet. Olyan szembetűnő dolog a szertartás a hetedik sugárnál – a cselekvés sugara -, hogy ha a cselekvés ösvényéről beszélünk, akkor Indiában sok ember vallásaik szertartásaira gon60/81
dol, azokat olyan tevékenységeknek tekintve, amelyek az embert láthatatlan erőkkel hozzák érintkezésbe, és abban hisznek, hogy a láthatatlan erők szolgálata (adrishta) ilyen módon hoz el számukra és környezetük számára sok felemelő kegyelmet. Minden ilyen ismételt és hathatós gondolat és érzés esetében nem szabad megfeledkeznünk egy másik tényezőről, a gondolaterő halmozott hatásáról, ami a légkörben marad, és a dolgok felszínén. Templomokban, iskolákban, otthonokban, kórházakban, börtönökben különleges hatásokhoz jutunk, ami sok ember ott hagyott, ismételt és felhalmozott gondolatainak és érzéseinek tudható be, így bizonyos hangulatok könnyen átélhetők azokon a helyeken. Azt kell mondanunk, hogy ezek a helyek segítségül szolgálhatnak azokhoz a kedélyállapotokhoz, ugyanakkor, ha túl sokat alkalmazzuk, mint mankót vagy támasztékot, helyettesíthetik az eredeti erő használatát. Néha a könnyen elért hatás sorvadást okoz, de természetesen mindig van egy középút, használhatunk időnként bizonyos mértékig autót, anélkül, hogy elhagynánk lábunk használatát. Az állatok közül a macska szemlélteti jól a hetedik sugarat. Ö minden részében kecses és szép nyugalomban is és mozgásban is. A lónak, elefántnak, sőt még a majomnak és a kutyának is mutatkozik esetlensége, fejlődésük különleges vonalán kívül, de nem így a macskának, bárhogy is történjék. Egy barátom mesélt egy történetet egy macskáról, aki a szomszédban lakott, és gyakran járt át házába, szándékosan. Rendszeres besétált a szobába, ahol emberek ültek, ha úgy találta, hogy ég a tűz, akkor bement, és otthon érezte magát, ha nem, akkor ellenszenvvel, de méltósággal távozott. A macska kényelemszeretete nem egészen a könynyebb megoldás szeretete, mint a lusta emberé, hanem az érzékenység kielégítése, ő olyan lény, aki legteljesebben merül el a fizikai környezetben, és nem azért hajlamos a tartózkodásra személyekkel szemben, mert nem szereti őket, hanem mivel figyelme másképpen van lekötve. Ő olyan állat, akinek minden kellemes kell legyen, akinek tisztán kell tartania magát, házakkal jobban törődik, mint személyekkel, akiket csak simogatás és hozzádörgölődés céljából értékel, és megfordítva, akit az emberiség nem olyan érzésekért szeret, amit társaságaként felmutat, hanem mert szép látni és kellemes érinteni. Nagymértékben mutatja fel a függetlenséget, ami különösen kötődik az akarathoz és a cselekvéshez. Jelleme éppen ellentétes a kutyáéval, aki annyira függ másokhoz való ragaszkodástól boldogsága érdekében, és nem szeret saját célok kivitelezésére magától elindulni. Az ember nem talál olyan kutyát, aki pusztán csak sajátmaga miatt megy egy sétára. Mehet valahová célzatosan, de nem egy sétára. Ha a kutya majdnem alvó állapotban fekszik, és ha csak nevét említik a társalgás során, azonnal hallani lehet, ahogy farkával csapkodni kezd a padlón, míg a macska, ha ragaszkodó kezdeményezéssel közelítünk, hidegen elfordul, arra célozva, hogy saját dolgáról van szó. XVIII. FEJEZET EGY MESTER TÁBLÁZATA Sugár 1 2
A sugár jellemzője Fohat-Shechinah Bölcsesség
3
Akasha
4
Horus születése
Jellemző mágia Raja jóga (emberi elme) Asztrológia (természetes magnetikus erők) Hatha jóga (fizikai fejlődés) 61/81
Utolsó vallás Brahmani Buddhizmus Káldeai Egyiptomi
5
Tűz
6
Istenség inkarnációja
7
Alkímia (anyagi szubsztanciák) Bhakti (odaadás) Szertartás mágia
Zoroasztrianizmus Kereszténység, stb. (kabala, stb.) Alapimádat
Úgy tűnhet, hogy ez a fejezet ismét végighalad bizonyos tekintetben azokon az alapokon, amelyek a XI.-től a XVII. fejezetig tartanak, és amelyek leírják a sugarak vagy típusok jellemzőit egytől egyig, azonban egészen véletlenszerűen történt, ráadásként azoknak a fejezeteknek az anyagához, amelyeket már osztályoztunk és levezettünk. Azért alakult így, mert az okkult témákról szóló könyvek jól ismert szerzője, C. W. Leadbeater egy nap átadta nekem a szóbanforgó táblázatot azzal a kérdéssel, hogy mit gondolok a benne szereplő homályos értelmű állításokról. Elmagyarázta, hogy a táblázatot körülbelül negyven évvel ezelőtt adta át neki egy magas fokon álló okkultista, Mesterekről szóló listájába foglalva. Azt tanácsolta, hogy adjam ki saját anyagomat a sugarakról könyvbe foglalva, és engedélyezte a nyomtatást, és magyarázatokkal való ellátását. Ezután ő is kiadta saját könyvében, „A Mesterek és az ösvény” [The Masters and the Path] című könyvben. Természetesen nem a táblázat eredete érdekes, hanem a nagyon rövid állítások összetevődése és ösztönző hatása, amelyek nagyon értékesek, hatékonyan és pontosan rámutatva minden egyes sugár lényegi tulajdonságaira. Kezdjük el értelmezni a homályosabb pontokat, amelyek valamikor talányosak voltak, de tisztázódtak számomra annak a tudásnak a fényében, amelyet már összegyűjtöttem e témában. 1.
A fohat és shechinah kifejezések, amelyek összetétele jelzi az első sugár jellemvonását, ismerősek a Madame Blavatsky nagy műve, „A titkos tanítás” tanulmányozói számára. Fohat egyedül jelöli a megnyilvánulásban a Hármasság l. számú, teljesen leírhatatlan aspektusát, amelyet, elképzelhetően, alkalmaztak néhány tökéletesen elgondolhatatlan módon, amikor a megnyilvánult Egy „sokasággá akart lenni”, ez lévén az erő, ami egyesítette Vishnut és Brahmā-t, és feltűnik ismét bárhol, ahol alany és tárgy kapcsolatba kerül. Fohat-Shechinah ugyanazt az első erőt jelenti, amelyik mint Shakti fordult kifelé, lent, az ember szintjén, mint benne lévő akarat megjelenve, olyan képesség vagy erő, aminek a segítségével változik, és úgy irányítja az elmén át, ahogy elmagyaráztam. Ez tiszta élet, amelyik figyel a megnyilvánult életre, és okozza periodikus fejlődését mindennek, ami növekszik. Lent, az ember szintjén, az ātmā-buddhi-manas-ban ez az első erő, mint élni akarás jelenik meg. Az akarat a lét öröme. Működésben ez annyi, mint valakinek lenni. Az ember hármas tudatossága, úgy lehet mondani, tükrözi az eredeti hármat, amit I. fejezetünkben részletesen kifejtettünk. Az ember tudatossága, mint egész, kettőnek a hármon keresztüli kifejeződése, Vishnu sugarának Brahmā otthonán vagy formáján keresztül. Ebben a tudatosságban vagy sugárban a három ismét feltűnik, mint alosztály: Az 1. tartalmazza az akaratot, annak tudását, ami felett vagy túl van, a 2. tartalmazza az érzést, vagy tudást az életről, és a 3. tartalmazza a gondolkodást, a tudást arról, ami alatta van, vagy ami forma. Fohat jelenléte nélkül nem kapcsolódhatna, vagy nem jöhetne össze a tudatosság világa a forma világával. Így a fohát az erő, amelyen keresztül gondolat hat formára, és megfordítva, mindenütt. A táblázat felsorolja a mindegyik sugárra jellemző mágiát. Hogy a Mester miért beszélt nevezetesen mágiáról, nem tudhatjuk biztosan, csak töprenghetünk. A sugarakról való tudás oly gondos elrejtésének fő oka Madame Blavatsky állítása szerint az 62/81
2.
volt, hogy a sugarak ismerete nagy erőt kölcsönöz. Sokan kutatnak abból a célból, hogy kitalálják saját sugarukat, és a megfelelő mágiát űzhessék, amelybe az erő rajtuk keresztül természetesen árad, és várhatóan nagy erővel és viszonylag könnyen áramlik. Így a mágia gondolata volt inkább az elmében, amikor a sugarakról beszéltek. Az első sugárral kapcsolatban nem emlegetnek mágiát, mivel minden valószínűség szerint magának az embernek az akarata az egyetlen, más csatornák igénybevétele nélkül, amit ennek a sugárnak a büszke lényei kegyeskednek alkalmazni, és viselkedésük jogos, mert ők az önvaló erejét könnyebben érzik, mint mások. Mindenkire, aki közvetlenül megismerkedett a hindu vagy brahmani vallással, amelyik még Shri Krishna kultuszának feléledése előtt létezett, hatást gyakorolt ragaszkodása ahhoz a tantételhez, hogy az emberben lévő ātma vagy önvaló azonos az egyetemes önvalóval, a tudatosság megcáfolhatatlan központjával, amely arra rendeltetett, hogy felszabaduljon a földi kötöttségek alól, nem külső kegyelem által, hanem saját létének minden részecskéje egy-pontosított uralásával, és gondolatban és tevékenységben annak megerősítésével, ami a nagy mondásban testesül meg: „Én vagyok Az”. Ha ez a vallás nem is volt olyan szelíd és nyájas korábbi formáiban, mint napjainkban, legalább feltüntette az akaratot a lehető legerősebb fényben, a karma és dharma, félreérthetetlen tantételeiben, az igazságosság elvében és értékében való hitben, és abban az állításban, hogy az embernek nincs mitől félnie sajátmagát kivéve, mert isteni, és mert saját sorsának ura. Az ősi Bhïshma bátorsága és akarata ennek a vallásnak tipikus példája. Megmutatkozott nagyszerű függetlenségében, amikor Shishupāla király rettenetes dühhel fenyegette, előállt, és nagy nyugalommal válaszolt: „Tudd meg, én a Föld minden királyára olyan könnyedén tekintek, mint szalmaszálra. Ha megölnek, mint a mező fenevadját, vagy elégetnek, lábamat valamennyietek fejére teszem. Előttünk most az Úr áll, akit imádok.” Mondhatom, hogy eltávozóban nem szükséges az első sugár jelöltjének ezt a nyelvet utánozni, a körülmények rendkívül idegesítők voltak, ezen kívül az utánzás nem jellemző az első sugárra. Később, a csatamezőn, ahol Bhïsma feküdt haldokolva, nyilakkal teletűzdelve és sebekkel borítva, elhalasztotta halálát, hogy beszélhessen a köréje gyülekezett emberekkel az igazság tizenhárom formájának értékéről, és, hogy biztosítsa őket, hogy az erőfeszítés nagyobb dolog, mint a végzet, és hogy az ember akarata minden eseménynél felsőbbrendű. Még Shri Krishna is, aki a második sugár szeretet hatását tette a hinduizmus legnagyobb kiválóságává, az emberek által kifejlesztendő isteni tulajdonságok felsorolását a félelemnélküliség, szattvikus tisztaság, és a bölcsesség állhatatos keresése erőteljes erényeivel kezdte. A bölcsesség fogalma, ami a második sugár jellemzője, kevés magyarázatot igényel, mégis utalnom kell ismételten arra a fontos tényre, amit már hosszan vázoltam, hogy minden bölcsesség aktív formája és lényege a szeretet. A rāja jóga kifejezés a táblázatban, úgy gondolom, a Bhagavad Gïtā-ban Shrï Krishna által tanított egyesülés nagyszerű királyi tudományára utal, és a sok évvel ezelőtt használt „emberi elme” kifejezés ebben a vonatkozásban nem anynyira a manas elemre utal, az elmére, amelyet a rāja jógában csak egy hatodik érzéknek tekintettek, mint amennyire az emberi tudatosság valódi központjára, amit buddhinak neveznek. A buddhista vallás bizonyosan a második sugár típusa. Milyen gyakran hangsúlyozta Alapítója a hinduknak, a Ganges völgyében fel-le vándorolva, a büszkeség veszélyét, ami az önvalóról szóló tantételükben van, ha bárki azt mondja: „Én Az vagyok”, úgy gondolva az Én-re, ahogy az emberek hajlamosak, az anyag, sőt saját eszméik és érzéseik szempontjából, jelenlegi tudatállapotukban. Milyen gyakran hangsúlyozta, hogy nincs örök önvaló, ahogy az emberek általában sajátmaguk létezésére gondolnak. Ne felejtsük el jóságról szóló tanítását ez az Ember „aki Ázsiát jámborrá tette”, aki az Ő nagy szeretetének lenyomatát hagyta a világra, úgy, hogy embermilliárdok váltak követőivé, a közbenső századokban, akik minden egyeben túl arról 63/81
3.
4.
nevezetesek, hogy jámborak és személyes önzéstől mentesek. Az egyetlen vallás, amelyik sohasem üldöztetéssel terjedt, mégis, a legnagyobb számban nyert meg követőket, mint bármelyik más vallás valaha. Ez a vallás biztosan a második sugárhoz tartozik. A harmadik sugár jellemzője a táblázatban úgy szerepel, mint akāsha. Az akāsha-t úgy írják le, mint az egyetemes elme tárházát, valamennyi archetípus helyét, bolygónk tudatosságának emlékezetét, annak eszközét, ami által a tudatosság kitölti a teret, úgyhogy abból a tárgyias élet valamennyi jelensége megkülönböződés által ered. „Márványtömb”, amelyben az összes lehetséges szobor egymás mellett létezik, mielőtt még a szobrász megmunkálná, a határtalan objektív lehetőség, a mindenütt létező laya pont, ahol minden találkozik. Az asztrológia fogalma, azt hiszem, itt nem a jelképek és spekulatív hasonlóságok rendszerére vonatkozik, amit ma ezzel a névvel illetnek, a Planetáris Szellemiségek befolyásának pozitív tudománya az, ami a sugár élén áll. Az ehhez a sugárhoz tartozó ember mágiáját tanulva megtudhat mindent az anyag és az erő minden fokozatának és fajtájának hét megkülönböztető típusa tulajdonságairól, így az egész világ feltárulhat az ehhez a sugárhoz tartozó szakértő számára, mint egy sakktábla, amelyen láthatja valamennyi rész helyzetét és erőit, és hozzáillesztheti azokat az élet szolgálatában álló célhoz. A természet összes erői nagy matematikai tudományt képeznek, vannak kapcsolódási vonzódások, amelyekre a magnetikus kifejezés nagyon jól illik. A kaldeon vallás, csillagimádatával és asztrológiai gyakorlatával, „Számok Könyvé”-vel, azzal, hogy összeköti a tudás fáját az élet fájával, és a holdistennek való hódolatával elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy ehhez a sugárhoz tartozónak lehessen tekinteni. A következőkben rátérünk Horus születésére, ami nagyon páratlannak tűnik ahhoz, hogy egy sugár jellege legyen, de minden világossá válik, ha felidézzük azt, ami a VIII. fejezetben áll māyā-ról, mint Shiva inkarnációjáról, ami kapcsolatot teremt Vishnu és Brahmā között, és bevezeti a harmóniát a tudatosság és az anyag közé. Amikor Osiris-t megfosztották birodalmától, az emberek szenvedése nagy méreteket öltött kegyetlen zsarnokuk alatt, ő azonban újraszületett saját fiában, Horus-ban, aki eljött, hogy megtorolja a gonosz dolgokat, és helyreállítsa a boldogságot. Az egyiptomi vallásban Osiris halála miatti szertartásos gyász nagyon valóságos volt, és jelképezte a boldogságra áhítozó hatalmas étvágyat (a mi ānandánk), amit az emberek mindenütt keresnek földi kötelékekben. Set, Osiris gyilkosa, a természet lázadó eleme, az éjszaka sötétsége, akit Horus legyőzött, aki helyreállította a harmóniát, és végül a méltó jutalmak és büntetések istene lett. Horus is, az emberre jellemzően, közbülső állapotban van, akiben a legmagasabb szellem és a legalacsonyabb anyag találkoznak, és kerülnek összeütközésbe és harmóniába. Ez egy nagyon érdekes téma, törekedni fogok arra, hogy teljesebben megmagyarázzam, utalással az emberben levő hét princípiumra. A negyedik princípium, amit néha antahkarana-nak hívnak, szó szerint belső eszközt vagy közeget jelent. Efelett van (bizonyos értelemben) ama, buddhi és manas, az első három princípiumot képviselve, és alatta van három princípium, amelyek az ember alkatában az ötödiket, hatodikat és hetediket képviselik. Ez utóbbi három leírására alkalmazott fogalom rendkívül zavaros, mivel a különféle szerzők eltérően használják. Engedjék meg, hogy előírjak tetszőlegesen egy fogalomkészletet a jelen tanulmány céljaira. Amit általában alsó elmének neveznek, az kāma-manas, azaz manas vággyal, manas, ami külső dolgokban érdekelt. Talán a kāma szót túlságosan korlátozott értelemben használták, mint ami semmi mást, csak hatalmas érzéki vágyat foglal magában, de az valamennyi vágyat jelenti. A vágy a szeretet kifelé forduló aspektusa, a három világ dolgainak szeretete, holott a valódi szeretet az élet vagy az isteni szeretete, és a felsőbb vagy befelé forduló önvalóhoz tartozik. Amit általában asztrális princípiumnak neveznek, az egyszerűen kāma, habár kāma-rupává válik, amikor egy határozott asztrális test alakul ki. A hete64/81
dik princípium az éterikus másolatban van, amit olykor linga sharïra-nak vagy finom testnek neveznek. A sűrű fizikai testnek nincs valódi emberi princípiuma. Csak egy része a külső világnak. Még csak nem is az ember keze, csak egy kesztyű kezére, ami az éterikus mása. A sűrű fizikai test csak arra való, hogy az érzékelés és tevékenység belső szerveit hordozza, ami által az ember a fizikai síkon működik. A hét princípium táblázataiban néhány mutatja az antahkaranát és a többit, a sűrű fizikai testet, de sohasem együtt. Készítünk három táblázatot az alábbiak szerint:
1 1. 2.
Atmā Buddhi
3. 5.
Manas Alsó manas (kāma-manas) Asztrális (kāma-rupa) Éterikus (linga-sharïra) Fizikai test
6. 7. 4.
2 1. 2 . 3. 4.
3
Atmā Buddhi
4. 1.
Monad Atmā
Manas Antahkarana
2. 3.
Buddhi Manas
5. Kāma-manas
5.
Kāma-manas
6. Kāma-rupa
6.
Kāma-rupa
7. Linga-sharira
7.
Linga-sharira
Rögtön látható, hogy az első táblázat helyesen mutatja az átlagember hét princípiumát, a második az okkultistáét, aki még nem érte el a tökéletességet, és a harmadik az adeptusét a megvalósítás pillanatában. A princípium, amit most tanulmányozunk, az első esetben a fizikai testen keresztül működik, a második esetben az antahkaranán keresztül, és a harmadik esetben a monádon keresztül. Csodálatos megfelelés van a monad, az antahkarana és a fizikai test között, de mivel ezt kissé nehéz megérteni, ezért fokozatosan vezetem fel. Az ātmā-buddhi-manas az isteni az emberben. Az embernek az a része bontakozik ki valójában, különösen a szűkebb értelemben vett manas kap ösztönzést a próbaösvényen, a buddhikus az Ösvény első felében, míg az atmikus a második felében. A beavatás összekapcsolódik egy új kezdeményezés eszméjével, például amikor a manas meghajol a buddhi előtt, és a gondolat a szeretet szolgálójává válik. Az emberi hármasság elsődleges teendője ezeken a síkokon van, de szükség van valamire, ami elkülöníti ezeket a működéseket, mint egy porszem a ködben, vagy egy picinyke szennyeződés a gyöngyben. Később, Logos-szá kell válnia, egy világot a világ belsejéből kell látnia, azaz saját külsejéből. Innen adódik annak szükségessége, hogy belemerüljön az anyagba. Ezért az isteni nem tud hirtelen belépni az anyagi világokba, csak pontról pontra. Az antahkarana egy adott személyhez csatlakozva egy ilyen pont. Az antahkarana így az alsóbb emberben a felsőbb önvalót helyettesíti. Egy adott inkarnációban a felsőbb önvaló nem mutatkozik meg, mindaz, amivel rendelkezik, korábbi életek fejlődésének szerzeménye. Valami kiválasztásra került különleges céllal erre az életre, és a személyiségnek nem a kibontakozásnak kell eleget tennie, hanem a pillanatnyi feladatot kell elvégeznie. Ő a jelen teremtménye, nem az örökkévalóságé. Ezért kell teljesen felad65/81
nia magát a magasabbért, minden remény nélkül sajátmaga számára, kivéve jutalmát a devachan-ban. Ha nem ezt teszi, a magasabb ellentétévé, célja akadályozójává válik. Minderre rámutatott Osiris egyiptomi története. A magasabb önvaló Osiris. Osirisnak a magasabb tereken van teendője. Nem tartózkodhat lent, hogy Typhonnal és Settel háborúskodjon, de gondoskodott fiáról, Horusról erre a célra. Horus az antahkarana. Az antahkarana az egyetlen dolog, ami isteni a személyiségben, aki saját atyjának kicsiny inkarnációja. Ez magyarázza meg a „Horus születése” kifejezést. Ezt követőleg tekintsük át a személyiség és a testek sorozata közötti különbséget! Horusnak kellene lennie a személyiség uralkodójának. Azaz, építenie kellene egy birodalmat a Földön, ami apját jelképezné. Ez esetben a testek különböző fajtájú anyagokat vonzanának, különböző mértékű rezgést vennének fel, formákat és szokásokat alakítanának ki, a felülről való személyiséggel egyezően. Horus így az isteni személyiség lenne az emberben, teljes harmóniában a három magasabb princípiummal, földi birodalomban létrehozva, amint a mennyekben van, és egyfajta isteni négyes alakulna. Azonban kell foglalkozni a karmával, a korábbi inkarnációk során a sűrű fizikai testen keresztül végrehajtott cselekvések karmájával. Belép a karma, és kívülről árnyalja azt a testet, öröklődés és más közvetítő hatásokon keresztül, még mielőtt megszületik. Kívülről jövő dolgok állandóan alakítanak rajta számtalan módon megszületése pillanatától kezdve, és másfajta személyiség felépítésére hajlamosítanak. Typhon akar lenni az uralkodó. Ha bármely inkarnációban nagymértékben nyerne csatát, és foglyává tenné Horust, akkor az „ön-személyiség” létrehozatalának legboldogtalanabb jelenségével állnánk szemben. Mégis, még ez a vereség sem lenne hiábavaló. Ha a felsőbb még nem képes arra, hogy uralkodó legyen az elmúlt karma által hozott tapasztalatok közepette, csak azt jelzi, hogy még a tanulás állapotában van, nem az intuíció (ihletve látás) állapotában. Tapasztalatokból kell tanulnia, néha keserű tapasztalatokból. Azonban minden tapasztalat, amit a karma okoz, jó a lélek fejlődésének, és habár érkezhet ellenség álruhájában, valójában a legjobb barát. Ezért, végül Typhon nem ellenség, egy másik helyettes, az antahkarana helyettesítésére, ami jól elrendezett folytonossága a képzésnek a magasabb számára, növekedése folytatásának eszköze. A „karma Urainak” képviselője, azaz a sugár megnyilvánult aktivitásának megtestesült korlátozásai, a hét „ringpass-nots” (áthaladást fogó gyűrűk). Bármilyen teremtőképességről legyen szó, nincs megengedve nekünk, hogy elmenjünk végig az úton az anyagiság teljes halál-stoppjáig, hanem visszavetnek bennünket erről a „külső élről”, az objektív vagy megnyilvánulási laya pontról. H.P.Blavatsky beszél a Lipikákról, akik szellemi értelemben vett lényiségek, nem az elme és nem az anyag értelmében, így az „Ember maga”, írja a Titkos Tanítás-ban, bünteti vagy jutalmazza magát. „Mi teremtjük az okokat, és ezek felébresztik a megfelelő erőket, amelyek magnetikusan vonzást gyakorolnak és visszahatnak az őket létrehozó okokra.” Mindennek van határa az univerzumban, így az emberi testnek, és ismétlem, az emberi elmének is. Ez megfelel annak a ténynek, hogy a fejlődés fokozatos, mintha lépcsőfokonként mennénk felfelé, de a lépcsőfokok eltérőek ezen a létrán, mind az ásványi, mind a növényi és az állati birodalom esetében, stb. Most érünk a dolog kritikus pontjához. Említettem, hogy az antahkarana helyettesíti az isteni, a felsőbb önvalót. Ez nem teljesen igaz, mégis úgy tűnik, mondani kellett, hogy elvezethessen bennünket a mélyebb igazsághoz. Az isteni a tapasztalás alanya, aki tapasztal; az anyag a tárgy. Ez a kettő nem járhat együtt valaminek a segítségével, ami egyikükben van meg, de együtt járnak, mivel mindkettő egy nagyobb egész kivonata. Emlékezzünk vissza a Fényoszlop történetére! Vishnu (a Második Logos, az 66/81
5.
6.
7.
isteni) és Brahmā, a Harmadik Logos (az anyag) nem lehetnek meg együtt, amíg Shiva (az Első Logos) nem jelent meg, és nem bizonyította nekik, hogy ő végképp mindkettőjüknél felsőbbrendű. Ezután mindketten neki szentelték magukat, és elkezdtek dolgozni Neki engedelmeskedve. Nem tartózkodhatott velük, mégis, Ő harmóniát teremtett közöttük, és megígérte nekik, hogy ismét találkozhatnak Vele, ha munkájukat elvégezték. A harmónia megmaradt, kapcsolati eszköz az alany és a tárgy között, a tudó és a tudott között, az isteni és az anyagi között. Ez a harmónia māyā, az életünk, ami helyettesíti az igazi életet. Az emberi lényben antahkarana így māyā képviselője, és megint csak a fizikai test, a karma támaszpontja. Mivel a monad az Első Logos az emberben, a magasabb önvaló a Második (három képességgel), és az alsóbb én a Harmadik (ugyancsak három tulajdonsággal), és antahkarana képviseli az első Logost (a monadot), amíg a Harmadik és Második együttes munkája be nem fejeződött. Ha ez megtörtént, akkor antahkaranára többé már nincs szükség, mivel az ember befejezte emberi pályafutását, és Uruk (a monad) jelenlétében vannak ismét. Így az adeptusság elérését követően antahkaranára már nincs szükség, mint ahogy az ego is csak eszközzé válik; a tudatosság többé már nem maga az ember, csak erők sorozata. A hatha jógát ennek a sugárnak a mágiájaként tartják számon. Indiában ezt az analógia elméletére alapozzák, és arra a hitre, hogy amint az elme befolyásolja a testet, úgy van hatással a test is az elmére. Tisztelői a test feletti legszigorúbb ellenőrzést gyakorolják, nem kínzások vagy egészségkárosító gyakorlatok kirovásával, kivéve a kultusz néhány tudatlanja vagy félrevezetettje között, hanem a fizikai egészség és állóképesség legtökéletesebb állapotába hozzák, és az éteri hasonmásra légzéstechnikával hatnak, mindezt az elmeerők vagy siddhik elérése érdekében, vagy nagyfokú koncentráció elérésére. Az egyiptomi mágia nemcsak a testet vette számításba, hanem dolgok számos változatát, jelképrendszeren és analógián keresztül működve gyakorolt hatást a belső és a külső világokra. Minden külső dolog, úgy tűnik, jelentőséggel és belső hatással bírt számukra, így szorosan összekapcsolták a belső és a külső világokat, gondolkodásukban és életükben egyaránt. Az ötödik sugárnál találjuk a tüzet, amit jellemző vonásként említettünk, és az alkímiát, mint mágiát. Ez nagyon világosan mutat rá a tudományos sugárra, amelynél a legaprólékosabb pontosságú igazság és tisztaság a siker követelménye. Agni-nak vagy tűznek, minden formájában sok köze van az ember munkájához a kémiában és a fizikában, valamint a tiszta és az alkalmazott tudomány minden ágában. Összeköttetésben áll a tényleges emberi elmével, és azzal a nagyon érdekes ténnyel is, hogy a tudomány csaknem teljesen a látás érzékelésétől függ, ezért a fény közvetítőjétől, agni egy formájától. Például, ha a testben levő hő természetéről szükséges tudás, a tudós nem érinti ujjával azt, hogy érzéssel szerezzen tudomást a hőről, egy hőmérőt alkalmaz, hogy jelezze a hőt látható módon. Amint az köztudott, a zoroasztrianizmus a tűz és a tisztaság vallása. A hatodik sugár jellemzője az „istenség inkarnációja”, és mágikus erőt, bhaktit vagy odaadást jelent. Ez megfelel a mi osztályozásunknak, mivel ennek a sugárnak a rajongója úgy tekint Istenre, mint a jóság inkarnációjára a tárgyi világban, nem mint elvont istenségekre, akik vonzóbbak a többi sugárhoz tartozó emberek számára. Főleg a kereszténység ilyen típusú vallás, nem feledkezve meg a földi gazdagságról és jólétről a Földön, és az eljövendő életben. Valamely ismeretlen okból a hetedik sugár jellemzőjét nem adták meg, talán, mert ha megemlítették volna a szépséget, esetleg elsiklottak volna mélyen ülő jellege felett. Az ember nagy számban láthat elementáris imádatot Indiában. Az elementáris fogalmának lényeges eszméje az, hogy az életnek, mielőtt belépne az ásványi birodalomba, nincs határozott vagy megtestesült formája. Ez az elementáris lényeg sietteti az ásványi lény tartósságának és szilárdságának élvezetét. Ha megpróbáljuk elképzelni ennek 67/81
az élet-siettetésnek az állapotát, megérthetjük, milyen sóvárgással folyik bele az emberi gondolat asztrális síkon létrehozott formáiba, és hogy ha létrejön egy forma vagy kép, ami az ismételt és kollektív emberi gondolat gyújtópontjává válik, egy képben vagy ereklyében az elementáris élet nagyon erős vezetést vagy irányba terelést kap, ahonnan ereje visszahathat az emberi lelkesedésre. Nagy erőt lehet ezen a módon jó vagy rossz felé terelni, így rendelkezésre áll mágikus eszköz, talizmán vagy ereklye, hogy az elementáris erőt vagy életet, az emberi erő kiegészítéseként rendelkezésre állítsák. Mechanikus abban az értelemben, hogy az alkalmazott erő akaratlagosan nem változtatható, hanem automatikus folyás, válaszul az emberi vágyra, szándékra és gondolatra. Szokványos mágiákat így azok folytatnak, akiknek kulcsuk van az elementáris erőkhöz. Sok régi szertartás hátterében kétségtelenül ezzel a princípiummal élő különféle módszerek álltak, amelyek telepatikus vonalakon működtettek felerősített jó szándékokat. Ez teljesen ahhoz hasonló, ahogy az ember a vízesést használja fel elektromos erő előállítására, hogy gépeket működtessen az emberi izomerő pótlására. A régi Indiában a Dévák fogalmát az összes erő jelölésére használták. Említettem, hogy a Nap jelképezi az istenit, mivel saját fényével ragyog, és a hold az anyagot, mert visszavert fényt sugároz. A dévák kiszabadított lények. Az ember is déva belső lényegében kötöttségén túl. A Természet dévái, az állandó forma nélküli lények, mint ami a tűz szelleme is, valamint a viszonylag szabad lények széles változata – videha és prakritilaya – ilyen kötődésekkel társultak és társulnak az emberhez. Megkíséreltem ezt a témát érzésbeli szempontok nélkül ábrázolni, a folyamatok természetét így bemutatva. Egy szentély papja számára, például, látható, hogy a „mágia” hatékonysága nem függ saját bármikori morális állapotától, habár hitének és szándékának kell lennie. Ez, ahogy én értelmezem, megfelel annak a hitnek, amit a modern „magas” vagy szertartásos imádási helyeken éreznek. Említettem már a hetedik sugárról szóló fejezetben, hogyan egészíti ki az emberi erőt a szépség természetes módon, milyen szentséges a test, az érzések és a gondolkodás felfrissítésében, feltöltésében vagy felélesztésében, és megfordítva, minden ügyesség a cselekvésben, ami az akarat tudatos vagy öntudatlan felajánlása, hogyan vezet szépséghez formában, ami visszahat ránk a már említett felfrissítő hatásával. Lovon való tökéletes futás a legszebb végtagokat alakítja ki. A kezek helyesen alkalmazott működtetése – nem nehéz szerszámok balkezes megragadása – hozza létre a legszebb kezeket. Tehát mindenütt tökéletes működés, helyes és megfelelő egyensúllyal, a forma szépségét hozza létre, így „virtuóz körforgást” idéz elő a dharma elve az anyagi működésben.
68/81
III. RÉSZ A SUGARAK ISMERETÉNEK NAGY ELŐNYE ÉS VESZÉLYE „Ó, bölcs ember, oszlasd el azt az elképzelést, hogy Nem-Szellem az Szellem” – mondja Shankaracharya. Atma az Nem-Szellem végső parabrahmikus állapotában; Ishvara vagy Logos az Szellem, vagy ahogy az okkultizmus kifejti, a megnyilvánult élő Szellemek összetett egysége. A Titkos Tanítás Habár Ishvara „Isten” – változatlan a Pralaya mélységes mélységeiben és a Manvantara legerőteljesebb tevékenységében, még rajta túl van ATMA, akinek sátra az örök MAYA sötétsége. A Titkos Tanítás XIX. FEJEZET AZ ÖN SUGARA Ez a tudás a sugarakról csak azok számára való, akiknek van egy eszményük, amely ellenállhatatlan bűvölettel vonzza őket, úgyhogy nem tehetnek mást, mint útjukat feléje fordítani, mint életük serkentő tényezője felé, nem úgy gondolva rá, mint olyas valamire, ami egy hosszú út végén van, hanem amit mindig próbálnak érezni, vagy kifejezni, vagy teljesíteni. Mások, akik még a test és az érzékek és az elme pillanatnyi kielégítéséért élnek, még māyā szolgálói, és csak olyan változó örömeik vannak, mint amit az állatok élveznek. Ilyen módon van ellentét eszmények és vágyak között. Akinek állandó eszménye van, az úton van az igazi élet felé, ami ānanda, boldogság, és ha gyorsan rója az utat, akkor nemcsak eszményének vezérlő csillagára van szüksége, ami az éjszaka sötétjében felette és előtte ragyog, hanem erény lámpására lábai számára, és erőre végtagjai mozgatására. Sőt, még többre, hogy útját legnagyobb sebességgel rója, el kell döntenie, melyik csillag követésére szánták, és milyen erényt és erőt mondhat magáénak, vagy más szavakkal, meg kell találnia saját sugarát. Természetesen, látható, hogy ahol van ilyen eszmény, ott minden lépés a létrán vagy lépcsőzeten annak azonnali kifejeződése. Így az igazság útján minden lépés igazság, a szeretet útján minden lépés szeretet. Ezen az úton nincs utazás, csak lelkesedés. Ez csak akkor lehetséges, ha életét belülről vezeti. A minap megfigyeltem két sakkjátékost. Az egyik a tábla fölé hajolt aggódó szemekkel, összeráncolt homlokkal, ujjai remegtek, ahogy megtette mozdulatait, a másik hátra hajolt, nyugodtan tanulmányozta a táblát, és amikor érintette a bábukat, az természetes, alig észrevehető eleganciával történt. Aki a boldogság felé vezető ösvényt járja, annak rá kell eszmélnie, hogy az élet is egy ilyen játszma, semmi több. Az két világ találkozási pontján helyezkedik el. Nevezzük azt a helyet, ahol én a külső világgal találkozom, az „én világomnak”. Az nem a világ egésze, hanem annak csak az a része, amelyben az én játszmám végbemegy, ahol a dolgok megérintenek, és felkavarnak az érzékeken keresztül, és amelyeket én gondolataimon keresztül befolyásolok. Sok olyan dolog is jelen van időben és térben, amelyek nem érintenek a jelen játszma folyamán, és sok dolog van erőimmel lehetséges elérhetőségen túl, de minden bizonnyal van egy terület, ami az „én 69/81
világom”, kisebb vagy nagyobb, annak mértéke szerint, ameddig én kimentem a világba, és kézbe vettem, vagy beléptem az élet játszmájába. Az összes bábu hasznos dolog a táblán – király, királynő, futók, lovak, bástyák, és parasztok – család, gazdagság, barátok, üzleti kapcsolatok, sőt a test, egészségi állapotával, végtagjai és szervei erejével, érzékeivel és agyával, fizikai, érzelmi és mentális szokásaival. A játszma Önért történik, az Ön világában rejtett énjének a nagyvilággal való találkozási helyén. Először az Ön helyzete biztos, de megmozdul, hogy nagyobbítsa vagy élvezze saját erőit, és azonnal nyitott megütközni. Minden egyes mozdulatára válaszmozdulat következik a világban, ahol hatás-ellenhatás elválaszthatatlanok. Jó helyzetek, rossz helyzetek jönnek és mennek, parasztok és lovak hullanak, de Ön nem esik el, és Ön megtanulja a bábukat csak hasznuk szerint értékelni, és nyugodtan hagyja őket elmenni, ha feláldozásuk révén jobb helyzet érhető el. Futó és bástya és királynő elsüllyednek, de Ön nem. Ön nem veszett el, mégha maga a király is elmegy, az a bizonyos test, az utolsó darab a táblán. Nincs mit sajnálni, mert ha Ön jól játszotta a játszmát, erősebb lesz a következő menetre. Az élet eseményei valójában soha nem érintik Önt, csak kihatnak az Ön világára. Aggodalomtól görnyedten, tele oktalansággal, úgy látszik, hogy a paraszt vagy bástya elvesztése azt a bizonyos ént károsítja, de valójában abból semmi sem érintette Önt, csak az Ön világát. Minden esemény kedvező a higgadt és aktív léleknek. Üljön egyenesen, dőljön hátra, és így fogja látni. Az emberi lélek haladásában vagy fejlődésében öt fokozatot állapítanék meg, és ennek a létrának a különböző fokain mindenütt találhatók emberek: 1. 2. 3. 4. 5.
állapot állapot állapot állapot állapot
hátradőlés egyenesen ülés fölé görnyedés egyenesen ülés hátradőlés
Az első állapot a primitív, még fel nem ébredt ember, akár kultúrált, akár nem, tétlen és érdektelen, cselekvésre csak erős sorsfordulók által késztethető. A második olyan ember állapota, aki már megtanulta, hogy a világ gyönyörködtető dolgokat tartogat, és tele van buzgalommal értük, egészen a mohóságig. A harmadik állapotban még tele van buzgó vággyal, de már tapasztalta, hogy tele van veszélyekkel és kiegyenlítésekkel, és megvannak saját határozott törvényei, és nagyon szeretné létezésének törékeny hajóját biztonságosan kormányozni az élet zuhatagain keresztül. A negyedik állapotban az ember még a játékban elmerülten él, de méltósággal játszik, habár metszően érez minden nyereséget és veszteséget. Az ötödikben úgy játssza a játszmát, mint aki halhatatlan, aki mindenkor tudja és érzi, hogy csak nyerhet a nagyobb játszmában, aminek ez kicsiny része, mivel mindig erősebbre nő. Mentes az aggódástól, elégedetlenségtől és haragtól, tőle eltávozott remény és félelem, és nem szolgáltatja ki magát az események kegyének, mint aki azt kívánja, hogy ellenfele úgy lépjen, ahogy ő óhajtja. Bármi történjék, nem veszíti el nyugalmát, hátradőlve játssza a játszmát, azt lehet mondani, alvó ereje olyan, mint amilyen a tigris ugrása mögött húzódik meg. Amíg a többi ember tapasztalatai világmindenségét két gyakorlati részként különbözteti meg, „én és a világ”, addig ő három részként, „én”, „az én világom” és „a világ”. Mármost neki nincs félnivalója a világtól, csak sajátmagától, csak erői használatára kell ügyelnie, és hogy soha ne hagyja azokat aludni. Ezt a helyzetet bizonyos mértékig elnyerve, a kérdés a következő: hogyan tudhatja meg Ön, hogy melyik az Ön sugara? Lehetetlenség bármilyen szabályt lefektetni, aminek segítségével a felfedezés történhet, de vannak bizonyos kérdések, amelyeket Ön feltehet sajátmagának, ami segítheti intuíció lejutását az agyba. Önnek lehetnek erős hajlamai tanulás, jóté70/81
konyság vagy művészet iránt jelenleg, de ez lehet csak egy átmeneti időszak, egy környezet által felkeltett érdeklődés. Először kérdezze önmagát, milyen módon távolította el a teozófiai tudás lelki szükségletéből a görcsös korlátokat, azaz felismerve, hogy mi nem a vakszerencse áldozatai vagyunk ebben a világban, hanem saját sorsunk döntőbírái, amely sorsnak a beteljesítéséhez annyi inkarnációnk lehet, amennyit csak akarunk, egyik inkarnáció sem a végzet szükséglete, hanem egy másik alkalom, egy következő játszma, ugyanúgy, ahogy holnap lesz egy másik alkalom arra, hogy megtegyük, amit ma elmulasztottunk megtenni. (1) Látszott-e felnyitni egy végtelen győzelmi ösvényt a feltörekvő lélek diadalmas haladására? (2) Látszott-e úgy, hogy megszűnnek az akadályok a napos szív egyetemes kitágulása előtt? (3) Eltűntette-e a zavarodottságot abból az elméből, amelyik mindent meg akart ragadni egy mindent átkaroló tervben? (4) Megmutatta-e, hogy még az élet legsötétebb pontjain is vannak szellemi célok, és még a tökéletlen dolgok tökéletesítésében is van megfelelő helye? (5-7) Ígért-e Önnek időt és alkalmat a tudás tökéletesítésére, vagy egy végtelen kapcsolati távlatot mindennel, amit legnagyszerűbbként lehet felfogni, vagy bizonyságát végső tökéletes jártasságnak egy olyan művészetben, amelynek összes, életen át tartó energiáját el kell hagynia, kivéve a teljes megvalósításon kívül? Mélyedjen el ezekben a dolgokban teljesen, anélkül, hogy vágyakozna megtudni, hogy ez vagy az a sugár az Öné, és az intuíció talán megszólal. Ugyancsak megkérdezheti önmagától, visszatekintve, hogy milyen befolyással bírt másokra. Ez mondhat Önnek valamit, mivel minden ember azt nyújtja, amije van, semmi mást. Erősebbé válva hagyta-e el őket, mint megelőzőleg voltak, és képesebbekké váltak-e az élet kalandjával szembenézni Önnel való kapcsolatuk következtében? Az élet iránti, az eddiginél nagyobb érzékenységre tudta-e Ön ébreszteni őket, mint a sajátjuké volt, ami áthatja a világot? Okozott-e bennük olyan érzést, amelynek segítségével sajátmagukon belül megértik a létezés misztériumát? Mindezeket a dolgokat anélkül idézte volna elő, hogy tudatosan gondolt volna rá, pusztán a jelenlétével? Hogyan tanította Önt a világ? Ha a világos és egyértelmű kemény leckéket hordozó tapasztalaton keresztül talán Ön előbb cselekedett, és csak utána gondolkodott múltjában; de ha a világ Ön elé tárt Ön elé könnyedén dolgokat saját választásra és megfontolásra, akkor az ellenkezője igaz. Mindenekfelett, mit akar Ön mélyen, lent, legbelül magában? Mellőzze vágyait, és kérdezze saját magát, mi az, amit valóban akar, és ne fogadjon el felületes választ, kérdezze meg saját magától, miért azt a választ adta, és mi az a mélyebb szükség, ami mögötte áll. Ha Ön bármelyik sugár iránt szerető vagy idegenkedő érzéssel van, átmeneti vagy felesleges szeszéllyel vagy ellenszenvvel viseltetik, az zavarni fogja az igazság látását. Önnek feltétlenül hajlandónak kell lennie bármit intuíciója alapján elfogadni, és sohasem megkérdőjelezni, miközben abban reménykedik, hogy a válasz ez vagy az lehet. Ismételten, szűkítheti Ön a kérdezés területét az elme három erejének megfontolásával; tanácskozásaik során melyikük leginkább a megoldásokat javasoló, és melyikük sürgeti a többit tevékenységre? Ön a tudást és erőt vajon a szeretet miatt keresi-e, ami arra készteti Önt, hogy Istent akarja szolgálni, vagy embertársait segíteni? Ön mások társaságát és az élet alkalmait a megértés kedvéért keresi-e? Vagy az önvaló életereje, akinek, minthogy létezik, teljes életet kell élnie, ami Önt az élet zűrzavarába küldi, mert az élet az élet, és azt kiadósan kell élni? Ha Ön mélyen magába néz, érez-e hajthatatlan célt, állandóan előre törőt, érez-e nem csökkenő szeretetet, ami mindig kész mások életének körülölelésére, talál-e szüntelen sóvárgást a makulátlan igazságra? Vizsgálja meg saját magát hibáin keresztül. Három nagyjelentőségű szellemi törvény van, amelyeket egyetlen igaz ember sem szeghet meg; ébernek és aktívnak kell lennie erőit illetően, igazlelkűnek kell lennie magával és másokkal szemben, és telve szeretettel. Ha a legmagasabbat keresi, megbocsájthatatlan és nem igazolható, ha bármikor ezek egyikét egy másik kedvéért feláldozza (azért mégis meg fogja tenni, de egyre kevésbé az idő múlásával) a 71/81
gyakorlati élet feladatának viszályai közepette. Melyiket áldozta fel Ön a múltban? Fordult-e elő, hogy kedvesség végett Ön valótlanságot mondott, vagy az igazsághoz való hűség kedvéért fájdalmat okozott, vagy valamely munkát, ami Önnek életbe vágóan fontosnak tűnt, sikerre lendítve, mellékesen lazaságot engedett meg magának igazságban, szeretetben? Az alapelv, amelyhez tartja magát, jelzi a sugarat. Hajlamos Ön büszkeségre, haragra vagy félelemre? Mivel, ahogy bemutattuk, az első és a hetedik sugárnál áll fenn hajlam büszkeségre, a második és hatodik sugárnál haragra, és a harmadik és ötödik sugárnál félelemre. Azonban mindez a kérdezősködés csak részleges segítség, mert a tudásnak belülről kell jönnie. Abban a törekvésében, hogy Ön felismerje sugarát, az is szükséges, hogy ne hasonlítsa össze saját magát másokkal. Lehetséges, hogy Ön megértésben sokkal gyengébb, mint mások, akiket ismer, mégis lehetséges, hogy ez a legerősebb dolog az Ön jellemében, lévén a többi princípium még gyengébb. Lehetséges, hogy egy személy a szeretet sugarához tartozik, mégis lehet akarata erősebb, mint egy másik személyé, aki az első sugárhoz tartozik. A kérdés nem az, hogy Ön hogyan áll más személlyel összehasonlítva, hanem az, hogy melyik princípium a saját lelkén belüli erők vezére. A tökéletes ember ezen princípiumok leggyengébbjében is olyan erős, mint a még tökéletlen ember a legerősebbjében, mivel ő mindegyikükben elérte, amit lehetséges bárkinek, aki emberi formában él. Ha Ön kiválasztotta vezérlő csillagát, a következők lesznek lámpásai, hogy bevilágítsák az utat lába előtt az élet zavaros bozótjában, és következők lesznek erői, amelyek az Ön útját meggyorsítják: SUGÁR 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.
CSILLAG Szabadság Egység Megértés Harmónia Igazság Jóság Szépség
LÁMPA Bátorság Szeretet Igazság Bátorság Igazság Szeretet Bátorság
ERŐ Akarat Szeretet Gondolat Képzelet Gondolat Szeretet Akarat
MUNKA Kormányzás Jótékonykodás Filozófia Előadás Tudomány Vallás Művészet
Olykor tovább bonyolítja a dolgot az erős második princípium jelenléte a jellemben. Természetesen minden sugárnak megvan hét alosztálya, és azok mindegyikének további hét, de azt nem vesszük tekintetbe, mivel egy princípiumon belül annak a princípiumnak a tulajdonságai vannak túlsúlyban mindezen árnyalatok felett, amint a sárga szín árnyalatai is sárgák, és a zöld szín árnyalatai is zöldek. Lehetséges, hogy a második legerősebb princípiumnak valakinek az alkatában saját hangja van, tiszta és erős, és bizonyos életkörülmények között olyan kiemelkedő, mint az első. Különféle elképzeléseket fűztek az alsugár fogalmához, de itt csak arra használom, hogy jelezzem, mint erőnlétben másodikat.
72/81
XX. FEJEZET VESZÉLY NÉLKÜLI HALADÁS A jelenlegi állapotban életünk célja a tudatosság fejlesztése, vagy még inkább tudatos erőink fejlesztése az emberi tökéletességig, és ez a tudás a sugarakról mindvégig rendkívül hasznos. Ha egy ember tudja, melyik az ő sugara, akkor felfedezte legmeghatározóbb erejét. Ha használja is azt a legmeghatározóbb erejét, gyorsan halad előre, ragyogó vagy végzetes eredményekkel, a körülményektől függően. Ez nagymértékben a bennfoglalt veszély miatt van így, amit nem szabad könnyen túlbecsülni, hogy a tudás mindaddig vissza van tartva, amíg, akik feltehetően megkapják, meg nem tanultak sok mindent az emberi élet természetéről és a testvériségről. Ha egy embert betölt egy eszme, és, ha életét azonosítja azzal, és erejét érzi magában, kísértést érez, hogy azon az egy vonalon haladjon, elhanyagolja gyengeségeit, valamennyi ilyen esetben a haladásra való törekvés csaknem biztosan összeomlással végződik. Hogy ez miként következik be, egy-két egyszerű példa elegendően szemléltetheti. Ha egy ember az igazságot keresi a tudományos sugáron, és ha kevés szeretet vagy odaadás van természetében, hamarosan képes lesz nemcsak az állati, de az emberi kísérletezésre is. Vagy ha a személy alkalmas a jótékonyságra, és ha azt a vonalat követi nagy erővel, de híján van mindkét másik fajta intelligenciának, anélkül, hogy szándékozná, a legfurcsább dolgokat követheti el az emberiség jólétéért hevülve, még forradalmat és vérontást is kirobbantva, ha elég ereje van hozzá. A sugarakról szóló tudás nagy haszna az, hogy Ön megtalálja és érzi erejét, és ezután a lehető legnagyobb mértékben alkalmazza, hogy a többi Önben meglévő tulajdonságot fejlessze, amelyek viszonylag hiányosak. A Jellemépítés (Character Building) című kis könyvem olvasói emlékezni fognak arra, hogy erős emberi bűnök jellembeli hiányosságot jeleznek bizonyos erővel társulva. Egy minden tekintetben gyenge jellemnek nincs ereje bármit megtenni, és gyakran sorolnak be ilyen személyt, mint jó embert, habár nehéz lenne megmondani, miért jó. Ezért ha egy ember úgy érzi, hogy valami pozitív hibája van, nem szabad elfojtania erejét, és azt mondani: „Túl sok érzés, túl sok energia, túl sok akarat van bennem”. Mondja inkább: „Nagy akaraterőm van, de emberi érzésekben szegény vagyok, és akaraterőmet kényszerítenem kell arra, hogy vegyüljek az emberekkel, és gondoljak rájuk, segítsem őket, amíg emberi érzéseim magasabb szintet nem érnek el.” Ilyen esetben, mint valamennyi hasonlóban, az ember sokat nyer, és semmit sem veszít, mivel fejleszti akaraterejét, mintha önző célra használta volna, de ugyanakkor fejleszti a szeretetet. Természetesen nehéz megváltoztatni valakinek az indítékait, de ha valaki ráébred, hogy az emberi élet célja nem más, mint jellemépítés, és ha valaki hisz a reinkarnációban, hamarosan látni fogja, hogy minden kisebb indíték elenyészik, és hogy ha a legjobbat teszi saját magáért, akkor működésbe hozza a legnagyobb és legelőnyösebb kapcsolatokat a többi emberrel. Van egy másik nagy veszély is, hogy az ember önző megvalósítás személyes kielégítését követi esetleg. Azt gondolni, hogy ilyen dolgot itt hirdetünk, szomorú félreértés lenne. Egy eszmény, nem pedig egy eszményi önvaló, amire valaki reagál. Vegyük ennek szemléltetésére egy kémia hallgató példáját. Kémiai tudásra áhítozik, nem egy ego, aki arra vágyik, hogy a kémia professzora legyen, aki azért tanul kémiát, hogy egy ilyen professzor legyen. Vagy vegyük egy kémia tanár példáját! Eszméje, hogy átadja tudását, nem az, hogy ragyogó fény legyen, mint tanár. Az „ön-személyiség” nagy hiba. Az embernek látnia kell, mi történik saját elméjében. Pusztán látni annyi, mint levetkőzni a hibát, ami mindazonáltal gyakran még hosszú ideig létezik észrevétlenül, és rontja az egész törekvést. Valaki azt kérdezhetné, hogy vajon az ember sugár alá osztályozása nem foglal-e magában ilyen „ön-személyiségi” hibát. 73/81
Nem foglal magában. Ez merőben csak egy tanulmány, és azután az ember életben való helyzetének megértése, test és elme valamennyi gyakorlati kérdésének viszonylatában. Az emberi lény sorsának teljesítését nem segíti semmilyen gyakorlati dolog elhanyagolása. Habár az életben való elhivatottságnak ez az osztályozása fennáll, senkinek sem szabad azt gondolnia, hogy sugara egyedülálló vagy különálló életre hívja fel, ami nem lenne gyakorlatias élet, és ha egészen végigvinné, az pszichológiai öngyilkossággal érne fel. Nem elkülönülten élünk. A sugarak nem külön létrák, amelyeken az emberek egymástól elválasztva kapaszkodnak fel. Együtt egy szervezetet alkotnak. Így egy adott sugárhoz tartozó ember lehet hű saját magához, saját erőit használva, nem saját becsvágyai kielégítése céljából dolgozva, hanem olyan tisztességesen együtt élve másokkal, amennyire csak lehetséges, és nyitottan arra, hogy a karma által elfogadjon kiigazítást. Ahogyan a szem a kéz és láb kedvéért dolgozik, és a láb viszi a kezet, és a szemet, ugyanúgy építhet a tudós, mint a mérnök és az építész templomot a vallásos híveknek, vagy egy művész megtervezheti és felszerelheti a filozófus dolgozószobáját vagy kertjét. A haladásnak ezen a tökéletes tudatosság felé vezető ösvényén nem szükséges, hogy az ember mindhét sugárra figyelmet fordítson, és megkísérelje magát mindegyikben tökéletesíteni. Azonban erőlködnie kell tökéletesíteni magát háromban: egyik az akaraterő kifejezésre juttatása, másik a szeretet, harmadik a gondolkodás. Így ha valaki jó filozófus, nem szükséges azon fáradoznia, hogy kiemelkedő legyen tudományban, vagy ha erősen kötődik a hetedik sugár alá tartozó művészetekhez, nem kell törnie magát különösképp az első sugár alá tartozó munka vonalán. Mindamellett, ő, akinek legerősebb princípiuma a negyedik, fontolóra veheti, hogy hiányossága van a másodikban vagy a hatodikban, és a harmadikban vagy az ötödikben, inkább, mint az elsőben és a hetedikben, mivel erős rokonság van az első, a negyedik és a hetedik sugár között, amint a második és a hatodik, valamint a harmadik és az ötödik között. Ajánlatos mindazonáltal minden esetben, hogy az önképzés három kiválasztott vonalából legalább az egyik az elsőtől harmadikig terjedő sugárcsoporton belül legyen, egy másik az ötödiktől a hetedikig terjedőben, ez tökéletesebb egyensúlyt eredményez a jellemben, ami megóvja a jelöltet attól, hogy túlságosan tartózkodó legyen a világtól, vagy túlságosan belemerüljön. Beszéltem egy ember második legerősebb princípiumáról, mint alsugaráról. Ha ez a másodlagos jellemvonása történetesen ugyanabba a csoportba tartozik, mint sugara, például sugara a másodikba, alsugara a harmadikba, vagy sugara az ötödikbe és alsugara a hetedikbe, ez is hajlamosít kiegyensúlyozatlan jellem kialakulására. Ebben az esetben célszerű egy harmadik tulajdonságon munkálkodni egy másik csoportból, és sugarának minden erejét annak fejlesztésére kellene összpontosítania. Képzése három vonalának kiválasztásánál nem szabad az embernek előszeretetére erőszakosan hatni. Sugárjellegének kellene az első választásnak lennie, második valószínűleg az lesz, amit alsugárnak neveztem, erőben második princípium, és ezután azt kell választania, amit legjobban szeret a maradékból, ha alkalmazza az általam leírt szabályt. Nem szabad félnie az elérhető leggyorsabb fejlődéstől, mindig úgy tekintve a harmadik választásra, mint leggyengébb pontra, és a legerősebb erőt annak fejlesztésére felszabadítva. Abból a célból, hogy a lehető legsebesebb haladást érjük el, szükség van annak megértésére, hogy két nagy törvény segíti azt elő állandóan. Éppen úgy, ahogy két végső princípium van a tapasztalati világban – a nagy aktív princípium, Vishnu, és a nagy passzív princípium, Brahmā, ugyanúgy van két nagy törvény, amit dharmának, illetve karmának neveznek, amelyek hozzájuk tartoznak, és mindkettő a tudatosság fejlődése érdekében működik. A karma törvényére gyakran úgy tekintenek, mint ami büntetést juttat azoknak, akik fájdalmat vagy nehézségeket okoztak másoknak, de nem így írható le igazi természete. Valójában a dolgok harmóniájának rendje, ami által az embert kívülről tanítják meg arra, amit el74/81
mulaszt megtanulni tudatossága erőinek felhasználásával. A Természet ragaszkodik ahhoz, hogy az ember teljesítse kötelezettségeit, amelyeket erői fejlesztésével eddig megszerzett. Vissza szeretnék térni sakkjátszma hasonlatomhoz. Ön tett néhány lépést, és megszerzett bizonyos helyzetet, és korrekten Ön nem utasíthatja vissza ellenfelének, hogy egy következő lépést tegyen, csak, mert a játszma nem az Ön tetszése szerint alakul, vagy, mert álmosnak érzi magát, és fel akarja adni. Ön nem lehet passzív, de büntetés terhe mellett folytatnia kell az élet játszmáját, amelynek játékvezetője nem tűr el részünkről szégyenteljes lazaságot. A világ bünteti a tétlenséget, az önzést és a gondolatnélküliséget, és az ártatlanság semmilyen fokozata nem menti meg az embert attól, hogy járművel elgázolják, ha ragaszkodik ahhoz, hogy becsukott szemmel megy át a Picadelly körtéren vagy az Ötödik sugárúton. Ez ehhez az anyagi világhoz való viszonyunk törvénye, és pontosan ugyanaz, mint ami azt okozza, hogy ha kezünket tűzbe tesszük, az megég, ha nem használjuk értelmünket, a tűz természetének megvizsgálására körültekintőbb módon. Nem lehetséges tehát passzívizmus, ezen az ösvényen minden jelöltnek figyelmet kell fordítania arra, amit a világ kifejezetten eléje tár, és hinnie kell abban, hogy különösképpen neki szánt leckét tartalmaz, ami további növekedéséhez szükséges. Vagy önként felhasználja azokat, tevékeny, önzetlen és gondolkodó életben fejlesztve akarati, szeretet és gondolati erőit, vagy kényszer útján tanítják, szükség esetén fájdalommal, kívülről. Jól fejezte ki Emerson: Minden nap egy hajót hoz, Minden hajó hoz egy szót, Jót nekik, kik nem félnek, Nyílt tenger felé néznek, lévén abban biztos, Hogy a szó, amit a hajó hoz, Mit hallani kívántak, az a szó. Ugyancsak ennek a törvénynek a része, hogy az embernek olyan sebet vagy jutalmat kell kapnia, amilyent ő adott másoknak, de ez sem büntetés, hanem okítás. Az az ember, aki szándékosan bánt mást, az érzéketlen a másik érzéseit, jóllétét illetően, és minthogy érzéketlen, erős tapasztalásra van szüksége, hogy érezze, vagy lehetséges, hogy nem gondolkodó, ostoba volt, és határozott tapasztalatra van megint szüksége, ami figyelmét felhívja. Kevés ember van, akik e lecke nélkül bánják meg oktalanságukat. „Ha csak fele olyan buzgósággal szolgáltam volna Istenemet, mint ahogy királyomat szolgáltam, nem hagyott volna koromban fedetlenül ellenségeim számára”, mondta Wolsey, és az ő tanulási módszere egészen jellemző eset. A bíboros nemcsak szenvedett a korábban másoknak okozott korbácsütések miatt, hanem mialatt ezt tette, utólag képet nyert a bölcsességről, annak meglátását, ami kívánatos volt az életben. Nem volt kétségbevonható számára, hogy ezt addig nem láthatta, amíg keményen büntette a világ, ez az élet rendje. Valójában, az inkarnáció célja nem az, hogy a már megszerzett erőket élvezzük, hanem, hogy fejlesszük a fogyatékosakat, és a karma törvénye mindig készségesen hozza elénk azokat a külső körülményeket, amelyek a legmegfelelőbben állítják helyre a jellem egyensúlyát. Ha gátolja ténykedésünket, amit meg akarunk tenni, mert könynyen és jól meg tudjuk tenni, az nem azért történik, mert ellenségünk, hanem barátunk, rámutatva a növekedés helyes ösvényére. A lehető legnagyobb haladás elérése érdekében az embernek nemcsak hajlandónak kell lennie elfogadni a játszmát, amit az élet sakktábláján talál, és nemcsak késznek kell lennie játszani a legvégéig, bármilyen bábuk is legyenek azon, bármilyen helyzetben, hanem örömteli elfogadással és a legszívélyesebb együttműködéssel kell azt tennie, nem azt óhajtva, hogy egy másik személy játszmája legyen az övé. „Minden egyes ember eléri a tökéletességet”, mondja a Gïtā, „ha saját karmájának mindenáron eleget szándékozik tenni.” 75/81
A másik törvény, a dharma, a tudatosság fejlődése, és valójában nincs is más fejlődés, mivel a természet formái pusztán a kibontakozó tudatosság köré épülnek. Egy ember dharmája az a tudati fejlődés létráján elfoglalt helyzete, és ennek a törvénynek a legfontosabb része, hogy szeretet, akarat és gondolat erői használatuk révén növekednek, nem másképp. Bölcs dolog, ha az ember alkalmazza erőit, mégha jelentéktelenek is, ahelyett, hogy meghátrál használatuk előtt, mert nem érnek fel mások szintjéig, akiket csodál. Nem várható el növekedés várakozással, vagy olyan feladat végrehajtásának megpróbálásától, amelyhez erői még nem alkalmazkodtak. Szóljon ismét a Bhagavad Gïtā: „Jobb a saját dharma, mégha dicstelen is, mint másvalakinek a sikeres dharmája. Aki a saját természete által előírt dharmát teljesíti, nem esik bűnbe.” A karma törvényének egyik jellegzetessége – az ember viszonya a körülötte levő világhoz -, hogy ha követi a sugarak egyikének tevékenységét, fejleszti egyúttal a megfelelő sugár minőségét. Ha valaki bármilyen fajta művészként a szépség követéséért tesz, fejleszti egyúttal az akaratot és az önmérséklést, ami az első sugárra utal. Ha valaki az odaadás ösvényét követi, mondjuk, Krisztust, az az emberi testvériség egyre szélesedő területeire vezeti. Aki mint tudós, az igazságot követi, filozófusfélévé válik. Aki magát a lehető legnagyobb készséggel beleveti a munkába, azaz dolgozik akarattal a háta mögött, az tapasztalathoz és érdeklődéshez jut a szépség iránt, mivel, ahogy említettem, a működő képesség mindig szép, valamint a szépség indítéka. Aki az emberi testvériség érzéseit követi, bajtársiasság érzésével kezdheti, de azzal fejezi be, hogy másokban megtalálható felsőbbrendűség vonásait értékeli, ami kiváltja csodálatát. A filozófus, aki az ember világhoz fűződő viszonyának megértését keresi, a tudomány birodalmában találja magát. Ez a nemzetek fejlődésében is látható. Jelenlegi alfajunk tudományos hajlama állandóan filozófiába és a magasabb elme fejlesztésébe ágazik el, ez nyilvánvaló Amerikában, ahol az emberek imádják a nagylelkűséget és a jólétet, és korlátlanul csodálnak mindent, ami nagyszerű, a hatodik alfaj elméje már érzékeli a testvériség nagy érzését, mint sehol máshol a világon. Ha a testvériség felküzdi magát annak a fajnak a még távoli érettsége világában, amint a tudomány győzedelmeskedik, és áthatja az ötödikben az otthoni élet minden kis részletét, minden elmarad, megjósolhatóan, mivel az emberek teendője a hetedikben az élet minden részében és minden módon való megszépítése lesz, elérik az akarat nagy erővé válását, a külső szabadság élvezetét, ami felvilágosult anarchiát tesz lehetővé, ami lehetetlen volt addig, ameddig a testvériség játszott szerepet. XXI. FEJEZET AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS ÁLLAPOTAI „Közeli és jellemző ránk”, mondta Emerson „a Sphinx-ről szóló régi mese, akiről azt mondták, hogy ül az út mentén, és rejtélyes kérdést tesz fel minden utazónak. Ha az utazó nem tudott válaszolni, lenyelte élve.” Mi az életünk, ha nem gyors szárnyú tények és események szüntelen repülése? Nagyszerű változatban jönnek ezek a fordulatok, valamennyi kérdéseket tesz fel az emberi szellemnek. Azok az emberek, akik nem tudják a legmagasabb bölcsességgel megválaszolni az időnek ezeket a tényeit vagy kérdéseit, szolgálják őket. A tények hátráltatják őket, zsarnokoskodnak felettük, a megszokás, az érzékek emberévé teszik őket, akikben a szorosan vett engedelmesség kioltja a fény minden szikráját, ami az embert valódi emberré teszi. Azonban ha az ember hűséges jobbik ösztöneihez és érzéseihez, és visszautasítja a tények uralmát, mint az, aki magasabb fajba lép, ha lélekben szilárd marad, és megtalálja princípiumát, akkor a tények megfelelően és finoman helyükre kerülnek, megismerik mesterüket, és legjelentősebbjei magasztalják őt.” Ez jelzi, amint az előbb említettem, hogy az em76/81
ber a tudatossághoz tartozik, és ha határozottan kiáll amellett, hogy nem kell félnie semmitől, akkor minden rendben lesz vele. Mindazonáltal fontos annak megértése, hogy amit az ember általában gondol magáról, az a valóságban a külső világnak egy része. Elemezzük az embert, és nézzük meg! Először is, van az anyagi testek sora – a fizikai test, finomabb síkokról eredő társaival. Ez egy korlátozott eszközt biztosít a tudatossághoz, és a benne való megtestesülés világos koncentrációs folyamat. A test egy fényképezőgép, egy sötét doboz. Elzár bennünket a világtól. Nem nyújtja számunkra a világot, mint ahogy általában feltételezik. A testben levő érzékszervek, mégis, elhomályosulási működésének mérséklését szolgálják bizonyos mértékig. Bebocsátanak egy kis fényt a világból a tudatba, ennél fogva az elme képernyőjén nagyon tiszta kép jelenik meg. A látás a tudatossághoz tartozik, sohasem a dobozhoz, és ez a tudatosság nyitott a világra, és képes egészének a látására, kivéve, ha belép ebbe a kamerába, úgyhogy figyelmének legnagyobb részét egyetlen kicsiny fénysugárra koncentrálja. De a világra nyitott tudatosságnak a legbizonytalanabb és leghatározatlanabb érzése van mindarról, ez egy fejletlen, határozatlan elme, de tiszta és ragyogó részekkel benne, amelyek nagyszerű és élénk tapasztalatokból erednek, amelyeket a test fényképezőgép-dobozán keresztül szerzett. Ennek természetes következménye, hogy a testben egy ember a dolgokkal egymás után foglalkozik, egyáltalán nem bontakozik ki abban a testben, és a test nem fejlődik, hanem változások sorozatán megy át, mint az év évszakai, mindig veszít, valamint nyer. Nem arról van szó, hogy a középkorú ember tökéletes, és a gyermek, valamint az aggastyán tökéletlen. A gyermeknek és az aggastyánnak megvan saját tökéletessége, ami az érett embernek nincs meg. Ez hasonlít a gyermek tapasztalatára az iskolában, aki a nap folyamán fél tucat leckét különféle tárgyakból, különböző tanárokkal, különféle termekben old meg. Igaz, hogy azokba a termekbe holnap is bemegy a gyermek, és mindegyikükben többet tanul, mint amit előző nap tudott, mivel a tudás birodalmában „akinek több van, annak adatik”, és az elme ereje napról napra növekszik. Ugyancsak igaz, hogy a jövőbeni inkarnációkban, minthogy mindegyikünk áthalad az élet évszakain, jobban fog boldogulni mindegyikben, és gazdagabb lesz tudatosságban. Ahogy ez a gazdagodás folytatja útját, a testek érzékszervei tartományukban kiterjednek, ahogy az egyre erősebbé váló tudatosság jobban képes megtartani a dolgokat, amíg végül tökéletességében meg tud állni, nyitottan az egész világra, szem nélkül látva és fül nélkül hallva. Addig a nagy napig azonban minden testet öltött embernek meg kell békélnie sorsával, hogy számára, mint testben lévő személy számára nincs haladás, és nem létezik a tökéletesség megközelítése. Míg egy dolgot megtanul egy osztályban most, és annak teljes figyelmet szentel, addig, amit egy órával ezelőtt egy másik osztályban megtanult, nagymértékben homályba borult. Az a feladata, hogy óráról órára éljen, mindegyiket a lehető legjobban hasznosítva. Az inkarnáció célja, hogy valami újat nyerjen, érzékeinek, érzéseinek, gondolatainak egész figyelme adott ehhez, és az önmagából így elfoglalt rész világosan látható és érezhető, mint egy dolog több közül. Itt van a jelen pillanat értéke, a jelen tapasztalat. Minden előny az eredeti erő jelenlétének ebben a pillanatban történő megvalósításából ered. Elemzésünk második tétele a személyiség. Ez nem testek sorozata, hanem ami azokkal együtt nő fel. A kisgyermeknek, habár érez, gondolkodik és akar a testen keresztül, először nincs „személyisége”, hanem lépésről lépésre a harmadik személybe belefoglalttá válik, úgy gondolja „ez vagyok”, és ahogy telnek az évek, és a test felnő, az határozott elme-lénnyé válik. A fizikai test bizonyos módon edződik, és felvesz egy sereg szokást, amihez érzelmi és mentális szokások is járulnak, és mindez egy jól elhatárolható személyiséget formál, amelyik határozottan visszahatást gyakorol a világra. Az nem maga az ember, hanem egy elme-eszköz, amelyik azt gondolja, hogy ő a valódi ember. Az igazi embert úgy leköti az a szerep, amelyben az élet színpadán játszik inkarnáció összpontosításának kicsiny terén, hogy nem ér rá eltűnődni, hogy ez nem ő valójában, hogy az akaratnak ahhoz az intuíciójához jusson, ami az 77/81
utolsó lépés az önismerethez. Egy kevés tanulmányozás és benső jövő megfigyelés feltárja számunkra, hogy mentális értékeléssel nem ismerjük meg magunkat (ami a tanulmányozás szokásos módszere), inkább megtaláljuk önmagunkat másokon keresztül (a szeretet módszere, az önismeret második lépése), még inkább jellemünk és akaratunk életre vezetésével (harmadik lépés), ami tartalmazza az „indítékot” a „koncentráció tényéhez”, ami létrehozta a kamera-eljárás vagy „inkarnáció” jelenlegi példányát. A személyiséget úgy kell vagy kellene ismerni, mint egy eszközt, ami finom, jó, erős, tiszta, határozott és hasznos különösképp egy jól elhatárolható sétához az életben, amelyen keresztül határozott és értékes tapasztalat szerezhető. Olyan eszköznek kellene lennie, amelyen keresztül az ember maga gondolkodni, szeretni és akarni tud, nemcsak külső dolgokra való visszahatás szokásainak rendszere, hanem ami belül kinyílik az ember számára. Engedjék meg, hogy szemléltessem ezt a munkát. Ha egy ember jó író vagy teniszjátékos jobb kezével, kényszerítheti magát, hogy megtanuljon írni és játszani bal kezével is ugyanolyan jól, tudjuk, hogy ennek számtalan előnye lenne számára, és ha elképzelünk egy személyt, aki mérhetetlen hosszú ideig él egy testben, azt kellene mondanunk, hogy az ilyen megvalósítások megérik a fáradságot, mint tökéletesítésének részét. Mialatt megtanulná használni bal kezét, gyakorolná az összpontosítást, lemondást valamiről, miközben valami máson dolgozik. Ilyen az út az inkarnációban: az igazi ember jobbkezes, ügyes játékos, de a személynek meg kell tanulnia hasznosítani minden idejét, nem töltheti idejét annak élvezetével és fitogtatásával, amit már elért, meg kell engednie, hogy a belső ember új erő megszerzésére használja őt fel. Ilyen körülmények között a személyes becsvágy (sankalpa szanszkritül) azzal jár, hogy kevesebb készséget mutat fel az igazi emberrel szemben. Ha a személyiség azt választja, hogy pillanatról pillanatra él, a belső ember munkáját végezve, és az ő eszméiért él, akkor ő az igazi ember, de ha olyan valakinek képzeli magát, aki saját számlájára él, és hajlamot fejleszt arra, hogy többé váljon, szomorú kudarccal végződik. Nem lehet semmilyen téren mohó, még a tudás terén sem. Bolíviában a bennszülött félvér asszonyok társadalmi téren elért gazdagságukat azzal mutatják ki, hogy annyi szoknyát viselnek egyszerre, amennyit csak tudnak. Nagy formátumuk nem emeli fel őket, sem nem tanítják a szemlélőket. Ugyanez igaz a személyiségre, aki megpróbál sétáló enciklopédiává válni. A személyiség számára annyi gazdagság és tudás szükséges, ami olyan jellegű munka végzésére jogosítja fel őt, amiért beleillik a világba, ha olyan személyiségekkel találkozunk, akik ennél többet vállalnak fel, azok a bolíviai asszonyokra emlékeztetnek és sok szoknyájukra. Amit az ember egy szép kutyán, vagy macskán, vagy lovon, vagy más teremtményen lát - kóros kinövések, díszítések nélkül, amelyeknek másutt lehet helyük -, az valóban szép. Elemzésünk harmadik tételét úgy lehetne leírni, mint ön-személyiség. Ha a tudatosság az emberben a személyiségbe merül alá, azt gondolva, hogy „ez vagyok”, minden mást kizárva, akkor a személyiség bitorolja a belső önvaló trónját, akkor az életet az ő meghosszabbításáért, fizikai, érzelmi és mentális kényelméért és becsvágyaiért éli. Akkor az eszmények embere, az igazi ember éhezni fog az inkarnáció hátralevő részében. A személyiség jó dolog, de az ön-személyiség a legnagyobb átok. Elemzésünk negyedik tétele a tudatos emberre vonatkozik, akinek igazi belső kényszere az életben a sugarak egyikében való tevékenységekhez vezet, amit az eszmények egyikében való tapasztalatként írtam le. Amilyen mértékben képes lerombolni az ön-személyiséget, miközben megtartja az erős személyiséget, olyan mértékben lesz inkarnálódott élete gyümölcsöző. Mindenki ellenőrizheti magát. Ha sok eszménye van, az jó, de ha ön-személyiségbe esik, akkor elveszett. Próbának alávetve magát, kérdezze meg nemcsak arról, mi foglalkoztatja elméjét gondolkodás alatt, hanem arról is, amikor nem gondolkodik. Fáradságos gyakorlással és ön-tisztítással képes lesz személyiségében olyan fontos érzelmi és gondolati szokásokat létrehozni, hogy a többiben inkább nyílik befelé, mint kifelé, eszmények, és nem pusztán személyes dolgok iránt válik érdeklődővé. 78/81
A névmás, ami most az emberre illik, az ’ön’. Nem szabad úgy gondolni rá, mint bármilyen objektív dologra, hogy megismerjük, mint életet kell érezni, akárhogy érzi ő maga, vagy mások. Semmilyen más módon nem ismerhető meg. Itt található meg a személyiség munkálkodásainak együttes gyümölcse. Itt van valami, ami erőben kibontakozik, úgy hogy egy inkarnációban megtarthat egy maroknyit (akaratból, szeretetből, gondolatból), és kifejezhet egy létfolyamatban számos dolgot, amelyeket előző inkarnáció során szedett fel nehézségek árán egytől egyig. Ez az „ön” ugyanaz a tudatosság marad az összes anyagi változáson keresztül. Egy anyagi dolog nem változhat, és maradhat mégis ugyanaz térbeli korlátja miatt, de a tudatos „ön” úgy marad változások sorozatán át, amelyekben gondolkodása, érzése és akarata mindig nagyobb kiterjedést nyer, és mind nagyobb részt ért meg az anyagi világból. Ez a tudatosság, fordítva, nem az „Én”. Az Én-nek meg kell tanulnia megismerni az „önt”, a sok ön egyikét, amelyek részei a nagy aktív princípiumnak. Az önön túl van az Én, az adhyātmā, és az Én az, aki engem a tudat időbeni összes mozgásán keresztül mindig Shivá-val eggyé tesz. Ne gondolja jelen tudatosságáról, hogy az az igazi élete, csak egy korlátozás, az csak egy elme-test, és az Én azon túl van. Ezért mondták az ősi filozófusok, hogy Én és Isten egy és ugyanaz, sőt, azt mondták: „Neti, neti”, azaz „nem így, nem így”, ha bárki azt javasolta, hogy írják le Istent vagy az Ént anyagi fogalmakkal, vagy tudati fogalmakkal. Még az a személy is, aki nem különbözteti meg testét tudatosságától, az is tudatos, ugyanígy, aki nem tudja, hogy tudja, hogy az Én még Én, még a tudatosság közepette is helytelenül gondolja önvalónak. Ez az az Én, aki valamennyi korszakon át ugyanaz, aki a változó tudatosságban megtalálható. Én-nek lenni tudatosság nélkül (annak, aki még nem Mahātmā) igazi alvó állapot, az a mély alvás, amiből örömtelien, a boldogság megmagyarázhatatlan megtapasztalásával kerül ki az ember. Azonban, ami másoknak alvás, az a Mahātmā-nak ébredés. Halvány sejtéshez juthatnak arról az Én-ről gondolkodó személyek, ha a következő vonalak mentén mélyen elgondolkodnak. Ha saját testüket veszik szemügyre, és másokét, mindegyikről úgy beszélhetnek, hogy „az”. Ha másik személy tudatát tekintik, azt „ön”-nek hívják, de ha saját magukét, akkor „Én”-nek. Miért nevezik el kétféle néven ugyanazt a dolgot? Sokan követnek el hibát, amikor azt gondolják, hogy „Én”-nek kell nevezniük egy másik személy tudatosságát. Az a magasabb önvaló illúziója. Meg kell tanulniuk „ön”-nek nevezni a tudatosságot saját magukban, ahogy másokra nézve nevezik. Ekkor az „Én” érintetlen marad a duális világgal való kapcsolatban, az ember Mahātmā lesz. Ezen a módon alkalmazta Shri Shankarāchārya az „ön”-t Gautama Buddhára. Akinek volt egy kis sejtése erről az igazságról, vagy érzékelte, visszanézve az emberi pályafutásra, látja, hogy a személyiség és a test része az anyagi világnak. Ön része volt a tudatos világnak, darabkája valaminek, ami nem igazi önvalója. Itt lehetett megtalálni annak a vetésnek az aratását, ami a személyiség korlátai között történt. Minden újnak az elérése tudatbővülést hozott létre, úgyhogy az az egyetemes tudat hozzáillőbb részévé vált, mint korábban volt. Ebben ön Vishnu része volt, amint a személyiségben Brahmā része. Habár ez még nem a vége volt, tudata nagymértékben tágult. Mindhét sugárnál a tudatosság végül kiterjedhet Brahmā világában nyert tapasztalatok eredményeként, amennyire Vishnu bennerejlése kiterjed abban a világban, māyā szíves szolgálatainak betudhatóan. Valamennyi vetés és aratás, ami inkarnációk során át történt, ehhez a tájékhoz tartoznak. Ez folytatódik mindaddig, amíg a személyiség viszonya a világhoz nem lesz harmonikus, amíg nem mutatkozik képesség az ember vonatkozó körén belüli megértésre és a dolgokkal való foglalkozásra, gyengédség és testvériség mások életével kapcsolatban, amelyeket érintenek, amíg nem lesz viszontválasz az élni akarásban benne rejlő impulzusokra, ami akarat, hogy a részeket mozgásba hozza, nem primitív öröm- és fájdalom szükségletei szerint élni. Öröm a mértéktartás és rend jele, és legfeljebb mértékkel véve van helye. A fájdalomra ugyanaz vonatkozik, ha túlzott mértékű, vagy nincs helye. Az öröm és a fájdalom olyan, mint egy kétvégű bot – a középső rész az öröm, és a két vége a fájdalom. Nem ezek ál79/81
tal, hanem megértés, szeretet és törvény vagy rend vagy fittség által motiválva, azt jelenti, hogy az elme eljutott az érettségig. Minthogy a cselekvések köre viszonylagos, az érettségé is az. Ez nem terjedelmes vagy nagy. Elérése minőség és nem mennyiség által ismert. Az ember érettségét saját vonalán éri el. Azután az elme időnként felülről kisugározva érzi magát. Most már szolgáló, nem úr. Egy filozófus írta a megvilágosodásról, ami elérkezett számára, mint egy belül levő látnok, mondván: „Sohasem tanítottam, amit nekem tanít. Csak akkor cselekszem helyesen, amikor engedelmeskedem.” Ezt teljesen megbízhatónak találta minden dologban. Felismerte, hogy ez egy belső fény, nem képesség, és úgy érezte, hogy jelenléte békét, hitet és erőt áraszt minden képességbe. Semmiről nem mondható el, hogy megfelelően leírhatná, mivel ez valami új, legalábbis újonnan tapasztalt és elfogadott. Csak jelképesen szólhatunk róla, és azt mondhatjuk, hogy test és elme, a megtestesülés Brahmā-ja és Vishnu-ja magukra találtak Shiva jelenlétében, a fényoszlopban. A kettő elvégezte együttes munkáját, és az ígéret teljesült. Nevezzük szabadságnak, függetlenségnek, egységnek, Nirvananak, az Úr örömének, vagy az eszmény paradoxona szívének. Ami azt mondja bennünk: „Én”, és nem nevezi meg magát, sajátjába érkezett. Ahogy Buddha tanította: Ha valakik azt tanítják, NIRVANA megszűnik, Mondd, hogy hazudnak Ha valakik azt tanítják, NIRVANA él, Mondd, hogy tévednek, nem ismervén sem ezt, Sem azt, hogy milyen fény ragyog törött lámpásaikon túl, Sem az élettelen, időtlen mennyei boldogságot. A KÖNYVBEN ELŐFORDULÓ LEGFONTOSABB SZANSZKRIT KIFEJEZÉSEK MAGYARÁZATOS SZÓJEGYZÉKE Ānanda Ananta Ātmā Bhagavad Gïtā Bhakti Yoga Brahmā Brahman Buddhi Chit Deva Dharma Ichchha Jnāna Karma Kriyā
Boldogság; a valódi élet állapota. Végtelen idő, a tudatosság alapja. Ichchhā az emberben. Az Úr Éneke, áhítatos és filozófiai értekezés, a hinduk által széles körben alkalmazott. Isten iránti áhítat által egyesülés az istenivel. Az isteni hármasság harmadik tagja, a dolgok világa. Isten; beleértve valóságos életet, tudatosságot és dolgokat. Az isteni Hármasság. Jnāna az emberben. Közvetlen tudás életről, ennélfogva szeretet. Tudatosság Bármilyen fokozatú isteni lény; aki belülről ragyog. Vishnu a legfelső deva, valamennyiük mátrixa Egy lélek helyzete a fejlődés létráján, kibontakozásának törvénye, egyén és társadalom kötelezettsége. A tudatosságban levő akarat. Aktív formája akarat, befogadó formája az önvaló tudatossága A tudatosság bölcsessége. Aktív formája szeretet, befogadó formája a tudatosság tudata. Buddhi. Munka; szándékos cselekvés. Ugyanakkor a visszahatás vagy kölcsönhatás törvénye. A tudatosság aktivitása. Aktív formája a gondolkodás, befogadó 80/81
Kriyāshakti Lakshmï Manas Māyā Rajas Sannyāsï Sat Sattva Shiva Shri Krishna Svayambhu Tamas Vijnāna Vishnu Yoga
formája a dolgok tudatossága. Gondolaterő. A jólét istennője; Vishnu felesége. Különösen kötődik a hatodik sugárhoz. Kriyā az emberben. A gondolkodó erő az elmében. Életünk, az igazi élet helyettesítője; a kapcsolatok világa chit és sat között. Az energia, ami a dolgok világának összetevője. Az az ember, aki szándékosan feladja māyā-t. Létezés; Brahmā világának jellemzője Törvény és rend a dolgok világában. Használják még a manas helyett is. A Hármasság első tagja; az igazi élet. A nagy spirituális tanító a Bhagavad Gïtā-ban, Vishnu inkarnációja Önmagától-létező; Isten neve. A dolgok világát alkotó anyag Tudás A Hármasság második tagja. A tudatosság világa. Egyesülés az istenivel; eszköz ehhez az egyesüléshez.
81/81