1990/7 MEGKÉRDEZTÜK Kérdések a kérdésről Egy biztos! Csodát nem. Kétségtelen, hogy egy-két éve egyre többet emlegették ezt az intézményt, s van olyan érzésem, hogy valójában mi is volt az iskolaszék intézménye. Magam sem tudom, hogy a hajdan volt iskolaszék visszaállításáról ábrándozgatnak-e, amit a magam részéről anakronisztikus elképzelésnek tartok. Az ilyenfajta elképzelések 1990-ben történő megvalósítását legjobb esetben is a kisgazdák 47-es állapotokat visszaállítani akaró szándékához tudom hasonlítani. Azért sem tudom elvárásaimat meg fogalmazni, mert nem tudom, hogy miféle, úgymond iskolaszékszerű közbülső intézményt kívánnak megvalósítani. Milyen jogosítványai lesznek, kik akarják létrehozni, milyen céllal? És ha létrejönnek, ezáltal előbbre megy-e – mennyiben és miben – a magyar közoktatás ügye? Önállóbbak lesznek ezáltal az intézmények? Kitől akarnak ennek révén függetlenedni? A mindenkori fenntartóktól (önkormányzat, egyház, magánszemély)? Ezt kétlem, mert illúzió. Hány iskolaszék lesz egy településen? Ahány oktatási intézmény? Vagy – elnézést a suta tréfáért – kis községben „iskolasámli”, nagy községben „iskolaszék”, kisvárosban „iskolafotel”, nagyvárosban „iskolakanapé”? Mindenesetre komolyan aggódom, hiszen úgy beszélünk már szinte tényként iskolaszékről, mintha valójában tudnánk válaszolni a fenti kérdésekre külön-külön, illetve a maguk komplexitásában. Horváth Jenő Művelődési Osztályvezető Egy elképzelés Az állami közoktatás működési feltételeinek biztosítását településenként egy iskolaszék lássa el. Ebben képviselete legyen a fenntartóknak, az önkormányzatnak, a gazdasági egységeknek. Tagjainak jelentős része gyermekein keresztül érdekelt legyen az oktatásban. (Pl.: iskolánként meghatározott számú delegált szülő.) A település elismert, tájékozott polgárai legyenek, akik testületileg alkalmasak a gazdálkodással, fenntartással kapcsolatos ügyekben dönteni. Az iskolafenntartói feladatokat az iskolaszék szervezze, bonyolítsa, az előteremtett eszközökkel eredményesen gazdálkodjon. A szakmai munkát befolyásoló gazdálkodási döntések meghozatalához az iskolaszék vegye igénybe mind a külső szakértői véleményeket, mind az iskola szakmai szempontjait. Az iskola pedagógiai feladatainak kijelölésébe, megvalósításába az igazgató személyén keresztül gyakorolhat befolyást – elsősorban az igazgatói pályázatok véleményezése útján. Bódi Ottó ált. isk.-i igazgató Sopron
1990/7 MEDITÁCIÓ Vagyis miről is van szó? Nem egészen értem az iskolaszékkel kapcsolatos elképzeléseket. Vagy azért, mert tájékozatlanabb vagyok a tőlem elvárhatónál, vagy pedig azért, mert valami zavar van körülöttünk. Őszintén szólva túl intenzíven nem is figyeltem oda. Több okból. Egyrészt azért, mert az oktatás üggyel kapcsolatos legújabb kori ötletek, javaslatok, tervezetek, koncepciók oly gyakran és oly gyorsan változtak, hogy egy idő után rögtönzéseknek tűntek, amikre kár különösebb figyelmet pocsékolni. Gondolok a hitoktatás körüli hercehurcára, a nemzeti alaptanterv mennybemenetelére, aztán zuhanórepülésére, stb. Miért éppen a legújabb ötletről higgye az ember, hogy átgondolt, megalapozott, nem komolytalan? Másrészt az volt a benyomásom, hogy az iskolaszék intézménye egy kicsit része annak a nagyszabású nosztalgiázásnak, ami arról szól, hogy minden, ami van, rossz, minden, ami valaha – mindegy, hogy milyen társadalmi, politikai, szociális közegben – volt, az csak jó lehet, lásd főispán, csendőrség és társai. Harmadrészt egy ideje idegesítenek a modellek is. A helyi önkormányzat és az iskolai önkormányzat jól funkcionáló kapcsolatát igazoló iskolaszék típusú külföldi példákról – elismerem, hogy némi rosszmájúsággal – az szokott eszembe jutni, hogy aki a dán oktatásügy kutatásával foglalkozik, vagy Dániában volt több hónapos tanulmányúton, az a dán modellel igyekszik itthon mutatványt végezni, aki Hollandiában, az a hollanddal, és így tovább. Minden szép, minden jó, csak érdeklődéssel tanulmányoznám a magyar munkás vagy értelmiségi megtébolyulásának folyamatát, mikor is napi 12-13 órás munkaidőben, évi 2-3 nap szabadsággal, útlevél nélkül, a hivatali, gyári stb. feljebbvaló előtti feltétlen alázatával, jutalomosztáskor a gyár himnuszát áhítattal énekelve igyekszik adaptálni a modellt. Negyedszer. Fogalmam sincs, hogy mihez kötődik az iskolaszék. Egy helyi önkormányzathoz, településhez – vagy az iskolához? Ha egy iskolához, akkor sikerült feltalálni a szülői munkaközösséget. Kicsit persze cifrázva, mert a tantestület tagjai közül is, mondjuk az egyház részéről is képviselve lennének benne. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a „na, akkor kezdünk alulról építkezni!” jelszóval hatékonyabban, operatívabban, nagyobb kompetenciával működnének-e ezek a testületek, mint mondjuk a jelenlegi szülői munkaközösségek. Ma Magyarországon – tudom persze, hogy nem jellemző – jó pár helyen az osztályfőnöki munkaközösség vezetője vagy maga az igazgató írja meg az SZMK vezetőjének éves beszámolóját. Nem azért, mert ők „állampárti, paternalista, stb. gondolkodásúak”, és nem is azért, mert szeretnek ilyen beszámolókat írni. Hanem azért, mert vagy nem lenne beszámoló, vagy ha lenne, az néhány derűs percet szerezne a résztvevőknek. Egyébként az oktatási törvényben szereplő iskolatanácsok is komoly fejtörést okoztak sok helyen, ahol, létrehozták és működtetni akarták őket.
1990/7 Volt a kezemben egy olyan köznevelésbeli publikáció, amelyben az iskolaszék az iskolatanács szinonimájaként szerepel. Na most akkor micsoda a micsoda? Tovább megyek. Ha az iskolaszék nem az egyes iskolákhoz, hanem a helyi önkormányzathoz, a városhoz kötődő intézmény, akkor végképp nem tudom elképzelni, hogyan működik. A községek élete viszonylag egyszerűbb, ott nem ez a probléma: egy község egy iskola: ott valami hasonló létrehozása egy csomó más ok miatt is indokoltnak látszik. Például egy esetleges nem kifejezetten iskola-, illetve pedagóguspárti polgármesterrel vagy testülettel szemben nem olyan kiszolgáltatott az intézmény. Milyen lehet egy városi iskolaszék? Ha Biatorbágyon egy iskolához 26 fős iskolaszéket láttak indokoltnak létrehozni, akkor Sopronban, hogy minden érdek artikulálódjék – az általános és középiskolák számával szorozva, mínusz a közös egyházi, önkormányzati képviselők –, 500 főset? Mondjuk, egy hirtelen ötlettől vezéreltetve megtizedeljük őket, az még mindig ötven. Más: Milyen technikával fog ez a nagylétszámú iskolaszék tanácskozni? Például a tantestületeket képviselő pedagógusok mennyire lesinek boldogok a rendszeres ülésezgetéstől? Egyáltalán mikor tudnak összejönni, hogy érdemben megvitassanak valamit? Szombaton vagy vasárnap? Egyáltalán mennyire fogja érdekelni egyeseket a mások iskolája? Vagy inkább szekciókat hoznak létre, mondjuk, iskolatípusok, ne adj isten iskolák szerint? Mert akkor meg a saját farkába harap a kígyó, vagyis mi a különbség az iskolához és az önkormányzathoz kötődő iskolaszék között? Vagyis miről is van szó? Som László az önkormányzati testület tagja A Jóváhagyást várva Az iskolaszék megszervezésének dokumentációit már augusztusban leadtuk a miniszter úrnak. Miután tudomására hoztuk szándékunkat, hivatalába kéretett minket. Több személyből álló képviselet vitte a dokumentációkat. A miniszter úr örömmel nyugtázta szándékunkat, bíztatott, bátorított, egyszóval egyetértett a gondolattal, a szervezési formával, működési szabályzattal stb. Mi (az iskolaszék szervezői és pártfogói) arra gondoltunk, hogy dokumentációnk hamarosan jóváhagyást nyer. Ez azonban még a mai napig sem történt meg.Nem akarom azt mondani, hogy türelmetlenek vagyunk, de örömmel töltene el minket, ha egy szép napon – a közeljövőben – megérkezne a jóváhagyás és az iskolaszék teljes jogkörrel működésbe lépne. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem létezik. Igenis létezik és működik: Nem hivatalosan részt vesz a munkánkban, segít, tanácsot ad és kész bármikor társadalmi munkát szervezni az iskola javára. Mivel jóváhagyás hiányában nem hivatalos, nincs jogköre, vannak akik tartózkodnak, pontosabban idegenkednek a fogalomtól. Hogy mi a véleményem az iskolaszékről? Tömören fogalmazva: támogatom! Akarom, hogy hivatalosan is létrejöjjön, és várjuk a miniszter úr mielőbbi jóváhagyását! Szabó Zoltán igazgató II. sz. Általános Iskola Biatorbágy
1990/7 KISszék, NAGYszék… Iskolaszék, vagy valami más? A Művelődési és Közoktatási Minisztériumba a múlt év őszétől érkeznek iskolaszék működésének engedélyezését kérő levelek. Ezekről kérdeztük Szabó Lajos főmunkatársat, aki a téma egyik ügyintézője. Hol kezdeményezték először az iskolaszék megalakítását? Elsőként Pest megyében. Abonyban gondoltak iskolaszék szervezésére. A helyi Demokrata Fórum indítványára készítettek egy tervezetet és azzal kerestek meg bennünket. Az abonyiak – hasonlóan a többi településhez –, nagyon sok probléma megoldását remélték ettől a formától. Hogyan fogadták ezt a pedagógusok? Természetesen megoszlottak a vélemények. A többség attól félt, hogy a megalakuló iskolaszék törvényes jogaikat, szakmai önállóságukat sérti majd. A tervezetek szerint ugyanis az iskolaszék nevezte volna ki az igazgatót és a nevelőket is. Ez utóbbiakat próbaidővel! Az iskolaszék feladata lett volna az iskola tartalmi munkájának és a gazdálkodás ügyeinek az ellenőrzése is. Jelenleg hány településen szerveződik iskolaszék? Eddig közel ötven településről vettük hírét iskolaszék-alakító kezdeményezésnek, de közülük csak néhány jutott eredményre az iskolaszék konkrét feladatát illetően. Az érvényes jogszabályok miatt ezek működését sem lehetett engedélyezni. A helyzet augusztusban az önkormányzati törvényelfogadásával megváltozott. Az önkormányzatok feladata lett kielégíteni a helyi iskoláztatási igényeket, biztosítani az intézmények zavartalan és törvényes működését; megnőtt az állampolgárok és közösségeik szerepe a helyi közügyek alakításában. A törvény úgy szabályozta a képviselőtestületek bizottságainak működését, hogy azok megfelelhetnek az iskolaszékekhez fűzött reális igényeknek: összefoghatják az iskolaügyben közvetlenül érintetteket, képviselhetik a helyi társadalom nevelési-oktatási érdekeit, segíthetik a fenn tartói és az intézményirányítói munkát, elláthatják a működési feltételek társadalmi ellenőrzését. Érzékelhető még az a félelem, amely az első próbálkozást kísérte? Feltétlenül, hiszen az önkormányzati törvény még nem eléggé közismert, az viszont igen, hogy történelmünkben az iskolaszékek elsőfokú hatóságként jelentós befolyást gyakoroltak az iskolák életére annak ellenére, hogy a pedagógiai munkába közvetlenül nem avatkozhattak be. A közelmúltban többször volt alkalmam találkozni a kezdeményező települések képviselőivel. Mindannyiszor egyetértettünk abban, hogy az iskolai munka folyamatába avatkozó ellenőrzési gyakorlat az iskolaszék (képviselőtestületi bizottság) leple alatt sem térhet vissza: az iskola önállóságát, a nevelőtestület törvényben szavatolt jogait, a pedagógusok személyes alkotószabadságát semmi sem gátolhatja. Erre azonban meggyőző biztosítékot majd a közoktatással kapcsolatos önkormányzati feladat- és hatáskörökről szóló törvény fog nyújtani. Tudomásom szerint hamarosan kiadásra kerül. Mi lehet majd a legfontosabb feladata a bizottságnak vagy az iskolaszéknek?
1990/7 Az érdekképviselet, az érdekegyeztetés és az információközvetítés. Úgy vélem, nélküle nem készíthető jó helyi oktatáspolitika; sem a szülői panaszok, sem az iskola feltételjavító, tevékenységkínálatot bővítő igénye nem lesz reálisan elbírálható. Elképzelhető az, hogy „vallatószék” lesz? Ettől ugyanis sokan tartanak. Ezt kizártnak tartom, noha a megvalósuló „társadalmi kontroll” hiteles számadásra kötelezi majd az iskolát. Az igények és a lehetőségek harmóniáját azonban közösen kell megtalálniuk. Személy szerint Ön mit vár a megalakuló iskolaszékektől vagy az iskolabizottságoktó1? Mindenekelőtt az iskolában folyó tevékenység társadalmi nyilvánosságát, a pedagógusok, a szülők és a gyermekek alapvető jogainak érvényesülését. Ha ez bekövetkezik, akkor segítségére lesz az iskolának a tartalmi korszerűsítésben és magáénak tudva az intézményt védeni is fogja az ötletszerű igényektől, megalapozatlan kritikáktól. – Amire a mainál talán soha nem volt nagyobb szükség. (Cs.Kati) Szorongás a kamarában Újszövetség Mitől lesz „szolgáló” az önkormányzat? Gyerekkoromban két tanító volt a faluban, most tizenhat. A felét nyugodtan el lehet küldeni. – alapozta meg a stratégiainak mondott oktatásügy helyi programját székfoglalójában az egyik környékbeli polgármester. Tarthatjuk akár ostobaságnak, amit a saját káron végigjárt út majd helyreigazít, de addig mi lesz az iskoláinkkal? Védjék saját magukat a saját szavazataikkal föléjük emeltekkel szemben? Mert a kormányzat az önállóság érvényrejuttatása jegyében átruházta a helyi hatalomra a rendelkezési jogot, és minimálisra vonta a védelmet is jelentő szaktanácsadói csatasort. Az új vezetők pedig – rövid távon – sokkal érdekeltebbek a költségvetés törékeny egyensúlyának megtartásában, mint a stratégiai kérdésekben, különösen ha az útrabocsátó a vándorbatyuba az éves fűtésre alig elegendő fejkvótát csomagolt útravalóul. Ha jóhiszeműen eltekintünk attól, hogy a hatalom hatalmaskodásra is alapot adó „portéka”, akkor is maradhatnak a jövőt illetően kétségei az emberformálásban érdekelt „alattvalóknak”. Az alattvalók nem múltak ki A sorsverésben legmagyarabbak a régi gondok megoldását is új „istenáldásaként” kell megéljék: a népességcsökkenés „megoldotta” tanteremgondok helyébe a munkanélküliség réme lépett; az óhajtott önállóság a magárahagyottság formájában jött el. Az óvónők aligha szabadságfok-növekedésként élik meg a családanyák munka alóli felszabadításának tervét, ami végső soron munkahelyük megszüntetését jelenti. A pénztelen huzavona az államiegyházi metamorfózisukat élő iskolák körül sem a várható sokszínűség euforiáját okozza az érintettekben, hanem a pályakorrekció kényszerét és a beiskolázás újkeletű dilemmáit. Az új önkormányzatok megalakulása a „mi ügyünk” öröme mellett (helyett?!) a kitaposott ösvény megszűnése okozta leblokkolást szülte. Ez történt a tekintélyes önkormányzati múlttal bíró Sopronban is: olyan innovációs törekvés kényszerült stagnálásra (erdei iskola, szakmai pályázati kiírások, előadássorozatok, tanári
1990/7 hatékonyságot növelő tréningek, stb. mellett), amely eddigi haladásának a megyei központ csak tehetetlenségi nyomatéka volt. Az ország egyik első helyi pedagógus kamarája a biztos ponthoz, dr. Szájer József országgyűlési képviselőhöz fordult dilemmáit és ötleteit igazolandó. Mindenekelőtt a törvényhozás segítségét kérték az ellenzék prominens képviselőjétől abban, hogy a járulékaiban erősen maradékelvet idéző oktatáspolitika a stratégiai szerepet megillető átgondolt döntések következménye legyen. A válasz szövetségkötési ajánlat volt: a döntéshozónak a „végek” hozzáértő tapasztalataira van szüksége. Bár egy „szenátor” tekintélyes támaszték az önkormányzati testülettel kapcsolatos ügyekben, de nem vonultatható fel érvként a helyi önállóság jelent6s megsértése nélkül. Mi hát akkor a megoldás? Ne higgyük, hogy megvívtuk a rendszerváltás csatáját azzal, hogy a pártállam utolsó intézményeit eltávolítottuk a helységek éléről. Az alattvalókra épülő rend akkor szűnik meg, ha alattvalók nem lesznek. Nem old meg semmit, hogy hozzánk közelebb hozzák a döntéseket, ha azok nem a mi döntéseink. A bennünk lévő alattvalói szervilizmus lebontása lesz a csata vége. Az önszerveződésnek, az egységbe tömörült kollektív bölcsességnek kell az önkormányzati testületek mellé állnia. Az ismert politikus megfontolandó szavait újságként fogadta az őt meghívó testület, majd ötleteivel mintegy bizonyította, hogy mindez „tanítás” nélkül, a természetes fejlődés útján is következik: javaslataik felülmúlták a panaszos helyzetképet. Tervezik – a többi működő kamarával karöltve –, hogy az oktatással kapcsolatos döntéseket megelőző konzultációs lehetőséget építenek ki a pedagógusok és a képviselők között, ha erre fogadóképes lesz a testület. A „beszélő viszonyt” igényli az is, hogy megkezdett innovációs munkájukat folytatni akarják. Amit a közel tizedére zsugorított regionális szaktanácsadói hálózat – már a helyi ismeretek hiánya miatt is – képtelen lesz ellátni, az iskolákról pedig illúzió feltételezni, azt egy pedagógiai műhely létrehozásával szeretnék azt véghezvinni. A színvonalas szakmai továbbképzésben, a hatékony pedagógiai érdekvédelemben azok a pedagógusközösségek is részesülnek, akik a környék önkormányzataiból társulnak a kezdeményezéshez. Az ilyen szövetségek hasznukra válnak az önkormányzati döntéseknek. Persze akkor, ha a „nemzet napszámosai” nem „majd a nagyok...” gesztussal hagyják magára a kamarát. pa-ul ÖNKORMÁNYZATOK, AUTONÓMIA, FINANSZÍROZÁS (A Független Pedagógus Fórum javaslatai) A rendszerváltás számtalan súlyos, halaszthatatlan döntést követel az oktatásügy irányítóitól. E döntések szakmai megalapozásához kíván hozzájárulni a Független Pedagógus Fórum (FPF) azzal, hogy időről időre közreadja az aktuális oktatáspolitikai kérdésekről kialakított álláspontját. (Az FPF tagjai javarészt iskolákban dolgozógyakorló szakemberek: tanárok, tanítók, vezetők, tanácsadók; akik véleményük megformálásakor elsősorban neveltjeik, a diákok érdekeit tartják szemük előtt. Ilyen alapon formáinak jogot arra, hogy beleszólhassanak az oktatáspolitikai történésekbe.) A szervezet a legutóbbi nyílt választmányi ülésén az önkormányzatok oktatási feladatairól, az oktatásirányítás rendjéről, az iskolai autonómiáról és a finanszírozás alapelveiről alakította ki javaslatait, amelyeket az alábbiakban ismertetünk. Egyben kinyilvánítjuk azon igényünket, hogy a döntéshozók vegyék figyelembe
1990/7 ajánlásainkat. 1. ÖNKORMÁNYZATOK ÉS ISKOLAFENNTARTÁS Mindenekelőtt kívánatosnak tartjuk az önkormányzati törvény értelmezését abban az összefüggésben, hogy a jövőben hogyan alakul majd az iskolák és egyéb nevelő-oktató intézmények fenntartása. Ez azért is elkerülhetetlen, mert e törvény meglehetős nagyvonalúsággal kezeli az oktatási feladatokat. Az irányítás és a finanszírozás összefüggéseinek tárgyalása el6tt viszont fontos, hogy tisztában legyünk az iskolafenntartás szintjeivel. A magán-, alapítványi, felekezeti, egyetemi gyakorló stb. iskolákat nem tekintve a jövőben önkormányzati iskolákká lesznek az ún. állami iskolák. Az önkormányzati törvény értelmében a helyi (települési ill. fővárosi kerületi) önkormányzatok kötelező feladata lesz az alapfokú oktatás biztosítása, vagyis nekik kell fenntartani és működtetni az óvodákat és az alapiskolákat. Minden egyéb nevelési-oktatási intézmény fenntartása a megyi (fővárosi) önkormányzatok kötelező feladata kell hogy legyen. Így tehát a megyei szint a következő intézmény típusokat kell hogy fenntartsa: középfokú iskolákat, kisegítő és gyógypedagógiai intézményeket, dolgozók alap- és középfokú iskoláit, zeneiskolákat, speciális nevelő intézményeket, ifjúsági házakat, diákotthonokat, valamint a felsorolt intézmények munkájához szakmai szolgáltatást nyújtó intézeketeket. E két szint elkülönítése értelmezésünk szerint nem jelenti azt, hogy helyi önkormányzat (Pl. város) nem tarthat fenn nem alapfokú intézményt. 2. SZAKMAI IRÁNYÍTÁS ÉS ISKOLAI AUTONÓMIA Az elmúlt 4-5 évben az iskolák relatíve szakmailag önállókká váltak. Önállóságuknak köszönhetően olyan alkotó energiák szabadultak fel, amelyek meg indították az egész iskolaügy egészséges belső önfejl6dését. Az FPF határozott álláspontja, hogy ezt a megszerzett intézményi autonómiát nem szabad csökkenteni, sőt, az új irányítási rendszer kiépülésével erősíteni kell. Az iskolák önállóságát csak abban az esetben tartjuk megőrizhetőnek ill. fejleszthetőnek, ha a szakmai irányítás mindössze két szinten: minisztériumi és iskolai szintén történik a jövőben. Az önkormányzatok feladata ezek szerint – a fenntartáson, intézménylétesítésen és – megszüntetésen túl –: ellátni az igazgatási típusú feladatokat (pl. a finanszírozás pénzügy technikai munkálatai, a tankötelezettség végrehajtása, törvényességi felügyelet, munkáltatói jogkör gyakorlása a vezető felett stb.), közvetíteni a két irányítási szint között, szükség szerint koordinálni az egyes iskolák és intézmények között, meghozni a másodfokú igazgatási döntéseket, és ellenőrizni az iskola munkájának eredményességét. Az iskolaszékek felfogásunk szerint azért szükségesek, hogy gyakorolják ill. megtestesítsék a demokráciában kívánatos társadalmi beleszólást és kontrollt. S éppen e szerepükből következik, hogy csak akkor lesznek képesek e hivatásukat betölteni, ha spontán, „alulról” szerveződnek, az iskoláztatásban érdekelt rétegek képviselőinek önként vállalt áldozatos társadalmi tevékenysége útján. (Tapasztalván az állampolgárok önkormányzati választások során tanúsított passzivítását, túlságosan nagy illúziókat egyelőre nem táplálhatunk kívánatos működésük iránt.) „Felülről” elrendelt létrehozataluk esetén azonban félő, hogy csak a bürokratikus lépcsőfokok számát gyarapítanák az irányításban. Véleményünk szerint mindenesetre más-más jogosítványokkal kell rendelkezniük a kisebb és nagyobb települések iskolaszékeinek. Ez utóbbiakban, és a megyékben, ahol egy
1990/7 önkormányzat több (sok) intézményt tart fenn, nélkülözhetetlennek látszik, hogy az önkormányzatok mellet ún. iskolabizottságok működjenek. Ezek feladatát a koordinálás, az intézmények munkájának összehangolása és a helyi iskolapolitika formálása képezi. Mindezek az irányítási, igazgatási és ellenőrzési feladatok csak megfelelően képzett, és valamennyi érdekelt féltől szervezetileg és pénzügyileg független szakemberek közreműködésével oldhatók meg. Jószándékú, ám laikus testületek nem hozhatnak jó döntéseket szakértelem híján. Továbbá a szakmailag önálló iskoláknak is fokozottan szükségük lesz egy igény szerint segítségül hívható szakembergárdára. Ezért tartozik szervesen e rendszerbe a pedagógiai intézetek hálózata, amely szerteágazó szakmai szolgáltatásokat kell hogy nyújtson a jövő önkormányzatainak, iskolaszékeinek, iskolabizottságainak, de mindenekfölött az iskoláknak. 3. FINANSZÍROZÁS Az önkormányzati törvény értelmében az államilag kötelező feladatok ellátáshoz az önkormányzatok a költségvetéstől kapják meg a szükséges összeget. Ebből kiindulva az alábbiakat javasoljuk. (Az intézmények teljes gazdasági önállóságát a javaslatok realizálásához vitathatatlan előfeltételnek tekintjük.) – Az intézmények üzemeltetéséhez, karbantartásához és állóeszköz-ellátásához szükséges összegeket az önkormányzatok biztosítsák, figyelembe véve az egyes intézmények közötti különbségeket, a szintentartás, a szintrehozás és a fejlesztés kívánalmait. – Minden egyéb költséget (bérek, fejlesztés, kompenzáció) a központi költségvetés normatív alapon juttasson közvetlenül az iskoláknak. (A közvetlen iskolai támogatást az önkormányzati rendszer megnyugtató működésének kialakulásig, remélhetőleg egy rövid átmeneti időszakra tartjuk feltétlenül szükségesnek.) A támogatás összege az egész évi működést kell hogy fedezze. – A normatíva ne csak a tanulólétszámra, hanem a csoportszámra is legyen tekintettel, ellenkező esetben félő, hogy a pedagógiai elvek sérülhetnek. – A bérnormatíva három mutató szerint alakuljon a pedagógusok esetében: végzettség, szolgálati idő, iskola- ill. intézménytípus. – Miután az iskoláztatás állami feladat, a béreket a nem önkormányzati iskolák esetében is az államnak kell garantálnia. – A fentiekhez az önkormányzatok járuljanak hozzá a helyi iskolapolitika és saját lehetőségeik függvényében. – A külön feladatok (kísérletek, speciális képzési formák, célfeladatok stb.) pénzügyi fedezetét a megrendelőnek ill. az engedélyezőnek kell biztosítania, ide értve a pályázatok útján elnyerhető összegeket is. Kísérletek esetén elengedhetetlennek tartjuk, hogy a finanszírozó a kísérlet befejeztéig garantálja a pénzügyi támogatást. – Biztosítsa törvény, hogy az oktatásügy finanszírozásának mértéke követi a mindenkori inflációs rátát. – Szükségesnek látjuk a szakképzési alap működésének liberalizálását és nyilvánossá tételét. – Kormányzati szintű döntést igényel az a jogos igény, hogy a szakképzési intézmények finanszírozásában tegyük érdekeltté a vállalatokat és a vállalkozókat. – Igényeljük az oktatási kormányzattól, hogy tegye mindenkor nyilvánossá a saját költségvetését és elszámolásait. Végül: ahhoz, hogy a fenti javaslatok valóra válhassanak, valamint hogy a kormány ne csak stratégiai feladatnak tekintse, hanem akként is működtesse az oktatásügyet, elkerülhetetlen, hogy az állami költségvetésből magasabb hányaddal részesüljön az ágazat. Az 1989 évi L. törvény szerint a f. évben az oktatásügy a nemzeti bevételnek mindössze 6,2%-át élvezi. A
1990/7 Független Pedagógus Fórum indítványozza, hogy e részesedés évről évre cc. 1%-kal emelkedjék, s 1995-re érje el a 10-11%-ot. Csak abban az esetben bízhatunk abban, hogy végre megszűnik az ágazat maradványelvű finanszírozása, ha e szándékát a kormány törvényben is kifejezésre juttatja. Hoffmann Rózsa LENNI VAGY NEM LENNI? avagy be kell-e zárni az iskolákat 1991-ben? A Békés megyei középiskolák pedagógusai felhívást tettek közzé annak érdekében, hogy a középfokú oktatásban részt vevő egy tanulóra jutó normatív támogatást közvetlenül a középfokú iskolák kapják meg. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete I. kongresszusán elfogadott program ezzel kapcsolatban a következőket tartalmazza. „Az állami költségvetésből oktatásra fordítandó összegeket az intézmények közvetlenül – a tanácsok kiiktatásával – kapják meg normatív módon.” Ennek értelmében a felhívásban megjelölt célt örömmel támogatjuk, ám demokratikus alapon működő szakszervezet testületeként tagságunk egészét, így minden iskolafok, illetve iskolatípus érdekeit képviselnünk kell. A közoktatási intézmények anyagi helyzete már annyira reménytelenné vált, hogy az 1991-es költségvetés országgyűlési vitájánál valóban működőképességük lesz a tét. A katasztrófa elkerülésének céljából – az ország gazdasági csődtömegének ismerete és figyelembevétele mellett is – elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk a következőket. 1. Az Országgyűlés az 1991-es költségvetésről szóló törvényben az egyes iskolafokokra, illetve iskolatípusokra vonatkozó normatív támogatásnak csak olyan mértékét fogadja el, amely valóban biztosítja az ország Európához való felzárkózását szolgáló oktatás működési feltételeit.(1990-ben az alapfokú oktatásban tanuló egy gyerekre 4180 Ft a normatív támogatás. Ez egy kb. 500 fős iskolában egy évre 2 millió forintot jelent. Érzékelteti ennek nagyságát, hogy az ekkora intézményben alkalmazott pedagógusok és technikai dolgozók havi bére – amely lassan a megélhetéshez is kevés – kb: nettó 600.000 Ft.) 2. Parlamenti garanciák alapján minden intézmény köz. vétlenül kapja meg a normatív támogatást. Ennek az összegnek vagy az összeg egy komoly hányadának a felhasználásáról az intézmények önállóan dönthessenek. Ha az oktatási intézményt ezen felül valamely szervezet, vállalat, stb. vagy az önkormányzat támogatja, természetesen ennek az összegnek a felhasználásába az adományozó beleszólhat. Úgy gondoljuk, hogy amennyiben az Országgyűlés az oktatást – kiemelt fontosságú ágazatként – valóban hazánk fejlődésének nélkülözhetetlen feltételének tartja, akkor ezt a jövő évi költségvetésről szóló törvény megalkotása, elfogadása folyamán figyelembe kell vennie. Budapest, 1990. október 2. Molnár Lajos A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének tagja
1990/7 VENDÉGSÉGBEN KAPOSVÁROTT Egy pedagógia jegyében A kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola meghívására egy napon át ismerkedtünk az intézet célkitűzéseivel, elképzeléseivel. Két kolléga volt segítségünkre: Leitner Sándor főigazgató és dr. Bóra Ferenc főiskolai tanár. Mindenféle előismeret nélkül ültünk le, hogy megismerjük a főiskola jellegzetességeit, munkatársait és a hallgatókat. A zsúfolt program ellenére egyre lelkesebben, olykor meghatottan hallgattuk őket. Megtudtuk, hogy Leitner Sándor 5 éve a főiskola főigazgatója. Hogy azok örültek a legjobban megválasztásának, akik változtatni akartak. Az 15 személyében láttak leginkább garanciát erre. A változások esetenként a Neveléstudományi Tanszéken indultak, ahol Bóra Ferenc vezetésével új pedagógiát oktatnak. A kétkötetes jegyzetet ő állította össze. A jelenlegi I. évfolyam 9 csoportjából 5 csoportnak lehetősége volt választani az átdolgozott régi és az új között, 5 csoport az utóbbit kívánta tanulni. A leglényegesebb különbség, amit rögtön megértettünk: az új gyakorlatközpontú, amely az elméletet csak eszközként használja a jelöltek pedagógiai felkészítésében. Nincs könnyű dolga a főigazgatónak. Támogatja az új törekvéseket, de nem akar senkit sem megfosztani a fejlődés lehetőségétől; ezért kerüli az ítélkezést. Hagyja, hogy a gyakorlat, az idő igazolja, mi az, ami megállja majd a helyét az életben is, amikor a hallgatók már a „katedrán” állnak. Új módon működik itt az Oktatói Tanács, egy tudományos információs központ létrehozásán fáradoznak már 2 éve, komoly fejlesztési terv részeként. De idézzük most őket: a főigazgatót, a már nyugdíjas korú, de dinamizmusban, a változtatás képességében sok fiatalon túltevő Bóra tanár urat, és a hallgatókat, akik az új pedagógiát választották. Egymás után beszélgettünk velük, és bár nem hallották egymást, számunkra mondandójuk egybecsengése, emberi, pedagógiai hitvallásuk egybekapcsolódása, és ennek a hallgatókra gyakorolt hatása volt a legnagyobb élmény. A főiskola sokirányú, értékes munkájának teljes felvázolása helyett ezt szeretnénk visszaad ni az olvasónak is gondolataik egymás mellé sorakoztatásával. Forrongó légkörben – szeretettel Leitner Sándor: Azok tartják bennem a lelket, akik megszállottak. Én képzőművész vagyok, megszoktam az ellenzékiséget; de ez még egy konszolidált állapotban is fontos. A humánképző intézményekben az lenne kívánatos, hogy folyamatosan forrongjon a légkör. Az igazi pedagógus burokba zárt bomba, aki kommunikációval adja ki magából értékeit. Móra Ferenc: Véleményem szerint a pedagógia nem önálló tudomány; a szociológiára, a szociálpszichológiára, a pszichológiára támaszkodik. A nyugati pedagógiai irodalmat is átvéve a teljes neveléselmélete, lecseréltük; és így lehetőséget kaptak a hallgatók a választásra; verseny van a tanárok és a koncepciók között. Hallgatók. – Bóra tanár úr partnernek tekint minket. Neki meg lehet mondani, tanár úr, ebben nincs igaza! Elismeri a teljesítményt, még gratulál is. Most fogunk írni egy 100 pontos dolgozatot, melyet közösen értékelünk majd a tanár úrral. – Örülünk, hogy az új koncepciót választottuk; ez az egész az örömre és a szeretetre épül. L. S.: A vezetésben a közösségi megalapozottságú döntéselőkészítést nagyon fontosnak
1990/7 tartom; vagyis a tanszékek minden jelentős kérdésében mindenki véleményt mondhat. A főigazgató-helyetteseket és a tanszékvezetőket is választjuk. Például a Neveléstudományi Tanszékvezető nélkül kíván működni, egy egymás mellé rendelt viszonyban: a Tanszékvezetői Tanácsba egy képviselőt delegálnak. Az Oktatói Tanácsot is újraalakítottuk. Azelőtt a hivatalban levő vezetők, a hallgatói vezetők és a szakszervezeti funkcionáriusok voltak a tagjai a Főigazgatói Tanácsnak, melynek szerepét átvette az Oktatói Tanács. De különleges időkben – megfigyeltem – nem működnek az automatizmusok, elkezdenek félresiklani. Szükségesnek látszott egy olyan érdekközvetítő, koordináló testület, amelynek tagjait erre választjuk. A működőképesség miatt ő főből áll ez a tanács; a választottakon túl mindkét szakszervezet is delegál 1-1 képviselőt. B. F.: A mostani főigazgató az első választott vezetőnk. Azóta óriási a változás az épületben; az esztétikus környezet fontos a hallgatók nevelésében és változott a tartalmi munka is. Először kaptuk meg a támogatást arra, amit akartunk. Partnerként kezel bennünket, közkedvelt ember, eljut az egyes emberig is. Vita a vizsgán Hallgatók: – Bóra tanár úr megkérdezi tőlünk; leveheti-e a zakóját? – Nem tudjuk megelőzni a köszönésben, én többször próbáltam. – Megkér bennünket, olvassuk el ezt a jövő órára; ezután ez mindenkinek szívügye. Amikor kezdi a következő órát, nem kérdezi meg; ki nem olvasta el, hanem röviden megbeszéli velünk az anyagot, és azután kezdjük el a gyakorlatot. – Nem kell nála magolni. Négyen vizsgázunk, vitaszerűen; azaz az általa megadott témáról beszélgetünk. A vizsga végén önértékelést kér és három társunk véleményét is meghallgatja, azután elmondja a sajátját és dönt az osztályzatról. Az a jó, hogy nem izgulunk. Könnyebb, amikor a barátnőm ül velem szemben, egy-egy szó után újra tudom folytatni. Kb. 2 órát tart így a vizsga. – Először mindig megkérdezi, mennyire tudtak felkészülni? – Azt mondja, az az érdeke, hogy megtanuljuk, amire szükségünk lesz, nem hogy kivágjon bennünket. – Egy délutáni vizsgára idegesen érkezett a tanár úr. Megrémültünk, el voltunk szánva a legrosszabbra. Ezután kérte, hogy vizsga előtt egy kicsit beszélgessünk, és azután térjünk rá a vizsgára. A vizsga végén megkérdeztük, tanár úr, megnyugodott? L. S.: A konkrét fejlesztési tervünkön túl egy légkörjavítási stratégiánk is van. Szeretnénk konszenzust teremteni a különböző elgondolások között, miközben kell hogy folyamatosan szülessen egy-egy kérdőjel, hogy gondolják ők másképpen? A főiskola pedagógiai ideálja nem a közösség fejét nyitogatni tudó tanító, hanem aki a rábízott kisebb közösséghez tudja kötni a jövő számára cselekvőképes nemzedéket. Négyéves programunk abból indult ki, hogy a hallgatók önismeretében a világhoz való viszony hiánya tettenérhető. Célunk: egyensúlyokat kialakítani a tudományokban való gondolkodás, az életben a művészetek szerepének megértése és az érzelmek karbantartása területén. Felruházni a hallgatókat azokkal a lelki erőkkel, tartalékokkal, melyekkel a rárótt küldetésüknek meg tudnak majd felelni. B. F.: Ennek az új jegyzetnek a lektorai maguk a hallgatók. Eddig az volt a gyakorlat, hogy azt külsők végezték, vagy olyan belső emberek, akik lehetnek éppen visszahúzó erők. Itt a hallgatók szólhatnak bele, mit akarnak tanulni. Az ember mindig feltöltődik, ha velük beszélget. Okosak. Az Európához kapcsolódást mi úgy gondoljuk, hogy ismerjenek meg
1990/7 minél többet a nyugati pedagógiai irodalomból. Ahogy ezt átadjuk a számukra, az a kérdésfelvetés, a gondolkodás, a megoldáskeresés akcióprogramja. A módszerek: dramatizáló filmek, illusztrációk, szituációk elemzése. A legfontosabb, hogy tudjunk bánni a kommunikációval és a metakommunikációval, azaz saját személyiségünkkel. A gyakorlatközpontú oktatás azt is jelenti, hogy a tanítási gyakorlatot növeljük és megszüntetjük a passzív hospitálást. Szokják meg, hogy ha gyerekek között vannak, ne csak figyeljenek, az aktivitás a fontos. A vizsgán 4 gyerek ül be egyszerre. Vitáznak, beszélgetnek velem. Megfigyeljük, hogy a megoldáskeresés közben hogyan használják az elméletet. Alapelvként kezeljük, nem biztos, hogy a pedagógus a legokosabb. Nem tenyerelünk rá a gyerekekre (hallgatókra). A korlátok megszűnnek. Kollégáknak tekintjük őket. Alkotó légkör Hallgatók: – Mikor belép a csoporthoz, egyikünkkel kezet fog: Üdvözlöm magukat kolleginák! Mindig mással fog kezet, olyan mintha az egész csoporttal megtenné. – 3 órát lehet hiányozni. Őt nem érdekli, ki hol van, csak amikor jegyet ad, megjegyzi; Maga nem hiányzott többet? Ilyenkor az illető elszégyelli magát. – Az egyik órán nagyon fájt a fejem. Bóra tanár úr észrevette és azt mondta; Menjen le a tanszékre, kérje meg Évikét és igyon a számlámra egy kávét. Tudja, én is ilyen vagyok, amíg nem iszom meg a reggeli kávémat! – Mindig behozza azt a könyvet, amit olvas; vagy újságot, közlönyt, és ajánlja. – Például a félévi vizsga előtt behozta a vizsgaszabályzatot, hogy tudjuk, milyen jogaink vannak. – Amikor a diákok beadták a petíciót, 2 órát beszélgetett velünk erről. Pontonként elmondta a véleményét, neki mi tetszik, miért tetszik. Volt amire azt mondta, ez még megvalósíthatatlan. – Akármelyikünk elfogadná nagypapájának! Hazafelé a vonaton elgondolkodtunk; mit is hoztunk magunkkal Kaposvárról? Bóra Ferenc tanári karakterének kisugárzását. Valószínű, hogy tanítványai továbbviszik majd a pedagógiai órák szellemét a gyerekek közé. De mi minden lehet Bóra tanár úr sikere mögött? Az egynapos látogatás is elegendő volt számunkra ennek megfejtésére. Leitner Sándor humánuma, az eddig megszokottól eltérő vezetési stílusa. Aki megteremtette a lehetőséget az új pedagógia kipróbálására; miközben egyensúlyoz a kijárt úthoz még ragaszkodók és az új felé lépők között. Aki jól érzi, hogy az irigység, a féltékenység visszaszorítható az emberekben, ha maguk előtt látják saját fejlődési lehetőségüket is. Szerencsére itt nem úgy alakult az alternativitás megteremtése, hogy az alkotó erők egymást felőrölték. A főiskola vezetésének ott volt igazán szerepe, hogy biztonságot teremtett mindkét tendencia részére. Demonstrálta, hogy a kétféle pedagógia alkotó módon férhet meg, a hallgatókra bízva a választást. Példát mutatnak arra, hogy hazánkban is meg lehet teremteni azt a légkört, hogy alternativák egyenlő eséllyel lehetnek jelen. Lejegyezte: Pecsenye Éva, Barlai Róbertné GYEREKSZÁJ Kati rohan az óvó nénihez, s lihegve meséli:.. – Óvó néni, találkoztam Évivel, és azt mondta, hogy beteg, nem jöhet óvodába. – Azt is tudod, mi a baja? – Igen. LÉPCSŐHURUTJA van.
1990/7 Zsuzsi mondja: – Óvó néni! Tessék elképzelni, Öcsi már megint beteg. Csupa kiütés. BÁRÁNYFELHŐS lett. Peti fogmosás közben sírva fakad. – Mi a baj? – kérdezi az óvó néni. – Ez a sok fogam elharapta az egy nyelvemet...! Anikó néni! Apukám mindig azt mondja, ha televíziót akarok nézni, hogy „tévedések híg játéka”. Kisfiam! Bízom benne, hogy jól megtanultad az anyáknapi verset, és tudod is. – Persze – mondja Bence –, a címe: Gőzbe ment terv... J. P.-né és B. A. gyűjtése Kicsik és nagyok Óvónő a bárpult mögött Buda egyik részén villogó reklám hivalkodik: Drink bár. Bent olcsónak nem mondható italok, mai gépzene, bárpult, néhány asztal, hangulatvilágítás fogadja a betérőt… És egy ápolt, kedves hölgy, aki 25 éve végzett óvónői munkája mellett vállalta itt a vendéglátó háziasszony szerepét. Vele beszélgetett Mohos Sándor. – Furcsa egy aktív óvónénit ebben a késői órában vendéglátóipari szerepkörben látni. Mióta vállal mellékállást ebben a szakmában? – Immáron ötödik esztendeje. Kezdetben csak a szünetekben dolgoztam virágüzletben, majd bárban. Később azután már a munka mellett pultoztam az egyik ismert éjszakai mulatóban hajnali ötig. Persze ezt úgy tudtam végezni, hogy megegyeztem a kolléganőmmel: fél 11-re megyek be az óvodába. De így is nagyon nehéz volt. ugyanis közben a bevásárlást és minden egyebet meg kellett csinálnom. Legjobb volt a pénteki és a szombati műszak, mert azután nem kellett a főállásomat is ellátnom. – A gyermekekkel ilyen körülmények között hogyan tudott foglalkozni az óvodában? – Őszintén: már rutinból csináltam. Minden eszközöm megvolt, tehát szinte bekötött szemmel el tudtam végezni a munkámat, le tudtam vezetni a foglalkozásokat. Volt egy időszak, amikor még nem jött rám az álmosság, de aztán mikor a délelőtti program után kimentünk az udvarra, ott aztán már-már elnyomott az álom. Alig vártam, hogy vége legyen... Az otthoni munka végeztével jött a két gyerek az iskolából – 2-3 órát aludtam, majd mentem a bárba. Most már látom, hogy azért az összegért, amit ott kerestem, kár volt az egészségemet kockáztatni: lefogytam 40 kilóra, idegeim elhasználódtak, volt amikor percekre elvesztettem az eszméletemet. A kolléganőim nem tudták mire vélni ezt, hiszen vagy nem, vagy csak részben ismerték pontosan a helyzetemet, illetve az nem is érdekelte őket. Ennek ellenére minden este úgy kellett megjelennem – friss frizurával, jól öltözötten –, mintha semmi bajom nem lenne, gondtalanul élnék. Megmondom őszintén, jobban élveztem ezt a munkát, mint az óvodait – bár imádtam és imádom még ma is a szakmámat –, mert ott mindig más arcokat láttam, változatos élet vett körül.
1990/7 Leánya is óvónő lesz. – És a saját gyermekei hogyan viselték el ezt az életformát? – Csavarogtak 12 illetve 15 évesen, a tanulást hanyagolták, örültek a szabadságnak meg annak, hogy már nem szűkölködünk, mint akkor, amikor apjuk disszidált és magunkra maradtunk. Én akkor szörnyen éreztem magam: egy kisfizetésből éltünk, bíróságra jártam, hogy ne vegyék el a lakásunk felét... Azzal a tudattal keltem és feküdtem: hogy iskoláztatom őket, hogy adok szakmát a kezükbe, milyen ruhát tudok rájuk adni holnap... – Hogy tudta illetve tudja ma is ezt a két világot összeegyeztetni, hiszen ég és föld a kettő? – Először azt sem tudtam, hogy az éjszakában mit kell csinálni, addig csak hébe-hóba mint vendég fordultam meg egy-egy éjszakai mulatóban. Aztán rájöttem, hogyha kedvesen elbeszélgetek a vendéggel, türelmes vagyok hozzá, akkor az neki kellemes emlék, és ezért visszajön, jólesik neki a szép szó. Kamatoztatni tudtam itt is a pedagógiai-pszichológiai fölkészültségemet, nevelői toleranciámat a vendégekkel való foglalkozásban. Két szó után már tudtam, kivel hogyan kell beszélnem... Az óvodában, a kicsikkel az éjszakai mulatóban a nagyokkal kellett törődnöm. Ez a kettősség számomra nem jelentett gondot... Annál többet az óvodai kolléganők, akikben vajmi kevés megértés van, s akik nagyon nehezen tolerálják a másik gondját-baját. Bár ezen a helyemen sem könnyű, de legalább csak este nyolctól éjjeli háromig vagyok, s néha a keresetemet meg tudom toldani azzal, hogy az otthon főzött kocsonyát itt eladom a vendégeknek. Mostanában azon gondolkodom, hogy fizetés nélküli szabadságot kérek, s talán ebből a pénzből – ami jóval több az óvónőinél – is meg tudunk élni. Igaz, nem tudom, hogyan bírom majd ki gyerekek nélkül. Őket és a szülőket szeretem, és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös. – Gyerekei milyen pályára készülnek? – Fiam még nem döntött. Leányom óvónő lesz. Imádja a gyermekeket, és kiváló érzéke van hozzájuk. – Kívánom, hogy „csak” óvónő lehessen Ön is mihamarább, leánya pedig egész életében! EGERBEN SZÜLETETT A „LURKÓ” Újabb lehetőség a párbeszédre egy helyi kezdeményezéssel TISZTELT FELNŐTT OLVASÓNK! Köszönjük lapunk iránti bizalmát! Önnek szóló írásaink lelkes, tennivágyó emberek tollából fakadnak, akik régóta dolgoznak gyermekek között, és ugyanakkor szülőként is átélik a gyermeknevelés hétköznapjait, ünnepélyes pillanatait. Gyakorlati tapasztalatok alapján, közérthető módon szeretnénk gondolatainkat megosztani Önnel, s bízunk abban, hogy Ön pedig örömeivel és gondjaival fordul hozzánk. Célunk az, hogy a CSALÁD és az ÓVODA közötti jelképes ajtót szélesre tárjuk, a nevelés e két színterének intézményeit mind több szállal összekapcsoljuk. Az a bizonyos ajtó ne elválasszon, hanem szabad átjárást biztosítson SZULŐNEK és PEDAGÓGUSNAK. Az óvoda és a család csak együttesen képes arra, hogy a 3-7 éves gyermekek harmonikus fejl6dését biztosítsa. S hogy mi szükségeltetik ehhez? Tudnunk kell azt, hogy az ember
1990/7 alapvet6en biszociális lény, vagyis a természet és a társadalom törvényei egyaránt hatnak rá. Génjeiben bizonyos örökletes tulajdonságokat, fejlődését meghatározó lehetőségeket hordoz. A nevelést vállaló környezet feladata az, hogy a személyiségben rejlő lehetőségeket maximálisan kifejlessze, érvényesülését támogassa. A LURKO alkotógárdája nevében kérjük Önt, segítsen gyermekének a lap neki szóló oldalainak ismertetésében. Engedje meg neki, sőt biztassa is arra, hogy a lap valamennyi ábráját, képecskéjét kedve szerint kiszínezze. Üljön le nyugodtan, vegye ölébe azt a kis emberpalántát, aki hol csintalan, ravaszkodó, dacos, hol meg gyámoltalan és félszeg, de mégis – mindenestől szeretetre méltó. Figyelmébe ajánljuk Murphy mama lehető legjobb tanácsait: 1. Reméld a legjobbakat! 2. Készülj fel a legrosszabbra! 3. Így is, úgy is szeresd őket! (Bruce Lansky: A MURPHY szülők törvénykönyve, avagy a gyermeknevelés kelepcéi.) Juhász Péterné Szűcs István: Érik a gesztenye Érik a gesztenye erkenye, berkenye fényesre, barnára, szedjük kosárba, koppanó gesztenye, játszani jó vele, ez lesz majd a juhász, gyufaszál furulyás ez meg a katona táncot jár a lova, hangzik is a csodás kipi-kop rézpatkó, röpít a szárnyas ló, magasba, messzire, hét tenger szélibe... fönt vagyok, berkenye lent meg a gesztenye. Tartsuk tiszteletben a gyermek személyiségét! A nem újkeletű gyermeki jogokról ma is érdemes elgondolkodni, mert a gyermekek jogaikat harmincegy évvel ezelőtt ugyan elismertük, ám azok érvényesülését össztársadalmi szinten nem segítettük maradéktalanul. Tudom, sokan hivatkoznak manapság az elmúlt negyven év hibáira, de sajnálatos tény, hogy nevelési intézményeinkben nem volt kellő tűrőképesség a gyermekekkel szemben. Mindenek elé helyeztük a „közösséget”, melyet még szocialista jelzővel is illettünk, nem figyeltünk kellőképpen a: gyermekek fejlődésbeli különbségeire. Rossz példaként említhető, hogy a gyermekek életkoruk és nem fejlettségük alapján kerültek óvodai csoportokba vagyis iskolai osztályokba. S ott minden áron meg is tartották őket.
1990/7 Mindenkitől ugyanazt, ugyanolyan szinten vártuk el, és zokon vettük, ha a gyermek ösztönösen tiltakozott ez ellen. A másságot – csak úgy, mint a társadalom – tűrtük, tiltottuk és csak elvétve támogattuk. Óvodáinkban kevés helyen adatott meg, hogy a testvérek néhány órát vagy napot együtt töltsenek, hogy elmélyült játékukat kedvükre folytathassák, mert kötelező foglalkozásokon kellett részt venniük, egyszerre kezet mosniuk és étkezniük. Voltak persze pedagógusok, akik ösztönösen „felrúgták” a merev korlátokat, s megpróbáltak családiasabb intézményi életet szervezni. Az idő őket igazolta, hiszen most a szeptembertől induló új óvodai nevelési program rugalmasabb, kötetlenebb, gyermekközpontúbb élet megszervezését teszi lehetővé. Ahány ház, annyi szokás – mondja a közmondás. Ahány óvoda, annyiféle nevelési rendszer lesz a közeljövőben nálunk. Az az óvoda lesz a vonzóbb a szülők számára, amelyik többet és jobbat nyújt a gyermekeknek. („Piaci viszonyok érvényesülnek.”) Az eredetiséget, sokszínűséget felmutató intézmény kap támogatást. Ettől szinte karnyújtásnyira van az a lehetőség – mely ma még utópisztikusnak tűnhet –, amikor a gyermek és szülő óvónőt is választhat. Le kell döntenünk azokat a falakat, amelyek elválasztanak bennünket egymástól, s olyan szálakat, kötődéseket kell keresnünk, amelyek összetartozásunkat mutatják. A CSALÁD és az ÓVODA esetében van ilyen közös szál: Mi együtt, a mában építjük a jövőt! Ezt – ha magasztosnak tűnik is – vállalom. Régebben lejárattuk a példakép szót, s ezért ma inkább azt mondjuk: a gyermek számára minta a felnőtt. A „minta” számomra egy élettelen valamit jelent, szemben a példakép életteli, hús-vér voltával. A mintáról a szabómesterek által készített szabásminta jut eszembe, amelyről pontosan kell megrajzolni a ruha formáját. A példakép, az ennél több, számomra mindig távlatot jelentett; egy személyt, akihez hasonlítani szeretnék. Talán azért is vesztett értékéből a példakép fogalma, s járatódott le maga a szó is, mert az elmúlt évtizedekben felülről sugallt eseményekről sorra – rendre kiderült, hogy több volt a hibájuk, sót a bűnük, mint az erényük. A legcsodálatosabb az lenne, ha a gyermekek saját szüleiket választanák példaképül. A ma gyermeke számára az a legfontosabb, hogy biztonságban érezze magát közöttünk, tiszteletben tartsák személyiségét. A gyermeknek is vannak jogai, melynek biztosítása a felnőttek kötelessége. Nem mindenki ismeri, ezért talán nem haszontalan dolog a gyermeki jogokat, melyeket az ENSZ 1959-ben deklarált, áttanulmányozni. Juhász Péterné I. ALAPELV. A gyermek élvezze a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokat. Ezeket a jogokat el kell ismerni minden gyerek részére, kivétel nélkül és megkülönböztetés nélkül, függetlenül fajtól, bőrszíntől, anyanyelvtő1, vallástól, politikai vagy egyéb meggyőződéstől, társadalmi hovatartozástól vagy társadalmi eredettől, vagyontól, születéstől vagy bármilyen egyéb helyzettől, akár magáról a gyermekről, akár a családjáról van szó. II ALAPELV. A gyermeket különleges védelem illeti meg, és a törvény és más eszközök által nyújtott lehetőségek, hogy fizikailag, szellemileg, erkölcsileg, lelkileg és társadalmilag egészségesen és normálisan tudjon fejlődni, szabadságban és méltóságban. Az erre a célra hozott törvényekben a gyermek felsőbb érdeke legyen a döntő és meghatározó szempont. III. ALAPELV. A gyermekeknek születésüktől fogva joguk van arra, hogy nevük és nemzetiségük legyen.
1990/7 IV. ALAPELV. A gyermeket megilleti a társadalombiztosítás joga. Egészségesen kell tudni nőnie és fejlődnie: ennélfogva speciális segítséget és védelmet kell biztosítani számára és anyja számára, különösen megfelelő születés előtti és utáni gondozást. A gyermeket megilleti a megfelelő élelmezés, lakás, szabadidő és orvosi ellátás. V. ALAPVELV. A fizikailag, szellemileg vagy társadalmilag hátrányos helyzetű gyermeknek meg kell kapnia az állapota vagy helyzete által megkövetelt kezelést, nevelést és speciális gondozást. VI. ALAPELV. Személyisége harmonikus kibontakoztatásához a gyermeknek szeretetre és megértésre van szüksége. Amennyire csak lehet szülei őrizete és felelőssége alatt nőjön fel, de mindenképpen erkölcsileg és anyagilag biztonságos, szeretetteljes légkörben: a kisgyermeket kivételes körülményektől eltekintve ne válasszák külön anyjától. A társadalomnak és a közhatóságoknak kötelessége, hogy különleges gonddal foglalkozzanak azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs családjuk, vagy nincs meg a létfenntartáshoz szükséges anyagi eszközük. Kívánatos, hogy a sokgyermekes családok állami vagy egyéb pótlékot kapjanak a gyermek eltartásához. VII. ALAPELV. A gyermeket megilleti az oktatás, amelynek legalábbis elemi fokon ingyenesnek és kötelezőnek kell lennie. Olyan oktatást és nevelést kell kapnia, amely növeli általános műveltségét, és lehetővé teszi, hogy egyenlő eséllyel fejleszthesse képességeit, személyi ítélőképességét, erkölcsi és társadalmi felelősségérzetét, és hogy a társadalom hasznos tagjává válhasson. A gyermeknek legyen meg minden lehetősége, hogy játszhasson és szórakozhasson, ezek a tevékenységek feleljenek meg a nevelés által kitűzött céloknak; a társadalom és a hatóságok igyekezzenek előmozdítani ennek a jognak az élvezetét. VIII. ALAPELV. Minden körülmények között a gyermek az első között legyen, akik védelmet és segítséget kapnak. IX. ALAPELV. A gyermeket meg kell védeni az elhanyagolás, kegyetlenség és kizsákmányolás minden formája ellen. Nem lehet emberkereskedelem tárgya semmilyen formában sem. A gyermeket tilos munkába állítani, amíg a megfelelő minimális életkort el nem éri. Semmilyen esetben sem lehet kényszeríteni vagy megengedni, hogy olyan munkát űzzön, amely árt egészségének vagy oktatásának, akadályozza fizikai, szellemi, erkölcsi fejlődését. X. ALAPELV. A gyermeket meg kell védeni minden olyan gyakorlattól, amely faji, vallási vagy egyéb megkülönböztetésre vezethet. A megértés, a türelem, a népek közötti barátság, az egyetemes béke és testvériség szellemében nevelkedjék és abban az érzésben, hogy az Ő feladata, hogy erejét és képességeit embertársai szolgálatába .állítsa. A gyermeki jogok 10 alapelvének ismeretében érdemes szűkíteni a kört, és azt megvizsgálni, hogy szűkebb pátriánk polgárai, intézményei – a kormányzati döntésektől függetlenül – hogyan támogatják e jogok érvényesítését. S azt is hogy milyen tennivalóink lesznek az új önkormányzati rendszer kialakulása után ezen a területen. Ezzel kapcsolatos véleményüket, javaslataikat előre is köszönjük! A LURKÓ szerkesztősége
1990/7 SZÜLŐK, DIÁKOK ROVATA Példa értékű példa Alapítványtevő Kis túlzással állíthatjuk, hogy korunkat az utókor „alapítványtörténetből” is megismerheti. Nincs már abban semmi újság, ha egy gazdag amerikai magyar megkönyörül szorult helyzetben lévő szülőhazáján, és valamilyen értelmes ötlettel elveszi az adomány alamizsnaszagát. Ám most nem egy messiásszerű krőzus hozott létre hazát mentő alapítványt. Miklós Horváth Istvánra, az épületvillamossági szakoktatás országos felügyelőjére rosszindulattal sem lehetne a könyörületes krőzus jelzőt akasztani. Annak ellenére nem gazdag ember, hogy találmányai után három aranykoszorúnak is birtokosa. Mégis szülőfalujában, az ezerkilencszáz lelket számláló, legfőbb jelzőjét a nevében viselő Fertőszéplakon ő az alapítványtevő. Nagyapja, Pokker János ács- és építőmester az alapítvány névadója, aki az ezredforduló idején a község köztiszteletben álló vezető elöljárója, a következő generáció építőmestereinek tanítója volt. Ó építette – többek között – az alapítványt „öröklő” iskolát. – Az alapítványtevésnek a bő buksza a megszokott kiindulópontja. Hogyan lehet bátorsága valakinek ennek hiányában kezdeményezni? – Nagyapámnak tizenhat gyereke volt, így elég kiterjedt a rokonság. Gondoltam, ha másért nem is, a család hírnevéért besegítenek. Bejött. Igaz, különbözőek az emberek. „Vadidegenektől”, innen a világ másik végére elszármazottaktól kaptunk felajánlást az alaptőkéhez, amíg volt olyan itthoni rokon, aki a nevet is viseli, építész is, sőt az „öreg” tanítványa, mégis vakaródzott. A falut viszont legalább annyira felpezsdítette a várható lendítőerő és az, hogy a nagy települések karéjában először nekik van alapítványuk, mint amennyire várhatóan a gyerekeket fogja az elérhető dicsőség. – Mekkora összeg gyűlt össze? – Háromszázötvenezer forint. - Eszerint már most osztható lenne ennek százezer forintnyi kamathozadéka, pedig még csak a kezdeteknél tartunk. Számítunk további adományokra a szétszóródott rokonságtól, számítunk arra, hogy az itt élők továbbra is látnak fantáziát a falu hírét-nevét is növelő vállalkozás támogatásában. Van olyan, hogy a magányos öreg kis vagyonkáját végrendeletében valamilyen nemes célra hagyja. Ha ez a templom renoválása, hagyján. Ha száz misét fizet ki belőle a saját lelkiüdvéért, annál azért mégis „istennek tetszőbb” gesztus azt a kis pénzt a község jövőjére fordítani. És a falusiak ezt így érzik. Bízunk abban, hogy az így növekvő alaptőke kompenzálja az infláció hatását is. Ez utóbbi kivédésére az alapító okiratban nem kötöttük ki az éves kamat kötelező kiosztását. – Az infláció nemcsak az alaptőkét csökkenti. Mi lesz akkor, ha a ma megállapított díjtételen a megjutalmazott két skatulya gyufát vásárolhat? – Csak akkor történhet ez meg, ha az iskolaigazgató egy hónap alatt két doboz gyufányit keres, ugyanis a Pokker János Alapítvány díja ehhez a változó tételhez igazított. Igyekeztem minden biztosítékot beépíteni, ahogy ez egy jó „végrendeletnél” dukál. Nem fognak
1990/7 mindenáron kitűnőt „gyártani”, mert a fel nem osztott hozadék felhasználható az iskola fejlesztésére. Nem fogják elnyomni a jutalomra érdemeseket, mert a kuratóriumban – mint a jó iskolaszékben – a falu képviselt. – Az alapítvány - úgy tudom nem csupán a „kiváló tanuló” elismerés pótléka. – Mivel a névadó és annak utódai is többségükben az építőiparhoz kötődtek, ezért az alapítvány nemcsak a széplaki iskola legjobb tanulóját. hanem az építőipari szakmákban továbbtanulók teljesítményeit is preferálja, egész az egyetemig. Az ott elért kiváló eredmények jogosítják fel arra az érintetteket, hogy átvegyék a kuratórium elnökétől (az iskolaigazgatótól) az oklevelet, a bronzplakettet és a pénzjutalmat. '91 tanévnyitójától, az első díjkiosztás napjától az alapítvány a község egy hagyományokra visszatekintő szakmájának emelkedését fogja támogatni. A legnagyobb eredménynek mégsem ezt érzem, hanem az egészséges versenyszellemet, ami a község nagyobb „dicsőségére” kialakult. – A kis faluk „ősegységét” láthatjuk újjáéledni az ilyen megmozdulásokban. Hogyan lehet, hogy másoknak mégsem jutott valami hasonló az eszébe? – Nem hiszem, hogy lenne olyan település Magyarországon, amelynek mindegy lenne az emelő lokálpatrióta „rátartiság”. Valószínűleg mindenhol vannak pokkerjánosok, akikre büszkék lehetnek, akik megérdemlik, hogy nevüket megörökítse egy alapítvány. Mindenkinek kell legyen múltja a jövőjéért. Valóban. És tételezzük fel, hogy minden faluhoz és városhoz tartoznak horváthistvánok is. Pápai Diagnózis Az irodalmi nevelésben sokféle módszer lehetséges. Az alábbi tanulói „teljesítmények” furcsa metodikai eljárásokról tanúskodnak, és inkább az elidegenítést, mint az irodalom és az ember megszerettetését szolgálják: egy klasszikus műfaj és egy nagy magyar költő meglehetősen morbid adaptációját olvashatjuk. Az I/B-ben magyarórán azt a házi feladatot kaptuk, hogy írjunk sírfeliratot (epigrammát) a tanárnő sírkövére. Íme egy-két sikeres vers! Majdnem jók a verslábak is! A tanárnő nagyon elégedett volt velünk! Itt nyugszik a tanárnő, úgy legyen néki a béke, Mondjunk egy ragozást el mi ó-rosszul s érte. P. L. Itt nyugszik a tanárnő, végze a nagy tanítással, Most már Istent álld, mennyben jól elzárd. B. B. Itt nyugszik t. néni, még taníthatott volna, de a tanulóifjúság átka szállott rája! J. A.
1990/7 Kérlek, ne ordíts! Ordításod hallom megint! Egészen megszoktam már. Csak ordíts, gazságnak kimondója Ordíts, te kedves kis tanár! Oh istenem, úgy várom Ordításod után a csendet! Ahogy te megpróbálod létrehozni a rendet. Ordíts, Ordíts, kis tanár. Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, Egyszersmind diák is vagyok. Nálam ritkán jöhet szóba költészet vagy szerelem, Mert én ordításod hallva A trágyaszórót szeretem. Emlékszem még a reményre – Itt jól tanulhatok, De most már mennék a fenébe, De sajnos már nem tudok. Néha álmodom, És álmom oly rettenetes! Terólad álmodom, Ez csak természetes. Te lelkem sötétsége vagy. Kit Istentől azért nyerék, Hogy békét soha ne hagyj, amíg meg nem ha lék. Kérlek, ne ordíts. Hangod megölhet világokat. Már az én lelkemben is Eltiporta a virágokat. Z. I. II. osztály
1990/7 KÉRELEM KIHALLGATÁSÉRT Különös, de elgondolkodtató levelet kaptunk Suhaj József kollégánktól, aki a változások korában zavarban van, mert a hosszú évek óta ünnepként tisztelt szeptember 29. beállt a szürke hétköznapok sorába. Főparancsnok Úr! Alulírott és itt megnevezett Suhaj József (katonai igazolványom száma: A 1855935, katonai szakképzettségem száma: 15722, megnevezése: pedagógus, rendfokozatom megnevezése: honvéd) tisztelettel kihallgatásra jelentkezem. Kérelmem, kérdésem az, hogy 1991. szeptember 29-én helyesen cselekszem-e, ha a jelzett napon – mint eddig annyiszor – elviszem tanítványaimat Sukoró és Pákozd határába – megemlékezni az 1848-as eseményekről. Indokolásként tisztelettel felhozom: Ma, amikor nemcsak rendszerváltás van folyamatban, hanem az értékek átrendeződésének korát is éljük, a nemzeti médiumok láttán (hallatán) fásult tudatomba belenyilallott, hogy szeptember 29-e mégsem a kikezdhetetlenség nemzeti sziklája, hanem – mint annyi más – a pártállam szétporlandó szüleménye. Bevallom, hogy a mostan divatos „nép – nemzet – magyarság”, illetve a „népi – nemzeti gerincű” frázisban az „elvégre ki a munkás” érvelést látom újjászületni, a népből a párthivatalnok rétegbe átkerült „altiszt” elvtárs-urak nyelvezetében. Én, aki az elmúlt rendszerben gyanús értelmiséginek számítottam, az égiek szerint Justicia bekötött szeme előtt fogok végre megmérettetni, hogy az igazság pallosa elől ne menekülhessek. Illúzióim nincsenek, mert földi seprűvel suhogtató államtitkárom, magas (seprű) röptű okfejtése szerint is kontraszelektált vagyok. Letagadhatatlanul a bolseviszta-sztálinistarákosista-kádárista-futballista bunda rendszer neveltje, akit takarítóként még használni lehet. Miközben hétpróbás gazemberek nagylelkű amnesztiában részesülnek, gyanús a legitimitásom, annak ellenére, hogy munkatársaim titkos szavazással erősítettek meg hivatalomban. Sokáig zavarban volt, de hála az államtitkár asszonynak, végre tudom: a tanár, tanító, óvónő munkatársaim is kontraszelektáltak, így az ő titkos szavazatuk „nem ér”. Hogy szeptember 29-e a rákosista hadügyminiszter nevenapja lenne – már elnézést – halványlila gőzű álmomban sem fordult volna meg a fejemben. Hogy a pákozdi csata jelentéktelen esemény volt, annak még a gyanúja sem merült föl bennem. A sukorói templomban Kossuth Lajos 1848. október 4-i szegedi beszédét szoktam gyermekeimnek felidézni és most is ezt teszem. „Hazánkfiai! Mondhatatlanul fontos az óra, amelyben hozzátok szólok: talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordával. Ki tudja, mit hoz ránk ez az óra?” Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy polgára e városnak, aki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész ne volna?”
1990/7 Kossuth esküjét némi megelőző gyakorlás segélyével utánam mondják fennhangon a tanítványok. „Én esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit elraboltatni nem engedek, esküszöm, hogy hazámat védeni fogom, míg karomat fölemelhetem. A magyarok istene úgy segéljen, áldjon meg engemet!” Ez lenne az állampárti kitalálmány? Vagy már Kossuth apánk is elcsábult volna a muszka bolsevista propaganda hatására? A pákozdi csata jelentéktelenségéről is van véleményem. A negyvennyolcas borús, esős márciusi vasárnapon, a jogszabadság, egyenlőség, testvériség napja. Kossuth említett beszéde hivatkozik erre. „Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé, egy hazának fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindnyájan. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert az árulók ellen, legyünk készen hazánk oltalmára.” Jelentéktelen, mert csak néhány sebesült s pár halott volt csupán? – Lám ez az állampárti voluntarizmus! Egy nép, amelyik a feudális kor óta törvényesen a hazáért fegyvert nem vehetett a kezébe (lásd Mohácsot!), talán ma is rangon alulinak számít némelyeknek, miközben a demokrácia fölkent bajnokainak vértezetében tetszelegnek. Az időjárás vagy a politikai széljárás szeszélyessége bizonytalanította el az ifjúságot, még inkább vezetőit, hogy a korábbiakhoz képest feltűnően kevesen jártuk a történelmi utakat. Megérjük talán, hogy a közeli Vörösmarty szülőház is jelentéktelen üzenetet közvetít a Szózat költőjéről vagy a korábbi évszázadok hasonló szerepű népénekéről – „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el…” Vagy erre a sorsra jut Gárdonyi szülötte, Czigler Géza, mert bármilyen gyönyörűen is írt a hazaszeretetről, a honvédelemről, mégiscsak hígmagyar volt az istenadta és nem kifogástalan népi-nemzeti gerincű demokrata. Főparancsnok Úr! Tisztelettel kérdezem ismételten: ha jó magyar, jó hazafi akarok lenni és el akarom kerülni Justicia pallosát, vigyem-e továbbra is tanítványaimat kerékpártúrára a fönti tájegységre szeptember 29-én? Bajtársi üdvözlettel: Suhaj József tanító-honvéd Ül a szülő hosszú méla csendben BELSŐ MONOLÓG Hideg van. Ez a sötét tanterem még ezzel is boldogít. Tudom, csődbe mentek az iskolák is, mint minden. Mondta is a fiam, délutánonként már nem fűtenek, készüljek fel rá. Tudom, értem, de azért fázom. Jó ha tizen üldögélünk itt, töprengve, elmerengve, vagy talán csodára várva. Nemsokára fél hat és sehol senki. Az új osztályfőnök is biztosan késni fog. Minek írják ki a kezdés idejét, ha úgysem tartják be. Mi meg csak reménykedhetünk, ez a szülői értekezlet más lesz, mint a többi. Az előbb benézett egy takarító néni, majd dühösen ránkcsapta az ajtót. Igaza is van! Csak bosszantjuk itt, amikor pedig, és különben is, meg egyáltalán...
1990/7 Emlékszem, még elsőben sokkal többen voltunk. Majdnem tele volt a terem. Aztán lassan elfogytak az épphogy megismert arcok. Ma már csak ezek a fáradt, egykedvű, szemlátomást mindenbe beletörődő anyukák jönnek el. Na meg a Karsai apuka. Gondolom, borízű hangján most is előadja, nem baj, ha a fiam bukik, csak maradhasson. Addig, amíg idejár, jön a gyerektartás attól a..., és itt most kedves volt neje tapintatos megnevezése következik. Szép produkció egy rezignált közönségnek. A mellettem ülő fejkendős anyuka már gyűrögeti a zsebkendőjét. Ez jó jel. Ilyenkor hamar elsírja magát. Múltkor erősen kitartott, majd negyedórán át mondta nehéz sorsának nyűgét. Hogy a volt ura, meg ez az átok kölök is. Csak a csavargás meg a diszkó. De egy tízórait nem készít neki. Az meg mindig az én fiamét kéri el. Illetve dehogy kéri. Ez a mamlasz adja oda neki. Mondtam is, készítek kettőt, de azt meg szégyellni. Érzékenyek ezek a fiúk, lelkük van. A tavaszi kirándulásra az egyiknek össze akarták dobni a pénzt, de nem jártak szerencsével. Az illető apja ordítozva ment be az iskolába, hogy kikéri magának. De pénzt nem adott a srácnak. Hogy is van ez? Ki tudja a választ? Ilyenkor tehetne az osztályfőnök valamit. Már amikor van. Az elmúlt évben egy fiatal kislány volt. Beírások, intők, elégtelenek, – ennyi tellett tőle. Rosszak, szemtelenek, tiszteletlenek a fiúk – kiabálta –, de majd ő megmutatja. Számomra mindig érthetetlen volt, miként lehet rossz magatartásért magyarból egyest adni. Ez volna a nevelés? A férjem ilyenkor csak legyint, ne törődjek vele, majd kinövi. De szülői értekezletre soha nem jönne el őkelme. Most bezzeg csak az én fiam, az a lakli. Kíváncsi vagyok, milyen gaztetteivel fog előrukkolni az új osztályf6nök. Valószínű ő sem bír velük. A tanárnő, úgy hallom, villámgyorsan férjhez ment és elköltöztek. Hasznos a futás, de... Ezt az új tanárt a tanévnyitón már láttam. Szigorú tekintetű, magas férfi. Vajon veri-e a gyerekeket? Hallottam már effélét nemegyszer. Ki tudja itt mi a szokás? Na, megjött végre! Farmernadrágban van, beül közénk, és ezt mondja: – Ma délelőtt az egyik fiamnak kiflit vettem, mert éhes volt. Pénze nem volt, uzsonnát nem hozott. Kedves szülők, a hivatalos témák helyett szívesebben kezdeném ezzel. Esznek ezek a srácok otthon, mielőtt elindulnak az iskolába? Nocsak lehet, hogy érdemes volt eljönnöm? Cs. B. Papírszalvéta a földön Nehéz-e az uzsonnástáska? Állnak a folyosón és esznek. Szünet van. Nagyokat harapnak a büfében vett ízetlen szendvicsből és tele szájjal beszélnek egymáshoz. Mondandójukat széles gesztikulációk kísérik. Ilyenkor lehull a kőre egy-egy darab ennivaló. A tettes rálép, eltapossa, félrerúgja. Ha fölveszem, sajnálkozva néz rám, ha rászólok, alaposan méreget és lassított filmbe illő mozdulatokkal hajol le érte. Vajon dacból teszik, vagy mert nem tanultak mást? Persze, kitől tanultak volna mást? Alig látni olyant, aki a mi időnkbeni olyan meg szokott, hagyományos, szalvétába csomagolt tízórait fogyasztana. Bizony, korunk terméke ez a fejlődés. Mikor egyszerűbb pénzt adni a gyereknek, mint szeretetet. Hajnali ébredés, feketekávé, lépcsőházban bekapott pirítós, – Jaj, a gyerek! – jut eszébe, de már csak a buszon. Vagy még ott sem: Elfáradtak, belefásultak, a mindennapi rohanásba teljesen kimerültek a felnőttek. Szülői értekezleten, mint egy csodabogárra, úgy néznek rám, amikor a „hozzanak be ennyi meg ennyi pénzt” helyett arról
1990/7 faggatom őket, reggelizik-e a gyerek, mikor eljön otthonról. És eljönnek kialvatlan szemmel, gyűrött homlokkal. Sokan vannak, akik egyetlen fillér nélkül jönnek. Talán 10 óráig kitart a tartalék, aztán éhesek. Szédülnek, maró fájdalom a gyomrukban, már csak az ennivalóra gondolnak. Tanulságos volna felmérést készíteni arról, hány elégtelent kapnak ezután a kritikus időpont után! Nem szoktak hozzá a tisztességes étkezéshez, némelyiküktől hallom, csak hétvégén van meleg étel. Hányszor láttam családlátogatásokon a szobában csipketerítőre helyezett feketekávés csészét és a nyitott konyhaajtón túl a terítetlen, csupasz konyhaasztalt díszítő mosatlan tányérokat, kenyérmorzsát. Ezt látja a gyerek, miért élne másként? Megkeresi a könnyebb utat, a kevesebb fáradtsággal járót. Sokan mondják már tízóraira sincs pénz. Másra már régóta, ennivalóra mostanság nem jut. Ez mindaddig igaz, míg az okfejtés másik része el nem jut a gyerekig. Mert ettől talán rájön: az, hogy két szelet kenyeret zsírral megkenve becsomagoljunk, az nem elsősorban pénz, hanem szeretet, törődés kérdése. Ahol ez megvan, azzal a tanulóval nem fordulhat elő, hogy sarokba húzódva nagyokat nyel a hot-dogot evők látványán. Mert most a többség nagyot nyel... Ide jutottunk... Csengettek, vége a folyosóügyeletnek. A fiúk lenyelik az utolsó falatot, majd rutinos mozdulattal a szeméttartó mellé dobják a szalvétákat. Tágra nyílik a szemük az értetlen csodálkozástól, amikor odalépek melléjük, s a földön heverő kupacra mutatok. Magyar Pedagógiai Társaság Bp. VI Csengery u. 38. KÖZÖS FELHÍVÁS Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület Bp. VIII. Könyves K. krt. 40. Kedves Pedagógusok! A magyar pedagógus társadalom – összefüggésben a magyar társadalom közismert nehézségeivel – tagadhatatlanul mély válságot él át. A rendszerváltás során megannyi nehéz feladat vár rá, melyet nehéz feltételek közt, mindvégig az „őrhelyeken”, a növendékek kérdező tekintetét fogadva kell megoldania. Hiszünk abban, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság és a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület közösen meghirdetett alábbi akciója – mondhatni: játéka – nem eltereli a figyelmet a kritikus helyzetről, miközben mégiscsak emelkedett, a mindennapok gondjaihoz nem kapcsolódó tevékenységre szólít fel. Hiszünk abban, hogy szakmánk azonosságtudatának erősítése, hagyományainak felidézése energiateremtő tényező lehet a pedagógus szakmában. A Magyar Pedagógiai Társaság, az országban ma működő pedagógus egyesületek „doyenje” centenáriumára készül. 1890/91 fordulóján született meg a mai Társaság jogelődje. Az európai színvonalra igyekvő magyar közoktatási rendszer évszázada megannyi emlékezetes tanáralak, küzdelmek hőse, gyermekek emberséges nevelője nevét, emlékét őrzi. Őrzik-e vajon a falak, megannyi „alma mater” megőrzi-e, tovább hagyományozza-e a tisztelt,
1990/7 kedvelt elődök emlékét? Hány iskolában van emlékhelye, emlékszobája, emlékfala, emléktáblája nevelőnek, tanítónak, tanárnak? Professzornak és néptanítónak? A Magyar Pedagógiai Társaság és a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület ilyen emlékhelyek kialakítására ösztönöz, egyúttal regisztrálni kívánja országos keretek közt az ilyen emlékeket. Egyben a TKM mozgalom hagyományos játékszabályai szerint, olyan célirányos országjárásra ösztönöz, mely helyszínről-helyszínre követi ezen emlékeket. A mozgalomba bekapcsolódhatnak iskolák pedagógusai, növendékei, hagyományápoló közösségei, pedagógusképző intézmények hallgatói.
honismereti
A játék tehát két elemből áll, de ez nem jelent feltétlenül sorrendiséget: a) gyűjtő, regisztráló munka A fellelt emlékhelyek pontos dokumentálása – tárgyleírással, esetleg fotóval, illusztrációval. Javaslatunk szerint az 1991. évi pedagógusnapig küldjék be ezt a dokumentumot/ dokumentumokat a TKM egyesület címére (a borítékra írják rá: pedagógus emlékek). Az országos gyűjtés eredményét kiadványban kívánjuk közreadni. b) emléktúrák, portyák az emlékhelyek nyomában A TKM játéknak megfelelően valamilyen módon igazolni kell az emlékhely felkeresését, feltalálását, (pl. bélyegzővel). A játék logikája szerint minél több ilyen „igazolás” beszerzése kívánatos. Terveink szerint a kiemelkedő országjáró-emlékgyűjtő teljesítményt nyújtó személyek, közösségek tevékenységét jutalmazzuk. Kedves Kollégák! Bízunk abban, hogy lesznek felhívásunknak meghallgatói, követői, a hajdan volt kollégáik életútjának, példájának megismerése hozzájárul jobb önismeretükhöz, szakmai öntudatuk juthat életadó táplálékhoz. „KELEP”-elünk Egy kistestvér születéséről Hisszük azt, hogy az iskolai élet nélkülözhetetlen része a „házi sajtószabadság”, a gondolatközlés publicisztikai formája. Enélkül nincs pezsgő szellemi élet, igazi demokrácia, tanári és tanulói szabadság, ínycsiklandozó szenzáció… Ezért örülünk és ezért hagyunk helyt az ajkai Fekete István Általános Iskola Kelep című újsága bemutatkozásának. Öt évvel ezelőtt vetődött fel az a gondolat, hogy iskolai újságot szerkesszünk. Nagyon fontosnak tartottuk azt, hogy olyan újságunk legyen, amely gyereknek szól, gyerek nyelven; iskolánk tanulóiról, iskolánk életéről tudósítson és nem utolsó sorban az, hogy maguk a gyerekek írják. Hát így született meg a KELEP. (Iskolánk név adója, Fekete István regényének egyik szereplője után adtuk ezt a nevet.) Az újsággal valójában több célt szerettünk volna elérni.
1990/7 Egyrészt a gyerekek számára lehetőséget adni arra, hogy élményeiket, gondolataikat elmondhassák társaiknak. Ám ez fordítva is igaz. Ugyanis föltételezzük, hogy sokan majd éppen az újságból tudják meg: egy másik évfolyamon tanuló társuk hol, milyen versenyen nyert, focistáink diadalmaskodtak-e, vagy azt, hogy a szepezdi táborozás hogy sikerült. Másrészt a szülők tájékoztatását is célul tűztük. Meg voltunk győződve arról, hogy sok szülő majd az újság elolvasása után szerez tudomást egy-egy verseny eredményéről, az iskolában működő szakkörökről, klubokról stb. A hagyományápolást is fontosnak tartottuk. Az újságot minden évben január 25-én adjuk tanulóink kezébe. Ugyanis ezen a napon emlékezünk meg iskolánk névadójáról, Fekete Istvánról. Az újság minden egyes számának szerkesztésénél egy-egy ún. rendezőelvet választunk. Egyik évben a szakkörök munkája kerül a középpontba, másik évben a testnevelés, hisz testnevelés tagozat működik iskolánkban. A gyerekek által készített beszámolókat a szerkesztőbizottságunk bírálja. Igyekszünk tudásunkhoz mérten korrigálni a túl hosszúra sikeredett írásokat, a stílushibákat, a pontatlanságokat. De előfordult az is, hogy megkértünk egy-egy „szerzőt” arra, hogy próbálja meg színesebbé, hangulatosabbá tenni mondanivalóját. A javítások után beszéljük meg, hogy egy-egy cikk az újság mely egységébe, részébe kerüljön. Válogatunk a címlapra kerülő képek között, meg tervezzük a fotók, rajzok helyét is. Sokszor nagy gondban vagyunk. Vajon terveink nyomdai szempontból megvalósíthatók-e? Nem lévén köztünk újságírásban jártas szakember, ezt sokszor a véletlenre bízzuk. Reménykedünk a tördelők tudásában és segítőkészségében. És hogy miért használtam végig többes számot? Egyszerű a válasz. Ez az a feladat, amely csak akkor oldható meg, ha közösen végezzük. Nevelők és diákok aktív és lelkes munkája kellett ahhoz, hogy gyermekeink beszámolói napvilágot láthassanak. Gyarmati Béláné szerkesztő Írások a „Kelep”-ből Érik a szőlő Már második alkalommal szüreteltünk a Zánkai Állami Gazdaság szőlótábláin. Tehát volt némi tapasztalatunk. A szüret egy hétig tartott. Minden nap reggel nyolc órakor indultunk. Hamar leértünk Zánkára. Kikászálódtunk a buszból, és ilyenkor szokott következni a nagy csata. A vödrök elosztása, megszerzése kisebb hadműveletnek is beillett volna. Aztán végre a brigádok megkapták az útbaigazításokat: az állami gazdaság szakembere kijelölte azokat a szőlősorokat, amelyeket le kellett szednünk.
1990/7 A mi osztályunkban a fiúk vállalták, hogy a lányok szőlővel megtelt vödreit kiviszik a sorok közül a konténerekig. Így gyorsabban ment a munka. A fiúk ezen a téren ügyesebbeknek bizonyultak. Azon igyekeztünk, hogy mi nyerjük meg az osztályok közötti versenyt. Az első napokban az idő kegyes volt hozzánk, mert gyönyörűen sütött a nap, ilyenkor jobbkedvű az ember, és valahogy a munka is jobban halad. Az utolsó előtti napon azonban az eső kivert bennünket a sorok közül. Mindenki oda bújt, ahova éppen tudott. Minden nap alaposan elfáradtunk, egy cseppet sem bántuk, amikor ismét buszra szállhattunk, és hazafele indultunk. Minden rossz feledésbe ment, amikor az eredményhirdetésre került a sor. Sikerült! Sikerült! Elsők lettünk! – örvendezett mindenki. Jutalmul osztályfőnökünk, Éva néni 3 napos kirándulásra visz bennünket. A szüretelésben részt vevő iskolák között is folyt a verseny. Az első helyezést – a gimiseket is megelőzve – a mi iskolánk nyerte el. Havasi Adrienn Marton Eszter 8/c. Videostúdiónk 3 éve alakult. Vezetőnk Szebényi László tanár bácsi. Körülbelül 10-12 fővel dolgozunk. Minden pénteken 7.40-től 8.00-ig van adás. A hírek beszerzésében mindenki segít. Szükség is van a kollektív munkára, hiszen az információkat több területről gyűjtjük össze. Szót ejtünk a sportról, az úttörőéletről, az aktuális eseményekről, zenei híreket és rejtvényeket közlünk. Ezeknek az adásoknak nagy a jelentősége, mert olyan sokan vagyunk, hogy másképpen nehezen tudnánk mindenkihez eljuttatni iskolai közösségünk híreit. Ünnepélyeken stúdiónk tagjai szoktak segíteni a műsor hangosításában. Mi – már 2 éve vagyunk ennek a szakkörnek tagjai. Tavaly néhányunk munkáját oklevéllel jutalmazta az iskola vezetősége. Márton László 8. a „Játszom két színes szememmel” Hétfő, fél három, boldog izgalommal várjuk a szakkör vezetőjét. Boldogan, mert nincs becsengetés, kicsengetés, ellenőrző könyv, izgalommal, mert minden szakkör más és más. Gyors névsorolvasás, titkári jelentés, aztán kezdődik a komoly játék. Légzőgyakorlatot, mozgásgyakorlatot többnyire zongorakíséretre végezzük. Aztán Jöhet a pantomimjáték: a szakkörvezető felolvas egy történetet vagy mesét, a szereplőket miközben megszemélyesítjük, csupán a mozdulatok segítségével. Így válunk egy szempillantás alatt királynővé, medvévé, szegény ember legkisebb fiává. Közben megy a derültség, de a figyelem is.
1990/7 A szakkör második felében a további munkánkról, terveinkről beszélgetünk. Már lázasan készülünk a KI MIT TUD?-ra, de hadd legyen ez meglepetés. Kellemesen telnek a foglalkozások, élvezzük az együttjátszást. Ugyan nem készülünk színésznek, bár ki tudja... Steindl Eszter 5/b Állam bácsi leveszi rólunk a kezét A kultúra alkonya a szakmunkásképzőben Sajnálom, hogy manapság megkérdezés nélkül lesznek a fiatalok szakmunkástanulók. És azok az erők, melyek erre a helyre sodorják, nemcsak tisztes helytállástól, de a kiugrás lehetőségétől is megfosztják őket. Az iskolákban megjelenő félig analfabéta, többségünkben halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok tömegei pedig alaktalan masszává válnak. Az eleve ingerszegény környezetből érkezők mindenfajta sikerélmény nélkül hömpölyögnek az elitképzést egyoldalúan sürgetők szeme előtt. Az indulásnál meglévő hátrányt pedig csak fokozzák az oktatási rendszerünk merev buktatói. Miként lesz ezekből a gyerekekből az ezredfordulóra európai műveltségű munkás? Erről faggatja Csillei Béla Kaposi József igazgatóhelyettest, a „Szakmunkástanulókért” Kulturális Egyesület elnökét. – Ez az a tipikus kérdés, amelyre a kérdező is tudja a választ. Eléggé valószínűtlen, hogy az ezredfordulón termelő munkásaink rendelkeznek az elvárt, megkívánt szinttel. Büszkén ízlelgetjük a szebbnél szebb fogalmakat, mint szerkezetváltás, innováció, kibontakozás, s közben elfeledkezünk arról, hogy nemcsak nincs mivel, de nincs is kivel végrehajtani ezt a nagy ugrást. A szakmunkásképző intézetek tele vannak az általános iskolából átpasszolt deviáns gyerekekkel, írni-olvasni nem tudó fiatalokkal, akik a sikerélmény teljes hiánya miatt nem is fognak törekedni intenzív tanulásra. Ez a tendencia csak fokozódik, a kudarcsorozat tovább rontja a hangulatot, s a végén ott áll az élet küszöbén egy mellőzött, elkeseredett és valljuk be, jelentős műveltségbeli hiányosságokkal rendelkező emberke. Tessék, állj helyt. A rossz is jó lehet – Ennyire elkeserítő a helyzet? – Szeretném hinni, hogy nem, de sajnos, amit mondok teljességgel megalapozott. A hetvenes években elkezdődött egy program, melynek keretében valamennyi szakmunkásképző intézetben, létszámnak megfelelően, létrehoztak egy, a tanórán kívüli neveléssel foglalkozó tanári státust. A kulturális nevelőtanár feladata volt minden olyan programnak a megszervezése, lebonyolítása, amely a tanulók általános műveltsége fejlesztéséhez, elmélyítéséhez hozzájárult. Ide tartozott az iskolai vetélkedők, szavalóversenyek, amatőr színjátszó csoportok bemutatóinak a megszervezése, kiállítások elkészítése, a különféle kulturális intézményekkel történő kapcsolattartás, az ottani rendezvények csoportos látogatása, valamint feladata volt az országos versenyeken történő részvétel lebonyolítása. Egyfajta iskolai népművelői feladatot látott el tanári végzettséggel. - Miért volt ez a kiváltságos helyzet? Miért kellett a szakmunkástanulókhoz egy külön szakember?
1990/7 Éppen a hátrányos helyzetük, amivel indultak, menthetetlen lemaradásra kárhoztatta őket. Ezzel talán némi különbséget le lehetett faragni. Azok a gyerekek ugyanis, akik eleve lustáknak, butáknak, haszontalanoknak voltak beállítva az általános iskolában, valamilyen szférában sikerélményhez juthattak. Aki rossz volt matematikából, annak még lehetett kiváló kézügyessége, jó az énekhangja vagy hajlékony a mozgása. A közepes tanulmányi eredmény jó irányban változhatott, ha népitáncban, irodalmi körben, színjátszó csoportban eredményeket ért el a szakmunkástanuló. Az, aki rájött, hogy nem kell mindig huszonharmadiknak lennie és van olyan terület, ahol első is lehet, egészen biztosan másképp látta a világot. Ezáltal pedig kiteljesedett az élete, szélesedett a látóköre, színesebb, érdekesebb egyéniség, teljesebb személyiség lett belőle. Pedagógiai pályafutásom minden napja azt igazolta, hogy a műveltebb tanuló tanulmányi eredménye is jobb. Ezért volt nélkülözhetetlen ezekben az iskolákban a segítő kéz, a kulturális nevelőtanár. Sorsukra hagyott gyerekek - Miért csak volt? Ma már nem létezik az a felállás? - A nyolcvanas évek derekától érezhető válságon a felső vezetés, de az iskolák is úgy igyekeztek, igyekeznek átlépni, hogy a legkönnyebbnek ítélt felad attól szabadultak, szabadulnak meg. Sorra jönnek a hírek, hogy kitűnő, évek óta eredményesen működő, kollégákat bocsátanak el, szétdobva feladatukat olyanok közt, akiknek ez a huszonötödik pluszmunkájuk. El lehet képzelni, mi valósul meg ebből. A tehetséges profi népművelők után pedig két kézzel kap a tömegkommunikáció, sorsára hagyva azokat a gyerekeket, akik pedig lehet, hogy életük első és egyetlen esélyét veszítik el ezzel. - Nincs semmi, ami megállíthatná ezt az akciót? - Ez egyáltalán nem alulról induló kezdeményezés. Annak idején még, a munkaügy, az oktatásügy és az OPI közös irányításával készültek a tervek, éves programok, rendezvénysorozatok. Most azonban minden szép csendben elaludt. A létrejövő új szervezetek önmaguk profilját is alig képesek kialakítani, nemhogy ezzel törődnének. A minisztériumok komolynak látszó terveket készítenek a holnaputánra, de senki nem törődik azzal, hogy ma mi lesz ezekkel a gyerekekkel Az elmúlt évben, látva a közelgő katasztrófát, hoztuk létre mi nevelési igazgatóhelyettesek, kulturális nevelőtanárok, szabadidőszervezők ezt az egyesületet, megpróbálva valahogy átmenteni a meglevőértékeket, de még csak szóba sem állt velünk egyetlen illetékes sem. - Elmosódik, szétfoszlik minden, megfoghatatlanná válik az eddigi koncepció. Az évtizedes eredmények, a seregszemlék, a színjátszó csoportok fesztiváljai, a kórusok bemutatkozó rendezvényei mind eltűntek a bürokrácia útvesztőiben. És a gyerekek hiába kérdezik, mikor lesz a „Magyarország – szülőhazám” című vetélkedősorozat középdöntője, melyre háromszáznál több csapat jutott be, nem tudunk mit mondani. Hatvanegynéhány tanár és több mit nyolcezer diáktagságú egyesületünk egyre kétségbeesettebben folytatja harcát, pénz, segítség és megértés nélkül. Mindenhol csak a közönyös hivatalnok tekintetek, a széttárt üres tenyerek és a párnázott ajtók néznek ránk. És kimegy évente negyvenezer ifjúmunkás, akik majd soha egyetlen percig sem találkoznak szakmai elvárásokon kívül mással.
1990/7 JÖN! A NYUSZI FRUTTI Kis újság 3-8 éveseknek! 1990 novemberétől olyan újságot szeretnénk megjelentetni a kisgyermekek számára, amely – amellett, hogy korlátozottan helyet biztosít a gyermekkiadványok „szokásos” kivágós, kifestős rovatainak – a nagybetűs tudományokat (a társadalom és természettudományokat) a művészetek több ágát (festészet, szobrászat, színjátszás, a vizuális látás és láttatás), a nyelvtanulást próbálja meg lefordítani a 3-8 éves korosztály, azaz az óvodás és kisiskolás korosztály számára. Döntően a képi megfogalmazás indirekt eszközének segítségével próbálunk ismereteket átadni, igényt teremteni, igényességet kialakítani. Kimondatlan célunk a tudás fontosságának felismertetése, tekintélyének korai megalapozása. Feladatunknak tekintjük a képességfejlesztés kisgyermekkori lehetőségeinek és módszereinek közvetítését. A 3-8 éves korosztály hangsúlyozottan igényli a szülői gondoskodást, odafigyelést, ezért úgy véljük, gyermeklapunkban szükségszerűen helyet kell kapjon egy olyan betét – lap a lapban –, amely a szülőkhöz szól, segítséget adva a gyermek egyéniségének, személyiségének formálásához. Orvosi tanácsok, érdekes gyerekekről, családokról szóló történetek mellett hasznos ötleteket szeretnénk közreadni az öltözködéstől a táplálkozásig, az olcsó és drága játékoktól a hasznos és „haszontalan” időtöltésig. A havi periodicitással megjelenő újság elkészítés éhez igen neves szakemberek segítségét, támogatását és munkáját sikerült megnyernünk. Az újság fő védnöke Zsolnai József. BARBIE PÁLYÁZAT BOTOND, BOGLÁRKA, BENCE, BUDA, BORÓKA, BÍBORKA, mi hat testvér pályázunk ezen a játékpályázaton. Egy vidéki kis faluban, Kállón nevelnek minket jó szüleink. Egy század eleji parasztházat újítottak föl Édesapámék, ez a mi barátságos otthonunk. Édesanyánk tanító, Édesapánk állatorvos. A mi életünk rendkívül mozgalmas, nyitott. Sok barátunk van, sok mindenről hallunk otthon, sokat játszunk és szeretjük az állatokat meg az erdőt. Magyarországon, ma mindenki olyan szomorú. Kevés olyan család van, ahol így szeretik a gyermekeket, mint nálunk. Hatodikas vagyok, ülök az íróasztalomnál, testvérem, Boglárka citera muzsikája enged elkalandozni. Ázsiai dallamokat penget, énekel a csodaszarvasról. Elgondolkodom az itteni falusi életről. Milyen lesz itt az új élet? Szabó Beatrix Veszprémből pályázatában fontos kérdésnek tartja, hogyan érzik magukat a gyerekek az iskolában... A gyerekek egyik leggyakoribb témája az iskola. Szerintem az ideális világban az iskola olyan
1990/7 lenne, hogy a gyerekek kimondottan szeretnének odajárni. Ehhez persze szükségesek a jó tanárok, őket nagy odafigyeléssel kellene kiválogatni. Mennyire szeretik a gyerekeket, mennyire értik meg őket, milyen a természetük...stb. Ez azért is fontos, mert a gyerekeknek a második otthonuk az iskola, tehát nem mindegy, kik tanítják őket. Az agykontroll segítségével a gyerekek sokkal jobban tanulnának, nem izgulnának feleléskor, dolgozatíráskor. A BARBIE BOLYGÓ TITKA Egy varázsló eljött a Barbie babákhoz a Barbie Bolygóról. Olyan varázslatos erővel rendelkezett, hogy életre keltette és beszédre tanította a Barbie babákat. Tudom, hogy ez hihetetlen történet, de nekem 14 Barbiem van, akik nagyon szeretnek, és elárulták ezt a titkot. Elmondták nekem, hogy ők ilyen világban nem tudnának élni. Miért, mit látnak itt? Látják, hogy a földön sok ember és gyerek éhezik, nagyon sokat háborúznak és sok ember nem vigyáz a föld tisztaságára. Az ő bolygójuk egészen más. A Barbie bolygón legfontosabb a szeretet és a békesség. A Barbie gyerekek nagyon szeretnek iskolába járni. Csupa-csupa érdekeset tanulnak. Szép színes tankönyveik vannak. Az iskolában nincs osztályzat. Fölösleges is, mert minden gyerek szívesen tanul. A sok tanulás mellett rengeteget játszanak. A tanítók olyan kedvesek, hogy sohasem kiabálnak, nem verekednek. (A részlet abból a meséből való, amelyet Fónagy Erzsébet 9 éves kislány Putnokról írt a pályázatra.) Idetzés Ádám Kecskemétről egy szövegszerkesztővel írott levelet küldött, kézírása ugyanis olvashatatlan, mert mozgássérült kisfiú. MILYEN VILÁGBAN VOLNA JÓ ÉLNI? A világnak sok tekintetben meg kell változnia. Leírok néhányat elképzeléseim közül. MOZGÁSSERÜLTEK A mozgássérültek problémáival kezdem. Mivel mozgássérült vagyok, ez a téma foglalkoztat leginkább. Sokszor kerülök olyan helyzetbe az utcán, hogy gyerekek olykor felnőttek is, megbámulnak. A kisebbek néha azt mondják: – Jé, nagy gyerek kocsiban. (Gondolom ez sok hasonló korú sorstársammal is megtörténik időnként.) A szülők ilyenkor ijedten rángatják el gyerekeiket. Ahelyett, hogy elmondanák nekik, hogy én nem tudok járni. Azt is szívesen venném, hogyha odaküldenék hozzám őket, hogy kérdezzék meg tőlem, mi a bajom. Magyarországon és sok más országban is, az emeletes középületeket általában úgy építik meg, hogy nincs bennük mozgássérült WC, kívül a bejárathoz fölvezető rámpa és néha még lift sem. Ezenkívül a járdák sincsenek úgy megcsinálva, hogy mi é, a kisgyermekes anyák le és fel tudjunk rajtuk menni a kocsinkkal. Az embereknek meg kell ismerniük minket, meg kell tudniuk, hogy vannak olyan embertársaik, akik nem tudnak járni é, kocsiban ülnek. Ezt sokan még nem tudják, hiszen sohasem látnak ilyen embereket, mert sok sorstársamnak nincs kocsija és ezért egyszer sem viszik ki őket az utcára.
1990/7 Thoma Csongor Kaposvárról rajzokban is kifejezte, hogy mit tart korunk legnagyobb problémájának. DIÁKHUMOR Idézetek tanórákról... – János vitézt a kukoricaföldön szedték össze. – Arany János mikor megszületett, szülei már nem éltek. – Döbrögi hátán csúnya kék foltok nőttek. – A vár védők között ott volt Tinódi Sebestyén, a béna kezű lantos. – János vitéz barangolt a sötét erdőben, egyszer csak azt vette észre, hogy nem lát. – János vitéz főhőse egyszerű jámborbojtár . – 1882 után Arany költészete újból virágba szottyant... – Egyszer csak nagy sötétség támadt, Toldi Miklós még az orráig sem látott. – A partra a dűnét a hordalék hordja oda. – A kontinentális éghajlaton a tél meleg. – A Kárpátokban mediterrán az éghajlat. – Az Alföldön főként halásznak. – Az Egyenlítő megegyezik a Ráktérítővel. Gyűjtötte: 6.b 7.b Csorna, II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában Vállalom a hitemet Megkérdeztük egy osztálynyi tanulót arról, hogy mit jelent számukra a vallás, a hittan. Véleményüket írásban közölték. Az érdekesebb megnyilatkozások közül tallóztunk. 12 éves lány: Nagyon jó. Szeretek járni hittanra. Nagyon érdekes dolgokat tanulunk. Nagyon nyugodt vagyok azóta, amióta járok. Furcsállom azokat az embereket, akik kinevetnek emiatt. Szerintem ez még jobban feldob. Nem érzem magam ezért hétköznapi embernek. A vallás kell minden embernek. Én nem vagyok megkeresztelve, de a jövőben meg fogom magam kereszteltetni. Hiszek Istenben. Tudok hozzá imádkozni, és az ima engem megnyugtat. Régen nem hittem Istenben, most már igen. 13 éves lány: Nekem a vallásom nagyon sokat jelent, és nem tudom megérteni azokat, akik szégyenlik ezt. Szerintem a vallás hozzátartozik a magyarságunkhoz és ennek a tudata mindenkire vonatkozik. Mióta a hittanórákra járok, kezdem jobban megismerni magam és a környezetemet. Ha bemegyek egy templomba, akkor mindig olyan érzés fog el, mintha a mennyekben járnék, és ez az érzés nekem nagyon jó. Azokat az embereket sem értem, akik másokat azért vetnek meg, mert nem olyan vallásúak, mint ők. Pl. a zsidókat. Én köztük és közöttünk semmi különbséget sem tudok tenni, mert ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanúgy nekik is meg kell dolgozni az élelemért, a ruháért, a bútorokért... stb. Szóval nekik is ugyanúgy kell biztosítani a megélhetésüket. Nem tudom, hogy mások ezt hogy gondolják, de erről nekem ez a véleményem.
1990/7 14 éves fiú: A hittan maga tulajdonképpen nem sokat jelent, és csak azért szeretek járni, mert ez is kell ahhoz, hogy cserkész lehessek. Tulajdonképpen én ateista vagyok, szerintem nincs is Isten. Azért járok hittanra, mert a Piaristákhoz szeretnék menni, és ehhez szükséges a vallásos nevelés. 13 éves lány: Engem megnyugtat a vallás, az, hogy hihetek valamiben, imádkozhatok valakihez. Én római Katolikus vallású vagyok, de régebben mégsem hittem. Csodálkozom, hogy miért tartják néhányan, sőt a legtöbben a hitről, vallásról, hogy „cikis” dolog. Én nem tartom annak és nem szégyenlem az utcán kimondani, hogy „hittanra járok” – és hiszek. A vallás szerintem felemelő érzés, és büszke vagyok rá, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Imádok templomba járni, mert ott minden olyan csodálatos, de szerintem a vallás egy kicsit elvont dolog. Sokszor szoktam imádkozni, mert én hiszek Istenben és ez nagyon boldoggá és nyugodttá tesz. 13 éves fiú: Az emberiség történetét és tiszteletet egy felső hatalom iránt, aki irányítja az emberiséget „örökkön örökké, mindig” meg tovább is. Más vallást is tisztelni kell, mert egy Isten van, csak ők másképp fejezik ki a tiszteletüket iránta. Ha a bibliát olvasom megvigasztal és öröm érzés fog el, hogy a halál után is van élet. 14 éves lány: A vallás nem Ádám és Évával kezdődik. Vagyis én nem azért járok hittanra, mert a Paradicsomba szeretnék visszakerülni. Én úgy kezdtem el hittanra járni, hogy a nagymamám nagyon vallásos és megindult a suliban a hittanoktatás. Előtte már beszélgettünk róla nagyival, és kedvet kaptam hozzá. De nem is bántam meg. Az Isten számomra biztonságot jelent, mert „elmenekülhetek a hétköznapi problémák elől”. Ha valami baj ér, az vigasztal, megnyugtat hogy Isten akaratából történik. És közben rá kellett jönnöm, hogy ő tényleg létezik. Hiszen a világban ez a nagy rend magától nem jöhetett létre. Ugyanakkor, ha a tízparancsból csak egyet is betartanánk, pl.: „Ne ölj” mennyivel boldogabb lenne az élet a Földön. Ezért, ha valaki nem is hisz Istenben, legalább próbáljon meg úgy élni, ahogy azt a tízparancsban meg van írva. Mert a Jóisten csak jót akar nekünk. Mottó: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán...” (Ady Endre) Lehajolni a szó gyökeréig… Szavak konganak köröttünk, hajdan volt gyögyön1séges szavak esnek a mélybe, időtlen értékű igékkel játszik a szél, zörög a hiány kifosztott erdők alatt. A zene csönddé nemesül és a csend ... döbbenten figyeli a szájalást, a torokhangok monoton locsogását. A védekező süketté lesz – LITÁNIA Töredék Kétségek árnyával csonkított szavak Reményben fürdetett fehér kő-szavak Árvaságból síró tiszta gyöngy-szavak Szenvedésben lekopasztott csont-szavak
1990/7 Torony börtönéből harangozó szép szavak üzennek érettünk Fűszálak türelme dacol ma helyettünk Dogmák között éltünk hosszú évtizedekig. Lelkünktől idegen hagyományok zászlaja mögött sorakoztunk birkatürelemmel. „Szövetségbe forrt szabad...” – énekeltük. Igen, valamikor „régen” végigénekeltük figyelmetlenül, később már csak egy-két száj mozdult rá és a védtelen gyermektömeg éneke szólt. Nem tagadtuk meg az ő nevükben sem, miközben népek fogyatkoztak, vergődtek a mindent beborító selyem lobogók sebhelyei alatt. Őspatkányunk pedig, „a meg nem gondolt gondolat” itt-ott már takarosan kikerekedett, a legitimizált butaság otthonosan járt-kelt közöttünk, divat lett a fekete szőr, gyöngyvirágmosoly helyett a fölnyerítés, levegő helyett a pince-klíma. Az 56-os kemény lecke még utólag is fagyot szivárogtatott az egészséges friss lelkekbe, a születő gondolat mintha puskacső előtt várakozna, megtorpant még csenevész csíraállapotában. Csak a kézzelfogható bizalmatlanság sejtjei duzzadtak egyre láthatóbbá. Erről a borzalmas szellemi állapotról ír Hervay Gizella, erdélyi költő: „még megrebben az átlőtt gondolat aztán földre bukik szájában még a szó de már csak kileheli –- fölötte a szétrebbentett madarak egyenként fára ülnek és csak a csend terjed nagy foltokban széjjel” Aztán eljött mégis a szabadság, vértelen úton, elfelejtett küzdelmek váltságdíja árán, de koldusbotra esve, sokak szemében már idegenként. Valójában ők, akik szánalmasnak látják, akik nem ismerik fel új szabadságunkat, ők élnek már észrevétlen szellemi megkötözöttségben. „kibújt a rab arabruhából de csíkos maradt a háta melle” (Hervay G.) Vajon hányan leszünk? Leszünk-e többen, akik egyre pontosabban kimondják, hogy a szellem csakis szabadon képes szolgálni! A kérdés immár az, hogy kell-e nekünk: – a brosúrák fegyelme helyett saját tájékozottságunk kritikus fegyelme; – álhumanizmus helyett a gyermeken való feltétlen segítés fegyelme; – szószaporítás helyett az idő tiszteletének fegyelme; – könnyen eladható szöveg helyett a minőség tiszteletének fegyelme. Rajtunk múlik, hogy eljön-e: – a másság megszólalása helyett a másság elismerésének ideje; – a diszkriminált bérezés helyett a teljes bizalom megújító ereje. Választhatunk. Vagy úszunk akönnyl1 ellenállás irányában a szellemi olcsóság divatja szerint, vagy megteremtjük a minőség őrhelyeit. Ekkora szellemi inflációban a szépen kimondott szó, a hiteles gondolat oltalom lehet. Napjainkban, amikor széthullani látszik az ember méltósága, amikor nem csak törvénytisztelőkből állnak a törvénytudók, amikor nyilvánosan és harsogva használják
1990/7 eszközül a szót, itt és most fokozottan érvényessé váltak Reményik Sándor féltő intelmei: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek: ........... Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, – Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!” Őrházaink, az iskolák ma mindennel dacolva úgy melegítsenek, olyan elszánt derűvel, belső szabadsággal, hogy méltóságunk titkát a spekulánsok, a flitteres újgazdagok is ámulva irigyeljék! Mert aki tanítani akar, igazán, az nagy lélegzettel szóljon, hogy szava a szivárvány túlsó partjáig érjen. T. Nagy Irén VÉDŐSZÁRNY – SZÖVETSÉG A HÁTRÁNYBAN LEVŐKÉRT 1990. szeptember 15-én meg alakult a Dyslexia Szövetség (Dyslexiás Gyermekek Szüleinek és Szakmai Segítőinek Szövetsége). Felmérve a hazánkban élő, hátrányban szenvedő gyermekcsoportok érdekeit és figyelembe véve hazánk jelenlegi helyzetét, együttműködésre hívja fel azokat a különböző szervezeteket, akik Magyarországon tevékenykednek sérült, hátrányban lévő gyermekekért. Úgy hisszük együttes szolidaritással határozottabban tudnánk fellépni védenceink érdekeiért, a minket érintő törvények kialakításánál segítséget tudnánk adni a kormányzati szervek szakirányú apparátusainak. Követeléseink kidolgozásánál az ENSZ gyermekijogok deklarációjának érvényesítését kívánjuk célként kitűzni, valamint a Magyar Köztársaság Alkotmányának idevágó pontjait kívánjuk érvényesíteni. Ezen hátrányban lévő gyermekcsoportok érdekvédelme többnyire megoldott a nyugat-európai országokban, ami nálunk is mintául szolgálhatna. Ezúton is kérjük az érdekelt szervezeteket, egyesületeket, közösségeket, hogy szíveskedjenek velünk felvenni a kapcsolatot. Szövetség címe: 1088 Budapest, VIII. Baross u. 15. Miklós László ügyvivő T.: 1-339-368 8-11 óráig
1990/7 ALAPSZABÁLY Általános rendelkezések 1. Az egyesület neve: Dyslexiás gyerekek szüleinek és szakmai segítőinek szövetsége (DYSLEXIA SZÖVETSÉG) 2. A szövetség székhelye: Budapest, VIII. Baross u. 15. 1088 Az egyesület jogi személyként az 1989 évi 2. törv.-ben foglaltaknak megfelelően működik. 3. Célja, feladatai: – Dyslexia kutató és módszertani központ, valamint dyslexia vizsgáló és tanácsadó állomások létrehozásának kezdeményezése. – A dyslexiás gyermekeket nevelő és oktató iskola létrehozásának kezdeményezése, illetve a meglévő iskolák keretén belül különböző megoldási módok feltárása és hasznosításának elősegítése. – A dyslexiás és ezzel kapcsolatos tanulási zavarokkal küzdő gyermekek szülei és támogatói önálló kezdeményezéseinek a felkarolása. – Nemzetközi kapcsolatok kiépítése. – Az egyesület céljaival összhangban lévő szakmai és szülői nyilvánosság szervezése. – Különböző anyagi források feltárása a szakmai, továbbképzési, szervezési és különböző projectek támogatására. – Az egyesület fellép a szakmai és önkormányzati szervek felé annak érdekében, hogy a dyslexiában szenvedő, differenciált oktatási eljárásokat igénylő gyermekek élhessenek a Magyar Köztársaság Alkotmányának 67.§.1. bekezdésében és az oktatási törvényben (1985 évi 1. törvény) foglaltakkal. – Az egyesület fellép annak érdekében, hogy a megelőzés (szűrés, intenzív felkészítés és megfelelő módszer ajánlása) az iskolába lépés előtt általánosan kötelezővé váljon. – A pályairányítás segítése. – A társadalmi segítség módozatainak kidolgozása. – A társadalombiztosítás felé az igények közvetítése és megjelenítése. SZEREPCSERE... Egy tanórát ketten élnek át: a pedagógus és a tanuló. Szerepet cserélni nem könnyű, és most mégis erre vállalkozik egy hatodikos kislány. – Minden reggel úgy szokott lenni, hogy besétálok a terembe, körülnézek, megdicsérem őket a rendért, a tisztaságért, és azért, amiért olyan rendesek. De ma, mintha minden a feje tetejére állt volna. A sok mosolygó szemből durva, utálkozó érzések sugároztak. Mintha mindig bántottam volna őket, mintha durva és szigorú lennék velük. A polcok majdnem föl akartak borulni, egy virágcserép összetörve hevert a szőnyegen, egyszóval borzasztó. És én csak álltam, azt hittem összeesek. A rendes, okos, példás gyerekek mind szúrós tekintetet lövelltek rám. És a változásoknak mi az oka? – Nincs rá válasz. Vörösen, félig megtépve, a nadrágból kicsit kilógott inggel ült két fiú, kisírt szemekkel egy harmadik, a többiek meg szépen, takarosan, mint máskor, csak az arcuk volt más. – Mi történt gyerekek? – kérdeztem tőlük. Már tisztán látszott, hogy történelemóra helyett osztályfőnökit fogok tartani. Válasz helyett mindenki néma csendben ült. – Baj van? Bántottalak titeket? Hogy néztek ki? És a terem! – Én mindig olyan tanárnak tartottam magam, aki könnyen megérteti magát a gyerekekkel, és egész jól kijövök velük szerintem! A lányok selymes vagy csúnyácska arcuk hirtelen meglágyult, később pár fiúé is.
1990/7 Talán az érdeklődésem tette? Vagy az, hogy látják rajtam, hogy strapálom magam. Végül ahhoz a két fiúhoz fordultam, akik még mindig úgy néztek rám, mintha valami szörnyű bűnt követtem volna el. – Összeverekedtetek? Vagy fociztatok a teremben? Vagy egyáltalán mi történik itt? – Megvert! – Szepegte az egyik. – Rámtámadott! – Ordította a másik. Hirtelen nem tudtam mit feleljek erre, hát megkérdeztem: – Tehetek én erről? Már azt hittem, valami nagy bajt csináltam, vagy rosszat tettem! Nem szólt senki semmit, látták, mennyire ki vagyok bukva, így hát az egyik kislány valahol az első sorból fölállt, mosolygott, kis kezét a vállamra tette és így szólt: – Ne tessék szomorkodni, rendet fogunk tenni, csak egy kicsit összeverekedtek, de biztosan ki fognak békülni! Annyira örültem, hogy valaki próbál vigasztalni, annyira jólesett, hogy szinte sírtam. Csodálkoztam mennyire összetartanak és most éreztem igazán, mennyire szeretem ezeket a gyerekeket! – Semmi gond gyerekek, szünetben kibékültök és közösen; rendet rakunk. Most azonban vegyük elő a papírt és mindenki rajzolja le amit érez. Színekkel, vonalakkal. – Dehát most történelemóra lenne! – szólt közbe egy csöppség. – Tudom, de szerintem senki sem tudna rám koncentrálni. És elkezdődött a munka. – Meglepő milyen jól rajzoltok. – Mondtam óra végén, és boldog voltam, hogy ötöst adhattam mindenki rajzára. Nagyon szívesen elfogadnám az ilyen tanárt, de ilyen sajnos szerintem nincs. Végül is nem az a dolga egy tanárnak, hogy ennyi érzést nyújtson a gyerekeknek, hanem hogy tudást! A MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ AJÁNLATÁBÓL VÁLOGATTUNK Hans Fallada KISKARÁCSONY Hans Fallada egyik szépséges szép meséje az Északi-tenger partján játszódik. Népszokás ezen a vidéken, hogy az állatoknak is tartanak karácsonyt, feldíszített fenyőfával. De a szigorú tanító és a város urai tiltják a gyerekek buta babonának tartott szokását. A gyerekek mégis egy ködös karácsonyelőtti reggelen kiosonnak a tengerpart közelében fekvő erdőbe és kivágják azt a szép formájú erős lucfenyőt, amelyről ábrándoztak. Nagy kaland, sok izgalommal, a szorongások bátor legyőzése – még a tengerpartra is kimerészkednek, bár ijesztő a vadlibák vijjogása, a ködsziréna búgása, és mit látnak ebben a különös fényben? Pirók, a rőtszakállú, félelmetes erdész áll a parton, karácsonyfa csillog a ködben és – mielőtt tovarepülnének – vadlibák állják körül a karácsonyfát. Rékassy Eszter bájos, szellemes rajzai veszik körül az örökbecsű mesét, mely az Iciri-piciri sorozat keretében jelenik meg. Jens Bahre NICKY ÉS A SZERELEM Nicky, ez az álmodozó, de azért okos, talpraesett csitri, felnőtteket megszégyenítő igyekezettel látja el árván maradt kistestvéreit, még arra is marad ereje, hogy édesapja kiházasításán törte a fejét. Sok búja-baja közepette nemcsak felnőtt barátai segítik; padtársa, Jupp, igazi hűséges, ragaszkodó pajtásként áll mellé a kiskamaszsors viszontagságai közt. NAGYMAMINAK SZERETETTEL Virágok, drága ajándékok helyett sok-sok kedves szó ez a könyv: írók, költők vallomása a
1990/7 nagymamának, a nagymamáról, az ő szeretetéről, derűjéről és bölcsességéről. És milyen sok jó író, költő írt róla: Petri György, Sinka István, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor. De hogy olvasmányt is nyújtsunk mindenkinek, Csathó Kálmán, Török Gyula, Jókai Anna szépen szomorkás írásai is megjelennek a gazdagon illusztrált, igazi finom ajándékkönyvben. Janikovszky Éva MÁR MEGINT „Ha nálunk festés van, akkor apukám is mezítláb mászkál, és anyukám is négykézláb csúszkál a padlón, és ha véletlenül fellököm a vizesvödröt, akkor nem kiabálnak, hogy mit csináltál már megint, hanem azt mondják a Borinak, hogy látod, az öcséd legalább igyekszik segíteni.” Nehezen ismeri ki magát az ember az élet dolgaiban, ha hat-, nyolc-, tíz- vagy tizenöt éves. Janikovszky Éva mindig a gyerekek segítségére van ezekben a kérdésekben, minden könyvében eligazítja kicsit a gyerekek gondolatait – de talán a felnőttekét is. Réber László pedig mulatságos tükröt tart mindenki elé, miközben abban bízik, hogy a tréfa mögött lappangó igazságokat is felfedezik. Az írónő könyvét változatlan utánnyomásban jelentetjük meg. Állatok akcióban TUDOMÁNYTÁR GYERMEKEKNEK CIMŰ SOROZAT A 88 oldalas nagyméretű, rajzos, fotós színes képeskönyv Time-Life: A Child’s First Library of Learning sorozatban, nemzetközi összefogással készült. Japánok szerkesztették, és feltehetőleg ma már a világ minden tehetősebb országába eljutottak kötetei – így végre hazánkba is. Ez a kötet is szerencsés módszert választott – az állatokat cselekvés közben mutatja be, ahogy éppen zsákmányukat szerzik, ahogy fészket raknak, vagy ahogy kicsinyeiket gondozzák stb. Nem élettelen leírással, kimerevített ábrázolással tanít a kötet, hanem a természeti filmekhez szokott gyermek igényeihez igazodik sok szellemes ötletével, játékos illusztrációival, de legfőképpen kitűnő fotóival. Még a felnőtt is élvezettel forgatja a könyvet, hiszen sok új életmódbeli, viselkedésbeli dolgot láthat és olvashat állatokról. Pl. mit jelent a vadmacska, a szarvas vagy a vaddisznó farokjelzése, hogyan csalogatja párját kék színű tárgyakkal – ha nincs más a közelben – kék műanyag fecnikkel nászsátrába a lugasfonó madár? És így tovább... Anne-Marie Dalmais – Annie Bonhomme 366 ÉS NÉGY TÖRTÉNET A TERMÉSZETRŐL Ez a szép, színes könyv az év minden egyes napjára, a rügyfakasztó tavasztól a jégcsapok olvadásáig, közelünkbe hozza az élő természetet. Erdők-mezők, tavak, tengerek növényeit és állatait kísérhetjük és figyelhetjük a négy évszak változása során. A rövid történeteket természethű, szép illusztrációk teszik szemléletessé. Kisebb és nagyobb gyerekeknek egyaránt kedves, szórakoztató és humoros ismereteket közvetítő könyv a bennünket körülvevő élővilágról.
1990/7 …nekem a Jézuska hozza! Az elmúlt negyven év ateista egyoldalúsága nem tudta – még az erőteljesen presszionáló korban sem – teljesen margóra tenni a vallási ünnepeket. Nálunk ugyan nem büntették a pirosbetűsnek megmaradt ünnepek megtartóit, többnyire be is látták, hogy a vallási tartalom mellett egy erőteljes emberi-etikai szerepük is van a családok életében, de minden erővel – ha szükséges volt, a történetietlenítés eszközeivel is – törekedtek a vallási eredet elfedésére. Így lett télapó Szent Miklós püspökből, fenyőfaünnep a keresztény vallások messiásának születésnapjából, így lett a húsvéti áldozathozatal domináns jelképe a nyúl. Véleményünk szerint a – bármely megtartó szándékkal kimondott – hazugságok elegendőek voltak az ünnepek társadalmilag szükséges etikai hatásainak csorbítására, mert a szépen „felöltözetett” fenyőfához valahogy nem sikeredett hozzáilleszteni a szeretetet. A két ajándékosztó decemberi ünnep – elveszítvén lényegét –, a követelés és elvárás (szeretet-mázzal leöntött) aktusává torzult, vagy titokban maradt vallási évforduló. A rendszerváltás lehetőséget ad a bensőséges események eredeti lényegének visszaállítására. Sok időre van szükségünk, amíg külön-külön végrehajtjuk saját belső rendszerváltásunkat, hogy érezzük is az ajándék mögött húzódó szeretetet és az ajándékozás tiszta örömét. Első lépésként azonban az „értsük” visszaállítását vagyunk képesek megközelíteni. Ez a cél vezérelte lapunkat, amikor megkérdezett egy katolikus papot legközelebbi ünnepeinkről. Nem kívánok vitába szállni azokkal, akik a karácsony pogányságból eredő gyökereit emlegetik, csak azoknak szeretném elmondani színtiszta igazságunkat, akik Mikuláskor meglepetéssel szereznek örömet gyerekeiknek, akik nem elégszenek meg karácsonykor azzal, hogy szép virág díszítse az ünnepi asztalt, de ha szükséges, bútort távolítanak el a szobából ahhoz, hogy karácsonyfát állítsanak oda gyermekeiknek meglepetésül. Nagyon sok szót kiirtottunk mindennapi szóhasználatunkból: eltűnt a „Szabadság!”; az „elvtárs”, és – úgy gondolom – a józan eszű magyar embereknek nem is hiányoznak. Szerintem ugyanígy kellene járnia a kitalált „télapónak” vagy a testetlen „fenyőfa-ünnepnek” is. Én hatvan évesen is vallom, hogy csodálatosan boldog érzés, amikor Mikulásra valamilyen kis ajándékot kapok, ami emlékeztet Szent Miklós áldozatos jótékonyságára. Nekem – és tanítványaimnak – még mindig (és ezután is) a Jézuska hozza a karácsonyfát. Jó volna, ha újra visszakerülnének szóhasználatunkba ezek a fogalmak. Ahhoz, hogy őszintén a gyermekeink elé tudjunk lépni az ajándékozó ünnepeken, nekünk, felnőtteknek illenék újra megismerni az immáron kétezer éves történeteket, az Anyaszentegyház tanítása alapján. Az ajándékozás eredetéről a gyermek értelmi fokának figyelembe vételével merjünk felvilágosítani, ha már magunk birtokában vagyunk a történetnek. A télapó kitalált alakjához semmi nem kötődik azon túl, hogy az eredeti ajándékozót volt hivatva véka alá rejteni. Szent Miklós püspök nevenapja viszont nem véletlenül örömnapja a gyermekeknek. Krisztus után 350 körül e napon halt meg a szent, akinek hamvait 1807 óta Bariban (Apuliában) a szent Benedek rendiek temploma fogadja be. Könyvön nyugvó három golyóval (a három leány hozománya), puttonyba tett három gyerekkel, hajóval és horgonnyal ábrázolják. A történet szerint a gyermektelen házaspár addig ostromolta imádságával az eget, amíg kérésük nem talált foganatra; így jött ő világra a lyciai Patarában. Szüleit már ifjú korában elveszítette. Fő jellemzője volt, hogy szívesen nyújtott segítséget a bajbajutottaknak. Az ajándékozás hozzá fűződő eredete az volt, hogy élt szülővárosában egy elszegényedett nemes ember, aki három eladó leányát hozomány hiányában nem tudta férjhez adni.
1990/7 Kétségbeesésében arra gondolt, erényeik feláldozásával szerez majd nekik pénzt. Amikor ez Szent Miklós tudomására jutott, három egymás utáni éjszakán egy-egy zacskó aranyat dobott az ablakon át a lakásukba. Úgy segítette őket házasságba, hogy megvédte erényeiket és elkerülte az alamizsnaosztás kellemetlenségeit. Tudnunk kell, hogy Szent Miklóst a hajósok is védőszentjükként tisztelik. Ez az önzetlen ember a hitéért börtönnel is fizetett. Később Myra város püspöke lett, ebben a tisztében vett részt a niceai zsinaton. Késő öregségében a szentek boldog halálával vált meg a földi élettől. Ennek a nagyszerű embernek emlékére terjedt el szinte az egész világon a december hatodikai mikulásozás (a Nicolaus névből). Kövessük őt önzetlen adakozó szeretetében. Ne rejtsük kitalált alak mögé, hanem az ő nevében ajándékozzuk meg évfordulóján gyermekeinket. A karácsonyi ünnep boldog hangulatának előkészítői a karácsonyfa és az apró ajándékok: alma, dió, kalács, stb. Ezt a megörvendeztető funkciót kell ellátnia a ma már nagyobb ajándékoknak is, hogy ne a kapzsiság kiindulópontjai legyenek. Az ünnep, mint tudjuk, Jézus Krisztus születésnapja, a kereszténység legnagyobb örömünnepe. A Biblia ezer szálon vezeti le ezt a születést az evangéliumokon túl a megelőző próféciákban is. „...Octavianis Augustus uralkodásának 42. évében, mikor a béke az egész földön helyreállt, a világtörténet hatodik korszakában, ekkor akarta Jézus Krisztus, az örök Isten, és az örök Atyának Fia az Ő kegyelmes eljövetelével megszentelni a világot.” „...a szentlélektől fogantatott, és most kilenc hónap elmúltával Betlehemben, Júda törzsében, mint ember, Szűz Máriától született.” Születésnapjának ünneplése behálózza a világot. Miért ünnepelnénk mi fenyőfa-ünnep gyanánt, amikor ma már a vallásunkat behatóbban tanulmányozó ateisták is történelmi eseménynek tekintik? Valljuk együtt az ősökkel: CHRISTUS natus est nobis; venite adoremus! (Krisztus megszületett nekünk; jöjjetek, imádjuk!) Igaz, itt Közép-Európában a tél közepén a fenyőfa illata hozza meg a karácsony illó külsőségét, de mit ér ez az ünnep, ha a lehulló tűlevelek pusztulása jelképezi, hogyan halt el bennünk a Karácsony lényege, Krisztus, az Isten fia megváltói szeretete, amely a legnagyobb ajándék az egész világnak!? És éppen ezért az ajándékért díszítjük a családi szentélyt az életet jelképező feny6kkel, hogy figyelmeztessen mindannyiunkat az Atyaisten nagy Ajándékának eljövetelére. E nagy ajándék kisugárzása a Szent Karácsony estjének minden ünneplése a meghitt otthoni környezettől a jeruzsálemi! Születés Bazilikáig. Megalázói leszünk az évezredek művészeit ihlető eseménynek, ha mindezt a külső formához, a fenyőfához kötjük. A szeretet tárgyiasult formája az ajándék, amit Jézus születését ünnepelendő helyezünk a karácsonyfa alá meglepetésként. Ebben az átvitt értelemben is Ő hozza az ajándékot, ha nem tekintjük, hogy hitünk szerint a Teremtő Isten adta szüleinket, Ő ad erőt a mindennapi küzdelmekhez, Ő adja, hogy karácsonykor meleg szobában ülhessük körül a születésére emlékeztető karácsonyfát, tőle kaptuk lelkünk békéjét és a családban megélt legnagyobb ajándékot: a Szeretetet. Talán Ady Endre is ezért dalolja vidáman: „Én is mennék, mennék Énekelni mennék, Nagyok között kis Jézusért
1990/7 Minden szépet tennék. Új csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám, Csak az Úrnak szerelmemet Szépen igazolnám” (Ady: Kis Karácsonyi Ének) Hát így hozza a kis Jézus még kétezer év után is a karácsonyfát. K. Gy. A tiszteletes úr karácsonyi gondolatait lejegyezte munkatársunk, Pápai Gyula. KALENDÁRIUM December (Karácsony hava) 25. Karácsony. A téli napforduló ősi ünnepe. A keresztény műveltségben a Megváltó születésnapja. A világosság győzelme a sötétség fölött. Az élet győzelme a halál fölött. Ünnep az Ószövetségben; a hinduknál, Pongol ünnepe; a perzsáknál Mithras; az egyiptomiaknál Osiris; a rómaiaknál Saturnus; a germánoknál Freya – mindenütt a „sol invictus, vita invicta” ünnepe. A kereszténység a világosságot és az életet a földre született Istenhez kapcsolta. A téli napforduló éjszakái a régiségben az emberfeletti lények földönjárásának ideje; megnyerő, távoltartó, varázsló és jövőkutató szokások garmada jelöli ezt az időszakot. Vigíliáján lámpagyújtáskor kezdődött a kántálás, korintyálás, gegőzés, kolindálás – velük egyidőben jártak az ostyahordozók. Az ostyát fehér kendőben gyermekek hordozták, minden házhoz annyi darabot vittek, ahány családtag volt. Kolbász, lencse, mák, aszaltszilva járt érte. Az ostyát nem ették meg, hanem a gazda kivágta belőle a Krisztust ábrázoló részt, vagy keresztet metélt belőle, s cifra cérnára fűzve, az asztal fölé a gerendára függesztette az eljövendő karácsonyig. Az ajándékozás ideje, különösen Erdélyben az Újév napja volt, az ajándékot „angyalfiá”-nak nevezték. Alsó Fehér megyében az ajándékot csitkó hozta. A karácsonyfa a XIX. században polgárházakba érkezett német jövevény. Horgosan koronafát állítottak, amely glédics (gledícia) ágból készült. Töviseit színes papírral csavarták be; kettőthármat összekötettek vagy átfogtak egy negyedikkel, virágcserépbe ültették, tüskéire almát és aranyozott diót tűzdeltek. Országszerte az ünnepi asztal éke a Luca napkor sarjasztott búza volt. Karácsony ünnepét betlehemezés és szentcsalád-járás vezette be az adventelés szoros tartozékaként. A betlehemezés kezdetben templomi játék volt. A XIII. században, mivel részben profanizálódott, a pápa kitiltotta a templomból. Assisi Szent Ferenc a szabadba épített betlehemet, amely körül élő állatok is szerepeltek. Hegyhátvidéken napfordulati pásztortáncot jártak a betlehem körül. A betlehemezők (az angyalok és Mária is) legények voltak általában, de Mezőkövesden lányok adták elő e játékot. Éjféli misénél beharangozás előtt a régi falu embere nem mert a templomba belépni. Halott pap misézett ott a lelkeknek (az ország számos vidékén a karácsonyi asztalon a halottaknak is terítettek). Kint nézték a pásztorok kongózását. Beharangozás után a templomban a legények diót szórtak az oltár felé tartó pap elé. Lucaszékre állva vagy azon ülve ilyenkor látták meg a „rosszat”: a pap szoknyája után kapkodó ördögöt és a boszorkányt.
1990/7 Úrfelmutatás alatt – a születés nagy misztériumában – az istállókat égi fény töltötte be, a barmok megszólaltak és a család jövő évi sorsát beszélték meg. A kemence tüze elpanaszolta, ha nem táplálták, szidták vagy beleköptek. A kutak és a folyók vize egy pillanatra borrá változott, s aki ezt a pillanatot eltalálta, egészséget és szépséget adó „életvizet”, „aranyosvizet” ihatott belőle. Ebbe merítették meg azokat az almákat is, amelyek az állatok eleségébe, illetve a karácsonyi asztalra kerültek. Ekkor mutatták: meg eredményüket az ádvent, Katalin, András, Miklós, Borbála, Luca napja andrásoló és más jósló cselekményei. Az éjféli misevégző harangszóval fejeződött be a napfordulás ideje. Ezután terítették meg a karácsonyi asztalt. Abroszának az alkalom nagy ünnepisége, különös gyógyító és termésvarázsló erőt adott, s ilyen erőt kaptak azok a növények és gazdasági eszközök, amelyeket az abroszra és az asztal alá tettek. A karácsonyi asztal a hálaadás és a könyörgés helye volt. A gazda itt szegte annyi részre az aranyosvízbe merített almát, ahányan voltak az asztal körül, a mindenséggel való együvé tartozás, s a család összetartozásának jeleként. Székelyföldön vacsora alatt a háziasszony nem kellhetett fel az asztaltól, hogy jó ülő kotlósai legyenek. Az ételek egészség- és szerencsejósló húsfélék, édesség és gyümölcsök voltak. Vacsora után gondosan összeszedték a karácsonyi morzsát: gonoszűző, betegséggyógyító és termésvarázsló szerepe volt. Kora reggel regősök járták végig a falut, s köszöntő gyermekek, aztán szomszédok, rokonok, komák. A regősök a téli napfordulat pogány-keresztény alakoskodói voltak. Állatbőrbe öltöztek, hangszereik láncosbot, köcsögduda, régebben a dob volt. Különösen a lányosházakat keresték föl, egyebek között farsangi esküvőre regéltek egybe fiatalokat. (A karácsonyi ünnepkörről részletezőbb, külön jegyzet is készül.) szerk: Molnár V. József