5

STAR WARS Media.Hu - HírPortál http://starwarsmedia.hu/news.php?item.1003 Oldal 1/5

Kritika: Az ébredő Erő (könyv) Kira, 2016 május 04 sze - 22:37:15 Az Ébredő erő, mint könyv Majdnem annyira türelmetlenül és majdnem akkora lelkesedéssel vártam ezt a könyvet, mint a filmet tavaly karácsony előtt. Amint egy könyvesbolt kirakatában megpillantottam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, meg is vettem azonnal. Az első benyomásom még is a csalódás volt, amikor kezemben tarthattam és belelapozhattam végre. Vajon, hogyan fogja tudni Alan Dean Foster egy több mint két órás film történetét beletuszkolni egy alig háromszáz oldalas könyvbe? Ez volt körülbelül az első gondolatom, és rögtön a Sithek bosszúja jutott eszembe, nem véletlenül. Tizenegy évvel ezelőtt az a könyv körülbelül ugyanennyi oldalon mesélt el egy nagyon bonyolult, nagyon sokrétegű és hihetetlenül érdekes történetet. (Igazából háromszázharmincnégy oldalas volt.) Csak éppen a Sithek bosszújában majdnemhogy fele akkorák voltak a betűk, és sokkal kisebb a sorok közötti térköz, mint az Ébredő erőben! Ennek köszönhető, hogy bár oldalszámra a két könyv nagyjából megegyezik, utóbbi körülbelül fele olyan hosszú lehet, mint elődje.

Némi kételyt éreztem hát a film regénybeöntése igényességének mértékével kapcsolatban már a kezdet kezdetén, és sajnos attól tartok, az első benyomásaim végül is helyesnek bizonyultak. Amit pozitívumként el lehet mondani erről a könyvről, hogy a filmből kivágott, szép, színes képek vannak a közepén, jól mutat a polcon, továbbá olyan sodró lendülettel van megírva, hogy olvastatja magát. Eredetileg azért vettem meg a díszesebb keményfedeles helyett a puha borítóval ellátott verziót, mert leginkább munkába menet és onnan hazafelé jövet van időm olvasni, járművekre pedig mindenképpen kényelmesebb számomra az utóbbi változat. Aztán a vége még is az lett, hogy olvastam az Ébredő erőt munkaidőben, játék és alvás helyett, végül pedig lecsófőzés közben is, egyre várva a következő fejezeteket, mintha a filmet nem is láttam volna, és nem tudnám pontosan, hogy az adott jelenet után mely események fognak következni és milyen sorrendben. Bár az, hogy a könyv rendkívül rövid, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy magamhoz képest hamar sikerült is a végére érnem. Aki plusz információk tömkelegét, valamint a karakterek mögé helyezett lelki és érzelmi hátteret vár, amelynek hatására könnyebben tud azonosulni velük, vagy legalább is jobban megértheti tetteik mozgatórugóit, csalódni fog, mert ez a könyv nem is kicsit minimalista szellemben íródott. Nyilván mindenki emlékszik még a fentebb emlegetett Sithek bosszúja könyvre, aki olvasta; hogy mennyire kiegészítette a filmet, kibővítette a történetet, mennyi plusz tartalmat adott hozzá a filmből kivágott jelenetek mellett is, mindezt pedig tette úgy, hogy mindeközben igazi filozófiai magasságokba emelkedve megajándékozott bennünket Anakin Skywalker sötét oldalba való belebukásának mélylélektani elemzésével is. Lehet igazságtalan kissé egy olyan könyvhöz hasonlítanom ezt, ami nem csak számomra a Star Wars regények csúcsa, illetve nem csak a kedvenc Star Wars könyvem, hanem úgy általában is ott van az öt kedvenc könyvem között. Még is, az Ébredő erő a maga végletekig lecsupaszított, egyszerű történetmesélési módszerével egyszerűen olyan, mintha szándékosan a Sithek bosszúja teljes ellentéte akarna lenni. Továbbá ez a regény még is csak annak a könyvnek a folytatása, egy kilenc részes történet hetedik epizódja, így ez az összehasonlítás távolról sem öncélú és indokolatlan. Szerettem volna szép, hosszú és pozitív kritikát írni, már csak azért is, mert szerettem volna egy szép, hosszú és jó könyvet elolvasni. Azonban önálló irodalmi alkotásként, mint prózai mű, az Ébredő erő gyakorlatilag értékelhetetlen, mert ez a könyv szó szerint az, ami: Filmregény. Ennyit tud és nem többet. A szerző nem akar, vagy nem tud lemerülni a karakterek lelkébe és gondolataiba, hogy közelebb hozza őket hozzánk. Olvasás közben elég gyakran kísértett meg az a gondolat, hogy ilyen könyvet gyakorlatilag bárki képes lenne írni, aki az átlagosnál

Oldal 1/5


kicsit jobb íráskészséggel rendelkezik, és annyit mondanak neki, hogy üljön le a film elé, és írja le, hogy mit látott a vásznon. A legtöbbször ugyanis ennyi történik: történnek a dolgok, azokra pedig a könyvben szereplő karakterek reagálnak így, vagy úgy. Nem éppen egy karakterközpontú könyv. A szereplők vannak benne a történetben, nem pedig a történetet van hatással rájuk. Nem rajtuk keresztül éljük meg és át a könyvben történteket, hanem végig külső szemlélőként, teljes kívülállóként nézünk mindenkit. Túlzás és igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy Foster teljesen mellőzi a könyv karaktereit mozgató és meghatározó érzelmeket, és gondolatokat, mert a súlyosabb és nagy(obb) érzelmi töltettel rendelkező pillanatok alkalmával időnként előkerülnek, éppen csak nem annyiszor, mint ahányszor kellene és indokolt lenne. Minden más esetben azonban, ha a könyv érinti is valamennyire a benne szereplő karakterek lelkét, a legtöbbször akkor is a lehető legfelszínesebb érzelmek segítségével teszi, amelyek azonnal látszanak az emberek többségén, például az idegesség, a düh, vagy éppen a félelem. Amikor Foster a karakterek érzelmeivel, lelkével, gondolataival foglalkozik, végig csak kapargatja a lelki és gondolati mélységek felszínét, azét a mélységét, ami az egyes embert végül is egyedülálló egyéniséggé, a könyvek szereplőit pedig érdekes és eredeti karakterekké teszi. Így az a különös helyzet áll elő, – bár ennek szinte minden esetben az ellenkezője igaz, – hogy az Ébredő erő szereplői sokkal jobban megismerhetőek a film által, mint a róluk szóló könyvből. A színészek arca által kifejezett érzelmek és hangulatok sokasága sokkal többet tett hozzá mindenkihez, és sokkal személyesebbé, emberibbé, elképzelhetőbbé tette a karaktereket, mint maga a könyv, ahol kicsit mindenki beleveszik önmaga személytelenségébe. Apró és talán nem a legjellemzőbb példa erre, de remélem valamennyire érzékelteti a színészi játék által kifejezett érzelmek sokszínűsége, és a könyv érzelmi „mélységei” között feszülő ordító különbségeket. Egyik kedvenc jelenetem a filmből, amikor régi és új hőseink belépnek a Maz kantinjának otthont adó bolygó (Takodana) légterébe, és Rey megigézve, még is furcsán homályos szemekkel bámulja az elé táruló, számára hihetetlen látványt. Aztán szinte önkéntelenül kibukik belőle a mély ámulattal és rosszul leplezett szomorúsággal kevert hitetlenkedés, a „nem hittem, hogy létezhet ennyi zöld a galaxisban” mondat formájában. Han pedig ránéz, de olyan arccal, hogy arra akkor is emlékeznék, ha csak egyszer láttam volna eddig az Ébredő erőt. Véges értelmű szavakkal alig megfogható a jelenet; a hosszú pillanat, amikor az a markáns, durva és kiélt férfiarc, képes ellágyulni annyira, mint az övé ott és akkor, és ahogy képes annyi gyengéd érzelem, megrendülés, szánalom, együttérzés, valamint némi zavar kifejezésére is egyszerre. A gyengéddé váló vonások és tekintet ellenére is szinte az arcunkba ordít arról az arcról, hogy ez az egyetlen egyszerű mondat, milyen sokat mond el neki a mellette ülő lányról, és, hogy még őt is képes lelke mélyéig megrázni, aki már oly sok mindent látott és átélt. Mindez a jelenet a könyvben a következőképpen néz ki: „Miközben beszélt észrevette, hogy Rey meredten bámul kifelé az ablakon. Látszott rajta, hogy a sírás határán áll. - Hé, jól vagy? – kérdezte Han. - Nem tudtam, hogy létezik ennyi zöld a galaxisban, - felelte elámulva a lány. Han pár pillanatig még Reyt figyelte, aztán mélyrepülésbe vitte a sólymot és a jól ismert helyszín felé vette az irányt.”

Más téren is üres, vagy foghíjas azonban kissé a könyv. A két trilógia között eltelő három évtized eseményeiről sem nagyon található benne leírás. Amik vannak, azok is leginkább a sorok mögött bújnak meg, minden konkrétumot kitartóan mellőzve. Félmondatokból, utalásokból lehet következtetni a trilógiák közt eltelt idő történelmére, esetleg még Leia és Kor Sella beszélgetéséből, ez pedig akkor is zavaró kicsit, ha pontosan értjük az okát; a Disney nyilvánvalóan számtalan kiadványt, könyvet, képregényt, talán spin-offot is tervez, ami majd kitölti azt a nagy űrt a Jedi visszatér és az Ébredő erő között, amit sem a film, sem a belőle készült könyv nem tett meg. Miben, vagy miért más még is a könyv, mint a film, hol ad kicsit többet, mi az, amiért még is érdemes elolvasni talán? Mi az, ami a filmben nem volt benne, a könyvben viszont igen, vagy kicsit másképp? Mivel nem szeretném pusztán a negatívumokat sulykolni, álljon itt erről a teljesség igénye nélkül egy viszonylag rövid összefoglaló. Nem igazi spoilerek ezek, mivel a történetet és annak végét mindannyian ismerjük már, még is, aki ennyit sem szeretne tudni, inkább hagyja ki a most következő, gondolatjellel kezdett mondatokat!

Oldal 2/5


- A könyvben helyet kaptak a filmből kivágott jelenetek, igaz egyik sincsen túlmagyarázva, pedig például a Kylo Ren a Falconon, vagy éppen a Finn nem lövi le a lányt a faluban jelenet pár plusz sort biztosan megért és megérdemelt volna. - El van mesélve, hogy hogyan sikerült Poe Dameronnak elhagyni a Jakkut, igaz csak félig, noha a félbehagyott történet folytatását azért bárki kikövetkeztetheti. - A Niima Bázis itt nem pusztán egy ócskásbódé köré felhúzott néhány rozzant sátor, hanem egy kisebb város, utcákkal és piaccal, mint afféle mini Mos Eisley. - A legfőbb vezér valamivel hosszasabban beszélget Kylo Rennel Hux tábornok távozása után, mint a filmben, valamint filozofálgat kicsit az alapanyag és a műalkotás között fennálló viszonyról és összefüggésekről is. Az viszont mindenképpen érdekes, ahogyan ő és Kylo Ren értelmezik a Birodalom bukását, és Darth Vader abban játszott szerepét. - Leia elküldi titkárát, Korr Sellát, a Hosnian Primera, a Köztársaság éppen aktuális főbolygójára, hogy rávegye a szenátust az Első Renddel szembeni keményebb és határozottabb fellépésre. Közben szavaival elég kiábrándító képet fest az Új Köztársaságban uralkodó állapotokról, illetve az azt irányító politikusokról. (Az biztos, hogy a lázadók annak idején nem egy ilyen Köztársaságért áldozták az életüket, de tekintve, hogy a földi történelemben is hányszor követi a sokat ígérő forradalmakat szinte törvényszerűen a kiábrándulás hosszú időszaka, elég reális, hogy az Új Köztársaságban alig akad több pozitívum annál, hogy még is csak jobb, mint egykor a Birodalom volt..) - Unkar Plutt vonzódik a szép és fiatal Reyhez, amikor pedig a lány hátat fordít neki, kéjes pillantásokkal méregeti őt. - Ugyanő nem törődik bele sem annak a szép kapunak a lezúzásába, ami oly sok diszkrét bájat kölcsönzött kissé halál szagú retró roncstelepének, sem a Falcon elrablásába, ezért egészen Maz Kanata kantinjáig követi Reyt, egy a Falconon elrejtett, régi, birodalmi jeladó segítségével, hogy elégtételt vehessen. Ott aztán első kézből szerez tapasztalatot arról, hogy néha talán még is csak jobb és egészségesebb elengedni a dolgokat és az embereket, akik eltűnnek az életünkből. - Az új csodafegyver működési elve, tudományosabb, vagy legalább is tudományosabbnak látszó magyarázatot kap, mint a leszívjuk a nap energiáját, tároljuk, kilőjük a hipertéren át filmes változat. - Az a Hux tábornok, aki nem sokkal korábban ötletgazdája volt a galaktikus történelem eddig talán legnagyobb tömeggyilkosságának, és aki elkövette a minden ízében hátborzongató „A mai nap véget ér a Köztársaság” beszédet, hirtelen megvillantja emberségének utolsó maradékait és tiltakozik akkor, amikor parancsot kap az egész Ileenium rendszer likvidálására, mondván, hogy ott három bolygón is élet van, pusztítsák el csak azt, ahol az Ellenállás bázisa található. Snoke szerint azonban gyorsan kell cselekedni, és már amúgy sincs idő a fegyver finomhangolására. Hux természetesen meghajol a legfőbb vezér érvei és akarata előtt. - Szintén ő annyira fontosnak tartja a végső csatában megállítani az Ellenállás vakmerő pilótáit, hogy a „járulékos veszteségekkel” (értsd: az Első Rend pilótái) nem törődve, nem csak az összes vadászgépet parancsolja ki akkor még teljesen biztonságos hangárjaikból, hanem olyan önvezérlő rakétákat is felküld az égre, amelyek nem igazán tudnak különbséget tenni X-szárnyúak, és TIE vadászok között. - Kiderül, ami a film alapján nem volt teljesen egyértelmű: Az Ellenállás össz hadereje tényleg az a hat(!!) darab X-szárnyú, ami túléli a csodafegyver elleni támadást. (Így válik az Ellenállás a galaktikus történelem első hadseregévé, ahol három tábornok jut, hat pilótára. Valószínű persze, hogy a következő részre toborozni fognak még pár embert, és jó néhányan csatlakoznak majd.) - Poe és Rey bemutatkoznak egymásnak a Csillagpusztító elpusztítása utáni meetingen, ahol Artu is visszatér. Kicsit beszélgetnek, ölelkeznek, kölcsönösen zavarba hozzák egymást. Sajnos, vagy szerencsére - ezt már mindenki döntse el ízlése szerint, - pár manapság népszerű fanteóriát végleg sikerült hidegre tennie ennek a könyvnek. Az első, elég logikusnak tűnő és szépen felépített elmélet szerint Ezra Bridger egyenlő Snokeal. Ennek persze kicsit ellentmondott, hogy az eddigi információk alapján a legfőbb vezér látta a Birodalom felemelkedését, ám kis jóindulattal ez Ezrára is rá lett volna húzható. A Birodalom kikiáltásának napján született, így már egészen kisgyermek korától fogva, öntudatra ébredésének első pillanataitól, tanúja volt a Birodalom terjeszkedésének, illetve fokozatos és folyamatos erősödésének. Mindezt, ha kis rugalmassággal kezeljük a fogalmakat, teljesen nyugodtan értelmezhettük a Birodalom felemelkedésnek. Eddig. Az ugyanis már semmiképpen nem igaz Ezrára, hogy nem ember, márpedig ezt a tényt a könyv feketén-fehéren közli Snokeról; Nem eltorzult arcú ember, hanem valami „idegen” faj tagja, ám az, hogy melyik faj is pontosan, nincs megemlítve. A Csillagpusztító sem valami készen talált, ősi fegyver, misztikus történettel. Az Első Rend építette, évtizedek kemény munkájával.

Oldal 3/5


Mindössze ennyi a története. (Hogy aztán az Új Köztársaság és az Ellenállás hírszerzése pontosan mit csinált az elmúlt évtizedekben és években, számomra továbbra is mélységesen mély rejtély marad, de az biztos, hogy Theron Shan, és valamennyi egykori SIS ügynök úgy forognak most a sírjukban szegények, mint egy csúcsra járatott búgócsiga. ) Az is eléggé valószínűnek látszik a könyv alapján, hogy nem Finn és Poe lesznek a Star Wars filmek történetének első meleg párja. Hogy Rey és Finn nem csak barátként vonzódik egymáshoz, arra több halovány és egy konkrétabb utalás is található a könyvben, noha ez azért már a film alapján is egyértelmű volt, Finn részéről legalább is mindenképpen. De Poe és Rey találkozásánál is ott van az a bizonyos szikra. Reynek tetszik Poe arca, a magabiztos pilóta pedig kissé zavarban van a lány jelenlétében. Mindez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek után kötelező, hogy bármi több is történjen közöttük a jövőben, mint egy baráti beszélgetés, vagy ölelés, viszont egy szerelmi szál legelejének ilyen kezdés több mint tökéletes. Mindent egybevetve: bár elég különböző ízlésvilágok léteznek, azt még is nehezemre esik elképzelni, hogy létezik ember a Földön, akinek ez lesz majd a kedvenc Star Wars könyve. Ha igen, minden bizonnyal kevés. Nem ez az a könyv, amit többször el fogsz olvasni, vagy amit azért fogsz szabálytalan időközönként, még is viszonylagos gyakorisággal leemelni a polcról, mert egy-egy sor, mondat, gondolat, vagy fejezet annyira erős benne, annyira jól van megírva, vagy annyira átélhetően át van adva és érzékeltetve egy hangulat, ami megfogott, hogy azt egyszerűen muszáj elolvasnod újra és újra. Egy jó könyvben sok olyan apró kis szigetet ölel körbe a szótenger, ahová az ember mindig szívesen visszatér, ebben viszont nekem körülbelül egyetlen egyet sikerült találnom, még majdnem a legelején, néhány rövid sort Rey jakkui mindennapjairól: „Kisétált és nagyot szippantott a kora esti levegőből. Ez az este is csak olyan lesz, mint az összes többi. Lemegy a hold, feljönnek a csillagok, és nem történik semmi. Aztán holnap megint feljön a nap, megint dolgozni kell, aztán enni és aludni. És megint nem történik semmi. Aztán újabb nap jön, majd megint újabb és újabb. És mind ugyanolyan lesz, mint az összes többi. Próbált valami másra gondolni, valamire, ami új és változatos, - valamire, ami lelki kapaszkodó lehet -, de nem talált semmit. Nem volt semmi, amire vágyhatott, vagy amiről álmodozhatott volna. A Jakkun sohasem változnak a dolgok.” Itt éreztem talán először azt, és azt hiszem utoljára, hogy a könyv olvasása közben nem a filmet nézem, hanem tényleg egy regényt olvasok. Maga a főszereplő is itt van a legközelebb az olvasóhoz, ahogyan mi is hozzá, valamint ez talán a könyv legemberibb pillanata, amikor az író nem csak meséli, hogy mi történik, és kivel, hanem arra is hajlandó, hogy belegondoljon és menjen abba, hogy az általa ábrázolt karakterek mit gondolhatnak és érezhetnek az adott pillanatban. Ha lett volna még néhány ehhez hasonló momentum a háromszáz oldal valamelyikén, sokkal inkább könyvszerű lehetett volna ez a könyv, és sokkal kellemesebb benyomásokat hagyhatott volna saját maga után, de nem volt.

Egy ilyen rossz szájízzel megírt kritika után persze joggal gondolkodhat el bárki – ahogyan most én is, - hogy nem voltam-e túl szigorú vajon? Végül is valami megfoghatatlan csak megfoghatott a könyvben, ha szinte egy lendülettel olvastam el az egészet, nem lehetséges-e, hogy csalódottságom leginkább csak abból fakad, hogy telhetetlen rajongóként egyszerűen túl sokat vártam tőle? Úgy érzem nem. Azonban még ha így is lenne, nem jogos-e még is csak ez a felfokozott elvárás? A Star Wars termékek univerzuma hatalmas, még akkor is, ha az EU-t feledve, pusztán a Disney érát nézzük, de ennek az univerzumnak sarokpontjai, legmeghatározóbb elemei még is csak a filmek, amelyekhez minden más kiadvány igazodik, és amikből inspirációt merít. Márpedig, ha a filmként sokak által sokat szidott előzménytrilógia részei közül valamennyit meg lehetett írni élvezetes és igényes regényekként, nem értem, hogy pont az Ébredő erőt miért nem sikerült. Erre nem lehet magyarázat csak az, hogy mondjuk az I., II. és a III. rész történetébe is sokkal több történet szorult, mint ebbe a filmbe, azt sem hiszem, hogy az akarat, vagy a tehetség hiányzott. Viszont, ha már a léc magasra lett téve, mindenképpen illett volna hozni, vagy legalább megközelíteni a régebbi filmkönyvek magas színvonalát, ez azonban egyáltalán nem sikerült. Nyilván a szűkre szabott határidő (is) tehet arról, hogy az Ébredő erő könyvként végül ennyire gyengére, jellegtelenre és felejthetőre sikerült. Talán az író csak a nyers forgatókönyv, vagy a még teljesen el nem készült film megtekintése alapján dolgozhatott, de ez, mint

Oldal 4/5


olvasót, aki még fizetett is azért, hogy végre elolvashassa ezt a könyvet, nyilván nem vígasztal. Lehetne még tovább ragozni ezt, de igazából nem érdemes. Az Ébredő erő egy nem jól megírt, rossz könyv. Ha a film, amiből készült egy lecke lenne, akkor engedelmesen és szó szerint felmondaná nekünk, mint a jó tanuló, aki szorgalmasan magol, ezért pontosan emlékszik rá, hogy a tételben melyik szót, melyik másik szó követi, de a dolgok logikáját, és a nagy egészet alkotó részek között lévő összefüggéseket már nem képes meglátni, így magának a tananyagnak a (mélyebb) megértésére is teljességgel képtelen. Ha pedig tanár lennék, egészen pontosan egy hármas alára elég is lenne ez a teljesítmény nálam.

Oldal 5/5

5

Recommend Documents