5. Az Akadémia szerepének összefoglalása*
Az MTA tényleges bekapcsolódásának időpontja a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer létesítési munkáiba 1980/81-re tehető, amidőn az MTA elnöksége saját kezdeményezésre – bölcs előrelátással – elnökségi bizottságot állított fel, névlegesen az egész magyar Duna-szakasz, a valóságban a tervezett vízlépcső által érintett Duna-szakasz várható problémáinak feltárására (2.1. alfejezet). Az Elnökségi Interdiszciplináris Probléma Bizottság (EIPB) az Akadémia felépítésének megfelelően az egész társadalmat érintő hatásokat helyezte vizsgálatai középpontjába. Ilyennek tekintette a társadalmi realitások mérlegelését, a mű gazdaságosságának megkövetelését a járulékos hatások figyelembevételével, a környezeti és ökoszisztéma védelmét az új technikai vívmányok alkalmazása esetén, a hajózóút elvezetésének hatását a közvéleményre, stb. Ebben az időben az elnökségi bizottság és így az Akadémia álláspontja is – éppen az összefüggések áttekintése következtében – határozottan vízlépcsőépítés-ellenes volt és az maradt is kb. 1986-ig. Az EIPB és az azt követő vizsgálatok során is felmerült problémák eközben számos neuralgikus kérdésre hívták fel az állami- és a pártvezetés figyelmét, aminek következtében az Akadémia 1981-89 között nagyszámú hivatali megbízást is kapott. Ezek célja általában bizonyos témák helyzetének adott szempontok szerinti reális felmérése volt. Így került sor a következő években az Akadémia részéről számos, a vízlépcsőrendszer technikai megoldását is érintő, javító szándékú észrevételekre. Az Akadémiának súlyponti törekvése maradt eközben mindvégig, hogy a reánk nézve súlyosan kedvezőtlen 1977. évi államközi szerződésnek – amelynek előkészítésébe az Akadémiát egyáltalában nem vonták be – egyes fontos részleteit módosítsák. Számos javaslatot tett az Akadémia kiegészítő vizsgálatok elvégzésére, a szerződésben nyitva hagyott egyes kérdések értelmezésére, pontosítására, stb. Felmerültek a terv koncepcióját is érintő kérdések. Így például a 2.3. alfejezetben említett alkalmi bizottság már 1982-ben, elsőként felvetette: az Öreg-Dunába a szerződésben rögzített 50m3/s vízmennyiség helyett a Duna minimális hozamának megfelelő, mintegy 10szer akkora vízmennyiséget kellene bocsátani; meg kellene vizsgálni a nagymarosi erőmű nyugatabbra helyezését; csökkenteni kellene a hajózsilipek méreteit; tisztázni kellene az Öreg-Dunán való hajózásnak a szerződésben nyitva hagyott feltételeit, stb.
Központi kérdésként kezelte az Akadémia észrevételei között azt a tényt, hogy a vízlépcsőrendszerre sohasem készült elfogadható gazdasági vizsgálat. (Még az 1989. évi beruházás-felülvizsgálat is súlyos ez irányú hiányosságokról ad számot a 3.3. alfejezet szerint.) A járulékos beruházásoknak túl alacsony előirányzata – főként a vízminőség romlással és a vízhiánnyal kapcsolatos problémák miatt – még megbízhatatlanabbá tette a költségbecslést. Az Akadémiai állásfoglalások legpregnánsabb összefoglalását az Elnökségnek 1983 decemberi határozata tartalmazza (2.7. alfejezet). Ebben az Elnökség indokoltnak látja a beruházás jelentős mértékű elhalasztását, de leginkább annak leállítását. (Akkor a magyar beruházásnak készültségi foka csak néhány – esetleg - 4-5%-os, a csehszlovákénak talán 1520%-os volt.) Határozatában az Elnökség kitért egyebek között a makró-ökonómiai gazdasági elemzés szükségességére, az érintett Duna-szakasz hajózható határfolyóhoz és élővízhez méltó megjelenésére, az egyes részérdekeltségek ráfordítás/haszon vizsgálatára, a környezeti hatásokkal szemben felállítható követelmény-rendszer feltételeinek összefoglalására is (utóbbiaknál az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács megelőző ajánlásait figyelembe véve). Ez az elnökségi határozat sok szempontból iránymutató lett számos későbbi akadémiai állásfoglalás számára, jóllehet az abban, a munkák elhalasztására, sőt leállítására vonatkozólag megfogalmazott, kezdetben elég határozott álláspont idővel enyhült. Ebben szerepe lehetett annak a körülménynek is, hogy a határozatnak ezt a részét 1984-ben az MSZMP PB, – amely a vizsgálati megbízást az Akadémiának kiadta, – nem fogadta el, hivatkozván a leállítás felmérhetetlen nemzetközi, politikai következményeire. Az Akadémiának e kérdésben később elfoglalt hivatalos – enyhülő – álláspontját a párt- és állami vezetés jóindulatától erősen függő költségvetési helyzete egészen 1988/89-ig éppen úgy befolyásolhatta, mint az, hogy a beruházás időközben lényegesen előrehaladt. Tény, hogy a BNV beruházási programjának 1986 augusztusi felülvizsgálata alkalmából az MTA hozzászólásában a programot – módosításokkal, de – elfogadásra ajánlotta (2.10. alfejezet). De ez történt 1988 augusztusában is (3.1. alfejezet). A központi kérdésben – a beruházás folytatása, illetve leállítása tárgyában– elfoglalt akadémiai
álláspontnak
megérthető
„enyhülése”
figyelembevételével
az
Akadémia
tevékenységét az 1988/89-ig terjedő időszakban pozitívnak kell minősíteni elsősorban azért,
mert helyes irányba mutató észrevételei, véleményei stb. általában a rendelkezésre álló széleskörű tudományos potenciáljának igénybevételével születtek meg. Így azok körültekintő, átfogó, komplex jellege – ha nem is mindig, maradéktalanul, de – többé-kevésbé biztosítva volt. Más elbírálás tárgyát képezheti, hogy az akadémiai javaslatokat egyetlen esetben sem követték a vízügyi szervezetek (tervezők, beruházók, kormánybiztos stb.) által elfogadott és megvalósított megoldások. Azoknak mindvégig uralkodó felfogása, miszerint: „minden úgy jó, ahogy azt megtervezték”, párosulva azzal, ahogy az Akadémiának semmiféle „hatásköre” nem volt, eleve sikertelenségre kárhoztatta az akadémiai próbálkozásokat. Nagyon jellemző erre az a „lealacsonyító” szerep, ami az Akadémiának az OMFB-vel „közös” tanulmánya kidolgozásakor jutott (2.6. alfejezet). Tekintettel azonban a kötelező objektivitásra, azt az Akadémia hibájaként kell elismerni, hogy ilyen tendenciák ellen az Akadémia vezetősége nem foglalt állást, jóllehet több tagja is felkérte erre. De – példaként említve – nem tartott ki konzekvensen a vezetőség az általa már minimálisként elismert 500600 m3/s vízmennyiségnek az Öreg-Dunába való visszavezetése mellett sem (2.9. alfejezet). Az elmondottak eléggé bizonyítják, hogy az Akadémiának a vízlépcsőrendszer tervei megvalósításának időszakában, 1989-ig, – bár igen aktívan akart közreműködni – súlya gyakorlatilag nem volt. Alapvetően más lett a helyzet 1989-ben, a nagymarosi erőmű munkálatainak felfüggesztése idején, amikor az Akadémiának, helyesebben akkori elnökének (Berend T. Iván akadémikus) már meghatározó szerepe lett. A fejlemények ekkor gyors egymásutánban és ellentmondásosan követték egymást. Dióhéjban - a Minisztertanács az Akadémiával egyeztetett miniszteri előterjesztése alapján 1988 szeptember 7-én döntött a beruházási munkáknak változatlan koncepció szerinti folytatásáról (3.1. alfejezet); - az Országgyűlés 1988 október 6-7-én ugyancsak a munkák változatlan folytatásáról határozott, az Akadémia erre a célra létrehozott alkalmi bizottsága október 1-i jelentésének figyelembevételével. Utóbbi ugyan a nagymarosi munkák leállítását csupán reális alternatívaként értékelte, de a nagyszámú bizonytalansági tényező miatt fokozott óvatosságot és további vizsgálatokat is ajánlott. Az MTA Elnöksége e jelentést utólag jóváhagyta (3.2. alfejezet);
- 1989 május 12-én hangzott el a Televízióban az Akadémia elnökének, mint a Kormány Tanácsadó Testülete elnökének, tájékoztatása az ország számára arról, hogy a Kormány a nagymarosi erőmű beruházását leállította. Ezt a döntést akadémiai szakértői vizsgálat nem támasztotta alá. A „megalapozást” célzó akadémiai alkalmi bizottság 1989 május 11-i „Véleménye” ugyanis az alapkérdésben korántsem egyértelmű. Szerinte az előkészítéshez felhasznált OT-anyag hiányosságai és ellentmondásai miatt „alkalmatlan” az országgyűlési képviselők tájékoztatására. A bizottsági „Vélemény” a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem komplett, tartalmaz hibás megállapításokat is (3.3. alfejezet). Az Akadémia elnöke – ebben a minőségben – terjesztette május 12-én a kifogásolható bizottsági jelentést a Kormány elé. Fentiek elég határozottan érzékeltetik az Akadémiának – pontosabban az Akadémia elnökének – szerepét a vízlépcsőrendszer létesítésének sorsdöntő napjaiban. Az Akadémia elnöke ugyanis egyszemélyben vállalta a döntést abban a nagy horderejű kérdésben, amelyben az alsóbb akadémiai testületi szerv, az alkalmi bizottság, a döntés felelősségét magától elhárította. Súlyosbítja az elnök felelősségét, hogy nem tárgyaltatta meg a döntést – akár utólagosan is – az Akadémia Elnökségével úgy, amint azt az alkalmi bizottságnak 1988 október 1-i jelentése kapcsán 1988 október 31-én megtette. Ezt javasolta egyébként különvéleményében az Akadémiának öt, szakmailag illetékes mérnöktagja is, akik 1989 június 1-én írásban rögzítették és az elnöknek átadták, hogy „nem óhajtanak egy – a későbbiekben feltehetőleg rossznak minősülő – döntés tudományos felelősségében osztozni.” Utólag is megállapítható az azóta bekövetkezett tragikus fejlemények tükrében, hogy egy újabb akadémiai elnökségi állásfoglalás, amely az 1983 decemberi elnökségi határozathoz hasonlóan valószínűleg kitért volna a létesítésnek összes, tehát a műszakin kívül a gazdasági, környezetvédelmi, ökológiai, bel- és külpolitikai, jogi, társadalmi, etc. aspektusaira, mindenképpen körültekintőbb lett volna, mint a gyors egyszemélyes elnöki döntés. Utóbbinak létrejöttében azonban nyilván nagy szerepe lehetett az akkori politikai megfontolásoknak is. (Ilyen volt például a rendszerváltás idején a nyitás, a régi hibák felszámolására igyekvő törekvés, az erősödő környezetvédő mozgalmak felkarolása, stb.) A nagymarosi munkák felfüggesztését kimondó, az Akadémia véleményére is hivatkozó országgyűlési határozat után súlyos hiba volt, hogy az Akadémia testületi egészét nem vonták már be többé a kormányzat részéről a vízlépcsőrendszer teljességével, annak összes
vetületeivel foglalkozó, az államközi szerződés egyoldalú felmondása következtében rendkívül bonyolulttá vált, sokrétű problémák vizsgálatába. Akadémiai testületi tevékenység ez időtől kezdve már csak az ún. „ökológiai kényszerhelyzet”, illetve pontosabban kifejezve az államközi szerződés kényszerhelyzetének ökológiai tudományos megalapozása körében folyt. Az Akadémia feladata abból állt, hogy összegyűjtse az ökológiai kényszerhelyzetet bizonyító érveket (4.1. alfejezet), kutatási és döntéstámogatási koncepciót alakítson ki (4.2. alfejezet), értékelje a várható kockázatokat (4.3. alfejezet), közreműködjön a kutatási program kialakításában (4.4. alfejezet). Ezek a törekvések azonban igen nehezen realizálhatók, mert sem az idevonatkozó régebbi vizsgálatok nem voltak elég széleskörűek, sem a műszaki megvalósításnak az ökológiai vizsgálatokhoz szükséges feltételei nincsenek az eredeti tervektől eltérő álláspontokra megfogalmazva. Ezen felül mindvégig viták voltak és vannak a szakemberek között arról, hogy a sokszor csak statisztikai valószínűséggel bekövetkező káros hatások milyen mértékben prognosztizálhatók. Ugyanez áll azokra a tervekre is, amelyeket a környezeti károk mérséklésére irányoznak elő. Tényleg mérvadó csak az üzemeltetési tapasztalat lehet (lásd pl. a 2.8. és 4.1. alfejezetet). Az elvi meggondolásoktól független, de nagyon lényeges gyakorlati nehézséget okozott – és okoz valószínűleg ma is – hogy a magyar és szlovák vízügyi szakértők ilyen kérdésekben azonos álláspontot képviselnek és így közös frontot alakítanak a magyar környezetvédőkkel szemben (4.3. alfejezet), akik a viták során csak külföldi (osztrák, amerikai stb.) környezetbarátoktól reméltek segítséget. Ennek az értéke azonban igen kevés. E tematikus tanulmány szerzőjében – valószínűleg másoknál is – felmerül a kérdés, hogy helyes volt-e az illetékesek részéről, hogy ilyen körülmények közt az államközi szerződés felbontásának indokai közül „az ökológiai kényszerhelyzet” került a középpontba? Tény, hogy egy esetleg elérhető ésszerű kompromisszum helyett megvalósult a nekünk lehető legrosszabb megoldás, a „C-variáns”. Budapest, 1993. december Dr. Lévai András s.k. *
Lévai András: A Duna Pozsony alatti magyar szakasz tragédiája. Püski Kiadó. Budapest, 2000. (Petz Ernő, 2014. márc. 17.)
