HADTUDOMÁNY
DR. CSIKÁNY TAMÁS
VÁRHARCOK AZ 1848/49-ES MAGYAR SZABADSÁGHARCBAN
Az 1848/49-es szabadságharc eseményeit elsősorban a gyorsan végrehajtott hadjáratok jellemzik. Az ország sorsa ezeken dőlt el, így természetes, hogy kevesebb figyelmet kaptak a várharcok, amelyek pedig végigkísérték a szabadságharcot. A várak, erődök a XIX. században más szerepet játszottak, mint a korábbi időszakokban. A támadó hadsereg csak akkor állt meg a váraknál, ha lehetetlen volt azokat megkerülni, vagy ha az ellenség főerejét már megsemmisítette. A hadművészetet minden elemében átható napóleoni hadviselés a hadsereg gyors mozgását, a helyi beszerzésen alapuló ellátást, a döntő csata keresését helyezte előtérbe, így a hagyományos értelemben vett raktár-várak elvesztették jelentőségüket. Egy vár birtoklása ennek ellenére továbbra is fontos maradhatott, különösen, ha volt olyan funkciója, mint az ott áthaladó utak, szorosok, átkelőhelyek ellenőrzésére, fontosabb objektumok, városok védelme. Új feladatként jelentkezett ugyanakkor a tábori hadsereg biztosítása, támogatása. A várak jelentőségének megváltozásával átalakult a várépítészet is. Jellemzővé vált az erődrendszerek kiépítése, ennek megfelelően a már meglévő várat erődövvel vették körül. Korszerűnek számítottak még a Vauban[1] -rendszerű várak is, melyeknek hatalmas bástyái, árokrendszere, külső védműveik hármas sora, valamint a vársík nyílt területe komoly védelmet jelentett. Magyarországon ebben az időszakban igazán korszerű erősségnek a birodalmi viszonylatban is jelentős Komárom számított. Fontos szerepe volt továbbá Péterváradnak, Eszéknek, Aradnak, Temesvárnak, Erdélyben pedig Gyulafehérvárnak. Mellettük több kisebb várban is állomásozott helyőrség.
A VÁRHARCOK JELLEMZŐI A XIX. SZÁZADBAN A várak, erődök ellen felvonuló csapatok célja a háború, a hadjáratok menetétől, a rendelkezésre álló erőktől, eszközöktől függően változott. E szerint lehetett megfigyelés, körülzárás és ostromlás. Megfigyeléskor a kitörések megakadályozása, a vár ellátásának megnehezítése, valamint a hadjáratot továbbfolytató csapatok mögötti ellenséges tevékenység kizárása volt a cél. A körülzáráshoz a védőkét meghaladó létszámban jelöltek ki erőket. Ekkor a vár tejes zárolását, kiéheztetését, illetve annak elérését tűzték ki célul, hogy a védők kilátástalannak érezzék a várvédelmet. A körülzárást rendszerint összekötötték a vár lövetésével és bombázásával is. A várostrom megkezdéséhez az ostromlók legalább háromszoros erőfölényére volt szükség. Az ostrom három időszakra tagolható, ezek az előkészítés időszaka, a távoli támadás időszaka és a közeli támadás időszaka volt. Az első időszakban először bekerítették a várat, majd megkezdődött a felderítés. A felderítési adatok birtokában elkészítették az ostromtervet, amelyben kijelölték az erőd védelmi rendszerének azt a szakaszát, ahol a “rohammentességet” meg kívánták szüntetni, vagyis ahol rést akartak ütni a falon. Erre a pontra tervezték a döntő rohamot. Ezután megkezdődött a különböző raktárak elhelyezése, a főhadiszállás berendezése. Ezen munkálatok végzését már tüzelőállásba rendelt ütegek, illetve az erőd előterében lévő fontos helyeket megszálló gyalogság fedezte. A második időszak alatt végig folyt a lövegharc, melynek célja a megkezdett műszaki munkák fedezése volt. Ezen munkálatokat az erőd fedett megközelíthetősége érdekében végezték. Ezért építették ki az ún. párhuzamokat, azt az árokrendszert mely a támadócsapatok számára gyülekezőhelyül szolgált és magába foglalta az ostromlövegek tüzelőállásait is. A párhuzamok, ahogy a nevük is mutatja, párhuzamosan épültek ki az erődök védműveivel. Az ostromtelepek (ütegek) tüzelőállásainak kiépítése ugyanebben az időben folyt. Az ostrom harmadik időszaka már közvetlenül a védelmi rendszer előtt kezdődött, és a vársík legmagasabb pontjának elfoglalásával, illetve ott az ún. oromzatok kiépítésével folytatódott. Az oromzatok fedett gyülekező helyül szolgáltak, ide telepítették a réstörő ütegeket, továbbá innen kezdve építették ki a fedett vagy nyílt lejáratokat a várárokba. A továbbiakban a főszerepet a réstörő üteg vette át, melynek a főfal kijelölt szakaszát kellett lerombolnia. A támadók ezen a résen keresztül törtek be a várba és vették azt birtokukba.
A várvédelem is szigorú rendszabályok bevezetését követelte. A háború kitörésekor, illetve amikor a támadás várható volt, a várban kihirdették az ostromállapotot. Ez a rögtön ítélő bíráskodás azonnali bevezetésével járt együtt. Megalakították ugyanakkor a védelmi bizottságot, mely tanácskozási hatáskörrel rendelkezett, a döntés azonban mindig a parancsnok kezében volt. A várat várható támadás esetén fel kellet készíteni huzamosabb védelemre. Ekkor javították és egészítették ki a védműveket, földhányásokat emeltek, lőréseket, lőpadokat alakítottak ki. A vár előteréből mindent eltávolítottak, ami akadályozta a szabad kilátást és a kilövést. Fokozott figyelmet fordítottak a tűzoltó munkák előkészítésére, az éghető anyagok eltávolítására. A védők és a lakosság ellátáshoz hat hónapra elegendő készletet halmoztak fel. Az ellenség felvonulásának időszakában — mely az első védelmi időszak — a vár előterében lévő, védelemre alkalmas helyeket a védők megszállták és ezeket ameddig komoly veszteség nélkül lehetett, védték. A várvédő lövegek hatáskörében megjelenő ellenséget elűzték, illetve lehetőség szerint akadályozták a műszaki munkákat. Mindezek közben folyamatosan végeztek felderítést az ostromlók erejének megállapítására, a készülő állások, árkok helyeinek meghatározására. A védelem második időszaka a távoli védelem. Ennek fő jellemzője részben a lövegharc állandóvá válása, részben pedig, hogy a védők puskatűzzel és ellenárkok ásásával igyekeznek távol tartani az ellenséget. A védők egyik leghatásosabb eszközül a kirohanásokat alkalmazták. A védelem harmadik időszaka a közeli védelem, mely a védművek területén folyt. Ekkor a védők már minden rendelkezésre álló eszközt felhasználtak a vár védelmének érdekében. A fő erőkifejtés a keletkezett rések eltorlaszolására irányult. A védelem során mindvégig folyt az aknaharc, melynek elsődleges célja az ellenség föld feletti építkezéseinek, másodsorban az ostromlók által ásott aknák berobbantása volt. A szabadságharc alatti várharcok közül igazán ostromnak Budavár bevételét tekinthetjük, bár ez sem felelt meg teljes egészében a fenti elveknek. Ugyancsak ostromnak minősíthetjük a Temesvár körüli eseményeket, de a feltételek itt is igen hiányosak voltak.
BUDAVÁR BEVÉTELE A tavaszi hadjárat sikerei után a magyar fősereg zöme 1849. május 4-én érkezett Buda alá. A hadvezetés szerint a rossz állapotban lévő, már elavult vár néhány nap alatt bevehető. Hamar kiderült azonban, hogy a vár védelmét alaposan megszervezték. A szükséges erődítési munkák elvégzésével jelentősen javult a vár ellenállóképessége. A vár parancsnoka Heinrich Hentzi tábornok négy gyalogzászlóaljjal, kevés lovassággal és kb. 90 löveggel rendelkezett. A várat három magyar hadtest és a Kmety-hadosztály vette körül. A kb. 30 000 fős sereget 142 tábori löveg támogatta. Miután Görgei Artúr tábornok, a magyar fősereg vezére megadásra felszólító levele nem ért célt, megkezdődött a vár lövetése. A kis űrméretű lövegek azonban csak kevés kárt okoztak a vár épületeiben, a falakban pedig semmit. Ugyancsak sikertelennek bizonyultak a meglepetésszerűnek szánt gyalogsági támadások. Bebizonyosodott, hogy a vár bevételéhez rést kell törni a falon, amihez ostromlövegek szükségesek.
1. sz. ábra. A budavári csata
Görgei már másnap, május 5-én parancsot küldött Richárd Guyon tábornoknak, hogy indítson nehézlövegeket Buda alá. A komáromi várparancsnok négy 24 és
egy 18 fontos bronzágyú és a vár készletébe tartozó négy 60 fontos mozsár előkészítését és elindítását rendelte el. Közben Budánál kijelölték a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést akartak törni. Miután ezt Görgei jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Mór alezredesnek irányításával megkezdődött a réstörő és az ezt fedező ún. leszerelő üteg helyének előkészítése. Közben a várat szinte állandóan lőtték és a védőket időről-időre látszattámadásokkal nyugtalanították. A tüzelőállások kiépítése lassan haladt, hiszen csak sötétben lehetett dolgozni. Az ostromágyúk május 14-én már a Naphegy mögött készen álltak arra, hogy a műszaki munkák befejezése után állásaikba kerüljenek. Másnap az esti órákban végül megkezdték a lövegek bevontatását, majd május 16-án reggel végre megszólaltak a nehéz ágyuk. Estig, a tábori lövegekkel együtt, szinte szünet nélkül lőtték a várat. A másnap is folytatódó lövetés eredményeként a vár falán már hatalmas rés keletkezett. Görgei május 17-én el is rendelte a rohamot, ami azonban nem járt sikerrel. További három napra és több mint kétezer lövedék kilövésére volt szükség, hogy május 21-én hajnalra kitűzhessék a roham új időpontját. A zászlóaljak reggel háromig észrevétlenül a falak közelébe jutottak. Ekkor szólaltak meg a réstörő üteg ágyúi, jelt adva az általános rohamra. Elsőként a 34. zászlóalj igyekezett a résen keresztül bejutni a várba, de a védők visszaverték a támadást. A zászlóalj heves támadása viszont lehetővé tette, hogy két honvédzászlóalj a falakat létrákon megmászva, bejusson a várba. Négy órakor az első honvédek már a falakon belül voltak. Ezt követően a betörő zászlóaljak a délről támadó II. hadtest csapataival a vár déli részét elfoglalták. Hentzi tábornok a Szent György térnél sikertelenül próbálta meg elszigetelni a támadókat, miközben halálos sebesülés érte. Ugyancsak életét vesztette Allnoch ezredes, a várparancsnok helyettese, aki a Lánchíd felrobbantásával kísérletezett. A várba hatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és félórai harc után letették a fegyvert.
TEMESVÁR OSTROMA Temesvár a Bánság központja, a cs.kir. katonai közigazgatás egyik székhelye, hatalmas raktár volt. Különösen fontossá vált a vár birtoklása, miután megindult a “délvidéki kisháború”.
A vár Vauban első rendszere szerint épült, háromsoros védelmi vonala kellő biztonságot nyújtott a védők számára. Hiányossága viszont az volt, hogy a vízellátást csak külső helyről, a vár mellett folyó Béga-csatornából lehetett biztosítani. Az 1848. október 3-án kiadott uralkodói manifesztumnak engedelmeskedve Georg Rukavina altábornagy, a vár parancsnoka október 10-én felmondta a magyar kormány iránti engedelmességet, és kihirdette az ostromállapotot. A várvédők létszáma megközelítette a 9000 főt, a tüzérek 213 különböző űrméretű löveget kezelhettek. A vár viszonylag nyugodt életét először Józef Bem tábornok erdélyi csapatainak megjelenése zavarta meg április utolsó napjaiban. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az ideérkező két hadosztály ereje a vár elfoglalásához csekély, ezért Bem elhatározta, hogy e feladatot — az időközben neki alárendelt és Aradot ostromló — Vécsey-hadtestre bízza. A lengyel tábornok csapataival ezt követően megindul a Bánság megtisztítására. A váltás időszakában egy dandár maradt Temesvár alatt. Ezt a védők fel is használták egy nagyszabású kitörés végrehajtására. A május 12-én Freidorfnál lezajlott ütközetet Vécsey csapatainak megjelenése döntötte el, a védők visszavonultak a várba. Vécsey Károly tábornok május első heteiben Temesvárnál alig 4400 fővel rendelkezett, csapatainak másik fele Aradot zárta körül. Ezzel az erővel igyekezett a vár körül fekvő helységeket elfoglalni. Egyik első lépésként megrongálták a vízkiemelőt, majd tüzelőállásokat alakítottak ki, védőárkokat ástak. A védőkkel szinte naponta alakultak ki kisebb-nagyobb összetűzések, harcok.
2. sz. ábra. Temesvár védőművei és az ostrommunkálatok
Közben a főhadiszálláson kidolgozták az ostromtervet. Ennek jóváhagyása után megkezdődtek a műszaki munkák, a párhuzamok kiépítése, az ostromütegek állásainak előkészítése. Ennek köszönhetően, a beérkező ostromlövegek késedelem nélkül az állásokba kerülhettek és június 11-én megkezdődhetett a vár lövetése. Ez új időszak kezdetét jelentette Temesvár ostromában. A lövegek tüze elsősorban a város épületeire és a falakon elhelyezett ágyúkra irányult. A beérkezett erősítésekkel június végén már majd 12 000 fő állomásozott Temesvár körül. A lövegek száma is folyamatosan nőtt, július közepén már 54 tábori és ostromlöveg lőtte a várat. A második és harmadik párhuzam kiépítése és berendezése folyt, ami egyre nagyobb sikerrel kecsegtetett. A vár elfoglalásának sürgetésére Kossuth július 19-én látogatott Temesvárra. A munkálatok megtekintése után kifejezte megelégedését és megígérte, hogy újabb lövegeket küld. A kiadott intézkedések hatására július végére már 78 ostrom, és 30 tábori löveg lőtte a várat. A vár belsejét szinte rommá lőtték, a védők létszáma fogyott, sok volt a sebesült, és járvány is felütötte a fejét. A készletek fogytán voltak, de mivel a falak szinte teljesen épek maradtak, a rohamot még nem lehetett
végrehajtani. Az idő pedig sürgetett, hiszen a főhadszíntéri események az ostrom megszakításával fenyegettek. Július végén Vécsey tábornok már arra kapott parancsot, hogy ostromlövegeinek egy részét küldje vissza Aradra. Mielőtt ezt végrehajtotta volna, augusztus 4-én még megpróbálkozott egy rohammal, de ez a kísérlet kudarcot vallott. Ezután először a lövegeket, majd az augusztus 9-i temesvári csata után az egész hadtestet kivonták. A várat Haynau csapatai mentették fel.
ARAD KÖRÜLZÁRÁSA Arad vára a Maros bal partján, a folyó egyik hurokszerű kanyarulatában fekszik, szemben Óarad, az azonos parton pedig Újarad településsel. A vár elsősorban az Erdély és Magyarország közötti legfontosabb útvonalat, a Maros völgyét ellenőrizte, és szoros kapcsolatban állt az alig hatórányi járásra lévő Temesvárral. A vár védelmét közel 1400 fő látta el, és a falakon, a kazamatákban, illetve a raktárakban harminchat különböző űrméretű löveg volt. Johann Berger tábornok, a vár parancsnoka 1848. október 4-én megtagadta a magyar kormány iránti hűséget, majd október 6-án felszólította a várost, hogy engedelmeskedjék a császár akaratának. A városban ekkor a tiszántúli önkéntes mozgó nemzetőrség táborában, Máriássy János őrnagy parancsnoksága alatt hozzávetőleg 1200 nemzetőr állomásozott. Így a város elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a felszólítást elutasítsa. Berger megtorlásként bombáztatta a várost, de különösebb eredmény nélkül. A városiak ezután megkezdték a Maros-part erősítését, földhányások készítését.
3. sz. ábra. Arad vára
A városnak az Országos Honvédelmi Bizottmány is a segítségére sietett. Boczkó Dániel kormánybiztost azzal bízta meg, hogy a környező megyék nemzetőreit irányítsa Aradra, Máriássy János őrnagyot kinevezték a vár körüli csapatok parancsnokává és további erősítésként küldtek egy honvédzászlóaljat Máriássy első lépésként Újarad elfoglalásával a vár teljes körülzárását határozta el. Ezt a 2. (Schwarzenberg) dzsidásezred elűzése után, október 21-ére sikerült megvalósítania. November közepén, egy Temesvárról elinduló különítménynek azonban sikerült bejutnia a várba. Máriássy ezután szorosabb, a felmentési és kitörési kísérletektől biztosított körülzárást határozott el, melyhez kapott egy 12 fontos üteget és négy mozsárlöveget. Megérkezett továbbá a lengyel légió is, így a körülzárást vezénylő parancsnok elég erősnek érezte magát egy meglepetésszerű támadás végrehajtására. Erre december 3-án éjjel került sor, de eredmény nélkül. December 14-én Temesvár felől újabb támadás fenyegette Aradot. Máriássy megerősítette újaradi csapatait, és előkészített állásokban felkészült a védelmi
harcra. A beérkező osztrák dandár azonban szinte pillanatok alatt felszámolta az ellenállást, és a magyarokat a Maros jobb partjára szorította. Az újabb kudarc után új parancsnokot neveztek ki a magyar sereg élére, Gaál Miklós ezredes személyében. Gaál, megérkezése után, felmérte a rendelkezésére álló készleteket és újabb lövegeket kért. Ennek részbeni kielégítése után az aradi ostromsereg 1849 elején már 32 nehéz löveggel rendelkezett. A lövegek tüzelőállásaikból január közepén, Óarad felől megkezdték a vár bombázását. Január végén a várhoz érkezett a Damjanich-hadosztály azzal a feladattal, hogy egy váratlan támadással vegye be a várat. Damjanich azonban csupán azt állapíthatta meg, hogy a bombázásnak nem volt látható eredménye, így a roham elmaradt. Február 6-án a temesvári őrséghez tartozó csapatok Gläser tábornok vezetésével, ezúttal Todorović tábornok szerb és horvát erőivel egyesülve érkeztek Aradhoz. Az egyesített sereg az üresen hagyott Újarad elfoglalása után megtámadta a Maros partot védő csapatokat. A várágyúkkal támogatott támadás hamar tért nyert, a magyar csapatok rövidesen visszavonultak. A támadó csapatok azonban nem vezették be az üldözést, hanem a városra és az ostromszerek elfoglalására figyeltek. A kezdődő fosztogatást kihasználva 29. honvédzászlóalj támadásba ment át, és heves harc után az ellenséget kiszorította a városból. A kormány a veszteségek hírére Gaált menesztette beosztásából. Az új parancsnok Vécsey Károly tábornok legfontosabb feladatának a vár teljes körülzárását tekintette, ezért kidolgoztatta annak a csatornának a tervét, mely a Maros kanyarulatát átvágva teljesen elszigeteli a várat. E munka április 25-én fejeződött be. A csatorna mögött is lövegeket helyeztek el, így ezután minden irányból lőhették a várat. Ez megpecsételte a vár sorsát, a készletek kimerültek, felmentésre, utánpótlásra nem volt remény. Június közepén megkezdődtek a tárgyalások a vár átadásáról. A megkötött egyezmény értelmében július 1-jén befejeződött a vár átadása.
GYULAFEHÉRVÁR KÖRÜLZÁRÁSA Gyulafehérvár Erdély legjelentősebb Vauban-rendszerű erődítménye volt. A vár igazi jelentőségre akkor tett szert, amikor Bem tábornok felszabadította egész Erdélyt. Az Érchegységben tevékenykedő román felkelőknek ugyanis ez az erőd szolgált állandó támaszul. A várat két és félezer ember védte, a tüzérség 71 különböző űrméretű lövegből állt.
Bem tábornok április 2-án jelent meg a várnál, és Georg August ezredest, a vár parancsnokát azonnal felszólította a megadásra. Ennek azonban semmilyen hatása nem volt. Bem ezt követően elhatározta, hogy Kemény Farkas ezredes parancsnoksága alatt megfigyelőerőket hagy hátra. Kemény ezt a beosztást nem sokáig látta el, ugyanis április második felében e poszton felváltotta Maximilian Stein ezredes, aki mérnökkari képesítéssel rendelkezett. Hiába volt azonban Steinnek kiváló szakismerete, nem rendelkezett elégséges eszközökkel nemhogy rendszeres ostromhoz, de még körülzáráshoz sem. Aktív volt viszont a várvédelem. August ezredes kihasználva a szemben álló fél gyengeségét több alkalommal is felvette a kapcsolatot a felkelőkkel. Stein csak június közepére kapott megfelelő erősítést, ekkor már 5000 fővel, kilenc tábori és tíz ostromlöveggel rendelkezett. Stein június 20—22 között kezdte el nehézlövegei felállítását, melyek 24-én reggel kezdték el lőni, bombázni a várat. Ennek eredményeként találat érte a székesegyházat, a püspöki palotát és a nagy szélben a tűz átterjedt a város nagy részére. A tűzvész alatt Stein előrerendelte csapatait egy előváros elfoglalására, de ez a kísérlete eredménytelen maradt. A következő napokban Stein folytatta a bombázást, de ekkor már lőszerhiány lépett fel. Ezután a honvédsereg ismét csak a vár zárolását végezhette. Július folyamán Stein még többször próbálkozott a vár megrohanásával, de eredménytelenül. A magyar csapatok Gyulafehérvár zárolását július 25-én, egy Bemtől érkező parancsra szüntették meg.
KOMÁROM VÉDELME Komárom az Osztrák Császárság talán legjelentősebb és legkorszerűbb erődrendszere volt, mely még 1848-ban építés alatt állt. A várparancsnok, Friedrich Mertz altábornagy 1848 szeptemberében nem írta alá a kormány hűségnyilatkozatát, ezért októberben Majthényi István ezredest nevezték ki a helyére. Az új parancsnoknak először is megfelelő védelemről kellett gondoskodnia, így december közepére a védők létszáma már meghaladta az 5000 főt, ugyanakkor megkezdődött a vár készletében lévő lövegek felszerelése és falakra állítása, valamint a jobb partra tervezett sánctábor kiépítése is. Az osztrák fősereg december 30-án ért a várhoz. Miután Majthényit eredménytelenül szólították fel a vár átadására, két dandár hátrahagyása után a sereg tovább vonult.
A védők az osztrák csapatok megjelenésekor a jobb partot — a Csillagsánc nevű hídfő erőd kivételével — feladták, és fokozott ütemben végezték az erődítési és a szervezési munkákat. A kialakult nehéz helyzetben Majthényi elbizonytalanodott, és lemondott a vár parancsnokságáról, helyére a vár védelmét irányító haditanács Török Ignác mérnökkari ezredest kérte fel. A várvédelmi munkák Török Ignác irányítása alatt tovább folytatódtak. Ám mivel az új parancsnok nem volt elég erélyes, a vezetésben ellentétek alakultak ki a védelem megszervezésével és az elvégzendő munkákkal kapcsolatban. Mindennek ellenére ebben az időszakban már négy dandár védte az erődöket, s a védők összlétszáma 12 000 fő körül mozgott. Március elején Komárom körül 14 000 osztrák katona és 42 tábori löveg állt. Ehhez érkeztek azok az ostromlövegek, melyekkel március 19-én elkezdték a város lövetését. Az április végéig tartó “bombázás” a város lőtávolságon belüli részét szinte teljesen romba döntötte, de a védművekre majdnem hatástalan maradt. Március 30-án a zároló csapatok irányítását rövid időre Welden altábornagy vette át, aki szinte azonnal elrendelte a vár megtámadását. Ez a kísérlet azonban eredménytelen maradt.
4. sz. ábra. Komárom
Közben Debrecenben egyre több figyelmet fordítottak Komáromra. Már a főhadsereg március végén megindult támadásának egyik fő célja is a vár felmentése volt. Komáromba küldték ugyanakkor Guyon Richárd és Lenkey János tábornokot. Április 22-én megérkezett a magyar felmentő fősereg is, amely 26-án a Dunán átkelve délről is felszámolta a körülzárást.
A vár felmentése után szinte azonnal megkezdődött a helyreállítás, elsősorban a jobb parton, a sáncok továbbépítésével. Májusban kinevezték a vár és az itt állomásozó csapatok új parancsnokát is Klapka György tábornok személyében. Július 12—13-án a magyar hadsereg a Tiszántúlra vonult. Komárom védelmére két hadtest maradt hátra, összesen 18 200 fővel. Az osztrák fősereg szintén továbbvonult, mindössze egy hadosztályt és egy önálló dandárt hagyott hátra, mintegy 12 000 fővel. Klapka György tábornok, a vár parancsnoka a kedvező helyzetet kihasználva augusztus 3-án egy nagyszabású kitörést indított, melynek eredményeként a megfigyelő csapatok a Csallóközbe menekültek. A főhadszíntérről érkező hírek hatására Klapka azonban visszavezette csapatait a várba, és az ismét megjelenő zároló erők parancsnokával fegyverszünetet kötött. Ezt követően már a tárgyalásoké volt szó. A megegyezés szeptember 27-én jött létre, a várat október első napjaiban — feltételek mellett — a védők átadták.
PÉTERVÁRAD VÉDELME Pétervárad az Al-Duna vidékének legfontosabb Vauban-rendszerű vára, a Szlavóniai Főhadparancsnokság székhelye, fontos hadszertár volt. Ezek mindegyike külön-külön is elegendő ok volt arra, hogy védelmére, illetve elfoglalására különös gondot fordítsanak. A várparancsnok, Heinrich Hentzi tábornok egyáltalán nem rokonszenvezett a magyar törekvésekkel. A vár őrségét ugyanakkor a két magyar kiegészítésű zászlóalj, valamint egy olasz zászlóalj képezte, kisebb létszámú huszársággal.
5. sz. ábra. Pétervárad
Az uralkodó 1848. október 3-i manifesztuma a legénység soraiban megdöbbenést váltott ki. Ennek hatására a tábornokok és a tisztek egy része tartózkodott lelkesedésüket kimutatni ez iránt. A várparancsnok egyértelmű állásfoglalására azonban nem sokáig kellett várni. Október 18-án a várba 3000 magyar felkelő kívánt bevonulni, de a tömeg előtt Hentzi be akarta záratni a kaput. Az őrt álló katonák nem teljesítették a parancsot, a tábornokot letartóztatták és Budára kísérték. December közepén a várparancsnoksággal Csuha Antal ezredest bízták meg, ekkor a várőrséget négy zászlóalj és fél század huszár alkotta. Bácska januári kiürítésekor a várat öt hónapra látták el élelemmel, így biztosítva annak megtartását. Pétervárad helyzete azonban egyáltalán nem volt biztos, elsősorban belső viszonyai miatt. Eszék elfoglalása után (1848. február) Laval Nugent táborszernagy csapatai Péterváradhoz meneteltek, de azt nem zárták teljesen körbe. Nugent több ízben is felszólította a várat megadásra, de eredménytelenül. Bár a várban többen is voltak, akik szívesen tárgyaltak volna az osztrákokkal, a vár erődítési igazgatója, Hollán Ernő alezredes erről hallani sem akart. Március 27-én érkezett Péterváradra Perczel Mór tábornok, és azonnal megtette azokat az intézkedéseket, amelyeket a várparancsnok addig elmulasztott. Mintegy hatvan ingadozó tisztet kiutasított a várból, illetve haditörvényszék elé állítatott. A megbízható tisztekből várvédelmi bizottmányt hozott létre.
Április közepén Péterváradon parancsnokváltásra került sor, a lemondott Csuha helyett Perczel Miklós alezredes, majd júniusban Kiss Pál ezredes vette át az irányítást. A várat az osztrák és szerb csapatok állandóan, de teljes körűen szinte sohasem zárolták, támadást pedig egyáltalán nem intéztek ellene. Május végén már a Jellačić-hadtesthez tartozó dandárok is megjelentek a várnál, de a helyzetet ez sem változtatta meg. A várat — jelentős tartalékokkal, feltételek mellett —1849. szeptember 7-én átadták az osztrák csapatoknak. E jelentősebb várharcokon kívül meg kell említenünk még, hogy Lipótvárat az osztrákok elfoglalták, Eszék védői a császári seregek előtt megnyitották kapukat, a magyaroknak viszont Déva adta meg magát.
FELHASZNÁLT IRODALOM AGGHÁZY Kamil: Budavár bevétele 1849-ben I-II. Budapest, 2001. Az aradi vár története. Budapest, 1998. Az 1848/49-es szabadságharc története. Szerkesztette: HERMANN Róbert. Budapest, 1996. BLASEK, Heinrich: Beiträge zur Geschichte der k. u. k. Genie-Waffe. I-II. Wien, 1898. BRUNNER Mór: A várharcz. Budapest, 1894. BRUNNER, Moritz: Leitfaden für den Unterricht in der beständigen Befestigung. Wien, 1876. Budavár bevételének emlékezete 1849. Szerkesztette: KATONA Tamás. Budapest, 1989. CSIKÁNY Tamás: Temesvár ostroma 1849-ben. Hadtörténelmi Közlemények. 1996/1. sz. DOMOKOS György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI-XVII. században. Hadtörténelmi Közlemények, 1986/1. sz. NAGY Győző: Erődítéstan. Budapest, 1894. Ifj. RABÁR Ferenc: Az eszéki vár 1848 őszén. Hadtörténelmi Közlemények. 1995/5. sz. SZAMÓDI Zsolt-CSIKÁNY Tamás-HORVÁTH Csaba: Komárom erődváros. Komárom, 1998. SZILLÁNYI, Péter: Komorn im Jahre 1849. Leipzig, 1851.
SZINNYEI József: Komárom 1848-49-ben. Budapest, 1887. Várharcok az 1848-1849-es szabadságharc idején. Életünk, különszám, 1998.
[1]Vauban, Sebastian La Pretre de (1633-1707): tábornagy, francia hadmérnök, a várépítészet megújítója. Nevéhez három rendszer kialakítása fűződik, melyek közül az első terjedt el Európában. Ugyancsak ő változtatta meg a várostrom módszereit is.
