4. fejezet A reprezentációs rendszerek eredete1 Az l. fejezetben olyan gondolattal találkoztunk, amely sokak számára paradoxon lehet. Egyrészt a nyelv nem alakulhatott ki az állati kommunikációs rendszerekből, másrészt viszont a nyelvnek ki kellett alakulnia, mivel minden bonyolultságával együtt egyike annak a számtalan adaptív mechanizmusnak, amelyek a fajokban az evolúció során kifejlődtek. Ettől a paradoxontól úgy szabadulhatunk meg, ha elfogadjuk, hogy a nyelv elsősorban reprezentációs rendszer. Éppen ezért – mint minden ilyen rendszer – olyan mechanizmus, amely saját kimenetét hozza létre ahelyett, hogy megismételné valamilyen más formában, amit beletáplálnak. A nyelv éppen ezért képes volt több nagyságrenddel megnövelni nemcsak maguknak a dolgoknak, hanem azon dolgok fajtáinak számát is, amelyekről kommunikálni tudunk. Egyetlen pusztán kommunikatív rendszer sem lett volna erre képes soha. Vagyis ha a nyelv végső eredetét keressük, nem remélhetjük, hogy ezt más élőlények kommunikációs eszközeinek vizsgálatával megtaláljuk. Ha arra akarunk rájönni, hogy hogyan fejlődött ki a nyelv a maga teljes komplexitásában, azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan fejlődtek a reprezentációs rendszerek. Ezen a ponton világossá kell tennünk, hogy pontosan milyen értelemben használjuk a reprezentáció kifejezést. A pszichológiában alkalmanként érdemtelenül szűk értelemben rögzített tudásrendszerekre alkalmazzák (akár veleszületetten jelen vannak, akár tapasztalatból, akár a veleszületett mechanizmusok és a tapasztalat kölcsönhatásából származnak). Természetesen a rögzített tudásrendszerek reprezentációs rendszerek, amelyek közül a nyelv csak az egyik. De a legtöbb átmeneti észleletünk ugyanígy reprezentáció. Az absztrakció legmagasabb szintjén, amelyet használnunk kell ahhoz, hogy bármi fogalmunk legyen arról, hogy az élőlények általában hogyan működnek a világban, a reprezentáció egyszerűen azt jelenti, hogy a külső világ valamely entitására vagy eseményére adott válasz vagy a válaszra való állandó hajlandóság a neurális aktivitás egy adott mintázatának Tegyük fel például, hogy az emberi interakció valamilyen formája kétféleképpen reprezentálódik (ilyen lehet mondjuk egy üdvözlés vagy egy tiszteletadás). Ezek közül az egyik egy római fürdő mozaikpadlója, ahol a reprezentáció közel kétezer évig el volt temetve, és most, hogy feltárták és mesterségesen megőrzik, még több ezer éven keresztül fennmaradhat. A másik egy érzékelési küszöbnél rövidebb ideig felvillanó kép a videoképernyőn olyan, amelyet tudatos elménk nem fog fel, bár az azt követő viselkedés erősen arra utal, hogy valójában láttuk. Mindkettő egyértelműen reprezentáció, függetlenül attól, hogy nagyon különböző időtartamon keresztül maradnak fenn. Továbbá az emberi észleletek és tudásrendszerek esetében az érintett reprezentációk, akár átmenetiek, akár majdnemállandóak, a mozaikkal és a videoképpel szemben, egymáshoz hasonlóan jönnek létre. Lehetnek egyszerűek vagy összetettek, veleszületettek vagy tanultak, kiváltás után azonnal elvesznek vagy örökre tárolódnak, valamiképpen mindegyiket a központi idegrendszer (KIR) kiválasztott sejt jeinek vagy áramköreinek aktuális vagy potenciális aktivitásmintázatai valósítják meg. A szenzoros észleletek esetében ezek a neurális akciók és interakciók rendkívül rövidek és egyszerűek lehetnek, míg a tudásrendszereket illetően hosszabbak és bonyolultak. Azonkívül az észleletek esetében az idegsejt- tevékenység gyorsan elhalványul, gyakran nem hagy figyelemre méltó nyomot, míg a tudásrendszerek fennmaradhatnak akkor is, ha neurális infrastruktúrájuk hosszú időszakokon keresztül viszonylag inaktív, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a mozaik fennmaradt a föld és kőtörmelék alatt, amikor századokon keresztül egyetlen emberi szem sem láthatta. A mozaikok és küszöb alatti képek relatív tartósságát természetesen a kövek és a fényhullámok tulajdonságainak különbségei határozzák meg. Semmi ilyen különbség sem adhat azonban számot az észleletek és tudásrendszerek tartósságának különbségeiről, mivel mindkettő a központi idegrendszer (KIR) terméke. Bár még távolról sem világos, hogy hogyan működik a 1
Bickerton, D., 2004, Nyelv és evolúció. (Társadalomtudományi Könyvtár Új Folyam. Ismeret – Elmélet – Kultúra). Budapest: Gondolat, 85–114.
1
hosszú távú emlékezet, az biztosnak látszik, hogy a tárolás és a közvetlen reprezentáció közötti különbség csak a KIR-en belüli különböző feltételeket érintheti, amelyekben a szinaptikus kapcsolatok erőssége döntő szerepet játszhat. De vajon tényleg jogos-e olyan tevékenységekről, mint a látás, hallás, szaglás úgy beszélni, mint amelyek alapvetően reprezentációkból állnak? És vajon egy kalap alá vehetünk-e olyan, egymástól távol eső tevékenységeket, mint a látás, hallás és szaglás az egyik oldalon, és vélekedés, gondolkodás, tudás a másik oldalon? Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, az egyet jelent azzal a kijelentéssel, hogya reprezentációk egyszerűen a világ megismerésének a módjai – sőt talán az egyedüli lehetséges utak a világ megismerésére. Az ilyen kérdésekre csak akkor lehet igenlő választ adni, ha megmutatjuk, hogy ami alapvetően strukturált és összetett viselkedésnek tűnik, az sokkal egyszerűbb viselkedésekből evolúciós folyamatokon keresztül alakult ki. Ezt a feladatot próbálja megoldani a fejezet hátralevő része. Mielőtt azonban hozzáfognánk, álljon itt egy figyelmeztetés. Minden ilyesfajta magyarázatnak foglalkoznia kell az idegrendszerekkel és azok működési módjával. Az idegrendszerek – még az egész egyszerűek is – az általunk ismert legbonyolultabb dolgok közé tartoznak, és nehéz lesz az érvelés fő fonalát érintetlenül hagyni anélkül, hogy ne egyszerűsítenénk le nagyon a működési módjukat. Remélhetőleg annak ellenére, hogy bizonyos részleteket leegyszerűsítünk, másokat pedig figyelmen kívül hagyunk, az általános elvek világosak lesznek, és nem hamisítjuk meg őket. Egyszerű reprezentációk Az élőlények és az élettelen dolgok közötti egyik lényegi különbség az, hogy az előbbiek folyamatosan saját érdekükben cselekszenek túlélési esélyeik maximalizálása érdekében, míg az utóbbiak nem. A kövek csak fekszenek, amíg a hő és a fagy porrá nem morzsolj a őket, de az élőlények, még a növények és amőbák is, ismételten reagálnak a környezetükre anélkül, hogy felépítésüket elveszítenék. De mielőtt bármely élőlény reagálhatna, kell, hogy legyen valami, amire reagálhat. Vagyis valamilyen információnak el kell jutnia a környezettől az élőlényig. Az információ, Gregory Bateson kifejezésével élve „olyan különbség, ami számít” – hír a környezet valamely dimenziójának valamilyen megváltozásáról, amelynek potenciális, az életet fenyegető vagy az életet jobbá tevő hatása van egy adott élőlényre. Természetesen az a tény, hogy ilyen változás történt, nem jelenti azt, hogy a szóban forgó információ automatikusan eljut az élőlényig. Az érintett élőlénynek képesnek kell lennie az információ begyűjtésére. Ez azt jelenti, hogy rendelkeznie kell egy olyan mechanizmussal, amely a neurális impulzusok valamilyen mintázatán keresztül képes az információ reprezentálására. Továbbá valószínűtlen, hogy az élőlény begyűjti az információt, ha nincs meg a képessége arra, hogy megfelelően válaszoljon rá. Számos növényfaj képes a hőmérséklet, páratartalom vagy a hozzá eljutó fény változásaira reagálni: összehúzzák vagy kiterjesztik azt a levélfelületet, amely az őket körülvevő levegővel érintkezik. Csak néhány olyan növényfaj van azonban (az úgynevezett mimózafélék), amely reagál arra, ha más élőlények megérintik. Ennek nem az az oka, hogy az érintés által átadott információ kevésbé fontos a növény számára, mint az éghajlatváltozások által közvetített információ. Az érintés gyakran csak az elfogyasztás előjátéka. Inkább az az oka, hogya növényeknek nagyon korlátozottak az erőforrásai arra, hogy az érintésre válaszoljanak. Valójában általában csak ugyanaz a válasza van, amivel a növények általában az éghajlatváltozásokra reagálnak, vagyis megváltoztatják a leveleik területét. A növények nem tudnak a gyökereiket kihúzva elinalni, amikor egy növényevő elkezdi őket ropogtatni. A legtöbb növény esetében – akár a mimózafélékhez tartozik, akár nem – aligha helyénvaló reprezentációról beszélnünk, mivel azok a sejtek, amelyek az információt kapják, ugyanazok vagy legalábbis ugyanolyan típusúak, mint amelyek válaszolnak rá. Ez még akkor is igaz, ha – mint néhány mimózafélénél- egyetlen levél csúcsának a megérintése egy ehhez kapcsolódó tevékenységhullámot küld végig az egész növényen. A rovarevő növények, például a harmatfű esete teljesen más. A harmatfűnek általában ragadós szőrökkel borított levelei vannak. Amikor egy légy ráragad az egyik ilyen szőrre, a levél fokozatosan bezárul körülötte, bebörtönözve a legyet, melyet aztán a növény kényelmesen „elfogyaszt”. Itt az információt begyűjtő sejtek különböznek azoktól, amelyek a levelek bezáródását okozzák. Az A sejt (talán más, hozzá hasonló sejtekkel együtt) regisztrálja a tényt, hogy egy légy (vagy valami hasonló) van rajta, aztán ezt az információt átadja a B sejtnek. A B sejt aztán, más hasonló típusú sejtekkel együtt, összezárja a leveleket. Vajon leírhatjuk úgy az A sejt, (egy primitív érzékelő sejt) reakcióját, mint annak a reprezentációját, hogy egy légy (vagy valami hasonló) landolt rajta?
2
A legtöbb ember szemében ez túlzásnak tűnik. Kétségkívül nagyon hasonló kimenetet eredményezhet a harmatfű tisztán tudattalan válasza és a légynek az ember által észlelt tudatos és nagyon részletes látványa: a levelek összezáródnak a légy körül, az ember pedig a légycsapóért nyúl. De az első kimenet automatikusabb, mint a második. Az ember ahelyett, hogy lecsapná, írhat egy verset is a légyről, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja. Ez a különbség annak köszönhető, hogy a harmatfűnél a reprezentáció és a reakció között nincs semmi, míg az ember esetében végtelenül sok minden van. Az ember és a harmatfű reprezentációi közötti másik, közvetlenebb különbség a definíció fokában rejlik. Mi képesek vagyunk a legyeket más rovarfajoktól, sőt akár különböző légyfajokat egymástól is megkülönböztetni, míg a harmatfű nem tud különbséget tenni a légy és más rovarok vagy akár a légy és a kíváncsi megfigyelő által rárakott föld- vagy botdarabok között. A harmatfű A sejtje csak két állapotot tud megkülönböztetni, a kapcsolat hiányát és a kapcsolat állapotát. Vagyis nem nagyon mondhatjuk, hogy az A sejt reakciója a légyre a harmatfű légy- vagy akár légylandolás-reprezentációja. És mégis, mi jelenti a döntő lépést: két állapot megkülönböztetése ott, ahol mások nem tesznek különbséget vagy végtelenül sok megkülönböztetése szemben a kettővel? Természetesen az első lépés elengedhetetlen előfeltétele volt a másodiknak. Így nem kellene egy az egyben ésszerűtlennek tartani, hogy az A sejt tüzelését a ‘potenciális zsákmány feltételezett jelenléte’ afféle előreprezentációjának nevezzük. A már megbízhatóbban reprezentációsnak tekinthető mechanizmusok kialakulása javarészt ugyanilyen egyszerű érzékelő apparátusok hozzáadásával és összekapcsolásával jött létre. Talán nem véletlen, hogy a belső reprezentációk legkorábbi formáit a legprimitívebb ragadozóknál, a harmatfűnél, tengeri rózsánál és hasonlóknál találjuk meg. Ennek az az oka, hogy a fotoszintézist hosszabb periódusokon keresztül lehet folytatni, de az élő zsákmány csak futólag van jelen, és a ragadozó életmód legalapvetőbb feltétele az a képesség, hogy észrevegyük a potenciális zsákmányt, és reagáljunk rá. Ez a képesség viszont olyan specializált sejtek meglétét igényli, amelyek az élőlény közvetlen környezetének jellegzetességeire vagy eseményeire válaszolnak. Feltételezhetjük, hogy az ilyen sejtek érzékenysége eléggé véletlenszerűen jelent meg. Általános genetikai változatosságon és mutáción keresztül a sejtek a potenciális érzékenységek széles skáláját fejleszthették ki. Viszont ha az élőlény olyasmire vált érzékennyé, ami ténylegesen nem növelte élettartamát és így a szaporodási képességét, akkor az nem terjedt el a populációban, és nem is fejlődött tovább. Az érzékenység (akár fényre, hangra vagy más tényezőkre) más fajtáinak révén az élőlények a környezet olyan aspektusaihoz férhetnek hozzá, amelyek vagy táplálékhoz juttatják őket (mondjuk úgy, hogy tájékoztatják őket a potenciális zsákmány jelenlétéről), vagy lehetővé teszik számukra, hogy elmeneküljenek valamilyen veszély elől (felismerve a potenciális ragadozót). Az érzékenységnek ezeket a fajtáit primitív érzékszerveknek tekinthetjük. Képzeljük el egy fénykép kinagyításának a folyamatát. Ennek a folyamatnak a végső kimenete egy homályos és szemcsés kép, amelyen csak a fény és árnyék nagyeltéréseit tudjuk megkülönböztetni. Aztán képzeljünk el egy ellenkező irányban haladó folyamatot, amely a szemcsés képpel kezdődik, és az eredeti fénykép felé tart. Egy érzék, például a látás, rengeteg fajon és az evolúció sok-sok millió évén keresztül vezető kialakulása nagyon hasonlít ehhez a fordított folyamathoz. A korábbi fajoknál minimális a megkülönböztetési képesség.. A homályos formák fokozatosan egybeolvadnak, és bizonyos részletek azonosítható tárgyakban olvadnak fel, még akkor is, ha mások a háttér legnagyobb részével együtt homályosak maradnak. Csak a folyamat végén hasonlít majd a fénykép arra a részletes világra, amelyet az ember lát. A növények érzékenysége az állatokhoz képest erősen korlátozott, és ami ennél is fontosabb, semmilyen eszközük sincs (amennyire ezt meg tudjuk határozni) az információ tárolására. Ebből az következik, hogy a növények, szemben néhány nagyon egyszerű állattal, nem tudnak tanulni. A tárolási hely hiánya azonban nem az egyetlen oka annak, hogya növények nem képesek tanulni. Az is szerepet játszik benne, hogy nem rendelkeznek alternatív viselkedésekkel. A növényeknek általában minden ingerre csak egy lehetséges választípusuk van. Ezzel szemben a legegyszerűbb állatoknak is megvan a választási lehetősége, hogy ha valamilyen organizmus megérinti őket, akkor megközelítsék vagy eltávolodjanak tőle. Talán úgy érezzük, hogy ezek nem valódi alternatívák, hiszen az állat be van programozva, hogy bizonyos ingerekre automatikusan válaszoljon. Az úgynevezett automatikus válaszok természete azonban alaposabb vizsgálatot igényel. Vegyük a Stomphia coccinea nevű tengerirózsafajt; ennek a lakóhelyét gyakran látogatja tizenegy különböző tengericsillagfaj, amelyek közül kettő zsákmányul ejtheti a Stomphiát. Ha a kilenc ártalmatlan faj egyikének valamely tagja megérint egy Stomphia egyedet, a rózsa figyelmen kívül hagyja, ha azonban a másik két faj valamelyik tagja érinti meg, azonnal visszahúzódik.
3
Mondhatnánk, hogy ez egy egyszerű reflex, de olyan felismerési folyamat kell hozzá, amely a harmatfűnél még nem volt meg. A reflex végrehajtásához a rózsának meg kell tudnia különböztetni egymástól a különböző tengericsillagfajokat, és ez olyasmi, amire gyakorlás nélkül az ember sem képes. Természetesen a rózsa semmilyen értelemben nem tudatosan gyakorol, tanul vagy ismer fel dolgokat. Feltételezhetően mindössze valamilyen automatikus vegyianyag-elemzést hajt végre. Ez az elemzés azonban elég ahhoz, hogy megkülönböztesse a számára potenciálisan veszélyt jelentő fajokat a veszélytelenektől. Még ez az egyszerű szint is megmutatja, hogy milyen szoros kapcsolat van az információ és a viselkedés között. Minden viselkedés az információra épül. Ha a szükséges információ rendelkezésünkre áll, a viselkedést megfelelően végre tudjuk hajtani jó időben a megfelelő élőlénnyel és Így tovább). Ha a szükséges információ nem áll rendelkezésünkre, a viselkedés nem történik meg, vagy diszfunkcionális módon történik. Az érzékszervek általában nem véletlenszerű információadagokhoz juttatják az élőlényt, hanem ahhoz az információhoz, amelyre szüksége van ahhoz, hogy végrehajthassa a számára lehetséges viselkedéseket. A csótányok hátsó lábain finom szőrök vannak, olyan szőrök, amelyek a légnyomás változásaira érzékenyek, így a csótány könnyen kitér ereszkedő cipőnk elől. Az Amerika délnyugati sivatagaiban élő gödröcskésarcú viperának olyan hőérzékelő szervei vannak, amelyekkel meg tudja különböztetni a varangyosbékát az egértől még akkor is, ha az élőlényt nem látja. Egy hőérzékelő szerv további információkhoz juttatná a csótány t, és a nyomásérzékeny sejtek további információt adnának a gödröcskés arcú viperának, de ezek nem alakultak ki, és nem is valószínű, hogy ki fognak. A csótány túlélési esélyeit nem növelné, ha meg tudná különböztetni egymástól a melegvérű és hidegvérű élőlényeket, és a gödröcskés arcú viperáét sem, ha a légnyomáson keresztül érzékeny lenne az élőlények felépítésére. Ha egy érzékszerv nem növeli valamilyen módon egy élőlény rátermettségét, ez az érzékszerv nem fog kialakulni, vagy legalábbis nem fog egy adott ponton túl fejlődni. Sőt, létező érzékszervek is elsorvadhatnak, ha nincs rájuk szükség (például a legtöbb barlangban lakó élőlény vak). Ezeket észben kell tartanunk, mert saját érzékszerveink, különösen a látásérzékelésünk, hajlamosak félrevezetni bennünket azt illetően, hogy mik az érzékszervek és mi a feladatuk. Úgy érezhetjük például, hogy az emberi látás varázsablak a világra, amely közvetlenül megmutat nekünk mindent, ami valóban ott van. Ez természetesen illúzió. Ha valamit látunk, mindig az történik, hogy először a retina bizonyos sejtjei normális tüzelés i arányuk megváltoztatásával reagálnak a látott dolog kiválasztott vonásaira. Az ilyen sejtek közül néhány talán nem sokkal kifinomultabb, mint a harmatfű vagy a tengeri rózsa sejtjei, amelyek csak egy jellegzetesség (például fény vagy mozgás) jelenlétére vagy hiányára reagálnak. Mások jellegzetességek egy sorára reagálnak, például hasonló irányú vonalakra, és csak ennek a tartománynak a közepén tüzelnek a legnagyobb frekvenciával, és élesen csökken a tüzelési arány mindkét irányban a tartomány széle felé haladva. Mintha a „látott” tárgyat annak összetevő jellegzetességeire bontanánk le, és mindegyik kapna egy digitális kódot. Az információ ebben a kódolt formában továbbítódik a kéreg alatti látóközpontokba és a látókéregbe is, ahol ismét mintegy összeszerelődik. Ez az újbóli összeszerelés azonban nem egy szó szerinti másolatot hoz létre a szemünk előtt levő dolgokról, hanem bevezet néhány finom átrendezést. Többek között kiegyenlíti saját mozgásainkat, és megőrzi a méret- és formaállandóságot az érintett tárgy elmozdulásai ellenére. Csak ha már ezek a bonyolult és majdnem azonnali folyamatok lezajlottak, akkor „látjuk” az előttünk levő tárgyat, vagyis integráljuk és értelmezzük azt az információt, amelyet a neurális aktivitás egyedi mintázata reprezentál számunkra. Hasonlítsuk ezt össze a szaglásérzékelésünkkel. Míg a látás révén végtelen sok tárgyat meg tudunk egymástól különböztetni, csak néhány tucatnyi szag felismerésére vagyunk képesek, és ezeket is csak elég durván tudjuk megkülönböztetni egymástól. Ezeknek a korlátoknak általában nem vagyunk tudatában. Feltételezzük, hogy a legtöbb tárgynak nincs szaga, ez az illúziónk azonban nem tartana sokáig, ha a kutyák beszélni tudnának. Állítsuk ezt szembe más érzékszervekkel. A fülünkből érkező információ hiánya, amelyet ‘csend’-nek nevezünk, meglehetősen zavaró tud lenni, ha teljes. A szemünkből érkező információ hiánya (hacsak nem szándékosan csuktuk le a szemhéjunkat) azonnali pánikot okoz. Az orrunkból érkező információ hiánya azonban sokszor a természetes, normális állapot, míg egy ‘finom illat’, ‘émelyítő szag’ vagy ‘furcsa szag’ valahogyan szokatlan és említésre méltó esemény. Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha az idő nagy részében nem látnánk semmit, csak alkalmanként valamilyen véletlen tárgyat, furcsát, szépet vagy émelyítőt, amely a látásunk tartományában feltűnik. Ennek ellenére még a szaglásérzékelésünk is, a szagvakság falán átvezető kevés és szűk csatornával, kifinomultabb, mint azok a mechanizmusok, amelyekből az érzékek származnak, és amelyekre épülnek. Minden élőlény, magunkat is beleértve, csak a potenciálisan elérhető információtartomány egy kiválasztott részét kapja az érzékszerveiből. Az élőlények azokat az érzékeket kapják, amelyekre szükségük van az általuk végrehajtható viselkedésekhez.
4
Ha már nincs ezekre szükségük, elveszítik őket, ahogyan a barlanglakó élőlények elveszítik a látásukat, és ahogyan a főemlősök, élükön az emberrel, elveszítették a szaglásukat. Ebből következően, amit egy faj számára – saját fajunkat is beleértve – az érzékek megjelenítenek, az nem a „valóság”, hanem a valóság fajspecifikus érzékelése nem az „ami ott kinn van”, hanem amit hasznos a fajnak tudnia abból, ami ott kinn van. Ez a faj specifikus érzékelés alkotja azt, amit egy élőlény elsődleges reprezentációs rendszerének (ERR) nevezhetünk. Egy ERR lehet nagyon egyszerű vagy nagyon bonyolult, de bonyolultsági fokától függetlenül minden ERR ugyanabba a típusba tartozik. Egyetlen fajúak, még az embernek sincs kitüntetett hozzáférése a valósághoz, bár bizonyos fajok, különösen a sajátunk, több aspektusát észlelhetik annak, mint mások. De a legbonyolultabb ERR (szemben azzal a másodlagos reprezentációs rendszerrel, amellyel a nyelv egyedül bennünket ruházott fel) is ugyanabból a forrásból származik, mint a legegyszerűbb. Ezek az egyszerű reprezentációk természetüknél fogva alakultak ki három dolog találkozásából: voltak sejtek, amelyek különbséget tudtak tenni két állapot között, az érzékelő sejtek, amelyek információt tudtak begyűjteni, elkülönültek a mozgató sejtektől, így ennek alapján cselekedtek; és voltak olyan mozgató sejtek, amelyek egy adott ingerre több különböző viselkedéstípussal tudtak válaszolni. Az egyszerű és a bonyolult ERR-eket legélesebben az érzékelő sejtek kimeneteit érintő feldolgozás mértéke különbözteti meg egymástól. Az egyszerű reprezentációk feldolgozása Azokban az élőlényfajtákban, amelyekkel eddig foglalkoztunk, nincsen köztes feldolgozási szint. Inger és válasz – a „rossz” tengeri csillag érintése és a rózsa visszahúzódása – közvetlenül összekapcsolódik. Ha egy ilyen élőlény észlel, senki sem gondolja, hogy szüksége van a fejében egy homunkuluszra, aki megfejti az észleleteit. Az élőlények méretének növekedése még ezen a szinten is elég volt ahhoz, hogy az érzékelő és mozgató sejtek közötti közvetítő sejtek megjelenését eredményezze, bár először ezekre csak azért volt szükség, hogy a köztes távolságokon át juttassák az üzeneteket. Ha azonban több érzékelő sejtfajta alakul ki, és az idegek viszonylag szabadon növekednek és ágaznak el, mint ahogyan a valóságban is, pusztán idő kérdése, hogy kétfajta érzékelő sejt ugyanahhoz a köztes sejthez kapcsolódjon. Ezzel egy új dimenzió jelenik meg: a köztes sejt mindkét érzékelő sejt kimenetét beépíti. A legegyszerűbb feltételezés szerint ha mindkét érzékelő sejt csak olyan vagy-vagy üzeneteket visz át, mint a harmatfű A sejtje, a köztes sejt négy üzenetet tud átvinni a korábbi kettő helyett: az l. sejt tüzel egyedül, a 2. sejt tüzel egyedül, az 1. és a 2. is tüzel, és egyik sejt sem tüzel. Valójában nem szükséges, hogy az 1. és a 2. sejt is érzékelő sejt legyen. Az egyik lehet interoceptív vagy proprioceptív, vagyis jelenthet az élőlény belső állapotairól, vagy visszacsatolást adhat a mozgásairól. Az a tény, hogy egy élőlény autonóm energiaforrás, és aktívan keresi saját energiaellátását még akkor is, ha nem nagyon tud mást, mint enni és mozogni, azt jelenti, hogy kell lennie valamilyen közvetítésnek az inger és a válasz között, ami a külső és a belső információt is magába építi. Még az egyszerű ragadozóknak sem csak azt kell eldönteniük, hogy egy adott dolog zsákmány-e, vagy sem, hanem azt is, hogy éhesek-e. Az élőlények legjobban úgy őrzik meg az energiájukat, hogy vadásznak, ha éhesek, és pihennek, ha jóllakottak. Ha automatikus reflexekkel ragadnának meg minden zsákmányt, az egyetlen tartós eredmény a gyomorrontás lenne. Ennek megfelelően a különböző forrásokból származó információkat össze kell vetni. Az idegrendszerek mennyiségi terminusokra fordítják le mind a belső, mind a külső állapotokat, amelyeket a releváns idegsejtek tüzelési arányának megváltozásai reprezentálnak. Más sejtekből érkező üzenetek hatására normális „nyugalmi” arányuknál gyorsabban vagy lassabban tüzelhetnek. Ezek a változások mintegy absztrakt sémát alkotnak, amely séma reprezentálja, hogy mi történik máshol az élőlényen belül és kívül. A köztes idegsejt( ek), amelyek ezt a két forrást egybeolvasztják, a következő egyenleteknek megfelelően fogják meghatározni az élőlény viselkedését: + ‘teli has’ – ‘zsákmány jelenléte’ = ‘nincs cselekvés’ – ‘teli has’ – ‘zsákmány jelenléte’ = ‘nincs cselekvés’ + ‘teli has’ + ‘zsákmány jelenléte’ = ‘nincs cselekvés’ – ‘teli has’ + ‘zsákmány jelenléte’ = ‘cselekvés’
Az egyszerűség kedvéért feltételeztük, hogy a ‘teli has’ jelzés, azokhoz a jelzésekhez hasonlóan, amelyekkel korábban foglalkoztunk, egy „minden vagy semmi” jelzés. De egyáltalán nem mindig ez a helyzet. Bizonyos jelzések természetüknél fogva binárisak: egy légy (vagy egy darab föld) megérinti a harmatfű leveleit, egy „rossz” tengeri csillag megérinti vagy nem érinti meg
5
a tengeri rózsát. Sok esetben azonban az ingerek fokozatos természetűek. Vegyük a fakérgek repedéseiben lakó lárva példáját, amely a fényintenzitás változásaira reagál; ez számára azt jelentheti, hogy valamilyen ragadozó felnyitja a fa védelmező kérgét. A fényintenzitás változásai egy kontinuumon helyezkednek el. Egy kis változásnak nem kellene semmilyen hatássallennie a lárvára, hiszen ez ártatlan okokból is bekövetkezhetett. A lárva hatékonyabb, ha nem pazarol időt arra, hogy nem létező veszélyek elől menekül, viszont gyorsan válaszol a valódiakra. Az idegrendszere ezért tartalmaz valamilyen küszöbmechanizmust, egy szintet, melyet az ingernek el kell érnie ahhoz, hogy a reflex kiváltódjon. A lárva tétlen marad, amíg el nem éri a fény ezt a küszöböt, aztán megmozdul. A fényintenzitás fokozatossági skáláját valahogyan két állapotba fordítja le: tétlenség/tevékenység állapotokra. A küszöb azonban nem egy rögzített pontot reprezentál a skálán. A habituációként ismert jelenség a következő: első alkalommal, amikor az élőlény új ingerrel találkozik, válasza általában gyors és szélsőséges. Ha azonban ezt nem követi semmilyen rossz hatás, és az inger megismétlődik, minden újabb megjelenése gyengébb választ vált ki. A homár menekülési mechanizmusa olyan, hogy ha hátulról megérintik, hirtelen előrebukik, és úgy néz ki, mintha fejen állna. Ha azonban egyperces időközönként megérintik, elérkezik egy olyan pont, ahol már egyáltalán nem reagál. Talán túlzás az az állítás, hogy a homár „megtanulta” vagy „emlékszik rá”, hogy ez az érintés veszélytelen. Az ilyen folyamatok a tanulás előfutárai, és azt mutatják, hogy a tapasztalat kalapácsa alatt még a legmerevebben programozott viselkedések is alakíthatók. Az élőlény által kapott információ gyakran fokozatos természetű; állhat például egy tárgy méretének és formájának viszonylag fokozatos változásaiból, hirtelen megjelenések és eltűnések helyett. Ez a fokozatosság az idegsejtek tüzelési frekvenciájában nyilvánul meg. Az élőlények azonban általában csak akkor különböztetik meg a fokozatosságot, ha van egy fokozatos választásuk, amely a fokozatos információhoz illeszkedik. Ez viszont attól függ, hogy mennyire kifinomultak bizonyos mozgató szervek (és az őket irányító sejtek). Ezek a szervek csak megragadással tudnak válaszolni? Vagy különböző mozgásokra képesek a teljes erőbevetésű megragadástól a puhatolózó, óvatos utánanyúlásig? Egyéb feltételek egyezése esetén a viselkedéses plaszticitás – az a képesség, hogy kismértékben különböző ingerekre egyre több különböző választ adjunk – adaptív előnnyel szolgál az élőlény számára. A plaszticitás azonban önmagában nem elég. Minél rugalmasabbá válik egy élőlény, annál kifinomultabbnak kell lennie mind érzékszerveiben, mind abban a képességében, hogy a különböző érzékleti forrásokból érkező információt egybevesse. Ez utóbbi folyamat sokkal többet foglal magában az adatok egyszerű összegzésénél, hiszen néha a különböző forrásokból származó információ különböző cselekvésformákra késztethet. Vegyünk egy gyíkot, amely a falon titokban követ egy legyet. Mondhatjuk, hogy a mozdulatai előre programozottak, rögzített cselekvésmintát alkotnak. Maguk a mozdulatok, a gyík egyenes vagy ferde nekilendülései és hosszú leállásai valóban sztereotipek. Ennek a rutinnak a végrehajtása azonban nem lehet előre programozva. Az a szög, amelyben a gyík mozog, a távolság, amelyet minden egyes mozdulatával megtesz, és a mozdulatok között eltelt idő mind változók, amelyek néha egyértelműen a légy aktivitásától vagy annak hiányától függenek. A gyíknak folyamatosan követnie kell a légy mozdulatait, és különösen figyelnie kell izgatottságát, mivel ez azt jelentheti, hogy nagyon éber állapotban van. A gyík éhsége és az a tudása, hogy lecsapási távolságban van a légytől, folytatásra ösztönzik, de a légy rendkívüli nyugtalansága visszatartja. El kell érnie egy egyensúlyt: egy összetett (és természetesen meglehetősen automatikus és tudattalan) számítást kell elvégeznie, amely remélhetőleg pontosan megadja a legmegfelelőbb pillanatot, hogy mikor kell lecsapnia. Vagyis a bemenetek összevetését talán legjobban úgy lehet leírni, mint egy kiértékelési folyamatot (itt a kiértékelés szónak a nem tudatos értelmében). A gyík vagy bármely ugyanilyen, vagy nagyobb bonyolultságú élőlény, mérlegeli az információt, és ennek az információnak az alapján határozza meg a következő lépését. Az ellentmondásos adatok kiértékelésének képessége erősen azt sugallja, hogy az élőlény sokkal több, mint környezetének passzív bábja. Nemcsak a különböző érzékszervekből beérkező bemeneteket és saját belső és külső állapotait mérlegeli, de olyan tapasztalati elemeket is, amelyek kizárólagosan a sajátjai. Hogy ez így van, az még egy olyan alapvető folyamatban is megnyilvánul, mint a habituáció, amelyben az élőlény, hogy úgy mondjuk, visszatekint múltbeli élményeire, és azokat felhasználja jelenlegi élményének kiértékelésében. Ilyen módon az élőlények kezdenek autonómiára szert tenni. Az autonómia nem szabad akaratot jelent, bár az autonómia nyilvánvalóan szükséges előfutára annak az állapotnak, amelyet mi magunk élvezünk, egy olyan állapotnak, amelyben legalábbis el tudunk gondolkodni azon, hogy van-e nekünk olyasmink, hogy szabad akarat. Ez pusztán azt jelenti, hogy bár a döntések még
6
mindig lehetnek tudattalanok és automatikusak, a döntések meghozatalának a helye már nem valahol az élőlény és a környezete között van (ahol feltételezhetően az amőbák, tengeri rózsák vagy harmatfüvek döntései létrejönnek). Ez már szilárdan az érintett élőlények agyában leledzik. Ez elsőre ellentmondásosnak hangozhat. A tudatosság kapuinak kinyitása valójában az élőlény fokozatos eltávolítása a külső tárgyak és események tényleges világától. Egy kő esetében semmilyen reprezentációs szint nem ékelődik közé és a természet többi része közé. A szerves élet alacsonyabb szint jein az érzékelő sejtek aktivitásából álló egyszerű reprezentációk vannak. A fejlettebb gerinctelenektől fölfelé lenniük kell olyan reprezentációknak, amelyek feldolgozó mechanizmusok formájában egyre inkább beékelődnek az érzékelő és mozgató sejtek közé, hogy összegezzék és kiértékel jék az előbbiek bemenetét. A légyfogó gyík esetéhez hasonlóan ezek a reprezentációk, nem pedig külső események váltják ki a cselekvést. Végső fokon a nyelv egy további reprezentációs szintet fog alkotni, amely még inkább eltávolítja az élőlényt a környezetétől azzal, hogy ezt a környezetet messzebbre, de ugyanakkor az élőlény irányítása alá helyezi. Ezen a ponton az olvasó megkérdezheti, hogyan beszélhetünk arról, hogy az érzékelő és agyi folyamatok „eltávolítják” az élőlényt a külső világtól, amikor valójában egyedül ezek teszik lehetővé az élőlény hozzáférését ehhez a világhoz. Ha a világnak olyan érzékelését adnák, amely nem pontos, hogyan tudnák elkerülni az élőlények, hogy nekirepüljenek a falnak, ragadozók ölelésébe sétáljanak bele, vagy rossz faj tagjaival próbáljanak meg párosodni? Valójában értelmetlen „a világ pontos érzékeléséről” beszélni. Egy ilyen nézet megszerzésének minimális előfeltétele az lenne, hogy a néző ne tartozzon egy adott fajhoz sem, hiszen minden faj egyedi módon érzékeli a világot. Az érzékelés minden fajtája hibás lehet valamilyen szempontból, ha más élőlények érzékeléseivel hasonlítjuk össze, az abszolút értelemről nem is beszélve; de ez a helyzet elkerülhetetlen. Minden faj érzékelését, melyet mi az ERR-jének neveztünk, faj specifikus berendezése határozza meg. Ezt a berendezést viszont részben biológiai véletlen, részben az határozta meg, ami az adott faj számára hasznosnak vagy előnyösnek bizonyult az evolúció során. Továbbá a tudatosság paradoxona – minél inkább jellemző valamire a tudatosság, annál több feldolgozási szint választja el a világtól–, mint a természetben olyan sok más dolog is, üzlet. A külső világtól való fokozatos eltávolítás egyszerűen az az ár, melyet azért fizetünk, hogy a világról egyáltalán bármit is tudunk. Minél mélyebb és szélesebb a világról való tudásunk, annál bonyolultabb feldolgozási szintekre van szükség ennek a tudatosságnak az eléréséhez. Minél bonyolultabbak a feldolgozási szintek, annál nagyobb az esélye annak, hogy ezeknek a szinteknek a tulajdonságai – mint minden reprezentációs rendszer esetében – rárakódnak azokra a dolgokra, amelyeket reprezentálnak, és olyan torzításokat okoznak, amelyeknek a feldolgozó aligha lehet tudatában. Az a világosság és részletesség, amelyet az összetett reprezentációk adnak, olyan nagy, olyan meggyőző, hogy nehéz elhinni, hogy valaha is hibásak és félrevezetőek lennének a valóságot illetően. Végül pedig azért képtelenség „a világ pontos érzékeléséről” beszélni, mert még az sem igaz bármely élőlényre, hogy amit észlel, az maga a világ. Az élőlények nem képesek a világból mást észlelni, mint amit a kategóriarendszerük megenged. A tengeri rózsa például ‘zsákmány’ -ra és ‘nem zsákmány’ -ra osztja a világot, aztán ez utóbbi kategóriát ‘potenciális ragadozók’- ra és ‘mások’-ra osztja, míg a béka ‘békák’, ‘repülő bogarak’, ‘tavak’ és még néhány más olyan kategóriára alapján osztályozza a valóságot, mint például ‘nagy felbukkanó tárgyak (potenciális veszély)’. Az élőlények bonyolultabbá válásával mindössze azoknak a kategóriáknak a száma változik, amelyekre a dolgokat felosztják. A reprezentációktól a kategóriákig Tegyük fel, hogy azt mondja nekünk valaki, „Tegnap láttam egy aranysast”. Ez valójában azt jelenti – bármilyen nehézkesen hangozzék is –, hogy ‘megjelent a látómezőmben egy tárgy, ami úgy tűnt, hogy egy aranysasnak címkézett belső reprezentációnak felel meg’. Most tegyük fel, hogy egyedül vagyunk éjszaka a házban, és zajt hallunk. Első reakciónk az, hogy ezt a zajt valamilyen kategóriába soroljuk. Csak így tudunk rá megfelelő módon válaszolni: figyelmen kívül hagyjuk, kitámasztjuk az ajtót, kiengedjük a macskát, hívjuk a rendőrséget és így tovább. A hangot ‘zaj’-ként kategorizáltuk. Ez azt jelenti, hogy nem annyira magát az élményt kategorizáltuk, pusztán azonosítottuk azt a szenzoros csatornát, amelyen keresztül hozzánk érkezett. Végül tegyük fel, hogy valami felébreszt bennünket mély álmunkból, de elképzelésünk sincs, hogy ez a valami zaj volt, fényvillanás, érintés, hőmérséklet-változás vagy egy álomrészlet. Még azt a szenzoros csatornát sem azonosítottuk, amin keresztül az élmény hozzánk érkezett (sőt még azt sem, hogy a forrása egyáltalán szenzoros csatorna volt-e, mivel az álmot sem lehet kizárni). Most akkor észleltünk vagy tapasztaltunk egyáltalán bármit? A válasz, úgy tűnik, nem (hacsak a felébredést magát nem számítjuk élménynek). Ha azt mondjuk, hogy valamit észleltünk, egyszerűen annyit mondunk, hogy válaszoltunk valamilyen ingerre, amely megjelent a külső világban, és ezt az ingert besoroltuk valamilyen kategóriába. A megfelelő kategóriát egy kiválasztási folyamat révén határoztuk meg, és azt a kategóriát választottuk ki, amely a legjobban illeszkedik az ingerre a
7
számunkra elérhető összes kategória közül. Ez a hozzárendelés természetesen hibás is lehet. Kiderülhet, hogy amiről azt gondoltuk, hogy sas, valójában egerészölyv, amiről azt gondoltuk, hogy a macska, valójában egy betolakodó, és ez az életünkbe fog kerülni. Az a tény, hogy hozzárendeléseink többször helyesek, mint tévesek, nem változtat azon a tényen, hogy az „észlelés” sohasem több, mint kategóriához való hozzárendelés, mégpedig ahhoz a kategóriához, amely a legjobb tipp arra, hogy mi lehet ott kinn a külvilágban. Azoknak a kategóriáknak a halmazát, amelyekből egy élőlény válogathat, javarészt az határozza meg, hogy milyen fajhoz tartozik, és a kategóriáknak ez a halmaza attól függően változik, hogy az érintett élőlény tengeri rózsa, béka, patkány vagy ember. Az a tény, hogy ezek a kategóriák fajonként változnak, természetes következménye annak, hogy nincs külön létezésük a külső világban. Csak mint belső reprezentációk, a világ megértését szolgáló specializált mechanizmusok léteznek. Ha a világ ismerete abból áll, hogy a benne levő dolgokat kategóriákba soroljuk, honnan származnak ezek a kategóriák? Bizonyos esetekben kevés kétségünk lehet afelől, hogy az alapjukat képező reprezentációk veleszületetten adottak. Láttuk az l. fejezetben, hogy a fogságban tartott, elszigetelt majom félelemmel és elkerüléssel reagál, amikor először lát kígyót. Nem lehetett korábbi rossz tapasztalata kígyóval, és az anyja vagy más idősebb majom sem beszélhetett neki kígyókról. Mégsincs semmi misztikus vagy rejtélyes abban az állításban, hogy a majomnak valamilyen veleszületett reprezentációja van a kígyóról. Ha a kígyó megjelenésének különböző aspektusai által serkentett vagy gátolt idegsejtek már össze vannak kötve a félelemközpontokkal vagy közvetlenül az elkerülő viselkedést irányító sejtekkel, akkor a majom félelemmel vagy elkerüléssel fog válaszolni, ha először találkozik kígyóval. Ennek ellenére, bármennyire is hasznosak az ilyen mechanizmusok, hasznosságuknak vannak korlátai. Az egyik gyengéjük az, hogy a veleszületett reprezentációk életlenebbek, mint a tanultak – ha ez nem így lenne, nem lenne olyan könnyű túljárni a majom eszén egy darab kötelet vagy gumicsövet kígyóztatva előtte. Ennél fontosabb gyengeség azonban, hogy minden veleszületett reprezentációhoz egyetlen válasznak kell kapcsolódnia. Egyszerű esetekben ez nem számít. Ha valaki megpróbál egy ceruzát döfni a szemünkbe, a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy pislantunk. Ha hirtelen forróságot érzünk testünk bármelyik részén, nincs ésszerű alternatívája annak, hogy elrántsuk az adott testrészt a hőforrástól. Viszonylag kevés dolog igényel azonban ilyen egyértelmű válaszokat. Sőt, az ilyenfajta válaszok sok esetben diszfunkcionálisak lennének. Tegyük fel, hogy egy faj, mondjuk a gnú, úgy van programozva, hogy szedje a lábát, amikor csak oroszlánt lát. Egy ilyen fajnak verseny társainál kevesebb ideje lenne evésre, és jobban kimerítené magát. A gnú ezért sokkal gyakrabban esne oroszlánok zsákmányául, mint más fajok tagjai, és hamarosan kihalna. Nyilvánvalóan a gnúk érdekében áll, hogy megkülönböztessék azokat az oroszlánokat, amelyek közvetlen és azonnali veszélyt jelentenek, azoktól, amelyek nem. Az ilyen megkülönböztetéseket, amelyek feltételezik, hogy a gnúk képesek az oroszlánok viselkedésének részletes és nem tudatos elemzésére, csak tapasztalat alapján lehet megtenni – vagyis meg kell őket tanulni. Itt azonban felmerül egy probléma. Azok az élőlények, amelyeknek a tevékenységei rögzített cselekvésmintákra épülnek, sztereotip reprezentációkkal rendelkeznek, ezek automatikus módon működnek, azaz a reprezentáció kiváltása közvetlenül váltja ki a cselekvést. De ha a tanult reprezentációk előnye a válasz nagyobb rugalmassága, hogyan lehet fenntartani a reprezentáció és a megfelelő válasz közötti kapcsolatot? Mondjuk a gnú megtanulta, hogyan ismerje fel az oroszlánokat nagyon sok különböző megjelenési formában (talán nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan intelligenciateszteken képesek vagyunk eldönteni, hogy egy térben elforgatott absztrakt ábra „ugyanaz” vagy „különböző”). Honnan tudja a gnú, hogy mikor kezd az oroszlán viselkedése veszélyessé válni? Mi akadályozza meg abban, hogy csak ott álljon, és egy intelligens robot módjára azt mondja magának: ‘Hmm, az az oroszlán mintha egyre nagyobb lenne, ami arra utal, hogy közeledik hozzám, milyen érdekes!’ Az oroszlán viselkedésének legkifinomultabb elemzése sem segít a gnún, ha nem fél az oroszlánoktól. Az oroszlánok puszta látványa nem vált ki azonnali választ, mint egy egyszerűbb élőlény esetében, de kivált egy bizonyos éberségi állapotot, olyat, ami az oroszlán közeledtével egyre intenzívebb lesz. Azt mondhatjuk, hogy az állapot minőségileg változik meg, amikor kivált egy viselkedéses választ. Ha a gnú a mi szellemi képességeinkkel lenne megáldva, nem haboznánk azt mondani, hogy a készültség félelemmé változott, vagy élesebb esetekben, hogy a félelem rettegéssé és pánikká alakult át. Valójában egyáltalán nem antropomorf dolog azt mondani, hogy a gnú, vagy bármely más megfelelő bonyolultságú élőlény jellemezhető az érzelmek ilyen tárával. Az érzelmek olyan hidat képeznek a reprezentáció és a válasz között, amely nagyon fontossá válik, amikor a tanulás felváltja a rögzített cselekvésmintázatokat. Az érzelmeket talán még kevésbé értjük, mint a reprezentációkat vagy a
8
viselkedéses válaszokat, úgyhogy itt viszonylag keveset szólunk róluk. Az érzelmek megjelenése azonban fontos körülmény, mert további lépést jelent a tudatosság felé. Az érzelmek az azokat átélő élőlény egyedi tapasztalatai. Egy faj egészséges tagjai ugyanolyan módon reagálhatnak ugyanarra a bedrótozott reprezentációra” 7 nem az a helyzet, hogy van, aki hátraugrik egy vörösen izzó tárgytól, mások pedig nem. De ugyanarra az ingerre adott érzelmi reakciók személyenként közismerten és megjósolhatatlanul változnak. Ez a változékonyság kevésbé bonyolult fajoknál kisebb. De mindig lesz valamilyen fokú változatosság, mert az érzelmeket tanult reprezentációk váltják ki, és mivel nincs két olyan élőlény, amelynek pontosan ugyanazok lennének a tapasztalatai, és nincs két olyan élőlény, amelyeknek a tanult reprezentációi azonosak lennének. Vagyis az érzelmek hozzájárulnak az élőlények autonómiájához. Minden egyes élőlény a saját konkrét félelmeitől menekül el, és agresszióval válaszol olyan eseményekre, amelyek egy fajtársát esetleg nem zaklatják fel. Saját akaratukat és vágyaikat követik annak alapján, hogy nekik mint egyedeknek mi volt kellemes a múltban. Minél változatosabb a tapasztalat, annál nagyobb az érzelmi autonómia. A 8. fejezetben látni fogjuk, hogy ezek a tények fontos szerepet játszanak az elme és a tudatosság nagyobb rejtélyeiben. Viszonylag közvetlen kapcsolat van a tanult reprezentációk és a tudatosság között. A tudatosság számára a tanult és nem a veleszületett reprezentációk a hozzáférhetők. Ha kételkedünk ebben, próbáljuk meg leírni, hogyan írunk, varrunk vagy úszunk, aztán (anélkül, hogy utánanéznénk egy fiziológia- tankönyvben) próbáljuk meg azt leírni, hogyan alakítjuk át az anyagcsere során az ételt, hogyan termelünk hormonokat, és hogyan növesztünk hajat – vagy, ami azt illeti, hogyan hozunk létre mondatokat az anyanyelvünkön. Hogy a tudatosságnak miért kell erre a tartományra korlátozódnia, az rejtély. Talán leginkább az agyi kapcsolatok általános rendszere felelős ezért, amely bizonyos területeket sokkal jobban összekapcsol, mint másokat, ezt a rendszert viszont a „tudás szükségessége” befolyásolja. A beleink zárt rendszert alkotnak, amely a legtöbb befolyásoló tényezőhöz automatikusan igazodik, míg a világban való viselkedésünk folyamatos visszacsatolást igényel ahhoz, hogy megfelelő módon igazodjon; az optimális igazodáshoz a lehető legtöbb forrásból származó információt kell kiértékelni. Mégis, akár veleszületettek, akár tanultak a reprezentáció k, vannak bizonyos közös tulajdonságaik. Mind a veleszületett, mind a tanult reprezentációk kategóriák kialakításához vezetnek, de nem minden segítség nélkül hozzák létre a kategóriákat. Mint azt korábban láttuk, ahhoz, hogy a majom kialakítsa a ‘kígyó’ kategóriáját, több kellett, mint a kígyók és a hosszú, vékony, nem egyenes tárgyak belső reprezentációja. A tárgyakat egy bizonyos reprezentáció által kiváltott érzelem és az érzelem által aktivált adott viselkedés kötötte a kategóriához. Vagyis egy kategória kialakulásához nem két, hanem három dolog kell: egy tárgy a külvilágban; a tárgy által közvetlenül vagy közvetve kiváltott idegi aktivitások mintázata a megfigyelő agyában; és a megfigyelőnek ezekre a mintázatokra adott belső és külső válaszai. Mivel a kategóriaképzést a jelentés részeként vizsgáljuk, és a jelentést csak az embert illetően tartjuk jellemzőnek, hajlamosak vagyunk a kategóriákat afféle elemző folyamat eredményének tekinteni, amelyben a megfigyelő objektíven nézi a világot, és valahogyan eldönti, hogy mi micsoda. Ezzel figyelmen kívül hagyjuk azt a lehetőséget, hogy kategorizációink sokat köszönhetnek a korábbi, nyelvet nem használó fajok kategorizációinak. Náluk a kategória kialakítása biztosan nem valamilyen absztrakt elemzésből, hanem az élőlény és a környezete közötti dinamikus kölcsönhatásból származott. A jellemző jegyek összeírása és prototípusoktól való távolságok becslése helyett az ő kategóriáik olyan jelenséghalmazokra épültek, amelyek hasonló válaszokat váltottak ki. Ezért valószínű, hogy a kategóriákat nem pusztán a szenzoros bemenetek elemzésével, hasonlósági pontok számolgatásával vagy valamilyen prototípus extrapolációjával alakítjuk ki, ahogyan azt a 2. fejezetben leírtuk. A kategóriákat befolyásolhatják ezek a tényezők, és természetesen később kitalálhatunk meggyőző történeteket arról, hogy hogyan juthattunk el hozzájuk ezekkel az eszközökkel. De a kategóriaképzés további és talán fontosabb tényezője a hasonló viselkedéses válaszokat igénylő reprezentációk csoportosítása. Vagyis a madár nem pusztán valami, aminek két lába és tollai vannak, és repül, és nem is egyszerűen egy tulajdonság, amely a vörösbegyből sugárzik. Valami olyasmi, ami olyan dolgokat rak, amelyeket meg lehet enni, ha megtaláljuk őket. A fa nem csupán valami, ami magasabb és egyenesebb, mint a bokor, hanem olyasmi, amiből faanyagot lehet nyerni (ha elég nagy), és amihez balta vagy hasonló eszköz kell, hogy kivágjuk. Es egyben olyan dolog, amelyre fel lehet mászni, ha üldöznek bennünket, és nem csak el lehet bújni mögötte (mint a bokor esetén). Vagyis azt a kategóriahalmazt, amely egy faj ERR-jét alkotja, a faj evolúciós szükségletei határozzák meg: mit eszik, milyen más dolgokra van szüksége, mitől fél, milyen túlélési stratégiákat részesít előnyben, és milyen kapcsolatban vannak ezek a stratégiák más fajok stratégiáival. Az ERR egésze mintegy a valóságnak a viselkedésünket irányító modelljét adja.
9
De pontosan mi alkot egy kategóriát? Az eddigi érvelésből talán már világos, hogy a kategória egyszerűen egy hallgatólagos fogalom. Vagy hogy másképpen fogalmazzunk, a „fogalom” egyszerűen az a név, amelyet a kategóriának adunk, amikor tudjuk, hogy az egy kategória, és tudjuk, hogy az a nyers tapasztalatok osztályozására használható. Azokat a kategóriákat, amelyekkel más élőlények operálnak – amelyek létezésének (feltételezhetően) nincsenek tudatában –, talán megfelelőbb előfogalmaknak neveznünk. Így megválaszolhatunk egy olyan kérdést, amelyet eddig homályban hagytunk: a fogalmak vajon a előtt jelentek meg, vagy a nyelv volt az a katalizátor, amely létrehozta őket? Minden valószínűség szerint a nyelv először csupán a nyelv előtti tapasztalatokból származó előfogalmak címkézésére szolgált. Természetesen hosszú távon ennél sokkal többre képes, létrehozta saját fogalmait, mint a ‘hiány’, ‘egyszarvú’ vagy ‘aranyhegy’, amelyeknek semmiféle alapjuk nem volt az ERR-ben. De legalábbis kezdetben a nyelv pusztán egy eszköz volt, amelynek segítségéve l a fogalomalkotás eredményeit könnyebben lehetett manipulálni. A kategóriák kialakításának pontos mechanizmusait még mindig nagyon kevéssé értjük, bár szerencsére pontos természetük jelenlegi érvelésünk szempontjából lényegtelen. Feltételezhetjük például, hogy egy olyan egyszerű élőlény, mint a béka, kialakította a kis, kerek, sötét, gyorsan mozgó tárgyak kategóriáját. Ha a béka címkézni tudná saját kategóriáit, ezt valószínűleg ‘bogár’-nak címkézné. Az a tény azonban, hogy a békákat be lehet csapni, és ráugranak a fejük előtt meg lengetett kis kerek golyóra, azt mutatja, hogya ráugrási cselekvést nem lehet valódi bogaraknak megfeleltetni. Ugyanígy, a fiatal rigók hajlandósága arra, hogy egy meglehetősen absztrakt formára (ami nagyjából egy nagy kör tetején elhelyezkedő sokkal kisebb körből áll) kitátsák a szájukat, azt mutatja, hogy a szájtátó viselkedés kiváltója nem lehet a madár saját anyjának valódi felismerése. Ezek a rendszerek számunkra naivak és könnyen becsaphatók. Valójában azonban egyetlen kategorizációs rendszer sem működne, ha nem hatna az objektív jelenségek elég széles skáláján keresztül. Mert a valódi világban az „ugyanolyan fajtájú” tárgyak ritkán jelennek meg előttünk pontosan ugyanabban a formában. Megjelenhetnek szemből vagy oldalról, különböző mértékű takarással, különböző távolságokban és nagyon különböző fényviszonyok között. Ha egy élőlény nem tud a legtöbb ilyen feltétellel megbízhatóan kategóriába sorolni valamit, túlélési esélyei drámaian csökkennek. Ez azt jelenti, hogy bármely élőlény, amelynek az érzékelő képességei túllépnek a fejezet első részében leírtakon, valahogyan egységként észlel olyan tárgyakat, amelyek felszíni részleteikben nagyon különbözőek. Vegyük például azoknak a tárgyaknak a sokféleségét, amelyeket ‘fa’ -ként osztályoznánk, és amelyek magukban foglalják a pálmafákat, fenyőket, juharokat, majomkenyérfákat, olajfákat és nyárfákat, amelyekből valahogy elvonatkoztatunk valami közös azonosságot. Valami nagyon hasonló történik a beszédfeldolgozás során is. Akusztikai szempontból egy adott beszédhang minden kiejtése, hacsak kis mértékben, de különbözik minden másiktól. Ezt a problémát az automatikus beszédfelismerő eszközök még mindig nem képesek teljesen leküzdeni. Az emberi fúl azonban automatikusan kiegyenlíti ezeket a különbségeket, legalábbis a hallgató által ismert dialektusokban. A sikeres kategorizáció minden valószínűség szerint legalább annyira épül negatív, mint pozitív tényezőkre – azt éppúgy meg kell mondani, hogy egy dolog mi nem, mint azt, hogy mi. Amikor több különböző dolog mindegyikét fák képeként azonosítjuk, valószínűtlen, hogy tényleg kivonjuk belőlük a ‘faság’ valamiféle kvintesszenciáját. Valószínűbb az a feltételezés, hogy – mivel az elménk, a maga módján, nagyszámú gyenge párhuzamos feldolgozóval, nem pedig egyetlen erős soros feldolgozóval működik – egyidejűleg kizárjuk a lehetséges alternatívákat. Ha ez így van, akkor ez az ERR egy olyan vonásából származik, amelyet eddig nem vettünk észre. Amint azt a 2. fejezet megmutatta, a nyelvben – másodlagos reprezentációs rendszerünkben – egy kategória-rendszer kimerítően felosztja a világot. De ugyanez igaz az elsődleges rendszerre is. Ha a béka kategóriáit csak a ‘béka’, ‘tó’, ‘bogár’ és ‘nagy felbukkanó tárgy’ és ‘a maradék’ (békák szempontjából nem lényeges dolgok) alkotják, akkor ezek a kategóriák építik fel a béka világát, és mindent, amit a béka észlel, az egyik ilyen kategóriához kell hozzárendelnie. Ha a kategóriák tényleg így épülnek fel, akkor könnyű őket negatívan meghatározni. Talán minden szexuálisan szaporodó faj számára a ‘saját faj’ kategória a legalapvetőbb. Ez először is megadná a békának a ‘béka’ és ‘nem béka’ kategóriákat. A másodikat aztán tovább lehetne osztani olyan módon, hogy bármely kategóriát meg lehetne határozni úgy, hogy nem tagja más kategóriáknak: a ‘tó’ békadefiníciója lehetne ‘nem béka, nem bogár, nem-nagy-felbukkanó-tárgy (de nem lényegtelen)’. És ennyit várnánk, ha tényleg minden érzékszerv végső soron olyan sejtstruktúrákból származik, amelyek, mint a villanykapcsolók, csak két állapotot különböztetnék meg. Kezdetben nem volt más, csak a differenciálatlan űr. Aztán jött ‘x’ és ‘nem x’ (a harmatfűnél ‘kapcsolat’ és ‘nincs kapcsolat’, a tengeri rózsa ‘jó tengeri csillag’ és ‘rossz tengeri csillag’ felosztása). Végül aztán a reprezentációk elszaporodtak. A taoizmus eredettörténetével való hasonlóság nem lehet teljesen véletlen. Van arra bizonyíték, hogy viszonylag „unintelligens” élőlényeknek vannak olyan kategóriák ik, amelyek meglehetősen kifinomultak (vagy legalábbis ezek kialakulhatnak náluk). Richard Herrnstein és munkatársainak kísérletei például megmutatták, hogy a galambokban kialakultak a fák és az emberek mélyen gyökerező előfogalmai. A galambokat először arra tanították be,
10
hogy ha egy adott osztályba tartozó dolgot (fa, ember vagy valami más) tartalmazó kép jelenik meg, csőrükkel rákoppantsanak egy gombra. Amikor ezt a viselkedést elsajátították, többféle képet mutattak nekik, amelyek közül néhány a vizsgált kategória képviselőit tartalmazta, mások mást. A galambok elég nagyfokú pontossággal tudtak válaszolni, például a ‘fa’ képekre koppantottak, még akkor is, ha csak néhány ágjelent meg egy zömében városi tájon. Nehéz elképzelni, hogy a galambok hogyan tudták volna ezt a viselkedést végrehajtani, ha nem sajátítottak volna el olyan előfogalmakat, amelyek az ember fogalmaihoz hasonlóan nagy változatosságot engednek meg abban, hogy milyen objektív jelenségek kapcsolódnak hozzájuk. Vajon ezek az előfogalmak veleszületetten adottak, és aktiválásukhoz csak arra van szükség, hogy a környezet kiváltsa őket, vagy induktív an sajátítják el azokat? Mivel a galambokat arra is betanították, hogy halakkal vagy Snoopy-rajzokkal - vagyis olyan dolgokkal, amelyekről a galamboknak nem volt semmilyen előzetes tudásuk – hasonlóan viselkedjenek, nem valószínű, hogy az előfogalmaknak megfelelő kategóriák az agyban előre meg lennének adva. Mivel az olyan dolgok, amelyek többé-kevésbé úgy néznek ki, mint az emberek, már legalább ötmillió éve veszélyt jelentenek a galambokra, és mivel a fák, amióta csak léteznek galambok, menedékül szolgálnak számukra, valószínűtlen, hogy a galambok agya egy teljesen üres lap, amelyre a tapasztalatnak kemény munkával újra kell írnia ilyen fontos környezeti tényezőket galambgenerációk millióinak minden egyede esetében. Legalább ennyire valószínű, hogy az evolúció folyamán megjelentek olyan galambok, amelyek neurális szerveződése a galambok számára különös jelentőségű dolgok (mint a fák és emberek) azonnali felismerését kínálta, és az ehhez a feladathoz szükséges neurális képességek aztán át adódtak a környezet új tárgyainak elemzésére attól függetlenül, hogy ezek a tárgyak fontosak voltak-e, vagy sem. (Egyébként ezeket a neurális képességeket még mindig alig értjük, és számítógéppel is nehéz, ha nem lehetetlen utánozni őket.) Minden evolúciós modell azt jósolja, hogy ha ez a feltételezés helyes, akkor ezek a képességek, ha egyszer már egy egyednél megvannak, elterjednek, és addig fejlődnek, amíg egész populációkra jellemzőek nem lesznek. Továbbá, figyelembe véve a genetika konzervatív természetét, azt várnánk, hogy egy adott előfogalmat megtalálunk annak a fajnak a leszármazottainál is, amelynél először megjelent, feltéve, hogy az előfogalom jelöletének továbbra is jelentősége van az utód fajok életében. Így az előfogalmak az evolúció során felhalmozódnak. A tér reprezentációja Eddig az egyszerűség kedvéért, ám valamennyire mesterkélten, az élőlényeket úgy kezeltük, mintha mindegyikük csak egyedi, elszigetelt jelenségeket észlelne, és mintha minden jelenség valamilyen statikus entitás volna. Ez természetesen távol áll az igazságtól. Az élőlények gestaltot, olyan egészleges látványt észlelnek, amely ugyanúgy tartalmazza a tárgyak viselkedését és a különböző tárgyak közötti viszonyokat, mint a tárgyat magát. Vegyük például a rögzített tárgyak között fennálló téri viszonyokat. Ha egy szoba ismerős számunkra, akkor akár teljes sötétségben vagy becsukott szemmel is tudunk mozogni benne. Vagy ha egy számunkra idegen területen megyünk keresztül, kis figyelemmel visszafelé is megtaláljuk az utat annak ellenére, hogy minden tereptárgyat az ellenkező irányból közelítünk meg. Ahhoz, hogy ilyesmire képesek legyünk, fel kell építenünk az érintett terület valamiféle belső reprezentációját. Ez a reprezentáció tulajdonképpen a szoba vagy a terület belső térképét alkotja, olyan térképet, amelyet szükség esetén az emberek egy része papírra tudna vetni. Az itt használt általános képességek nem egyedül ránk vagy akár csak a „magasabb rendű” faj okra jellemzőek. Vannak olyan rovarfajok, amelyek a fejükben hordozzák a táplálkozásuk és fészkelésük terepét jelentő közvetlen környezet térképeit. Az egyik vadászódarázs faj, a Philantus, nem egy automatizált hazairányító ösztön segítségével lokalizálja a fészkét, hanem különböző, körülötte levő tereptárgy ak helyét memorizálja. Ha a tereptárgyak összekeverednek, akkor nagy vesződséggel megkeresi a fészkét, és új tereptárgyak sorát memorizálja. Még megdöbbentőbb egy másik darázsfaj, az Ammophila példája, amely föld alatti üregekben neveli a lárváit, és hernyókkal táplálja őket. Az Ammophilának egy adott időben akár 15 lárvája is lehet elrejtve, és emlékeznie kell mindegyiknek a helyére, és arra is, hogy melyik milyen fejlődési ponton tart ahhoz, hogy megfelelően ellássa őket. Mindkét rovar agyában tehát belső térképek vannak a környezetről. Vegyük észre, hogy az ilyen térképek iránti szükséglet azonnal megjelenik, amint az élőlények olyan stratégiát alakítanak ki, amelyhez szükségük van egy biztonságos „otthonra”, ahová mindig visszatérhetnek. Hacsak, mint a remeterák, nem viszik ezt az otthont magukkal, vagy mint az étikagyló és a kürtcsiga, nincsenek hozzákötve a házukhoz, akkor az élőlénynek meg kell találnia a hazavezető utat. Mivel az „otthon” helye az idő során változhat, a rögzített cselekvésmintázatoknak itt nem lehet hasznát venni, és a tanulási képesség elsőrendű fontosságúvá válik.
11
Egy élőlény azonban nem építhet kognitív térképet pusztán érzékszervi információ, tanulás és emlékezet alapján. Amit megtanul, annak egy olyan, már létező keretbe kell beágyazódnia, amely lényegében a külső tér transzformáltja. A környezet és a térkép között ilyen transzformációs kapcsolat nélkül az élőlény nem tudhatná, hogy a belső térképen az x pont állandó összefüggésben van a környezetbeli x ‘ ponttal, és a térképen x-y és x-z távolságának aránya ugyanaz, mint a környezetben x ‘-y’ távolságának aránya x ‘-z’ távolságához. A kognitív térképeknek természetesen nem kell a látványra épülniük. A mentális mechanizmusok, beleértve a nyelvet is, modalitás függetlenek (a jelnyelvek ugyanazokat az elveket követik, mint a beszélt nyelvek). A denevérek, akik éjszakai életet élnek, elsősorban visszhangon alapuló tájékozódással határozzák meg a helyzetüket. Ha egy üres istállóban nevelünk denevéreket, és drótokkal behálózzuk az üres tereket, a denevérek megtanulják a drótok elhelyezkedését, és következetesen kikerülik azokat. Ha azonban az alvási periódus alatt a drótokat átrendezzük, a denevérek ébredés után újra és újra belebotlanak a drótokba, amíg meg nem tanulják az új elrendezést. Ez azt jelenti, hogy a denevérek általában nem a környezet érzékelése során kialakuló közvetlen benyomások alapján tájékozódnak. Ha így lenne, a denevérek hanglokátor-rendszere azonnal tájékoztatná őket arról, hogy a drótokat áthelyezték, és soha nem lenne baleset. A denevérek azonban belső modellt alakítanak ki a környezetükről, és aztán ennek alapján tájékozódnak. A legtöbb helyzetben ez a folyamat evolúciós előnyökkel jár. A denevér ahelyett, hogy minden energiáját olyan tények igazolására és újraigazolására fordítaná, amelyek nagy eséllyel nem változnak – ahogyan ezt a világról egy mindenféle előzetes tudás nélküli robot tenné –, éppen azt tételezi fel, hogy a környezet jellemző i nem változnak, és minden energiáját azokra a jellegzetességekre összpontosítja, amelyek változnak, méghozzá gyorsan, mint például az éppen üldözött rovar helye. Időnként ez az összpontosítás túlzó, és katasztrófához vezet, de legtöbbször nem így van. Semmi okunk feltételezni, hogy az ilyen mértékű modellfüggőség denevérekre korlátozódik. A környezeti vonások a legtöbb, ha nem minden faj esetében viszonylag állandók, így ugyanazok az a gazdaságossági megfontolások érvényesek. Továbbá azt sincs okunk feltételezni, hogy a modellfüggőség a környezet téri térképeire korlátozódik. Ezekre a modellekre legjobb úgy tekinteni, mint amelyek minden faj esetében pusztán részei a faj ERR-jei által létrehozott sokkal átfogóbb környezetre vonatkozó modelleknek. A cselekvés reprezentációja Eddig úgy tettünk, mintha a környezet modelljei olyan kategóriákra oszlanának, amelyek tárgyakra vagyentitásokra korlátozódnak. Ez azonban nem lehet így, mert az agy nemcsak olyan sejteket tartalmaz, amelyek arra vannak hangolva, hogy színekre, fényintenzitásokra, élekre és más statikus jellegzetességekre reagáljanak, hanem olyanokat is, amelyek mozgásra válaszolnak – különböző típusú, sebességű és irányú mozgásokra. David Perret és mások kutatásai szerint a majmok temporális kérgének különböző sejtjei egy főemlősszerű alak különböző mozgásaira válaszolnak – előre, hátra, jobbra és balra haladó mozgásokra. Egy olyan sejt például, amelyet egy ilyen alak közelítő mozgása serkent, nyugalomban marad a távolodó vagy oldalirányú mozgás láttán. Sőt vannak olyan speciális sejtek, amelyeket csak az emberi vagy majomkéz bizonyos mozgásai serkentenek: megragadás, szedés, tépés és így tovább. Az eddig áttekintettek fényében lényegét tekintve semmi misztikus nincs az ilyen folyamatokban. Ha adva van az A, B, C, D és E érzékelő sejteket tartalmazó halmaz, az X összegzősejt csak akkor válaszol, ha a halmaz minden tagja egyszerre izgalomban van. De tegyük fel, hogy A, B, C, D és E sejtek olyan szögre, méretre vagy mozgásra válaszolnak, amelyek inherens részét alkotják egy főemlőstest balról jobbra haladó mozgásának, vagy egy főemlőskéz megragadó mozdulatának. Tegyük fel azt is, hogy az X-et nem befolyásolja sem más sejtek tüzelése, sem az A-E halmaz bármely részhalmazának tüzelése. Csábító lehet ezen a ponton a magasabb szintű neuronok komplex ingerekre adott válaszában a végső soron a nyelv építőkockáit adó lexikális elemek idegi szerveződését látni. Ahol ezek a válaszok olyan kategóriák létezését vonják maguk után, mint a galamb esetében a ‘fa’ vagy ‘ember’, ez a lépés helyénvaló lehet. Ezek lehetnek a csÍrái azoknak a fogalmaknak, amelyeket mi főnevekkel reprezentálunk. Nehezebb a majom esetében a ‘jobbra mozgó főemlőskéz’ vagy ‘valamit megragadó főemlőskéz’ eseteit az előigék eseteinek tekintenünk. Először is, a jelöleteik nem cselekvések, hanem ágensek-pluszcselekvések. Ha a nyelvet közvetlenül olyan kimenetekről olvasnánk le, mint az X idegsejté, akkor nyilván egy ‘tehénlegelés’ típusú nyelvet kapnánk, amely az entitást és a viselkedését egyetlen kifejezésseljelöli. Amint azt a 2. és 3. fejezetben láttuk, ez sohasem fordul elő: az alanypredikátum megkülönböztetés talán a nyelv legalapvetőbb vonása. Ez azonban aligha tudható be az ERR valamely hiányosságának: inkább az entitások és a viselkedés reprezentációjában megmutatkozó elkerülhetetlen aszimmetriának köszönhető.
12
Képzeljünk el két viselkedéshalmazt. Az egyik halmaz alvó tigrist, felébredő tigrist, cserkésző tigrist, futó tigrist, zsákmányt megtámadó tigrist és hasonlókat ábrázol. A másik halmaz futó tigrist, futó orrszavút, futó struccot, futó csótány t, futó embert és hasonlókat. Figyeljük meg, mennyivel több állandóság van a ‘tigris’-ben, mint a ‘futás’-ban. A ‘tigris’ számos konzisztens vonását megőrzi minden cselekedetében. A fülek, csíkok, farok és a többi ugyanaz marad, függetlenül attól, hogy a vadállat mit csinál. Az ilyen állandó vonások ERR-beli reprezentációja az idegsejtek konstellációinak olyan formáinak felel meg, amelyeknek nagyon nagy százaléka tüzel a tigris minden megjelenésére. A ‘futás’ ezzel szemben viszonylag kevés állandó vonást őriz meg a különböző végrehajtóin keresztül. Néha két futó lábat látunk, néha négyet, máskor hatot, maguk a lábak is nagyon különbözni fognak méretükben és formájukban és így tovább. A ‘futás’ egyes esetei közötti ilyen objektív különbségek létezése aztjelenti, hogy nem lesz egyetlen olyan neuronhalmaz, amelynek egésze vagy majdnem az egésze tüzel a ‘futás’ bármely esete láttán. Valójában viszonylag kevés neuron fog tüzeini mind a csótány, mind az elefánt futása láttán, miközben viszonylag sok olyan lesz, amely az elsőre tüzel, de a másodikra nem, és viszont. A 2. fejezetben rámutattunk, hogy az igék sokkal absztraktabbak, mint a főnevek, és most már megérthetjük, hogy ennek mi az oka. A főnevek alapjául szolgálhatnak azok az olyan élőlények számára is elérhető általánosítástípusok, amelyek nem bonyolultabbak egy galambnál. De ez talán nem igaz az igékre. Valójában mivel ugyanaz a cselekvés, ha különböző fajok hajtják végre, eléggé különböző neuronhalmazokat serkent, nehezen képzelhető el, hogy nyelv nélkül hogyan lehetne a cselekvéseknek olyan elsődleges reprezentációja, amely elvonatkoztat a cselekvések különböző végrehajtóitól, mint ahogyan azt például afut, támad vagy elrejtőzik igék teszik. (Erről könnyen megbizonyosodhatnánk, ha megnéznénk, hogya galambokat be lehet-e tanítani arra, hogy a ‘futás’-t ábrázoló képeket felismerjék, és ha igen, akkor ezután ugyanolyan megbízhatóan meg tudják-e különböztetni a ‘futó’ és ‘nem futó’ képeket egymástól, mint a ‘fát’ és a ‘nem fát’). Ez az érvelés azonban összeomlik, ha olyan viselkedésekre szorítkozunk, amelyeket általában csak bizonyos fajok hajtanak végre. Talán itt a ‘valamit megragadó főemlőskéz’ adja a kulcsot a megoldáshoz. Hiszen csak a főemlősök rendelkeznek olyasmivel, mint egy főemlős keze, és ebből következően csak a főemlősök tudnak végrehajtani egy olyan cselekvést, mint a ‘kézzel megragad’. Vagyis semmit sem tudunk ‘kézzel megragadás’-ként elképzelni, ami ne ingerelné az A-E érzékelő idegsejteket és az X összegzősejtet. Továbbá mivel egy adott főemlősfaj tagjai más főemlősfajok tagjaival ritkán lépnek interakció ba, a saját fajuk tagjaival viszont szinte állandóan, ezeknek a neuronoknak a tüzelése kizárólag a saját fajuk vIselkedeselhez fog kapcsolódni. Ha a prototipikus főnevek olyan fajokat reprezentálnának, amelyek fontos kapcsolatban vannak az emberszabásúakkal, akkor a prototipikus igék talán olyan cselekvéseket reprezentálnak, amelyeket csak az emberszabásúak tudnak végrehajtani. Maga az a fogalom, hogy ‘a saját faj által végrehajtott cselekvés’ egy eddig meg nem vlzsgált dimenzióra utal. Ha bármely fajnak megvan az a képessége, amellyel felIsmen ezeket a cselekvéseket, és ha ezen felül az ezeket a cselekvéseket végrehajtó faj a megfigyelő saját faja, ez csak a fajtársaknak szóló kitüntetett figyelem eredménye lehet, hiszen az élőlény rendszeresen ezekkel lép kapcsolatba. Vagyis vannak bizonyosfajta reprezentációk, amelyek nem valószínű, hogy társas fajokon kívül megjelennének. A társadalom reprezentációja Az evolúció során mindig voltak társas és magányos fajok. De ahogy nőtt a fajok összetettsége, a társas fajok egyre nagyobb előnyt élveztek a magányosakhoz képest. A komplexitás és a szociabilitás között bonyolult kapcsolat van. Általánosságban véve egy faj túlélését kétféleképpen lehet biztosítani: puszta számok és komplex adaptációk révén. Azok a fajok, amelyek rögzített cselekvésmintázatokra építenek, megengedhetik maguknak, hogy „a számok útját válasszák”, hogy hatalmas mennyiségű tojást rakjanak, aztán elhagyják őket. Az Ilyen tojások óriási százalékát elpusztítják a ragadozók, de azok, amelyek fennmaradnak, gyakorlatilag születésüktől kezdve a lehető legrátermettebbek a világgal való megküzdésre. Azokat a fajoka! azonban, amelyek inkább a tanulást is magukban foglalo komplex adaptaciókra támaszkodnak, nem lehet a véletlen szeszélyeire hagyni, különben egy egész generációt felfalhatnának a ragadozók, mielőtt szaporodóképes korba lépne. Az ilyen élőlények legalább egy anya (és sok faj esetében mindkét szülő és több idősebb nőstény) aktív gondoskodását igenylik.
13
Ez azt jelenti, hogy legalábbis életük korai szakaszában egy szoros, társas közösség részét alkotják. Azoknál a fajoknál, amelyek közösségi ellátó hálozatokat alakItottak kl, ez a közösség egész életükön keresztül fennmaradhat. Itt ismét paradoxonnal találjuk magunkat szembe. Ugyanúgy, ahogya faJoknak el kell távolodniuk a világtól ahhoz, hogy megismerjék azt, az élő lényeknek először társasan kell élniük ahhoz, hogy megtanulják, mit jelent egyennek lennI. Természetesen nem minden közösségi életet élő fajnál alakul ki az egyéniség. Bár a hangyák, méhek és termeszek társadalmai nagyon összetettek, az őket alkotó egyedek túl egyszerűek, és túl erősen támaszkodnak rögzített cselekvésmintázatokra ahhoz, hogy a másik mint egyén bármilyen tudatos észlelése kialakuljon náluk. (Vagy legalábbis ezt feltételezzük – nem tudjuk tőlük megkérdezni!) De a társas emlősök, különösen a kutyafélék és a főemlősök olyan időben alakultak ki, amikor a tudatosság alapjai (különböző kifinomult érzékszervek, emlékezet, tanulás, információn alapuló belső állapotok és a valóság belső modelljei) sokkal messzebbre jutottak a rovarokrajellemző állapotnál. Amint ilyen élőlények elkezdtek együtt élni, elkerülhetetlen volt, hogy kialakuljon náluk annak a tudása, hogy a társaik nem csupán ugyanannak a fajnak a tagjai, hanem egyének, amelyek mindegyikének megvan a maga személyisége. Mások felismerése először is azokból a körülményekből táplálkozik, amelyek között a társas emlősök felnőnek. Egy alom tagjai hónapokon át intenzív interakciót folytatnak egymással. Gyakran hosszú időn keresztül össze vannak szorítva egy odúba vagy repedésbe, ahol versengenek a táplálékért és anyjuk figyelm éért. Később beépülhetnek egy olyan kis csoportba, amelynek tagsága csak a régi tagok halálával és újak születésével változik. Ilyen körülmények között minden egyed megtanulja a többiek erősségeit és gyengéit: mi okoz örömet, mi dühíti fel, gyorsan vagy lassan válaszol, barátságos, távolságtartó vagy ellenséges-e, és egy sereg más személyiségvonást. Csak ezen keresztül tanulja meg egy fiatal egyed, hogy meddig mehet el saját céljainak megvalósítása érdekében. Vagyis egy ilyen csoportban minden egyed számára minden más egyednek élesen körülhatárolt és öszszetett személyisége van. Lehetetlen meghatározni, hogy ebben a folyamatban hol ismeri fel az élőlény, vagy felismeri-e, hogy ő ugyanúgy jelenik meg mások életében, mint mások az ő saját életében. Talán ezt nem is tudja megtenni igazán, amíg a nyelv nem ruházza fel őt másodlagos reprezentációs rendszerrel, amelynek az emelvényéről mintegy megfigyelhet másokat és önmagát is. De másoknak mint individuális egyedeknek a tudata szükséges, ha nem is elégséges előfeltétele annak, hogy felfedezze, ő maga is éppen egy ilyen egyén. Az egyed éntudata adja viszont a nyelv és a tudatosság világának alapkövét, amely, legalábbis amennyire tudjuk, a földön az evolúció által létrehozott számtalan faj közül csak egyre jellemző. A nyelvhez és a tudatossághoz vezető hosszú, de egyenes út A fejlettebb főemlősökkel elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz, amely közvetlenül megelőzi a nyelvet. Amikor ezt a szákaszt elértük, a nyelv infrastruktúrájának nagy része már megvolt. Mivel a nyelv elsődlegesen rep rezentációs rendszer, előzményeit nem a kommunikáció primitív formái között találjuk meg, hanem azokban az eszközökben, amelyekkel korábbi és egyszerűbb fajok az általuk benépesített világot maguk számára reprezentálták. A nyelv felé vezető első lépés azoknak a sejteknek a kialakulása volt, amelyek a környezet vonásaira válaszoltak. A második lépésben a környezetre válaszoló sejtek elkülönültek a mozgáscselekvést irányító sejtektől. A harmadik lépést azjelentette, amikor az érzékelő sejtekből érkező különböző információk különböző viselkedéseket tudtak kiváltani a mozgató sejtekben. És a negyedik lépés az volt, amikor az érzékelő és a mozgató sejtek közé ékelődő sejtek információfeldolgozóként kezdtek el működni, egybeolvasztva és összegezve különböző sejtek kimenetét. Ezeknek a mechanizmusoknak az elburjánzásával további lépések is történtek: egyre többfajta információt begyűjtve és ezt az információt feldolgozva kialakították az adott faj ERR-jét alkotó kategóriákat. Egy téri mátrixnak, a fizikai viselkedéseknek és a fajtársak személyiségvonásainak reprezentációs képessége újabb lépéseket jelentett ugyanebben az irányban. E lépések mindegyike növelte az élőlény autonómiáját. A döntések már nem a külső ingerekre adott egyszerű közvetítés nélküli válaszok voltak: egyre inkább olyan belső számítások eredményei lettek, amely a külső világból származó információt összeolvasztotta az élőlény pillanatnyi állapotával és múltbeli tapasztalataival. Azok az előfogalmak, amelyek a főnevek és még az igék jelöleteiként is szolgálhattak – a főnevek és az igék azok az alapvető egységek, amelyekből más nyelvi kategóriák származnak –, a magasabb rendű főemlősök kialakulásakor már a helyükön voltak. Ezek után mindössze megfelelő szelekciós nyomásra és egy használható modalitásra volt szükség a nyelv primitív formájának a
14
kialakulásához: vagyis szükség volt a tényezők egy olyan halmazára, amely a másodlagos rep’rezentációk kialakulását előnyössé teszi, és egy olyan eszközre, amelyen keresztül az ilyen reprezentációk konkrétakká és közösségileg elérhetővé válnak. Világossá fog válni, hogy az evolúcióra vonatkozó itt vázolt nézet több tekintetben szemben áll a ma általánosan elfogadott evolúciós nézetekkel. Ezeknek a nézeteknek nagyon kevés mondanivalójuk van a reprezentációkról, továbbá számos értelmezőjük visszautasítja, hogy a fejlődés bármilyen következetes formájáról beszéljen. Azok, akik elfogadják a fejlődés ilyen értelmezését, általában nem a reprezentáció, hanem az „intelligencia” terminusaiban írják azt le. Az „intelligencia” kifejezést azért tettük idézőjelbe, mert nem nyilvánvaló sem az érvényessége, sem az értéke. Az emberre vonatkoztatva vagy valamilyen homályos laikus értelme van, vagy némiképpen körbeforgó a jelentése: az a képesség, hogy jól teljesítsünk az intelligenciateszteken. Gyakran az sem világos, hogy milyen kapcsolatban van ez a tényező más képességekkel. Saját fajunk és más fajok között az „intelligenciát” néha problémamegoldási sikerességként értelmezik. Mivel azonban más fajok számára a problémákat mi állít juk fel, és ez soha sincs fordítva, ez a meghatározás aligha elfogulatlan. Mégis, annak ellenére, hogy homályos és elégtelen az intelligencia fogalma, és nincs szisztematikus mércéje, sokan továbbra is hisznek abban, hogy van az intelligenciának valamilyen természetes rangsora, amelyben a laposférgek nagyon alacsonyan helyezkednek el, a békák kicsit magasabban, a kutyák sokkal magasabban, és az ember áll a csúcson. Konzervatív számítás szerint az intelligencia nem több, mint az asszociációk kialakításának képessége akár inger és válasz, akár két inger között. A pszichológus Euan McPhail amellett érvelt, hogy valójában minden gerinces és gerinctelen osztozik ebben a képességben, és ezért mindegyikük azonos intelligenciaszinten van. Egyedül a mi fajunk emelkedik e szint fölé, és egyedül a nyelv birtoklásán keresztül teszi ezt meg. Ebből a nézőpontból a különböző gerinces fajok közötti látszólagos intelligenciakülönbségek csupán annak köszönhetők, hogy ezek a fajok különböznek viselkedéseik rugalmasságát és ökológiai fülkéjükhöz igazodó mozgásos képességeik változatosságát illetően. A mi nézőpontunkból a kép egy kicsit másképp fest. Tényleg van egy természetes rangsor, de ez annak a függvénye, hogy az élőlények milyen mértékben képesek a körülöttük levő világot reprezentálni. Amint azt már megjegyeztük, ez szorosan összefügg az élőlény rendelkezésére álló viselkedéses válaszok változatosságával. A protoplazmafoltoknak csak a tudományosfantasztikus könyvekben van intelligenciájuk. A valódi élőlényekben a reprezentációs képességek előnyét az a képesség határozza meg, hogy különböző reprezentációkra különbözőképpen reagálunk, és a kettő kölcsönös visszacsatolási hatásokkal együtt fejlődik. Ennek a nézetnek az evolúció jelenlegi nézeteivel összehasonlítva két figyelemre méltó következménye van. Először is a nyelvet az evolúció főáramába helyezi. Más nézőpontok szerint a nyelv egy riasztó és zavaró baleset, legalább annyira a nyilvánvaló evolúciós előzmények hiánya miatt, mint váratlan erejénél és összetettségénél fogva. Talán részben ez az oka annak, hogy fajunk eredetének legtöbb leírásában olyan felületesen foglalkoznak vele. A jelenlegi nézőpontból azonban a nyelv csupán egyetlen (bár elismerten nagy) lépés egy szabályos folyamatban, a külső világ egyre kifinomultabb reprezentációjának (vagyis ismeretének) kialakulásában. Amikor az elsődleges reprezentációk szint je elért egy bizonyos bonyolultsági fokot, az lehetővé tette egy második szint kialakulását, amelyen az első szint kimenetei még további finomítási folyamatokon mehettek keresztül. Ha így nézzük, a nyelv olyan előrelépést, amely nem különbözik attól, amikor az érzékelő és mozgató sejtek közötti közvetlen kapcsolat helyett létrejött a köztes sejtek rétege az érzékelő (és más sejtek) kimeneteinek feldolgozására. Valójában kettő helyett három reprezentációs szintről is beszélhetünk: egy elsődleges szintről (például azok a sejtek a retinában, amelyek közvetlenül az ingerekre válaszolnak), egy másodlagos szintről (azok a látókéregbeli sejtek, amelyek az érzékelő sejtek kimenetét dolgozzák fel) és egy harmadlagos szintről (azok a sejtek, amelyek azokat a kijelentéseket építik fel, amelyekkel leírjuk, amit látunk vagy hallunk). Az úgynevezett másodlagos szintet azonban tovább is lehet osztani, mivel a bizonyítékok arra utalnak, hogy a látórendszerben több feldolgozási szint van. Továbbá szubjektíven nem tudjuk megkülönböztetni a közvetlen szenzoros észleleteket és ezeknek a feldolgozását. Amit észlelünk, az csak ez utóbbiaknak és soha nem az előbbinek a kimenete lehet. Vagyis ahelyett, hogy a reprezentációs szintek számával bűvészkedünk, jobbnak látszik (különösen mivel bennünket elsősorban a reprezentáció nyelvi
15
szint je érdekeI) mindenfajta nyelv előtti reprezentációt egybefogni egy egységes elsődleges szintbe, és fenntartani a másodlagos reprezentációs rendszer (MRR) kifejezést a nyelv általlétrehozottra. Megközelítésünk második következménye az evolúció irányítottságával kapcsolatos. Divatos dolog az evolúcióra mint teljesen véletlenszerű folyamatra tekinteni. Ez a nézet, legalábbis részben, bizonyos ellenreakcióként alakult ki (amelyet néhány viktoriánus gondolkodó és a XX. században Teilhard de Chardin is vallott), miszerint az evolúció valamiféle visszafordíthatatlan, előre és felfelé irányuló folyamat, amelynek logikus és elkerülhetetlen csúcspontját saját fajunk képviseli. Ezzel szemben azt állítjuk, hogy az evolúcióban nem volt megfigyelhető semmilyen következetes mintázat. Egy adott korszakon belül előfordulhat, hogy a vízi életformák előnyt élveznek a szárazföldiekkel szemben. Más korszakokban megjelenhetnek tüdővel, szárnyakkal vagy hosszú nyakkal, vagy nagy méretű aggyal rendelkező élőlények. A folyamatot azonban teljesen a véletlen uralta, és minden szakaszban lehetetlen lett volna megjósolni, hogy milyen lesz a következő. Mármost igaz, hogy a genetikai változás szintjén a folyamatok teljesen véletlenszerűek és a környezet által meghatározott feltételek ugyanilyen véletlenszerűek és megjósolhatatlanok. (Gondoljunk az aszályokra és árvizekre, a jégkorszakokra és a jégkorszakok közötti periódusokra, a földrészek leszakadására és összekapcsolódására, valamint a ragadozó- és zsákmányállomány növekedésére és csökkenésére.) Egy állandó jellemzőt azonban találunk. Az evolúció mindig előnyben részesíti a reprezentációs erő növekedését, amíg vannak olyan élőlények, amelyek mozgásos képességei és környezeti feltételei lehetővé teszik, hogy hasznot húzzanak ebből. Ennek az állításnak a természetét jól körül kell határolnunk. Képtelenség lenne például feltételezni, hogy az élőlényeknek jobb reprezentációs rend- szerhez kellj utniuk ahhoz, hogy fennmaradjanak. Ha ez így lenne, nem lennének már amőbák, és a csótányok sem tartoznának eloszlás és kor tekintetében (több százmillió év) a legsikeresebb élőlénytípusok közé. Azt sem akarná senki állítani, hogy a megnövekedett reprezentációs erő a feltétele egy faj túlélésének. Az australopithecusok és más közeli elődeink kihaltak annak ellenére, hogy reprezentációs képességeik nyilván jobbak voltak a korábbi emlősökénél. Amint azonban kialakulnak a külső világra érzékeny sejtek, a véletlen genetikai változatosság előbb vagy utóbb létrehoz olyan sejteket, amelyek szélesebb vagy összetettebb érzékenység i tartományban reagálnak a környezet aspektusaira. Minden, ami a környezet teljesebb reprezentációját adja, ha csak néhány esetben is, képessé teszi az élőlényt egyébként végzetes veszélyek túlélésére vagy olyan táplálékforrások felismerésére és kihasználására, amelyeket egyébként kihagyott volna. Ilyen módon azok az élőlények, amelyeknek a MRR-jei akár csak töredékesen is kifinomultabbak a fajtársakénál, felfrissítik a génállományt, és hosszú idő elteltével az ilyen adaptációkat hordozó gének elterjednek a szaporodási közösséget alkotó populációban. Hasonlóképpen, ha két faj ugyanazért az ökológiai fülkéért verseng, sohasem fordul elő, hogy a gyengébb MRR-rel rendelkező faj foglalja el a fülkét, míg versenytársa kihal. A főemlősök történetének elmúlt ötmillió éve az ellenkező eredményre utal. Továbbá mindaddig, amíg az MRR megfelelően reprezentálja az élőlény környezetét, egy aspektusa sem fog elveszni, és neurális infrastruktúráját érintetlenül továbbadja a következő fajnak. Az ilyen utódok csak hozzátehetnek ehhez az infrastruktúrához, az azokat továbbra is befolyásoló genetikai rekombináció és mutáció véletlen folyamatain keresztül. Az infrastruktúra ritkán vagy inkább sohasem kopik vagy romlik le. Az érzékleti berendezés egy adott része elveszhet, ha egy faj új fülkébe költözik. Azoknak a szuszókoknak az ősei, amelyek ma Venezuela barlangjaiban élnek, elveszítették a látásukat, de ezt felváltotta a madarak csőre által kibocsátott hangokra építő hanglokátor. A korai főemlősök elveszítették szaglásérzékelésük egy nagy részét, amikor felmásztak a fára, és már nem voltak olyan stabil területeik, amelyeket szagjelzésekkel lehetett megjelölni, de ezt a veszteséget a látás hihetetlen mértékű fejlődése ellensúlyozta. Azaz miközben bizonyos érzékszervek gyengülhetnek vagy eltűnhetnek, a MRR, mint egész, vagy ugyanolyan szinten marad, vagy valójában továbbfejlődik. Tehát ha nincs katasztrófaveszély, és elég idő van a működésre, a normális evolúciós folyamatok elkerülhetetlenül a reprezentációs rendszerek , progresszív fejlődését eredményezik. Még a katasztrófa sem szükségszerű en végzetes erre a fejlődésre nézve. Bizonyos szakemberek véleménye szerint a dinoszauruszok hatalmas populációiban, amelyek olyan hatvanötmillió évvel ezelőtt kihaltak, voltak olyan „fejlett” fajok, amelyeknek az agy-test aránya kedvezőbb volt más változatokénál. Ha semmilyen katasztrófa nem semmisítette volna meg őket, akkor ötvenmillió évvel ezelőtt létezhettek volna olyan háromujjú gyíkszerű élőlények, amelyek ücsörögve azon mélázgattak, hogy a nyelv hogyan alakulhatott ki a dinoszauruszkommunikációból. Ha ötmillió évvel ezelőtt valamilyen katasztrófa elsöpörte volna a fóld színéről
16
az emlősöket, akkor lehet, hogy tízmillió év múlva a jövőben valamilyen még ismeretlen és elképzelhetetlen faj egyensúlyozna a nyelv Rubikonján. Figyelembe véve az evolúció elfogultságát az átfogóbb MRR-ek iránt, biztos volt, hogy előbb-utóbb elérkezik ahhoz a szakaszhoz, amikor készen áll a nyelvre. Aztán már nem volt másra szükség, mint az MRR kialakulását támogató szelekciós nyomásra és egy olyan modalitásra, amelyen keresztül egy ilyen rendszer kifejezésre juthat. Ötmillió évvel ezelőtt, fajunk távoli ősei között, ezek a feltételek a helyükre kerültek.
17