4. fejezet A remény iskolái
2000-ben az Oktatási Minisztérium egy merész kezdeményezést indított útjára nyolc iskola részvételével. A „Rendkívül nehéz körülmények között működő iskolák” (Schools Facing Exceptionally Challenging Circumstances – SFECC) nevű kísérlet célja annak demonstrálása volt, hogy még a legnehezebb helyzetben lévő régiók iskoláit is meg lehet reformálni. Könyvünk e fejezete bemutatja, milyenek voltak ezek az iskolák a minisztériumi beavatkozás előtt, és milyen problémákkal küzdenek azok a helyi közösségek, ahonnan a diákjaik kikerülnek. A fejezet két fő felvetése a következő:
azért választották ki éppen ezeket az iskolákat, mert már igen sok hasznos kezdeményezés indult bennük és termékeny táptalajt nyújtottak a legjobb gyakorlat meghonosításához;
bár a helyi lakosság helyzete sok esetben szinte reménytelen volt, ez a nyolc iskola a jobb jövő reményét nyújtja számukra.
Nyolc iskola bemutatása Az Oktatási Minisztérium 2000-ben nyolc iskolát választott ki annak demonstrálására, hogy megfelelő támogatással még a társadalom perifériáin működő iskolák is sikeressé válhatnak. Ez a nyolc iskola nem az ország nyolc „legrosszabb” iskolája volt, bár a sajtó sokszor így cikkezett róluk. Ezeket az iskolákat az ország legnehezebb körülmények közé került iskoláit reprezentáló mintaként választották ki. Az „Octet” – a „Nyolcak” – egyik legfontosabb jellemzője az, hogy nem törődtek bele a reménytelenségbe. Olyan iskolák ezek, amelyeket jó vezetéssel megmenthetőnek találtak, és amelyek esetéből általánosabb érvényű tanulságokat lehet levonni az iskolák, akár a reménytelennek tűnő helyen lévő iskolák fejlesztéséről is.
MacBeath et al (2007) Schools on the Edge. SAGE Publication Inc. 59-82. o.
A projektben részt vevő nyolc középiskola kiválasztásakor a brit Oktatási Minisztérium négy mérőszám tekintetében határozott meg küszöböket. Olyan iskolák kerülhettek be a programba, amelyekben: 1) a diákok legföljebb 15%-a ért el 5 vagy több tárgyból A* és C közötti jegyet 1999-ben és 2000-ben; 2) a diákok legalább 40%-a szociális helyzete miatt jogosult az ingyenes iskolai étkeztetésre; 3) a diákok legalább 39%-a a hivatalos nyilvántartás szerint sajátos nevelési igényű (Special Educational Needs, SEN, magyarul SNI) és 4) a vezetők az Oktatási Követelmények Hivatala (Office for Standards in Education, Ofsted) által végzett, az iskolák felügyeletéről szóló 1996-os törvény (School Inspections Act) által előírt vizsgálatok során „jó” vagy ennél kedvezőbb értékelést kaptak. Mind a nyolc iskolában 1994-ig visszamenőleg gyengék voltak az eredmények. A 14-16 éves diákok 1%-21%-a kapott 5 vagy több A* és C közti jegyet a GCSE (16 éves korban tett középiskolai) vagy GNVQ (szakközépiskolai) záróvizsgákon. A legtöbb iskola esetében 1994 és 2001 között ez a mutató egyszer sem emelkedett 15% fölé (a statisztikák a Minisztériumtól származnak). A kiválasztott iskolák a következők voltak: Campion (Liverpool), The Channel School (Folkestone), Havelock School (Grimsby), Pennywell (Sunderland), Phoenix School (Hammersmith és Fulham, London), St. Albans CE School (Birmingham), The Ridings School (Halifax) és Whitefield School (Barnet, London). Ez a nyolc iskola hasonló mutatókkal rendelkezett, de igen nagy különbségek voltak közöttük. Volt köztük olyan, ahova 400 diák járt, és volt, ahova 1200. Akad közöttük két egyházi iskola és egy fiúiskola is. 2001ben háromban volt valamilyen képzés 16 éven felülieknek, ötben pedig nem. A programban résztvevő iskolák közül négy olyan körzetben található, ahol a jelentkezők között képesség alapján válogató grammar school-ok is működnek, míg a többi iskolának comprehensive school-okkal, azaz előszelekciót nem alkalmazó, de bizonyos félhivatalos válogatási módszereket mégis felhasználó iskolákkal kell versenyeznie. Öt iskola szinte kizárólag fehér bőrűek által lakott környéken fekszik, és diákjai a közvetlen környékről kerülnek ki. A maradék három intézmény diákjai viszont nagyobb, etnikailag vegyes, gyakran cserélődő lakosságú zónákból kerülnek ki, és legtöbbjüknek sokat kell utaznia az iskoláig.
A verseny elszenvedői
Mind a nyolc iskola közös vonása, hogy nem számítanak vonzónak a helyi lakosok szemében; aki teheti, szelektív, azaz felvételiztető iskolába, egyházi iskolába vagy egy „jobb környéken” fekvő iskolába küldi a gyermekeit. Ebben a versenyhelyzetben mind a nyolc iskola elől elszívnak egyes potenciális diákokat ezek a „vonzóbb” iskolák. Emiatt a dolgozóknak igen sok energiát kell a diákok toborzásába fektetnie, miközben a tanárokat sem könnyű ezekbe a „rossz környéken” lévő iskolákba csábítani. Mindegyik intézmény megszenvedte azt, hogy a versenytársaiknak számító iskolákban megsértik az igazságosság és az egyenlőség elvét. A 3. fejezetben idéztük egy iskolaigazgató szavait, aki szerint „ez már csak így megy”. Ő láthatóan beletörődött abba, hogy a szabályok a versenytársainak kedveznek – igazságtalanul. Ez az egyenlőtlen verseny nemcsak az egyes iskolák diákságának társadalmi összetételét befolyásolja, hanem hatással van az érintett negyedekre is: a legtájékozottabb és legambiciózusabb szülők elköltöznek ezekről a környékekről. A nyolc iskola helyzete sok mindenben hasonlít, de igen komoly különbségek is vannak közöttük. Felszínes szemlélő számára egyformának tűnhetnek, de a mélyebben rejlő különbségek miatt a döntéshozók nem vehetik őket egy kalap alá; nem ugyanaz a megfelelő megoldás mindegyik helyzetére. Földrajzilag és történelmileg nagyon eltérő közösségeket szolgálnak ki, ráadásul egy adott iskola diákjai nem feltétlenül a közvetlen földrajzi környezetéből kerülnek ki. Az, hogy az egyes középiskolák diákjai melyik általános iskolából kerülnek ki, jól tükrözi a különböző oktatáspolitikai kezdeményezések és a piaci erők hatásait; a szülők egy része tájékozottan, tudatosan dönt, mások pedig passzív módon beletörődnek az elkerülhetetlenbe.
Nyolc közösség a társadalom perifériáin A Nyolcak közül kettő, a Whitefiled és a Phoenix Londonban van. Ugyanabban a városban fekszenek ugyan, de nagyon eltérő negyedekben, így aztán hatalmas kulturális különbségek vannak a kettő között. Az Önkormányzati Minisztérium által összeállított 2004-es elmaradottsági index (Indices of Deprivation, ODPM, 2004) szerint a 354 helyi önkormányzati terület közül Barnet – a Whitefilednek otthont adó kerület – a 193. legelmaradottabb, Hammersmith és Fulham, a Phoenix zónája pedig a 65. legrosszabb helyzetű.
Barnet London peremén fekszik, és sok különféle részből épül fel: északi részén középosztálybeli elővárosi zónák húzódnak, délebbre pedig, a sűrűn beépített zónákban sok kisebbségi él. A kerületben van három igen előkelő helyen rangsorolt középiskola, több másik iskolája viszont az országban a legrosszabbul teljesítők közé tartozik. A 11-18 éveseket oktató nem szelektív Whitefield, ahova 2001-ben 802 diák járt, a tanárok szerint a problémás gyerekek gyűjtőhelye; azoké, akik nem jutottak be a szomszédos kerületek jobb iskoláiba. Emellé társul a bevándorlás és az újonnan kiutalt szociális lakások miatti nagy fluktuáció, így aztán a 7. és a 11. tanév között a diákok nagy része kicserélődik. Az SFECC kezdeményezés elején az iskola 70, elszórtan elhelyezkedő általános iskola diákjait vette fel, többségében fiúkat. A nemi egyensúly eltolódásának egyik oka az, hogy az intézmény sportiskolaként működik. Barnethez hasonlóan Hammersmith és Fulham is igen vegyes képet mutat: vannak bennük jómódú környékek, és azok közvetlen közelében vannak igen elmaradott, nagyrészt kisebbségiek által lakott negyedek is. A kerület összlakosságának háromnegyede fehér bőrű ugyan, de az a környék, ahol a Phoenix fekszik, az etnikai kisebbségek olvasztótégelye: 50 különböző nemzetiség lakja. A Shepherd’s Bush nevű életteli közösség peremén fekszik, közvetlenül az önkormányzati lakásokból álló, sok problémával küzdő White City lakótelep mellett. A fiatalokkal foglalkozó szociális munkások szerint a Phoenix környékét nem is lehet „helyi közösségnek” nevezni, hiszen a környéken akkora a lakosok fluktuációja, hogy szinte senki nem marad itt elég hosszan ahhoz, hogy a negyednek valamilyen saját identitása alakulhatna ki. 2003-ban a Phoenix 750 tanulója közül 104 volt menekült (javarészt Szomáliából), 113 állandó lakhely nélküli, vándorló családok gyermeke volt, és a diákok négyötödét egyedülálló szülő nevelte. Az iskola legalább kilenc helyi általános iskola diákjait fogadja, bár ezek legtöbbjéből csak a végzett diákok kis része megy a Phoenixbe; a legtöbb szülő inkább a szomszédos kerületekbe küldi gyermekeit középiskolába. Két másik iskola nagyobb városban fekszik: A St. Albans Birminghamben van, a Campion pedig Liverpoolban. Mindkét város hagyományos ipari központ, amelyek a XXI. sz. elején kulturális központtá kezdtek átalakulni. Birmingham az ország földrajzi középpontjában fekszik, fontos szállítási útvonalak kereszteződésében, erős iparral. A becslések szerint lakosságának háromnegyede az ország legkevésbé elmaradott vidékein él, de itt is akadnak nagyon elmaradott közösségek. Kilenc olyan birminghami negyed van, ahol a lakosság legalább 75%-a tartozik Anglia legrosszabb helyzetű 10%-ához. A St. Albans egy soknemzetiségű negyedben fekszik, ahol a legfrissebb népszámlálási adatok szerint a lakosság 78%-a tartozik valamilyen kisebbséghez, részben amiatt, hogy a környék több
menekülthullám elsődleges letelepedési célpontja volt. Az 1960-as években épült tömbházakból mára javarészt eltűntek a hosszú távra odaköltözők; a lakosok nagy részét ma a menedékkérők és az intézményi ellátásból kikerültek teszik ki. A St. Albans egy kis, az anglikán egyház által működtetett, önkéntes támogatók segítségét is igénybe vevő iskola. 2001-ben 416 diákja volt, akik 30 különböző általános iskolából érkeztek. A legközelebb fekvő általános iskola végzőseinek 20%-a ment a St. Albansba, a többiek pedig több másik, gyalog már nem elérhető középiskolában tanultak tovább. A környéken jellemző hatalmas fluktuációt, a lakosság cserélődését jól mutatja, hogy az iskola diákjainak 30%-a évente kicserélődik. Birminghamhez hasonlóan Liverpoolban is gazdasági fellendülés zajlik: egész kerületek újulnak meg, erősödik a belső befektetői kedv, és új munkahelyek jönnek létre a városban. A város Európa 2008-as kulturális fővárosa lett, később pedig az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Összességében azonban Liverpool továbbra is az ország egyik legelmaradottabb, sőt, talán a legelmaradottabb önkormányzati zónája. Az iskola ÉszakLiverpool legszegényebb részeiből fogadja a gyermekeket; ezeken a környékeken minden tíz felnőttből csak háromnak van munkája, 40%-uk képzetlen, és a felnőttek 15%-a hosszan tartó betegségben szenved vagy fogyatékkal élő. 2001-ben az iskolában kb. 600 diák tanult, 95%ban tisztán fehér bőrűek és mind fiúk. Az iskola dolgozói szerint ez is ront a helyzeten, mert a munkanélküliség és a bűnözés is gyakoribb a fiatal férfiaknál, mint a hasonló korú nőknél, amit tovább erősítenek a társadalmi előítéletek is. Sunderland és Halifax (ahol a Pennywell School és a The Ridings School találhatók) olyan városok, amelyeknek most kell megküzdeniük a posztindusztriális éra kihívásaival. Sunderlandben a problémák mélyen gyökereznek, és az egész várost érintik. A munkahelyek és a „jó környéken” fekvő lakások hiánya miatt a jobban keresők más környékekre kezdtek vándorolni, és a városban nincs elég rendelkezésre álló szociális lakás sem, pedig ezekre nagy az igény, hiszen a lakosság nagy hányada számára az egyetlen bevételi forrást a különböző szociális segélyek jelentik. Sunderland önkormányzatának területe a hivatalos rangsor szerint 354-ből a 15. legelmaradottabb, és a 25 körzetből 11 – köztük az is, ahol a Pennywell fekszik – a legrosszabb helyzetű 10%-ba tartozik. Az iskolába 11 és 16 év közötti gyerekek járnak, és 2001-ben csaknem 1200 diákja volt. A környéken rengeteg a vandálok által tönkretett vagy bedeszkázott ház; 400 ház üresen áll, 800 pedig bontásra vár. Néhány helyen menedékkérők laknak átmeneti jelleggel; ők a 99%-ban tisztán fehér negyedben rasszista támadások áldozatai. A Pennywell Schoolhoz legközelebb fekvő területeken a projekt kezdetekor a felnőttek majdnem fele már legalább 12 hónapja munkanélküli volt. A diákok fluktuációja a
Nyolcak között nem számít magasnak, de sok diák azért került ide, mert más iskolákba nem fogadták be, vagy, az egyik ott dolgozó szavaival, „el akart menekülni a korábbi környezetéből”. A The Ridings School környéke, a javarészt fehér bőrű protestánsok által lakott ÉszakHalifax igen éles ellentétben áll az etnikai sokszínűségéről ismert Nyugat-Közép-Halifaxszal. A zónában igen erős a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt támogatottsága, a lakáshelyzet pedig több évtizednyi rossz vezetésről árulkodik. A Jumbles tömbházat, ami 15 éven át üresen állt, végül elbontották, csakúgy, mint az Abbey Parkot, az 1960-as évek díjnyertes új lakónegyedét (itt az 1990-es évek végére a házak állapota annyira leromlott, hogy lakhatatlanná váltak). A Ridings 11-18 éves diákokat oktat, 2001-ben 680 tanulója volt. Több általános iskola végzőseit fogadja felvételi nélkül – egyébként ezekből az iskolákból sok diák megy inkább a két közeli egyházi középiskola egyikébe. A nagy számú ázsiai származású helyi lakos jó része inkább a távolabbi The Halifax High Schoolba küldi gyermekeit középiskolába. A North Halifax Grammar School is növeli a versenyhelyzetet: ÉszakHalifaxból a legjobb képességű 10% ide megy középiskolába. Folkestone és Grimsby (a Channel School és a Havelock School városai) régen egyaránt virágzó tengeri kikötők voltak, de mostanra mindkettő hanyatlásnak indult. Grimsby a halászati ipar elvesztése miatt szenved, Folkestone pedig a La Manche-csatorna alatti alagút megépítése óta vesztette el a jelentőségét és így fő bevételi forrását. A parti városok problémáit tovább súlyosbítja több tényező, amelyek megnehezítik a gazdasági fejlődést: periférikus földrajzi helyzetük, a korlátozott méretű helyi piac és a méretgazdaságosság hiánya. Folkestone az ország peremén fekszik, a Franciaország felé néző partvidéken – tiszta időben látszanak is a francia partok. A komp felé tartó, átutazóban lévő britek szerint a város az ország legrosszabb környékei közé tartozik, pedig ők nem is látják a város legrosszabb oldalát; a munkanélküliséget és a szegénységet. A halászati és turisztikai ipar és a kompforgalom folyamatosan zsugorodik, ami tönkreteszi a gazdaságot és a környezetet is. Kent megye tengerparti városaiban már régóta sok állami gondozott gyerek él – sokan külföldiek – és sokan szorulnak segélyre, illetve sok a különböző pszichiátriai intézetekből elbocsátott lakos is. A Channel Schoolnak otthont adó Shepway kerületet 97%-ban tisztán fehér bőrűek lakják. A lakosok egyötöde szenved valamilyen idült betegségben. Az iskolának 2001-ben 780 11 és 16 év közötti diákja volt, akiknek 67%-a küzd tanulási nehézségekkel. A tanulók hét helyi általános iskolából kerülnek ki, de ezen általános iskolák diákjainak nagy része a Channel School helyi versenytársának számító másik középiskolába megy, a legkiválóbbak pedig más, szelektív gimnáziumokban tanulnak tovább.
Grimsby is tengerparti kisváros, de a hangulata egyáltalán nem a Riviérát idézi. A város sokak szerint „a világ végén van”; az ország keleti csücskében fekszik és az Északitengerre néz, ahonnan gazdagabb időkben a bevételének java része érkezett. Grimsby (Immingham mellett) az Egyesült Királyság legnagyobb kikötője, de nagyon megszenvedte a halászati ágazat visszaesését, majd a Bird’s Eye halfeldolgozó üzem 2005-ös bezárását – az üzem évtizedeken át Grimsby fő foglalkoztatója volt. Grimsby a 354 közül a 67. az angliai elmaradottsági indexben; rosszak a lakáskörülmények, a munkanélküliség az országos átlag kétszerese, elterjedt a droghasználat, a betörések és a családon belüli erőszak. Ilyen környezetben működik a Havelock School, ahova 11 és 16 év közötti gyermekek járnak. A város peremén fekvő intézménynek 2001-ben 700 diákja volt, javarészt a 98%-ban fehér Heneage-ből. A diákok többsége három általános iskolából kerül ki, de két másik általános iskola néhány tanulója is a Havelockban folytatja tanulmányait. Az iskolaigazgató szerint sok diákjuknak igen alacsony volt a születési súlya, sokan alultápláltak, korukhoz képest alacsonyak és soványak, ami nagyban hozzájárul a hiányzások és a betegségek nagy gyakoriságához.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Havelock School A Havelock School Grimsbyben, egy régi halásztelepülésen fekszik, saját gyűjtőterületének peremén. Grimsby etnikailag egységes terület, és az ország legelmaradottabb zónáinak egyike. Az iskola épületeinek leromlott állapota nem segít elnyerni a szülők bizalmát; így Jane Dyer igazgató nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy sikerüljön forrásokat szerezni az iskola felújítására. Az 1980-as évek elején több mint 1200 diák járt ide, részben az igen sikeres plusz két évre, 16 és 18 éves koruk között. Az 1990-es iskolai átszervezés során Grimsby összes középiskolájában megszüntették a 16 év felettiek oktatását, így egyre több szülő küldte gyermekeit a közeli Cleethorpes iskoláiba. Amikor a Havelockba már csak 494 diák járt, be is akarták zárni, és a helyzeten a negatív újságcikkek sem javítottak. Az iskola, tudatában annak, hogy a sajtó a helyi társadalom véleményének egyik legfontosabb formálója, igyekezett elérni, hogy pozitívabb, vidámabb cikkek jelenjenek meg róla, vidám gyerekek képeivel.
Igyekeztek megnyerni a szülőket is: a többi iskolánál korábban rendeztek nyílt napokat, és ingyenes utaztatást is szerveztek a szülők számára. Mára már sok szülő jár a nyílt napokra, és a jelenlegi diákok szülei is rendszeresen járnak az iskolában esténként szervezett előadásokra és képzésekre. Mind ezek a változtatások, mind az a gyakorlat, hogy a családoknak a vezető tanárok és a lelki segély szolgálat vezetői által írt ajánlásokat küldenek, nagyban hozzájárult a pozitív közvélekedéshez. Az iskola sokat dolgozott a helyi általános iskolákkal való kapcsolatok kiépítésén is; meglátogatták a helyi általános iskolákat, és azok képviselőit is meghívták a Havelockba, hogy megismerkedjenek az intézménnyel. A külső munka mellé természetesen a házon belül zajló, az oktatás és a tanulás színvonalának emelését célzó kemény munka társult. Az iskolában külön oktatási tanácsadó és diáktanácsadó dolgozik, akik a külső szervezetekkel való kapcsolattartáson és a hiányzások csökkentésén dolgoznak. Az „Oktatási Cselekvési Körzet" (Education Action Zone) és az „Egységes Megújulási Költségvetés” (Single Regeneration Budget) programok támogatásának köszönhetően egy szociális munkás hetente két napot az iskolában tölt, tanácsadóként segítve a magatartási problémákkal küzdő gyerekeket, és az ebédidőben zajló informális beszélgetések során az összes diák rendelkezésére áll. A diákokkal és szüleikkel ápolt személyes kapcsolat, a diákok sorsának követése az iskola egyik erőssége. Alighanem ez az egyik oka annak is, hogy ilyen sok tanulási nehézségekkel küzdő diák, illetve más iskolákból eltanácsolt gyerek jár a Havelockba: köztudott, hogy ebben az iskolában segítik őket. Ez azonban megváltoztatta az iskola diákságának összetételét, ami viszont alapvetően befolyásolta a Havelocknak az iskolák tanulmányi eredmény szerinti rangsorában elfoglalt helyét. Mivel a tervek szerint 2008-ban két academy, azaz nagyobb önállósággal és a magánszektorból érkező támogatással működő középiskola is nyílik majd a közelben, a Havelock is átalakul majd.
Közös különbségek Az érintett helyi közösségek között olyan nagy különbségek vannak, hogy aligha lehet őket egy kalap alá venni, de ugyanakkor a gazdasági és társadalmi jogfosztottságra utaló néhány vagy minden jel megléte és a társadalmi tőke hiánya azonos kihívásokat eredményez. Ennek a nyolc településnek egyes részein sok, a munkanélküliség és más okok miatt elszigetelődött, csalódott ember él. Mind a nyolc területen nagy a lakosok fluktuációja, részben a nagyobb városokban fellelhető alkalmi- és feketemunka vonzereje miatt. A lakosok egy része
menedékkérő vagy menekült, akik itt kaptak átmeneti lakást, vagy éppen valamilyen válsághelyzet után került ezekre a környékekre. A „családi élet” ritkán olyan, mint amit ez a kifejezés sugall. Ezen negyedek jó részében a hosszú távú lakosok stabil közössége mellett van egy igen gyorsan változó összetételű csoport, akik a bevándorlási trendek és a lakhatási- és munkalehetőségek változásainak megfelelően vándorolnak ki vagy be. Vannak azonban olyan családok is, amelyek nemzedékek óta itt élnek, és fiatalok, akik soha nem hagyták el szűken értelmezett szülőhelyüket. A helyi álláslehetőségek és a szabadidős tevékenységekre használható intézmények hiányában sokszor az iskola az esti, hétvégi és nyári programok egyik fő színhelye; a középiskolákban szerveznek sportklubokat, számítógépkezelési oktatást vagy felnőttképzést. Mind az állandó lakosok, mind a rövid távra beköltözők között vannak olyan családok és fiatalok, akik keresztülcsúsznak a szociális háló lyukain. Számukra az iskola azon kevés szociális központok egyike, ahol támogatást és segítséget kaphatnak, vagy éppen kapcsolatba léphetnek más szociális ellátó intézményekkel. Sok ilyen lakónegyed esetében a „közösség” megnevezés aligha ad pontos képet a helyzetről. Egyesek számára ez a „közösség” csak átmeneti lakhely, mások pedig egész életüket itt élik le, mert ide köti őket a családi hagyomány, vagy mert anyagi lehetőségek és személyes mobilitás hiányában nem tudnak kitörni. Az „ottmaradtak” bedeszkázott és kiégett épületekkel tarkított lakótelepeken élnek, magántulajdonosoktól bérelt lakásokban; nemigen vannak az ambiciózusabb fiatalok számára alkalmas lakások. Ezen kívül egyes területeken a helyi lakosság jellege, anyagi hátterét, etnikai és kulturális összetételét tekintve, igen gyorsan, néha folyamatosan változik.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A St. Albans CE School A St. Albans Birmingham Highgate nevű negyedében fekszik. Highgate-et határozott saját identitás nélküli helynek tartják, olyan környéknek, ahová a leromlott anyagi helyzetű, bajba jutott emberek költöznek. A helyi fiatalokkal foglalkozó szociális munkás szerint a problémák egyik oka az, hogy a központi forrásokat rosszul használták fel: a Single Regeneration Budget
program keretében 7,7 millió fontot költöttek a környék felvirágoztatására, de ebből 6,6 millió elment három toronyház felújítására. Alig vannak biztonságos szórakozási és sportolási lehetőséget nyújtó helyszínek. A sportklubok és a helyi kocsmák egyre inkább az illegális fegyver- és drogkereskedelem helyszíneivé válnak; az egyik kocsmát drogkereskedelem miatt be is záratták. A szociális munkások szerint az egyik sikátorban, ahova nem látnak be a térfigyelő kamerák, nyíltan árulják a crack kokaint. Az 1960-as években épült iskola egy kicsi, zsúfolt telken áll. Meglátszik rajta a kora; régen ráférne egy alapos felújítás. Sport- és játéklehetőségek nincsenek, bár vannak ilyen irányú tervek. A diákok összesen 37 különböző anyanyelvet beszélnek, és több mint 80 százalékuk sajátos nevelési igényű (SNI) besorolást kapott. A dolgozók lojálisak és elkötelezettek; szeretnek ebben az iskolában dolgozni és összetartó közösséget alkotnak. A technikai személyzet jó része helyi lakos, és sokaknak az iskolába jár a gyermeke, így még elkötelezettebbek a munkájuk iránt. Fiatal, tehetséges alkalmazottak kerültek felelősségteljes pozíciókba ebben az iskolában – bár elkerülhetetlen, hogy az ilyen fiatal és kiváló vezetők némelyike egy idő után egy nagyobb iskolába megy át. Az iskola támogatja a diákok vallásos életét, és az egyén tisztelete az egyik fő értéke. A diákok általában udvariasak, kedvesek, barátságosak és jó magatartásúak. Ritkák a magatartás- vagy hozzáállásbeli problémák. Ennek egyik fő oka az, hogy az iskola sok időt és erőforrást szentel a tanórán kívüli kapcsolattartásra és segítségnyújtásra, a tanácsadók és a tanulást segítő mentorok munkájára. Az 1999-es Ofsted-jelentés megdicsérte a dolgozók elkötelezettségét és a hatékony vezetést, de aggodalmaknak adott hangot a 16 éves korban elért tanulmányi eredmények, a nyelvi támogatás hiánya és a szakképzés hiánya miatt. 2000-ben a diákok egynegyede szakképzettség nélkül lépett ki az iskola kapuján, és a hiányzások aránya 17% volt. A St. Albans problémái aligha fognak megszűnni a belátható jövőben; a helyi közösségekben hiányzik az összetartás és a fiatalok életében nagy a feszültség és a bizonytalanság. Ezek miatt a fenntarthatóság szinte elérhetetlen álom (Ofsted, 1999).
Az iskolák már elfogadták, hogy versenyhelyzetben vannak, és a nehéz körülmények között működő iskolák számára ez azt jelenti, hogy általában vesztesként kerülnek ki a megmérettetésből. A Phoenix Sir Peter Lampl, a jótékonysági tevékenységéről ismert
vállalkozó 2004-es értékelésében az összehasonlítás negatív oldalára került, mikor Lampl arról beszélt, hogy a piaci erők milyen rossz helyzetbe sodorhatnak egyes iskolákat. A Phoenix-ben 2004-ben minden hetedik diák menekült volt, és csak minden negyedik szerzett a GCSE-n A* és C közötti jegyet. Öt kilométernyire, a hivatalosan „nem szelektív" London Oratory Schoolban, ahova sokkal többen jelentkeznek, mint ahány diákot fogadni tudnak, és ahova Tony Blair legidősebb fia is járt, 96% szerzett A* és C közti jegyet. A Phoenix-ben a diákok több mint fele jogosult ingyenes iskolai étkeztetésre szociális helyzete miatt, míg az Oratoryban az arány csak 8% volt. A Phoenix-ben a diákok több mint 40%-a valamilyen okból sajátos nevelési igényűnek számított, míg az Oratoryban ez az arány 10%. Peter Lampl hozzátette: A társadalmi mobilitás terén visszafelé haladunk… Nem hiszem, hogy lenne egy gyerek is a Phoenix Schoolban, akinek megfordul a fejében, hogy átmehetne az Oratoryba, és nem hiszem, hogy lenne az Oratorynak olyan diákja, aki hajlandó lenne átmenni a Phoenixbe. A két iskola egy környéken van, de távolabb már nem is állhatnának egymástól.
A döntéshozók általában azt feltételezik, hogy az iskolák ki tudják alakítani a saját koherens stratégiájukat a helyi közösséggel való kapcsolattartás terén, és főleg a helyi üzleti vállalkozásokkal való kapcsolatok terén. Ezt a feltételezést kétségbe vonja a Joseph Rowntree Alapítvány számára készített jelentés (Crowther et al, 2003), ami rámutat, hogy egyes igazgatóknak lehet ilyen területen szerzett tapasztalata, de a vállalkozói készségek nem feltétlenül adottak minden iskolában. Mivel az iskolákon nagy a nyomás, hogy évről évre javítsanak a tanulmányi eredmények statisztikáin, és ehhez magukhoz csalogassák a legmotiváltabb szülőket és a lehető legjobb tanárokat, inkább a versengés jellemző köztük, mint az együttműködés. Ez nem azt jelenti, hogy az iskolák, például a Nyolcak számára ne lenne hely a piacon. Sajnos azonban ez a piaci rés olyan helyzetet jelent, amelyben nagyon nehéz fejlődni. A projekt kezdetekor mind a nyolc iskolában aránytalanul nagy a sajátos nevelési igényű diákok száma: 40 és 60% között. A diákok és családjaik társadalmi és képzettségi helyzete nem csak az iskola belső viszonyaira nyomja rá a bélyegét, hanem a helyi társadalomban az iskoláról kialakult képet és elvárásokat is alapvetően befolyásolja. A Channel Schoolban például a tanárok szerint nagyon komoly a negatív hatása annak, hogy tudják róluk, hogy autista és Asperger-szindrómás diákokkal foglalkoznak. A liverpooli
Campion is hasonló előítéletek áldozata, de amikor az iskola vezetése meg akarta változtatni a diákok összetételét, a helyi önkormányzat – mivel „elégedett” volt az iskola jelenlegi szerepével – lebeszélte erről. Ezeknek az iskoláknak hátrányos helyzetből kell felvenniük a versenyt más iskolákkal, ráadásul a játékszabályok sem egyértelműek. Minden iskola alapvető céljai azonosak, de a Nyolcak szinte semmit nem vehetnek biztosra; jövőjük mindig bizonytalan. Kapcsolat a szülőkkel Nincs pontos információnk a szülők írás- olvasási készségeinek szintjéről, de annyit biztosan tudni, hogy ezeken a környékeken sok olyan család van mind az átmeneti, mind a hosszú távú lakosok között, amelyekben a szülőknek nincs iskolai végzettsége. Emiatt a két tényező miatt joggal feltételezhető, hogy a hagyományos, írásbeli kommunikációs formák ilyen helyzetben nem olyan hatékonyak, mint más iskolákban (a brit Nemzeti Oktatáskutatási Alapítvány, az NFER által végzett SFECC projektmenedzseri felmérés során például csak az űrlapok 7%-a jutott vissza a szervezőkhöz). Az iskola és a családok közötti írásbeli kommunikáció bizonytalan: előfordul, hogy a hírlevelek, körlevelek, a tanulmányi eredmények értékelése és a kitöltendő űrlapok gyakran el sem jutnak a címzettig, különösen, ha a diákokra bízzák, hogy vigyék el azokat a szüleiknek. Ezért ezek az iskolák sokkal inkább a személyes találkozásokra építenek, ez viszont sok időt és energiát emészt fel, és problémákkal is jár. A szülői értekezletekre kevesen járnak be; ennek oka a családokon belüli feszültség és az anyagi gondok, az utazás terhe vagy éppen a korábban más iskolákban szerzett rossz tapasztalatok és a tanárokban való bizalom hiánya.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Campion School Az iskola épületét – egy jellegzetesen hatvanas évekbeli, lapostetős kockaépületről van szó – és a fekete bitumen udvart egy félelmet keltő, hatalmas, tüskés fémkerítés veszi körül. A környék jellemző épületei a kétemeletes, cseréptetős téglaházak; amelyek általában zsákutcákban állnak. Ezek az épületek az ötvenes és hatvanas években épült tömeglakások közelében állnak, amelyek még abból az időből származnak, amikor itt vegyes lakó- és ipari
övezet volt. Erre emlékeztetnek a lezárt, elkerített mellékutcák is, amelyek az egykori raktárakhoz, kisebb gyárakhoz és kocsmákhoz vezettek. A droghasználat súlyos problémát jelent. A Campion két katolikus középiskola és egy részben szelektív (a jelentkező tanulók egy részét felvételiztető) iskola összevonásával jött létre. A Campion az iskolai ranglisták kiadásának kezdete óta a sereghajtók közé tartozik az angol nyelvből, matematikából és tudományos tárgyakból szerzett jó (A és C közti) jegyek arányának tekintetében. A diákok több mint 60%-a jogosult ingyenes étkeztetésre. A Campion tanárai úgy érzik, hogy annak dacára, hogy nyomasztó környéken fekszik, az iskolában párját ritkítóan erős a szakmai és baráti összetartás. Erős tehát a közösségi szellem, és a tanárok büszkék rá, hogy vállalták a problémás környék jelentette kihívást. A Helyi Oktatási Hatóság (Local Educational Authority, LEA) ellenőrei több tanárról is azt írták, hogy „ezeknek a gyerekeknek szentelte az életét”, és dicsérték a helyszínen nyújtott ellátás színvonalát. Az igazgató, Tony Phillips szerint az iskola fő feladata az, hogy „a frontvonalban harcolva próbálja kialakítani a várakozások, a vágyak, tervek és optimizmus légkörét” a helyi társadalomban. Az iskola nagy hangsúlyt fektet a jelenlegi és volt tanulók sikereinek megünneplésére, legyen az a siker egy sporteredmény, anyagi siker, közösségi tevékenység vagy egy jó állás megszerzése. Ugyanilyen fontosnak tartják a szülőkkel kialakított jó kapcsolatot. Külön szülői iroda van, ahol egy szakképzett tanár nyújt segítséget a szülők képzésében (írás-olvasási, számolási vagy éppen számítógépes képzéseket szerveznek), megismerteti velük az egész életen át tartó tanulás fogalmát és építi a szülők és az iskola közötti kapcsolatokat. Az iskola folyamatos és gyümölcsöző kapcsolatot ápol a Liverpool Hope Universityvel, ahol több volt Campion-diák tanul és többen szereztek már diplomát, a Hope University diákjai pedig a Campion tanulóit mentorként segítik. Szintén régóta zajló projekt egyes kiválasztott Campion-diákok hajózási képzése is, amelyhez garantált álláslehetőség kapcsolódik a programot sikeresen befejező fiúk számára. A jövő egyik fő megoldandó problémája a rövid távú, kisszerű gondolkodás és az, hogy a fiatalok nem érdeklődnek a tananyag iránt, amit általában nem tartanak túl hasznosnak. Az iskola dolgozói mind egyetértenek abban, hogy nagyon fontos, de ugyanakkor nagyon nehéz is megszervezni a személyes találkozásokat a szülőkkel, majd rendezni a félreértések, pletykák, kommunikációs zavarok és vélt sérelmek – igazságtalanság vagy diszkrimináció – miatti konfliktusokat. Ráadásul, ha sikerül elnyerni a szülők bizalmát, akkor előfordulhat,
hogy annyira igénylik a tanárok vagy az iskola egyéb dolgozóinak tanácsait és segítségét, hogy az túlzott terhet jelent a létszámhiányos iskola dolgozóinak. Az egyik vezető tanár szerint a szülők szívesebben fordulnak a problémáikkal az iskolához, mint hivatalos szervekhez, például a szociális szolgálathoz vagy a rendőrséghez. Azokkal a családokkal, amelyeknek nem angol az anyanyelve, még nehezebb a kommunikáció. A tanulók gyakran tolmácsként működnek közre, de ez nem mindig megfelelő megoldás (például akkor, amikor az érintett diákkal valamilyen probléma van), és egyes etnikai csoportoknál gond az is, hogy ez felboríthatja a család tekintélyviszonyait. Mivel ilyen sok különböző anyanyelvű család gyermekei járnak ezekbe az iskolákba, a tolmácsolás fontos erőforrás lehet, és hasznos kapcsolatot jelent az iskola és a helyi lakosság között. Egyes etnikai csoportok, például a szomáliai szülők egy része a St. Albans-hoz tartozó Highgate-ben felnőtt tolmáccsal járnak az iskolai megbeszélésekre. A szülőkkel és általában a helyi lakossággal ápolt kapcsolat már az SFECC-projekt előtt is fontos volt, és mind a nyolc iskolában igyekeztek a legkülönbözőbb módon közeledni a szülőkhöz. A Nyolcak több iskolájában is indítottak felnőtteknek szóló szakképzést az iskolai órák idején kívül. Némelyikben külön létesítmények állnak a helyi családok rendelkezésére; a Campion School és a St. Albans külön „családjóléti központot” működtet fő állású dolgozókkal, akik iskolaidőben és azon kívül is a környéken lakók rendelkezésére állnak. Kapcsolatok az általános iskolákkal Mivel minden iskola verseng a diákokért, az oktatás színvonalának emelése és fenntartása szempontjából kulcsfontosságú, hogy az általános iskolákban milyen kép alakul ki az egyes középiskolákról. Az általános iskolából középiskolába lépő diákok preferenciái a Nyolcak számára nem alakultak jól. Helyzetük és a lakossághoz kötődő kapcsolatuk nagyban függ a fekvésüktől, a közlekedéstől, a velük versengő iskolák fekvésétől és főleg a múlt örökségétől és a közvéleményre jellemző tehetetlenségtől, a változás lassúságától. A Phoenix középiskola közvetlen közelében fekvő általános iskola például hatvan végzett diákjából csak tízet küldött a Phoenixbe. Ennek egyik oka az iskola viharos múltja, részben az, hogy a tanóráknak 15:30kor van vége, amikor az esetleges fegyelmezetlenségek, rosszalkodások a helyi lakosok orra előtt zajlanak. Gyakran valójában nem is a Phoenix diákjaival van a probléma: a tanítás után sok helyi fiatal jár az iskolához, és az ő viselkedésüket a helyiek a Phoenix-szel azonosítják. Ezért összehangolt erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a potenciális szülőket az iskolába
csábítsák és megmutassák nekik, mi mindent képes nyújtani a Phoenix. Grimsbyben a Havelock hasonló gondokkal küzd, de azok máshogy jelennek meg a gyakorlatban. A közelben lakó fiatalok egy másik középiskolába mennek inkább, mert az közelebb van az általános iskolájukhoz és a városközponthoz is. A Havelockban a tanórák utáni tevékenységeket szervező klubok azzal a céllal jöttek létre, hogy több helyben lakó diákot csábítsanak az iskolába, de az iskolát továbbra is a város szélén lévő, rossz közlekedésű helynek tartják. Még egy olyan, viszonylag nagy helyi diákpopulációval rendelkező iskola, mint a liverpooli Campion is szembesül azzal a helyzettel, hogy az iskolát első kézből ismerő szülők is az előítéletek és a közvélekedés hatására inkább más iskolába küldik a gyermekeiket. A Ridings szoros kapcsolatban van a legközelebbi általános iskolával; közös a két iskola igazgatótanácsának elnökhelyettese is. Az igazgatót meghívták a másik intézmény Ofsted-ellenőrzésére is, és a két iskola diákjainak közös kulturális klubjaik vannak. Az északlondoni Whitefield-ben a tanárok (a sajátos nevelési igényűeket segítők, az új, elsősökkel foglalkozó „Year 7” csapat tagjai és a nem angol anyanyelvűekkel foglalkozó tanárok is) minden hatodikos (11 éves, középiskolába készülő) diákot meglátogatnak az általános iskolában és részletes információkat gyűjtenek róluk. Mindkét iskola rengeteg időt és energiát fordít ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartására és fejlesztésére (a Whitefield például 70 általános iskola diákjait fogadja, így ennyi iskolával áll kapcsolatban). Ezek az iskolák rájöttek, hogy a szülők szerepe hatalmas, és hogy a helyi lakossággal ápolt jó kapcsolat alapja az, ha a családokkal folyamatos és jobb, szorosabb kapcsolatot alakítanak ki, amire mindig megvan a lehetőség. ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Phoenix School A Phoenix School a Hammersmith School utódja. Új igazgatóval indult, de a mélyen gyökerező problémáktól sújtott előd öröksége nem tűnt el nyomtalanul – a Hammersmith Schoolt a Mail on Sunday című lap Nagy-Britannia legrosszabb iskolájaként írta le, ahol a tanárok nem bírnak a diákokkal, a dolgozók munkamorálja romokban hever, és nyíltan zajlik a kábítószer-kereskedelem. 2000-ben a Phoenix nagyon megszenvedte a személyzetfelvételi és –megtartási válságot; 30% hiányzott a létszámból. A lyukak betömésére ideiglenes dolgozókat vettek fel,
akik csak lassan és nehezen tudtak beilleszkedni, rengeteg segítségre szorultak, majd, mire megtalálták a helyüket, továbbálltak. 2001-ben az Ofsted elismerte, hogy a nehézségek túlmutatnak az iskola hatáskörén és nagyrészt külső forrásokból erednek. Elismerően nyilatkoztak William Atkinson „dinamikus vezetéséről” is, aki „igyekszik ezek között a nehéz körülmények között is javítani az oktatás színvonalát”. Összehangolt munkával igyekeztek javítani a diákok teljesítményén és növelni az önbizalmukat. Ösztönzőket és kézzelfogható jutalmakat vezettek be, és a sikereket közösen ünnepelték. Különleges támogatások, az Excellence in Cities és a Neighbourhood Regeneration Grant nyújtották a forrásokat a sokféle tanórán kívüli tevékenység megszervezéséhez; indult felnőttoktatás, családoktatás és egy Youth Link projekt is, amelynek keretében dühkezelési és a bűnözéssel kapcsolatos kurzusok indultak. A tanárok mellé sok egyéb szakembert is felvettek: családtámogatási szociális munkást, logopédus-beszédtanárt, nővért, általános iskolai kapcsolattartó tanárt, írás- olvasás tanítási koordinátort, diáktanácsadót, szülő- és családsegítőt, a tanulásban segítő mentort, sőt, a tizenévesen teherbe esett lányokat segítő szociális munkást is. A kiközösítés által veszélyeztetett karibi származású diákokat is külön ember segítette. Az iskola az SFECC előtt „sem volt pusztaság” – mondja az igazgató, és a sok kezdeményezést sorolja, amiket beindítottak: emelt szintű képzések zajlanak a tehetséges diákoknak, művészeket hívnak meg, tánc- dzsessz- és színjátszócsoportok rendszeresen lépnek fel az iskolában, van egy részmunkaidős DJ is, valamint afrikai és indiai tánc, rock és hip-hop oktatás, gospelkórus, afrikai dobolás, pantomim és maszkkészítés, video- és hangmérnöki szakkör, saját stúdió, amely a BBC-vel közös projektekben vesz részt, a Queens Park Rangers futballcsapattal együttműködésben sporttevékenység folyik, és többféle oktatási program zajlik a rendőrség részvételével a biztonságról, a drogokról, az autólopásokról és a helyi lakosokkal való együttműködésről. Az dolgozók innovatív, kreatív és kemény munkát végeznek – és saját bevallásuk szerint erre nagyon büszkék – de a siker nem teljes: nagyon nehéz jó tanárokat toborozni és megtartani, és egyre romló feltételek mellett versenyezni a többi iskolával.
A közvélemény ereje Manapság, amikor a média hatalmas befolyással van a közvéleményre, a Nyolcaknak kemény munkájukba kerül, hogy más képet alakítsanak ki magukról. Vannak köztük olyan iskolák,
amelyek negatív példaként kerültek az újságok címlapjára, és szenvedték el a média folyamatos figyelmét. Az iskolákról kialakult negatív kép, amely részben a tanulmányi eredmények rangsorában elfoglalt helyen alapul (főleg akkorról, amikor a statisztikák semmilyen módon nem vették figyelembe az iskola által „hozzáadott értéket”, vagyis a fejlődést), részben pedig a helyi közvélekedésen, hátrányos versenyhelyzetbe hozza az SFECC-iskolákat. A „kudarcot vallott” vagy rendkívüli mentőintézkedésekre (Special Measures, Különleges Intézkedések) szoruló iskola stigmája csak rontott a tanárok és a diákok hangulatán. Az sem segített ezen iskolák megítélésén, hogy sok a túlkoros, a menekült, az újonnan érkezett és a tanév közben átjelentkezett diák.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A The Ridings School A The Ridings legtöbb diákja a második világháború utáni években épült szociális lakásokban él, amiket a nyomornegyedek lebontása után építettek. A Single Regeneration Budget program észak-halifaxi programigazgatója szerint ezeken a zsúfolt lakótelepeken „koncentrálódik az elmaradottság, alig van tér, és a szülők feszültségei házról házra terjednek”. 1996 novemberében a The Ridings iskolát az Ofsted Special Measures, azaz „Különleges Intézkedések” kategóriába sorolta, aminek katasztrofális hatása volt a tanárok és a diákok hangulatára. A helyzetet tovább rontotta a média: drámai anyagokban boncolgatták, hogy milyen válságos a helyzet, amik egy dolgozó szavaival „teljesen aláásták az egész közösséget”. Az amerikai ABC televíziótársaság stábja két napig állomásozott az iskola előtti járdán, és szenzációhajhász riportokat készített „Anglia első megbukott iskolájáról”. Amikor 1998 októberében az iskolát visszasorolták, a tanárokat „optimizmus és az önigazolás érzése”, „ünnepi hangulat”, „boldogság, megkönnyebbülés, büszkeség és fáradtság” öntötte el; egyesek szerint „megszabadultak a stigmától”. Sokat dolgoztak az önbecsülés javításán, de a fejlődés nem ment könnyen. A tanároknak és a diákoknak is rengeteg dicséretre és megerősítésre volt szükségük; sokak szerint két lépést tettek előre, egyet hátra. 2001-ben az Ofsted éves felmérése nyomán az iskolát „jónak és javulónak” tartotta, és júliusban a 14 évesek az iskola történetének legjobb eredményét érték el. A beszámoló szerint a javulás Anna White igazgató és más vezetők 1998-as kinevezése mellett az együttműködésre épülő vezetési stílusnak, a folyamatos dicséretnek és megerősítésnek, a
Különleges Intézkedések besorolás utáni tőkeinjekciónak, a szakképzés bevezetésének és az elkötelezett és lelkes munkaerőnek, többek közt a 30 oktatássegítőnek és a jó hozzáállású felső vezetésnek köszönhető. A külső tényezők azonban továbbra is a belső javulás ellen hatottak: két vallásos iskola és egy szelektív középiskola továbbra is elszívta a legjobb diákokat, a diákok többsége továbbra is viselkedési vagy tanulási gondokkal küzdött, és nem volt más olyan intézmény sem, ahova a súlyos érzelmi vagy viselkedési zavaros gyermekeket küldhették volna. Ezen kívül ott voltak még az elszámoltathatósági előírások, az új diákok rendszeres évközi felvétele, a stagnáló helyi gazdasági helyzet, a szegénység, a rossz lakhatási- és munkapiaci körülmények, a város elszigeteltsége, és, ami talán a legrosszabb, az alkalmazottak gyors cserélődése: 2002-2003ban az alkalmazottak egyharmada cserélődött ki, és kulcsfontosságú állások maradtak betöltetlenül. Többen mondták, hogy ilyen környezetben a siker törékeny kincs, és ez be is bizonyosodott, amikor a 2005-ös Ofsted-ellenőrzés után az iskolát felszólították, hogy javítson „a 16-18 évesek oktatásán, a tanulók fejlődésén és teljesítményén, a hiányzások arányán és a viselkedésen, az oktatás általános színvonalán és a tanterven”.
A viharos idők nehézségei: a dolgozók és a diákok cserélődésének hatásai Az SFECC projekt kezdetekor egyes résztvevő iskolák éppen átalakulóban voltak. A frissen kinevezett igazgatók még a beilleszkedés időszakában voltak, és zajlott a Különleges Intézkedések utáni normalizálódás. A projekt elején a Nyolcak közül több iskola is megsínylette a munkaerő-mozgásokat. Az egyik igazgató szavaival: Jelenleg a legnagyobb kihívás a dolgozók toborzása és megtartása. Van, hogy senki nem jelentkezik egy meghirdetett állásra… a vezetési és értékelési struktúrák nem sokat érnek, ha nincsenek hús-vér, élő, érdekes emberek a fiatalok előtt. Mindennek a jó tanári kar a kulcsa.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Channel School
A Channel School egy kis iparterületen fekszik, Folkestone tengerparti városában. Régóta ez az intézmény volt az utolsó a középiskolába lépők listáján, és a környéken még mindig dívott az általános iskolai záróvizsga (eleven plus) eredménye alapján történő válogatás. Emiatt az átlagosnál több problémás gyerek került a Channel Schoolba, majd a közelmúltban az iskola elkezdte nagy számban felvenni a menedékkérők gyermekeit. A diákság mindig is nagyrészt fehér bőrű volt (az 1999-es Ofsted-jelentés szerint 96%-ban), és az 1970-es években hírhedt lett arról, hogy a Brit Nemzeti Front aktivistái több ízben is erőszakkal hatoltak be az osztálytermekbe. 1996-ban az iskola kikerült a Különleges Intézkedések kategóriából, és a következő két évben biztató jelek mutattak arra, hogy az 1990-es évek eleji zűrzavaros korszak problémáin sikerült túllépni. 1999-re a jelek már nagyon biztatóak voltak. Az iskola 150 000 fontot kapott a Single Regeneration Budget programtól, ami lehetővé tette, hogy közösségi fejlesztési felelőst vegyenek fel, majd később üzleti kapcsolatok-menedzsert is, és mentori szolgáltatást indítsanak, ami már mutatta, hogy az iskola a munkavállalást segítő képzésre és a szakképzésre kíván koncentrálni. Az SFECC projekt előtti években a Channel School már stabil állapotban volt, és egyes jelek a javulás lehetőségét mutatták. Az 1999-es Ofsted-jelentés szerint az iskola kezdett kilábalni a válságból, és képesnek látszott a rendkívül nehéz körülmények dacára sikeressé válni. Az iskolának hasznára vált, hogy egy érett, a diákok sorsával törődő csapat került az élére, akik kivezették a Különleges Intézkedések korszakából. Az SFECC projektbe való 2000 végi meghívás látszólag megerősítette, hogy az iskola jó úton halad. 2001 januárjában azonban megtört a fejlődés lendülete. Az iskola részben leégett, és a beszámolók szerint sokat romlott az oktatás színvonala és a diákok viselkedése. A tanárok nagy stressz alatt dolgoztak, és a 2000-2001-es tanév végén sokan távoztak az iskolából. 2001 szeptemberében, az SFECC projekt kezdetén az iskola rosszabb állapotban volt, mint két évvel korábban. 2001-ben a GCSE vizsgán csak a diákok 9 százaléka szerzett 5 vagy több A* és C közötti jegyet; a sok átmeneti tanár alkalmazása és a magatartási problémák egyértelműen éreztették hatásukat. Az igazgató egészsége is megromlott; sokat hiányzott, majd végül nyugdíjba ment. Az iskolát 2003-ig helyettese vezette. 2003-ban új igazgató, Collette Singleton érkezett a Channel Schoolba, és igyekezett új időszakot nyitni annak történetében. 2004-ben a Különleges Intézkedések második korszaka is lezárult. 2005-ben, mikor az SFECC projekt véget ért, a kenti megyei önkormányzat már kiadta az engedélyt az iskola bezárására, és Folkestone Academy néven történő újbóli megnyitására.
E projekt három éve során sajnos továbbra is folyamatosan fennállt a munkaerőhiány és a dolgozók gyors cserélődésének problémája. A felső vezetésben is sok volt a betöltetlen állás és a személyi változás. Az első év alatt, az átállás idején három igazgató vonult nyugdíjba az iskolából, ebből ketten egészségi okok miatt. Az iskolának az első 18 hónapban három megbízott igazgatója volt, és főállású végleges igazgatót csak 2003 januárjában neveztek ki. A Pennywellbe is új igazgató érkezett, csaknem egy évvel a projekt kezdése után. Az 2002-2003-as őszi félév elejére, amikor a projekt „megvalósítási fázisa” kezdődött, a Campionban nem volt főállású igazgató. Az előző igazgató nyugdíjba vonult, az utódjának javasolt helyettesét pedig hirtelen eltávolították a posztjáról. A nyugdíjba vonult korábbi igazgatót ezután sikerült meggyőzni, hogy jöjjön vissza, amíg megfelelő vezetőt nem találnak, amire végül a tanév közben került sor. Hasonlóan nagy volt a mozgás a felső vezetés más tagjai között is. A Pennywellben 20032004-ben nem volt igazgatóhelyettes, a bölcsészettudományokért felelős tanár pedig ideiglenesen a természettudományok vezető tanára is lett. A Ridings Schoolban 2003 szeptemberében üresedett meg az igazgatóhelyettes széke, és egy évvel később még mindig nem találtak megfelelő embert a helyére. A St. Albans egyik igazgatóhelyettese pedig 20032004-ben betegállományba ment, és a projekt befejezésekor még mindig nem tért vissza az iskolába. A személyzeti válságokon kívül három iskolában a projekt kezdetekor riasztó volt a diákok cserélődése is. Nehéz volt a diákok fejlődését követni, amikor a hetedik és tizenegyedik osztály között a gyerekek fele kicserélődött. A tanulmányok több iskola közti elaprózása meglátszott azon is, hogy milyen sok diák fejezte be úgy a 11. évet, hogy nem szerzett GCSE-bizonyítványt.
Hősies vezetés nehéz körülmények között A projektben résztvevő iskolák kiválogatásánál az egyik szempont „a vezetés minősége” volt, ami alatt azt értették, hogy az igazgató képes-e átformálni az intézményt, és, ami ehhez szorosan kapcsolódik, megfelelő támogatást és szakmai fejlődési lehetőséget biztosítani a tanároknak. Sokat vártak az igazgatóktól, és az SFECC beavatkozásának egyik fő célpontját is ők jelentették. Nyolc, egymástól nagyon élesen eltérő emberről van itt szó, különböző
tapasztalatokkal a hátuk mögött, különböző vezetési stílussal és véleménnyel arról, hogy milyen a jó vezetés, és annak hogyan kell megjelennie egy iskola mindennapjaiban. Azon kívül, hogy mindannyian mély elkötelezettséggel dolgoztak saját intézményükért, nem lenne könnyű közös tulajdonságokat vagy képességeket felsorolni. Egészen eltérő vezetési stílust hoztak saját intézményeikbe. Kettő közülük országosan ismert személyiség volt; ők az 1990es évek közepén, a televízió és az újságok figyelmének kereszttüzében vették át iskoláikat. Két másik igazgató frissen került át más iskolákból, hármat pedig saját iskoláján belül léptettek elő igazgatóvá, vezetői tapasztalat nélkül, egy pedig a projekt közben félúton lett igazgató. Ennek az öt férfinak és három nőnek a vezetési stílusa a határozott, látványos, az iskola minden pontján érezhető jelenléttől a visszafogottabb, szinte a háttérbe húzódó viselkedésig terjed. Ez a kontraszt a projekt kezdetén felállított iskolafejlesztési csoportok működésében hamar egyértelművé vált: volt, aki úgy döntött, hogy személyesen vezeti a csoportot, és volt, aki pedig szándékosan kimaradt belőle. Ezek a különbségek nem jelentik azt, hogy az egyik igazgató tekintélyelvű, a másik pedig demokratikus gondolkozású lenne; csak az irányítás és tekintély különböző megvalósulásai. Az is lehet „erős” vezető, aki a befolyását közvetlenül, nyíltan használja, és az is, aki finomabb, de ugyanolyan hatásos eszközökkel él. Az egyik igazgatóról egy alkalmazottja azt mondta, hogy „automatikusan átadja a hatalmat” a különböző iskolai szervezeti egységeknek, de közben „a maga finom módján ő irányít”. Egyes igazgatók tudatosan vidám, optimista hangulatot keltettek, derűsen viselkedve akkor is, amikor éppen egy újabb probléma merült fel. Ennek célja az volt, hogy a negatív hozzáállás vagy a cinizmus ne terjedhessen el a dolgozók között. Ezek a vezetők a legbenső kételyeiket és a rájuk törő „sötét kétségbeesést” csak a legközelebbi bizalmasaikkal osztották meg. Egyesek sok időt és energiát szántak az iskola népszerűsítésére, jó színben feltüntetésére, mivel az iskoláról kialakított jó képet – mind a falakon belül, mind azokon kívül – kiemelten fontosnak tartották. Mind a nyolc igazgató nagy gondossággal igyekezett irányítani a beosztottait, de eltérő módszerekkel. Voltak, akik a lehető legaprólékosabban igyekeztek ellenőrizni és irányítani a dolgozók munkáját, mások teret hagytak az improvizációnak és nagyobb kockázatokat vállaltak. A legfontosabb dolgozókat folyamatos dicsérettel és megerősítéssel biztosították bizalmukról, vagy éppen azzal, hogy több teret engedtek nekik, éreztetve velük, hogy hisznek a munkájukban. A belső és a külső kapcsolatok egyensúlya is változó volt; akadt, aki a szülőknek, a helyi szervezeteknek és a közönségkapcsolatoknak az átlagnál több időt szentelt, mások az iskola napi ügyeinek
részletekbe menő irányítását helyezték előtérbe. Az SFECC projektben résztvevő igazgatók rendszeresen összeültek megosztani egymással az ötleteiket és biztatni egymást, de egyesek hajlamosak voltak kimaradni ezekből a találkozókból, hogy azok ideje alatt is az iskolájukban lehessenek. Ez lehet a saját dolgozóikba vetett bizalom hiányának a jele, vagy egy olyan vezető magabiztossága, akinek nincs szüksége mások biztatására, vagy akár annak a jele, hogy az illető nem értékeli nagyra a projekt hasznosságát. Annyi biztos, hogy a társadalom perifériáin működő iskolákban a vezetés nagyon fontos, de az, hogy ez hogyan fejeződik ki, rengeteg tényezőtől függ: a pontos helyzettől, a vezető tapasztalatától, személyiségétől, és attól, hogy úgy gondolja-e, hogy egyes döntések átruházásával még jobban képes irányítani az intézményt.
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Whitefield School A London külső részén, a Brent Cross közelében fekvő Whitefield Schoolt a problémás, más iskolák és önkormányzatok által be nem fogadott vagy elküldött gyerekek gyűjtőhelyének tartották. Mivel az iskola létszáma nem volt teljes, kötelező volt befogadnia azokat a diákokat, akiket máshonnan elküldtek. Az SFECC projekt kezdetén az igazgató véleménye az volt, hogy az iskola a környékbeliek körében még mindig rossz hírűnek számít, és a középosztálybeli szülők nem vállalják annak a „kockázatát”, hogy oda küldjék a gyermekeiket, vagy akár csak jobban megismerkedjenek az iskolával. A Helyi Oktatási Hatóság már az iskola bezárását fontolgatta, és ennek a híre tovább rontott a helyzeten. Az iskola nem sokat tett a pletykák eloszlatásáért, így az intézmény híre még rosszabb lett, és a jó képességű diákok máshová mentek tanulni. A folyamatos lecsúszás öngerjesztő folyamatként rontotta a jelentkező diákok tudásszintjét és számát. Ennek ellenére az iskola elismerést vívott ki a teljesítményével, különösen a fekete bőrű fiúk és a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatásában. Az 1999-es Ofsted-jelentés dicsérte, hogy az iskola biztonságos, nem fenyegető, hanem támogató légkört teremt, és hozzátette, hogy a „rendkívül jól elégíti ki a nagyon eltérő diákok egyedi igényeit”. Az értékelés szerint kiváló, elkötelezett dolgozók vannak az iskolában, akik támogatják egymást, és nagyon hatékonyan támogatják, segítik a diákokat a tanórán kívül, miközben az oktatásra is megfelelően nagy hangsúlyt helyeznek. A diákok szociális és kulturális fejlődését az Ofsted jónak ítélte, és úgy találta, hogy a karizmatikus
vezető és a határozott, hatékony felső vezetői csapat munkája révén sikerült szoros és gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani az üzleti élet szereplőivel és a helyi társadalommal. Az iskolaigazgató, Peter Blenkishop 2000-ben foglalta el a vezetői széket. Addig is az iskola felső vezetésében dolgozott, így a két előző igazgató munkájára építve, bizonyos történelmi rálátással, az iskola változó körülményeinek ismeretében dolgozhatott. Az igazgató szerint 2001-ben, az SFECC előtt az iskola már elkezdte a reformokat, de még nem koncentrált eléggé azok eredményeinek stabilizálására egy olyan helyzetben, amikor a diákok egyötöde cserélődött évente (sok diákot vettek fel évközben, akik külföldről érkeztek, és sokuk korábban soha nem járt még iskolába). A tanároknak nagyon nagy nehézségeket okozott a folyamatosan változó osztályokkal dolgozni és megtervezni az órák tematikáját. Az iskola számára folyamatos kihívást jelentett az új, konkrét csoportoknak szóló célzott kezdeményezések bevezetése és a felvett diákok sokfélesége miatti rengeteg különféle igény kielégítése Az igazgató szavaival:
Elég szélsőséges esetek vannak; sok diák egészen meglepő dolgokat nem ért, vagy képtelen bizonyos információkat feldolgozni. Az ember kénytelen egy csomó dolgot újra tanítani, újra megcsinálni. Nemigen lehet differenciálni, mert nincsenek stabil csoportok, akikre alapozhatnánk – ami korábban működött, az lehet, hogy most már nem fog.
A siker útján, az iskolán kívül is A nyolc érintett iskola vezetői eltérő mennyiségű időt szánnak a munkaidejükből a helyi társadalommal való kapcsolatok ápolására, a kommunikációra, de egyvalami biztos: mindannyian tudják, hogy milyen fontos éreztetni a helyi társadalommal, hogy az oktatás és a tanulás messze nem korlátozódik az iskolai órákra. Ha eltérő mértékben is, de minden iskola kiemelten kezelte az iskolai és az iskolán kívüli tanulás összekötését. Ezt tükrözi a dolgozók összetétele is; van, ahol kevesebb a tanár, mint az egyéb dolgozó (szociális feladatokat ellátó dolgozók, a családok és a szülők ügyeivel foglalkozók, tanácsadók, mentorok és kapcsolattartók, akik az általános iskolákkal vagy más önkéntes és állami támogató intézményekkel zajló kommunikációért és együttműködésért felelősek)
ESETTANULMÁNY Élet az SFECC előtt: A Pennywell School A Pennywell School ablakaiból önkormányzati tömbházak egybefüggő sorára nyílik kilátás. Ezek az 1950-es és 60-as években épültek; némelyik szépen karban tartott lakóház ma is, mások már lakatlanok; sokat vandálok tettek tönkre. Több olyan is van, amit felgyújtottak. A környéken egyáltalán nincsenek a feltörekvő, ambiciózus fiatalok számára alkalmas lakások, emiatt aztán azok, akik jobban keresnek, elköltöznek a környékről. A Pennywell Estate lakótelepen olyan komoly gond a bűnözés, hogy állandó rendőrposztot is létrehoztak; a drogkereskedelem is súlyos probléma. Egyes üresen álló házakba menedékkérőket költöztettek, ami a rasszista hangok felerősödéséhez vezetett, és a támadások miatt egyes családok el is költöztek a környékről. Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a Pennywellhez hasonló negyedek csak néhány menedékkérőt tudnak befogadni, de a sok üres lakás felhasználása a rövid távú igények kielégítésére mindig kézenfekvő megoldásnak tűnik az aktuális kormány szemében. A jelenlegi igazgató kinevezése előtt a Pennywellt 15 évig ugyanaz az igazgató vezette: egy kemény, határozott ember, aki kontinuitást és stabilitást hozott az iskola életébe. A Pennywellt nyitott, kreatív és vállalkozó szellemű közösséggé tette. Hitt abban, hogy a fejlődés útja az, ha a diákoknak sok lehetőséget adnak arra, hogy sikeresek legyenek valamiben, és a sikereket mindig nyilvánosan ünneplik, a lehető legszélesebb körben. Ennek keretében versenyeken vettek részt, színházi előadásokat szerveztek és 1999-ben egy, a Fény Stadionjában tartott nemzetközi konferenciát is megrendeztek a fiatalok által egymásnak nyújtott támogatásról. 2001-ben a tizedikesek (15 évesek) megnyerték egy mérnöki verseny helyi fordulóját a környékbeli magániskola 16-18 éves tanulói ellen, és továbbjutottak a londoni országos döntőbe, majd Belgiumba és Franciaországba. A Pennywell stábja mindig is nagyon aktív volt a tanítási időn kívül. Van reggeli klub, külön kurzusok a tehetséges diákoknak, hétvégi, bentalvásos programokkal, a nyári vakáció alatt pedig írás-olvasási képzés több helyi általános iskolával együttműködésben, az általános iskola és a középiskola közti átmenet megkönnyítésére. Az iskola hagyományosan szoros
kapcsolatot ápol a szülők több generációjával, amit megkönnyít, hogy a tanárok jó része sok éve ebben az iskolában tanít. Optimizmusuk és elszántságuk dacára az iskola dolgozói is belátják, hogy nemigen vannak helyi munkalehetőségek és megfelelő példaképek a fiatalok előtt, az iskola a finanszírozását nem tudja hosszú távra tervezni, az ideiglenes alkalmazottak nehezen illeszkednek be, a régi tanároknak pedig akadnak rossz beidegződései, miközben a legenergikusabb, legígéretesebb fiatal tanárok otthagyják az iskolát. 2004 novemberében az Ofsted „komoly hiányosságokról” számolt be az iskolával kapcsolatban. A kihívások és a Nyolcak iskoláinak gyenge tanulmányi átlagai dacára már az SFECC előtt is sok fontos kezdeményezés zajlott ezekben az iskolákban. Több iskola új létesítményeket nyitott meg, vagy éppen zajlott ezek építése. A The Ridings Schoolban például 1998-ban új összművészeti tömböt és tudományos labort nyitottak, 2001 januárjában pedig új adminisztratív tömb nyílt meg. A Havelock Schoolban addigra már szintén elkezdődött egy komoly építési program. A Campionban a projekt kezdetére meg is nyílt az új szülői központ, a Pennywellben pedig tervezték az új zenei- és táncstúdió létrehozását, a St. Albansban pedig egy családi központ építése volt tervben. Sok helyi kezdeményezés is zajlott; a St. Albans például a kormány „Kiválóság a városban” (Excellence in Cities) nevű városi megújulási programjának résztvevője volt, és benne volt a helyi „Oktatási Cselekvési Körzet" (Education Action Zone) oktatásfejlesztési programban is. A Phoenix magas színvonalú tornaterem és fitneszközpont megnyitását tervezte, a Whitefield pedig már sportiskolai (sports college) státuszt kapott. Egyes iskolák intenzív olvasási vagy írási oktatást tartottak a diákoknak, és az új tanulóknak nyári felkészítő kurzusokat szerveztek. Egyes iskolák sok tanórák előtti és utáni programot szerveztek, például reggeli klubokat és infokommunikációs szakköröket. Ez a sokféle kezdeményezés jól kiegészítette a tantervet, de nem tudták pótolni a fiatalok tudásának minden hiányosságát és felkelteni az érdeklődésüket. Sok tanulót egyáltalán nem érintett meg a tananyag, ami miatt aztán sokan rossz jegyekkel, végbizonyítvány nélkül léptek ki az iskola kapuján. Az SFECC által nyújtott egyik fontos új lehetőség az volt, hogy az iskolák átértékelhették a saját tantervüket, de sajnos ez pusztán lehetőség maradt. A projekt kezdetekor, 2001 szeptembere és decembere között az Oktatási Minisztériumot képviselő külső szakértők látogatták végig az iskolákat, és értékelést adtak arról, hogy mennyire állnak készen. A nyolc iskola problémamegoldási stratégiáit a következőképpen foglalták össze:
Erős irányítási rendszerek;
Az iskoláról kialakított kép, szellemiség és az épületek megjelenése, nyitottsága és vonzósága;
A tisztelet és törődés előtérbe helyezése;
A tanulók magatartásának javítása és a hiányzások visszaszorítása;
A személyzet megtartása, egy elkötelezett, állandó mag kialakítása;
Az alapvető tanítási és tanulási módszerek állandósítása;
Egyes fontos személyi döntések, főleg a közép és felső vezetésben.
Összességében tehát ezeket az iskolákat termékeny táptalajnak ítélték, amelyekben megvan a gyors fejlődés lehetősége. Mind a nyolc iskolának komoly tervei és elvárásai voltak a diákjaival kapcsolatban, de a minisztérium szerint egyes intézmények nem találták a helyes utat, és szükségük volt egy kezdő lökésre, egy kis plusz energiára. Mindegyikben folyamatosan voltak problémák és visszaesések, de a minisztériumi projekt arra az elképzelésre alapult, hogy külső támogatással és erőforrással ezek az iskolák a környezetük dacára is megújulhatnak. Ezt az elképzelést a következő három évben a gyakorlatban is megpróbálták megvalósítani; az ötödik fejezetben ennek sikereit és buktatóit tárgyaljuk.
VITAINDÍTÓ KÉRDÉSEK 1. A verseny széthúzó hatása mindig erősebb, mint az együttműködés összetartó ereje, vagy ez a két ellentétesnek tűnő hatás összebékíthető? Minek kell történnie ahhoz, hogy egy adott iskola megítélése megváltozzon? Ha egy iskola népszerűsége megnő a környékbeliek körében, akkor egy másiké szükségszerűen romlik? 2. A „rendkívül nehéz körülmények” egy része közös, más része eltérő az egyes iskolákban. Mekkora mértékben lehet közös a fejlesztési stratégia, és mennyit számítanak az egyedi körülmények különbségei?
3. Vannak olyan konkrét tulajdonságok, amelyekkel egy „nehéz helyzetben működő” iskola igazgatójának rendelkeznie kell? 4. Miért olyan fontos a társadalom perifériáin működő iskolákban a stabil, állandó munkaközösség? A jó tanárokat és igazgatókat milyen ösztönzéssel lehet rávenni arra, hogy ilyen iskolákban dolgozzanak? Fordította: Alföldy Orsolya
