4. Az ember ember kommunikáció

4. Az ember–ember kommunikáció „Az Úr hadakozik tiérettetek; ti pedig veszteg legyetek!” (2Móz 14:14)

A megértés mint cselekvés Kevés figyelem irányul a megértésre – pedig a megértés ugyanolyan lényegi összetevője a kommunikációnak, mint a közlés. Sokszor csak a beszéddel foglalkozunk, azzal, hogy hogyan adjuk át üzenetünket, pedig a megértésnek is tudatos, irányított folyamatnak kellene lennie! A mindennapi életben a kommunikáció szót is általában a közlés megjelölésére használjuk. Gyakran az az elsődleges szándékunk – nyilván ez az emberi önzésből fakad –, hogy közöljük magunkat, s kevésbé fontos számunkra a másik megértése. Az érdemi, valódi megértésnek számtalan nehézségét ismerjük. A legnagyobb és az elsődleges probléma, hogy gyakran nincs valódi megértési szándékunk sem.

67

4. Az ember–ember kommunikáció

A csend kommunikációs szerepe A kommunikációban fontos szerepet tölt be a hallgató is, bár figyelmünket többnyire az üzenetünk megformálására irányítjuk, vagyis sokkal tudatosabbak vagyunk beszélői szerepben, mint hallgatóként. A hallgatónak el kell döntenie, akar-e részt venni az adott kommunikációban, akar-e bármit megérteni. A hallgatónak arról is döntenie kell, mely témákhoz és milyen hangulatokhoz csatlakozik, és milyenekhez nem. Csenden nem csak azt érthetjük, ha valaki nem szólal meg, nem válaszol. Azt is, ha nem a felkínált témára, kommunikációs szálra reagál, és azt is, ha nem minden szálra/témára reagál. A csend (sajnos) nem része az általános kommunikációs stratégiánknak, sőt a csöndet gyakran kínosnak, kellemetlennek ítéljük.

Illés és az Úr angyala Illés próféta volt Izraelben Akháb király idejében az i. e. IX. században. „És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, amelyeket Illés cselekedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétákat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azoknak életekkel mind egyig. Amit mikor megértett, felkelvén elméne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, amely Júdában volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egynapi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék

81

A Biblia mint kommunikációs tankönyv és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén között sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefeküvék. És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és monda: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.” (1Kir 19:1–8)

Gyakran nem a beszéd a hatékony válasz, hanem a segítség, a cselekedet. Az angyal lelki beszélgetést is folytathatott volna Illéssel: miért fél, mennyire fél, miért nem bízik Istenben és így tovább. Azonban tudta, hogy adott állapotában az étel és az alvás a valódi segítség számára. Gyakran szinte mágikus erőt tulajdonítunk a szavainknak, és nagyon sokféle lelki problémát szavakkal igyekszünk megoldani – és a cselekedetek háttérbe szorulnak.

Jób és a barátai Jób a hagyomány szerint kb. 4000 évvel ezelőtt élt. „Mikor pedig meghallá Jóbnak három barátja mind ezt a nyomorúságot, amely esett vala rajta: eljöve mindenik az ő lakó helyéből: a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Czófár; és elvégezék, hogy együtt mennek be, hogy bánkódjanak vele és vigasztalják őt. És amint ráveték szemöket távolról, nem ismerék meg őt, és fenhangon zokognak vala; azután pedig megszaggatá kiki a maga köntösét, és port hintének fejökre ég felé. És ülének vele hét napon és hét éjszakán a földön, és nem szóla egyetlen egy szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma.” ( Jób 2:11–13)

82


A segítségnyújtás egyik alappillére a minőségi idő, azaz a másikkal közösen (akár szó nélkül) eltöltött valódi közös idő. A csendnek funkciója a megértés is. Gyakran még éppen csak elkezdi valaki a mondandóját, mi már a válaszunkat, a tanácsunkat, a kérdéseinket fogalmazzuk magunkban, és nem figyelünk teljes értékűen a beszélőre. A legtöbb meg nem értésünk abból adódik, hogy nincs is valódi megértési szándékunk, sokkal inkább beszélési szándékunk vezérel. Függetlenül attól, hogy értem-e, érthetem-e egyáltalán a másikat, szántam-e elég időt a megértésére. A fenti történetben igen figyelemreméltó, hogy a messziről érkezett barátok hét nappalt és éjjelt képesek együtt létezni Jóbbal a fájdalmában – egyetlen szó nélkül. (A részvét szó eredeti jelentése is azt tükrözi: részt venni, nem pedig egy erőltetett részvétem elrebegését.) A barátok is hibáznak a későbbiekben (egy érkező negyedikkel együtt), hosszú, Jóbot hibáztató, vádaskodó monológokba bonyolódnak, ami egyáltalán nem segítség Jóbnak a nyomorúságában, ahogy ezt meg is fogalmazza: „Oh, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem! Ímé, ez a végszóm: a Mindenható feleljen meg nékem; és írjon könyvet ellenem az én vádlóm” ( Jób 31:35).

A kihallgatások Jézus elítélése előtti kihallgatásai i. sz. 31. niszán 13-án pénteken zajlottak. Több helyszínen is kihallgatták Jézust: Annás még csütörtök éjjel, majd péntek hajnalban-reggel Kajafás, majd a szanhedrin, aztán Pilátus, utána Heródes, majd újra Pilátus előtt. (A napokat naplementétől számolják a zsidók, így csütörtök éjjele már pénteknek számít.) Nézzünk meg néhányat ezekből a párbeszédekből! 83

A Biblia mint kommunikációs tankönyv

„Amazok pedig megfogván Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal, hogy lássa a végét. A főpapok pedig és a vének és az egész tanács hamis bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék őt; És nem találának. És noha sok hamis tanú jött vala elő, mégsem találának. Utoljára pedig előjövén két hamis tanú, Monda: Ez azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt. És fölkelvén a főpap, monda néki: Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened? Jézus pedig hallgat vala. És felelvén a főpap, monda néki: Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia? Monda néki Jézus: Te mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a maga ruháit, és monda: Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságokra? Ímé most hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra.” (Mt 26:57–66) „Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Ponczius Pilátusnak, a helytartónak. … Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod. És mikor vádolák őt a főpapok és a vének, semmit sem felele. Akkor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok bizonyságot tesznek ellened? És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy a helytartó igen elcsodálkozék. Ünnepenként pedig egy foglyot szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, akit akarának. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus: Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala, hogy irigység-

84

4. Az ember–ember kommunikáció ből adák őt kézbe. Amint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde őhozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába; mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta. A főpapok és vének pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik: A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Azok pedig mondának: Barabbástt. Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg! A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltoznak vala, mondván: Feszíttessék meg! Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!” (Mt 27:1–2, 11–24) „Mondván: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk. Monda pedig nékik: Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.” (Lk 22:67–68) „Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván: A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától mind idáig. Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajjon galileai ember-é ő? És mikor megtudta, hogy ő a Héródes hatósága alá tartozik, Héródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala azokban a napokban. Héródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott őfelőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz. Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki. Ott állanak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel vádolván őt. Héródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, vis�szaküldé Pilátushoz. És az napon lőnek barátok egymással Pilátus és Héródes; mert azelőtt ellenségeskedésben valának egymással. Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,

85

A Biblia mint kommunikációs tankönyv Monda nékik: Ide hoztátok nékem ez embert, mint aki a népet félrevezeti: és ímé én tielőttetek kivallatván, semmi olyan bűnt nem találtam ez emberben, amivel őt vádoljátok: De még Héródes sem; mert titeket őhozzá igazítálak; és ímé semmi halálra való dolgot nem cselekedett ő. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.” (Lk 23:4–16)

A legfeltűnőbb, hogy Jézus általában csöndben marad, nem felel a kérdésekre. Egy 700 évvel korábbi messiási prófécia meg is jövendölte ezt: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!” (Ésa 53:7) Ezúttal is sokat tanulhatunk a csend kommunikációs szerepéről. Mindig érdemes megvizsgálnunk, egyáltalán van-e lehetőségünk az üzenetünk átadására! Vajon a hallgatónk olyan állapotban van, hogy érdekli, amit mondani szeretnénk? Vajon indulatmentes, türelmes, figyelni tud ránk, képes az együtt gondolkodásra? Jézus jól ítélte meg ezekben a párbeszédekben, hogy nincsenek ideális kommunikációs feltételek a megértetésre, amint ezt meg is fogalmazta: „Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.” A hallgatóságából mind a megértés szándéka, mind a szabadon bocsátás szándéka hiányzott. Jézus azért nem válaszolt, mert megszólalásának – a hallgatóság hozzáállása miatt – nem lehetett pozitív eredménye. Ha magyarázkodott volna, védte volna magát, ha bármit számon kért volna – csak növelte volna az amúgy is dühös faggatózók indulatát. Jézus felmérte, hogy a részvevők nincsenek a megértés állapotában, mert indulat van bennük. Az indulat megakadályozza a megértést. Pilátus megpróbálta, megszólalt, és szavai nyomán még inkább felkorbácsolódtak az indulatok. 86


Heródest sem Jézus mondanivalója érdekelte: ő csodát szeretett volna látni, vagyis nyitottság helyett előzetes elvárásai voltak. Érdemes megfigyelnünk, hogy előzetes elvárásainkkal megfosztjuk beszédpartnerünket attól a szabadságtól, hogy azt és úgy mondhassa, ahogyan szeretné, és ilyenkor nem is működik megfelelően a kommunikáció. Csalódást szül, ha nem azt adjuk, amit a másik vár, ha nem pontosan úgy alakul az adott párbeszéd, ahogy elterveztük. A csalódás is az érzelmi indulat egy fajtája. Meghiúsítja, hogy valóban nyitottak legyünk a másik üzenetére. A csend megakadályozhatja az indulatok fokozódását is, és lehetőséget teremt arra, hogy a másik fél elgondolkodjon azon, vajon miért is indulatos. Az elgondolkozás nem szükségszerű következmény, de ha a megszólalásunkkal még hevesebb indulatokat váltunk ki, akkor az önelemzés, önkritika esélye is eltűnik. Ha szóbeli támadásra nem reagálunk, a csöndben gyakran csökken (vagy legalább nem nő) a másik indulata, sőt, sokszor feléled a beszédpartner lelkiismerete is. Érdemes kipróbálni! Fontos tudnunk, hogy nem számít kommunikációs csöndnek, ha közben mimikával, testnyelvvel negatív üzenetet sugárzunk a másik felé.

Jézus és Nikodémus 28 húsvétján vagyunk, Jeruzsálemben. Nikodémus farizeus (’szeparatista’), írástudó, vagyis vallásilag képzett, tanult ember (az Írás, azaz a szent iratok tudója, ismerője). (A farizeusok egy kegyességi mozgalmat alkottak, élesen elkülönültek azoktól, akik szerintük nem tartottak be minden parancsolatot, ez az ún. ószövetségi legalizmus [törvényeskedés]. Jellemzőjük volt az önteltség, az önigazultság. Josephus Flaviusnál részletes leírásokkal találkozunk, mivel ő maga is farizeus 87


volt.) Nikodémus ráadásul főember volt, a szanhedrin tagja. (A hamis próféták ügyében is ők ítélkeztek, korlátozott jogkörrel, halálos ítéletet nem hozhattak. Fentebb láttuk, éppen ezért kellett a rómaiakat bevonni Jézus elítélésbe.) Éjjel, titokban ment Jézushoz, egy tanulatlan (tudniillik rabbiiskolában nem tanult) ácshoz. Érdekelte Jézus személye, hiszen ekkor Jézus már megtisztította a templomot, csodákat tett, túl volt szolgálata elején. Nikodémus tehát személyes meggyőződése miatt nevezi rabbinak a tanulatlan Jézust: „Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket Te teszel, hanem ha az Isten van vele. Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Nikodémus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. … És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” ( Jn 3:1–7, 14–17)

Jézus mintha egészen másra válaszolna, mintha nem csatlakozna Nikodémus kezdő mondatához. Pedig tulajdonképpen a Nikodémust valójában izgató kérdésre ad választ. Hiszen a zsidók a messiás országáról úgy vélekedtek, hogy az 88


földi ország lesz, emberi vezetéssel (tudniillik a római rabigától akartak megszabadulni). Jézus ezt a ki nem mondott hitet cáfolja azzal, hogy kijelenti: Isten országa lelki természetű, és éppen ezért szükséges az újjászületés (gr. anothen gennétai ’újjászületés; felülről/Istentől születés’). (Más helyeken az Újszövetség megtérésnek is nevezi az újjászületést, gr. metanoia, ’megtérés, a gondolkodás megváltozása, megfordulása’, utalva arra a fókuszváltásra, hogy megtérésük után az emberek számára más dolgok lesznek a fontosak.) Az újjászületés fogalma nem volt ismeretlen Nikodémus számára, mégis igen gúnyosan reagál: ’Jézus, most azt mondod nekem, hogy anyámnak kell megint megszülnie engem?’ Nikodémust büszkesége és önmagával való erőteljes gondolati viaskodása felesleges iróniába sodorta. Jézus ezt nem vette figyelembe, mert tudta, mi megy végbe benne. Tudta, hogy Nikodémus gondolkodásában egy számára lényegi, döntő elképzelés került új megvilágításba, és a régi elképzelése küzd az újjal. Ez az utóbbi pedig merőben más – egyelőre a számára befogadhatatlanul más – elképzelés önnön életéről. Jézus éppen ezért mintha meg sem hallotta volna a gúnyt, és a tényleges, ki nem mondott kérdésére válaszol. Ha nem így tett volna, lehetséges, hogy Nikodémus, nem csatlakozott volna Jézus halála után a tanítványokhoz. De csatlakozott. (Sőt, ő volt az, aki a szanhedrinben is a védelmébe vette Jézust: Jn 7:50–51.) Mi mit tettünk volna? Talán korholtuk volna Nikodémust, hogy miért titokban, lopakodva jön hozzánk. Vis�szaszúrtunk volna, amikor ironizál, amikor egyértelműen butaságot mond, és ezzel minket, az általunk mondottakat minősíti butaságnak. Valójában azonban sohasem viszi előre a kommunikációt, ha megfeddünk valakit. Hiszen ha Jézus nem szeretettel reagál, hanem megsértődik, tehát önző módon válaszol, és megdorgálja Nikodémust, akkor Nikodémusnak muszáj védekeznie, és ezáltal távolodott volna Jézustól, mert mindig távolodunk attól, aki megró bennünket. Ha 89


Jézus nem szeretettel válaszol, nem jöhetett volna létre egymás gondolatainak megértése, és a cél sem: Nikodémus közeledése Jézus gondolataihoz. Mi a csend szerepe ebben a párbeszédben? Létrehozni, megteremteni az érdemi szálat, azt, amire érdemes reagálni. Jézus az esti, titkos látogatásra és Nikodémus gúnyos válaszára csenddel felel, azaz ezeket a mellékszálakat nem folytatja. A (tulajdonképpen ki sem mondott) valódi kérdésre, a fő témára reagál.

Jézus és a kánaánita asszony I. sz. 30 húsvétja (zsidó pészách) előtt, Észak-Galileában történt ez az első olvasásra meghökkentő, nehezebben megérthető párbeszéd: „És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ördögtől gonoszul gyötörtetik. Ő pedig egy szót sem felele néki. És az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd el őt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérvén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhullanak. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hited! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva.” (Mt 15:21–28)

A jelenet Észak-Galilea pogány, azaz nem zsidó területén zaj90

4. Az ember ember kommunikáció

Recommend Documents