Összefoglaló jelentés a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Kutatócsoportja 2007/2008. évi projektjeiről
1
Tartalom: I.
A fejlesztő állam a globalizáció korában
II.
Nemzetfelfogások és integráció
III.
Műveltség és demokrácia
IV.
Demokrácia és társadalom, tömeg és értelmiség: az „1968-jelenség” szellemi gyökerei és utólagos értelmezései Nyugat-Európában, valamint az USA-ban (1960–1972)
2
A fejlesztő állam a globalizáció korában Kutatásvezető: Csáki György A klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtan nem ismeri az állam fejlesztő funkcióját. Az 1929–33-as válság hatására – amely válság a világgazdaság történetének mindmáig legpusztítóbb általános világgazdasági válsága volt – módosult a neoklasszikus közgazdasági felfogás számos eleme. A második világháborút követő negyedszázadban a keynesiánus gazdaságfilozófia vált a közgazdasági közgondolkodás fő irányává, amely – a tökéletes piac dogmájának tagadására alapozva – rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít az állam aktív gazdasági tevékenységének. A tökéletlen piac tényéből közvetlenül levezethető az állam ágazati politikája (kínálati oldal) és a versenyszabályozás szükségessége (keresleti oldal), valamint a keynesiánus gazdaságpolitika középponti eleme, a hatékony kereslet jövedelemoldali biztosítása. A keynesianizmus fő iránnyá vált a napi gazdaságpolitikai gyakorlatban. A gazdaságtörténeti diskurzusba Alexander Gerschenkron vezette be „az elmaradottság leküzdésében nélkülözhetetlen állam” toposzát: „minél elmaradottabb egy ország, annál valószínűbb, hogy az iparosítás szervezett irányítás mellett megy végbe; az elmaradottság fokától függően az irányítás központjai lehetnek az állam védőszárnyai alatt tevékenykedő beruházási bankok vagy bürokratikus ellenőrzést gyakorló szervezetek.” [Gerschenkron 1984: 86. oldal – kiemelés tőlem: Cs. Gy.] Gerschenkron nézetei hamar népszerűvé váltak világszerte, s mindazok, akik támogatták az állam aktív szerepvállalását a gazdasági felzárkózásban Gerschenkronra hivatkoztak – gyakran némileg torzított formában, mondván: „minél elmaradottabb egy ország gazdasága, annál nagyobb kell, hogy legyen az állam gazdasági szerepvállalása”. Az államnak az elmaradottság leküzdésében betöltött központi szerepe, maga a fejlesztő állam kategóriája azonban a fejlődéstanulmányok kibontakozása révén, a hatvanas évektől vált bevett közgazdasági kategóriává. A hatvanas-hetvenes évek fejlesztő állama tükrözte az adott kor és az adott korszellem hatásait. A „klasszikus fejlesztő állam” (azaz: a fejlesztő állam, ahogyan az a hatvanas-hetvenes években működött) devizakorlátozásokkal és aktív árfolyam-politikával kísérelte meg elkerülni a külkereskedelmi cserearányok romlását. A hatvanas-hetvenes években, amikor a külső forrásbevonás uralkodó formája a hivatalos fejlesztési segély és a nemzetközi hitelfelvétel volt, a fejlesztő állam igyekezett pótolni a nem létező hazai vállalkozói réteget, ami az állami szektor kiterjedését – is – eredményezte. A fejlesztő állam alapvetően iparfejlesztő állam volt, amennyiben az állam hosszabb távú strukturális preferenciái között kitüntetett szerepet játszott (a jellemzően a gyarmati korszakban kialakult importhelyettesítő ipari szerkezet átalakítása érdekében) a helyben termelt nyersanyagok és nyerstermékek feldolgozásának támogatása – akár az állami szektor kibővülésének keretei között is. A hatvanashetvenes évek fejlesztő állama nemcsak megközelíteni akarta a fejlettebb országokat, de másolta is azok 3
korai növekedési modelljét. Meg kell ugyanakkor állapítani, hogy a hatvanas-hetvenes évek gyakorlata azt mutatta, hogy Latin-Amerikában és szub-szaharai Afrikában a fejlesztő állam totális csődöt mondott, a Délkelet-Ázsia sikerei pedig még nem kristályosodtak ki. A fejlesztő állam kialakításának első kísérleteinek India, Brazília és Törökország korai „tervezési kísérletei” tekinthetőek. A fejlesztő állam az 1960-as évektől kezdődően először, egyben a legmélyebben és a leghatékonyabban Dél-Kelet-Ázsiában gyökerezett meg, s mindmáig ezeket a példákat tekinti a szakirodalom a fejlesztő állam leginkább releváns példáinak. A fejlesztő állam archetípusának, s a fejlesztő államra vonatkozó szakirodalom általános igazodási pontjának Japán tekinthető, ahogy azt Chelmers Johnson immár klasszikus művében leírta.
[Johnson 1982] Johnson szerint Japán rendkívül figyelemre méltó és történelmileg páratlanul sikeres ipari újjászületése a második világháború után nem szerencse vagy valamiféle „eleve elrendeltetés” következménye volt, hanem a „terv-racionalitást megvalósító államé”. A „tervracionális” avagy fejlesztő állam elhatározottan igyekezett közvetlen beavatkozásával befolyásolni a gazdasági fejlődés menetét. Japánban a fejlesztő állam feladatának tekintette, hogy meghatározza a legfontosabb gazdasági és társadalmi célokat, amivel irányította a fejlődési folyamatot és mobilizálta a társadalmat. A japán fejlesztő állam központi erejét az a magasan képzett bürokrácia alkotta, amely képes volt megalkotni és bevezetni a gazdasági fejlődés tervezett folyamatát. Ehhez elengedhetetlen volt egy irányító szervezet hatékony működése. Japánban ezt a szerepet a Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium töltötte be. A japán tervezők képesek voltak arra, hogy irányítsák a kiinduló iparosítást, majd az ipari struktúra korszerűsítését is: az új, értékesebb iparágakat támogatták és ösztönözték az elavult ágazatok (pl. a textilipar) kitelepítését az országból. Ez a fajta állami intervencionizmus elterjedt az egész régióban – különböző mértékben és különböző sikerrel. Japán északkelet-ázsiai követői, Tajvan és Dél-Korea hamarabb és nagyobb sikerrel másolták a japán gyakorlatot, a délkelet-ázsiai országok ugyanakkor később és vegyes eredménnyel tették ugyanazt. A fejlesztő állam központi szerepet játszott Kelet-Ázsia páratlan átalakulásában: Kelet-Ázsia ennek következtében a reáljövedelmek lényeges és tartós emelkedését valósította meg. A különböző fejlettségi szintek és a különböző állami teljesítmények azt jelentik, hogy a fejlesztő állam a gazdasági fejlődés változatlanul megfelelő – ha nem elkerülhetetlen – eleme. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a fejlesztő állam sikerei Kelet-Ázsiában nagymértékben függtek külső tényezőktől is. Kissé frivolan fogalmazva: a sikeres kelet-ázsiai fejlesztő államokra az USA nem kényszerített rá semmiféle „washingtoni konszenzust”: a második világháború utáni geopolitikai/geostratégiai helyzetben az USA jól „tolerálta” a protekcionista iparfejlesztést, az átláthatatlan vállalatbirodalmakat, a tartós devizális korlátozásokat. A politikai és katonai ellensúly
4
a kommunista Kínával és annak regionális szövetségeseivel szemben fontosabb volt az USA számára, mint akár a piacra jutás Japánban, Tajvanon és Dél-Koreában. A dél-koreai fejlődés alapja is a magas színvonalú beavatkozáson alapuló ipari tervezés volt. A tajvani állam – éppen úgy, mint a dél-koreai – aktívan befolyásolta a kereskedelmi és devizális rendszert, csakúgy mint a forrásallokációt, valamint a belgazdasági árszerkezetet. Mindkét országra jellemző, hogy nem csak kiterjedt állami szektort fejlesztett ki, de aktívan befolyásolta a magánszektor beruházási tevékenységét is. Dél-Koreában a fejlesztő állam kulturális, intézményes, földrajzi és egyéb tényezők mellett azért is lehetett sikeres, mert a délkoreai állam stratégiai szereplőként képes volt a szükséges gazdasági és társadalmi kohézió megteremtésére, s rendelkezvén a megfelelő intézményes alapokkal, képes volt létrehozni és működtetni egy fejlesztő rezsimet. A dél-koreai fejlődés alapján a fentiek mellett négy elem hangsúlyozható: 1. A dél-koreai állam sikerrel teremtett szövetséget a hazai üzleti körökkel. 2. Szemben például Indiával, ahol az állam tartósan az importhelyettesítő iparpolitikát támogatta, Dél-Koreában a hangsúly hamar átkerült az exportvezérelt iparosításra, ami logikussá és szükségszerűvé tette a dél-koreai vállalkozók számára, hogy elfogadják, mi több: igényeljék a fejlesztő állam „segítségét”. 3. Dél-Korea különösen sikeresen ment át az exportvezérelt korszakba, amihez olyan, az egész világgazdaságban páratlanul kedvező feltételek is rendelkezésre álltak, amellyel mások nem rendelkeztek. Ez abból fakadt, hogy miután a japán cégek számára telítetté vált az amerikai piac, „átadták” azt koreai cégeknek – marketing és értékesítési hálózatukkal együtt. 4. Végső soron tehát, Dél-Korea az a „fejlesztő állam, mely azért sikeres, mert szövetséget volt képes alkotni a hazai tőkés osztállyal, amely kész volt a tervezés fegyelmének elfogadására, amely lehetővé tette az exportvezérelt iparosítást azáltal, hogy hozzáférést biztosított a japán cégek marketing és értékesítési rendszere révén az amerikai piachoz. A kelet-ázsiai fejlesztő állam, az ötvenes és a kilencvenes évek között, az erős piacvédelem mellett megvalósított exportorientált iparfejlesztésen alapult. A hazai vállalkozó réteg erős állami védelmet élvezett a hazai piacokon, s erős állami támogatásra támaszkodhatott a világpiacon. Gazdaságpolitikai értelemben ennek a fejlesztő államnak egy erős ágazati preferenciákat megfogalmazó és érvényesítő állami tervezés szolgált alapjául: az ágazati preferenciák a kedvező világgazdasági feltételek azonosításán alapultak, az állami tervezés kulcsfeladata a kedvező külpiaci értékesítési lehetőségeket kínáló ágazatok, szakágazatok kiválasztása volt. Az ágazati preferenciák érvényesítését szolgálta az állami fejlesztési ügynökségek, állami tulajdonú fejlesztési bankok tevékenysége: Kelet-Ázsiában a tartósan reálfelértékelő árfolyam-politika szükségessé tette a folyamatos szerkezeti korszerűsödést és technológiai fejlődést, a magas megtakarítási ráták pedig lehetővé tették annak nemzetközi összehasonlításban páratlanul alacsony kamatlábak melletti finanszírozását. A fejlesztő állam az ötvenes-hatvanas-hetvenes években alapvetően iparosító 5
állam volt: az adott világgazdasági környezetben a gazdasági fejlődés, a világgazdaság fejlett centrumához
való
felzárkózás,
a
fejlett
országok
jövedelemszintjének
megközelítése
makrogazdasági szerkezetük átvételét, így az ipar fejlesztését kívánta. Más kérdés, hogy a sikeres fejlesztő államok folyamatosan korszerűsítették ipari struktúrájukat. A markáns szerkezeti preferenciák megvalósítása elképzelhetetlen lett volna a megfelelő tömegben rendelkezésre álló, jól képezhető-átképezhető, új munkahelyet és gyökeresen új munkatevékenységet elfogadó munkaerő nélkül. Kelet-Ázsia (és Európa) sikeres fejlesztő államaiban átfogó oktatási és szakképzési reformokat hajtottak végre, folyamatosan nagy súlyt helyezve a műszaki és természettudományos képzésre és a szakképzés folyamatos fejlesztésére. A tartósan magas megtakarítási ráták révén finanszírozott folyamatos szerkezeti megújulás – társadalmi és kulturális hagyományok mellett, azokon túl – egyfajta társadalmi-gazdasági konszenzust is feltételez: az állam és a vállalkozók együttműködése ugyanis csak egy, a hosszú távú gazdasági és társadalmi fejlődésre vonatkozó konszenzuson alapulhat. Ez a konszenzus Kelet- és Délkelet-Ázsiában egy hagyományos társadalmi berendezkedésen és közgondolkodáson alapult, amely elfogadta a központi irányítást és egy tekintélyelvű, paternalisztikus társadalmi berendezkedést. A „fejlesztési diktatúrát” a közösségi értékeket általánosan valló társadalom elfogadta, természetesnek találta. Európában csak ott beszélhetünk fejlesztő államról, ahol ez a társadalmi konszenzus demokratikus keretek között is megteremtődött: A konszenzuális demokrácia hagyományai a skandináv országokban (főként Finnországban); a gyors társadalmi-gazdasági felzárkózás általános igényén alapuló társadalmi-politikai konszenzus Írországban; az egészen különleges történelmi körülményeken alapuló társadalmi konszenzus Izraelben stb. Az állami tervezés és gazdaságirányítás, a kívánatos ágazati célok kiválasztása és érvényesítése magasan képzett és hatékony állami bürokráciát feltételez: a bürokrácia képzettsége megfelelő felsőoktatást feltételez, hatékonysága pedig lojalitást a fejlesztő államhoz, végső soron a gazdaságilag átformálandó társadalomhoz. A fejlesztő állam – mint fentebb láttuk – csak ott, azokban az országokban alakulhatott ki és lehetett sikeres, ahol a vállalkozók, a tőkés osztály elfogadta az állami tervezés primátusát és késznek mutatkozott az állami tervezésben rögzített ágazati átalakulások megvalósítására. Ez azért volt lehetséges, mert „cserébe” az állam védelmet nyújtott számukra a külföldi tőke behatolásával szemben. Ez elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsiában volt jellemző, s egy olyan korszakban, amikor a protekcionizmusnak, a nemzetgazdasági (egyben nemzetállami) keretek közötti fejlesztésnek még volt relevanciája. A kérdés éppen ezért az, hogy a globalizáció körülményei között, amikor egyre kevésbé lehetséges a külföldi tőke behatolásának kizárása, vagy akár korlátozása, van-e még relevanciája a fejlesztő állam eszméjének és gyakorlatának?
6
A fejlesztő állam aktuális problémái és perspektívái alapvetően a megváltozott világgazdasági környezet, a globalizáció következményeinek tekinthetők. Napjaink világgazdasági viszonyai között különösen problémás: • az állami szubvenciók kiterjedt rendszerének fenntartása; • kereskedelmi és devizakorlátozások működtetése; • a transznacionális társaságok behatolásának megakadályozása – vagy akár csak érdemi korlátozása; • a külföldi befektetők tőkepiaci aktivitásának korlátozása. A fejlesztő állam jelentősége nem csökken ott, ahol az a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években sikeres volt, s kitüntetetten fontos az új évezredben a legszegényebb országokban: míg a kilencvenes években az lehetett a kérdés, mi az állam valódi szerepe, ma a figyelem arra összpontosul, hogyan növelhetők az állam képességei és hogyan támogathatja jobban a fejlődést és az emberi biztonságot? A fejlesztő állam jelenének és jövőjének egyik kulcskérdése az állam hatékonysága, illetve a „megfelelő kormányzás” gyakorlata – beleértve ebbe a demokrácia biztosítását is. A másik kulcskérdés a külső szereplők hatása: elmondható, hogy mára a fejlesztő állam kialakításával kapcsolatos nemzetközi vélekedés barátságosabbá vált, mint volt akár csak néhány évvel ezelőtt is – elsősorban a „washingtoni konszenzus” háttérbe szorulása következtében. A feladat ma elsősorban a demokratikus fejlesztő állam koncepciójának kidolgozása, ám elég rugalmasan ahhoz, hogy figyelembe lehessen venni azokat a konkrét körülményeket és összefüggéseket, amelyekkel az egyes országoknak szembe kell nézniük. Optimizmusra adhat okot a fejlesztő állam perspektíváit illetően az, ahogyan Kelet- és Délkelet-Ázsiában, valamint Európában a fejlesztő állam az exportorientáció támogatása révén a világgazdaságba
szervesen
integrálódott
nemzetgazdaságokat
teremtett.
A
világpiaci
konkurenciával szembeni versenyképesség sikeres megteremtése képessé tette ezen országok vállalatait a globális piacokon való helytállásra. Ezen az alapon a fejlesztő állam – a kutatásfejlesztés ösztönzése és hatékony támogatása révén, a felsőfokú képzés és a szakképzés szerkezetének folyamatos fejlesztésével, valamint a működőtőke-beáramlás ágazati és területi befolyásolásával, a hazai középvállalati szektor támogatásával továbbra is kulcsszerepet játszhat ezen országok dinamikus és fejlődésének fenntartásában. Történetileg a sikeres gazdasági fejlődés a fejlesztő állam tevékenységéhez kapcsolódik, amelynek hatékonysága és képessége a fejlesztési célok megvalósítására meghatározta ezt a fejlődést. Azok az országok, amelyek nem rendelkeznek a szükséges állami képességekkel és a fejlesztő államhoz kapcsolódó vezető szereppel, nehezebben fognak kitörni alárendelt világgazdasági pozíciójukból. A potenciális állami képességek önmagukban nem garantálják azok
7
hatékony felhasználását, valamint azt hogy az állam nem a fejlődés gátjává hanem katalizátorává váljék – különösen ott, ahol a fejlesztő állam már betöltötte hivatását. Az állam – akár pozitív, akár negatív – szerepe változatlanul kulcsfontosságú a nemzetgazdasági tér és a munkaerő pozicionálásában a globális világgazdaságban.
A kutatási projekt keretén belül elkészült tanulmányok: CSÁKI GYÖRGY: Zárótanulmány BASSA ZOLTÁN: A fejlesztő állam és a pénzügyi szektor modernizációja BENCZES ISTVÁN: Erős állam – gyenge társadalom. A fejlesztő állam intézményi perspektívában CSÁKI GYÖRGY: A fejlesztő állam – új felfogásban CSICSMANN LÁSZLÓ: A fejlesztő állam különböző (huntingtoni értelemben vett) társadalmikulturális viszonyok között MOLDICZ CSABA: A fejlesztő állam foglalkoztatáspolitikai szerepének megváltozása az OECDországokban SZALAVETZ ANDREA: A fejlesztő állam és a tudomány- és technológiapolitika TÉTÉNYI ANDRÁS: A fejlesztő állam és a politikai intézményrendszer, illetve a közigazgatás kapcsolata VÍGVÁRI GÁBOR: Változó szerepek. Ágazati politikák a fejlesztő állam tevékenységében.
8
Nemzetfelfogások és integráció Kutatásvezető: Egry Gábor I. A kutatás kiindulópontja A 21. század elejét meghatározza a kapitalizmus újabb átalakulása, mellyel korábban nem látott mértékben terjeszti ki hatókörét a világban. A gazdasági globalizáció együtt jár a nemzetközi politika, a nemzetközi vándorlás, a társadalmi interakciók vagy éppen a kulturális érintkezés átformálódásával is. Ez a modernitás korának a nemzetállami szuverenitás és a korlátozott földrajzi mobilitás által meghatározott kereteit feszegeti. Mindez kihívást jelent a nemzet és a nemzettel szorosan összefonódó nemzetállam számára is. A nemzeti közösség eredményes volt a strukturált, de mégis összetartozónak, egységnek tekintett nagy tömegeket magában foglaló társadalom megteremtésében, leginkább ezek a nemzeti társadalmak lettek a modernitás és a kapitalizmus alapvető keretei is. Sőt, megkockáztatható az is, hogy a kulturálisan és alapértékeit tekintve döntően egységes nemzeti közösség, a szolidaritás és az egyenlőség a kapitalizmus folytonos változásai közepette jelentős stabilitást biztosítottak. Ma azonban a kapitalista gazdaság kilépése a „nemzetgazdaság” keretei közül megkerülhetetlen kihívást jelent nemzetállam számára. A szociális rendszereket részben a gazdasági globalizáció jelenségei helyezik nyomás alá, újra felidézve a közösségek szociális törésvonalak mentén történő szétszakadásának veszélyét. A globalizáció kulturális jelenségei, a tömegkultúra erőteljes „internacionalizálódása” a nemzet kulturális összetevőit kérdőjelezheti meg. A nemzetközi migráció összefonódva az önazonosság megőrzését segítő technikaitechnológiai változásokkal a mindennapokban definiálja újra a nemzet határait, sőt az önazonosság interakcionális dimenzióján keresztül magára a nemzeti identitásra is jelentős hatással lehet. Mindezek jelzik a várható változások jelentőségét, annál is inkább mert semmi sem utal a nemzet sokszor megjósolt eltűnésére. Egyelőre a nemzet mind a lojalitás szempontjából, mind a szolidaritást tekintve az elsődleges közösségek közé tartozik, ez a legnagyobb méretű közösség, amelyen belül az ismeretlenekkel szemben komoly összetartozás-érzés mutatkozik. Ezért a nemzeti közösség stabilitása vagy éppen sikeres adaptációja hozzájárulhat a társadalmi stabilitáshoz, a társadalmi versenyképességhez is. Érdemes kiemelni azt is, hogy a magyarországi közéletben Európa jövője és a nemzetek abban elfoglalt helye meglehetősen kevéssé tárgyalt probléma. Ebből a szempontból egy rendszeres és viszonylag széles körű kutatás ahhoz is hozzájárulhat, hogy megélénküljön az ezzel
9
kapcsolatos vita, ami abban is segíthetne, hogy az Európai Unió valóban társadalmi üggyé váljon Magyarországon. II. Kutatási témák és kérdések A Nemzetfelfogások és integráció munkacímű kutatás arra vállalkozott, hogy az előzőekben vázolt problémák feltárásának megalapozását végezze el. Ennek megfelelően az általunk feltett és vizsgálni kívánt kérdések nagyobb része elméleti jellegű vagy eszmetörténeti tartalmú volt. Arra is törekedtünk, hogy a lehetőségekhez mérten, korlátainkat ismerve, tehát nem az abszolút érvényesség és a teljesség szándékával, több különböző perspektívából is megvizsgáljuk a problémakört. Választott nézőpontjaink szándékaink szerint nem egyszerűen csak egymás mellett állva egészítik ki egymást, hanem ugyanannak a problémának a különböző nézőpontjait jelentik. Noha érvényességük – a különböző pontokról belátott tér – korlátozott, mégis lehetőséget adhatnak egy komplex, többdimenziós kép vázlatának megrajzolására is. Az első probléma, melynek vizsgálatára kísérletet tettünk, a nemzetfogalom elhelyezhetősége a politika bal-jobb skáláján. A kérdést egy általános, áttekintő jellegű tanulmány vizsgálja, ami arra keresi a választ, hogy a politikai filozófiában illetve a politikai ideológiák kapcsán beszélhetünk-e tipikusan baloldali és jobboldali nemzetfelfogásról? Mindez a probléma átfogó értelmezésének alapját is jelenti. A második kérdés, amit megkíséreltünk alaposabban körüljárni, az elméleti igényű alapozás mellett a bal- és a jobboldal konkrét helyhez és időhöz kötött nemzetfelfogása. Az integráció és a nemzetfelfogás összefüggését két tanulmány a mai Magyarország domináns politikai pártjainak és ezzel legalább részben politikai oldalainak szemszögéből vizsgálta meg. Arra kerestük a választ, hogy a rendszerváltást követően általában a nemzetre és konkrétan a magyar esetre vonatkozóan milyen felfogás figyelhető meg? A következő kérdések a probléma európai és ezzel integrációs dimenzióját kísérelték meg górcső alá venni. Egy írás mindenekelőtt arra volt kíváncsi, hogy a formálódó európai unión belül az intézményes együttműködés és az államköziség mellett az európai közösség (esetlegesen európai nemzet) létrehozásának milyen koncepciói jelentek meg? Arra is választ kerestünk, hogy vajon ezek a koncepciók elhelyezhetőek-e a magyar esetben is viszonyítási alapként használt baljobb skálán? Ezen túl vizsgálat tárgyát képezte, hogy jelen pillanatban milyen közösségépítési lehetőségek jellemzik az Európai Uniót, akár spontán és alulról jövő módon, akár tervezetten, felülről, az európai politikai elit(ek) felől. Egy másik tanulmány fő kérdését az jelentette, hogy a lehetséges európai közösségépítési modelleken és gyakorlatokon belül miként helyezhető el a rendszerváltást követő magyar nemzetépítés? Milyen helyet kínál az európai integráció egy olyan közösség számára, mint a nemzet? 10
Egy újabb, különleges nézőpontot jelenít meg az a tanulmány, amely székelyföldi kisközösségeknek a globalizációhoz és az európai integrációhoz való viszonyára, azok nem csak intézményes, hanem ideologikus, az önazonossághoz kapcsolódó kezelésére kérdez rá. Két, antropológiai módszerrel készített esettanulmány egy hagyományos, falusi közösség szervezését és európai elváráshorizontját és egy virtuális, az információs technológiákat használó, az információs társadalom sajátos virtuális terében (is) szerveződő közösség globalizációhoz való viszonyát, Európa-képét kísérli meg bemutatni. A kutatás utolsó tanulmánya megint csak egy speciális perspektívát kíván érvényre juttatni, amikor arra kérdez rá, hogy két, egymás mellett élő, egymással sok szempontból versengő közösség és nemzetépítés miként viszonyult az európai integráció folyamatához. Van-e, volt-e különbség a romániai magyar elit és nyilvánosság európai elváráshorizontja, integrációértelmezése és várakozásai valamint a romániai román politikai elit elvárásai között? Bár a kérdések, különösen a mikroperspektívájúak érvényessége szükségszerűen behatárolt, a különböző tanulmányok mégis alkalmasak lehetnek arra, hogy ugyanazt a problémát, a közösségek, és ezenbelül a nemzet, mint kiemelt közösség viszonyát az integrációhoz megtermékenyítő módon elemezzék és értelmezzék eltérő szemszögből.
III. Legfontosabb eredmények és további kérdések Az európai integráció és a nemzeti közösség problémája a kezdetektől fogva összefügg. Az integráció folyamatát az alapítók jelentős része a veszélyesnek ítélt nemzetállami nacionalizmus megfékezésére is alkalmasnak látta. Ennek ellenére, az integráció fél évszázadát követően is, a nemzeti közösség kiemelt helyet foglal el a különböző lojalitásokat mozgósító közösségek között. Máig a nemzet, illetve az ahhoz szorosan kötődő nemzetállam a legfontosabb politikai közösség, és a politikai elitek is elsősorban ennek formálására, stabilizálására törekednek. Ezzel együtt a nemzeti közösség folyamatosan erősödő kihívásokkal kénytelen szembenézni, melyek egy része szorosan összefonódik a globalizáció és az integráció folyamataival, másik része viszont már a nemzetépítés kezdeteitől adottnak tűnik. Az egyik ilyen kihívás magának a nemzetépítésnek a működése egy helyi közegben, ahol a nemzet kategóriája és a hozzá kötődő értékek a mindennapokban nem vagy kevéssé érvényesek, illetve használhatóak. Ebben a közegben az egyes intézmények nemzetiesítése mindenekelőtt a különböző egyéni teljesítményektől és tekintélytől, valamint sokszor kívülről behozott nemzeti alapú ideológiai formuláktól függ. A legtöbb esetben egyelőre nem kell számolni konkurens közösségépítéssel, az európai eszme inkább csak külső elvárásrendszerként tűnik fel, de kérdés lehet, hogy a jövőben
11
kialakulhat-e és miként egyfajta verseny a helyi közösségekben, ami arra irányulna, hogy melyik közösséghez és miként kössék azokat. Kihívások érik a nemzeti közösség intézményrendszerének és határainak szilárdságát is. A globalizáció során közvetített értékek, normák, elvárások, kulturális tartalmak amennyiben megjelenhetnek egy-egy lokális térben, képesek lehetnek a korábbi formákat megváltoztatni. Ez azonban nem csak a nemzeti közösség fellazítását jelentheti, hanem akár megszilárdítását is. A nemzeti ideológia új, globális tartalmakat is felszívhat, mint az ökonacionalizmus esetében, a globalizáció pedig a helyi közösségek földrajzi és szimbolikus teréből való részleges kilépést és új, virtuális, ám nagyon is működő szimbolikus tereket hozhat létre. Ennek ellenére az európai integráció és a nemzet kérdésköre, Magyarországon és a magyar kisebbségek körében sincs egymásra reflektált módon végiggondolva. A magyar politikai elit számára a közösség meghatározása, a közösségépítés eddig a politikai identitások átfogó társadalomszervező erővé formálását jelentette. Emellett, akár azzal szoros összefüggésben egy idealizált, organicista és egységesnek elképzelt nemzet újrakovácsolását (határokon átívelő nemzetegyesítés), vagy részben éppen az utóbbi törekvést az állam alapját jelentő, jogilag homogén, a jogok és kötelezettségek azonosságán és egyenlőségén alapuló politikai közösség felbomlasztását célzónak érzékelve egy participáción alapuló állampolgári közösség megerősítését (köztársasági eszme). Az Európai Uniót többnyire nem egy ilyen közösségépítéssel is versenyző közösségépítő törekvésként fogták fel, sőt, lényegében még a nemzeti közösség megszervezése korlátjaként sem, hanem inkább egy igazodási pontnak és normarendszernek. Ez utóbbi persze nem maradt következmények nélkül. Igaz, nem elsősorban a nemzet ideájára, hanem a nemzet, mint politikai közösség ideológiájára, a nacionalizmusra. Az európai integráció „puha”, de azért mindenképpen meglévő „civilizációs” feltételei a nacionalizmus retorikájának majd tartalmának változását is magukkal hozták, sőt az államszervezet kikényszerített változásai is a nemzeti közösség újrafogalmazásának lehetőségeit bővítik. Ebben azonban nem lényegtelen különbség figyelhető meg magyar kisebbség és nemzetállami többség között, legalábbis Románia esetében. A csatlakozás modernizációs diskurzusa a többség esetében inkább egy időtlennek tekintett nemzeti közösség új kereteinek kialakítását jelenti, míg a kisebbség egy idealizált helyzethez való visszatérés lehetőségét reméli tőle. A szimbolikus integratív rendszerek közti közeledésnek egyelőre kevés jele van, noha a saját csoport eredendő európaiságának régi nacionalista toposza az új, intézményesített és politikai hatalommal is bíró Európai Unióban tartalommal telik meg. Amennyiben a külső és a belső integráció különböző dimenziói (a közösség szimbolikus integrálása befelé – egység; a közösség szimbolikus integrálása kifelé; a közösség intézményes integrálása befelé – állami keretek, jogrend, jogállás, saját intézmények stb.; a közösség integrálása 12
kifelé; valamint ennek az integrációnak az ideológiája) mentén próbáljuk meg elhelyezni a különböző közösségfelfogásokat és a hozzájuk kapcsolódó közösségépítő politikákat, akkor az első szembetűnő észrevétel, hogy a külső integráció a legkevésbé tematizált és a leginkább konfliktusokkal terhelt, különösen a szimbolikus rendszereket tekintve. Az EU vagy csak intézményesen létezik számukra, vagy pedig a már adott nemzeti közösségre jelent valamiféle veszélyt, saját maga vagy az általa közvetített hatások révén. Ennek ellenére az integráció értékek elfogadásának kikényszerítésével, a kulturális határokon átívelő interakciók számának és súlyának növelésével, intézményi átalakítások kikényszerítésével jelentős befolyást gyakorolt vagy gyakorolhat az egyes közösségekre. Nem mellékes azonban az sem, hogy a korábban kikezdhetetlennek tekintett nemzetállami szuverenitás megbolygatása, az állam szerepének átalakítása éppen a nemzetállam számára kínálhat fogódzót a nemzeti egység új intézményes kereteinek kialakítására. Az állami szuverenitás, terület és az állampolgárság hármasának kikezdése minden bizonnyal szerepet játszott abban is, hogy az egyes államok új formákat kerestek a nemzet intézményesítésére. A megváltozó állampolgársági gyakorlatok és politikák, a státustörvények eddig ugyan lényegüket tekintve a nemzetállami paradigma folytatását jelentik (éppen az állampolgárság hagyományos, egynemű és államhoz kötött formájának továbbvitelével), születésük azonban nehezen lett volna elképzelhető a kikezdhetetlen állami szuverenitás korábbi korszakában. Ahogy az állami keretek meghatározta nemzetközi rendszerben sokkal kevésbé szilárd és megfogható struktúrák jelennek meg, úgy a nemzet meghatározására és intézményesítésére törekvő politikai elitek is felhasználhatják ezt céljaik érdekében. Ennél is látványosabb az integrációs folyamatnak az egyes közösségek intézményes integráltságára gyakorolt hatása. Az unió átalakítja az állam felfogását és feladatait, hatásköröket von el és gyakorol, megfelelő intézményi struktúrák kiépítését írja elő, egyszóval a korábban a nemzet legalapvetőbb keretének tekintett államot éppen a nemzeti paradigmától mozdítja vagy mozdíthatja el. (Példa természetesen az ellenkezőjére is van.) Még ennél is fontosabb azonban az, hogy akár egy alternatív közösségépítő törekvés jelenlétével, akár egy európai tér belső integrációjával, akár azzal, hogy közvetlenül is megjelenhet az egyének vagy kisközösségek horizontján, hozzájárul a nemzetállami rendszer legfontosabb alapjának, a közösségmeghatározás ideológiai és intézményi monopóliumának lebontásához. Az európai integráció keretei között az állam és az azt működtető nemzeti elitek már csak egy a versengő felek közül, melyek mind valamiféle közösségmeghatározásra törnek. Ráadásul ez a megosztás nem csak olyan módon történik meg, hogy a különböző szintű közösségek (helyi, regionális, nemzeti, európai) egymás rovására is alakítják ki saját magukat. Amint az a kisközösségek esetéből látszik, az új
13
keretek között a legkisebb közösség is igényt jelenthet be egy makroközösség meghatározására és működtetésére, akár teljesen függetlenül az adott intézményi keretektől. Mindezzel együtt az eddigi eredmények legfeljebb alapjait jelenthetik a további, olykor éppen a kutatásaink során felszínre került problémák vizsgálatának. Ezek közül kiemelhető az európai nyilvánosság mint lehetséges közösségszervező struktúra, az európai identitás kulturális dimenziója vagy éppen az EU politikai intézményrendszerének szerepe az európai közösség formálásában: a demokráciadeficit és a közösségépítés. A baloldali nemzetkoncepció kialakításához lényeges lehet annak elemzése, hogy azonosíthatóak-e baloldali nemzetfelfogások Európában és mik ezeknek a jellemzői, mi az európai baloldal viszonya az európai és regionális egységhez? A globalizáció kérdéskörén belül pedig figyelemre méltó lehet annak bemutatása, hogy a migráció miként rajzolja újra a nemzeti közösség határait, miként alakulnak az európai térben az identitásőrzés és -alakulás lehetőségei, miként illeszkedhetnek hagyományos közösségek az új típusú szerveződésekbe, például a hálózatokba?
A kutatási projekt keretén belül elkészült tanulmányok: EGRY GÁBOR: Kutatási zárójelentés EGRY GÁBOR: Nemzetfelfogás és közösségépítés Magyarországon a rendszerváltás után: a baloldal viszonya a nemzetépítéshez GAGYI ÁGNES: Európai elváráshorizontok. Az uniós csatlakozás értelmezése és funkcionalitása kisközösségi szinten KÁNTOR ZOLTÁN: A nemzet: a tudomány és a politika mezsgyéjén PARÁSZKA BORÓKA: Szimbólumközösségek egymásért és egymás ellen. Közösségi, nemzeti, politikai identitás változásai az uniós csatlakozás folyamatában TÓFALVI ZSELYKE: Európai jövőképek, az európai közösségépítés (nemzetépítés) lehetőségei WÉBER ATTILA: Jobboldal és nemzet – 1990 után
14
Műveltség és demokrácia Kutatásvezető: Knausz Imre
I. A hagyományos műveltség jelentősége a demokrácia szempontjából Az európai modernizáció legfontosabb előfeltevései közé tartozik, hogy az emberek egyéniséggel, reflexív, egyedi énnel, szabad akarattal rendelkeznek. A modernizáció politikai és gazdasági intézményrendszerének működése – a demokrácia és a piac – elképzelhetetlen az önálló, saját érdekeiket képviselni tudó, döntésre képes egyének nélkül. Az elmúlt másfél évszázad során természetes adottságnak tűnt, hogy az emberek rendelkeznek egyéniséggel, ugyanakkor a pszichológiai irányzatok a legjobb esetben is ellentmondásosan vélekednek az egyéniség keletkezéséről. A huszadik század második felében kibontakozó kultúrtörténeti kutatások – elsősorban Elias, Gurevics és Foucault – meggyőzően alátámasztották, hogy az individuum sok értelemben történeti konstrukció. Kibontakozása szorosan összefügg a tudás gyarapodásával, a műveltség és a racionális világkép terjedésével. A földrajzi felfedezések, a természet megismerése folytán az emberek számára áttekinthetővé vált a tér és az idő, fokozatosan egyre többen megértették a társadalom szerkezetét és saját lehetőségeiket. A történések egyre kevesebb ember számára tűnnek elháríthatatlan végzetnek és misztikumnak. Az emberi szervezet működésének megismerése értelmessé tette az egyén önmagáért érzett felelősségét, egyúttal lehetővé tette a mély érzelmi kötődést, a tartós kapcsolatokat. A szülők remélhették, hogy gyermekeiket nem vesztik el kicsi korukban, így gyökeresen átalakította a kötődést, a gyermekek iránti érzelmeket, megteremtve az egyénné válás pszichológiai alapját. A műveltség tehát ebben az időben nem privilégium, hanem a modern életvitel előfeltétele. „A Nyugat civilizációs folyamatát az teszi különös és egyedi jelenséggé, hogy itt olyan mérvű a funkciómegoszlás, annyira stabil az erőszak- és adómonopólium, olyan nagy területeket átfogó interdependenciák és versengések jöttek létre, mint még soha a világtörténelemben” – írja Elias. Ez a sajátos formáció pedig nem egyéb, mint a Max Weber által leírt bürokrácia, amelyet piramisszerű, alapvetően racionális és személytelen hierarchia jellemez, amelyben fejlett a munkamegosztás, és létrejön a magánélet és hivatali élet elkülönülése. A hierarchia továbbra is létezik, csakhogy míg a középkor, kora újkor társadalmi formációiban csak esetleges utak vezettek felfelé, a bürokratikus hierarchia kalitkái átláthatók és egy bizonyos szintig járhatók. A rendszer megteremtését látja a modernizáció egyik legjellegzetesebb vonásának Michel Foucault is. A modernizáció bírálói úgy vélik, hogy a modern államok bürokratikus rendje gúzsba köti, korlátozza az egyéniséget. Látni kell azonban, hogy a weberi értelemben vett bürokrácia valójában 15
az egyének tömege számára tette kiszámíthatóvá és áttekinthetővé a társadalom működését és saját életlehetőségeit, ezáltal megteremtve az egyéniséggé válás környezeti hátterét. Ebből azonban az is következik, hogy a bürokrácia túlburjánzása, szövevényessé válása egy idő után valóban eszmei és gyakorlati gátjává válik az egyéniség kiteljesedésének. A műveltség üres fogalommá válik, a tudás már nem vezet el a dolgok megértéséhez, rohamos sebességgel hódítanak a tévhitek és a babonák. A posztmodern globális világ elszemélytelenedő bürokratikus világában az egyének egyre kevésbé egyediek, mindinkább egy névtelen tömeg tagjai lesznek, így azonban nem képesek eleget tenni a modernizáció által teremtett demokratikus részvétel követelményeinek. A demokratikus intézmények kiürülnek, politikai kulisszákká válnak, miközben a társadalom tagjainak mindinkább a sodródás és a kiszolgáltatottság a sorsa. Egy működő demokrácia nem létezhet a polgárok közös érték- és utalásrendszere, mindenekelőtt pedig az ezeket megalapozó közös történetek nélkül. Ez nem merőben érzelmi kérdés, nemcsak a biztonságérzet, a valahová tartozás tudata szempontjából fontos, hanem a racionális kommunikáció szempontjából elengedhetetlen, hogy a társadalom különböző csoportjai megértsék egymást, és ez a megértés csak közös tudáson alapulhat. A mai magyar társadalomban például legalább háromféle végzetes megosztottság teszi lehetetlenné az értelmes politikai vitát, és így magát a demokráciát: az ún. jobb- és baloldal közötti, a cigányok és nem cigányok közötti, továbbá az idősebb és a fiatalabb nemzedék közötti szélsőséges kulturális különbség. Hipotézisünk szerint ez a helyzet összefügg a műveltségközvetítés hiányosságaival. Egy olyan helyzetben, amikor már nincsenek közös történetek, amelyek közös értékeket hordoznának, amikor az utalások nem ugyanazokat az asszociációkat mozgósítják, amikor a szavak nem ugyanazt jelentik a különböző csoportok számára, amikor tehát az állam polgárai nem alkotnak diskurzusközösséget, mivel nem is állnak szóba egymással, nos ilyen körülmények között a politikai vitát is csak a nyers hatalmi érdek uralhatja, és a dolgok megbeszélése lehetetlenné válik. Ezen túlmenően a cigányok és a fiatalok fokozódó mértékben rekesztődnek ki a politikai diskurzusból, és az eredmény a társadalom globális kiszolgáltatottsága a mindenkori hatalmi elit érdekeinek. „Történetek szövik át az időt, amelyben élünk” – írja Tengelyi László (1998, 13. o.). Ezek a történetek mások elbeszéléseiből, beszélgetésekből, olvasmányélményekből, és nem utolsósorban a média által közvetítetten állnak össze bennünk, és meghatározó hatást gyakorolnak arra, ahogy életünk eseményeit értelmezzük, sőt arra is, ahogy bizonyos helyzetekben cselekszünk. Forgatókönyveink, amelyekkel tipikus problémahelyzeteket megoldunk, vagy amelyek mindennapi életünk kereteit kialakítják, nem a semmiből jöttek létre, hanem az általunk ismert történetek legtöbbször 16
tudattalan alkalmazásai. „Egyszerűen nem tudjuk, soha nem is fogjuk tudni, hogy az élet tanít meg a narratívákra, vagy a narratívák az életre: alighanem mindkettő igaz.” (Bruner) Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a gondolkodásunkat, ön- és életértelmezésünket meghatározó történetsémák milyenek: mennyire egyszerűek vagy bonyolultak, nyitottak vagy zártak, merevek vagy rugalmasak, tudatosak vagy rejtettek, és nem utolsósorban, hogy a narratív sémák mekkora repertoárjával rendelkezünk. Mindez pedig elsősorban azzal függ össze, honnan származnak ezek a sémák. Itt különösen a média rendkívül erőteljes és szuggesztív hatását kell kiemelni: napjainkban elsősorban a tévé, kisebb mértékben a rádió és a sajtó kínálja azokat a közös életértelmezési sémákat, forgatókönyveket, amelyek a populáris kultúrát, és különösen a fiatalok szubkultúráit meghatározzák. Akinek a történetei egy kaptafára húzhatók fel, mert döntően meghatározott teleregényekből vagy politikai pamfletekből származnak, az ki lesz szolgáltatva ezeknek a történeteknek abban az értelemben, hogy csak ezen a szűrőn keresztül lesz képes értelmezni a saját életét és a körülötte zajló eseményeket. Manipulálható lesz: a mások által kínált értelmezések szuggesztív hatásával szemben nem lesz képes ellenállást kifejteni. Aki viszont történetek gazdag tárházát tudja mozgósítani, és akinek a történetei között ott vannak a múltból örökölt, a hagyomány által (elsősorban a történelem és az irodalom által) közvetített komplex történetek is, az látja az alternatívákat, és nagyobb eséllyel tudja függetleníteni magát a mindenkori külső hatásoktól. Manipulálható tömeg vagy autonóm állampolgárok közössége? A baloldali válasz kialakításában a műveltségről vallott felfogás központi szerepet kell, hogy játsszon. Minden demokráciakoncepció azon alapul, hogy a polgároknak időről időre döntéseket kell hozniuk. Felelős döntés azonban csak akkor lehetséges, ha a döntéshozó – az állampolgár – alapvető ismeretekkel rendelkezik az adott kérdéssel kapcsolatban. Ez nemcsak az aktuális helyzetre vonatkozó adatokat foglalja magában, hanem olyan általános ismereteket is, amelyek ezeknek az adatoknak az értelmezését lehetővé teszik. Ha arról van szó, hogy egyetértek-e azzal, hogy rádiólokátor-állomást telepítsenek egy természetvédelmi területre, akkor nemcsak a tervezett állomás méretéről, teljesítményéről stb. kell adatokkal rendelkeznem: az sem árt, ha van valami felkészültségem az ilyen objektumok környezetre gyakorolt lehetséges hatásairól egyfelől, és katonapolitikai jelentőségükről másfelől. Ez utóbbiak azok a tudások, amelyek a műveltség kategóriája alá sorolhatók. A példa azért is fontos, mert felhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak a társadalomtudományi és humán műveltség lehet fontos az állampolgári lét szempontjából. A történelmi, közgazdasági, jogi, szociológiai felkészültség természetesen alapvető, de a személyes döntést igénylő ügyek nagyon gyakran környezetvédelmi, egészségvédelmi, technológiai
17
természetűek, és ilyen esetekben a természettudományos műveltség hiánya éppúgy akadálya a demokrácia érvényesülésének, mint a társadalomtudományi tudatlanság. II. A műveltség demokratizálásának problémája A műveltség használatba vétele – a fenti területeken – olyan tudást feltételez, amely túlmutat azon, ami nyelvi formában kifejezhető. Érteni valamihez – ezt nagyon sok kutatás támasztja alá – nem egyszerűen azt jelenti, hogy fel tudom mondani a vonatkozó ismereteimet, hanem mindenekelőtt azt, hogy alkalmazni tudom azokat. Ez viszont számos nem nyelvi és nem tudatosítható – intuitív jellegű – tudáselemet tartalmaz. A lényeg a hasonlóságok felismerése. A tudásalkalmazás során ugyanis mindig döntő kérdés, hogy az éppen adott tapasztalat illeszkedik-e, és milyen mértékben ahhoz a tudáselemhez, amelyet egy problémahelyzet megoldása során alkalmazni akarok, azaz hasonló-e azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyek értelmezése során korábban már sikerrel – vagy éppen sikertelenül – alkalmaztam az adott tudásomat. Sokszor érzéki tapasztalatokról van szó, amelyek feldolgozását a perceptuális tanulás segíti. Az autóvezető megtanulja, hogy a motor meghatározott hangszíne milyen problémára utalhat, az anya megtanulja megkülönböztetni a gyereksírás különböző típusait, a sebész számára értelemmel bír egy olyan röntgenfelvétel, amely a laikus számára semmit nem mond. Ilyenkor hasonlóságok felismeréséről van szó, amennyiben a motor hangja, a gyereksírás, a röntgenfelvétel hasonlít más hangokhoz és alakzatokhoz, amelyeket korábban már sikerrel azonosítottam meghatározott motorhibák, fájdalmak vagy ízületi elváltozások jeleként. De nemcsak az érzéki tapasztalatokról van szó. Teljesen hasonló módon járunk el, amikor rutint szerzünk abban, hogy hogyan utal egy író oksági összefüggésekre a puszta egymás mellé helyezéssel, vagy amikor bizonyos emberi magatartásokat az elfojtás kifejezőiként azonosítunk. A háttérben a személyes tapasztalat, az ezt elősegítő gyakorlás, és a mindezek következtében kialakuló intuíció áll. Műveltségünk nem abban áll, hogy képesek vagyunk szövegeket rekapitulálni, hanem hogy elkezdünk érteni a dologhoz annak következtében, hogy korábban még nyers és merőben verbális tudásunkat gyakran próbáltuk meg több-kevesebb sikerrel alkalmazni különböző helyzetekben. Ezt a hozzáértést nevezhetjük kompetenciának, amely tehát – szemben a pedagógiai diskurzusban gyakori beállítással – nemhogy nem állítható szembe a műveltséggel, de éppenséggel azonos azzal, amennyiben használható műveltséget jelent. A modern tömegoktatás kialakulása elvileg megteremtette a műveltség tömeges elterjesztésének előfeltételeit, és valóban, ezen a téren hatalmas előrelépés történt a modernizációt megelőző korszakokhoz képest. Ugyanakkor az iskola által közvetített tudás jellemzően nem kompetencia, azaz közvetlenül nem használatba vehető. Kompetenssé csak olyan élettapasztalatok tehetnek, 18
amelyek során az egyénnek alkalma nyílik az iskolában szerzett tudáselemeket alkalmazni, és ezáltal finomítani, intuitív, személyes elemekkel kiegészíteni. A modern ifjúsági és tömegkultúra azonban sajátos burkot von az ifjúság köré, amelyből nézve az iskolai (iskolás) tudás teljesen irrelevánsnak látszik, és valójában nem születnek meg azok az élettapasztalatok, amelyek révén az iskolában tanult (visszamondható) szövegek és rutinok eleven műveltséggé válhatnának. A kompetenciafejlesztő (azaz műveltségközvetítő) oktatás kulcskérdése tehát ennek a buroknak az áttörése, és az ifjúság olyan tapasztalatokhoz való juttatása, amelyek során sor kerülhet az iskolai tudás alkalmazására. A műveltség társadalmi helyzetében az utóbbi évtizedekben az új kommunikációs és kulturális technikák (internet, mobil kommunikáció, digitalizálás), valamint a felemelkedő új ideológiák (posztmodern, ellenkultúra, globalizáció stb.) együttes hatására fontos változások következtek be. A változások ténye szembeötlő, a változások jellege azonban korántsem nyilvánvaló. A következő átalakulásokat tekintjük meghatározónak. – A műveltség társadalmi helyzetének változásában egyaránt fontos a műveltség előállításának és társadalmi szerepének módosulása. Ebben a vonatkozásban a legjelentősebb változás az, hogy megszűnőben van a kultúra előállítóinak és fogyasztóinak hagyományos különválása, azaz az ún. magas kultúra helyett uralkodóvá válik a magas fokon individualizált populáris, vagy kiberkultúra. – A
kommunikációs
és
kulturális
technológiák
azzal
támogatják
a
kultúra
„demokratizálódásának” ezt a folyamatát, hogy a szükséges szakértelem nagy részét automaták és számítógépes programok használata révén lényegében mindenki számára biztosítják. Ilyenformán az információs és kommunikációs technikák használatának képessége a műveltség meghatározó komponensévé válik. –
A kultúra radikális átalakulása összekapcsolódik az infokommunikációs technikák használata következtében átalakuló emberi közösségek változásaival, s mindezek következtében végső soron egy új emberi létforma, a társadalmi létre ráépülő hálólét kiépülésének a folyamatát figyelhetjük meg. A hálólét jellegzetességei a korábbi reprezentációknál világosabban és egyértelműbben jelenítik meg korunk kultúrájának és társadalmának viszonyait.
A hálólét sajátosságainak elemzése során a következő fontosabb megállapításokra juthatunk. 1. Az interneten megjelenített, illetve az internet által közvetített ismeretek felértékelik a szituációfüggő, technikai jellegű, posztmodern karakterisztikumokat mutató tudásformákat. A modern tudás egész rendszere átértékelődik és jelentős részben virtualizálódik, a tudáshoz való viszony személyes, konkrét, nyitott és plurális jelleget ölt. A tudományos intézményrendszer 19
jelentősége radikálisan visszaszorul. A tudományos ismeretek helyett a technológiai ismeretek és az ismeretek értelmezésének technológiái kerülnek előtérbe. 2. A társadalmi közösségek által létrehozott kultúra mellett egyre jelentősebb szerepet kap az individuális kiberkultúra. Ennek során nagymértékben visszaszorul a kultúrát előállító, illetve elfogyasztó szereplők tradicionális különválása. Az információs technológiák által hatékonyan támogatott hálópolgárok saját világainak milliárdjai társulnak a kultúra hivatásos konstruktőreinek produktumaihoz. A kiberteret virtuális világaink egyidejűleg jelen lévő végtelen változatosságú variációi népesítik be. A tudományos kultúra rovására teret nyer az esztétikai kultúra, a kulturális tevékenységet meghatározó emberi képességgé a képzelet válik. 3. A személyiség posztmodernizálódik, azaz individuálisan kiteljesedett, virtuálisan rendkívül kiterjedt lesz, játékos karakterű, légies vonásokat vesz magára. Sérülékenyebb, kaotikus dinamikára kényszerülő, poszt-önző hálólakó alakul ki. A hálópolgárok leginkább hálózati munkával, azaz személyiségük és közösségeik kiépítésével és fenntartásával foglalatoskodnak. 4. A természeti és társadalmi lét-szféra mellett kiépül a hálólét-szféra is, az ember immár három világ polgára. Az emberi élet centruma elmozdul a hálólét felé. Az egyes szférákhoz való hozzáférés szabadsága, a létszférák egymáshoz való viszonya változatosan, ma még beláthatatlan módon alakul. 5. A hálólétforma a konkrét lét birodalma. A hálólétbe lépve „ismét” kezdetét veszi az emberiség „igazi története”, a társadalmi létből a hálólétbe való átmenet az elvont emberi képességekre alapozott élet birodalmából a konkrét képességekre épülő élet birodalmába visz át. III. A demokratikus műveltség A demokráciára nevelés egyik lehetséges iránya: a demokráciaellenes magatartástól való távol tartás. Az „antidemokratikus magatartás elleni nevelés” kutatása két pilléren nyugodhat. Az egyik pillér annak általános feltérképezése, hogy az iskolázottság, azaz az iskolában töltött sok idő, tanulással töltött sok idő mennyire van egyáltalán hatással a demokráciaellenes attitűdök visszaszorulására, a másik pillér annak konkrét megvizsgálása, hogy a bizonyos konkrét tudásokat megszerzett személyek (gyerekek és felnőttek) mennyiben vannak inkább felvértezve az antidemokratikus attitűdökkel szemben, mint a hasonló szociodemográfiai csoportba tartozók, ugyanezen tudások nélkül. Kutatásunk az elsőre tett kísérletet. A kérdések, amelyekre adott válaszok a kutatás tárgyát képezték, részben az erős vezető iránti vágyra, részben antiszemita attitűdökre, a zsidók korlátozására való hajlamra, részben – és a legrészletesebben elemezve – a MIÉP, ill. Csurka István iránti szimpátiára vonatkoztak. A MIÉP specialitása abban nyilvánul meg, hogy a MIÉP az egyetlen olyan parlamenti párt volt mely rendszerkritikaként, a demokratikus rendszer kritikájaként jött létre, s rendszerkritikaként volt 20
jelen a parlamentben, a MIÉP deklarálta, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen nem történt meg, hogy magán a parlamentáris rendszeren túlmutató forradalmi változásokra van szükség. A MIÉP – alkalmi és szisztematikus együttműködések ellenére sem a kormányon, sem az ellenzékben lévő jobboldallal nem kívánt nyíltan együttműködni. A legfontosabb eredmény, hogy az így mért antidemokratikus attitűd az iskolázottsággal együtt következetesen csökken, ugyanakkor az érettségizettek között a gimnáziumot végzettek, a diplomások között az egyetemet végzettek enyhén erősebb antidemokratikus hajlamot mutatnak a szakközépiskolát, ill. főiskolát végzettekhez képest. Ez a részletes adatok alapján a következő okokra vezethető vissza: az egyik ok az, hogy valakit egyháziassága, vagy jobboldali politikai elkötelezettsége billent az alkotmányellenes irányba, a másik, hogy magas iskolai végzettsége ellenére valamilyen alacsony társadalmi-foglalkozási pozíciót tölt be. Az alkotmányellenességhez való vonzódás minden iskolázottsági csoportban jobban jellemzi az agrárszférához tartozókat, valamint a közlekedési ágazatot. A férfiak valamennyi iskolázottsági csoportban pozitívabban minősítik Csurkát, mint a nők, de a különbség az átlagos különbségnél kétszer nagyobb a nyolc általánosnál kevesebbet végzettek körében, és másfélszer nagyobb a gimnáziumot végzettek és az egyetemi diplomázottak körében. A legantidemokratikusabb attitűdöt az egyedül élő házasok mutatják – vélhetőleg olyan emberek, akiknek házassága felbomlott, de ez a tény nem rendeződött, nem nyert jogilag és társadalmilag érvényes formát. Akiknek hasonlóképpen felbomlott a házasságuk de ezt a tényt legitim módon rendezték, vagy/és újabb kapcsolatuk keletkezett - sokkal kevésbé vesztesek és anomikusak, talán ennek tudható be, hogy kevésbé tolerálják az antidemokratikus attitűdöt. Az egyetemi diplomások között elsősorban azok az antidemokraták, akiknek beosztása iskolai végzettségéhez képest túl alacsony, magyarán nem értelmiségi és nem vezetői munkát végeznek: tehát akik iparosok, „egyéb” szellemiek, alsó szintű vezetők. A munkáselit – a közvetlen termelésirányítók – világa olyan távol van a csurkizmustól, hogy e közeg megvédi az idekerült diplomást is. Érdekes, hogy a kereskedőnek álló egyetemi diplomások ugyanebbe a nyilván frusztrált csoportba tartoznak, míg a szolgáltatók nem: a „szolgáltatóság” modern tercier ágazatként kevésbé ad okot frusztrációra. Egyébként a szabadfoglalkozású értelmiségieken belül is az egyetemi diplomások a legantidemokratikusabbak: nyilván afféle szellemi „kényszervállalkozók” akik úgy érzik, nekik államilag fizetett értelmiségi-vezetői állás járna. Az egészségügyi elit magas antidemokratikus értéke a köztudomással, mindennapi megfigyelésekkel egybevág, jól magyarázható az egészségügyi világ tekintélyelvűségével, az orvosi szakma biologikus társadalomképekkel szembeni nyitottságával, ill. az orvosi szakma erős önrekrutációjával. A jogász elit magas értéke – mely szembeállítható az ügyvédek alacsony értékével a szakmán belüli
21
osztóvonalat jelent, s ez szinte teljesen egybeesik az 1945 előtti állapotokkal. Ezek az állapotok akár a többgenerációsságon keresztül is hathattak. Az értelmiségen belül a kis faluban élés – az objektív településhátránnyal, s ebből eredő anomikussággal összefüggő módon – növeli az antidemokratikusságot. A százezresnél nagyobb városok (gyakorlatilag az egyetemi városok) értelmisége antidemokratikusabb, mint a kisvárosoké: esetükben vélhetőleg Budapesttel szembeni konkurenciaérzésről van szó. Budapest értelmisége a legkevésbé antidemokratikus. A szekularizáció, azaz a valláshoz nem tartozás deklarálása a legerősebb mutatója az antidemokratikus magatartás elutasításának. Egyrészt a szekuláris csoporthoz tartozók térnek el legerősebben demokratikus irányban az átlagtól, másrészt arról van szó, hogy a nem-szekuláris középosztály minden egyes csoportjában igaz, hogy a gimnáziumot végzettek a szakközépiskolát végzetteknél, az egyetemet végzettek a főiskolát végzetteknél antidemokratikusabbak – a szekuláris embereknél viszont az iskolázottság folyamatosan csökkenti az antidemokratikus attitűdöt. Semmi más nem mutat ilyen erős összefüggést: tehát a politikai pártválasztás, vagy a volt MSZMP-tagság sem. A politikai – a közösségi létre vonatkozó – ismeretek átadása minden oktatási rendszerben jelen van, még ha nem is mindenhol vagy minden mozzanatában explicit módon. Az állampolgári nevelés ezredfordulós „fellendülése” mögötti tényezők közül egyrészt a politika – szűken értelmezett, elsődlegesen a választási részvételi adatokra koncentráló – krízisérzete, illetve a globalizáció keltette többirányú alkalmazkodási kényszer állt. Az állampolgári nevelés iskolai pozíciói azonban több szempontból speciálisak. Egyrészt nincs mögötte a „bevett” tantárgyakhoz hasonló háttértámogatás, tantárgyként megjelenése sem egyértelmű. Másrészt felfogása sem egységes, alapkoncepciói az egyszerű politikai intézményi ismeretektől a világban magasabb szintű megértésén át a mindennapi ügyintézés elintézéséig terjednek. Eleve különbségeket eredményez a középpontban álló állampolgárság, illetve a jó állampolgár fogalmának eltérő, sőt szembenálló filozófiai-ideológiai megközelítése. Ebből olyan ellentétes követelmények rajzolódnak ki mint engedelmesség vagy kritikusság; nemzeti tudat vagy globális tudat; aktivitás vagy passzivitás. A nyugati (uniós) szakirodalom az ismeretek, készségek, értékek-attitűdök és a gyakorlati (közösségi) cselekvés egységét, elválaszthatatlanságát emeli ki. A tantervi szint az unió államaiban a közeledés jeleit mutatja, ám egyrészt a lefektetett célok és a tantermi valóság rendszerint távol esik egymástól, míg a társadalom politikai értékek szerinti megosztottsága egyfajta emberi- és állampolgári jogi minimum felé terel.
22
Amennyiben elfogadjuk, hogy az állampolgári nevelésnek az aktív, tájékozott, nyitott szemléletű, alkalmazkodni, gondolkodni, dönteni és érdekeit képviselni tudó, toleráns, kritikus és önkritikus embert kéne céloznia, hatékonyabb működéséhez az alábbi feltételek mindenképpen szükségesnek látszanak: a) hozzáértő, motivált pedagógusgárda; b) iskolai támogatás (konszenzus a tárgy felől) és kollegiális együttműködés; c) közösségi kapcsolódás (túl az osztálytermen). Ezen felül felmerül iskolán kívüli, társadalmi szereplők megnyerésének szükségessége, így az állampolgári nevelés szövetségesévé teendő az üzleti világ, amelynek elsődlegesen a beilleszkedési és tanulási képességekre van szüksége, nem a „kész tudásra”.
A kutatási projekt keretén belül elkészült tanulmányok: KNAUSZ IMRE: Kutatási zárótanulmány KNAUSZ IMRE: Műveltség, demokrácia, iskola – tézisek NAGY PÉTER TIBOR: Az antidemokratikus beállítódás a magyar társadalomban és az iskolázottság ROPOLYI LÁSZLÓ: Kulturális és társadalmi változások az információs korban TAKÁCS RÓBERT: A demokráciára nevelés nemzetközi gyakorlata, avagy egy régi-új oktatási cél reneszánsza VAJDA ZSUZSANNA: Modernizáció, műveltség, egyéniség
23
Demokrácia és társadalom, tömeg és értelmiség: az „1968-jelenség” szellemi gyökerei és utólagos értelmezései Nyugat-Európában, valamint az USA-ban (1960–1972) Kutatásvezető: Balázs Eszter, Konok Péter
I. A téma rövid ismertetése és részletes kifejtése. Az „1968”-jelenség a nyugati társadalmakban A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg „1968”-at, ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkáltak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a társadalom immanens ellentmondásai, részben mint konkrét problémák. Ha megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus-mitikus évre szűkítenünk. Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott egy cikkében a „hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az ún. buszbojkottól) számítja, míg a végpontot 1972–1974 körülre teszi. Arthur Marwick, az utóbbi évek talán legátfogóbb és leginkább kiérlelt „hatvannyolcológiai” monográfiájának írója óvatosan „kb. 1958 és kb. 1974 közé” helyezi témája kronológiai határait. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, és hatásukban ma is jelen vannak. Az 1972–1974-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstrukturálódása, az olajárrobbanás, a politikailag újkonzervatív („neokon”), gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalásaelüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat. A legfontosabb kérdés mindazonáltal nem a kezdő- és végpont kronológiai finombeállítása, hanem annak a vizsgálata, hogy miért és hogyan mentek végbe azok a paradigmatikus változások a vizsgált időszakban, amelyek alaposan átformálták a demokráciáról, a tömegek szerepéről, az önrendelkezésről, az állam és a civil szféra viszonyáról szóló diskurzust. A 68-jelenség szakirodalma alapvetően mozgalom- és politikatörténeti orientációjú, ami nem mutat rá kellőképpen a tömeg és demokrácia viszonyrendszerének strukturális változásaira, mint ahogy arra sem, hogy milyen új szerep és funkció jellemezte az értelmiséget ezen új körülmények közt. A franciaországi értelmiségtörténet, amely a modern, „kritikai értelmiség” változásait kutatja, 24
68-at fontos mérföldkőnek (mentális cezúrának) tekinti az értelmiség és a politika, valamint az értelmiség és a társadalom viszonyában. Az értelmiségi tömegtermelés, melynek az egyetemek a kohói, és az elitek globális megkérdőjelezése közötti összefüggések kutatása máig ható fontosságú és korántsem korlátozható Franciaországra. 68 a nyugati világban (beleértve az USA-t), de még a keleti blokkon belül is az értelmiségi etosz és magatartás újraértelmezéséhez vezetett. Itt találjuk a mai trendek gyökereit is, elég, ha csak a bolognai folyamatra vagy a tudásalapú piacgazdaság kiépülésére gondolunk. Ráadásul 1968-jelenségről hazánkban nem férhető hozzá semmilyen jelentős magyar nyelvű – nem csupán értelmiségtörténeti, de még politikatörténeti – feldolgozás sem. 2. Elérendő cél, a kutatás terve, az alkalmazott módszerek, eredmények: A kutatás céljai: –
A kutatás legáltalánosabb szinten a társadalomtudományi – mindenekelőtt a történettudományi – gondolkodáshoz, illetve a felsőbb szintű oktatáshoz kívánt újabb támpontokat nyújtani.
– Kiemelten kívántunk foglalkozni azzal a kölcsönhatással, amely a vizsgált időszakban gyökeresen és egyben máig ható érvénnyel átalakította a „tömeg” és az „elit”, illetve a társadalmi alanyok és a demokrácia addig örökkévalónak tekintett viszonyrendszerét. A kutatás által érintett központi kérdések: –
A társadalom strukturális válsága: a „hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – habár
soha nem álltak össze egységes mozgalommá – valamiféle globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi általános lázadási hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt az újabb válságperiódus éppen az események után következett be. Mint René Vienet leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a „jól működő kapitalizmus” volt az, amely a „tömegek” elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. A központi kérdés e társadalom ugrásszerű strukturális változásainak megragadása. (Idetartozik az értelmiség új keletű „tömegtermelése” a nyugati országokban.) –
A „gondolkodás átalakulása”: „1968” példátlan méretű váltást hozott a tágan értelmezett
közgondolkodás szinte minden területén a művészetektől a politikán keresztül a társadalom- sőt, a természettudományokig. Hasonló változás jellemezte a mindennapi élet struktúráit: a hagyományos értékrendek kiüresedtek, a viszonyulások átalakultak.
25
– A kialakuló „ellenkultúra” elképesztő sebességgel alakította ki saját struktúráit, penetrálta a teljes társadalmat, hogy azután éppen ilyen meghökkentő gyorsasággal váljék a kultúrává, lefokozva és zárójelbe téve a korábbi kulturális nyelvezeteket, egyúttal azonban feladva „counter”-jellegét. A kultúra működéséről, szerepéről, milyenségéről vallott mai elképzeléseink e folyamat örökségei. – Ugyanez az átalakulás jellemezte a szűkebben vett „politikai” szférát: a politizálás addigi hagyományait szinte teljesen felforgatta az új típusú „tömegdemokrácia” kialakulása. Ez természetesen éppúgy igaz a bal-, mint a jobboldalra. –
Érdekes probléma a kontesztációs hullámok földrajzi (regionális) különbsége: ez Nyugat-
Európán belül is érzékelhető, de különösen szembetűnő, amennyiben az USA-t és Európát vetjük egybe. Míg pl. Franciaországban „1968” társadalmi-kulturális problémái is politikai köntösbe bújtak, addig egy rövid összehasonlítás az Egyesült Államokban fennálló struktúrákkal jól illusztrálja, hogy a francia felállást nem lehet abszolutizálni. Az eseményekben az USA-beli „kommunista” párt, illetve a szociáldemokrácia lényegében nem vett részt. Valójában nem voltak a hagyományos értelemben vett szervezetek sem. Fontos szempont tehát e különbségek okainak feltérképezése. – Éppen ennyire fontos a nyugati „felfordulás” kelet-európai, illetve magyarországi percepcióinak vizsgálata, már csak azért is, mivel „1968” tekinthető talán az első „globális” jelenségnek, amennyiben sem az „első”, se a „második”, sem pedig a „harmadik világ” nem vonhatta ki magát hatásai alól. III. Melyek azok a korábbi eszmék, szellemi-filozófiai irányzatok, amelyek leginkább hatottak az 1968-as kontesztációs hullámra? a „strukturalista forradalom” (Foucault: Les mots et les choses 1966; Barthes, Lévi-Strauss) a marxizmus újraértelmezési kísérletei (Althusser, Garaudy, Henri Lefebvre, André Groz) a tömegkultúra kritikusaként megjelenő művészeti avant-garde (Daniel Burren konceptuális művészete, Guy Debord szituacionizmusa, a Tel Quel folyóirat Philippe Sollers-rel) a fiatalok társadalmi szerepéről és a generációs problémákról írott szociológiai munkák (Paul Bourdieu: Les Héritiers; Alfred Sauvy: La Montée des jeunes) a francia szituacionisták és a Subversive Aktion: anarcho-marxista szellemi csoportosulások Francia- és Németországban, valamint az angolszász országokban és Jugoszláviában Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember (franciaországi kiadása:1968), melynek alcíme „Esszé a fejlett ipari társadalmak ideológiájáról” a háború utáni harminc „dicsőséges év” kapitalizmusának anti-egalitáriánus és elnyomó jellegét hangsúlyozza ; Wilhelm Reich manifesztuma (1936); Raoul Vanegeim: Traité de savoir vivre a l’usage des jeunes générations
26
(1967), Guy Debord: La Société du spectacle c.munkái, valamint David Riesmann: A magányos tömeg c. munkája IV. A politika meghaladása. Új csoportok, eszközök, eszmék A hagyományos politikai keretek meghaladását hirdető mozgalmak, csoportosulások elemzése. Az értelmiség új szerepének és feladatkörének meghatározása. Milyen új elemekkel bővült a kritikai értelmiség funkciója és szerepe 1968 májusa alatt és azt követően a diskurzusok, művek, politikai fellépés és társadalmi befolyás alapján? Hogyan definiálták társadalom és kultúra kapcsolatát? A teória és a gyakorlat összeegyeztethetőségének kérdése: pl. az USA-ban élő Marcuse – az elmélet „tolmácsának” szerepében – 1968-ban Európában előadásokat tart a teória alkalmazásáról és megbeszélést folytat a diákokkal; a tekintélyes intellektuelek (Jean-Paul Sartre és Raymond Aron), valamint a kevésbé központi értelmiségi csoportok és szociabilitások szerepe (ld. kiadók, egyetemek, folyóiratok, valamint a szürrealisták hirtelen térnyerése Franciaországban). Milyen politikai fellépésről beszélhetünk az értelmiség esetében? Meddig terjed, milyen dimenziót ölt ez a fellépés és milyen társadalmi hatással bír? Milyen új értelmiségi intézmények, szociabilitások keletkeznek? Milyen a „régi” nagy presztízsű (irodalmár) és az „új” értelmiségi körök (szociológusok stb.) párbeszéde? A korszak egyik látványos és alapvető jellemvonása az „utcai politizálás”, a kontesztáció és a gesztus mindent átható jelentősége: az új, bázisdemokratikus alapokon, organikusan szerveződő mozgalmak alaposan átalakítják a politizálás színtereivel és aktoraival kapcsolatos korábbi elképzeléseket. A sztrájkok, tüntetések, gyár- és egyéb munkahelyfoglalások (vagy éppen az egyetemek elfoglalása) egészen más képet nyújtanak még a hagyományos munkásmozgalmi struktúrák szempontjából is – a „hivatalos” szocialista és kommunista mozgalmak 1968-ban tapasztalt zavarodottsága részben éppen ennek a számlájára írható. A kutatás egyik hangsúlyozott célja ezeknek az új kritikai eszközöknek és módszereknek az elemzése, tipologizálása, amely egyben a mai politikum alaposabb megértésének is záloga.
A kutatási projekt keretén belül elkészült tanulmányok: BALÁZS ESZTER: Értelmiségi szerepminta és funkció átalakulása Franciaországban, 1968–1975 BARTHA ESZTER: 1968 és a kelet-európai munkásság CSOMA LAJOS: Mindent akarunk! 1968 és az anarchizmus ERDŐS ATTILA: 1968 az Egyesült Államokban IGNÁCZ ÁDÁM: Meg-nem-történt lázadás. Ellenművészet és avantgard zene az 1960-as években 27
KENDE TAMÁS: 68-as új és régi baloldal Kelet-Európában KONOK PÉTER: A reformizmus forró nyara. A szociáldemokrácia 1968-a MATHEIKA ZOLTÁN: A gazdaság problémája az újbaloldal teoretikusainál PAPP RÉKA KINGA: Megőrizve megszüntetni: Prada Meinhof. Forradalmi esztétika és vizuális recepció TANYI ATTILA: 1968 és a Franfurti Iskola VÁZSONYI DÁNIEL: A reneszánsz marxizmus bevégzetlen programja
28