17. A SZORONGÁS MÉRÉSE TESZTTEL (MAS) Cél: Az általános szorongás teszttel való mérésnek egy módját bemutatni. Időtartam: A tesztkitöltés kb. 15 perces. Eszközök: Taylor-tesztlapok és válaszlapok. (A Taylor-tesztet és a kiértékelést közli P LÉH, 1970). Jelleg: Egyéni tesztkitöltés, csoportos értékelés. Az eljárás menete: A teszt felvétele előtt gyűjthetünk „tüneteket”, amelyeket a hallgatók vagy magukon, vagy másokon megfigyeltek szorongás közben. Vegyük fel a Taylor-féle szorongástesztet. A teszt kiértékelése: A teszt önértékelő formájú, 50 kérdésre igen-nem ítéletet ad a vizsgált személy aszerint, hogy mennyire ért egyet annak tartalmával. Az 50 kérdésre egenként 0 vagy 1 pontot lehet kapni, így az összeg 0 és 50 pont között változhat. A teszt bizonyos tételei „fordítottak”, ezeknél az állítás elutasítása (tehát a „nem”-válasz) kap pontot. A fordított tételek sorszáma: 1., 3., 4., 9., 12., 15., 18., 20., 29., 32., 38. és 50. Az összes többi tétel „egyenes”, tehát az „igen” válasz ér 1 pontot. A teszt összpontszámát az összes tételre kapott pontok összege adja. A MAS magyar átlaga: 11,89 pont (nőknél 12,8; férfiaknál 8,7). PLÉH (1970) vizsgálatában 11 pontig tekintette „alacsony” szorongásúaknak a vizsgált személyeit, 25 felett „magasan” szorongóknak. Elméleti háttér: A szorongás mérést szolgáló teszt Taylor 1953-ban publikált tesztje: Manifest Anxiety Scale = MAS (TAYLOR, 1953). Tételeit az MMPI-ból válogatták. A teszt két elméleti alapfeltevésen nyugszik: (1) mindenkit jellemez egy viszonylag stabil szintű szorongás, (2) ami papír-ceruza teszttel mérhető, amelyen a szorongásos állapotot jellemző nyílt, manifeszt tünetek vannak felsorolva. Ebből következően ez a teszt bármely helyzetben alkalmazható. (A teszt elvét és módszerét vessük össze a többi szorongásmérő eljárással: lásd a szorongás mérésére szolgáló egyéb gyakorlatokat.) A MAS teszt-reteszt korrelációi: 3 hét elteltével r=0,89; 5 hét elteltével r=0,82; 9-17 hó elteltével r=0,81. Tájékozódó irodalom: PLÉH CS. (1970) A szorongás, a siker és a kudarc hatása a kreatív gondolkodás néhány faktorára. Magyar Pszichológiai Szemle, 27(2), 242-255. old. (A teljes teszt az értékelés módjával együtt). TAYLOR, J. (1953). A personality scale of manifest anxiety. Journal of Abnormal and Social Psychology, 48, 285-290. TRINGER L. (1971). A szorongás kvantitatív vizsgálatai. Ideggyógyászati Szemle, 24, ??–??.
18. A SZORONGÁS KIVÁLTÁSA ÉS MÉRÉSE TESZTTEL (STAI) Cél: (1) A szorongás pillanatnyi mértékének teszttel való mérésére ismert egyik legelterjedtebb eljárást bemutatni, (2) a vonás- és állapotszorongás fogalmait megbeszélni. (3) Egyben azt megfigyelni, hogy a szorongás ezen teszten mért szintje hogyan változik egy (feltehetően) szorongáskeltő inger – film – hatására. Időtartam: A bejátszott filmrészlet hosszától függ, a tesztkitöltés kb. 8–8 perc. Eszközök: Videólejátszó és kazetta valamely szorongáskeltő ingerrel (pl. jó a Néma sikoly c. film, vagy bármely más film vagy válogatás alkalmazható). STAI űrlapok (A tesztet közlik SIPOS és mtsai., 1988). Jelleg: Csoportos vizsgálat videóbemutatással, egyéni tesztkitöltés, csoportos értékelés. Az eljárás menete: Vegyük fel a STAI „pillanatnyi” (state, állapot) szorongást mérő változatát. Külön hívjuk fel a figyelmet arra, hogy aszerint töltsék ki, ahogy éppen most érzik magukat. (Ezután hívjuk fel a hallgatók figyelmét, hogy szorongáskeltő filmrészletet fogunk bemutatni, aki nem kívánja ennek kitenni magát, menjen ki.) Mutassunk be részletet a Néma sikoly c. filmből. A szorongáskeltés céljára főleg két részlet látszik alkalmasnak: – maga a művi abortusz, – a gyermek menekülése a méhen belül. A film bemutatása után – minden közbülső megbeszélés nélkül – ismételten vegyük fel a tesztet, újra figyelmeztetve a hallgatókat, hogy a pillanatnyi állapotuk szerint válaszoljanak. (Ha volt olyan hallgató, aki kiment a filmrészlet alatt, a második tesztfelvételre hívjuk vissza, és ő is töltse ki a tesztet ismét. Ezeket az adatokat „kontrollként” tekinthetjük). Ügyeljünk arra, hogy oldjuk fel azoknak a feszültségét, akiket esetleg túlságosan felkavart a film. A teszt kiértékelése: A teszt önértékelő formájú. 20 kérdésére egyenként 1-4 pontot lehet kapni, így az összeg 20 és 80 pont között változhat. A teszt bizonyos tételei „fordítottak”, ezeknél az 1 válasz 4 pontot ér, a 2 válasz 3-at, a 3 válasz 2-öt, és a 4 válasz 1 pontot. A fordított tételek sorszáma a STAI állapotszorongást mérő változatán (STAI–I „Éppen most hogyan érzi magát”): 1., 2., 5., 8., 10., 11., 15., 16., 19., 20. A többi tétel (tehát a 3., 4., 6., 7., 9., 12., 13., 14., 17. és 18.) „egyenes”, tehát annyi pontot ér, ahányas számot bekarikázta a vizsgált személy. A teszt összpontszámát az összes tételre kapott pontok összege adja. A vonásszorongást mérő STAI–II („Általában hogyan érzi magát”) fordított tételei: 21., 26., 27., 30., 33., 36., 39. A teszt értékelésének bemutatásával egyben összegezzük a film előtti és utáni szorongásszintet. Mindenkinek a saját megelőző szorongásához viszonyítsuk a film hatását. Nézzük meg, hány hallgatónál nőtt és hánynál csökkent a szorongásszint. A filmet végignézők szorongásának módosulását vessük össze a kontrollcsoportéval. Feltételvariáció: – Eleve dolgozhatunk úgy, hogy a csoport egyik felének nem mutatjuk be a filmet (pl. kiküldjük őket), vagy más filmet mutatunk be (valami kellemeset), vagy más tevékenységgel kötjük le őket. Ez utóbbi esetben kipróbálhatjuk, hogy kellemes zenét hallgatnak csukott szemmel, esetleg lazítanak, stb. Elméleti háttér: A szorongás mérésére az egyik legelterjedtebb teszt Spielberger 1970-ben publikált tesztje: State Trait Anxiety Inventory = STAI. Eredetileg egészséges felnőttekre dolgozta ki, de később egyre inkább elterjedt, és más körben (sebészet, belgyógyászat, neuropszichiátria stb.) is alkalmazzák. A tesztet egyre több nyelvre fordították le, 1977 végére már 26 nyelven volt ismert. Az eljárás legfőbb jellemzője – és egyben erénye –, hogy elválasztja a pillanatnyi (state) szorongást a szorongásra való általános hajlamtól (trait). Bár ezt a különbségtételt elvben már
korábban megtette pl. CATTEL ÉS SCHEIER (1961), de a kétfajta szorongás elkülönült mérésére először Spielberger vállalkozott. Fontos emellett, hogy a teszt könnyen kezelhető, könnyű kiértékelni, és hogy a kétfajta szorongást egyazon rend szerint (formában) méri. A vonás- (vagy hajlam-)szorongás a szorongásra való általános hajlamot, mint személyiségvonást jelenti, tehát hogy valaki mennyire „szorongó” E tekintetben nagy egyéni különbségek vannak. Fontos szerepet játszanak ennek kialakulásában az egyént élete során ért hatások, élmények: ezek mintegy kondicionálják, hogy a világot milyen sajátos módon szemléli a személy. A magasan hajlam-szorongók rendszerint (1) az önbecslést fenyegető helyzetekben (pl. IQ-mérés, egyéb vizsgálatok), illetve (2) az interperszonális kapcsolatok realizálása közben (pl. első randevú) szoronganak különösen. Ezzel szemben a pillanatnyi vagy aktuális szorongás a méréskor fennálló „éppen most” szintet méri fel. Az általános hajlam meghatározza azt, hogy az illető kognitív szinten hogyan dolgozza fel az ingereket általában, a pillanatnyi pedig az ingerek aktuális feldolgozásának eredménye. A STAI magyar változatát Sipos Kornél vezette be, és az ő vizsgálataiból ismerjük a magyar minta adatait (152 férfi, 376 nő: férfipillanatnyi=41,44; férfialkati=42,30; nőpillanatnyi=41,52; nőalkati=43,42) (SIPOS, SIPOS ÉS SPIELBERGER, 1988). A magyar mintán a STAI teszt-reteszt korrelációi jók: a pillanatnyi (fél óra elteltével) r = 0,93; az alkati (7 nap múlva) r = 0,73. A teszt hátrányai: A(z ugyanazon) teszt kétszeri felvétele erősen sugalmazza, hogy valamilyen változást várunk a közbülső időszak hatására. Emellett maga a teszt mutatja, hogy „merre mér”, tehát, hogy hogy lehet rajta sok illetve kevés pontot elérni. Mindkét kedvezőtlen körülményt némileg kiküszöbölhetjük, ha más elvű szorongásmérést alkalmazunk (pl. a Gottschalk-féle eljárást, lásd „A szorongás mérése projektív módszerrel: Gottschalk-féle eljárás” c. gyakorlatot). Tájékozódó irodalom: CATTEL, R. B. & SCHEIER, I. H (1961). The meaning and measurement of neuroticism and anxiety. New York: Ronald Press. SIPOS K., SIPOS M. ÉS SPIELBERGER, C. D. (1988) A State–Trait Anxiety Inventory (STAI) magyar változata. In Mérei F. és Szakács F. (szerk.) Pszichodiagnosztikai vademecum I/2. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest. 123–135. old. (Bővebb irodalomjegyzék e tanulmány végén található.)
19. A SZORONGÁSPROFIL. A SZEMÉLYISÉG ÉS A SZITUÁCIÓ INTERAKCIÓJA Cél: A szorongás interakciós természetű megközelítésének bemutatása egy konkrét vizsgálat menetének és eredményeinek ismertetése kapcsán. Időtartam: A megbeszélés részletességétől függ. Eszközök: Érdemes a cikk főbb adatait fólián feltüntetni, ekkor írásvetítő is kell. Jelleg: Ismertetés Az eljárás menete: Gyűjtsünk helyzeteket, amelyek szorongáskeltőek a hallgatóinknál, valamint mondjanak testi és lelki reakciókat, tehát ami ezalatt jellemzi őket. Vessük össze az így kapott listákat az alább ismertetésre kerülő vizsgálat listáival. Mi okozhatta az eltérést (ha van)? Ismertessük az interakciós szemléletet és O LÁH, STATIN ÉS MAGNUSSON (1982) vizsgálatát. Feltételvariáció: – Elvégezhetjük a teljes vizsgálatot a mi hallgatóinkkal is. Elméleti háttér: A vizsgálat azt illusztrálja, hogy a szorongás mérésben hogyan érvényesül a személyiség lélektanban a hatvanas évektől kezdődően egyre hangsúlyosabb interakciós szemlélet. Ennek lényege, hogy a viselkedést (ez esetben konkrétan a szorongást) nem vezethetjük vissza sem pusztán a személyiség jellemzőire, sem a helyzetre – szituációra –, hanem e kettő együtt meghatározó. Ezért a vizsgálatokban azt kell felderíteni, hogy az egyes szituációkban milyen intenzitással várható az adott személytől egy bizonyos viselkedés. Ezt a szemléletet a szorongásmérésre alkalmazva O LÁH, STATIN ÉS MAGNUSSON (1982) azt az eljárást követték, hogy a vizsgált személyeknek olyan „szituáció-reakció” kérdőívet adtak, amely 17 szituációt sorolt fel, és mindegyik esetben a v.sz. a 15 tételből álló reakcióskálán ítélte meg, hogy az adott helyzetben mennyire jellemzi őt az a tünet (reakció). Minden helyzethez minden reakciót 5 fokozaton kellett megítélnie a v.sz.-nek, az abban a szituációban általában jellemző intenzitás alapján (1= egyáltalán nem 5=nagyon erősen). Mind a helyzeteket, mind a reakciókat „készen” kapták a v.sz.-ek, tehát a kutatók elméleti alapon illetve más tesztek alapján válogatták össze az ilyen fiataloknál leginkább szorongató helyzeteket, valamint az ahhoz társuló reakciókat. Ezzel a módszerrel egyrészt meghatározható, hogy általában – helyzettől függetlenül – mennyire intenzívek a v.sz. szorongás-reakciói (ez kb. a szorongás hajlamnak felel meg), másrészt, hogy van-e különbség az egyes helyzetek között a személy számára, tehát milyen szorongás profil jellemzi a vizsgált személyt. OLÁH, STATIN ÉS MAGNUSSON (1982) vizsgálatában 116 svéd fiatal, átlag 16 éves (58 fiú és 58 lány), valamint 246 magyar 15-17 év közötti fiatal (142 lány, 104 fiú) vett részt. Az adatok faktoranalízise nyomán három fő szituáció faktor bontakozik ki: „Ego félelem”, „Anticipációs félelem” és „Projektív félelem” (lásd az ide tartozó helyzeteket a cikkben). A reakciókat tekintve két faktor különült el: a szorongás pszichikus, illetve szomatikus jellemzői (bővebben lásd a cikkben). Nemek illetve a nemzetek szerint érdekes különbségek mutatkoztak a fiatalok szorongásprofiljában (mind a szituációt, mind a reakciókat tekintve). Jellemző, hogy a magyar minta minden esetben magasabb szorongást mutat, mint a svéd, illetve, hogy mindkét nemzetnél a lányok magasabb szorongásról számolnak be. A szorongáskiváltó helyzetekről általában (TRINGER ÉS MÓROTZ, 1985 nyomán): az ember esetében bizonyos ingerek különösen erősen szorongáskeltőek, ezeket nevezzük elsődleges szorongáskiváltó ingereknek. Ilyenek: – az optimális ingerlésnél sokkal több vagy kevesebb érzékszervi inger, – egymással összeegyeztethetetlen motivációk egyidejű megjelenését előhívó ingerek, – kognitív disszonanciát ébresztő ingerek, – fájdalmas ingerek
– etológiai (ősi) félelemkeltő ingerek (kígyó, pók, sötétség, magasság), – szociális partner felől fenyegetés, büntetés. Ezekkel az alapvető szorongáskeltő ingerekkel időben vagy térben társuló – eredetileg semleges – ingerek átveszik a szorongáskeltő hatást. Lényeges, hogy embernél a beszéd révén az eredeti ingerhez nem pusztán fizikailag, hanem jelentéstanilag, szemantikailag hasonló ingerek is átveszik az eredeti hatást (szemantikus generalizáció). Ez egészséges felnőttnél az alábbiak szerint alakul (fent a legerősebb, lefelé egyre gyengülő a generalizáció): – rokon értelmű szavakra, – hasonló hangzású szavakra, – hangalakban hasonló szavakra, – betűkben hasonló szavakra történő generalizáció. Értelmi fogyatékosoknál, valamint gyerekkorban azonban ez a sorrend pont fordított (inkább a felszínes hasonlóság számít, nem a jelentés). Az ingerek nemcsak a szorongás keltésében, hanem a szorongáskeltő hatások felvételében is eltérőek. Tehát vannak olyan ingerek, amelyekhez könnyebben kondicionálható szorongás illetve félelem, másokhoz nehezebben. Például Watson alapkísérlete kapcsán (ahol patkányhoz társított félelmi reakciót) kiderült, hogy nem lehet kialakítani ugyanilyen félelmi reakciót fakockára, fából készült kacsafigurára, háztartási tárgyakra, stb. Így azokat az ingereket, amelyekhez könnye társul szorongás-reakció, tehát különösen hajlamosan szorongáskeltő hatások felvételére, szorongásabszorbens ingereknek nevezzük (ilyen pl. a „patkány”, mint inger). Tájékozódó irodalom: OLÁH A., STATIN, H. ÉS MAGNUSSON, D. (1982). Svéd és magyar fiatalok szorongásprofiljának összehasonlító vizsgálata. Magyar Pszichológiai Szemle, 38(1), 12–28. TRINGER L. ÉS MÓROTZ K. (1985). Klinikai viselkedésterápiák. Magyar Pszichiátriai Társaság, Kézirat gyanánt.
20. A SZORONGÁS MÉRÉSE PROJEKTÍV MÓDSZERREL. GOTTSCHALK-FÉLE ELJÁRÁS Cél: A szorongás mérésnek egy projektív módját bemutatni. Időtartam: A történetmondás és instruálása kb. 10 perc, a tartalomelemzéssel és megbeszéléssel (jelent ősen) bővülhet. Eszközök: Papír, írószer, hangmagnetofon, üres kazetta, a szorongás tartalomelemzésének kategóriarendszere (a teljes elemzési rendszert közli KARCZAG, 1988, valamint MÉREI ÉS SZAKÁCS, 1974). Jelleg: Csoportosan felvett egyéni vizsgálat (vagy páros gyakorlat) közös elemzéssel. Az eljárás menete: A vizsgálatot érdemes úgy csinálni az óra elején, hogy egyáltalán nem mondjuk meg, hogy mi a téma, vagy akár időlegesen félre is vezethetjük a hallgatókat azzal, hogy azt mondjuk, hogy ez a gyakorlat az előző óra témájához kötődik még. Mindezt a vizsgálat „leleplezésekor” oldjuk fel a hallgatókban, és ügyeljünk arra az etikai kérdésre, hogy így eredetileg nem tudták, hogy milyen témában adnak adatokat magukról – saját szorongásukról –, ezért az elemzéskor kérjünk engedélyt azoktól a hallgatóktól, akiknek a történetét nyilvánosan elemezzük, hogy hozzájárulnak-e ahhoz, hogy az adatait a csoport elé tárjuk. Mindezek a körülmények alkalmasak arra, hogy a módszer etikai oldalát is megbeszéljük. A gyakorlatvezető az egész csoport instruktora, a hallgatók az eredeti módszertől eltérően nem szóban, hanem írásban válaszolnak (ezzel egyszerre mindenkitől kapunk történetet, így nem befolyásolják egymást a hallgatók, és meg is őrizhetik a sajátjukat, ha nem kívánják nyilvánosságra hozni). Instrukció: „Azt kérem, hogy írják le életük egy érdekes vagy drámai eseményét. Öt perc áll a rendelkezésükre.” Ezután rátérhetünk az óra „igazi” témájára: a szorongás mérése tesztekkel, majd azok felvétele után beszéljük meg ezt a módszert (mint projektív eljárást), illetve pontosan meghatározhatjuk néhány hallgató szorongásszintjét a leírt története alapján. Vessük össze az ezzel a módszerrel meghatározott szorongásszintet a különféle tesztekkel (lásd egyéb szorongás gyakorlatok) mért szorongásértékekkel (legalább „durván”: ugyanazok kerülneke ezzel illetve azokkal az „alacsony-„ és „magas-szorongású” övezetekbe?) Feltételvariációk: – Az eredeti módszer szerint egy vizsgálatvezetővel egyénenként vesszük fel a történeteket, hangmagnetofonra rögzítve azokat. – Ugyanazt a történetet más szempontok szerint is elemezzük (depresszió, agresszió, stb.). Elméleti háttér: A szorongás mérésére a legelterjedtebb módszerek a különféle papír-ceruza tesztek. Ezek esetében – mint a legtöbb ilyen tesztnél – a v.sz. számára legalább nagyjából kiderül, hogy mit mérnek rajta, illetve hogy hogyan kell válaszolni a teszten, hogy sok vagy kevés pontot érjen el rajta. Ettől eltérő lehetőség, hogy olyan projektív eljárással dolgozunk, amelynél nem nyilvánvaló, hogy később milyen szempontok szerint végzünk majd elemzést (MÉREI ÉS SZAKÁCS, 1974). GOTTSCHALK, WINGET, AND GLESER (1969) kidolgoztak egy pszichoanalitikus irányítottságú módszert, amelyben egy sztenderd alaphelyzetből kiindulva végezhetünk elemzést különféle szempontok szerint. Az eredeti módszer alaphelyzetének instrukciója (KARCZAG, 1988, 281. old.; lásd még GOTTSCHALK, WINGET, AND GLESER, 1969, 5. old.): „Ezzel a vizsgálattal a beszédet és a társalgási szokásokat tanulmányozzuk. Arra kérem, hogy miután jelt adtam, attól kezdve öt percig beszéljen valamilyen érdekes vagy izgalmas személyes élményér ől. Figyelni fogok, de az öt perc lejárta előtt nem szólok közbe: kérdéseire is inkább most válaszolnék, amíg nem kezdi el. Van-e valamilyen kérdése, miel őtt elkezdenénk? Nos, akkor lehet kezdeni.” Ezzel az instrukcióval a pszichoanalitikus interjúhelyzetet kívánják beállítani a szerzők.
Az így nyert történetet tökéletes pontossággal legépelik (beleértve a tévesztéseket, szüneteket, elakadásokat stb.), majd előre kialakított tartalomelemzési kategóriarendszer mentén elemzik, hogy az adott történet mennyiben tartalmaz a vizsgált mutatóra utaló jeleket. Ugyanazt a történetet felhasználhatják az ellenségesség, a skizofrénia, a depresszió és a sok más dolog mérésére. Mindezekre külön kategóriarendszert dolgoztak ki: részben elméleti, részben elővizsgálati eredmények alapján alakították ki azokat a kategória-sorokat, amelyek az adott jelenségre (pl. itt a szorongásra) utalnak. A v.sz. történetét tehát alaposan végigolvasva pontozunk minden olyan megfogalmazott meghatározást kimeríti, majd az egész történetre összegezzük a pontszámokat. Így kapjuk meg a személyre jellemző szorongásértéket, amelyet viszonyíthatunk egyrészt önmaga máskor mutatott szorongásszintjéhez, másrészt nagy mintán felvett populáció értékeihez (pl. hogy a normális szorongási szint övezetébe esik-e a v.sz.?) Ez a skála a „szabad” szorongásszintet méri, nem azokat a kötött szorongásokat, amelyek különböző tünetekben (hisztéria, konverzió stb.), vagy az emberektől való visszahúzódásban nyilvánulnak meg. A skála nem különíti el – és nem is kívánja elkülöníteni – a szorongást a félelemtől. A szorongásnak viszont nem pusztán a tudatosan megélt élményét méri, hanem a tudatelőttes szintjét, sőt az autonóm arousalban, illetve a poszturális és kinezikai jelekben megnyilvánulót is. A szorongásnak hat alaptípusát mérik: a haláltól, a sérüléstől, a szeparációtól, a bűntől, a szégyentől való szorongást, illetve a diffúz vagy nem-specifikus szorongást. Néhány előfeltevés: – Mindegy, hogy a jelenben vagy a múltban, vagy feltételes módban jelenik meg az érzelem: ugyanúgy kap értéket. – Nagyobb (intenzívebb) érzelemre utal a közvetlenül magára megfogalmazott állítás, és a másokról, vagy pláne élettelen tárgyakról elmondottak egyre közvetettebb, enyhébb kifejezői az illető saját szorongásának. Ennek megfelelően ezek egyre kisebb pontértéket kapnak. – A szorongás tagadása is a beszélőre jellemző (enyhébb) szorongásra utal, tehát pozitív pontot kap. – Az egyénre jellemző szorongásszint a hat alkategóriában összegyűlt pontok összege lesz. Miután mindenki szorongásértéke naponta, sőt óránként változó, legalább öt, különböző időpontokban felvett történetet kell elemeznünk, és az ezekben mutatkozó szorongásszint átlaga lesz a személyre megbízhatóan jellemző érték. A Gottschalk-féle módszer értékelése: Előnyök: – Több módon elemezhető; – Többször felvehető (pl. követhető egy beteg állapotának alakulása); – Maga a módszer rendkívül precízen átgondolt és megfontolt. Pontosan dokumentált minden részlete, például leírást adnak, milyen legyen a közeg, ahol felvesszük a történetet, milyen instrukciót kap a szöveg gépelője, mit kell tegyen, ha nem ért egy szót, stb. (lásd „A tudat kutatásának módszerei I.: a tartalomelemzés” c. gyakorlatot). Bőséges példával illusztrálják a kategóriarendszereket (kategóriaszótár), és teljes történetek elemzését is megadják. – A módszer a megalkotása óta egyre terjed, mind több adat és tapasztalat gyűlt össze vele kapcsolatban. Hátrányok: – Kivitelezése körülményesebb a tesztekénél (sztenderd formájában csak egyénileg lehet felvenni, a magnóról le kell gépelni stb.); – A történet tartalomelemzése szakértelmet és gyakorlottságot követel; – AZ ÓRAI DEMONSTRÁCIÓ CSAK ILLUSZTRATÍV BETEKINTÉST AD A MÓDSZERBE, TÁVOLRÓL SEM JELENTI ANNAK ELSAJÁTÍTÁSÁT! – Etikai problémák: úgy mérek a v.sz.-en valamit, hogy nem tudja, hogy mit is vizsgálok rajta. Tájékozódó irodalom: GOTTSCHALK, L. A., WINGET, C. N., AND GLESER, G. C. (1969). Manual of instructions for using the Gottschalk–Gleser Content Analysis Scales: Anxiety, Hostility, and Social Alienation– personal Disorganization. University of California, Berkeley and Los Angeles. KARCZAG J. (1988). A Gottschalk–Gleser-féle tartalomelemzési módszer. In Mérei F. és Szakács F. (szerk.) Pszichodiagnosztikai vademecum II/4. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest. 273–349. old. MÉREI F. ÉS SZAKÁCS F. (1974). A klinikai pszichológia gyakorlata. Medicina, Budapest. 188.o.-tól.
21. A FÁJDALOMTÓL VALÓ FÉLELEM Cél: (1) Bemutatni a fájdalomtól való félelem egy mérési lehetőségét, illetve (2) megbeszélni ennek a kérdésnek a gyakorlati vetületeit (gyermeknevelés, klinikum stb.) Időtartam: A tesztkitöltés kb. 10 perc. Eszközök: Rainwater-féle kérdőív (Fájdalomtól való félelem: FPQ-III). Melléklet: Rainwater-féle kérdőív (Fájdalomtól való félelem: FPQ-III). Jelleg: Egyéni tesztkitöltés, csoportos megbeszélés. Az eljárás menete: A fájdalom és a félelem a gyakorlatban sokszor együtt jár. Az egyik legfontosabb félelemfajtánk a fájdalomtól való félelem, illetve megfordítva: a fájdalomélmény több kísérőjelensége közül (pl. szorongás) az egyik legmeghatározóbb a félelem. A félelem az elmúlt élmények alapján alakul ki. Nem kell feltétlenül közvetlen saját élménynek lennie a félelem kialakulásához egy adott ingerrel vagy helyzettel kapcsolatban: pl. kulturális normák, tanulás útján vagy más helyzetek alapján történő generalizáció mentén kialakulhat félelem olyan helyzetekre, amelyeket mi magunk még sosem éltünk át. Bár negatív élmény a félelem, mégis adaptív lehet egy bizonyos mértékig: előrejelzi a veszélyt, ezáltal elkerüljük a fájdalomteli helyzetet. A fájdalomtól való félelem jelenségének azonban több árnyoldala is van: – Például az anticipált fájdalom miatt nem vetjük alá magunkat egyébként indokolt orvosi vizsgálatoknak, kezeléseknek (pl. fogorvos). A félelemmel való megküzdésnek van egy „konfrontálódás-elkerülés” dimenziója: hol megközelítjük a félelemkeltő helyzetet, hol visszahúzódunk. Az elkerülő viselkedés azért különösen helytelen, mert így nincs mód korrekcióra: egyszerűen nem megy bele a helyzetbe a személy, ami ezáltal nem „mutathatja meg magát”, pl. hogy már nem is olyan vészes. A félelem és a fájdalom ördögi körként erősítik meg egymást: a félelem miatt eleve (testileg és lelkileg) feszült az ember, emiatt a legtöbb dolog jóval fájdalmasabb, mint egyébként lenne, így megerősödik az a kép a fejében, hogy a dolog fájdalmas, amitől – ezért – félni kell, és kezdődik az egész elölről. Ezért fontos, hogy megbontsuk ezt az önmagába visszatérő kört. Ennek legjobb (és a pszichológus szakmájához legközelebb álló) lehetőségek: a. az előzetes félelem illetve szorongás csökkentése: sokszor pusztán a helyzet elmagyarázása, a kezelés indokainak és lépéseinek ismertetése elég, és a téves elképzelések, fölösleges aggodalmak eloszlanak, b. illetve lehet a kezelés alatti fájdalmat csökkenteni „lelki” eszközökkel, tehát itt belépni az ördögi körbe (lásd a fájdalomcsökkentő stratégiákat „A fájdalomészlelés és mérése” c. gyakorlatban (V ARGA, DÚLL és GŐSINÉ GREGUSS, 1992. 53-57. old.). Az alkalmazott kérdőívről: A szakirodalom sokat foglalkozik magával a fájdalommal, a testi sérülések és beavatkozások, betegségek miatti félelemmel is, de konkrétan a fájdalomtól való félelem kevéssé vizsgált, még kevésbé van rá kialakult mérési módszer. Erre kínál lehetőséget ez a teszt: „Fear of Pain Questionnaire – III.” 30 tételes, önbeszámoló kérdőív Likert-fokozatokon megítélve. A teszt egy korábbi változata (FPQ-II) erős belső konzisztenciát mutat (Cronbach-alfa = 0,97). A teszt tételei 3 fő faktorba rendezhetők: I.: kisebb fájdalmak (papír elvágja az ujjam, beverem a könyököm), II.: Heves fájdalmak: eltörik a lábam, autóbaleset áldozata vagyok, halálos betegség mindennapos fájdalommal), III.: Orvosi fájdalmak (injekció karba, kézbe stb.). Elkülöníthető, hogy az adott egyednél mi okozza igazán a félelmet (ebben az összetett kérdésben mi az, ami a legfélelmetesebb számára: a fájdalom súlyossága, vagy a kimenetel esélyei, vagy az „orvosi” miliő stb. Feltételvariációk: – RAINWATER ÉS MCNEIL (1986) kísérlete nyomán: FPQ–III-mal (és egyéb fájdalommal kapcsolatos kérdőívekkel) egyetemistákat (1800 fő) elkülönítettek magas, illetve alacsony
fájdalomtól való félelemszint szerint (a felső 5%, ami 20 fő, illetve a legalacsonyabb értéket adó 20 fő). Ezután olyan videófelvételt mutattak be nekik, amelyen egy érzéstelenítést nem kapó személyen fájdalmas ingerlést alkalmaztak. A felvételt akkor állíthatták le a k.sz.-ek, amikor úgy érezték, hogy az már észrevehető szorongást („noticeable anxiety”) keltett bennük. Mérték az időt, hogy ki mennyi ideig teszi ki magát a filmek (mennyi idő után állítja meg a vetítést), és utólag élménybeszámolót is kértek a kísérlet alatti érzésekről. Az eredmények szerint a magas fájdalom-félők hamarabb lekapcsolták a videót (viselkedéses elkerülő válasz), és szubjektíve is magasabb fokú kellemetlenségről számoltak be. Tájékozódó irodalom: MCNEIL, D., RAINWATER, A. J. AND AI-JAZIREG, L. (1986). Development of a methodology to measure fear of pain. Poster presented at the Annual Meeting of the Association for Advancement of Behavior Therapy, Chicago, Illinois, November, 1986. RAINWATER, A. J. AND MCNEIL, D. (1986). Interrelationship between fear of pain and fear of pain bodily mutilation. Poster presented at the Annual Meeting of the Southwestern Psychological Association, Fort Worth, Texas, April, 1986. VARGA K., DÚLL A. és GŐSINÉ GREGUSS A. (1992). Általános pszichológiai gyakorlatok I., Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest. 53–57. old.
