1 1

1 / 6 1

b u d a i

c i s z t e r c i

k ö z ö s s é g

l e l k i s é g i

k i a d v á n y a

2

0

A

2016/1

1

Ciszterci obláció AZ

KÖLCSÖNÖS

www.cisztercioblacio.hu

BEVEZETÕÜL: MIT

OBLÁCIÓRÓL

MEGEGYEZÉSRE SZÓLÓ SZÓBELI AJÁNLAT

JELENT AZ OBLÁCIÓ?

Az obláció, mint a világban maradó hívõk Istennek szóló különleges elkötelezettsége, tipikusan a monasztikus szerzetesi életfa hajtása. A késõbbi, tehát nem monasztikus, hanem már körülhatárolt gyakorlati céllal létrehozott szerzetek hasonló képzõdményei a harmadrendek. Ezek átveszik, és lehetõségeik szerint ápolják is az egyes szerzetek szellemét, és azoknak kegyelmi kincseibõl részesülnek is, de nem szervezõdnek a monasztikus közösségekhez hasonló családokká. Ezek ugyanis, a monasztikus rendek oblációi, szabályos „konventek”, élükön perjellel, illetve perjelnõvel, aki a kijelölt összekötõ (ciszterci) atyán keresztül kapcsolja a konventet az apáthoz, az apát személyében a Rendhez. Így indul meg a szabályos szentlelkes lélegzés: a Rend kegyelmi kincseibõl az apáton, az összekötõ atyán és a perjelen-perjelnõn keresztül az immár kilenc évszázados és az egész világra kiterjedõ monasztikus Ciszterci Rend kegyelmi forrásai szabadon áradnak az obláció minden tagjának megnyíló lelkébe, s ugyanezen az úton viszszafelé: az obláció minden tagjának imádságai és jócselekedetei (tehát „felajánlása”, mert ezt jelenti az obláció) visszaárad a Rend lelki gazdagságába, az egész Egyház kincstárába. Szent Bernát atyánk nyomán Rendünk nagyon gyakran emlegeti Jákob pátriárka bételi látomását az égig érõ létráról („Jákob létra”), amelyen angyalok szálltak fel és alá. Ez lehetne modellje az obláció élettevékenységének. Tudjuk azt is, hogy Szent Bernát ezt a Jákob-létra hasonlatot kiemelkedõ értelemben a Boldogságos Szûz Máriára alkalmazza, aki egyben életünk tengerének Vezércsillaga. Ezt írja róla: „Veszélyben, aggodalmak és kétségek között gondolj Máriára, kiálts Máriához!... Ha õ a támaszod, nem roskadsz össze, ha õ a pártfogód, nincs mitõl félned, ha õ megy elõtted, nem lankadsz, ha sorsodat õ vezérli, végül célba jutsz.” Azt is jelenti tehát a mi oblációnk, hogy üdvösségünk „színpadán” az obláció minden tagja Szûz Mária szerepét vállalja, az õ hivatásába költözik bele. Az obláció minden egyes tagja különlegesen máriás személyiséggé lesz egész földi életére, sõt – mivel ez a karakterjegy megmarad rajta – az örök életre!

DE

HOGYAN JUTOTTUNK EL

ILYEN RÖVIDEN ILYEN MESSZIRE?

Próbáljuk meg történetileg is hitelesen beágyazni oblációnk eredetét és annak mindenkori lényegi tartalmát. Eredetére Szent Bernát Regulájának 59. fejezete ad biztos alapot, tartalmára pedig Isten Könyve, a Szentírás. Mind a kettõt vizsgáljuk meg. 2

2016/1

AZ OBLÁCIÓ JELENTÉSÉNEK MEGKÖZELÍTÉSE A REGULA TANÍTÁSA NYOMÁN A Regulában azt olvassuk, hogy ne egykönnyen vegyék fel a Rendbe jelentkezõket, hanem alaposan próbálják ki állhatatosságukat, hûségüket, hogy valóban Istent keresik-e mindenben. Ha megfelelõ idõ (egy év) után alkalmasnak látszik a jelölt a szerzetesi életre, akkor készítsenek a belépésrõl írást, azután vesse le a jelölt a világban eddig viselt ruháját, és külön szertartás keretében öltöztessék be a Rend ruhájába. – A fent említett 59. fejezet beszél arról, hogy miképpen kell eljárni, ha kiskorú gyermekeiket ajánlják fel a szülõk (akár gazdagok, akár szegények), valamilyen ajándék kíséretében. Azt olvassuk: „A szülõk készítsék el a fent említett okiratot, és az áldozati adománnyal együtt a gyermek kezét burkolják be az oltárterítõbe, és így ajánlják fel õt. Hasonlóképpen tegyenek a szegények is." Ennek az õsi regulai leírásnak alapján veszik fel a monasztikus szerzetbe a jelentkezõket, szegényeket és gazdagokat, eredetileg mint hallottuk, még a kiskorúakat is. Ez szolgált mintául és keretül késõbb arra, hogy az obláció sajátos értelmezését kiterjesszék a világban maradó, de a szerzetesi eszményeket állapotuk szerint vállalni kész férfiakra és nõkre is. A krisztusi nagykorúság szabadságával az Egyház bármely tagja kérheti és elnyerheti (a beöltözés szavai szerint) „Isten és a Rend irgalmát.” A próbatételi idõ lejártával ígéretet tehet, hogy hûségesen megmarad egyházi feletteseinek fogadott engedelmességben, állapotbeli tisztaságban, valamint a szentlelkes szegénység (lelki szegénység) vállalásában. Vagyis mindent, amit birtokol, úgy tekint, mint Istentõl használatra kapott talentumot, amirõl el kell számolnia. Ezért ahol és ahogy csak lehet, mindig kész a jócselekedetekre, anyagi és lelki segítségnyújtásra minden rászorulóval szemben. Alapjában véve semmi újat nem vállal magára, mint amit már a keresztségben is vállalt, de most egy különlegesebb, hangsúlyosabb, buzgóbb mértékben való teljesítésként vállalja. Hasonlattal élve azt mondhatnánk: minden mûvelt társadalomban vállalja az ember, hogy megtanul írni-olvasni. De külön vállalással arra is kötelezheti magát, hogy irodalompártoló lesz. Ezek a hasonlat szerint az obláció tagjai, akik tehát nem az irodalom szakmai mûvelésére szánják magukat, hanem csak irodalompártolásra. Nem követnek el tehát semmi bûnt, ha sohasem produkálnak egyetlen irodalmi alkotást sem, de becsületbeli kötelességük, hogy az irodalom ügyét ahol és ahogy tudják, ott és úgy felkarolják. Isten színe elõtt ezek az irodalompártolók, szívük odaadottságának megfelelõen, kedvesebbek is le-

AZ

OBLÁCIÓ JELENTÉSÉNEK MEGKÖZELÍTÉSE

A BIBLIAI TANÍTÁS ALAPJÁN

Már a Szentírás legelsõ könyvében elõfordul az obláció szó. (Ter 34,18.) Kölcsönös megegyezésre szóló szóbeli ajánlatot jelent: felajánlom a kibékülést, a megegyezést, ha és amenynyiben te is megteszed ezt és ezt stb. Ez még teljesen profán, evilági használata a szónak. A Leviták könyvében már egyértelmûen felajánlott áldozati ajándékot jelent, amely kifejezetten már az Istennel való megbékélést van hivatva létrehozni. Érdemes ezt a néhány sornyi szöveget teljes egészében idézni. Az Ószövetségnek ezen a fokán (Mózes korában) a szerzetességnek még nem találjuk nyomát, az obláció ezért vallásos szertartás szerint az ároni papsághoz kapcsolódott. Így értjük tehát a bibliai szöveget: „Ez legyen az áldozati adomány (obláció), amelyet Áronnak és fiainak a felkenésük napján be kell mutatniuk: egy tized éfa lisztláng, mint személyes ételáldozat, egyik fele reggel, másik fele este. Serpenyõben, olajjal kell elkészíteni, és összekeverve felajánlani. Az ételáldozatot megsütve, feldarabolva kell feláldozni az Úrnak a megbékélés illatául. Az a pap is így készítse el, akit majd õutána kennek majd fel fiai közül. Az Úr örök rendelése ez: Az áldozatot egészen el kell égetni az Úr számára. A pap áldozata teljes áldozat legyen, abból nem szabad semmit megenni."

Megérné a fáradságot módszeresen végigegzegetizálni, szakszerû szentírási magyarázattal kísérni végig képrõl-képre ezt a bibliai tanítást. Attól kezdve, hogy az obláció itt egyértelmûen ételáldozat. Az étel, az evés a Bibliában az élet fennmaradásának Istentõl rendelt feltétele. Ha az ember az Istentõl adott étel-rendet (valóságban élet-rendet) megzavarja és felforgatja, az halálos katasztrófa. Így érthetõ (amennyiben egyáltalán érthetõ) az õsszülõk étkezési tilalmának megszegésébõl származó eddigi legnagyobb katasztrófánk, az eredeti bûn! Ezt a kimondhatatlanul nagy katasztrófát viszont mi már Jézus Krisztusban hatásaiban sorjában ki tudjuk küszöbölni. Éppen a bibliai értelemben vett oblációval, amit – az idézett szentírási részlet gyönyörû nyelvén – „feláldozunk az Úrnak a megbékélés illatául.” Most legyen elég csak ennyire utalnunk ebbõl a szövegbõl, mert még valamit pontosítanunk kell az ószövetségi Biblia obláció értelmezésével kapcsolatban. Ez az értelmezés ugyanis nem statikus, hanem dinamikus, fejlõdésben lévõ. – Egészen pontosan, hogyan értsük ezt? Az ószövetség elsõsorban a tárgyi oldalát hangsúlyozza az oblációnak, vagyis hogy valamit odaadunk Istennek „a megbékélés illatául.” Észre kell vennünk, hogy már ott is az ószövetségben egyre nagyobb hangsúlyt kap a személy alanyisága. Vagyis, hogy a gonosz ember oblációja nem kedves az Úr elõtt. (Sír 31,21), az igaz emberé viszont „megkövéríti, megdicsõíti az oltárt. (Sír 35,8.) Még nem lát tisztán az ószövetségi ember, de a babiloni fogságban sem magát a fogságot tartja a legnagyobb csapásnak, hanem hogy „abban az idõben nem volt sem égõáldozat, sem obláció,” vagyis tiszta szívû önfelajánlás. (Dán 3,28.) – Az újszövetség húsvéti fényében viszont már olyan fokú ezen a téren az éleslátás, hogy a tárgyi áldozat szinte teljesen semmivé válik a hívõ ember szemében az alanyi, a személyes önfelajánláshoz képest. A Zsidókhoz írt levél 10,8-ban azt olvassuk: „Elõször tehát azt mondta: áldozatot, ajándékot engesztelõ és égõ áldozatot nem akartál, és nem telt benne kedved. Jóllehet ezeket az (ószövetségi) törvény írta elõ. Azután így folytatta: Megyek, hogy teljesítsem akaratodat. Eltörli az elsõt, hogy helyébe állítsa a másodikat. Eszerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének (azaz Istenemberi alanyiságának, személyi valóságának) oblációja által egyszer és mindenkorra megszentelõdtünk.” – Az újszövetség tehát a tárgyi áldozatok helyett az alanyi, személyi felajánlásra veti a hangsúlyt. Itt azonban vigyáznunk kell, mikor azt mondjuk, „hogy erre veti a hangsúlyt.” Tehát nem veti el a tárgyi áldozatot mindenestül, csak az alanyi elkötelezettség nélkül való áldozatot. A tárgyi áldozat (önfelajánlás) nélkül semmit sem ér, az alanyi obláció viszont önmagában is értékes. – A tökéletes az, amit a hegyi beszédben így olvasunk: „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened.” Ismerjük Jézus szavait, tanítását: az alanyi, a személyt Isten irgalmas szeretetéhez hajlító obláció nélkül a tárgyi áldozatok semmit sem hasznának. (Így kell értenünk a fentebb említett Zsid. 10,8 kemény szavait is.) 2016/1

3


hetnek, és az „irodalomnak” (ez csak hasonlat, a valóság az, hogy a Rendnek) nagyobb hasznot hajtanak, mint talán nem egy ünnepélyes fogadalmas szerzetes. Ez már Isten kegyelmének titka. Térjünk azonban vissza a szentbenedeki Regula leírására. Annak is két mozzanatára. Egyik az, hogy az oltárterítõbe burkolják a felajánlott kezét. Már a kereszteléskor is kapott a felajánlott személy (oblatus, oblata) egy fehér ruhácskát. Tudjuk, hogy ez a Krisztusba öltözést jelezte. Most itt az oltárterítõt, vagyis már az áldozati Krisztusnak valóságos ruháját kapja öltözetül az, aki az oblációt vállalja. Ez lényegesen több, mint a kereszteléskor kapott jelképes ingecske. A lényeg: közelebb jutott Krisztushoz, mégpedig az áldozatos szeretetszolgálat tudatos és egy monasztikus szerzetbe épülés különleges vállalásával. – A második mozzanat, hogy a felajánlott személy kezével és az okirattal együtt még külön adományról is szó van, amelyet szintén beburkolnak az oltárterítõbe. Az kap itt hangsúlyt, hogy az obláció alanyi is, tehát a személy felajánlása, meg tárgyi is, tehát a személyen kívüli elérhetõ dolgokat is Krisztusba öltözteti az, aki az oblációt vállalja. Hívõ eleink ezt úgy fejezték ki: ami vagyok és amim van, az mindenestül Istené! Ennyit tudhatunk meg tehát az obláció jelentésérõl a szentbenedeki Regula egy képszerû tanítása nyomán. Szent Benedek azonban a maga egész monasztikus szemléletét elsõsorban a Bibliából vette. Méltó tehát, hogy ezeket a végsõ gyökereket is megvizsgáljuk. Egy egész életre, még hozzá az örök életre kiható elszánásunkról van ugyanis szó, amikor Istennek az oblációban felkínált ajándékát elfogadjuk, és annak következményeit vállaljuk.

Ez tehát az alanyi odaadottság, mégpedig feltétel nélküli „kényre-kedvre” odaadottság Istennek testvéreink szolgálatán keresztül, ez az igazi obláció bibliai gyökere. Most már talán kezdünk világosan látni az obláció lényegét illetõleg. De adhat-e ehhez valamit a ciszterci obláció sajátos jellege?

MI

TESZI AZ OBLÁCIÓT


CISZTERCI OBLÁCIÓVÁ?

Hasonlattal élve kérdezhetném: Mi teszi az ember sorsát magyar sorssá? Nyilvánvalóan egy nép kezdettõl fogva felismerhetõ karakterének, vagy azt is mondhatnám, karizmájának, Istentõl külön neki adott kegyelmének felelõs vállalása. Ez a magyar karakter megismerhetõ népünk nagyjainak tetteibõl és írásaiból, népünk történetébõl. Ugyanazt mondhatjuk a ciszterci sorsról, illetve a ciszterci karakterrõl, illetve ciszterci karizmáról is – a kereszténységen, a keresztény szerzetességen belül is. Fokozatosan meg kell ismernünk azt a mennyei ajándékot, amelyet Isten Rendünknek adott – írásban, alkotásokban, nagy emberekben, szentekben – és felelõsséggel törekednünk kell azoknak az értékeknek megõrzésére és továbbfejlesztésére. Azt szoktuk mondani: egyre jobban meg kell ismernünk azt, ami a Patrimonium Cisterciense, a ciszterci atyáinktól ránk hagyományozott örökség, és mindezt a magunk életében embertársaink javára úgy gyümölcsöztetjük, ahogy éppen tudjuk. Természetesen történelmi korok, földrajzi helyek, sõt faji-népi hagyományok és temperamentumok szerint ez mindig színezõdik. Mint ugyanaz a gyümölcsfa, ha más talajba kerül, új színeket és ízeket is hoz elõ. Ezt a széles perspektívát, nagyvonalú életszemléletet fejezi ki már a Rend alapokmányának tekinthetõ Charta Caritatis (SzeretetOkmány) is, amikor a ciszterci monasztikus szemlélet dimenzióit így foglalja össze: Ut una caritate, sub una Regula, similibusque vivamus moribus, vagyis egyetlen szeretetben, egyetlen Regula szabályai alatt, hasonló szokások szerint éljünk. Amennyire szigorúan uniformizálónak tûnik az elsõ két dimenzió, annyira nagyvonalú, és mind a helyi, mind a népi sajátságokat tiszteletben tartó a harmadik. Tudniillik, hogy nem mechanikus életszokások lemásolását írja elõ, hanem csak „hasonlókat.” Vagyis ami és ahogy megvalósítható az adott körülmények között. (Gondoljunk a mi elmúlt 40 éves magyarországi monasztikus ciszterci életünkre. Amit és ahogy itt és most meg tudunk valósítani, azt és úgy tettük.) Hol van lefektetve írásban az említett Patrologium Cisterciense, a Ciszterci Rend atyai öröksége? – A legrégibb írások: 1. Charta Caritatis (Szeretet-Okmány); 2. Exordium Parvum (Cistercium alapításának rövid története); 3. Szent Bernát mûvei; 4. A többi nagy ciszterci író: Szent Elréd, Nagy Szent Gertrúd, Isaac de Stella stb. – A magyar nyelvû ciszterci irodalom fõbb alkotásai: 1. Piszter Imre: Szent Bernát élete és mûvei; 2. Dombi Márk: Szent Gertrúd: Az isteni szeretet követe ford.; 3. Horváth Konstantin: Zirc története; 4. Golenszky Kandid: Lángolj és világíts; 5. Naszályi Emil: Csúcsok és szakadékok; 6. Halász Elek: Vázlatok a Magyarországon 800 éves Ciszterci Rend történetébõl; 7. Egres Odó: Szent Bernát élete és tanítása; 4

2016/1

8. Lékai Lajos: A ciszterciek, eszmény és valóság; 9. Dallasi testvéreink tollából: Ciszterci lelkiség, 1982 stb. Mindezeken felül számtalan kisebb-nagyobb tanulmány. – Természetesen csak a legfontosabbakat soroltuk fel, csupán azért, hogy lássuk, egész életünkre is jut elmélkedni való, még magyar nyelven is. (Az olvasásban itt is fontos jelszó: Non multa, sed multum, vagyis nem sokat, hanem alaposan!) A ciszterci oblációk egy-egy apátsághoz tartoznak. Alapsejtjük a „konvent”, mint egy apostoli közösség Jézus krül, mint egy cönákulumi (utolsó vacsora termi) közösség Mária körül. A konventnek van egy perjele, illetve perjelnõje, aki szimbolikusan megjeleníti a létszám szerint az apostoli közösséghez közel-álló kisközösségben Jézust, illetve Máriát. A kizárólag férfi tagokból álló konvent élén perjel, a kizárólag nõi tagokból szervezõdõ konvent élén perjelnõ áll. A vegyes, tehát férfi és nõi tagokból alakult konventek élén akár férfi perjel, akár nõi perjelnõ állhat. A perjel illetve a perjelnõ útján az apáttól körzetenként kinevezett ciszterci közvetítõ atyán keresztül kapcsolódik a konvent minden tagja az apáthoz. A konvent a helyi igények és lehetõségek szerint jön össze imádkozni, valamint a Rendünk és Anyaszentegyházunk ügyeit érintõ dolgokat megbeszélni. Közben egy-egy szentírási részt is felolvasnak, egy-egy zsoltárverset kiemelnek, és errõl röviden elmélkednek. Ajánlatos havonként egyszer összejönni. De a helyi viszonyok és igények (például, az oblációval való ismerkedés elején, vagy különleges események, mint a pápalátogatás stb. megbeszélése) többszöri összejövetelt is hasznossá tehetnek. Viszont olyan idõk, amelyekben nehezebb vagy kockázatosabb összejönni – gondoljunk az elmúlt 40 évre – természetesen csak ritkábban. Ha Isten kegyelmébõl valamely konvent száma fokozatosan az apostoli közösség létszámának mondjuk kétszeresére növekedne, külön konventet kell kialakítani, mint ahogy azt Szent Benedek Regulája szerint is meg kell tenni, hacsak más szempont nem merül fel. Mindez végeredményben a patriárkális család törvénye szerint alakul. Jóllehet mechanisztikusan alkalmazható szabályok itt nincsenek. „Ahol Isten Lelke, ott a szabadság.” (2 Kor 3,17.) A beöltözés egyszerû szertartással történik, amelyet az apát megbízottja végez egy avató könyörgéssel és áldással. Közben átad az oblációba felvételt kérõnek egy az apát által megáldott kegytárgyat: szentolvasót, szentképet, feszületet, érmet, vagy ehhez hasonlót. Ugyanakkor megszentelt szokás Rendünkben az is, (bár nem kötelezõ), hogy az oblációba felvettek egy rendi szentnek, illetve az apátsághoz tartozó ciszterciek által tisztelt szentnek a nevét kapják, hogy annak mennyei pártfogása alá helyezzék magukat. – Egyéves próbaidõ után a jelöltek leteszik a hármas ígéretet, ahogy azt megtalálhatjuk „A Ciszterci Rend világi életben megmaradó oblátusainak szabályzatában,” ahol a hármas ígéret (conversio, castitas, stabilitas) rövid kifejtését is adjuk. A ciszterci oblációt vállaló hívõnek mindenekelõtt az imádság emberének kell lennie. Kívánatos, bár bûn terhe alatt nem kötelezõ, hogy a „Kis zsolozsmából” naponként elvégezzen egy Imaórát: a reggeli vagy az esti dicséretet (Laudest vagy

Vesperást), vagy legalább a Nappali Imaórát. Aki még nem tudta beszerezni a Kis Zsolozsmát, az legalább egy tized rózsafûzért végezzen naponként a Ciszterci Rend szándékaira. Ez a minimum. Közben a napi munkát, a megpróbáltatásokat és szenvedéseket is fel lehet ajánlani. Ne múljon el napunk a Ciszterci Rend ima és kegyelmi közösségbe való tudatos bekapcsolódás nélkül. Mindezek elmélyítésére ajánljuk azokat a rövid gondolatébresztõket, amelyek a ciszterci lelkiség megközelítésével kapcsolatos írásainkban találhatók. Így például a „Lángolj és világíts” általánosan ismert szentbernátos jelszón kívül azt a hét

karaktervonást, amelyet a „Mitõl ciszterci a ciszterci” címû kis összefoglalónkban fejtegettünk: 1. Égre nyíló lélek; 2. Zsolozsmás szív; 3. Egyszerûség; 4. Igazemberség; 5. Egyházhûség; 6. Családiasság; 7. A gyökeres konverzió optimizmusa. – Különösképpen az utolsó kettõt ajánljuk mindenkinek figyelmébe, mint a ciszterci lelkiségnek mindenkor jellemzõ és idõszerû karaktervonását. BUDAPEST, 1990. OKTÓBER 21. Kerekes Károly O. Cist. apát

Szent Róbert, Szent Alberik és Harding Szent István HOMILIA

inkhez, „gyökereinkhez”, rendi pátriárkáinkhoz. Nem felejtve az Apostol szentlelkes tanítását: „Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, és ha szentek a gyökerek, szentek lesznek az ágak is!” (Rom 11,16.) – Mi ezen a szent emléknapon hálát adunk Istennek a búza zsengéjéért és a szent gyökerekért. És ezen a szent helyen azért akarunk imádkozni, hogy Rendünknek és mindenkinek, akit szívünkben hordunk, legyen mindig kenyere, szent kenyere, és legyenek életfánknak mindenkor szûzmáriás virágokat hajtó és krisztusi gyümölcsöket termõ szent ágai. Lelkünkbõl most így fakad az imádság: Világosítsd meg, Istenünk, az emlékezõ szíveket, hogy meglássák, honnan jövünk s a titkos út hová vezet. Mert nincs más mód, hogy szent jövõnk s örök boldogságunk legyen, csak hogyha Lelked lesz erõnk: szent gyümölcs szent fán így terem. Pátriárkánk s „Mózesünk”, Szent Bernát és ti, õsatyák, kérjétek Istent, hadd legyünk szentek – mi, késõ unokák. Kerekes Károly

(elhangzott a Cisztercium elsõ három apátja, a Rend „három, pátriárkája” emlékmiséjén a budai Szent Imre-templomban, 1995-ben.)

2016/1

5


Róbert, Alberik, István, – nevük kezdõbetûit összeolvassuk, a szláv nyelvek ismerõi (velem együtt) tudják, hogy „RAI” jelentése: Paradicsomkert, mennyország. Igaz, ez csak játék, de akit szeretünk, annak nevével szívesen játszunk, szívesen becézzük. (Bocsánat a személyes vallomásért, orosztanár koromban nekem ilyen vigasztalásaim is voltak. – Isten szeret játszani: Péld 8,30-31.) „Szent rendalapítóink” ünnepe van. Így nevezzük õket, bár jól tudjuk, hogy igazi alapítónk a Szentlélek, aki 21 szerzetesbõl álló közösséget arra indított, hogy 1098-ban a dél-francaországi Citeaux-ba, Ciszterciumba vonuljanak. Apátjuk, Róbert is velük ment, de õt II. Pascalis pápa visszarendelte Molesmes-be 15 hónap után. A ciszterciumiak ekkor Alberiket választották apátjukká, aki a pápától megszerezte a „Privilegium Romanumot”, és megírta életrendjüket „Instituta monachorum de Molismo venientium” címen. Legendás hagyomány szerint Alberik a Szûzanyától kapta a ciszterciek fehér ruháját. 1109-ben bekövetkezett halála után Harding Szent István apát, praktikus angol szellem lévén, „alkotmányt” is ad Rendnek, „Charta caritatis” címmel. (István egyébként nagy szentírási szövegkritikus, kéziratait Dijonban õrzik. 1134-ben.) Az ószövetségi választott nép naponkint megemlékezik három nagy pátriárkájáról, õsatyjáról – reggel Ábrahámról, délben Izsákról, este Jákobról – bár az ószövetség népének egész késõbbi életvitele és lelki arculata Mózes prófétai egyéniségéhez kapcsolódik. Kedves bibliai jelkép nekünk cisztercieknek, hogy emlékezetbe idézzük a mi három rendi pátriárkánkat – Róbertet, Alberiket és Istvánt – akkor is, ha rendi életünk („bioritmusunk”) és egész ciszterci karakterünk, lelki arculatunk kirajzolója: Szent Bernát. Jó nekünk így emlékezni: visszahajolva ciszterci életfánk gyökereihez. Ilyen erõforrásokból merítõ visszahajlás ez a mai megemlékezésünk az Istenben már örökkön élõ szent õse-

Ciszterci szentek ÉVSZÁZADOK

Adalgottus püspök Svájcban, 1160. Emléknapja: okt. 3. Adoldhus püspök Osnabrückben, 1224. E. n. febr. 13. Aelredus apát Rielvaux-ban, 1167. E. n. jan. 12. Albericus alapító, 2. citeaux-i apát, 1108. Fõünnepe jan. 26. Albertus de Sestri (Genova mellett) konverzus és remete,

1239. E. n. júl. 9. Aleydis apáca, Brüsszel mellett,

(leprában)

1249. E. n. jún. 12. Amedeus püspök Lausanne-ban, 1159. E. n. aug. 30. Balduinus apát Rieti mellett, 1140. E. n. júl. 24. Beatrix de Silva apáca Toledo mellett, 1490.

E. n. okt. 3. szent!


Bernát apát Clairvaux-ban, 1153. F. ü. aug. 20. (19). szent! Bernát Calbo apát, majd püspök Vicensában, 1234. E. n.

okt. 25. Bernát mór származású pobleti szerzetes, vértanú 1180. E. n. szept. 2. Bertrandus de Grandselve apát, a ciszt. Reformhoz csatl. 1149. E. n. júl. 10. Bonifác püspök Lausannban, Brüsszel mellett 1260. E. n. febr. 19. Caesarius de Heisterbach perjel, író, 1240. E. n. ? Conradus bajor herceg, clairvaux-i szerzetes, zarándokúton 1155. E. n. febr. 9. David himmerodi szerzetes, 1179. E. n. dec. 9. Edmundus püspök Canterbury-ben, 1240. E. n. nov. 20. Eugenius III. pápa, 1153. E. n. júl. 8. Famianus kölni, Spanyolo. szerzetes, zarándok, 1151. Elsõ szentünk! E. n. aug. 9. Francha apátnõ Olaszországban, 1218. E. n. ápr. 24. Gabriela Sagheddu trappista apáca Viterbo mellett, 1939. E. n. ápr. 22. Galganus remete Siena közelében, 1181. E. n. dec. 5. Gerardus, Clairvaux 6. apátja, Igny-ben megölték 1177-ben. E. n. dec. 9. Gerardus házgondnok Clairvaux-ban, 1138. E. n. jún. 14. Gertrudis apáca Helftában, Nagy, 1301. E. n. nov. 16. szent! Gilbertus apát citeaux-ban, 1167. E. n. okt. 20. Gratia, a mór Bernát nõvére, vértanú, 1180. E. n. szept. 2. Guarinus apát, majd püspök Svájcban, 1150. E. n. aug. 30. Guerricus apát Tournai-ban, 1157. E. n. aug. 19.

6

2016/1

NYOMÁBAN

Gulielmus püspök Bourges-ban, 1209. E. n. jan. 10. Hedvigis apáca Trebnitz-ben (Szilézia), 1243.

E. n. okt. 16. szent! Helinandus szerzetes Froidmont-ban, író, 1230. E. n. febr. 3. Hugó apát Bonnvaux-ban, 1194. E. n. ápr. 1. Hugó apát Noaria-ban (Szicilia), 1180 k. E. n. nov. 20. Humbelina apáca, 1136 k. E. n. febr. 12. Ida apáca Louven-ben, 1290 k. E. n. ápr. 13. Idesbaldus apát Dunum-ban(?), 1167. E. n. ápr. 18. Iionnes szerzetes Longipons-ban(?) Soissons mellett, 1217. E. n. szept. 28. Ioannes püspök Valence-ben, 1145. E. n. ápr. 26. Lutgardis apáca Acquiria-ban (Hollandia), 1246. E. n. jún. 16. Mafalda, Sancia és Teréz portugál királylányok, apácák, 1257, 1229, 1250. E. n. jún. 17. Maria a mór Bernát nõvére, vértanú, 1180. E. n. szept. 2. Maria a S. Henrico és M. a S. Corde Mariae ciszt, vértanúk Orléans-ban 1794. E. n. júl. 16. Martinus Cid apát, 1152. E. n. okt. 8. Martinus Sacerdos de Finojosa püspök, 1213. E. n. szept. 17. Mauritius apát Carneotá-ban, 1191. E. n. okt. 13. Mechtildis apáca, 1300 k. E. n. nov. 19. Oglerius apát Locedium-ban (Vercelli mellett), 1214. E. n. szept. 10. Otto püspök Freising-ben, 1159. E. n. szept. 7. Petrus de Castronovo vértanú, 1208. E. n. febr. 16. Petrus püspök Tarentasia-ban, 1174. E. n. szept. 12. Raimundus de Fitero apát, 1160 k. E. n. febr. 1. Robertus alapító, elsõ ciszt. apát, 1111. F. ü. jan. 26. szent! Robertus apát Újmonostorban (Skócia), 1159. E. n. jún. 7. Stephanus apát Obazinában, 1159. E. n. márc. 8. Stephanus Harding alapító, 2. ciszt. apát, 1134. F. ü. jan. 26. Theobaldus apát Párizs közelében, 1247. E. n. júl. 7. Vincentius Kadlubeck krakkói püspök, majd Jedrzejów-i ciszt. 1223. E. n. okt. 9.

A személy formálása a közösségben DOKUMENTUM

Budapesti találkozó, 2015. november 14.

ÉS KÖZÖSSÉG

Minden emberi élet, minden személyes, kapcsolatra képes teremtmény élete két fõ dimenzió közé kifeszítve zajlik: az egyedüllét és a közösségiség között. Az egyedüllét és a közösségiség két olyan dimenzió, amelyekben minden olyan teremtmény fejlõdik, aki képes azt mondani, hogy „én” és „te”. Ebben a két dimenzióban alakul minden olyan teremtmény, amely tudatában van annak, hogy õ egy „én” és hogy vannak más „én”-ek is rajta kívül, és hogy ezek a valóságok különböznek de mégis arra hivatottak, hogy találkozzanak és párbeszédre, kapcsolatra lépjenek egymással, anélkül, hogy mindez eltörölhetné, vagy megszûntethetné a személyes különbözõséget. Az „egyedüllét és a közösség” kettõssége, a keresztény élet számára, de sajátos módon a megszentelt élet számára egy kicsit olyan, mint utunkon a mindennapi kenyér. A cenobita szerzeteséletben ez a kettõsség olyan valóság, amely, mint a kaméleon, csak a színét változtatja, de õ maga nem lesz más. Így tehát megélhetõ ez a kettõsség a „csend és a párbeszéd” az „imádság és a szolgálat”, a „szabadság és az engedelmesség”, „a szív õrzése és a másokra odafigyelés” stb. formájában. Ami számunkra lényeges, az az, hogy megtanuljunk tudatosan és felelõsen élni ebben a kettõsségben, olyan egyensúlyt és harmóniát keresve, amely egybe esik az életünknek személy szerinti érettségével, egybe esik az életünknek, mint személyes hivatásnak az érettségével. Ezt a hivatást közvetlenül a Szentháromság-Istentõl kaptuk, aki megteremtve bennünket, azt akarta, hogy saját titkának képmásai legyünk. Minden emberi és szerzetesi formálódás, minden keresztény formálódás lényege tehát az, hogy az individuális személyt a közösségi életre vezessük. Az, hogy személyek lehetünk hatalmas kegyelem, de óriási felelõsség is. Megélni ezt a személyes létünket éppen azt jelenti, hogy egyedi és felcserélhetetlen létezõkként értelmezzük és fogadjuk el önmagunkat, tehát úgy mint, akik egyedül vannak, de, akik mégsem teljesedhetnek be másként, csak a többiekkel való szeretet közösségében. Annak valódisága, amellyel az ember felvállalja és megéli az egyedüllét és a közösségiség közötti feszültséget, meghatározza minden élet minõségét, így az Istennek szentelt élet minõségét is, minden egyes szerzetes és szerzetesnõ életének minõségét, csak úgy, mint az egyes közösségek életének minõségét.

Mindenütt megállapíthatjuk, hogy a szerzeteséletben az egyedüllét és a közösségiség olyan feladatok, amelyek nem mûködnek maguktól, és egyik sem megy a másik nélkül. Van aszkézise az egyedüllétnek, van aszkézise a közösségiségnek, és van egy aszkézise az egyedüllét és a közösségiség harmóniájának. Amikor nem éljük helyesen az egyedüllétet, akkor a közösségiséget sem éljük jól; és amikor nem éljük a közösségiséget, akkor az egyedüllétet sem viseljük el. Az individualizmus és korunk társadalmának eltömegesedése arra emlékeztetnek bennünket, hogy életbevágó tanúságtételt ajándékozhatnánk a világnak, ha a hivatásunkat a valódi egyedüllét és a valódi közösségiség szintjén élnénk, mert az individualizmus és az eltömegesedés tönkreteszi kortársainkat, elfojtja bennük az élet és a szeretet örömét. Ezért tehát, amikor egy közösségben élve, a saját Regulánkat, karizmánkat követve azon dolgozunk, hogy megtisztítsuk és elmélyítsük az egyedüllétre és a közösségiségre irányuló készségünket, akkor nem csak a saját személy mivoltunkat valósítjuk meg, hanem lényegi és a fennmaradásához nélkülözhetetlen tanúságtételt ajándékozunk a társadalomnak.

SZEMÉLYNEK

LENNI

Hol is érdemes kezdeni? Azt hiszem, hogy az elsõ dolgunk az, hogy megtanuljuk ismerni és fölismerni önmagunkat és a többieket, mint személyeket. A Biblia, az Evangélium nem tár elénk antropológiai és filozófiai elméleteket, hanem a személy misztériumát hirdeti nekünk, az emberi lénynek, mint szent teremtménynek a misztériumát. Az embernek alapvetõ meghatározása, amelyet a zsidó-keresztény kinyilatkozatás ad, az, hogy az ember szent teremtmény. Nem lehet megölni, mert az ember szent; ne szabad elkívánni a másik feleségét, mert õ szent teremtmény; be kell fogadni, betakarni és enni kell adni a szegénynek, mert szent teremtmény. Én is szent teremtmény vagyok; a másik is szent. A személyrõl szóló kinyilatkoztatás tudatossága az, amely meghatározza az egyedüllétnek és a közösségiségnek értelmét és értékét. Isten képe vagyok és a másik is Isten képmása. Emiatt egyedi teremtmény vagyok és a másik is egy egyedi teremtmény. Azonban minden egyes személynek ez a megszentelt egyedülisége, lénye mélyén, mély és elszakíthatatlan kötelékre talál, amely összeköti a másikkal. A valódi egyedüllétben, 2016/1

7


EGYEDÜLLÉT

amely tudatában van „énünk” megszentelt misztériumának, az ember szíve legmélyén Isten Arcának visszatükrözõdését fedezi fel, Isten fényének visszfényét. A kommunió, a közösségiség akkor születik meg, amikor Isten e bennünk meglévõ képének tudata, találkozik a másikban is ott lakó Isten képének tudatosításával (tudatával). Akkor megértjük, hogy mindaz, ami megkülönböztet és mélységesen egyedivé tesz bennünket, az ugyan az, mint, ami mélységesen egyesít is bennünket egymással egy egyetemes egységben. Az én egyedüllétem és a másik egyedülléte közötti egység Istenben van, aki az Õ belénk írt képe által teremt bennünket személyként, és ez az egység a közösségiség, communio.

FELVÁLLALNI,

BEÉPÍTENI


AZ EGYEDÜLLÉTÜNKET

A mai kor embere egyedül lévõ, magányos ember. Elég csak megvizsgálni az emberek arcát egy városban, a repülõtereken, vonatokon, a fiataloknak a divat és a sikeres élet hamis modelljei által uniformizált arcát. Társadalmunk közösségi hálója mindenütt szakadozik: a családokban, a képzés vagy a munka érdekében történõ együttmûködés helyein, a lakóhelyeinken. A másik egy idegen, még akkor is, ha nem más országból érkezett, és irigy bizalmatlansággal tekintünk az idegenek csoportjaira, akik közöttünk is megõrzik az õ nagyon erõs közösségi életük struktúráit. Attól félünk, hogy éppen ellenünk szervezkednek, fenyegetik a kultúránkat, a kultúránkat, amely már nem is képes minket összefogni, ami azt jelenti, hogy már teljesen elvont valósággá, emlékké, vagy inkább álommá vált. Szent Benedek azt mondja, hogy nem lehetünk remeték anélkül, hogy elõbb ne éltünk volna közösségben (RB, 1. fejezet). Azonban az is igaz, hogy addig nem igazán élem át a közösségi életet, amíg nem vállalom fel az egyedüllétemet. Ha nem vállalom fel az egyedüllétemet az Úrral való személyes kapcsolatban, hiába élek közösségben, mégsem élem a közösséget, a kommuniót: a többiek mellett élek, akik vagy szimpatikusak vagy antipatikusak, de nem élem velük a közösséget, tehát nem élek egységben a többiekkel annak a titoknak tudatában, hogy mindnyájunk szívében Isten lakik: „A sok hívõ mind egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32). A Taizé-i Roger testvér ezt írja naplójában: „Igyekszem olyan emberként élni, mint aki tudatában van elkerülhetetlen egyedüllétének.” (Ta fete soit sans fin, Taizé 1971, p. 147). Nem élhetünk egy szerzetes közösség valódi élõ tagjaiként anélkül, hogy ne lennénk tudatában „saját elkerülhetetlen egyedüllétünknek”. Mélységes egyedüllétünk elkerülhetetlen, szükségszerû adottsága életünknek. Ha elutasítjuk ennek elfogadását, akkor a közösségi, vagy gyakran inkább közösségen kívüli élet, meneküléssé válik ahelyett, hogy támasz, épülésünk helye, öröm és ünnep lenne. Az egyedüllétünk a közösségi életünk alapján ítélhetõ meg, a közösségi életünk pedig az egyedüllétünk alapján. Aki nem képes megmaradni az egyedüllétében, nem képes elviselni az igazi közösségiséget sem. És aki nem nyitott a közösségiségre 8

2016/1

(kommunióra), nem képes elviselni az igazi egyedüllétet. Ha az egyedüllét és a közösség nem járják át egymást igazságban, az ember elkerülhetetlenül vagy a szórakozás és pótcselekvések uralta individualizmusba menekül, vagy a többiek szétszórtsággal, léhasággal és birtokló önzéssel teli keresésébe. Mindebben becsületesnek kell lennünk önmagunkkal kapcsolatban és segítenünk kell egymást. Természetesen senki sem éli tökéletesen az egyedüllétet és a közösségiséget szerzetesélete kezdetétõl fogva, és valószínûleg a végén sem. Vég nélküli építkezés, vég nélküli aszkézis ez, amely csak a Szentháromság Szívének végtelen és kimeríthetetlen Céljában éri el beteljesedését. Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetû apostoli buzdításában azt mondja nekünk, hogy fontosabb és gyümölcsözõbb, ha az idõben folyamatokat indítunk el, mintha a hatalom tereit birtokolnánk (vö. EG 222-223). Mindez kiváltképp érvényes a megtérésünk folyamatával kapcsolatban, hogy eljussunk a közösségi életre, hogy Isten szeretetébõl éljünk. Azt gondolom, hogy mindnyájunknak állandóan föl kellene tennünk ezt a kérdést: Abban a szerzeteséletben, amelyre Isten meghívott valóban tudatosan és szabadon kérem-e a segítséget ahhoz, hogy növekedjek az egyedüllétben és a közösségiségben, amelyek életem és hivatásom érett dimenzióit alkotják? Kérem-e ezt közösségem felelõseitõl, magától a közösségemtõl, a regulától, az imádságtól? Más szóval: kérem-e az én Istennek szentelt életemtõl, hogy segítsen teljesen „személlyé” válnom, tehát Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtménnyé? Kérem-e szerzetesi hivatásomtól a segítséget és a kegyelmet, hogy teljességgel felelni tudjak emberi hivatásomra, hogy Isten képére és hasonlatosságára alkotott férfi vagy nõ legyek?

KRISZTUS

EGYEDÜLLÉTE ÉS KÖZÖSSÉGISÉGE

Azonban mi más a mi hivatásunk, ha nem az, hogy kövessük Krisztust, aki szeret bennünket, kéri tõlünk és megadja nekünk, hogy osztozzunk életében és küldetésében? A kérdés tehát a következõ: hogyan akarja élni bennünk Krisztus az egyedüllétet és a közösségiséget? Mik az egyedüllétnek és a közösségiségnek azok a dimenziói, amelyeket Jézus értünk és bennünk él, hogy megváltsa a mi emberségünket, a mi személyes, a közösségért egyedülinek teremtett emberségünket? Jézus megélte az egyedüllétet. Senki, talán senki sem volt annyira egyedül, mint Õ ezen a földön. Jézusnak hatalmas magányosságot kellett megélnie, de Õ választotta is ezt. Jézus szeretett egy bizonyos egyedüllétet. Szeretett egyedül visszavonulni (Mt 14,23; Jn 6,15). Egyedülléte azonban sohasem elszigetelt, sohasem individualista. Jézus sohasem érzi magát egyedül: „Igazságos az ítéletem, mert nem vagyok egyedül, hanem én, és aki küldött, az Atya.” (Jn 8,16). „Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, mert mindig azt teszem, ami tetszésére van” (Jn 8,29). Leginkább pedig: „Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De

genos. Miként szent Pál írja a Rómaiaknak, Jézus „elsõszülött [lesz] sok testvér között” (8,29). Jézus Krisztus gyermeki egyetlensége kitágul az egyetemes Egyház dimenzióira. Az Istenért megélt egyedüllét Benne egyetemes közösséggé történõ kitágulásának ez a dinamizmusa lesz a mi szívünk és a mi életünk kitágulásának útja is Krisztus nyomában. Arra vagyunk meghívva, hogy lépjünk be Krisztus egyedüllétébe, hogy így lehetõvé tegyük Számára, hogy azt bennünk is kitágítsa úgy, miként Benne is kitágult. Ez a cölibátus értelme is, amelyet a megszentelt élet magában foglal. Az egyedüllétnek ez a kommunióba történõ kitágulása nem megy szenvedés nélkül, pontosabban áldozat nélkül. Ezt mondja a búzaszemrõl szóló húsvéti példabeszéd: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egymaga marad; de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24), a közösségiség termését, a testvériség termését.

A

SZEMÉLY FORMÁLÁSA A KÖZÖSSÉGBEN

Hogyan haladjunk ebben a dinamikában, a krisztusi egyedüllét útján, amely kitágulva közösségiséggé lesz? Azt hiszem, nem kell mást élnünk, mint azt, amit a mi megszentelt életünk javasol nekünk. A szerzeteséletünk erre van, ezt szeretné megvalósítani. Fontos azonban, hogy tudatosítsuk mindezt, mert egyébként azt kockáztatjuk, hogy elmegyünk a saját utunk mellett, a megtérés és a növekedés lehetõségei mellett, amelyeket nap, mint nap ajándékba kapunk, egész életünk folyamán, a hivatásunk karizmájából fakadóan. A mi szerzetesi hivatásunk a búzamag hivatása, amely jó földbe hull. A föld adva van számunkra, vízzel bõségesen öntöznek, a nap is ott van, hogy fölmelengessen és érleljen bennünket. Valóban kár volna kihagyni annak csodáját, hogy egyedüllétünket termékeny közösségiséggé alakítsuk, csak azért, mert eltévesztjük a tervet, mert valami mást szeretnénk élni, mert olyan termékenységrõl álmodunk, amelyben nem kell átmenni a halálon, vagy, mert azt hisszük magunkról, hogy már egyedül is termékenyek vagyunk. Annak fényében, amit eddig mondtam, szeretném egyszerûen csak áttekinteni a mi megszentelt keresztény életünk néhány hétköznapi aspektusát, amely minden karizmában közös. A teljesség igénye nélkül egyszerûen csak szeretnék néhány átgondolni való szempontot adni mindnyájunk mindennapi tapasztalatáról.

EGYEDÜLLÉT

ÉS CSEND

Azt tapasztaljuk, hogy gyakran nehezünkre esik, hogy megéljük az egyedüllétet és a csendet, amely szerzetes életünk része. Néha megvan a kísértésünk, hogy kikerüljük ezeket, kapcsolatok keresésével, a kommunikációs és információs eszközökhöz való hozzáféréssel stb. Egyszóval: megvan a kísértésünk, hogy meneküljünk a csend és az egyedüllét elõl. Pedig Jézus, ezzel ellentétben, kereste a csendet és az egyedüllétet. Jézus szeretett visszahúzódni. Õ ugyanis nem a csendre és az egyedüllétre gondolt: Õ az Atyával való találko2016/1

9


én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Jézus kinyilatkoztatja tanítványainak, hogy a keresztény egyedüllét értelme az Atyával való mélységes közösség, olyan mély kommunió, amely ellenáll mindenféle egyedüllétnek, amelyet az emberi tapasztalat megéreztet velünk: az egyedüllétnek, hogy nem értenek meg bennünket, hogy nem szeretnek bennünket, a barátaink árulásából fakadó egyedüllétnek, a nyílt ellenségességbõl következõ egyedüllétnek, az egyedüllétnek a szenvedésben, az egyedüllétnek a halálban… Azért hívja el magával Jézus a barátait, hogy félrevonulva visszahúzódjanak, hogy elvezesse õket az egyedüllétnek és a kommuniónak erre az értelmére. Ott szemlélhetik, hogy mi is Jézus egyedülléte, ez a magány, amelyet Õ oly gyakran keres, eltávolodva a tömegtõl és a tanítványaitól is. Ennek a csúcspontjára Jézus Pétert, Jakabot és Jánost vezeti el a Színeváltozás hegyén és a Getszemáni kertben. Ebben a két tapasztalatban a három apostol láthatja és hallhatja, hogy mi is az Õ Mesterük egyedülléte: ezt az egyedüllétet betölti az Atyával való kapcsolat, tehát olyan egyedüllét, amely már kommunió. A Három Személy Közösségének szentháromságos egyedülléte. Isten magában a létében személyes misztériuma a végtelen egyedüllétnek és a végtelen kommuniónak. Van Jézusnak egy olyan címe, amely kifejezi e Benne lévõ egyedüllét és közösségiség misztériumának szintézisét. Olyan cím ez, mely, ha nem tévedek, csak Szent Jánosnál található: az „egyszülött Fiú” megszólítás (Jn 1,14.18; 3,16.18; 1Jn 4,9). Jézus az Atya „egyszülött Fia”. Ebben a címben teljesen együtt van az egyedüllét és a közösségiség. „Fiú” ez közösségiséget kifejezõ cím; „egyszülött, egyetlen” ez egyedüllétet kifejezõ cím. Jézus Krisztus az Atyának Fiaként egyetlen: Õbenne egybe esik az abszolút egyedüllét és az abszolút kommunió. És mondhatjuk, hogy a Szentlélek személyesen maga ennek az egyedüllétnek és kommuniónak, egyetlenségnek és szentháromságnak, Istenben való egybeesése. Még akkor is, amikor a világban mûködik, a Lélek egyszerre az, Aki kivezet a pusztába és az egyedüllétbe, és az, Aki életet ad a közösségi egységnek a szeretetben. Mégis, az „Egyszülött Fiú” címmel kapcsolatban, az Üdvösség misztériumában mintha egyfajta szakadás jönne létre magán a Szentháromságon belül, vagy inkább az Isten Fiában. Azt olvassuk ugyanis szent János evangéliumának 3. fejezetében: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (3,16). Isten egyszülött Fiának üdvözítõ megtestesülése által, ez által az egészen a kereszthalálig elmenõ odaadás által, olyan, mintha az egyszülött Fiú egyetlensége szétszakadna értünk, szétszakadna azért, hogy kitágítsa az emberekre is a Fiúnak az Atyával való egyetlen közösségét a Szentlélekben. Az egyszülött Fiú egyedülléte, egyetlensége széthasad egészen az Õ átszúrt Szívének megszakadásáig azért, hogy minden ember befogadhassa az örök életet, részesedhessen Isten Fiának egyetlenségében. Isten egyszülött, mono-genos Fia, elsõszülött lesz, proto-

zásra gondolt. Számára az egyedüllét találkozó volt, a csend pedig a szeretet mély dialógusa. Ha nem ugyan ebbõl a szemszögbõl közelítünk azokhoz a tereinkhez, amelyek minket az egyedüllétre és csendre nevelnek, akkor sohasem fogunk vágyni rájuk, sohasem fogjuk szeretni õket, tehát nem fogjuk élni õket. Azt hiszem, hogy ebben mindnyájan a mai kor gyermekei vagyunk. Csak azért keressük a csendet és az egyedüllétet, hogy meneküljünk a többiek zavaró jelenléte elõl. Nem úgy keressük ezeket, mint az Istennel való találkozást. Hivatásunk sajátos tanúságtételének lényegi pontja ez, mert itt kezdi meg a búzaszem az egyedüllétbõl a közösségiségre történõ átmenetének folyamatát. Az egyedüllét csak akkor tágul ki közösségiséggé, ha abban találkozunk az Atyával, aki életet ad nekünk, minden termékenység Atyjával. A közösségiség nem úgy jön létre, hogy a búzaszemet ezer kis molekulára törik szét, hanem úgy, hogy elültetik a föld hatalmas apai és anyai ölébe. Az Atyával töltött egyedüllét minden termékenység forrása, a belsõ forrás, az, ami miatt az életünk közösségiségének termékenysége nem olyan valami, amit mi hozunk létre saját kezünkkel és saját erõnkbõl, hanem a kegyelemnek egy eseménye, amelynek mi élõ és szabad eszközei vagyunk. E nélkül a csend nélkül, amely az Atyával találkozik az egyedüllétben, létrehozhatunk társulatokat, összegyûjthetünk embereket, de nem lesz belõle személyek közössége, testvérek közössége, nem lesz belõle Egyház.


MUNKA

ÉS SZOLGÁLAT

Innen jön az egész keresztény elgondolás a munkáról, szolgálatról, feladatokról, megbízatásokról. Munkálkodhatunk úgy is, mint a búzaszem, amely ezer kis terméketlen darabra töri szét magát, vagy úgy, mint a búzaszem, amely odaajándékozza magát a közösségiség termékenységére. Gondoljunk arra a szemrehányásra, amelyet Márta tesz Jézusnak: „Uram, nem törõdöl vele, hogy testvérem egyedül hagy szolgálni?” (Lk 10,40) Egyedül: igen, Márta egészen egyedül van, de egy magányos, az Istennel való egyesülés nélküli egyedüllétben. Márta szétmorzsolódik: minden egyes tányér, amelyet az asztalra tesz, a merõkanál minden egyes keverése a fazékban, minden egyes lépés, amelyet a tûzhely és az asztal között megtesz, minden egyes verejtékcsepp, amely a homlokáról lecsöppen, lénye egy darabja lesz, amely leválik róla. Minden egyes gesztusa megosztja, szétszórja, felmorzsolja. Miért? Csak azért, mert az egyedülléte lakatlan, nem imádságos, nem az Istennel és Általa a többiekkel való közösség kicsírázása. Egyedül van, nem azért, mert a testvére nem segít neki, hanem mert nincs Istennel. Jézussal sincs, akit pedig szolgálni akarna és megtisztelni. Ha azonban egyedüllétét Isten jelenlétének szeretete lakná, minden egyes gesztusa, a szeretet gesztusa lenne, a közösségiség egy magja, amely az életét boldoggá és termékennyé tenné.

10

2016/1

A

TEKINTÉLY SZEREPE

Mi lehet a tekintély szerepe egy közösségben az „egyedüllét és közösségiség” kettõsségére vonatkozóan? Azt hiszem, hogy a tekintély szerepe elengedhetetlen ahhoz, hogy minden egyes testvér vagy nõvér megtalálja az egyedüllét és a közösségiség közötti egyensúlyt és harmóniát. Egy bizonyos értelemben, a felelõs azért van, hogy segítse a testvért vagy a nõvért, rátalálni saját útjára, amely összeköti az õ egyedüllétét a közösségiséggel, amely kitágítja azt. Eléggé világosan látszik ez számomra a közösségeknél, amelyeket meglátogatok: azok, akiknek gondjuk van rá, hogy az elöljárójukkal való hûséges és áttetszõ párbeszédben vizsgálják útjaikat, sokkal kevésbé individualisták, mint azok, akik ezt nem teszik. Nem a jó szándékkal vagy az életszentségrõl való álmodozással gyõzzük le az önzésünket, individualizmusunkat, amely akadályozza, hogy egyedüllétünk kitáguljon a közösségiségben, hanem azzal a tudatos alázattal, hogy engedjük magunkat kísérni a közösséggel való kapcsolatunk vizsgálatában. A felelõs meghallgatása és figyelme azért van, hogy segítse a testvért abban, hogy úgy lássa önmagát, amilyen õ valójában a közösséggel való kapcsolatában. Ha egy testvér keresi és elfogadja, hogy szembenézzen ezzel a külsõ tekintettel, akkor – még ha a legrosszabb individualistáról és egoistáról van is szó – ez a testvér el fog indulni a közösségiség felé vezetõ úton, rajta lesz a szív kitágításának az útján, amely termékennyé teszi az õ életét. Ellenben, egy altruista, nagylelkû, odaadó, lelki embernek tartott testvér, aki még engedelmes is, ha nem keresi és nem fogadja el a közösséggel való kapcsolatának ezt az ellenõrzését, nem lesz a közösségiség embere és az élete, bármily nagylelkû is, alapvetõen terméketlen marad. Sokkal jobb egy egészen kicsi, csúnya és koszos búzamagnak lenni, aki azonban hagyja, hogy elvessék a földbe, mint csodálatos ragyogó, nagy és tökéletes búzamagnak lenni, aki azonban távol tartja magát a földtõl. A tekintély szolgálata, e tekintélyt gyakorlók minden korlátja ellenére, az Egyházban objektív segítség arra, hogy mindenki megtalálja a maga konkrét útját, ahogyan leszállhat a humuszba, amely az egyedüllétét a közösségiség életévé alakítja át. Alapvetõen az elöljárók a testvéreik és nõvéreik magvetõi, akik az Isten Országának termékeny földjébe vetik el õket.

KÖZÖS

IMÁDSÁG

Van egy terület, ahol az egyedüllét és a közösségiség felszültsége, és az átmenet az elõbbibõl az utóbbiba állandóan gyakorolható, fejleszthetõ és újrakezdhetõ: a közös imádságunk területe. Együtt imádkozni, együtt énekelni az zsolozsmát, együtt ünnepelni az Eucharisztiát, ezek mind olyan pillanatok és olyan idõk, ahol mindnyájunk egyedülléte Krisztusban egy egyetemes kommunió felé halad. A közösségi imában az Isten elõtti személyes egyedüllét nem törlõdik el. Amikor együtt énekeljük a zsolozsmát, az nem azt jelenti, hogy a közös imádság, mint valami meghatározhatatlan felhõt alkotva száll-

emberrel és Istennel, mindnyájunk Atyjával alkotott egyetemes közösségiség dimenzióira. Igen, itt is beigazolódik a búzamag törvénye. Néha arra van szükségünk, hogy a közösség segítsen bennünket a földbe hullani, és néha, mint egy búzakalász, már megéljük egy kicsit a többiekkel a testvéri feltámadás termékeny és örömteli, húsvéti tapasztalatát. Minden kegyelem. Annak kegyelme, hogy Isten irgalmából és testvéreink és nõvéreink irgalmából átléphetünk a magunkra zárt egyedüllétbõl az igazi egyedüllét megélésére, és az igazi egyedüllétbõl a mindenkivel való kommunió megélésére Istenben. Ez Krisztus élete bennünk, ez Krisztus élete a világban, amely megmenti a világot! P. Mauro-Giuseppe Lepori, O. Cist. generális apát

2016/1

11


na Isten felé. Minden egyes imádkozó személyesen Isten színe elõtt marad. Azonban az együtt végzett ima, a többiek imája és jelenléte arra emlékeztet mindnyájunkat, hogy Isten szereti, ha minden egyes személy imájából egy közösségi imádság száll felé, tehát egy olyan ima, amely kitágul a többiek szívében. A többiek, akik velünk imádkoznak gyakran segítséget, támaszt és megerõsítést jelentenek számunkra, de sokszor megpróbáltatást is. Gyakran a többiek zavarják az imánkat. Meg van a kísértésünk, hogy azt gondoljuk: „Sokkal jobban imádkoznék, ha egyedül lennék!”. Mégis, éppen ott, ahol a többiek imádságára úgy tekintünk, mint a mi imánkat zavaró tényezõre, ott értjük meg, hogy imádságunk még mennyire nem lépett ki saját bezárt burkából. Így megértjük, hogy az egyedüllétben végzett imádságunk is milyen könnyen még önmagára van zárulva, és nem tud még kitágulni az összes

Események, történések 2015

JANUÁR

JÚLIUS

Nagy-györgy László Vendel ciszterci atya, életének 84., szerzetességének 19., áldozópapságának 59. évében, 2015. január 9-én hazahívta a mennyei Atya. Istenben boldogult testvérünk földi maradványait a boldog feltámadás reményében. 2015. január 19-én, hétfõn délelõtt Baján a belvárosi templomban 11 órakor kezdõdõ koncelebrációs gyászmise után a bajai temetõ ciszterci sírboltjában helyeztük örök nyugalomra. Elhunyt testvérünk 1931. június 9-én SzegedDomaszéken született. Középfokú tanulmányait a már államosított bajai ciszterci gimnáziumban fejezte be 1951 tavaszán. Érettségi után a Kalocsai Fõegyházmegye kispapjai közé nyert felvételt és a szegedi szemináriumba került. Onnan 1953 márciusában munkaszolgálatra rendelték. Szolgálati ideje lejárta után visszatért a szegedi szemináriumba. 1956. június 24-én szentelték áldozópappá Kalocsán. 1956-tól káplán Bácsszõlõsön, utóbb 1959-tõl Nemesnádudvaron, majd 1960–62 között Borotán, végül 1962-tõl Kalocsán a Szent Imre Plébánián. 1964-tõl plébános helyettes ugyanott. 1965-tõl érseki szertartó, majd 1966-tól az Érseki Székház gondnoka. 1969-tõl érseki titkár. 1972-ben Rómában a Pápai Magyar Intézet rektorhelyettese. 1973-tól érseki irodaigazgató és fõszékesegyházi kanonok Kalocsán. Kancellári megbízatása mellett 1978-tól plébános helyettes Alsómégyen. 1987-tõl 1996-ig plébános Bajaszentistvánon. 1996ban nyert felvételt a Zirci Ciszterci Apátságba. 1998-tól fõapáti titkár. 2012-tõl nyugíjasként kisegítõ lelkipásztor a Budai Ciszterci Szent Imre Plébánián. Nyugdíjasként a Budai Ciszterci Rendház tagja haláláig. Közel féléves magyarországi tartózkodásra a budai gimnáziumba érkezik a dallasi monostorból Marton Bernát atya. 26-án Sixtus fõapát ünnepi szentmisét mutatott be a budai ciszterci Szent Imre-templomban, számos hívõ jelenlétében. A szentmisén a Szent Alberik kórus énekelt.


MÁRCIUS Vasárnap (márc. 1.) Bernát atya lefutja a Margitszigeten a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium diákjainak a jelenlétével karöltve egy idõben futotta az ezen a napon a texasi Forth Worth-ben megrendezett 50 kilométeres ultramaratoni futóverseny résztvevõivel az ottani távot. Az atya 55 évesen kezdett el futni, az elmúlt 6 évben mindig elindult a versenyen.

13–15. A zirci apátság adott otthont a Budán, Pécsen, Székesfehérváron és szétszoratásban élõ rendtársaknak az éves közösségi lelki gyakorlatnak. A rendtársak Szabó Xavér ferences biblikus tartott sok evangéliumi elemzéssel gazdagított elmélkedés sorozatot. Megkezdi mûködését Pécsen egy ciszterci szálláshely. Megkezdi mûködését a volt bajai rendházban egy ciszterci szálláshely.

AUGUSZTUS Az apátságban régi hagyomány kelt életre a sörfõzéssel. A ciszterci rend Sixtus fõapát erõteljes elhatározásával beindított egy sörfõzõ manufaktúrát. Több világi munkatárssal együtt a sörfõzde munkát biztosít a helyieknek. Három alapsörrel kezdõdött meg a gyártás. A felér Plis, a barna Belga és egy búza sör. Számtalan helyen bemutatták a söröket Magyarországon és nagyon kellemes a kereslet a ciszterci kézzel készített sörök után. NOVEMBER A Sapientia szerzetesi fõiskolán tartott elõadást a Ciszterci Rend generális apátja. Mauro Giuseppe Lepori. A generális apát a személynek a közösségben való formálódásáról beszélt; hangsúlyozta, hogy az egyéni lét és a közösség kettõsége minden keresztény életében fennáll; tudatosan és felelõsen kell élni ebben a kettõségben. A cél az, hogy az individuális személyt a közösségi életre vezessük.

CISZTERCIEK

A VILÁGHÁLÓN

Ciszterci Rend Zirci Kongregációja www.ocist.hu Zirci Látogató Központ www.zirciapatsag.hu Ciszterci Sör www.zircimanufaktura.hu Szent Bernát Idõsek Otthona www.sztbio.hu

BUDAI CISZTERCIEK

A VILÁGHÁLÓN

Budai Ciszterci Szent Imre Plébánia www.szentimre.hu – facebook.com/bcszip Budai Szent Imre Gimnázium www.szig.hu Budai Ciszterci Obláció www.cisztercioblacio.hu

Szerkesztette Urr Zsolt Ipoly O. Cist. / Felelõs kiadó a Ciszterci Szent Imre Plébánia / Megjelent január 24-én, a rendalapítók ünnepén / Tervezte és készítette Csányi Tamás 12

2016/1

1 1

Recommend Documents