Donáth Péter
Az alapfokú közoktatás „kulcsa”: a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéhez 1868–1958
Akadémiai doktori értekezés összefoglalója
Budapest, 2008
I. Az értekezés fontosabb kérdései „Akié az iskola, azé a jövő”, „amilyen a tanító, olyan az iskola”, „amilyen a tanító(nő)képző, olyan lesz a tanító”, vélték az oktatáspolitika irányítói, s hajtogatták – társadalmi-politikai helyzetük, anyagi megbecsülésük erősítése érdekében – maguk az érintett pedagógusok a vizsgált korszakban. Leegyszerűsítő megállapításuk hátterében az a hazai történeti, ill. történetiszociológiai vizsgálódásokban (pl. az elitkutatásokhoz kapcsolódó középiskolai, egyetemi programokhoz képest) kevéssé visszatükröződő tény állt, hogy a tömegkommunikációs eszközök (a rádió s a TV) általánossá válását megelőző időszakban, az iskolakötelezettség kiterjedésével, a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép-, majd az általános iskola volt. Főszereplőjével, a jövő nemzedékek nevelőjének, „programozójának” tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőben készítettek fel hivatására. Ezért „a szélsőségek korában” egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, különböző modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, kézben tartsák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat. A tanítóképzők sorsának alakulása így talán a közoktatás többi intézményénél szorosabban követi a rendszer-, ill. kurzusváltásokat, s karakteresen jeleníti meg azok jellegét. Értekezésünk – egyidejűleg megjelent párjával, az „Oktatáspolitika és tanítóképzés, 1945–1960” című kötettel – erre irányuló (az életrajzban felsorolt alapítványok, intézmények által támogatott), másfél évtizedes kutatás keretében készült. Öt hosszabb-rövidebb tanulmányt, egy 8,5 íves kismonográfiát s egy 36,7 íves monográfiát fog össze. Széles forrásbázisra támaszkodva, a különböző történelmi korszakokban és a mai hazai szocio-kulturális szekértáborokban 1
általánosan elfogadottnál árnyaltabb, sok szempontból újszerű képét nyújtja a magyar
oktatáspolitika
ilyen
irányú
törekvéseinek,
mozgásterének.
A
tanítóképzés politikai és társadalomtörténetét érintő írások sajátos képet adnak a 20. század során többször „színét” és jellegét váltó hatalom mindenkori ideológiai céljairól, az érvényesítésük érdekében alkalmazott (tanügyigazgatásiellenőrzési; eszmei, financiális, karriert ösztönző, valamint adminisztratív, sőt: munka- és büntetőjogi megtorló) eszközökről – effektivitásukról vagy diszfunkcionalitásukról. A konkrét folyamatok, események, összefüggések, témák, személyek, korszakok vizsgálatának szentelt esettanulmányok – különösen így együtt, egymással kiegészítve, „feleseltetve” – túlmutatnak önmagukon: fontos adalékokkal
szolgálnak
az
adott
elbeszélés
révén
feltáruló
mélyebb
összefüggések, társadalmi mechanizmusok megértéséhez is. Új szempontokkal, értelmezési keretekkel, vagy éppen az elterjedt fogalomhasználattal kapcsolatos érdemi észrevételekkel járulnak hozzá a 20. századi hazai művelődés- és iskolatörténet folyamatainak megismeréséhez, az azokról folyó tudományos diskurzushoz. A disszertáció (s ikerkötete) írásai érintik a tanítóképzés 1868–1918 közötti létszámának, összetételének alakulását, s az 1918-tól 1958-ig (1960-ig) terjedő időszak szinte valamennyi jelentős oktatáspolitikai fordulatát. A tanítóképzés
mikéntjére,
céljaira,
szervezetére,
irányítására
vonatkozó
elképzelések, viták, intézkedések mellett nagy hangsúllyal szerepel bennük a tanítókkal (az őket képző intézménnyel) s a tanítóképzős tanárokkal kapcsolatos társadalmi-politikai elvárások alakulásának ismertetése. A történelmi s a trianoni Magyarországon a kormányzat az analfabetizmus leküzdésében, a kötelező iskoláztatás általánossá tételében, a valláserkölcsi nevelésben, a nemzetiségi lakosság állampolgári, kulturális és nyelvi kötődéseinek alakításában, valamint a korszerű gazdálkodási ismeretek s a szabadművelődés falvakban való terjesztésében számított munkájukra. Az 2
1918–1919. évi forradalmakban a polgári demokratikus törekvések, majd a proletárdiktatúra szolgálatába kívánták állítani a tanítóképzőket, s ennek ellenhatásaként,
az
ellenforradalmi
rendszer
„a
szocializmussal,
kommunizmussal” szembeállított keresztény-nemzeti ideológia terjesztését is „a nemzet napszámosai” s képzőik feladatának tekintette (valamennyi kurzus a felfogásának meg nem felelőket a pályáról való eltávolítással fenyegetve). Rövid átmeneti időszak után, az „ötvenes években” az immár pártállami ideológiává átlényegített marxista–leninista–sztálinista eszmék (tanok) hatékony terjesztését követelték a pedagógusoktól (időszakonként markáns ateista-antiklerikális hangsúlyokkal), a fentiekben leírtakat a falu szocialista átalakításához szükségesnek vélt agitátori szereppel kiegészítve – s a meg nem felelést komolyan szankcionálva. A
mindenkori
hatalom
elvárásainak
„fontosságától”
és
anyagi
mozgásterétől függően dotálta/honorálta az általa szorgalmazott célok elérésében részt vállaló intézményeket, pedagógusokat. Döntően ez befolyásolta az oktatáspolitika irányítóinak a tanítóképzés színvonalával, a képzési idő, ill. szint és volumen emelésével kapcsolatos állásfoglalásait. E „játszma” különböző fázisairól, szereplőiről (beleértve a különböző tanítói, tanári, ill. nemzetiségi szervezeteket s a Gyermektanulmányi Társaságot), kiemelkedő vagy tipikus egyéniségeiről is referálnak a disszertáció s az öt kiemelt publikáció írásai, „a tanítóképzés mindennapjaiban” is tesztelve az oktatáspolitikai intenciók és az iskolai életvilág viszonyát. Figyelemmel vannak az iskolákban szereplő „kisemberek” (diákok, pedagógusok) – mindenkori történeti korlátok közötti – mozgására, boldogulási kísérleteire: az én-érvényesítés és az én-azonosság megőrzésének visszatérő konfliktusaira. Levéltári
és
egyéb
források
bemutatásával,
„megszólaltatásával”
(dokumentatív elbeszélő/analizáló módszerrel) próbálják – amennyire a tárgyalt történetek engedik – érzékeltetni, megjeleníteni:
3
• a tárgyalt, ellentmondásokkal terhelt időszakok szempontunkból releváns „társadalmi technikáit”, atmoszféráját, „diskurzusát” (annak „rendjét”), nyelvét, „realitásszintjének”, „szimbolikus értelmi világának” egyes elemeit; • az
oktatásirányítás-tervezés
mechanizmusát
(társadalmi/politikai
függőségét, struktúráját, korlátozott lehetőségét/készségét bizonyos szakmai szempontok/érdekek megjelenítésére, érvényesítésére); • e sokszereplős játszmák aktorainak motívumait; • a hatalom által „manipuláló-szocializáló” s „kultúraörökítő” funkciója révén egyaránt számon tartott, „az ideológiai államapparátus” – változó jelentőségű – elemeként kezelt tanítóképzők státusát, szerepét a „kettős nevelés ellen vívott küzdelemben”; • s a korszak „kisemberei”, az „egyszerű” tanítóképzős kollégák (intézeti) létfeltételeinek alakulását, a tanárok, diákok küzdelmét (kényszerű alkalmazkodását,
túlélési
technikáit)
professziójuk
színvonalának
védelméért és személyes integritásuk megőrzéséért. II.
A források feltárása és felhasználásuk módszere
Ahogy a fenti felsorolásból is kitűnhet: a 122 oldalas bibliográfiában részletesen feltüntetett hazai oktatás-, iskola- és neveléstörténeti szakirodalom eddigi eredményeinek
messzemenő
felhasználása
mellett,
kutatásunk
során
hasznosítottuk egy sor politika-, művelődés- és társadalomtörténeti, politológiai, történeti-szociológiai és iskolaszociológiai munka tanulságait, vizsgálati szempontjait is. Tettük ezt rendkívül széles forrásbázison: • 64 levéltár, ill. kézirattár (10 országos, a fővárosi és 19 megyei különböző részlegei, 10 katolikus, 5 református, 2 evangélikus, 1 zsidó, 9 intézményi) több száz fondjának; • magánszemélyek naplóinak, visszaemlékezéseinek, dokumentumainak; 4
• a kutatás keretében készült több száz interjúnak; • 8 könyvtárban fellelhető országos és helyi periodikák széles körének; • s kiterjedt könyvészeti anyagnak a felhasználásával. Az általunk 15 év alatt feltárt hatalmas és sokrétű anyag dokumentatívelbeszélő
megszólaltatásával,
ismertetésével,
összevetésével,
a
művelődéstörténet-írásban szokatlanul sok és hosszú idézettel s hatalmas jegyzetapparátussal a javarészt eddig kiaknázatlan források széles körét vontuk be a tudományos diskurzusba. Elemzésükkel, tágabb történeti kontextusba ágyazásukkal lehetőséget kínálunk olvasóinknak a szélesebb kitekintésre, összehasonlításra, az önálló véleményalkotásra, s nem utolsó sorban a kutatás során felszínre hozott szövegek más irányú: pedagógiai, neveléstörténeti esetleg szociálpszichológiai hasznosítására, abban a meggyőződésben, hogy ugyanazon tárgynak, szövegnek stb. diszciplinárisan és történelmileg is új aspektusokból új „olvasatai” lehetségesek. Forrásaink felhasználásakor messzemenően szem előtt tartottuk a sokoldalú
forráskritika
követelményét.
Történetíróként
sem
feledhettük
tudásunk, szemléletünk élettörténetünkben (s a „kollektív emlékezetben”) gyökerező sajátosságait. Megpróbáltunk távol maradni „a múltak csatájától”. Munkálkodásunkat a források hiátusaival, az elkerülhetetlen módszertani nehézségekkel, a történeti rekonstrukció (számunkra itt és most) reálisan lehetséges hitelességéért (elsősorban saját korlátainkkal, elfogultságainkkal) folytatott küzdelemnek tekintettük, semmiképp sem hajdani hőseink – vagy a jelenlegi
politikai/ideológiai/kulturális
áramlatok,
„szekértáborok”
–
háborújának folytatásaként „a történészfronton”. A történetíró választási felelősségének
s interpretációs kényszerének
tudatában is azt reméljük, hogy az általunk prezentált, mindig szélesebb történeti kontextusba ágyazott, látszólag „kis” történetek korrektül, az olvasó számára is ellenőrizhető módon előadhatók „a források megszólaltatásának” dokumentatívelbeszélő módszerével; lehetőséget teremtve arra is, hogy „személyes tudásunk” 5
objektiválása során (írás közben) szem előtt tarthassuk, amit Polányi Mihály „az ember körültekintő tiszteletéről”, Marc Bloch „a megértő történetírás” szándékáról kifejtettek. III. A kutatás eredményeinek rövid összefoglalása Munkánk eredményeit összegezve röviden felsoroljuk, hogy a disszertációt (s az öt kiemelt publikáció között felsorolt ikerkötetét) eredményező másfél évtizedes kutatásunk mivel járul hozzá a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéről, az állam–ideológia–iskola 20. századi viszonyáról s a sorozatos rendszerváltozásoknak kitett pedagógusok sorsáról folyó tudományos diskurzushoz. 1. A dualizmus kori tanító(nő)képzés vallási, nemzetiségi (és nemi) összetételének általános és fenntatónkénti statisztikai vizsgálatával (az ezekhez kapcsolódó 52 diagrammal, 16 térképekkel) árnyalja a korszak oktatáspolitikájáról s a tanítói utánpótlás biztosításáról kialakított képünket. Rávilágít arra, milyen további, intézményi szintű és regionális kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a korabeli „magyarosodási folyamat” statisztikai torzításait kiszűrhessük, valós arányait, motívumait feltérképezhessük; s hogy a felekezeti/nemzetiségi elemi/népiskolák tanítói utánpótlásáról árnyaltabb képhez juthassunk. 2. A két világháború közötti német (és szlovák) tanítóképzés történetének, jeles szereplőinek, s az oktatáspolitikai irányítónak szentelt tanulmányok rávilágítanak a magyar nemzetiségi politika „kettős beszédére” s valós törekvéseire. Arra, hogy az államraison szempontjából immár létszámuk és elhelyezkedésük
alapján
egyaránt
veszélytelen
magyarországi
nemzetiségekkel szemben – a dualizmus kori tapasztalatoknak a trianoni trauma nyomán történt feldolgozása révén – a korszak nagy részében szűkkeblű
nemzetiségi
oktatáspolitika 6
dominált,
melynek
felülvizsgáltatásához a magyarországi német állampolgárok szervezetei a weimari,
majd
náci
szórványnémetség
Németország
disszimilációját,
támogatását „a
németnek
keresték. lenni
Utóbbi
annyi,
a
mint
nemzetiszocialistának lenni” elv és gyakorlat elfogadását, s – a háború alatt – az SS-be való bevonultatásukat szorgalmazta. Az 1939–1944-ig fennállt budai állami német nemzetiségi tanítóképzőben történtek sajátos képet adnak a háború alatt hangsúlyváltozáson átment keresztény-nemzeti és a német nemzetiszocialista ideológia sajátos kollíziójáról és interferenciáiról, a tanulókra gyakorolt hatásukról, valamint jeles pedagógusok (pl. Lux Gyula, Benda Kálmán, Király István, Uherkovich Gábor) ma is korszerűnek ható nemzetiségfelfogásáról,
humanista
értékőrző
kísérletéről
a
második
világháború időszakában. 3. Tucatnyi levéltár forrásai alapján, lényeges mozzanatokkal egészül ki képünk Nagy László – a múlt századi magyar tanítóképzés egyik legnagyobb hatású alakja, a Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete
elnöke,
a
magyar
gyermektanulmányi
mozgalom
vezéregyénisége – 1918–1919-ben játszott szerepéről. Megtudhatjuk, miként lett
a
„népiskolai
pedagógia”
ismert
képviselője,
a
„pedagógiai
univerzalizmus” elvének következetes bírálója, aki „imperialisztikus magyarságát” oly fontosnak tartotta, a hangsúlyozottan kollektivisztikus, internacionalista „proletárdiktatúra”: a Tanácsköztársaság „útitársává”, a Közoktatásügyi
Népbiztosság
munkatársává,
iskolareform-ügyi
osztályvezetőjévé. Az eddiginél többet tudhatunk meg az oktatásügy akkori irányítói körében folyt reformvitákról. Arról, hogy a szovjet munkaiskolakoncepció hatására valószínűleg csak ideiglenes kompromisszumként fogadták el a tanítómozgalom által oly régen szorgalmazott 8 osztályos népiskolára vonatkozó reformelképzeléseket. Sok új elemet tartalmazó áttekintést kaphatunk a népbiztosságnak a közoktatást (a népoktatást, a tanítóképzést, a testnevelést stb.) érintő reformterveiről, intézkedéseiről s a 7
gyermektanulmányozók kivételes pozíciójáról, tevékenységéről e 133 nap alatt. Megismerhetjük azt a bonyolult játszmát is, melynek révén a húszas években – a polgári demokratikus iskolareform-elképzeléseihez, az akadémiai szintű tanítóképzéshez rendületlenül ragaszkodó, ezért az akkori oktatáspolitikai törekvéseket opponáló – Nagy Lászlót, tisztességes nyugdíj mellett, marginalizálták. Dolgozatunk ösztönzően hathat a jövőben más jeles pedagógusok, oktatáspolitikusok közéleti-politikai szerepvállalásának alapos levéltári és könyvészeti forrásbázison nyugvó történeti rekonstrukciójára, segítve az életművük felmérésére hivatott neveléstudósok munkáját. 4. Disszertációnkban – levéltárak sorából összegyűjtött, eddig ismeretlen források alapján – több szempontból vizsgáltuk a Tanácsköztársaság által rapid
módon
államosított
iskolák
pedagógusainak
helyzetét,
az
„újraprogramozásukat” célzó lázas kísérletet, s a tanítóképző intézeti tanárság
körében
tapasztalt
válaszreakciókat.
Tucatnyi
tanítóképző
tanárainak történetét, magatartását vizsgálva, ismereteink szerint elsőként kíséreltük meg leírni „a vonakodva alkalmazkodók”, az „útitársak”, „a kötél nélküli kötéltáncosok” s a forradalom vagy az ellenforradalmi mozgalmak mellett
„elkötelezettek”
típusait.
Modellizálni
próbáltuk:
ha
a
Tanácsköztársaság megérte volna a következő tanév kezdetét, vajon sikerült volna-e a tanítóképzés területén végrehajtania az egyházi rendjükből kilépni nem hajlandó pedagógusok eltávolítását? Az 1948-ban bekövetkezett államosítás adataival való összevetés révén arra jutottunk, hogy amennyiben összevonták, koedukálták volna az intézeteket (komoly színvonalcsökkenés mellett), valószínűleg igen. A nagypolitikában járatlan képzős pedagógusok ebből a szempontból tehát megalapozottan élték meg valós fenyegetésként az erre vonatkozó utasításokat. Ugyanakkor kétségessé teszi a tanácskormány valós szándékait (lehetőségeit?) az a körülmény, hogy júliusban, több helyütt az országban, politikai-világnézeti tanítói továbbképző tanfolyamokra
8
iskolázták be a rendjükből kilépni nem hajlandó, ezért akkor már elbocsátottnak minősülő, fizetésben sem részesült klerikusokat. 5. Disszertációnkban a nagykőrösi, s ikerkötetében a budapesti Vendel utcai és Kiss János altábornagy úti tanító(nő)képzők – széles levéltári forrásbázison és interjúk tucatjain alapuló – alapos vizsgálata révén úgy találtuk, hogy ezekben az intézményekben csak látszat-„eredményhez” vezetett az akkori oktatáspolitika
lázas
igyekezete
a
„világnézeti-politikai
fordulat”
kierőszakolására. Már 1956 tavaszán reálisan látták ezt a „képzőkben uralkodó
polgári
légkör”,
a
tanulók
miatt
a
felsőfokú
színvonalproblémái
túlterheltsége
s
tanítóképzés
a
képzés
bevezetését
kezdeményező állami és pártvezetők. Forrásainkból úgy tűnik, hogy a szakirodalomba eddig a korabeli oktatáspolitikai intenciókat kritikátlanul átvéve taglalt „kettős nevelés elleni” kampány – legalábbis az 1955/56-os tanévben, a tanító(nő)képzőkben – valójában „a kettős nevelésért” folytatott játszma sajátos eszköze volt. Az oktatáspolitika irányítói a képzők tanári karát (s általában a pedagógusokat) próbálták általa olyan helyzetbe kényszeríteni, melyben a hivatalos álláspont mellett exponálják magukat ebben „a világnézeti harcban”, hogy azután az így előállt helyzetből – a „kognitív disszonancia” révén – „szociálisan sokkal befolyásolhatóbban” kerüljenek ki. 6. A nagykőrösi képző bezárására irányuló 1919–1920. és 1954–1957. évi kísérletek, s az ezek elhárítására irányuló erőfeszítések története kapcsán elsősorban a korábbi időszakokban szocializálódott – nagy részben egyházi – képzők tanárainak sorsát, reszocializálhatóságát vizsgáltuk, s ennek esettanulmányaként foglalkoztunk a nagykőrösi képzőben történtekkel. Azzal,
hogy
volt-e
Váczy
Ferenc,
Juhász
Béla
s
tantestületük
magatartásának, habitusának olyan vonása, ami okot adhatott intézményük politikai-világnézeti okból történő megszüntetésére? (Nem volt: az intézményi infrastruktúra hiányosságai miatt került erre sor 1957-ben.) 9
Tipikusnak tekinthető oktatáspolitikusi, egyházvezetői, pedagógiai sajtóbeli, ill.
tanítóképző
intézeti
tanári
megnyilatkozások
sorát
felvillantva,
érzékeltetni próbáltuk az egymást váltó korszakok atmoszféráját, az állami, egyházi iskolafenntartók elvárásait – s a nagykőrösi kollégák reakcióit, elsősorban Váczy Ferenc s Juhász Béla megnyilatkozásait. Mindeközben érdeklődésünk – témánkból s a terjedelmi korlátból adódó redukcióval – a Magyarországon (is) egymással versengő/harcoló, különböző korszakokban meghatározónak bizonyult politikai-világnézeti áramlatokra: a vallásoshazafias, ill. a materialista indíttatású internacionalista törekvésekre – egymáshoz való viszonyukra – irányult, elsősorban a tanítósággal és a tanítóképzéssel
kapcsolatban
megfogalmazott
elvárások,
elképzelések
szempontjából. Tettük ezt, abban a meggyőződésben, hogy az évszázados református hagyománnyal rendelkező, ám 1948-tól állami tanítóképző forrásainak áttekintése, más képzők helyzetével való összevetése, történetipolitikai kontextusba állítása, elemzése – az egyedi esete(ke)n túlmutató – adalékokkal szolgál: •
a tanítóképzőkkel szemben a 20. század első hat évtizedében támasztott – lényegesen
változó
(különbözőségükben eszközeinek)
politikai-világnézeti is
konstans
megismeréséhez,
s
elvárások
alakulásának
mozzanatainak,
érvényesítésük
a
oktatáspolitika
mindenkori
intencióinak megértéséhez; •
a többször – 1919-ben, majd 1948-ban – államosított egyházi tanítóképzők és a marxista–leninista (majd de facto sztálinista) ideológiát egyre markánsabban képviselő oktatáspolitika viszonyának, a politikaivilágnézeti „áthangolás” jellegének, folyamatának, mechanizmusainak és – az előzményekből, az iskola tradícióiból, társadalmi beágyazottságából s a tanítóképzős tanárok korlátozott „reszocializálhatóságából” adódó – immanens korlátainak megértéséhez;
10
•
annak a – Tanácsköztársaságról, ill. az „ötvenes évekről” a köztudatban élő
sztereotípiák
szempontjából
talán
meglepő
–
kérdésnek
a
megválaszolásához, hogy vajon ezen időszakokban a „kisembereknek” (pedagógusoknak, szülőknek) volt-e, ha igen, mi módon, lehetőségük arra,
hogy
sajátos
technikák,
praktikák
–
például
mértéktartó
alkalmazkodás, az adott keretek közt lehetséges humánus, értékmentő eljárások – révén valamelyest védeni próbálják személyes identitásukat, s kedvező irányban befolyásolják tanulóik/gyermekeik nevelését; •
annak feltárásához, hogy e „nehéz” hónapokban, években az oktatásügy „egyszerű”
ágensei
rendelkeztek-e
valamilyen
legitim
véleménynyilvánítási lehetőséggel, s ha igen, milyennel, ahhoz, hogy – súlyos következmények kockáztatása nélkül – megkísérelhessék jobb belátásra, számukra sérelmes döntésük megváltoztatására bírni a felsőbb (egyházi, népbiztossági, minisztériumi és párt-) szerveket; •
figyelemreméltó tanítóképzős szakemberek, Váczy Ferenc, Juhász Béla (és mások) munkásságának, sorsának megismeréséhez, s ennek révén az egyházi iskolai múlttal rendelkező kollégák esélyeinek felméréséhez: „a 20. századi vallásháborúkban” (vallási és ideológiai konfrontációkban), hivatásuk s identitásuk megőrzéséért folytatott harcukban. Az új források tömegét idéző, bemutató dokumentatív-elbeszélő
módszerünk lehetővé tette, hogy a különböző korokból felidézett szövegek tartalmában, fogalomhasználatában, jellegében, atmoszférájában, fellelhető azonosságok és különbségek plasztikusan rávilágítsanak az egymást tagadó és megbélyegző kurzusok közötti különbségek mellett – az eddig talán kevés figyelemre méltatott közös mozzanatokra, „áthallásokra” is.
11
IV. Az értekezés témakörében megjelent publikációk Könyvek Iskola és politika. Az állami német nemzetiségi tanítóképzés magyarországi történetéhez, 1919–1944. 2., jav., bőv. kiad., 3. kiad. Trezor Kiadó, Bp. 1997., 1998. 280 p. KÖZszolgálat – pedagógushivatás. Rozsondai Zoltán a magyar tanítóképzésért és megújításáért. (Válogatta, összeállította, Donáth Péter – Szövényiné Rozsondai Anikó, Rozsondai Zoltán, Rozsondai Zsolt, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Donáth Péter.) Trezor Kiadó, Bp. 2004. 351 p. Adalékok
Nagy
László
pályájához.
Publikálatlan
önéletrajza,
iskolareformterv,
a
Gyermektanulmányi Társaság, az egyetemi gyermektanulmány-oktatás s a lélektani laboratóriumok dokumentumai 1918–1922-ből. Trezor Kiadó, Bp. 2007. 174 p. A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958. Trezor Kiadó, Bp. 2008. 860 p. [Azonos a benyújtott MTA doktori disszertációval, a kiadó által megváltoztatott címmel.] Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945–1960. Trezor Kiadó, Bp. 2008. 586 p. Könyvfejezetek „Wir wollen nicht Keil, sondern Klammer zwischen beiden Völkern sein.” Skizze über Vorgeschichte und Geschichte des Ofner Staatlichen Deutschen Lehrerbildungslyzeums 1919–1944. In: Deutsche in Budapest. (zusammengestellt von Wendelin Hambuch.) Deutscher Kulturverein, Budapest 1999. 285–300. pp. A felsőfokú tanítóképzés megteremtésének oktatáspolitikai előzményei, ideológiai motívumai (1953–1959). In: Óvó- és tanítóképzés az ezredfordulón. Az óvó- és tanítóképzés felsőfokúvá válásának 40., főiskolai szintre emelésének 25., az óvóképzés főiskolai szintre emelésének 15. évfordulójára. (Szerk.: Kovátsné Németh Mária et al.) TÓFK – ÓTE, Kaposvár 2000. 149–158. pp. Politika és iskola. Egy ismeretlen epizód az 1922. évi választások és a magyarországi szlovák nyelvoktatás történetéből. In: Nemzeteken innen és túl. Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. (Szerk.: Erdődy Gábor – Pók Attila.) Korona Kiadó, Bp. 2000. 289–305.
12
pp. A „tanítóképző akadémiák” kérdése 1908, 1938, 1958 – azonosságok és különbségek. In: Tanulmánykötet a győri tanítóképzés 223. tanévében. (Szerk.: Kovátsné Németh Mária et al.) Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar, Győr 2001. 219–234. pp. A tanítóképzés a legfelső döntéshozó fórumok előtt: 1954. (Egy súlyos következményekkel járó oktatáspolitikai döntés születése.) In: Filozófia – Művelődés – Történet 2001. (Szerkesztette Donáth Péter és Farkas Mária.) Trezor Kiadó, Bp. 2001. 73-116. pp. (Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara Tudományos Közleményei, XIX. k.) Lektorálta: Kardos József. Vizsgálat és diagnózis – a tanítóképzés hosszú, „lázas” időszaka után. Kísérletek a képzők világnézeti-politikai és szakmai rekonstrukciójára a Hegedüs-kormány idején. In: Diákok, iskolák, oktatáspolitika a 19–20. században. Tanulmányok. (Szerkesztette: Feitl István – Sipos András.) Napvilág Kiadó, Bp. 2004. 91–137. pp. Harc a „kettős nevelés” ellen/ért (?) a Vendel utcai tanítónőképzőben. Kísérlet a politikaivilágnézeti „elvárások” érvényesítésének kikényszerítésére egy pedagógusképző intézetben a Hegedüs-kormány idején. In: Filozófia – Művelődés – Történet 2004. (Szerkesztette Donáth Péter és Farkas Mária.) Trezor Kiadó, Bp. 2004. (Az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara Tudományos Közleményei, XXVI. k.) 67–149. pp. Lektorálta: Kardos József. Cikkek, tanulmányok
Lux Gyula emlékezete. In: Regio, 8. évf. 1. sz. (1997) 195–203. pp. Höchster Wert der Kultur eines Volkes ist seine Sprache: Zum 40. Todestag des Pädagogen und Schulorganisten Dr. Julius Lux. In: Unsere Post. (Stuttgart), 52. Jg. No. 7. (1997) 23. p. Politika a škola. Neznáma epizóda z histórie vyučovania slovenčiny v Maďarsku. In: Ľudové Noviny, ročník XL. č. 33. 14. augusta 1997. 4. p. „Mit dem Volk für das Volk und die Nation – heißt die Parole des ungarländischen deutschen Lehrers.” In: Neue Zeitung, 41. Jahrgang, Nr. 32. 9. August 1997. 1., 6. pp.
13
Eine vergessene, doch lehrreiche Geschichte: der Kampf des Budapester Deutschen Lehrerseminars gegen den Nazigeist. In: Der Neue Pester Lloyd, 3. Neuer Jg. No. 50. (1996) 4. p. „Zum Begriff Heimatliebe muß auch die sich auf jeden Bürger des Vaterlands, auf jede Volksgruppe erstreckende Liebe gehören.” In: Neue Zeitung, 41. Jg. No.15. (1997) 1., 6. pp. Tanárnak lenni háborús időkben... In: Barátság, 4. évf. 4. sz. (1997. szeptember 15.). 1853– 1854. pp. Oktatáspolitika és tanítóképzés – az első Nagy Imre-kormány idején. In: Magyar Pedagógia, 99. évf. (1999) 1. sz. 71–95. pp. A „kettős nevelés”-ről az ötvenes években. In: Valóság, XLIII. évf. 7. sz. (2000. július) 64– 79. pp. Amikor a kőrösi „lámpás”-gyújtogatók átmeneti lámpaoltásra kényszerültek... In: Studia Caroliensia (A Károli Gáspár Egyetem folyóirata), I. évf. 2000/3. sz. 12–38. pp. „Gyökeres fordulatot a politikai-világnézeti nevelésben.” Kísérlet a tanítóképzés világnézetipolitikai és szakmai rekonstrukciójára a Hegedüs-kormány idején. In: Educatio, 15. évf. 3. sz. (2006. ősz) 461–491. pp. Nagy László kényszerű számvetése 1922-ből. In: Iskolakultúra, XVII. évf. (2007) 6–7. sz. 127–135. pp. Nagy László beszámolója az iskolareform, a gyermekvédelem s a gyermektanulmányozás ügyeiről – 1919. augusztus. In: Új Pedagógiai Szemle, LVII. évf., 2007/7–8. 164–178. pp. A magyarországi tanítóképzés néhány felekezeti/nemzetiségi sajátossága, 1868–1918. (Preska Gábornéval.) In: Iskolakultúra, XVII. évf. (2007) 2. sz. 88–102. pp. Oklevél-kibocsátás a magyarországi tanító(nő)képzőkben és a tanítói utánpótlás biztosítása a dualizmus korában. (Preska Gábornéval.) In: Neveléstörténet, 4. évf. (2007) 1–2. sz. 5–30. pp. Az 1957/1958. tanév megpróbáltatásaiból: Juhász Béla Kecskeméten. (Ötven éve történt.) In: Neveléstörténet, 5. évf. (2008) 1–2. sz. (elfogadva, megjelenés alatt)
14
