Doktori (PhD) értekezés

T ö r ö k E mő k e A mu n ka . S z o c i o l ó g i a i j e l e n t é s e k, t á r s a d a l mi v á l t o z á s o k

Doktori (PhD) értekezés

Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Témavezető: Dr. Somlai Péter DSc 2011

Tartalom 1. BEVEZETÉS 3 2. A MUNKA CSELEKVÉSELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSBEN 6 2.1 Hannah Arendt: Munka, készítés, cselekvés 12 2.2 Munka versus interakció: Jürgen Habermas 17 21 2.3 Egy másik lehetőség – a marxista kritika 2.4 A ‘munka’ meghatározása 24 3. A MUNKA JELENTÉSTÖRTÉNETE 28 3.1 Szabadság versus szükségszerűség – Az antikvitás viszonya a munkához 29 3.2 „Vita contemplativa simpliciter melior est …” – A kereszténység és a munka 34 3.3 „Isten ezt és csakis ezt akarja” – A hivatásgondolat a reformációban 39 3.4 „Arbeit ist des Bürgers Zierde” – A munka újkori felértékelődésének kiteljesedése 42 3.5 „Európa felveszi a munkásruhát” – A bérmunka társadalma 53 4. A MUNKA ÉRTELMEZÉSE A FEMINISTA-NŐÜGYI DISKURZUSBAN, A MUNKA JELENTÉSE A NŐK SZÁMÁRA 59 4.1 „Balszerencse és szégyen”– A háziasszonyszerep mint általános érvényűvé váló polgári norma 60 4.2 „Feltárultak az otthonok ajtajai.” – A női munkavállalás szerepe az egyenjogúságért folytatott küzdelemben 62 4.3 „Fényesen pirkad már egy szebb kor hajnala”– A dolgozó nő mint ténylegesen egyenrangú női szerep ígérete a korai szocialista eszmékben 66 4.4 „Korlátlan lehetőségek” és „kettős terhelés” – A dolgozó nő a szocialista Magyarországon 68 5. A MUNKA TÁRSADALMÁNAK VÉGE? 71 5.1 Változások a munka világában és az értékrendben 72 5.1.1 Munkanélküliség 73 5.1.2 Atipikus munkaformák, a bérmunka átalakulása 76 5.1.3 Értékváltozás 79 5.2 Marginalizálódás vagy a munka szubjektivizálódása? – a változások értelmezése 80 5.2.1 Egy új korszak elméletei 81 5.2.2 A munka marginalizálódása: „az élet más területeken zajlik”? 87 5.2.3 Marginalizálódás helyett felértékelődés? – a munka szubjektivizálódása 101 5.3 Nők és munka a posztindusztriális társadalomban 109 6. A MUNKA ÚJ TÁRSADALMA – A HATÁROK BIZONYTALANNÁ VÁLÁSA 125 7. ÖSSZEGZÉS 143 FÜGGELÉK 1. 148 FÜGGELÉK 2. 151 FELHASZNÁLT IRODALOM 156

2

1. BEVEZETÉS A nyugati kultúra a „normális” életet a tevékeny élettel azonosítja, és ma magától értetődőnek tűnik, hogy ennek a tevékenységnek a legfontosabb kerete a társadalom meghatározó többsége számára a fizetett munka. Bár a társadalom minden felnőtt tagjára kiterjedő, szerepként elkülönült és intézményesült munka az emberi civilizáció több ezer éves történetének csak rövidke utolsó szakaszára jellemző, a 20. századra az éppen a modernizáció problémája körül kialakult szociológiatudomány egyik axiómájává vált, hogy a modern társadalmak a munka társadalmai. (Offe 1984) Az utóbbi néhány évtized elméleti útkeresései nyomán azonban egyértelműnek tűnik, hogy a modern társadalmak szakaszhatárhoz érkeztek, és ez a munka problémáját is új módon veti fel. Ennek a feltételezett új korszaknak az egymással

versengő

elnevezéseiben

(a

szabadidő

társadalma,

élménytársadalom,

kockázattársadalom és mások) a munkával már véletlenül sem találkozunk: a munka mintha kikerült volna a társadalomelmélet érdeklődésének homlokteréből. Ugyanebben az időszakban azonban a fizetett munka szinte felismerhetetlenségig átalakult, aminek természetesen

áttekinthetetlen

mennyiségű

közgazdasági,

politikai,

szociológiai,

menedzsment és egyéb irodalma van. Ezek a változások nem csak a munkavégzés formai és tartalmi jellemzőit, hanem a munkához való viszonyt, a munka társadalmi szerepét és jelentését is érintik. Nem tűnik tehát érdektelennek tisztázni, hová jutott a szociológiaelmélet a munka fogalmának tisztázásában. Elvezettek-e az utóbbi évtizedek kiterjedt vitái egy korszerűbb jelentéstartalommal bíró fogalomhoz, amely a megváltozott helyzetben képes a munkának nevezett tevékenységek pontos megragadására, és a radikálisan átalakult fizetett munka szerepének és jelentésének tisztázására? Disszertációm ennek a kérdéskörnek kívánja, ha megnyugtató lezárását természetesen nem is, de legalább elemző áttekintését nyújtani. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a munkához kapcsolódó „magátólértetődőségek” felbomlása az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb változási folyamata. A munka változásai olyan égető fontosságú társadalmi problémákkal vannak szoros összefüggésben, mint a munkanélküliség és az összes belőle következő további probléma, a férfiak és nők társadalmi szerepének kérdése, a család szerepének és a családon belüli viszonyoknak az átalakulása. A változások

kezelésében,

esetleges

pozitív

kiaknázásában

biztosan

nem

segít,

ha

reflektálatlanul magától értetődőnek tekintjük a munkának a bérmunka társadalma virágkorában kialakult és megszilárdult értelmezését. Fontos fogalmaink értelmezése és újraértelmezése nem csak játék a szavakkal: „Az alapszavak történetiek. Ez nemcsak azt

3

jelenti: a számunkra történetileg múltjukat illetően áttekinthető korszakokban mindig más és más jelentésük volt, hanem azt is: most és a jövőben is történelmet alapoznak meg, aszerint, hogy milyen értelmezésük válik meghatározóvá.” (Heideggert idézi D. Kiss 1994:65, kiemelés nem az eredetiben) Nem kétséges, hogy a modern társadalom ilyen „alapszava”, központi fogalma (volt?) a munka. Mai átértelmeződésében a jelenleg zajló társadalmi változások kulcsfontosságú folyamatai érhetők tetten, és ami talán még fontosabb: maguk ezek az átértelmezések is meghatározóan formálják a társadalmat. A munkának nevezett emberi tevékenység értelmezése, jelentése a társadalom tagjai számára, illetve a szerep, amit az egyes egyének életében és a társadalom működésében betölt, a nyugati társadalmak története során folyamatosan, több hullámban és radikálisan változott. Abból indulok ki, hogy ebben az átértelmeződési folyamatban jelenleg is újabb fordulópontot, vagy inkább átalakulási szakaszt élnek át ezek a társadalmak. Ez az átalakulás azonban nem illeszthető bele a „munka társadalmának vége” (Offe 1984, Beck 2000, Gorz 2000) koncepció által kijelölt értelmezési keretbe, amelynek legfontosabb elemei a fizetett munka fontosságának, központi szerepének egyéni és társadalmi szintű csökkenése, fokozódó mértékben instrumentális munkaattitűd kialakulása, a munkatevékenység csökkenő hatása az élet más területeire. A változás egyrészt kevésbé látványos, másrészt azonban nem kevésbé mélyreható: egyértelműen gyengül a modern ipari társadalmakra korábban jellemző éles elhatárolás munka és más tevékenységek között. Ezzel összefüggésben erősödik a munkának mint személyesen fontos tevékenységnek az értelmezése. Ez az értelmezés az újkortól kezdve jelen van, de a 20.század közepétől sok jel mutatott arra – és ezek a várakozások megjelentek az elméletalkotásban is –, hogy a „személyesen fontos” tevékenységeket inkább a szabadidő, a fogyasztás, esetleg az önkéntesség területén kell majd keresni: a fizetett munka egy tevékenységgé válik a sok közül, és mind időráfordításban, mind jelentőségben, mind identitásformáló erő tekintetében a munka súlyának csökkenése várható. Az utóbbi évtizedek rácáfolni látszanak ezekre a várakozásokra. A munka éles kontúrjainak elvesztésével a tevékenységek minden korábbinál szélesebb köre vált munkaként értelmezhetővé, és a pénzkereső munka minden korábbinál egyértelműbben vált a hasznos, értelmes, fontos tevékenység szinonimájává, miközben a munka értelmezése egyre jobban eltávolodik a „termelő” tevékenység klasszikus meghatározásától. Az, hogy ez az értelmezés válik meghatározóvá, egyszersmind a korábbinál egyértelműbben ketté is szakítja a társadalmat: a munka általi identitás a nyertesek privilégiumává válik (Bauman 2005:225), a leszakadók számára pedig megmaradnak a korábbi értelmezések: a munka mint kényszer, kötelesség,

4

megélhetés. Ezek a fejlemények joggal kelthetik azt a benyomást, mintha a feltételezett „szabadidőtársadalom” helyett egyre inkább egy globális munkatársadalom felé haladnánk. Az alábbiakban a munkának ezt a jelenleg is zajló átértelmeződési folyamatát kísérlem meg a szociológiaelmélet szempontjából áttekinteni és elméletileg megragadni. A tárgyalt témának nagyon fontos összefüggéseivel foglalkozott és foglalkozik ma is a filozófia, a közgazdaságtan és a jogtudomány is. Ezekre az összefüggésekre azonban csak elvétve és részlegesen, szinte kizárólag a fogalomtörténet kapcsán térhetek ki. Ugyancsak nem tudom, és nem is állt szándékomban a munkaszociológia egész kérdéskörét áttekinteni. Azok a problémák és összefüggések foglalkoztatnak, amelyek a munka szociológiaelméleti problémaköréhez tartoznak. Ehhez első lépésként mindenekelőtt megpróbálom definiálni azt, amiről az alábbi elmélkedések szólni fognak: a munkát (2. fejezet). Mint látni fogjuk, ez nem is olyan röviden elintézhető kérdés. A munkához való viszony, a munka szerepe és jelentése óriási változásokon ment keresztül az évszázadok folyamán, és változik ma is. Második lépésként ezért megkísérlem megragadni ennek a változási folyamatnak a legfontosabb fordulópontjait, egészen a modern bérmunkás társadalmakig (3. fejezet). Ezután egy rövid kitérő következik, amely azonban, mint a továbbiakból remélhetőleg kiderül, kulcsfontosságú a munka mai változásainak megértéséhez: a nők és a munka kapcsolatáról, a női munkaértelmezésekről lesz szó (4. fejezet). Az utolsó részben pedig annak körüljárására teszek kísérletet, mit jelentenek a jelenleg zajló változások a munka szerepe és értelmezése szempontjából (5-6. fejezet).

5

2. A MUNKA CSELEKVÉSELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSBEN A szociológia által használt munkafogalom pontos megértéséhez az alábbiakban elsősorban cselekvéselméleti megközelítésben fogom vizsgálni a munkát. A fogalom teljes körű megértése szempontjából azonban cseppet sem érdektelen a munkának a hétköznapi szóhasználatban való értelmezése, illetve annak vizsgálata, vajon „összeérnek”-e és milyen pontokon a hétköznapi, illetve a cselekvéselméleti munkaértelmezések. A munka hétköznapi szóhasználatban való értelmezését könnyen rövidre zárhatnánk azzal, hogy a „munka” és a „dolgozni” szavak arra a tevékenységre vonatkoznak, amiért pénzt kapunk. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy munka rengetegféle lehet. Formális és informális, háztartási, fekete, önellátó és még sok egyéb – és nyilvánvalóan nem mindegyikért kapunk pénzt. Mégis, mint látni fogjuk, a modern társadalmak munkaértelmezése mintha afelé haladna, hogy igazzá váljon a fenti leegyszerűsítés. A modern ipari társadalmakban a munka (a tevékenység tartalmától függetlenül) alapvetően a foglalkozásszerűen végzett pénzkereső munkával, azaz a bérmunkával azonosítódik, és az így értelmezett munka egyfelől a társadalmi identitás alapjaként, a társadalmi helyzet legfontosabb meghatározójaként és a társadalmi részvétel elsődleges formájaként, másfelől az önmegvalósítás és a személyes kibontakozás legfontosabb terepeként, az „értelmes élet” szinonimájaként értelmeződik. Bérmunka helyett azonban pontosabb lenne minden esetben – mondjuk a német ‘Erwerbsarbeit’ mintájára – pénzkereső munkáról vagy fizetett munkáról beszélni, hiszen az általam vizsgált szempontból egyelőre nincs lényeges különbség a függő foglalkoztatás és az önálló kereső tevékenység között. A pénzkereső / fizetett munka természetesen nem kizárólagos értelmezése a munkának a modern társadalmakban sem, de minden kétséget kizáróan ez vált a munka kulturális alapértelmezésévé. A munka/dolgozik szó jelentésnek ezt a „beszűkülését” szépen mutatja be Emilio Reyneri olasz szociológus példázata már a hetvenes években, amit Simonyi Ágnes idéz (1996: 295): Az „asszonyom, Ön dolgozik?” kérdésre a láthatólag éppen többféle munkával is foglalatoskodó asszony magától értetődő nemmel felel a kérdezőbiztosnak, hiszen nincs „állása”, a társadalom által elismert, fizetett munkája. A fizetséggel a társadalom ugyanis azt hozza az érintett tudomására, hogy az, amit csinál, „hivatalosan” is munkának, a társadalom számára hasznosnak és így honorálandónak minősül. A többi (esetleg ugyanolyan megerőltető) tevékenység státusza ebből a szempontból legalábbis bizonytalan.

6

A hétköznapi életben általában teljes egyértelműséggel tekintünk bizonyos tevékenységeket munkának, másokat pedig nem. Kevés kivételtől eltekintve pontosan meg tudjuk mondani, hogy mikor dolgozunk, és mikor nem. Közelebbről megnézve vannak azonban kétes esetek. Ha gyerek(ek)kel megyek a játszótérre, arról a pártatlan szemlélőnek esetleg elsőre nem a munka kifejezés jut eszébe. Pedig lehet, hogy az. Legegyértelműbben akkor, ha ezt mint óvónő teszem, hivatalos munkaszerződéssel alátámasztott kötelességemet gyakorolva, havi fix fizetésért. Ez mindenki számára egyértelműen munka, akkor is, ha (esetleg) az idő nagy részében a padon ülve csevegtem a kolléganőkkel, és így este azzal a megnyugtató tudattal mehetek haza, hogy nem kell külön megindokolnom, mitől vagyok fáradt. A másik, általában egyértelműnek tekintett eset, ha ugyanezt a saját gyermekeimmel teszem. Itt fel sem merül, hogy ez munka lenne, pedig elképzelhető, hogy ebben is nagyon elfáradok, és még a padon csevegés is kimaradhat. „Munkából” hazaérkező párom, vagy környezetem más tagjai szemében azonban ez nem feltétlenül legitim indok arra, hogy fáradt legyek, esetleg ne végezzek el más, a háztartásban adódó „munkákat”. Vannak aztán nehezebben kategorizálható esetek is. Lehet például, hogy bébiszitterként, órabér fejében mások gyerekeivel vagyok a játszótéren, ami megint csak egyértelműen munkának tűnik, de azért ha egy adóellenőr kérdezné, biztosan nem ezt válaszolnám. Még egy lépéssel bonyolultabb a helyzet, ha nem kapok érte pénzt, vagyis nem „dolgozom”, csak segítek, mondjuk a szomszédasszonyomnak, aminek fejében majd számíthatok rá, hogy megcsinálja az adóbevallásomat, vagy szólhatok a férjének, ha csöpög a csap. Ez a kölcsönös segítő kapcsolat számomra adott esetben ugyanolyan létszükséglet és kényszerűség lehet, mint a fizetett munkavállalás, a tevékenység és az elfáradás mértéke ugyanaz, „társadalmi hasznosságom” a környezetem számára azonban már feltehetőleg korántsem ugyanolyan egyértelmű, mint az első esetben volt. És akkor már ne is beszéljünk arról az esetről, amikor nincs semmilyen kézzelfogható ellenszolgáltatás, puszta altruizmusból segítettem az elfoglalt, sokgyerekes szomszédasszonynak. Hiába fáradok el megint ugyanúgy, biztos lehetek benne, hogy a külvilág ezt már végképp „privát hobbinak” fogja tekinteni. Értetlenséget váltana ki, ha munkának nevezném, amit csináltam, és nem is számíthatok arra a megbecsülésre és elismerésre, ami a munkát végzőknek kijár. A fenti példából egy dolog mindenképpen világos: egy tevékenység „munka” mivolta semmiképpen sem magában a tevékenység jellegében rejlik (a tevékenység tartalma a szó legszorosabb értelmében bármi lehet), hanem abban, ahogyan ezt a társadalom értelmezi - és

7

ebben az értelmezésben a hétköznapokban mindenképpen döntő szerepe van a (pénzbeni) ellenszolgáltatás meglétének vagy hiányának. Még bonyolultabbá válik a helyzet, ha érdeklődésünket történetileg kiterjesztjük: akkor már az ellenszolgáltatás, mint fogódzó is eltűnik, vagy legalábbis nehezebben megragadhatóvá válik. Ha általánosságban szeretnénk meghatározni a munkának nevezett emberi tevékenységet, akkor első megközelítésként jó ötletnek tűnik felütni néhány (hagyományos és on-line) értelmező szótárat a „munka” címszónál.1 Érdeklődésünket a legkönnyebben elérhető, és leginkább közkézen forgó forrásokra korlátozva a következőket találjuk: − „Az embernek − szükségletei kielégítésére irányuló − tudatos, célszerű (termelő)tevékenysége; …; valamire fordított erőkifejtés; tennivaló, feladat; kenyérkereset, állás (Magyar Értelmező Kéziszótár) − „Valamilyen cél elérése érdekében kifejtett fizikai vagy mentális erőfeszítés” (Oxford English Dictionary2) − „tevékenység, tevékenykedés, foglalatosság, foglalkozásbeli tevékenység; ….; fáradság, vesződség, erőfeszítés” (Bertelsmann Wörterbuch) − „Az embernek a létfenntartás biztosítására végzett, célirányos cselekvése.” (wissen.de)3 − „Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja.” (Wikipédia)4 − „A munka az ember tudatos, célszerű tevékenysége, amellyel a természetet, a tárgyakat szükségleteinek kielégítése érdekében átalakítja.” (Benedek András, kislexikon.hu)5

1

Az itt következő felsorolásban csak a ’tevékenység’ értelmében vett jelentéseket vettem figyelembe, tehát kihagytam a munkának azokat a jelentéseit, ahol az a tevékenység eredményére vonatkozik („jól sikerült munka”). 2 Egy alaposabb vizsgálatnak természetesen ki kellene terjednie az egyes nyelvek közötti jelentésbeli különbségek elemzésére is. Ettől most eltekintek. Az angol értelmező szótár esetében a WORK, a német esetében pedig az ARBEIT szót tekintettem a magyar MUNKA szóval ekvivalensnek. 3 http://www.wissen.de/wde/generator/wissen/ressorts/bildung/index,page=4233408.html) 4 http://hu.wikipedia.org/wiki/Munka_(k%C3%B6zgazdas%C3%A1g) 5 http://www.kislexikon.hu/munka_a_a.html

8

A „munka” szó jelentésének megmagyarázására leggyakrabban használt szavak tehát a célra irányultság, szükségletkielégítés, erőkifejtés. Többször felmerül a tudatosság is: munkát végezni nem lehet „véletlenül” vagy öntudatlanul, mindenképpen valamilyen tudatos, célra irányuló (ellenszolgáltatás, szükséglet kielégítése) tevékenység értendő munka alatt. Alapvetően két jelentés látszik elkülönülni a fentiekből: a munka mint tudatos, meghatározott célból végzett erőkifejtés és a munka mint pénzkereset / foglalkozás, de ez a két jelentés nem minden definícióban különül el egyértelműen. A mindennapi szóhasználathoz leginkább illeszkedni látszó munkadefiníciót nem túl meglepő módon a „legfelhasználóközelibb” forrás, a Wikipédia adja: a munka valami olyasmi, ami erőfeszítést igényel, és ezt az erőfeszítést valamilyen ellenszolgáltatás fejében tesszük meg. Sajátos módon a szociológiainak szánt definíciók nem sokat tesznek hozzá ezekhez az általános értelmezésekhez. Ebben az esetben is a legmagátólértetődőbb forrásokra, a „bevezetés”, „alapfogalmak” jellegű művekre támaszkodunk, illetve támaszkodnánk. Felütve a Magyarországon legáltalánosabban és legszélesebb körben használt tankönyvet, az Andorka Rudolf – féle „Bevezetést”, mindjárt azzal kell szembesülnünk, hogy a munka nem tartozik a szociológia alapfogalmai közé: A tárgymutató útbaigazít ugyan hét különböző, a ‘munka’ szóból képzett vagy összetételben azt tartalmazó fogalom ügyében (Andorka 1997:660), és ezekből kettőt az „Alapfogalmak, szakkifejezések” rész is megmagyaráz (Andorka 1997:642), maga a munka kifejezés azonban sem itt, sem a főszövegben nem szerepel, így definícióját is hiába keressük. Hasznosabbnak bizonyul ebből a szempontból Anthony Giddens „Szociológiá”-ja. A tárgymutató 11 különböző szöveghelyre irányít a ‘munka’ fogalommal kapcsolatban (Giddens 1995:762), amelyet „A munka és a gazdasági élet” című fejezet részletesen is tárgyal, illetve a szerző beemelte az „Alapfogalmak jegyzéké”-be is, az alábbi definícióval: „Az a tevékenység, amelynek során az ember a természeti világból termékeket állít elő saját megélhetése érdekében.” A fogalommagyarázat további része külön hangsúlyozza, hogy a „munka nem kizárólagosan a fizetett foglalkoztatást jelenti” (Giddens 1995: 689). A főszöveg kicsit finomítja és kitágítja a munka fenti definícióját, és egyben kísértetiesen hasonlóvá teszi az értelmező szótárak fentebb felsorolt meghatározásaihoz: „A munka olyan szellemi és fizikai erőfeszítéssel járó célszerű tevékenység, amelynek célja emberi szükségletek kielégítését szolgáló javak vagy szolgáltatások előállítása.” Tehát ismét eljutottunk az erőfeszítés, célrairányultság és szükségletkielégítés hármasához.

Johannes

Kopp és Bernhard Schäfers „A szociológia alapfogalmai” című kötetébe a téma elismert szakértője, G Günter Voß írt hosszú és részletes „munka” címszót, amely az alábbi

9

meghatározással kezdődik: „A munkát szociológiailag általánosan az emberek célirányos, tudatos tevékenységeként definiálhatjuk, amelyet fizikai erő és pszicho-fizikai képességek és készségek bevetésével végeznek.” Voß a továbbiakban hangsúlyozza, hogy a munka a történetileg legváltozékonyabb szociológiai fogalmak közé tartozik, illetve hogy „éppen a legutóbbi időben alakultak ki messze ható viták arról, mi is pontosan a munka”. (Voß 2010:26, kiemelés nem az eredetiben) Voß definíciójában az előbbi hármasból hiányzik a szükségletkielégítés: az eddigiek fényében érdekes kérdés, hogy tekinthető-e munkának olyan tevékenység, amely a lehető legtágabb értelemben sem irányul semmilyen létező, akár anyagi, akár szellemi értelemben vett szükségletre. Munka-e Szüsziphosz örök büntetése, esetleg a testgyakorlás vagy bármi más céljából végzett (mégoly tudatos és célirányos) erőfeszítés? Marx, akit a szociológia legfontosabb előfutárai között tartunk számon, minden bizonnyal nemmel felelt volna erre a kérdésre, hiszen a Tőke első könyvében, az érték fogalmának tisztázása során a munkát egyértelműen a hasznossághoz köti: „Végül semmilyen dolog sem lehet érték anélkül, hogy használati tárgy ne lenne. Ha haszontalan, a benne foglalt munka is haszontalan, nem számít munkának, és ezért nem képez értéket.” (Marx 1967:47, kiemelés nem az eredetiben) A szociológiai szempontból definiált munkafogalom tehát összességében nem sokban látszik különbözni szó általános értelmezésétől. A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy a legfontosabb definíciós kritériumoknak a célra irányultság, a tudatosság, az erőfeszítés és a szükségletkielégítés látszanak. Ez a négy kritérium tulajdonképpen két állításba sűríthető össze: Egyrészt tehát akkor értelmezünk egy tevékenységet munkaként – függetlenül annak tényleges tartalmától – ha azt tudatosan a tevékenységhez képest külsődleges célra (létfenntartás, szükségletkielégítés, megélhetés) irányulva végezzük. Másrészt ahhoz, hogy munkának tekintsünk valamit, feltétlenül szükséges, hogy az erőfeszítést igényeljen, vagyis valamilyen

értelemben

nehézséget

jelentsen,

ne

legyen

kellemes.

A

munka

alapértelmezésében ezzel mintha annak az archaikus jelentésnek6 a továbbélése tükröződne, amely a fizikai erőfeszítéshez, „arcunk verejtékéhez” kötődik elsősorban, amit a létfenntartás kényszerít ki7. Pedig a mai társadalmakban „munkaként” végzett tevékenységek egy jelentős 6

Ezt támasztja alá a szavak etimológiája is: ’munka’ szavunk eredetileg egy ’szenvedés’-t jelentő ószláv szótőre vezethető vissza, míg a ’dolgozik’ ige ugyancsak ószláv szótöve ’tartozás’-t, ’kötelezettség’-et jelentett. (Brandt 2001:20 sk). A szó eredete a magyarhoz hasonlóan a németben is eredetileg a ’szükség’, ’fáradság’, ’büntetés’ jelentésekhez kötődik. (http://www.koeblergerhard.de/der/DERA.pdf) 7

Így aztán nem csoda, ha „elmennénk a munka temetésére”, ha a megélhetésünket máshogyan is meg lehetne oldani. Másfelől érdekes, hogy a fentitől eltekintve a munkával kapcsolatos szólások, közmondások (amikben

10

részének már igen kevés köze van a verejtékhez, a fizikai erőkifejtéshez. A modernizáció sok különböző, további jelentésréteget rakott a munkára (vö. később), és az érdekes éppen az, hogy ezek nem felváltják egymást, hanem egymásra épülnek, variálódnak. Miközben a munka ma már inkább egy komplex önmenedzselési tevékenység (Voswinkel-Kocyba 2007), sokak számára továbbra is jelen van (és befolyásolja az általános értelmezést) a puszta létfenntartás kényszerét szolgáló fizikai erőfeszítés mivolta is. Bár a fenti meghatározásokból mintha viszonylag egységes kép bontakozna ki a munkáról, a fogalom fentebb bemutatott általános és szociológiai meghatározásai egyáltalán nem problémamentesek. Némelyik túl szűknek tűnik, és a hétköznapi értelemben munkának tekintett tevékenységek jelentős részét nem foglalná magában. Például a Giddenstől elsőként idézett, termelést hangsúlyozó meghatározás alapján nem minősülne munkának a tanár vagy az orvos tevékenysége – ami egyébként hosszú századokon keresztül egyezett az általános munkafelfogással. Némelyik viszont szinte kezelhetetlenül tág: Voß célirányosságot és erőfeszítést hangsúlyozó definíciójához szó szerint ragaszkodva a sport, hobbi és hasonló jellegű tevékenységek széles köre lenne munkaként értelmezhető. A szociológiai meghatározásokban szinte sehol sem merül fel definíciós kritériumként az ellenszolgáltatás vagy fizetség kérdése8, pedig a hétköznapi életben, mint láttuk, nyilvánvalóan ez az, ami elsődlegesen orientál a tekintetben, hogy egy tevékenységet a társadalom munkának tekint-e vagy sem. A munka kulturális alapértelmezése a modern

ugyebár valamiféle generációk során felhalmozódott „népi bölcsesség” tükröződne) között nem nagyon találunk olyanokat, amelyek a munkával kapcsolatos negatív attitűdöket mutatnának (és az előbb idézett is inkább a lusta embernek szóló dorgálás). Inkább a jól végzett munka dicsőségéről és elismeréséről szólnak: „A jó munka dicséri a mestert.” Kifejezetten sok olyat találunk, amelyik annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy az elért eredmény arányban van a belefektetett munkával, és a szorgalmas munka eredményt hoz: „A jó munkának jó a gyümölcse.” „Amilyen a munka, olyan a jutalom.” „Jól végzett munka minden gyarapodás talpköve.” „Munkával a vad is megszelídül.” Ezután nem meglepő, ha a munka az emberek megítélésének alapja is lehet: „Kinek-kinek munkája mutatja mivoltát.” Meglepően sokszor találkozunk az elvégzett munka okozta elégedettséggel, örömmel, jó közérzettel: „A munka után édes a pihenés.” „Munka után ízes az étel.” Olyan is akad, ami azt hangsúlyozza, hogy a munka nem csak eszköz, hanem önmagában is értéket ad a dolgoknak: „Jobb ízű, amihez munkával jutsz.” „A munka és a boldogság egy úton jár.” Némelyik kifejezetten elítéli a munkátlanságot („Aki kerüli a munkát, nehezen tölti meg a gyomrát”), sőt olyan is akad, amely a munka áldásos önfegyelmező hatására hívja fel a figyelmet, amit például a középkor oly fontosnak tartott : „Szorgos munka felejteti a bujaságot.” A szenvedés és a kényszer sajátos módon nem jelenik meg a közmondásokban. (Forrás: O. Nagy Gábor – Magyar szólások és közmondások, Talentum Kiadó, 1999). A népi bölcsességeken kívül közhelyeink sorát gyarapítja – és egyben állandó élcelődés tárgya – az a mondás, mely szerint „a munka nemesít”; továbbá közös gondolkodásunk egyik – sokszor reflektálatlan - talpkövévé nőtte ki magát Pál mondása, miszerint „aki nem dolgozik, ne is egyék”, és a szocializmus bukása sem tudta magával rántani egyik kedvelt jelmondatát, amely különböző formákban azóta is gyakran felbukkan a politikai közbeszédben: „A munka becsület és dicsőség dolga”. 8

Az általános értelmezéseknél felmerül, mint többedik jelentés: „kenyérkereset, állás”, „berufliche Tätigkeit”, de a szociológiaiaknál nem.

11

társadalmakban minden kétséget kizáróan a pénzkereső munka, ez azonban a bemutatott definíciókban közvetlenül nem jelenik meg. Mintha két szálon futna a történet. Egyfelől van a hétköznapi szóhasználat, amely a munkát lényegében véve a fizetett munkával azonosítja. Másfelől, amikor definiálni próbáljuk a munkát, eltűnik ez a kulturális alapértelmezés: a célirányossággal, tudatossággal, szükségletkielégítéssel és az erőfeszítéssel definiáljuk elsősorban a munkának nevezett emberi tevékenységet. Közben azonban a szociológiai irodalom széles köre is magától értetődően használja a „hétköznapi” értelmezést: Amikor arról van szó, hogy valakinek van vagy nincs munkája, dolgozik-e, milyen a munkához való viszonya, vagy például munkaattitűdöket elemez – akkor ezek „természetesen” a fizetett munkára vonatkoznak. A kétfajta megközelítés összekapcsolásának pedig éppen a munka jelenlegi átalakulásának vizsgálatában lenne jelentősége. Egy pontosabb definíció kidolgozása - vagy legalábbis a fenti meghatározások kicsit elmélyültebb cselekvéselméleti alátámasztása - érdekében az elméleti fogódzókat az alábbiakban Hannah Arendt és Jürgen Habermas cselekvéselméleti megközelítéseiben fogom keresni, akik a munkát olyan modernizációs kontextusba helyezték, amely támpontokat nyújthat a munka újraértelmezéséhez is. Arendt elmélete a munkafogalom olyan egyedi és érdekes megközelítését nyújtja, amely alkalmas arra, hogy újra vita tárgyává tegyük, és adott esetben felülvizsgáljuk a munkáról kialakított felfogásunkat és esetleges közhelyeinket, s éppen ezért lehet gyümölcsöző kiindulási alapja a munka mai szerepe vizsgálatának is. Jürgen Habermas pedig - Claus Offe megfogalmazásával élve - a „Kommunikatív cselekvés elméleté”-vel olyan elméleti paradigmát alkotott, amely alkalmas a „munka utáni társadalom” viszonyainak vizsgálatára. (Offe 1984:37) Éppen ezért – zárójelbe téve egyelőre azt a kérdést, hogy mai társadalmunkat „munka utáninak” tarthatjuk-e vagy sem – különösen fontos annak elemzése, milyen szerepet játszik Habermas társadalomelméletében a munkatevékenység. Ebből a két különböző elméleti megközelítésből szeretném kibontani a munkatevékenység egy olyan meghatározását, amely segítséget nyújthat azon változások és elmozdulások körvonalazásában, amelyek a munka társadalmi szerepében és értelmezésében az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek. 2.1 Hannah Arendt: Munka, készítés, cselekvés Hannah Arendt cselekvéselméletének kiindulópontja az az Arisztotelészig visszavezethető meggyőződés, hogy az emberi tevékenységek lényegileg különbözőek, egymásra nem

12

visszavezethetők: „A létrehozás más, mint a cselekvés (…). Az egyik sem foglalhatja magában a másikat; sem a cselekvés nem tekinthető létrehozásnak, sem a létrehozás cselekvésnek. (…) A létrehozásnak ugyanis önmagán kívül eső célja van, ellenben a cselekvésnek nem, hiszen a jó cselekvés maga a cél.” (Arisztotelész 1987: 161 skk, 1140a-b) Ez a dichotóm felfogás a későbbi cselekvéselméleti megközelítések többségére is jellemző, több modern szerző, például a később részletesen elemzendő Jürgen Habermas is visszanyúlik erre a megkülönböztetésre. Arendt tipológiája azonban az arisztotelészi kiindulópont ellenére nem ezt a dichotóm sémát követi. A ‘vita activa’, azaz a tevékeny élet fogalomkörébe tartozó emberi tevékenységformákat három alapvető típusra osztja: ezek a munka (labor, Arbeit), a készítés (work, Herstellen) és a cselekvés (action, Handeln). (Arendt 1994)9 Az életszükségletek kielégítésére irányul a munka; meghatározója az élet maga. Ez az a tevékenység, amellyel az ember bekapcsolódik a természet körforgásába: ilyen értelemben nem specifikusan emberi tevékenység. Az, amit Arendt munka alatt ért, joggal idézheti fel bennünk Marx kifejező metaforáját: a munka itt valóban pusztán az ember „anyagcseréje a természettel”; célja nem több, mint az ember biológiai létének fenntartása. Ez olyan kényszerítő szükségszerűség, amelynek a munkatevékenység teljes mértékben alárendelődik: a munkában ezért nincs meg a szabadság momentuma. Ennek megfelelő a munka jellege is: ez a tevékenység nem egyenes vonalú, hanem a természeti folyamatokhoz hasonlóan körkörös, nincs egyértelmű kezdete vagy végpontja, a munka és a fogyasztás ciklusaiban állandóan ismétlődik. A hangsúly itt nem a létrehozott terméken, hanem magán a munkafolyamaton van: a munka nem az ember tárgyi világába beépülő tárgyakat hoz létre, hanem fogyasztási javakat, s ezek nem arra vannak szánva, hogy hosszan elidőzzenek a világban, hanem hogy nagyon rövid idő után (elfogyasztva vagy maguktól elpusztulva) visszatérjenek az élet körforgásába, azaz a munka által folyamatosan újra kitermelődjenek és elfogyasztódjanak. A készítés ezzel szemben olyan tevékenység, amelynek révén az ember létrehoz valamit, ami korábban nem volt; amelynek révén megteremti mesterséges tárgyi környezetét a számára igazi otthont nem nyújtó természeti környezeten belül. Olyan objektív-tárgyi környezetet hoz létre, amely bizonyos mértékig ellenáll a természetnek, bizonyos tartóssággal bír. Alapvető meghatározója a világ („világiság” Weltlichkeit), vagyis „az emberi létezés ráutaltsága a tárgyiasságra és objektivitásra” (Arendt 1994:14). Itt, szemben a munkával, kifejezetten a 9

A tevékenységtipológiát és ezen belül a munkafogalmat a „The Human Condition”/”Vita Activa oder vom tätigen Leben” c. mű alapján fejtem ki. A műből vett idézeteket a megadott német kiadás alapján készült saját fordításban közlöm.

13

tevékenység végtermékén van a hangsúly; a készítés a kész termékkel véget ér. A készítésre ennek megfelelően a cél-eszköz relációban való gondolkodás a jellemző; a kivitelezés alapjául egy előzetes modell szolgál. Míg a tevékenység fenti két típusa az ember és anyag közötti kölcsönhatáson alapul, a cselekvés kizárólag személyek közötti kapcsolatot jelent. Bármely formájában mások állandó jelenlétének a függvénye; személyek közötti interakció. Ennek megfelelően kondíciója a pluralitás, vagyis az az egyszerű tény, hogy nem az ember, hanem emberek élnek a Földön. (Arendt 1994:14) A cselekvés mindig valami újnak a kezdete: nem előre meghatározott célokhoz keresünk eszközöket, amikor cselekszünk, hanem spontán folyamatokat indítunk be. A cselekvés nem rendelődik alá semmiféle szükségszerűségnek vagy tervszerűségnek; a cselekvés a szabadság megmutatkozása.10 Arendt munkadefiníciójának legérdekesebb és legeredetibb vonása, hogy szétválaszt két fogalmat, amelyet a legtöbb teoretikus előtte – és utána is – egyként kezelt: a munkát és a készítést. Ez a szokatlan megkülönböztetés olyan analitikus eszközt ad Arendt kezébe, amelynek segítségével újszerű módon tudja elemezni és értelmezni a modern társadalom általa kulcsfontosságúnak tartott jelenségeit. A szétválasztás tulajdonképpen egyetlen elméleti előzménye Locke megkülönböztetése „testünk munkája és kezünk műve” (Locke 1986:58) között, ezen kívül Arendt csak a nyelvi megjelölésekben találja meg azt a megkülönböztetést, amely a munka és a készítés szétválasztásában kifejeződik. (Arendt 1994:77) Olyan megkülönböztetésről van szó, amely mintegy „rejtetten” benne van ugyan a nyugati gondolkodás hagyományában, de amelyről ez a hagyomány nem vesz tudomást. Arendt ebből a tradícióból, és különösen a nyelvekben lerakódott nyomokból11 bontja ki sok vitát kiváltott munka-készítés megkülönböztetését. Ennek elsősorban kordiagnózisa szempontjából van jelentősége: a fogyasztói társadalom kritikáját bontja ki belőle. (Mezei-Török 1996) Bár a készítésnek és a munkának sok közös vonása van – nem-szabad tevékenység, a privát térhez köthető, ember és anyag kölcsönhatásán alapul, nem (feltétlenül) szükséges hozzá más 10

A cselekvés-értelmezésben különösen jól látható általában a görögök és különösen Arisztotelész hatása, különösen a szabadság és a cselekvés kizárólagos egymáshoz rendelésében. Arisztotelész három szabad emberhez méltó életformát különböztet meg: „az az élet, amely a testi szépség élvezetében és fogyasztásában telik el; az az élet, amely a poliszon belül szép tetteket visz véghez; és a filozófus élete, aki a soha el nem múló dolgok szemlélésén és kutatásán keresztül az örökkétartó szépség birodalmában tartózkodik”. (Arendt 1994:19.) Arendt cselekvésfogalma a második arisztotelészi koncepcióra támaszkodik; a harmadik lett befejezetlenül maradt utolsó művének, The Life of the Mind-nak a témája. 11 Szinte minden európai nyelvben létezett, és többnyire máig fennmaradt két, etimológiailag teljesen különböző szótő a „munka” jelölésére: arbeit - werk, lavoro – opera, labor – work, travailler - ouvrer. Vö. ehhez: Arendt, 1994:77. és a 333. oldalon a 3. jegyzet.

14

emberek jelenléte és a személyek közötti interakció –, mégis vannak köztük olyan döntő különbségek, amelyek Arendt szerint indokolttá teszik ezt a megkülönböztetést. Ezek leghatározottabban két vonatkozásban ragadhatók meg: az egyik a világhoz való viszony, a másik a folyamatfogalom és a létezésfogalom, más szóval a ‘hogyan’ és a ‘mi’ egymáshoz való viszonya. A „világ” Arendt egész elméletének egyik legfontosabb kategóriája. Bár a „Weltlichkeit” – a tevékenységtípusok és meghatározottságok egymáshoz rendelése szerint – a készítés meghatározója, de a világhoz legalább ilyen szorosan kötődik a cselekvés is. A „világ” nemcsak a mesterséges-tárgyi környezetet jelenti, hanem az emberi kapcsolatok hálóját is, amely mintegy keretet szolgáltat az interaktív cselekvések számára. A világ dolgairól szóló diskurzusok „töltik meg” az emberi kapcsolatok hálóját; az emberek nyilvános cselekvései a világra irányulnak. Ez a világ „mindannyiunk számára közös, és mint ilyen különbözik attól, ami magánemberekként a sajátunk, vagyis attól a helytől, amit magántulajdonunknak nevezünk. De ez a világi ‘közös’ semmiképpen sem azonos a Földdel, vagy a természettel egészében, amelyek lehatárolt élettérként és organikus életének meghatározottságaként jutottak az emberi nem számára osztályrészül. A világ sokkal inkább emberi kéz műve, és egyben a csak emberek között lejátszódó ügyek összessége, amelyek ebben a létrehozott világban kézzelfoghatóan megjelennek.” (Arendt, 1994:52., kiemelés nem az eredetiben) Az embereket ez a közös világ köti össze, ez jelenti számukra a közös interpretációs teret, s azért képesek megérteni egymást és interaktív módon kommunikálni, mert adottnak veszik a világot, az emberi kapcsolatok hálóját. ‘Világ’ és ‘cselekvés’ egymásra utaltak; a világ megadja a motivációt és a tartalmat a cselekvő emberek számára, a cselekvések pedig „élettel telítik” és megőrzik a világot. A világ jelenti tehát egyrészt tárgyi-objektív környezetünket, és ennyiben a készítéshez kapcsolódik, másrészt jelenti a cselekvésnek otthont adó közösnyilvános teret is; és ez a két aspektusa egymástól elválaszthatatlan. A készítés, bár nem-szabad – nem spontán – tevékenység, de hozzátartozik ahhoz, ami az embert elválasztja a természettől, az „állatitól”, míg a munka, az élet fenntartására való folytonos törekvés éppen hogy közös az élővilág minden tagjában. Ezért az a döntő lépés, ami Arendt szemében az újkori társadalmat elindítja afelé, amit modern tömegtársadalomnak vagy munkatársadalomnak nevezhetünk, az nem a tömegtermelés, az iparosodás vagy más hasonló jelenségek, hanem egy mélyebben fekvő jelenség: a készítés átalakulása munkává, és az emberiség ezzel kiteljesedő világvesztése.

15

A másik fogalompár, amely mentén a munka elkülönül a készítéstől, a folyamat és a befejezettség. Természetesen a készítésnek is van „folyamata”: mégis, itt a végtermék, és nem a puszta termelékenység a meghatározó. A készítésnek egyértelmű kezdete és végpontja van; az elkészített tárggyal befejeződik, és bár ezután az előzetes modell alapján tetszőleges számú alkalommal megismételhető, ez nem feltétlen velejárója a készítés tevékenységének, nem tartozik lényegileg hozzá. Az élet folytonos fenntartását szolgáló munka azonban lényegileg, definíciója szerint végtelen. Nincs célja, amivel lezáródna, csupán folytonosan ismétlődik – anélkül, hogy igazán újrakezdődne – az aktivitás és a pihenés egymást váltó ciklusaiban. A munkánál annyira a folyamat, maga a tevékenykedés az alapvető, hogy „a tárgyi dolog, amit a munkaerő

kitermel,

csupán

mintegy

mellékterméke

[Abfallprodukt]

magának

a

tevékenységnek, amely lényegében csak arra irányul, hogy saját újratermelésének eszközeit biztosítsa”. (Arendt, 1994:82.) Amikor a készítés is átalakul munkává, és a munka válik az uralkodó tevékenységformává, akkor már nem tárgyakat készítenek: fogyasztási cikkeket állítanak elő, ahol nem a folyamat áll a kész végtermék szolgálatában, hanem a termék szolgálja a folyamat fenntartását: az egyedüli cél a termelékenység, a termelés rendszerének fenntartása: a tárgy ebben csupán „Abfallprodukt”.12 Ha ez a folyamat kiteljesedne, akkor Arendt szerint „... már egyáltalán nem egy világban laknánk, hanem világtalanul hányódnánk egy folyamatban, melynek köreiben a dolgok ugyan felbukkannak és eltűnnek, keletkeznek és elpusztulnak, de sohasem időznek elég sokáig nálunk és körülöttünk ahhoz, hogy a közöttük zajló életfolyamatnak akár csak környezetet is teremtsenek.” (Arendt, 1994:292) A modern társadalom általa problematikusnak tekintett jelenségei (eltömegesedés, fogyasztásközpontúság) éppen azzal magyarázhatók Arendt szerint, hogy minden emberi tevékenység egyre inkább a munka jellemzőit mutatja: a cselekvés eltűnik, készítés pedig munkává alakul. Hannah Arendt hármas tevékenységtipológiája és azon belül sajátos munka-megközelítése, bár vitákat váltott ki, nem talált követőkre a társadalomelméletben. Az általa alkalmazott interszubjektív megközelítés azonban mostanra elég elterjedtnek mondható, mégpedig komoly részben Jürgen Habermas elméleti munkásságának köszönhetően. Nézzük meg, hogyan definiálódik Habermas társadalomelméletében a munka, hogyan illeszkedik a habermasi társadalomelméletbe, és milyen szerepet tölt be abban. 12

Tökéletes kifejeződése ennek a folyamatnak, hogy egyes használati tárgyainkat - ebbe az „arendti” megvilágításba helyezve kissé ironikus és önellentmondó módon – „tartós fogyasztási cikkeknek” nevezzük, a „tartós” jelző odabiggyesztésével utalva arra, hogy a kenyér és a mosógép között ebből a szempontból csak fokozati különbség van.

16

2.2 Munka versus interakció: Jürgen Habermas Habermas társadalomelmélete, és azon belül az emberi tevékenységek (itt: cselekvések13) felosztása is dichotóm14 jellegű. Bár ezen a helyen nincs mód arra, hogy részletesen végigkövessem dichotóm társadalomelméletének kialakulását, mégis fontos utalni arra, már egészen korai műveitől kezdve megjelennek olyan ellentétpárok – technikai / gazdasági és szociális racionalitás, instrumentális és szimbolikus habitus,15 később munka és interakció, instrumentális és kommunikatív cselekvés – amelyek, különböző szinteken és különböző kontextusokban, de megelőlegeznek valamit a később a „Kommunikatív cselekvés elméleté”ben kifejtett, rendszer és életvilág, célracionalitás és kommunikatív racionalitás kettősségén alapuló dichotóm társadalomelméletből. Ebbe a keretbe illeszkedik Habermas cselekvéstipológiája is. Bár ez a tipológia az idők során változik, összetettebbé válik, mégis alapvetően két típus áll egymással szemben: munka és interakció, vagyis célracionális (instrumentális ill. stratégiai racionalitás) és kommunikatívan (normatívan) racionális cselekvés. A

cselekvések

racionalitásípusok

osztályozása szerint

Habermasnál

történik.

Munka

elsősorban és

a

bennük

interakció

első

megnyilvánuló szisztematikus

megkülönböztetésekor, az „Arbeit und Interaktion” című 1967-es tanulmányban azonban még nem találkozunk racionalitáskritériumokkal: itt sokkal inkább filozófiatörténeti megalapozását adja a ‘munka’ és ‘interakció’ fogalmainak. Hegel jénai „A szellem filozófiája” című előadásának a bevettől eltérő interpretációjából bontja ki az én interszubjektív felépítettségének, az én-identitás kommunikatív interakciókon keresztüli fejlődésének egész további munkássága szempontjából kulcsfontosságú gondolatát, és különíti el egymástól – itt a szellem struktúrájának szimbolikusan közvetített összetevőiként – a munkát és az interakciót. Habermas értelmezése szerint ‘nyelv’, ‘munka’ és ‘interakció’ Hegelnek ebben a művében még nem fokozatok, hanem a szellem konstrukciójának különböző formái. Eszerint „nem a szellem az, amely önreflexiójának abszolút mozgásában többek között nyelvben,

13

Arendt, mint láttuk, a 'cselekvés' kifejezést fenntartja egy bizonyos tevékenységforma számára. Habermas ezzel szemben minden 'tevékenységet' 'cselekvésnek' nevez; az arendti cselekvésfogalomnak nála a 'kommunikatív cselekvés' a megfelelője. Ezeket a fogalmakat A. Honneth (1980) is annyira hasonlóaknak találta, hogy egy helyen Arendttel kapcsolatban is 'kommunikatív cselekvés'-ről beszél. 14 A dichotóm megkülönböztetés alapjául szolgáló Arisztotelész értelmezést Habermas Felkai Gábor szerint is Arendtől veszi át. (Felkai 1993a, 1993b) 15 vö. Felkai, 1993a:19-22.

17

munkában és erkölcsi [sittlich] viszonyban is manifesztálódik, hanem éppen a nyelvi szimbolizálás, a munka és az interakció dialektikus viszonya határozza meg a szellem fogalmát.”

(Habermas

1968:10)

A

dichotóm

társadalomelmélet

alakulása

és

a

cselekvéstípusok további elkülönítése szempontjából a három összetevő egymáshoz való viszonyának van döntő jelentősége. A nyelv mintegy előfeltétele, környezete a másik kettőnek: az interakció magától értetődő módon rá van utalva a nyelvi kommunikációra, hiszen „csak a tradícióból meghatározódó, interszubjektíven érvényes és állandó jelentések teszik

lehetővé

a

kölcsönösségre

irányultságot,

vagyis

a

komplementer

viselkedéselvárásokat.” (Habermas 1968:32) De a társadalmi munka formájában az instrumentális cselekvés sem lehetséges kommunikáció nélkül, sőt „még a szerszámhasználat magányos aktusa is rá van utalva a szimbólumokra” (Habermas 1968:32).

Munka és

interakció azonban – és a továbbiak szempontjából ez a legérdekesebb és legfontosabb – egymástól független és egymásra nem visszavezethető cselekvéstípusok. A normák által vezérelt kommunikatív cselekvés teljesen független az instrumentális cselekvéstől, amelyet a természet oksági törvényei irányítanak; és fordítva, bármennyire igénybe veszi a munka is a nyelvi kommunikációt, technikai szabályainak még sincs semmi közük az interakció szabályaihoz. Éppen ez a határozott szétválasztás ennek a Hegel-értelmezésnek a legfontosabb mondanivalója. Habermas ezt azért hangsúlyozza, mert úgy látja, hogy „ma ... kísérlet történik arra, hogy a kommunikatív összefüggéseket ... a célracionális cselekvés technikailag előrehaladó rendszereinek mintája szerint szervezzék újra” (Habermas 1968:46). Ez az az alapvető tapasztalat, amely Habermas egész kialakuló társadalomelméletének alapmotívumává válik, és amely bizonyos tekintetben ugyanaz a „kordiagnózis”, amelyre Arendtnek a Vita Activa-ban kifejtett elmélete is reflektál. Ez a közös alaptapasztalat tükröződik Axel Honneth alábbi megfogalmazásában is: „a technológiai haladás és a társadalmi emancipáció közötti különbségnek a későkapitalista társadalmakra jellemző megszüntetése, a kommunikatívan társadalmasodott életviszonyok célracionálisan szervezett cselekvésrendszerek általi kiszárítása ... globálisan veszélyezteti a jelenlegi társadalmi rendszert.” (Honneth 1980:215) Ennek a fejlődési tendenciának az értelmezését szolgálja ‘munka’ és ‘interakció’, instrumentális és kommunikatív cselekvés itt bevezetett megkülönböztetése. Habermas kritizálja azt a marxi elképzelést, amely minden emberi tevékenységet a munkára vezet vissza, és a termelőerők fejlődésétől az életviszonyok teljességének javulását várja; vagyis azt az újkortól datálódó, és a modern társadalomra sokáig általánosan jellemző meggyőződést, amely szerint a technikai-anyagi fejlődés azonos

18

az emancipációval. Mivel azonban „a technikai termelőerők felszabadítása ... nem azonos a normák kialakulásával”, munka és interakció fejlődése között nincs ilyen összefüggés: „Az éhségtől és a fáradtságtól való megszabadulás nem konvergál szükségszerűen a szolgaságtól és a megalázottságtól való megszabadulással” (Habermas 1968:46). Már ebben az esszében megtalálhatók tehát Habermas cselekvéselméletének alapvető összetevői: egyrészt a kényszermentes reciprocitáson alapuló uralommentes interakció (és az a gondolat, hogy a mindenki számára érvényes normák kialakulása szorosan kötődik ezekhez az interakciókhoz), azaz a kommunikatív cselekvés, másrészt a technikai szabályoknak engedelmeskedő instrumentális cselekvés, a munka; továbbá a ‘kommunikatív összefüggések’ és a ‘célracionális cselekvés rendszereinek’ szembeállítása formájában a későbbi életvilág és rendszer ellentéte is; illetve az a gondolat, amit később az „életvilág gyarmatosításának” nevez, vagyis a célracionalitás behatolása a kommunikatív racionalitás területére. A „Munka és interakció”-ban is felmerül a célracionalitás fogalma, illetve az, hogy a cselekvések egy része nem értelmezhető ennek segítségével. Ez a megfontolás képezi az alapját a továbbiakban a cselekvéstípusok racionalitástípusok szerinti megkülönböztetésének. Ezt a megkülönböztetést és az ebből adódó munka-fogalmat a következőkben elsősorban a „Technika és tudomány mint ideológia” és „A cselekvésracionalitás aspektusai” című tanulmányok illetve részben „A kommunikatív cselekvés elmélete” alapján szeretném rekonstruálni. Habermas a racionalitásprobléma vizsgálatához Max Weber racionalitáselméletéhez nyúlik vissza. Bár Weber szerinte társadalomelemzései során több racionalitásdimenziót is bevezet, a cselekvésfogalmat mégis kizárólag a célracionalitás paradigmájában vizsgálja, és az ő nyomán általánossá vált az a felfogás, amely a cselekvések racionalitását kizárólag a céleszköz reláció szerint ítéli meg. Habermas szerint viszont „a célracionalitás csak az egyik szempont, ami alapján a cselekvések racionalizálhatók”. (Habermas 1994b:223) A cselekvés azon racionalizálható aspektusai, amelyek nem illeszthetők bele egy teleologikus cselekvésmodellbe,

egy

másfajta,

a

kommunikatív

cselekvésben

megnyilvánuló

racionalitással írhatók le. Ez a kétfajta racionalitás alapvetően a ‘sikerre orientáltság’ / ‘kölcsönös megértésre orientáltság’ mentén különül el egymástól. (Habermas 1994b:244) A célracionális cselekvés a sikerre irányultság vezérli; eszerint a modell szerint „az aktor kizárólag értelmes és kielégítően pontosított céljainak elérésére orientált, s számot vet cselekvése minden más következményével mint a siker mellékes feltételével”. Ezzel szemben a kommunikatív cselekvés esetében „a résztvevők cselekvései nem egocentrikus

19

sikerkalkulusok, hanem a kölcsönös megértés segítségével kapcsolódnak össze”. (Habermas 1994b:244) Célracionális illetve kommunikatív cselekvés megfelel munka és interakció megkülönböztetésének, bár az előbbi fogalompár Habermas szóhasználatában fokozatosan kiszorítja az utóbbit. Különösen igaz ez a munkára: ez a kifejezés Habermas későbbi írásaiban egyrészt egyre ritkábban fordul elő, másrészt úgy tűnik, a ‘munka’ egyre kevésbé felel meg pontosan annak, amit ‘célracionális cselekvésnek’ nevez; ez utóbbi a cselekvéseknek egyértelműen tágabb körét fedi le (vö. Habermas, 1994a:49). A munka két altípusra bomlik: instrumentális és stratégiai cselekvésre. Különösen a stratégiai cselekvés kategóriája távolodik el egyre inkább a munka fogalmától. Ezek az eltolódások azonban nem érintik azt az alapvető megállapítást, hogy a munka célracionális, azon belül elsődlegesen instrumentális cselekvés (vö. Felkai 1993a:67). Ezeket – munkát és célracionális cselekvést egyelőre szinonimákként értelmezve – a következőképpen definiálja: „Munkán, illetőleg célracionális cselekvésen vagy instrumentális cselekvést, vagy racionális választást, vagy a kettő kombinációját értem. Az instrumentális cselekvés empirikus tudáson nyugvó technikai szabályokhoz igazodik; ezek minden esetben korlátozott előrejelzéseket implikálnak megfigyelhető – fizikai vagy szociális – eseményekkel kapcsolatban, amelyek bizonyulhatnak helyénvalónak vagy hamisnak. A racionális választás analitikus tudáson alapuló stratégiákhoz igazodik, amelyek preferencia-szabályok (értékrendszerek) és általános maximák levezetéseit implikálják. E tételek levezetése lehet vagy kifogástalan, vagy téves.” (Habermas 1994a:24) A kommunikatív cselekvés ezzel szemben szimbolikusan közvetített interakció, amely „kötelezően érvényben lévő normákhoz igazodik, amelyek kölcsönös – legalább két cselekvő szubjektum által megértett és elismert – viselkedési elvárásokat definiálnak.” (Habermas 1994a:24) Az interakció társadalmi normákhoz, a munka technikai szabályokhoz igazodik; ezek megsértése ennek megfelelően eltérő következményekkel jár. A nem adekvát instrumentális vagy stratégiai cselekvés kudarcát a valósággal való konfrontálódás okozza, míg a normák megsértését a társadalom szankcionálja. A kommunikatívan cselekvő személyek – azaz az interakciók résztvevői – tehát konszenzus kialakítására törekszenek: magukat a célokat vitatják meg, míg az instrumentálisan cselekvők adott, nem vitatott célokhoz választanak ki eszközöket (a stratégiai cselekvés esetében pedig „stratégiákat”). Ezen a ponton jól látszik a munka – egyébként nagyon különböző – arendti és habermasi meghatározásai mögött a közös arisztotelészi kiindulópont. Ez nem merül ki a tevékenységtípusok alapvető különbözőségének és egymásra nem visszavezethetőségének a feltételezésében, hanem megmutatkozik mindenekelőtt a célhoz való viszonyban is. A munka

20

(munka, készítés, instrumentális és stratégiai cselekvés) megkülönböztető vonása, hogy valamilyen, az adott tevékenységhez képest külsődleges, attól függetlenül létező, és a tevékenység során adottnak tételezett célhoz való viszonyból nyeri létjogosultságát, lefolyásában ennek a célnak rendelődik alá, ahhoz képest eszközjellegű . Ez az a pont, ahol a munka legegyértelműbben szembeállítható a cselekvéssel (interakcióval, kommunikatív cselekvéssel), amely önmagában hordja célját, attól nem elválasztható, illetőleg maguknak a céloknak a kidolgozására irányul. 2.3 Egy másik lehetőség – a marxista kritika Láttuk tehát, hogy a munka definiálásánál mind Arendt, mind Habermas abból a tételből indul ki, hogy az emberi tevékenységek egymástól radikálisan különböző típusokra bonthatók, amelyeknek egymásra nem visszavezethetőek. A marxista megközelítés lényege viszont éppen az, hogy nem választja el egymástól az emberi tevékenység különböző típusait: azonos gyökerűnek

és

azonos

kritériumok

szerint

értelmezhetőnek

tartja

mindazokat

a

tevékenységeket, amelyeket Arendt a fenti három, illetve Habermas a fenti két típusba sorol. Arendt szerint Marx volt az, aki a legkonzekvensebben végiggondolta azokat a feltevéseket, amelyek az újkorban fogalmazódtak meg a munkáról, így az ő elméletében érhetők tetten a legnagyobb ellentmondások is ezen a téren. Ezek az ellentmondások szerinte mind abban gyökereznek, hogy Marx egyrészt a ‘készítés’ jellemzőit tulajdonította a munkának, másrészt azonban maradéktalanul átlátta eredeti, a létfenntartás szükségszerűségének alávetett karakterét is. Számára a munka „örökös természeti szükségszerűség”, „olyan folyamat, amely ember és természet között megy végbe, amelyben az ember saját tettével közvetíti, szabályozza és ellenőrzi a természettel való anyagcseréjét” (Marx 1967:168). Ez a megfogalmazás bizonyos mértékig emlékezetet Arendt munkadefiníciójára. Ugyanakkor azonban Marx számára a munka az ember nembeli lényege, ember-voltának megmutatkozása is, az embert emberré tevő tevékenység, hiszen az emberek „… akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik a létfenntartási eszközeiket”. (MarxEngels 1976:21) Ennek a kettősségnek a következetes végigvitele eredményezi azt, hogy amikor a forradalom végső célja, hogy az embert megszabadítsa a munkától – amin Marx a szükségszerűségtől való megszabadulást érti – akkor ez, ha következetesek vagyunk, egyszersmind saját emberi lényegétől is „megszabadítaná” az emberiséget. (vö. Arendt, 1994:95, és 1995:25 skk)

21

Marx persze minden bizonnyal nem a munkától általában, hanem az elidegenedett és a kényszerű munkamegosztás által behatárolt munkától kívánta megszabadítani az emberiséget. Attól a tevékenységtől, „amelyet ráerőszakolnak, amelyből nem tud kikerülni”, és amelynek során „saját termékünk dologi hatalommá szilárdul felettünk, kinő ellenőrzésünk alól, keresztülhúzza várakozásainkat, semmivé teszi számításainkat” (Marx-Engels 1976:36. sk). Egy helyen például így fogalmaz: „a szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik a munka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg.” (Marx 1974:772, kiemelés nem az eredetiben) Ez értelmezhető úgy is, hogy alapvetően kétféle munka létezik: az, amelyet „a külső célszerűség határoz meg” (ennek megszűnése a szabadság feltétele), és egy másik, amely akkor eszerint önmagában hordja a célját, vagy legalábbis teljes körűen a munkát végző által irányított és ellenőrzött, és ilyen értelemben nem kívülről meghatározott tevékenység. Mivel, mint korábban láttuk, Marx a munkát az értékteremtéshez köti, ez a második változat egy szabad, öncélú alkotó tevékenység lehet, amely értéket termel ugyan, de nem rendelődik alá a szükségletkielégítésnek: „[a szükségszerűség birodalmán] túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma” (Marx 1974:773). Miután a munkafogalom meghatározására irányuló eddigi kísérleteinkben a munka

legjellemzőbb

vonásának

a

tevékenység

külső

célra

irányultsága

és

szükségletkielégítésre orientáltsága volt, ebből a marxi megfogalmazásból különösen jól látszik, hogy a munka marxi definíciója az emberi tevékenységek sokkal szélesebb skáláját öleli fel, mint az eddig elemzett megközelítések, és ezen belül, a munka (történetileg meghatározott) típusaiban ragadja meg – nem feltétlenül teljesen egyértelműen – a különbségeket. Arendt marxista kritikusai hevesen bírálták Marx munka elméletének Arendt művében megfogalmazott interpretációját. Egyik legfőbb ellenvetésük szerint Arendt nem ismerte föl, hogy Marx munkafogalma, az övétől radikálisan eltérő módon, nem csak a létfenntartáshoz közvetlenül kapcsolódó tevékenységeket foglalja magában, de tartalmazza, mintegy ugyanannak a tevékenységnek különböző aspektusaiként mindazt, amit Arendt a ‘vita activa’ fogalomkörében tárgyal: a munka Marxnál magán viseli a készítés, sőt a cselekvés sok jellemvonását is. (Parekh 1978, Bakan 1978) Arendt azonban nem állítja, hogy a modern társadalom körülményei között ezek a tevékenységek empirikus szempontból feltétlenül élesen elkülönülnének egymástól. Éppen ezért volt szüksége – részben – az antik görög polisz példájának hangsúlyozására is: ott még ténylegesen, mindenki számára egyértelműen és megtapasztalhatóan váltak el egymástól a tevékenységformák. A határozott szétválasztás

22

analitikus szempontból volt fontos; éppen ezen a szétválasztáson és az így elkülönített alapvető tevékenységformák sajátosságainak elemzésén keresztül bontakozik ki Arendt modernitáskritikája. Marx-kritikájának tárgya pedig éppen az, hogy Marx munkafogalma egyszerre tartalmazza több, általa elkülönítettként elemzett tevékenység jellemzőit. Arendthez hasonlóan Habermasnál is sok marxista kritika érte a cselekvéstípusok szétválasztását. Heller Ágnes a normatív tartalomnak a munkából való eliminálását kéri számon Habermason, és egy „antropológiai” munkafogalmat állít az instrumentális racionalitásra redukált munkafogalommal szembe: „Mindennapi tevékenységeinkben a normák és a készségek elsajátítása teljesen egymásba fonódik. ... a célracionalitás nem kizárólag a külső természet elsajátítására irányul, hanem a célracionalitás és az értékracionalitás együtt végzik el belső természetünk szocializálását is.” (Heller 1982:35) Szerinte a munkának kizárólag instrumentális cselekvésként való definiálása elzárja az utat annak vizsgálata elől, hogyan lehetne a munka „rehumanizálható”, hogyan szűnhetne meg az elnyomás és valósulhatna meg az emberi szabadság a munkában és a kommunikációban egyaránt. Egyrészt, Arendthez hasonlóan, munka és interakció szétválasztása Habermasnál sem jelenti azt, hogy ezek a cselekvések a valóságban egymástól teljesen szeparáltan jelennének meg. A szétválasztás itt is analitikus: „... egyáltalán nem vitatom, hogy az instrumentális cselekvések normális esetben kommunikatív cselekvésösszefüggésekbe ágyazódnak ..., de nem látok okot arra, hogy miért mondanánk le egy komplexum megfelelő analíziséről, azaz részeire bontásáról.” (Habermas Erkenntnis und Interesse c. tanulmányából idézi Felkai 1993a:69) Másrészt a német romantika önmegvalósítás-ideáljából eredeztethető marxi koncepciót, amely szerint a társadalmi munkában realizálódik a termelők kollektív önmegvalósítása, Habermas egyrészt szkepszissel kezeli, és nem tartja elméletileg kellően megalapozottnak, másrészt nem tartja alkalmasnak a munka értelmezésére a modern ipari társadalmak keretei között. Az ipari munka „a racionalizálás imperatívuszának nyomása alatt egyre jobban eltávolodott a kézműves tevékenység modelljétől. Ennek megfelelően a munka fogalma elvesztette minden normatív tartalmát az iparszociológiában, a társadalomfilozófiában pedig elvesztette az emancipáció vezető erejének szerepét.” (Habermas 1982:225) Ennek a történelmi fejlődésnek a fényében szerinte illúziónak tekinthető a munkának Heller által kifejtett marxi értelemben való rehumanizálása. Mindazonáltal az esetleges marxista orientációtól függetlenül is a habermasi elmélet egyik leggyakrabban kritizált állítása a munka jellegű cselekvések „normamentessége” (Felkai

23

1993b:45). Ennek pedig nemcsak a munka esetleges emancipatorikus potenciáljának megítélésénél, hanem a fennálló munkaviszonyok kritizálhatóságának szempontjából (Honneth 2009) is nagy jelentősége lenne. Önmagában azonban a tény, hogy az egészleges kézműves tevékenység eszménye alapján kifejtett kritika – amelyre Habermas a fenti idézetben reflektál – az ipari kapitalizmus viszonyai között „magán hordja a pusztán külsődleges álláspont szégyenfoltját” (Honneth 2009:129)16, nem jelenti, hogy elvileg sem létezhetnek a kapitalista munkaszervezetnek olyan normatív aspektusai, amelyek alapján a munkatevékenységhez morális igények kapcsolhatók. Ezekhez Honneth szerint akkor juthatunk el, ha a munka világának vizsgálatakor a társadalomintegráció szempontjait részesítjük előnyben. (Honneth 2009:138 sk) Ennek a szempontnak a munka ma zajló átalakulásának, és a változások elméleti megragadásának nehézségei szempontjából is lesz jelentősége.

2.4 A ‘munka’ meghatározása Foglaljuk össze tehát, mik az eddigi elméleti megfontolások fényében a „munka” nevű emberi tevékenység megkülönböztető sajátosságai más tevékenységekkel szemben. Először is, amikor dolgozunk, tevékenységünk nem szabad, amennyiben egy sor külső kényszernek rendelődik alá. Mindenekelőtt a létfenntartás kényszerének: bár előfordulhat, hogy a munka szórakoztató vagy tartalmában fontos számunkra, ezek a tulajdonságai másodlagosak ahhoz képest, hogy ezzel biztosítjuk egzisztenciánkat, tartjuk fenn magunkat. Ebből következően a munka olyan tevékenység, amelynek célja sohasem önmagában, hanem mindig a tevékenységen kívül van: Arendt és Habermas számára is a munka elsősorban a szabad, önmagáért végzett, interszubjektív cselekvéssel szemben definiálódik. Továbbá, munkatevékenységünket

nem

(kizárólag)

magunk

alakítjuk,

ebben

is

különböző

kényszereknek vagyunk alávetve. Ez sokféle formában jelenhet meg. Legevidensebb módon 16

Korábban Axel Honneth is hajlott arra, hogy a nem-elidegenedett, a munkavégző által elejétől a végéig teljes körűen átlátott ’kézműves’ munka modellje alapján kritizálja Habermas munka (instrumentális cselekvés) fogalmát: „egy kritikai munkafogalomnak kategoriálisan meg kellene ragadnia a különbséget az olyan instrumentális cselekvés között, amelyben a munkát végző szubjektum tevékenységét saját tudásával körfolyamat szerűen vezérli és önkezdeményezően strukturálja, és az olyan instrumentális cselekvés között, amelyben sem a cselekvést kísérő ellenőrzés, sem a tevékenység tárgynak megfelelő strukturálása nincs átengedve a munkavégzés alanyának”. Egy ilyen munkafogalom segítségével értelmezhetővé válna az a törekvés, hogy helyreállítsák „termeléstechnikailag szétrombolt munkacselekvések” valódi „munka-jellegét”. Honneth 1980:222) Későbbi írásában (2009) ezt a fajta kritikát a társadalmi reprodukció struktúráihoz képest külsőnek, és ezért megalapozatlannak minősíti.

24

belső szabályozás és közvetlen ellenőrzés formájában, de tágabb értelemben minden munkatevékenység alá van vetve az adott üzem, gazdasági egység, tágabban a piac rendszerszerű működéséből adódó kényszereknek. A munka tehát ilyen értelemben is kívülről meghatározott tevékenység. Másodszor, a munka alapvetően szubjektum-objektum viszony. Ez, mint arról már szó volt, nem azt jelenti, hogy a munkatevékenység ne ágyazódhatna be – sőt, a munkatevékenységek többségénél ez a helyzet – kommunikatívan strukturált viszonyokba. De a munkát végző személy ahhoz, amire munkája irányul, „munkája tárgyaként”,

megmunkálandó „dologként”,

„visszaszólni képtelen világ-szeletként”17

viszonyul, függetlenül attól, hogy „milyen” az a tárgy.18 Harmadszor, a munkatevékenység jellemzően célracionálisan szervezett rendszerek keretén belül zajlik, és maga a tevékenység is az elérendő cél érdekében „racionalizált”. Definíciónk tehát valahogy így hangozhat: a munka egy a tevékenységhez képest külsődleges cél érdekében célracionálisan szervezett és annak alárendelt tevékenység, amely a tágan értelmezett emberi szükségletek kielégítésére irányul. Látható, hogy ez a definíció nem különbözik radikálisan azoktól, amelyekkel az értelmező szótárakban vagy a szociológiai kézikönyvekben találkoztunk, csupán erősebben hangsúlyoz egyes vonásokat (külső célnak való alárendeltség), illetve elhagy néhány olyan gyakran előforduló definíciós kritériumot, amelyek a cselekvéselméleti vizsgálódások alapján nem tűnnek konstitutívnak a munkafogalom szempontjából (szellemi/ fizikai erőfeszítés, termékek előállítása). A tevékenység saját magán kívüli célra irányultsága konkrétabb és általánosabb érvényű fogódzó, mint a tudatosság, erőfeszítés vagy a természet átalakításának kritériumai. A fizetség kritériumának mellőzésével ez a meghatározás alkalmas arra is, hogy a modern társadalom körülményei között is szép számban jelenlévő nem fizetett munkafajtákat is egyértelműen munkaként definiálja, miközben a fizetség (mint a tevékenység célja, amely szükségletek kielégítését teszi lehetővé) is része a meghatározásnak. Ez azért különösen fontos, mert a tevékenység „öncélúságának” kérdése egyértelműen visszaköszön az elsősorban a pénzbeli ellenszolgáltatást figyelembe vevő köznyelvi értelmezésben is, így ez a megfogalmazás alkalmas lehet arra, hogy összekapcsolja a cselekvéselméleti és hétköznapi 17

Ezt a kifejezést Felkai Gábor a habermasi 'instrumentális cselekvés' fogalmát elemezve használja. Vö. Felkai, 1993b:46. 18 A munka „tárgya” a foglalkozások jelentős részében lehet személy vagy személyek, ilyen a pedagógus, a pszichiáter, sok, a személyes szolgáltatások területén dolgozó egyén, lehet egy eszme, vagy egy tényállás, mint a filozófus vagy a bíró esetében, vagy lehet ezek kombinációja is; mindez azonban nem változtatja át a munkatevékenységet tényleges interszubjektív viszonnyá, ahol a cselekvés „plurális nézőpontokat vonatkoztat egymásra” (Felkai, 1993b:46.). Itt továbbra is egyoldalúan a munkát végző személy nézőpontja érvényesül, akinek a tevékenysége az adott „tárgyra” irányul.

25

munkaértelmezéseket. Amióta ugyanis a munka a modern ipari társadalmakban mindenkire kiterjedt, és mindenkinek – vagy legalábbis a „par excellence” társadalmi lénynek számító férfiaknak – az egyik tevékenysége lett, azóta az emberi tevékenységek hétköznapi és tudományos célú tipologizálásában is fokozatosan kialakult egy – inkább hallgatólagos – egyetértés, amely szerint alapvetően kétféle emberi tevékenység létezik: a munka és a szabadidős tevékenység. Azok a tevékenységek, amelyek eredetileg egyikbe sem tartoztak bele – művészet, közélet, tudomány –, fokozatosan betagozódtak a munka fogalmába (ehhez részletesen lásd a következő fejezetet.) A fő különbség köztük az, hogy az egyik – különböző okokból – kötelező, a másik önként választható. Ha önként választható, akkor azt nyilván azért csinálom, mert jó nekem – a munkát viszont akkor is csinálnom kell, ha rossz. Ebből következően a szabadidős tevékenységet önmagáért csinálom, a munkát viszont az érte kapott ellenszolgáltatásért (pénzért). Ebből következik viszont másfelől az is, hogy a munka fontos, a szabadidős tevékenység viszont nem – hiszen ha fizetnek érte, akkor annak elvégzése a társadalom vagy annak egy része számára szükséges, fontos, hasznos, a szabadidős tevékenység viszont nyilván nélkülözhető, „öncélú”. A 20. század gondolkodása ezeket a tevékenységeket tehát egyértelmű ellentétpárokban állította egymással szembe: munka és hobbi a hétköznapi szóhasználatban az emberi tevékenységeket értelmező legalapvetőbb és legmagátólértetődőbb fogalompárrá nőtte ki magát. Ha azért faragok asztalt, hogy eladjam, vagy mert a családomnak szüksége van rá, hogy azon egyen, akkor az munka, ha csak azért, mert szeretek faragni, és örömömet lelem egy szép tárgy létrehozásában, akkor hobbi.19 Mivel az

önellátás

eseteitől

eltekintve

a

tevékenység

fontosságáról,

hasznosságáról,

szükségességéről alkotott társadalmi ítélet a fizetségben ölt testet, a közgondolkodás a munkát fokozatosan a fizetett tevékenységgel azonosította. A fentiekben áttekintett tudományos definíciók a fizetség helyett különböző kritériumokkal próbálták a munka mint emberi tevékenységtípus sajátszerűségét megragadni, amelyek közül az alaposabb cselekvéselméleti megfontolások alapján két, egymással szorosan összekapcsolódó vonás látszik kiemelkedni: a tevékenységhez képest külső célra való irányultság és a szükségletkielégítés. A fizetség kritériuma azonban alkalmas arra, hogy a hétköznapi észlelés számára az öncélúság / külső célnak való alárendeltség dichotómiájában egyértelmű, jól megragadható határvonalat húzzon. Ennek az egyértelműségnek a gyengülése éppen a mai változások egyik jellemzője: 19

Szimptomatikus, hogy a munkája iránt elkötelezett embert gyakran jellemzi úgy a környezete, hogy a ’munkája egyben a hobbija is’, ráadásul széles körben elterjedt az a nézet, hogy ez az egyik legbiztosabb út a boldogsághoz, vagyis az a munka, amelyik nem hobbi is egyben, az ha nem is tesz boldogtalanná, legalábbis valamilyen ellentételezést igényel. Erről a későbbiekben még lesz szó.

26

jele annak, hogy a munka meghatározása és más tevékenységektől való elkülönítése nem csak a mindennapi gyakorlatban, hanem az elméletben is vesztett egyértelműségéből. Még egy fontos dolgot megtanulhattunk Arendttől és Habermastól, (és persze Marxtól és a marxistáktól is): hogy a munka története lényegében a modernizáció története. Tehát ha mai – mondjuk késői modern – társadalmainkban ebben a tekintetben tapasztalható változásokat szeretnénk megérteni és végiggondolni, akkor a probléma teljes kibontásához nem spórolhatjuk meg magunknak a történeti visszatekintést. Ahogy Jürgen Kocka éppen a munkával kapcsolatban megfogalmazta: „A jelen válságai és változásai más megvilágításba kerülnek, ha történetük háttere előtt szemléljük őket.” (Kocka 2001a:8) Nem a munkafogalom teljes körű eszmetörténeti végigkövetése a cél: egy jelentés megszületését követjük végig, méghozzá a modernizáció, az ipari társadalom felől nézve (mint ahogyan később is majd ahhoz képest próbáljuk meg számba venni az elmozdulásokat). Vagyis azt kérdezzük, hogyan alakult ki az, hogy a modern ipari társadalmakban a munka a pénzkereső munkával azonosítódik, és ebben a formájában a társadalmi identitás alapjaként, a társadalmi helyzet legfontosabb

meghatározójaként

és

a

társadalmi

részvétel

elsődleges

formájaként

értelmeződik.

27

3. A MUNKA JELENTÉSTÖRTÉNETE A munkavégzés a legrégebbi időktől kezdve magától értetődően a létfenntartáshoz, az élelem, ruházat, hajlék biztosításához, az alapvető szükségletek kielégítéséhez kötődött: ez abszolút szükségszerűséget, kényszert jelentett az emberek számára. Ez a létfenntartó tevékenység természetesen meghatározó mértékben fizikai munka volt: a munka hosszú évszázadokon keresztül definíciószerűen a fizikai munkát jelentette. A létfenntartás biztosításának nehézségéből adódóan már a kezdetektől fogva mindenekelőtt a fizikai fáradság, a folytonos erőfeszítés, a külső kényszerűségeknek való alávetettség kapcsolódott hozzá. Magától értetődő volt tehát, hogy az emberek akkor és annyit dolgoztak, amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt, illetve azok, akik a szükségleteiket más módon is ki tudták elégíteni – vagyis például elég erővel vagy hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy mások munkájával biztosíttassák a létfenntartásukat – egyáltalán nem dolgoztak. Az emberiség legkülönbözőbb csoportjainak meséiben, eredetmítoszaiban és vallási szövegeiben újra és újra felbukkan egy álom: a „Paradicsom”, ahol a szükségletek munka nélkül kielégíttetnek. Ahogy Hannah Arendt fogalmaz: „… a könnyű, fáradságtól és munkától megszabadított, istenekéhez hasonló élet utáni vágy olyan régi, mint az áthagyományozott történelem” (Arendt 1994:11) A történelem hosszú évszázadain keresztül a munka elsősorban – bár változó módon és mértékben – negatív konnotációkat hordozott: a szegénységgel, a kényszerrel, a fáradsággal, a kínnal, sőt esetenként a büntetéssel kapcsolódott össze. Nem túl meglepő tehát, hogy a munka nélküli élet a modern polgári társadalmak előtt minden általunk ismert társadalomban az uralkodó kevesek „legmagátólértetődőbb és legjobban bebiztosított előjogai és privilégiumai közé tartozott” (Arendt 1994:11) – de valószínűleg azt is megkockáztathatjuk, hogy ez volt a legmagátólértetődőbb előjog. A munka egyértelműen az alávetettek osztályrésze, vagyis ilyen értelemben az adott társadalomra jellemző uralmi viszonyok közvetlen folyománya. Ha tehát a munka jelentésének történeti változásait, a különböző korok embereinek munkához való viszonyulását akarjuk vizsgálni, semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a munkavégzés, a munkamegosztás rendszere mindig beágyazódott az adott korra jellemző alá-fölé rendeltségi viszonyokba, vagyis a munka értelmezése mindig szorosan összefügg azokkal a kényszerűségekkel, amelyek az uralmi struktúrákból, az uralkodó és alávetett osztályok viszonyából adódnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munka értelmezése mindig egyértelműen levezethető lenne az adott hatalmi viszonyokból. Mint azt remélhetőleg az alábbi fejtegetések is alátámasztják, a munka jelentése nem egyszerűsíthető le

28

arra, hogy benne az uralom struktúrái tükröződnének. Kétségtelen azonban, hogy a munka értelmezésének egyik legfontosabb kulcsát hosszú időn keresztül, az ókortól a fejlett polgári társadalom és jogállam kialakulásáig lényegében az úr-szolga viszony adta, és a munka jelentésének vizsgálatakor megkerülhetetlen az uralom és kényszer problémájának bevonása a vizsgálódásba. A modern társadalmak előtt ebből következően mindig és mindenhol személyükben különültek el egymástól a dolgozó és nem dolgozó csoportok, és ez határozta meg a munka értelmezésének változásait is. Csak a munka újkortól kezdődő felértékelődése hozott igazi fordulatot ebben a folyamatban. Ez, szoros összefüggésben a középkorra jellemző rendi viszonyok felbomlásával és a polgárosodás folyamatával, a modern társadalmakban kialakította azt a helyzetet, hogy – minden korábbinak radikálisan ellentmondó módon – a munka alapvetően pozitív jelentést kapott, maga a munkatevékenység pedig a társadalom minden rétegére kiterjedt, és az egyes emberen belül szerepként különült el. Ennek a gyökeres jelentésváltozásnak

a

folyamatát

fogom

az

alábbi

fejtegetésekben

–

néhány

kulcsfontosságúnak tekintett fordulópont köré csoportosítva – végigkövetni. 3.1 Szabadság versus szükségszerűség – Az antikvitás viszonya a munkához Vizsgálódásunkat kezdjük az antik görög társadalomnál. Ez azért is tűnik célszerű kiindulópontnak, mert ezekben a társadalmakban a munka nagyon élesen elkülönült az emberi tevékenység más formáitól, és egyértelműen kapcsolódott az emberi élet bizonyos tereihez: a tevékenységtípusok lokalizáltsága és hierarchiája világos, és az egész társadalmi működés szempontjából konstitutív volt. A görög-római antikvitás viszonyát a munkához általában egyértelműnek szokták tekinteni. Ahogyan Manfred Brocker fogalmaz, a munka iránti ókori megvetést illusztráló idézetek, források „meglehetősen zárt képet alkotnak” (Brocker 1992:405), így a munka ókori megítélése az irodalomban nem is különösebben vitatott. Ennek a felfogásnak a lényege a szükségszerűségnek alárendelt munka és a szabadság összeférhetetlensége, az a felfogás, hogy a létfenntartást szolgáló munka nem egyszerűen az emberi tevékenységek legalacsonyrendűbbike, hanem a teljes, szabad emberi20 élettel tökéletesen összeférhetetlen. A görög mitológia számon tart egy „aranykort”, amikor még nem kellett dolgozni, hiszen, mint Hésziódosz írja, a föld „magától” hozott termést: „Akkor még mindenki fölött Kronosz 20

Ami persze ekkor – és még sokáig – definíciószerűen férfi életet jelentett.

29

égi király volt, / s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó, / távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség / sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől / karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket; / mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek, / csak jóban volt részük; a föld meghozta magától / bő termését és dolgozni merő gyönyörűség / volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett / nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.” (Hésziodosz 2005:25)21 Miért lett hát szükség arra, hogy az ember kemény munkával kényszerüljön fenntartani az életét? A görög magyarázat nagyon hasonló a Paradicsomból való kiűzetés bibliai történetéhez: az embereknek az istenekkel való vetélkedésükért kellett bűnhődniük, a munka Zeusz haragjának eredményeképp kényszerítődött az emberiségre. A görögök válasza erre az emberi élet szigorú kettéválasztása volt: a munka és a szabad emberhez méltó tevékenységek térben és személyek vonatkozásában is elkülönültek, mintegy az egyik rész (nők, szolgák) áldozata árán biztosítva mentességet a másik résznek (szabad férfiak) az isteni büntetés alól. Hannah Arendt a klasszikus kor görög poliszainak példáján mutatja be ennek az elválasztásnak a tökéletes megvalósulását (Arendt 1994). A poliszban nemcsak hogy élesen elkülönültek egymástól a tevékenységformák, hanem szigorúan el voltak választva egymástól azok a terek is, ahol ezek lejátszódtak. Az antik gondolkodás az emberi élet két terét különbözteti meg: a privát és a nyilvános teret. A privát az a tér, amely mindenkinek sajátja, tulajdona a világon belül; ahová visszahúzódhat, és amely (az egyéni létfenntartás, fajfenntartás stb. szempontjából) megteremti azt a hátteret, amelyből a szabad polgár kiléphet a nyilvánosságba. A magánszférát a hierarchikus uralmi viszonyok, a kényszer, a szükségszerűségnek való teljes alávetettség jellemezték. A nyilvánosság ezzel szemben a szabadság és az egyenlőség terrénuma. Az ide belépők mintegy kívül hagyják a köztük meglévő különbségeket: mint a polisz polgárai, itt mindannyian egyenlők. A nyilvánosság terébe semmi olyasmi nem kerülhetett be, ami bármilyen módon nem fért össze a szabad cselekvés elvével: az ilyen tevékenységek egyértelműen a privát szférába tartoztak. A privát térbe tartozott tehát minden munka jellegű tevékenység is, hiszen az a létfenntartás szükségességének van alávetve. A nyilvános térbe csak a mindenféle szükségszerűségtől szabad ember léphetett ki, tehát mindenki, aki dolgozott, egyértelműen ki volt zárva onnan. Ebben a tekintetben Platón is nagyon egyértelműen fogalmaz: „… nem is kell és nem is szabad senkinek szabad emberhez méltatlan üzletekkel és foglalkozásokkal pénzt keresni,

21

vö. ehhez Németh 2007:16 is

30

hiszen a banauszia22, melynek már neve is meggyalázó, megakadályozza a szabad jellem kifejlődését, tehát gondolni sem szabad arra, hogy ilyen úton gyűjtsünk vagyont.” (Platón 1984:649 sk, idézi Brocker 1992:405). A közösség ügyeiben való részvételből, a csak szabad emberhez méltó ‘bios politikos’-ból Arisztotelész is kizárja a munkával foglalatoskodókat: „… a legtökéletesebb városállam nem csinál a kézművesből polgárt. … a polgári erényt, amelyről szóltunk, nem tulajdoníthatjuk mindenkinek, még a szabadoknak sem, hanem csak azoknak, akik a kényszerű munkától mentesek”. (Arisztotelész 1984:143) Bár megengedi, hogy a különböző berendezkedésű államokban a gyakorlatban ebben a tekintetben nagy különbségek lehetnek, nem hagy kétséget afelől, hogy az az optimális eset, ha a munkavégzés és a polgári jogok gyakorlása teljes mértékben kettéválik: „… a legjobb alkotmányú városállamban, amelynek polgárai általános értelemben véve minden föltétel nélkül igazságszeretőek,

ott

a polgárok

sem

kisiparosi,

sem

kiskereskedői

életet

nem

folytathatnak…; de még csak földművesek sem lehetnek.” (Arisztotelész 1984:290). Szabadnak lenni ebben az összefüggésben annyit jelentett, mint „szabadnak lenni a minden uralmi viszonyban benne rejlő egyenlőtlenségtől, olyan térben mozogni, amelyben sem uralkodás, sem alávetettség nem létezik.”(Arendt, 1994:34)23 A nyilvános térhez tartozó tevékenységforma a „cselekvés”; ez már definíciója szerint is feltételezi a többi embert, az interakciót, és a nyilvános térre jellemző uralom- és kényszermentes viszonyokat. A munka tehát egyértelműen a privát szférában, a cselekvés pedig a nyilvános szférában lokalizálódott. A kézműves-művészi tevékenység (Arendt terminológiájában: készítés) kategóriájába tartozó tevékenységek megítélése a klasszikus ókori gondolkodásban változott ugyan az idők során, de lényegében nem különítették el a mindennapi létfenntartó munkától, és egyértelmű volt, hogy ezek a tevékenységek – mint tevékenységek, és nem mint művek, amelyek a közös világot rendezik be – sem tartozhattak a nyilvánosság terébe. (vö. Arendt, 1994:77 sk.) Az antikvitásban megvolt ennek a háromfajta tevékenységnek a hierarchiája is. A legalacsonyabbrendűnek a munkát tartották. A létfenntartást szolgáló tevékenységet végző ember tulajdonképpen nem rendelkezik sajátosan emberi minőségekkel; nem mintha azok potenciálisan nem lennének meg benne, csak éppen mert ezeket a tevékenységeket végzi,

22

A ’βᾰναυσία’ jelentése a szótár szerint nemcsak a ’kézműves munka’, hanem használták ’egy puszta kézműves szokásai, közönségesség, rossz ízlés’, sőt ’kuruzslás, szélhámosság, sarlatánság’ értelemben is (Liddell-Scott-Jones: A Greek-English Lexicon, 9th edition, Oxford: Clarendon Press, 1996), tehát semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a kétkezi munka semleges, „értékmentes” megjelölése lett volna. 23 Arendt fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ennek a nyilvános szférában uralkodó, különbözőségen alapuló egyenlőségnek (Gleichheit) azonban semmi köze a modern társadalmak egyformaságon alapuló egyenlőségfogalmához (Egalität), vö. ehhez: Arendt, 1994:42. és 209.

31

önmaga is teljes mértékben a szükségszerűségnek rendelődik alá.: „ … a szakmájukban, kétkezi munkájukban nemcsak a testük tört meg, hanem a szolgai gürcölésben a lelkük is elkorcsosult.” – magyarázza Platón „Az állam”-ában Szókratész Adeimantosznak, hogy miért nem alkalmasak a kétkezi munkát végzők a magasabb rendű tevékenységekre. (Platón 2008: 495d) A szükségszerűségtől uralt ember tehát nem lehet szabad: ezért volt szükségük a polisz polgárainak rabszolgákra, akik a szükségszerűség, a létfenntartás, vagyis a munka terheit magukra véve lehetővé tették uraiknak a szabad, fogalmaik szerint egyedül emberhez méltó életet. A tevékenységek hierarchiájának csúcsán a cselekvés, a közös nyilvánosságban, a közösség ügyeiben – a politikában – való részvétel állt. Ezt a „zárt képet” azért némileg színezi néhány körülmény. A munkához való fentebb leírt viszonyulás érvényességének időbeli korlátozottságát hangsúlyozza például Herbert Applebaum (2008:46.sk): szerinte csak a ‘klasszikus’-nak nevezett korszakkal alakult ki, és igazából csak a poliszok világára volt jellemző. Bár ez csak keveset változtat az összképen (hiszen ez volt az a korszak, amely az európai kultúra meghatározó forrásvidékét jelenti), mégis érdekes adalék, hogy a klasszikus korszak hajnalán keletkezett homéroszi eposzokban a munka ábrázolásában nyoma sincs a megvetésnek: a társadalom legkülönbözőbb rétegeibe tartozó szereplők egyaránt magától értetődő természetességgel végeznek kétkezi munkát. (Applebaum 2008:46) Applebaum szerint a klasszikus korszak végén, a hellenisztikus korban ugyancsak enyhülni látszik a munkához kapcsolódó negatív viszonyulás: a korszak egyik meghatározó filozófiai áramlata, a sztoicizmus egyenesen „átalakította a kétkezi munka iránti attitűdöt, és kialakította a »hivatás« fogalmát” (Applebaum 2008:47), előkészítve ezzel a kereszténység – Applebaum szerint pozitív fordulatot hozó – munkaértelmezését. Az ókori munka-felfogásról alkotott képünket kissé árnyaló források közül talán a legfigyelemreméltóbb – és mindenképpen a legközismertebb – Hésziodosz Munkák és napok című műve, amelyben többek között így fogalmaz: „dolgozzál, s jobban kedvelnek az istenek akkor … nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni …” (Hésziodosz 2005:29) A látszólagos ellentmondás feloldására mindazonáltal több magyarázat is kínálkozik. Egyrészt Hésziodosz, bár a homéroszi eposzok keletkezéséhez képest később alkotott, azért a poliszok igazi virágkora előtt élt. Másrészt – Arendt magyarázata szerint – Hésziodosz is különbséget tesz munka és készítés között, és az előbbi nála is magától értetődően a rabszolgák osztályrésze, illetve valójában nem magát a munkát dicséri, hanem a mindennapi életet, a magával-magáéval megelégedő, magát a nyilvános ügyektől távoltartó kisembert (vö. ehhez Arendt 1994:78. és 334.). Ez a magyarázat azonban éppen a közös ügyekkel való foglalkozás

32

értelmében vett cselekvés – Arendt által is leírt – kitüntetett szerepének tükrében látszik kevéssé meggyőzőnek. Kicsit másképp próbálja feloldani az ellentmondást Werner Conze: szerinte Hésziodosz nem a munkáról általában, csak a szabad paraszt mezőgazdasági munkájáról beszél, mint ami „isteni elrendelés az emberek számára” (Conze 1972:155). Kétségtelen, hogy a földművesség és más munkák megkülönböztetése nem idegen a görög gondolkodástól: a fentebb idézett szöveghelyen Arisztotelész sem véletlenül tesz különbséget a kézművesek-kereskedők és a földművesek között: az előbbiek azért nem lehetnek szerinte polgárok mert „az ilyen élet nemtelen, és az erénnyel ellenkezik”, az utóbbiaknak viszont kis túlzással csak a szabadidejük hiányzik hozzá: „hiszen ráérő időre van szükségük mind az erény kifejlesztéséhez, mind a közéleti munkássághoz” (Arisztotelész 1984: 290) Legalább ugyanilyen érdekesek azok a szavak, amelyeket Thuküdidész ad Periklész szájába: „A szegénység megvallását nem tartjuk szégyennek, sokkal szégyenletesebbnek azt, ha valaki nem igyekszik munkájával kikerülni belőle. Egyformán gondunk van a házunk és az állam ügyeire, és bármilyen mesterséget űzzön is valaki közülünk, jól tájékozott a közügyekben.” (Thuküdidész 1960:139) Ezzel kapcsolatban azonban nem árt rámutatnunk arra, hogy bár az athéni demokrácia virágkorában elvileg valóban nem zárta ki a polgárjogból a mesterséget űzőket, sőt e jogok gyakorlása szempontjából semmilyen különbséget nem tett köztük, a szabad munkát végzők, kézművesek, kereskedők kb. 80% százaléka nem rendelkezett polgárjoggal (Arendt 1994:333).24 Míg egyfelől bizonyára helyénvalóak a fenti megszorítások a munka görög megvetésének általános érvényét illetően, másfelől azonban a munkának ez az értelmezése messze túl is terjed a görög klasszikus koron: a kézműves- és bérmunka leértékelése az ókorban korántsem csak a görög polisz specifikuma volt. Ennek alátámasztására Conze Hérodotoszt idézi, aki szerint „… csaknem az összes barbár nép szemében nem sok becsülete van az olyan embereknek, akik valamilyen mesterséggel foglalkoznak, azokat viszont, akik nem értenek a kézművességhez, és kiváltképp a hadi tudományokban jártasak, nemeseknek tartják.” 24

Sarkady János Thuküdidész magyar kiadásához fűzött jegyzeteiben szintén szükségesnek érezte kommentálni a munkával kapcsolatban itt megnyilvánuló attitűdöt. Véleménye szerint a „fősodortól” való látszólagos eltérés a szöveg korai keletkezésével magyarázható: „…az V. századi Athén közvéleménye még megbecsülte a munkát, és a munkát rabszolgai tevékenységnek bélyegző szemlélet még nem volt elterjedve.” (Sarkady 1960:219) Azonban ez a szöveg már az athéni demokrácia virágkorára, a klasszikus görögség virágkorára esik, Thuküdidész nem sokkal Arisztotelész és Platón előtt alkotott. Bár a munka megvetése nyilvánvalóan nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, és feltehetőleg az időszak folyamán erősödött, mégis érdemes itt egy másik szempontot is megfontolnunk: a munka diszkvalifikáló hatása a szellemi elit filozófiája volt, Periklész pedig akinek szavait Sarkady szerint Thuküdidész hűen adja vissza - a köznép előtt beszélt. Könnyen elképzelhető, hogy a széles tömegek munkához való viszonya sokkal színesebb volt annál, mint amit a fennmaradt filozófiai és irodalmi forrásokból összeálló „zárt kép” sugall nekünk.

33

(Hérodotosz 2000:181, idézi Conze 1972:155). A munka megvetése egyértelműen jelen volt a római gondolkodásban is. Cicero is megkülönbözteti a szabad, nemes „művészeteket” (artes liberales) a nem szabad, alacsonyrendű és megvetendő tevékenységektől (vö. ehhez Conze 1972:156 sk vagy Brocker 1992:407 sk). Cicero De officis-éből egyértelmű, hogy a megvetés nem elsősorban a rabszolgáknak, hanem a bármely embert rabszolgává tévő munkának szól. „Ez annyit jelent, hogy a kétkezi munka végzése fizikai, szociális, morális és intellektuális értelemben is diszkvalifikál. A bérért végzett munka is, például a napszámosoké, megbecsteleníti az azt végző embert, hiszen aki bért fogad el, az éppen ezáltal rabszolgává válik.” – értelmezi O. G. Oexle Cicero idevonatkozó sorait (Oexle 2000:69). Cicero ezt a felfogást szerinte mint általánosan jellemzőt írja le. Az antikvitás értékrendje szerint tehát a cselekvés, a sem a létfenntartás szükségszerűsége által, sem a cél-eszköz viszonynak való alárendeltség által nem kötött politikai cselekvés volt az egyetlen sajátosan emberi tevékenység, amelyben az ember egyedisége, „ki”-léte megnyilvánulhatott. A szabad politikai cselekvés és a nem szabad, szükségszerűségnek alárendelt munka az ókorban szigorú ellentétpárokban íródott le: „szabadság versus szükségszerűség, egyedi, kiemelkedő tettek versus repetitív tevékenység, az élet kockáztatása versus az élet fenntartása, tettek a nyilvánosság fényében versus a rejtett privátszférában való tevékenykedés és privát tranzakciók, a nyelv által konstituálódó együttlét versus néma termelés a természettel zajló monológban” összegzi ezeket az ellentétpárokat Brocker (1992:405 sk). Szöges ellentétben áll ezzel az az újkortól kezdve kialakult és a modern társadalomban kiteljesedett felfogás, amely a munkát tartja az ember elsődleges tevékenységének. Ennek a változásnak a következő fontos állomása a kereszténység meghatározóvá válása volt az európai gondolkodásban. 3.2 „Vita contemplativa simpliciter melior est …” – A kereszténység és a munka Amennyire egységes a szakirodalom a munka ókori megítélésében, annyira markánsan eltérő véleményekkel találkozunk a kereszténységnek a munka jelentésváltozására gyakorolt hatását illetően. Némileg leegyszerűsítve úgy foglalhatnánk össze, hogy alapvetően két koncepcióval találkozunk: az egyik szerint a munka értékelésében a pozitív fordulat a kereszténység megjelenésével kezdődik, a másik szerint jóval később. Ez utóbbi álláspontot képviselve Arendt meglehetősen sarkosan fogalmaz. Szerinte a munkához való viszony átalakulásában nagy szerepe volt ugyan a kereszténység elterjedésének és uralkodóvá válásának, de ennek

34

„semmi köze a munka modern dicsőítéséhez, aminek sem az Újszövetségben, sem a teljes keresztény hagyományban az újkor előtt semmi nyoma, bármennyit fáradoztak is a modern értelmezők azon, hogy ezt beleolvassák a szövegekbe”. (Arendt 1994:309) Hasonlóan vélekedett már Max Weber is, aki szerint „egyszerűen mese, hogy a munka – például az Újtestamentumban – valamiféle új méltóságot kapott.” (Weber 1999:39) A szakirodalomban általában is többségi véleménynek tűnik, hogy „az ókori munkafelfogás lényegét tekintve megegyezik a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező keresztény munkafelfogással”. (Németh 2007:70.), mindazonáltal szép számmal akadnak képviselői annak

az

irányzatnak

is,

amely határozottan

nagyobb

jelentőséget

tulajdonít

a

kereszténységnek a munka átértékelődésében. Gertrude Mikl-Horke munkaszociológia tankönyve szerint például a kereszténység egyértelműen felértékelte a munkatevékenységet: „A munka … teljes mértékben pozitív jelentést kap … sőt, azonos szintre kerül az imádkozással. … nem megbecstelenít, hanem érdemessé tesz. (…)

A kereszténység

hozzásegítette a munkát ahhoz, hogy általános jelentőséggel bírjon az erkölcs és a jellem szempontjából.” (Mikl-Horke 1991:16). Sőt, O.G. Oexle szerint már az Ószövetségben megtalálhatók a munka felértékelődésére vonatkozó utalások. Ilyen lenne maga a teremtő munkát végző Isten személye (vö. Ter 2,1-4), illetve az ember által kapott első – Oexle értelmezésében munkára felszólító – kinyilatkoztatás: „… Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Ter 2,15), vagy a tízparancsolatnak a pihenőnap megszentelésére vonatkozó szakasza (Kiv 20,9). Oexle számos további újszövetségi helyet (elsősorban Máté és Lukács evangéliumának egyes szakaszait, illetve Pál leveleit) is felsorol annak alátámasztására, hogy a kereszténység „új, pozitív értékelést” adott a fizikai munkának (Oexle 2000:78). Ahhoz, hogy világosan lássunk ebben a kérdésben, érdemes a problémát két részre bontani. A kereszténység munkához való viszonya nem hoz változást abban az értelemben, hogy a fizikai munkavégzést más emberi tevékenységekhez képest felértékelné, magasabb rendűnek tekintené. Fontos változás azonban, hogy ténylegesen szakít azzal a – még a késői antikvitásra is egyértelműen jellemző – szemlélettel, hogy a végzett fizikai munka személyükben értékeli le az azt végzőket, gyakorlatilag nem tekintve őket az emberi társadalom részének. A kereszténységben Isten előtt hangsúlyozottan mindenki egyenlő: ebből a szempontból nyilván valóban jelzésértékűnek kell tekinteni például azt a több elemző által is kiemelt tényt, hogy az Újszövetség főszereplőinek jelentős része hétköznapi, fizikai munkát végző személy (halász, vámos, ács stb.) (vö. pl. Oexle 2000:69. vagy Applebaum 2008:48).

35

A kereszténység megjelenésében Arendt is alapvető fordulópontot lát, ha nem is közvetlenül a munkatevékenységhez való viszonyulás tekintetében25, hanem a közös világ megítélésében, ami azonban közvetett módon a munka szerepére is döntő hatással volt. A kereszténységgel ugyanis a halhatatlan tettek helyett az örökkévaló lélek, azaz a halhatatlan közös világ helyett az egyén örök élete került a középpontba. Vagyis: „Amit a világ és az ember viszonyának keresztény megfordítása politikailag jelentett, azt azon lehet legjobban világossá tenni, hogy az egyéni élet most pontosan arra a helyre lépett, ahol a római antikvitás gondolkodásában a politikai közösség ‘élete’ állt.”(Arendt 1994:307). A világ jelentőségének, szerepének ez a radikális leértékelődése egyrészt maga után vonta a cselekvés és a készítés tevékenységének a háttérbe szorulását, sőt, az egész ‘vita activa’ jelentősége elhalványodott, s a ‘vita contemplativa’, a szemlélődő élet felsőbbrendűsége vált meghatározóvá26. egyén életének felértékelődésével

27

Másrészt, az

az élet fenntartását szolgáló munka is nagyrészt

megszabadult attól a megvetéstől, ami korábban sújtotta. A saját élet fenntartására vonatkozó parancs abszolút erejét jól érzékelteti a megszegéséért járó büntetés: az öngyilkostól az egyház megtagadta a keresztény temetést, aminél rosszabb a korabeli felfogás szerint aligha történhetett valakivel (Arendt 1994:309). Az ‘élet mint legfőbb jó’ elvének megjelenése, mint látni fogjuk, meghatározó jelentőségű a további fejlődés szempontjából. A vallási háttér későbbi elhalványodása sem rendítette meg az élet központi szerepét, sőt az a továbbiakban csak erősödött. A kereszténység tehát általában leértékeli a tevékeny, nagyon tág értelemben a „világi hívságoknak” szentelt életet: vallási szempontból a legmagasabbrendű a világi dolgoktól elforduló, kontemplációnak szentelt remete- illetve a később kialakuló szerzetesi életforma. A világi tevékenységek ehhez képest mind alacsonyabbrendűnek számítottak: ez a legnagyobb fokú leértékelődést természetesen az arendti értelemben vett „cselekvés”, a „közös ügyeinkkel való foglalatoskodás” körébe tartozó tevékenységek számára jelentette. A munka felértékelődése is csak viszonylagos azonban. A létfenntartást biztosító fizikai munka elvesztette ugyan emberhez méltatlan, az ember voltot megkérdőjelező értelmezését, sőt, az ember Isten által elrendelt földi kötelességének tekintették, másfelől azonban ez nem egy 25

Sőt, Arendt szerint a csak az élet fenntartását szolgáló „opera servilia” iránti megvetés bizonyos mértékig a 18. századba nyúlóan fennmaradt, vö. Arendt 1994: 334 26 Ennek gyökereit szintén megtaláljuk már az antikvitás gondolkodásában. A „bios theoretikos” felsőbbrendűsége nagyon egyértelműen megjelenik például a Nikomakhoszi etika 1. könyvének harmadik, illetve 10. könyvének 7-10. részeiben (Arisztotelész 1987) Vö. ehhez még Brocker 1992:406., vagy Arendt 1994:19 sk. 27 „A földi élet hasonlíthat ugyan siralomvölgyhöz, mégis a halhatatlanság kezdete és feltétele, és mint ilyen kezdetnek, abszolút értéke van.” Arendt 1994:308.

36

pozitív értelemben elrendelt kötelesség, hanem az eredendő bűn miatt kirótt isteni büntetés volt a földi halandók számára, és ez a munka stigmatizálását is jelentette: „… a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat … Arcod verítékével eszed kenyeredet …”– mondja az Úr Ádámnak a Paradicsomból való kiűzetéskor (Ter 3,17-19.). A reformáció előtti kereszténység azonban nem értelmezte úgy ezt a parancsot, mint ami minden egyes emberre vonatkozik. Aquinói Szent Tamás például Weber szerint csak az emberi nemre általában tekinti érvényesnek (Weber 1982:100, 242) – az már a részint isteni gondviselés, részint „természeti okok” folytán kialakuló munkamegosztás függvénye, hogy konkrétan az emberiség mely tagjainak arca verejtékével teremtődik elő az összesség kenyere. Hasonlóan értelmezi Aquinói Szent Tamásnak a „Summa theologica”-ban kifejtett véleményét Arendt is: az élet fentebb leírt felértékelődésével összhangban „a kötelezettség testünk életben tartására vonatkozik, nem pedig a munkára, ha valaki a létfenntartását koldulásból is meg tudja oldani, annál jobb” (Arendt 1994:309). Ebből következően „aki tehát más módon nem tudja a megélhetését biztosítani, annak kétkezi munkát kell végeznie” (a Summa theologica-ból idézi Brocker 1992:417)28. Vagyis aki meg tud élni a vagyonából, vagy aki a magasabbrendűnek tekintett szemlélődő szerzetesi életet választja, az mentesül ez alól a kényszer alól – a munkának a középkori gondolkodásban láthatóan még semmilyen önértéke nincs. Bizonyos erkölcsi-vallásos értékre a munka egy esetben tehet szert (és ez sajátos módon éppen negatív értelmezéséből, azaz örömtelen, fáradságos voltából, büntetés-jellegéből, szegénységgel való erős összekapcsolódásából adódik): ha az aszkétikus-vallásos önfegyelmezés eszközeként alkalmazzák (Schatz 2004:74), de ez aztán végképp nagyon messze esik a munka későbbi felértékelődésétől, hiszen itt a kétkezi munka a böjtöléssel, virrasztással és az önkínzás más, sokkal durvább formáival kerül egy szintre. Ez az értelmezés, nem pedig a „munka iránti pozitív attitűdök” – ahogyan azt például Applebaum (2008:48) értelmezi – lehet a kulcsa a szerzetesrendek munkához való viszonya kérdésének is. A bencések híres jelmondatát („ora et labora”) szokták a munka felértékelődésének alátámasztására is idézni29, véleményem szerint azonban sokkal inkább a test és a lélek fegyelmezésének szándéka tükröződik benne. Nem a munka értékes, hanem a lustálkodás veszélyes és bűnre csábító, és Szent Benedek ennek elkerülését tartotta fontosnak: 28

Weber szerint ez az értelmezés általánosan elterjedt volt: „Mindazonáltal, ha nem tudunk megélni a mecénások adományaiból vagy közvetlenül koldulásból (…), akkor a résztvevők a kezük munkájából élnek (…) A korai keresztény egyház útmutatásai éppúgy ezt ajánlják, mint Szent Ferenc igazi előírásai.” Weber azonban hangsúlyozza, hogy ennek semmi köze a munka megbecsüléséhez, és ez azzal függ össze, hogy minden „etikai beállítottságú” vallásban „ a kezdetek direkt módon gazdaságellenesek”. (Weber 1999:39) 29 vö. pl. a fentebb idézett Mikl-Horke 1991:16.

37

a Bencés regula XLVIII. pontja szerint a „Henyélés a lélek legfőbb ellensége.” (vö. Németh 2007:18)30 Az a gondolat, hogy a tétlenség „a bűnök melegágyául szolgál” (Castel 1998:155), és ezért a munka ilyen értelemben is erkölcsi kötelesség az alsóbb osztályok számára, végigkíséri az egész középkort, és meghatározóan hat a fizikai munkát végzőkkel kapcsolatos attitűdökre még az újkorban is. A munka tehát kényszer, de egyszersmind a fenti értelemben erkölcsi kötelesség is volt mindazok – legalábbis mindazon szegények – számára, akik erre koruk és egészségi állapotuk folytán képesek voltak: már Pál apostol maga is több levelében felhívja erre a hívek figyelmét31. Ezt természetesen nem úgy értette, hogy mindenkinek kétkezi munkát kellene végeznie, hanem úgy, hogy mindenki tevékenykedjen a neki rendelt pozícióban: „aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot hite szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson” (Róm 12,4-8); ez mégis mindenképpen bizonyos felértékelődést jelentett minden munkatevékenység, így az egyszerű létfenntartó tevékenység, az arendti értelemben vett „munka” számára is. A páli gondolat központi eleme azonban éppenséggel nem a munka fontossága volt, hanem az Isten által kijelölt helyen való megmaradás arra a rövid időre, ami még az Úr eljöveteléig – a korai keresztények várakozása szerint – hátra volt. (vö. Weber 1982:104) A munkavégzés Isten parancsa és felebarátainkkal szembeni kötelesség, de jellege, tartalma tulajdonképpen közömbös. Ez az értelmezés még nagyon messze van a reformáció hivatásetikájától: a világi munka – a fentebb kifejtett értelemben – Isten által az emberiségre mért kötelesség ugyan, de igazi vallási jelentősége nincs: az üdvözüléshez mindenekelőtt az imádkozáson és a kontempláción keresztül vezet az út. „Vita contemplativa simpliciter melior est quam vita activa.” – hangzik Aquinói Szent Tamás sokat idézett mondata32, amely tulajdonképpen tömören összefoglalja az egész korszak hozzáállását a munkához és a tevékeny élethez általában. Ilyen értelemben a munkavégzés erkölcsileg közömbös, bizonyos tevékenységek végzése, illetve a túlzott meggazdagodás pedig vallási szempontból aggályos is lehet (vö. Weber 1982:82 ill. 97. sk.).33

30

Egyértelműen az aszkézisben látja a szerzetesrendek munkához való viszonyának magyarázatát Weber is, aki mindazonáltal úgy fogalmaz, hogy a munkának, mint az aszkézis eszközének a szerzetesrendeknél mégis csak lett egyfajta „becsülete” (Weber 1999: 39) 31 1Tessz 4,11-12, 2Tessz 3,7-12; ez utóbbiban található a nevezetes kitétel, miszerint „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”, amely azonban Weber szerint csakis az élősködő hittérítőkre vonatkozik (Weber 1999:39). 32 A „Summa theologica”-ból idézi pl. Conze 1972:162, vagy Arendt 1994:310 33 Weber ennek alátámasztására idézi többek között Pascal álláspontját, amely szerint a világi munkálkodás megbecsülése, illetve az erre való törekvés „csak hiúsággal vagy ravaszsággal magyarázható” (Weber 1982:100).

38

Összefoglalva tehát a középkori kereszténység munkához való viszonyulását, egyfelől az ókori felfogás egyenes folytatásának tekinthetjük, amennyiben továbbra sincs szó közvetlenül a munka felértékelődéséről. Másfelől azonban volt a korszak felfogásában három olyan fejlemény, amely közvetetten mégis előkészítette a talajt a munka újkori felértékelődése számára. Az első a túlvilágra irányuló, szemlélődő élet minden korábbinál egyértelműbbé váló primátusa, amely a tevékeny élet formáinak erőteljes – lefelé – nivellálódását hozta magával, megszüntetve közöttük az addig egyértelmű hierarchikus különbségeket. A második az (Isten által adományozott) emberi élet abszolút értékként való megjelenése, amelynek fenntartása az egyén feltétel nélküli kötelessége – ha más lehetőség nincs, akár kétkezi munkával is. A harmadik pedig az a jelentős elmozdulás, amely a dolgozó rétegeket bizonyos értelemben a társadalom részévé fogadja, még ha egyértelműen a hierarchia legalsó fokára helyezi is őket: a kétkezi munka már nem diszkvalifikál, nem ellentéte a teljes, valódi emberi életnek. „Mindössze” az emberi tevékenységek legalacsonyrendűbbike. 3.3 „Isten ezt és csakis ezt akarja” – A hivatásgondolat a reformációban A világi munkavégzés értékelése és értelmezése szempontjából az igazán radikális változást a reformáció tanainak Max Weber korszakos művében leírt hatása jelentette. Weber elemzésének célja annak megmagyarázása, hogy milyen összefüggésben van a nyugati fejlődés specifikuma, a szabad munka racionális-kapitalista szervezete a protestáns felekezetekhez tartozó csoportok gazdasági racionalizmusra való hajlamával, és ez milyen módon következik a protestantizmus egyes irányzatainak bizonyos hittételeiből. A „protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” közötti összefüggés kifejtése során nyilvánvalóvá válik, hogy az igazi változás az érintettek „munkára való beállítottságában” (Weber 1982:41) következett be. Miben is állt ez a változás? Az első lépést a lutheri hivatásfogalom jelentette. A legfontosabb, és a korábbi keresztény felfogáshoz képest újszerű állítás az, hogy „minden körülmények között az evilági kötelességek teljesítése az egyetlen út Isten tetszésének elnyeréséhez, hogy Isten ezt és csakis ezt akarja, s hogy éppen ezért Isten előtt teljességgel egyenlő minden bevett hivatás.” (uo. 99). Azaz minden világi foglalkozás („Beruf”) – és nem csak a papi – hivatásként („Berufung”) (uo.91) értelmeződik, és ezáltal vallásos színezetet kap. „Mert bizony az Isten fáradozik majd általad minden dologban; ő feji meg általad a kecskét, és a legszolgaibb teendő is az ő javára van, s egyaránt kedves neki a legnagyobb és a legkisebb szolgálat”– idézi Luthert Weber (uo. 99). Nagyon fontos és újszerű Luthernél annak

39

a kifejezett hangsúlyozása, hogy ebbe minden tevékenység beletartozik. Ez az egyszerű létfenntartást szolgáló tevékenységeket, a legmegvetettebb szolgamunkákat is átértelmezi, és a korábban egyeduralkodó ‘létfenntartás-kényszer’ illetve ‘büntetés-fegyelmezés’ értelmezés mellé legalábbis odatesz egy újat: minden munka egy magasabbrendű értelemben vett szolgálat, és mint ilyen Istennek tetsző. Ez radikálisan átszínezi a munkához való viszonyt, még akkor is, ha Weber a saját gondolatmenete szempontjából a fordulópontot nem ide helyezi. Luther egyformán fontosnak és értékesnek tekinti a szellemi és a fizikai munkát – a munkaformák különbözőségében számára a teremtés rendje nyilvánul meg. Ezzel függ össze, hogy Luther hivatásfelfogása – mint arra Weber felhívja a figyelmet – statikus: mindenki maradjon meg abban a pozícióban, ahová Isten őt állította, elégedjen meg azzal, és ott tevékenykedjen a közösség javára. Ez erősen emlékeztet az idézett páli megfogalmazásra, azaz Luther hivatásfogalma ilyen értelemben tradicionális maradt.

A munka értelmezése

szempontjából azonban már ez is nagy változás a korábbi korszakok szemléletéhez képest. Az egyes ember munkához való viszonyulása, beállítódása szempontjából mégis még nagyobb a jelentősége a Weber által kiemelt puritán áramlatoknak (kálvinizmus, pietizmus, metodizmus). A puritán hivatáseszmény hozza meg az igazi felértékelődést a munka számára, amennyiben az a hivatásszerűen végzett keresőtevékenységet kifejezetten vallási-erkölcsi tartalommal ruházza fel: „a munka az életnek Isten által megszabott öncélja” (uo. 241). Vagyis a meggyőződéses kálvinista, amikor az örömöktől, az érzékiségtől szigorúan tartózkodva,

teljes

életét

a

fegyelmezetten,

szorgalmasan,

racionálisan,

lehető

leghatékonyabban végzett munkának szenteli, akkor Isten által megszabott kötelességét teljesíti, és az Ő nagyobb dicsőségét szolgálja.34 Az,

hogy hivatásunkban

hajtjuk

végre

Isten

akaratát,

tulajdonképpen

a

lutheri

megközelítésből is levezethető: a kálvinizmus azonban a kegyelmi kiválasztás tanán keresztül közvetlenül összefüggésbe hozza az elkötelezett hivatásvégzést és a hivatásban elért sikereket az üdvözüléssel. A hivatásban való fáradhatatlan és eredményes munkálkodás vált a kálvinista gyakorlatban35 az egyetlen olyan eszközzé, amelynek segítségével a hívő bizonyosságot

34

Németh András hívja fel a figyelmet arra az érdekes körülményre, hogy a kálvinizmus 16-17. századi elterjedése egybeesik a mechanikus óra használatának elterjedésével, és így „jól illeszkedik a pontosan mérhető idő új rendjéhez, az egyén életét szabályozó addig ismeretlen szigorhoz” (Németh 2007:64), amit az újfajta időmérés és időértelmezés jelentett. 35 Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a módszeres-racionális életvezetés és az ebbe illeszkedő aszkétikus hivatásvégzés nem közvetlenül következik bármely hittételből, így a kegyelmi kiválasztás elvéből sem, hanem az

40

szerezhet saját kiválasztottságáról. (uo. 148. sk.) A bizonyosság ilyen irányú keresése eredményezte azt az aszkétikus-racionális életvezetést, amelynek Weber döntő jelentőséget tulajdonít

a

kapitalizmus

kialakulása,

a

„kapitalizmus

szellemének”

megjelenése

szempontjából. Az itt vizsgált kérdés szempontjából pedig nemcsak annak van döntő jelentősége, hogy ez a felfogás a pénzkereső munkát minden eddiginél határozottabban kötelességként jelenítette meg, hanem annak is, hogy azt – a földi élet vonatkozásában – öncélként tételezte. A kitartó munkálkodás által nem érhető el ugyanis az üdvözülés, a munkát önmagáért kell végeznünk és földi életünk középpontjába állítanunk, az ebben elért siker mindössze jele lehet kiválasztottságunknak. Weber ennek alátámasztására egy jegyzetben Zinzendorfot idézi: „Nemcsak azért dolgozunk, hogy megéljünk, hanem a munkáért élünk, s ha már nincsen mit dolgoznunk, akkor szenvedünk vagy jobblétre szenderülünk” (uo. 241) . Ami itt megfogalmazódik, az már valóban a teljes, 360°-os fordulat: a munka mint a földi élet értelme. Mihelyst eltűnik majd mögüle a vallási háttér, előttünk áll a munka újkori értelmezésének prototípusa. A reformáció másik fontos hozadéka ebből a szempontból, hogy a munka parancsát a dolog vallási logikájából következően szükségképpen – és először a történelem folyamán – mindenkire kiterjesztette (vö. uo. 241.skk), vagyis a Pál apostol által megfogalmazott bibliai parancs teljesítése alól nem mentesít a vagyon, birtok sem. Ezzel a munka értelmezése is kitágult, magába foglalva sok olyan, nem fizikai munka jellegű tevékenységet is, amit korábban a létfenntartó fizikai munkához képest egészen más kategóriába tartozónak tekintettek. Most azonban ezek – legalábbis a döntő fontosságú vallási szempontból – a kecskefejéstől a prédikálásig mint hivatások mind egyenlők lettek. Hiszen akinek a napi betevőért a földeken kellett dolgoznia, azelőtt is ezt tette, a katona harcolt, a tanító tanított, akinek pedig birtoka volt, több-kevesebb intenzitással bizonyára korábban is foglalkozott birtoka, vagyona ügyeivel. A reformáció hozadéka az, hogy ezek a nagyon különböző tevékenységek egy, döntőnek tekintett szempontból azonosként értelmeződtek: mindegyik hivatás, mint a „személytelen társadalmi hasznosság érdekében végzett munka Isten dicsőségének kedvez, s ezért Isten akarata szerint valónak tekintendő” (uo.143). Ezzel a reformáció tulajdonképpen megalapozta az egész modern nyugati kultúra szempontjából döntő fontosságú viszonyulást a pénzkereső munkához: itt van a gyökere annak a felfogásnak, ami a munkát az ember legfontosabb tevékenységeként, mindenkire egyaránt érvényes ennek az elvnek a „patetikus embertelenségéből” (Weber 1982:131) adódó „életvitelbeli feszültségek” (Némedi 2005:214) feloldását szolgáló gyakorlat volt.

41

kötelezettségként tételezi, anélkül természetesen, hogy bármit is megőrzött volna ennek a felfogásnak a vallásos eredetéből. Hiszen mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a hivatáshoz való, a reformáció egyes irányzatainak hatására kialakult kötelességetikai viszonyulás eredetileg csak és kizárólag vallási indíttatású volt: a puritán egyházak egyes hittételeiből, pontosabban, mint már szó volt róla, az ezekhez igazodó gyakorlatból következett. Ezen egyházak követői „a világban, de nem a világért” (uo.230.) tevékenykedtek, mi sem állt tőlük távolabb, mint az evilági célok hajszolása: fáradhatatlan hivatásvégzésük és ezzel párosuló aszkétikus-racionális életvezetésük kizárólagos célja Isten akaratának teljesítése és a kiválasztottságról való megbizonyosodás folyamatos megerősítése volt. Éppen a világban való nagyarányú aktivitással párosuló hallatlan világidegenség lehet az oka annak, hogy a munka szerepváltozásának elemzése során Arendt gondolatmenetében nem szerepel a reformáció hatása: az ő számára a munka mint tevékenységtípus uralkodóvá válása elsősorban az emberiség világvesztésének folyamatába illeszkedik: a közös világ helyett az egyén (örök) életének előtérbe kerülésének folyamatába. Ebből a szempontból a reformáció valóban nem jelent fordulatot, sokkal inkább a korábbi tendenciák, a világtól való elidegenedés felerősödését36. A munkához való modern viszonyulás kialakulása szempontjából azonban éppenséggel döntő jelentőségűek a Weber által leírt összefüggések. 3.4 „Arbeit ist des Bürgers Zierde”37 – A munka újkori felértékelődésének kiteljesedése Az eddig leírtakkal párhuzamosan végbement egy másik folyamat is, amely a munka társadalmi szerepének megváltozása irányába hatott, és ez a polgárság fokozatos megerősödése volt. Ez csírájában tulajdonképpen már a középkorban, a városi kézműves polgárság megjelenésével megkezdődik. Ezzel ugyanis egy olyan csoport jelenik meg a társadalmi palettán, amelynél munka és státusz a feudális társadalomra jellemzőhöz képest új módon kapcsolódik össze, vagyis amelynek státuszát valamilyen módon a munkája alapozza meg. A viszony korábban, illetve más rétegeknél, éppen fordított volt, státuszuk határozta meg a munkához való viszonyukat: tulajdonképpen azt, hogy kellett-e dolgozniuk, s ha igen, mit. A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely ezt egyértelműen és nagyon egyszerűen kijelölte: az alávetetteknek dolgozniuk kellett, az uralkodó osztályoknak pedig nem. A Veblen

36

Ebben az értelemben tesz is rá egy rövid utalást: 1994:249. Friedrich Schiller: Die Glocke:”Polgárt munka ékesít fel, / S áldás rajt a jutalom; / Királyt trónja fénye tisztel, / Bennünket a szorgalom.” (Rónay György fordítása) 37

42

által leírt „dologtalanság” a polgári társadalmak előtt valóban mindig és mindenütt a magasabb státuszú rétegek egyértelmű megkülönböztető jegye volt (Veblen 1975). A meggazdagodó városi (céhes) mestereknél merülhet fel először, hogy mind vagyonuk, mind társadalmi presztízsük, vagyis összességében a társadalmi helyzetük alapja az általuk végzett munka, vagyis a „mesterségük”38. Ebből adódóan (ami jelen szempontunkból elsősorban érdekes) a munkához való viszonyukat – újszerű módon – nem elsősorban az uralom struktúrájában elfoglalt helyük határozza meg: „A munka … egy városi középréteg társadalmi tekintélyének és gazdasági jelentőségének alapjává vált.” (Mikl-Horke 1991:16) A céhes mesterségek rendszere ezzel jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a kétkezi munka legalább részben kiemelkedjen „a társadalmi nemlétből” (Castel 1998:119). Természetesen ez a teljes társadalmat tekintve sokáig inkább kivétel, mint szabály. Éppen a céhek története is azt mutatja, hogy igyekeztek beleilleszkedni a rendies társadalom szövetébe, és helyzetüket egyfajta rendi helyzetként bebetonozni (vö. mesterré válás nehézségei, a céhekre, mesterek számára, termékekre, árakra vonatkozó korlátozások és hasonlók). A tényleges helyzet még sokáig nagyon messze volt attól, hogy a munkavégzés önmagában státuszt alapozzon meg, de a rendi viszonyok felbomlásával és a polgárság megerősödésével az újkori társadalmak egyre határozottabban ebbe az irányba indulnak el. Részben ez a folyamat, részben a reformáció fentebb leírt hatása is hozzájárult ahhoz, hogy a városi polgárság értékrendjében, gondolkodásmódjában is fokozatos átalakulások történtek.39 A változás azonban nagyon lassú volt. Mint azt az alábbi idézet is mutatja, még a kora újkorban is eleven volt az a feudális társadalomkép, amelybe a munkájával státuszát megalapozó polgár képe a polgárság viszonylagos megerősödése ellenére is sokáig nehezen volt beleilleszthető: Castel szerint C. Loyseau még 1610-ben írott művében40 is alapvetően „elfogadja a rendek XI. században kialakult hierarchiáját, mely szerint Isten szolgálatával (ami az oratores, az egyházi személyek feladata), valamint a hadviselés dolgával (amit a 38

Castel szerint „Jacques Le Goff a XII. századra és főleg a XIII. -ra teszi a fizikai munka bizonyosfajta elismerésének térnyerését, …: a tanult mesterségek elismert »státusokká« lépnek elő, …” (Castel 1998:117) 39 Mindez néhány elemzőben mintha azt a benyomást keltené, hogy a munka felértékelődése valamiképpen az evilági anyagi javak felértékelődéséből, a transzcendencia iránti érdeklődés háttérbe szorulásából következett: „Egyre inkább megerősödött az evilági boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. És az ennek hatékonyságát biztosító további polgári erények, mint a józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság, stabil, munkával, egyéni kiválóság útján, kiemelkedő teljesítmény által megszerezhető tekintély.”(Németh 2007:19). Az előző fejezetben követett weberi okfejtés azonban, mint láttuk, éppen ellentétes összefüggést állapít meg: nem az anyagi javak megbecsülése miatt értékelődnek fel a felsorolt polgári erények és a ‘fáradhatatlan hivatásvégzés’, hanem utóbbiak járulnak hozzá az anyagi javak (kapitalista típusú) kitermeléséhez; és ez oldódik el később a vallási gyökerektől (akkor már lehet ez az ok, de a kialakulásában nem). 40 Castel C. Loyseau: Traité des ordres et simples dignités (Paris 1610) című művéből idéz.

43

bellatores, a nemes urak látnak el), összeegyeztethetetlen a kétkezi munka; aki erre adná a fejét, az méltósága elvesztésével bűnhődjék. A »harmadik rend« a dolgozóké (laborantes) vagyis – ebben az időszakban – alapvetően a földműveseké.”(Castel 1998:116) Ebben a képletben a munkához való viszony még egyenes összefüggésben van az uralom struktúrájában elfoglalt hellyel. Azonban a „város és a »polgárság« egymással párhuzamos fejlődése olyan erjedés kovásza lesz, amely felborítja ezt az egyensúlyi helyzetet.”(uo.116) A polgárság felemelkedése egyértelműen elősegítette a munka felértékelődését, a munkához való viszony gyökeres átalakulását, és fordítva: a munkához való újfajta viszonyulás jelentősen hozzájárult a polgárság megerősödéséhez. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a reformáció ott tudott hosszú távon gyökeret verni, ahol a polgárosodás már bizonyos mértékig előrehaladt (Németalföld, Svájc, Anglia, Skócia), és ezeken a területeken jelentősen hozzájárult a polgári réteg és (a Weber által leírt módon) az immár kapitalista típusú gazdaság megerősödéséhez. A munka újkori felértékelődését azonban ezzel együtt sem érthetnénk meg, ha nem vonnánk be az elemzésbe még egy folyamatot: az újkori természettudományos fejlődést. A 17. század előtt a természettudományok fejlődését is erősen hátráltatta a mindenfajta fizikai munkát sújtó megvetés: „ameddig a tudósok nem gondoltak arra, hogy használják a kétkezi munka megvetett

módszereit,

addig

tudomány

a

szó

modern

értelmében

nem

volt

lehetséges”(Brocker 1992:432)41. Már pedig erre két okból sem gondolhattak: egyrészt, mert a tudomány embereihez – a kor felfogásának megfelelően – méltatlan volt a fizikai munka, a kézműves módszerek bármilyen alkalmazása. Másrészt, mert a természet önmagáért való tanulmányozása, az aktív, kísérletező beavatkozás a középkorban vallási szempontból is aggályosnak számított, hiszen a természet a Teremtő tökéletes műve, melynek összefüggései így nem szorulnak oksági magyarázatokra, törvényszerűségek feltárására. (vö. Brocker 1992: 431.sk) Annak, hogy ez megváltozzon, előfeltétele volt a fizikai munkának az a felértékelődése, amely a reformáció hatására (is) végbement. Ez lehetővé tette az elmélet összekapcsolását egy kísérletező-mérő-beavatkozó gyakorlattal, és ezzel egy olyan új tudomány kialakulása előtt nyitotta meg az utat, amelynek célja „a skolasztika éles antitéziseként nem érvek, hanem technikák (artes) kidolgozása, nem az ellenfél legyőzése a vita, hanem a természeté a munka által”(Conze 1972:167). A megismeréshez tehát már nem a szemlélődő megfigyelésen, hanem az aktív beavatkozáson keresztül vezet az út – ezt az aktív 41

Brocker ezen a ponton Edgar Zielsel „Die sozialen Ursprünge der neuzeitlichen Wissenschaft (Franfurt a.M., Suhrkamp 1976) című művét idézi.

44

beavatkozást pedig maguk a tudósok is elég hamar munkának kezdték tekinteni és annak is nevezték. (Brocker 1992:433) A tudományos megújulásnak ez a légköre pedig erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy a 17. század végére megteremtődött a munkafogalomnak egy újabb döntő, most már teljesen világi átértékelődése. Ennek a mélyreható változásnak a szimbolikus kezdőpontjaként érdemes kiemelnünk Francis Bacont, aki az 1624-ben írt „Nova Atlantis”-ban először fogalmaz meg egy az új szemléletű, a munkát is magában foglaló tudomány és a hatalom összekapcsolódásán alapuló utópiát. Baconnél jelentkezik először az a mai napig ható eszme, hogy a tudományos haladás célja a társadalmi jólét növelése. A képzeletbeli Bensalem tudósainak feladata nem pusztán a természet megismerése, hanem olyan technológiák kifejlesztése, amelyekkel be is tudnak avatkozni a természetes folyamatokba42. A legnagyobb társadalmi megbecsülés a feltalálókat övezi, akiknek szobrait egy szép és tágas csarnokba helyezik közszemlére, a mellette lévő csarnokban pedig a legfontosabb találmányok kiállítása látható. A tudományos kutatás tehát Bacon utópiájában „leszáll” a gyakorlati célok és a munka világába, hogy maga mögött hagyja az örök igazság passzív szemlélésének elefántcsonttornyát. Hogy ez a munkán és tudományon alapuló „tökéletes társadalomkép” ebben az időpontban milyen forradalmian újszerű volt, és mennyire élő volt még a (kétkezi) munka „végletes megvetése” (Castel 1998:116), azt jól illusztrálják a már korábban idézett Loyseau szavai, a melyek mindössze 14 évvel az Új Atlantisz előtt íródtak: „A kézművesek és az iparos mesterek körébe azon emberek soroltatnak, kik a kézi mesterségek űzésére hagyatkoznak. S mivel kézi munkának közönségesen mindazt nevezzük, ami hitvány és visszataszító, a kézművesek is, kikre ez illik, hitvány embernek tartatnak.” (uo.:116) Némiképp leegyszerűsítően tehát úgy fogalmazhatunk, hogy a reformáció hivatásgondolata megszabadította a munkát attól a megvetéstől, ami gyakorlatilag az egész ókor és középkor folyamán sújtotta, a kezdődő természettudományos fejlődés légkörében pedig kifejezetten pozitív, és most már nagyon is evilági értelmezést kapott. A korábbi, egyértelműen negatív konnotációk (alávetettség, szegénység, fáradság, kín, szükség, isteni büntetés) helyett a munka egyre inkább úgy jelent meg a 17. század – majd még határozottabban a 18. század, főleg a francia felvilágosodás – felfogásában, mint az az eszköz, amelynek segítségével az ember megvalósítja a tudomány által megnyitott lehetőségeket, legyőzi a természetet, 42

„Egyes állatokat természetes nagyságuknál nagyobbá teszünk, másokat viszont törpékké, megfosztva őket normális nagyságuktól; egyeseket termékenyebbé és szaporábbakká, mint amilyenné a természet tette őket, másokat ellenben terméketlenekké és szaporodásra alkalmatlanokká.” – magyarázza „Salamon házának atyja” a természet átalakításának lehetőségeit Bacon Új Atlantiszában. (Bacon 1995:128)

45

kibontakoztatja képességeit, értéket, gazdagságot hoz létre – és mindezekkel polgári státuszt alapoz meg. Az, hogy munkával elérhető lenne a gazdagság, a jólét, vagy – horribile dictu – a dicsőség, a tekintély, korábban fel sem merülhetett. A középkor felfogása szerint a gazdagság kizárólag Isten adománya43 (mint ahogyan a jó termés sem a befektetett munka eredménye, hanem elsősorban az isteni jóakarat megnyilvánulása), így az erre való törekvés bizonyos értelemben az isteni rend megkérdőjelezése, tehát morálisan elítélendő (Brocker 1992:427). Nem véletlen tehát, hogy John Locke előtt az elméletben sem jelent meg önálló súllyal a munka. Viszont a 17. sz. végére már „benne volt a levegőben” mindaz, amit Locke megfogalmazott. Két állítása jelent fordulópontot a munkáról való gondolkodásban. Egyrészt, hogy a dolgokba befektetett munka – a természetjog alapján – tulajdonjogot alapoz meg: „Azt mondhatjuk, hogy testének munkája és kezének műve a szó szoros értelmében az övé. Amit tehát kiemel abból az állapotból, amelyben a természet hagyta, azt összevegyítette munkájával, hozzátett valamit, ami az övé, és ezzel tulajdonává teszi.”(Locke 1986:58). Másrészt, hogy a munka az érték legfőbb forrása: „… azoknál a dolgoknál, amelyeket ezen a világon élvezünk, az érték messze legnagyobb részét a munka teszi ki”(uo.:68). Ez az „elméleti megalapozás” is hozzájárul ahhoz, hogy a munka immár nem (csak) a szegényekre nehezedő kényszer – bár talán nem árt újra hangsúlyozni, hogy ez az értelmezése is napjainkig fennmaradt –, hanem a polgári lét alapja, Friedrich Schiller idézett szavaival „a polgár ékessége”. A munkát tehát elkezdték egyrészt a tudományos megismerés forrásának, másrészt az értékteremtés útjának tekinteni: kialakulóban van tehát az a meggyőződés, hogy mind a javak, mind a tudás szaporítható a munka által. Ez a gyökere annak a következő évszázadok gondolkodását meghatározó optimista haladás-hitnek, amely szerint a természet feletti uralom, a javak termelése, a tudás és gazdagság a végtelenségig növelhető. Ez az a folyamat, amelynek végére Condorcet – aki, már egy új korszak küszöbén, a legmintaszerűbb összegzését adta a felvilágosodás eszméinek és álmainak –, az „ember valóságos tökéletesedését” vizionálta (Condorcet 1986:240). Akkor is voltak ugyan kételkedő, vagy kritikus hangok – mint például Rousseaué –, a Condorcet-vel lezáruló korszak mégis csaknem egységesen meg volt győződve róla, „hogy a természet semmiféle határt sem szabott az emberi képességek tökéletesedésének, hogy tökéletesedésre való képességünk valóban 43

Tulajdonképpen ez az attitűd tükröződik Máté evangéliumának az isteni gondviselésről szóló méltán híres szép hasonlatában is: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. (…) Ezért ti elsősorban az isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Máté 6, 25-34.) Nem a munka tehát, hanem az isteni gondviselés biztosítja a középkori felfogás szerint a túléléshez szükséges dolgokat a földi életben.

46

végtelen, s immár független lévén minden olyan hatalomtól, amely útját akarná állni, a haladás nem ismer más határt, mint amelyet annak a földgolyónak az élettartama szab neki, ahová a természet vetett bennünket.” (Condorcet 1986:60. sk) A 19. században bekövetkező felfoghatatlanul

gyors

tudományos-technikai

fejlődés

és

az

életviszonyok

ezzel

összekapcsolódó radikális átalakulásának tapasztalata pedig csak tovább erősítette ezt a meggyőződést. Már 1848-ban „A kommunista párt kiáltványá”-ban Marx és Engels a század közös alaptapasztalatát fogalmazta át saját nyelvezetére, amikor azt írják: „A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak!” (Marx-Engels 1980:45) Joggal tűnhetett úgy, hogy mindez csakis az embertől, végső soron az emberi munkától függ. Ez a meggyőződés pedig együtt járt a „világ varázstalanításával”, ami Weber szerint az újkori gondolkodás alapvető jellemzője: „A fokozódó intellektualizálódás és racionalizáció tehát nem jelenti az ember saját életfeltételeinek fokozódó általános ismeretét. Hanem valami mást jelent: annak a tudását vagy az abban való hitet, hogy ha akarjuk, bármikor megismerhetjük ezeket, hogy tehát itt elvileg nem működnek közre semmiféle titokzatos, kiszámíthatatlan hatalmak, hogy ellenkezőleg, számítással uralmunk alá hajthatunk – elvben – minden dolgot. Ez azonban azt jelenti, hogy feloldjuk a világot a varázslat alól.”(Weber 1970:137. sk) A munka tehát – most már nagyon messzire eltávolodva az antikvitás rabszolgamunka koncepciójától – egyre határozottabban elindul afelé, hogy a sajátosan emberi lehetőségek kibontakoztatásának eszközeként, az emberi tevékenységformaként jelenjen meg. Innen már kikövezett út vezet ahhoz, hogy teljes legyen a munka újkori felmagasztalódása, hogy a munka az öröm és az önmegvalósítás terepévé, az emberi lét abszolút öncéljává nője ki magát, vagy ahogy egy 18. század végi német költő fogalmaz, „az ember boldogságává” váljon (J.A. Cramer versét idézi Conze 1972:172). A 18. századtól már a legkülönbözőbb területeken kulcsfogalomként találkozunk a munkával. Mindenekelőtt a fiziokraták, majd Adam Smith munkásságának köszönhetően (akik tulajdonképpen a munka fent bemutatott értelmezését fejlesztik tovább, tehát a munkát mint hasznos, produktív, értéket teremtő és gazdagságot megalapozó tevékenységet tételezik) a gazdaságelmélet illetve az önállósodó közgazdaságtan alapvető fogalmává válik.

47

Bár a klasszikus közgazdaságtan képviselői közül sem fogadta el mindenki, elsősorban Smith, majd David Ricardo nyomán a klasszikus közgazdaságtan egyik fontos tételévé vált az ún. munkaérték elmélet, vagyis az a tézis, hogy a termékek értéke (és ezzel az ára) a belefektetett munkával arányos. Mindenekelőtt Ricardónál, a munkaérték elmélet legkövetkezetesebb képviselőjénél az érték közvetlenül az adott termékbe belefektetett tényleges munkából keletkezik, és ez az érték fejeződik ki a termék árában. Ebből következően nála egymásba csúszott az érték- és árelmélet, ami nehezen megoldható problémát jelentett („transzformációs probléma”), és gyengítette a munkaérték elmélet meggyőző erejét. Marx ennek a klasszikus tézisnek a kritikájából bontja ki saját munkaérték elméletét. Tulajdonképpen a ricardói ellentmondások feloldására tesz kísérletet azzal, hogy megkülönböztet konkrét és elvont munkát, illetve használati értéket, csereértéket és az érték általános fogalmát. Marx ezen megkülönböztetések által lép túl a smithi-ricardói munkaérték elméleten, és ragadja meg a termelés „társadalmi forma-meghatározottságát”, ami gazdasági tanainak

alapvető

megkülönböztető

jegye

általában

a

„polgárinak”

nevezett

közgazdaságtannal szemben. Feltételezi, hogy az érték, amely a klasszikus közgazdaságtan képviselői számára egyfajta általános kiindulópontként szolgált, csak az árutermelés és a csere általánossá válásával jön létre, kizárólag ezen társadalmak sajátja. A konkrét munka ezzel szemben használati értéket hoz létre társadalmi formától függetlenül minden társadalomban. A használati érték így minden társadalmi formára jellemző általános kategória lesz, viszont az árutermelés körülményei között „a használati értékek egyúttal anyagi hordozói a – csereértéknek”(Marx 1967:42). A forma-specifikus elem tehát a csereérték, illetve a mögötte meghúzódó érték, aminek a csereérték a kifejeződése. Ezt azonban nem a konkrét munka, hanem az absztrakt munka, az általános emberi munka hozza létre. Csereérték, és a benne kifejeződő érték tehát egyáltalán csak olyan társadalmakban jöhet létre Marx szerint, ahol a termelők a munkát magánmunkaként végzik, de az társadalmi szükségletet elégít ki. Ebben az esetben válik csak szükségessé, hogy munkájuk társadalmisága valamiféle „egyenértékben” mutatkozzon meg, vagyis az egyes konkrét munka (mint mondjuk, Marx kedvenc példájával élve, a szabóé) egyszersmind elvont, általános emberi munkaként is megjelenjen, és ebben a minőségében más munkákkal összehasonlítható legyen. Ez fejeződik ki az általa létrehozott termék értékében. A munkának Marxnál így tehát „kettős jellege” van. Ahogy a használati értéktől elvonatkoztatunk, ha a csereértékről van szó – hiszen tartalmilag teljesen különböző dolgoknak lehet ugyanaz a csereértékük –, ugyanúgy a munka esetében is elvonatkoztatunk a konkrét tevékenységtől, ami a használati értéket létrehozza. Így jutunk el az elvont munkához,

48

ami az értékben (csereértékben) kifejeződik. Marx munkaérték elméletének legfontosabb újdonsága tehát a klasszikus változathoz képest, hogy az érték nem a különböző konkrét munkák terméke, hanem „puszta megalvadása különbség nélküli emberi munkának, vagyis emberi munkaerő kifejtésének függetlenül attól, milyen formában történt ez a kifejtés.” (Marx 1967:44) Ha pedig egy „használati értéknek vagy jószágnak tehát csak azért van értéke, mert elvont emberi munka tárgyiasul, azaz materializálódik benne”, akkor ennek az értéknek a nagysága a „benne foglalt ‘értékképző szubsztancia’, a munka mennyiségével”, az pedig a munka időtartamával lesz mérhető. (Marx 1967:44) De ez az eddigiekből következően már nem az a konkrét munkaidő, ami az egyes különböző egyének számára szükséges az adott áru előállításához, hanem egy elvonatkoztatás, az ún. társadalmilag szükséges munkaidő, vagyis az az idő „amelyre szükség van ahhoz, hogy valamely használati értéket a meglevő társadalmilag normális termelési feltételek között és a munka társadalmilag átlagos ügyességi és intenzitási foka mellett előállítsunk.”(Marx 1967:55) Marx úgy vélte, ezáltal sikerült megoldania a ricardói problémát, és egyszersmind megmutatni az értékfogalom társadalmi forma-meghatározottságát. Hogy Marxnak sikerült-e a fenti kettősségek bevezetésével közgazdasági értelemben sikeresen megújítani a munkaérték elméletet és kielégítően megoldani a transzformációs problémát, az máig vita tárgya. (Ivánné 1997) Mindenesetre a neoklasszikus irányzat 19. század végi térhódításával a munkaérték elmélet mind a klasszikus, mind a marxi változatban hosszabb időre lekerült a közgazdaságtudomány napirendjéről. Nem túlságosan meglepő módon a munka felértékelődése a filozófiában is tükröződik: a felvilágosodás és különösen a német idealizmus filozófiájában a munka kategóriája központi jelentőségre tesz szert. Különösen fontos lehet a mi szempontunkból, hogy a munka „jelentős súlyt kap mint az ‘önfelismerés’, ‘önmegvalósítás’ és ‘önfelszabadítás’ folyamata” (Brocker 1992:437), vagyis – az antik felfogásnak lehető legellentmondóbb módon – kapcsolat teremtődik ‘munka’ és ‘szabadság’ között. „A német idealizmus filozófiájában a ‘munka’, az egykor csökkent értékű életforma egy általános, magát az emberi önmegvalósítást leíró kategóriává válik” (uo.), míg végül a munka Hegelnél magának a történelemnek az elve, az embert az állattól sajátosan megkülönböztető kategória lesz. (Conze 1972:187) Ennek az elméleti fejlődésnek a csúcspontja filozófiai szempontból is kétségkívül Karl Marx munkássága: Marx szerint a munka az, ami az embert emberré teszi, a munka az ember „önlétrehozási aktusa”(Marx 1962:114), a munka minden érték forrása, a munka az ember tulajdonképpeni ember voltának kifejeződése. A munka, a termelés az emberi fejlődés alapja,

49

minden más ebből következik és vezethető le: kultúra, vallás, filozófia, politika, mind a ‘felépítmény’ részei, és így értelmezve „nem tartják meg többé az önállóság látszatát. Nincsen történetük,

nincsen

fejlődésük.”

(Marx-Engels

1976:26).

Marx

munka-elméletének

legfontosabb továbbgondolója, Lukács György a munkát az egész társadalmi ontológia alapjává teszi. Szerinte „a munka nem pusztán az a tény, amelyben a társadalmi lét új sajátossága kifejezésre jut, hanem – éppen ontológiailag – az egész új létforma modellje.” (Lukács, 1971:547.sk.) Arendt hangsúlyozza, hogy Marx ebben a tekintetben „korának gyermeke volt”, vagyis „ ... csupán sokkolóan radikálisan kimondja azt, amiben alapjában véve az egész újkori gondolkodás egyetértett”(Arendt 1994:80). És nem is csak a filozófiai gondolkodás. Conze idézi egy német képviselő beszédét az 1848-as nemzetgyűlésből: „ha régebben az előjog volt szent, úgy ma a munka szent; a szabad munka, a szorgalom és a tevékenység … ma a legnagyobb tisztesség”, majd hozzáfűzi: „és innen már csak egy kis lépés volt, hogy a munka maga modern vallássá, az élet tulajdonképpeni értelmévé váljon” (Conze 1972:192) A munka modern kvázi-vallásként való értelmezése csak első pillantásra tűnhet túlzásnak. Ha a munkát az élet értelmének tekintjük (és, mint láttuk, az értelmezések erősen ebbe az irányba mozdultak el), logikus, hogy arra a helyre kerüljön, ahol korábban a lélek üdvössége állt: „Az időnek a modern korban bekövetkező profanizálódása végleg felszámolja annak korábbi, az emberi életet az öröklét világával összekapcsoló szakrális jellegét. A kor embere az ebből fakadó hiányt elsősorban a modern világ mindenható értékévé formálódó munka rituáléiban próbálja kompenzálni majd. Ebben az időben az élet értelme már nem a túlvilágra való felkészülés, hanem az annak helyére lépő új mindenható, a munka, mint a profán világ új „megváltója”, amely az üdvözülést az általa elnyerhető anyagi javak által biztosítja az embereknek.” (Németh 2007:67. sk ) „Az újkor a tizenhetedik században a munka elméleti felmagasztalásával kezdődött, századunk

elején

pedig

azzal

végződött,

hogy

a

társadalmat

teljes

egészében

munkatársadalommá változtatta.”44 – összegzi Arendt (1994:11) a munka újkori történetének 44

Miközben a munka felértékelődése a 17-től a 19/20. századig egyértelmű és egyenesvonalú fejlődésnek látszik, egy kis megszorítást mégis kell tennünk: sokáig, de legalábbis a 18. századig fennmaradt még egyfajta, ha nem is mindig egyértelműen megnyilvánuló megkülönböztetés az „opera servilia” és a magasabbrendűnek tekintett munkák között (vö. Conze 1972:171. vagy Arendt 1994:334); vagy, ha arendti terminológiában akarunk gondolkodni, a ‘munka’ és a ‘készítés’ között. Bár a munka felértékelődése szempontjából Arendt az újkort lényegében egy egységként kezeli, mégis tesz egy ilyen típusú megkülönböztetést, aminek éppen a modern tömegtársadalom, a ‘munkatársadalom’ kialakulása szempontjából van jelentősége. Szerinte éppen a modern természettudományok szerepe mutatja legjobban, hogy az újkor kezdete először nem egyértelműen a munka uralmának a kezdetét jelentette. A tudományok és felfedezések, valamint a polgárság felemelkedésének kora

50

fejleményeit. S hogy ez a „felmagasztalás” sokáig valóban mennyire „elméleti” maradt, azt jól mutatja a ténylegesen kétkezi munkát végzők helyzete. Abban 18. században, amely a munkában a régóta keresett „bölcsek kövének” megtalálását ünnepelte (Castel 1998:153), „a »szegény« szó gyakorlatilag a »munkás« szinonimája” volt (Castel 1998:152), és ez a helyzet a gyáripar egyre erőteljesebb térhódításával még a 19. században is egy ideig inkább romlott, mint javult. (Ennek belátásához elég elolvasni a munkás életviszonyok bármelyik korabeli leírását.)45 A munkafogalom átértelmeződésében és középpontba kerülésében kifejeződő paradigmaváltás azonban nem hagyhatta, és nem is hagyta érintetlenül a munkát ténylegesen végző rétegek helyzetét és a velük kapcsolatos attitűdöket. Ez azonban hosszú és korántsem zökkenőmentes folyamat volt.

először a homo faber, a „készítő” felemelkedését hozta, úgy tűnt, a cél-eszköz kategóriákban való gondolkodás, vagyis a készítés mentalitása válik uralkodóvá. Mechanikus, instrumentális, a hasznosság és a célszerűség alapelvei által meghatározott világkép alakult ki. A tudomány további fejlődése és a produktivitás gyors növekedése azonban Arendt szerint olyan fejleményeket hozott, amelyek végül éppen a homo faber ellen hatottak. A végeredményről a hangsúly egyre inkább a folyamatra, a „mi”-ről a „hogyan”-ra helyeződött át. A készítés végeredményre, egy előzetes modell megvalósítására való orientáltsága egyre inkább érvényét vesztette, és a már nem valaminek a megvalósítására irányuló és azzal lezáruló, hanem a mindig önmagába visszatérő folyamat került előtérbe. Az, hogy a leginkább a világra, a tárgyiasságra, az objektivitásra irányuló tevékenység, a készítés értelmezésében is megjelent a „folyamatfogalom abszolutizálása” (Arendt, 1994:294), a hasznossági elvet pedig a „boldogság-kalkulus” „a lehető legtöbb egyén lehető legjobb közérzete” (uo.:300) váltotta föl, már az animal laborans „győzelmét” jelezte. Arendt ezt a változást a 18. sz. végétől számítja, és ha elolvassuk J. A. Schlettwein 1773-ból származó sorait, abban tényleg felismerni vélhetjük a munkának, mint a folyamatos növekedés által a boldogsághoz vezető útnak ezt a felfogását: „Az élvezhető dolgok mennyiségeét … folyamatosan meg kell sokszorozni …; annál boldogabb lesz az egész társadalom. (…) Ezeket az anyagokat az emberek boldogságára előteremteni, megsokszorozni …, elosztani, átalakítani és feldolgozni, … és feldolgozva megint elosztani: ez az a két nagy feladat, amely az emberi társadalom boldogságát megteremti.” (idézi Conze 1972:175) A haszonelv értelme ezzel a felfogással Arendt szerint átalakul: „Bármi, ami növeli a termelékenységet, illetve csökkenti a hozzá szükséges erőfeszítést, hasznosnak számít. Ez másképp annyit jelent, hogy a mérték már nem a haszon és a használat, hanem a »jó közérzet« [Wohlbefinden] - a termelésben és a fogyasztásban megtapasztalt ‘élvezet’ [Lust] és ‘gyötrelem’ [Unlust] összessége.” (Arendt, 1994:301) Ettől kezdve az élet mint legfőbb érték, és az ehhez legszorosabban kapcsolódó munka mint a par excellence emberi tevékenység válnak meghatározóvá. A munkának, a fogyasztásnak és a boldogságnak ez az optimista összekapcsolása, a hit abban, hogy ha egyre többet dolgozunk és egyre többet fogyasztunk, akkor mindannyian egyre boldogabbak leszünk, és ez az állandó növekedésnek köszönhetően soha nem ér véget, a történelem különféle viharainak dacára tulajdonképpen a második világháború utáni jóléti társadalmakig bezárólag meghatározónak tűnt. Azzal a megszorítással, hogy a 19. századra még annyira jellemző tudományba vetett feltétlen hit és technokrata optimizmus a 20. századra meggyengült, és maradt a puszta fogyasztás, mint a boldogsághoz vezető egyetlen út. Az első komoly kérdőjelet emellé az általánosnak tűnő konszenzus mellé a hatvanas évek radikális-alternatív mozgalmai biggyesztették oda, hamarosan pedig kiderült, hogy hiába szeretnénk mindannyian egyre többet - vagy legalább ugyanannyit mint eddig - dolgozni, a modern munkatársadalmakban már nincs elég munka mindenki számára. 45 „A nép (…) bizonyos szavakat szokott fölkapni, melyeken a hit egész buzgalmával csügg. Ha egyszer kimondott egy ilyen szót, bennfoglaltatik abban mindaz, amit jónak és igaznak tart, ahhoz csatlakozik minden reménye (…) Azon szavak helyes értelméről, melyeket minden zászlón és minden szívben találunk, sohasem szokott magának számot adni a nép”- Eötvös József a „XIX. század uralkodó eszméiről” írott művében (Eötvös 1981:17) természetesen nem a munkával kapcsolatban írta le ezeket a szavakat, de a gondolat a munkára is alkalmazható. A munka egy jobb jövő letéteményeseként, a boldogsághoz vezető útként magasztosul fel az irodalomban, a filozófiában és legalábbis az értelmiségi közgondolkodásban, de ez nem feltétlenül volt kapcsolatban a tényleges munkavégzés ellentmondásos társadalmi valóságával.

51

Hogy a fizikai munkát végző bérmunkást milyen nehezen és lassan (tulajdonképpen csak a 20. század első évtizedeitől) fogadta el teljes jogú tagjának a társadalom (az a társadalom, amelyben addigra már a férfiak túlnyomó többsége, és a nők egy része is „dolgozott”, és amelyben már lezajlottak a munka jelentésének fentebb bemutatott változásai), azt mindenre kiterjedő alapossággal és részletgazdagsággal mutatja be Castel a „Szociális kérdés alakváltozása” című, már többször idézett könyvében. Franciaország esetében 1936-ra teszi a „befogadás” jelképes dátumát (Castel 1998:167): ebben az évben született törvény a munkások fizetett szabadságáról. Egyetérthetünk vele abban, hogy ennek szimbolikus jelentősége óriási: az fejeződik ki benne, ami tulajdonképpen a születő bérmunkás társadalom lényege: hogy a végzett munka tartalmától függetlenül, formálisan azonos megítélés alá esik minden bérmunkaviszony, és ennek a bérmunkaviszonynak a megléte önmagában jogosultságokat alapoz meg. A fizikai munka emancipálódása fejeződik ki benne, ami, ha úgy tetszik, felteszi a koronát az újkorban lezajlott folyamatokra. Tulajdonképpen itt kerül le végleg a palettáról egy olyan jelentése a munkának, amely a középkor óta jelen volt, és sokféleképpen kifejeződött a különböző szegény- és csavargótörvényekben, a munkára kényszerítés mechanizmusaiban: a munka mint a fegyelmezés eszköze – természetesen a szegények, és a (bármilyen értelemben) kívülállók fegyelmezéséé.46 Miközben tehát a munka általánosságban felértékelődött, és – korábban nem ide tartozó – tevékenységek egyre szélesebb körét foglalta magába, széles rétegek számára fennmaradt korábbi kényszer-szükség értelmezése is. A munkafogalom átértelmeződése azonban ezeknek a rétegeknek az önértelmezését is átformálta. Az az axiómává váló felfogás, hogy a munka értéket

termel

és

gazdagságot

alapoz

meg,

fontos

táptalaja

volt

a

kialakuló

munkásöntudatnak: a „termelő” büszkesége áll itt szemben az „élősködő” jómódúval. Lényegében erre alapozódik a munkásmozgalmak ideológiája: a munka, a munkás felértékelése, és termelő, a közösség számára értékteremtő mivolta alapján jogok követelése. A

munka

értékteremtésként

és

a

fejlődés

zálogaként

való

felfogása

szorosan

összekapcsolódott a munkához való, immár profanizált kötelességetikai viszonyulással, és meghatározóan formálta a munka szerepét és értelmezését a modern társadalmakban.

46

vö. ehhez is részletesen Castel 1998

52

3.5 „Európa felveszi a munkásruhát”47 – A bérmunka társadalma A szabad emberhez méltatlan, lealacsonyító, szinte ember-voltot megkérdőjelező, de a politikai közösségből mindenképpen kirekesztő tevékenységből a munka az évszázadok során tehát fokozatosan a közösséghez tartozás legfontosabb összetevőjévé, az ember legfontosabb tevékenységévé vált. A modern társadalom a munka társadalma. A fentebb végigkövetett folyamatok eredményeképpen a munka jelentéstartalma alaposan megváltozott: egyrészt a beleértett tevékenységek köre jelentősen kibővült, másrészt változatosabbá váltak és jelentősen megváltoztak a ‘munka’ szó konnotációi is. Nézzük először az állítás első felét: A munka, mint láttuk, az ókorban, és még a középkorban is egyértelműen csak a tágan értelmezett létfenntartást szolgáló fizikai munkát jelentette. A lutheri hivatásfogalom jelentette az első lépést azon az úton, amely végül oda vezetett, hogy a modern társadalmakban a lehető legradikálisabban eltérő tevékenységek értelmeződnek munkaként, azaz ‘állás’-ként, ami bizonyos értelemben a munka szinonimájává is vált. Vannak jobb és rosszabb állások, miniszternek lenni nyilvánvalóan jobb állás, mint építőipari segédmunkásnak, de egy, méghozzá meglehetősen fontos szempont szerint ezek mégis azonos kategóriába tartozóként értelmeződnek: az egyiknek ez a munkája, a másiknak az, de mindketten ezzel „keresik a kenyerüket”, ez biztosítja – igen különböző szinten persze – a megélhetésüket, és ezen keresztül kapcsolódnak be a társadalom életébe. Bizonyos értelemben ez a jelentésbővülés az, ami a társadalmat munkatársadalommá teszi: a munkatársadalom attól az, ami, hogy benne minden tevékenység elsődlegesen munkaként48 értelmeződik. A közösség ügyeinek intézését, fontos közös dolgainkban való döntések meghozatalát, a gyengék gyámolítását, a haza védelmét, a betegek ápolását vagy akár művészeti alkotások létrehozását valakik ugyanúgy egy állás keretében, munkaként végzik, mint mások élelmünk megtermelését vagy használati tárgyaink elkészítését. Ez a ma magától értetődőnek tűnő felfogás a munkafogalomnak egy olyan értelmezése, ami még néhány száz évvel ezelőtt is teljesen felfoghatatlan lett volna. Ezzel természetesen jelentősen leszűkül és egysíkúbbá válik a tevékenységeknek az a korábban meglehetősen színes palettája, ami a

47

Huizinga 1990: 202 Vö ehhez Bernd Guggenberger szellemes fejtegetését a munka szó egyre szélesebb körben való használatáról – vagyis az itt bemutatott folyamat lecsapódásáról – a mai német nyelvben (Guggenberger 1988); de ma már a magyar nyelvben sem meglepő, ha jótékonysági, netán kapcsolati munkáról vagy gyászmunkáról hallunk. (vö ehhez Voswinkel-Kocyba 2007:136. is) Ez arra utal, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk a nem fizetett munka jellegű tevékenységeket is – amennyiben azok nem tartoznak kifejezetten a szórakozás-pihenés területéhez – a munka logikája szerint értelmezni. 48

53

munka világán kívül esik. Ami nem munka, az alapvetően szórakozás, kikapcsolódás, és mint ilyen, elsősorban fogyasztás. 49 Ami egyfelől a munka fogalmába tartozó tevékenységek kibővülését jelenti az másfelől azonban egyfajta beszűkülés is. Tudjuk ugyan, hogy sokféle munka van (háztartási önellátó, önkéntes stb.), mégis, mint láttuk, a fejlett nyugati társadalmakban a munka szó elsődleges jelentése az állás, vagyis a szervezett keretek között végzett pénzkereső munka: ha azt halljuk, hogy valakinek a ‘munkája’, vagy hogy valaki ‘dolgozik’, akkor egyértelműen a pénzkereső munkájára gondolunk először. Ha valami mást kell érteni alatta, az további kiegészítést igényel. Tehát a modern társadalmakban a munka jelentésváltozása abban foglalható össze, hogy a szó jelentése – az újkori folyamatok betetőzéseként – egyrészt teljesen függetlenné vált a tevékenység tartalmától, vagyis tartalmát tekintve gyakorlatilag bármi lehet, másrészt alapvetően a foglalkozásszerűen végzett pénzkereső tevékenységet jelenti. A ‘munkatársadalom’ kifejezéshez képest egy kicsit mást jelent, ha azt mondjuk, hogy ezek a társadalmak a bérmunka társadalmai50. A bérmunka társadalma azt a modern ipari társadalmakra jellemző állapotot jelenti, ami a 18. század végétől a 20. sz. elejéig fokozatosan alakult ki, és amelyben a háztartási tevékenységtől elkülönülő, munkahelyi keretek között végzett pénzkereső munka egyszerre biztosította a megélhetést és képezte a társadalmi státusz és az identitás alapját. (Simonyi 1996:297) Fontos ismérve, hogy ezt a „fizetett munkát” az esetek túlnyomó többségében alkalmazotti viszonyban végzik, azaz „bérmunka”.

Ralf

Dahrendorf megfogalmazásával élve ezek a társadalmak a „[fizetett] munka etikája és a foglalkozási szerepek köré épültek” (1994:228). A többi differenciált tevékenységszféra és intézmény a munkához képest határozódik meg és értelmeződik, a társadalom szerkezetét, konfliktusait elsődlegesen a munkamegosztás belső viszonyaiból magyarázzák, és a bérmunka intézményei, a hozzá kapcsolódó jogok és ellátások jelentik a társadalom kohéziójának alapját. (Offe 1984) Az egyén szintjén pedig a fizetett munka – amellett, hogy megélhetésének alapja – a legfontosabb szocializáló, életút-strukturáló tényező (Kohli 1990), 49

Ezért szűkül le végtelenül az arendti értelemben vett ‘cselekvés’ tere: egyszerűen nincs számára hely a munkatársadalom logikájában. Ebben a klasszikus görög értelmezésen alapuló cselekvésfogalomban pedig, nemcsak Arendt, hanem például Jürgen Habermas is a munka alapvető ellentétpárját, ha úgy tetszik, kiegészítőjét látta. (vö. pl. Habermas 1994 vagy uő. 1985) Mindkét szerző elméletében a modern társadalom alapvető jellegzetességei függnek össze ezzel a folyamattal. Amikor azt mondjuk, hogy a modern társadalmak ebben az értelemben munkatársadalmak, akkor a tevékenységeknek erre az átértelmeződésére gondolunk, tehát ez alapvetően egy cselekvéselméleti megfontolás. Munka és fogyasztás szoros kapcsolatához lásd Arendt 1994, Gorz 2000 vagy Straub 2008. 50 Néhány más elnevezés is forgalomban van, pl. német nyelvterületen széles körben elterjedt az „Erwerbsgesellschaft”, amit talán pénzkereseti társadalomnak fordíthatnánk.

54

a társadalmi identitás alapja, társadalmi helyzetének legfontosabb meghatározója, nem utolsósorban az önmegvalósítás és személyes kibontakozás egyik fő terepe, összességében a társadalomban való részvétel elsődleges formája. Mindazonáltal a ‘munkatársadalom’ és a ‘bérmunka társadalma’ kifejezéseket a szociológiai irodalom gyakran egymással felcserélhetőkként alkalmazza, és nem is alaptalanul: a modern ipari társadalmakra vonatkoztatva ezek a kifejezések lényegében ugyanazt a tényállást jelölik. A munkatársadalom kifejezés mögött inkább egy cselekvéselméleti megfontolás húzódik, magáról az emberi tevékenységformák átalakulásáról-átértelmeződéséről szól, míg a bérmunkás társadalom ennek a konkrét, gyakorlati megvalósulását jelöli a modern társadalomban. Megkülönböztetésüknek éppen a munkához kapcsolódó jelenlegi átalakulások leírásánál-értelmezésénél lesz azonban jelentősége. A fentebb leírt módon jellemezhető bérmunkás társadalom – „klasszikus” formájában – történelmi léptékkel mérve nagyon rövid ideig áll(t) fenn. Csak lassan, körülbelül a ‘30-as évekre alakult ki az a helyzet, hogy már nem csak a fizikai munkások, hanem a szellemi foglalkozásúak többsége is alkalmazotti státuszban dolgozott, azaz bérmunkás volt, és már a nyolcvanas évek legelején a munka társadalmának válságáról kezdtek vitázni a társadalomkutatók51. A bérmunkás társadalom igazi „virágkora” pedig még rövidebb volt: alig negyedszázadnyi idő az európai országok második világháború utáni magához térése és az első olajválság között. Mégis, ez alatt a rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy a bérmunka társadalma a történelemben eddig példátlan módon és mértékben volt képes a lehető legszélesebb rétegek számára egyszerre biztosítani a szociális biztonságot, az egyéni szabadság és méltóság érzetét és a társadalmi részvétel lehetőségét. Castel szavaival: „A bérmunka társadalma az a történelmi formáció, amelynek nagyjából sikerült kivédenie a tömeges sebezhetőség kockázatát, és biztosítania azt, hogy a túlnyomó többség csatlakozhassék a közös társadalmi értékekhez. Másként szólva, a bérmunka társadalma jelenti azt a szociológiai talapzatot, amelyen a nyugati típusú demokrácia nyugszik – a maga összes erényével és hiányosságával.” (Castel 1998:410) Vagyis a bérmunka sokkal több, mint a szükségletkielégítés biztosításának tipikus módja a kapitalista társadalmakban: a bérmunka a modern társadalmakban a társadalmi integráció alapja, és így a modern polgári demokráciák alapja.

51

Ennek egyik első lenyomata az 1982-es német szociológuskongresszus volt, amelynek témája: „A munkatársadalom válsága?” - mindazonáltal kérdőjellel a végén, amely talán azóta sem került le onnan.

55

Mindezzel szoros összefüggésben a munka konnotációi is megváltoztak: láttuk, hogyan foglalta el a korábban hozzá kapcsolódó, „szegénység”, „szükség”, „büntetés”, „kényszer” jelentések helyét az újkor során fokozatosan a „képességek kibontakoztatása”, a „fejlődés”, az „önmegvalósítás”, „értékteremtés” és más hasonlók. Az ‘elfoglalta a helyét’ tulajdonképpen nem is helyes kifejezés: az idők során kialakuló jelentések és konnotációk sokkal inkább egymásra rakódtak, variálódtak, és különböző kombinációkat, a munkához való különböző viszonyulásokat hoztak létre. Claus Offe (1984)52 szerint a munka kétféleképpen képezheti életünk középpontját, vagyis alapvetően két mechanizmus létezik, amelyekkel elérhető, hogy a munka központi szerepet játsszon a személyes egzisztenciában. Vagy mint normatívan előirányzott és a szocializáció során interiorizált kötelesség, vagy mint (gazdasági) kényszer. Az egyik lehetséges viszonyulás tehát a protestáns gyökerű kötelességetikai – természetesen elveszítve minden vallásos színezetét. A munka önmagában véve kötelességként tételeződik: a ‘rendes ember’ dolgozik. Az isteni parancs helyébe egy homályosan definiált ‘közérdek’ lép: a munkavégzés a szűkebb-tágabb közösséggel szembeni kötelességként tételeződik, és elsősorban a ‘köz’ szempontjából feltételezett hasznossága, a közösség létfenntartásához való hozzájárulás és értékteremtés mentén állítódik szembe a többiek nyakán való haszontalan élősködéssel53. A munkát végző ezen az alapon számíthat társadalmi környezete elismerésére is: a közösség, amelyhez tartozik, méltányolja, hogy az egyén kiveszi a részét az erőfeszítésekből. (Voswinkel 2009) A második lehetséges motiváció, a kényszer, már kevésbé a puszta létfenntartás „munkatársadalom előtti” kényszere, hiszen, mint Offe is megállapítja, a modern szociális állam körülményei között nem érvényesül még a munkaképesek esetében sem a korábbi egyértelműséggel az „aki nem dolgozik ne is egyék” szabálya. Mégis, az egyén számára, aki egy társadalom tagjaként biztosítani szeretné magának a fogyasztásnak az adott társadalomban elfogadottnak tekintett szintjét, annak erre egyetlen, a társadalom által legitimnek tekintett módja van: a munka, bármi legyen is az. Offe e két motiváció gyengülésében fizetett munka háttérbe szorulásának, központi szerepe gyengülésének bizonyítékát látta. A harmadik motivációs lehetőség viszont, amelyet Offe ebben az írásában nem említ, de amelynek mára szintén jelentős irodalma van (a viszonylag 52

Offe itt hivatkozott tanulmányában természetesen már ezeknek a motivációknak a gyengülését elemzi, témája éppen a munka központi szerepének vélelmezett meggyengülése. Ezt a szempontot itt figyelmen kívül hagyom, hiszen a célom az elemzésnek ebben a részében a bérmunka társadalmának bemutatása. 53 Ez a szembeállítás nagyon élesen kirajzolódik a munkanélküliség kezeléséről szóló aktuális vitákban.

56

koraiak közül például Baethge 1994, Voß 1994), éppen a munka magától értetődőségének megkérdőjeleződésével vonta igazán magára a kutatók figyelmét: a munka személyesen fontos tevékenységként, az önmegvalósítás elsődleges terepeként való értelmezése. Ezt az értelmezést, amely egyenesen következik a munka újkori átértelmeződésének folyamatából, a bérmunka társadalmára jellemző szigorú elhatárolások, valamint a munkának a megélhetéssel és az érvényesüléssel való erőteljes összekapcsolása átmenetileg némiképp háttérbe szorította, pedig ez jelenti a modern ipari társadalmak igazi újdonságát a korábbi évszázadokhoz képest. Úgy tűnik továbbá, hogy a munkatársadalomban zajló jelenlegi átalakulásoknak is ez az egyik kulcspontja. Ehhez

a

harmadik

motivációs

lehetőséghez,

illetve

ennek

egy

kötelességetikai

munkaethosszal való kombinálásához igyekeztek kapcsolódni a 20. század jobb- és baloldali diktatúrái is. Elsősorban természetesen a létező szocializmus, amely magát a munkásosztály megvalósuló uralmának tekintette, ahol minden „dolgozó népünk üdvére és felvirágzására” (Rákosi 1953) szolgál. A rendszer ideológiáját és propagandagépezetét jelentős részben egy idealizált munkafogalomra és a munka világának ennek megfelelő idealizált ábrázolására építette, amely természetesen fényévekre volt a dolgozó tömegek valóságos életviszonyaitól és attitűdjeitől. A korszak talán leghíresebb, szállóigévé vált jelmondata „nálunk a munka becsület és dicsőség dolga” – amely a gyárak falán elhelyezett feliratokon kívül visszatérő eleme volt a politikusok beszédeinek, illetve a korszak egy híres filmjének a címében is megjelent – azért is lehetett hatékony, mert (szemben a korszak sok más lózungjával) építhetett a munkafogalomnak arra a bemutatott átértelmeződésére, amely az európai gondolkodásban végbement. A méltán szállóigévé vált mondat sikeréhez az is hozzájárulhatott, hogy sikerült a modern társadalmak munkaértelmezésének két fő vonulatát: a kötelességetikait („becsület”) és az önmegvalósításközpontút („dicsőség”) egyetlen frappáns frázisba sűrítenie, azt sugallva, hogy az épülő szocializmus viszonyai között lehetséges lesz egyszerre a közösségért való áldozatvállalás és a személyes kibontakozás – természetesen a munka területén.54

54

Ez az az ígéret, amely a politikusok beszédírót még néha ma is megkísérti, mint azt az alábbi idézetek is mutatják. Ez a mondat olyan mélyen beleivódott a magyar társadalom gondolkodásába, hogy senki sem kapja fel a fejét arra, amikor a korai ötvenes éveknek ez a szófordulata idézőjel és ironikus felhang nélkül tér vissza mai politikusok beszédeiben: „ (…) olyan világot teremteni intézményekkel, szabályokkal, kultúrával, amelyben a becsület és dicsőség dolga, nem pedig az ügyeskedésé, hogy valaki munkavégzéssel egyről kettőre juthat.” (Gyurcsány Ferenc 08.06.06.) „El kell érni, hogy a munka újfent becsület és dicsőség dolga legyen..” (Bokros Lajos. 08.02.01.) „Olyan életet, ahol a gyermek áldás, a munka becsület, a hit nem szégyen, ahol a nyugdíj a biztonság, (…)” (Szita Károly 08.01.23.) Érdekes lenne - de ennek az írásnak a keretei között nyilvánvalóan

57

A ‘70-es évekig tehát a modern ipari társadalmak (a nyugati és a szocialista országok egyaránt) egyértelműen a bérmunka társadalmai, annak minden, fentebb felsorolt ismérvével. Gyakorlatilag megvalósul a teljes foglalkoztatás, ami túlnyomó többségében határozatlan időre szóló, teljes munkaidős bérmunkaviszony, az ebben való részvétel a teljes körű társadalmi tagság garanciája, a munka pedig, az Offe (1984) által leírt módon, a szociológiai elemzés kulcsfogalma. A munka hosszú utat járt be: az ókorra jellemző megvetésén a keresztény középkor éppen csak annyit enyhített, hogy elismerte: a munkát végzők is az emberi társadalom részei, Isten előtt mindenki egyenlő. A polgárosodás, a reformáció és a természettudományos fejlődés lettek azok a legfontosabb erők, amelyek a munka újkori átértelmeződését formálták. A modern társadalmak pedig már egyértelműen a munka társadalmai: a munka, amelynek végzése korábban kizárt a valódi, teljes és szabad emberi életből, a 20. századra éppen a teljes emberi élet megvalósításának egyetlen társadalmilag elismert útjává, az emberi tevékenységformává vált. A nyolcvanas évektől azonban sokasodni kezdtek a kérdőjelek a munkaparadigma „jövőképessége” körül: egyre több társadalomkutató gondolta úgy, hogy az évezred végére egy paradigmaváltásnak leszünk tanúi. Mielőtt rátérnék ezeknek a fejleményeknek a bemutatására, egy „kitérőt” kell tennünk. Ez a kitérő azonban éppen a legutóbbi évtizedek fejleményeinek megértéséhez lesz kulcsfontosságú.

nem lehetséges - annak elemzése, hogy a munka szót és az általa felidézett mögöttes jelentéstartalmakat hogyan használja, illetve aknázza ki politika.

58

4. A MUNKA ÉRTELMEZÉSE A FEMINISTA-NŐÜGYI DISKURZUSBAN, A MUNKA JELENTÉSE A NŐK SZÁMÁRA A fentiekben tulajdonképpen egy történetet meséltünk el: a munka, pontosabban a hozzá tapadó jelentések történetét. Azokat a momentumokat kerestem és fűztem össze egy (nyilván csak ebből az utólagos nézőpontból összeálló) „történetté”, amelyek – a megelőző évszázadok/évezredek szempontjából nézve teljesen abszurd módon – a szervezett keretek között zajló pénzkereső munkát a modern társadalmak sarokkövévé, a demokrácia talapzatává, ezen társadalmak egységének és önazonosságának meghatározó, elhagyhatatlan összetevőjévé tették. Van azonban egy másik történet is, amelynek kockái nélkül ez a mozaik nem lenne teljes: a nők és a fizetett munka története. 55 Az eddigiekben elemzett változások elsődlegesen a férfiakra vonatkoztak, egy férfiközpontú világ termékei voltak, amely a nőket jellemzően a magánszférába száműzte. Ezt általánosságban még akkor is kijelenthetjük, ha tudjuk, hogy az a főállású feleség-anya szerep, amihez az utóbbi bő fél évszázad változásait viszonyítani szoktuk, sem időben, sem társadalmi helyzetet tekintve nem volt olyan általános érvényű, mint ahogyan azt néha hajlamosak vagyunk feltételezni. Először is, az iparosodás, és vele a munkahelynek és az otthonnak a 18. századtól széles körben bekövetkező szétválása előtt a férfi-női szereposztás kevésbé volt elvágólagos, mint utána, a nők sokkal inkább kivették részüket a pénzkereső munkából is, mivel a háztartáshoz illetve a „műhelyhez” kapcsolódó tevékenységek térben és időben nem mindig váltak el élesen egymástól. Vagyis míg „korábban a nemhez tartozás egyike volt a társadalmat strukturáló kiváltságoknak és különbségeknek, az újkorban azonban központi jelentőséget nyert azáltal, hogy az egyén életlehetőségeit lényegesen befolyásoló munkaerőpiaci pozíció meghatározásában döntő szerepet kapott” (Belinszky 1997:134). Másodszor, a szegényebb társadalmi rétegekben mindig is magától értetődő volt, hogy a megélhetés biztosításában a család nőtagjai is kiveszik a részüket, vagyis fizetett munkát végeznek. Mégis, a férfiak dominanciája mindig és mindenütt megkérdőjelezhetetlen volt, így amikor azt kutattuk, mit jelentett a munka a különböző korszakok emberei számára, akkor tulajdonképpen arra kaptunk választ, mit jelentett a férfiak számára.

55

Talán nem árt ezen a ponton leszögezni, hogy az alábbiakban nem a női munka történetét szándékozom leírni (ehhez vö pl. Sullerot 1971), nem is a nők munkaerőpiaci helyzetének, hátrányainak alakulását elemzem (ennek is sok kiváló irodalma van), és nem próbálkozom a női szerepek változásának általános bemutatásával sem. Csak arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, milyen lehetséges - a férfiakra jellemzőktől esetlegesen eltérő jelentéseket hordozhatott női szempontból a pénzkereső munka.

59

Férfiak és nők munkához való viszonyában természetesen mindig jelentős különbségek voltak, az alábbi fejtegetések mégis csak a 19. századdal kezdődnek. Bármennyire különbözött is ugyanis nők és férfiak munkája az évszázadok során56, a munka alapvető értelmezésében mégis elsősorban a státusz volt irányadó: ha nem kellett dolgozni, akkor egyik nemnek sem kellett, ha pedig igen, akkor az mindkettő számára alapvetően kényszer, szükségszerűség volt. A dolog attól a ponttól válik érdekessé, amikor a formálódó modern társadalmakban a munka mindenkire kiterjed és az egyénen belül szerepként különül el, megszilárdul fent bemutatott értelmezése mint az emberi tevékenység, továbbá elválik egymástól az otthon és a munkahely. Ebben az összefüggésben a kereső munka normatív értelemben a férfiakra lett szabva, a tevékenységeket a nemi szerep definiálta. A férfi kimegy a világba, ott végzi (férfi)ember voltát megalapozó tevékenységét, amelyet most már – bármi legyen is az – munkaként értelmez, és ami őt a társadalom vérkeringésébe bekapcsolja, státuszát megalapozza. A nő viszont otthon marad, elzáratik a pénzkereső munkától, és ezzel a teljes (saját)jogú társadalmi tagságtól. A privilegizált helyzet évezredes szimbóluma, a „dologtalanság” így nem alkalmas többé a felső rétegek megkülönböztetésére, viszont „helyettesítő dologtalanságként” (Veblen 1975) áthelyeződik a család nőtagjaira: innentől kezdve a munka gyökeresen mást kell, hogy jelentsen a férfiak és a nők számára. 4.1 „Balszerencse és szégyen”57– A háziasszonyszerep mint általános érvényűvé váló polgári norma A 19. század nőideálja tehát az otthon ülő, magát kizárólag a háztartás vezetésének és a családjának szentelő nő volt. Ez az állapot, amelyhez hasonló korábban csak az arisztokrata asszonyoknak jutott osztályrészül, ekkorra a középosztály számára is széles körben lehetővé vált. Ennek előfeltétele a patriarchális kiscsalád uralkodóvá válása, és ezzel a „polgári intimitás” kialakulása volt, amit a munkahely és az otthon, és ezzel a munkatevékenység és a szabadidős illetve háztartási tevékenység határozott szétválasztása tett fokozatosan lehetővé. Ettől az időtől kezdve a családok, eltérően a korábbi nagycsaládoktól vagy nemesi házaktól „ – történetileg teljesen újszerűen – távolságot kezdenek tartani a »nyilvánossággal«, a foglalkozási-társadalmi környezettel szemben, és visszahúzódnak lakóterületükre.” (Somlai 56

Az újabb történeti kutatások némelyike ráadásul ébreszt kétségeket atekintetben, hogy ez a „különbözőség” a valóságban mennyire felelt meg a „gyengébbik nem – erősebbik nem” klisén alapuló szokásos értelmezésnek (vö. ehhez Juhász 2008). 57 Kolbenschlag 1999:101

60

1986:64) Ez a „visszahúzódás” nyilvánvalóan elsősorban a nők számára jelentett változást: a férfi szabadon mozgott a két „világ” között. A modern értelemben vett háziasszony-szerep tehát egyértelműen polgári norma: az iparosodás és a polgári társadalom kialakulása hozta létre azt a családmodellt, amely a házon kívül kereső munkát végző férfi valamint a háztartási és családi feladatokat végző háziasszony komplementer szerepeire épült (Somlai 1986: 71. sk), és ennek megfelelően konstruálta meg az elkülönülő női és férfi életutakat. Miközben az ipari társadalom és a piacgazdaság kialakulása élesen elválasztotta egymástól a nők és a férfiak tevékenységi területeit, egyszersmind kirekesztette a munka fogalmából és leértékelte azokat a háztartással és gondoskodással összefüggő tevékenységeket, amelyek a háziasszonyok illetékességi körébe tartoztak. (Hausen 2000:345) Ezzel párhuzamosan a középosztálybeli férfi számára a nő egyfajta státusszimbólummá is vált: „a sikeres üzletember örömét lelte abban, hogy feleségét és lányait drága ruhákba bújtatva mutogathatta, jelezve, hogy számukra az élet csupa könnyedség és elegancia.” (Kolbenschlag 1999:101) A háziasszony-szerep mint norma58 olyan erősen hatott, hogy azokban a széles társadalmi rétegekben is viszonyítási alapként szolgált, ahol a kereső férfi – otthonülő háziasszony szereposztás nem felelt meg a tényleges helyzetnek. Legélesebb és legevidensebb ellenpontja ennek a proletár valóság, amelynek a nők, sőt a gyermekek kereső munkája is magától értetődő részét képezte, de dolgoztak a nők a paraszti, sőt nemritkán a kispolgári rétegekben is. Nem meglepő tehát, hogy ebben a kontextusban a nők számára a pénzkereső munka a rászorultsággal, az anyagi szükséggel azonosult és leértékelődött, hiszen azokban a családokban, ahol a férj keresete biztosítani tudta a megélhetést, a nő magától értetődően nem dolgozott. A dolgozó nő a helyzetét túlnyomó többségében minden bizonnyal kényszerként, az uralkodó normához képest bizonyos értelemben deviánsként élte meg. Úgy tekintettek a munkára, „mint valami nyomorúságos társadalmi helyzetre, egyfajta »kegyvesztésre«. … a 58

A háztartásbeli, férfitól függő nőideált jól tükrözi Herczeg Ferenc szerkesztői üzenete az „Új Idők” c. női lapban: „…Uradat hazatértekor derűs arccal és rendbetartott lakással fogadd. … Háztartásod számára ne kérd el utolsó fillérjét is. Inkább igyekezzél derűssé tenni életét, adj neki szabadságot és biztosítsd a nyugalmat gyermekeid számára. … Te magad is légy tiszta és takaros mindig, hogy amikor urad lát, örömében mosolyogjon és hogy a távolból is gondoljon rád. … Ne követelj az élettől olyasvalamit, amit még senkinek sem nyújtott. Ha hasznossá tudtad magad tenni, boldog lehetsz” (idézi Kádár 2002) Azt, hogy ha nem is ténylegesen fennálló helyzetként, de legalábbis a nőkkel szemben megfogalmazódó társadalmi elvárásként ez a nőkép milyen sokáig fennmaradt, jól mutatja, hogy Herczeg ezeket a sorokat 1944 végén írta le. Másrészt persze a szövegből nyilvánvaló, hogy ez már a fenti mintázat felbomlásának a terméke: nyilvánvalóan azért születhetett meg, mert már voltak, akik „olyasvalamit” követeltek az élettől, és ezért különösen fontossá vált hangsúlyozni, hogy ez „még senkinek sem” adatott meg.

61

nők számára a munka képzete hamarosan »balszerencsével és a szégyennel« társult.” (Kolbenschlag 1999:101) Annak a nyilvánvaló jele volt, hogy a férfinek nincs „megfelelő” munkája, vagy hogy nincs férfi a családban. Tehát a pénzkereső munka női szempontból még abban a korszakban is kényszerként és szükségként értelmeződött, amikor a munka értelmezésében egyébként – a korábban bemutatott módon – már egészen más szempontok is megjelentek. Bár a kereső férfi-háztartásbeli nő szereposztásra épülő normatív rend, és az ehhez tartozó nemileg elkülönülő kettős erkölcs és kétfajta életút bizonyos mértékig máig jelen van, már a 19. század első harmadától kezdve megjelentek olyan nézőpontok, amelyek vitatták ezt a normát, és egy másfajtát szegeztek vele szembe: ezek forrásai elsősorban a nőmozgalom és a szocialista gondolkodás. 4.2 „Feltárultak az otthonok ajtajai.”59 – A női munkavállalás szerepe az egyenjogúságért folytatott küzdelemben A nőmozgalmak felemelkedése, és az egyenjogúságra való törekvések széles körben való megjelenése hamarosan háttérbe szorította – ha messze nem is irtotta ki véglegesen – a fentebb kifejtett, elsősorban a kényszerhez kötődő munkaértelmezést. A nők tömeges munkába állása előtti időszakban a munka a feminista írásokban, illetve általában a női egyenjogúságról zajló diskurzusban leggyakrabban úgy jelenik meg, mint az egyenjogúság legalapvetőbb eszköze és feltétele, mint a legevidensebb és leghatékonyabb útja annak, hogy szakítsunk a hagyományos nő/ bent/ privát/ otthon/ magánügyek versus férfi/ kint/ nyilvánosság/ közügyek (Bourdieu 1994) ellentétpárral. Ha jellemzően nem is feltételezték, hogy a munkába állás egy csapásra egyenlőséget teremt a nők számára, azt evidensnek tartották, hogy a munkába állás döntő lépés a tényleges egyenlőség felé vezető úton. A korai nőmozgalmi aktivisták közül sokan abból indultak ki, hogy a gazdaságilag a férfitól függő nő nem lehet egyenrangú: az önálló pénzkereső munka ilyen értelemben az egyenjogúság központi fontosságú előfeltétele. (vö. Kurz-Scherf-Lepperhoff-Scheele 2006) A gazdasági önállóság pedig – mint azt Virginia Woolf 1937-es esszéjében kifejti - megteremti az önálló, az anyagi függés által nem befolyásolt döntéshozatal és véleményalkotás lehetőségét, és egy olyan közvetlen (tehát nem a férfiak befolyásolásán keresztül megvalósuló) befolyásgyakorlás lehetőségét a közügyekre, ami a nők számára korábban ismeretlen volt. Ezért tulajdonít Woolf 59

Woolf 2006:30

62

óriási szimbolikus és gyakorlati jelentőséget annak az 1919-es törvénynek, amely Angliában megnyitotta a diplomás foglalkozásokat a nők előtt. A „kenyérkereseti jogot” úgy jellemezte, mint ami „oly felbecsülhetetlen értékű számukra, hogy hatására a szótár minden szavának a jelentése … megváltozott.”(Woolf 2006:30). Az önálló kereset, a „szent pénzérme” (Woolf 2006:31) Woolf szerint a függetlenséget – a személyes függőség megszűnését – jelenti a nők számára, amennyiben „egy állástól való függőség sokkal kevésbé utálatos formája a szolgaságnak, mint egy apától való függőség.” (Woolf 2006:31) Talán túlzónak tűnhet első hallásra, hogy Woolf ekkora jelentőséget tulajdonít a diplomás foglalkozások megnyitásának a nők előtt, hiszen ez – különösen a kor iskolai végzettségi arányszámait tekintetbe véve – viszonylag szűk réteget érintett. Szimbolikus jelentőségét azonban valóban nehéz lenne túlbecsülni, hiszen az igazi változást nem egyszerűen a női munkavállalás jelentette (ami, mint arról már szó volt az alsóbb osztályokba tartozó nők számára mint megélhetési kényszer mindig is jelen volt), hanem az, ha – H. Sas Judit megfogalmazásával élve – „a családtagok egész társadalmi viszonyrendszere módosulhatott, elsősorban azáltal, hogy a nők férjükhöz hasonlóan felelősségteljes, hivatást jelentő, az egész életet, értékrendet változtató munkát végeznek”. (H. Sas 1984:144) Csak az ilyen munkavállalás lehetősége járulhatott hozzá a munka jelentésének fent vázolt átalakulásához a nők számára. A munka ebben az összefüggésben tehát nagyon pozitív jelentést hordoz: kilépés a nyilvánosságba az otthonból, amely „társadalmi elszigeteltséget, bezártságot, egzisztenciális kiszolgáltatottságot, esetleg erőszakot jelentett.” (Lévai 2000:21) Mivel azonban a munka általánosan (vagyis nemcsak a nők szempontjából) jóval többet jelent pénzkereseti lehetőségnél és az ebből adódó anyagi függetlenségnél (vö. Kurz-Scherf-Lepperhoff-Scheele 2006), nem meglepő, hogy a munka a feminista írásokban helyenként mint az emberi kiteljesedés, önmegvalósítás szinte egyedüli lehetősége is szerepel: „Ha a nő nem dolgozik, nincs lehetősége arra, hogy felülemelkedjen a hétköznapok világán, és autonóm lénnyé váljon.” (Kolbenschlag 1999:105) A fizetett munka helyenként szinte ember-voltunk letéteményeseként jelenik meg: „… ha csak feleség vagyok és nem emberi lény, akkor annak semmi értelme …”. (Sz.Tolsztojt idézi Kolbenschlag 1999:103) Madonna Kolbenschlagnál mintaszerűen jelenik meg a pénzkereső munka mindenhatóságába vetett naiv hit: a munka valósággal a transzcendenciához vezető útként magasztosul fel, szembeállítva a háztartás és a család ellátásának földhözragadt világával. A munka lehetőség arra, hogy a nők is „aktívan részt vegyenek a társadalom formálásában” (Kolbenschlag 1999:107), továbbá hozzájárul személyiségük és önazonosságuk formálásához: „… ha nem

63

komoly, személyes ügyként kezelik a munkát, akkor a nők megfosztják magukat egyéniségük és identitásuk, valamint az érett és tartós párkapcsolat egyik legfontosabb elemétől. A tudatosan választott és kreatív szerkezetű munkának lélekformáló szerepe van.” (Kolbenschlag 1999:104) Az idealizált kép mellett azért részben már itt is megjelenik a „két műszak” problémája, bár optimista színezettel: „Az a tény, hogy a nők újra felfedezik a munka spirituális értékét és az ezzel járó erkölcsi felelősséget, nem vezet oda, hogy lemondjanak … a másokról való gondoskodásról és a házimunkáról, hanem mindezt szervesen beolvasztják a világformáló, teljesítményorientált vállalkozásokba, amelyekben eddig nem volt részük.”. Ugyanakkor mindez – mint írja – csak akkor valósulhat meg, ha a folyamat nem marad egyoldalú, vagyis ha a férfiak is készek belépni a háztartás és a gyermekgondozás eddig kizárólag nőknek fenntartott világába. (Kolbenschlag 1999:108). Kolbenschlagnál mindazonáltal család, anyaság és az otthonon kívüli munkavégzés nem állnak ellentétben egymással: S. Callahant idézi, aki szerint „hogyha egyszerre anya és dolgozó nő, azáltal mindkettőben jobb teljesítményre képes.” (Kolbenschlag 1999:106) Ironikus párhuzam, hogy a nők munkába állását szorgalmazva valahogy így gondolkodott (vagy legalábbis így beszélt) a kérdésről Rákosi Mátyás is, aki szerint az otthonon kívüli aktivitás csak javára válik az otthoni munkának: „ …a tapasztalat azt mutatja, hogy a felszabadult, tanuló, olvasó nők a családi munkát is jobban végzik”. (Rákosi 1949, idézi Schadt 2003:129) A munka világába való kilépést „felszabadulásként” értelmező elemzések természetesen alapvetően a legalább a középosztályhoz tartozó nők helyzetéből indulnak ki (Kolbenschlag elemzései például egyértelműen és bevallottan a középosztálybeli amerikai háztartásbeli nőről szólnak). Tehát itt a munka nem „kényszer”, nem „megélhetés”, illetve ezek az értelmezései fel sem merülnek („tudatosan választott”, „kreatív szerkezetű” munkája nyilván annak lehet, akinek egyáltalán van választási lehetősége). Általában is elmondható, hogy a „háziasszony korszak”

otthonba

való

bezártsága

legalábbis

középosztályi

probléma,

hiszen

a

munkásosztálybeli és szegény nők – mint arról már szó volt – mindig is rákényszerültek, hogy otthonukon kívül is munkát vállaljanak. „A foglalkoztatásról mint esélyről és az emancipáció eszközéről alkotott »polgári« elképzelés mindazonáltal a kezdetektől fogva ütközik a női munka társadalmi realitásával és azzal a ténnyel, hogy a kereső foglalkozás emancipatórikus potenciálját sok nő számára elfedi a létfenntartás biztosításának puszta szükségszerűsége, valamint a kizsákmányolás, kívülről meghatározottság és nemspecifikus diszkrimináció sokféle tapasztalata.” (Kurz-Scherf-Lepperhoff-Scheele 2006:3)

64

A fizetett munka pozitív, ‘lehetőségeket megnyitó’ értelemben való tematizálásával ennek ellenére ott is találkozhatunk, ahol azt a fenti okokból kevésbé várnánk, például gyári munkásnők esetében. Luisa Passerini szerint a munkavégzés a nők esetében a szubjektivitás kifejezésének egyik legfontosabb eszköze: „… megállapíthatjuk, hogy a gyári munka fontos szerepet kap, a női szubjektivitásért folytatott küzdelemben. … Ezeket a nőket tudatosság, magabiztosság jellemzi.” (Passerini 2003:35) Az általa idézett interjúkban maguk a munkásnők is alapvetően pozitívan értelmezik a bérmunka személyiségformáló hatását: „Ha azt kérdezem magamtól, helyes-e, hogy a nők dolgoznak, azt válaszolom, igen. Az is helyes, hogy a gyárban dolgoznak, mert ez a munka lehetővé teszi számukra a világ reálisabb megismerését és a másokkal való kapcsolatteremtést. Való igaz, hogy ez néha a finomság és a kedvesség elvesztésével jár. Erőszakosabbak leszünk, de a munka megkeményíti az embert.” (interjúrészlet, idézi Passerini 2003:36) „Eddigi tapasztalataim alapján azt mondom, jó, ha a nő dolgozik. A gyár életébe való bekapcsolódás hasznos a nőknek.” (interjúrészlet uo.) Úgy tűnik tehát, hogy a munka még azok a nők számára is hordozta a „világba való kilépés”, a „társadalom életében való részvétel” jelentését, akiknél a munkavállalás elsődlegesen gazdasági kényszer volt. (Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a munkásnőknél ez gyakran összekapcsolódott a szakszervezeti munkában, illetve a munkásmozgalomban való részvétellel.) A nők kilépése a háztartás szférájából és beáramlása a fizetett munka „férfias” világának egyre szélesebb területeire az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában fokozatosan zajlott és zajlik ma is (szemben a volt államszocialista országokkal, ahol ez erőltetetten, meglehetősen rövid idő alatt zajlott le, aminek következményeiről később még szó lesz). Ez a ‘80-as évekre, különösen az Egyesült Államokban, erőteljes ellenreakciót váltott ki, ami további árnyalatokkal gazdagította a női munkaértelmezések palettáját. A helyzet ugyanis messze nem egyszerűsíthető le arra, hogy a korábbi negatív munkaértelmezést, a női egyenjogúságért való küzdelem eredményeképpen, egy fokozatosan előtérbe kerülő pozitív értelmezés váltotta volna fel. Miután „feltárultak az otthonok ajtajai”, és a nők tömegesen léptek ki rajta, a nőügyi diskurzusban és általában a nyilvánosságban különböző formában többször felmerült az az igény, hogy valahogyan vissza kellene tuszkolni őket ezen az ajtón. A ‘80-as évektől, a feminizmus ellenreakciójaként, gyakran találkozunk azzal a megközelítéssel, hogy a független, dolgozó nő a jó anya ellenpontja, negatív figura, a család válságjelenségeinek elsőszámú okozója. Susan Faludi elemzése szerint az amerikai média és a nyilvános közbeszéd igyekszik azt a képet sugározni a nők felé, hogy elérték, amit

65

akartak, és éppen ez az oka a mai problémák jelentős részének, vagyis hogy „a nők éppen azért boldogtalanok, mert szabadok lettek. A nők saját felszabadulásuk rabszolgáivá váltak. (…) Megvalósították egyéni szakmai álmaikat – és kimaradtak a legnagyobb női kalandból.” (Faludi 1991:X) Bár az elemzés az Egyesült Államokról szól, azért az európai fülnek is ismerősen csenghet az az időnként felbukkanó, elsőre logikusnak tűnő és könnyen kommunikálható érvelés, hogy ha a nők újra a családi tűzhely melegen tartásának szentelnék minden energiájukat, akkor nem lenne annyi válás, „csonka” család, kallódó tinédzser, annyi magányosság és depresszió. Ez a vonulat a női munkaértelmezések egy új lehetőségét hozta létre: a munka(vállalás) mint az önzés és a túlhajtott individualizmus terméke, hiszen, mint a fenti gondolatmenetből következik, a fizetett munkavégzés, a szakmai önmegvalósítás csak a többiek (férfiak, gyerekek) kárára, és végső soron magának a nőnek is a kárára valósítható meg.

60

Az értelmezéseknek egy ilyen árnyalata belengi a ma oly divatos szingli-téma

elemzéseit is.

Ha azonban a női szerepek átalakulásában Beckhez (2003) hasonlóan a

modernizáció

kiterjesztését,

következetes

végigvitelét,

a

„feudalizmussal

kötött

kompromisszum” felrúgását látjuk, akkor nem tűnik életszerűnek, hogy a jelenlegi helyzet visszásságait egy korábbi állapothoz való visszatéréssel próbáljuk megoldani.

4.3 „Fényesen pirkad már egy szebb kor hajnala”61– A dolgozó nő mint ténylegesen egyenrangú női szerep ígérete a korai szocialista eszmékben Amikor August Bebel „A nő és a szocializmus” című, először 1878-ban megjelent könyvének záró bekezdésében a fejezet címében idézett mondatot leírta, meg volt győződve róla, hogy korának társadalma szükségszerűen és gyorsan halad egy olyan változás felé, amelynek során ledől „minden korlát, amely függőségben tartja az egyik embert a másiktól, következésképpen az egyik nemet is a másiktól”. (Bebel 1976:26) Úgy vélte, a szocializmusban a társadalmi berendezkedés jellegéből adódóan szükségképpen és magától értetődően megvalósul a nők és a férfiak tökéletesen egyenjogú és ténylegesen is egyenrangú helyzete, ami a polgári társadalom intézményi keretén és gazdasági rendjén belül maradva lehetetlen. Ebben az összefüggésben a férfiakkal tökéletesen azonos feltételek mellett végzett munka az azonos 60

Ez az érvelés bizonyos mértékig felélesztette továbbá a „nem-dolgozás mint privilégium” értelmezést, hiszen magától értetődően változatlanul csak ott mérlegelheti egyáltalán a nő a munkavállalás kérdését, ahol a háttérben ott van egy jól kereső férfi családtag. 61 Bebel 1976:380

66

társadalmi részvétel és a tökéletes egyenlőség szimbóluma volt. Bár később a megvalósuló szocializmus keveset váltott be a kezdeti ígéretekből, a korai szocialista gondolkodók elkötelezetten és radikálisan képviselték a nemek egyenlőségének ügyét. Sőt a ‘20-as évek végéig, a Szovjetunióban a gyakorlatban is jelentős lépések történtek ebbe az irányba (vö. Somlai 2008). Bebel és mások is meggyőzően érveltek az ellen a korabeli – bár helyenként máig nem teljesen kihaltnak tűnő – nézet ellen, hogy a nő helyét a társadalomban „természetes hivatása” (az anya- és feleség-szerep) szabja meg, és az átfogó társadalmi átalakulásra vonatkozó nézeteikből adódóan a nőkérdés megoldásában is sok tekintetben tovább mentek és következetesebb álláspontot képviseltek, mint a polgári nőmozgalmak. Határozottan képviselték a két nem kapcsolatában a tökéletesen szabad és egyenrangú, mesterséges intézményi korlátoktól megszabadított kapcsolatok, a személyes döntések, és az életformák pluralitásának ügyét (amibe belefértek akár a kommunák is)62. „A burzsoá rendszerben főztjükkel próbálták megnyerni maguknak férjüket az asszonyok. Abban a rendszerben a férj volt a kenyérkereső. A munkásállamban azonban, ahol minden asszony önálló egyed és állampolgár, ugyan miért a vacsorával akarnának férjük kedvében járni? Ne a szakácsot és a cselédet, hanem személyes minőségét és emberségét becsüljék feleségükben a férfiak. ‘A konyha és a házasság szétválasztása’ nem kevésbé fontos reform – legalábbis a nők történetében –, mint az állam és egyház szétválasztása „ – írta Alexandra Kollontaj egyik röpiratában (idézi Somlai 2008:104). Felismerve a nőknek a munka világában való egyenrangú részvételéből adódó problémákat („kettős terhelés”), a kommunisták eleinte ugyancsak radikális megoldásokat szorgalmaztak a nők háztartási-gondozási feladatoktól való megszabadításának ügyében is („kollektív háztartás”). Lehet, hogy ma már hajlunk arra, hogy ezek sem jó, sem megvalósítható ötletek nem voltak, mindez azonban kétségkívül következetes végiggondolása volt egy olyan problémának, amire máig sem született tökéletes megoldás.

62

Hogy a ’20-as években a Szovjetunió és mindenekelőtt maga Lenin mennyire az életmódok szabadságának, a nemek közötti viszonyokba való be nem avatkozásnak a politikáját képviselte, annak egyértelmű jele, „hogy a világon először Szovjet-Oroszországban egy általa aláírt dekrétum szüntette meg a homoszexualitás, az azonos neműek szerelmének büntethetőségét, amire Nagy-Britanniában csak 1967-ben került sor.” (Krausz 2008:85) Természetesen ez a „szabadság” csak Sztálin hatalmának megszilárdulásáig tarthatott.

67

4.4 „Korlátlan lehetőségek” és „kettős terhelés” – A dolgozó nő a szocialista Magyarországon A ténylegesen megvalósuló szocializmus országaiban a munkavégzés lehetőségből nagyon gyorsan kötelességgé vált. Az alábbiakban azt vesszük szemügyre, hogyan vált el egymástól Magyarországon a női egyenjogúság – és ennek „megtestesítőjeként” a női munkavállalás – hivatalos értelmezése attól, ahogyan ezt az így „felszabadított” nők megélték. A hivatalos verzió szerint a szocializmusban a női egyenjogúság – az osztályharc eredményeképpen – tökéletesen megvalósult: az egyenlőség megtestesítője a dolgozó nő, akit a fizetett munka felszabadít. Ezt sugalmazták többek között az 1945-ben induló Asszonyok c. női lap cikkei, illetve a szerkesztő Gárdos Mariska által megfogalmazott jelszava is: „Építő munka, egyenjogúság, szabadság!”. (idézi Kádár 2002:5) A korai szocialista időszakban a nyilvánosságba értelemszerűen csak ez a hivatalos változat kerülhetett be: újságokban, filmekben a dolgozó nő jelenik meg, aki a férfiakkal azonos módon, sokszor férfias területen (traktoroslány-mítosz) teljesít. A kettős terhelés problémája ebben a kontextusban fel sem merülhet: A munkásnőnek munka után (persze munkatársaival) sportra, közéleti aktivitásra is marad ideje („Civil a pályán”). A korabeli propaganda (túl azon, hogy a szocializmus építésében minden munkáskézre szükség van) áttételesen felhasználta a korábbi nőmozgalmaknak azt a munkaértelmezését, hogy a nő élete sem lehet teljes a fizetett munka nélkül („Első fecskék”). (vö. ehhez Schadt 2003 is) A nők – szocialista típusú – tömeges munkába állása azonban nagyon hamar azt eredményezte, hogy a hivatalos pozitív jelentés mellett egyre határozottabban megjelent egy negatív értelmezés is. A fizetett munka bizonyos értelemben persze ténylegesen hozzájárult a nők helyzetének javulásához: „A kikényszerített emancipáció pozitív folyamatokat is beindított. Az önálló jövedelemmel rendelkező, a háztartásból kiszabadult nő függetlenebbé vált, szabadabban képviselhette saját érdekeit.” (Kádár 2002:2) Nagyon sokak számára azonban ez egyértelműen kényszerként, a „kettős terhelés” forrásaként jelent meg, mintegy kiterjesztve ezt az állapotot, amely a munkásosztályhoz illetve általában az alsóbb rétegekhez tartozó nőkre eddig is jellemző volt, a társadalom egészére. Valószínűleg sok nő reakcióját tükrözi a korabeli olvasói levél, amely fizetett munkába való bekapcsolódás miatti megnövekedett terhelést panaszolja föl: „Hagyjanak békén az egyenjogúsággal, a könyökömön jön ki az egyenjogúság! Mibe kerül az a férfiaknak – no ná, inkább adnak jogot, mint konyhapénzt! Eridj, kis galambom, keress te is, egyenjogúság van! De a gyerekeket

68

szüljem én, pelenkázzam én; az egész család holmiját, ruhaneműjét – persze a férjuram cuccait is – mosni, vasalni, javítgatni, rendben tartani, a főzés, a takarítás – ezt mind társadalmi munkában? Belegebedek én az ilyen egyenjogúságba!” (idézi Kádár 2002:3) A hivatalos propaganda természetesen nem reflektált ezekre a problémákra, az azonban a hivatalos megnyilatkozásokból is egyértelműen kiderül, hogy a munkába álló nőktől is magától értetődően elvárták a hagyományos szerepeknek való megfelelést. Az fel sem merült, hogy a nők termelőmunkába és közéletbe való belépésével, tehát a „kinti” szerepek újraosztásával a „benti” családi, otthoni szerepeket is újra kellene osztani. Rákosi korábban idézett mondata például explicit módon azokra az aggodalmakra reagál, „… hogy ha az asszony tanul, olvas, közügyekkel foglalkozik, akkor el fogja hanyagolni a családját, gyereknevelést, a háztartást.” (Rákosi 1949, idézi Schadt 2003:129) Schadt Mária a korabeli lapok és filmek nőképét elemezve ugyancsak arra a következtetésre jut, hogy a mégoly kiváló dolgozó nőktől is elvárták, hogy otthon is helyt álljanak. Szimptomatikus a Nők Lapjának a Vörös Rózsa Kombinát igazgatónőjét bemutató képriportja: az utolsó képen az igazgatónő otthon süteménnyel kínálja újságot olvasó férjét – nem csak kiváló munkaerő, de „természetesen” jó háziasszony és feleség is. (Schadt 2003:131) A rendszer, amely „… a nőket kiemelte a múlt sötétségéből és elnyomatásából és szélesre nyitotta előttük a korlátlan lehetőségek kapuját” (idézi Schadt 2003:61) biztosította ugyan a nőknek a jogi értelemben vett emancipációt, de ezt a hagyományos szerepelvárások széles körű továbbélése illetve a szűkös gazdasági lehetőségekből adódó kényszerek olyan mértékben korlátozták, hogy nem csoda, ha a kereső munkának és az ebből adódó kettős terhelésnek a fenti olvasói levélben is megmutatkozó negatív értelmezése vált uralkodóvá. Az ötvenes években nem túlságosan meglepő módon nem végeztek ugyan felméréseket a nők pénzkereső munkára vonatkozó véleményét illetően, de amikor a hetvenes évektől elkezdődtek az ilyen típusú vizsgálatok, egyértelművé vált, amit nagyjából mindenki sejtett, hogy az átállás nem volt sikeres: a nők túlnyomó többsége a hagyományos szerepmegosztást pártolta. (Pongrácz 2001) A létező szocializmus évtizedei alatt természetesen sok minden változott ezen a téren is, az alapképlet azonban ugyanaz maradt: elvben az egyenlőség, gyakorlatban a kettős terhelés. A rendszerváltás idejére Magyarországon is világossá vált, hogy a tömegessé váló női munkavállalás nem vezet automatikusan egyenrangú női-férfi kapcsolatokhoz (és végképpen nem igazságos otthoni munkamegosztáshoz). Újra megjelent – egyesek számára mint újra megnyíló, szabadon választható lehetőség, mások számára mint a szűkülő munkaerőpiacról

69

„emelt fővel” való távozás egyetlen lehetséges módja, azaz végső soron mint kényszer – a főállású háziasszony és családanya szerep. Azonban a nők kilépése a nyilvánosságba, a szerepek és életformák pluralizálódása már visszafordíthatatlannak tűnt. Széles körben fennmaradt továbbá a két teljes munkaidős keresőre épülő családmodell, mint egyszerű gazdasági kényszer. A szakirodalomban, de általában a nyilvánosságban is, a nők és a munka kapcsolatában elsősorban különböző részkérdések tematizálódtak. Ezek egyfelől az egyenjogúság jobb megvalósíthatóságáról, ennek nehézségeiről (diszkrimináció, eltérő bérezés, üvegplafon), másfelől a család és a pénzkereső munka összeegyeztetésének lehetőségeiről (részmunkaidő és más atipikus munkaformák, női szakmák) szóltak. Sokkal kevesebb szó esik arról, hogy mit jelent a munka nők számára, miért dolgoznak, miért és mennyire tartják fontosnak a munkájukat. Pedig ez utóbbi kérdésfeltevésnek óriási jelentősége lenne.

A magyar nők munkával

kapcsolatos attitűdjei mögött ugyanis nemcsak a felemás szocialista egyenjogúsítás évtizedei vannak ott, hanem az is, hogy a rendszerváltással egy csapásra „begyűrűzött” hozzánk a munkaparadigmának az a megkérdőjeleződése is, ami nyugaton akkor már közel 10 éve téma volt. Az így megnyíló lehetőségeket, a keletkező bizonytalanságokat és ellentmondásokat egyszerre kell(ett) feldolgozni a rendszerváltás minden feszültségével, a munka szocialista biztonságának elvesztésével, a sokak számára ebből adódó létbizonytalansággal és más nehézségekkel. A 20. század utolsó évtizedeiben a nyugati országokban is nagy változások történtek mind a munka, mind a gender-kérdés terén, és egyre több jel mutatott arra, hogy ez a két átalakulás sok ponton érintkezik, hat egymásra, és csak ebben a kölcsönhatásban értelmezhető, illetve hogy a munka problémájára más válaszokat kapunk, ha a gender kérdést kikapcsoljuk, mint ha a két folyamatot együtt próbáljuk értelmezni (vö. Kurz-Scherf-Lepperhoff-Scheele 2006). Ezeket a kérdéseket a következő fejezet utolsó alfejezetében tekintjük át.

70

5. A MUNKA TÁRSADALMÁNAK VÉGE? „A szociológiai elméletképzés szándéka egészen általánosan az, hogy megfogalmazza azokat az elveket, melyek rányomják bélyegüket a társadalom struktúrájára, programozzák integrációját illetve konfliktusait, irányítják objektív fejlődését, és uralják az önmagáról és saját jövőjéről kialakított képét.” (Offe 2000:56963) Claus Offe szerint a szociológiai elméletalkotás a klasszikusoktól kezdődően sokáig messzemenően egyetértett abban, hogy ezen „elvek” közül a modern ipari társadalmak esetében az egyik legalapvetőbb a munka. Valóban: a munka, pontosabban a bérmunka viszonyrendszere meghatározóan formálja a társadalmi struktúrát, törésvonalai mentén alakulnak ki és intézményesülnek a társadalom legfontosabb konfliktusai, a bérmunka rendszerébe való bekapcsolódás az elsődleges kapocs egyén és társadalom között, ez a társadalmi integráció legfontosabb kötőanyaga. Végül pedig ezek a társadalmak a dolgozók társadalmaként gondolják el önmagukat, vagyis a teljes társadalmi berendezkedés legitimációjának legfontosabb összetevője, hogy fizetett munkáján keresztül mindenki tehetségéhez mérten bekapcsolódik a társadalom fenntartásába, újratermelésébe, állandó gyarapodásának és fejlődésének biztosításába, amit a társadalom különbözőképpen, de elvileg arányosan honorál. Az így kialakuló egyenlőtlenségek éppen ezért igazságosnak tekinthetők és mindenki számára elfogadhatók – vagy ha mégsem így lenne, ez az alapelv legalábbis számonkérhető, és megvalósulása vita tárgyává tehető. Ezzel szoros kapcsolatban az emberiség fejlődése, a „haladás” is a munka által elérhető fejlődésként fogalmazódott meg: mint a korábbi fejezetekben láttuk, az így felfogott „munka” a modern társadalmak önértelmezésének kulcsfontosságú összetevője lett. Mindezek alapján tehát a fizetett munka rendszere a társadalmi berendezkedés alapjának tekinthető, a szociológiai elméletalkotásban is ennek megfelelő súllyal jelent meg. Egyetértés alakult ki abban, hogy a 20. század modern ipari társadalmai munkatársadalmak (vagyis amelyekben a meghatározó tevékenységforma a munka), illetve a bérmunka társadalmai (vagyis amelyekben a társadalmi részvétel / tagság alapvetően a bérmunkaviszony köré épül). A gépesítés, az automatizálás felgyorsulása már az ötvenes évektől gerjeszt ugyan vitákat az emberi munkaerő jövőbeni nagymértékű fölöslegessé válásáról (bár ezek színezete akkor még inkább optimista, az emberiség régi álmának megvalósulása felé vezető lépésként értelmezve a folyamatot), a helyzet a ‘70 évek végéig problémátlannak tűnik, az ipari társadalom gépezete olajozottan 63

Claus Offe 1984-es tanulmánya 2000-ben jelent meg magyar fordításban. Ezen a helyen ebből a kiadásból idézek. A tanulmányból származó összes többi idézet az 1984-es német nyelvű kiadás alapján készült saját fordítás.

71

működik. Mindazonáltal Hannah Arendt már 1958-ban leírta az azóta sokat idézett sorokat, hogy „Ami előttünk áll, az egy munkatársadalom, amely kifogy a munkából, azaz az egyetlen tevékenységből, amihez még ért. Mi lehetne ennél szörnyűbb?” Arendt persze nem a munka miatt aggódott: ő a munka mint tevékenységtípus uralkodóvá válásában éppen a modern társadalom

egyik

legfenyegetőbb

vonását,

az

eltömegesedés,

uniformizálódás,

fogyasztásközpontúság kialakulásának elvi alapját látta. Egy percig sem bánta volna, ha kifogyunk a munkából, amennyiben ez a szabad, értelmes, önmagukért végzett tevékenységek, vagyis (hogy az ő terminológiáját használjam) az interperszonális cselekvés terének tágításához járult volna hozzá. Értelmezése szerint a folyamatok azonban nem efelé haladnak: „... ez a társadalom már hallomásból is alig ismeri azokat a magasabbrendű és értelmesebb tevékenységeket, amelyek kedvéért érdemes lenne megszabadulnia a munkától.”– folytatódik az előbbi idézet. (Arendt 1994:11) Nyilván nem véletlen, hogy Arendt gondolatait éppen a nyolcvanas évektől kezdve, a „bérmunka társadalma” aranykorának egyre egyértelműbbé váló elmúlásával kezdték gyakrabban idézni. A nyolcvanas évek kezdetétől ugyanis sokasodni kezdtek az olyan jelenségek, amelyek sokak számára egy nagy, átfogó, a munkát mint a modern társadalmak alapzatát is érintő változás irányába mutattak. A munkanélküliség megjelenése és állandósulása, a kereső munka formáinak és jellemzőinek egyre határozottabb átalakulása, és az értékorientációkban tapasztalt változások indították útjára a „munkatársadalom vége?”- vitát, amely különböző alakváltozatokban több mint negyedszázada tart. A kulcskérdés elméleti szempontból az, hogy a munka fenti értelemben továbbra is azon alapvető „elvek” egyikének tekinthető-e, amelyek – Offe fentebb már idézett megfogalmazásában –

„rányomják bélyegüket a társadalom

struktúrájára, programozzák integrációját illetve konfliktusait, irányítják objektív fejlődését, és uralják az önmagáról és saját jövőjéről kialakított képét”, vagy a társadalom és benne a munka helye és szerepe olyan mértékben megváltozott, hogy a ‘munkatársadalom’ vagy a ‘bérmunka társadalma’ már nem nyújtanak kellően gyümölcsöző fogalmai keretet a társadalmi folyamatok értelmezéséhez. 5.1 Változások a munka világában és az értékrendben A változások három csoportját kell ezen a helyen számba vennünk, mint olyanokat, amelyek a munkának a társadalomban elfoglalt helyét, szerepét illetve értelmezését meghatározóan formálhatják. A változások értelmezése, pontosabban a lehetséges értelmezések számba vétele

72

majd a következő (al)fejezetek témája lesz, ezen a ponton csak rövid összegzést kell készítenünk a változás folyamatairól, hogy aztán megpróbálhassuk elméletileg egységes keretbe foglalni őket. Az első számba veendő jelenség a munkanélküliség, amelynek tartós jelenléte a nyugati társadalmakban minden kétséget kizáróan meghatározóan formáltaformálja mindazt, amit a munkáról gondolunk. Nem független tőle a változások következő, kissé színesebb csoportja, a munka világának belső átalakulása, amelynek vezérmotívuma az atipikus munkaformák terjedése. Látszólag nagyon különbözik az első kettőtől a változások harmadik csoportja, az értékrendek átalakulásának az utóbbi évtizedekben kimutatható tendenciái. Valójában azonban ezek is szoros belső összefüggést mutatnak a két másik témával, és a változásoknak ez a három csoportja együtt rajzolja ki a jelenségeknek azt a körét, amelyeknek egy egységes értelmezési keretbe foglalása a kortárs társadalomtudományi elméletalkotás egyik legizgalmasabb feladata. 5.1.1 Munkanélküliség Az első és legfontosabb ilyen jelenség tehát természetesen maga a munkanélküliség, amelyről a fokozatosan kiderült, hogy nem egyértelműen konjunktúrafüggő, és a kezdeti (‘80-as évek) emelkedő szakasz után magas, vagy legalábbis az érintett társadalmak polgárai által magasként érzékelt szinten állandósult. Ez a kilencvenes években átlagosan 10% körüli, néha afölötti szintet jelentett az EU országaiban, 2005 végén pedig a kibővített EU 25 tagállamára vetítve átlagosan 8,5% volt. 2007-ig a tendencia örvendetesen csökkenő volt (7,1%)64, miközben a foglalkoztatottság a legtöbb államban és az EU szintjén is közeledni látszott a lisszaboni célkitűzésekhez65. A 2008-ban kitört válság eredményeképpen azonban a 2009-es éves munkanélküliségi adat az EU ekkor már 27 tagállamára vetítve újra megközelítette a 9%64

Ráadásul ezek a számok egészen biztosan nem tartalmaznak mindenkit, aki akarata ellenére marad távol a szervezett munka világától. Ehhez elég szemügyre venni az ILO munkanélküliség definícióját: „Munkanélküli az, aki az adott héten nem dolgozott, és nincs is olyan munkája, amelyből átmenetileg hiányzott; a kikérdezést megelőző négy hét folyamán aktívan keresett munkát; két héten belül munkába tudott volna állni, ha talált volna megfelelő állást, illetve már talált munkát, ahol 90 napon belül dolgozni kezd.” (http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/modsz/modsz21.html). Azaz nem elég, ha az illető nem rendelkezik munkával, még az aktív keresés és a készenlét kritériumainak is meg kell felelnie. Ez azért fontos, mert jelen gondolatmenet szempontjából nyilván nem csak a szigorú definíciók szerinti munkanélküliek az érdekesek, hanem mindazok, akik bármilyen okból nem képesek megfelelni a bérmunkás társadalom alapvető normájának: hogy a munkaképes, egészséges felnőtt ember fizetett munkájával biztosítja megélhetését és helyét a társadalomban. Vagyis a probléma ebből a szempontból a statisztikákban mutatottnál jóval több embert érint. 65 A 2000-ben tartott Lisszaboni csúcson a következő célkitűzések fogalmazódtak meg 2010-re: 70%-os foglalkoztatási arány és 60%-os női foglalkoztatási arány. Ezt egészítették ki 2001-ben Göteborgban az 50%-os megcélzott foglalkoztatási aránnyal a 55-64 éves népesség körében, ugyancsak 2010-re. Már a válság kitörése előtt az látszott kibontakozni, hogy a női rátán kívül a többi célkitűzés nem érhető el. (Frey 2009)

73

ot. 2009 végére sok régi tagállamban újra 10%-hoz közelített a munkanélküliség, de az ebből a szempontból hagyományosan extrém hullámzást mutató Spanyolországban már nem volt messze a 20%-tól sem66. A válság természetesen „egyedi” jelenség, de az elmúlt évtizedek tendenciáit áttekintve egyértelműnek tűnik, hogy a munkanélküliség nem kizárólag a gazdasági helyzet alakulásától függ, és valószínűtlennek tűnik, hogy tartósan újra elérje a teljes foglalkoztatottsághoz közelítő szintet. A „munkatársadalom végével” (vagy tágabban a munka szerepének megváltozásával) foglalkozó fejtegetések leggyakoribb kiindulópontja tehát éppen a fejlett társadalmakban tartósan fennálló munkanélküliség és a munkanélküliséghez kapcsolódó társadalmi hátrányok tapasztalata. A modern ipari társadalmak egyik alappillére volt az a tény, hogy a társadalom minden felnőtt (férfi) polgára – hacsak valamilyen speciális körülmény pl. betegség ebben nem akadályozza – munkával biztosítja megélhetését és a társadalomban elfoglalt helyét. Jogai és kötelességei eköré épülnek. Ha erre huzamosabb ideig nem képes, mert nincs számára munka, az társadalmi értelemben szinte a létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ez a tapasztalat az egész társadalom számára sokkoló volt, és egy ideig úgy tűnt, a munkanélküliség tartós jelenléte alapjaiban ingathatja meg az egész nyugati társadalmi rendet. A munkanélküliség és kirekesztés, munkanélküliség és szegénység között fennálló szoros kapcsolat nyilvánvalóan nem szorul különösebb bizonyításra: a munka világából való kiszorulást szinte minden szerző a kirekesztődés legfontosabb összetevői között említi (vö. pl. Castel 1993, Ferge 2000). Többek között a magyarországi kutatások67 is igazolják, hogy az összes

lehetséges

tényező

közül

a

munkanélküliség,

különösen

pedig

a

tartós

munkanélküliség állapota függ össze legerőteljesebben az elszegényedéssel és a kirekesztődéssel. Ezen összefüggés felismerése mutatkozik meg az Európai Unió idevonatkozó állásfoglalásaiban, irányelveiben illetve a Nemzeti Akciótervekben is: egyértelműen a leghangsúlyosabb elem a munka, a foglalkoztatás kiterjesztése mindenkire, akire egyáltalán csak lehetséges. Ez természetesen egyfelől alapvető gazdasági érdek, a tét azonban ennél sokkal nagyobb: „Az Európai Unió tagállamainak közös értékrendje szerint a tudást és sokféle emberi képességet hordozó emberi tőke minél teljesebb értékesülése az egyik legfontosabb cél, hiszen nemcsak a gazdasági hasznosulás a tét, hanem az emberi élet minősége. Ez a felfogás alapozza meg az immár európai méretűvé vált törekvést: a felnőtt 66

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/employment_unemployment_lfs/data/database A lentebb hivatkozott MHP adatokon (Spéder 2002) túlmenően az utóbbi évek gyakorlatilag minden szegénységgel foglalkozó vizsgálata is egyértelműen alátámasztja ezt az összefüggést. (Vö. pl. Gábos-Szívós 2004)

67

74

népesség minél nagyobb hányadát hozzásegíteni ahhoz, hogy dolgozhasson, munkához, munkahelyhez jusson.” (Laky 2001:11).68 Az Európai Közösségi Háztartási Panel adatai szerint 1997-ben az EU-ban a foglalkoztatott lakosság mindössze 6 %-a élt a szegénységkockázati küszöb alatt, míg a munkanélküliek 38, az inaktívak 25%-a tartozott ugyanebbe a kategóriába. (Krémer 2003:93) Ugyanebben az évben Spéder Zsoltnak a Magyar Háztartás Panel adatain végzett vizsgálata szerint Magyarországon a munkanélküliek 35, az inaktívak egyes csoportjaiba tartozóknak pedig (az öregségi nyugdíjasok kivételével) 14-34% közötti része élt a az átlagjövedelem 50%-ában megállapított szegénységi küszöb alatt, miközben ez az arány a foglalkoztatottak egyetlen csoportjában sem érte el a 13%-os átlagot. (Spéder 2002) Mindebben az a közismert tény tükröződik, hogy fejlett társadalmaink egyik legfontosabb törésvonala a munkával rendelkezők és a munka világán kívül rekedők között húzódik.69 Természetesen adódik tehát a következtetés, hogy a legfontosabb pont, ahol a kirekesztődés folyamatába be tudunk avatkozni, az a szervezett munka világában való benntartása, illetve oda visszaintegrálása a kiszakadottaknak illetve a bizonytalan, fenyegetett helyzetben lévőknek. A helyzetet azonban némiképp bonyolítja az a tény, hogy a posztindusztriális társadalmak – legalább is a korábban megszokott keretek között – immár véglegesnek tűnően nem tudnak munkát biztosítani minden polgáruknak. A helyzet hol jobb, hol rosszabb, mint a fenti adatokból láttuk, az ezredforduló utáni javuló periódus után most éppen megint kicsit rosszabb. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a meglehetősen szigorú ILO definíció szerint is az Európai Unió területén valamivel több mint 21 millió (!) 15-64 éves, munkaképes és dolgozni kívánó embernek nincs munkája70, következésképpen legalább ennyi embert fenyeget a munkanélküliség következtében a kirekesztődés veszélye. A teljes foglalkoztatottság visszaállítása abban a formában, ahogyan azt a fejlett országok

68

A nagy kérdés persze éppen ez: mekkora hányadot és milyen formában lehetséges hozzásegíteni a munkához jutáshoz, kire és hogyan lehetséges kiterjeszteni a foglalkoztatást. Milyen új foglalkoztatási formákat tud a társadalom teremteni, milyen tevékenységeket, milyen keretek között képes munkaként elismerni, és mindez mennyire feszíti szét a hagyományos “bérmunkás társadalom” kereteit. Ennek kapcsán fontos ismételten hangsúlyozni, hogy ez a dolgozat nem a lehetséges gyakorlati megoldások kidolgozásával vagy értékelésével foglalkozik, hanem a változások elméleti megragadásának lehetőségeivel. 69 A helyzetet talán még pontosabban írja le az a több szerző által képviselt nézet, mely szerint ez a törésvonal az utóbbi időben áttevődött egyfelől a viszonylag biztos, jól fizető állásokkal rendelkezők, másfelől a bizonytalan, periférikus, alkalmi stb. munkákat végzők és a munkanélküliek közé. (vö. pl. Dahrendorf 1994:235) Éppen a fenti adatokból is látszik, hogy országonként változó arányban, de továbbra is jelen van a „dolgozó szegénység” is. A munka világának változásai éppen arra felé mutatnak, hogy ez utóbbi törésvonal váljon hangsúlyosabbá. 70 http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/employment_unemployment_lfs/data/database

75

többsége az ötvenes-hetvenes évek között ismerte, végleg átkerült az illúziók világába.71 Még ha el is tekintünk a válságok lehetséges hatásaitól, a pozitív tendenciákat regionálisan illetve rétegspecifikusan (de akár általánosan is) megzavarhatja például meghatározó iparágak tovább

csökkenő

munkaerőigénye vagy a

globalizáció

előrehaladásával

az

ipari

tömegtermelés „olcsóbb” országokba való további áttelepítése. Összességében nem tűnik úgy, mintha a munkanélküliség témaköre a belátható jövőben átkerülhetne a történelemkönyvek lapjaira. A munkanélküliség tehát feltehetőleg tartósan velünk marad, és mindennapjainkba való beépülése létrehozta a munka jelentéseinek egy újabb érdekes árnyalatát: a munka eszerint elsődlegesen mint a birtokolt / birtokolható „javak” egyike jelenik meg. Vagyis a munka nem elsősorban egy tevékenység, amit végeznek, hanem valami, ami „van” az embernek, vagy nincs, és akkor meg kell szereznie. A nagyberuházásoknak nem munkáskezekre van szükségük, hanem „munkát biztosítanak” ennyi és ennyi embernek, a politikusok által tehető legvonzóbb ígéret, hogy minél nagyobb számú „új munkahelyet teremtenek”, a szakszervezetek fő profilja pedig a „munkahelyek megtartása” (illetve ott-tartása) érdekében való kompromisszumok kitárgyalása lett. Szóval a munkát csak sokadsorban végzik: elsősorban keresik, adják, biztosítják, teremtik, megtartják … szóval birtokolják. Hogy a munka „szűkös jószággá” válása gyengítette, vagy éppen ellenkezőleg, erősítette a munkatársadalom alapelveit és a munka központi szerepét, arra a továbbiakban még visszatérünk. 5.1.2 Atipikus munkaformák, a bérmunka átalakulása A munkanélküliség mellett a másik fő tényező a munka világának az az átalakulása, amit röviden az atipikus munkaformák terjedésének nevezhetnénk. Ezek lassan már csak a bérmunka társadalmának klasszikus sztenderdjeihez72 képest tűnnek atipikusnak, egyébként a legjobb úton vannak afelé, hogy többségbe kerüljenek, azaz tipikussá váljanak. Létrehozásuk 71

Hacsak, egy kevéssé optimista szcenárió szerint, a népességcsökkenés „magától” létre nem hozza a teljes foglalkoztatottságot (Castel 2005), bár ha ez bekövetkezne, valószínűleg nem tudná ellensúlyozni az egyéb negatív következményeket… 72 Ezeket Laky Teréz a következőképpen foglalta össze: „A »tipikus«, jellemző munkaviszony általában meghatározatlan időre szól (és felmondás, elbocsátás esetén a dolgozót felmondási időre járó bér és végkielégítés illetheti meg). A »törvényes munkaidőt« törvény vagy országos megállapodáson alapuló kollektív szerződések rögzítik, s a dolgozó jövedelmét mind a munkaidő megrövidítése (állásidő), mind meghosszabbítása esetén garanciák védik. A dolgozót - munkaviszonyával összefüggésben - különféle jogok illetik meg, a fizetett szabadságtól, a betegszabadságtól a fizetett ünnepnapokig stb.” (Laky 1998:126. sk)

76

jelentős részben – bár nem kizárólag – gazdasági kényszer a munkáltatók, elfogadásuk pedig a munkavállalók számára: „A munkanélküliség tartósulásának és a világméretű gazdasági versenyben a foglalkoztatási költségek leszorításának kettős nyomása alatt gyorsuló ütemben kezdtek meghonosodni a foglalkoztatást növelő, de a hagyományos munkaviszonyoktól többé vagy kevésbé eltérő formák. Fokozatos térhódításuk talán minden másnál beszédesebben jelzi a munka világában zajló – visszafordíthatatlan – változásokat. E foglalkoztatási formák országonként ugyan eltérő súlyúak, összességükben azonban gyors ütemben terjednek. (…) Az ilyen munkahelyek nagy többségét már nem önkéntesen, hanem a teljes munkaidős, hagyományos állások hiányában fogadják el az érintettek; s az éves beszámolók szerint az európai munkaerőpiac jellemzően már csak ilyen munkahelyeket kínál.”– írta Laky Teréz már bő tíz évvel ezelőtt. (Laky 1998:127 kiemelés nem az eredetiben) Az atipikus munkaformák között „klasszikusnak” számító és széles körben alkalmazott részmunkaidős munkavégzés mellett terjedőben van a távmunka, a bedolgozás, az alvállalkozás, az önfoglalkoztatás, kölcsönmunka, munkakörmegosztás, határozott idős szerződés és társaik. Ma már az Európai Unió régi tagállamaiban a munkavállalók közel fele a három külön is nyilvántartott atipikus foglalkoztatási forma (részmunkaidő, határozott idejű szerződés, önfoglalkoztatás) egyikében dolgozik. Legegyértelműbben a részmunkaidő aránya növekszik: 2009-ben az EU 27 tagállamának munkavállalói közül 18,1% részmunkaidőben dolgozott, a 15 „régi” tagállamra vetítve pedig ez az arány még magasabb, 21% volt, és az érintettek nagyjából negyede a felmérések szerint nem önként választotta ezt a munkaidőformát.73 A jelenlegi keretek között, úgy tűnik, az EU ezt tekinti a foglalkoztatásnövelés leginkább járható útjának: „Az EU – a tagországok eltérő törekvéseinek kompromisszumaként – egyszerre hangsúlyozza a foglalkoztatás rugalmasabbá tételét és a szociális biztonság megőrzését, miközben pragmatikusan ösztönzi az új foglalkoztatási formák terjedését, mint lényegében az egyedüli esélyt arra, hogy a fejlett Európa polgárai munkához jussanak.” (Laky 2006:8, kiemelés nem az eredetiben) Ezek a megfogalmazások jól jelzik az atipikus munkaformák terjedése és a munkanélküliség okozta társadalmi feszültségek közötti összefüggést is. A tanulmányok befejezésétől a nyugdíjba vonulásig folyamatosan, jellemzően ugyanazon a 73

Ráadásul ez az arány növekedni látszik: míg a részmunkaidőt nem önként választók aránya az ezredforduló körüli években az összes részmunkaidőben dolgozó ötödét sem érte el, a 2009-es adat szerint már több mint negyedük tartozik ebbe e kategóriába, mind a teljes EU-ra, mind 15 „régi” tagállamra vonatkoztatva. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/employment_unemployment_lfs/data/database

77

területen végzett munka ma már nyilvánvalóan minden, csak nem magától értetődő. A karrier egyre gyakrabban szakítódik meg, átképzés, továbbtanulás, szakmaváltás válhat szükségessé, nem is beszélve a munkanélküliség által okozott megszakításokról.74 A rugalmasság – időben, térben, szakmában – a munkavállalókkal szembeni legalapvetőbb követelménnyé nőtte ki magát. Röviden azt mondhatnánk, hogy az individualizálódás75, a diszkontinuitás és a bizonytalanság váltak a kilencvenes évekre a munkaviszony fő jellemzőivé. Ez természetesen szorosan összefügg azzal a folyamattal, amit a jóléti állam leépüléseként szoktak emlegetni: ennek során a bérmunkaviszony köré épült kollektív szabályozások, kollektív védelmek fokozatos leépítésével az állam bizonyos mértékig kivonul a munkaviszony szabályozásából. Vagyis a „dezindividualizálódás” (Castel 1998:424) szakasza után, amely a klasszikus bérmunkás társadalomra a munkaviszony tekintetében jellemző volt, az intézményesültség bizonyos mértékű leépülése lesz jellemző (Kohli 1994, Castel 1998), egyfajta új individualizálódási folyamat, melynek során a pénzkereső életpálya egyre inkább egyénileg megtervezendő és kivitelezendő tervvé, feladattá válik. Mindkét hivatkozott szerző nagyon hasonlóan érvel amellett, hogy ez a folyamat nem csak a munka világára jellemző: a “dezinstitucionalizálódás” folyamata az utóbbi évtizedekben egyre érzékelhetőbben hatja át a teljes

életutat.

Ugyancsak

mindketten

hangsúlyozzák,

hogy “intézményesülés”

és

“individualizálódás” a bérmunka társadalmának eddigi alakulása során nem egymással ellentétes folyamatokként jelentek meg. Éppen az erőteljesen intézményesült, a bérmunkás társadalom által biztosított kollektív garanciákkal és védelmekkel körülbástyázott (és természetesen a pénzkereső életszakasz köré felépülő), kiszámítható életút jelentette azt az alapot, amelyen a korábbi függőségektől eloldódott individuum kibontakozhatott.

Ilyen

értelemben „a bérmunka rendszerének deregulációja fenyegetést is jelent az önálló cselekvőképesség értelmében vett individualitás előfeltételei számára” (Kohli 1994:220), és a bérmunkás társadalom előtti „negatív individualizmus új alakváltozatának” elterjedéséhez járulhat hozzá (Castel 1998:425). Mindez egyfelől több lehetőséget, nagyobb egyéni mozgásteret jelent, másfelől azonban a 74

Ez az utóbbi évek munkaerőpiacot érintő vitáiban szinte közhelynek számít, bár helyenként megjelennek olyan vélemények is, melyek szerint a „normálmunkaviszony vége”, a munkaviszonyok „turbulensebbé válása” csak egyike a „jövőről szóló vita mítoszainak”, amit az adatok legalábbis nem teljes mértékben támasztanak alá. (Bosch 2001:39) 75 Az individualizálódás szót ebben az esetben nem abban az értelemben használom, hogy a munka világában ne tapasztalnánk összehangolt, kollektív magatartásokat, a hálózatok létét, működését például a munkahelyi érdekérvényesítésben és másutt, hanem abban – a továbbiakban ki is fejtett – értelemben, hogy a karrier a korábbiakhoz képest sokkal inkább egyéni és kevésbé kollektív döntések, valamint inkább egyéni alkuk és kevésbé kollektív szabályozások függvénye.

78

korábbinál jóval több bizonytalanságot, kevesebb védelmet – a munkavállalók egy része számára nyilvánvalóan inkább az előbbi, míg más része számára inkább az utóbbi aspektus válik meghatározóvá. 5.1.3 Értékváltozás A harmadik jelenség, amelyre a munkatársadalom végét vagy legalábbis jelentős átformálódását prognosztizáló írások támaszkodtak, nem kötődik szorosan a munka világához. A hetvenes évek óta végzett különböző értékvizsgálatok tanúsága szerint évtizedek óta zajlik egy egyértelműen kimutatható értékváltozási folyamat. A változás elsősorban azzal függ össze, hogy a nyugati világban a második világháború utáni évtizedekben elképesztően megnövekedett jólét, és a jóléti állam intézményei által nyújtott biztonság következtében generációk nőttek fel úgy, hogy a materiális értelemben vett „túlélés” számukra már nem volt kérdés. Ez megnyitotta az utat azelőtt, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak az ún. „posztmateriális” értékek, vagyis a hangsúly áttevődjön az önkifejezésre, a jól-lét és az életminőség szubjektív oldalaira. Az értékvizsgálatok tükrében egyértelmű és általános modernizációs trendnek tűnik az utóbbi évtizedekben a szekuláris-racionális értékek előtérbe kerülése a tradicionális értékekkel szemben, illetve az önkifejezéshez kapcsolódó értékek erősödése a túlélés-értékekhez képest, összességében az elmozdulás a ‘kényszer’ felől a ‘választás’ irányába. (Inglehart 1989, Inglehart-Welzel 2005). Ezen belül a kereső munkához való viszonyulást közvetlenül befolyásolhatja az a tendencia, hogy egyrészt háttérbe szorul az „aszkézisre való készség” – vagyis a kívülről megállapított rend és teljesítményelvárásoknak való alárendelődésre való hajlam –, és felerősödnek az önmegvalósítás, kibontakozás iránti szükséglet érvényesítésére irányuló igények, másrészt, ezzel összhangban, az anyagi jólét és a fizikai biztonság hangsúlyozása helyett az élet minőségének megítélésénél a participációra, szépségre, szabadságra vonatkozó értékek kerülnek előtérbe. Ebbe az irányba hathatott az a tény is, hogy a teljes életidőn belül egyértelműen csökkent a munkával töltött idő. A rövidebb munkanap, a képzésben töltött hosszabb idő, a több szabadság a munkától elkülönülő más életterületekre irányították a figyelmet. Az értékváltozás folyamatának a kereső munkához való viszonyulásra gyakorolt hatásának mérlegelésénél azonban érdemes szem előtt tartani, hogy valójában nem egy egyértelmű váltásról van szó abban az értelemben, hogy a posztmateriális önmegvalósítás-típusú értékek

79

az eltűnő kötelesség-értékek helyére lépnének. Sokkal inkább arról, hogy ez utóbbiak „relativizálódnak és kiegészülnek az önkibontakozás dimenziójával” (Kleeman-MatuschekVoß 2002:30). 5.2 Marginalizálódás vagy a munka szubjektivizálódása? – a változások értelmezése A változások előzőekben felsorolt három csoportja, vagyis a munkanélküliség állandósulása, a kereső munka világának belső átalakulása és az értékváltozás folyamata mindenképpen egy átfogó, a munka szerepét és értelmezését komplex módon érintő változást látszik kirajzolni. Ezen változások elméleti megragadásának a nyolcvanas évek kezdetétől napjainkig lényegében két fő iránya bontakozott ki. Mindkettő a bérmunkás társadalomra jellemző stabil viszonyok felbomlásából indul ki, és a munkához kapcsolódó attitűdök és értelmezések megváltozását regisztrálja, a változások lényegét azonban teljesen eltérően látja. Az egyik (korábban, már a nyolcvanas évek elejétől jelentkező) irányzat középpontjában a fizetett munka ‘marginalizálódásának’ tézise áll, amely szerint a munka mint tevékenységterület fontossága az egyén számára és társadalmi szinten is csökken. A foglalkozásszerűen végzett munka a fentebb bemutatott változások következtében már nem képezi, nem képezheti az egyéni életnek és a társadalmi működésnek azt a magától értetődő csomópontját, amely köré – a bérmunka társadalmánál bemutatott módon – minden más épül. A munka eszerint bizonyos értelemben egy tevékenység lesz a sok közül, a hozzá való viszonyulás jellemzően az instrumentális irányba mozdul el, és mindebből következően a fizetett munkának a státusz és az identitás megalapozása, de akár a megélhetés biztosítása terén is konkurensei támadhatnak. (vö. pl. Offe 1984, Gorz 2000, Beck 2000, Mückenberger-Offe-Ostner 2010) A másik (a kilencvenes évektől jelentkező) megközelítés a munka változatlan mértékben, bár „másképpen” fennálló központi szerepéből indul ki, sőt, azt feltételezi, hogy a fizetett munka keretében végzett tevékenységek személyes fontossága inkább növekszik: a munka szubjektivizálódik, és növekvő mértékben az életvezetés központi tereként értelmeződik. (vö. pl. Voß 1994, Baethge 1994, Voswinkel-Kocyba 2007) A két eltérő értelmezés alapfeltevéseiből következően az előbbi inkább a fizetett munka továbbra is fennálló, sőt akár fokozódó elkülönülését feltételezi az élet más területeitől, míg az utóbbi inkább a foglalkozásszerű és a személyes tevékenységek bizonyos mértékű egymásba csúszását érzékeli. Ebben a fejezetben ezt a két eltérő megközelítést fogjuk részletesen áttekinteni és mérlegre tenni.

80

Ezt megelőzően még egy rövid kitérőt kell tennünk: nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az utóbbi legalább három évtizedben a munka problémájától függetlenül is a társadalmipolitikai-tudományos diskurzusok visszatérő témája lett az a felvetés, hogy a nyugati társadalmak

valamilyen

értelemben

történelmük

új

korszakába

léptek-lépnek.

A

következőkben a munkát érintő megközelítések előtt ennek a változásnak, illetve a feltételezett új „korszaknak” a fogalmi megragadására tett legfontosabb kísérleteket fogjuk röviden áttekinteni, mivel – ha valóban zajlik ez a korszakváltás –, a munkát érintő változások is csak ennek az összefüggésében lesznek értelmezhetők. 5.2.1 Egy új korszak elméletei Alvin Toffler már 1970-ben (!) úgy fogalmazott, hogy „ami ma történik, az minden valószínűség szerint nagyobb, mélyebb és fontosabb átalakulás, mint az ipari forradalom … A jelen pillanat nem más, mint az emberi történelem második nagy fordulója.” (Tofflert idézi Giddens 1995:616. sk) A párhuzam abban az értelemben mindenképpen jogos, hogy csakúgy, mint a modernizáció hajnalán, a mai változás is abban különbözik az emberi társadalmak egyébként is szünet nélkül tartó változásától, hogy a hétköznapi percepció számára is érzékelhető: maguk a kortársak érzik úgy, hogy a világ radikálisan más, mint korábban volt. Annak a megragadása azonban, hogy pontosan mitől és miben más, komoly kihívás elé állítja a társadalomtudósokat. A változás elméleti megragadására tett kísérletek nagyon széles skálán mozognak a posztindusztriális társadalomtól (Bell 1973) például az „élménytársadalomig” (Schulze 2000). Ezek különböző fajsúlyúak, különböző mértékben épültek be a társadalomról való gondolkodásba, és persze különböző mértékben relevánsak a munkát tárgyaló gondolatmenet szempontjából. Az „új korszakot” megragadni kívánó elméletek részletes áttekintése természetesen köteteket töltene meg. Jelen írás keretei között ez sem lehetségesnek, sem célravezetőnek nem tűnik. Mégis szükségünk van egy rövid „leltárra” a legjelentősebb konceptualizálási kísérletekről, hogy lássuk, a munkát érintő változások milyen tágabb elemzési keretekbe illeszthetők bele, illetve hogy melyiknek milyen konzekvenciái vannak a munkatársadalom és a bérmunka társadalma mint fogalmi keret alkalmazhatóságára nézve. A változás konceptualizálására tett első jelentős kísérlet a posztindusztrializmus volt. Sokáig úgy tűnt, ez lesz az az „ernyőfogalom”, ami alá beilleszthetők lesznek a változás folyamatainak leírásai (Z. Karvalics 2007). Daniel Bell szerint a változás kulcsa a

81

foglalkoztatási szerkezet megváltozása, aminek messzemenő következményei vannak nemcsak a munkavégzés formáira, de az időfelhasználásra, az életmódra, sőt még a társadalom rétegződésére is. Az ipari korszakot felváltó posztindusztriális társadalomban a legnagyobb foglalkoztatási szektorrá a szolgáltatási ágazat, a legfontosabb erőforrássá pedig az információ válik, és az ipari társadalmakra jellemző ember-gép viszony helyett az alapvető viszony az ember és ember közti lesz. (Bell 1974) A posztindusztriális társadalom elméletének fő tézisei Manuel Castells szerint a következőkben foglalhatók össze: A termelékenység és növekedés fő forrása a tudás, a gazdaságban szerkezetváltás megy végbe a feldolgozóipartól a szolgáltatások felé, valamint a magas szintű információfeldolgozást és szaktudást igénylő foglalkozások fontossága és aránya nő, ez alkotja az új társadalmi struktúra magvát (Castells 2005:285. sk). Bell nyomán széles körben elterjedt a posztindusztriális társadalom elnevezés. Nem nagyon vitatható, hogy az ipari társadalom korszakának vége, azt azonban azóta már sokan vitatják, hogy a foglalkoztatás szerkezetének ez az átalakulása lenne a meghatározó vonása az új társadalomnak. Mindazonáltal a munka szerepének változását vizsgálva nagyon fontosnak tűnik ez a megközelítés. A munka világának változásai, az atipikus munkaformák terjedése részben ennek a szektorok közötti eltolódásnak a közvetlen következménye. Offe már idézett tanulmányában egyrészt közvetlen összefüggést lát a munka jellemzőinek megváltozása és a szolgáltatási szektor térnyerése között, másrészt ezt a változást ugyancsak közvetlenül összefüggésbe hozza a munka feltételezett egyéni és társadalmi szintű marginalizálódásával. (Offe 1984) A változás megragadásának elméleti nehézségeiről tanúskodik a ‘poszt’ előtagú fogalmak nagy száma. A posztindusztrializmus mellett ilyen például a posztfordizmus, amely a nagyüzemi tömegtermelésen és tömeges fogyasztáson alapuló fordi gazdasági-társadalmi modellel való szakításban látja a változások lényegét. Eszerint az új korszak megkülönböztető eleme, illetve a változások elindítója végső soron a termelés átalakulása. A rugalmas termelési rendszer lényege a változatos fogyasztói igényekhez és változó gazdasági körülményekhez való alkalmazkodás. Nem nehéz belátni, hogy ez a folyamat is döntő szerepet játszott a munka világának átalakulásában: a változó gyártási igények változó munkafeladatokat jelentenek. Ehhez pedig a sokoldalúan képzett munkaerő éppúgy szükséges, mint a flexibilis foglalkoztatás, az atipikus munkaformák és a termelési technológiák vagy a munkaszervezés átalakulása. Talán a legfontosabb, és mindenképpen a legátfogóbb igényű ‘poszt’ fogalom a posztmodern, amely nem kevesebbet állít, mint a teljes modernitás, de legalábbis a modernitás alapvető

82

világszemléletének meghaladását. A posztmodern fogalmát az 1960-as évek óta használják, de több évtizedes pályafutását végigkísérik a definíciós nehézségek. Egyaránt szolgál, mint bizonyos filozófiai-művészeti irányzatok, törekvések megnevezése, és mint a „modernitás utáni” korszak (azaz bizonyos társadalmi állapot) egy lehetséges megnevezése. A posztmodern mindazonáltal elsősorban egy gondolkodásmód, amely a világot a modernitásra jellemzőtől radikálisan eltérően szemléli. Szakít azzal a látásmóddal, amely lényegében a felvilágosodástól kezdve egységes keretbe foglalja a modernitást: hogy a világ megismerhető, és ez a megismerés, az egyre gyarapodó tudás (és ezen tudás alapján egyre több emberi beavatkozás) előreviszi, egy jobb világ felé mozgatja az emberiség fejlődését. A posztmodern gondolkodás szerint – Jean-Francois Lyotard híressé vált kifejezésével – a „nagy elbeszéléseknek vége”: nincsenek egységes világmagyarázó elvek, a világ többértelmű, heterogén, ellentmondásos. Ha elvileg sem létezhet egyetlen, mindenki számára érvényes igazság,

akkor

különbözőség,

természetesen távolságtartás,

a az

relativizmus, élet-

és

egymásmellettiség,

gondolkodásformák

viszonylagosság,

pluralizmusa

válik

meghatározóvá. A korábbi fejezetekben láttuk, hogy a modernitásnak a tudományba, a rációba és a haladásba vetett hite hogyan kapcsolódott szorosan össze a munka központi szerepének kialakulásával, vagy, ahogy Huizinga kissé neheztelően fogalmaz, a munka „bálványozásával” (1990:203). A posztmodern gondolkodás ebben az értelemben tehát éppen azokat az alapokat lazítja fel, amelyeken a munkát az emberi tevékenységnek tekintő viszonyulás kialakulhatott. Kicsit problematikusabb a helyzet, ha a posztmodernről, mint korszakról, a modernitás utáni társadalmi állapotról próbálunk gondolkodni. Morel (2000) és szerzőtársai szociológiaelmélet tankönyvében ennek a megközelítésnek a képviselőjeként Ulrich Beck kockázattársadalomelmélete (Beck 2003) szerepel, dacára annak, hogy a szerző nem használja a posztmodern fogalmát, sőt, inkább a modernitás egy új szakaszáról, második, vagy reflexív modernitásról beszél. A reflexív modernitás társadalma a kockázat társadalma: a javak elosztásának a munkatársadalomra jellemző logikáját fokozatosan felváltja a kockázatok elosztásának eltérő logikája. Az „információs forradalommal” és a jóléti állam válságával kezdődő új korszak meghatározó jellemzői Beck szerint a pluralizálódás és a korábban szilárdnak hitt struktúrák és határvonalak gyengülése. A társadalmi struktúra tekintetében ez osztályok és rétegek helyett individualizálódó élethelyzeteket és életutakat, a „nagycsoportok” végét jelenti, a család összefüggésében a „normál” kiscsalád helyett az életformák sokféleségét, a nemi szerepek vonatkozásában pedig a korábbi merev férfi és női szerepelvárások fellazulását.

83

Nagy jelentőséget tulajdonít Beck a kereső munka átalakulásának is, ezen a téren a szabványos teljes foglalkoztatás helyett rugalmas-plurális alulfoglalkoztatottság térhódítását, a kereső munka általános pluralizálódását, továbbá a munka és nem-munka jellegű tevékenységek csökkenő elkülönülését diagnosztizálja. Mindezek mellett a növekvő egyéni autonómia, gyengülő társas-közösségi kapcsolatok, valamint minden területen a választás kényszere és szabadsága tartoznak a reflexív modernitás korszakának meghatározó jegyei közé. Osztozik Beck alapvető kiindulópontjában – vagyis abban a feltevésben, hogy a mai nyugati társadalmak változásainak egyik fő mozgatója a javak szűkösségén való túllépés – egykori kollégája, Gerhard Schulze is, az élménytársadalom (Schulze 2000) koncepciójának megalkotója. Szerinte az alapvető változás, az „új” társadalom megkülönböztető jegye az életvezetés orientációjának megváltozása, méghozzá a korábbi külső helyett a belső orientálódás meghatározóvá válása. Annak, hogy az „élményorientáció” ember és világ viszonyának „csaknem egyetemes új alapmintájává” válhatott, alapvető oka a lehetőségek nagymértékű bővülése, fő következménye pedig a szubjektum középpontba kerülése, és ezzel a megélés középpontba kerülése. „Társadalmunkban az életfelfogások legkisebb közös nevezője az, hogy az ember szép, érdekes, és személyesen érdemesnek tartott életet kíván önmaga számára kialakítani.”– írja Schulze (2000:137). Ez a megközelítés, a „szép élet projektje”, mint a korszak ha nem is általános érvényű, de mindenképpen mértékadó normája fontos szempontokat kínálhat a munkához való viszony átalakulásának, a kereső munkának egyén életében elfoglalt helyének vizsgálatakor is, amelyekre ezért a későbbiekben még visszatérünk. Látható, hogy a különböző megközelítések nagyrészt ugyanazokat a változásokat leírva máshová teszik a hangsúlyt, másban találják meg a változásokat egybefogó értelmezési keretet. Egy ilyen lehetséges értelmezési keret a globalizáció is, ebben az esetben az új társadalmi állapotot elsősorban a világméretű kölcsönös kapcsolatok és függőségek megnövekedett intenzitása különbözteti meg a korábbitól, vagyis az, hogy az „… országhatárokat átszelő társadalmi, politikai és gazdasági kapcsolatok döntő tényezői annak, hogy az egyes országokon belül élők sorsa miképp alakul”. Ennek következtében mára „a világ egyetlen társadalmi rendszerré állt össze”. (Giddens 1995:484) A globalizáció hatásait a munka világa elsősorban a globális verseny által kikényszerített változásokon keresztül érezte meg. Felsorolásunk végére maradt az a fogalom, amely az utóbbi években átvenni látszik a

84

posztindusztriális társdalom fogalmának korábbi „ernyőfogalom” szerepét. Az információs társadalom elméletének kiindulópontja az infokommunikációs technológia forradalma, az információ meghatározóvá válása a társadalom és a gazdaság működésében. Ez azonban csak a kiindulópont: az információs társadalom „az emberi együttélés új módja, amelyben az információ hálózatba szervezett előállítása, tárolása, feldolgozása, előhívása játssza a legfontosabb szerepet.” (Castellst idézi Pintér 2007:25) Vagyis a változás lényege nem az új eszközök megjelenésében van, hanem abban, hogy az információ középpontba kerülése és sajátos, új logikája alakítja át a társadalom intézményeit, kultúráját, szerkezetét. Az információs társadalom meghatározó teoretikusa, Manuel Castells mindezen változások mellett az új társadalmi morfológiában, a hálózatok meghatározóvá válásában is látja a mai társadalmi működés megkülönböztető jegyét: „a hálózatépítés logikájának terjedése lényegileg módosítja mind a működési folyamatokat, mind az eredményeket a termelés, a társadalmi gyakorlat, a hatalom és a kultúra folyamataiban” (2005:598), vagyis az információs korszak társadalmai egyszersmind hálózati társadalmak is. Eltérően a korábbi ‘poszt’ fogalmaktól, amelyek valamely korábbin való túllépéssel próbálták definiálni az új korszakot, az utóbb felsorolt megközelítéseknél nyilvánvaló a törekvés a korszak új ‘alapszavának’ megtalálására, legyen az a kockázat, az élmény, az információ, vagy a hálózat, de akár a szabadidő, a tevékenység, vagy bármi más – csak nem a munka. Ha részletesebben beleolvasunk a fenti elméleti megközelítések bármelyikének irodalmába, azt látjuk, hogy szinte mindegyikben fontos szerepet játszik a munka világának az átalakulása, és szinte sehol nincs szó explicit módon a munka esetleges marginalizálódásáról. Áttekintve a feltételezett új korszaknak ezeket a megfogalmazásait, mégis az az érzésünk támad, hogy a munka fogalma kimondva-kimondatlanul a „letűnt korszakhoz”, a modern

ipari

társadalmakhoz kapcsolódik: annak struktúráját, énképét, gondolkodásmódját formálta meghatározóan. Eszerint a mai nyugati társadalmak, ha munkatársadalmak is, semmiképpen sem elsősorban azok: az új korszak alapszava, legalábbis a meghatározó elméleti megközelítések tükrében, nem a munka. A továbbiakban a korszak megjelölésére – egyfajta legkisebb közös nevezőként – a posztindusztriális társadalom kifejezést fogom alkalmazni. Részint mert nem szándékozom a lehetséges új ‘alapszavak’ közötti választás kérdésében állást foglalni, részint mert az általam vizsgált probléma, vagyis a munka szerepének feltételezett megváltozása tekintetében ezt a határvonalat, vagyis a „klasszikus” modern ipari társadalmak korának végét és az ebből következő változásokat tartom meghatározónak. Beck mára alapművé vált könyvének

85

bevezetőjében a mű elméleti ambíciójaként „az ipari társadalom fogalmi keretein” való túllépést jelöli meg. Ennek a törekvésnek a tudatosítása a munka fogalmának újragondolásakor is hasznos lehet. A munkafogalom ellentmondásai és bizonytalanságai ugyanis részben abból adódnak, hogy a munkát változatlanul az ipari társadalom fogalmi keretein belül próbáljuk elgondolni, vagyis hajlamosak vagyunk a munka modern fogalmát a modern ipari társadalomban kidolgozódott munkafogalommal azonosítani. Ez keltheti aztán azt a benyomást, hogy ha az így definiált munkafogalom a korábbinál kevésbé tűnik jelentősnek vagy meghatározónak, akkor abban a „munka végét”, a „munka utáni társadalom” eljövetelét lássuk. Holott valószínűleg csak arról van szó, hogy a korábbi korszakokhoz hasonlóan az ipari társadalom is csak egy állomás volt a munka fogalmának folytonos változásaiban, átértelmeződéseiben. A modern posztindusztriális társadalmakban a munka is megváltozó szerepben, eltérő jelentéstartalommal tűnik fel, és ez ugyan jelentheti, de nem jelenti automatikusan fontosságának csökkenését, vagy központi szerepének elvesztését. A kortárs szociológiai gondolkodás tehát messzemenően egyetért abban, hogy változás zajlik. Ennek a változásnak legfontosabb elemei között említik általában a munka világában zajló változásokat is. Ezek horderejéről, hatóköréről, súlyáról nagyon megoszlanak a vélemények, és nem egyértelmű az sem, milyen hatást gyakorolnak ezek az itt vizsgált problémára, a munka értelmezésének, szerepének módosulására. Helyenként megfogalmazódnak olyan vélemények is – bár ezeket bátran tekinthetjük marginálisaknak –, hogy a radikális átalakulás valójában csak mítosz, egyszerűen változások zajlanak, amelyekhez a jelenlegi rendszer hozzáigazítható

(Bosch

2001).

A

másik

végletet

a

kereső

munka

egyértelmű

marginalizálódását vizionálók jelentik. Itt ugyan már nagyobb nevekkel találkozunk (Gorz, Beck), de azért ez a megközelítés sem tartozik a fősodorhoz. A következőkben annak próbálunk tehát utánajárni, hogy mi történik a munkával a posztindusztriális társadalomban. Hogyan változik meg az a kép, amely a bérmunka társadalmának leírásakor világosan kirajzolódott, vagyis hogy a munkát tekintik az alapvető emberi tevékenységformának, és ilyenformán a munkának mind a társadalom, mind az egyének önértelmezésében meghatározó szerepe van; hogy a társadalom integrációját alapvetően a fizetett munka rendszere biztosítja; és hogy az egyén szempontjából a munka egyrészt a társadalmi státuszának alapja, megélhetésének biztosítéka és a társadalomban való részvétel elsődleges módja, másrészt az önmegvalósítás és személyes kibontakozás útja is. Vajon igazak-e ezek az állítások a posztindusztriális társadalmakra is, vagy az „ipari utáni” társadalmak egyszersmind a „munka utáni” társadalmak is? Mit jelent ma a munka, amely

86

korábban kényszert, alávetettséget, a társadalmi tagságból való kizárást, később a sajátosan emberi lehetőségek kibontakoztatásának útját és a teljes jogú társadalmi tagság alapját jelentette? Hogyan módosították a fentebb leírt változások a munka értelmezését és a munkához való viszonyt? Megfelelő értelmezési keretet jelent-e még a mai folyamatok megértéséhez a (bér)munka társadalma? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a továbbiakban. Először azokat az értelmezési kísérleteket tekintjük át, amelyek az utóbbi évtizedek folyamataiban a munka egyéni és társadalmi szinten való marginalizálódását látták. 5.2.2 A munka marginalizálódása: „az élet más területeken zajlik”76? A munka tehát elveszíteni látszik általános érvényét, hiszen a társadalom egy része kiszorul a foglalkoztatásból, a belül maradók munkaviszonya is „töredezettebbé” válik, megszakítások, váltások tarkítják, a teljes életidőn belül évtizedeken keresztül csökkent a munkával töltött idő, mindeközben pedig háttérbe szorulni látszanak azok az értékek, amelyeket korábban elsődlegesen a munkához társítottunk – mindezek alapján kínálta magát a munka egyéni és társadalmi szinten való marginalizálódásának tézise. „Tényleg még mindig a munka társadalmában élünk?” – tette föl a kérdést a változásokat áttekintve Ralf Dahrendorf 1988-ban írt könyvében. Igenlő válaszában a legfontosabb érv éppen a munkanélküliség, amelynek léte más elemzők szemében éppen a munka központi szerepének meggyengülését támasztotta alá. „Igen. És a tény bizonysága a munkanélküliek helyzete. (...) ha valaki munkanélküli, (...) az lerombolja az ember önbecsülését, felborítja az életvitelét, és függővé teszi a munkanélküli segélytől.” (Dahrendorf 1994:230 sk) Ez most, bő 20 évvel később is nagyon tömören és meggyőzően hangzik. A témához kapcsolódó vizsgálatok általában alátámasztják, hogy a munkanélküliség korábbi időszakokban leírt káros pszichés, szociális és egészségügyi hatásai, az időstruktúra szétesésétől a visszahúzódásig és az esetleges depresszióig (Jahoda-Lazarsfeld-Zeisel 1999) a bérmunka rendszerének átalakulásával módosultak ugyan, de minden kétséget kizáróan továbbra is fennállnak (Fryer 1992, Bánfalvy 2003). Dahrendorfhoz nagyon hasonlóan érvel Robert Castel is, amikor azt írja: „Hogy a munka nemcsak gazdasági, hanem pszichés, kulturális és szimbolikus értelemben is domináns vonatkoztatási keret marad, azt ékesszólóan bizonyítja mindazok reakciója, akiknek nem jut belőle.” (Castel 1998:408, kiemelés nem az eredetiben).

A

munkanélküliségben a munkatársadalmat erősítő jelenséget látnak Stephan Voswinkel és 76

Gorz 2000:88

87

Hermann Kocyba is: „Amikor a (kereső) munka már nem pusztán szükséges rosszként jelenik meg, hanem egyre inkább szűkös és ezért versengést kiváltó jószággá válik, akkor érvényesülnek a munkatársadalom értékei igazán” (2007:136). Úgy tűnik tehát, hogy a munkanélküliségre adott reakciók mind egyéni, mind társadalmi szinten inkább a munka változatlanul fennálló relevanciáját támasztják alá. A munka végéről szóló vitákban a nyolcvanas években (nyomokban később is) jelen volt azonban olyan érvelés is, amely szerint a munkanélküliség tapasztalata hozzájárulna a munkának az egyén életében való marginalizálódásához (Offe 1984), makroszinten pedig a munkanélküliség hosszú távú és széleskörű fennállása éppen azokat az alapokat rendítheti meg, amelyből ezek a reakciók keletkeznek: a munkatársadalom alapjait. A tömegesen és tartósan fennálló munkanélküliség eszerint egy ponton túl nem egyéni devianciaként, hanem egyfajta normálállapotként jelenik meg, ami így aláássa a munka központi szerepét. A munkanélküliség káros hatásai e logika szerint abból adódnak, hogy egy megváltozott világ tapasztalatait egy túlhaladott értelmezési keretbe (a munkatársadaloméba) próbáljuk illeszteni – aminek fenntartása ebben az esetben pl. hatalmi érdek is lehetne (Gorz 2000). Az a mintegy harminc év azonban, amióta a munkanélküliség ismét intenzíven jelen van a fejlett társadalmakban, inkább cáfolni, mint erősíteni látszik a munka marginalizálódásáról szóló tézist: a munkanélküliség ismert káros hatásai lényegében változatlanul fennállnak.77 Claus

Offe

már

hivatkozott

1984-es

tanulmányában

(„Arbeit

als

soziologische

Schlüsselkategorie?”) a munka világának már akkor is érzékelhető átalakulásában egyértelműen olyan tendenciákat látott, amelyek a munka társadalmi jelentőségének csökkenése irányába mutatnak. Az általa felsorolt érvek két alapvető állításba foglalhatók össze. Egyrészt a társadalom szintjén a munka megszűnik elsődleges társadalomszervező erő lenni, tehát már nem a munka az a meghatározó társadalmi szféra, amelyből (belső viszonyaiból, konfliktusaiból, a rá jellemző racionalitás-elvekből) a társadalom szerkezete, konfliktusai, rétegei stb. alapvetően magyarázhatók, sőt, a munka világát hagyományosan leíró fogalmakkal (produktivitás, technikai szervezési racionalitás, alávetettség, ellenőrzés, norma) már a munka egyre növekvő része sem írható le (vagyis a szolgáltatási szektor). Másrészt az egyén szintjén a munka megszűnik az identitás középpontja lenni, vagyis a munka az egyes ember életében egyre kisebb fontosságú, egyre kevésbé hat meghatározóan életének munkán kívüli szféráira, csökken a szerepe az identitás kialakításában, és az egyén 77

Az annak igazolására tett kísérletek, hogy a munkanélküliség csak pénznélküliség, mint a „Glückliche Arbeitslosen” csak bizonyos sajátos esetekben, szubkultúrákban lehetnek hatékonyak – és ez éppen a kereső munka mint kulturális norma változatlanul fennálló erejét mutatja (Die Glücklichen Arbeitslosen 1997)

88

értékrendjében visszahúzódóban vannak a tradicionálisan a munkához kapcsolódó értékek. A munka helyett a súlypont elsősorban a szabadidős tevékenységekre, fogyasztásra, képzésre stb. és az „önmegvalósítás” ezeken a területeken megnyíló lehetőségeire tevődik át.78 Ami az állítások első csoportját illeti, az részben csak a posztindusztrializálódás folyamatát diagnosztizálja, vagyis azt a helyzetet, hogy a tömeges nagyipari munka megszűnt a fejlett társadalmak meghatározó munkatípusa lenni, a szervezett foglalkoztatás mind nagyobb hányadát teszi ki a „harmadik” szektor79. Az arányoknak ez az eltolódása kétségkívül döntően hozzájárult ahhoz, amit összefoglalóan az atipikus munkaformák terjedésének nevezünk. Ennek következtében, valamint az individualizálódás, dereguláció, flexibilizálás folyamatai következtében a munkaadók és a munkavállalók közötti konfliktus, illetve ennek intézményesített kezelési módjai legalábbis háttérbe szorultak. A munka meghatározó szerepének csökkenésére utalhat a rétegződéskutatásoknak az az újabb generációja is, amely a 78

A munkatársadalom esetleges végéről szóló viták első szakaszában ez tűnt a legkézenfekvőbb feltevésnek: a munka társadalma helyett következik a szabadidő társadalma. A változások ilyen értelmezése, vagyis hogy a jelenleg zajló változás nem más mint „átmenet a munka társadalmából a szabadidő társadalmába”, helyenként még ma is felbukkan. (vö. pl. Isengard 2005:1) 79 Offe ebben az összefüggésben a szolgáltatási szektort - legalábbis a tárgyalt kritériumok szempontjából egységes ágazatként kezeli. Zárójelbe téve azt, hogy szakmai tartalmában, szervezetében, piacaiban, foglalkoztatottait illetően stb. is óriási különbségek vannak ebben a szektorban, úgy véli, hogy a harmadik szektor erőteljes növekedése önmagában és egységesen hozzájárul a munka jelentőségének csökkenéséhez. Érvelését ezen a ponton nem érzem meggyőzőnek. A szolgáltatások - írja – „magát a munkát dolgozzák fel és tartják karban, a termelést termelik gondolatilag és szervezésileg” (Offe 1984:24), tehát a szolgáltatás reflexív tevékenység, amely a termelőmunkáétól alapvetően különböző, sajátos racionalitáskritériumok szerint működik. Ezért „nem beszélhetünk többé egy minden munkát szervező és vezérlő racionalitástípus alapvető egységéről” (Offe 1984:25). Offe azt is állítja, hogy a szolgáltatási szektor „olyan értékek és beállítottságok keletkezési helyévé válik, amelyek kihívást jelentenek a munkatársadalom és annak racionalitáskritériumai (teljesítmény, produktivitás, növekedés) számára, és azokat materiális, kvalitatív és »humanista« értékmércék javára kérdőjelezik meg” (Offe 1984:26), ami szerinte elsősorban abból adódik, hogy a szolgáltatások tevékenysége nagy részben összefügg a rend, biztonság, normalitás terén tapasztalható olyan hiányosságokkal, amelyeket éppen a munkatársadalom maga módján racionális működése idézett elő. Eszerint tehát a termelőmunka és a szolgáltatások esetében két teljesen eltérő logikájú tevékenységről van szó, amelyek közül az utóbbi elsődlegesen az előző korrekciója. A harmadik szektor túlnyomóvá válása természetesen nagyon megváltoztatta a munkát: a szolgáltatási tevékenységek jó része nem írható le a termelékenység, technikai racionalitás stb. kritériumaival, egy részükre még az is igaz lehet, hogy az ipari munkáéval teljesen ellentétes logika szerint működnek, mintegy „korrektíven” viszonyulva ahhoz. Kétségtelenül igaz az is, hogy ebben a szektorban egyre több az olyan állás, ahol több tere van a kezdeményezésnek, kommunikációnak, önállóságnak, kevesebb a közvetlen kényszer (ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a munkatevékenységek ezen része közelítene ahhoz, hogy szabad, autonóm, önmagáért végzett tevékenységként legyenek definiálhatók). Ez semmiképpen sem igaz azonban a rendkívül szerteágazó szolgáltatási szektor egészére, amelyben ezen túlmenően is hatalmas különbségek vannak, amelyek részletes tárgyalására itt nincs lehetőség. Jelen érvelés szempontjából azt tartom fontosnak kiemelni, hogy azoknak a tevékenységeknek, amelyeket itt leegyszerűsítően szolgáltatásoknak, harmadik szektornak nevezünk, egy tekintélyes része tulajdonképpen magukon az ipari vállalatokon belüli vagy ahhoz szorosan kötődő tevékenység (pl. marketing). Ezek eltérő jellegük ellenére éppen a hagyományos munkatevékenység minél racionálisabb működését segítik ahelyett, hogy korrektíven viszonyulnának hozzá. Azoknak a tevékenységeknek az aránya, amelyek valóban a munka racionális működéséből adódó hiányosságok korrekciójával foglalkoznak, és ebben az értelemben „másfajta értékeket szegeznek szembe” a munka hagyományos racionalitáskritériumaival, semmiképpen sem tekinthető meghatározónak.

89

hagyományosnak

tekinthető,

alapvetően

képzettség-foglalkozás-jövedelem

által

meghatározott rétegek magyarázó erejét megkérdőjelezve inkább életstílus-csoportokban, miliőkben vagy más hasonló kategóriákban kezdett el gondolkodni. (Hradil 1987, Schulze 2000). Elgondolkodtató azonban, hogy lassan harminc évvel az első ilyen próbálkozások után még mindig sok jel utal arra, hogy a munkaerőpiaci pozíció által kijelölt hagyományos réteg/ osztályhelyzetnek is van magyarázó ereje. Mindazonáltal világos, hogy a foglalkozás által meghatározott

társadalmi

státusz

már

nem

orientálja

a

korábbiakhoz

hasonló

egyértelműséggel döntéseinket és cselekvéseinket, legyen szó akár a kulturális fogyasztásról, a szabadidő eltöltéséről vagy pártválasztásról, és ez komoly érv lehet a munka struktúraformáló erejének gyengülése mellett. Nehezen védhető állítás lenne azonban, hogy a társadalom legfontosabb törésvonalai már egyértelműen nem a munka világához kötődnének: a munkanélküliek és a munkával rendelkezők, vagy a stabilan foglalkoztatottak és a periferikus, alkalmi munkákat végzők közötti határvonal nagymértékben kijelöli az érintettek társadalmi lehetőségeit. Kétségtelen, hogy az Offe által is leírt folyamatok sok bizonytalanságot és változékonyságot vittek a korábban stabilnak hitt struktúrákba, nem állíthatjuk azonban, hogy a munka ne játszana meghatározó szerepet a posztindusztriális társadalmak integrációjának és konfliktusainak formálásában, és különösen nem egyértelmű, hogy ezek a folyamatok egyszersmind a munka társadalmi jelentőségének csökkenéséhez is hozzájárulnának. Ebből a szempontból érdekesebbek lehetnek – és egyszersmind átvezetnek minket a munkáról szóló viták újabb generációihoz – a második csoportba tartozó állítások, vagyis a munkatevékenység személyes relevanciájának a kérdése. Offe lényegében azt állította, hogy az általa leírt folyamatok következtében, illetve a protestáns gyökerű kötelességetika, a weberi „Berufsidee” meggyengülésével a munka központi szerepe is megszűnőben van: az emberek egyre inkább instrumentálisan viszonyulnak pénzkereső munkájukhoz, azaz a munkához való viszonyukra alapvetően az jellemző, hogy azt csak pénzkereseti forrásnak tekintik megélhetésük,

és

más,

fontosabbá

váló

életterületeken

zajló

tevékenységeik

finanszírozásához. Nagyon erőteljesen képviselte ezt az álláspontot André Gorz is, aki elsősorban fiatalok körében végzett francia vizsgálatokra hivatkozva jelentette ki, hogy a „munkához való viszony lazábbá válik, mert az élet más területeken zajlik.” (Gorz 2000:88, kiemelés nem az eredetiben). Éppen az életpálya széttöredezésének, a foglalkozás gyakoribb változtatásának, a karrierben beálló önkéntes vagy kényszerű szüneteknek a tapasztalatával is összefüggésbe hozza, hogy elsősorban a fiatalok személyiségüket messzemenően igyekeznek

90

„távol tartani”, „megóvni” a munkatevékenységtől. Gorz szerint a munka világának fentebb röviden jelzett változásai ahhoz vezettek, hogy eltűnőben van az a „munkatársadalom”, amelybe a munkán keresztül tartoztak bele az emberek. Sőt, szerinte már le is zajlott egy „kulturális váltás” (és ez állítása szerint egyértelműen megjelenik pl. a fentebb bemutatott attitűdökben), aminek eredményeképpen az integráció, a szocializáció és az identitás megalapozása már nem (elsősorban) a munkához kapcsolódik, és ami már lehetővé tenné az ún. „multiaktivitás társadalmába” való átmenetet, ha ehhez meglenne a megfelelő politikai akarat is. (Gorz 2000:91. sk) A munka marginalizálódására vonatkozó tézis logikus folyománya, hogy ebben az esetben kénytelenek vagyunk végiggondolni annak a lehetőségét, hogy a társadalomban való teljes jogú tagság részben vagy egészében elszakadhat a fizetett munkától. Vagyis egy olyan irányú változás jeleit kellene keresni – mint ahogyan ezt néhány szerző az elmúlt évtizedekben meg is tette80 –, hogy a fizetett munkával legalábbis egyenrangúként más tevékenységek is társadalmilag elfogadottnak számíthassanak a megélhetés biztosításában, a társadalmi státusz meghatározásában és az identitás kialakításában. Ez igazán radikális változást jelentene a bérmunka társadalmára jellemző viszonyokhoz képest, amelynek jelei egyelőre nem nagyon mutatkoznak. Az ez irányba folytatott gondolatkísérleteknek így kétségkívül sok utópikus vonása van, mindazonáltal ezek áttekintése is hozzátartozik a probléma teljes körű és konzekvens végiggondolásához. Egy a témában megjelent német nyelvű tanulmánykötetnek szerkesztője, Ulrich Beck (2000) a következő címet adta: „A munka és a demokrácia jövője”. A címválasztás mögött nyilvánvalóan az a feltevés húzódik meg, hogy a (bér)munka válsága – ha van ilyen – sokkal többről szól, mint a munka világának átalakulásáról. Ha igaz, hogy a munka egyéni és társadalmi szinten is elveszíti központi szerepét akkor nyilván fel kell tennünk a kérdést, hogy mik lesznek, mik lehetnek a társadalmi részvétel alapvető formái a „munka utáni társadalomban”, illetve hogyan lehet(ne) biztosítani azt, hogy a fizetett munka mellett (helyett) más tevékenységek is képezhessék a megélhetés-státusz-identitás „hármas egységének” (Simonyi 1996:297) alapját, és hogy hogyan alakulhat át a fizetett munka, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez.. Akik ebbe az irányba gondolkodnak, általában felhívják a figyelmet arra, hogy amellett, hogy azt mondjuk, az lenne a legjobb, ha mindenkinek lenne munkája, nem árt, ha gondolunk arra is, hogy a legeslegjobb tulajdonképpen az lenne, ha mindenkinek saját maga számára fontos, 80

Ezek a szerzők gyakran túl is mennek a „jelek” keresésén, amennyiben inkább annak a lehetőségeit keresik, milyen intézkedések segíthetnék elő ennek a változásnak a további előrehaladását. (Beck, Gorz)

91

és a társadalom által értékesnek tekintett munkája lenne. Márpedig a munkahelyteremtés lehetséges útjai nem mindig errefelé mutatnak. Egyrészt, mivel a gazdaságnak egészen egyértelműen nincsen szüksége mindenki munkaerejére81: a mezőgazdaság a fejlett országokban elenyésző létszámot foglalkoztat, az ipar csökkenő alkalmazotti létszám mellett növekvő termelékenységet produkál (a nagyon munkaigényes tevékenységeket pedig előszeretettel telepítik ki Kínába, Thaiföldre vagy más, Európánál összehasonlíthatatlanul olcsóbb munkaerőt kínáló országokba), és a harmadik szektor sem képes a felszabaduló munkaerőt teljes mértékben felszívni (vö. Laky 1999:163.sk).

Ezért, állítja például

Dahrendorf, aki a jelenlegi keretek között bővíteni akarja a foglalkoztatást, annak „periferikus állásokat” kell teremtenie (Dahrendorf 1994:234). Erre szerinte a legközismertebb példa az Egyesült Államok gyakorlata, ahol tömegével hoztak létre olyan állásokat, amelyek az említett hármas, vagyis a megélhetés, státusz és identitás egyike szempontjából sem jelentenek teljes körűen kielégítő megoldást. Másrészt zajlik a keresése annak, hogy a jelenlegiek mellett milyen eddig nem munkának tekintett tevékenységeket „kellene elismert munkának tekinteni még a jelenlegiek mellett” illetve „hogy mit és hogyan tegyen az állam azért, hogy a munkaerőpiacon, illetve általánosabban a piacon többféle értékteremtő aktivitást ismerjenek el munkaként” – ahogy Krémer Balázs írja a Nemzeti Akcióterveket és a kirekesztés/ szegénység elleni küzdelemmel foglalkozó uniós dokumentumokat elemző írásában (Krémer 2003:64); azaz hogyan teremthetők munkahelyek „a gazdaság fő áramán kívül” (Laky 1999:165). Sokszor halljuk például, hogy a személyes szolgáltatások terén még nagy foglalkoztatási tartalékok vannak. Ezeket próbálják meg kiaknázni a „szociális gazdaság” fogalomkörébe tartozó, valamint a háztartások foglalkoztatóképességére építő, például Franciaországban és a skandináv országokban viszonylag szélesebb körben alkalmazott kezdeményezések.82

(Frey 2007)

André Gorz az ilyen törekvéseket némileg ironikusan úgy interpretálja, hogy a társadalom fizetett munkává próbál alakítani „olyan tevékenységeket is, amelyeket az emberek 81

Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi munkaerőkínálatot a jelenlegi foglalkoztatási formákban nem tudja felszívni a szervezett gazdaság – vagyis abban, amit ma köznapi értelemben „pénzkereső munkának” tekintünk, a jelenlegi keretek között egyértelműen nincs szükség mindenki részvételére. 82 A munkaerőpiac határainak a szociális gondoskodás és a háztartások felé való kitágítására tett kísérletek amelyek részletes bemutatására ezen a helyen nem vállalkozhatok - sok ígéretes eredmény dacára „óhatatlanul óvatosak és szűk körűek” (Laky 1999:166). Ennek oka a szociális szféra esetében az, hogy „ennek költségei jórészt a közösségeket, az állami, helyi költségvetést terhelik” (Laky 1999:166). A háztartásokat pedig az tarthatja vissza attól, hogy a szervezett gazdaság jelentős foglalkoztatóivá lépjenek elő, hogy „a háztartások kereslete roppant érzékeny a kínálat költségeire: ha a jelenlegi rugalmas megoldások helyébe kívülről diktált szabályok lépnek, ha a költségek átlépik az elfogadottnak és méltányosnak tekintett határokat, akkor a kereslet visszahúzódhat, akár el is tűnhet.” (Laky 1999:167 sk).

92

magánemberként is el tudnának látni, magánemberként kellene hogy ellássanak, s szeretnék is magánemberi minőségükben vállalni őket – csak éppen soha nem jut idejük rá, mert valamilyen »normális állásban« kell dolgozniuk.” Vagyis az „otthonos kompetencia körébe tartozó”, „meghitten ismerős feladatokat” „munkahelyekké és szakosodási területekké alakítják át”. Ez extrém formájában a szerző szerint ahhoz vezethet, hogy például „senki nem fogja többé úgy érezni, hogy a vak embert át kell segíteni az utcán, mert ‘vannak emberek, akiket ezért fizetnek’.”(Gorz 1999:111). Gorz már egy korábban megjelent írásában is a „szolgamunka” újjáéledését vélte felfedezni abban a folyamatban, hogy azok, akik saját munkaidejüket

elég

drágán

tudják

eladni,

személyes

szükségleteik

kielégítésére

megvásárolhatják másokét, akik kénytelenek olcsóbban eladni azt. A szabadidőipar területén ugyancsak a korábban privátszférába tartozó tevékenységek pénzkereső munkává alakítására irányuló folyamatokat lát (Gorz 1989). Ez a Hannah Arendt-i értelemben vett – és általa cseppet sem pozitív előjellel használt – munkatársadalom tökéletes kiteljesedése: az ő felfogásában ugyanis a munkatársadalom legfőképpen attól az, ami, hogy a legváltozatosabb tartalmú tevékenységeket az egyén és a társadalom egyaránt elsődlegesen a létfenntartás biztosítása (azaz a munkavállaló és családja megélhetésének biztosítása) céljából végzett tevékenységként, azaz munkaként értelmez (Arendt 1994:47)83. Úgy tűnik tehát, hogy ha a fenti

módokon

közelebb

is

juthatunk

pusztán

számszerű

értelemben

a

teljes

foglalkoztatottsághoz, mindenképpen legalábbis számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy ez a foglalkoztatásbővítés nem feltétlenül járul hozzá ahhoz, hogy több ember számára biztosítsa – a megfelelő jövedelem, megbecsültség és az önkibontakoztatás lehetőségén keresztül – a teljes körű társadalmi tagság érzését. Vagyis előfordulhat, hogy a „társadalmi befogadás” helyett inkább a kettészakadás tendenciáit erősítené. Mindezek fényében a kilencvenes évektől kezdve több szerző gondolta úgy, hogy nem teljesen érdektelen végiggondolni olyan kezdeményezéseket, amelyek annak kidolgozására törekszenek, hogyan teremthetnénk meg a kereteit annak, hogy mindenki végezhessen a pénzkereső munkája mellett, ahelyett vagy azzal váltakozva különböző hasznos, értelmes, de nem feltétlenül fizetett munka jellegű tevékenységeket úgy, hogy közben a megélhetése is biztosítva legyen. A következőkben ezeket fogjuk röviden áttekinteni. A teljes jogú társadalmi tagságnak a fizetett munkavégzéstől való elszakításáról folytatott viták egyik sarkalatos pontja a munkavégzéshez nem kötött alapjövedelem bevezetése (Van 83

A Gorz által itt és másutt is leírt folyamatok Arendt “minden tevékenység munkává válik” tézisén kívül felidézhetik az “életvilág gyarmatosításá”-nak habermasi koncepcióját is.

93

Parijs

1992,

2003,

2010,

Gorz

2000,

Mückenberger-Offe-Ostner

2010).

Az

alapjövedelemnek (‘basic income’) az általánosan elterjedt definíció szerint három kritériumnak kell megfelelnie: szigorúan egyéni alapon jár (nem családoknak vagy háztartásoknak), teljesen független az egyén anyagi helyzetétől (vagyontól és jövedelemtől függetlenül mindenkinek jár), és nem kapcsolódik össze semmilyen munkavégzésre vonatkozó követelménnyel, legyen az jelenlegi vagy múltbeli munkavégzés, esetleg a jövőben felkínálandó állások elfogadására vonatkozó kötelezettség. (Van Parijs 1992:1. sk) Az alapjövedelem hívei ennek az intézménynek a bevezetésétől egyáltalán nem csak, esetleg nem is elsősorban a szegénység felszámolását várják, hanem a kapitalizmusban benne rejlő igazságtalanság

felszámolását84:

„valódi

szabadságot”

(Van

Parijs

2003),

valódi

önrendelkezést mindenki számára, méghozzá a fizetett munkától való függés felszámolásán keresztül. Ez az az aspektusa a kérdésnek, ami az alapjövedelem-vitát összekapcsolja a munka szerepének és értelmezésének problémájával85. Az alapjövedelem ellen nagyon meggyőzően érvel André Gorz fentebb már hivatkozott cikkében (Gorz 1999) – éppen ezért okozhat meglepetést, hogy néhány évvel később megjelent

könyvében

már

a

bérmunka

társadalma

meghaladásának

legfontosabb

alapfeltételeként kezeli azt (Gorz 2000). Az alanyi jogon járó alapjövedelem egyik változata, a megélhetéshez egymagában nem elegendő alapjövedelem kapcsán azt a kritikát fogalmazza meg, hogy az legfőképpen azt a célt szolgálná, hogy a „munkaképes szegények” olyan rosszul megfizetett munkákat is elvállaljanak, amelyek adott esetben idényjellegűek, rendszertelenek és semmi esetre sem biztosítják önmagukban a létfenntartáshoz szükséges minimumot – vagyis tulajdonképpen a munkaadókat szubvencionálja, olcsó munkaerőhöz juttatva őket (Gorz 1999:109). Bonyolultabb eset, ha egy olyan alapjövedelmet feltételezünk, amely nemcsak mindenkinek jár, hanem önmagában is elegendő a megélhetéshez. Azok a szerzők, akik emellett érvelnek, gyakran küzdenek két problémával. Az egyik – és az itt tárgyalt szempontból nyilván ennek van nagyobb jelentősége –, hogy a jövedelemhez való jog ténylegesen helyettesítheti-e a munkához való jogot, vagyis biztosítja-e, hogy a nem dolgozó, 84

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az alapjövedelem híveit feltétlenül csak a politikai spektrum baloldalán kellene keresnünk. Ennek alátámasztására gyakran hivatkoznak az alapjövedelem gondolat egy korábbi felvetőjére, Milton Friedmanre, a neoliberalizmus atyjára. 85 Ezen a ponton szükséges leszögezni, hogy itt nincs lehetőség arra, hogy az alapjövedelemről szóló kiterjedt és szerteágazó vitákat – amelyek mostanra Magyarországra is megérkeztek, lásd ehhez az Esély folyóiratnak a téma külföldi irodalmából válogató tematikus számát (2010/5), Misetics Bálint bevezető írásával (Misetics 2010) – akár csak közelítőleg is áttekintsem. Ebben a gondolatmenetben az alapjövedelem csak a fizetett munka átértelmeződésével és szerepváltozásával való összekapcsolódása szempontjából vonódik be az elemzésbe. Így természetesen kimarad sok izgalmas szempont, mint a finanszírozhatóság, a szegénységre, az adózásra, a társadalmi egyenlőtlenségek mértékére gyakorolt hatás és még sok más.

94

de alapjövedelmet élvező csoportok valóban a társadalom részeinek érezzék magukat, azaz ne legyenek kirekesztettek, a másik pedig az, hogy milyen biztosíték van arra, hogy a társadalom számára szükséges tevékenységek – azaz munkák – ilyen körülmények között is el lesznek végezve. Mindkét problémát egyszerre kiküszöbölendő, néhányan megpróbálják ezt az alapjövedelmet mégis valamilyen formában, valamilyen mennyiségű munkához kötni. (Természetesen ezzel máris kiírják magukat a szigorúan vett ‘basic income’ gondolatkörből, hiszen, mint láttuk, az alapjövedelem, propagálói szerint, definíciószerűen nem köthető munkavégzéshez.) Gorz korábbi írásában úgy véli, hogy a munkanélküliek kirekesztettsége elsősorban abból adódik, „hogy a munkanélküliség lehetetlenné teszi számukra, hogy részt vegyenek a társadalmat ‘teremtő-termelő’ folyamatban, s így azt is, hogy e részvétellel jogokra és befolyásra tegyenek szert a társadalomban és a társadalom fölött.” Ezen pedig egy feltétel nélkül nyújtott alapjövedelem sem segít – talán kevésbé lesznek szegények, de nem lesznek kevésbé kirekesztettek: „ … a jövedelem minden feltételtől való eloldása azt jelenti, hogy a társadalom nem tart igényt azok közreműködésére, akik inkább a távolmaradást választják; a megkötések hiánya azt hozza tudomásukra, hogy a társadalomnak nincs szüksége rájuk.” (Gorz 1999:111) Ezért a szerző azt javasolja, hogy a jövedelem garantálása kapcsolódjék össze a polgárok azon jogával és kötelességével, hogy bizonyos mennyiségű „hivatásos” munkát életük során belátásuk szerinti ütemezésben elvégezzenek. Némiképp hasonló – legalábbis ami az alapjövedelem és a munkavégzés összekapcsolását illeti – megoldásokat találunk például Claus Offe (1995) egy cikkében, valamint Jeremy Rifkin (2003) jelentős sikert aratott könyvében. Mindketten valamiképpen az önkéntes, közhasznú, esetleg külön erre a célra alakult egyesületek keretében végzett tevékenységhez kötnék az alapjövedelemben való részesedést, amelyek olyan – elsősorban szociális és közösségi jellegű – szükségletek kielégítését célzó tevékenységeket végeznének, amelyek a piacgazdasági szférában nem lennének rentábilisan végezhetők. Ez bizonyos szempontból azonban csak fokozati különbséget jelent egyes már működő támogatási formákhoz, minimumjövedelemrendszerekhez képest, és nem látszik semmilyen garancia arra, hogy az ilyen tevékenységek társadalmi elismertsége hasonlóvá válhatna a fizetett munkáéhoz. Valószínűbbnek tűnik, hogy ez egyfajta „másodrendű” státuszokat hozna létre, csak részleges válasz kínálva így a kirekesztés problémájára. Teljesen

másképp

gondolkodnak

erről

az

alanyi

jogon,

jövedelemvizsgálat

és

munkakötelezettség nélkül járó alapjövedelem mellett érvelők. Számukra az alapjövedelem nem csak a szabadság, hanem egyszersmind „a teljes állampolgáriság szimbóluma” (Carole

95

Patemant idézi Misetics 2010:4), a „kirekesztés elleni közpolitikai eszköz” (Van Parijs 2010:14), olyan biztonságos alap, amelyen a valódi, felelős és öntevékeny állampolgáriság kibontakozhatna. A megélhetést biztosító alapjövedelem ugyanis lehetővé tenné, hogy az értelmes tevékenység elszakadjon a megélhetés biztosításának kényszerétől: ez egyfelől gyakorlatilag megszüntetné a munkanélküliség kirekesztő hatását, hiszen – ahogyan Ulrich Beck egy interjúban megfogalmazza – lehetővé tenné, hogy „munkahely nélkül is értelemmel teli életet folytassanak” (Beck 2007:11), másfelől ennek hatására maga a fizetett munka válna szabadabbá, nagyobb mértékben a munkavállaló által meghatározottá. Több ember találhatná meg a fizetett munkájában is az értelmes tevékenységet, ha nem szorítaná az a kényszer, hogy ezzel egyszersmind a megélhetését is biztosítsa. A Gorz által felvetett kirekesztés-problémára adható válasz ezek szerint lényegében az, hogy a feltétel nélkül járó alapjövedelem éppenséggel lehetővé teszi a társadalom által értelmesnek, hasznosnak tekintett tevékenységekhez (köztük a fizetett munkához) való hozzáférést: „az alapjövedelem mellett szóló legfontosabb érv az a sokak által osztott nézet, hogy a társadalmi igazságosság nem csupán a jövedelemhez való jogot jelenti, hanem a (fizetett vagy nem fizetett) tevékenységhez való hozzáférés jogát” (Van Parijs 2010:22), és ezzel a valódi társadalmi részvételt is. A másik felvetett problémára (némileg leegyszerűsítve: ki fogja akkor söpörni az utcát?) reagálva az alapjövedelem-gondolat képviselői leggyakrabban azzal érvelnek, hogy a rászorultság-elv elhagyásával az alapjövedelem megszünteti a munkanélküliségi vagy segélyezési csapdának nevezett helyzetet (Van Parijs 1992:3. sk), és így a jövedelemhatárhoz kötött

juttatásokkal

ellentétben

nem

jelent

ellenösztönzőt

a

munkavállalásra:

„a

kedvezményezettek jelentősen növelhetik jövedelmüket, ha munkát vállalnak, még akkor is, ha kevés fizetésért vagy csupán részmunkaidőben dolgoznak, miközben nem kell attól tartaniuk, hogy bennragadnak ezeken a munkahelyeken, ha képzettségük javul, vagy ha több időt tudnak munkára szánni. A munkaerőpiacra való belépés vagy visszalépés így könnyebbé válik, támogatást kap, és – azok megnyugtatására, akik a társadalom dolgozó és nem dolgozó rétegekre való szakadásától tartanak – sokkal kevésbé lesz szükséges a támogatásra való jogosultságot munkavállaláshoz (vagy arra való hajlandósághoz) kötni.” (Van Parijs 2010:21) Hogy ezzel kapcsolatban az aggodalmakat vagy az optimizmust érezzük meggyőzőbbnek, az jelentős részben attól is függ, hogy mit gondolunk a fizetett munka szerepéről és értelmezéséről, és elképzelhetőnek tartjuk-e, hogy a társadalmi integrációban, a társadalmi elismerés biztosításában és az identitásképzésben betöltött szerepét legalább potenciálisan

96

átvegye egyfajta „szabad öntevékenység”, amelynek megbecsültsége független attól, hogy fizetett munka formájában végzik-e. Nem kizárható, hogy az alapjövedelem bevezetése ösztönözne egy ilyen irányú kulturális változást, és fokozatosan megszüntetné a fizetett munka kizárólagosságát ezeken a területeken. Még ebben az esetben is érdekes kérdés lenne azonban, hogy a modern nyugati társadalom, amely – Hannah Arendt már idézett megfogalmazásával élve – „már hallomásból is alig ismeri azokat a magasabbrendű és értelmesebb tevékenységeket, amelyek kedvéért érdemes lenne megszabadulnia a munkától” (Arendt 1994:11), milyen keretek között, milyen formában tudna teret nyitni ezeknek a tevékenységeknek. A korábban felvetettekkel együtt erre a problémára is választ próbál adni az – alapjövedelemgondolatkörhöz közel álló – Ulrich Beck által megfogalmazott „polgári munka”, a „Bürgerarbeit” modellje, amit a szerző az utóbbi években több írásában is kifejtett. Az alábbi nagyon rövid ismertetés elsősorban a már említett 2000-ben megjelent kötetben található tanulmányra támaszkodik, melynek már a címe is érzékelteti, hogy milyen ambiciózus vállalkozásról van szó: „A demokrácia lelke: a fizetett polgári munka”. (Beck 2000) A lényeg tulajdonképpen hasonló, mint a korábban említett szerzőknél, csak azoknál határozottan továbbmegy: alternatívát kínálni a fizetett munka mellett azáltal, hogy a megélhetéshez szükséges jövedelmet egyértelműen elszakítjuk a fizetett munkától, és társadalmilag hasznosként ismerünk el nem elsősorban díjazás céljából, a rentabilitás kritériumainak figyelembe vétele nélkül végzett tevékenységeket. (Ami, mint látni fogjuk, érdekes módon Becknél nem jelenti azt, hogy az érintettek ne kaphatnának érte pénzt.) Szemben az eddig áttekintett elképzelésekkel, amelyek végeredményben mégiscsak elsősorban a munkaerőpiacon fölöslegként megjelenők számára próbáltak egy elkülönült szektorban tevékenységet kínálni, Beck hangsúlyozza, hogy a polgári munka egy mindenki számára bármikor hozzáférhető, önként választott alternatíva, akár a pénzkereső munka megszakításának szakaszaiban, akár a – rész- vagy teljes munkaidőben, vagy bármilyen egyedi időbeosztásban végzett – pénzkereső munka mellett. „Szervezett spontaneitás”, „szervezett, alkotó engedetlenség” – ezekkel a költői kifejezésekkel Beck (2000:418, 427) azt kívánja érzékeltetni, hogy a polgári munka körébe tartozó tevékenységek tartalmukban semmilyen módon nincsenek behatárolva: beletartozhat bármi, amit a polgárok a „közjó”, a kisebb vagy nagyobb közösség java, életminőségének javítása érdekében jónak látnak megtenni. Ezek persze jellemzően olyan problémákat ölelnének fel, amik a piac érdeklődéséből kiesnek, mert nem profitábilisak, és amelyekkel az állami-önkormányzati

97

szféra rugalmatlansága, bürokratikus felépítettsége, lehatárolt feladatkörei vagy forráshiány miatt nem képes foglalkozni – vagyis jellemzően azok a területek, amelyekkel az önkéntesség, a civilszervezetek foglalkoznak. Miben különbözik akkor ezektől a polgári munka? Úgy tűnik, elsősorban abban, hogy ez a tevékenység a társadalom által a pénzkereső munkával azonos szinten hasznosnak és értékteremtőnek elismert, és a benne résztvevőknek szükség esetén megélhetést is biztosító tevékenység lenne. Ehhez persze két dolog kell: kiépített struktúrák, amelynek keretei között a polgárok kezdeményezései megjelenhetnek, és pénz, amely mindezt finanszírozza. Becknek mindkettőre van válasza. Az általa kidolgozott, teljes mértékben decentralizált szervezet azonban, amely elsősorban helyi szinten az érintettekből választott bizottságokra, illetve szintén helyi /lakóközösségi szinten működő vállalkozó-koordinátorokra

(Beck

2000:428-432)

támaszkodik,

tagadhatatlanul

sok

lehetőséget ad a kritikára, és minden egyéb fenntartástól függetlenül is komoly kételyeket ébreszt a konstrukció életképességével kapcsolatban. A finanszírozást főleg részint az eddig a munkanélküliség kezelésére és segélyezésre fordított összegek (Beck 2000:443), részint „social sponsoring” jellegű mechanizmusok biztosítanák. Beck hangsúlyozza, hogy ezek a pénzek jelentős részben megtérülnének, hiszen itt értékteremtő tevékenységekről, nem pedig segélyezésről van szó. A hagyományos önkéntes tevékenységgel szemben ez a megélhetés biztosítására is alkalmas, amennyiben a tevékenység lehetséges jutalmazási formái között a – magyarul nagyon esetlenül hangzó – polgári jövedelem is szerepel (különböző nem materiális jellegű jutalmak, mint például kvalifikációk, másutt is hasznosítható készségek megszerzése, nyugdíjjogosultsági idő beszámítása, ún. „favour credits” és mások mellett). Mi különbözteti meg akkor ezt a pénzkereső munkától? Mitől lesz ez a tevékenység pénzkereső munka helyett, – ahogyan Beck (2000:417) hangsúlyozza – szinte arendti értelemben vett szabad politikai cselekvés? A szöveg alapján leginkább kínálkozó értelmezés szerint azáltal, hogy szemben a klasszikus pénzkereső munkával, a polgári munka nem eszköz a polgári jövedelem megszerzésére, nem feltétele annak, hanem éppen fordítva, a polgári jövedelem a feltétele a polgári munkának, vagyis a jövedelem az eszköz ahhoz, hogy végezhessük a polgári munkát, amely így öncélként, a pénzkereső munkától alapvetően eltérő, nem instrumentális tevékenységként jelenhet meg86. Miért végeznének az emberek polgári munkát? A szerző szerint azért, mert értelmes, hasznos tevékenységre vágynak, nem akarják az egész életüket

86

Hasonlóan értelmezi Becket Gorz (2000:124) is.

98

kizárólag pénzkereső munkával és fogyasztással tölteni87, meg akarják oldani szűkebb-tágabb környezetük problémáit. Az emberben azonban felébred a kétely, hogy nem válhat-e ez a tevékenység kényszerpályává azok számára, akik a szervezett munka világából kiszorulva, megélhetésüket csak így biztosíthatják. Beszélhetnénk egyáltalán az ő esetükben a Beck által olyan sokat hangsúlyozott önkéntességről? A polgári munka néhány feltételezett előnye persze az ő számukra is érvényesülne – csak éppen a lényege veszne el. Beck erre minden bizonnyal azt válaszolná, hogy ennek a tevékenységnek a magas társadalmi presztízse, illetve az, hogy nem csak munkanélküliek vesznek részt benne (akik egyébként ekkor már nem is lennének munkanélküliek, tehát megszabadulnának ettől a stigmától) biztosítaná azt, hogy ne alakuljon ki ez a helyzet. Ez azonban elég utópisztikusan hangzik. Beck koncepciója sem komoly szociológiai reflexiót nem váltott ki, sem a gyakorlati megvalósulás irányába történő lépésekkel nem találkozhattunk, és időközben a munka marginalizálódása, illetve a munkatársadalom vége-elmélet is háttérbe szorult a szociológiai diskurzusokban. Beck azonban későbbi megnyilatkozásaiban is kiállt mind a munkatársadalom elmúltát illető nézetei, mind a polgári munka-koncepció mellett, később hangsúlyosabban összekapcsolva azokat a feltétel nélküli alapjövedelem gondolatával. (Beck 2007) Beckéhez hasonlóan utópisztikus – bár részleteiben kevésbé kidolgozott – a multiaktivitás társadalmának modellje, amelyet a már sokat hivatkozott André Gorz (2000) vázol fel. Ez radikális túllépést szorgalmaz a bérmunka társadalmán, bár nem a bérmunkán magán, amely továbbra is jelen lenne, mint egy lehetséges tevékenységforma, mint flexibilis, diszkontinuus, változó és nem centrális szerepű munkaviszony (2000:108), de a társadalmi kapcsolatokat, a kooperációs összefüggéseket és az „élet értelmét” elsősorban a díjazás és rentabilitás figyelembevétele nélkül végzett tevékenységek biztosítanák (2000:103). Ennek a merész víziónak a megvalósulásához a szerző szerint az vezethet el, ha a társadalmi elosztás elszakad a hagyományos munkaviszonytól (vagyis a megélhetéshez elegendő garantált jövedelem biztosíttatik mindenkinek88); ha az eddiginél jóval szélesebb körben zajlik kísérletezés alternatív formákkal az együttműködés, termelés, sajátszervezésű közösségi és kommunális szolgáltatások terén; illetve ha a nem munkaerőpiaci munkaviszonyban folytatott

87

Munka és fogyasztás az arendti értelmezés szerint is csak ugyannak a tevékenységnek a két oldala, vagy inkább két egymást váltó szakasza. 88 Gorz - szemben pl. saját korábbi álláspontjával is - a megélhetéshez elegendő, garantált jövedelem minden feltételtől való eloldásában látja a garanciát arra, hogy kikerülje azt a csapdát, amely valamilyen formában az összes itt bemutatott koncepcióban megjelenik, vagyis hogy a minimumjövedelemnek az ilyen tevékenységekhez kötésével ne válhasson ez kényszerpályává a hagyományos munka világából kiszorulók számára (vö. pl. Gorz 2000:115-116,126).

99

tevékenységek, kölcsönösségi alapon végzett munkák is társadalmilag hasznosként ismertetnek el (2000:110. skk). 89 Mi a közös az itt bemutatott koncepciókban? Egyrészt annak kutatása – és erre végül egyik modell sem kínál megoldást – hogy hogyan érhető el az, hogy ezek a tevékenységek társadalmilag ténylegesen felértékelődjenek, vonzóvá váljanak nemcsak azok számára, akik nem tudnak, hanem azok számára is, akik, Rejtő Jenő egyik hőséhez hasonlóan90, nem akarnak (véglegesen, időlegesen, vagy idejük egy részében) fizetett munkát végezni.91 Csak ez a „felértékelődés” biztosíthatná ugyanis, hogy ezek a tevékenységek ne váljanak gettóvá a munkaerőpiacról kiszorulók számára, a kirekesztettség újabb formájává. Azonban az, hogy egy társadalom mit ismer el, és mit mennyire értékel, természetesen nem akarat és elhatározás kérdése, és a nyugati társadalmakban egyelőre kevéssé látszanak ennek a társadalmi szemléletváltásnak a jelei. További közös pont annak a hangsúlyozása, hogy a fizetett munka újraelosztása csak akkor valósulhat meg, ha fokozatosan elveszíti kizárólagosságát mint társadalmilag értékesnek elismert tevékenység. Ez a jelen gondolatmenet szempontjából azért érdekes, mert úgy tűnik, a témával foglalkozó szerzők – explicit módon vagy látensen – a fizetett munka mellett / helyett vagy azzal összefonódva társadalmi tagságot biztosító tevékenységekben valami olyan tevékenységformát, olyan ‘cselekvést’ keresnek, amely az arisztotelészi ‘praxis’ fogalomból kiindulva, sokszor és sokféleképpen megjelent az elméletben a munkával mint instrumentális tevékenységgel szembeállítva, annak ellentéteként. Egész munkafogalmunk arra épül ugyanis, hogy cselekvéselméleti szempontból érvényes az arisztotelészi megkülönböztetés, amire a második fejezetben bemutatott arendti és habermasi fogalmi apparátus is épül: azaz munka és cselekvés, illetve munka és interakció (célracionális és kommunikatív cselekvés) egymásra nem visszavezethető, egymástól élesen elkülönülő típusok. Ebben a fogalmi keretben 89

A teljes képhez természetesen hozzátartozik, hogy a fentiekhez hasonló „alternatív” munkaformák gyakorlati átültetésére különböző formákban régóta történnek kísérletek Ilyenek például például az Offe-Heinze (1990) szerzőpáros által részletesen bemutatott - „Kooperationsringe”, vagyis a pénz kikapcsolásával, kölcsönösségi alapon való munkavégzés szervezett hálózatai. „Időbankok” és hasonlók Magyarországon is voltak-vannak, de eddig csak nagyon mérsékelt sikereket tudtak felmutatni. Ezek szélesebb körben való elterjesztésével kapcsolatban helyenként kritikák is megfogalmazódtak. Egyesek szerint ez visszatérés a bérmunkás társadalom előtti időkhöz, személyes függőségekhez, annak inkább a hátrányaival, mint az előnyeivel (vö. Hirsch 1999). 90 Rejtő Jenő nyilván nem ambicionálta, hogy a munkatársadalom teoretikusainak sorában említsük, az a kérdés azonban, amit elkényeztetett milliomos hősének szájába ad, nagyon frappánsan sűríti magába, mit jelent(ett) a kereső munka mint szociokulturális norma a modern társadalom embere számára: „Mit tegyen valaki, ha nem akar dolgozni, és mégis szeretné valahogyan megindokolni állandó jelenlétét a világban?” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép, kiemelés nem az eredetiben). 91 Mert – mint néhány kutatásból kiderült - azért szép számmal akadnak ilyenek is. A magyar lakosság 38%-a számára „a munka csak pénzkereseti lehetőség, semmi több”, és 43% úgy véli, nem dolgozna, ha nem lenne szüksége pénzre (Tárki ISSP Work Modul 2005)

100

gondolkodtak végső soron mindazok, akik a változásokat a munka marginalizálódásaként értékelték, és helyette egy gyökeresen más tevékenységtípus középpontba kerülését várták – amelynek azonban természetesen be kellene töltenie a fizetett munka sok funkcióját a társadalmi elismerés terén, az identitásképzésben és más területeken. Mint láttuk, ez elég nehezen megoldható problémának bizonyult. 5.2.3 Marginalizálódás helyett felértékelődés? – a munka szubjektivizálódása A kereső munka marginalizálódásának tézisét képviselők tehát jellemzően a munka és az „élet” határozott szétválasztását, a személyiség munkától való távoltartását, a fizetett munkához való dominánsan instrumentális viszonyulást látták jellemzőnek, illetve ennek az előtérbe kerülésére számítottak. A kilencvenes évek eleje óta azonban más társadalomkutatók egy ezzel éppen ellentétesnek tűnő tendenciát is látni vélnek. Az utóbbi évek – elsősorban német – szociológiájában a munkáról szó viták egyik kulcspontjává vált a munka úgynevezett „szubjektivizálódása”. Ez a kifejezés „egészen általánosan az ‘individuális’, azaz szubjektivitást involváló kölcsönös viszonyok intenzívebbé válását jelenti a személy és az üzem illetve az üzemszerűen szervezett munkafolyamatok között”.

(Kleemann-Matuschek-Voß 2002:6) Ez a folyamat kétirányú, vagy talán

pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy két különböző változási folyamatról van szó, amelyek közül az egyik az egyéneknek a munkához való viszonyára, a másik pedig a munkahelynek a munkavállalóval kapcsolatos elvárásaira vonatkozik92. Ez utóbbi a posztfordizmusra jellemző poszttaylorista munkaszervezés talán legszembetűnőbb vonása. A WORKS-projekt szójegyzéke93 szerint az így értelmezett szubjektivizálódás „egy eltolódást jelent abban, ahogyan a menedzsment elképzeli a munkaerő és a személy közötti kapcsolatot: (…) napjainkban a menedzserek gyakran arra törekszenek, hogy teljesen kihasználják az ‘egész személyt’ azzal, hogy megkövetelik, hogy a dolgozók a maguk szubjektivitását, azaz a találékonyságukat, ítélőerejüket, megbúvó készségeiket stb. is nagyobb mértékben beleadják a munkafolyamatba. Egyre inkább azt is elvárják a dolgozóktól, hogy motiválják saját magukat, és találjanak értelmet a munkájukban.” Ebben az értelemben a szubjektivizálódás gazdasági-

92

Ennek a kettősségnek a hangsúlyozására használja Voswinkel a „duplán szubjektivizált munka” kifejezést (Voswinkel 2009). 93 WORKS-project Glossary, http://www.worksproject.be/term.php?term=Subjectification%20of%20work

101

munkaszervezési kényszer a munkavállalók számára94. Elterjedésének oka egyrészt egyfajta „vállalati racionalizációs” stratégia (Voswinkel-Kocyba 2007:36), amellyel a cégek a termelés posztfordista átalakulásának követelményeihez próbálnak alkalmazkodni, másrészt a posztindusztriális társadalmakra jellemző szerkezetváltás: a szolgáltatások körébe tartozó tevékenységek egy jelentős részénél jellegükből adódóan aligha lenne elképzelhető munkaerő és személyiség taylori szétválasztása.95 Az ezzel ellentétes irányú – de ezzel találkozó – másik folyamatban maguk a munkavállalók visznek be több szubjektivitást, személyes nézőpontokat, igényeket és értékmércéket a munkájukba. Ennek a tézisnek az egyik első megfogalmazója Martin Baethge, aki „Munka és identitás” (1994) című tanulmányában úgy véli, hogy a munkavállalók jelentős csoportjai körében terjedőben van az a törekvés, hogy „belsőleg részt vegyenek a munkájukban, belevihessék személyiségüket, és a munkán keresztül saját kompetenciáik megerősítését tapasztalják meg, (…) és lehetőségük legyen tevékenységüket a személyes kibontakozás és önmegvalósítás dimenziójában értelmezni.” (Baethge 1994:246, kiemelés nem az eredetiben). Vagyis a pénzkereső munkát saját, felelős cselekvésként élik meg, olyan tevékenységként, amely elősegíti képességeik és kompetenciáik fejlődését, amely öntudat és büszkeség forrása számukra, amit tartalmában fontosnak tartanak, szívesen csinálnak, sőt alkalmasint szórakoztatónak találnak, és aminek mindezekből adódóan növekvő jelentősége van a személyes identitásban. Ez a fajta viszonyulás a munkához bizonyos, elsősorban fizikai és rutinjellegű

tevékenységeknél

azonban

nehezen

elképzelhető,

a

munka

‘normatív

szubjektivizálódása’ elsősorban a jól képzett munkaerőhöz, a kvalifikált pozíciókhoz kötődik. (Baethge 1994:249) Az értelem- és önmegvalósítás igények munkával szembeni érvényesítését más szerzők is a fiatalabb és jól képzett munkavállalókhoz kapcsolják (vö. pl. Kleeman-Matuschek-Voß 2002:31). Ennek ellenére a tendenciának általános jelentősége van. Mivel a foglalkoztatás posztfordista struktúraváltása éppen az ilyen pozíciók körének bővülése felé mutat (a szolgáltató szektor terjeszkedése, a tudás, kvalifikáció előtérbe kerülése, sok területen a szigorú munkamegosztás csökkenése), ez a viszonyulás tekinthető 94

Ilyen értelemben, és ezt a munkavállalók személyes szabadságát fenyegető fejleményként értelmezve utal rá Gorz (2000) is. Ebben az értelmezésben a modern ipari társadalom szabad egyénének csak a teljesítményét kell „beadnia” a munkahelyére, és nem várják tőle hogy pl. szeresse is – ezzel szemben a mai motivációs stratégia arra irányul, hogy a munkavállalóban a teljes személyiséget érintő elköteleződést alakítson ki a munkája, illetve a munkahelye iránt. 95 Ez a fejlemény kelthette Offéban azt a benyomást, hogy a szolgáltatások terén végzett munka „materiális, kvalitatív és »humanista« értékmércék javára” (Offe 1984:26) kérdőjelezik meg a munka hagyományos racionalitáskritériumait, és ezzel egy teljesen eltérő logikát szegeznek szembe vele. Offe ebben, mint láttuk, a munka marginalizálódásának bizonyítékát látta.

102

struktúraformáló tényezőnek. (Baethge 1994:252) A munkához való, ilyen típusú „tartalmi”nak nevezhető viszonyulás előtérbe kerülése az instrumentális viszonyulással szemben tehát azt jelentené, hogy a korábban leírt értékváltási folyamat, vagyis a posztmateriális értékek előretörése a fizetett munka szempontjából nem annyira marginalizálódást, mint inkább az ezekkel az egyre fontosabbá váló értékekkel való felruházást, azaz fontosabbá válást jelent. Ehhez hasonlóan érvel az értékváltozási folyamat és a munkához való viszony kapcsolatát vizsgálva Martin Kohli is, amikor azt írja, hogy a „kötelesség” típusú értékektől való eltávolodás, és az „önmegvalósítás” típusú értékek előtérbe kerülése „elsősorban nem a munkától való teljes elfordulásban ölt testet, hanem a vele szemben támasztott igények megváltozásában.” (Kohli 1990:203, kiemelés nem az eredetiben) A munka szubjektivizálódásának ezen két aspektusa között nyilvánvaló a hasonlóság és az egymást felerősítő hatás, de egyszersmind van köztük egyfajta feszültség is. Ez a feszültség jól érzékelhető a WORKS-projekt idézett definíciójának utolsó mondatát olvasva: „Egyre inkább azt is elvárják a dolgozóktól, hogy motiválják saját magukat, és találjanak értelmet a munkájukban.” Vagyis a munkavállalónak az értelmes munkára vonatkozó, személyes belső igénye egyszersmind a munkáltató által támasztott külső elvárásként is megjelenik. Hermann Kocyba találó megfogalmazásában tehát „normatívan elvárják a foglalkoztatottaktól, hogy legyenek normatív elvárásaik a kielégítő és értelmesnek tekintett tevékenységre vonatkozóan” (idézi Voswinkel 2009:112). Ez az elvárás nagy terhet rak mindazok vállára, akik számára munkájuk jellegéből adódóan vagy más okból nem lehetséges a munkához való szubjektivizált viszony, mivel a ‘kötelességteljesítés’ mint a munkához való viszony korábban a bérmunka társadalmában széles körben elterjedt mintázata ma már csak nagyon korlátozottan áll rendelkezésükre. A munka szubjektivizálódásához szorosan kötődő folyamat, hogy gyengülni látszik a kereső munkának és a privátszférának a modern társadalmakra jellemző éles kettéválasztása, vagyis a ‘munka’ és az ‘élet’ szétválasztása (Gottschall-Voß 2003). G. Günter Voß a kilencvenes évek közepén keletkezett tanulmányának már a címében is a Gorz által vázoltakkal éppen ellentétesen teszi fel a kérdést: „Vége a munka és az élet szétválasztásának?” Elemzésében nagyjából Baethgével azonos végkövetkeztetésre jut: „a munka se nem tartalmilag túlnyomórészt semleges, se nem lényegéből adódóan dominánsan a keresetre vonatkoztatott, hanem egyszersmind, méghozzá növekvő mértékben a személy számára az önkibontakozás és a társadalmi részvétel lényegi szférája, és ezzel az (…) életvezetés egyre fontosabb központi tere.” (Voß 1994:289)

103

A munka szubjektivizálódásának folyamata magyarázatot kínál arra, hogy miért nem kielégítőek a „szabadidő társadalmáról” szóló megközelítések. A posztmateriális értékek irányába történt súlyponteltolódással nem a munkáról került át a hangsúly a szabadidős tevékenységekre, hanem a teljes életvezetés alapvető orientációja változott meg, méghozzá a Gerhard Schulze által „élménytársadalomként” leírt módon: ha ugyanis az emberek „befelé” fordulnak, ha a tevékenységek mércéje az lesz, hogy az ember „szép, érdekes, és személyesen érdemesnek tartott életet kíván önmaga számára kialakítani.” (Schulze 2000:137), akkor logikus, hogy ezeket a kritériumokat nem csak a szabadidős tevékenységeikben tekintik meghatározónak. A fizetett munkával szemben is alapvető elvárássá válik – nem a magas kereset helyett, hanem azon túl, illetve mellette – hogy az adott tevékenységet valamilyen szubjektív mérce szerint érdemes legyen csinálni, vagyis az instrumentális szempontokon túlmenően annak tartalma az illető számára személyesen fontos legyen: akár társadalmilag hasznos, akár személyes fejlődést szolgáló, örömet, büszkeséget vagy elismerést hozó. Tehát a pénzkereső munka egyfelől változatlanul megélhetési kényszer, amit már holnap otthagynánk, ha lehetőségünk lenne rá, és addig is igyekszünk minél jobban elválasztani életünk többi részétől, másfelől életünk értelme, önazonosságunk és önbecsülésünk alapja. Az eddig áttekintett megközelítésekből az körvonalazódik, hogy két alapvető viszonyulás lehetséges a fizetett munkához. Egyrészt jelen van az instrumentális viszonyulás. Ebben az esetben a munkavégzés kizárólagos motivációja a jövedelem, az anyagi források biztosítása az élet más területei számára; ha a megfelelő szintűnek tartott megélhetés enélkül is biztosítva lenne, akkor a munkájához kizárólag instrumentálisan viszonyuló személy felhagyna a fizetett munkavégzéssel. Ebben az esetben a munka megőrzött valamit korábbi ‘kényszer’ jelentéséből: ha ez nem is a puszta létfenntartás nyers kényszere, de az adott társadalomban/ rétegben/csoportban megfelelőnek tartott életszínvonal biztosításáé. Másrészt találkozhatunk olyan hozzáállással, ahol a munka nem kizárólagosan, vagy akár nem is elsődlegesen a keresetre vonatkoztatott, vagyis amikor az érintett számára a pénzkereső munkája keretében végzett tevékenység valamilyen szempontból személyes fontossággal bír: ezt nevezhetjük a munkához való tartalmi viszonyulásnak. Ez a ‘valamilyen szempont’ persze nagyon sokféle lehet az elvont társadalmi hasznosságtól a személyes fejlődés és önmegvalósítás dimenzióján keresztül a munkavégzés öröméig és a másoktól kapott elismerés iránti vágyig. Ezek a szempontok természetesen össze is kapcsolódhatnak, és a legtöbb esetben nyilván össze is kapcsolódnak egymással, közös lényegük azonban az, hogy a munkájához ilyen értelemben „tartalmilag” viszonyuló személy számára fizetett munkája mindenképpen többet-mást jelent

104

egyszerű pénzkeresetnél. Az elmúlt években több olyan empirikus vizsgálatot bonyolítottak le, amelyekből következtethetünk ennek a két alapvető viszonyulástípusnak az elterjedtségére. Már egy a kilencvenes évek legelején lebonyolított, 10 európai országra kiterjedő értékvizsgálatból kiderült, hogy a tisztán instrumentális hozzáállás akkor is összességében kisebbségi vélemény volt: Azzal a kijelentéssel, hogy „A megélhetésért dolgozni szükségszerűség. Nem dolgoznék, ha nem kellene.” a megkérdezettek átlagosan 21%-a értett egyet, ez az egyes országokat tekintve 8 és 30% között szóródott. (Ashford-Timms 1992:71) A későbbi vizsgálatok is lényegében hasonló tendenciát rajzolnak ki. Az ISSP Work Modul 2005-ös adatfelvételének adatai szerint a résztvevő 19 országból csak háromban bizonyult többségi véleménynek a „a munka csak pénzkereseti lehetőség - semmi több” állítással való egyetértés, és tizenkét országban többségben voltak azok, akik úgy gondolták, hogy „akkor is szeretnék dolgozni, ha nem lenne szükségem pénzre”. Az instrumentális beállítódás eszerint Dél-Európára és a posztszocialista országokra jellemző elsősorban, míg Nyugat-Európa, Skandinávia és az angolszász országok lakosságára inkább a tartalmi viszonyulás jellemző. (Dencső- Salát 2008) A munkához való instrumentális vagy tartalmi viszonyulásra az egyes munkajellemzők fontosságából is következtetni lehet: instrumentális viszonyulás esetén az állásbiztonság és a magas kereset, tartalmi viszonyulás esetén a munka érdekessége, társadalmi hasznossága és hasonlók lehetnek fontosak. Mivel a tartalmi jellegű igények a munkával szemben nyilvánvalóan csak a létfenntartásnak az adott társadalomban megfelelőnek tekintett szintje fölött lépnek be, a kereset mint szempont figyelmen kívül hagyása (mint a tartalmi viszonyulás kritériuma) nem lenne életszerű. Ennek megfelelően tehát inkább tartalmi viszonyulásról beszélhetünk már akkor is, ha a tartalmi szempontok az anyagiakkal egyenrangúként vétetnek figyelembe. Ebből a szempontból az ISSP Work Modul kutatás érdekes eredményekkel szolgál. A munkajellemzők közül a legfontosabb ugyan az ‘állás biztonsága’, de „az előrejutási lehetőségeknél és a magas keresetnél a megkérdezettek összességében fontosabbnak ítélték a munka érdekességét, csaknem olyan fontosnak, mint az állás biztonságát.” Még az ebből a szempontból a lista végén álló Magyarországon is minden öt emberből négy számára fontos, hogy a munkája érdekes legyen. (Medgyesi-Róbert 2008:38, kiemelés nem az eredetiben) Ugyancsak minden vizsgált országban többségben voltak azok, akik számára fontos, hogy munkájukkal ‘másokon segítsenek’, illetve hogy az ‘társadalmilag hasznos’ legyen, ez a résztvevő országokban nagyjából 60 és 90% között szóródott.

105

Magyarország összességében a középmezőnyhöz tartozónak tűnik: „A munka csak pénzkereseti lehetőség, semmi több” állítással 1989-ben 37,5, 1997-ben 27,5%, 2005-ben pedig ismét 38% értett egyet. Ugyanezekben az időpontokban 61, 63 illetve 57% állította, hogy „Akkor is dolgoznék, ha nem kellene a pénz.”.96 Továbbá 1989-ben és 1997-ben a megkérdezettek 59, illetve 60,5%-a egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy „A munka az ember legfontosabb tevékenysége.” (Medgyesi-Róbert 1998:441, illetve Dencső-Salát 2008). Ennek alapján úgy tűnik, a tisztán instrumentális viszonyulással szemben enyhe, de egyértelmű többséget alkot a kereső munkához való tartalminak nevezhető viszonyulás. A Nemzeti Média Analízis 2005.IV-2006.I. negyedévi adatai viszont arra utalnak, hogy a munka mint pénzkereset került előtérbe: az ezt kifejező állítással való egyetértés mértéke az 1-től 6-ig terjedő skálán 3,8-as középértéket mutat, míg a „munka számomra hivatás” kijelentéssel való egyetértés középértéke csak 3,397. Mivel azonban a kérdések ebben a vizsgálatban némileg másképp voltak föltéve, a különbségeket inkább ez, semmint az attitűdök gyors megváltozása okozhatta. 98 Bár az idézett vizsgálatok kvantitatív jellegéből adódóan természetesen nem tudhatjuk, hogy a megkérdezettek pontosan mit is értettek például azon, hogy „a munka az ember legfontosabb tevékenysége”, azért a fentiek alapján megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a fizetett munka az egyértelmű többség számára mindenképpen több, mint a megélhetés biztosítása. A munkához való viszonyulással, az értékváltozással és a munka szubjektivizálódásával kapcsolatos eddigi elméleti megfontolások tükrében nem tűnt megalapozatlannak az a feltevés, hogy a munkához való új típusú, ‘tartalmi’ jellegű – ha úgy tetszik ‘posztmateriális’ – hozzáállás elsősorban azok számára lehetséges, akiket Dahrendorf a „munka újgazdagjainak” titulált (Dahrendorf 1994:230), vagyis akik koruk, képzettségük vagy más okok folytán privilegizált helyzetben vannak a munkához, méghozzá a jól fizető, magas presztízsű munkához való hozzáférés terén. Velük szemben a másik pólust azok alkotják, akik kénytelenek instrumentálisan viszonyulni a munkához, mivel létfenntartásuk érdekében 96

Bár ez a két állítás egyértelműen kezelhető két egymással ellentétes munkaattitűd kifejeződéseként, mégis nyilvánvaló, hogy a két állítással egyetértők között nem csak azért lehetnek átfedések, mert az emberek általában hajlamosak egymással ellentétes állításokkal egyetérteni. Az egyik állítás elvontan kérdez rá a munka jelentésére („a munka csak pénzkereset …”), a másik viszont konkrétan kérdez rá arra, mit tenne a kérdezett egy adott helyzetben („akkor is dolgoznék …). Ez két eltérő megfontolást tesz szükségessé, és részben ez magyarázhatja az „ellentmondásokat”. 97 Forrás: GfK Hungária – Ipsos Nemzeti MédiaAnalízis 2005.IV-2006.I. negyedév 98 A különbséget minden további nélkül okozhatja, hogy a ’munka számomra hivatás’ egy sokkal erősebb, értéktelítettebb kijelentés, mint a másik vizsgálat kérdései, és szintén fontos különbség, hogy az instrumentális viszonyulást mérő állítás így hangzott: ’a munka számomra elsősorban pénzkereset’ – pedig az igazán fontos kérdés az lenne, hogy csak pénzkereset-e.

106

számukra tartalmában jobb esetben közömbös, rosszabb esetben kifejezetten taszító, lelkilegfizikailag megterhelő munkát is el kell végezniük. A két szélsőség között persze a viszonyulásoknak sokféle kombinációja és átmenete lehetséges. Az ISSP Work Modul 2005ös magyar adatain99 ellenőrizve ezt a feltevést, az csak részben igazolódott be. Mivel mind az értékváltozásra vonatkozó kutatások (Inglehart 1989, Inglehart-Welzel 2005), mind a munka szubjektivizálódását vizsgáló tanulmányok (Kleeman-Matuschek-Voß 2002), azt állapították meg,

hogy

mind

a

posztmaterializálódás,

mind

a

szubjektivizálódás

folyamata

határozottabban megmutatkozik a fiatalok, mint az idősek esetében, arra számítottam, hogy a két attitűdkérdésre adott válaszokban is meg fog mutatkozni ez az eltérés. Életkor szerint azonban egyáltalán nem mutatkozott szignifikáns eltérés. Más tekintetben azonban az adatok alátámasztják a feltételezéseimet. A privilegizált munkaerőpiaci pozíció két fontos összetevője, a képzettség és a településtípus szerint valóban mutatkoztak különbségek. A legegyértelműbb törésvonal az iskolai végzettség szerinti: A felsőfokú végzettségűek 72%-a akkor is dolgozna, ha nem lenne szüksége pénzre, és majdnem ugyanennyien (70%) nem értenek egyet azzal az állítással, hogy ‘a munka csak pénzkereset, semmi több’. Ugyanezek az arányok az alapfokú végzettségűeknél 50, illetve 32%. Mindazonáltal figyelemreméltó, hogy még az alapfokú végzettségűek fele is úgy véli, akkor is dolgozna, ha nem lenne szüksége pénzre. Kicsit gyengébb, de az egyik állítás esetében így is szignifikáns kapcsolat van a lakóhely településtípusa, és a munkával kapcsolatos attitűd között: a községekben lakók a városiaknál egyértelműen nagyobb arányban értettek egyet az instrumentális beállítódást tükröző állítással (46%, szemben a budapestiek 37, és a más városokban lakók 38%-ával). (Függelék 1., 1-3.ábra) Úgy tűnik tehát, hogy a munkához való tartalmi jellegű viszonyulás kevésbé lehetséges azok számára, akik rosszabb munkaerőpiaci esélyekkel indulnak. Ráadásul úgy tűnik, ez a kapcsolat nem egyoldalú: Altorjai Szilvia és Róbert Péter kutatásai kimutatták, hogy az instrumentális beállítódásnak negatív hatása van a státuszra és a keresetre (Altorjai-Róbert 2006). A kutatókat meglepte ez a fejlemény, pedig a munka szubjektivizálódásának tézisével maximálisan összecseng az a következtetés, hogy a munkaerőpiaci változások nyertese az a munkavállaló, aki „jól alkalmazkodva a piaci viszonyok követelményeihez, nagyobb iskolai befektetései következtében, jobb képzettséggel, magasabb munkapiaci önértékeléssel, valamint kevésbé pénzorientált, hanem inkább elkötelezett, munkaorientációs beállítódással 99

Forrás: ISSP Work Modul 2005, TÁRKI Adatbank A számítások a nem nyugdíjas válaszadókra vonatkoznak. Grafikonok az 1. számú függelékben találhatók.

107

az emberi tőke olyan szélesebben értelmezhető együttesére tett szert, amelynek révén jelentős kereseti és foglalkozási megtérülésekre számíthat.” (Altorjai-Róbert 2006: 329, kiemelés nem az eredetiben) Néhány éve egy általam tartott szeminárium keretében főiskolai hallgatók készítettek interjúkat ebben a témában100, amelyek – bár értelemszerűen elsősorban oktatási céllal készültek – legalább egy érdekes tanulsággal mindenképpen szolgáltak. Nem túlságosan meglepő módon szinte mindenki hangsúlyozta ugyan a kereset kiemelkedő fontosságát, de az interjúk nagy többségében megtaláltuk a tartalmi viszonyulás elemeit is, – és ami jelen gondolatmenet szempontjából különösen érdekes – ha másképp nem, hát érzékelt hiány formájában: „biztosan nem így beszélnék, ha más lenne a munkám”, mondta az egyik interjúalany, aki egyébként hangsúlyozta, hogy csak a megélhetés miatt dolgozik. Ez egybecseng azzal, amit Baethge a munka normatív szubjektivizálódásának „struktúraformáló” erejéről mondott: elképzelhető, hogy a munkájukhoz instrumentálisan viszonyulók egy része is a „munka mint személyesen fontos tevékenység” koncepciójához viszonyítja magát, és hiányként éli meg, ha a munkája erre nem ad lehetőséget. Érdekes volt továbbá megfigyelni, hogy a munkanélküliség tapasztalata hogyan befolyásolta a munkához való viszonyt: Azok az interjúalanyok, akik már voltak munkanélküliek, jellemzően határozottan elutasítottak mindenféle elmélkedést arról, hogy a munkájuk milyen szempontból fontos a számukra, és elégedettségüket hangsúlyozták, hiszen – ahogy mondták – „már megtapasztaltam a munkanélküliséget”, vagy „örülnöm kell ennek, hiszen másoknak nincs munkájuk”. A munkához való viszonyulás mintázataiban is tükröződő törésvonal tehát megerősíti azt az egyébként is meglehetősen kézenfekvő feltételezést, hogy a munkához való instrumentális viszonyulás nem feltétlenül egyéni döntés, hanem sokkal inkább a gazdasági kényszerek hatása, másfelől viszont ez a fajta viszonyulás nem is segíti, sőt inkább hátráltatja a munkaerőpiacon

való

érvényesülést.

Nem

kizárt,

hogy

ezek

a

kényszerek

(is)

megmutatkoznak a posztszocialista országokban tapasztalható instrumentálisabb attitűdben a magasabb életszínvonalon élő nyugat-európai és skandináv munkavállalókkal szemben, bár természetesen ebben szerepet játszhat a létező szocializmus évtizedeinek a munkával kapcsolatban legalábbis ellentmondásos szocializációja is. Az munkához való instrumentális beállítódás és az anyagi biztonság (vagy bizonytalanság) kapcsolatára enged következtetni az is, hogy az értékvizsgálatok tanúsága szerint a rendszerváltás körüli, gazdasági szempontból 100

A győri Széchenyi István Egyetem szociális munka szakos hallgatói egy szeminárium keretében a 2003/04-es tanévben készítettek, előre egyeztetett, azonos kérdéssor alapján 32 db interjút foglalkoztatott személyekkel, melyek célja a munkához való viszonyulás különböző típusainak elkülönítése és jellemzése volt.

108

sokak számára elbizonytalanodást hozó években bekövetkezett értékrendbeli átrendeződésben a „munka” szenvedte el a legnagyobb visszaesést az értékek rangsorában. Míg „a kommunista időszakban a munka az ötödik legfontosabb célérték volt, (…) 1997-re egyike lett a legkevésbé fontos értékeknek a 18 célérték között (a rangsor 14. értéke).” (Füstös 2000:16). És bár ez részben lehet a szocializmus deklarált munka-kultuszának „visszacsapása”, azért figyelemreméltó, hogy ez a folyamat párhuzamosan zajlott az „anyagi jólét” fontosságának növekedésével. (Csite 2008:5) A két érték éppen ellentétesen mozog: a „munka öröme” és az „anyagi jólét” láthatólag nem kapcsolódik össze. Összességében a témában végzett kvantitatív kutatások azt támasztják alá, hogy – még a posztszocialista országok instrumentálisabb munkaattitűdjét figyelembe véve is – az európai országok polgárainak többsége erőteljesen érvényesít a fizetett munkájával szemben tartalmi elvárásokat is, vagyis fontos számukra, hogy munkájuk az érte kapott jövedelmen túl személyes igényeiket is kielégítse, érdekes, mások számára segítséget nyújtó vagy társadalmilag

hasznos

legyen.

Ez

egybecseng

a

munka

szubjektivizálódásáról

megfogalmazott tézissel, és nem utal a munka személyes fontosságának korábban feltételezett esetleges csökkenésére. 5.3 Nők és munka a posztindusztriális társadalomban A nyolcvanas évek óta a folyamatosan fennálló munkanélküliség mellett a női foglalkoztatottság folyamatosan növekszik a nyugati országokban101. Úgy tűnik, a nők egyre növekvő hányada igényli a részét abból az anyagi és szimbolikus elismerésből és teljes jogú társadalmi tagságból, amit a fizetett munka biztosít. Ebben az értelemben a nők növekvő részvétele felfogható a munkatársadalom fennállásának egyfajta bizonyítékaként is: „a nők (kereső) állás iránti vágyukkal világossá teszik, hogy valódi elismerés megfelelő jövedelem nélkül nem érhető el” (Voswinkel-Kocyba 2007:136) A munka világának változásai szorosan összefüggenek a női szerepek megváltozásával, a nők és a munka viszonyának megváltozásával: a munka szerepének és értelmezésének módosulásai nem érthetők meg teljes körűen ennek a kapcsolatnak a vizsgálata nélkül. A fentiekben a munka szubjektivizálódásának folyamatában véltük megtalálni azt a tendenciát, ami a legmeghatározóbban formálja a munkához való viszonyulást, tágabban a munka szerepét és értelmezését a posztindusztriális társadalomban. Ennek megfelelően egyes 101

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/employment_unemployment_lfs/data/database

109

korábbi várakozásokkal (pl. Gorz 2000) ellentétben nem vált meghatározóvá a munkához való instrumentális viszonyulás, sőt inkább a tartalmi viszonyulás van úton afelé, hogy viszonyítási alappá, szociokulturális normává váljon. Ezt a kétféle viszonyulást, és a kereső munka ennek megfelelő kétféle értelmezését (a munka mint „szükséges rossz”, a megélhetés biztosítása egyfelől, vagy az életvezetés központi tere, az identitás és a társadalmi elismerés meghatározó forrása másfelől) a nők esetében meghatározóan formálhatja a „kettős terhelés” tapasztalata, vagyis a hagyományos szerep- és munkamegosztásnak az a széleskörű továbbélése, amely a háztartással, gyerekekkel, idősebb családtagokkal kapcsolatos tevékenységeket továbbra is jellemzően a nők feladataként kezeli; miközben az emancipáció előrehaladásával a nők tömegesen léphetnek be korábban férfiasnak tartott (munka)területekre is. Ez a helyzet az elmúlt évtizedekben a nyugati országokban többnyire család vagy karrier dilemmájaként, keletebbre, így Magyarországon is, inkább

a

család

és

karrier

(megélhetés

és

társadalmi

elvárások

meghatározta)

kényszerűségeként jelent meg. A fizetett munkának a – a kényszerű egyenjogúság eredményeképpen kialakult – negatív értelmezése (amelyet a 4. fejezet tárgyalt) minden bizonnyal hozzájárult a magyar nők ma tapasztalható, családdal, női szerepekkel, munkavállalással kapcsolatos többségében konzervatív beállítódásának102 kialakulásához, amit több kutatás is kimutatott. (Pongrácz 2005, Pongrácz-Murinkó 2009) Pongrácz Tiborné és mások vizsgálatai szerint a magyar nők konzervatívabbak, hozzáállásuk a munkához a férfiakhoz képest inkább instrumentális és többségük a hagyományos szerepmegosztáson alapuló családmodellt részesíti előnyben, bár a munkavállalást többségükben nem utasítják el (Pongrácz 2001)103. A rendszerváltás után nőtt a háziasszonyi szerep elfogadottsága, a hagyományos női-anyai szerepkör megbecsülése. A Nemzeti Média Analízis korábban már idézett kutatásáról beszámoló sajtóközlemény szerint „Magyarországon egyértelműek a társadalmi nemekkel kapcsolatos elvárások: míg a férfiak feladata a család anyagi biztonságának megteremtése, addig a nőkre otthon számítanak.”104 Az állítás második felére vonatkozóan ráadásul valamivel nagyobb volt az egyetértés a nők, mint a férfiak körében. Áttételesen az egész társadalomnak ez a „hagyományos” beállítódása tükröződik abban a tényben is, hogy a 2004-es európai időmérleg vizsgálat adatai szerint a magyar nők töltik a legtöbb időt házimunkával (EUROSTAT 2004, idézi Bukodi 2005:36). 102

Talán nem fölösleges azonban megemlíteni, hogy vannak kutatások, amelyek némileg árnyalják a konzervatív szerepelvárásokról alkotott képet. Vö. pl.Gregor 2008 103 Ez a nők egy jelentős hányadánál azt jelenti, hogy igény lenne – a Magyarországon nagyon nehezen terjedő – részmunkaidős foglalkoztatásra. 104 http://www.gfk.hu/sajtokoz/news44.htm

110

Mindebből eléggé kínálja magát az a feltételezés, hogy a munka a nőknél a férfiakhoz képest kevésbé fontos identitáselem; többségükben vélhetőleg csak a megélhetés miatt dolgoznak. Ebből következően a munka elsődleges jelentése a „kényszer”, a házimunkával együtt a „kettős terhelés” lehet. A már hivatkozott 2005-ös ISSP Work Modul kutatás magyar adatait megnézve

valóban

egyértelmű

különbséget

látunk

az

instrumentális

hozzáállás

elterjedtségében férfiak és nők között – csakhogy a férfiak javára. A munkához való instrumentális viszonyulást kifejező „a munka csak pénzkereset, semmi több” állítással a férfiak 45%-ával szemben a nőknek csak 35%-a értett egyet, és 61%-uk „akkor is dolgozna, ha nem kellene a pénz” (a férfiaknál ez az arány 55%, de a különbség ez utóbbi kérdés esetében nem szignifikáns). (Függelék 1., 4-5. ábra) Az első látásra némileg meglepő összefüggés okát keresve két különböző magyarázat is kínálkozik. Az első, összhangban a magyar nők nemi szerepek tekintetében fennálló konzervativizmusának fentebb hivatkozott bizonyítékaival, az lehetne, hogy éppen mert a magyar társadalom szerepfelfogása konzervatív, és a család eltartását elsősorban a férfiaktól várja, a nők ebben a tekintetben kevésbé vannak „nyomás alatt”. Mivel jövedelmük a férfiéhoz képest a hagyományos értelmezés szerint csak kiegészítő jellegű, megtehetik, hogy munkájukat ne elsősorban annak jövedelmi vonzata felől szemléljék. A másik magyarázat ezzel némiképpen ellentétesen közelíti meg a kérdést: a nők jelentős része láthatólag Magyarországon is a fizetett munkában látja a ténylegesen egyenjogú társadalmi részvétel alapját, és kevésbé instrumentális viszonyulásukban az tükröződik, hogy világosan látják azt, mit Wirginia Woolf (2006) már idézett esszéjében megfogalmazott: hogy az önálló kereset jóval többet jelent a gazdasági önállóságnál. Annak megértéséhez, hogy a kvantitatív adatok mögött a munkához való viszonyulásnak milyen mintázatai húzódnak meg, támpontokat nyújthatnak a témában készült interjúk. Az alábbiakban Neményi Mária „Osztálytársak” című tanulmányának interjúi (Neményi 1999), illetve saját interjúim alapján próbálok meg erre vonatkozóan néhány következtetést megfogalmazni. Az eddig áttekintett adatok alapján is nyilvánvalóan jelen van tehát a nők körében is a munkának az önmegvalósítás terepeként való értelmezése. Ez az értelmezés nagyon erősen megjelenik Neményi Mária interjúiban is. Az önmegvalósítás és a fizetett munkavégzés közé gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz például egyik interjúalanya: „Nem az volt az életcélom, hogy férjhez menjek és ugyanúgy éljek, mint az anyám. Énnekem mindig voltak elképzeléseim, hogy önálló munkavégző leszek …. Önmagamat akartam megvalósítani.” (Neményi 1999:105)

111

Az ma már Magyarországon is széles körben elfogadott, ha egy nőnek a férfiakhoz hasonló szakmai ambíciói vannak. Annak azonban nagyon kicsi a társadalmi elfogadottsága, ha egy nő a karrier érdekében lemond a családról, vagy ha egy családban a szerepek a hagyományostól radikálisan eltérő módon vannak leosztva105. Ennek egyik vetülete mutatkozik meg abban a tényben is, hogy kutatási eredmények tanúsága szerint a magasan kvalifikált, jó keresetet biztosító foglalkozási pozíciókba kerülő nők háztartási munkára fordított ideje sem csökken: „igyekeznek a lehető legjobban megfelelni mind a munkaerőpiac, mind a család elvárásainak” (Bukodi 2005:39), azaz tulajdonképpen ezzel is a kettős terhelés növekszik.106 Jelzésértékű, hogy Neményi írásának ötven év körüli interjúalanyai közül még a legkarrierorientáltabbak is magától értetődőnek tartották, hogy adott esetben lemondjanak lehetőségekről a munkájukban, ha a család érdeke ezt úgy kívánja. Ez volt a társadalom elvárása, és lényegében ez ma is: Pongrácz Tiborné már hivatkozott tanulmánya szerint hét vizsgált európai ország közül Magyarországon értettek legnagyobb arányban egyet azzal a kijelentéssel, hogy „Fontos ugyan a munka, de a nők többsége számára az otthon és a gyerekek fontosabbak.” (Pongrácz 2005:75) Ez az alapvető társadalmi konszenzus feltehetően korlátozza, de korántsem teszi lehetetlenné a munkának az önmegvalósítás elsődleges 105

Az ezzel kapcsolatos erős ellenérzésekről tanúskodik pédául az GYES apák általi igénybevételének alacsony aránya is. 106 A munkának a nők életében betöltött szerepét illetve az erről zajló diskurzusokban a munka jelentéseit vizsgálva mindig újra beleütközünk a házimunka problémájába. Bár „munka” alatt ebben a kontextusban mindig a foglalkozásszerűen végzett, fizetett munkát értjük, a házimunka – már csak a „kettős terhelés” problémáján keresztül is – olyan meghatározóan formálja a nők munkához való viszonyát, hogy nem mehetünk el mellette szó nélkül. A témával foglalkozó írásokban időről időre (vö Kurz-Scherf-Lepperhoff-Scheele 2006:7) felmerül annak a lehetősége, hogy a két műszak problémája azáltal lenne megoldható, hogy valamilyen formában a háztartási munkáért is fizetést kapnának azok a nők, akik ezt választják, ami egyúttal a nők társadalmi státuszának rendezéséhez is hozzájárulhatna (vö. a fizetett munka mint a teljes körű társadalmi tagság letéteményese). Kétségkívül lehetséges, hogy a háztartási munkáért kapott jövedelem a nők egy része számára megszüntetné a házon kívül csak megélhetési kényszerből vállalt munka szükségességét, erősen kétséges azonban, hogy a háztartási munka ilyen módon betölthetné-e azt a komplex szerepet, ami a megélhetés-státuszidentitás „hármas egységének” (Simonyi 1996) biztosításán keresztül a fizetett munkát a modern társadalmak egyik alappillérévé teszi. Egyrészt a házimunkáért kapott jövedelem bizonyos mértékig hasonló problémákat vet fel, mint az alanyi jogon járó minimumjövedelem (vö. Offe 1995, Rifkin 1995, Gorz 1999 és 2000), vagyis a teljes körű társadalmi tagság tényleges biztosításának problémáit. Másrészt a házimunka a legtökéletesebb megjelenése az arendti értelemben vett, a készítéssel szembeállított munkának (amit Hannah Arendt, ne felejtsük el, struktúraformáló erőnek érez a modern társadalomban): végtelenbe vesző, állandóan monoton ismétlődő, nem célra (végtermékre) irányuló tevékenység, vagyis aligha alkalmas arra, hogy az érintettek valamiféle tartalmi viszonyulást alakítsanak ki ezzel a tevékenységgel kapcsolatban. Bár hozzájárulhatna a nők anyagi függetlenségének biztosításához, aligha hordozhatná a fizetett munkának a „világba való kilépés”, a „társadalom életében való részvétel” jelentéseit, amelyek oly fontosak voltak az egyenjogúságukért küzdő nők számára. Így elképzelhető, hogy egy ilyen intézkedés sokkal inkább konzerválná a nemi szerepek jelenlegi megosztását, semmint hozzájárulna egyenlőbb viszonyok létrejöttéhez. Bizonyos mértékig hasonló kérdéseket vet föl az alapjövedelem feltételezett bevezetésének a nemek viszonyára gyakorolt hatása is. (Elgarte 2010)

112

terepeként való értelmezésének lehetőségét, Neményi azzal a kérdéssel kezdte az interjúkat: „Ki vagy te most?” Az erre adott, spontán, más kérdések és válaszok által még nem befolyásolt válaszok nyilvánvalóan fontos adalékot szolgáltathatnak annak megítéléséhez, hogy a pénzkereső munka, a foglalkozás mennyire fontos identitáselem. A 22 kérdezettből 9 „foglalkozását nevezte meg első helyen, mint személyiségének meghatározó összetevőjét” (Neményi 1999:29.) Ez különösen akkor tűnik soknak, ha mellé tesszük, hogy a hagyományos nőképbe sokkal jobban illeszkedő anyaszerepet csak öten említették erre a kérdésre válaszolva. Ezek persze életkorilag és társadalmi háttér szerint is egy jól körülhatárolható csoporthoz tartozó nők válaszai, de értékes adalékot szolgáltatnak a női munkaértelmezésekhez, és további vizsgálódásra ösztönöznek. Neményi Mária interjúitól is inspirálva, de azoktól jelentősen eltérő tartalommal 2008 nyarán 15 nővel készítettem interjút107 azzal a céllal, hogy kicsit a kvantitatív adatok „mögé” nézve többet megtudjak a munkához való viszonyukról, arról, hogy miért dolgoznak, mit jelent számukra a munkájuk és milyen helyet foglal el az életükben. Ezeknek az interjúknak a tanúságai segíthetnek abban is, hogy meg tudjuk magyarázni az instrumentális viszonyulás nemek közötti különbségeinek az ellentmondásosságait. Azoknál az interjúalanyoknál, akiknek a munkához való viszonya egyértelműen instrumentálisnak tekinthető (megítélésem szerint két interjúalany volt ilyen), világosan kirajzolódik az a kép, ami a hagyományos szerepfelfogás és a jövedelemszerzés kényszerűségének feszültségéből logikusan következik: „Anyuka vagyok, két gyerekes családanya, aki mellesleg dolgozó nő, vezető állásban, és az életem jelenlegi szakaszában, néha zsonglőrnek tudnám magam nevezni. … Ha tehetném most biztos, hogy otthon maradnék, lehet, hogy ahhoz képest két évre azt mondanám, hogy azonnal el akarok menni, dolgozni, de most úgy gondolom, hogy ez egy eléggé érdekes és jó feladat, hogy az ember a gyerekeit neveli, és egyébként rendezi a háztartást is, akár nyelvet tanulva.

107

Az interjúk 30 és 40 év közötti, budapesti nőkkel készültek, akik az interjú elkészültekor munkaviszonyban álltak, illetve két esetben a gyermekkel otthon töltött időszak után készültek visszatérni a munka világába (és már volt munkahelyük). A beszélgetések egy erősen strukturált interjúvázlat alapján (Függelék 2.) zajlottak jellemzően az interjúalanyok otthonaiban, illetve 2-2 esetben az irodájában illetve egy kávézóban, de a megfelelően zavartalan körülmények itt is biztosíthatóak voltak. Az interjúalanyok minden esetben számomra ismeretlen (vagy közel ismeretlen) személyek voltak. Az első interjúalanyok egy közösségi portálon keresztül jelentkeztek a hirdetésemre, a továbbiak - mintegy „hólabda módszerrel” - az ő ismeretségi körükből kerültek ki. Az interjúkat diktafonra rögzítettem. Az életkori megkötést azért tartottam fontosnak, mert az volt a célom, hogy olyan nőkkel beszélgessek, akik elég idősek ahhoz, hogy stabil, kialakult attitűdjük legyen a munkájukkal kapcsolatban, de közben elég fiatalok is, hogy a munkához való viszonyulásukat alapvetően ne egy korábbi korszakban bekövetkezett szocializáció határozza meg. A budapestiekre való korlátozásnak praktikus okai voltak.

113

Ez valahol egy kényszerhelyzet, hogy dolgozom, a jövedelem, ami miatt, ha nem lenne szükségem a jövedelemre, akkor én most mindenképpen otthon maradnék.” (39 éves jogász) Ebben az interjúban megjelent a munkának a családi kötelességekre gyakorolt negatív hatása is, legalábbis egy állandó lelkiismeret-furdalás formájában: „Szerintem sokkal nyugodtabb lenne úgy az élet, hogy be tudom osztani az időmet, hogy nem rohanok állandóan, és lelkiismeret furdalásom van, hogy csak egy napot vagyok otthon a beteg gyerekemmel. Mivel nem olyan az időbeosztásom, hogy reggel nyolctól este ötig bent vagyok, ezért a jelenlegi helyzetemben szerintem a legoptimálisabb szituációt tudtam kialakítani. Ők keveset éreznek ebből, én érzem úgy, hogy nem vagyok otthon eleget.” A legegyértelműbben instrumentális attitűdöt megfogalmazó válaszadóknál is megjelenik azonban valamilyenfajta elégedettség-büszkeség az elvégzett munkával, saját teljesítménnyel kapcsolatban, vagy a munkavégzés öröme, a tevékenységbe való bevonódás, ami túlmutat a „csak a pénzért csinálom”-viszonyuláson, és nem illeszkedik abba a sémába, amit Gorz leír, hogy a munkához instrumentálisan viszonyulók igyekeznének személyiségüket távol tartani a munkától (Gorz 2000): „Nem érdekelt [hogy érdekes legyen a munka]108, de egyébként a kereskedelem nem érdekességről szól, csak menjen és kész. Ebben nincs érdekesség. Amikor szar a forgalom akkor nyilvánvalóan dög unalom, de ha meg jönnek, akkor tök jó, de az sem érdekes, az is csak egy jó dolog. Azért csinálom, mert ez a munkám és ez a pénzkereseti lehetőségem, azért vagyok itt, azért próbálok mindent újítani, hogy legyen belőle haszon, hogy legyen belőle pénz. Ez egy sokszor monoton munka, tehát nem érdekes. De ez nem úgy néz ki, hogy csak a pénzért csinálom, mert hogyha csak a pénzért csinálnám, akkor voltak már olyan időszakok, amikor fel is adhattam volna. Szeretem ezt csinálni, szeretem ezt az üzletet, de nyilvánvaló, hogy amikor elkezdtem a pénz motivált (…) Végül is büszke vagyok rá, mert vannak holtidők, meg rossz idők, de nem adom fel, tehát még mindig működik. Az a forrása, hogy életben tartom ezt a dolgot és szeretném is életben tartani.” (34 éves önálló kiskereskedő) „Te egy pesszimista emberrel beszélsz, és olyan könnyen azt mondanám, hogy nem [találok örömet a munkámban]. Nem igaz, tehát valamilyen szinten igen, alapvetően rettentően 108

Az idézett interjúrészletekben a [] zárójelbe tett részek az általam feltett kérdésre vagy a szövegkörnyezetre visszautaló kiegészítések, amelyek nélkül a szöveg nem volna érthető.

114

fáraszt, hogy reggel fel kell kelni, és be kell jönnöm ide a munkába, de ha van egy adott feladat, akkor az elragad, és azzal foglalkozom. Ahogy a gyerekeimet, ha megkérdezem, hogy szeretnek-e óvodába járni, azt fogják mondani, hogy nem, de valójában, ha el akarom őket vinni az oviból, akkor „anya, hadd maradjak még”. Körülbelül ugyanez a helyzet.” (39 éves jogász) Még izgalmasabb kérdés volt számomra, hogy mi húzódik meg azoknak a nőknek a munkához való viszonya mögött, akiknek a fizetett munka a puszta pénzkeresethez képest valami többet-mást jelent. Többen ugyanis kifejezetten hangsúlyozták, hogy nem csak, vagy nem elsősorban a pénzért dolgoznak, illetve hogy azt, hogy milyen munkát vállalnak el, vagy mennyit dolgoznak, nem elsősorban a pénz motiválja. „Mindenképpen úgy voltam vele és vagyok most is, hogy csak a pénzért nem tudok dolgozni, tehát nekem fontos az, hogy olyan legyen, amit szeretek, inkább kevesebb pénzért. Engem nem a pénz motivált.” (39 éves üzletkötő) Ugyanez az interjúalany azt is megfogalmazta, hogy a csak jövedelemorientált hozzáállás a munka hatékonyságának sem tesz jót. Ez összhangban van azzal a kutatásokban is kimutatott ténnyel, hogy az instrumentális viszonyulás inkább hátráltatja, mint segíti az előrejutást. (Altorjai-Róbert 2006) „Volt olyan, hogy le voltam maradva, és nem is voltam annyira sikeres, mert csak azért kellett dolgoznom, mert volt egy szám, amit le kellett adni. Ezt a munkát nem lehet csak a pénzért csinálni, mert akkor nem működik úgy, ahogy szeretnéd.” Az interjúk során többször éreztem, hogy az interjúalanyok számára a munka egyfajta önigazolás, abban az értelemben, hogy nőként is meg akarják mutatni a világnak, hogy érnek valamit, van valami, amit jól tudnak, és ami hasznos. Ennek megtapasztalása fontos önértékelés-növelő tényező is lehet: „[Fontos] hogy valamit csinálok, valami normálisat, és nem vagyok ingyenélő. … Azzal, hogy ezt így elértem, ezzel elégedett vagyok, és hogy jó vagyok a munkámban. ... „[Fontos, hogy] olyan legyen, ami a szakmába, vág, tehát jól tudjam csinálni. Szeretek olyasmit csinálni, amihez értek. Ez fontos, és élvezem is, hogy én ehhez értek.” (34 éves számítástechnikus)

115

Visszatérő motívumnak bizonyult, hogy a nők elismerésre vágynak, a lehető legtágabb értelemben, a személyes teljesítményük elismerésére, jöjjön az ügyféltől, főnöktől, külvilágtól, bárkitől. Fontos számukra a sikerélmény, az ezzel kapcsolatos visszajelzések nagymértékben az önérzet, büszkeség forrásai. „Gyakran [vagyok rá büszke], ha sikerül valamit összehozni, megalkotni … Ügyfél részéről ez egy kicsit nehezebb, mert sosem lesz az ügyfél elégedett, és így kevésbé érzed a sikert, de a főnökeimtől meg a kollégáimtól megkapom azt, ami a sikerélményt nyújtja …tényleg büszke vagyok arra, amit csinálok.” (33 éves szoftverfejlesztő) „Amikor úgy sikerül valami, akkor büszke vagyok rá … vannak olyan ügyfelek, akik nagyon örülnek nekem, a segítségemet kérik, és jól veszik, hogy megkapják.” (34 éves számítástechnikus) „[Amikor elkezdtem ezt a munkát] elismerésre vágytam, úgy éreztem, hogy ez a munka nem felesleges és tényleg elismerésre vágytam. Anyagilag is és szellemileg is, minden szinten elismerés, hogy engem is kielégítsen.” (39 éves adóellenőr) Ez nemegyszer negatívumként is megjelenik, vagyis sokszor okoz hiányérzetet, ha elmaradnak a pozitív visszajelzések: „Egy olyan munkahelyet szeretnék, ahol időnként, ha az ember valamit jobban csinál, azt jobban elismerjék. Nem azt mondom, hogy halmozzanak el mindennel, hanem elég lenne, ha fénymásolnának egy papírt, hogy a hónap legjobb dolgozója. Ez is egy gesztus, ami időnként hiányzik. Nekem kell az, hogy megfogok egy sima papírt amire rá van írva, hogy ezt ügyesen elintézted. Motiválna.” (34 éves bölcsődei technikai dolgozó) „Alapvetően szeretem a munkámat, és ha valamit jól megcsinálok és megdicsérnek az persze, lehet, hogy jobban látszik rajtam, de amúgy nem nagyon szoktak megdicsérni. Hiányzik néha az ilyen típusú visszajelzés. De lehet, hogy nem kell dicsérni, lehet, hogy ha én is azon szinten lennék, én sem dicsérgetnék, nem tudom, hogy ez kell-e, de valamilyen visszajelzés csak kéne, vagy pozitív, vagy negatív.” (32 éves könyvelő) A fentiektől nem függetlenül a fizetett munkavállalás motivációjaként gyakran megjelenik az, hogy egyszerűen „szeretem csinálni”, élvezem a munkát, örömet okoz, hogy jó vagyok benne.

116

„Szeretek rátapintani az emberekre, hogy hogyan kell hozzá szólni, hogy higgyen nekem. Ez egy játék, ez nekem bejött. Szeretem ezt csinálni.” (39 éves üzletkötő) „Nagyon szeretem [a munkahelyemet] mindig is ezt kerestem, mindig ezt volt a célom, hogy egy ilyen céghez bekerülhessek …Jó csapat van, élvezem, amit csinálok. Nem érzem munkának, mintha hobbi lenne … nem érzem a súlyát, tudnám csinálni reggeltől estig, imádok oda járni. Semmi olyan nincs benne, amiről azt érezném, hogy na ezt nem szeretem, vagy amihez nincs kedvem” (33 éves szoftverfejlesztő)109 A munkához való tartalmi viszonyulás alapját részben a végzett tevékenység társadalmi hasznosságának tudata is adhatja: „Én sosem gondoltam volna, hogy ennyire számít, tehát itt, ugye ez egy közvetlen állami tulajdonú cég, amikor mi végezzük a tevékenységünket, akkor én mindig azt gondolom, hogy de hát ez az államnak lesz jobb, hogyha mi ezt így megcsináljuk, nagyon nehéz ezt kommunikálni és talán fellengzősen is hangozhat, de fontos.” (39 éves jogász) Ez a hozzáállás a munka kifejezetten kötelességetikai megalapozású értelmezése felé is elmehet. Megjelenik egy össztársadalmi felelősségérzet: az egyénnek kötelessége, hogy megszerzett tudását, tehetségét ne csak saját, hanem a közösség javára is kamatoztassa. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ez nem a protestáns etika értelmében vett kötelességérzet, amennyiben nem a munkavégzés iránt tapasztalható egy általános elköteleződés, hanem a „köz java” iránt. „Szeretem nagyon a természetet, … a környezetvédelmet fontosnak tartom, … azért helyezkedtem el az állami szférában, mert így úgy érzem, a „jó oldalon állok”. Hogy a saját tudásomat arra használjam, hogy előre vigyem a dolgokat. … Ez a szakmám és így amit tanultam, azt arra tudom használni, hogy ami még nem romlott el, az ne is romoljon el nagyon.” (34 éves környezetvédelmi felügyelő)

109

Itt is jól látszik az a hétköznapi értelmezés, hogy a ’hobbi’ szónak van egy pozitív jelentése (az önmagáért, örömmel végzett tevékenység), a ’munkának’ pedig egy negatív (csak kényszerből, nem szívesen végzett tevékenység), és az az ideál, hogy a munka optimális esetben hobbi is egyben. Ez más interjúalanynál is megjelent: „Mindenképpen azt képzeltem, hogy a hobbim lesz a munkám és ez által sokkal könnyebben fogok dolgozni. Remélem [az új munkámban] ez így is lesz.” (32 éves kertészmérnök)

117

„Bennem mindig volt egy általános igény arra, egyrészt hogy érdekes legyen az, amit csinálok, másrészt hogy lássam valami hasznát, tehát hogy nem nekem, hanem valami tágabb közösségnek, az országnak is hasznos legyen, amit én csinálok. … Egyértelműen úgy tűnt, hogy ez társadalmilag hasznos, tehát valami olyasmit lehet itt csinálni, amire nagy szükség lenne, és amit más nem csinál. Egy kicsit olyan világmegváltós dolog ez, hogy én ... az alapindíttatás az az, hogy bennem van egy marha nagy felelősségérzet, hogy nekem van egy tudásom, vagy valamire tehetségem, akkor azt kötelességem használni a köz érdekében.” (38 éves közgazdász) A „társadalmilag hasznos”, vagy mások számára is hasznos tevékenységet a válaszadók azonban nem feltétlenül csak fizetett munka keretében tartják elképzelhetőnek. Rákérdeztem arra, hogy milyennek képzelnék az életüket, ha nem dolgozhatnának, de a megélhetésük biztosítva lenne. A munkájukhoz inkább tartalmilag, mint instrumentálisan viszonyulók körében visszatérő motívum volt, hogy a pihenés-utazgatás-családdal való foglalatoskodás csak egy átmeneti időre lehet kielégítő, utána szükség lenne valami olyan tevékenységre, ami „kifelé”, „másokra” irányul, nekik használ, vagyis valami olyanra, amit jelenlegi életükben elsősorban a fizetett munkájukban találnak meg. „El tudnám tölteni az időmet biztosan … A hobbik, amiket felsoroltam, egy darabig biztosan nem lenne rossz, de akkor abban kellene, hogy legyen olyan, amit úgy érzek, hogy hasznos. Tehát nem csak a saját magam szórakoztatására, bármi …lehet, hogy ilyen karitatív tevékenység, ami valaki másnak hasznos.” (34 éves környezetvédelmi felügyelő) Ebből a szempontból fontos kérdés, hogy vannak-e a megkérdezettek életében most a munkájukon kívül olyan személyesen fontos tevékenységek, amelyek – a megélhetés biztosításától eltekintve – a társadalmi elismerés, hasznosság-érzés, személyes fontosság, „önmegvalósítás” szempontjából a fizetett munkához mérhetőek. Bizonyos értelemben a „munkatársadalom” fennállásának egy fontos indikátora, hogy ezeken a területeken mennyire vannak „alternatívái” a fizetett munkának. Az interjúk során azt tapasztaltam, hogy azoknál az interjúalanyoknál voltak inkább jelen a fenti jegyeket legalább részben felmutató tevékenységek,

akik

a

fizetett

munkájukhoz

is

tartalmilag,

személyesen

fontos

tevékenységként viszonyultak. Ezeknél az interjúalanyoknál az is előfordul, hogy elmosódik a határvonal munka és „más” tevékenység között:

118

„Nagyon sokat dolgozom úgy is, hogy az igazából valahol a munka és a hobbi határán van, … ilyen civil kezdeményezésekben, aminek még formája sincs, mert annyira összecsúsznak itt a dolgok. Most az munka-e vagy sem, ha valaki elindít valamit, a saját minisztériumában, egy ilyen partizánakciót, és akkor én ahhoz valamit véleményezek, ingyen. Ez egy ilyen szakmaihaveri valami, majd legközelebb ő is véleményez nekem valamit, ezt nem tudnám besorolni, … ráadásul nekem hobbim, hogy engem érdekel az országnak a sorsa, meg az állam működése, nem tudom megvonni a határt, hogy meddig csinálom ezt munkaként, és meddig hobbiként.” (38 éves közgazdász) Az egyes tevékenységterületek közötti határvonal elmosódása egyes esetekben egy általában inkább férfiasnak tekintett, szinte „workoholic” beállítódás felé mozdul el. Arról érdeklődtem interjúalanyaimtól, hogy szabadságuk alatt mennyire tudják függetleníteni magukat a munkától. („Előfordul-e, hogy szabadsága ideje alatt munkájára gondol vagy hiányzik a munkája?”): „Nem vagyok szabadságon, vagy ha igen, számítógéppel együtt, szabadság alatt is dolgozom. Utóbbi két év a munkáról szólt.” (33 éves szoftverfejlesztő) „Igen, dolgoztam közben. Összekötöttem a kellemest a hasznossal. Nem volt igényem, hogy teljesen kikapcsoljak, örömet jelentett ez nekem. Mindig volt szőnyeg a csomagtartóban, és ha például bementünk egy étterembe, és láttam, hogy itt tudnák használni, akkor elővettem.”(39 éves üzletkötő) A munka szubjektivizálódásának folyamata is tükröződik abban, hogy a fizetett munkát a személyes fejlődés, kibontakozás terepeként is értelmezik. „Az elkövetkezendő munkámban meg fogom tudni mutatni [hogy mit tudok]. Ezt várom tőle. Úgy érzem, hogy ez nekem fontos, mert attól fejlődik az ember, ha kihívások vannak és tud rá reagálni. Tanulni kell mindig.”(32 éves kertészmérnök) Ahol ez a megközelítés a meghatározó, ott egy feltételezett munka nélküli életben is inkább a személyes fejlődést szolgáló, és nem annyira a társadalmilag hasznos tevékenységeket keresnék az interjúalanyok. Ez a két megközelítés nem szükségképpen vált el mindenkinél, de egyes esetekben markánsan az egyik vagy a másik összetevő dominált, mint például ebben az esetben:

119

„Megpróbálnék találni valami más tevékenységet, valamivel lefoglalni magam … bejárnám a világot, minden országban eltöltenék néhány hónapot, megismerném az embereket … Nem tudnék otthon ülni, meg házat venni, meg még egy házat. Nem tudnék karitatív tevékenységeket csinálni, jótékonykodást, kicsit olyan felszínesnek meg sznobnak érzem, nem mindegyik, de többnyire igen, olyan hamisnak érzem, olyan ál-nak. Hiányozna a munka. Ha életem végéig kellene tevékenységet találnom, akkor azért találnék valamit. Csinálnék valamit, ami hasznos, abban az értelemben, hogy valamit, ami nekem előrelépés, valami új ismeretre teszek szert, fejlődök.” (33 éves szoftverfejlesztő) A fizetett munka végzésének motivációi között olyan okok is előkerültek, amelyek szoros értelemben nem tartoznak sem az instrumentális, sem a tartalmi viszonyuláshoz. Ilyen az aktivitásra és az ingergazdag környezetre való igény. Fontos jelzés, hogy az interjúalanyok egy része számára ez láthatólag elsősorban a fizetett munkájukhoz kötődött. „Most a négy napos ünnep után is örültem, hogy hétfő jön, mert az agymozgatás hiányzik. Bejönni a városba is szeretek, mert otthon nagyon nyugis.” (32 éves könyvelő) A munkavégzés felmerül, mint a társas élet színtere is. Ha a kollégák nem is feltétlenül „barátok”, de sokan hangsúlyozzák a jó közösség, jó csapat fontosságát.110 A munka elsősorban ott jelenhet meg, mint a magánéletbe való bezártság, elszeparálódás ellentéte, ahol nincsenek más „fontos” tevékenységek.111 „Dolgozni mindenféleképpen dolgoznék, mert az egészséges, emberek közt lenni. Már csak a társaság kedvéért is.” (34 éves bölcsődei technikai dolgozó) Szinte az összes interjút átszőtte az a tapasztalat, hogy a nők esetében a munkához való viszony nagyon életszakaszfüggő. Gyakran előfordul, hogy egy bizonyos életszakaszban fontos, esetleg a legfontosabb, aztán már nem, és van egy meghatározó fordulópont, a 110

Ez már csak azért sem elhanyagolható szempont, mert tudjuk, hogy a magyar embereknek nemzetközi összehasonlításban meglehetősen kevés barátjuk van, közel egyharmaduknak pedig egyáltalán nincs barátja. (Albert-Dávid 2007: 188 skk) Ez különösen felértékeli a munkahelyi emberi kapcsolatokat. Egy 2000-ben készült adatfelvétel szerint „minden második ember kapcsolathálózatában előfordulnak munkatárs barátok”, és a „honnan ismeri a legjobb barátját?” kérdésre adott leggyakoribb válasz ugyancsak a munkahely (27%). (AlbertDávid 2007:242) 111 Az időmérleg vizsgálatok tanúsága szerint pedig a magyar lakosság a társadalmilag kötött tevékenységek (vagyis elsősorban a munka) és a fiziológiai szükségletek után fennmaradó szabad idejét elsősorban televíziónézéssel és más passzív, fogyasztás jellegű szabadidős elfoglaltságokkal tölti: a férfiak napi 168, a nők napi 158 percet tévéznek / videóznak, míg „egyéb kedvtelésekkel” (ide tartoznak a különböző hobbik is) 9 illetve 10 percet, mozgással, sporttal pedig 24 illetve 14 percet töltenek. (Falussy 2004: 112 sk.) Ebből arra következtethetünk, hogy legalábbis sokaknál hiányoznak ezek a „más fontos tevékenységek”.

120

gyerekvállalás, ami a fizetett munka végzését alapvetően – és az interjúalanyok számára eléggé ‘magától értetődően’ – új kontextusba helyezi. Ez természetesen összefügg azzal, hogy a gyerekekkel, családdal kapcsolatos feladatok meghatározó része – mindenütt, de Magyarországon különösen – a nőkre hárul, illetve azzal a konzervatív női szerepfelfogással, amely el is várja (elsősorban a kisgyermekes) nőktől, hogy minden energiájukat a családnak szenteljék, és saját ambícióikat háttérbe szorítsák.112 Néha már a családtervezés időszakában máshová kerülnek a hangsúlyok még egy korábban erősen munkaorientált hozzáállás esetében is. „Régen alig vártam, hogy bemehessek [a munkahelyemre], most azért már annyira nem”– mondta egy gyermeket tervező 34 éves interjúalanyom, akinél a gyermekvállalással kapcsolatban felmerült egészségügyi problémák szorították háttérbe egyébként örömmel és elkötelezettséggel végzett munkáját. Amikor arra kértem a nőket, akikkel beszélgettem, hogy állítsanak fel fontossági sorrendet az általuk végzett tevékenységek között, általában a gyerekekkel, családdal kapcsolatosak kerültek az első helyre azoknál is, akik a munkájukhoz mint személyesen fontos tevékenységhez viszonyultak. Egy gyermeket váró, jelenleg még szinte kizárólag a munkájának élő interjúalany arra számít, hogy gyermeke megszületésével az általa végzett tevékenységek fontossági sorrendje megváltozik, és ebben minden bizonnyal a társadalmi elvárások is szerepet játszanak: „Nehéz megmondani … a munkahely, munkahelyi feladataim azért mindig meghatározóak voltak, utána jön a család, barátok De ez az, ami hamarosan, úgy tűnik, megfordul, ha jön a baba.” (33 éves szoftverfejlesztő) Érdekes, hogy a család fontossága olyan erős elvárás, hogy még azokat is habozásra készteti, akiknek még nincsen gyerekük. „A családnak kéne a legfontosabbnak lenni, de szerintem nálam a munka az, ami az első helyen áll. Nem tudom, talán nem jó, hogy az embernek ennyire a munka. Utána a barátok és az unokaöcsém.” (32 éves könyvelő) Kifejezetten kivétel az, aki a munkáját nyugodt szívvel az első helyre tudja tenni. Ebben az esetben egy olyan interjúalanyról van szó, aki érezhetően berendezkedett a gyerek nélküli

112

Nyilván más okok mellett ezzel is összefügg, hogy Magyarországon nemzetközi összehasonlításban rendkívül alacsony a kisgyermekes (0-6) nők foglalkoztatottsága. (Blaskó 2009)

121

életmódra, és van elég belső tartaléka, hogy függetlenítse magát bizonyos társadalmi elvárásoktól: „Az itteni munkám az első, utána jönnek az emberi kapcsolatok, ami a család is meg a barátok is, és utána jönnek ezek a hobbik és egyebek” (38 éves közgazdász) A munkához való viszony életszakaszfüggőségének egy sajátos esete, amikor egy nő magánéletileg nehezebb időszakok átvészeléséhez merít erőt a munkájából. „Volt idő, amikor csak a munkámban találtam örömet.” – mondta életének korábbi, nehezebb időszakaira utalva egyik 39 éves interjúalanyom. Amikor megszületett / megszülettek a gyerek(ek), teljesen megváltoznak már a munkavállalásnál

mérlegelt

szempontok

is.

Munka

és

családi

kötelezettségek

összeegyeztetése (ami gyakorlatilag kizárólag a nőkre hárul) minden más szempontot felülír. Ez elsősorban az időbeosztásra és a gyermek betegsége esetén járó táppénz biztonságára vonatkozik. Ez a nők számára egy nagyon „kemény korlát”, ami miatt néha más területeken kell kompromisszumot kötni. „Közben bejöttek más szempontok is, van két gyermekem … A szakmában szerettem volna dolgozni, de szigorúan 8 órában, és olyan helyen, ahol garantáltak a munkavállaló jogai. Ha beteg a gyerek, akkor el tudjak menni táppénzre, szóval családdal összeegyeztethető legyen.” „Nem fordul elő [hogy tovább bent maradjak], nem tud előfordulni, mert nekem mindennap menni kell a Liliért.” (34 éves környezetvédelmi felügyelő) [Miért döntött a mostani munkahelye mellett?] Ez nagyon egyszerű. A gyerek szempontjából reggel tudjam vinni az óvodába, este érte tudjak menni normál időben, és a hétvégéink szabadok legyenek. Semmi más nem számított. (34 éves bölcsődei technikai dolgozó) Ez azonban nem egyszerűsíthető le arra, hogy a még gyermektelen nők munkaorientáltak, majd ezt háttérbe szorítja a gyermekvállalás. Egyrészt a munkát személyesen fontos tevékenységnek

tekintő

interjúalanyok

azért

a

családi

kötelezettségekkel

való

összeegyeztethetőség megszabta korlátok mellett is megpróbálják tartalmi igényeiket is érvényesíteni a munkájukkal szemben, másrészt előfordul olyan eset is, amikor a nő éppen egy későbbi életszakaszban, egy családfenntartó férjjel az oldalán, már „megengedheti magának”, hogy a munkához való viszonyát ne elsősorban a jövedelem határozza meg. Az alábbi érvelés adalékot szolgáltat ahhoz is, hogyan kapcsolódhat össze zökkenőmentesen a

122

magyar nők konzervatív szerepfelfogása a munkához való, a férfiakéhoz képest erősebben tartalmi jellegű – és ilyen értelemben „emancipatorikusnak” tűnő – viszonyulással. Interjúalanyaimtól azt kérdeztem, vállalnának-e számukra tartalmában érdekesebb, fontosabb munkát, ha ott kevesebb lenne a fizetésük: „Most igen, most megtehetem. Régebben, amikor egyedül neveltem a lányomat és fenn kellett tartanom a gyereket, egy házat, magamat és egy autót, akkor nem lehetett volna. Ha van melletted egy férj, aki biztosítja azt, hogy meg tudtok élni, akkor te megteheted azt, hogy egy ilyet is válasszál.” (39 éves üzletkötő) Összességében az interjúk megerősítették azt a feltételezést, hogy a nők esetében is elkülöníthető egy inkább instrumentális illetve egy inkább tartalmi jellegűnek tekinthető viszonyulás a munkájukhoz. Az instrumentális viszonyulás hátterében mindenképpen nagyon erősen jelen vannak a gyermekneveléssel kapcsolatos kényszerek, a családi és munkahelyi kötelezettségek összehangolásának nehézségei. A fizetett munkához való tartalminak nevezhető viszonyulás motívumai nagyon változatosak, ezek között alapvetően két fő vonal különíthető el. Az egyik a ‘hasznosságra’ való törekvés, abban az értelemben, hogy szeretnének munkájukkal fontos, jó célokat szolgálni, a köz javára cselekedni. A másik a személyes fejlődés és kibontakozás dimenziója egy meglehetősen tág értelemben. Ezeknek a nőknek fontos, hogy fizetett munkájukon keresztül ‘megmutassák magukat’ a világban, büszkék arra, hogy értenek valamihez és hogy jól végzik a munkájukat, fontos számukra az ezért kapott elismerés, a sikerélmény, és a tanulás, fejlődés lehetősége. Ezek a motivációk az egyes interjúalanyoknál változatos kombinációkban és különböző súlypontokkal jelentek meg, de érdekes tapasztalat volt, hogy még a legegyértelműbben instrumentális attitűdöt megfogalmazó nőknél is előkerültek a beszélgetés során olyan momentumok, amelyek arra utaltak, hogy legalábbis bizonyos elemeiben a munkájuk az érte kapott jövedelmen túlmutatóan is fontos számukra. Sok nő fizetett munkával kapcsolatos attitűdjét fogalmazta meg egyszerűen, de nagyon kifejezően bölcsődei takarítónőként dolgozó interjúalanyom: „Én úgy gondolom, ha egy nő egyedül van otthon, akkor nem kap annyi elismerést, amennyit szeretne, akár mit is csinál. Nem érzi olyan teljes egésznek.” Az, hogy a társadalmi elismerés és a fizetett munka a nők számára ilyen erősen összekapcsolódik, egy további érv amellett, hogy a munkának nincsenek konkurensei ezen a területen. A fizetett munka, amely a polgári társadalomban eleinte elsősorban „balszerencse és szégyen”, egy kevésbé szerencsés női sors kifejezője volt, majd a nők egy része számára a

123

világra kinyíló kapu, a saját jogú társadalmi részvétel lehetősége lett, úgy tűnik, máig sokat megőrzött ebből az emancipatórikus jelentéséből annak ellenére, hogy a családi munkamegosztás egyoldalúságai miatt fennálló „kettős terhelés” nem könnyíti meg a nők számára ezt az utat.

Azok a korábban elemzett elméleti megközelítések, amelyek azt

feltételezték, hogy a fizetett munka marginalizálódik, jelentősége, személyes fontossága csökken, az egyéni élet súlypontja más tevékenységterületekre (szabadidő, hobbik, önkéntesség) tevődik át, és ebből adódóan a fizetett munkához való viszonyban az instrumentális elemek kerülnek előtérbe, egyértelműen nem vették figyelembe a sajátos női szempontokat ezen a területen. A nők a férfiakéval egyenlő mértékű és értékű társadalmi részvételre vágytak a korai nőmozgalmak idejétől kezdve, és ennek az egyenlő értékűségnek a mércéje csak a társadalom azonos mértékű anyagi és szimbolikus elismerése lehet. Az elmúlt másfél évszázadban a ‘fejlett’ országokban élő nőknek fokozatosan egyre növekvő hányada dönt úgy, hogy ezt a társadalmi elismerést, az önálló, sajátjogú részvételt és beleszólást a társadalom életébe a leghatékonyabban a fizetett munkában való részvétel biztosítja számukra. Ilyen irányú döntéseik nem csak tükrözik, hanem folyamatosan meg is erősítik a munka központi szerepét ezekben a társadalmakban. A női nézőpont bevonása a vizsgálódásokba azt támasztja alá, hogy a fizetett munka nem marginalizálódik, nem válik egy tevékenységgé a többi mellett, hanem ellenkezőleg, az élet személyesen fontos, központi jelentőségű területe marad, illetve azzá válik mind a férfiak, mind a nők számára.

124

6. A MUNKA ÚJ TÁRSADALMA – A HATÁROK BIZONYTALANNÁ VÁLÁSA Mielőtt továbblépnénk a végkövetkeztetések felé, próbáljuk meg röviden összegezni az eddigieket. A modern ipari társadalmak munkatársadalmak voltak, amennyiben: a korábbi korszakoktól eltérően a munkát tekintették a legfontosabb emberi tevékenységnek, és ennek megfelelően ezt a tevékenységet mindenkire, a társadalom minden rétegére kiterjesztették. Ez azért vált lehetségessé, mert az egyén életén belül elkülönültek egymástól az egyes életszférák; a ‘munka’ és a ‘háztartás’ szétválásával kialakult a munka „tiszta” formája, abban az értelemben, hogy nem keverednek bele más tevékenységszférák és funkciók elemei (Offe 1984:14), és a tisztán munkának tekintett tevékenységek mennyisége gyors növekedésnek indult. A differenciálódott és elkülönült – továbbá egyre inkább fogalmilag is a foglalkozásszerűen végzett pénzkereső munkával azonosított – munka vált a modern társadalom meghatározó tevékenységszférájává. Ennek a kiemelt szerepnek megfelelően a társadalomban elkülönült tevékenységszférák és intézmények döntő hányada ettől kezdve a munkához képest határozódott meg és értelmeződött, azaz ebben az értelemben „alárendelődött” a munkának. A társadalmi elismerés mind anyagi, mind szimbolikus formái a pénzkereső munkához kötődtek. Ebből következően a modern ipari társadalmakban az egyének státusza elsődlegesen a pénzkereső munkájukon keresztül alapozódott meg. Ez persze csak úgy volt lehetséges, ha a munka fogalma bizonyos értelemben univerzálissá vált: munkaként lett értelmezhető egy sor olyan tevékenység, amelynek munkaként való értelmezése a korábbi korszakok számára elképzelhetetlen lett volna (pl. tudomány, művészet, politika, sport stb.) Ha minden ember dolgozik, és a teljesítmény elsősorban a pénzkereső munkában mutatkozik meg, akkor egyszersmind a munka válik az egyenlőtlenségeket legitimáló legfontosabb tényezővé is. Mindezek következtében a társadalmi tagság, a társadalomban való részvétel, ha formálisan nem is, gyakorlatilag mégis a pénzkereső munkában való részvételhez kötődött, vagyis a munkából való kiszorulás egyszersmind társadalmi kirekesztődéshez is vezetett. Ez utóbbi két okból a pénzkereső munka joggal volt tekinthető a demokratikus társadalmi berendezkedés egyfajta talapzatának is (Castel 1998, Beck 2000). Végül pedig mivel a társadalmi státusz elsősorban a pénzkereső munkához kötődött, és ez volt a társadalmi részvétel elsődleges

125

formája, nem túl meglepő, hogy a munka az identitásképzésben is központi fontosságú tényező volt. Mindezeken túlmenően a munka a modernitás alapvető gondolkodási paradigmájává is vált: a modern ember alapvetően (a különböző eszmék és ideológiai áramlatok minden különbözősége ellenére) egy olyan világban gondolkodott, amely az emberi munka és a munkában testet öltő tudás által egyre fokozódó mértékben az uralma alá hajtható, és amelyben így folyamatos fejlődés, ‘haladás’ és ennek következtében mindenki számára egyre növekvő jólét biztosítható. Ez a gondolkodás az egész modern kultúra egyik alapvető tényezője volt. A munkatársadalmak fokozatosan a bérmunka társadalmaivá is váltak, amennyiben a túlnyomó többség a pénzkereső munkáját egy erős kollektív szabályozásokkal körülbástyázott alkalmazotti munkaviszony keretében végezte, amelyhez ellátások és jogosultságok (nyugdíj, egészségbiztosítás) tömege kapcsolódott, és amely köré egy kiszámítható, „normál életút” (Kohli 1994) intézményesült. Ez a rendszer intézményesítette a ‘munkaadó’ és a ‘munkavállaló’

szerepeit,

ezeket

meghatározott

hierarchiába

foglalta,

jogokat

és

kötelességeket rendelt hozzájuk, az érdekérvényesítés és a védelem szabályozott mechanizmusait alakította ki (szakszervezetek, tarifa-partnerség). Az ehhez illeszkedő tipikus munkaviszony pedig a határozatlan idejű, teljes munkaidős munkaszerződés volt, jellemzően egy életen át ugyanabban a szakmában, de nemritkán ugyanannál a cégnél is. (Bár az így leírható munkaviszony természetesen nem volt kizárólagos, vitán felül áll, hogy ez formálta meghatározóan a modern bérmunkás társadalom arculatát.) Mindez a tőke és a munka kölcsönös függőségen alapuló, hosszútávra tervezett együttműködésére épült (Bauman 2008:14.sk). Az ennek során mégis előforduló nemkívánatos mellékhatások kivédésére pedig a munka világa mögött ott állt teljes fegyverzetében a jóléti állam. Ebből a központi szerepből egyértelműen adódott, hogy a munka a szociológiai elemzésnek is sarkkövévé vált, amennyiben úgy tűnt, hogy a társadalom alapvető törésvonalai és konfliktusai alapvetően a munka világának belső viszonyain keresztül ragadhatók meg és magyarázhatók, az egyén társadalmi státusza a munkamegosztásban elfoglalt helyétől függ, így a társadalmak rétegződése is ebből kiindulva írható le a legkielégítőbben, és a fizetett munka meghatározó a normatív orientációk szempontjából is (Offe 1984). A munkatársadalom fontos összetevője továbbá a nemek szerint elkülönülő életutak és tevékenységterületek megléte: az ipari társadalom nem képzelhető el a kereső férfi és a

126

családi-háztartási tevékenységeket végző nő komplementer szerepeire épülő kiscsalád nélkül. (Beck 2000, Somlai 1986) A munkatársadalom (bérmunkás-társadalom) fenti leírása a nyolcvanas évekig vitathatatlanul megfelelt a nyugati társadalmak valóságának. Az azóta bekövetkezett változások azonban azt valószínűsítik, hogy a fizetett munkán alapuló társadalom fordulóponthoz (vagy inkább hosszabb átmeneti szakaszhoz) érkezett. Ezt akár válságnak is nevezhetjük – és természetesen sokan, mind a hétköznapi-politikai, mind a szociológiai diskurzusban annak is nevezték –, amennyiben legszembetűnőbb vonása a bizonytalanság, a munkához kapcsolódó „magától értetődőségek” felbomlása. Ahhoz, hogy ezt az átalakulást megértsük, vissza kell térnünk a fogalommeghatározás korábban vizsgált problémájához. Mostanáig ugyanis abból indultunk ki, hogy létezik egy fogalmilag többé-kevésbé sikeresen elkülöníthető tevékenység, a ‘munka’, amely kívülről meghatározott, önmagán kívül eső célért végzett, célracionálisan szervezett, elsősorban a létfenntartásra illetve a társadalom újratermelésére irányul, és amely a gyakorlatban is világosan elkülönül más tevékenységektől. Elsősorban Hannah Arendt és Jürgen Habermas cselekvéselméleti megfontolásai alapján feltételeztük, hogy az így meghatározott emberi tevékenység szembeállítható egy másik típussal (‘cselekvés’, ‘interakció’), amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy önmagáért, nem pedig egy hozzá képest külső célért végzik. Mind a munka hétköznapi-általános értelmezése, mind a – helyenként némileg bizonytalan – tudományos definíciók arról tanúskodnak, hogy ezt a fogalmi elkülönítést széles körben változatlanul érvényesnek tekintik. Implicit módon ebben a fogalmi keretben gondolkodtak azok a szerzők is, akik a posztindusztriális társadalomban a fizetett munka fentebb vázolt központi szerepének gyengülését vagy megszűnését várták. Így egyszersmind feltételezniük kellett, hogy a háttérbe szoruló munka felsorolt funkcióinak egy részét vagy akár többségét átveszi valamilyen „más”, nem-munka jellegű (szabadidős, önkéntes, közéleti) tevékenység, amely ebből következően a fizetett munkával egyenrangúvá válik vagy akár annak korábbi központi szerepét is betöltheti, és a fizetett munka helyett elsődlegessé válhat a társadalom integrációjának biztosításában. Közben azonban, mint láttuk, sok jel mutat arra is, hogy legalábbis a társadalom egy mértékadó része számára éppen a munka válik – látszólag – ilyen tevékenységgé, illetve a fizetett munkához kapcsolódva jelennek meg ezek az igények (is). Ahhoz, hogy ezt a változást megértsük, legalábbis átmenetileg feltételeznünk kell, hogy a posztindusztriális társadalmakban a fenti határozott fogalmi elkülönítés már nem (vagy nem teljesen) alkalmas az emberi tevékenységek leírására. Ez megmagyarázná azt a helyzetet,

127

hogy az a sokfajta változás, amely a hetvenes évektől kezdve lezajlott, és amelyek – például az Offe (1984) által leírt módon – logikusan vezethettek volna ahhoz, hogy a munka mind egyéni, mind társadalmi szinten veszítsen jelentőségéből, háttérbe szoruljon más életterületek mögött, ehelyett inkább csak a bizonytalanságot növelték. Az átalakulások ellenére ugyanis komoly érvek szólnak amellett, hogy sem a gazdaság ipari korszakának lezárulta, sem a kultúra és az értékrend viszonylagos posztmodernizálódása, sem magának a munka világának az átalakulása nem tudta megrendíteni a fizetett munka központi szerepét, csökkenteni társadalmi relevanciáját. Mindenekelőtt láttuk, hogy a munka jelentésének, a munkához való viszonynak a vizsgálata – az értékváltozási folyamattal összhangban – messze nem erősíti meg egyértelműen a munka marginalizálódásának tézisét. A munka sok tekintetben továbbra is fennálló centrális szerepét a munkanélküliséggel kapcsolatos tapasztalatok is inkább erősíteni, mint gyengíteni látszanak – mindenekelőtt emellett szól a munkanélküliség és a szegénység-kirekesztés között mutatkozó nagyon szoros kapcsolat is. Bizonyos értelemben paradox, hogy a legfontosabb emberi tevékenységnek tekintett munka, „a hivatkozási alap, amely igazolta az emberi létezést” (Voswinkel-Kocyba 2007:135) szűkös, megszerzendő és megtartandó, nem mindenki által hozzáférhető jószággá válása nem megingatta, hanem megerősítette a munka relevanciáját. Ezt látszanak alátámasztani a foglalkoztatás bővítésének korábban elemzett problémái is: a kirekesztetteknek vagy kirekesztés által fenyegetetteknek nem egyszerűen állásra, még csak nem is egyszerűen pénzre, hanem egyszersmind valódi társadalmi státuszt biztosító, értelmes tevékenységre van szükségük. Ez a dilemma mindennél ékesebben bizonyítja a fizetett munka és a társadalmi elismerés továbbra is fennálló szoros kapcsolatát. A probléma „alternatív” megoldására is megpróbáltam bemutatni néhány gondolatkísérletet (Beck, Gorz). Bár meggyőződésem szerint ezek is hozzátartoznak a kérdés következetes végiggondolásához, önmagában az a tény, hogy mind az elméletalkotásban, mind a gyakorlati megvalósítás felé tett kezdeményezésekben marginálisak maradtak, újabb érv a munka változatlanul fennálló centrális szerepe mellett. Ugyancsak alátámasztják a fizetett munka személyes fontosságának fennállását a női foglalkoztatás trendjei. A női emancipációs mozgalmak évszázados álma volt a fizetett munka világában való teljesen egyenjogú és egyenrangú részvétel, mint a férfiakkal teljesen egyenlő társadalmi tagság záloga. A ma is folyamatosan növekvő arányú női munkavállalás a fejlett társadalmakban arra utal, hogy a nők tömegei ma is a pénzkereső munkában látják a

128

személyes kibontakozás, valamint az anyagi és szimbolikus társadalmi elismerés elérésének útját. A nők növekvő részvétele a munka világában, és a nemi szerepek ehhez kapcsolódó átrendeződése része a munkát övező általános elbizonytalanodásnak: bár az individualizáció nőkre való kiterjesztése és az emancipáció előrehaladása éppen a modernitás elveinek következetes végigviteléből eredt, ellentmondásos módon mégis gyengítette a tevékenységek nemek szerinti megosztásán alapuló modern ipari társadalom alapjait (Beck 2003). Tévúton járnánk azonban, ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy ha tehát a posztindusztriális társadalmakban a pénzkereső munka továbbra is (elvileg) mindenkire kiterjedő, központi fontosságú tevékenység, a társadalmi elismerés, státusz és identitás meghatározó forrása, ha társadalmaink nem látszanak „kifogyni” a munkából, akkor a (bér)munkatársadalom változatlan formában fennáll. A tartósan jelenlévő munkanélküliség, az atipikus munkaformák rohamos terjedése, az életút destandardizálódása, az értékrendben tapasztalható változások a munka szerepének és értelmezésének változatlansága mellett zajlottak volna le? Egy ilyen állítás nyilvánvalóan ellentmondana mind a mindennapi tapasztalatoknak, mind az ideáig számba vett elméleti megfontolások és kutatási eredmények jelentős részének. Az ellentmondás feloldásához tételezzük tehát fel, hogy az emberi tevékenységeknek az a két alaptípusba való sorolása, amelyre eddigi munkadefinícióinkat alapoztuk, a valóságban már nem alkalmas – legalábbis abban a formában, ahogyan eddig megfogalmazódtak – a tevékenységek elkülönítésére. tendenciáiban

nem

Azok a szerzők, akik a munka érzékelt átalakulásának

marginalizálódást,

hanem

a

munka

társadalmi

és

személyes

relevanciájának megmaradását vagy erősödését látták, leírtak egy fontos változást: a munka szubjektivizálódásának folyamatát. A szubjektivizálódás pedig nemcsak a fizetett munka személyesen fontos tevékenységként való értelmezését jelenti, hanem munka és élet, munkaerő és személyiség korábban stabilnak vélt határainak elmosódását is. A munka eszerint nem társadalmi relevanciáját veszíti el, hanem éles kontúrjait – és ez valószínűleg nem kisebb horderejű változás. A fizetett munka szerepében és értelmezésében bekövetkezett változások tehát nem a munka marginalizálódásában,

hanem

elsődlegesen

a

munkához

kapcsolódó

határvonalak

meggyengülésében és elbizonytalanodásában ragadhatók meg. Az, hogy a munka egyben személyesen fontos tevékenység is lehet sokak számára, önmagában nem jelentene újdonságot. Hiszen az újkor és a formálódó modernitás munkaértelmezése éppen abban látszott legjellegzetesebben különbözni a korábbi korokétól,

129

hogy a munkában emberhez-polgárhoz méltó, tekintélyt, státuszt megalapozó és az önmegvalósítást, személyes kibontakozást is lehetővé tevő tevékenységet látott. A modern ipari társadalom azonban egyszersmind a fokozódó differenciálódás, az éles elhatárolások világa is volt, az új korszak viszont sziszetmatikusan mossa egybe, kapcsolja kibogozhatatlanul egymásba a korábban elkülönülő területeket. A munkatársadalom alapvető jellemzői közé tartozott a munka intézményesült elkülönülése más tevékenységektől és életterületektől: munka és család, munka és szabadidős tevékenység, munka és magánélet stb. éles ellentétpárokban fogalmazódtak meg. Ebben a korábbi dolgozó rétegek számára óriási emancipatórikus potenciál rejlett: a munka intézményesülő elkülönülése lehetővé tette más életterületek önállósulását is. Ez az elkülönülés, vagyis az a tény, hogy a dolgozó és nem dolgozó rétegek már nem személyükben különültek el egymástól, hanem az egyes egyénen belül szerepként vált el a munkavégzés az egyén más tevékenységeitől, megszüntette azt a helyzetet is, hogy egyes rétegeket már maga az a tény, hogy dolgozniuk kellett, kizárt a politika, a közös ügyek intézése, azaz az arendti értelemben vett ‘cselekvés’ szférájából. Dahrendorf szerint a munka elkülönülése így ezen a téren is lehetőségeket nyitott meg: „A munka mint szerep, tehát mint foglalkozás elkülönülésével ... a tevékenység113 megszűnik puszta életluxusnak lenni; ezzel tényleges eséllyé válik mindenki számára.” (Dahrendorf, 1983:32)114 Valójában azonban sokkal inkább az történt, hogy a klasszikus értelemben vett ‘cselekvések’ eltűntek, mert nem illeszkedtek a munkatársadalom logikájába. Inkább a „minden tevékenység munkává válik” arendti logikája érvényesült, vagyis a ‘hasznosnak’ és ‘fontosnak’ tekintett tevékenységek fokozódó mértékben munkaként értelmeződtek, a munka ellenpontjaként pedig a cselekvés helyén nem maradt más, mint a szórakozás-pihenés-társasélet bár ‘öncélú’, de egyre inkább csak fogyasztásként értelmeződő tevékenységei. A ipari társadalmak kiinduló tapasztalata a szűkösség volt: ennek megfelelően vezérelve a gazdasági növekedés (Bell 1974), a javak előállításának és a jólét növelésének minél hatékonyabbá tétele volt. A fordista munkaszervezet, különösen a taylorizált nagyipari munka formájában (és a nagyipari munka a modern ipari társadalmak meghatározó munkaformája volt) pedig a hatékonyság legfőbb biztosítékát a szubjektív tényezők kikapcsolásában, személyiség és munkaerő elválasztásában, valamint a munkatevékenység időben, térben és 113

Dahrendorf itt éppen azt nevezi 'tevékenységnek', amit Arendt 'cselekvésnek' nevezett. Ez a várakozás hatotta át a szocialista-kommunista utópiákat is, az elidegenedés meghaladásának marxi „reggel halász, délben vadász, este kritikai kritikus” illúziójától a közügyekben résztvevő, tanuló, sportoló, öntudatos munkásnak a szocialista művészetben oly sokszor megjelenített ideáljáig. 114

130

szervezetileg minél egyértelműbb lehatárolásában látta. Ennek következményeként a szubjektivitás, a személyes igények érvényesítése, a személyes fejlődés, kibontakozás vágya erősebben kapcsolódott a munkatársadalomban a munkával egyedül szembeállítható – és már meghatározó részében fogyasztás jellegű – „szabadidős” tevékenységekhez és a szűken értelmezett privátszférához. A jóléti-fogyasztói társadalmak kiteljesedésével, az előállított javak és a többség számára elérhető életszínvonal egy bizonyos szintje fölött azonban megváltoztak a prioritások. A termelés posztfordista átalakulása, a posztindusztrializálódás (vagyis a munkaerő egyre nagyobb hányadának a szolgáltatások terén való foglalkoztatása), és a szűkösség elmúltával az életvezetés erősödő belső orientációja (Schulze 2000) jelentős változásokat indított el. Ezek a változások egyre érzékelhetőbben gyengítették, majd bontották le a korábbi határvonalakat. Ami a fordista munkaszervezet egyik alappillérét, az időben-térben lehatárolt munkavégzést illeti,

a

„rugalmasság”

térhódítása,

az

atipikus

munkaformák

terjedése

radikális

egyértelműséggel söpörte el ezt a lehatárolást: a távmunka vagy az önfoglalkoztatás esetében eleve értelmezhetetlenek a munkaidő és a munkahely kategóriái, de az elvileg „hagyományos” munkaviszonyban végzett munka időbeli-térbeli határait is megfoghatatlanul elmosódottá teszi az infokommunikációs eszközök gyors ütemű terjedése. Bár a blokkolóórák sok területen még nem tűntek el, és néhány helyen nem is fognak, a munkáról alkotott fogalmunkat gyökeresen formálta át a mobiltelefon és az internet. Az, hogy a munkavállalók egy jelentős részét már nem kötik az irodához a személyesen kiadott utasítások és a vonalas munkahelyi telefonon lebonyolított beszélgetések, természetesen beláthatatlan távlatokat nyitott a ‘work-life-balance’ alakításában, viszont egyszersmind időtől és tértől függetlenül folyamatosan elérhetővé is tette a munkavállalót. A posztfordista munkaszervezési modell ezen túlmenően fokozottan igényli a munkavállaló teljes személyiségével való részvételét a munkában, és a szubjektivizálódás „ellenirányú” összetevőjeként a munkavállalók is egyre inkább

beviszik

a

munkájukba

személyes

igényeiket

és

ambícióikat:

a

munka

szubjektivizálódása sok területen komoly mértékben megszüntette a munkaerő és a személyiség fordista szétválasztását. Az, hogy a munkavégzés térben és időben kevésbé behatárolttá válik, csak a legszembetűnőbb és a mindennapokban leginkább érzékelhető része egy sokkal általánosabbnak tűnő

131

folyamatnak.

A

„lehatárolódás

csökkenése”

[Entgrenzung]115,

vagyis

a

határok

elmosódottabbá, bizonytalanabbá, válása (Gottschall-Voß 2003, Voswinkel-Kocyba 2007), olyan megközelítés, amely alkalmasnak tűnik arra, hogy egységes fogalmi keretbe foglalva leírja a munka világának (és nemcsak annak) az utóbbi évtizedekben érzékelt változásait. A munka és nem munka jellegű tevékenységek közötti határvonal elbizonytalanodására már a nyolcvanas évek közepén Beck is utalt (2003), de alapvetően a rugalmas munkaidő szélesebb körben való elterjedése kapcsán irányult rá erőteljesebben az érdeklődés, elsősorban a munkaidő és a szabadidő, illetve ebből következően általánosabban a munka és a magánélet elhatárolódásának csökkenése kapcsán. A munkaidő fogalmának képlékenyebbé válása önmagában, minden más tényezőtől eltekintve is óriási változásokat indít el. (Hielscher 2000, Deutschmann 2009) A ‘munkaidő’ viszonylag új társadalomtörténeti jelenség: az idő kezelésének ma magától értetődőnek tűnő módját csak az ipari társadalom hozta létre. Munkaidő és szabadidő szekvenciális elrendezése és szétválasztása csak a 19. század végétől vált általánossá, ez tette egyáltalán lehetővé a ‘munka’ és a ‘magánélet’ modern szétválasztását, és alakította ki az időfelhasználás és a mindennapi gyakorlatok (szabadidős tevékenységek, családi élet) ennek megfelelő elrendezését. Ez az „ipari időelrendezés” alakította ki a „normálmunkanapot”, és ezzel egyáltalán azt a „normál” munkaviszonyt, amely a közelmúltig a modern társadalmak alapvető építőkövének számított, és amelynek keretei között nem mellesleg a munkaadók immár joggal számíthattak „a termelésben a munkások fokozott integrációjára és identifikációjára” is. (Deutschmann 2009:98) A részmunkaidő, a határozott idejű munkavégzés és a rugalmas munkaidő különböző formáinak terjedése ezt a korábban kollektív szinten szabályozott, mindenki számára egységes, kiszámítható és biztonságot jelentő időkezelést váltja fel az időszabályozás individualizálódásával, az egyéni időmenedzselés változatos formáival, miközben az ipari társadalomra jellemző „normál” munkaidő normatív és intézményi szempontból még mindig sok tekintetben meghatározó. (Ami olyan „apróságokban” is megnyilvánul, mint például a gyermekintézmények nyitvatartási rendje). A munkaidő flexibilizálódása tehát új követelményeket állít a munkavállalók elé a mindennapi életvezetés, például a családi feladatok összehangolása terén 115

Az „Entgrenzung” (vagy angolul „delimitation”) eredetileg a globalizációt tematizáló kifejezés politikaigazdasági értelemben, de szimptomatikus, hogy ha ma körülnézünk a német és angol nyelvű internetes oldalakon,: úgy tűnik, a „határtalanodás” mindenre alkalmazható általános varázsszó lett: Entgrenzung der Männlichkeit, der Ökonomie, der Künste, der Politik, der Kommunikationsstrukturen, des Lernens, der Verantwortung … - és így tovább.. Ennek fényében fontos lenne lassan találni neki egy frappáns, könnyen használható magyar megfelelőt.

132

is. A korábbi egységes mintázatokhoz képest a családi élet egészen másfajta rutinjainak kell kialakulniuk akkor, ha a család felnőtt tagjai egyszerűen nincsenek, illetve csak ritkán vannak egyszerre otthon. A családi feladatok „szokásos” rendjének változása a családi szerepek átalakulására, tágabb értelemben a két nem egymáshoz való viszonyára is hatással lehet. Ugyancsak változnak a szabadidő eltöltésének módjai is: a normál munkaidő eróziója egyszersmind a „normál szabadidő” erózióját is jelenti: a munkaidő „határtalanná válása” sokak számára megszünteti a kizárólag saját igényeik szerint alakítható szabadidő fogalmát is. A munkaidő átalakulása és ennek a napi időkezelésre illetve a teljes életútra gyakorolt hatásai volt tehát az első olyan témakör, amely a határok elbizonytalanodásának problémáját a szociológiában felvetette, és ez hamarosan egy általános értelmezési keretként kezdett megfogalmazódni. Különösen a német szociológiában a kilencvenes évek vége óta tematizálódik a „lehatárolódás csökkenése”116 [Entgrenzung] annak a különböző területeken jelentkező tapasztalatnak a leírására, hogy „… a nemzeti és politikai határokon kívül további, Nyugat-Németországban évtizedek óta megszokott és így kulturális értelemben normává vált »határok« és társadalmi hozzárendelések kerültek mozgásba” (Gottschall-Voß 2003:11). A határok bizonytalanná válása a legkülönbözőbb területeken lezajló társadalmi változások közös modellje lett: rétegződés, nemi szerepek és identitások, életkori csoportok és generációk, szervezetek és környezetük, foglalkozások szerinti munkamegosztás – és a sor még folytatható lenne. A munka változásaira alkalmazva ezt a koncepciót, a lehatárolódás csökkenése több értelemben is megfigyelhető. Az egyértelműen „látható” változások felől a rejtettebbek felé haladva, az időbeli és térbeli határok már említett elbizonytalanodása után a szervezeti hovatartozás képlékenyebbé válása tűnhet fel: A határozatlan idejű alkalmazotti szerződés által kijelölt egyértelmű tagsági viszonnyal szemben már az évente újrakötött (újraköthető) szerződés is a bizonytalanság felé tett lépés (pl. kikezdheti a lojalitás értelmében vett odatartozást), az alvállalkozóként vagy megbízási szerződéssel foglalkoztatott munkavállalókkal azonban végképp elmosódik a határ azok között, akik egy adott szervezethez tartoznak, és akik nem. Az atipikus foglalkoztatásnak ezek a formái két további határvonalat is bizonytalanná tesznek: a munkaszerződés és a vállalkozói szerződés közöttit (a megfelelő hatóságok erőfeszítései ellenére), továbbá a munkaadói és munkavállalói szerepek közöttit is. 116

Azt, hogy hogyan jelennek meg a társadalmi változások a szociológiai gondolkodás súlypontáthelyeződéseiben, azt – legalábbis a német szociológiára vonatkoztatva – jól szemlélteti, hogy míg az 1982-es szociológuskongresszus témája „A munka társadalmának válsága?” volt (Matthes 1983), addig 17 évvel később a „Határtalan társadalom?” témájában várták a hozzászólásokat (Honegger-Hradil-Traxler 1999) .

133

Megbízó, vállalkozó, főnök, beosztott, szerződéses partner szerepei keverednek ezekben a helyzetekben még akkor is, ha ‘de facto’ esetleg mindenki számára világos, ki kicsoda, mihez van az adott helyzetben joga, és kinek mivel tartozik: ezeket mindig kontextushoz kötötten, egyedileg kell definiálni. Ennek következtében

„… a függés és a lojalitás már nem a

munkaszerződésen alapul, hanem homályos hovatartozási szabályokkal bíró hálózatok szabadúszói számára termelődik (újra)” (Voswinkel-Kocyba 2007:137). Ezzel a személyes függőségeknek és leköteleződéseknek (és adott esetben kiszolgáltatottságoknak) olyan formái jelennek meg – átmenetileg vagy véglegesen – amelyek a modern bérmunkás társadalom előtti időket idézik (Hirsch 1999, Castel 2005). Mindennek következményeképpen nehezedni látszik továbbá a határvonal meghúzása formális és informális, legális és fekete munka, valamint helyenként akár jogkövető magatartás és adócsalás között is.117 Ha nem világos a szervezethez való tartozás kérdése, akkor nem világos az sem, hogy ki a munkatársam, vagyis nem egyértelmű a munkakapcsolatok lehatárolása sem. A „hálózati társadalomban” (Castells 2005) gyengül a határvonal magán- és munkajellegű kapcsolatok között (Kleeman-Matuschek-Voß 2002:18). A „kapcsolatok” szerepe a munkához jutásban illetve a karrierépítésben enyhén szólva nem új keletű dolog, a ‘networking’ azonban szisztematikusan mossa össze és kapcsolja egymásba a baráti és a munkakapcsolatokat.118 Az életút individualizálódásának és dezinstitucionalizálódásának (Kohli 1994) folyamata is leírható a lehatárolódások csökkenésével, a határok elbizonytalanodásával. A bérmunka társadalmában az életútban nagyon egyértelmű választóvonalak húzódtak, elsősorban tanulás és munka, illetve munka és nyugdíj, tehát az aktív és inaktív életszakaszok között. A munka világának átalakulásával ez az egyértelműség megszűnt: az aktív és inaktív szakaszok egymásba nyúlnak, ismétlődően egymást váltják vagy párhuzamosan zajlanak. Egyrészt a felsőoktatásban tanulók jelentős része dolgozik, időnként vagy folyamatosan, másrészt a már munkába álltak (ha egyáltalán megragadható ez a pont) karrierjét is továbbképzések, átképzések, szakmaváltások tarkíthatják, nem is beszélve s munkanélküliség esetleges időszakairól. Az élethosszig tartó tanulás a „tudásgazdaság” korszakának egyik legtöbbet hangoztatott szlogenjévé vált.119

117

Ebben az esetben elsősorban a hétköznapi érzékelés számára olyan esetekben is, ahol a szakszerű jogi értelmezésben minden egyértelmű (pl. nem saját, de ’szabályosan’ leadózott számlával lefedett munkavégzés). 118 Nem is beszélve az olyan, elsősorban ügynöki/ üzletkötői jellegű munkákról, amelyek kifejezetten a magánjellegű kapcsolatrendszerre építenek. 119 Ennek alátámasztására elég belelapozni az EU bármelyik dokumentumába a foglalkoztatás témakörében: A „flexicurity” irányelvének egyik kulcsösszetevője a folyamatos képzés, az élethosszig tartó tanulás követelménye.

134

Munka és oktatás viszonyára – ezzel összefüggésben, de ezen túlmenően is – ugyancsak a lehatárolódás csökkenése jellemző. Az ipari társadalom igényeinek megfelelően a munka világa és az oktatás két elkülönülő, saját belső logika szerint működő alrendszert alkottak, amelyek között közvetítő mechanizmusok működtek (Bessenyei 2000). Mind az általános, mind a szakképzés logikáját az az elképzelés határozta meg, hogy lehetséges egy körülhatárolható és jól elkülöníthető diszciplínákra bomló tudásanyag átadása, amely majd a teljes felnőtt életszakaszban lehetővé teszi általában az ‘életben’ és speciálisan a munkában való boldogulást. A posztindusztriális társadalmakban azonban az oktatási rendszer és a munka világa közötti határ elmosódása jellemző. Egyrészt amikor a gazdaság működése a tudáson és az információn alapul, a munka világában működő szervezetek is csak akkor működhetnek hatékonyan, ha folytonosan megújulnak, amihez ösztönözniük kell új ismeretek kutatását és fejlesztését, sőt ez adott esetben a munkahelyen is történhet (‘munka-alapú tanulás’), illetve maga a vállalat nyújthat képzést, továbbképzést a dolgozóinak (Jarvis 2002). Miközben azonban az oktatás „belenyúlik” a munka világába, ez fordítva is igaz: az oktatás is kénytelen alkalmazkodni a tudás gyorsan változó világához és a gazdaság igényeihez, elsősorban ahhoz, hogy az élethosszig tartó tanulás igénye miatt az oktatás egyre kevésbé korlátozódhat az iskolarendszerre, és a munkahely megszerzésénél a formális végzettségek mellett nagyobb súlyt kapnak a kompetenciák, tapasztalatok, nem elsődlegesen az iskolához köthető képességek. Ennek az alkalmazkodási folyamatnak a leképeződései az olyan kezdeményezések, mint a moduláris rendszerű oktatás, a problémaorientált projekt-tanulás és társaik. Tehát a két eddig elkülönült alrendszer céljaiban, működésmódjában közeledik egymáshoz: a tanuló szervezetekké váló vállalatok, és a piacra nyitó iskolák (Bessenyei 2000). A munka és az oktatás elhatárolódásának gyengülésével összefügg egy másik folyamat, amely közvetetten a munka problémájához is kapcsolódik. Miközben általában is csökkent az életkori csoportokhoz való hozzárendelés bizonyossága, egy hagyományos életkori határvonal látványosan meggyengült: az ifjúkorból a felnőttkorba való átlépés már nem köthető egyértelműen a nagykorúsághoz vagy az iskolák befejezéséhez. A posztadoleszcencia hosszan elnyúló átmeneti időszakká vált, amelyben keverednek, és egyedi módon kapcsolódhatnak össze a fiatal és a felnőtt életszakasz jellemzői (Somlai 2007), köztük a tanulás és a munkavégzés szakaszai. A munka határainak bizonytalanná válása tehát több jól megragadható aspektusból is leírható Az időbeni és térbeni, szervezeti és egyéb lehatárolódás fentebb vázolt csökkenése ennek az

135

összetett jelenségnek csak a legszembetűnőbb aspektusai. A változás azonban mára már sokkal mélyebbre hatol. A rugalmasság mindent átható követelménye és a szubjektivizálódás hatásai magának a munkának a körvonalait látszanak feloldani: a munkának mint tevékenységnek a határai válnak bizonytalanná. Ha szabadúszóként (vállalkozóként, önfoglalkoztatóként, külső szerződéses munkatársként stb.) mobilinternet kapcsolat segítségével egy kávézóból, otthonról vagy akár a tengerpartról intézem a munkához (is) kapcsolódó levelezésemet, jelentéseket írok vagy olvasok, döntéseket hozok, vagy csak ápolom a kapcsolatot egy a munkám szempontjából fontos személlyel, az nemcsak a munkatevékenységnek egy adott térhez (munkahely), egy adott időhöz (munkaidő) és egy adott szervezethez (cég, munkaadó) való hozzárendelését teszi bizonytalanná, hanem bizonytalanságot ébreszt a tekintetben is, hogy maga a tevékenység minek minősül. Ezt a magát a tevékenységet érintő bizonytalanságot több tényező is tovább növeli. Az egyik a szervezeti hovatartozás / tagsági viszony határainak már említett elmosódása. Ha a szervezethez tartozásomnak, és ezzel a jövőbeni megbízásoknak és jövedelemszerzésnek nincsenek formális biztosítékai, akkor – túl azon, hogy a mindenkori jövő kiszámíthatatlanná és nehezen tervezhetővé válik – kénytelen vagyok folyamatosan bizonytalan megtérülésű befektetéseket eszközölni a jövőbeni megbízások érdekében (Voswinkel-Kocyba 2007:138). Ezek a „befektetések” gyakran olyan tevékenységek (pl. vacsorák, összejövetelek, kulturális eseményeken való részvétel), amelyek tulajdonképpen szabadidős tevékenységek, mégis a fenti okból „kötelezőek” a résztvevők számára, vagyis itt újra elmosódnak a határok munka és szabadidős aktivitás között. Ilyen mindig is volt, de ma már nem korlátozódik néhány speciális területre – művészvilág, diplomácia – mint régebben. A másik bizonytalanságnövelő tényező abból adódik, hogy sokan a fizetett munkájuk / főállásuk mellett több más tevékenységet is végeznek, amelyek részben szintén fizetett munkák, részben azzá válhatnak, részben olyan tevékenységek, amelyekért kap(hat)nak ugyan pénzt, de alapvetően nem ezért csinálják. Tovább színesíti a képet, hogy ezeket a tevékenységeket esetleg a főállásuk munkaidejében

is

végezhetik

–

miközben

természetesen

a

főállásukhoz

tartozó

tevékenységeket is folytathatják este otthon. Időnként sajátosan keveredhetnek a hobbi jellegű tevékenységek is a fizetett munkával. Mint már szó volt róla, a posztfordista munkaszervezet – a fordi modellel szöges ellentétben – a munka és személyiség újraegyesítésére, vagy legalábbis a személyes, szubjektív elemeknek forrásokként a munkába való bevonására törekszik. Ennek ékes bizonyítéka például a különböző csapatépítő és egyéb tréningek hihetetlen konjunktúrája. Ez értelmezhető

136

egyfajta fenyegetésként is a munkavállaló privátszférájára nézve (Gorz 2000), de – mint láttuk – a munka szubjektivizálódása ennél sokkal összetettebb folyamat, pontosabban minimum kétirányú: nemcsak a munkáltató tart igényt a munkavállaló teljes személyiségére és szinte korlátlan időbeli rendelkezésre állására120, hanem a dolgozó is belevisz személyes igényeket és aspirációkat a munkájába. Ez összhangban van a korábban bemutatott értékváltozási folyamattal, amelyben korábban a munka marginalizálódásának bizonyítékát látták (Offe 1984), és amely a kötelességteljesítésre és a biztonságra összpontosító értékek felől az önmegvalósításközpontú értékek felé mutat. Offéval együtt sokan vélték úgy, hogy ezek a „posztmateriális” értékorientációk a munka helyett a szabadidős tevékenységek, képzés, hobbik, önkéntes-civil aktivitások felé terelik majd az embereket, ezek lesznek az önmegvalósításnak, a személyiség kibontakoztatásának központi terepei, amihez a fizetett munka csak az anyagi hátteret fogja biztosítani. Mások azonban már akkor is felhívták rá a figyelmet, hogy a „kötelesség” típusú értékektől való eltávolodás, és az „önmegvalósítás” típusú értékek előtérbe kerülése „elsősorban nem a munkától való teljes elfordulásban ölt testet, hanem a vele szemben támasztott igények megváltozásában.” (Kohli 1990:203) A fizetett munka és más tevékenységek közötti határvonal elmosódását a motivációk oldaláról alátámasztják olyan vizsgálatok is, amelyek, az önkéntes tevékenységet végzők motivációit kutatva – az altruista indíttatás mellett – elsősorban ugyanazoknak a posztmateriálisönmegvalósításközpontú értékeknek a fontosságát mutatják, amikkel a fizetett munka kapcsán is találkozunk (Klages 2000). Összességében a munka „szubjektivizálódásának” tézise két szempontból is kulcsfontosságú a fenti fejtegetésekre nézve. Egyrészt a szubjektivizálódás minden más hatásnál radikálisabban járul hozzá a munka határainak lebontásához: ha a munka elsődlegesen a személyes kibontakozás és önmegvalósítás dimenzióiban értelmeződik (Baethge 1994), ha a pénzkereső munkában teljes személyiségünkkel részt veszünk, az a lehető legtökéletesebb ellenpontja a munkaerő és a személyiség fordista szétválasztásának, és megnehezíti az életszféráknak a modern bérmunkás társadalomra jellemző éles elkülönítését. Másrészt, ha a pénzkereső munka mindezekből adódóan széles rétegek számára az életvezetés központi tere (Voß 1994), a személyes identitás csomópontja, akkor ez cáfolja azokat a téziseket, amelyek szerint a munka egyénileg és kollektíven is kevésbé meghatározóvá válik. Természetesen ezek a tendenciák messze nem tekinthetők általános érvényűnek a 120

És mellesleg hozzájárul a nemek szerint elkülönülő életutak konzerválásához: mindennapos tapasztalat, hogy a hagyományos otthoni-családi munkamegosztás továbbélése mellett a nők egy jelentős része ezt a folyamatos rendelkezésre állást nem tudja vállalni.

137

posztindusztriális társadalom munkavállalóira nézve. De olyan erősödő tendenciákról van szó, amelyek meghatározóan formálják a struktúrát, egyfajta viszonyítási alapot képezve mindenki számára, akár lehetséges számára a munkához való ilyen típusú „tartalmi viszonyulás”, akár nem. A differenciálódás csökkenése, határok eltűnése vagy legalábbis képlékenyebbé válása azonban – mint azt Voswinkel és Kocyba is hangsúlyozzák (2007:141 sk) – nem jelenti a funkcionális differenciálódás nagy modernizációs trendjének visszafordulását. A változás nem abba az irányba mutat, hogy a premodern társadalomhoz hasonlóan a családi tevékenységek, a megélhetést biztosító munka és a szabadidő differenciálatlan egységben zajlanának. Sokkal inkább arról van szó, hogy az elkülönítést, a határok definiálását a szervezeteknek és az egyéneknek mindig az adott helyzetben, egyedileg kell elvégezni, hogy az egymásba nyúló tevékenységterületek és a folytonos kölcsönhatásban lévő logikák ne káoszt eredményezzenek. Ez persze óriási terhet rak az egyes egyénekre, akik nem hagyatkozhatnak többé a bérmunkás társadalomban kialakult közös „magátólértetődésekre”, nem számíthatnak arra, hogy életük világos struktúrák és mindenki számára érvényes, egyértelmű határok között, a „normál életút” által kijelölt pályán fog lezajlani. Egyáltalán: nem számíthatnak a bérmunka társadalmára. A munka határainak elbizonytalanodása olyan mértékben erodálta a bérmunkás társadalom alapját képező kollektív szabályozásokkal védett, jogokat megalapozó alkalmazotti munkaviszonyt, hogy kétségesnek tűnik, van-e még értelme a fentebb definiált „bérmunka társadalmának” fennállásáról beszélni. Ha nemcsak a munkavégzés térbeli, időbeli és szervezeti határai bizonytalanok, hanem a munkaerő és a személyiség, a munkatevékenység és a szabadidős tevékenység elkülönülése is, ha továbbá a munka világban dezinstitucionalizálódás, a munkaviszonyok destandardizálódása, a kollektív garanciák és védelmek leépülése tapasztalható, akkor mindez olyan mértékben tér el a bérmunkás társadalom klasszikus sztenderdjeitől, hogy nem tűnik már termékenynek a fogalom alkalmazása. Annak ellenére sem, hogy a fizetett munkát végzők túlnyomó többsége formálisan változatlanul alkalmazotti munkaviszonyban dolgozik, azaz „bérmunkás”. Az atipikus munkaformák terjedésével, az individualizálódás fokozódásával, a munka szubjektivizálódásával és a munka határainak elbizonytalanodásával azonban ez a fogalom olyan mértékben erodálódott, hogy mára szinte semmit sem jelent. Ez nem csak elméleti értelemben jelent nagy horderejű változást. A bérmunka társadalmában a kereső munkában való részvétel önmagában jogot alapozott meg, nemcsak a megélhetést biztosító fizetésre, hanem a társadalom által szimbolikus formában is kifejeződésre jutó

138

megbecsülésre és elismerésre, és az ezáltal megalapozott identitásra. Ilyen értelemben volt a bérmunka rendszere a nyugati társadalmakban a társadalmi integráció és polgári demokratikus berendezkedés alapja (Castel 1998). Bármi lesz is a most zajló átalakulás kimenete, annyi bizonyos, hogy a változás széleskörű elméleti és gyakorlati-politikai erőfeszítéseket fog igényelni. Mindeközben azonban változatlanul igaz, hogy az ily módon átalakult, kontúrjait vesztett pénzkereső munka a megélhetés, a társadalmi státusz és az identitás alapvető meghatározója maradt a posztindusztriális társadalmakban121, sőt, mint láttuk, személyes fontossága meghatározó csoportok számára még növekedett is. Úgy tűnik tehát, komoly érvek szólnak amellett, hogy bár modern posztindusztriális társadalmaink fejlődésük jelenlegi szakaszában már nem a bérmunka társadalmai, paradox módon mégis „munkatársadalmak” maradtak, legalább három értelemben. Egyrészt az emberi tevékenységek minden korábbinál szélesebb körét értelmezik fizetett munkaként. Ennek a folyamatnak egyik fontos összetevője, hogy a nők egyre nagyobb arányú munkába állásával a családi, reproduktív tevékenységek egy jelentős része is fizetett munkává transzformálódik122, tovább közelítve társadalmainkat a „minden tevékenység munkává válik” arendti víziójához. Másrészt a „fontos”, „hasznos”, „értelmes”, „emberhez méltó” tevékenységek (micsoda abszurditás a korábbi korszakok felől nézve!) egyre kizárólagosabban munkaként értelmeződnek. Minél „határtalanabb” ez a munka, annál inkább, hiszen annál kevésbé állíthatjuk bármely tevékenységről, hogy egyértelműen más logikát követne. Az önkéntesség lehet munkatapasztalat szerzés, amely később kamatoztatható. A társasélet lehet kapcsolatépítés, amely később a munka világában ugyancsak kamatoztatható. A munka logikája a határok elbizonytalanodásával egyre kibogozhatatlanabbul átszövi minden tevékenységünket. Harmadrészt pedig – és ez természetesen szorosan összefügg az előző szemponttal – a társadalmi elismerés anyagi és szimbolikus formái változatlanul szinte teljes kizárólagossággal kötődnek a munkához. Nem képzelhető el a jelenlegi viszonyok között, hogy a társadalom részéről megbecsülés és elismerés övezzen olyan tevékenységet, amely valamilyen tág értelemben ne lenne beilleszthető a szervezett munka keretei közé, és amely ne biztosítaná az azt végző személy megélhetését, legyen az akár művészi vagy sportteljesítmény, a szegénység felszámolásáért folytatott küzdelem vagy környezetünk védelme: az elismerés csak piaci közvetítéssel 121

Ebből adódik az a kettősség, hogy a sokat hivatkozott Offe (1984) tanulmányban teljesen meggyőző az érvelés arról, hogy milyen értelemben már nem a szociológiai elemzés kulcsfogalma a munka – csak ebből nem következik a fejtegetés további része a munka egyéni és kollektív marginalizálódásáról. 122 Bár ez természetesen teljes mértékben soha nem lesz lehetséges, ami viszont folyamatosan nyomás alá helyezi a kereső munka logikája szerint működő társadalmat. (Deutschmann 2009)

139

lehetséges. Fontos fejlemény – és szorosan összefügg a bérmunka társadalmának fentebb elemzett megrendülésével –, hogy a munka szubjektivizálódásával ez a szimbolikus elismerés a kötelességteljesítésnek kijáró „méltánylás” helyett egyre inkább kizárólag a kiemelkedő teljesítménynek kijáró „csodálat” móduszában megy végbe (Voswinkel 2009). Voswinkel szerint a munka szubjektiviztálódása, illetve az a tény, hogy ez normává, a munkavállalókkal szemben széles körben érvényesített elvárássá válik, egyre inkább lehetetlenné teszi, hogy az egyén pusztán azon az alapon várjon elismerést társadalmi környezetétől, hogy munkáját tisztességesen végezve, a közösség számára is hasznos teljesítményeket hoz létre, azaz „teljesíti kötelességét”. Az ezért járó elismerést – ami korábban a munkások, elsősorban a szakképzetlen munkát végzők önértelmezésének elsődleges alapja volt – nevezi a szerző méltánylásnak. A kötelességetikai viszonyulás erodálódásával azonban ez egyre kevésbé lehetséges: ha a „munkacselekvés mint önmegvalósítás jelenik meg, akkor a méltánylás formájában megjelenő elismerésnek nincs többé legitim tere” (Voswinkel 2009:113). Az önmegvalósítás kontextusában elismerés kizárólag a kiemelkedő eredménynek jár. A munka szubjektivizálódása tehát „olyan elismerési viszonyokat implikál, amelyekben az elismerés az autonómia játékterein keresztül, a kompetencia, a teljesítmény a siker csodálataként valósul meg.” (Voswinkel 2009:114) Az elismerési viszonyoknak ez az átalakulása egyrészt szervesen következik a munka világában tapasztalható individualizálódási folyamatokból, másrészt fel is erősíti annak bizonyos hatásait. A méltánylás megszűnése elsősorban az újfajta munkaviszonyokban rejlő kettészakító

tendenciákat

erősítheti.

A

munkavállalók

egy jól

körülírható,

némi

leegyszerűsítéssel „hátrányos helyzetűnek” nevezhető része számára a munkához való tartalmi, szubjektivizált viszonyulás egyszerűen nem elérhető, pontosabban az ilyen típusú belső motivációra vonatkozó elvárás esetükben abszurd, irracionális. Miközben a kollektív védelmek és garanciák leépülése és a személyes befektetés fokozódó követelménye (röviden: a bérmunka társadalmának megrendülése) miatt megélhetés és státusz tekintetében már egyébként is bizonytalanabb helyzetbe kerültek, az elismerési viszonyok átformálódása most a harmadik oldalról, az identitás szempontjából is megnehezíti számukra a helyzetet. A kötelességalapú munkaetika eltűnésével (és hogyan is beszélhetnénk még kötelességről, amikor a fizetett munka nehezen megszerezhető jószággá, privilégiummá vált, amelyből csak a rátermettebbeknek jut …) számukra nem marad más, mint a megélhetés kényszerén alapuló, csupasz instrumentális viszonyulás a munkához. Ez nem csak hogy – mint láttuk – nem segíti

140

a karriert és a hatékony munkavégzést, de immár nem is tarthat számot a társadalmi környezet elismerésére, ami deficiteket eredményez az identitásképzés terén, és ezzel természetesen súlyos frusztrációkat hozhat létre az érintett csoportokban. Az, hogy bizonyos csoportok ilyen módon teljesen kimaradnak a társadalmi környezet részéről a fizetett munkához kapcsolódó elismerés minden formájából, az a társadalom integrációja

szempontjából

„munkatársadalomban”

az

is

problematikus,

elismerés

kizárólag

méghozzá

éppen

a

munkához

fizetett

azért,

mert

a

kapcsolódik.

Kulcsfontosságú elméleti kérdés tehát, hogyan alapozható meg a munka világa jelenlegi elismerési viszonyainak egy belső, immanens kritikája. (Honneth 2009) Honneth szerint egy habermasi értelemben vett munkafogalom, amely a munkát a rendszerintegráció szempontjából értelmezi, elzárja az utat az ilyen kritika elől. Ehhez azt kellene szem előtt tartanunk, hogy a „kapitalista munkapiac nemcsak a gazdasági hatékonyság növelésének eszköze, hanem a társadalomintegráció médiumát is alkotja.” Ebből következően „működése olyan morális igények teljesítésétől függ, amelyeknek leírására olyan fogalmakra van szükségünk, mint a ‘polgári tisztesség’, a ‘teljesítménybéli igazságosság’, és az ‘értelmes munka’.” (Honneth 2009:138) Hogy ennek a helyzetnek a kezelésére – ismét Voswinkellel szólva – „patologikus” vagy esetleg alternatív, közösségi megoldások születnek majd, az egyelőre nyitott kérdés. (Voswinkel 2009:119.sk) Az azonban egyértelműnek tűnik, hogy a társadalmi elismerés problémája a bérmunkás korszakát maga mögött hagyó munkatársadalom egyik sarkalatos kérdése lesz. Cselekvéselméleti szempontból pedig az a kérdés tűnik alapvetőnek, vajon az a tény, hogy a gyakorlatban nem, vagy alig különíthetők el egymástól a munka és nem munka jellegű tevékenységek, azt jelenti-e, hogy Hannah Arendt jövendölésének megfelelően minden emberi

tevékenység

elsődlegesen

munka

formájában

zajlik,

vagy

azt,

hogy

szubjektivizálódott munka a határok elmosódásával betölti az arendti és habermasi értelemben vett szabad cselekvés szerepét is. Belevihető-e a ‘cselekvésre’ jellemző autonómia, öncélúság és spontaneitás, a szubjektivizált munkába? Mint azt korábban bemutattam, sok érv szól amellett, hogy ha a szubjektív igényekkel felruházott és más tevékenységektől kevésbé elhatárolható munka elemzése az eddig használt, külső célnak való alárendeltséget és szükségletkielégítést hangsúlyozó munkafogalommal már csak korlátozottan lehetséges, továbbá egyre kevésbé látszanak a munkától határozottan elkülönülő, és vele fogalmilag szembeállítható „más” tevékenységek, akkor a fogalmi

141

dichotómia teljes feloldása lehetne a kézenfekvő megoldás. A korábban elemzett cselekvéselméleti megfontolások alapján azonban nehezen lenne védhető egy olyan munkafogalom, amely a szabad, önmagáért végzett tevékenység, a (kommunikatív) cselekvés vonásait beolvasztaná a szükségletkielégítésre irányuló, külső célnak alárendelt munkába. Ezen az is keveset változtatna, ha a megélhetés – mondjuk egy alanyi jogon, feltétel nélkül járó alapjövedelem formájában – (részben) elszakadna a kereső munkától: a munka ettől nem válna ‘cselekvéssé’.123 A fenti két – egymásnak nyilván ellentmondó – megfontolást figyelembe véve befejezésül amellett szeretnék érvelni, hogy minden, a fogalmi összemosódás irányába mutató jel, és a határok elbizonytalanodásából következő gyakorlati egymásba fonódás ellenére a fogalmi dichotómia nem szűnik meg. Ahhoz azonban, hogy a mai megváltozott helyzetben, a bérmunka társadalmára jellemzőtől nagyon eltérő viszonyok elemzésére is alkalmasak legyenek, maguknak a fogalmaknak, mindenekelőtt a munka fogalmának is meg kellene változniuk, méghozzá két okból. Egyrészt,

mint

az

eddigiekből

láttuk,

az

ipari

társadalomhoz

képest

maga

a

munkatevékenység is nagyon megváltozott. A szubjektivizálódott és határtalan munka nem írható le tökéletesen sem a célracionalitást és a normáktól való függetlenséget hangsúlyozó habermasi, sem a reproduktivitást hangsúlyozó arendti megközelítéssel, sem a közkézen forgó munkadefiníciók bármelyikével. Másrészt, az interaktivitáson alapuló, szabad, spontán, öncélú, normákat megalapozó ‘cselekvés’ (mindkettőjük értelmében) – részben éppen a munka szubjektivizálódása miatt – még inkább háttérbe szorul, szinte eltűnik, és a korábban ilyenként értelmezett cselekvések egy része a munka (megváltozott) logikája szerint kezd működni. Ennek az új munkafogalomnak a kidolgozása azonban minden bizonnyal még nagyon sok kutatást és elméleti vitát igényel. ’Munka’ és ’cselekvés’ fogalmának összemosása első megközelítésben talán könnyű választ adna a munka „határtalanodásának” megragadására, hosszabb távon azonban inkább elzárja a helyzet pontos megértésének és elemzésének útját. Az ‘értelmes munka’ igénylésének jogosságából és kritikai potenciáljából azonban természetesen mit sem von le az a tény, ha nem engedünk annak a csábításnak, hogy a fizetett munkát szabad cselekvésnek minősítsük. Az embernek mindkettőre szüksége van: értelmes, elismerést hozó munkára, és spontán, kreatív, szabad cselekvésre. 123

Elképzelhető, és mindenképpen továbbgondolásra érdemes azonban, hogy ebben az esetben a fizetett munkától való függés gyengülésével hogyan lennének megteremthetők vagy tágíthatók a ’cselekvés’ terei.

142

7. ÖSSZEGZÉS Fejtegetéseim elején abból indultam ki, hogy ha másban nem is, abban egyetérteni látszanak a társadalomkutatók, hogy a modern társadalmak az utóbbi évtizedekben egy intenzív átalakuláson mennek keresztül. Ennek az átalakulásnak a során a munka világában is jelentős változásoknak lehetünk tanúi, sőt a munka társadalomban betöltött helyében-szerepében, a munkához való viszony alakulásában is elmozdulások tapasztalhatók. Vannak, akik paradigmaváltásról beszélnek, a legmerészebbek egy időben a munkatársadalom végét vizionálták. Ahhoz, hogy a jelenkori változásokat leírni és értelmezni tudjuk, két lépés tűnt előzetesen szükségesnek. Az első a munka fogalmának elméleti definiálása, vagyis cselekvéselméleti megközelítésben annak meghatározása, milyen vonások alapján tekinthetünk egy emberi tevékenységet munkának.

Ennek során a munkának hangsúlyozottan nem közgazdasági,

hanem inkább általános, filozófiai-szociológiai megközelítésére voltam kíváncsi. Ehhez a hétköznapi értelmezéseken és a szociológiai definíciókon kívül Hannah Arendt és Jürgen Habermas elméleteit hívtam segítségül. Vizsgálódásaim arra a sajátos eredményre vezettek, hogy a munka elnevezésű tevékenység alapvetően negatívan határozódik meg: legfontosabb jellemzőjének az tűnik, hogy a munka nem szabad, nem önmagáért végzett tevékenység. „Pozitívra” átfordítva azt állapítottuk meg, hogy a munka az a tevékenység, amelyet egy önmagán kívül eső cél érdekében végeznek, lefolyásában ennek a célnak rendelődik alá, és elsősorban a létfenntartásra illetve ezen keresztül tágabb értelemben a társadalom újratermelésére irányul. A definícióból egyértelműen adódik, hogy a munkának lennie kell egy ellentétpárjának: a szabad, önmagáért végzett cselekvésnek. Ezen a ponton a cselekvéselméleti megközelítés érdekes ellentmondásba kerül a hétköznapival. Ez utóbbi értelmezésben ugyanis ez a szabad tevékenység magától értetődően a pihenés, szórakozás, míg a fent említett két szerző cselekvéselméleti megfontolásai alapján kibontott értelmezésben kulcsfontosságú annak a feltételezése, hogy létezik egy olyan szabad, önmagáért végzett, nem célracionálisan szervezett interszubjektív ‘cselekvés’, amely magában foglalhat ugyan ‘szabadidősnek’ tekintett foglalatosságokat, de elsődlegesen egyfajta klasszikus értelemben vett közéleti-civil aktivitáshoz kapcsolódik, mintegy az ókori ‘bios politikos’ modern párjaként.

Ez az ellentmondás, illetve ez utóbbi tevékenységtípus

elsorvadása a munka társadalmában nem okoz gondot: mint láttuk, a „cselekvés” a munkatársadalom logikájába nem is igen fér bele. A probléma éppen a munkatársadalom

143

válságával, illetve a munka újraértelmezési kísérleteivel kerül újra felszínre. Nem túlságosan újszerű meglátás, hogy a fenti módon definiált tevékenység – a munka – elvégzését soha egyetlen emberi társadalom sem nélkülözhette. A különböző korok azonban nagyon különbözően értelmezték és értékelték a munkát. A második szükséges dolog tehát az volt, hogy legalább főbb csomópontjaiban megpróbáljam bemutatni és felvázolni a munka jelentésének változásait. Természetesen azzal az ambiciózus céllal, hogy ezeknek a változásoknak a megértése a jelenkori átalakulások megértéséhez is közelebb vigyen minket. A munka jelentése az újkor kezdetéig – a bemutatott árnyalatok ellenére – szigorúan a létfenntartás kényszeréhez kapcsolódott: az élet értelme, a férfiember kötelességei, becsülete és dicsősége más tevékenységekhez (elsősorban a politikához és a háborúskodáshoz) kötődtek. A reformáció hozadéka, hogy a nemesek, harcosok és püspökök díszes külsőségeit szigorú fekete öltözetre cserélő kálvinista polgár tekintetét a fényes tettek helyett szigorúan a mindennapi munkájára függeszti. A munka – amin ekkor már újszerű módon nem kizárólag a fizikai munkát értik – számára nem elsődlegesen kenyérkereset: a létfenntartás biztosítása másodlagos ahhoz képest, hogy ez földi életének isten által elrendelt célja és értelme, az ember hivatása, alapvető kötelessége. A 17., majd még egyértelműbben a 18. század gondolkodásában, a felvilágosodás rációba, tudományba és haladásba vetett optimista hitében a munka a világ megismerésének és uralmunk alá hajtásának, a javak és a tudás gyarapításának eszközévé válik, azzá az eszközzé, amellyel az ember felülkerekedik a természeten és megvalósítja önmagát. Nem csoda, hogy az utópikus gondolkodásban Bacontől Saint-Simonon át a kommunizmusig mindenütt fontos szerep jut a munkának: a tökéletes társadalom a dolgozó emberek társadalma, az igazi ember a dolgozó, építő, munkájával-tudásával értéket teremtő ember. De a munkának nemcsak az utópiákban, hanem a ténylegesen létező polgári társadalmak fejlődésében is központi szerep jut: a 20. század első felére magától értetődővé szilárdul az a meggyőződés, hogy a teljes, valódi emberi élet definíciószerűen egyet jelent a munkával töltött élettel, méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy tartalmát tekintve mi az a munka. Az egyén státusza fizetett munkájától függ, és munkáján keresztül kapcsolódik be a társadalom életébe. Így érthető, ha a nők is a fizetett munkától várták a tényleges egyenjogúság megvalósulását, és az egyenjogúságért való küzdelem egyik fő célja az ennek útjában álló akadályok lebontása volt. A megvalósuló szocializmus óriási ambícióval fogott hozzá, hogy megszüntesse a különböző munkafajták társadalmi elismertsége közötti különbségeket, ténylegesen emancipálja a fizikai munkát végzőket, és a nőknek a termelő munkába való bevonásával egy csapásra megszüntesse a

144

férfiak és nők közötti hierarchikus viszonyt. Bő nyolc évtized után úgy lépett le a történelem sokat emlegetett színpadáról, hogy bizonyos részsikerek dacára mindkét területen kudarcot vallott. Bár a hivatalos ideológia szintjén minden a munkáról és a dolgozókról szólt, a fizetett munka jelentőségét, szerepét és a munkához való viszonyt illetően nem tudott a nyugati országokétól radikálisan eltérő mintákat kialakítani. 124 Ami a munka jelentését illeti, történeti visszatekintésünk egyik hozadéka mindenképpen annak megállapítása, hogy a felsorolt jelentések nem felváltották egymást, hanem egymásra épültek. A régi jelentéstartalmak háttérbe szorulhattak ugyan, de nem tűntek el, hanem a későbbiekkel helyenként összekapcsolódva a munka értelmezésének és a hozzá való viszonyulásnak meglehetősen tarka palettáját alakították ki. Egyértelműen ezt támasztják alá a témához kapcsolódó empirikus adatfelvételek is: sokak számára a munka csak pénzkereset, de a többség akkor is dolgozna, ha nem lenne szüksége pénzre, fontos a magas kereset, de ötből négy embernek az is fontos, hogy érdekes legyen a munkája. (Medgyesi-Róbert 2008) A sokféle viszonyulásnak a modern bérmunkás társadalomban azonban látszott egy legkisebb közös nevezője: hogy dolgozni kell, hogy a munka fontos, hogy vagy így, vagy úgy, de központi tényezője mind az egyén, mind a társadalom életének, hogy valódi társadalmi elismerés és teljes jogú társadalmi tagság nem képzelhető el a fizetett munka rendszerébe való bekapcsolódás nélkül. A társadalomkutatók között is konszenzus látszott kialakulni a tekintetben, hogy a fizetett munka a központi szociológiai tényállás. Mikor a nyolcvanas évektől először a munkanélküliség, majd az atipikus munkaformák rohamos terjedése egyre komolyabb réseket kezdett ütni a bérmunkás társadalom addig meglehetősen szilárdnak látszó építményén, a fő tendenciát sokan a munka ezen központi szerepének elvesztésében látták, és komoly szellemi energiák mozgósítódtak annak megtalálására, mi veheti át a (bér)munka funkcióit a ‘munka utáni’ társadalomban. Mára azonban úgy tűnik, hogy a probléma, illetve a változás mélyebben fekszik a korábban feltételezettnél. A bérmunkás társadalom teljes szerkezete azon nyugszik, hogy magától értetődően és világosan el tudunk választani egymástól bizonyos dolgokat: a dolgozó és nem dolgozó személyeket, a munkahelyet és az élet más tereit, a munkával töltött időt és a „szabadnak” tekintett időt, és mindenekelőtt a munkának nevezett tevékenységet és a „más” tevékenységeket (bármik legyenek is azok). Ahhoz, hogy egyáltalán kijelentéseket tehessünk 124

Ha volt egyáltalán hatása a szocialista ideológiának ezen a téren, az inkább a szándékolttal ellentétesen alakult: a volt szocialista országokban a nyugati országokhoz képest instrumentálisabb munkaattitűdöt tapasztalunk (Medgyesi-Róbert 1998, Dencső-Salát 2008), a nők körében pedig a megfelelő feltételek megléte nélkül véghezvitt, erőszakolt egyenjogúsítás inkább a hagyományos szerepmegosztás iránti igényt erősítette (Pongrácz 2001, 2005).

145

a munka központi szerepéről vagy annak elvesztéséről, világosan látnunk kell, hogy mi munka, és mi nem. A jelenlegi, sokak által képlékenynek, átalakulóban lévőnek érzékelt társadalmi állapotot alapvetően ezeknek a világos határvonalaknak az eltűnése, vagy óvatosabban fogalmazva, elbizonytalanodása okozza. Egyetértek azonban azokkal a szerzőkkel (Voswinkel-Kocyba 2007), akik óvnak attól, hogy a jelenleg zajló folyamatokban a funkcionális differenciálódás trendjének – amit legkésőbb Spencer óta a modernizáció alapvető ismérvének szokás tekinteni – visszafordulását lássuk. A határok leomlása és az egyes szférák fokozódó interpenetrációja azonban sok tekintetben fogalmaink és elemzési eszközeink újragondolására kell hogy késztessen bennünket. Munka és szabadidő, munka és magánélet viszonyát, de akár munka és oktatás, vagy munka és önkéntes tevékenység viszonyát, mindenekelőtt pedig a fizetett munka helyét és szerepét, illetve a teljes rá épülő intézményrendszert új módon kell végiggondolnunk. Ennek a szempontnak a bekapcsolása minden bizonnyal fontos lehet olyan problémák esetében, mint a munkanélküliség valamint a vele szorosan összefüggő szegénység és kirekesztés kezelése, a másság elfogadása vagy a nemi egyenlőtlenségek felszámolása. Jelen írás utolsó részében arra kerestem a választ, hogy mennyire alkalmas keret a mai társadalmak elemzésére a munkatársadalom illetve a bérmunkás társadalom fogalma. A válaszhoz először is külön kell kezelnünk ezt a két fogalmat. A bérmunka társadalma azt a társadalmi formációt jelöli, amelyben a túlnyomó többség a pénzkereső munkáját egy erős kollektív szabályozásokkal körülbástyázott alkalmazotti munkaviszony keretében végezte, amely jellemzően határozatlan idejű, teljes munkaidős munkaszerződést és egy életen át tartó, megszakítások nélküli alkalmaztatást jelentett, és amelyhez ellátások és jogosultságok sora kapcsolódott, és ennek következtében ezekben a társadalmakban a társadalmi részvétel illetve tagság alapvetően a bérmunkaviszony köré épült. Ez a leírás ma már csak részben felel meg az euroatlanti társadalmak valóságának. A bérmunka társadalma mint elemzési keret a mai társadalmakra már nem vagy csak nagyon komoly megszorításokkal alkalmazható. Kicsit más a helyzet a munkatársadalom fogalmával. Ezt a fogalmat Hannah Arendt nyomán úgy definiáltuk, mint amelyben a tevékenységek meghatározó része munkaként értelmeződik, illetve amelyben a munkát tekintik a legfontosabb emberi tevékenységformának. Ebben az értelemben a munkatársadalomnak akkor lenne vége, ha – mint azt nem egy társadalomkutató feltételezte – a munka jelentősége mind egyéni mind társadalmi szinten csökkenne, és helyette más tevékenységtípusok kerülnének előtérbe. Ebből a szempontból a munka

146

határainak elbizonytalanodása kétértelmű helyzetet teremt. Egyfelől a munka fontossága a kutatások tanúsága szerint nem látszik csökkenni, sőt meghatározó rétegek számára relevanciája a személyes élet szempontjából még nőtt is, és a többség sem csupán megélhetési forrást lát benne. Másfelől azonban nehéz a munkatársadalom változatlan fennállása mellett érvelni, miközben az egyén életében az egyes tevékenységszférák olyan összetett módon kapcsolódnak egymásba, hogy nem azonosítható be egyértelműen a munkának illetve nemmunkának tekintett tevékenység. Minden jel arra mutat azonban, hogy a radikálisan átalakult, éles kontúrjait elvesztett pénzkereső munka változatlanul a megélhetés és a társadalmi státusz alapvető meghatározója, valamint az identitás egyik fő forrása maradt a posztindusztriális társadalmakban. A munka határtalanná válása mintegy „egyetemessé” tette a munka fogalmát: ha az ‘értelmes’, ‘hasznos’, ‘fontos’ tevékenység csak munkaként értelmeződhet, akkor érthető, hogy a munka „ma inkább áll a társadalmi elismerés és identitásképzés középpontjában, mint valaha” (Voswinkel-Kocyba 2007:135). A munkának ez az új társadalma a kiszélesedő lehetőségek, a pluralizálódó élet- és munkaformák, a bizonytalanság, az individualizálódó kockázatok, a csökkenő védelmek, az egyéni erőfeszítések világa. A széles középosztály kipárnázott, biztonságos világa helyett a győztesek és vesztesek, a növekvő társadalmi távolságok kemény világa. Hogy milyen lesz benne élni, az jórészt azon is múlik, hogy sikerül-e a flexibilis és határtalanná váló munkához megtalálni a védelem és a biztonság hasonlóan rugalmas eszközeit. Az pedig, hogy mennyire fogjuk tudni elméletileg sikeresen megragadni ezt az átalakulást, azon is múlik, mennyire sikerül egy korszerűbben kidolgozott szociológiai fogalommal leírni azt a szubjektivizálódott és határait vesztett emberi tevékenységet, amit munkának nevezünk.

147

FÜGGELÉK 1. 1.ábra

"A munka csak pénzkereset" Iskolai végzettség szerinti eltérés a nem nyugdíjasok körében

32

alapfokú

20

középfokú

49

48

15

37

70

felsőfokú

0%

20%

13

40%

nem ért egyet

60%

80%

egyet is ért, meg nem is

18

100%

egyetért

N=nem nyugdjasok

2. ábra

"Akkor is dolgoznék, ha nem kellene pénz" Iskolai végzettség szerinti eltérés a nem nyugdíjasok körében

30

alapfokú

20

20

középfokú

13

felsőfokú

0%

50

16

64

16

20% nem ért egyet

72

40%

60%

egyet is ért, meg nem is

80%

100%

egyetért

N=nem nyugdjasok

148

3. ábra

"A munka csak pénzkereset" Településtípus szerinti eltérés a nem nyugdíjasok körében

43

Budapest

20

45

város

17

38

község

0%

37

38

17

20%

46

40%

nem ért egyet

60%

egyet is ért, meg nem is

80%

100%

egyetért

N=nem nyugdjasok

4. ábra

"A munka csak pénzkereset" Nemek szerinti eltérés a nem nyugdíjasok körében

férfi

37

17

45

47

nő

Teljes minta 0%

18

42 20% nem ért egyet

17 40%

35

40 60%

egyet is ért, meg nem is

80%

100%

egyetért

N=nem nyugdjasok

149

5.ábra

"Akkor is dolgoznék, ha nem kellene pénz" Nemek szerinti eltérés a nem nyugdíjasok körében nincs szignifikáns eltérés férfi

nő

27

18

21

Teljes minta 0%

55

18

24

61

18 20% nem ért egyet

58 40%

60%

egyet is ért, meg nem is

80%

100%

egyetért

N=nem nyugdjasok

Forrás: Tárki ISSP Work Modul 2005, saját számítás

150

FÜGGELÉK 2. INTERJÚVÁZLAT EDDIGI ÉLETPÁLYA
Kérem, először is mondja meg, mi a foglalkozása! Ez a tanult szakmája is? ha a kettő nem ugyanaz, illetve ha második szakmát is kitanult - Miért váltott, miért nem dolgozik eredeti szakmájában?
Miért ezt a szakmát választotta?
Amikor még a tanulmányait végezte, illetve mielőtt először munkába állt, mik voltak a vágyai, tervei, elvárásai leendő munkájával kapcsolatban, „mire készült”?
Milyen szempontok vezették, amikor első munkahelyét kiválasztotta? ha nem említi ezeket a szempontokat: - Szerepet játszott a döntésében, hogy magas legyen a kereset? Mennyire volt fontos ez a szempont? -

Szerepet játszott a döntésében … az , hogy biztos állása legyen hogy jók legyenek az előmeneteli lehetőségek a munkaidő rugalmassága a szabadidő mennyisége hogy érdekes legyen a munkája hogy önállóan dolgozhasson hogy munkája társadalmilag hasznos legyen hogy munkájával másokon segítsen


Most is ezen a munkahelyen dolgozik? ha nem - Miért változtatott? -

Hányadik munkahelye a mostani?


Miért döntött a mostani munkahelye mellett?

151

ha nem említi ezeket a szempontokat: - Szerepet játszott a döntésében, hogy magas legyen a kereset? Mennyire volt fontos ez a szempont? -

Szerepet játszott a döntésében … az , hogy biztos állása legyen hogy jók legyenek az előmeneteli lehetőségek a munkaidő rugalmassága a szabadidő mennyisége hogy érdekes legyen a munkája hogy önállóan dolgozhasson hogy munkája társadalmilag hasznos legyen hogy munkájával másokon segítsen JELENLEGI MUNKA


Most szeretnék többet megtudni a jelenlegi munkájáról! Beszéljen, kérem, arról, hogy milyen tevékenységet végez!
Mennyire fontos ez a tevékenység az Ön számára?
Milyen gyakran fordul elő, hogy úgy érzi, büszke a munkájára?
És milyen gyakran érzi úgy, hogy örömet talál a munkájában?
Kérem beszéljen arról, hogy milyenek a munkahelyén a munkakörülmények!
Mennyi a napi munkaideje?
Milyen gyakran fordul elő, hogy ténylegesen ennél több időt tölt a munkahelyén / munkája végzésével? Esetleg előfordul-e, hogy ennél kevesebbet tölt munkával?
Kérem, mondja el, milyen gyakran és mennyi szabadságot vesz ki! Mennyire szól bele ebbe a munkahelye?
Előfordul-e, hogy szabadsága ideje alatt munkájára gondol vagy hiányzik a munkája?
Ha lehetősége lenne rá, dolgozna-e többet, hogy többet keressen? Miért? ha nem

152

-

Dolgozna-e fél munkaidőben fele fizetésért? Vagy csak valamivel kevesebbet?


Mennyire dolgozik önállóan? Milyen módon és milyen gyakran ellenőrzik a munkáját?
Mennyire okoz stresszt a munkája? Mennyire érzi lelkileg megterhelőnek?
Mennyire elégedett jelenlegi munkájával? Mennyire elégedett -

magával a tevékenységgel, amit végez?

-

a körülményekkel?

-

a keresetével?

-

az előmeneteli lehetőségekkel

-

a céggel ahol dolgozik?


Megváltoztatta-e valamilyen szempontból az Ön által végzett munka? Hogyan?
Előfordul-e, hogy a munkája a munkán kívül is megváltoztatja a hangulatát, kedélyállapotát? Pozitív vagy negatív irányba?
Véleménye szerint alkalmas-e a jelenlegi munkája arra, hogy fejlessze képességeit, készségeit, gyarapítsa ismereteit?
Mennyire érzi úgy, hogy munkájában a képességeit ki tudja használni, „meg tudja mutatni, mit tud”? VÁGYAK, TERVEK
Kérem próbálja meg leírni, milyen lenne az Ön számára ideális munka,munkahely, vagyis mit választana, ha semmilyen korlátozás, kényszerítő tényező nem játszana szerepet, és a döntés csak Önön múlna?
Vállalna-e olyan munkát, ami a mostanihoz képest tartalmában fontosabb, jobban érdekli vagy hasznosabbnak tartja, ha ott kevesebb lenne a fizetése?
vagy: ha jelenlegi munkája fontos, érdekes számára: Otthagyná-e jelenlegi munkáját egy az Ön számára kevésbé érdekes, vagy kevésbé fontos, de jobban fizető állásért?
Tervezi-e, hogy belátható időn belül munkahelyet változtat? Miért? Ebben az esetben milyennek tartja az esélyeit, könnyen találna-e munkát?
Ha anyagilag nem lenne rászorulva (például nyerne a lottón, örökölne), folytatná-e jelenlegi munkáját?

153

-

Miért?


ha ezt nem folytatná: Vállalna-e más fizetett munkát? Miért?
ha egyáltalán nem vállalna fizetett munkát: Mit csinálna a felszabaduló idejében?
ha vállalna munkát: Mit csinálna, ha lenne pénze, de nem dolgozhatna? Mit gondol, hogyan érezné magát? MÁS TEVÉKENYSÉGEK
Vannak-e a pénzkereső munkáján kívül más olyan tevékenységek az életében, amelyekről elmondhatja, hogy fontosak az Ön számára? Kérem, hogy a lehető legszélesebb értelemben vegyen tekintetbe minden Ön által végzett tevékenységet! Sorolja fel – ha van ilyen – hogy milyen egyéb fontos tevékenységeket folytat! ha nem említ semmit, fel kell sorolni, illetve fel kell sorolni az általa nem említett területeket -

Végez-e Ön valamilyen rendszeres hobbi jellegű tevékenységet? Ez mekkora szerepet játszik az életében?

-

Végez-e … 

szabadidő, sport, hobbi jellegű tevékenységet



karitatív, önkéntes,



helyi vagy más közéleti, egyesületi tevékenységet



otthoni-háztartási-családi tevékenységet (ápolás-gondozás is!)



önellátási célú vagy kölcsönösségi alapon végzett munkát


Van-e az imént felsorolt tevékenységei között, amelyikre azt mondaná, hogy „büszke rá”? És olyan, amelyikben örömet talál?
Van olyan ezek között a tevékenységek között, amelyikről elmondható, hogy abban képességeit ki tudja használni, „meg tudja mutatni, mit tud”?
Ha az itt említett tevékenységeit – a munkáját is beleértve - sorrendbe kellene állítani aszerint, hogy, az Ön számára mennyire fontosak, melyik lenne az első? Kérem, ezúttal tekintsen el a dolog anyagi vonzatától! És melyik lenne a második? A harmadik?
Előfordult-e már, hogy úgy érezte, hogy a munkája valamilyen más fontos tevékenységének a kárára van?

154

Mit tett ilyenkor? (Elképzelhető esetleg ennek a fordítottja?)
Honnan ismeri azokat az embereket, illetve honnan vannak azok a barátai , akikkel munkaidőn kívül találkozik, problémáit megbeszéli, adott esetben segítséget kér?
Szokott-e a munkatársaival munkájuktól független dologról beszélgetni ?
Van-e a munkatársai között olyan, akivel munkaidőn kívül is szokott találkozni? És akit a barátjának nevezne?
Van még valami, amit a munkájával kapcsolatban fontosnak tartana elmondani? KÖSZÖNÖM A BESZÉLGETÉST!

155

FELHASZNÁLT IRODALOM Albert Fruzsina – Dávid Beáta (2007): Embert barátjáról. A barátság szociológiája. Századvég, Budapest. Altorjai Szilvia – Róbert Péter (2006): Munkaorientáció, emberi tőkemegtérülés. In: Kolosi Tamás, Tóth István György, Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 2006, Budapest, TÁRKI. Andorka Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest. Applebaum, Herbert (2008): „A munka fogalma a nyugati gondolkodásban”. Café Bábel, 2008/56–57. Arendt, Hannah (1994): Vita Activa oder Vom tätigen Leben. Piper, München. Arendt, Hannah (1995): A hagyomány és a modern korszak. In: uő: Múlt és jövő között: nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Osiris, Budapest. Arisztotelész (1984): Politika. Gondolat, Budapest. Arisztotelész (1987): Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Budapest Ashford, Sheena – Noel Timms (1992): Europe at Work. In: uők: What Europe Thinks. A Study of Western European Values. Aldershot, Dartmouth. Bacon, Francis (1995): Új Atlantisz. Nippon Kiadó, Budapest. Baethge, Martin (1994): Arbeit und Identität. In: Beck, Ulrich – Elizabeth Beck-Gernsheim (Hrsg.): Riskante Freiheiten. Individualisierung in modernen Gesellschaften. Suhrkamp Verlag, Frankfurt.a.M. Bánfalvy Csaba (2003): A munkanélküliség szociálpszichológiájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest. Bakan, Mildred (1979): Hannah Arendt’s Concepts on Labour and Work. In: Melvyn A. Hill (ed.): Hannah Arendt: The Recovery of the Public World. St. Martin’s Press, New York. Bauman, Zygmunt (2005): „A munkaetikától a fogyasztás esztétikájáig”. Replika, 2005/51–52. Bauman, Zygmunt (2008): „Munka”. Café Bábel 2008/56-57. Bebel, August (1976): A nő és a szocializmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Beck, Ulrich (2000): Die Seele der Demokratie: die bezahlte Bürgerarbeit. In: Beck, Ulrich (Hrsg.): Die Zukunft von Arbeit und Demokratie. Suhrkamp,Frankfurt a.M. Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba. Századvég, Budapest. Beck, Ulrich (2007): Freiheit statt Vollbeschäftigung! Ein Interview zum Thema Grundeinkommen und Alternativen zur Erwerbgesellschaft: Gespräch mit Konstantin Sakkas. In: uő.: Schöne neue Arbeitswelt. Suhrkamp Verlag, Frankfurt a.M. Belinszki Eszter (1997): „A munka nemesít? Elméleti magyarázatok a nők munkaerő-piaci helyzetéről”. Szociológiai Szemle, 1997/1.

156

Bell, Daniel (1974): The Coming of Post-Industrial Society. Heinemann, London. Bessenyei István (2000): A munka és a tanulás integrációja: közvetítő mechanizmusok vagy hálózatosodás? Tézisek a nemzeti IWL konfereciára. http://members.chello.at/i.bessenyei/nemzkonfbes.htm. Blaskó Zsuzsa (2009): Családtámogatás, gyermeknevelés, munkavállalás. In: Monostori Judit-Őri Péter-S. Molnár Edit-Spéder Zsolt (szerk.): Demográfiai portré 2009. Jelentés a magyar népesség helyzetéről. KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest Bosch, Gerhard (2001): „Perspektiven der Arbeitsgesellschaft: für ein neues Leitbild sozialdemokratischer Politik in der Arbeitswelt“. Vorwärts: Zeitung der SPD Hessen-Süd, 2001/September. Bourdieu, Pierre (1994): Férfiuralom. In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Replika Kör, Budapest Brandt, Juliane (2001): „Adalékok a munka fogalmának református koncepciójához a 19. századi Magyarországon”. Korall 2001 / Ősz-Tél Brocker, Manfred (1992): Materialien zu einer Geschichte der Arbeit. In: uő.: Arbeit und Eigentum. Der Paradigmenwechsel in der neuzeitlichen Eigentumstheorie, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt. Bukodi Erzsébet (2005): Női munkavállalás és munkaidő-felhasználás. In: Nagy Ildikó- Pongrácz Tiborné –Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2005. TÁRKI-ICsSzEM, Budapest Castel, Robert.(1993): „A nélkülözéstől a számkivetettségig – a kiilleszkedés pokoljárása”. Esély, 1993/3. Castel, Robert (1998): A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája. Budapest, Max Weber Alapítvány–Wesley Zsuzsanna Alapítvány–Kávé Kiadó Castel, Robert (2005): Die Stärkung des Sozialen: Leben im neuen Wohlfahrtsstaat. Hamburger Ed., Hamburg. Castells, Manuel (2005): Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. I. kötet: A hálózati társadalom kialakulása. Gondolat-Infonia, Budapest. Condorcet, M.J.A.N. de (1986): Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Gondolat, Budapest. Conze, Werner (1972) : Arbeit. In: Conze, Werner – Otto Brunner – Reinhart Koselleck (Hrsg.): Geschichtliche

Grundbegriffe.

Historisches

Lexikon

zur

politisch-sozialen

Sprache

in

Deutschland. Klett-Cotta, Stuttgart. Csite András (2009): Boldogtalan kapitalizmus? A mai magyarországi társadalom értékpreferenciáinak néhány jellemzője. Közjó és Kapitalizmus Intézet, Műhelytanulmány No. 10. http://kozjoeskapitalizmus.hu/files/MT10.Csite_.Ertek_.2008.pdf.

157

Dahrendorf, Ralf (1983): Wenn der Arbeitsgesellschaft die Arbeit ausgeht. In: Matthes, Joachim (Hrsg.): Krise der Arbeitsgesellschaft? Verhandlungen des 21. Deutschen Soziologentages in Bamberg, 1982 Campus Verlag, Frankfurt a.M. Dahrendorf, Ralf (1994): A modern társadalmi konfliktus. Gondolat, Budapest. Dalminé Kiss Gabriella (1994): „Munka és szabadidő”. Szociológiai Szemle, 1994/3. Dencső Blanka – Salát Janka (2008): A munka nem dicsőség dolga, de nem is átok TÁRKI Sajtóközlemény 2008.02.07. http://www.tarki.hu/hu/news/2008/kitekint/20080207.html Deutschmann, Christoph (2009): A normál munkanap. Az ipari időelrendezés történelmi funkciója és korlátai. In: Weiss János (szerk): A munka fogalma a frankfurti iskolában. Replika 2009/68 Elgarte, Julia (2010): „Az alapjövedelem és a nemi szerepek szerinti munkamegosztás összefüggései” Esély, 2010/5. EUROSTAT (2010): Employment and Unemoployment Database http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/employment_unemployment_lfs/data/database Faludy, Susan (1991): Backlash – The Undeclared War against Women. Anchor Books / Doubleday, New York. Falussy Béla (2004): Az időfelhasználás metszetei. Új Mandátum, Budapest. Felkai Gábor (1993a): Jürgen Habermas. Áron Kiadó, Budapest. Felkai Gábor (1993b): „Kritikai megjegyzések a habermasi cselekvéselmélethez”. Szociológiai Szemle, 1993/3–4. Ferge Zsuzsa (2000): A társadalom pereme és az EU. In: Ferge Zsuzsa.: Elszabaduló egyenlőtlenségek. HRSzE, Budapest. Füstös László (2000): Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban (1978–1998). Módszertani füzetek, MTA Szociológiai Intézet, Budapest Frey Mária (szerk.) (2007): Szociális gazdaság kézikönyv. Budapest, OFA Frey Mária (2009): Nők és férfiak a munkaerőpiacon – a Lisszaboni Növekedési és Foglalkoztatási Stratégia céljainak a tükrében. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné (szerk): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2009. TÁRKI – Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest. Fryer, David (1992): Psychological or Material Deprivation: Why Does Unemployment Have Mental Health Consquences? In: McLaughin, E. (ed.): Understanding Unemployment. Routledge, London/NY. Gábos András – Szívós Péter (2004): Szegénység Magyarországon az EU-csatlakozás küszöbén. In: Kolosi Tamás-Tóth István György-Vukovich György (szerk.):Társadalmi Riport 2004 Budapest, TÁRKI-Századvég GfK Hungária – Ipsos Nemzeti MédiaAnalízis 2005.IV – 2006.I. negyedév http://www.gfk.hu/sajtokoz/news44.htm.

158

Giddens, Anthony (1995): Szociológia, Osiris, Budapest Gorz, André (1989): Critique of Economic Reason, Verso, London. Gorz, André (1999): „Minimumjövedelem és állampolgáriság”. Szociológiai Figyelő 1999/November. Gorz, André (2000): Arbeit zwischen Misere und Utopie. Suhrkamp, Frankfurt a.M. Gottschall, Karin – G. Günter Voß (2003): Entgrenzung von Arbeit und Leben – Zur Einleitung. In: uők (Hrsg.): Entgrenzung von Arbeit und Leben. Zum Wandel der Beziehung von Erwerbstätigkeit und Privatsphäre im Alltag, Rainer Hampp Verlag, München Gregor Anikó (2008): Olvadóban vannak-e a nemi sztereotípiák? TÁRKI Sajtóközlemény 2008.11.11. http://www.tarki.hu/hu/news/2008/kitekint/20081111.html Guggenberger, Bernd (1988): Wenn uns die Arbeit ausgeht Die aktuelle Diskussion um Arbeitszeitverkürzung, Einkommen und die Grenzen des Sozialstaats. Hanser, München/Wien. H. Sas Judit (1984): Nőies nők, férfias férfiak. Akadémiai Kiadó, Budapest Habermas, Jürgen (1968): Arbeit und Interaktion. In: uő: Technik und Wissenschaft als Ideologie. Suhrkamp, Frankfurt a.M. Habermas, Jürgen (1982): A Reply to my Critics. In: Held, David – John B. Thompson (eds): Critical Debates. Cambridge, Mass., MIT Press Habermas, Jürgen (1985): A kommunikatív cselekvés elmélete. A Filozófiai Figyelő és a Szociológiai Figyelő különkiadványa, ELTE, Budapest. Habermas, Jürgen (1994a): Technika és tudomány mint ideológia. In: uő. Válogatott tanulmányok, Atlantisz, Budapest. Habermas, Jürgen (1994b): A cselekvésracionalitás aspektusai. In: uő. Válogatott tanulmányok, Atlantisz, Budapest. Hausen, Karin (2000): Arbeit und Geschlecht. In: Kocka, Jürgen – Claus Offe (Hrsg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Campus Verlag, Frankfurt a.M./New York. Heller Ágnes (1982): Habermas and Marxism. In: Held, David – John B. Thompson (szerk): Critical Debates, London, Macmillan. Hérodotosz (2000): A görög-perzsa háború. Osiris, Budapest. Hésziodosz (2005): Munkák és napok. Európa, Budapest. Hielscher, Volker (2000): Entgrenzung von Arbeit und Leben? Die Flexibilisierung von Arbeitszeiten und ihre Folgewirkungen für die Beschäftigten. Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung GmbH, http://bibliothek.wz-berlin.de/pdf/2000/ii00-201.pdf. Hirsch, Joachim (1999): Zukunft der Arbeitsgesellschaft. http://www.labournet.de/diskussion/arbeit/hirsch.html.

159

Honegger, Claudia - Stefan Hradil - Franz Traxler (Hrsg.): Grenzenlose Gesellschaft? Verhandlungen des 29. Kongresses der Deutschen Gesellschaft für Soziologie in Freiburg 1998. Wiesbaden, Leske+Budrich Honneth, Axel (1980): Arbeit und instrumentales Handeln. Kategoriale Probleme einer kritischen Gesellschaftstheorie. In: Honneth, A. – U. Jaeggi (Hrsg.): Arbeit, Handlung, Normativität. Suhrkamp, Frankfurt a.M. Honneth, Axel (2009): Munka és elismerés. Kísérlet egy újrafogalmazásra. In: Weiss János (szerk): A munka fogalma a frankfurti iskolában. Replika 2009/68 Hradil, Stefan (1987): Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Von Klassen und Schichten zu Lagen und Milieus. Leske + Budrich, Opladen. Huizinga, Johan (1990): Homo ludens: Kísérlet a kultúra játék-elméleteinek meghatározására. Univerzum, Szeged. Inglehart, Ronald F. (1989): Kultureller Umbruch. Campus Verlag, Frankfurt a.M./New York Inglehart, Ronald F. – Christian Welzel. (2005): Modernization,Cultural Change, and Democracy: The Human Development Sequence. Cambridge University Press, New York. Isengard, Bettina (2005): Unterschiede im Freizeitverhalten: Ausdruck sozialer Ungleichheitsstrukturen oder Ergebnis individualisierter Lebensführung? DIW, Berlin Ivánné Hild Márta (1997): „A marxi elmélet “újrafelfedezésének” története. A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról” Eszmélet 1997/34 http://www.freeweb.hu/eszmelet/34/ivanne34.html Jahoda, Marie – Paul F. Lazarsfeld – Hans Zeisel (1999): Marienthal: szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Budapest, Új Mandátum. Jarvis, Peter (2002): Az egész életen át tartó tanulás szociológiai perspektívái. http://feek.pte.hu/feek/feek/index.php?ulink=645 Juhász Borbála (2008): „A női munka” Café Bábel, 2008/56–57. Kádár Judit (2002): „Otthonod az uradé”. Médiakutató 2002/Tél. http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade/02.html Klages, Helmut (2000): Engagement und Engagementspotential in Deutschland. In: Beck, U. (Hrsg.): Die Zukunft von Arbeit und Demokratie. Suhrkamp, Frankfurt a.M. Kleemann, Frank – Ingo Matuschek – G. GünterVoß (2002): Subjektivierung von Arbeit. Ein Überblick zum Stand der Diskussion. Rohtext zu einem Beitrag In: Manfred Moldaschl – G.Günter Voß (Hrsg.): Subjektivierung von Arbeit, R. Hampp, München/Mering. http://www.arbeitenundleben.de/downloads/Subj_Klemann%20u.a.%20SubjArb.pdf Kocka, Jürgen (2001a): „Thesen zur Geschichte und Zukunft der Arbeit”. Neue Arbeitswelt, Bundeszentrale für politische Bildung, Bonn, http://www.bpb.de/publikationen/DNJGQC, 0,Thesen_zur_Geschichte_und_Zukunft_der_Arbeit.html.

160

Kocka, Jürgen (2001b): „Az európai történelem egyik problémája: a munka”. Korall, 2001/ŐszTél. Kohli, Martin (1990): Társadalmi idő és egyéni idő. Az életút a modern társadalom szerkezetváltozásában. In: Gellériné Lázár Márta (szerk.): Időben élni. Történeti-szociológiai tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kohli, Martin (1994): Institutionalisierung und Individualisierung der Erwerbsbiographie. In: Beck, Ulrich – Elizabeth Beck-Gernsheim (Hrsg.): Riskante Freiheiten. Individualisierung in modernen Gesellschaften. Suhrkamp, Frankfurt a.M. Kolbenschlag, Madonna (1999): Búcsúcsók Csipkerózsikának. Csokonai Kiadó, Debrecen. Krausz Tamás (2008): Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág, Budapest. Krémer Balázs (2003): Uniós politikák és Nemzeti Akciótervek a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelemre. MeH STRATEK Stratégiai Füzetek 15. Kurz-Scherf, Ingrid – Julia Lepperhoff –Alexandra Scheele: „Arbeit und Geschlecht im Wandel: Kontinuitäten, Brüche und Perspektiven für Wissenschaft und Politik”. gender...politik...online, Dezember 2006. http://web.fuberlin.de/gpo/pdf/kurzscherf_lepperhoff_scheele/kurz_scherf_lepperhoff_scheele.pdf Laky Teréz (1998): „Változó fogalmak a munka változó világában”. Közgazdaságtudományi Szemle, 1998/2. Laky Teréz (1999): „A foglalkoztatás növelése Nyugat-Európában”. Magyar Tudomány, 1999/2. Laky Teréz (2001): A munka világa. http://people.mokk.bme.hu/~kornai/laky/biblio.html. Laky Teréz (2006): Az atipikus foglalkozásokról. http://people.mokk.bme.hu/~kornai/laky/biblio.html. Lévai Katalin (2000): A nő szerint a világ. Osiris, Budapest. Lukács György (1971): Az emberi gondolkodás és cselekvés ontológiai alapzatai. In: uő.:Utam Marxhoz, Magvető, Budapest. Marx, Karl (1962): Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. KJK, Budapest. Marx, Karl (1967): A tőke. I. könyv. MEM 23. kötet. Kossuth, Budapest. Marx, Karl (1974): A tőke. III. könyv. MEM 25. kötet. Kossuth, Budapest. Marx, Karl – Friedrich Engels (1976): A német ideológia. MEM 3. kötet, Kossuth, Budapest. Marx, Karl – Friedrich Engels (1980): A kommunista párt kiáltványa, Kossuth/Kárpáti Kiadó, Budapest/Uzsgorod. Matthes, Joachim (Hrsg.): Krise der Arbeitsgesellschaft? Verhandlungen des 21. Deutschen Soziologentages in Bamberg, 1982 Campus Verlag, Frankfurt a.M.. Medgyesi Márton – Róbert Péter (1998): Munka-attitűdök: időbeli és nemzetközi összehasonlítás. In: Kolosi Tamás-Tóth István György-Vukovich György (szerk.): Társadalmi Riport 1998, Budapest, TÁRKI

161

Medgyesi Márton – Róbert Péter (2008) Munkaattitűdök időbeli változása és nemzetközi összehasonlítása. Az OTKA T 46648 sz. kutatásának zárójelentése. http://real.mtak.hu/1520/1/46648_ZJ1.pdf. Mezei Tibor – Török Emőke: „A munka társadalma”, Liget 1996/November Mikl-Horke, Gertrude (1991): Industrie- und Arbeitssoziologie. R. Oldenbourg, München/Wien. Morel, Julius és mások (szerk.) (2000): Szociológiaelmélet. Osiris, Budapest. Mückenberger, Ulrich – Claus Offe – Ilona Ostner (2010): „Az állam által garantált alapjövedelem: napjaink szociálpolitikai szükségszerűsége”. Esély, 2010/5. Neményi Mária (1999): Csoportkép nőkkel, Új Mandátum, Budapest. Némedi Dénes (2005): A klasszikus szociológia. Napvilág, Budapest. Németh András (2007): Mi is az idő?–- Történeti időszociológiai és időantropológiai vázlatok. http://www.iskolakultura.hu/iol/iol2007_1_54–75.pdf. Oexle, Otto Gerhard (2000): Arbeit, Armut, „Stand” im Mittelalter. In: Kocka, Jürgen – Claus Offe (Hrsg.): Geschichte und Zukunft der Arbeit, Campus Verlag, Frankfurt a.M./New York Offe, Claus (1984): Arbeit als soziologische Schlüsselkategorie? In: uő.: Arbeitsgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt a.M./New York. Offe, Claus (2000): A munka mint szociológiai kulcskategória? In: Felkai Gábor–Némedi Dénes– Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II. Szociológiai irányzatok a XX. században. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Offe, Claus (1995): „Freiwillig auf die Anteilnahme am Arbeitsmarkt verzichten”. Frankfurter Rundschau, 19. Juli 1995. Offe, Claus – Rolf G. Heinze (1990): Organisierte Eigenarbeit: das Modell Kooperationsring Frankfurt/M ; New York, Campus Verlag GmbH Parekh, Bikhu (1978): Hannah Arendt’s Critique of Marx. In: Melvyn A. Hill (ed.): Hannah Arendt: The Recovery of the Public World. St. Martin’s Press, New York. Passerini, Luisa (2003): A nők és a feministák története. Balassi Kiadó, Budapest. Pintér Róbert (2007): Úton az információs társadalom megismerése felé. In: uő. (szerk.): Az információs társadalom. Budapest, Gondolat/Új Mandátum. Platón (1984): Törvények. In: Platón összes művei, 3. kötet, Európa, Budapest. Platón (2008): Az állam. Cartaphilus Könyvkiadó. Pongrácz Tiborné (2001): Család és a munka szerepe a nők életében. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2001. TÁRKI – SzCsM, Budapest. Pongrácz Tiborné (2005): Nemi szerepek társadalmi megítélése. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2005. TÁRKI – SzCsM, Budapest.

162

Pongrácz Tiborné – Murinkó Lívia (2009): Háztartási munkamegosztás. Azonosságok és különbségek Európában. In: Nagy Ildikó –Pongrácz Tiborné (szerk): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2009. TÁRKI – Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest. Rákosi

Mátyás

(1953):

Beszéd

a

budapesti

pártaktíván.

1953.

július

11.

http://mek.niif.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/rakosis0.htm. Rifkin, Jeremy (2003): Das Ende der Arbeit und ihre Zukunft. Fischer, Frankfurt a.M. Sarkady János (szerk.) (1960): A demokrácia bölcsője. Gondolat, Budapest. Schadt Mária (2003): „Feltörekvő dolgozó nő”. Nők az ötvenes években, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs. Schatz, Holger (2004): Arbeit als Herrschaft: die Krise des Leistungsprinzips und seine neoliberale Rekonstruktion, Unrast, Münster. Schulze, Gerhard (2000): „Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája”. Szociológiai Figyelő, 2000/1–2. Simonyi Ágnes (1996): A munka, változó értékek, régi és új formák. In: Tausz Katalin – Várnai Györgyi (szerk.): Rejtőzködő jelen. HRSzE, Budapest. Somlai Péter (1986): Konfliktus és megértés. Budapest, Gondolat. Somlai Péter (2007): A posztadoleszcensek kora. Bevezetés. In: Somlai Péter – Bognár Virág – Kabai Imre (szerk.): Új ifjúság. Szociológiai tanulmányok a posztadoleszcensekről. Budapest, Napvilág. Somlai Péter (2008): Háztartások és közösségek. A családpolitika irányai a Szovjetunióban 1917 után. In: uő.: Társas és társadalmi. Napvilág, Budapest. Spéder Zsolt (2002): A szegénység változó arcai. ARTT – Századvég, Budapest. Straub, Eberhard (2008): „Munkátlanság csak az élet (Nemes tétlenség)”. Lettre, 2008/67. Sullerot, Evelyne (1971): A női munka története és szociológiája, Budapest, Gondolat Könyvkiadó TÁRKI ISSP Work Modul 2005. Munka III. nemzetközi adatok, TDATA-G66, Budapest, TÁRKI Adatbank. Thuküdidész (1960): Athén hivatása – ahogy Periklész látta. In: Sarkady János (szerk.): A demokrácia bölcsője. Gondolat. Budapest. Tocqueville, Alexis de (1983): A demokrácia Amerikában. Gondolat, Budapest. Van Parijs, Philippe (1992): Competing Justifications of Basic Income. In: uő. (szerk.): Arguing for Basic Income. London, New York, Verso. Van Parijs, Philippe (2003): Real Freedom for All. What (If Anything) Can Justify Capitalism? Oxford, Clarendon Press. Van Parijs, Philippe (2010): „Alapjövedelem: egy egyszerű és erőteljes gondolat a huszonegyedik század számára”. Esély, 2010/5.

163

Veblen, Thorstein (1975): A dologtalan osztály elmélete In: uő.: A dologtalan osztály elmélete: Válogatás Veblen műveiből Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Voß, G. Günter (1994): Das Ende der Teilung von „Arbeit und Leben“? In: Beckenbach, Niels – Werner van Treeck (szerk.): Umbrüche gesellschaftlicher Arbeit. Verlag Otto Schwartz & Co., Göttingen. Voß, G. Günter (2010): Arbeit. In: Kopp, Jürgen – Bernhard Schäfers (Hrsg.): Grundbegriffe der Soziologie, VS Verlag für Sozialwissenschaften, Wiesbaden. Voswinkel, Stephan (2009): Csodálat, méltánylás nélkül? A duplán szubjektivizált munka elismerésének paradoxonjai. In: Weiss János (szerk): A munka fogalma a frankfurti iskolában, Replika 2009/68 Voswinkel, Stephan – Hermann Kocyba (2007): „A munka határainak leomlása. Az elszemélytelenedéstől a folyamatos önmenedzselésig”. Replika, 2007/59. Weber, Max (1970): A tudomány mint hivatás. In: uő. Állam, politika, tudomány, KJK, Budapest. Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest. Weber, Max (1999): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/4, KJK, Budapest. Woolf, Virginia. (2006): Három adomány. Európa Könyvkiadó, Budapest. WORKS Project Glossary (2009): „Subjectification of work” http://www.worksproject.be/term.php?term=Subjectification%20of%20work Z. Karvalics László (2007): Információs társadalom – mi az? Egy kifejezés jelentése, története és fogalomkörnyezete. In: Pintér Róbert (szerk.): Az információs társadalom. Gondolat/Új Mandátum, Budapest.

164