Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori iskola
Dobrocsi Szilvia
A magyar büntetőeljárás korszerűsítésének kísérlete: a jogi személyek elleni eljárás, a közvetítés és a távoltartás Doktori értekezés tézisei
Témavezető: Dr. Erdei Árpád egyetemi tanár
Budapest 2011
2
I. RÉSZ A KITŰZÖTT TUDOMÁNYOS FELADAT, A KUTATÁSI TÉMA RÖVID ÖSSZEFOGLALÁSA
A büntetőeljárás XIX. század során kialakult, általánosan elfogadott rendszere az utóbbi évtizedekben Európa-szerte változásnak indult. A társadalmi, politikai, gazdasági újdonságok a bűnözés jellegének megváltozását eredményezik, melyekre valamilyen formában a büntetőeljárásnak is reagálnia kell. A folyamatosan alakuló büntetőpolitikai
célok
és
elgondolások
következtében
megállapítható,
hogy
napjainkban a korszerű büntetőeljárás revíziója zajlik. Az eljárás olyan új jogintézményekkel gazdagodik – nem csak hazánkban, hanem kontinensünk valamennyi országában – melyek korábban nem tartoztak a büntetőeljárás területére, sőt, évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt az, hogy ezek – minden korabeli próbálkozás ellenére – valaha is beépülnek majd a büntetőjogi felelősségre vonás folyamatába. A ma megfigyelhető változások is azt a felvetést erősítik, hogy olyan intézmények kerülnek be a büntetőeljárásba, melyek nem feltétlenül oda tartoznak, sőt, többnyire nem is szerencsés ezeket összekeverni a büntetőeljárással. A gyakorlatban az új jogintézmények jogalkalmazási bizonytalanságot okoznak, részben homályos jogszabályi hátterük, részben a joggyakorlat teljes hiánya miatt. A jövő büntetőeljárásának felépítése folyik tehát, de a folyamat végének, illetve sikerének megjövendöléséhez jövőlátónak kellene lenni. Jelenleg mást nem tehetünk, mint hogy a mai tendenciákat megvizsgáljuk és azokból vonunk le következtetéseket a büntetőeljárás
jelenlegi
működésére,
jövőbeli
lehetőségeire,
a
módosítások
szükségességére vonatkozóan. Kutatásaim során abból az alapvetésből indultam ki, hogy az utóbbi években a magyar büntetőeljárás számos új eszközzel és intézménnyel gazdagodott. Ezek alkalmazására,
3
céljaik elérésére azonban véleményem szerint a büntetőeljárás nem feltétlenül alkalmas. Az újdonságok közül három olyan eszközt illetve intézményt választottam ki, melyek mindegyike az utóbbi tíz év jogalkotói változtatásainak eredménye. A jogi személy büntetőjogi felelősségéről, a közvetítői eljárásról és a távoltartás szabályozásáról szól a munkám. Korábban egyik sem volt még a büntetőeljárás része, bár létükről, bevezetésük szükségességéről alkalmanként nagy jogirodalmi vita folyt a XX. század meghatározó jogtudósai között. Az is közös bennük, hogy bevezetésüket a társadalmi, bűnelkövetési változásokra reagáló új büntetőpolitikai irányvonalak meghatározása indokolta, azzal, hogy korábbi tapasztalatok híján – csupán más országok gyakorlatának tanulmányozásával – nem lehetett biztosan tudni, hova vezet majd az új szabályok bevezetése. A három említett jogintézmény továbbá abban is hasonlít egymásra, hogy a – nem minden esetben kiforrott formában megjelenő – hazai igények kielégítésén túl – állítólagos – nemzetközi nyomásra cselekedett a jogalkotó az új szabályok kidolgozásakor. Mára bebizonyosodott ugyan, hogy a nemzetközi szervezetek, elsősorban az Európai Unió dokumentumai nem kötelezték a tagországokat a szóban forgó
rendelkezések
bevezetésére,
a
hazai
büntetőpolitikai
irányvonalak
kidolgozásakor mégis elsősorban ezekre támaszkodtak a kodifikátorok. A jogi személy elleni eljárás A jogi személy büntetőjogi felelősségének bevezetését a XX. század eleje óta tartó jogirodalmi vita után európai uniós kötelezettségeinkre hivatkozva határozta el a jogalkotó. Az Európai Unió dokumentumai valóban sürgetik a jogi személyek szankcionálását különböző gazdasági, pénzügyi jogsértések elkövetéséért, de csak példaként említik a büntetőeljárás során történő felelősségre vonást.
4
A disszertációban azt vizsgáltam, hogy a büntetőeljárás a mai formájában – arra tekintettel, hogy természetes személy elkövető felelősségének megállapítására alkották meg – alkalmas-e a jogi személyek büntetőjogi szankcionálására. Az eljárási szabályok elemzésén túl nem hagyhattam figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jogi személy felelősségének büntetőjogi jellege megkérdőjelezhető, továbbá, hogy a jelenleg kiszabható szankciók nem büntetőjogi természetűek, hanem kifejezetten közigazgatási jellegűek, melyek csupán annyiban kapcsolódnak a büntetőeljáráshoz, hogy ennek során szabja ki őket a bíróság. A jogi személy elleni büntetőeljárás valójában nem is a büntetőjogi felelősségről szól. A büntetőeljárás a terhelt felelősségének megállapítására irányul,
melynek
következtében ha a bűnössége bebizonyosodik és a törvényi feltételek teljesülnek, a jogi személy is joghátránnyal sújtható. A disszertációban rámutatok arra, hogy a jogalkotó tulajdonképpen kikerülte a felelősségi forma nyílt meghatározásának problémáját. A jogi személy felelőssége közvetlenül nem, csak a törvény által megkívánt („bűnös”) kapcsolat fennállása kapcsán bizonyítandó. A jogszabály csalóka címe – a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről – nem a büntetőjogi felelősségről, hanem a büntetőjogi intézkedésekről szól. A jogi személlyel kapcsolatban azt kell felmérni, hogy valóban szükség van-e büntetőeljárásbeli szankcionálásra. Ha igen, meg kell határozni a jogi személy eljárási pozícióját, a jogi személyt megillető jogokat és a vele szemben érvényesítendő alapelveket és garanciákat. Ez esetben szükség van a jogi személlyel kapcsolatos eljárás eljárási szabályainak kidolgozására, mert a büntetőeljárás szabályai erre jelenleg nem alkalmasak. Ha ez nem megoldható, véleményem szerint nyugodt szívvel visszatérhet
a
jogalkotó
a
közigazgatási
és
a
polgári
eljárásban
történő
szankcionáláshoz, mely jellegében hasonló joghátrányokkal fenyegeti a jogi személyt és nem veti fel a büntetőjogi felelősség, a kollektív tudat, a büntetés alkalmazása, a terhelti jogok érvényesítése, az ártatlanság vélelme, stb. problémáját, mellyel a jelenlegi szabályozás hasztalan próbál megküzdeni.
5
A közvetítői eljárás A korábban ugyancsak ismeretlen közvetítői eljárás bevezetését a restoratív büntetőpolitika XX. századi
megerősödése, valamint a nemzetközi szinten
kibontakozó, a bűncselekmények áldozatai jogainak védelmét előtérbe helyező irányzat indokolta. A közvetítői eljárás természete idegen a büntetőeljárás jellegétől, megegyezésre, jóvátételre irányul, mely a klasszikus, az elkövető felelősségének megállapítását, megbüntetését célul tűző büntetőeljárásban nem értelmezhető. Kutatásaim során a restoratív büntetőpolitika erősödését, a sértett eljárásbeli helyzetének változását elemeztem elsőként. A mediáció bevezetésével az állam a terhelt szankcionálását kiadja a kezéből azért, hogy a sértett érdekeit előtérbe helyezve biztosítsa ez utóbbinak a sérelmei miatti kártérítést. A sértett szerepének felértékelődése tehát napjaink büntetőeljárásának újdonsága, mely alapvetően idegen a terheltre koncentráló büntetőjogi felelősségre vonási rendszertől. Ezzel együtt a büntetőpolitika változásai helyet szorítottak a közvetítői eljárásnak a büntetőeljárás hagyományos rendszerében. A disszertációban a közvetítői eljárással kapcsolatban ugyancsak az eljárási kérdésekre koncentráltam. Megállapítottam, hogy a mediáció a rendelkezésre álló statisztikák és egyéb források alapján – rövid története ellenére – működő és kedvelt eljárás hazánkban. Büntetőeljárási szabályozási szempontból igazán nagy problémák nincsenek vele, a kérdés csupán annyi, hogy a jogalkotó mit szeretne elérni a közvetítői eljárás bevezetésével. Azt kell eldöntenie, hogy a hagyományos punitív, vagy az újonnan megerősödött restoratív szemléletnek enged teret. Az előbbi megközelítés a társadalom védelmét minden más érdek fölé helyezi és a büntetőjog szabályait is e szerint alakítja, minden jogsértést megtorol, az terhelt és a sértett „egyezkedését”, a büntetőjogi felelősségre vonás elkerülését nem biztosítja. Az utóbbi ezzel szemben a társadalmi igazságosság gondolatát félretéve az egyénre koncentrál, különösen a sértettre, és az őt ért sérelem jóvátételére ad lehetőséget a terhelt számára
6
úgy, hogy a büntetés szükségességét háttérbe szorítja, vagyis jóvátétel esetén a terheltnek mentességet biztosít. A jelenlegi rendszer ennek ötvözete, mely bizonyos esetekben lehetővé teszi a közvetítői eljárás alkalmazását, más – helyenként talán ok nélkül kizárt – bűncselekmények kapcsán nem engedi a mediációt. Bármelyikről legyen is szó, a jogpolitikai elképzeléseket az egyik irányába kell koncentrálni és arra tekintettel kell az eljárási szabályokkal való megfelelést biztosítani. Ehhez azonban mindenekelőtt tisztázni kell, milyen szándék áll a mediáció bevezetésének hátterében. Az eljárási szabályokat a kiválasztott célhoz kell igazítani annak érdekében, hogy megfelelően alkalmazható alternatív jogintézménnyé váljon a mediáció. A távoltartás A távoltartás bevezetésével a jogalkotó büntetőeljárási eszközt kíván alkalmazni egy meglehetősen kínos, az utóbbi években előtérbe került társadalmi jelenség, a családon belüli erőszak kezelésére. A jogalkalmazási gyakorlatban és a családon belüli erőszak ellen küzdő civil szervezetek tájékoztatásaiban megjelenő kétségek azonban arra utalnak, hogy a megvalósítás nem sikerült tökéletesen. A terminológia pontossága egyébként önmagában megkérdőjelezhető, mert nem kifejezetten a családon belül, hanem inkább a hozzátartozók, az elkövetővel együtt élő személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények tartoznak ebbe a körbe. Rendkívül széles körben, bármely szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elrendelhető a távoltartás kényszerintézkedés, mellyel elvész az a törekvés, hogy kifejezetten a családon belüli erőszak eseteire alkossanak egy alkalmas visszatartó eszközt. A kutatásaim során annak vizsgálatát tekintettem elsődlegesnek, hogy a távoltartás illeszkedik-e
a
büntetőeljárás
kényszerintézkedésekkel
szemben
szabályozási támasztott
rendszerébe, hagyományos
megfelel-e
a
törvényességi
7
követelményeknek, és a jogalkalmazási tapasztalatok alapján valóban indokolt-e a büntetőeljárásbeli szabályozása. Vizsgálataim során megállapítottam, hogy a távoltartás kényszerintézkedéskénti meghatározása nem szerencsés, inkább egyfajta kényszerűség a jogalkotó részéről. A megalkotott részletszabályok továbbá nem szolgálják az elsődlegesen kiemelt célt, a sértett védelmét, mert a távoltartás rövid időre szól, végrehajtása gyakran nem ellenőrizhető, és nem támogatják olyan szociális intézmények és mechanizmusok, melyek segítségével a sértett maga mögött tudja hagyni a káros kapcsolatot. A terhelt szempontjából a távoltartás az annak célját meghaladó túlzott mértékű jogkorlátozást eredményezhet, a terhelt elhelyezését, életvitelének fenntartását segítő szociális háló pedig ez esetben is lyukasnak tűnik. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy a szabályozás pontosításához és hatékonyságának növeléséhez jogalkotónak abban kellene állást foglalnia, hogy mi a távoltartás célja. Ha a sértett védelme, ahogy azt a távoltartást bevezető törvény indokolása is megjelöli, akkor nincs értelme büntetőeljárási kényszerintézkedés álruhába bújtatni az intézkedést. Elrendelése időigényes, mert bírói határozatot igényel,
és
hatékonysága
az
elmúlt
évek
tapasztalatai
alapján
igencsak
megkérdőjelezhető. A sértett védelmét a jelenleg rendőrségi és polgári jogi keretek között megvalósuló ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás is elláthatná, ahhoz nincs szükség büntetőeljárási intézkedésre. Ha a büntetőeljárás alá vont terhelt magatartásával a sértettet súlyosan veszélyezteti, akkor el lehet vele szemben rendelni a legsúlyosabb jogkorlátozással járó kényszerintézkedést, az előzetes letartóztatást. Ha a távoltartás célja viszont valójában – a modern kor szellemének megfelelően – a bizonyítási eljárás sikerének biztosítása, esetleg a bűnismétlés veszélyének megelőzése, úgy a sértett érdekeit félretéve a büntetőeljárás hatályos szabályai megfelelő megoldási lehetőségeket kínálnak. A távoltartás a jelenlegi formájában egyébként sem nem nyújt megoldást a legégetőbb problémákra – nem biztosít
8
elegendő időt és lehetőséget a bántalmazottnak az újrakezdéshez, és ellehetetleníti a terhelt életét. A büntetőeljárásnak minden körülmények között ragaszkodnia kell saját elveihez, így a távoltartás esetében – különösen, ha a kényszerintézkedések alkalmazására általánosan irányadó szükségesség-arányosság elv érvényesülését vizsgáljuk – nem tolerálhatja azokat a jogkorlátozásokat, melyeket a terhelt a távoltartás során ténylegesen és potenciálisan elszenved. A büntetőeljárás akkor fogadhatja be a távoltartás intézményét, ha az egyéb kényszerintézkedések alkalmazása során érvényesített alapelvek és figyelembe vett jogok itt sem szenvednek csorbát. Kutatásaim alapján úgy vélem, hogy ez egyelőre nem megoldott. Úgy gondolom, hogy az új jogintézmények akkor ereszthetnek gyökeret a büntetőeljárásban, ha nem haladják meg annak kereteit. Meg kell vizsgálni, hogy az eljárás jellege, természete hol állja útját a modernizációs törekvéseknek és hol ad lehetőséget kompromisszumra. A változás az élet, és így a jogrendszer fejlődésének természetes velejárója, de nem mindegy, milyen jellegű és volumenű módosításról van szó. A büntetőeljárás sajátosságait meg kell őrizni, és az új jogintézményeket – amennyiben valóban szükség van rájuk – úgy kell megalkotni, hogy az alapvető jogokba történő erőteljes beavatkozásukat megfelelő garanciák bástyázzák körül. Az Európai Unió hatása a magyar jogfejlődésre Az új jogintézmények kialakulása kapcsán nem lehet figyelmen kívül hagyni az Európai Unió egyre növekvő befolyását a büntetőjog területén. A kezdetekkor, az európai együttműködés korai időszakában szó sem esett a tagállamok büntetőjogának közelítéséről. Később, ahogy az Európai Unió egyre több területre kiterjesztette befolyását, úgy indult el a tagállami büntetőjogok közelítése, majd harmonizációja, ám tényleges egységesítésre a mai napig nem került sor, mert a tagállamok, mint szuverenitásuk utolsó bástyáját őrzik büntetőjoguk feletti ellenőrzési jogukat. Az
9
„európai büntetőjog” kialakulása azonban minden bizonnyal már nem sokat várat magára. A tudományos feladat – a fentiek alapján – annak elemzése volt, hogy a büntetőeljárás szerepfelfogása hogyan változott az elmúlt időszakban, és az új jogintézmények mennyire illenek bele a büntetőeljárás hagyományos rendszerébe. A változás oka, hogy új feladatokat kap az eljárás, és hagyományos feladatait is alkalmanként új keretek között kell ellátnia. A vizsgálat arra is kitért, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre a korszerű büntetőeljárás megalkotására. A politikai, társadalmi változások szükségszerűen hatással vannak az eljárásra, új célok kitűzésére serkentenek, új intézmények bevezetését inspirálják. Egyes változások azonban nem illenek a büntetőeljárásba, más felfogást képviselnek, áthágják az eljárás hagyományos kereteit, sértik az eljárási garanciákat, alapjogokat. Ilyen esetekben nem biztos, hogy valóban alkalmas a büntetőeljárás az adott probléma megoldására. Az is előfordulhat, hogy az új igényekre reagálva a büntetőeljárás hagyományos felfogásának átértékelésére van szükség. Ezzel azonban vigyázni kell, mert nem szabad az eljárási szabályokat az éppen aktuális kriminálpolitikai elvek szerint alakítgatni. Tartós, jól működő rendszerre van szükség, melynek védelme és fenntartása érdekében a józan és megfontolt fejlesztési, korszerűsítési lehetőségektől sem szabad elzárkózni.
II. RÉSZ AZ ELVÉGZETT VIZSGÁLATOK ÉS A FELDOLGOZÁS MÓDSZEREI Kutatásaim során számos kutatási módszert alkalmaztam. A tételes jog vizsgálatán túl a hazai és a nemzetközi szakirodalom minél teljesebb körű feldolgozására törekedtem. Összehasonlító jogi módszerekkel próbáltam elemezni az egyes európai országok vonatkozó jogszabályait és megvizsgáltam az Európai Unió szabályozását elsősorban a III. pillérbe tartozó „Rendőrségi és Igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben”
10
(korábban bel- és igazságügyi együttműködés), valamint a Lisszaboni Szerződés nyomán módosított bűnügyi együttműködés tekintetében. Ugyancsak elemeztem a fontosabb nemzetközi egyezményeket. Jogtörténeti módszereket alkalmaztam a büntetőeljárás
egyes
megszerzéséhez,
ezek
intézményeinek gyökereinek
fejlődésével
feltérképezéséhez.
összefüggő
ismeretek
Megvizsgáltam
civil
szervezetek összefoglalóit, elemzéseit, ismeretterjesztő kiadványait. Adatokat kértem bíróságoktól és felhasználtam a Központi Igazságügyi Hivatal tanulmányait és statisztikáit. Kutatásaimat a Maastrichti Egyetem és a hágai Békepalota könyvtárában, az Országgyűlési Könyvtárban, egyéb egyetemi könyvtárakban végeztem. A vizsgált jogintézményekkel kapcsolatban elsősorban a másodlagos szakirodalom feldolgozására került sor. A dogmatikai analízis módszerét alkalmaztam az egyes intézmények jogrendszerbeli helyének meghatározásakor és megvalósíthatóságának vizsgálatakor. A disszertáció megírása során igyekeztem a vizsgált jogintézményeket kifejezetten eljárási jogi szempontból elemezni. Egy ilyen vizsgálat során azonban természetesen nem mellőzhető teljes egészében a jogintézmények anyagi jogi megoldásaira való kitekintés, valamint az egyes megoldások szükségességének boncolgatása. Éppen ezért az eljárási szabályok vizsgálatát megelőzően valamennyi fejezetben szó esik az adott jogintézmény
kialakulásának
körülményeiről,
történetéről,
az
anyagi
jogi
szabályozással összefüggésben leggyakrabban felmerülő kritikai észrevételekről.
III. RÉSZ A KUTATÁS TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEINEK ÖSSZEFOGLALÁSA A jogi személy a büntetőeljárásban A kutatás kiindulópontja az, hogy a kontinentális rendszerű büntetőeljárási rendszerekben a természetes személy felelősségének vizsgálata az eljárás célja, a terhelti pozícióban más (értsd: jogi személy) nem állhat. A büntetőeljárási intézmények szabályozása is úgy épül fel, hogy jelentős részük csak természetes személy terhelt vonatkozásában érvényesíthető.
11
A jogi személy büntetőjogi felelősségének szükségessége a büntető anyagi jogban merült fel, természetesen, de a klasszikus dogmatikai keretek közé hosszú ideig nem sikerült beilleszteni ezt a rendszeridegen képződményt.1 A jogi személy büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatban megannyi cikk és tanulmány született az utóbbi évtizedben. Számos szerző foglalkozott a felelősségre vonás dogmatikai hátterével, a büntető anyagi jogi szabályozás lehetőségeivel és mikéntjével. Megvizsgálták a nemzetközi trendeket és az európai országok törvénykönyveit és gyakorlatát. Elemezték az egyes külföldi szabályozások kialakulásához vezető utakat és azok legfontosabb tételeit próbálták értelmezni a hazai viszonyok között. A jogi személy felelősségre vonásának anyagi jogi kérdéseit szinte minden oldalról körüljárták, de eljárási jogi elemzésekkel adós maradt a szakirodalom.2 A magyar jogrendszer soha nem ismerte a jogi személyek büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségét. A jogi személyeket gazdálkodásuk körében elkövetett szabálytalanságaikért polgári és közigazgatási jogi szankcióval lehet sújtani, ennél többre, büntetőjogi szankcionálásra a 2001. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Jszt.) hatályba lépését megelőzően nem kerülhetett sor. A büntetőjog nem tudta értelmezni a konstrukciót. A jogirodalom szerint már a XVIII. században is szükségesnek tartott jogintézmény bevezetésére végül állítólagos külső nyomásra került sor.3 A jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló 2001. évi CIV. törvény elfogadását – az indokolás szerint – hazánk európai uniós csatlakozása tette szükségessé, mert az Európai Unió előírta tagjai és a csatlakozni kívánó államok számára azt, hogy belső jogukban tegyék lehetővé a jogi személyek büntetőjogi 1
Lásd: Finkey Ferencz: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1914.; Hacker Ervin: Az egyesületek büntetőjogi cselekvőképessége és felelőssége. Grill cs. és kir. udvari könyvkereskedése Benkő Gyula Budapest bizománya. Pécs, 1922.; Moór Gyula: A jogi személyek elmélete. Budapest, 1931 2 Lásd (többek között): Dr. Lévai Ilona: Societas delinquere potest avagy egy jogelv eróziója. Magyar Jog 1994. 6. 369-377. o.; Kígyóssy Katinka: A jogi személyek büntetőjogi felelőssége. Magyar Jog, 1999. 12. 747-757. o.; Fantoly Zsanett: Gondolatok a jogi személyek büntetőjogi felelőssége Btk-ba történő bevezetésének szükségességéről. Jogelméleti Szemle 2/2/2001:[14] lev.; Sárközy Tamás: Büntetőjogi intézkedések a jogi személyekkel szemben? Magyar Jog. 2002. 8. 449-456. oldal; Sántha Ferenc: A jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi jogkövetkezmények. Jogtudományi Közlöny. 2002. 6. 230-240. o; Nagy Zoltán András: A jogi személy büntetőjogi felelősségét megállapító törvényről. Jura. 2009/1. pp 94-100.; stb 3 Lásd a Jszt. indokolását
12
szankcionálását. A törvény megalkotásának ez a legfontosabb és legtöbbet emlegetett oka.4 Ha pontosabban utánajárunk, azonban, kiderül, hogy az EU nem kötelezettséget állapított meg, csupán ajánlást fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy tagjai igyekezzenek a jogi személyek jogellenes tevékenységét a polgári és közigazgatási szankcionálástól eltérő módon – például büntetőjogi eszközökkel – büntetni. Kötelezettséget egyik dokumentum sem írt elő.5 A jogi személy büntetőjogi felelősségének meghatározására – a korábbiakban már említettek szerint – nem került sor. A büntetőjogi intézkedések alkalmazásának felelősségi kérdései komoly fejtörést okoznak. A büntetőjogi problémákon túl azonban az eljárási szabályozás is nagy nehézségeket támaszt. Egyértelmű, hogy bármilyen jó is egy anyagi jogi szabály, legalább ugyanilyen fontos egy jól működő eljárás kialakítása is, mert megfelelő eljárási szabályok nélkül a legpontosabb anyagi jogi szabály sem érvényesíthető. A jogi személyek büntetőjogi szankcionálása kérdésében minden jel szerint nem sikerült hatékony eljárási szabályokat alkotni. A szabályozás hiányos, pontatlan, és nem vesz tudomást a korábbiakban már említett azon tényről, hogy a büntetőeljárási szabályozás elsősorban természetes személy terhelt vonatkozásában értelmezhető. A Jszt. adhéziós jellegű szabályozásából az következik, hogy előírásai mellett a büntetőeljárási törvény, mint háttérjogszabály rendelkezéseire tekintettel kell eljárni, ami nem kis gondot okoz akkor, ha az egyes szabályok kifejezetten természetes személyre vonatkoznak. A Jszt. – mivel az indokolás szerint egyértelműen nem terheltnek tekinti a jogi személyt – nem von analógiát a terhelt és a szervezet helyzete között, így azonban a terheltre vonatkozó rendelkezések a jogi személyek kapcsán alkalmazhatatlanok. A disszertációban rámutatok arra, hogy a jogi személyt az eljárás során megillető jogok, a szervezetet védő alapelvek és garanciák köre homályos. Bár a Jszt. 4
Sárközy Tamás: Büntetőjogi intézkedés szervezetekkel szemben? In. Sárközy Tamás: Kormányzás, civil társadalom, jog. Budapest, 2004. 194-205 pp 5 Sárközy (2004) 194 p
13
nagyvonalúan a Be. rendelkezésinek alkalmazását rendeli, ez nem nyújt segítséget annak megítélésében, hogy a jogi személy milyen pozícióban vesz részt az eljárásban, megilletik-e a büntetőeljárás évszázadok óta érvényesülő alapelvei, többek között az ártatlanság vélelme, az önvádra kötelezés tilalma, és hogy hogyan érvényesül a bizonyítási teher hagyományos szabálya vele kapcsolatban. Az eljárási szabályok hiányosságai következtében sérülhet jó hírnévhez való joga, és súlyos érdeksérelmet is szenvedhet a nyilvánosság elvének érvényesülése végett. Az alapelvekkel összefüggő problémákon túl az eljárás egyéb szabályai is hiányosak. Az eljárást lezáró határozattal összefüggő rendelkezések ellentmondásosak, és további szabályozási problémák is gátolják a hatékony és tisztességes eljárást. A disszertáció célja ezen eljárási problémák felkutatása, azonosítása és feltárása volt, majd a problémák tükrében eljárási jogi javaslatok megfogalmazása. A jogi személy büntetőjogi szankcionálásával összefüggő de lege ferenda javaslatok: A Jszt. tételes felsorolásban megerősíthetné a jogi személyre vonatkozó eljárási garanciákat és alapelveket. Elfogadva azt, hogy a jogi személy nem terhelt, a Jszt. (vagy a Be.) bevezethetné az „eljárás alá vont jogi személy” eljárási pozícióját, és a többi résztvevőhöz hasonlóan pontosan meghatározhatná jogait, kötelezettségeit és a rá vonatkozó eljárási garanciákat és az érvényesítendő alapelveket. Véleményem szerint az ártatlanság vélelme, az önvádra kötelezés tilalma, az anyanyelv használatának elve a jogi személlyel (illetve annak képviselőjével) kapcsolatban is érvényesítendő alapelvek. Az eljárásban részt vevő egyéb személyekhez hasonlóan a jogi személy részéről is
felmerülhetnek
nyilvánosságra
olyan
kerülésének
körülmények,
titkok,
megakadályozására
információk, a
jogi
melyek
személynek
méltányolható érdeke fűződik. Éppen ezért indokolt lenne a nyilvánosság kizárására indítványozási joggal rendelkező személyek körét a jogi személy képviselőjével kiegészíteni, vagy a Jszt-be egy erre vonatkozó passzust betűzni.
14
A jogi személy képviselőjének lehetőséget kell biztosítani saját anyanyelvének használatára, mely különösen napjainkban, az egész világot behálózó multinacionális vállaltok korában jelentős, melyeknél az adott országban működő leányvállalat vezetője nem feltétlenül az ország nyelvének ismerője. Pontosan rendelkezni kell arról, hogy a jogi személy (jogi vagy törvényes) képviselője megtagadhatja-e a tanúvallomást. A jogi képviselővel kapcsolatban válaszom egyértelműen igen, mert a terhelt védője sem kötelezhető azon információk nyilvánosságra hozatalára, melyekhez a terhelttel való szakmai munkája során jutott hozzá. Úgy vélem, továbbá, hogy a jogi személy szempontjából – utalva az 1) pontban foglaltakra is – az a legmegfelelőbb megoldás, ha a jogi személy törvényes képviselője tanúként nem köteles válaszolni a jogi személy ügyben való érintettségével összefüggésben feltett kérdésekre, valamint azokra, melyek a jogi személy helyzetét alapvetően érintik. A jogbiztonság követelménye megkívánja, hogy a jogi személy ellen folyó eljárás lezárásáról akkor is rendelkezzen a bíróság, ha a vádiratban foglaltak ellenére nem alkalmaz szankciót. A Be-nek a kizárásra és a védőre irányadó rendelkezéseit a jogi személy esetében is alkalmazni kell. A közvetítői eljárás A közvetítői eljárás bevezetését – a jogi személlyel kapcsolatos eljárással szemben – valóban európai uniós előírás tette kötelezővé.6 A 2006. évi CXXIII. törvény hatályba lépését megelőzően a magyar jog nem adott lehetőséget a bírói útról való ilyen irányú elterelésre, a terhelt és a sértett „egyezkedésére”. Az Európa Tanács az 1980-as évek 6
A Tanács kerethatározata (2001. március 15.) a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról
15
közepétől kibocsátott ajánlásai nyomán végül az Európai Unió Tanácsának 2001. március 15-én kelt kerethatározata kötelezte a tagállamokat a közvetítői eljárás bevezetésére. A közvetítői eljárás – annak ellenére, hogy bevezetését viszonylag kevés szakmai és társadalmi vita előzte meg7 – a tapasztalatok fényében elfogadott és működő alternatív eljárásnak tekinthető. Mégis van néhány olyan, az európai trendek és ésszerűségi okok alapján megfontolásra ajánlott javaslat, mely az eljárás javítását szolgálhatja. A disszertációban megfontolásra ajánlott de lege ferenda javaslatok: Amennyiben a közvetítői eljárás célja a sértett számára nyújtandó jóvátétel és kártérítés, akkor az eljárás egésze során lehetőséget biztosíthatna a törvény a közvetítői eljárás indítványozására, nem korlátozva azt elsősorban a vádirat benyújtását megelőző eljárási szakaszra. Szükségesnek tartom a közvetítői eljárás lehetőségének kiterjesztését annak érdekében is, hogy az eljárás korai szakaszában a mediáció keretein kívül jóvátételt teljesítő terhelt ne veszítse el a közvetítői eljárásra utalás és az enyhébb megítélés lehetőségét. Megfontolandó az ötéves szabadságvesztés, mint a közvetítői eljárásra utalható bűncselekmények legfelső büntetési tételének átgondolása. A vagyon elleni bűncselekmények esetén ezt meghaladó büntetéssel sújtható cselekmény esetén is lehetőséget adhatna a törvény a közvetítői eljárásra, amennyiben a terhelt képes megfelelő jóvátételt adni. Ilyen esetben természetesen nem kerülhetné el a terhelt a bírósági eljárást, de a bíróság korlátlanul enyhíthetné büntetését a tevékeny megbánásra tekintettel.
7
Bárándy Péter: Közvetítői eljárás. In. Az európai büntetőjog kézikönyve (szerk. Kondorosi Ferenc és Ligeti Katalin). Budapest, 2008. 681-687. 686. oldal
16
Amennyiben a sértett a bűncselekmény elkövetése után, de nem annak következtében elhunyt, indokoltnak tartom a hozzátartozóknak fellépési lehetőséget biztosítani a jóvátétel végett. A távoltartás Az új jogintézmény lényege, hogy – többek között – családtagok sérelmére elkövetett erőszakos cselekmény alapos gyanúja esetén a bíróság az elkövetőt eltávolíthatja addigi környezetéből és családtagjai (a sértettek) közeléből a törvény szabályainak megfelelően. A
távoltartás
bevezetésének
alapjául
szolgáló
családon
belüli
erőszak
visszaszorításának igénye mindenképpen méltányolandó, de a megvalósítás és a szabályozás jelenlegi formája nem túl szerencsés és semmi esetre sem életszerű. Nehéz úgy meghatározni a távoltartás részletes szabályait, hogy azok a terhelt egyéb jogait ne sértsék. Egyesek szerint a családon belüli erőszak megoldását nem a büntetőjog területén kell keresni, mert az természeténél fogva nem alkalmas ezen érzékeny terület kezelésére. Véleményem szerint átgondolt és megvalósítható szabályozás kidolgozása esetén nem indokolt különválasztani a büntetőeljárást és a hozzátartozók közötti erőszak megoldását, mert bűncselekmény elkövetése esetén szükség van a büntető jogszabályok alkalmazására. Nem zárhatjuk ki ezt a kérdéskört a büntetőeljárásból, mert az azon kívüli (a bántalmazót érintő, közigazgatási vagy polgári eljárásban megvalósuló) jogkorlátozás még komolyabb aggályokat ébreszt. Összetett rendszer kidolgozása indokolt azonban, melyben a rendőrön, a polgári és büntető bíróságon kívül a gyámhatóság, a család- és gyermekvédelmi szolgálat is együtt dolgozik a megelőzés és az utókezelés céljából. Jogi segítségnyújtásra is szükség van, valamint a Nyugat-Európában számos országban működő férfiak átmeneti otthonára, ahol a bántalmazók a távoltartás tartama alatt átmenetileg
17
tartózkodhatnak és segítséget kaphatnak. Ehhez kapcsolódik továbbá az, hogy a távoltartás célja több külföldi országban nem csupán a sértett védelme, hanem a terhelt visszavezetése közvetlen környezetébe, a konfliktusok feloldása, a további békés együttélés elősegítése. Nem eltávolítani akarják a bántalmazót, hanem átmeneti távollét után visszavezetni családi környezetébe. Ez hazánkban egyelőre nagyon távolinak tűnik; a cél egyelőre a bántalmazó eltávolítás a sértett környezetéből büntetőeljárási és egyéb eszközökkel. A büntetőeljárás azonban csak akkor fogadhatja be a távoltartás intézményét, ha az egyéb kényszerintézkedések alkalmazása során érvényesített alapelvek nem szenvednek csorbát és a terhelt jogainak korlátozására okkal kerül sor. A jelenlegi távoltartási rendszer nem felel meg e követelményeknek. A disszertációban megfontolásra ajánlott de lege ferenda javaslatok: Családon belüli erőszak esetében indokolt lehet, hogy a magánindítvány hiánya ne akadályozza a büntetőeljárás megindítását, mert sok esetben a félelem vezérli a feljelentést mellőző sértettet. Az eljárás során túlzottnak tartom a sértett indítványtételi jogát a kényszerintézkedés
elrendelésére,
mely
példátlan
a
büntetőeljárási
kényszerintézkedések szabályozásában. Nem feledve azt, hogy a távoltartásra okot adó bűncselekmények egy része személyes jellegű, s így érzékenyen érinti a sértettet, véleményem a büntetőeljárásban az ügyész megfelelő jogosultsággal és kompetenciákkal rendelkezik a távoltartás indokoltságának megállapítására. A
laikus
és
érzelmileg
érintett
sértett
ilyen
irányú
felhatalmazása
visszaélésekhez és az eljárás megnehezítéséhez is vezethet. Jogterületeken átívelő, a terheltet segítő szociális ellátórendszert kell létrehozni és működtetni annak érdekében, hogy a távoltartásra kötelezett terhelt élete a
18
kényszerintézkedés alkalmazása következtében ne lehetetlenüljön el, mert nem ez a távoltartás célja. A távoltartás végrehajtása ellenőrzésének hatékony rendszerét kell kidolgozni annak érdekében, hogy az intézkedés valóban megfelelően működjön és hatékonyan visszatartsa az elkövetőt a további bűnelkövetéstől.
IV. RÉSZ A KUTATÁS EREDMÉNYEINEK HASZNOSÍTÁSI LEHETŐSÉGEI 1. A jogi személy A jogi személy büntetőjogi felelősségét kifejezetten eljárási szempontból vizsgáló tudományos munkákból hiány van a hazai jogirodalomban. Az eljárási szabályok elemzése, a hiányosságok feltárása és vizsgálata a jogalkotónak jelenthet segítséget a szabályozás finomításánál. 2. A közvetítői eljárás A közvetítői eljárás céljának meghatározásával kirajzolódik a jogintézmény valódi értéke és megnyílnak a további szabályozási lehetőségek. A jogalkotó mellett a jogalkalmazók is hasznosan forgathatják a közvetítői eljárással kapcsolatos kimutatásokat és elemzéseket. 3. Távoltartás A távoltartás szabályainak átgondolására és módosítására van szükség, mert a jelenlegi rendszer nem felel meg az igényeknek. A dolgozat problémafelvetései iránymutatással szolgálhatnak a jogalkotó számára a szabályozás újragondolásához, céljának meghatározásához és a rendszer esetleges átalakításához.
19
V. RÉSZ AZ ÉRTEKEZÉS ANGOL NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÁSA
In my dissertation I analyse three new legal institutions which have been introduced to criminal procedure in the past ten years. Nowadays we may witness the modernisation of criminal procedure as it tries to react to some new phenomenon of society and the changes of criminality. The criminal responsibility of legal persons, mediation in criminal matters and restraining order have never been part of Hungarian criminal procedure law before. Their introduction is partly due to international obligations. Unfortunately the new sets of regulations are somewhat ambiguous and incomplete which make the three new institutions difficult to apply and fundamentally question their right to existence. In the dissertation I focus on procedural issues, which is a new approach regarding the examined institutions. I analyse them from several aspects: their place in the procedure, the enforcement and safeguarding of procedural rights, the coherence of the regulations and finally their goals and whether these can be achieved under the present circumstances. By the end of each section I arrive to conclusions which may be useful for future reconsideration of the given institution.
20
VI. RÉSZ A SZERZŐ TÉMÁBAN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓI A tisztességes eljárás elve, mint a büntetőeljárás egyik alapvető követelménye. Collega. Az Accursius Jogász Egylet folyóirata. IX. évfolyam 2. szám (2005. április). 122-126. oldal A büntetőeljárás nyilvánossága. Tavaszi Szél 2005. Konferencia kiadvány. 68-71. oldal Terrorizmus és büntetőeljárás. Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Konferenciája, ISSN 1787-7016. 59-68.oldal Bizonytalanságok és kérdőjelek – A jogi személy a büntetőeljárásban. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam-és Jogtudományi Doktori Iskola Ph.D Kiadványa. 2006 november Szankció alkalmazása a jogi személlyel szemben a büntetőeljárásban. In. Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, 2008. XXVII. Fejezet A Stockholmi Program. Riportsorozat, Ügyvédvilág, 2010.
A
Stockholmi
Program
I.
rész
(társszerzővel)
In: Ügyészek Lapja ÜOE, Budapest, 2010/5. 55-66. o. A jogi személyek büntetőjogi felelőssége környezeti bűncselekményekért Magyarországon az Európai Unió legújabb szabályozásának tükrében. In.: De iuris peritorum meritis 7. Studia in honorem Endre Tanka. 51-62. oldal, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2010
21
Corporate Criminal Liability in Hungary (társszerző Sántha Ferenccel). In.: Criminal Responsibility as Corporate
Risk. IUS
GENTIUM: Comparative
Perspectives on Law and Justice Vol 9. Springer. 1st edition. March 2011
Brief overview of the proposal for Directive on the European Investigation Order. In.: Pleadings. Celebration Volume of Professor Tremmel Flórián’s 70th birthday. 39-48. pp., Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata. Pécs, 2011
