Diszkréció….
A
kis faluban hétvégi hangulat uralkodott. Asszonyok, lányok, kisebb-nagyobb gyerekek sürgölődtek az udvarokon, a házak előtti úton, sőt még az ott húzódó árok partján vagy az árokban összegyűlt gazt és egyéb állati ürüléket is összetakarították, talicskába rakták. A talicskák rozsdásodó kerekének a csikorgását lehetett mindenfelől hallani. Holnap vasárnap lesz. Ünnep. Pihenőnap. Mindegyik ház körül tisztaságnak kellett lenni. Ez volt a szokás és a szokásnak tettek eleget, már csak azért is, hogy a szomszéd ki ne beszélje őket. – A falu ne vegyen a szájára! – mondták. Vasárnapra is maradt elég tennivaló. El kellett látni a jószágokat. Ez főleg a férfiak dolga volt. A család ellátása a nőkre, az asszonyokra várt. Így a vasárnapi pihenésre leginkább csak délután került sor. A férfiak eljártak a kovácsműhelybe. 46
Megvitatták a politikai helyzetet, de még ennél is jobban érdekelte őket, hogy a faluban élőkkel, kivel, mi történt. – Ki, kivel… tudod komám?! A friss hírek, hol álmélkodást, hol együttérzést, hol vidám nevetést váltottak ki. Volt úgy is, hogy az egyik hírhozót leintették. – Erről inkább ne beszélj, komám! Elég nagy baj az nekik is! Megértő hümmögés után vidáman folyt tovább a diszkrétnek igazán nem mondható eszmecsere. A társaságból kitűnt egy hármas csoport. Mesteremberek voltak. Módosabbak, mint a férfiak többsége. A bognár az édesapjától örökölte a műhelyét. Neves kerékgyártó, kocsiszekér készítő volt. Nemcsak a falubeliek igényét látta el, jártak hozzá a környékbeli településekről is. Volt munkája bőven. Sokat dolgozott és szépen keresett is. Nem kérkedett a pénzével. Szerény maradt. A szavajárása szerint: – Nem lehet tudni, mit hoz a holnap!
47
Munkára nevelte a fiát is, hiszen ő örökli majd a műhelyt, a családi vagyont is. A bognár barátja volt a cipész és a méhész is. A cipésznek is volt elég dolga. Rendeltek nála új cipőket is, mint most is. Három kislány készülődött első áldozásra. Nekik kellett fekete spangnis cipőket készíteni méretre, sevróbőrből. Az egyik szülő két számmal nagyobb cipőt rendelt, hogy sokáig tudja viselni a kislány. A gyerek növésben van, a lába is gyorsan nő. A szülő nem engedhette meg magának, hogy gyakran készíttethessen rendelésre cipőt. Napszámosok voltak, de azt akarták, hogy az ő lányuk se maradjon le a többiek mögött öltözködésben. A cipő árát is csak három részletben tudták kifizetni. A cipész bízott bennük, tudta, hogy megkapja a cipő árát. Meg a kislány is olyan kis helyes volt, tíz éves, legyen neki is spangnis cipője. A cipésznek a legtöbb munkát a javítani valók, a talpalás, a sarkalás, a foltozás adták. A szegény ember a lábbelijét megbecsüli, csak akkor hordja, ha muszáj. 48
A méhész a másnapi teendőiről beszélt. A felesége segítségével viszik a kaptárokat a közeli akácerdőbe. Most nyílik az akác és mézet, reméli sokat, ott gyűjthetnek a méhei. A akácméznek van a legjobb ára. Igaz, hogy meg is kell dolgozniuk érte keményen. – Nem te gyűjtöd a mézet – ugratták a társai – hanem a méheid. – Ne panaszkodj, a méz ára aztán a te zsebedbe folyik. A három barát gyakran nézett a kovácsműhely felé vezető útra. Várták a jegyzőbojtárt. Ő volt a negyedik tagja a társaságnak. Tudták, hogy egy megújító házasságkötésnél kellett megjelennie. A házasságot már öt éve kötötték. De most meg akarják újítani. A jegyző nem ért rá, fontosabb teendői voltak, így a bojtárra várt a feladat, jelen kellett lennie a szertartáson. – Meddig tart egy ilyen szertartás? – Most már igazán itt lehetne! – türelmetlenkedtek. A türelmetlenkedésük legfőbb oka az
49
volt, hogy kártyázni akartak négyesben, huszonegyezni. A kovácsműhelyben nem lehet, de vasárnap üres az iskola és az egyik tanteremben nyugodtan blattolhatnak. Már azon gondolkodtak, hogy nem várnak tovább. Elmennek, hármasban is lehet huszonegyezni. Az újraesketési szertartás nem tarthat ennyi ideig. A barátjuk elég nagy szoknyabolond hírében áll. Biztosan most is teszi a szépet valahol egy széplánynál vagy szépaszszonynál. Ahhoz, hogy össze is jöjjön „valami”, idő kell. A pernahajder közben még róluk is megfeledkezett. De megbocsátanak, legyen neki egy kis öröme, még ha futó kaland is. A három barát már az iskolában javában játszott, mikor a jegyzőbojtár feldúltan, lihegve megérkezett. – Nem fogjátok elhinni, hogyan jártam! Azt nem mondom el, hogy ki volt a hölgy, mert diszkrét ember vagyok. Túljutottunk a kellemes előjátékon, a nyaka, a válla, a keble, a csípője, csupa gyönyö50
rűség! Igazi nő! A vetkőzésnél tartottunk, mikor a hölgy felsikoltott: – Megcsípte egy darázs a fenekemet! Szedd ki gyorsan a fullánkját! Igyekezz! – Míg a fullánkkal bajlódtam, mindkettőnknek lelohadt a gerjedelme. Mit szóltok? Csak nekem lehet ilyen szerencsém!
51
A barátok vigasztalták, nyugtatgatták: – Felejtsd el, majd máskor összejön. Gyere, ülj le és kártyázzunk! A jegyzőbojtár nyerte az egyik partit a másik után. A méhész meg is jegyezte: – Igaz az a mondás, akinek szerencséje van a kártyában, annak nincs szerencséje a szerelemben! Játék közben gyorsan szalad az idő. Meg is éheztek. Az járt a fejükben: – Ideje lenne hazamenni! Már indulni készültek, mikor nyílt az ajtó és a méhész felesége lépett be egy kosár mézescsókkal. – Gondoltam, fiúk, biztosan megéheztek. Hoztam egy kis harapnivalót. Örültek a mézescsóknak és az aszszonynak is. Nem kellett sokat biztatni a barátokat, mindegyikük, kivéve a jegyzőbojtárt, vett egyet-egyet. A méhész felesége álldogálva nézte a falatozókat. A fiúk udvariasan hellyel kínálták, üljön már le közéjük, ne állva nézze, ahogy ők esznek. Az asszony elutasította a meghívást.
52
– Nem tudok leülni, megcsípett egy darázs, itt hátul. – mondta, és a csípőjére mutatott. A barátok arcán meghökkent mosoly jelent meg és a méhészre néztek. A méhész mintha semmit nem hallott volna, hívta az asszonyát. – Anyukám! Akkor mi most hazamegyünk, mert még sok dolgunk van a kaptárak rendezésével. Tudod, holnap korán reggel útnak indulunk. Együtt. Majd vigyázok rád, ott nem fog megcsípni egy darázs sem!
53
