Die Ausgabe des Genfer Katechismus aus 1695 von Misztótfalusi Kis Miklós

Hermán M. János Die Ausgabe des Genfer Katechismus aus 1695 von Misztótfalusi Kis Miklós Die ungarische Ausgabe von 1695, aus der Hand von Miklós Misztótfalusi Kis, fügt sich in sein bildungspolitisches Programm: "Ich glaube fest dran, dass das Unterricht in Schreiben und Lesen weder viel kostet noch lange dauert und jedermann zugänglich sein soll, auch wenn er keine schulische Bildung haben kann." Das Herausgeben von Bibeln, Gesangbüchern, Gebetsbüchern und Katechismen dient sowohl der dem Kirchenbau, der Volksbildung als auch der Seelsorge. Die Bedeutung dieser Ausgabe für die Zeitgenossen wird sofort deutlich, wenn man bedenkt, dass er in einem Jahrzehnt zehnmal herausgegeben wurde. Man bedenke auch, dass in Ungarn seit der Ausgabe von Kalvins Institutio in 1624 bis 1695 kein einziger Werk Kalvins herausgegeben worden ist und auch in den nachfolgenden 200 Jahren fand keine Ausgabe statt aus Kalvins Oeuvre. Die ungarische Ausgabe von 1695 war in der kirchlichen Geschichtsschreibung lange Zeit unbekannt. Sándor Czeglédi hat zum 400. Geburtstag Kalvins den Katechismus übersetzt, auf der Grundlage des französischen Originals und Kalvins eigener Übersetzung ins Lateinische. Keiner der Ausgaben von Czeglédis Übersetzungen erwähnt die Ausgabe von 1695, was selbst dann zu bedauern ist, wenn das eine Übersetzung aus volksbilderischen Motiven und ohne wissenschaftlichem Apparatus ist. Der Autor dieser Studie erfuhr von der Existenz dieser Ausgabe während des Studiums der Tätigkeit von Miklós Misztótfalusi Kis in den Niederlanden. Er will sich nicht damit abfinden, dass dieser seinerzeit so wichtige Druck nicht geschafft hat, sich in die Kirchengeschichtsschreibung und ins Bewusstsein der Öffentlichkeit durchzudringen und zollt ihm in dieser Studie gebührendes Tribut. *************************************************************** Konferenz Nagyvarad/Grosswardein/Oradea Jubilé, November 2014 Die Taufe, neu bedacht: Loskauf von der Erbsünde oder schöpferisches Handeln des Heiligen Geistes? Von Augustin und Calvin bis ins 21. Jahrhundert. Daniel Neeser, Genf Résumé & Thesen 1. Sakrament und Taufe nach Calvin  zur Auffrischung der Erinnerung A. Das Sakrament bei Calvin … ist ein „äußeres Zeichen, durch das Gott in unseren Gewissen die Verheißung seines guten Willens für uns besiegelt.“ Seine Wirksamkeit liegt im Wirken des Heiligen Geistes, doch ist es notwendig, dass „der innere Meister der Seelen seine Kraft dazugibt“. Symbol und Zeichen haben die gleiche Bedeutung und sind lediglich Hinweise auf eine Realität, die ihnen nicht selbst eigen ist. B. Die Taufe bei Calvin … ist Kennzeichen unseres Christseins und Zeichen, dass wir in der Kirche aufgenommen und Teil des Leibes Christi sind. Sie wurde uns geschenkt, um unserem Glauben und unserem Bekenntnis vor den Menschen zu dienen. 2. Von Calvin bis ins 21. Jahrhundert  Kritik und Vorschläge Es gibt einen Calvinismus nach Calvin, den Calvinismus der calvinistischen Orthodoxie, den wir ‚Calvinolâtrie’ nennen. A. Die Taufe ist kein Loskauf von einer Erbsünde, sondern wappnet den Gläubigen gegenüber dem Bösen. Wir stellen die biblische Autorität im Bezug auf die Erbsünde und

ihren Gebrauch als Grundlage für die Taufe entschieden in Frage. In den Schöpfungsberichten gibt es keine Erbsünde, sondern ein heimtückisches Element. Durch die Taufe ausgestattet im Kampf gegen das Böse. In der Taufe muss also nichts vergeben werden, da die Schöpfung mit ihren Grenzen eine Gabe Gottes ist, aber sie zeugt von der Macht des Bösen und wappnet den Gläubigen, um ihm zu begegnen, wie dies bei Jesus der Fall ist. B. Die Ablehnung des Textes von Mt 28. In der Generation nach dem Reformator, wird der Schluss des Matthäusevangeliums zu DEM Einsetzungstext der Taufe. Calvin zitiert ihn nicht. Ich lehne den Gebrauch von Mt 28 aus folgenden Gründen ab: die von ihm ausgehende Grundstimmung, die Unsicherheit im Bezug auf seine Authentizität, sein Fehlen in den alten Texten, die Fülle anderer Bilder und biblischer Symbole in den Texten der ersten Jahrhunderte, die Fragwürdigkeit seiner speziell rituellen Dimension. C. Die Moralisierung des Zugangs zur Taufe und die kirchliche Dimension des Glaubens. Wir leben nicht mehr im christlichen Zeitalter, oft werden wir mit Taufanfragen von Eltern konfrontiert, die den christlichen Glauben offensichtlich nicht oder kaum kennen, aber dennoch wollen, dass ihr Kind getauft wird. Die Entsprechung zur Situation der Gemeinde in den ersten Jahrhunderten (unterschiedliche Auffassungen und Kulturen, Vielfalt der Formeln, Problem der Zulassung von Neophyten und Konvertiten) ist für uns hilfreich. D. Sakrament, Symbol und Ritus. Die absolute Transzendenz Gottes hat die Reformatoren veranlasst, jeglichen Synergismus zwischen Mensch und Gott abzulehnen, indem sie sich auf das Prinzip des sichtbaren Zeichens und der unsichtbaren Gnade beriefen. Dies ist keine in sich schlüssige Position, da sie vorgibt, auf dem Weg der Logik etwas zu lösen, das der Logik entnommen ist. Ein Geheimnis kann nicht in eine Erklärung gefasst und noch weniger die Gegenwart Gottes in eine Formel gepackt werden! Der Ausdruck äusseres Zeichen wird heute restriktiv verstanden: ein Zeichen verweist auf eine Realität, hat daran aber keinen Anteil. Es ist lediglich ein Richtungsweiser, und dies steht im Widerspruch zum Sakrament. 3. Schluss: Die Taufe als schöpferisches Handeln des Heiligen Geistes Die grundlegende Gegenwart des Geistes und der himmlischen Stimme bei der Taufe des Herrn zeigt, dass die Taufe zuallererst ein schöpferisches Handeln Gottes, aber auch ein vom Menschen „getätigtes“ Handeln ist, so wie das „Es geschehe“ der Maria. Der Heilige Geist handelt seit Grundlegung der Welt. Jedes Handeln, in dem Gott schöpferisch tätig ist und ins Leben ruft, verbindet Wort und Geist. Die Kirchen der Reformation müssen sich in ihrem Verständnis der Wirksamkeit des göttlichen Hauches bewegen, unter anderem in der Taufe die Gegenwart des Geistes in der Tauffeier anerkennen und sich vor dieser uns (allen Gläubigen und nicht nur dem Zelebranten) zugestandenen geheimnisvollen Gnade verneigen, die es uns gestattet, durch Gottes Anrufung und eine angemessene Feier Gottes Gegenwart zu bewirken. ßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßß ßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßßß

Kálvin, Khrüszosztomosz, az anomoiánusok és Isten természetének felfoghatatlansága Abstract: Calvin, Chrysostom, the anomoians and the incomprehensibility of God’s nature

In 13th chapter of the Book I of his Institutes Calvin makes a reference to Chrysostom’s five homilies, which were composed against the sect of anomoians. The purpose of this short paper is the analysis of this reference. In the first part we present the context of the reference, namely the

demonstration of the essential unity of the Triune God. After the clarification of the Greek and Latin terms denoting the essence and the person and the demonstration of the godhead of the Son and of the Holy Spirit, he mentions that the Satan Satan, in order to pluck up our faith by the roots, has always provoked fierce disputes, partly concerning the divine essence of the Son and Spirit, and partly concerning the distinction of persons; since in almost every age he has stirred up impious spirits to vex the orthodox doctors on this head, and is attempting in the present day to kindle a new flame out of the old embers, it will be proper here to dispose of some of these perverse dreams. (Inst I 13,21) In preparing to refute the revivified ancient heresies (namely the heresy of Servetus and Stancaro), he quotes a thought from Hilarius of Poitiers, and thereafter mentions the homilies of Chrysostom: On this subject we have five homilies of Chrysostom against the Anomoei, in which he endeavoured, but in vain, to check the presumption of the sophists, and curb their garrulity. (Inst I 13,21) In the following paragraphs we give a short paragraph of the anomoian heresy and we try to unfold to which passages from the homilies of Chrysostom Calvin has referred. At the end of our inquiry we mention that the revivification of the anomoian heresy not only in the Early Church, or in the age of Calvin was a problem, but nowadays as well. We try to show up through a quotation of Jean Leloup how in our days the “blinkered rationalists” want to propagate the anomoian way of knowing God and ourselves.

Az Institutio I. könyvének 13. fejezetében, amelyben szentháromságtani kérdésekről van szó, Genf reformátora Khrüszosztomosz öt bibliamagyarázatára hivatkozik, amelyeket az anomeusok (szabatosabban: az anomoiánusok) ellen írt (Inst I 13,21). Miért lehetett fontos Kálvinnak, hogy Konstantinápoly Aranyszájúnak nevezett püspökére hivatkozzon? Az Inst I 13-ban Kálvin amellett érvel, hogy a Szentírás megcáfolhatatlanul bizonyítja Isten lényegének egységét, amely azonban három személyt1 foglal magában. Miután tisztázta a személy és a lényeg jelölésére használt fogalmakat, részletesen bizonyította a Fiú és a Szentlélek istenségét, illetve világosan ismertette az Isten hármas-egységéről szóló bibliai tanítást, a 21. bekezdésben megemlíti, hogy a Sátán minden korszakban vitát szított részint a Fiú és a Szentlélek istensége, részint pedig az isteni személyek közötti különbség felől. Ennek eredményeképpen az előző korokhoz hasonlóan Kálvin korában is voltak istentelen lelkek (impii spiritui), akik az igazhitű tanítók (doctores orthodoxi) háborgatása végett az ősrégi eretnekséget akarták újraéleszteni. A 22. bekezdésben Kálvin név szerint megemlíti teológiai ellenfeleit: Arius és Sabellius a régi eretnekség képviselői, míg Szervét és társai a kortárs eretnekek, akik a régi alapokra épített új csalárdsággal igyekeznek mindent összezavarni. Éppen ezért az előző bekezdésekben szelíden fölmutatott igazságot (veritas, quae placide ostensa fuit) meg kell védelmezni az istentelenek rágalmai ellen. A kortárs eretnekségek megcáfolását előkészítendő Kálvin néhány hermeneutikai és módszertani alapelvet fogalmaz meg, amelyekben csodálatos teológiai fegyelmezettségről és alázatról tesz bizonyságot. Mindenekelőtt arra van szükség, írja Kálvin, hogy a Szentírás rejtett titkainál józanul és mértékletesen bölcselkedjünk, és ne kalandozzunk messzebb, mint ameddig Isten Igéjének a határai érnek.2 Továbbá, mivel az emberi értelem saját magát sem képes tökéletesen megérteni, szükséges önként elismernünk, hogy igazán csakis Isten ismerheti önmagát. E két módszertani-hermeneutikai alapelv alátámasztása végett hivatkozik Kálvin Poitiers püspökére, Hilariusra és Khrüszosztomoszra. Hilariustól idéz is egy 1

Kálvin itt (Inst I 13,2) felsorolja a személy fogalmát jelölő görög és latin szavakat is: a , amelyet a latinok substantia-nak fordítottak, holott helyesen subsistentia-t kellett volna mondani, illetve a . E fogalmi különbségek ellenére azonban mind a latin, mind pedig a görög írók „a dolog lényegére nézve teljesen megegyeznek”. 2 PKI zöld 58-59.

gondolatot, mely szerint Isten csakis az ő igéjének segítségével ismerhető meg,3 Khrüszosztomoszra pedig idézés nélkül, mint olyan íróra hivatkozik, akinek megvannak az ebben a tárgyban írt művei. Kálvin szó szerint4 a következőképpen hivatkozik Khrüszosztomoszra: Extant in hoc argumentum homiliae E tárgyban megvan Khrüszosztomosznak az Chrysostomi quinque adversus anomeusok ellen mondott öt homíliája, amelyekkel Anomoeos, quibus tamen cohiberi azonban nem volt képes megzabolázni a szofisták sophistarum audacia non potuit quin vakmerőségét, akik épp ellenkezőleg: még jobban fraena garrulitati laxarent.5 megoldották fecsegéseik fékjét. Itt Kálvin nyilvánvalóan az anomeusok ellen elmondott – De incomprehensibili6 című homíliasorozatra utal, amely az általa használt Khrüszosztomosz-kiadás V. kötetében is megtalálható.7 Az anomoianusok ultraariánus szektája 350 körül alakult ki Antiókhiában, és Aétiosz antiókhiai diakónus, majd püspök nevéhez kapcsolódik. Az irányzat elnevezése az (= nem hasonló, különböző) szóból származik, ugyanis azt tanították, hogy Jézus nem csupán nem egylényegű az Atyával, de még csak nem is hasonló hozzá.8 Isten megismerésére vonatkozó tanításukat Aétiosz tanítványa és utóda, Eunomiosz, Küzikosz ultraariánus püspöke a következőképpen foglalta össze: Isten semmi mást nem tud saját létéről, mint mi, léte önmaga számára nem világosabb, mint számunkra. Mindazt, amit tudunk róla, ő is tudja, és mindazt, amit magáról tud, mi is könnyen megtaláljuk magunkban, különbség nélkül.9 Mire Khrüszosztomoszt 381-ben diakónussá, majd 386-ban pappá szentelték, az ariánus irányzatok nagy része eltűnőben volt Antiókhiából, az anomoianizmus azonban még élt, és elég erős lehetett, ha az újonnan felszentelt pap a befolyásuk elleni küzdelmet, és tagjainak megtérítését egyik legfontosabb feladatának tekintette.10 Az öt homíliában Khrüszosztomosz több helyütt is nyíltan beszél az emberi értelem határairól, az istenismeret töredékességéről, illetve arról, hogy mekkora tudatlanságban és tévelygésben vannak azok, akik úgy vélik: tökéletesen ismerik Istent. Kálvin minden valószínűség szerint ezekre a szakaszokra gondolt, amikor a De incomprehensibili Dei natura című homília-sorozatra utalt. Lássunk hát egy hosszabb példát arra, ahogyan Konstantinápoly püspöke beszél e homíliákban Isten megismerésének a lehetőségéről:11 Itaque more pueri ego Így [a gyermekhez hasonlóan]12 quoque & scio complura, én is sok mindent tudok, bár 3

Hilarius Pictaviensis: De Trinitate libri doudecim. I,18. In: Migne PL 10,38. Hilarius latin szövege: Idoneus enim sibi testis est, qui nisi per se cognitus non est. 4 Az Institutióból származó latin szövegek forrása: Barth, Petrus – Niesel, Guilelmus (eds.): Joannis Calvini opera selecta. Vol. III-V., Kaiser, Monachii 1928-1936. Az innen származó idézeteket a továbbiakban a következőképpen jelöljük: Barth – Niesel: Joannis Calvini OS, a kötet száma, a kötet kiadásának éve (III. 1928; IV. 1931; V. 1936.), valamint oldalszám. 5 Barth – Niesel: Joannis Calvini OS. III. 1928. 136. 6 In: Migne PG 48,701-743. 7 Tomus quintus […]operum divi Ioannis Chrysostomi. Apud Claudium Chevallonium, Parisiis 1536. 978-1019. 8 Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Szent István Társulat, Budapest 2004. 13. 9 Leloup, Jean-Yves: Bevezetés az igazi filozófusokhoz. Kairosz Kiadó, 2006. 142. 10 Leloup, Jean-Yves: Bevezetés az igazi filozófusokhoz. Kairosz Kiadó, 2006. 142. 11 A Kálvin által használt latin szöveg mellé beillesztjük a Migne PG-ben található görög szöveget is, a fordítás rendjén pedig a Chevallon-féle latin szöveget követjük, természetesen odafigyelve az eredeti görög szövegre is. Az esetleges eltéréseket külön jelezzük. A Kálvin által használt latin fordítás forrása: Tomus quintus […]operum divi Ioannis Chrysostomi. Apud Claudium Chevallonium, Parisiis 1536. 981.; a görög szövegé pedig: Migne PG 48,704. 12 A latin fordítás egy mellékmondat erejéig visszautal az előzményekre, míg a görög szöveg e visszautalást a o határozószóval oldja meg.

.

.

.

tamen modum eorum ignoro. Deum nanque esse ubique, totumque esse quaque in parte orbis terrarum novi, sed quemadmodum sit, nescio. Item non inceptum, non genitum, sempiternum esse Deum non ignoro; sed quo pacto ita sit, intelligere nequeo. Haud enim humana ratio potest capere quemadmodum fieri potest, ut aliqua substantia sit, quae neque a semetipsa, neque aliunde suam originem habeat. Filium esse á patre Deo immortali genitum novi; sed quemadmodum, ignoro: Spiritum ex eo procedere scio; sed quemadmodum, nescio.

nem mindig értem a módját. Tudom, hogy Isten mindenütt jelenvaló, és mindenütt teljes egészében jelen van, de nem tudom, hogyan. Tudom, hogy kezdet nélküli, születetlen 13 és örökkévaló, de képtelen vagyok felfogni, hogyan. Elmém ugyanis képtelen megérteni, hogyan létezhet olyan természet, amelynek kezdete sem önmagában sem pedig másban nem található. Tudom, hogy a Fiút a halhatatlan Atya Isten nemzette, viszont nem tudom, hogyan; azt is tudom, hogy a Lélek belőle származik,14 de képtelen vagyok felfogni, hogyan.

.

. Mind Khrüszosztomosz, mind Kálvin egyetért tehát abban, hogy bár az istenismeret elengedhetetlenül fontos része a bölcs életvitelnek, e földön mégsem lehet tökéletes, csak rész szerint való, ami azonban egyre inkább gazdagodik. Ezért joggal vetik az anomoiánus módon gondolkodók szemére, hogy tévednek, amikor Istenről, mint már itt e földön a maga teljességében megismerhető valóságról beszélnek, és joggal nevezi Kálvin álbölcseknek (sophistae) az ekképpen gondolkodó tévtanítókat. A fentebb idézett szakasz folytatásában a frissen felszentelt antiókhiai pap a következőképpen szólítja meg azokat, akik azt hiszik, hogy istenismeretük már e földön tökéletességre jutott:15 Ubi igitur illi sunt, qui se Hol vannak tehát, akik azt totam scientiam recipisse állítják, hogy teljes affirmant, qui se in fauces [isten]ismeret részesei summae ignorantiae lettek, és így elnyelte őket a 13

A non genitum = születetlen nincs a görög szövegben, csupán a latin fordító használta. Khrüszosztomosz itt nyilvánvalóan a 381-es Konstantinápolyi Hitvallás Filioque nélküli formájára hivatkozik. 15 Tomus quintus […]operum divi Ioannis Chrysostomi. Apud Claudium Chevallonium, Parisiis 1536. 981.; Migne PG 48,704. 14

praecipitarunt? Nam qui hoc in saeculo totum sciendi modum se recepisse autumant, in postero privatos sese omni scientia constituunt, & miserrimos ac perditos esse patiuntur.

.

Quippe cum ego qui me ex parte cognoscere asseverem, & hanc meam scientiam destrui aliquando debere fatear, in melius ac perfectius proficiscar, destructa particulari scientia, & accedente perfectiore & pleniore; ille vero qui se integerrimam perfectissimamque tenere scientiam arbitretur, & tamen destrui eam aliquando debere cogatur asserere, omni scientia privatum, destitutumque in postero fore nequaquam possit inficiari. qua enim nunc tenet, destruitur, & nulla requiritur perfectior, cum ea sit perfectissima, ut ipse censer, quam hoc tempore obtinet. […] Tam malum, tam nefarium est, non intra iustos se continere limites, quos principio Deus immortalis nobis descripsit & statuit. Sic Adam honorem, quo erat praeditus spe amplioris amisit. Sic homines cupidi & quaestui dediti, saepe numero cum plura maioraque persequerentur, non modo nihil plus acquirere potuerunt, sed etiam quae habebant, amiserunt. Sic etiam isti

16 17

legnagyobb tudatlanság? 16 Akik ugyanis azt állítják, hogy már e jelen világban tökéletes ismeretre jutottak, az eljövendő életben elnyerhető összes ismerettől megfosztják önmagukat, és nyomorultul, vesztesként kell szenvedniük. Én csakugyan azt állítom, hogy rész szerinti az ismeretem. Ha pedig ennek az ismeretnek valamiképpen meg kell szűnnie, akkor a jobb, tökéletesebb felé haladok. Amint ugyanis a rész szerinti megszűnik, átadja helyét a tökéletes és teljes ismeretnek. Azok viszont váltig hangoztatják, hogy teljes és tökéletes az ismeretük, amelynek valamiképpen ugyancsak meg kell szűnnie. Ez után pedig semmiféle ismerettel sem fognak rendelkezni, hiszen amit most birtokolnak, megszűnik, és nem haladhatnak tökéletesebb felé, mivel szerintük az a legtökéletesebb, amellyel a jelenben rendelkeznek. […] Ily rossz és istentelen dolog, ha nem maradnak az igaz határok között, amelyeket a halhatatlan Isten kezdetben tudtunkra adott. Így Ádám is, a nagyobb tisztesség reményében elvesztette azt, amellyel Isten őt felékesítette.17 Ugyanez történik a pénzsóvár emberekkel is, akik határtalanul több [pénz]re áhítoznak: nem csupán nem gyarapíthatják vagyonukat, hanem azt is

Szó szerint: a legnagyobb tudatlanság torkába estek. Cf. Theodorétosz: De incarnatione.34; PG 75,1477-78; PKI Theodorétosz 171

summae scientiae authores, cum se totum tenere arbitrentur, parte etiam quam possunt habere, destituti labuntur & corruunt.

. […]

Quas ob res vos fratres charissimi hortor & rogo caveatis, & insaniam illorum hominum fugiatis. Contendere enim scire quid substantiae deus sit, postremae esse insaniae iudico.

.

Quod ut melius intelligatur, prophetarum sententias afferam: quos non solum quid substantiae Deus sit ignorare videmus, sed etiam de sapientia eius quanta sit, plane ambigere: quanquam non a sapientia substantia est, sed ex substantia sapientia.

.

.

elvesztik, amijük van. Ugyanígy a legfőbb ismeretre vonatkozó koholmány szerzői is, akik azt képzelik, hogy minden ismeretet birtokolnak, azt is elvesztik, amit valóban birtokolhatnának. Ezért kedves testvéreim, kérlek és intelek, hogy őrizkedjetek és meneküljetek ezeknek az embereknek az őrültségétől. Arra áhítozni ugyanis, hogy megismerjük Isten lényegének a milyenségét, az őrültség tetőfokának tartom. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, a próféták tanítására utalok, akik nyilvánvaló módon nem csupán azt nem tudták, hogy mi is az Isten lényege, hanem azt sem foghatták fel, hogy mekkora az Isten bölcsessége. Márpedig nem a lényeg származik a bölcsességből, hanem a bölcsesség a lényegből.

.

Kálvin csupán annyit jegyez meg, hogy létezik és elolvasható Khrüszosztomosz homíliasorozata, azonban tudnunk kell azt is – és közel 1150 év távlatából Kálvin világosan látta –, hogy e homíliák a szónoki nagyszerűség, megalapozott érvelés és a bennük rejlő meggyőző erő ellenére sem érték el a kívánt eredményt. Az arianizmus különböző irányzatai újra meg újra megjelentek; minden korban felléptek olyan eretnekek, akik az anomoiánusokhoz módon beszéltek Isten megismeréséről. A hivatkozás kontextusa alapján feltételezhetjük, hogy Kálvin Szervét, Stancaro és társaik munkálkodásában látta az anomoianizmus újraéledését. Mi lehetett Kálvin célja ezzel a hivatkozással? Hogy több mint egy évezred távlatából pellengérre állítsa Konstantinápoly püspökének ékesszólását, és rábizonyítsa, hogy homíliái csupán üres frázisok tömkelege voltak? Nem hisszük. Véleményünk szerint Kálvin célja az volt, hogy a veszély nagyságára figyelmeztesse mindenkori olvasóit: ha egy olyan híres és nagyhatású szónok, mint Khrüszosztomosz nem volt képes arra, hogy véget vessen ennek a tévelygésnek, akkor a híveknek állandó felkészültségben kell élni, és miközben az isten- és önismeret elsajátításán fáradoznak, el kell ismerniük, hogy mindkét ismeret biztos forrása egyedül Isten Igéje – sola Scriptura. Az anomoianizmus nem csupán Khrüszosztomosz vagy Kálvin korában jelentett veszélyt, hanem ugyanúgy veszélyt jelent napjainkban is. Korunkra nézve adjuk át a szót Leloup-nak, aki filozófiai ihletettséggel a következőképpen ír: Végül is kik a tegnap (és a ma) anoméneusai? A beszűkült racionalisták, akik csak azt látják, amit a láthatatlan előérzete nélkül látnak. Csak azt hallják, amit éppen hallanak, de kifelejtik belőle a Csöndet,18 pedig az öleli át és hordoz minden beszédet. Ők azok, akik érintik, amit éppen érintenek, de anélkül, hogy kezeik űrében megtapintanák a szándékot, pedig ha odafigyelnének, látnák, hogy mennyire üres az anyag. Arra gondolnak, amire gondolnak, de anélkül, hogy valaha is gondolnának a tudatra, melyből gondolataik születnek. Azt szeretik, amit szeretnek, vagyis amit éppen karjaikban vagy szívükben tarthatnak, de mindig ugyanazt, csak ami rájuk hasonlít, sosem egy Másikat, a Másikat, aki nem korlátozható arra, mi belőle látható, érinthető, elgondolható és szerethető.19 18 19

Utalás Theodorétosz HFC, Valentinoszról; PKI piros 28 Leloup, Jean-Yves: Bevezetés az igazi filozófusokhoz. Kairosz Kiadó, 2006. 148.

Velük szemben ma is érvényes Khrüszosztomosz és Kálvin figyelmeztetése: Isten hatalmasabb a tér-idő dimenziójában létező [emberi] természetnél, és kizárólag az Szentírásban adott kijelentésből lehet megismerni őt. Írta: drs Papp György, Kampen