David Hagberg. Terminátor 3 A Gépek Lázadása

David Hagberg Terminátor 3 A Gépek Lázadása

Ezt a könyvet Lorrelnek ajánlom. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hála és köszönet a T3 Productionsnál dolgozóknak, különösképpen Jonathan Mostownak és Paula Hoppénak, kedves és nagylelkű segítségükért. Az esetleges hibákról csakis én tehetek. CREDO Nincs többé sajnálat a sebzettek iránt, nincs többé könyörület a szegények iránt, többé semmi sem fájhat – mert semmit sem teszek. Nincs többé lélek, csak a test élhet; a szem sincs meg már, csak a látvány; nincs többé értelem, mert semmit sem teszek. Nincs többé félelem, csak önmagunktól; harc sincsen már, csak ha belül vívjuk; sorsunk sem létezik, csak ha mi alakítjuk. Gina Hagberg-Ballinger PROLÓGUS 2029.július, az egykori Colorado Springs mellett

A gépek ellen vívott háború intenzívebbé válása miatt az elmúlt húsz évben az utazás – bármi is volt a célja – gyakorlatilag lehetetlenné vált az emberek számára. A még létező emberi települések, amelyek sokszor csak lakóik elszántságának és makacsságának köszönhették létüket, különös jelentőséggel bírtak: ezek voltak az ellenállás legutolsó fészkei. Emellett azért is fontosak voltak, mert itt még viszonylag nagy számban léteztek emberek; emberek egy olyan világban, ahol a születések száma a nulla környékén mozgott. Ez érthető, hiszen ki vállalna gyereket a káosz, a halál, a rombolás és a pusztulás világában? Az emberiség, amely egykor vakító fáklyaként lobogott a bolygó felszínén, felfelvillanó, kihúnyófélben lévő parázzsá változott. A gépek tevékenységét irányító központ, Skynet vezérlője a Navajo-hegység alatt, az egykori Colorado Springstől nyugatra, a felszín alatt kétezer láb mélyen helyezkedett el. A létesítmény valamikor az Egyesült Államok hadseregének egyik katonai telephelye volt, de az Ítélet Napját követően – vagyis azután, hogy a Skynet elindította és levezényelte a globális termonukleáris háborút – a zóna az életben maradt és még harcoló emberekből álló csapatok elsődleges célpontjává változott. Skynet, a sátáni mesterséges intelligenciával rendelkező rendszer természetesen ezt is előre látta, ezért gépeinek parancsba adta a környéken még élő emberek szisztematikus kiirtását. A mészárlás előre elképzelt forgatókönyv szerint zajlott, a pusztító gépek csapatai egyre nagyobb sugarú, koncentrikus körökben haladtak,

és lassanként elérték a Sziklás-hegységet, majd az azon túli vidékeket is. A borzalom évei nem múltak el nyomok nélkül. Skynet pribékjei alapos munkát végeztek. A stratégiai fontosságú Navajo-hegység régiójában csupán Steve Earle, a légierő ezredese, és maroknyi embere maradt. Csapata a katonai főiskola egykori tanáraiból és diákjaiból, a helyi rendőrökből s tűzoltókból verbuválódott. Évekig bujdostak, és csak elvétve mertek szembeszállni az emberirtást végző gépekkel. De nem adták fel: rendszeresen elhagyták menedéküket, és portyázni indultak. Célpontjaik a környéken kószáló, lehetőleg magukra maradt gépek voltak. Az egyik ilyen akció során véletlenül rábukkantak egy őrizetlenül hagyott, álcázatlan szellőzőjáratra, a hegy szíve felé vezető alagútrendszer egyik hátsó ajtajára. A tervük egyszerű volt; bejuttatnak egy öt kilotonnás, bőrönd méretű nukleáris robbanószerkezetet, amit aztán Skynet mesterséges intelligenciájának legbelsőbb szentélyében aktiválnak. Az elgondolás logikusnak tűnt: öld meg az agyat, és a test is leáll. Earle ezredes és önkéntesekből álló szakasza június 1jén, greenwichi idő szerint pontban délután hat órakor kezdte meg az akciót. Harminc nappal ezelőtt. Azóta senki sem hallott róluk. Skynet továbbra is úgy működött, mint korábban. Joel Benson, az ellenállás speciális alakulatához tartozó Vörös Egyes osztag hadnagya óvatosan felkúszott a sziklás hegygerinc tetejére. Előző éjjel havazott; Benson

és négy társa iszonyúan fázott. Los Angelesben soha nem volt részük ilyen élményben, még a hegyekben sem, főként nem július elején. A hadnagy felemelte fényerősítő berendezéssel felszerelt katonai messzelátóját, és alaposan szemügyre vette a régi 25-ös országúttói felfelé vezető széles útszakaszt. A repedezett betonsáv éles kanyarokat írt le, néhol meghökkentően meredeken kúszott felfelé a hasadékok között. Az ember kezének nyoma – gondolta Benson keserűen. Az utóbbi időben nem sok hasonlót lehetett látni; nem épültek új hidak, gátak, repülőterek, óceánjárók. Az Ítélet Napja óta mindent a pusztulás árnyéka borított be. A hadnagy szinte érezte a halál és a bomlás mindenütt jelen lévő szagát és furcsa, édeskés ízét. Végigpásztázta a bekötőutat, és megállapította, hogy Earle ezredes nem tévedett. Az út egyik szakaszát valóban ellepték a ronccsá vált kocsik. Amikor Skynet annak idején bezárkózott, és elterjedt a hír, hogy mire készül, a létesítményben dolgozók megpróbáltak elmenekülni. A mesterséges intelligenciával rendelkező gép azonban erre is számított, és nem akart esélyt adni a technikusoknak. Az út mellett régi T-1-5-ös és T-1-7-es harci robotok őrködtek; mindegyik 50 kaliberes, urániummal dúsított lőszer kilövésére alkalmas géppuskával rendelkezett. Ezekből a fegyverekből percenként közel háromezer lövedéket lehetett a célpontra küldeni. A célzóegységeket radarral, infravörös és optikai szenzorokkal is ellátták.

Azoknak, akik azon a bizonyos estén a bekötőúton ragadtak, esélyük sem maradt a túlélésre. Testük – több száz emberi tetem – még mindig ott volt a kocsikban és a járművek körül; a hihetetlenül száraz hegyi levegőben mumifikálódtak a hullák. Semmi sem mozdult. Ideje megfizetni ezért a szörnyűségért – gondolta Benson. Óvatosan hátrébb kúszott. Ideje bosszút állni. Nemcsak azokért, akik itt, ezen az úton haltak meg, és nem azért a sok százmillió emberért, akik számára az Ítélet Napja volt az utolsó. Bensont személyes okok is hajtották: a feleségét, Jane-t és három gyermeküket három évvel korábban vesztette el, a San Bernardinó-i mészárlás során, amikor a gépek csapdába csaltak, majd orvul legyilkoltak néhány ezer embert. Benson egy méter nyolcvan magas volt, száz kilót nyomott, és olyan ruganyosán, olyan könnyedén mozgott, mint az edzett atléták. A tekintete átható volt, soha semmi nem kerülte el a figyelmét. A barátai megesküdtek, hogy sokkal hatékonyabb és megbízhatóbb, mint az átprogramozott T-850-esek. Akadtak néhányan, akik úgy gondolták időnként idegesítő a viselkedése és a modora, de még ők is bevallották, ha ki kellene választani, hogy ki fedezze a hátukat, Bensonra szavaznának. Általában kedvesen szólt az emberekhez, de időnként annyira erőt vett rajta az elkeseredettség és a gyász, hogy mindenkibe belemart, aki közeledni mert hozzá. Szerettei elvesztése miatt sokkal motiváltabb és elszántabb volt, mint bármelyik T-800-as robot, ami valaha lelépett Skynet

futószalagjairól. Ráadásul ő valóban egy igaz ügyért küzdött. A helyettese, Toni Battaglia őrmester egy hóval borított szikla tövében kuporogott, és éppen a fehér kezeslábasára tűzött mikrofonba beszélt. Az ellenállásnak csupán egyetlen KH-15-ös típusú, megfigyelésekre és kommunikációs célokra alkalmas műholdja maradt, a többit Skynetnek már sikerült levadásznia. Az egymással való érintkezés során az emberek egy olyan kódrendszert használtak, ami túlságosan régi és primitív volt ahhoz, hogy a bonyolult gépagyak megfejtsék. Abban szinte mindenki biztos volt, hogy a komputerek előbb-utóbb mégis rájönnek a megfejtésre, bár Benson személy szerint úgy gondolta, hogy Skynet egyszerűen nem foglalkozik az üggyel. Egy kódrendszer? Mi az? Kit érdekel? Az emberek ezzel vagy éneikül is el fognak pusztulni. – Azt hiszem, minden tiszta – mondta Benson a nőnek. – Egyetlen védelmi tornyot sem láttam. És a levegőben sincsenek VGY-k. A VGY-k, vagyis Vadász-Gyilkos egységek helikopterszerű gépek voltak, amelyeket a kaliforniai CRS kifejezetten az emberek felkutatására és meggyilkolására tervezett. Automatikusan működtek, és istentelenül nehéz volt leszedni őket, ennek megfelelően mindenki rettegett tőlük. Toni átküldte az információt az Otthonnak, az ellenállás főhadiszállásának, amelyet az egykori Beverly Hills alatt építettek ki. Toni a férjét veszette el a San Bemardinó-i ütközetben. Bensonhoz hasonlóan azóta ő sem tudott újabb párkapcsolatot létesíteni, és az ő

számára is a bosszú, a harc, Skynet megsemmisítése volt a legfontosabb. Az őrmester a füléhez szorította az apró hangszórót. Felnézett. – John tudni szeretné, hogy észrevettek-e minket. – A jelek szerint nem. De mondd meg neki, hogy eddig még nyomát sem láttuk Stephnek meg az embereinek. A nő bólintott, és belemondott néhány szót a mikrofonba. Ismét felnézett. – Mikor hajtjuk végre az akciót? Benson az órájára pillantott. – Egy órán belül besötétedik. Most átmegyünk a másik oldalra. Ha minden jól megy, sötétedésre át is érünk. Toni továbbította az üzenetet. – John azt mondja, rúgjunk szét pár acélsegget. Benson önkéntelenül elmosolyodott. Az Ítélet Napja óta nem sokan hittek istenben, de az emberek találtak maguknak pár mondást, amit imák és fohászok helyett ismételgethettek. Simon Anders és Bill Taggert, a két tizedes jelent meg a meredek vízmosás tetejénél. Dr. Donald Hess, az osztag mérnök-programozója is velük volt. Az, hogy felbukkantak, azt jelentette, hogy végeztek a Humvee álcázásával; a kocsit még a VGY-k sem fedezhetik fel a levegőből. M-28-asukat a vállukra akasztva hozták magukkal. Okos srácok voltak, a borzalom napja után születtek, sosem látták a régi világot. Számukra izgalmas kaland volt a Los Angelesből Coloradóba vezető út; ők “bulinak” tartották, hogy sivatagokon kell keresztülvágniuk, és éjszakánként keskeny ösvényeken, alig észrevehető hágókon kell végigmenniük a hegyek

között. Semmitől sem féltek, pedig korábban húsz mérföldnyire sem távolodtak el szülőhelyüktől. Mindhárman képzett, hatékonyan működő gyilkosok, helyesebben fogalmazva: géppusztítók voltak. – Minden rendben? – kérdezte Benson. – Havat lapátoltunk az álcaponyvára – mondta Hess. – A kocsi hőnyomait is eltüntettük. Benson bólintott. Hess úgy nézett ki, mint a régi világban a szőke, szörfös szépfiúk. A legtöbben szerették; talán azért kedvelték meg, mert okos volt, de sosem szegyeiké bepiszkítani a kezét. Mint a földön életben maradt emberek többsége, ő is elveszetté néhány hozzátartozóját, barátját – neki is bőségesen volt oka a bosszúra. – Jól van, emberek, induljunk. Azt hiszem, van egy kis dolgunk – mondta Benson. A vállára akasztotta a bombát tartalmazó, alig húszkilós bőrönd pántját, elindult azon az ösvényen, amelyen keresztül a hegy túlsó oldalán lévő széles sziklaomláshoz lehetett eljutni – ahhoz a helyhez, ahol Steph meg az emberei felfedezték a járatot. Ahhoz a helyhez, ahol Earle ezredes utoljára hírt adott magáról, mielőtt hirtelen elnémult a vele létesített kommunikációs csatorna. Vészjósló csend borult Los Angelesre. Az elmúlt három napban a szektorok egyikében sem észlelték a gépek aktivitását. Ennek természetesen mindenki örült, de senki sem volt felhőtlenül boldog. Különösen John Connor nem, aki a főhadiszálláson szolgálatot teljesítőkkel együtt feszülten figyelte a kommunikáció

központot, amely a Coloradóba kiküldött Vörös Egyes előrenyomulására vonatkozó információkat közvetítette. Ha megsemmisül Skynet mesterséges intelligenciája, gyakorlatilag véget ér a háború. Ezt követően már csak az önálló tevékenységre beprogramozott kósza gépeket kell elpusztítani, és… És kész! Végre béke lesz! – Otthon, itt Vörös Egyes. Közeledünk az északi csúcs aljához – jelentette Toni. Az őrmester adását keresztülfuttatták a dekódolón, így a helyiségben tartózkodók nem is az ő hangját, hanem egy érzelmektől mentes, tompa géphangot hallottak. Azt azonban így is érezni lehetett, hogy a nő zihál – talán amiatt, hogy a magas hegyen ritka a levegő, talán azért, mert félt. – Vettem – válaszolta John Connor. – Még mindig nem észleltek jeleket? – Negatív, Otthon. Eddig minden nyugodt. Ahogy itt is – gondolta John. Ideges mozdulattal hátrasöpörte őszülő haját. A mozdulat jellegzetes volt; már gyerekkorában is így próbálta kordában tartani rakoncátlan tincseit. John Connor átlagos termetű, jelentéktelen külsejű férfi volt. Sosem tartotta magát hősnek, vagy az emberi faj megmentőjének, egyszerűen csak tette a dolgát. Csak csináld, amit csinálnod kell, és majd kiderül, mit érhetsz el. Ezt a leckét még az anyjától tanulta. Az ösztönei azt súgták vonja vissza Bensont és az embereit, mégpedig haladéktalanul. Érezte, hogy veszély fenyegeti az osztagot, de túlságosan nagy volt a tét ahhoz, hogy emiatt leállítsa az akciót. Bensonéknak tovább kellett nyomulniuk. Nem volt más választásuk.

Benson intett az embereinek, hogy álljanak meg. Az utolsó tíz méteren egyedül haladt tovább. Felkapaszkodott a gerinc tetejére. A Cheyenne-hegy toronylott fölöttük, a csúcsot lavinával fenyegető hósipka fedte. A távolban tisztán látszott a Pikes Peak, amely mögött összefüggő láncot alkottak a hegyek. Hideg volt, nagyon hideg, de Benson tudta, éjszaka még brutálisabbá válik az idő. A lehető leghamarabb be akarta fejezni a munkát; még éjfél előtt szeretett volna lejjebb húzódni a hegy oldalán. Minél közelebb jutottak ahhoz a helyhez, ahol Steph felfedezte a járatot, Benson annál idegesebb lett. Olyan érzése támadt, mintha a hegyek is feszülten figyelnék a csapatát, mintha a csúcsok is arra várnának, hogy valami történjen. Négykézlábra ereszkedett, és felkúszott a gerinchez. Óvatosan felegyenesedett, és lenézett. A látványtól a szíve megállt néhány másodpercre, a szája kiszáradt. Gondolkodás nélkül hanyatt vágta magát. Az izmaiból kiszállt az erő, az állkapcsa pedig mintha marcipánná változott volna. Toni és a többiek mellé kúsztak. Anders és Taggert már lövésre készen tartotta a fegyverét; mutatóujjuk idegesen rángatózott a ravasz közelében. – Szent isten, Joel! Mi történt? – kérdezte Toni. – Jól vagy? Mi van odalent? – Több… százan vannak! – suttogta Benson. Lehunyta a szemét, de nem bírt megszabadulni a pár másodperccel korábban látott képtől. – Talán több ezren…

A többiek feljebb kúsztak, és lenéztek a völgybe. Benson elővette a messzelátóját, és csatlakozott hozzájuk. – Semmi sem mozdul – súgta Hess. – Mi az ördögöt jelent ez? – kérdezte Anders, de nem is számított rá, hogy választ kap. A hó, a jég és a szél több millió év alatt széles és mély, sziklaomlásos oldalsó völgyet alakított ki a hegyek között. Az óriási vajat egyik falát az a csúcs képezte, aminek a közelében az emberek lapultak, a másikat a Cheyenne-hegy, amely alatt Skynet beásta magát. Ez volt az a hely, ahol Earle ezredes és az emberei rábukkantak a szellőzőjáratra. A sziklaomlás aljában, körülbelül egy kilométeres sávban több ezer, talán több tízezer fémtest csillogott. T-1-5-ösök, T-1-7-esek, és több száz T-600-as meg T800-as. Egymás hegyen-hátán helyezkedtek el, a fémhalmok néhol ötven méter magasságba emelkedtek. A robottemető döbbenetes látványt nyújtott. Benson átadta a messzelátót Hessnek. – Szerinted ez micsoda, Don? Hess néhány percig szótlanul figyelte a temetőt, időnként elmormogott egy-két érthetetlen szót, majd dudorászni kezdett. Amikor gondolkodott, a fejében mindig megszólalt Csajkovszkij valamelyik concertója. Hirtelen hanyatt vágta magát, és aggodalmasan Bensonra nézett. Úgy rázta a fejét, mintha olyan következtetésre jutott volna, ami egyáltalán nem tetszik neki. Végigpillantott a társain. – Az lesz a legjobb, ha ezt azonnal jelentjük Johnnak, aztán elhúzunk innen a francba. – Felnézett az egyre

feketébbé váló égboltra. – A völgyekben már sötétedik. Nem szeretnék idefent maradni éjszakára. – És mi lesz az akcióval? – kérdezte Taggert. Hess ránézett. – Semmi esélyünk. Már akkor is átkozottul szerencsésnek vallhatjuk magunkat, ha élve lejutunk erről a hegyről! – Otthon, itt Vörös Egyes. Don Hess vagyok. John ott van? Connor a szájához emelte a mikrofont. – Itt vagyok, Don. Mit találtatok? – Elég nagy slamasztikában vagyunk. Most éppen az északi lejtő aljában állunk. Találtunk egy roncstelepet. Egy robottemetőt. Rengeteg T-1-5-öst, 1-7-est, T-600ast meg T-800-ast. Úgy egy kilométer széles sávban, egymásra tornyozva fekszenek. John, Skynet szemétdombra hajította a régi modelleket. Connor a közelében állókra pillantott. – Számítottunk erre. Mi a gond? – Az, hogy T-1000-eseket is láttam. Sokat, John! Nagyon sokat! A főhadiszálláson mindenki felfogta Hess szavainak jelentőségét. Connornak hirtelen összeszorult a torka. – Ezek szerint Skynetnek van egy új típusú Terminátora – mondta Hessnek. – Valami, amivel a T-1000-est helyettesíti. Valami, ami olyan jó, olyan hatékony, hogy úgy gondolja, nyugodtan megszabadulhat az összes többi modelljétől. – Én is éppen erre gondoltam, és… – Hess hirtelen elhallgatott. Valaki felsikoltott, aztán… Megszakadt a rádiókapcsolat.

Toni sikolya végigvisszhangzott a völgy fölött. Még akkor is hallani lehetett, amikor a feje párává változott egy kék lézervillanásban. Benson és Taggert azonnal oldalra fordult, és tüzet nyitott. Az osztagtól alig öt méterre tíz, ezüstösen és aranylón csillogó robot állt. Tökéletesen kidolgozott, hibátlan fémkezeikben plazmavetőket tartottak. Benson a halála pillanatában a felesége nevét kiáltotta. Retinájára az utolsó előtti másodpercben szinte ráégett Skynet legújabb, legfélelmetesebb gyilkosainak képe. John Connor felesége úgy hunyta le a szemét, mintha ezzel meg nem történtté változtathatná azt, ami a Cheyenne-hegy mellett lejátszódott, – Továbbra is figyelni fogjuk a frekvenciájukat – mondta Connor. – Nincs értelme, uram – nézett fel a fiatal kommunikációs tiszt. – Vége a műholdunknak. Connor felesége kinyitotta a szemét és megrázta a fejét. – Megint vissza kell küldenünk egyet. – Egész testében megremegett. – Egy T-800-ast. – Akkor Skynet is visszaküld egyet – mondta Connor. – Egyet az újak közül. – Nincs más választásunk. Connor lehajtotta a fejét. A feleségének igaza volt. Semmi mást nem tehettek. Kifogytak a lehetőségekből. Skynet mesterséges intelligenciája az emberek és a gépek mérnöki tudásának csodája volt. Központi egységeit olyan kvantumeffektus chipek alkották, amelyek első verzióját még a Cyberdyne egyik tudósa, Miles Bennet Dyson fedezte fel, a puszta véletlennek köszönhetően. Korában a komputerek több millió

tranzisztorból álló chipekkel működtek, a számításokat a bináris számrendszerben végezték, és gyakorlatilag csak az egyesek és a nullák, vagyis a “kikapcsolt” és a “bekapcsolt” állapot között tudtak különbséget tenni. A QE agyban, amely másodpercenként 1054 számítást bírt elvégezni, a kapcsolóállások milliárdjai létezhettek, ezek közül sok az időnek ugyanabban a pillanatában, de más kvantumszinten. Ezek a kapcsolók a létező legkisebb méretűek voltak, és kis, virtuális termeket töltöttek meg, amelyek emberi aggyal nehezen elképzelhető, tízdimenziós tömböket alkottak. A tömbök megszámlálhatatlanul sok volt belőlük – közül egyik sem volt nagyobb, mint a hidrogénatom egyetlen protonjának tízmilliomod része. Skynet ugyanarra a következtetésre jutott, mint John Connor. Valamit vissza kell küldeni! Nem tehet mást; az emberek második, a Cheyenne-hegy közelében ellene indított akciója kis híján sikerrel zárult. A játszma egyre komolyodott, a tét pedig még mindig óriási volt: az ember és a gép jövője. Valamelyiknek örökre el kellett tűnnie a bolygó felszínéről. F.1. 2003.július Los Angeles Egy Triumph Bonneville motorkerékpár dübörgött a 395-ös úton, az éjszakai sivatagban. A motor viharvert volt, az elejére és az oldalára csomagokat, összecsavart hálózsákot, sátrat erősítettek. A zsákokban minden benne volt, amire egy férfinak szüksége lehet, ha kempingezni indul, vagy menekül valamitől. Mondjuk önmaga elől.

John Connor háta mögött a város fényei furcsán felizzították az éjszakai égboltot. Nem nézett hátra, valahogy nem bírta megtenni – attól tartott, hogy ismét megjelenik a szeme előtt az a látomás, ami már gyermekkora óta kísértette álmaiban, és sokszor ébren is. Félt, ha hátrafordul, azt látja majd, hogy Los Angeles eltűnik egy öt megatonnás atombomba vakító villanásában, hogy a megperzselt romok közül az égre emelkedik a jellegzetes gombafelhő, aminek a gömbje magasabban van, mint ahol a Concorde-ok járnak. Félt, hogy megpillantja a pokollá változtatott földtől a mennyország felé csapó tűznyelveket, a lángoló emberi alakokat, meghallja az elkerülhetetlen végzet elől menekülni próbálók sikolyát. Jézusom! Az ilyen éjszakákon hiába volt ébren, hiába volt úton, egyszerűen nem bírta elhessegetni azokat a rettenetes rémképeket, amelyek azóta üldözték, amióta gyermekkorában, pontosabban tizenhárom éves korában a T-1000-es meg akarta ölni őt és az anyját. Valahogy sikerült életben maradniuk, de a következő tízegynéhány évben félt elaludni, irtózott az éjszakáktól, a látomásoktól, és rettegve gondolt arra a napra, amikor Skynet életre kel, és magához ragadja a világ irányítását. Az Ítélet Napja… Az a nap, amikor az emberiségnek fizetnie kell bűneiért. Legalábbis egy eszelős vén prédikátor valami ilyesmiről magyarázott neki a sivatagban… Mikor is? Talán nyolc éve. Connor koravén volt. Még csak a húszas évei közepén járt, de már túl sokat látott, túl sokat tapasztalt, túl sok trauma érte ahhoz, hogy olyan legyen, mint a

“normális” fiúk. Majdnem száznyolcvan centi magasra nőtt, a testfelépítése akár egy focistáé: vékony volt, de izmos. Az arca csinos, fekete szeme komolyan csillogott. Sötét haját rövidre nyíratta, egyetlen árva tincs sem lógott ki a bukósisakja alól. Farmer, hosszú ujjú ing, és barna bőrdzseki volt rajta. Pontosan úgy nézett ki, mint az éjszaka bármely más magányos utazója. 1997. augusztus 29-én nem következett be az Ítélet Napja. Nem robbant ki a globális atomháború, Skynet nem indította el az emberiség pusztulásának folyamatát. Nem zajlott le az a háború, amelynek során John Connor az ellenállók vezérévé, a világ megmentőjévé válik, azzá az emberré, akinek döntéseitől és tetteitől egy egész faj sorsa függ. A háború nem robbant ki. John Connor nem vált hőssé. Egyszerűen csak sodródott. Egyik városból a másikba. Egyik munka a másik után. Ha megunt egy helyet, felpattant a motorjára, és átszáguldott az éjszakán, egy másik városba. Időnként elszigetelt, világtól elzárt helyeken verte fel a sátrát. Egyedül akart maradni, de a rémálmaitól sosem szabadulhatott. Egyedül vándorolt. Barátok nélkül. Célok nélkül. Le sem kellett hunynia a szemét ahhoz, hogy lássa, milyen lehetett volna a jövő. Könnyedén elképzelte az idősebb, őszülő, sebhelyes arcú és kimerült John Connort, aki körül halottak hevernek. A hullák többségét csontvázzá égette az irtózatos forróság; a testekről lehámlott a bőr, a hús, szétolvadtak a szövetek.

Látta magát, ahogy éjszaka tábortüzek égnek körülötte. A katonái a közelben. Fáradtak, ijedtek, de elszántak. Mocskos, rongyos egyenruhát viselnek, a szemük megcsillan a tüzek fényében. Lelőttek egy repülő robotot. Hogy is nevezték? VadászGyilkos? Igen, ez az… Johnnak fogalma sem volt arról, honnan ismer vagy tud bizonyos dolgokat, és már nem is kutatta a forrásokat. A katonái egy kisebb győzelmet ünnepelnek. Ő körbejár a táborban, felmászik a VGY maradványaira, és diadalmasan felemeli az öklét. Felkiált. Boldogan, győzedelmesen. A háta mögött néhány katona a magasba emel egy piszkos, tépett amerikai zászlót. A katonák felállnak. Az idősebb Connor megfordul, és ránéz a… feleségére. A nap meleg sugarakkal simogatta a hátát. Kellemes érzés volt. Felemelte az ötkilós kalapácsot. Az előző, rettenetes éjszakát követően örült a kemény fizikai munkának. A munka az életet jelentette a számára. A Pergo építkezési vállalkozás két háztömbnyi terület megtisztítását végezte. A régi épületek között volt egy bírósági komplexum, és egy iskola is, amely a Watts szélén állt. A cég munkavezetői minden reggel több tucatnyi embert toboroztak össze, akiket a nap végén, estefelé készpénzben fizettek ki. John is közéjük tartozott. Kemény, szellemi erőfeszítést nem igénylő, fizikailag azonban annál megerőltetőbb munka volt. Johnnak éppen ilyesmire volt szüksége ahhoz, hogy

megfeledkezzen a rémálmokról, amelyek már ébren sem hagyták nyugodni. Sajnos a robotolás sem jelentett megváltást a számára; valahányszor kis szünetet tartott, hogy igyon egy korty vizet, vagy letörölje a homlokáról a verítéket, aggodalmasan pillantott körbe, hogy meggyőződjön róla: Los Angeles még mindig létezik, a város még mindig a helyén van, és tényleg nem következett be az Ítélet Napja. Nem következett be, a világ tovább él, de… Nekem mi maradt? – gondolta keserűen. A bombák nem hullottak le, a rakéták nem indultak el, mert a T-1000-esnek nem sikerült megölnie őt, nem sikerült megakadályoznia Miles Bennet Dyson halálát és a Cyberdyne Systems csődjét. A komputerek nem vették át a hatalmat az emberektől. Az emberiség megúszta, és John Connor sem válhatott hadvezérré. Jelentéktelen senki maradt. Reggel, munkába jövet keresztülhaladt a város néhány olyan negyedén, amelyek látszólag végtelen boulevardokból és vásárlóutcákból álltak, ahol áruházak, autókereskedések, gyorséttermek, mozik és szórakozóhelyek sorakoztak egymás mellett. Aztán látta a nyomornegyedeket is, meg a hajléktalanokat, akik a hidak alatt, kartondobozokból építettek maguknak menedéket, akik a szemeteskonténerekből halászták elő az ennivalójukat; látta a rongyosokat, akik úgy örültek mások levetett, szakadt, használhatatlan gönceinek, ahogy a milliárdosok feleségei a diónyi gyémántoknak. A városban sokan voltak olyanok, mint ő. A városban, és valószínűleg másutt is. Emberek, akik túlélték volna az Ítélet Napját; emberek, akiknek szabadságharcosokká

kellett volna válniuk, az ellenállás tagjaivá, John Connor katonáivá. Emberek, akiknek másként alakult az életük. Vajon őket is gyötrik a rémálmok? – töprengett John. – Lehet, hogy ők sem találják a helyüket ebben a békés, háborútól és Skynettől mentes világban? Amikor lefékezett az egyik piros lámpánál, a mellette levő kocsiban ülő nő a mobilján csevegett, és közben sminket kent az arcára. A lámpa váltott; a nő a vállával a füléhez szorította a telefont, és a púderpamacsot le sem téve továbbhajtott. Biztonságban érezte magát a kocsijában, abban a szánalmas, légkondicionált selyemgubóban. Aztán megjelentek a környék vagány srácai. Nem is ültek, inkább feküdtek a kocsijukban, és olyan hangosan bömböltették a rapet, hogy a hatsávos úttest túlsó oldalán is tisztán lehetett hallani. Egy motoros zsaru jelent meg mellette. Ránézett, aztán továbbhajtott. Az arcán az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni. John Connor nulla volt a számára. Semmi. Zéró. Nem is létezett. A mobilos nő, a rapes srácok, a zsaru – senki sem foglalkozott vele. Most, hogy így alakult a történelem, beolvadt a névtelenek masszájába. Pedig ha… Ha mást hoz a sors, akkor minden ember John Connorban reménykedne. John tisztában volt azzal, hogy nem élheti tovább ezt az uszadékfaéletet; valami célt kell találnia. Ha nem lehet az ellenállási mozgalom vezére, akkor nem lesz az. De valaminek akkor is lennie kell! Mindenkinek lennie kell valakinek, nem?

Egyedül magának tartozott elszámolással, csak magával kellett törődnie. Már az anyjáról sem kellett gondoskodnia. Biológiai apját – a titokzatos idegent, aki azért jött vissza a jövőből, hogy megmentse Sarah Connor életét, és teherbe ejtse – sosem ismerte. Tulajdonképpen egyetlen apaszerű figura jelent meg az életében, akire fel tudott volna nézni. Sajnos ez a kapcsolat eleve halálra volt ítélve. A dolog nem tartott sokáig, és a “figura” egy valódi T-800-as volt. A Terminátor, aki azért érkezett a jövőből, hogy megmentse a kamasz John Connort attól a másik gyilkológéptől, amit Skynet küldött vissza. A törvényszéki pszichiáterek őrültnek tartották John anyját. Sokszor elgondolkodott azon, vajon róla mit mondanának, ha egyszer, egészen véletlenül megnyílna előttük. Valószínűleg azonnal rásütnék a bélyeget: bolond, és ugyanúgy bezárnák valahová, mint annak idején az anyját. Azon az éjjelen egy új verzióját látta annak az álomnak, ami olyan reálisnak és hihetőnek tűnt, hogy sokszor nem is tudta megkülönböztetni az elképzelt valóságot a ténylegestől. Egy híd korlátján ült, az alatt örvénylő vizet nézte. A kezében egy üveg sör. Azon tanakodott, hogy ugorjon, vagy ne. Az egyik pillanatban az ugrás látszott a legjobb megoldásnak, a másikban az, hogy maradjon, ahol van. Előredőlt. Éppen csak egy kicsit, egy egészen kicsikét… A mélység mágnesként vonzotta magához, ám ő úgy döntött, nem ugrik. Maga helyett a sörösüveget vetette bele a vízbe. Ahogy a palack után nézett, hirtelen átjutott a jövőbe – álmot látott álmában.

A tájat, amíg a szem ellátott, csontvázak és hullák borították. A levegőben Vadász-Gyilkos egységek lebegtek, a távolban több száz, több ezer robotharcos mozgott. Fémtestük megcsillant a törmelékhalmok alól fellobbanó lángokban és a lézersugarakban. Feltartóztathatatlanul, brutálisan nyomultak előre, és habozás nélkül megölték az életben maradt embereket A lézerek élő testekbe martak, bőrt és húst perzseltek… A harc valahol a tengerparton zajlott. John a távolban lángoló óceánjárókat látott. Többé semmi sem volt biztonságos. Az egész világot tűz emésztette. Connor felriadt. Ömlött róla a veríték, ahogy felült az ágyán. A szeméhez emelte a kezét. Remegett. Kezdek szétesni – gondolta. – Darabokra hullok. Megsemmisülök… – A várakozás az őrületbe kergette. Érezte, történni fog valami. Valami fontos dolog. Este, miután felvette a fizetését, vásárolt pár doboz sört, meg némi élelmet, aztán letáborozott a munkahelye közelében lévő, szeméttel teleszórt, üres parkolóban. Tábortüzet rakott, megvacsorázott, aztán mély álomba zuhant. Álmában – szokás szerint – értelmetlen zagyvalékká keveredtek a múlt, a jelen és a jövő eseményei. Kikászálódott a hálózsákjából, felállt, arrébb sétált, és rávizelt egy szemétkupacra. Állatnak érezte magát, ami megjelöli felségterülete határait. Hosszú ideig mozdulatlanul állt, a város zajait hallgatta. Valahol, a távolban sziréna vijjogott. Egy saroknyira megszólalt egy autó riasztója. Lövés dörrent; azonnal

beazonosította a hangot: a pufogtató 9 mm-es félautomatát használt. Megfordult, és a táborhelyére, a motorkerékpárjára nézett. Nem maradhatott ezen a helyen. Valami belső hang azt súgta neki, el kell mennie. Azonnal. Haladéktalanul. Indulj, menj, fuss! Nem először fordult elő a dolog. Gyorsan összekapkodta a holmiját, rászíjazta a motorra a hálózsákot. Hát már sosem ér véget ez az értelmetlen élet? Elindult az éjszakában. Leugratott a járdaszegélyről, és vadul felpörgette a motort. A gép, mintha makrancos musztáng lenne, ki akart fordulni alóla. Nem engedte; előredőlt, és addig húzta a gázt, míg a környékbeli épületek falairól mennydörgésszerű robajként verődött vissza a motor hangja. A munka azonos az élettel. A helyváltoztatás is. A zaj is… Hajnali egyre valahogy kikeveredett a 101-es autópályára. Északi irányba fordult a gyér forgalomban. Meglátta a Topanaga Canyon melletti kijáratot jelző táblát. Oldalra húzódott, lefordult. Beledőlt a kanyarba, és elindult a hegyek közé vezető úton. Nem nagyon érdekelte, hová jut. Az út kanyargós volt, helyenként meredek, de egyes szakaszokon vízszintessé változott. Talán hiába menekül. Talán esélye sincs rá, hogy eljusson valahová. Lehet, hogy soha nem is volt. Az éles kanyarokban oldalra dőlt; a motor lábtámasza a betonhoz súrlódott – szikrák villantak az éjszakában.

Nem tehetett mást, tovább kellett mennie. Csak így akadályozhatta meg, hogy a démonok átvegyék a hatalmat a fejében. A sebességmérő mutatója elhagyta a százötvenet. John úgy érezte, ismét valószerűtlenné, folyékonnyá válik körülötte a világ. Csak a motor létezett, csak a kormány és az út volt biztos; ezek bizonyították, hogy a világ fizikai törvényei még mindig érvényben vannak. Fokozta a sebességet. Ok és okozat. Száguldj, hogy életben maradj. Dőlj be a kanyarban, hogy ne hagyd ott a fogad. Az úttest közepén felbukkanó, a motor reflektorának fényétől megdelejezetten lebénuló őzgida is a valóság váratlanul materializálódott része volt. Connor lefékezett, és balra rántotta a kormányt, hogy kikerülje a szerencsétlen állatot. A motor kerekei fekete csíkot húztak az aszfaltra. Aztán… semmi. Súlytalanság. Lebegés. Felfordult a gyomra, amikor a motor első kereke rácsúszott az út melletti murvás sávra. A hátsó kerék a levegőbe emelkedett, egyre feljebb, még feljebb, és közben a kormány lefelé süllyedt. Connor először a jobb térdét, azután a bal vállát ütötte be. A hátára fordult, és olyan magatehetetlenül csúszott a murván, mint jégkocka a forró sütőlapon. Először minden lelassult. Nem érzett fájdalmat. Tisztán látta, hogy a motorja a levegőbe emelkedik. A csomagjait tartó szíjak elszakadtak, a táskák kinyíltak, a holmija szétszóródott. Látta a felszálló porfelhőt, a kavicsokat. Érezte az égett olaj és a forró kipufogógáz szagát.

Aztán, amikor a teste lezuhant – levegőt egyelőre nem kapott –, a tudata valahogy visszakapcsolt, és minden valós idejűvé változott. Felnézett a tiszta égboltra, a fényes csillagokra, és megpillantott egy meteoritot. Keletről nyugat felé tartott. Mit kívánjak magamnak? – villant át az agyán. – Talán egy kis szerencsét… F.2. 2030.július, Edwards légibázis John Connor felállt a nyitott Humveeben, a szeméhez emelte a messzelátót, és megvizsgálta a Los Angelestől keletre lévő sivatagban álló régi Edwards légibázis, és a hozzá tartozó telephelynek, a Cyber Research Systems épületeinek maradványait. Egy mérföld távolságból, a 14-es országút mellől szemlélve úgy tűnt, a bázis darabokra szedték. A déli irányítótorony helyén törmelékhalom magaslott, a hangárokat szétlőtték, az irodákból, barakkokból és a kutatóknak otthont adó épületekből sem maradt sok. Az álcázás majdnem tökéletes volt. Skynet azonnal támadást indított minden olyan objektum ellen, amelyben vagy amely környékén emberi tevékenységre utaló jeleket észlelt. Ha néhány ember egy-két napra behúzódott valamelyik épületbe, ha valamilyen házból éjszaka fény szűrődött ki, ha valamelyik veteményeskertben kapálgatni kezdtek a túlélők, Skynet azonnal gyilkos robotokat küldött a zónába. Az emberek már régen megtanulták, hogy csak akkor maradhatnak életben, ha éjszaka mozognak, de beássák

magukat a föld alá. Olyanokká váltak, mint az éjszakai életet élő, gödrökben lakó állatok, azok az elvadult rágcsálók, amelyek menekülni próbálnak a veszély elől, de ha sarokba szorulnak, akkor elszántan ellenállnak, bizonyos esetekben pedig támadást indítanak az életüket fenyegetők ellen. Az egyre sűrűsödő sötétségben semmi sem mozdult, csak a szétszórt törmelékek között sodródott egy ördögszekér. A szél átfújta a repedezett aszfalton, ami egykor a kelet-nyugati irányba húzódó felszállópálya volt. A CRS maradványainak közepén ezüstösen megcsillant valami, ami első pillantásra hasznavehetetlen fémdarabnak tűnt, de valójában egy jól álcázott energiafogadó tányérantenna volt. Connor és társai megkönnyebbülten felsóhajtottak. A jelek szerint Skynet egyelőre nem tartotta fontosnak, hogy végleg megsemmisítse a telepet. Persze ez is csak idő kérdése volt; valamennyien tudták, hogy erre előbbutóbb sor fog kerülni. Valahányszor eljöttek ide, és beindították a berendezéseket, Skynet érzékelte a jelenlétüket, az energiaszintben bekövetkezett változásokat. Valószínűleg gyanakodott is, és ez a gyanú egyszer majd arra ösztökéli, hogy robotokat küldjön a bázisra. Connor leült. – Tiszta – mondta a sofőrjének. Elindultak a lejtős úton. A technikusokat, és a védelmükre kirendelt katonákat szállító másik két Humvee követte a parancsnokét. Ahogy bejutottak a bázis területére, és egyre közelebb kerültek az egyik, még mindig álló hangárhoz, folyamatosan az eget pásztázták, tekintetükkel a VGY

egységeket kutatták, amelyek egyelőre nem mutatkoztak. – Emberek, az akció… most kezdődik! – szólt bele Connor a gallérjára erősített mikrofonba. – Mindenki tudja, mi a feladata. T-mínusz húsz percnél vagyunk. Lássunk hozzá! A három terepjáró begurult a hangárba. Négy, hordozható radarokkal, infravörös letapogatókkal és vállról indítható rakétákkal felszerelkezett katona azonnal elfoglalta a tervben meghatározott figyelőállásokat. Connor és a technikusok eközben behatoltak a régi CRS föld alatti vezérlőjébe. Miután a generátor beindult, és a vezérlőben felgyulladtak a fények, Connor a tárolókamrában álló, mozdulatlanul várakozó T-850-es harci kiborghoz sietett. A T-850-es az emberek megtévesztésére tervezett, úgynevezett “beszivárgó” egység volt. Connor már nagyon jól ismerte ezt az arcot, ezt a testfelépítést: tizenhárom éves korában egy ugyanilyen egység mentette meg az ő és anyja életét is; “Bob bácsi” – aki megértőbb és rendesebb volt vele, mint korábban bármelyik felnőtt férfi az életében, aki úgy viselkedett, mintha az apja lenne – is ilyen kiborg volt. – Csak egy gép – mondta halkan John felesége. Connor bólintott, de nem fordult meg. – Tudom. – Lelki szemei előtt furcsa képmontázs jelent meg. Egyszerre látta a sivatagot, a sötét folyosókat és azt a bizonyos öntödét, a motorkerékpárokat, a tüzeket; hallotta a robbanásokat, a lövéseket. A T-800-as típus gyakorlatilag élete minden pillanatában jelen volt: az

első az anyját akarta megölni, a második őt védelmezte, a többi pedig… A többi az életére tört. A kiborgoknak nincs nevük, csak sorozatszámuk. A gépeknek nincsenek érzelmeik. Ezzel Connor is tisztában volt, de ahogy ránézett a T-850-esre, már nem volt egészen biztos ebben. A hat technikus nekilátott, hogy biztosítsa a receptorok és a transzporterek energiaellátását. Tom Carter hadnagy, a csapat programozója szelíden félretolta Connort, és oldalra csúsztatta a tárolókamra áttetsző fedőlapját. Elővette a megfelelő szerszámot, és kinyitotta a T-850-es széles mellkasán lévő rekeszt. Idősebb, a hatvanas évei közepén járó ember volt, már az Ítélet Napja előtt is a komoly szaktekintélyek közé sorolták. A vele egyidős túlélőkhöz és kollégáihoz hasonlóan ő sem tisztelte annyira a gépeket, mint a nála fiatalabbak. A gépek csak gépek. Kiválóan megtervezett és megépített, majdnem tökéletesen működő szerkezetek, de csak fémből és elektronikus áramkörökből állnak, semmi más nincs bennük. Carter megérintette a T-850-es nyakának jobb oldalán, az organikus bőr alatt lévő kapcsolót. Az egység feje jobbra biccent. A technikus ekkor végighúzta a kezét a kiborg tarkója és füle közötti részen, közvetlenül a haj vonala alatt. Megtalálta, amit keresett. Egy helyen a bőr könnyedén szétvált, kilátszott alóla a fémkoponya, és a rajta lévő apró csatlakozó aljzat. A technikus sebészi pontossággal dolgozott, minden mozdulata gyors és precíz volt. Kiemelte a koponyában található alaplap egyik chipjét, beillesztette a helyére a magával hozott, átprogramozott alkatrészt, majd

rácsatlakoztatta a hordozható energiatelepet a T-850esre, energiát juttatott a rendszerbe. A T-850-es szeme egy pillanatra kinyílt. Carter gyorsan kikapcsolta az energiaellátást, és felnézett. – Három percre van szükségem ahhoz, hogy installáljam a mellkasába az üzemanyagot… vagyis a hidrogéncellákat. Valaki figyelje az időt. Nem szeretném, ha a fickó hirtelen felülne, és énekelni meg dzsiggelni kezdene. – Négy percet kapsz. Hármat arra, hogy befejezd a munkát, egyet pedig arra, hogy visszajuttasd őt a tárolórekeszbe – mondta Connor. Carter a parancsnok feleségére nézett. A nő vállat vont. Talán csak nyelvbotlás volt ez az “őt”? Ahogy a technikus, ő sem értette, Connor miért beszélt úgy a kiborgról, mintha élő ember lenne. A hivatalosan “Continuum Transporter” néven ismert szerkezettel kapcsolatos kísérleteket eredetileg a Speciális Akcióprojektek (a SAP-ek) keretén belül kezdték el, az Egyesült Államok légierejének egyik legszigorúbban őrzött bázisán, az Új-Mexikóban található, 51-és körzet néven ismert létesítményen. A szigorúan titkos munkát a védelmi minisztérium, a CLA, a Nemzetbiztonsági Hivatal és a Nemzetvédelmi Iroda támogatta. A projekt első, eredeti célja egy mesterséges féregjárat létrehozása volt. Erről a jelenségről először Einstein tett említést, jóval később a kiváló brit elméleti fizikus, Stephen Hawking is alaposan megvizsgálta a problémát, és sikerült választ találnia néhány kérdésre. Kiderült, hogy ki lehet alakítani ilyen féregjáratokat – legalábbis elvben, mert a

folyamat iszonyúan sok energiát igényelne. A számítások szerint a lehető legkisebb méretű járat, vagyis egy olyan alagút létrehozásához, amelyen keresztül szabadon lehet utazgatni a tér-idő kontinuumban, minimálisan annyi energia kell, amennyi az univerzumban az ősrobbanás óta megtermelődött. Emiatt a tudósok sokáig egy helyben topogtak, ám egy oxfordi végzős diák váratlanul előállt egy olyan matematikai modellel, amelyben egyesítette Einstein relativitáselméletét Heisenberg kvantummechanikájával, és elméletben létrehozott egy tízdimenziós féregjáratot. Ez az alagút elvben automatikusan exponenciális terjeszkedésbe kezdett, és változásokon ment keresztül – valahogy úgy, ahogy a vírusok mutálódnak –, de csupán addig, amíg a mesterséges szingularitásnak gondolt valami kívülről energiát kapott. A kilencvenes évek közepén, néhány tucatnyi katonai és hírszerző műhold Föld körüli pályára állításának álcája alatt üzembe helyeztek egy nappanelt. A szerkezet hihetetlenül vékony mylárból készült, kétszáz kilométer hosszú volt, és közvetlenül az Északi-sark fölött helyezkedett el. (A pozíciójának azért volt nagy jelentősége, mert amikor mit sem sejtő tudósok felfedezték, azzal a hivatalos magyarázattal lehetett elhallgattatni őket, hogy amit látnak, az nem más, mint az aurora borealis.) A panel összegyűjtötte a napfényt, és lesugározta a CRS telepen kiépített fogadóállomásra. Kevesebb mint egy nanoszekundum alatt több száz terawatt energiát tudott

továbbítani – ezzel pedig már meg lehetett nyitni a mesterséges féreglyukat. Ezen a járaton különböző tárgyakat lehetett hátra- és előreküldeni az időben. A kísérletek során csak a hátraküldést próbálták ki. A szerkezet mását a Navajo-hegységben, egy földmélyi bázison helyezték el. Később, az Ítélet Napja után az egyik berendezés az emberek birtokában maradt, a másik viszont Skynet irányítása alá került. Ha ez az egyensúly nem alakul ki, az emberek és a gépek közötti háború kimenetele huszonnégy órán belül eldőlt volna, annak a javára, aki a két szerkezetet birtokolja. Skynet részéről az lett volna a leglogikusabb lépés, hogy megpróbálja megsemmisíteni az emberek “időgépét”, ezt azonban valamilyen rejtélyes okból kifolyólag meg sem kísérelte. Nem tette meg, Connor azonban – miközben a konzolon pirosról zöldre váltó jelzőfényeket nézte – biztosra vette, hogy előbb-utóbb erre is sor kerül. Alice Skerrit, a csapat főtechnikusa elkattintott néhány kapcsolót, majd megfordult, és odabólintott Connornak. – Most kezdődik a négy perced, Tom – mondta Connor a programozónak, aki azonnal kiemelt a párnázott ládából egy hidrogéncellát, amit aztán kissé kelletlenül a T-850-eshez vitt. A cellák mindegyike akkora volt, mint egy közepes méretű könyv. A borításuk fényes titánium-karbonrost ötvözetből készült. Jellegtelen tárgyaknak látszottak, csak a végükön lévő csatlakozók árultak el róluk valamit. Pontosan beleillettek a harci robot mellkasában kialakított rekeszbe. Ha egyszer a helyükre kerültek,

nem jelentettek különösebb veszélyt, ám a beillesztés során elég volt egy óvatlan mozdulat, és felrobbanhattak. A csapat tagjai tisztában voltak a veszéllyel; még Connor is hátrébb húzódott a T-850estől és a műveletet végző Tomtól. John megérintette a ruhájára tűzött mikrofont. – Őrkutya, mi a helyzet? – Eddig minden tiszta, főnök – jelentette Doggie “Őrkutya” Harries őrmester odakintről. – Mikor léphetünk már le innen? – Öt perc. Tartsatok ki. – Rendben. Connor felesége a központi konzol előtt állt. Neki kellett felnyitnia az indítószerkezetet rejtő dobozkát, neki kellett elkattintania a kapcsolót, miután a rendszer készenléti állapotba került, és a T-850-es megfelelő pozícióba helyezkedett a transzmissziós kamrában. Ezt követően a komputerek veszik át a folyamat irányítását; a művelet utolsó négy másodpercében minden feladatot és számítást gépek végeztek. Carter beillesztette a második cellát, és gyorsan becsukta a T-850-es mellkasán lévő rekeszt. Igyekeznie kellett; nem akart az aktivizálódó kiborg közvetlen közelében maradni. Még a tíz méter távolságban, a konzolok előtt ülő és álló, tapasztalt technikusok is ámuldozva figyelték, hogy a T-850-es, a néhány másodperce még mozdulatlan tárgy egyszeriben megtelik élettel. A látványtól valamennyien idegesek lettek. Érthető, hiszen évek óta ilyen kiborgok ellen harcoltak.

A gép szeme kinyílt, az optika először Carter arcát, majd a helyiséget, a benne tartózkodókat, végül a transzmissziós kamrát pásztázta végig. – Pozícióba – mondta Carter a kiborgnak. A T-850-es könnyedén felült, és kecses, már-már ruganyosnak mondható léptekkel bevonult a transzmissziós kamrába. Fél térdre ereszkedett, leeresztette a vállait, és mindkét tenyerét a padozatra szorította. – Tíz másodperc – jelentette Connor felesége. A transzmissziós kamra áttetsző ajtaja önműködően becsukódott. – Nyolc másodperc… hét… hat… öt… A T-850-es lehajtotta a fejét, a kamra padlójára meresztette a szemét, és várta, hogy a processzora teljes kapacitásra kapcsoljon. Csak ezt követően ismerhette meg küldetése célját és részleteit – olyan volt, mint az olyan ember, aki hosszú amnéziás állapot után lassanként emlékezni kezd a múltjára, a vágyaira, az álmaira, a közeljövővel kapcsolatos terveire. – Négy másodperc… három… kettő… egy. – Connor felesége befejezte a visszaszámlálást, kinyitotta az átlátszó plasztikdobozt, és elkattintotta a kapcsolót. John a T-850-esre nézett, amelyet hirtelen kísérteties, kék fény vett körül. Nem is tudta, mit kívánjon. A T-850-es az utolsó másodpercben felnézett; tekintete találkozott Johnéval. Bólintott – az apró mozdulatot alig lehetett észrevenni –, majd… eltűnt. 2003. július, valahol a Mojave-sivatagban

A hatalmas csörgőkígyó a magányos sivatagi jukkától néhány lépés távolságban hirtelen mozdulatlanná vált, majd felemelte véső alakú fejét. Érzett valamit, amit sehogy sem értett. A nyelve receptorai semmit sem érzékeltek, a közelben nem tartózkodott meleg vérű állat, de valami mégis közeledett felé. Bizonytalanul, de mégis fenyegetően csörgetni kezdte a farkát. A fa törzse körül sűrű köd keletkezett, a hőmérséklet olyan váratlanul nőtt meg, hogy a kígyó veszélyt sejtve ösztönösen hátrébb kúszott. Kivillantotta méregfogait; a hosszú, tűszerű képződmények végén egy-egy cseppnyi aranyszínű, halálos méreg csillogott. Egy kék, fénylő gömb bukkant elő a semmiből. Körülötte vad villámok, megzabolázhatatlan energiasugarak cikáztak. A jukka kettéhasadt és lángra kapott. A törzse körül a homokszemcsék megolvadtak, először vörösen, majd fehéren izzottak. Amikor a füst szétoszlott, láthatóvá vált a kis mélyedésben fél térden álló T-850-es Terminátor. A fejét úgy lógatta, mint a vándor, aki óriási utat hagyott maga mögött, és már alig van ereje ahhoz, hogy továbbvonszolja magát. Lassan felemelte a fejét, hogy megvizsgálja és analizálja a környezetét. A testébe épített szenzorok adatoszlopokat jelenítettek meg a szeme által érzékelt és közvetített képek előterében. Felállt, lassan elindult. Meztelen talpa alatt megcsikordult a tűhegyes üvegszilánkokká merevedett homok. A kígyó hátrahúzta a fejét, és lecsapott. Kéthüvelykes méregfogai belemélyedtek a férfi bal vádlijába. A

mirigyekből az üreges fogakon keresztül a sebbe pumpálódott a halálos méreg. A Terminátor érzékelte a közelben tartózkodó élőlényt; adatbankjából automatikusan kikeresődtek a kígyóra vonatkozó adatok. Egy hüllő. Crotalus adamantous. Veszélyes az emberre és a legtöbb emlős állatra. Lenyúlt, felemelte a kígyót. A feje mögötti részt fogta, hogy ne tudja megismételni a támadást. A kiborg és a kígyó néhány másodpercig farkasszemet nézett. Kíváncsian méregették egymást. A Terminátor számára a kígyó pusztán a földi állatvilág egyik képviselője volt. A kígyó a “nem táplálék” és “életveszélyes” kategóriákba sorolta az emberszerű lényt. A Terminátor kinyitotta a száját, és pontosan olyan hangot hallatott, amilyet néhány másodperccel korábban az akkor még támadni készülő kígyó. Várt egy kicsit, majd a válla fölött hátrahajította az állatot, és sietve ellépett a még mindig lángoló jukka közeléből. Szenzorai eközben tökéletesen ráhangolódtak a környezetre, az érzékelt adatok feldolgozása teljes sebességgel folyt, egyelőre minden lényeges dolog a misszió paraméterei szerint zajlott. Ha a Terminátornak lettek volna érzelmei, akkor ebben a pillanatban valószínűleg elégedettség árad szét benne. Elégedettség, mert visszatért. F.3. 2003.július, Los Angeles

– Ez a hülye izé nem működik! – mérgelődött Kate Brewster. A vőlegényével, Scott Petersennel együtt a Century City bevásárlóközpont Bloomingdale áruházának “Házasulandók, ifjú házasok” osztályán próbálta leolvastatni a szkennerrel az elegánsan gravírozott ezüsttálca aljára ragasztott vonalkódot. Hiába, a komputer valami oknál fogva nem volt hajlandó felismerni a jeleket. Scott felemelte a tálcát, és kivette Kate kezéből a pisztolyszerű leolvasót. – Így tartsd, mint Piszkos Harry a stukkerét – mondta. Meghúzta a ravaszt, de a monitoron továbbra is csak egy sor nulla látszott. – Mi a fene lehet ezzel? – mormolta. Kate és Scott, az ideális páros – gondolta a nő gúnyosan, és amikor megpillantotta magát az aranykeretes, egész alakot mutató tükörben, még rosszabb lett a kedve. Egy átlagos magasságú, közepes mellű, sötétbarna hajú, pisze orrú, kissé erős csípőjű csajszit látott, akin nem volt semmi különleges. “Katie, a Ferris középiskola legaranyosabb diáklánya” – az iskolatársai ezt a szöveget íratták a képe alá az évfolyamtablóra. Nem azt, hogy “Katie, a suli legszebb lánya”, nem azt, hogy “Katie, aki valószínűleg mindegyikünknél sikeresebb lesz”, és nem is azt, hogy “Katie minden bizonnyal egy multimilliomos nagymenő felesége lesz, akit előbb-utóbb elnökké választanak – minimum ennyi jár neki.” Ilyesmi még csak eszükbe se jutott. Nem. Katie maradt a “legaranyosabb”. Mintha ez olyan sokat jelentene!

Scottra nézett, aki még mindig a leolvasóval piszmogott. Tisztában volt azzal, hogy most az lenne a legtermészetesebb, ha édes, forró, szédítő, menyasszonyos érzések árasztanák el a testét és a lelkét, ám ehelyett sajnos csak arra tudott gondolni, hogy Scott tényleg aranyos srác. Kedves. Szelíd. Jó természetű és megértő. Elég helyes is. Mindent összevetve: a legtöbb lány örülne, ha ilyen fiatalember akarná feleségül venni. Scott átlagos termetű fiú volt. Remekül festett az öltönyében és a nyakkendőjében. Mercedesszel járt; igaz, csak egy lízingelt, C-kategóriás kocsival, de valódi Benzzel. Jó, bár kissé unalmas munkája volt: gyógyszerek értékesítésével foglalkozott, így tulajdonképpen azt is ki lehetett jelenteni róla, hogy ugyanazon a szakterületen dolgozik, mint az állatorvos Kate. A lánnyal mindig jól bánt, szerette, kedves és előzékeny volt vele. Ők alkották az ideális párt, legalábbis mindenki ezt mondta róluk. Mindenki, kivéve Kate apját, aki nem sokat foglalkozott se Scottal, se a lányával, se mással, mert szokás szerint valami szupertitkos projekten dolgozott a sivatag közepén. Robert Brewster altábornagy ugyanis az Edwards bázison folyó Cyber Research Systems tervezet katonai igazgatója volt. Kate tudta, hogy az apja karrierje, vagyis leginkább a CRS-nél végzett munkája volt az, ami miatt az anyja elhagyta őket. Egy férfinak egyszerre csak egy felesége lehet. Kate anyja választás elé állította a férjét: vagy ő, vagy a CRS. Az altábornagy tétovázás nélkül döntött. – Ez most fontos dolog, drágám – mondta. – Sokkal fontosabb, mint hinnéd.

Kate anyja tudomásul vette a dolgot. Összecsomagolt, és kisétált a férje és a lánya életéből. A nő töprengve nézett Scottra. Vajon ez a fiú hogyan döntene, ha olyan helyzetbe kerülne, mint annak idején az apja? Őt választaná, vagy a munkáját? Lehet, hogy Scott számára sokkal fontosabb a karrier, mint a családalapítás, mint ő? Váratlanul megszólalt a mobiltelefonja. Kate a táskájába nyúlt, és előkotorta az apró készüléket. Scott még mindig a leolvasót vizsgálgatta, és közben bosszúsan csóválta a fejét. – Gyűlölöm a gépeket – mondta Kate, majd megnyomta a telefon egyik gombját. – Halló! – Kate, itt az apád – mondta Brewster altábornagy. Kate arca vidáman felragyogott. Gyorsan félrefordult. Az apja mindig biztos pont volt a számára, egy szikla, amibe belekapaszkodhatott, egy jó barát, akire mindig számíthatott. Az apja volt az, aki fogta a kezét, amikor életében először a lábára húzta a görkoriját; ő tartotta, amikor kétkerekű biciklire ült. Mindig ott volt, ha kellett. Férjként a jelek szerint nem remekelt, elhanyagolta a feleségét, de apának csodálatos volt, és mindent megadott egyetlen gyermekének, Kate-nek. Egészen a legutóbbi ideig. Az elmúlt néhány évben megváltozott valami. Kate sokszor feltette magának a kérdést, mi lehetett az oka annak, hogy az apja más lett. Talán az, hogy magára maradt, hogy a felesége beváltotta a fenyegetését, és tényleg elhagyta? Vagy nem is változott meg, csak Kate hallotta másnak a hangját? Olyannak, amilyennek egy felnőtt hallja egy

másik felnőttét, s nem mint egy kislány a papájáért? Egyáltalán… Milyen volt, milyen lett az apja hangja? Mi érződött belőle? Bűnbánat? Csalódottság? Fáradtság? Micsoda? Ahogy a telefont a füléhez szorítva az apja hangját hallgatta, Kate-nek feltűntek a háttérből hallatszó zajok. Valami elektronikus szerkezet csipogott. Egy nyomtató surrogott. Telefonok csengtek, emberek beszéltek megállás nélkül. Sejtette, mi következik. – Csak nehogy azt mondd, apa, hogy megint cserben hagysz! – Sajnálom, édesem. El sem tudod képzelni, mennyire szerettelek volna látni ezen a hétvégén, de… Mivel az altábornagy nem fejezte be a mondatot, Kate tette meg helyette. – Tudom, apa. Már megint valamilyen nemzetbiztonsági ügyről van szó. Ez a helyzet? – Jaj, édesem… Itt kell maradnunk. Ez minden. Muszáj megtennünk. De rendeződni fog a helyzet, és akkor többször találkozhatunk. Megígérem. – Mikor? – Hamarosan. Remélem. – Az altábornagy az utolsó szót kissé bizonytalanul ejtette ki. Kate tudta, hogy az apja azzal az istenverte CRS projekttel foglalkozik, ez a kísérlet facsarja ki, ez falja fel élve. Háború volt ez, valódi harc, ami miatt az altábornagy egyszer már komoly veszteséget szenvedett: el kellett szakadnia a feleségétől. A lány remélte, nem ő lesz a következő áldozat.

– Tudom, tudom, semmiről sem beszélhetsz, nem árulhatsz el részleteket. – Scottra nézett, aki éppen kézbe vett egy ezüst képkeretet, és annak az árát próbálta leolvastatni a készülékkel. A férfi arcán látszott, élénken figyel a közelében lezajló telefonbeszélgetésre. – Csak tudod… Már Scott is nagyon várta, hogy találkozzatok. Scott mókás arcot vágott. Nem akarta bevallani, de nem igazán örült a tervnek, hogy találkozzon Kate apjával, akit tábornoknak nevezett. – Sajnálom, Katie. Őszintén sajnálom, hogy még nem sikerült találkoznom a vőlegényeddel, de… ígérem, hamarosan sort kerítünk rá. – Rendben, apa – mondta Kate. – Az esküvőnkön majd úgyis összefuttok. – A… hol? Ó, persze, persze! Tudod, még nem igazán sikerült felfognom. Mármint azt, hogy a kislányomból hamarosan feleség lesz – mondta az altábornagy kissé szárazon. Kate számára ismerős volt a helyzet. Az apjának azt sem sikerült igazán felfognia, hogy a kislánya felnőtt, hogy az a copfos kis vadóc, aki állandóan lehorzsolta a térdét, aki minden sérült vagy kóbor állatot hazavitt, az évek során valódi nővé vált, és önálló lett. Hogy is tudná megemészteni, hogy a kislánya hamarosan férjhez megy? Megértem – gondolta Kate. – Ezt még én is el tudom hinni… – Ezzel néha én is így vagyok – vallotta be Kate. – Igen? Tényleg? Ööö… Várj egy percet, édesem! – mondta a férfi. Kate a háttérzajokból arra következtetett,

hogy valaki belépett az apja irodájába. A hangokat is viszonylag tisztán hallotta: – Elnézést a zavarásért, uram, de az ügynökség meg akarja ismételni a legutóbbi bemutatót. – Értem… Szóval megint cirkuszra vágynak? – kérdezte az altábornagy. Kate a hangok tompaságából rájött, hogy az apja a kagylóra szorítja a kezét. – Mikor? – Holnap. Délután egykor – felelte a férfi. Biztos apa szárnysegédje – gondolta Kate. Hallotta, hogy becsukódik egy ajtó. – Apa? Itt vagy még, apa? – Itt vagyok, Katie. Itt – mondta Brewster altábornagy. Halkabbra fogta a hangját. – Jól vagy, édesem? Valami gond van? Scott az egyik eladóhoz ment, és kérdezett tőle valamit. – Nincs semmi gond – mondta Kate. Még mindig nem tudta eldönteni, akar-e beszélni az apjával a dologról. Ha neki nem mondom el, akkor kinek? Senki más nincs. – Csak annyi, hogy egyszerűen nem tudom… Brewster odavetett néhány szót valakinek, aztán ismét a szája elé tartotta a kagylót. – Nézd, Katie, mi lenne, ha kijönnél ide hozzám a hétvégén? Ha Mohamed nem megy a hegyhez, talán a hegy meglátogathatná szegény Mohamedet. – Jó lenne, de találkoznunk kell a pappal, az esküvő rendezőjével, meg a… – Csak pár órányira vagyunk egymástól. Gyere el hozzám! Úgy értem, gyertek el. Mármint Scott meg te. Kate ismét felnézett. Scott hevesen vitatkozott az eladóval.

– Oké – mondta Kate. A szót kislányosan ejtette ki, és valóban úgy érezte, szüksége van arra, hogy valaki a gondját viselje, tanácsot adjon neki, és a változatosság kedvéért vállalja helyette a döntések felelősségét. Legalább most az egyszer, csak még egy kicsit… – Figyelj, Katie, ne is akard, hogy véleményt mondjak a fiúdról! Eddig mindent remekül csináltál, mármint akkor, amikor egyedül döntöttél valamiben. Miért éppen most tévednél? Nagyon, nagyon okos vagy. – Talán éppen ez a gondom – mondta Kate komoran. – Ebben sem fogsz hibázni – biztosította az apja. – Te sosem hibázol. Én vagyok a legszerencsésebb apa az egész világon. Soha nem kellett aggódnom a lányom miatt. Kate önkéntelenül elmosolyodott, de érezte, egy-két másodpercen belül könnybe lábad a szeme. Még mindig apa az egyetlen szilárd, biztos pont az életemben… – Figyelj, Katie, tényleg nem szívesen teszem le a telefont, de rohannom kell. Holnap találkozunk. Ugye eljöttök? – Elmegyünk – ígérte Kate. – Szia, apa. Szeretlek. – Én is, kicsim. Én is. CRS Edwards légibázis Brewster altábornagy lassan letette a telefonkagylót, és még egy pillanatig a lányára, meg arra a kegyes hazugságra gondolt, amit mondott neki. Igenis aggódott Kate miatt. Ez a Scott, vagy hogy hívják, nem sok vizet zavart, a valódi problémát maga Kate jelentette. Az utóbbi időben megváltózott. Szórakozottá vált, úgy viselkedett, mintha zavarná valami. Valami, ami a jelek

szerint sokkal fontosabb volt a számára, mint a közelgő esküvő. A CRS munkatársai ezen az estén is éppen olyan szorgalmasan dolgoztak, mint mindig. Sajnos a civil és a katonai komputerekben egyaránt egymást követték a meghibásodások, a problémák véget nem érő sorozatot alkottak. Amikor elkezdték a Skynet-rendszerek tesztelését, számítottak arra, hogy a beindításnál gondok lesznek, arra azonban nem, hogy ennyire jelentős problémákat kell leküzdeniük. És a rendszer még nem is működött teljes kapacitással. Brewster altábornagy tudta, egy újabb hosszú éjszaka elé néz. Felpillantott, és intett a projekt főmérnökének, Tony Flickeringnek, hogy beléphet a szobájába. – Oké. Mi a helyzet? Flickering, aki a kilencvenes évek elején cum laude végzett a MIT-en, és hosszabb ideig a Microsoft vezető programozója volt, azért lépett be a Cyberdyne-hez, hogy együtt dolgozhasson Miles Dysonnal. Dyson halála és a régi cég felbomlása után átkerült a CRS-hez, és négy évvel ezelőtt a Skynet-projekt főmérnöke lett. Kiválóan végezte a munkáját; Brewster altábornagynak gyakran olyan érzése támadt, hogy Flickering gyakorlatilag eggyé vált Skynettel. Többet tudott a rendszerről és potenciáljairól, mint bármely más élő ember a földön. – Sehogy sem javul – mondta Flickering. Brewster komputeréhez lépett, és behívta Skynetet. – Ez az új vírus trükkös kis szemétláda. A civil internet felét

megfertőzte, és már számos katonai rendszerbe is beültette magát. Többek között a bérszámfejtő és a raktárkezelő programokba. – A primer védelmi eszközök hálózata még tiszta? Flickering felnézett. Ritkuló, rövidre nyírt haja idő előtt megőszült. Kerek, sápadt arca elárulta, mivel foglalkozik; a komputeres szakemberek, akik életük jelentős részét a monitorok előtt, mesterséges fényben töltötték, mind így néztek ki. – Egyelőre kitartanak a tűzfalak, de a Pentagon azt tervezi, hogy a mi mesterséges intelligenciánkkal fogja végigvizsgáltatni a teljes infrastruktúrát. A Skynetnek kellene felkutatnia és megsemmisítenie a vírus példányait. – Ezt én is tudom, Tony, és az a véleményem róla, hogy olyan az egész, mintha atomrakétával lőnénk légyre. Flickering megvonta a vállát. Számára az egész csupán egy megoldandó mérnöki feladat volt. – A kapcsolat létrejötte után néhány perccel Skynet lesz az ország védelmi eszközeinek főparancsnoka. – Vagyis a műholdaktól kezdve a rakétasilókig mindent egyetlen komputer fog irányítani. – A legintelligensebb rendszer, amit valaha megépítettek. Brewster megrázta a fejét. – Én azért nyugodtabb lennék, ha emberek is részt vesznek a játékban. Oké, a komputerek már terveztek és építettek bizonyos fegyvereket, de teljes rendszerek irányítását még sosem bíztuk rájuk. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy Skynet elkészült.

A monitoron megjelent a Skynet-oldal, a térkép, amelyen zöld színnel jelölték az Egyesült Államok nyugati részén lévő stratégiai fontosságú katonai létesítményeket. A képernyőn megjelentek a rendszerek közötti, valós idejű adatáramlásokat jelző, pulzáló vonalak. Valamennyi installáció megnyugtató zöld színnel világított. VALAMENNYI TEVÉKENYSÉG A PARAMÉTEREKEN BELÜL. VALAMENNYI TEVÉKENYSÉG NORMÁLIS. Brewster altábornagy ennek ellenére aggódott. A hadiakadémián tanulmányozták a “lehető legrosszabb eset” szkenáriókat is, amelyekben az Egyesült Államok stratégiai védelmi rendszere rövidzárlatot kap, és ennek köszönhetően kiiktatódnak bizonyos biztonsági szubrutinok, vagyis a nukleáris fegyverek aktiválása a megfelelő kódok nélkül is lehetséges. A “lehető legrosszabb eset” szkenárió során a rakéták elindultak, és kirobbant a háború. Los Angeles – Egyetlen nap. Csak ennyit kérek, Scott – könyörgött Kate a vőlegényének. – Nem nagy ügy. Pár órányi utazás, pár óra ott, aztán pár óra, és újra itt vagyunk. Korán hazaérünk, és még elmehetünk vacsorázni valahova. – Sajnálom, a komputerek nem működnek – mentegetőzött a pult mögött álló, középkorú nő. Szolid kosztümöt viselt, szemüveget és aranyláncot hordott. – És hamarosan zárunk. Kérem, írják le, mit választottak

ki, és reggel azonnal intézkedem, hogy megkapják a kívánt árucikkeket. – Köszönjük. – Scott elvette a nőtől az írótáblát, felfirkantott pár szót. Az rájuk mosolygott, majd elsietett. Scott Kate-re nézett. Bosszús volt, ami nála kivételes dolognak számított. – El sem tudom hinni, hogy megígérted a tábornoknak, hogy kiautózunk oda, a semmi közepére! Most azt akarja megmutatni nekem, hogy milyen borzasztóan fontos ember? A lány megérintette a karját. – Nem lesz olyan rossz… Scott gyorsan körbenézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallgatja ki a vitájukat. – Tudod, mit akartam? Tudod? Azt, hogy az én felségterületemen találkozzunk! Azt! Kate dühösen megfordult. Nem akart apja miatt összeveszni Scottal. Ezen az estén semmiképpen sem. Talán soha. Felkapott egy rézkeretet, amibe egy romantikus képet (holdfényes tengerparton kéz a kézben sétálgató pár) illesztettek. – Értem. Persze – mormolta. Nem akarok összeveszni vele – gondolta. – Ma semmiképpen sem! De ha már most ilyen problémáink vannak, mi lesz később? Tartott a jövőtől, és már semmiben sem volt biztos. Már azt sem tudta, egyáltalán vágyik-e mindarra, amit Scottal közösen terveztek. F.4. 2029. július,

Navajo-hegység Jeff Parsons alezredes meghalt. A teste már huszonhat éve feküdt a konzolja mellett, az Észak-amerikai Légvédelmi Főparancsnokság hegymélyi vezérlőtermében. Azokkal, akik az Ítélet Napján a vezérlőben tartózkodtak, Skynet végzett: egyszerűen kiszivattyúzta a teremből az oxigént, és a korábban a berendezések hűtésére használt nitrogéntartályok tartalmát fújta be a helyére. Parsons az oldalán feküdt. Az arca sötétlila volt, a bőre és a húsa érintetlennek tűnt. Mivel a bomláshoz oxigénre van szükség, nem is látszott rajta, hogy már több mint negyedszázada nem él. Skynetre a gázok semmilyen hatást sem gyakoroltak. Számára nem voltak fontosak a fényviszonyok sem, sötétben éppen úgy működött, mint világosban. A vezérlőteremben csak az indikátorok, a konzolok, a panelek és a plazmás monitorok izzottak, a fénycsövek már rég kiégtek. Volt azonban egy-két dolog, amire a mesterséges intelligencia igenis érzékeny volt: a hő és a nedvesség. Skynet gondosan ügyelt arra, hogy a bázison folyamatosan 20 Celsius-fok legyen, a relatív páratartalom pedig ne haladja meg a 20%-ot. Parsons szeme nyitva volt ugyan, de sem ő, sem körülötte heverő sorstársai nem láthatták a központi óriás monitoron keresztüláramló, az addiginál gyorsabb és több adathalmazt, sem pedig a liftből kilépő két T-20as kiszolgáló robotot.

A két robot között egyenes háttal, felemelt fejjel, mintha a legfőbb hadvezér elé vonuló katona lenne, egy olyan fiatal, meztelen, tökéletes testű nő lépkedett, akihez hasonló szépséget Parsons soha életében nem látott. Parsons azonban halott volt, Skynetre pedig nem gyakoroltak hatást az emberek által szépnek tartott dolgok, az ő számára csupán az volt fontos, hogy ez az ifjú hölgy minden tekintetben alkalmas a feladat végrehajtására. Az ifjú hölgy valójában kibernetikus harcos, az ellenséges vonalak mögötti felforgató tevékenység elvégzésére alkalmas beszivárgó egység volt, amelyet röviden Terminátrixnak, vagy T-X-nek neveztek. A felsőbbrendű intelligenciával rendelkező, hihetetlen sebességű, kiváló adaptációs képességekkel rendelkező, az emberi standardok szerint káprázatos külsejű kiborg volt Skynet legújabb fejlesztésű, leghalálosabb katonája. A titániumpáncélba bújtatott T-X gyakorlatilag elpusztíthatatlan és megállíthatatlan gyilkológép volt – erről Steve Earle ezredes, Joel Benson hadnagy, és az alájuk rendelt szerencsétlenek is tanúskodhattak volna, ha túlélik a szuperkiborggal való találkozást. Megfelelő izmokkal, erekkel, bőrrel, szőrzettel ellátva a T-X a korábbi típusoknál is alkalmasabb volt arra, hogy beférkőzzön az emberek közé, és ott döbbenetes precizitással és hatásfokkal különböző feladatokat hajtson végre. Az emberek közé az Ítélet Napja utáni jövőben, vagy akár a múltban, abban a korban, amelynek lakói még csak nem is sejtették, mi vár rájuk.

A T-X tökéletesen alkalmas volt előre kijelölt élő és élettelen célpontok megsemmisítésére is. Bár a súlya a másfél mázsát is meghaladta, olyan könnyedén lépkedett a hullák és a konzolok között, mint valamikor a legkecsesebb balerinák. Egy ugyanolyan transzmissziós egység felé tartott, amilyen a Skynetközponttól kétszáz kilométernyire, a régi CRS létesítményben állt. A T-20-as robotok a gömbhöz kísérték a T-X-et, majd hátrébb húzódtak. A T-X elhelyezkedett a gömbben: fél térdre ereszkedett, mindkét kezét a padlóra szorította. A fülke ajtaja becsukódott mögötte. Lehajtott fejjel, nyitott szemmel, közömbösen várta a transzmissziót. Számára nem volt jelentősége az időnek egy perc ugyanannyit jelentett neki, mint száz év. Nem szólaltak meg fanfarok, nem villogtak jelzőfények. Skynet minden ceremónia nélkül aktiválta a transzportért. Néhány másodperccel később a kamrát kékes elektromos aura vette körül. Amikor az izzás megszűnt, a T-X már nem volt a gömb belsejében. 2003.július, Los Angeles A Rodeo Drive-on már valamennyi üzlet bezárt, a közelben csupán néhány vendéglátó és szórakozóhely tartott nyitva. A forgalom gyér volt, az úton csak időnként húzott el egy-egy személyautó vagy terepjáró. Az egyikben eredeti Bose hi-fi berendezés bömbölt; a basszus majd szétvetette a hangszórókat. A ricsaj sehogy sem illett a környékhez, ahol napközben vásárolni szándékozó tömeg szokott tolongani, férfiak, nők és gyerekek vegyesen, hogy megtalálják maguknak

vagy szeretteiknek a legmegfelelőbb ruhát, cipőt, játékszert, apróságot. Az egyik üzlet előtt (“Sharron Batten – Minőségi ruházat – Beverly Hills, Palm Beach, Cannes”, hirdette a cégtábla) egy idősebb nő sétáltatta művészien nyírt pudliját. A hölgy a kirakatokban álló próbababákra nézett, és megállapította, hogy ekkora cuccokat legfeljebb a tizenkét éves kamaszlányok, vagy a francia Riviérán flangáló, anorexiás fotómodellek tudnának magukra húzni. Az egyik bábu mögött ravaszul megvilágított, a lenyugvó napot ábrázoló posztert helyeztek el; a plasztikból készült nő csábosan a bikinialsója pántjába akasztotta hüvelykujjait, de úgy, mintha arra készülne, hogy megszabadul az apró textíliától. A poszter és a báb fölött öles betűkkel virított a felirat: IMÁDOM A SZABADSÁGOT! A hölgy megcsóválta a fejét, és továbbsétált a kutyusával. Egy perccel később az egyik bábra adott színes, mintás gézblúzocska alja meglibbent a hirtelen feltámadó szellőben. Egy másik plasztiknő nyakán a selyemkendő csücskét mozdította meg a fuvallat. A kirakatot váratlanul sűrű füst töltötte meg, az átláthatatlan szürkeséget aztán egy semmiből előbukkanó, kéken izzó gömb oszlatta szét. A jelenség óriási hőt sugározhatott magából, mert a műanyag bábok megolvadtak, a leheletvékony anyagokból készült ruhadarabok semmivé váltak, az üzlet betonpadlójába sekély mélyedés égett, de még a vastag kirakatüvegen is egy, legalább három méter átmérőjű, majdnem szabályos kör alakú lyuk keletkezett.

T-X felemelte a fejét, és szemügyre vette környezetét. Az optikai szenzorai által érzékelt háttér előtt számok és ábrák jelentek meg; az adatok olyan sebességgel követték egymást, hogy egy közönséges halandó szeme érzékelni sem tudta volna az egyes jeleket. Az addig fél térden álló kiborg kecsesen felegyenesedett, és ügyet se vetve a talpa alatt izzó betonra, az olvadozó bábukra és a kirakatüveg szilánkjaira, könnyedén kilépett a járdára. Infravörös szenzorai közelben, délnyugati irányban, a Rodeo Drive-on egy nőnemű ember és egy kisebb termetű, négylábú emlős, egy Canis familiaris hőképét érzékelték. Mivel egyik élőlény paraméterei sem feleltek meg a kívánalmainak, nem foglalkozott velük. Északkeleti irányba fordult. A közeli parkolóban egy autót érzékelt. Azonnal beazonosította a típust: egy Lexus SC 430-as volt. Közvetlenül az egyik betonból, acélból és üvegből épült objektum előtt állt, amelynek bejárati nyílása fölé jókora, rézlemezekből készült betűkből a BARCLAYS feliratot rakták ki. T-X lekérte az autó hőképét, és megállapította, hogy a jármű motorja jár. A kocsitól északra, körülbelül nyolc méter távolságban egy másodlagos hőforrást, egy nőnemű emberi lényt érzékelt. Kimerevítette a képet, és ráillesztette a misszió részletes dokumentációjában szereplő hálórajzot. A nőnemű ember éppen egy hihetetlenül primitív komputert próbált rábírni arra, hogy elvégezzen valamilyen feladatot. A kezében egy apró plasztikkártyát tartott, amelynek mágnescsíkján alig néhány száz byte információ szerepelt.

T-X leolvasta az adatokat, és megállapította, hogy a nőnemű ember nem szerepel a küldetés során megsemmisítendő egyedek között. Viszont az alakja, a magassága és a kora miatt majdnem tökéletesen megfelelt a misszió céljainak. A bankautomata néhányszor felcsipogott, majd megszólalt egy reszelős géphang: – Sajnáljuk, a kívánt tranzakciót jelenleg nem áll módunkban elvégezni. Miközben a nő bosszúsan a gépre csapott, T-X határozott léptekkel elindult felé. Nancy Nebelt nem igazán lepte meg, hogy a bankautomata nem végzi el a kívánt műveletet. Sosem volt szerencséje a gépekkel, nem is érdeklődött irántuk. Miért is tette volna? Azért vannak a férfiak, hogy elboldoguljanak velük. Harminckét éves volt; a munkatársai a háta mögött “jó bőrnek” nevezték. Szőke, kék szemű, vékony, de azért ahol kell, ott formás, fiatalos nő volt. Ezen az estén rozsdabarna bőrdzsekit, testhez tapadó nadrágot, ezek alatt pedig fekete, csipkés bugyit és melltartót viselt. Megjelenése nagyjából tükrözte életfilozófiáját: minél többet megmutatsz magadból, annál kevesebb észre van szükséged. Az elképzelés különösen akkor, ha férfiakkal került hivatalos vagy egyéb kapcsolatba – eddig mindig helyesnek bizonyult. Nancy visszatette a tárcájába az arany American Express kártyát, visszasietett a kocsijához, beült a kormány mögé, és már nem is emlékezett arra, hogy miért akart készpénzt kivenni az automatából. Az

órájára nézett. Ha igyekszik egy kicsit, még azelőtt átér Spagóba, hogy Lenny aggódni kezdene miatta. Felpillantott, és már éppen be akarta indítani a kocsit, amikor megpillantotta a nőt. Magas volt, szőke, elképesztően szexis és… anyaszült meztelen! Ennek ellenére olyan nyugodtan közeledett a járdán, mintha az lenne a világon a legtermészetesebb, hogy a fiatal, csinos spinkók pucéran sétálgatnak a Rodeo Drive közelében. Nancy gyomra idegesen összeszorult. Ösztönösen megérezte, hogy valami nem stimmel. Kihajolt a kocsiból, odakiáltott a meztelen nőnek. – Hé! Jól van? A nő nem válaszolt. Nancy, miközben nem vette le a szemét a szerencsétlen bolondról (mert csakis egy bolond csinál ilyesmit), megpróbálta előkeresni a mobilját. – Megtámadták? – kérdezte. – Hívom a rendőrséget, és… T-X megállt a kocsi mellett. Nancy végigmérte, és megállapította, hogy a lökött spinkón egy gramm púder sincs, hibátlan a bőre, kemény és kerek a melle, és lapos a hasa. Tökéletes – gondolta. – Talán túlságosan is az… – Tetszik ez a kocsi – mondta T-X. Nancy agyában motoszkálni kezdett a gondolat, hogy ez a megjegyzés nem jelent semmi jót. – Mi van, beszedtél valamit? – kérdezte. T-X benyúlt a kocsi ablakán, és kedvesen megsimogatta Nancy dzsekijének gallérját. – Tetszik ez a dzseki – mondta.

– Mi a…? – kezdte Nancy. Riadtan hátrébb húzódott, és már egészen biztos volt abban, hogy bajba került. Nagy bajba. A lehető leggyorsabban el akart húzni az őrült nőszemély közeléből. T-X mutató- és hüvelykujja közé fogta Nancy tarkóját. Halk reccsenés; a csont azonnal összeroppant. T-X-et nem szelídségre, inkább hatékonyságra programozták. Felvette a nő ruháit – valamennyit, a csipkés alsóneműről sem feledkezett meg. Amikor elkészült, beszállt a kocsiba, megvizsgálta a műszerfalat és a kormánykereket, a sebességváltót és a pedálokat. Processzorai pillanatok alatt elkészítették a gép és a rendszerek műszaki rajzát, amely talán még annál is pontosabb volt, mint ami a Lexus mérnökeinek asztaláról lekerült. Sebességbe tette a kocsit, és sikító gumikkal elindult. A látómezeje előterében megjelent Los Angeles térképe. Megszólalt a telefon. T-X felvette. – Halló? – szólt bele Nancy hangján. – Drágám, az étteremben vagyok – közölte egy hímnemű férfi. – Hol…? T-X bontotta a vonalat. A szeme előtt megjelent egy számsor, amit villámgyors ujjmozdulatokkal beütött a mobiltelefon billentyűzetén. Kihangosította a készüléket. A hangszóróból sztatikus reccsenés hallatszott. T-X kinyitotta a száját, és a faxgépek hangjára emlékeztető magas bippegések sorozatát adta ki magából. Válaszként egy modem jelzését kapta. Ekkor ismét kiadott egy hangkódsort. A kapcsolat létrejött; megkezdődött az adatáramlás T-X agya és a Los

Angeles-i polgármesteri hivatal központi számítógépe között. T-X szeme előtt apró betűkkel írt szavak jelentek meg: nevek, címek, medikai, financiális és munkahelyre vonatkozó adatok. Némelyik sorhoz egy-egy kép is tartozott. Két ember, egy hímnemű és egy nőnemű képe egy teljes másodpercig T-X belső monitorán maradt. A fotók mellett ugyanaz a westwoodi cím szerepelt. A kiborgot nem szorította az idő, ennek ellenére gyorsan, és emberi mérce szerint vakmerőén hajtott. Sorban megelőzte az előtte haladó kocsikat, átszáguldott a piros jelzéseken. A szenzorai érzékelték ugyan a lámpák színét, de nem tartotta fontosnak, hogy ilyen részletekkel foglalkozzon. Ráfordult a hollywoodi sztrádára, de mivel a forgalom nagy volt, szinte azonnal le is tért róla. Aktiválódtak saját navigációs rendszerei, automatikusan ráállt arra a Skynet-műholdra, amely ebben a korban egyedüliként létezett. Keresztülszáguldott a bevásárlóközpontokkal és irodaházakkal szegélyezett utcákon. A forgalom időnként sűrű volt, de olyan utakat próbált keresni, ahol akadálytalanul haladhatott. Az egyik használtautó-kereskedés udvaráról hirtelen kifordult egy kocsi, és besorolt T-X Lexusa mögé. A tetején vörös és kék jelzőfények villogtak. A kiborg fél szemmel a visszapillantó tükörbe nézett. Szenzorai letapogatták az autót. Megállapította, hogy a Los Angeles-i rendőrség egyik járőre halad mögötte. A

vörös és kék jelzőfények villogni kezdtek, párszor felvijjogott a sziréna. T-X rájött, hogy üldözőbe vették. – Maga, az ezüst színű Lexusban! Lassítson és húzódjon félre! – reccsent a járőrkocsi külső hangszórójából. – Azonnal húzódjon félre! T-X villámgyorsan kielemezte a helyzetet, majd levette a lábát a gázpedálról, fékezett, és a kormányt keményen oldalra rántva az út szélére húzódott. Egy üres parkolóban állt meg, amelynek oldalsó téglafalát színes firkák díszítették. Az úttest túlsó oldalán, magas vaskerítés mögött valamilyen irodaház állt. A sarkon egy megvilágított óriás plakáton a “Victoria titka” márkájú fehérneműt reklámozták. A manöken fülig érő vigyorral, csábos pózban feküdt a képen, és nem volt rajta más, csak egy alig-bugyi, meg egy szinte semmit sem takaró melltartó. T-X érzékelte, hogy a járőrkocsi megáll a Lexus mögött. Látta, hogy egy hímenmű, egyenruhás ember száll ki belőle. A közeledő rendőr kövér volt, az arca szögletes és kissé ostoba, a haja rövidre nyírt. A kiborg érzékelte az óriás plakátot is, és felfogta, hogy a dolognak valami köze lehet a hímnemű és nőnemű emberi lények közötti, szexualitásnak nevezett dologhoz. Megfeszítette a vállát és a hátizmait, olyan pózt vett fel, hogy a mellei még-formásabbnak tűntek, még jobban kidomborodtak. Oldalra fordította a fejét, és pontosan olyan mosolyt jelenített meg az arcán, amilyen a plakátmanökenén ragyogott. Felnézett a rendőrre. – Jó estét, biztos úr – mondta.

A zsaru tekintete megakadt a formás melleken. – Ööö… Hölgyem, tisztában van azzal, mekkora volt a sebessége? – Százhuszonhárom egész háromtized kilométer. Természetesen óránként – mondta T-X. A rendőr önkéntelenül elmosolyodott, és arra gondolt, mekkorát fognak röhögni a kollégák, ha odabent az őrsön elmeséli az esetet. Itt van ez a jó nő (istenem, de milyen jó!), és olyan pontosan válaszol a feltett kérdésre, mintha gép, vagy férfi lenne. – Sajnos ebben a zónában maximum negyvenöt kilométeres sebességgel lehet haladni. –A rendőr elővette a jegyzetfüzetét, kinyitotta, de aztán gyorsan becsukta. Egy ilyen jó nőt egyszerűen nem lehet megbüntetni – villant át az agyán. – Az a helyzet, hogy fel kellene jelentenem önt. Gyorshajtásért. T-X a rendőr széles derékszíjára, majd az arra akasztott tokra pillantott. Megállapította, hogy a tokban egy SigSauer P 226-os oldalfegyver lapul. Tizenöt lőszer a tárban. A fegyver hossza 196 mm, súlya 750 g. A lőszer 9 mm-es Parabellum, amely a kilövést követően 335 m/sec sebességgel hagyja el a csövet. Ismét elmosolyodott, és a rendőr névjelvényére pillantott. – Tetszik a fegyvere, Mr. Barnes… F.5. A Völgy Ezúttal tényleg hazavágta a motorját. A váz pokolian meggörbült, a tank átlyukadt, a motorblokk pedig szinte széthasadt azon az átkozott sziklán. A kerekek? Úgy néztek ki, mint a sós perecek.

Ahogy a teherautó platóján zötykölődve visszajutott a völgybe, John Connornak rengeteg ideje volt arra, hogy sajnálja és elátkozza magát az őt ért szerencsétlenség és saját hülyesége miatt. Pontosan tudta, az anyja mit mondana. Mi magunk alakítjuk a sorsunkat, nem szabad hagynunk, hogy az események alakítsák az életünket! Hát igen… John, ahogy jobban átgondolta a történteket, rájött, hogy a régi bölcsesség ismét igazolást nyert. Nem a véletlennek, nem az események összejátszásának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került, hanem csakis önmagának. Minden külső segítség nélkül sikerült megcsinálnom. Erre azért büszke lehetek, nem? Azt is tudta, hogy az anyja motoros haverjai hogyan reagálnának a történtekre. Jól hátba csapdosnák, odatolnának elé még egy pohárka tequilát, és kijelentenék: – Legközelebb, ha száguldozni mész az éjszaka közepén, vigyél magaddal ejtőernyőt is! Vagy: – Jaj, kicsi fiú, hát miért hagytad, hogy az a csúnya, gonosz őzgida a seggedbe fejeljen? Együttérzés? Ilyesmit senkitől sem kapna. Legfeljebb megjegyeznék páran, hogy elég nagy marha volt, hogy ilyen helyzetbe került, de elég szerencsés is, hogy túlélte ezt a kaszkadőrmutatványt. Hiába, na, hülyének szerencséje van. A holmija szétszóródott. Tulajdonképpen mindene megvolt, valahol a hegy oldalában, a meredélyen, félúton az óceán felé. Majdnem két órába tellett, mire a fájdalommal küszködve, sajgó tagokkal összeszedett

annyi cuccot – pár ruhát, miegyebet –, amit viszonylag könnyen elért. Amikor visszamászott a roncshoz, ami a motorjából maradt, két perc alatt megállapította, hogy a helyzet reménytelen, ezeket a sérüléseket képtelenség kijavítani. Pár alkatrészt megmenthetett volna, de nem találta a zseblámpáját, se a szerszámait. Különben sem volt kedve ahhoz, hogy alkatrészekkel a hátán kódorogjon. Leült a roncs mellé, és kezdte felfogni, milyen őrült nagy szerencséje van, hogy életben maradt. Aztán ismét borongóssá vált a hangulata, és feltette magának a kérdést: minek? Minek él az olyan, akinek nincs semmi célja, aki elképzelni sem tudja, mivel foglalkozzon, akinek nincs se terve, se jövőképe? Ez a kérdés olyan volt az életében, mint a popslágerekben az újra és újra visszatérő, unásig ismételt refrén. Amikor kellőképpen kibúslakodta magát, átvillant az agyán, hogy esetleg mégis kezdhetne magával valamit. Csináld, és ne siránkozz – mondogatta a nevelőanyja, akinek a bölcsességeit akkoriban kellett végighallgatnia, amikor a valódi anyja Pescaderóban, a diliházban csücsült. Vissza kellett jutnia a városba. Az első jármű, ami megállt, egy mexikói munkásokkal telezsúfolt teherautó volt. A mexikóiak tökrészegen röhögéseitek és énekeltek a platón, a sofőr sem volt színjózan. Egyikük nővérénél buliztak, éppen hazafelé tartottak. Nem is tűnt fel nekik John állapota, nem vették észre, hogy a srác farmerja elszakadt, a lábán lévő hosszú, mély sebből pedig folyamatosan csorog a vér. Nem érdekelte őket semmi, még az sem, hogy a sörük olyan meleg volt,

mint a lóhúgy, a tequilájuk pedig olyan ocsmány, hogy annál még a kerozin is jobb. Ittak, énekeltek, és barátságosan John fel nyújtogatták az üvegjeiket. John irigyelte őket. Egyszerű emberek voltak, akik az élet legapróbb örömeit is élvezni tudták, akik nem tépelődtek azon, hogy kicsodák, honnan jöttek és hová tartanak. Ők sosem tápláltak hamis illúziókat, sosem hitték azt, hogy egyszer majd a világ vezetőivé válhatnak. Valószínűleg sosem vette üldözőbe őket valami gyilkos gép, amit kifejezetten azért küldtek vissza a jövőből, hogy végezzen velük. Mire Johnt kezdte átmelegíteni a szesz, a teherautó már lejutott a hegyről, és áthaladt az I-101-és alatt. Azon a környéken jobbára egyszerű, szegény melósok élnek. Elgurultak egy kis banképület, azután egy szupermarket mellett. A sarkon túl, egy építkezési területnek látszó telek mellett egy állatkórház állt. John megfeszítette a lábát. Az izmai elgémberedtek a hosszú út során, és amint megmozdult, a sebe ismét vérezni kezdett. Segítségre volt szüksége, de nem akart kórházba menni. Az olyan helyeken túl sokat kérdeznek az embertől, és neki semmi kedve sem volt ápolóknak, orvosoknak, vagy – ami még rosszabb – kíváncsi zsaruknak felelgetni. Nem volt állandó lakása, nem volt pénze, még a személyazonossági kártyájával sem stimmelt minden. Tudomása szerint egyetlen adatbázisban vagy nyilvántartásban sem szerepelt. Sosem folyamodott segélyért, kölcsönért, hitelkártyáért. Sosem volt saját háza. Valójában soha, semmije sem volt, kivéve a motorkerékpárt, amit használtan vett egy

lepusztul motorostól, akinek drogra kellett a pénz. Tudta, ha a zsaruk egy kicsit megpiszkálják a dolgait, ha megpróbálják kideríteni róla, hogy kicsoda, micsoda, akkor valószínűleg nagy bajba kerül. Feltápászkodott, és megverte a vezetőfülke tetejét. A sofőr kinézett az ablakon. – Qué? – Acá me bajo – kiáltott rá John. – Sí, sí – mondta a mexikói. Letért az útról, felhajtott a járdára, aztán újra legurult az úttestre. Az utasai felröhögtek. Remekül érezték magukat. A drótkerítéssel körülvett építkezési területről úgy nyúlt az úttest fölé a hatalmas, sárga daru ága, mintha valami gigantikus harci eszköz, egy hipermodern tank lövege lenne. Ahol a drótkerítés véget ért, egy kis házikó kuporgott. A bejárata fölött az EMERY ÁLLATKÓRHÁZ feliratú tábla világított. Connor felkapta a csomagját, a hálózsákját, és a fájdalommal küszködve lemászott a teherautó platójáról. – Gracias – mondta a sofőrnek. – Sí, sí – integetett vissza a férfi. A mexikói munkások még odaüvöltöttek pár szót Johnnak. A teherautó hatalmas füst- és porfelhőt hagyva maga után elzötyögött. John Connor egyedül maradt az utca közepén. Későre járt; az úton egyetlen autót sem látott. Furcsa csend borult a környékre. Connor átbicegett az állatkórházhoz, belesett az előtérbe. Nem tűnt valószínűnek, hogy egy ilyen jelentéktelen kis épületre biztonsági őr vigyáz, de az ember sosem lehet elég óvatos. Megkerülte a házat. A

túlsó oldalán egy ablakot talált, amely az éjszakára bent tartott állatok elhelyezésére szolgáló kennelre nyílt. John elővett a zsákjából egy törülközőt, az öklére csavarta, és betörte az ablakot. A nagyobb testű kutyák azonnal morogni és ugatni kezdtek, a kisebbek félénk vonyítással csatlakoztak a kórushoz. – Pszt, fiúk! Jól van, semmi baj! – súgta Connor. Benyúlt az ablakon, kiakasztotta a kallantyút, betolta az ablaktáblát. – Minden rendben. – Bedobta a zsákját és a hálózsákot, bemászott. A kennel levegője sűrű volt az állatok testének kipárolgásától, még a fertőtlenítőszerek csípős szaga sem nyomta el a bűzt. Valahonnan víz csörgött; hirtelen bekapcsolt egy hűtőszekrény. Riasztó azonban nem aktiválódott, a kutyák pedig lecsillapodtak – inkább kíváncsiak voltak, mint rémültek vagy agresszívek. A teremben különböző méretű ketrecek álltak. Némelyik üres volt. A kennelben tartózkodó állatok többsége semmivel sem volt jobb bőrben, mint Connor, aki emiatt különös szimpátiát érzett irántuk. Egy nagy, csokoládészínű labrador (a bal hátsó lábát kötés fedte) komoran nézett a behatolóra. John benyúlt hozzá, odatartotta neki a kezét, aztán megvakarta a füle tövét. Az állat hangosan, boldogan felnyögött. Szerelem első látásra – gondolta John. Végigment a ketrecek előtt, és eljutott ahhoz az ajtóig, ami mögött a klinika gyógyszerraktárát sejtette. A helyiség szűk volt, tele leragasztott vagy nyitott kartondobozokkal, ládákkal, üvegajtós szekrénykékkel. – Bingó! – suttogta John. Pontosan ezt kereste.

Felfeszítette az egyik szekrényke ajtaját, kivett egy doboz fájdalomcsillapítót, némi gézt és fertőtlenítőkrémet, pár fecskendőt, ragtapaszt, meg még néhány holmit, amit fontosnak tartott. Megvizsgálta az egyik dobozt, elolvasta a feliratát. Torbutol fájdalomcsillapító. Kizárólag állatorvosi használatra! Kirázott a dobozból néhány tablettát, bekapta és lenyelte. Hamarosan kiderül, hogy milyen hatása van az emberre. Mi bajom lehet tőle? Legfeljebb négykézlábra állok, és ugatni kezdem a holdat… Amióta a T-800-assal (amit ő küldött vissza a jövőből, hogy megvédje kamasz önmagát) kiszabadította az anyját a diliházból, gyakorlatilag mindent megtanult, amit egy hadvezérnek tudnia kell. Tizennégy éves korára több tucatnyi fegyver működését és használatát ismerte, szét tudta szedni és össze tudta rakni a leggyakrabban használatos kézifegyvereket, tudott bombát készíteni, de még a páncélöklöt és a Stinger vállról indítható föld-levegő rakétát is képes volt kezelni. Sok mindent elsajátított, ugyanakkor sok mindenről lemaradt. Könnyedén kiszámolta, mekkora sugarú körben fejtik ki a hatásukat a különböző mennyiségű plasztik alapú robbanószerek, a Magna Cartáról azonban nem hallott, és ha megfeszítik, akkor se tudta volna megmondani, melyik évben írták alá. Sok mindent megtanult, sok élményben volt része, de gyakorlatilag mindig egyedül volt. És ez azóta sem változott. Magány – gondolta keserűen, miközben előkészítette a különböző szereket. – Ez az életem…

Letolta a nadrágját, megtisztította a sebét, beadott magának egy helyi érzéstelenítőt, és a kutyák számára készült fájdalomcsillapítótól szédelegve nekilátott, hogy összevarrja a lábán lévő sebet. F.6. Mojave sivatag A Terminátor olyan céltudatosan haladt a sivatagban, mint a hazafelé tartó, ismerős partok közelében járó hajó a tengeren. Szenzorai már órákkal korábban érzékelték a helyet, ahová el kellett jutnia. Nem érezte sem a hőséget, sem a hideget. Nem ismerte a türelmetlenséget. Számításai szerint egyelőre minden a tervnek megfelelően haladt. A helyzet egyszerű volt: visszaküldték az időben, hogy elvégezzen egy bizonyos feladatot. Semmi sem állíthatta meg. Az egész földön nem létezett olyan erő, ami letéríthette volna a kijelölt ösvényről, legfeljebb akkor adta volna fel a próbálkozást, ha neurális áramkörei vagy a parancs teljesítéséhez szükséges testrészei végérvényesen felmondják a szolgálatot. Amikor valamilyen információra volt szüksége a helyzet felméréséhez, a tárgyak és élőlények beazonosításához, a döntések meghozatalához, központi egysége azonnal hozzányúlt az adatbázisokhoz, és megpróbálta megtalálni a megfelelő választ, a legoptimálisabb megoldást. Akkor sem blokkolt volna le, ha rögtönöznie kell; ilyen esetekben az agyába épített egyik chip elektronikus adrenalinnal, vagyis a beprogramozott parancs újbóli és ismételt megerősítésével árasztotta el belső rendszerét.

Hosszú, egyenletes léptekkel haladt, és közben értékelte az infravörös, az optikai, az audio- és az elektromágnesességet érzékelő műszerek által közvetített adatokat. Tudatában volt annak, hogy tőle bizonyos távolságra földi járművek, személyautók, teherautók és a motorkerékpárok haladnak; érzékelte azt az elektronikus zaj felhőt, amelyet az emberek által használt mobil kommunikációs eszközök bocsátottak ki magukból; érzékelte az emberi testek jelenlétét, mozgását, az általuk kiadott hangokat, valamint a járművekben működő elektromos vagy elektronikus készülékekből származó ritmikus, bizonyos mintát követő zajokat, amelyekről – az adatbázisára támaszkodva – megállapította, hogy azonos azzal a valamivel, amit az emberek zenének neveznek. Optikai szenzorait a semmiből előtűnő, kissé roskatag épület tetején elhelyezett neonfeliratra fókuszolta, és értelmezte a két szót: SIVATAGI CSILLAG. Az országút közvetlenül az épület mellett haladt. A Terminátor ebből azt a következtetést vonta le, hogy a ház nem más, mint egy úgynevezett fogadó, egy olyan hely, ahol az emberek folyadék- és táplálékfelvétel miatt szoktak megfordulni. Tudta, hogy az Egyesült Államok területén nagyon sok hasonló létesítmény működik, a legtöbb a nyugati és a délnyugati részeken található. Az adatbázisából lehívott információk alapján arra jutott, hogy az ilyen helyekre betérő emberek (akik általában ugyanannak a nem túl intelligens és tanult társadalmi rétegnek a képviselői) bizonyos mennyiségű folyadék felvételét követően agresszívvé válnak, viselkedésük elítélendő.

Központi egysége előkereste az agresszív emberekkel való bánásmód lehetséges verzióit, az elfogadható cselekvéssorokat beépítette a primer tevékenységek közé. A rendelkezésére álló információk alapján átrendezte a testét, pontosabban a fejét takaró szerves réteget (ezt a folyamatot az emberek “az arcvonások megváltozásának” nevezik), aminek köszönhetően “gúnyos félmosoly” jelent meg az ábrázatán. A T-800-as széria, amelynek modelljéül az Egyesült Államok tengerészgyalogságának egyik tapasztalt, harcedzett törzsőrmestere szolgált, az emberi külsővel rendelkező, egyesek által jóképűnek nevezett kiborgok közé tartozott. A haja rövid volt és sötét, az arca széles, az orra jellegzetes, a szeme mélyen ülő. Testfelépítését tekintve olyan volt, akár a Vasember-verseny világbajnoka, vagy egy profi testépítő: széles vállak, vastag karok, döbbenetes mellizmok, keskeny derék, hihetetlenül erős lábak. Az a bizonyos törzsőrmester annak idején nemcsak tudásáról és izmairól, hanem gyorsaságáról, megbízhatóságáról és elszántságáról is híres volt; ezeket a tulajdonságait is sikerült átültetni a T-800-asokba. A Terminátor nem állt meg az országútnál. Habozás nélkül rálépett a forró, de a sivatagi homok után mégis hűvösnek tűnő aszfaltra, és határozottan elindult a Sivatagi Csillag elnevezésű épület parkolója felé. Odabentről hangos zene hallatszott, amelyben a lüktető basszus volt a legdominánsabb hang. Időnként nevetés harsant. A hangokból és a parkolóban álló kocsik mennyiségéből arra lehetett következtetni, hogy a

létesítményben sok vendég tartózkodik, és többségük meglehetősen jól érzi magát. A bejárat közelében álló bárszéken egy magas, izmos, farmernadrágot, bőrmellényt és széles karimájú kalapot viselő férfi ült. A szeme kissé összeszűkült, amikor megpillantotta a Terminátort, de az arcán nem látszott nyoma meglepődésnek. Amikor a kiborg a közelébe ért, lustán felállt, és az ajtó elé lépett. Legalább két méter magas volt, a súlya százhúsz kiló körül lehetett. Az arca határozottan vészjóslóvá változott. – Arra kéne menned – mutatott balra. – Hátulról. A Terminátor nem adta jelét, hogy hallotta a kidobóember szavait. Felment a lépcsőn, és könnyed mozdulattal, mintha csak egy szemtelen legyet hessentene arrébb, eltolta maga elől a jókora férfit. – Mi a jó…? A Terminátor belökte maga előtt az ajtót. Belépett a zajos, füstös helyiségbe, ahol legalább kétszáz nő visongott, füttyögött és tapsolt. Sokan vadul dobogtak a fapadlón; valamennyien elkerekedő szemmel figyelték a kis színpadon a zene ütemére mozgó, a ruháitól lassanként megszabaduló férfit. A zene a mennyezeten és a színpad közelében elhelyezett hangszórókból üvöltött. Oldalt vörösen és zölden csillámló függönyöket helyeztek el; közvetlenül a színpad közelében kék és rózsaszínű lámpák forogtak. A hátsó falra feketére festett vásznat szegeztek, amelyen öles betűk hirdették, hogy a rendezvény nem más, mint a HÖLGYEK ÉJSZAKÁJA. A Terminátor megvizsgálta a nézőközönséget. A nők közül néhányan hátrafordultak, és szemügyre vették az

érkezőt. A kiborg látómezejének előterében megjelent saját testének modellje, valamint a nőnemű lények ruházatának paraméterei. Megfelelő öltözéket keresett. A legtöbb ruha szóba se jöhetett, vagy a méretük, vagy a stílusuk miatt nem felelt meg. Figyelme a farmernadrágot, farmeringet és csizmát viselő nőkre terelődött. Egy dús keblű szőkeség – a sminkje vastag, műszempillája hosszú volt – felállt, a feje fölé emelte a kezét, és szélesen elvigyorodott. – Rázd meg, kicsim! – kiáltotta. A Terminátor szenzorai megvizsgálták a nő méreteit és ruházatát. Rövid farmerszoknya. Csizma. Hímzett blúz. A méretek nagyjából rendben voltak, a kiborg látómezőjében mégis a NEM MEGFELELŐ felirat jelent meg. Egy valamivel alacsonyabb, fiatalabb, vörös hajú nő fordult a Terminátor felé. Tetőtől-talpig végigmérte; a tekintete hosszabb időre megpihent a kiborg testének ágyék körüli részén. Keskeny arcán élveteg mosoly jelent meg. – Akarsz randizni? – kérdezte. Még néhány nő észrevette. Valamennyien talpra ugrottak, tapsoltak, hujjogtak és füttyögtek. A legtöbbjük arra gondolt, hogy ez a műsor legjobb, legélvezetesebb része. A hangszórókból valami hosszú, kifejezetten ritmusos zene szólt. A Terminátor beazonosította a számot: a Village People nevű együttes Macho Manje volt.

Egy magas, izmos férfi lépett a színpadra. Bőrsapkát, vörös nyaksálat, bőrdzsekit, bőrnadrágot és motoroscsizmát viselt. A Terminátor a férfi felé fordult. A belső monitorán a paraméterek megvizsgálása után azonnal megjelent az EGYEZÉS felirat. Határozott léptekkel átvágott a visongó nők között, és a színpad elé állt. – Vedd le a ruháidat – mondta a férfinak, aki meghökkenve elmosolyodott, de megrázta a fejét. – Türelem, édeske. A Terminátor felugrott a színpadra. A nők, akik azt hitték, hogy ez is a műsor része, majd megőrültek az izgalomtól, és hangosabban visítottak, mint addig. – Mi van, mit akarsz? Nem tudsz várni a sorodra? – mordult fel a táncos férfi. Elkezdte a számát, ritmusra mozgatta a csípőjét és a vállát. A Terminátor akadályt érzékelt. Leküzdendő akadályt. Nem érzett semmit, de tudta, az emberek ilyen helyzetekben szoktak “bosszankodni”. – A ruháidat! – ismételte. A férfi dühösen megfordult, és pofon vágta a Terminátort. – Kéred a párját? – kiáltotta, és a nézők felé fordult. A Terminátor elkapta a férfi csuklóját. A csontok úgy roppantak össze, mintha kétszersültből lennének. – Most! A férfi felsikított a fájdalomtól és a félelemtől. Hátrébb tántorodott. A Terminátor eleresztette a kezét. A táncos riadtan meredt rá, majd úgy látta, jobban teszi, ha nem ellenkezik tovább ezzel az eszelőssel. Gyorsan

ledobta a sapkáját, a sálját, aztán a dzseki következett. A csuklójába rettenetes fájdalom hasított. A nők felugráltak a helyükről, és úgy üvöltöttek, mintha nyúznák őket. Ez volt a legjobb műsor, amit valaha láttak. Ez olyan… olyan… Olyan igazi volt! A Terminátor megvárta, hogy a táncos levegye a nadrágját és a csizmáját, majd gyorsan felöltözött. Egyetlen szó nélkül megfordult, átment a színpad végébe, széthúzta a függönyt, és lesietett az öltözővé átalakított raktárhelyiségbe. Az öltözőben a táncosok meglepve néztek a férfira, aki Larry ruháit viselte, de nem lehetett azonos Larryvel, mert ez a fickó nem úgy járt, nem úgy mozgott, mint a barátjuk, hanem sokkal… Hidegebben? Igen, talán ez a legjobb szó, ha Larry ellentétpárját keressük. A zene még mindig szólt, a nők is visongtak. A Terminátor a hátsó ajtón keresztül jutott ki a parkolóba. – Hé, te! – szólalt meg a háta mögött a termetes, szőke nő, akit korábban már látott. A Terminátor ránézett. Hallgatott. – Visszajössz még? – kérdezte a spicces nő. A Terminátor hosszan a szemébe nézett, majd megfordult, és optikai szenzoraival végigpásztázta a parkolót. Felfedezett egy szokatlanul nagy méretű kerekekkel felszerelt Dodge kisteherautót, aminek az egyik ülése mögött egy puska lapult. Elindult a kiszemelt jármű felé. Menet közben a szeme sarkából, az egyik kocsi ablakában meglátta a saját tükörképét. Megállt, közelebb hajolt az ablakhoz. A látvány felidézte benne azokat az emlékeket, amelyeket John Connor programozott belé.

John Connor beépítette az adatbázisába, hogy az aktuális jelennél tizenkét évvel korábban egy bizonyos T-800-asnak milyen volt a külseje. A Terminátor levette a táncos csillag alakú napszemüvegét. Ránézett, majd félredobta. A sapkától és a selyemsáltól is megszabadult. A hasonlóság majdnem teljesnek bizonyult. A Dodge-hoz sietett, habozás nélkül betörte az ablakát, kinyitotta az ajtót és beszállt. Megszólalt a kocsi riasztója, villogni kezdett a reflektora. A Terminátor ügyet sem vetett a jelzésekre. Könnyed mozdulattal letépte a gyújtáskapcsolót – ennek hatására elhallgatott a riasztó –, majd a megfelelő huzalokat egymáshoz érintve beindította a motort. A Dodge felhördült. A Terminátor tekintete a műszerfalon felejtett napszemüvegre esett. Az orrára biggyesztette, majd sebességbe kapcsolta a kocsit, és rátaposott a gázpedálra. A Dodge kilőtt a parkolóból. A Terminátor ráfordult az országúira. Nyugat felé, Los Angeles irányába tartott. Amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, látta, hogy a cowboykalapos kidobóember az öklét rázva rohan utána. Nem sokáig bírta. F.7. Westwood Barnes rendőrtiszt likvidálása nevetségesen könnyű feladatnak bizonyult, bár T-X sosem látta el ilyen jelzőkkel a dolgokat. Számára csak az volt fontos, az bírt némi jelentőséggel, hogy a mellékfeladat végrehajtása nem késleltette a terv kivitelezésében.

Amikor a rendőr odahajolt hozzá, egyszerűen kigombolta a blúzát. – Tetszik, amit lát? – kérdezte. A zsaru szeme kiguvadt. Ostobán bólogatni kezdett. – Ja, télleg szép… Mondja, hölgyem, mit forgat a fejében? T-X elmosolyodott. – Kövessen – mondta. Kiszállt, és elindult, hogy keressen egy sötétebb zugot. A rendőr követte. Egyetlen mozdulattal végzett a hímnemű emberrel, majd elvette a pisztolyát. A Sig-Sauer az adott korban hatékony fegyvernek számított, de sajnos csak egyetlen tár tartozott hozzá. Egy tár – tizenöt lőszer. Nem sok, de a küldetés teljesítéséhez ennyinek is elégnek kell lennie. Visszaült a Lexusba, és elhajtott. Valamivel később a kocsi GPS navigációs rendszere gépileg generált hangon figyelmeztette: – Bal kanyar előttünk. T-X a műszerfalon megjelenő térképre pillantott, amely Los Angeles egyik részét, Westwoodot mutatta. Már korábban rákeresett a programjában szereplő egyik címre, amelyet a Lexus műszerei segítségével akart megtalálni. A navigációs rendszer szerint a keresett utca a Santa Monica Boulevardról nyílt. Már csak négy háztömbnyi távolságot kellett megtennie. Bill Anderson kezdte úgy érezni, hogy elege van Tammy Triggsből. Tulajdonképpen már jó ideje csak a szex miatt volt vele. Többször megfordult a fejében, hogy ez nem elég indok a kapcsolat folytatására, de tizenhét évesen az ember fiát nem mindig a feje

irányítja. Nehezen tudott volna végleg megválni Tammytől, bár még a saját húga, Liz szerint sem volt még egy srác az egész középsuliban, akire úgy tapadtak a csajok, mint rá. Felállt a díványról, és körbenézett a nappaliban, ahová Tammyvel azért vonultak el, hogy egyedül legyenek, és nyugodtan tévézzenek. – Kérsz még egy sört? – kérdezte. Magas, meglehetősen izmos fiú volt, kiváló kosarasnak számított. Szőke haja és kék szeme miatt tipikus kaliforniainak számított. – Persze – mondta Tammy szórakozottan. Megtalálta Liz robotkutyáját, Aibót, és az elmúlt egy órában csak vele szórakozott. Ahelyett, hogy inkább engem simogatna – gondolta Bill bosszúsan. Kiment a mexikói stílusú konyhába, kikapott a hűtőszekrényből két doboz sört, majd elindult visszafelé. Az apja üzleti úton, New Yorkban volt. Az anyja valahol Beverly Hillsben bulizott a munkatársaival, Liz pedig az emeleten, a szobájában gubbasztott, és elvileg tanult. Tammy szülei sem tartózkodtak a városban. Megállt az olasz márványlapokkal borított folyosón, ami a ház földszintjén lévő huszonkét szoba mellett a kertbe vezetett, és a nappali bejáratával szemközt függő tükörbe pillantva meglátta Tammyt, aki a padlón hasalva azzal az átkozott műanyag döggel szórakozott. A tévében már megint valami unalmas vacak ment: a képernyőn egyesek és nullák tömege egyesült, a narrátor pedig egy új szupervírusról magyarázott.

– …csapás érte a globális digitális hálózatot, amely egyes feltételezések szerint egy új, eddig sosem látott komputeres vírusnak köszönhető, és… Biztos valami életunt lúzer szórakozott – gondolta Bill. – Megint betörtek pár rendszerbe, és most jajong a fél világ. Remek! Bevitte a nappaliba a söröket. Mindkét dobozt az ébenfa kávézóasztalra állította. A CNN riportere közben folytatta a hír ismertetését. – A Wall Street elemzői magabiztosak, ám várható, hogy a komputertechnikával kapcsolatos részvények árfolyama… Bill csatornát váltott. Pár percig révetegen nézte a Csatarobotok háborúja című ostobaságot, majd újra megnyomta a váltógombot. Kezdte megérteni a srácokat, akik a világra szabadították a vírust. Ő is szétunta az agyát. Az acélból készült biztonsági kapun lévő szám egyezett a keresettel. T-X megállította a kocsit, kinyúlt az ablakon, és a kapu mellett elhelyezett dobozka billentyűzete fölé tartotta a bal mutatóujját. Néhány másodpercig semmi sem történt. Aztán az ujjáról visszahúzódott a folyékony fém bőr, a körme alól pedig kiemelkedett egy 1,6 mm-es, titániumötvözetből készült fúró, amely úgy mélyedt bele a billentyűzet fedlapjába, mint forró kés a puha vajba. Halk sivítás hallatszott. A parányi fúrón keresztül olyan kék energiacsóva áramlott át a készülékbe, amilyen a TX érkezésekor körbevette a Continuum Transportert. A csóva végighaladt a kapun és a birtok, a ház teljes biztonsági rendszerén.

T-X néhány adatot táplált a rendszerbe, majd visszahúzta a kezét. A kapu kinyílt. – Tammy, kapcsold már ki azt a nyomorult kutyát! – kiáltott fel Bill. A lány felnézett. A következő pillanatban egy autó haladt el a nappali ablaka előtt. Bill felugrott a díványról; a szíve a torkában dobogott. – Ó, a francba, anya hazajött! Dugd el a sört! Kikapcsolta a televíziót, Tammy pedig gyorsan összekapkodta az üres sörösdobozokat, és kezdte begyömöszölni őket a dívány alá. A folyosón Bill gyorsan tükörbe nézett, ellenőrizte, nem túl bűntudatos-e a képe. Kintről, a bejárati ajtón túlról éles tűsarokkopogás hallatszott. Hetente egy-két alkalommal előfordult, hogy Bill anyja elvesztette a garázsajtó távkapcsolóját, vagy elfelejtette, hogyan kell használni a készüléket, esetleg már túl részeg volt az ilyen bonyolult műveletekhez. Ilyenkor kiszállt a Mercedeséből, és csengetett. Bill azt hitte, most is valami ilyesmi történt. Megérintette a biztonsági berendezés billentyűzetét, de látta, hogy a rendszert már kikapcsolták. Az ajtó kinyílt. Egy karcsú, szőke nő lépett be a házba. Bőrdzseki és magas sarkú csizma volt rajta, és úgy mosolygott, ahogy az akciófilmekben szoktak a főgonoszok női. Bill megállapította, hogy egészen jól néz ki – már a korához képest. A kocsibehajtón egy Lexus állt. – Ööö… Ön valószínűleg az anyámat keresi. Sajnálom, nincs itthon. – Elizabeth és William Anderson? – kérdezte T-X udvariasan.

Bill hátranézett a válla fölött. Tammy a folyosón állt. – Én vagyok Bill – mondta a fiú az idegen nőre nézve –, a húgom pedig az emeleten tartózkodik. Az iskolából jött, vagy ilyesmi? – Teljesen összezavarodott; semmit sem értett az egészből. T-X arcáról eltűnt a barátságosnak is nevezhető mosoly. Előrébb lépett, berúgta maga mögött az ajtót, és közben az ujjai végével Bill gyomorszájába szúrt. A fiú hanyatt vágódott. Tammy riadtan a szájához kapta a kezét, de mást nem tett. Tulajdonképpen fel sem fogta, mit lát. Azt viszont tudta, hogy a dolog nem jelenthet semmi jót. T-X elővette a zsebéből a Sig-Sauert, és három golyót küldött a feltápászkodó fiú mellkasába. Bill azonnal meghalt. Tammy felsikított, megfordult, és a folyosó másik végén lévő hátsó ajtó felé rohant. T-X nem ment utána. Ez a fiatal nő nem szerepelt a megsemmisítendők listáján. A kiborg átlépett Bill holtteste fölött, és fürgén felment az emeletre. Az egyik szobából zene hallatszott. T-X az ajtó elé állt, kinyitotta. Elizabeth Anderson, akit a családtagjai és a barátai csak Liznek szólítottak, meglepetten nézett fel a videojátékról. Aranyos kislány volt, kerek arcú, ártatlan szemű. Kérdőn oldalra billentette a fejét. – Hát maga meg ki a szösz? T-X felemelte a Sig-Sauert, és meghúzta a ravaszt. A golyó a kislány mellkasának bal alsó részébe fúródott. A nehéz 9 mm-es lövedék szétzúzta a szívet. F.8.

A Völgy 5.06-kor csipogni kezdett a személyi hívója; a pici képernyőn egy üzenet futott át. Kate kinyitotta a szemét. Odakint még sötét volt. A személyi hívója az ágy melletti kis asztalkán hevert. A nő kábultan az ébresztőóra számlapjára nézett, és megállapította, hogy még legalább egy órát alhat. Eszébe jutott valami. Még egy órát alhatna, ha nem lenne szombat. – A fenébe! – mormolta. Felkapta a személyi hívót, és a parányi kijelzőre nézett. Elolvasta az üzenetet. állat… vészhelyzet… állat… vészhelyzet… Ez a két szó ismétlődött újra és újra. Kate azonnal tudta, mi történt. Az állatklinika riasztóját hangra állították be. Ha valaki esetleg behatolt az épületbe, vagy valami történt az egyik állattal, a többiek, főként a kutyák azonnal ugatásba kezdenek. A hangjuk pedig aktiválja a riasztót, ami üzenetet küld a személyi hívójára. A rendszer egyszerű volt, és eddig kifogástalanul bevált a gyakorlatban – többször is előfordult már, hogy Kate-nek éjnek évadján kellett beugrania a klinikára, hogy segítsen valamelyik páciensén. Kikapcsolta a készüléket, és kipattant az ágyból. Scott megmozdult, oldalra nyújtotta a kezét. – Mi történt? – motyogta. – Be kell ugranom a klinikára – mondta Kate, miközben előkapott egy bugyit a szekrényéből. – Vészhelyzet van. Ledobta magáról a hálóinget, felkapta a bugyit és a melltartót, aztán elővett egy hosszú inget meg egy

nadrágot. Scott fél könyékre támaszkodott, és az órára nézett. – Hajnali öt! – Visszajövök, mielőtt felkelsz – mondta Kate. Felhúzta az edzőcipőjét, majd az ágy fölé hajolt, és megcsókolta Scottot. A férfi visszafeküdt, megfordult, és amikor Kate felvette a dzsekijét és kinyitotta az ajtót, már ismét mélyen aludt. A kora reggeli forgalom nem volt nagy, de érezni lehetett, hogy fokozatosan erősödik. Kate viszonylag gyorsan eljutott a lakásától két mérföld távolságban lévő klinikára. Citromzöld VW bogarától hat hónappal korábban szabadult meg, akkor, amikor Scott beköltözött hozzá. Azóta, amikor az állatokkal foglalkozott, mindig azzal a barna Toyota Tundrával járt, aminek az oldalán ott díszelgett az Emery lógója. A zárt platójú kisteherautó jó választásnak tűnt, hiszen sokszor kellett kiszállnia a város különböző pontjain lévő állatkereskedésekhez, sőt néhányszor még a völgyön túl található farmokra is őt hívták. Szerette a munkáját. Az állatokat sokkal őszintébbnek és nyíltabbnak tartotta, mint az embereket. Igaz, időnként veszélyesek voltak, de sosem játszották meg magukat, nem kétszínűsködtek. Ez különösen a kutyákra volt igaz. Kate-nek elég volt, ha csak ránézett egyre, és azonnal tudta, hányadán áll vele. Az épület előtt parkolt le. Ahogy kiszállt a kocsiból, zajt hallott a kennel irányából. A gyomra görcsbe rándult. A legutóbbi alkalommal, amikor riasztást kapott, egy

drogos tört be az épületbe; a szerencsétlen azt hitte, kábítószert talál. Amikor megérkezett, a zsaruk már kiszálltak, és megbilincselték a fickót, aki félig eszméletlenül feküdt az előtérben. Utólag kiderült, hogy beszedett vagy három maréknyi gyógyszert, vegyesen, amit összekapkodott. Féreghajtóból legalább tízet befalt. A kutyák persze nem örültek a hívatlan látogatónak, majd megőrültek, úgy ugattak. Kate arra gondolt, talán most is ki kellene hívatnia a rendőröket. Már bánta, hogy nem tette meg otthonról. Mindenesetre készenlétben tartotta a mobilját. A bejárati ajtón ment be, amit rögtön bezárt maga mögött. Felkapcsolta a világítást, és elindult az épület hátsó része felé. A kutyák veszettül ugattak. – Nyugi, fiúk. Csak én vagyok – suttogta Kate. Végigment a raktár és a ketrecek közötti folyosón, és belökte maga előtt a következő ajtót. Felkattintotta a villanykapcsolót, az egyik alacsony szekrény tetejére dobta a telefonját és a kulcsait. Megfordult, és meglátta a felfeszített gyógyszeres szekrényt. – Remek. Már megint egy drogos – mormolta, és nekilátott felmérni a károkat. A padlón egy üres torbutrolos dobozt talált. Lehajolt, hogy felvegye. A doboz mellett vércsöpp vöröslött. A vérnyomok a helyiség túlsó, sötétebb végébe vezettek. Az egyik doboz tetején egy fecskendő hevert, a padlón véres gézdarabok. Kate kihúzta magát, hátrébb húzódott. Hányingere támadt az idegességtől. A betörő a jelek szerint megsérült behatolás közben.

Ahogy megfordult, hogy visszamenjen a mobiljához, és mégis hívja a zsarukat, egy körülbelül vele egykorú, csapzott, elgyötört arcú férfi állt vele szemben. A behatoló kissé bizonytalanul, sántikálva lépett ki az egymásra pakolt kutyatápszeres zsákok mögül. – Kérem, ne telefonáljon – mondta Connor. A hangja olyan volt, mintha valamilyen szer hatása alatt lenne. Kate félelme szempillantás alatt elpárolgott, a helyére düh költözött. – Gondolom, maga az a seggfej, aki a múlt héten kirámolta a raktárunkat. – Nem. Azt nem én tettem. Az egy másik seggfej volt. Kate óvatosan, oldalazó léptekkel a telefonjához ment, ám mielőtt elérhette volna, Connor elővett egy pisztolyt, és rászegezte. A keze remegett, a szeme könnyes és véreres volt. Kate azonnal felismerte a Torbutrol hatásait. – Nem engedhetem meg, hogy kihívja a rendőröket – mondta a férfi. – Sajnálom. Kate ellépett a szekrény és a telefonja közeléből. Alaposan végigmérte Connort. A férfi úgy nézett ki, mintha már jó ideje nem jutott volna normális ételhez és rendes ágyhoz, a szeme pedig… Kate nem találta a megfelelő szót. Olyan… Olyan, mint a megszállottaké. – Balesetem volt – magyarázta Connor. – Gyógyszerre volt szükségem. – Fél mérföldnyire van egy baleseti klinika, és… – Nem mehettem oda – vágott közbe a férfi. Kate felemelte a Torbutrol üres dobozát. – Ebből mennyit vett be? – Eleget.

Kate megrázta a fejét. – Azt hiszem, rosszul tette. Ezt általában arra használjuk, hogy lecsillapítsuk a vad kutyákat. Connor felnevetett. A jelek szerint nem hitt a nőnek. Kate mereven a szemébe nézett, és olyan arcot vágott, mintha bolondnak tartaná, ugyanakkor sajnálná a férfit. Connor elbizonytalanodott. A nő kezében lévő dobozra pillantott. Kate odadobta neki. Ösztönösen megpróbálta elkapni, de közben elvesztette az egyensúlyát. A nő ekkor előreugrott, kicsavarta a kezéből a pisztolyt, visszaszökkent, és Connorra szegezte a fegyvert. – Nyugi – mondta John, és úgy emelte fel a kezét, mintha egy ütést akarna elhárítani. – Vissza! Connor visszatámolygott a kennelbe. A kutyák időközben elhallgattak; néhány állat boldogan csaholni kezdett, amikor felismerte Kate-et, de a többség még mindig nem tudta, mit kellene tennie az adott helyzetben. Kate az egyik üres ketrecre mutatott. – Befelé! – Azt már nem! Kate felemelte a pisztolyt. – Gyerünk! Connor vonakodva teljesítette a parancsot. A lába iszonyúan fájt; sejtette, hogy még akkor sem tudna fellépni a nő ellen, ha az esetleg elkövetne valamilyen hibát. Addig semmiképpen sem, amíg nem szűnik a Torbutrol hatása.

Kate becsukta a ketrec ajtaját, a helyére kattintottá a reteszt. A zárat belülről nem lehetett kinyitni. A nő megkönnyebbülten fellélegzett, majd leguggolt a ketrec előtt, és foglyára nézett. Valahogy ismerősnek találta, látott benne valami… valami zavarót. – Nézze, tényleg nem arról van szó, amire gondol – mondta Connor. Váratlanul megszólalt a bejárati ajtó melletti csengő. Valaki megláthatta a fényt az épületben, azt hitte, elkezdődött a rendelés, és elhozta beteg állatát. – Persze, hogy nem – bólintott Kate. Felállt, elindult előre. Közben magához vette a mobilját, és megszabadult a pisztolytól. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki fejbe csapta volna egy fél téglával. Hát persze! A kép összeállt. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Visszasietett a ketrechez és a fogolyhoz. Connor reménykedve nézett fel rá. – Mike Kripke pincéje – mondta Kate. A csengő ismét megszólalt. A kutyákat bosszantotta a hang; ugatni kezdtek. – Tessék? – kérdezte Connor zavarodottan. – Ez meg mit jelent? Kate csodálkozva megcsóválta a fejét, és elindult, hogy megnézze, milyen őrült feküdt rá a csengő gombjára. Miután elment, Connor megpróbálta kinyitni a reteszt. Hiába erőlködött. A rácsnak feszítette a hátát, és rugdosni kezdte az ajtót. Nem ért el eredményt. – Gyönyörű – mormolta csüggedten. – Mi jöhet még? F.9. Észak-Hollywood

T-X megvárta, hogy a szemétszállító kocsi eltűnjön a közelből, majd behajtott-az egész éjjel nyitva tartó autós gyorsbüfé elé. Húsz perccel korábban felhívta Maria Barrera resedai számát, amit a város központi adatbázisából töltött le. Spanyolul beszélt, Mrs. Barrera fiát kereste. A hölgy közölte, a “gyerek” nem tartózkodik odahaza, a munkahelyén van. – A fiam jó gyerek. Nem csinált semmi rosszat, ez biztos! – Hol dolgozik a fia, Mrs. Barrera? – kérdezte T-X udvariasan. – Jim burgerházában. Észak-Hollywoodban. Kérem, ő olyan jó fiú! A büfé előtt nem álltak kocsik. T-X az étlap elé gurult. A parkolóban csak pár latin srácot látott, akik felspécizett járgányaikkal szórakoztak. – Üdvözöljük Jim burgerházában. Mit parancsol? – hallatszott a hangszóróból egy fiatal, latin srác hangja. – José Barrera? – kérdezte T-X. – Ööö… Igen. T-X előregurult a rendelési ablakhoz. Barrera kihajolt, hogy megnézze, mi a helyzet. Fiatal fiú volt, a húszas évei elején járhatott. A büfé lógójával ellátott kék sapka és ing volt rajta. T-X a fiúra nézett és elmosolyodott. Elolvasta a kék ingre tűzött névjelvényt. Barrera… A belső monitorán megjelent az egyezésre utaló jelzés. A Sig-Sauer az ölében volt. Lassan felemelte, és kétszer a fiú arcába lőtt. Letette maga mellé a fegyvert, és elhajtott az ablaktól. Megkerülte a büfét,

visszakanyarodott az útra, ahol lazán a gázpedálra lépett. Beleveszett az éjszakába. A belső monitorán megjelent egy táblázat: ANDERSON, WILLIAM – MEGSEMMISÍTVE ANDERSON, ELIZABETH – MEGSEMMISÍTVE BARRERA, JOSÉ – MEGSEMMISÍTVE BREWSTER, KATHERINE – NYITOTT FILE CONNOR, JOHN – NYITOTT FILE Katherine Brewster neve villogni kezdett, megjelent mellette egy fénykép, két cím (az egyik a lakása, a másik a munkahelye volt), valamint néhány telefonszám. T-X beütötte a mobiljába Katherine Brewster otthoni számát. Az ötödik csengés után egy férfi vette fel a kagylót. – Igen? – Katherine Brewster? – Ki keresi? Tudja maga egyáltalán, hány óra van? – Katherine Brewstert kérem. Egy állatról van szó. Vészhelyzet. – Nincs itt. Bement a klinikára. De ugyanezt már elmondtam annak a fickónak is, aki vagy öt perce telefonált, és szeretném, ha… T-X bontotta a vonalat. Santa Clara A Terminátor a szó szoros értelmében véve nem volt alkalmas arra, hogy megtapasztalja az emberi érzéseket, vagy intuíciói legyenek, viszont az adatok begyűjtését, feldolgozását, az egymáshoz kapcsolódó információk összeillesztését, és a logikus következtetések levonását kiválóan végezte. Ennek következtében képes volt arra,

hogy jóslásokba bocsátkozzon, olyan előrejelzéseket tegyen, amelyek szigorúan a tényeken alapultak, és az események alakulásának egyik esetleges verzióját vázolták fel. Beléprogramozták, hogy Skynet vissza fog küldeni, esetleg már visszaküldött az időben egy másik Terminátort. Azt is tudta, hogy ez az orgyilkos egy T-X lesz, amelyet a két elsődleges célpont, John Connor és Katherine Brewster megsemmisítésére programoztak be. Maga John Connor programozta be a T-850-es agyába, hogy az aktuális jelenben a John Connor nevezetű fiatalember úgy él, akár egy csavargó, nincs állandó lakcíme, és egyetlen nyilvántartásban sem szerepel a neve. A T-850-es arra a következtetésre jutott, hogy a T-X is rendelkezik ezekkel az információkkal, ezért Katherine Brewstert veszi célba, mert a két primer célszemély közül ő az, akit könnyebben el lehet érni. A T-850-es belső monitorán megjelent egy szám és egy jel: 88,97733451%. Ennyi volt a valószínűsége annak, hogy ez a szkenárió fog lejátszódni. Miután beszélt a férfival, aki Katherine Brewster lakásán felvette a telefont, a Terminátor ismét elvégzett egy számítást. A szkenárió valószínűségi rátája 94,5365555%ra nőtt. Az adatbázisából kikereste Katherine munkahelyének címét, Los Angeles térképén meghatározta az Emery állatkórház pontos helyét, és elindult. A hajnali órában gyér volt a forgalom, így nagyobb sebességre kapcsolhatott. Miután aktiválta az

ütközésgátló szubrutinját és a radarját, addig nyomta a gázpedált, amíg a Dodge sebességmérőjén a mutató elérte a százötvenes számot. F.10. A Völgy Amikor meglátta, hogy ki nyomja a csengő gombját, Kate halkan felnyögött. Még mindig nem tért magához a sokkból, amit az okozott, hogy felismerte a fiatal férfit, akit pár perccel korábban ketrecbe zárt, és az is zavarta, sőt idegesítette, hogy John Connor már megint bajba került. Kinyitotta az ajtót, és erőltetetten rámosolygott Betsy Steinbergre, az Emery állandónak is tekinthető ügyfelére, aki szokás szerint egy állatok szállítására alkalmas, műanyagból készült ládikát szorongatva állt az ajtóban. – Herculesről van szó – mondta Betsy. – Azt hiszem, tüdőgyulladása van. Köhögni kezdett, és egyszerűen nem akarja abbahagyni… Betsy körülbelül egyidős volt Kate-tel, a testfelépítésük is sokban hasonlított, de elviselhetetlen, magas hangon beszélt, és rettentően erőszakos volt. – Betsy, van egy kis problémám, amit… – Probléma? – kiáltott fel a nő riadtan. – Ez is probléma, nem? Vészhelyzet! Itt életről vagy halálról van szó! Kate belesett a műanyag ládikába. Hercules lusta, túltáplált, túlsúlyos sziámi macska volt, akinek csupán egyetlen problémája lehetett: az, hogy a gazdája úgy bánt vele, mintha ember lenne. A macska lehajtotta a fejét, és udvariasan köhintett néhányat.

– Szerintem szőrgombócot nyelt – mondta Kate. – Nagyon jól tudom, milyen hangon köhög, amikor szőrgombócot nyel! – rikoltott Betsy. – Hol van dr. Monroe? – Mivel hajnali fél hat van, szerintem még otthon tartózkodik. Az ágyában. Valószínűleg alszik. De ha muszáj, bejön. – Kate elmosolyodott. Nem szerette volna felkelteni a kollégáját egy hisztérikus nőszemély miatt, de a Connorral kapcsolatos ügyet is el akarta intézni. – Betsy, üljön le kérem, és várjon türelmesen. Azonnal visszajövök. Csak pár perc, rendben? Betsy hosszan Kate szemébe nézett, és miután megállapította, hogy a doktornő nem akarja lerázni, bólintott. – Rendben… Kate visszament a kennelbe, felemelte a torburolos dobozt, és leguggolt a foglya elé. – Kihívta a rendőröket? – kérdezte Connor. – Még nem. Connor az üres dobozra nézett. – Most ki kell mosni a gyomromat, vagy hasonló? Kate megsajnálta. Elcsigázottnak tűnt. Magányosnak. Elveszettnek. – Bevettél pár száz milligramm narkotikumot… Egy ideig ki leszel ütve. Ez minden. Connor bólintott. – Szóval… John Connor vagy – állapította meg Kate. A férfi arca riadtan összerándult. Kate folytatta: – Kate Brewster a nevem. Együtt jártunk a West Hills-i suliba.

Connor halkan felnevetett. Az adott körülmények között másra nem volt képes. Megrázta a fejét. – Örülök, hogy újra látlak, Kate. T-X befordult a sarkon, elhajtott az út fölé nyúló sárga daru alatt, és beparkolt az állatklinika előtt álló barna Toyota és egy Cadillac DeVille mögé. Megvizsgálta az épületet. Egyezett az adatbázisában szereplővel. Kiszállt a Lexusból, és elindult. – Mi történt veled, John? – kérdezte Kate. Jó kérdés – gondolta John. Hátradőlt a ketrecben, lehunyta a szemét. Hogyan összegezhetné húszhuszonöt szóban azt a rengeteg eszelős dolgot, ami vele történt? Hogyan préselhetné bele pár mondatba az életét? – A hetedik tanév közepén egyszer csak eltűntél – mondta Kate. – Aztán, úgy emlékszem, történt valami a nevelőszüleiddel… – Megölték őket. – Connor kinyitotta a szemét. Kate ösztönösen hátrébb húzódott. – Nem én tettem – mondta Connor közömbösen, és azon töprengett, hogyan magyarázza el a részleteket. Lehetetlen. Nem fog menni! – Szóval… Hú! Szóval a West Hills. Azok voltak a szép idők! – Rávigyorgott Kate-re. – Gondolom, a régi ismeretség ellenére sem eresztesz ki innen. A külső helyiségben valami csattant. Kate felnézett. Mintha egy üvegtábla zúzódott volna be… Vagy mintha egy kocsi hajtott volna be az ajtón. Connorra nézett. – Mi volt ez? Van veled valaki?

John megrázta a fejét. – Nincs. Kate felállt, és kisietett a külső szobába. Döbbenten Betsyre nézett, aki halálra rémülten hátrált a bezúzott ajtó maradványain keresztüllépő, döbbenetesen szép, szőke nő elől. Az ismeretlen egy jókora pisztolyt tartott a kezében. A fegyver felemelkedett. A szőke nő habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Kétszer tüzelt; mindkét lövedék Betsy mellébe fúródott. Betsy hanyatt vágódott. A vére a falra, a mennyezetre fröccsent. A teste a padlóra zuhant; a karja és a lába még megrándult néhányszor. Kate visszalépett az ajtótól. Nem, ez nem lehet igaz! Moccanni sem bírt. Sikítani akart, de a hang megakadt a torkán. A rémülettől kiguvadó szemmel bámulta a véres hullát, ami egy perccel korábban Betsy volt. A szőke nő Betsyhez lépett, fölé hajolt. – Katherine Brewster? Betsy még élt. A szája megrándult, megpróbált kinyögni egy szót, de már nem bírt megszólalni. A szőke nő a Betsy mellén tátongó sebbe dugta az egyik ujját, amit aztán az ajkához emelt. Egy másodperccel később megrázta a fejét. – Nem – mondta halkan. A kutyák eszelősen üvöltöttek, ösztönösen megérezték a halál közelségét. Hercules kimenekült a műanyag ládikából, bebújt a pult mögé, innen nézett ki halott gazdájára, majd a szőke nőre. A pofája – mint mindig – közömbös volt.

Kate visszahátrált a folyosóra. A szőke nő megfordult, és ránézett. Kate hirtelen felfogta, hogy a gyilkos az ő nevét ejtette ki a száján. Nem értette a helyzetet, de érezte, csak két lehetősége maradt: vagy megáll, lelöveti magát, és odakerül Betsy mellé, vagy elmenekül, és akkor talán tovább élhet. Megfordult, és visszaszáguldott a mobiltelefonjához. Reszkető kézzel lenyomta a 9-est, aztán az 1-est. A készülék kicsúszott az ujjai közül, és az utána siető gyilkos lábához pattant. Kate mély lélegzetet vett, és várt. T-X megpillantotta a padlón heverő fecskendőt és a véres gézdarabokat. Előrelépett, felvett egy darabka gézt, a nyelvéhez érintette. Belső monitorján megjelent egy DNS-spirál. A szeme előtt, mintha cikázó villámok lennének, genetikai kódok peregtek. Egy-két pillanattal később a monitora kitisztult, már csak egyetlen fénykép, egy név, és két szó maradt rajta: JOHN CONNOR – ELSŐDLEGES CÉLPONT. Kate kővé dermedve figyelte a gyilkost, aki úgy viselkedett, mintha a vér ízéből akarná megállapítani, hogy ki hagyta a padlón a kötszert. Őrültség! Ez az egész olyan, mint valami rémálom! Szürreális… Pokoli lidércnyomás. Kate a lehető legkisebb zajt csapva kihátrált a ládák mögül, felkapta a kulcsait, és az ajtó felé rohant. A gyilkos emberfeletti sebességgel fordult meg. Rálőtt a menekülő alakra; az ajtófélfából leforgácsolódó darabok Kate nyakához csapódtak. Ő is futásnak eredt, és közben valamennyi golyót kilőtte a tárból.

Kate kimenekült az előtérbe, kikerülte Betsy vértócsában fekvő holttestét. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Az ostoba macska a semmiből vetődött rá. Belecsimpaszkodott a lábába, aminek köszönhetően elvesztette az egyensúlyát, és végigterült a padlón. A macska dühösen, fájdalmasan prüszkölt, nyávogott, és gyorsan félreugrott. Kate összeszedte magát, feltápászkodott, és a szétzúzott bejárati ajtón keresztül a barna kocsihoz rohant. Érezte, hogy ennek a szörnyűségnek valami köze van John Connorhoz. Már akkor sejtette, hogy történni fog valami ilyesmi, amikor felismerte. John körül annak idején sem volt rendben minden, sok furcsaságot beszéltek róla. Meghaltak a nevelőszülei, és állítólag mások is. Felrobbantak bizonyos dolgok, egyesek szerint egész épületek. Különös események zajlottak le, és mindegyiknek a fiú állt a középpontjában. John anyja megőrült, be is csukták valami szanatóriumba. Többek szerint azt állította, hogy a jövőből robotok jöttek vissza az időben, pusztán azért, hogy őt megöljék. Kate kinyitotta a kocsi ajtaját, bemászott a kormánykerék mögé, becsukta az ajtót, és megpróbálta beilleszteni a helyére a kulcsot. Felnézett. A gyilkos utolérte! A szőke nő könnyedén letépte a kocsi jobb oldali ajtaját, amit úgy hajított félre, mintha kartonpapírból lenne. Benyúlt, kirángatta és a földhöz csapta Kate-et.

Kate kétségbeesetten az aszfalton ülve próbált távolabb kerülni a gyilkostól. A szőke nő felemelte a lábát, és a torkára taposott. – Hol van John Connor? Kate levegőt is alig kapott, beszélni pedig végképp nem bírt. Megrázta a fejét. Valahonnan a távolból zajt hallott; mintha egy kocsi fordult volna be a sarkon. Egy kocsi, ami szokatlan sebességgel közeledett feléjük. – Itt volt – mondta a gyilkos nyugodtan, ráérősen. – Hová ment? – Valamivel nagyobb erővel taposott Kate nyakára. Hirtelen egy hihetetlenül nagy, sötét tárgy jelent meg Kate feje fölött. Égett gumi, olaj és gázolaj szagát érezte, a dobhártyáját majdnem szétrepesztette a géprobaj. A teste két oldalán óriási kerekek forogtak. A gyilkos felpillantott. A következő másodpercben a nagy kerekű Dodge eleje a testébe csapódott. T-X a levegőbe emelkedett; a Dodge a Lexus oldalához préselte. Fém és műanyag reccsent. Kate be akarta csukni a szemét, de a félelemtől még ehhez sem volt ereje. A Dodge a klinika oldalfalához tolta a Lexust és a szőke nőt, de még ekkor sem állt le. A roncshalmaz megrepesztette és bedöntötte a falat, eltépett néhány vezetéket, és beszakított egy jókora PB gáztartályt. Hatalmas tűzgolyó keletkezett, ami egyszerre terjedt felfelé és oldalirányba. A robbanás és a hirtelen támadt forróság hatására Kate szeme könnyezni kezdett. Kábultan felült, és a meteorból az ég felé szálló sűrű, fekete füst- és porfelhőre meredt. Még soha életében nem látott ehhez foghatót. Kezdte felfogni, mi történt. A

Dodge valami csoda folytán nem tiporta halálra, azok a szokatlanul nagy kerekek anélkül suhantak el mellette, hogy akár egyetlen karcolást ejtettek volna a testén. Az őrült sofőr azonban elütötte a gyilkost, és vele együtt beletolta a klinika épületébe a járda mellett parkoló Lexust. Aztán megállt; a hátulja úgy meredt ki az épület helyén álló lángoló romhalmazból, mint egy lapos kés az áldozat testéből. Kate bizonytalanul feltérdelt, és megdörzsölte a nyakát, amin pár pillanattal korábban még a gyilkos szőkeség taposott. Kezdte felfogni, hogy a nő meghalt, és elpusztult a Dodge sofőrje is. Egy ilyen ütközést, egy ilyen robbanást senki sem élhet túl. Itt tartott, amikor észrevette, hogy valami megmozdul a tűzben, éppen ott, ahol a leghevesebb lángok lobogtak. Megpróbálta lerázni magáról a kábultságot. Egyszerűen nem merte elhinni, hogy amit lát, az valóság. Álmodom. Egész biztos, hogy csak álmodom. Vagy hallucinálok. Vagy ilyesmi… Ilyesmi egyszerűen nem létezik! Egy magas, bőrdzsekis, bőrnadrágos, csizmás férfi sétált ki a tűzből. A bal kezében puskát tartott, a jobbjával úgy söpörte el maga elől az akadályokat, mintha csak papírból, nem pedig égő fából, izzó acélból és üvegszilánkokból lennének. A jelek szerint a lángok nem gyakoroltak rá különösebb hatást. Az idegen férfi magabiztosan lépkedett, és egyenesen Kate-hez ment, aki még mindig olyan mozdulatlan volt, mintha megfagyott volna. – Katherine Brewster – mondta a Terminátor. Nem kérdés volt ez, inkább megállapítás.

Kate-nek nem jutott eszébe semmi, ezért ostoba arccal felnézett, és bólintott. Az idegen férfi lehajolt, a jobb kezével a vállára vette Kate-et, de olyan könnyedén, mintha csak egy üreges műanyag báb lenne. Megfordult, és a barna Toyota ajtajához ment. – Várjon! – tért magához Kate. – Mit csinál? A magas férfi kinyitotta a Toyota fedett rakterét, és bedobta Kate-et az üres ketrecek, pokrócok, orvosi felszerelések közé. A kocsi hátulján nem volt ablak, csak a sofőrfülkébe lehetett átszólni egy kis résen keresztül. – Hol van John Connor? – kérdezte a férfi közömbös hangon. Kate-nek fogalma sem volt, mit feleljen. – Nézze, ha megmondom, akkor elereszt? – El. – Akkor… John a kennelben van. Bezártam az egyik ketrecbe. A férfi észrevette a kocsi aljában heverő jókora svédkulcsot. Felkapta. Kate riadtan hátrébb kúszott; arra gondolt, a félelmetes alak azzal a fémbunkóval fogja megütni. – Nem azt mondta, hogy elereszt? – kérdezte. – De igen. És hazudtam – felelte a Terminátor, de éppen ez nem volt igaz. Természetesen szabadon akarta engedni Katherine Brewstert, de csak később. Becsukta az ajtót, a svédkulcsot bedugta a kilincseket helyettesítő két fogantyú közé, majd a legcsekélyebb erőlködés nélkül meghajlította a végeit, így biztosította, hogy Kate ne jusson ki a raktérből.

Amikor ezzel végzett, egykedvűen keresztülment a klinika bezúzott ajtaján. A processzorai megpróbálták felvázolni a lehetséges szkenáriókat. A tűz a kennelt az épület többi részétől elválasztó téglafal túlsó oldalán égett, de a fal egy része beomlott, és a helyiséget füst töltötte meg. Connor kitartóan rugdosta a ketrec ajtaját. Hátát a rácsokhoz támasztotta, a mozdulatokba minden erejét beleadta, de úgy tűnt, minden hiába. Az állatok eszelősen üvöltöttek. Connorhoz hasonlóan ők is féltek, hogy a tűz vagy a füst végez velük, mielőtt jönne valaki, hogy kinyissa a ketrecek ajtaját. A rácsos ajtó egyik zsanérja váratlanul kimozdult a helyéről. Connor mély lélegzetet vett, koncentrált, és még egy utolsót rúgott. A másik zsanér is kiszakadt; a ketrec ajtaja a padlóra csattant. Connor, a lábán tátongó sebre és a fájdalomra ügyet se vetve, kimászott a ketrecből. A lehető leggyorsabban el akart tűnni a közelből. Az ajtó felé indult, de megtorpant és visszafordult, így nem mehetett el. Az állatok idegesen Connor felé fordultak, utána a leomlott falrész mögül beszivárgó, sűrűn gomolygó füstre néztek, majd ismét a férfira bámultak. A tekintetük könyörgő volt. – A rohadt életbe – mormolta Connor. Visszasietett, és sorban kinyitogatta a ketreceket. Az állatok kiugrottak, és az ajtó irányába iramodtak. Némelyik túl beteg volt ahhoz, hogy mozogjon; ezeknek Connor segített kikúszni. Szerencsére a félelem erősebb volt minden fájdalomnál – amint kijutottak a ketrecből, még a

legnyúzottabb kutyák is összeszedték magukat, és menekülni próbáltak. John megfordult, hogy kövesse az állatokat, ám észrevette, hogy a törmelékhalom közepén megmozdult valami… Megállt, és döbbenten figyelte, ahogy a téglaés vakolatdarabok közül lassan kiszivárog néhány fémcsepp. A csillogó cseppek tócsává egyesültek a betonpadlón. Connor hátrébb húzódott. Nem először látott ilyet; az a T-1000-es is így “szedte össze magát”, amelyet Skynet azért küldött vissza az időben, hogy megölje őt és az anyját. Hát már megint? Az isten verje meg! A tócsa alakot öltött, a folyékony fémcseppek – mintha egy felsőbb utasításra tennék – egyesültek, és lassanként felépítettek egy fémkart. Az ököl, a karomszerű ujjak és a kézfej azonban bonyolultnak tűnt. Connor rájött – bár fogalma sem volt róla, honnan tudja –, hogy ez a valami nem egy “szimpla” T-1000-es lesz, hanem egy sokkal fejlettebb, sokkal halálosabb modell. Kirohant a kennelből, visszaszerezte a RAK PM-63-as, 9 mm-es pisztolyt, amit Kate kobzott el tőle, majd kiszáguldott az előtérbe. Alig kapott levegőt a sűrű füsttől, és ahogy előrelépett, kis híján orra bukott egy véres női holttestben. Az első gondolata az volt, hogy Kate fekszik a lábai előtt. Le akart hajolni, hogy megvizsgálja a halottat, ám hirtelen jellegzetes kattanást hallott. Mintha valaki megtöltött volna egy puskát… Connor mozdulatlanná dermedt, és megpróbált rájönni – lehetőleg még időben –, hogy ilyen helyzetben mit célszerű tenni.

A füstből egy magas alak bontakozott ki. A Terminátor lazán maga mellett lógatta a Mossbergjét. Connor elé állt, lehajolt, megmarkolta a férfi mellén az inget. Olyan könnyedén emelte fel Connort, mintha rongybaba lenne. – John Connor – mondta. Belső monitorán az adatok áramlása lassabb volt, mint T-X-én, az agya is egy régebbi típushoz tartozott, de így is képes volt arra, hogy a másodperc tört része alatt beazonosítsa a keresett személyt. – Indulnunk kell. Az első T-800-ast Skynet azzal a paranccsal küldte vissza a múltba, hogy ölje meg Sarah Connort. A második azért érkezett, hogy megvédje a kamasz Johnt és az anyját. Connor nem tudta eldönteni, hogy most, tizenkét évvel a második eset után, ez a Terminátor miért jött vissza, ki küldte, kinek a parancsait teljesíti, ki, és mire programozta be. – Azért vagy itt, hogy megölj – mondta. – Nem – felelte a Terminátor. Connor meglepetten látta, hogy a kiborg szeme és szája sarkában apró ráncok jelennek meg. Ez… mosolyog? – Neked élned kell. F.11. A Völgy Connor hagyta, hogy a Terminátor kivezesse az épületből. Nem tett semmit – részben azért, mert tudta, hiába védekezne, részben pedig azért, mert a sérülése és a beszedett kutyanyugtató miatt még mindig túl gyenge volt. – Miért jöttél? – kérdezte a Terminátortól. – Hova megyünk? – Ne állj meg – mondta a Terminátor. A jobb első ajtajától megfosztott barna Toyotához vezette Connort,

belökte az ülésre. Az épület még mindig lángokban állt; a tűzcsóvák a hajnali eget nyaldosták. Az utcát törmelék borította. A távolból szirénázás hallatszott. Valaki felhívta a 911et; a rendőrök és a tűzoltók már úton vannak. Connor még egyszer a klinika ajtajára nézett. T-X éppen abban a pillanatban lépett keresztül az ajtó maradványain. – A francba! Oda nézz! A Terminátor megfordult, és a másik kiborgra nézett. TX csillogó fémtestéről leszakadt a ruha és lehámlott a bőr; tisztán látszottak karbon- és titániumrostokkal megerősített, szuperkemény ötvözetből készült alkatrészei. A jobb karja átalakult, olyan plazmafegyver volt a helyén, amilyet a társai a jövőben, Coloradóban használtak, amikor lemészárolták Earle ezredes és Benson hadnagy szakaszát. Ez volt Skynet legújabb fegyvere. A Terminátor oldalra húzódott, úgy helyezkedett, hogy a közeledő T-X és John Connor közé kerüljön. Felemelte a puskáját. – Tűnj el innen – mondta Connornak, és tüzet nyitott. A lövedék T-X páncélozott koponyájába csapódott, de csupán egy aprócska lyukat ütött rajta, ami szinte azonnal összezáródott. – Gyerünk! – kiáltott fel a Terminátor. Másodszor, harmadszor és negyedszer is meghúzta a ravaszt. Connor összeszedte magát, beindította a Toyotát, és sikoltó gumikkal elhajtott. A Terminátor eközben T-X felé indult, és kilőtte az utolsó négy golyót. Bőrdzsekije zsebébe nyúlt, és miközben T-X plazmafegyvere körül

kékes energiaaura jelent meg, lőszert szedett elő, megtöltötte a puskát. A transzmissziós fegyverből kibocsátott, 25-30 mm átmérőjű nyers energialövedék a Terminátor széles mellkasának közepébe csapódott. A Terminátor nem volt képes a fájdalom érzékelésére, de azt felfogta, hogy tűzvihar száguld keresztül neurális hálózatán. Olyan fizikai erő csapott le rá, amilyen ötven kiló TNT felrobbanásakor keletkezik. Súlyos teste a levegőbe emelkedett, megfordult a hossztengelye mentén, és átsodródott az utca túlsó oldalára, bezúzta a szemközti üzlet kirakatát és falát. Az épületen akkora lék keletkezett, mintha kézigránátot hajítottak volna rá; a járdát vastag üvegszilánk- és törmelékréteg lepte be. A Terminátor elsodorta a kirakatban lévő szerszámokat. A puskáját elvesztette, a napszemüvege félrecsúszott az arcán. A testén kékes energiavillámok és ívek villództak. Érzékelte a környezetét, tudatában volt annak, hogy a klinika még mindig ég, hogy közelednek a tűzoltók és a rendőrök. Agya megkapta az információkat, de egyelőre nem tudott mit kezdeni velük. A rendszernek újra kellett indítania önmagát. A Terminátor sebezhetővé vált, és nem volt képes végrehajtani elsődleges feladatát. A rendszerei többsége beindult, a sérülteket lezárta, és aktiválta az addig szunnyadó alrendszereket, amelyeknek tulajdonképpen csak komoly harcban vehette hasznát. Felkészült rá, hogy T-X követi, és be akarja fejezni a megkezdett munkát.

T-X abba az irányba nézett, amerre Connor menekült. A barna Toyota már befordult a sarkon, eltűnt a szeme elől. Belső monitorán megjelent a város térképe, amelyre egy újabb vonalréteg került: Connor lehetséges és valószínűsíthető útvonalai. Ahogy teltek a másodpercek, ezen a második térképen egyre több vonal jelent meg. T-X körbenézett; azt próbálta eldönteni, hogy gyalogosan vegye üldözőbe a célszemélyt, vagy kerítsen magának valamilyen járművet. (A T-X széria példányai futás közben akár a nyolcvan kilométeres sebességre is fel tudtak gyorsulni, de ezt a sebességet csupán egy-két percig bírták tartani.) A megoldás tálcán kínálta magát. A sarkon befordultak két járőrkocsi és egy mentő, mögöttük megjelentek a tűzoltók is. T-X kiértékelte a helyzetet, és – miközben plazmafegyverére, mintha a hámlási folyamat fordítottja lenne, visszakerült a hús és a bőr – elindult az építkezési terület irányába. A rendőrök, ahogy kipattantak a kocsijukból, előkapták a jól ismert sárga szalagot, és lezárták a területet. A mentősök berohantak az égő házba, a tűzoltók előkészítették fecskendőiket, és a falból, a tűz látszólagos fészkéből kiálló Dodge felé óvakodtak. Megérkezett két szivattyús tartálykocsi. Újabb rendőrautók fékeztek le a zóna peremén; úgy álltak meg, hogy keleten és nyugaton eltorlaszolják az utcát. Emberek bukkantak elő a semmiből, és pár perccel később már kíváncsi tömeg tátotta a száját a kordonon túl.

T-X a tömeg közepén állt. Senkinek sem tűnt fel, még az a testes tűzoltó sem furcsáik semmit, aki futás közben véletlenül belerohant T-X-be, és úgy pattan le róla, mintha betonfallal találkozott volna. Nem törődött semmivel, csak felállt, és folytatta a munkáját. T-X közömbösen megfordult, és elindult az egyik őrizetlenül hagyott rendőrkocsi felé. Senki nem vette észre, hogy könnyed mozdulattal felnyitotta a kocsi motorháztetejét, és megkereste a műszerfal külső oldalán elhelyezett komputert. Senki sem látta, hogy a jobb mutatóujja vége aprócska szerszámmá változik. Ezt a szerszámot bedugta az autó hihetetlenül kezdetleges, de hatékonyan működő komputerébe, bejutott a hálózatba, és végrehajtott némi átprogramozást. Amikor végzett, visszahúzta a kezét, ráhajtotta a kocsira a motorháztetőt. Bent, a műszerfalon apró, kékesfehér villámok cikáztak. Kate-nek fogalma sem volt arról, hogy John mivel foglalkozik, mit akar, azt viszont biztosra vette, hogy a fiúnak köszönheti a katasztrófát, a gyilkos és a tűzből lazán kisétáló férfi megjelenését. Szent isten, ez nem igaz! Csak álmodom. Mindjárt felriadok, és otthon találom magam, a saját ágyamban. Igen, csakis erről lehet szó. Rémálom az egész. Scott megböki a vállát, ő pedig felébred. Scott biztos megjegyzi majd, hogy kiabált és nyöszörgőit álmában. Hát igen, ez már így szokás, ha az ember agyában ilyen jelenetek zajlanak le… Szerette volna elhinni, hogy nem a valóságban élte át ezeket a dolgokat, de tudta, hogy minden igazi, minden

megtörtént körülötte. Érezte a füst szagát. Hallotta, hogy az a férfi rálő valakire. A Toyota veszettül zötykölődött, Kate-nek mégis sikerült felnyitnia az egyik ládát, amiben a vészhelyzet esetén használatos holmikat gyűjtötték össze. Kivette a klinika mobiltelefonját. Az akkumulátor már majdnem lemerült, de még elég erő volt benne ahhoz, hogy legalább egy hívást kibírjon. Kate felhívta a 911-et. Az első csengetés után felvették. – Segélyvonal – mondta egy nyugodt női hang. – Mi történt? – Elraboltak – mondta Kate halkan, idegesen. – Értem, asszonyom. Meg tudná mondani, hol tartózkodik? – Nem. Nem tudnám megmondani. Egy barna Toyota Tundrában vagyok. Az oldalán ott van a klinika… Akarom mondani az Emery állatkórház lógója. Bezártak a kocsi hátuljába. A központos nem felelt. – Halló! Halló! – Kate a telefon kijelzőjére nézett. Az akkumulátor lemerült. – A rohadt életbe! Connor úgy számolt, ha sikerül eljutnia az autópályára, jó esélye van arra, hogy kijusson a városból. Odakint, a sivatagban több helye lesz, végre levegőhöz juthat, és átgondolhatja, mi az ördög történt. Los Angelesnek ezt a részét nem ismerte, akkor sem figyelte meg a környéket, amikor hajnalban a mexikóiak behozták. Vakon vezetett, találomra fordult be az utcákon. Tudta, előbb-utóbb kereszteznie kell valamelyik autópályát; akkor majd egyenesbe kerül. Csak addig jusson el!

Valaki vagy valami megverte a fülke hátsó falán lévő apró ablakot. Connor kis híján szívbajt kapott, majdnem belehajtott az út szélén parkoló autókba. A városnak azon a részén járt, ahol raktárházak, alkatrészboltok, szervizek, gépeket és különböző műszereket kínáló üzletek sorakoztak egymás mellett. Hátranézett a válla fölött. Az ablakot feketére festették, ráadásul sűrű drótháló védte. Hátulról ismét kopogtatás hallatszott. Connor félrehúzta az ablakot, és meglepetten nézett Kate-re. – Eressz ki innen! – kiáltotta a nő. Connor hirtelen nem tudta eldönteni, mit mondjon, mit tegyen. Fogalma sem volt arról, Kate hogy került a kocsi hátuljába. Azt hitte, már nem él, holtan maradt ott a klinikán. – Mi a fenét keresel te itt? – Én is pontosan ezt szeretném tudni! – dühöngött Kate. – Te rángattál bele ebbe… ebbe… – Nem találta a megfelelő szavakat. – Ebbe az egészbe! Az a nő lelőtte Betsyt. Aztán ott volt az a pasas, aki csak úgy kisétált a tűzből. Kik ezek az emberek? – Ezek nem emberek – mondta Connor. Őszintén sajnálta Kate-et. Kedves lány volt, legalábbis annak Játszott, mert az igazat megvallva nem emlékezett rá. Tényleg egy suliba jártak? Az már régen volt. Azóta nagyon sok dolog történt. És most Kate is belecsöppent. A közepébe! – Állítsd meg a kocsit! – Nem lehet – mondta Connor. – Még nem.

– Nem tarthatsz itt! – sikított Kate, aztán váratlanul hangnemet váltott. – Állítsd meg, kérlek szépen, csak egy pillanatra, míg kiszállok! – Maradj csendben. – Te… Te szemét! – fakadt ki Kate. – Állítsd meg ezt a nyomorult kocsit! – Csend! – Connor hátranyúlt, hogy visszahúzza az ablakot. Egy pillanatra levette a szemét az útról. Egy fekete Mercedes C 280-as fordult be a sarkon. Connor nem vette észre a stoptáblát; a Toyota elkapta a Mercedes farát. Mindkét autó az úttest szélére sodródott. Connor belekapaszkodhatott a kormánykerékbe, ám Kate-et váratlanul érte az ütközés. Előrezuhant; szerencsére nem esett baja. A baleset sem volt túl komoly, a Toyota viszont megállt, és a hátuljában ott sikítozott a nő. A Mercedes sofőrje, egy farmernadrágos, pulóveres, középkorú férfi átrohant a Toyotához, hogy megnézze, mi történt az utasaival. Connor félrehúzta a kis ablakot. – Hé, te! Ott hátul! Jól vagy? – Eressz ki! Most! Connor megpróbálta beindítani a Toyotát. Nem foglalkozott a Mercedes sofőrjével, aki hirtelen megjelent a kocsi előtt. A motor felbúgott; a férfi riadtan hátraszökkent. – Az istenfáját! – kiáltotta. A motor leállt. A Mercedes sofőrje közelebb lépett a Toyotához, de ezúttal mellé állt. – Megsérült valaki?

F.12. A Völgy Amikor a riasztás befutott, Logan Ballinger mentőorvos arra számított, hogy több holttestet fognak találni. A robbanás meglehetősen nagy volt, a tűz már jó ideje égett, mielőtt a tűzoltók kiérkeztek, a füst sűrűn gomolygott. Meglepetten nyugtázta, hogy a rendőrök csak egyetlen áldozatot találtak, egy fekete bőrbe öltözött férfit, akit valószínűleg a robbanás ereje röpített be az út túlsó oldalán lévő kirakatba. Logan bemászott a hason fekvő férfihoz, és az üvegszilánkokkal borított padlóra helyezte a táskáját. Társa, Eric Kraus szokás szerint a nyomában maradt. Az orvos letérdelt az áldozat mellé, és a nyakára szorította a mutatóujját. Vérnyomokat nem látott, de a férfi merev volt, mint a fagyasztott hal. – Nincs pulzus. Kraus átmászott az áldozat másik oldalára, és felhúzott egy gumikesztyűt. Kinyitotta a táskáját, elővett egy lélegeztető maszkot. – Próbáljuk meg ezzel. Fordítsd a hátára. Logan Ballinger megfogta az áldozat vállát, és megpróbálta átfordítani. A test meg se moccant. Merev volt. – Lehet, hogy paralízis? – Vagy hullamerevség – mondta Kraus. – Ilyen hamar? – Talán már a robbanás előtt itt feküdt… Ballinger még egy kísérletet tett. – Nem megy. Mintha legalább egy tonna lenne a súlya!

T-X visszahajtotta a mentőautó motorháztetejét. Ebben a kocsiban is átprogramozta a komputert. Az állatklinika még mindig égett. A mentősök letakart hordágyon hozták ki az előtérből a halott nő megpörkölődött testét. A rendőrök izgatottá váltak; a mentősök jelentették nekik, hogy a hulla mellkasán lőtt sebeket találtak. T-X ismerte az ilyenkor szokásos eljárást. A rendőrök hamarosan lezárják a környéket, és mindenkit kihallgatnak, aki eléjük kerül. A kiborg tisztában volt azzal, hogy még a zsaruk sem képesek megállítani, azt viszont elérhetik, hogy lelassítják a terv végrehajtását. Az időnek óriási jelentősége volt. Minél később találja és semmisíti meg John Connort, annál több probléma jelentkezhet. T-X kiszámította, körülbelül mennyi idő alatt keríti elő Connort úgy, hogy a hatóságok üldözőbe veszik őt. Nem volt elégedett az eredménnyel. Átsétált egy másik járőrkocsihoz, felnyitotta a motorházát, átprogramozta a komputert. A gyújtáson, az üzemanyag-adagoláson és a féken is állított. Ezután a kiérkező hat-hét mentőautót is átállította (a jelek szerint a hatóságok a robbanás mérete alapján sokkal több áldozatra számítottak), de ezekbe más programot töltött be, mint korábban a két mentőbe és a két rendőrautóba. T-X körbenézett; valamilyen járműre volt szüksége. A rendőrautókat és a mentőket nem tartotta megfelelőnek, egy nagy és erős gépet akart. A tekintete megállapodott a drótkerítéssel elzárt építkezési területen álló, óriási, kamionnál is nagyobb, kék darus kocsin. A citromsárga

daruszerkezetre kék betűkkel a “BAJNOK” szót festették. A kiborg lekérte az adatbázisából a jármű adatait. Hidraulikus darus kocsi volt, a súlya ötven tonna, a végsebessége 80 kilométer óránként. Ideális eszköznek tűnt: elég nagy volt ahhoz, hogy a rendőrök ne tudják megállítani, és elég gyors ahhoz, hogy utolérje vele Connort. Megkerülte a járőrkocsikat, és a drótkerítés mellett haladva megkereste a kaput. A rendőröket lefoglalta a bámészkodó tömeg kordában tartása, a tűzoltók még mindig a lángokkal küzdöttek. Senki sem látta, ahogy TX könnyedén leszakította a kapuról a lakatot, és besurrant az építkezési területre. Végighúzta az ujjait a darus kocsi elülső lökhárítóján. Belső monitorán, a műszaki adatok mellett megjelent a gép és a daru rajza. A kocsit a sofőrfülkéből, a darut viszont a szerkezet hátulsó részén elhelyezett, komputeres konzolról lehetett irányítani. T-X hátrament, felkapaszkodott a darusfülkébe. Gyorsan szemügyre vette a pedálokat, kapcsolókat, kijelzőket; a látottakat összevetette a belső monitorán megjelenített részletes rajzzal. Ezután kis lyukat fúrt a vezérlőpanelre. Egy másodperccel később a rendszeréből adatok áramlottak a daru komputerébe. Amikor visszahúzta az ujját, a műszerfal fölött kékes villámok cikáztak. A nap egyre feljebb kúszott az égen. T-X leugrott a daruról, előrement a sofőrfülkéhez. Beszállt. Áttanulmányozta a vezérlőművet, majd a monitorára

kérte a város térképét. A rajz mellett négy oszlopban jelek sorakoztak. Az egyes oszlopok adatai az átprogramozott két mentőre és két rendőrkocsira vonatkoztak. A járműveket könnyedén irányíthatta, a művelet végrehajtásához csupán arra volt szüksége, hogy kapcsolatba lépjen azzal a katonai műholddal, amelynek már Skynet parancsolt. Pici lyukat fúrt a műszerfalra, közvetlenül a gyújtáskapcsoló mellé. Beküldött néhány száz byte adatot – a motor életre kelt. Ugyanabban a pillanatban a két rendőrkocsi és a két mentő motorja is beindult. A Terminátor lassan kinyitotta a szemét, és a meglepetten bámuló Logan Ballingerre nézett. A mentős és a társa, Eric Kraus döbbenten hátrált el tőle. Ez az ember halott volt, most pedig… él! Mindkét mentős hallott már ilyesmiről, de ők még nem tapasztaltak hasonlót. – Mennem kell – mondta a Terminátor. Felnyúlt, megigazította a napszemüvegét. Felállt, és kisétált a romhalmazzá változtatott boltból. A két mentős tátott szájjal bámult utána. Az utcára érve a Terminátor felemelte a járdáról a puskáját (a rendőrök még nem kezdték meg az eset helyszínén található, “különleges” tárgyak összegyűjtését), és felmérte a helyzetet. A rendőrök visszatartották a kíváncsi tömeget. A tűzoltók elkeseredetten küzdöttek a lángokkal. A mentősök összeszedték a környékről a sérült, sokkos állatokat; sokat ölben hoztak ki a romok közül. A kordonon túl egyre többen álltak. A Terminátor

megállapította, hogy John Connor és Kate Brewster nincs a tömegben, és nincs jelen a T-X egység sem. A közelben szirénák vijjogtak; a jelek szerint újabb járőrök tartottak a helyszín irányába. A Terminátor analizálta az információkat, és felmérte, hogy az adott helyzetben milyen lehetőségei vannak, mi a legideálisabb cselekvéssor. John Connor és Kate Brewster eltűnt. A T-X üldözőbe fogja venni őket. Csak idő kérdése, mikor bukkan rájuk. Hirtelen beindult két rendőrkocsi és két mentő. A járművek abba az irányba indultak el, amerre korábban John Connor. Egyikben sem ültek emberek. A zsaruk és a tűzoltók félreugrottak az útból. Az egyik rendőr odaugrott a magától guruló autóhoz, benyúlt a nyitott ablakon, és megragadta a kormányt. A kocsi felgyorsult; a férfi kénytelen volt visszahúzódni. A Terminátor detektorai érzékelték, hogy a négy járművet műholdas kapcsolaton keresztül irányítják, ám az adás forrását nem tudta megtalálni. A háta mögött felbúgott egy erőteljes dízelmotor. A Terminátor megfordult, és a drótkerítésen keresztültaposó darus kocsira nézett, amely követte a két rendőrautót és a két mentőt. A monstrum felgyorsult; az emberek kétségbeesetten ugrottak féke előle. A Terminátor a sofőrfülkére fókuszolt, és felismerte a kormánykerék mögött ülő alakot. Azonnal megértette, hogy a négy jármű hogyan és miért indult el magától. T-X átprogramozta a komputereket, és most ezt a négy gépet küldte ki, hogy keressék meg neki John Connort és Kate Brewstert.

A Terminátor már tudta, mi a legoptimálisabb cselekvéssor. Követnie kell a T-X egységet. Körbenézett. A sarkon éppen akkor fordult be egy motoros rendőr. Mögötte egy tűzoltókocsi szirénázott. A kiborg kiállt az úttest közepére. A rendőr fékezett, megpróbálta kikerülni az akadályt, de a Terminátor megmarkolta a motorkerékpár kormányát. A rendőr oldalra dőlt, az aszfaltra zuhant. A kiborg úgy fordította meg a nehéz, kétkerekű gépet, mintha játékszer lenne. – Most én vezetek – mondta az úttesten fekvő, rémült, de máskülönben sértetlen rendőrnek. A motor egy szélvédős, reflektoros Indian volt. Maximális sebessége 195 kilométer/óra. A Terminátor úgy vélte, megfelelő eszköz. Nyeregbe pattant, laza mozdulattal az ülés mögötti rekeszbe csúsztatta a puskáját. Felpörgette a motort. A gép úgy száguldott az egyszerre gyorsuló, a sarkon éppen beforduló darus kocsi után, mintha ágyúból lőtték volna ki. F.13. A Völgy A Toyota hátsó részében Kate kétségbeesetten próbálta felfeszíteni az ajtót, de a Terminátor gondoskodott róla, hogy ez ne sikerüljön. A nő érezte, hogy nekimentek valaminek. Connor leállította a kocsit. Odakint egy férfi kiáltozott. Dühös volt. – Mit csináltál az ajtóval? – kiáltott előre Kate. – Nem tudom kinyitni! Az odakint üvöltöző férfi – a hangjából ítélve – közelebb került a Toyotához.

– Segítség! – ordította Kate. – Eresszenek ki innen! Segítség! – Mi folyik itt? – kérdezte az ismeretlen. Kate már tisztán hallotta a hangját, és ebből arra következtetett, hogy legfeljebb karnyújtásnyi távolságra lehet tőle. – Mi ez az egész? – Elraboltak! – visított Kate. – Hívja a rendőrséget! Igyekezzen! A férfi Connor mellé állt. – Mi van? Ki van ott hátul? – Segítség! Connor megpróbálta beindítani az autót, de a motor nem engedelmeskedett. – Hova akarnak menni? – kiáltozott a Mercedes sofőrje. – Hé! Nehogy lelépjen! Magához beszélek, fiatalember! Szálljon ki onnan, de azonnal! – Segítség! Eresszenek ki! – próbálkozott Kate. – Az isten szerelmére, segítsen már valaki! A Mercedes sofőrje még mindig nem értette a helyzetet. – Mi folyik itt? Mit művelnek maguk? A Toyota motorja váratlanul felbődült. Connor hátramenetbe kapcsolt, és kifarolt a férfi mellett. – Hé! Azonnal jöjjön vissza! Connor visszakapcsolt, és a padlóba taposta a gázpedált. Kate a hátsó ajtóhoz csapódott. – Szent isten! – nyögött fel a nő. – Hát ennek már sosem lesz vége? Édes istenem, csak most segíts! Connor úgy érezte, túl sok időt pazaroltak arra az ostoba kis balesetre. Szinte biztosra vette, hogy a klinikánál látott gép egy új típusú kiborg, és hogy a Terminátornak nem lesz vele könnyű dolga. Azt is tudta, hogy az új gép

egészen addig fogja üldözni, amíg vagy a célszemély, vagy ő maga megsemmisül. Csak ez a két verzió létezett. Ismerős volt számára a felállás; egyszer már átélt valami hasonlót. Azt viszont sehogy sem értette, hogy az új gép és a Terminátor hogyan talált rá az állatklinikán. Ez a részlet sehogy sem illett bele a képbe. Kate dühösen megverte a kis ablakot. – Nem teheted ezt velem! – kiáltott. – Húzódj félre, és eressz ki innen! Most, rögtön! Connor hátranyúlt, és félrehúzta az ablakot. – Nem ereszthetlek ki. Bíznod kell bennem. – Ja, persze! – Kate érezte, még pár perc, és teljesen kiborul. A forgalom fokozatosan nőtt, megjelentek a teherautók és a kamionok, meg a reggeli műszakba igyekvő munkások autói. Connornak egyre többször kellett előznie. A sokszor veszélyes mutatványok végrehajtása közben is folyamatosan figyelte a visszapillantó tükröt. Tudta, bármelyik másodpercben megjelenhet mögötte valami. A kiborgot semmi sem állíthatja meg, egy ilyen programozott, kibernetikus szörny nem ismer akadályokat. Néhány háztömbnyivel a háta mögött hatalmas tűzgömb emelkedett az ég felé. Az izzó jelenségből fekete füst csapott ki. Connor gyomra összeszorult. Az események sokkal gyorsabban játszódtak le, mint várta. Szirénavijjogás hasította szét az ébredező város viszonylagos csendjét. Connor a tükörbe nézett. Két rendőrkocsi közeledett feléje; mindkettő tetején villogtak a vörös-kék fények.

John tisztában volt azzal, hogy ha a kiborg utoléri őket, habozás nélkül végez velük. Vele is, Kate-tel is. Akkor sem menekülhetnek meg, ha hagyja, hogy a zsaruk leállítsák, és valamilyen indokkal sittre vágják – az a gép bárhol rájuk talál. – A zsaruk! – kiáltott fel Kate. – Most már aztán tényleg félre kell húzódnod! – Jó. Majd mindjárt – felelte Connor. Megelőzött egy vánszorgó UPS-kamiont, majd a padlóig nyomta a gázt. Még mindig nem jutottak ki a város kereskedelmi negyedéből, a raktárházak és gépboltok közül. – Micsoda? Talán azt hiszed, megléphetsz előlük? Megőrültél? Az egyik rendőrkocsi utolérte a Toyotát, mellé húzódott. Connor átnézett, és attól, amit látott, kis híján elfelejtette, hogy hol van. A járőrkocsiban senki sem ült. A kormányt senki sem fogta. Üres volt mindkét első ülés, de még a hátsó is. Az autó… sofőr nélkül, ember nélkül száguldott! A járőrkocsi hirtelen jobbra húzódott, és belecsapódott a Toyotába. Connornak éppen csak arra maradt ideje, hogy arrébb csússzon az ülésen. Az ajtó behorpadt, majdnem hozzáért a kormánykerékhez. John keményen jobbra rántotta a kormányt, hogy kitérjen. Alig arasznyival húzott el a parkoló kocsik mellett. Mivel nem maradt más választása, felhajtott a járdára. A másik rendőrkocsi is felrohant a járdára, és üldözőbe vette a Toyotát. Hamar utolérte, beleütközött, hátulról lökte, taszigálta. Fém reccsent fémhez, összezúzódtak a műanyagból és üvegből készült alkatrészek.

Connor csupán egyetlen pillantást vethetett második üldözőjére, de ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, abban az autóban sem ülnek emberek. Durván balra kanyarodott, és leszáguldott a járdáról. A Toyota bal első kereke gödörbe zökkent, a kocsi pár pillanatra kormányozhatatlanná vált, de Johnnak sikerült visszanyernie fölötte az uralmát. Sofőr nélküli autók üldöznek… Őrület! – villant át az agyán, de sejtette, hogy a dolog hátterében az új kiborg áll. Éppen elég furcsaságot látott már ahhoz, hogy semmin ne csodálkozzon különösebben. Újabb támadás érte a barna Toyotát, ezúttal két mentőkocsi ütközött bele. Ezek is szirénáztak és villogtak. Connor rájuk se nézett, éneikül is tudta, hogy nem ül ember a kormányuk mögött. Bízott benne, hogy Kate-nek nem esett baja. A mentőkocsik hirtelen megálltak. Connor éles szögben befordult egy sarkon, és beletaposott a gázpedálba. – Kapaszkodj! – kiáltott hátra Kate-nek. A Terminátor motorjának kereke alig néhány méternyire volt a Bajnoknak keresztelt darus kocsi hátsó lökhárítójától. A gigászi gépezet expresszvonatként dübörgött végig az utcákon, elsodorta az útjába kerülő személykocsikat, félretaszította a teherautókat, akadályt nem ismerve tört előre. Néhány perccel korábban a szó szoros értelmében eltiport egy autót. Valami belobbantotta a ronccsá vált jármű üzemanyagtartályát; robbanás következett be, füstoszlop emelkedett az ég felé. A Terminátornak alig sikerült kikerülnie a tűzgomolyt.

A Bajnok oldalán lévő jókora tükörben tisztán látta a TX arcát. A másik kiborg is észrevette őt, kihajolt az ablakon, hátranézett. A tekintetük egy-két másodpercre összekapcsolódott. A Terminátor észlelte, hogy a T-X modell pupillájának mérete néhány ezred másodpercre megváltozik. Ez a mesterséges intelligenciával rendelkező lényeknél a meglepettség és a csodálkozás jele volt. A T-X modell valószínűleg arra számított, hogy ellenfele megsemmisült az állatklinika előtt vívott csatában. Feltételezésekre alapozott, és nem tényekre, ez pedig komoly hiba volt. Aki pedig egyszer hibázik, az nem tévedhetetlen, és előfordulhat, hogy ismét elront valamit. A sofőr nélküli mentőautók lelassítottak, és bevárták a Bajnokot. Úgy helyezkedtek el a monstrum két oldalán, ahogy a kisebb, gyengébb és tapasztalatlanabb ragadozók az öreg, ravasz falkavezér mellett. A Bajnok platóján váratlanul megmozdult a darukar. Először csak feljebb emelkedett, de aztán, miközben balra fordult, egyre hosszabbá vált. A mentőkocsik tovább csökkentették a sebességüket, már a Terminátor motorja mellett voltak. Hirtelen mind a kettő befelé húzódott. A jelek szerint arra készültek, hogy összelapítsák a motorost, de legalábbis lesodorják a kétkerekű jármű nyergéből. A Terminátor a legutolsó pillanatban behúzta az Indian fékjét. A hátsó kerék magasan a levegőbe emelkedett, de a motor megállt. Az első kerék alig pár arasznyira volt az egymáshoz csapódó mentőautók hátuljától.

A daru eközben tovább nyújtotta fémkarját, és folytatta a megkezdett körbefordulási manővert. A vége villanyés telefonvezetékeket szakított le, oszlopokat döntött ki. A járókelőkre szikraeső zuhogott. A Terminátor előkapta a puskáját. Amikor a mentőkocsik szétváltak, felgyorsított. Elhúzott a két autó között, és közben tüzet nyitott; kilőtte az egyik mentő jobb első kerekét. A jármű lelassított, de nem állt meg. A Bajnok eközben megállíthatatlanul tört előre. T-X látta a Bajnok mögött motorozó T-850-est. Tudta, Skynet számított arra, hogy az emberek, az ellenállási mozgalom vezetői is visszaküldenek egy androidot, mégpedig pontosan azzal a céllal, hogy megvédje az elpusztítandó célszemélyeket. Látta a mentőkocsikat is, és úgy gondolta, két “segédje” megoldja a T-850-essel kapcsolatos kérdést. Természetesen volt egy B terve is, aminek végrehajtásába már akkor belekezdett, amikor először megpillantott üldözőjét. A daru karját azért fordította oldalra, hogy kidöntse az útjába kerülő oszlopokat és egyéb objektumokat; arra számított, hogy a nála jóval kezdetlegesebb rendszerekkel ellátott kiborg harcos a primitív kétkerekűjével képtelen lesz keresztüljutni az így keletkező akadályokon. Már látta a célszemélyt, John Connort is. A barna autó megsérült, a hőkép elárulta, hogy a motorból szivárog az olaj. Ilyen állapotban nem bírhatta sokáig az iramot. A két rendőrkocsi kitartóan üldözte Connort, de nem bizonyultak elég hatékonynak. Az az ember, az elpusztítandó célszemély kivételesen kitartónak és

találékonynak bizonyult. T-X számára ez sem jelentett újdonságot, Skynet ezeket az információkat is beleprogramozta. T-X lyukat ütött a szélvédőre, plazmafegyverré változtatta a jobb karját, és célba vette Connor járművét. A barna Toyota a kiborg belső monitorán feltűnő célkereszt közepébe került. Aktiválódott a rázkódáskiegyenlítő rendszere, így már a darus kocsi zötyögése sem jelentett gondot. A kijelző szerint a fegyver feltöltődött, tüzelésre készen állt. A Toyota és a két rendőrkocsi átszáguldott egy piros jelzésen; alig valamivel kerülték el a két oldalról feléjük közeledő autókat. T-X még egyszer ellenőrizte a fegyverét, majd tüzet nyitott. Ugyanabban a másodpercben egy kamion jelent meg a kereszteződésben. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán… A kamion körül megjelent egy kékes plazmahártya. Amikor az energiabuborék szétpattant, a jármű iszonyatos robbanás kíséretében apró darabokra szakadt. A törmelék, a fémcafatok repeszekként süvítettek a levegőben, és megsorozták az úttestet, a járdát, az autókat, az embereket, az épületeket. A Bajnok keresztüldübörgött a lángoló roncson. Ahogy átjutott a kereszteződésen, T-X ismét a tükörbe nézett. A Terminátor kétkerekű járműve oldalra dőlt a tűzben, de hamar keresztülcsúszott rajta, és – a jelek szerint sértetlenül – felvette a korábbi, függőleges pozíciót. Az egyik mentőautó belerohant a kamion roncsába; az eleje szilánkokra hasadt. A másik követte a Bajnokot,

behajtott a tűzbe, és egészben, működőképesen került ki belőle. A robbanás hallatán Connor a visszapillantó tükörbe nézett. Meglátta a kereszteződésben lángoló roncsot, majd a tűzön, törmeléken átrobogó darus kocsit, amit a rendőrségi motorkerékpáron ülő Terminátor követett. A kiborg mögött az egyik szirénázó mentőautó száguldott. A Terminátor! Vajon hogy találta meg őt ilyen hamar? Tudta, még korántsem múlt el a veszély, de megkönnyebbült. Már nem volt egyedül, valaki vigyázott rá. Rá és Kate-re. A Terminátor valószínűleg régebbi fejlesztésű kiborg, mint az a másik, a gyilkos, John mégis bízott benne. Már találkozott egy ilyen géppel, amit – ezt még magának se nagyon merte bevallani – megszeretett. Most olyan érzése támadt, hogy “Bob bácsi” tért vissza. Ó, a jó öreg Bob bácsi! Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak mellette lehetne az anyja, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Most nem töprenghet, nem építhet légvárakat, nem érzelgősködhet; most azzal kell foglalkoznia, hogy túlélje ezt a kalandot. A sofőr nélküli rendőrkocsik még mindig nem szálltak le róla. John sejtette, hogy előbb-utóbb le fogják szorítani az útról. – Kapaszkodj, Kate! Keményen rálépett a fékre. A Toyota kerekei sikítva és füstölve tiltakoztak a brutális mozdulat ellen. A rendőrkocsik elhúztak mellette. Connor elégedetten oldalra kapta a kormányt, és befordult a jobb oldali

mellékutcába. Majdnem belecsapódott egy teherautóba, de végül nem lett gond. A két rendőrkocsi egyszerre fékezett. Végrehajtottak egy tökéletes, 180 fokos fordulót, és ismét üldözőbe vették Connort. Eközben a Bajnok is megérkezett a sarokra. Széles ívben fordult be, de a karja beleütközött az egyik házba. Hangos csattanás; a ház falából kiforduló téglák, a fa- és plasztikdarabok úgy szóródtak szét, mintha bomba robbant volna az épületben. Connornak fogalma sem volt arról, hogy a darus kocsiban ülő kiborg milyen fegyvert használt, azt viszont tudta, hogy amivel szét lehet robbantani egy kamiont, azzal egy ilyen szimpla kis Toyotát párává lehet változtatni. Folyamatosan figyelte a visszapillantó tükröt. A darus kocsi egészen közel került hozzá. Nem létezett számára akadály: azokat az autókat, amelyeknek sofőrjei nem kapcsoltak időben, vagy félrelökte az útból, vagy széttiporta. A forgalom megnőtt, Connor kénytelen volt kerülgetni az övénél lassabban mozgó járműveket. Amikor ismét a tükörbe nézett, meglátta a Terminátort és a mentőkocsit. Olyan ez az egész, mint valami eszelős július negyediki felvonulás – gondolta. – Még a tűzijáték sem hiányzik… A darus kocsi szélvédőjén jókora lyuk tátongott, amiből egy furcsa tárgy meredt előre. Connor keményen jobbra rántotta a kormányt – a Toyota végighorzsolta a parkoló kocsik oldalát –, és rátenyerelt a dudára, hogy

figyelmeztesse az előtte haladókat: nem fog lassítani, jobban teszik, ha félrehúzódnak előle. Tisztán hallotta, ahogy hátul Kate teste hol a raktér egyik, hol a másik falához csapódik. Szegénykém, biztos tele van kék-zöldfoltokkal. – Állj meg! – sikította “szegénykém” őrjöngve. – Állítsd már meg ezt a rohadt kocsit! Connor a legszívesebben teljesítette volna a kérést, de nem tehette. Az életük múlott azon, hogy milyen gyorsan haladnak. Nem állhatták meg, nem tarthattak pihenőt. A darus kocsi szélvédőjéből kimeredő tárgy körül, ami uem lehetett más, mint az új típusú kiborg fegyvere, kékes fénygömb formálódott. A plazmafegyver ismét lövésre készen állt. F.14. A Völgy A Terminátor optikai szenzorai érzékelték a Bajnok elején megjelenő kékes plazmagömböt. A T-X modell lőni készült. Connor elszántan manőverezett, de a Toyota mozgása elárulta, hogy a jármű már nem bírja sokáig az iramot, a sofőr pedig az idegi megterhelést. T-X terve világos volt: a rendőrkocsikkal közrefogatja a Toyotát, aztán kilövi a plazmagömböt. Ha célba talál – márpedig ez az új modell sosem tévesztette el a célpontot-, John Connor és Katherine Brewster teste aprócska párafelhő lesz majd az égen. A Terminátor előhúzta a Mossberget, laza mozdulattal körbefordította, majd felemelte a lövésre kész fegyvert. A darus kocsi bal hátsó kerekét vette célba. A járműnek

összesen tizennyolc kereke volt, az egyik elvesztése miatt még nem állt volna meg, de a zökkenő – ha abban a pillanatban következik be, amikor a T-X modell tüzet nyit – talán elég nagy lesz ahhoz, hogy a kék energiacsóva ne találja el a barna Toyotát. Minden úgy zajlott le, ahogy a Terminátor elképzelte. A plazmatöltet a Connortól jobbra száguldó rendőrkocsit kapta el. A jármű szempillantásnyi idő alatt megsemmisült. A lángoló roncs csattogva, sziszegve pörgött az aszfalton. A Terminátor felkészült a második lövésre, de nem húzhatta meg a ravaszt, mert az ép mentőautó lökhárítója nekiütközött az Indian hátsó kerekének. A kiborg kis híján kirepült a motorkerékpár nyergéből. A Bajnok darukarja balra lendült. A végén leereszkedett egy vastag kábelre erősített fémhorog, ami úgy lengedezett, mint valami óriás láncos buzogány vasfeje. A horog telibe találta a Terminátor mellkasát. A kiborg lesodródott a motorkerékpárról. Az utolsó pillanatban elkapta a horog végét. A másik kezében a puskát tartotta. A horog feljebb emelkedett, és ismét oldalra lendült. A Terminátor teste nekicsapódott a mentőautó oldalának, ami ettől az ütéstől megbillent, és felszaladt az útpadkára. Mivel nem csökkentette a sebességét, az egyensúlyát veszett jármű az oldalára dőlt, és félelmetes szikraesőt csiholva csúszott tovább. A Terminátor jobbra lendült. Meglátta Connor autóját, amiről még mindig nem szállt le a megmaradt rendőrkocsi. A Toyota hirtelen befordult az egyik mellékutcába, és eltűnt a kiborg szeme elől.

A Bajnok is megpróbált befordulni, de a kanyar túl szűknek bizonyult a számára, ezért inkább tovább száguldott. Áthaladt két kereszteződésen (a horog végébe kapaszkodó Terminátor teste nekicsapódott a parkoló kocsiknak, a lámpaoszlopoknak, a cégtábláknak, és mindent összezúzott, amihez hozzáért), hirtelen jobbra fordult, átgázolt két parkoló autón, felrohant a járdára, és belerobbant az egyik épület üvegfalába. A Terminátorra üvegszilánkokból, kábel- és tégladarabokból, szétszaggatott csövekből és vakolatból álló eső zuhogott. A Bajnok keresztülvágott az irodaház előcsarnokán, majd a sebességét tartva áttörte a szemközti falat, és kijutott az utcára, ami párhuzamos volt azzal, amibe pár másodperccel korábban nem bírt befordulni. Ahogy megpróbált irányba állni, a darus kocsi bal oldali kerekei a levegőbe emelkedtek. Egy-két másodpercig a jobb oldali kerekein egyensúlyozva gurult tovább; nagyjából úgy nézett ki, mint egy partra vetett, félholt bálna. Végül nem borult fel; visszabillent normál pozíciójába. Connor a párhuzamos utcában haladt. A Terminátor a belső monitorára kérte a városnegyed térképét. Tisztán látszott, hogy Connor utcája egy-két sarokkal arrébb ebbe az utcába torkollik, vagyis ha mindkét jármű megtartja aktuális sebességét, a Toyota közvetlenül a Bajnok előtt fog megjelenni. A Terminátor megállapította, hogy a T-X modellt is ellátták a megfelelő térképekkel.

A féloldalas egyensúlyozás hatására a daru fémkarja oldalra lendült. A Terminátor benézett a kocsi vezetőfülkéjébe, és meglátta a T-X modellt. Felemelte a puskáját, célba vette a másik kiborgot; bízott benne, hogy ha a központi egységet nem is, de legalább az egyik optikai szenzort sikerül megsemmisítenie. Mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egy létrás tűzoltókocsi jelent meg a másik sávban. A kiborg megpróbált oldalra lendülni, de elkésett. A vörösre festett jármű telibe találta a testét, lesodorta a horogról, kiütötte a kezéből a puskát. Az ütközés hatására a tűzoltókocsi úgy remegett meg, mint a vak kutya, amelyik nekirohan az üvegfalnak. A Bajnok elszáguldott. A Terminátornak sikerült megkapaszkodni a tűzoltó létra végében. A sofőrfülke tetején állt; érezte, hogy a vékony fémlemez meghajlik a súlya alatt. Letérdelt, előredőlt. Behajolt a szétzúzott szélvédőn, fél kézzel megragadta a kormánykereket. A két kábult, véres arcú tűzoltóra nézett, akik egyszerűen nem hittek a szemüknek. Érthető, hiszen aminek tanúi lettek, az egyszerűen nem történhetett meg! – Én vezetek – közölte a Terminátor. A tűzoltók egymásra néztek, az agyukban egyszerre kattant meg valami. Felordítottak, kinyitották a két ajtót, és kivetődtek az úttestre. Szerencsére vastag kabátjuk és védősisakjuk megóvta őket a komolyabb sérülésektől. A Terminátor anélkül, hogy eleresztette volna a kormánykereket, bemászott a sofőrfülkébe. A műszerfalra nézett, majd miután végrehajtott egy 180

fokos fordulót, teljes súlyával ránehezedett a gázpedálra. Connornak sikerült leráznia a darus kocsit, de az utolsó menetben a Terminátort is elvesztette. Az egyik rendőrautó még mindig a nyomában volt, újra és újra rohamot indított a Toyota hátsó lökhárítója ellen – még mindig nem tett le arról, hogy letérítse az útról. John a műszerfalra pillantott. Rohamosan fogyott az üzemanyag, a motor jelentősen felmelegedett, de a kocsi még bírja egy darabig. Ha egy kis szerencsénk van, megússzuk… – Kate, jól vagy? A rendőrkocsi a bal oldalán jelent meg, és közelebb húzódott hozzá. Nem támadott, inkább mintha terelgetni akarta volna. – Szerinted? – kiáltott előre Kate dühösen. A rendőrkocsi tényleg terelgetni akarta… Connor látta, hogy az út balra tart. Nem tehetett mást, követnie kellett az irányt. Ráfordult egy szélesebb útra, ahol… Ahogy a tükörbe nézett, azonnal meglátta a Bajnokot. Alig ötven méter távolságban volt, és szédületes sebességgel közeledett. A darukarja előre nyúlt, a hosszú kábel végére erősített horog az aszfaltot karcolta. Connor rálépett a gázpedálra. A rendőrkocsi megelőzte, besorolt elé. Johnnak fékeznie kellett. Balra húzta a Toyotát, megpróbálta kikerülni a rendőrkocsit, de az nem hagyta manőverezni. A Bajnok már csak húsz méter távolságban volt. T-X előkészítette a fegyverét, célra tartott. Mindent megtett annak érdekében, hogy ezúttal ne hibázza el.

A Terminátor a Bajnok mellé húzódott. A T-X modell ismét lőni készült. A Terminátor tudta, hogy ilyen távolságból semmiképpen sem vétheti el a célt. Kiszámította, hiába hájtana bele a tűzoltókocsival a Bajnokba, a plazmagömb széle mindenképpen eltalálná a Toyotát. Ha viszont a lövedék esetleg mégis mellé menne, a T-X modell egyszerűen gázt adna, és eltaposná a kocsit, és vele együtt az utasait is: John Connort és Katherine Brewstert. A T-X-et meg kellett állítani. A Terminátor megkereste és aktiválta a tűzoltókocsi stabilizátorait. A vastag fémkarok, amelyeknek az volt a rendeltetése, hogy megtámasszák az autót, amikor a létra és a mentőkosár felemelkedik, kilökődtek az alváz felső részéből. Amikor a karok megfelelő pozícióba értek, a Terminátor brutális mozdulattal jobbra rántotta a kormányt. A stabilizátorok belevágtak a darus kocsi bal oldali kerekeibe, úgy hasították szét a gumiköpenyeket, mint a hivatali iratmegsemmisítő gép kései a papírlapokat. A Bajnok jobbra dőlt; még a T-X sem tarthatta egyenesben. A Terminátor balra tekerte a kormányt, majd ismét ráközelített a darus kocsira, hogy azt oldalára billentse, de legalább leszorítsa az útról. A következő pillanatban a Bajnok stabilizátorai is kilökődtek, és két helyen léket ütöttek a tűzoltókocsi oldalába. Amikor ez megtörtént, lassan felfelé csúsztak. A piros monstrum bal oldala a levegőbe emelkedett.

A Terminátor észlelte, hogy már nem ő irányítja a járművet, de abban is biztos volt, hogy a Bajnok sem arra halad, amerre a T-X modell szeretné. A két fémgigász egymásba kapcsolódott, és tehetetlenül sodródott előre. A Terminátor átnézett a másik kiborgra, és… Optikai szenzorai kissé összeszűkültek, amikor érzékelték a rászegeződő plazmafegyvert. A tűzoltókocsi sofőrfülkéje szétrobbant a kékes villanásban; a bezúzott ablakon keresztül olvadt fém és műanyag fröccsent az úttestre. T-X észlelte, hogy még mindig kézben tartja a Bajnokot, képes irányítani, legalább addig, amíg befejezi a küldetésnek ezt a fázisát. A darus kocsi oldalához tapadó, lángoló elejű, vörös roncs tulajdonképpen még a hasznára is vált: ellensúly volt, és pótolta az elvesztett kerekeket. A barna Toyota alig tíz méter távolságban haladt, közvetlenül a daru karjáról lelógó horog előtt. A rendőrkocsi még mindig nem tette lehetővé számára az előzést. Az útról már félrehúzódtak a kocsik; ebből sejteni lehetett, hogy hamarosan megérkeznek a Los Angeles-i rendőrség egységei. T-X tudta, hogy izzanak a segélykérő vonalak, a telefonközpontok már nem is bírnak minden hívást kapcsolni. Nemcsak a túl nagy forgalom okozott gondot, hanem az is, hogy a legfontosabb központnál, a Pacific Bélinél valami probléma támadt a számítógépes rendszerrel. T-X közömbös arccal várta, hogy a fegyvere ismét feltöltődjön.

Amikor a kijelző zöldre váltott, célra tartotta a karjából kialakított csövet. A belső monitorán megjelenő célkereszt közepén a Toyota hátulja volt. A célstabilizáló rendszer ismét működésbe lépett. A Terminátor nem tudott időben kiugrani, a plazmasugár széle megpörkölte a mellkasát. A bőrdzseki alól sűrű, kékes, csípős szagú füst gomolygott elő. Az acélötvözetből készült kulcscsontok alatti részről leolvadt a bőr és a hús. Az arca is jelentősen megpörkölődött: a bal halántékától le, egészen az álláig felhasadt az organikus anyag, a csekély vérrel borított seb alól ki-kivillant a fémből készültjáromcsont, az állkapcsot mozgató hidraulika. Amikor kivetette magát a fülkéből, sikerült belekapaszkodnia a tűzoltókocsi oldalán lévő rúdba. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát és megvetette a lábát, felkapta az egyik rekeszben lévő hosszú nyelű baltát. A T-X modell ismét tüzeléshez készült, fegyvere csövén már meg is jelent a kék plazma. A Terminátor felmászott a tűzoltókocsi létrájára, onnan pedig átlendült a Bajnok sofőrfülkéjének tetejére. A fémlemez behorpadt alatta. Azonnal hátrébb ugrott. Pontosan tudta, mi fog történni. A sofőrfülke teteje szétnyílt, a résből a T-X modell mászott elő. Úgy mozgott, mint a ragadozó, amelyet a saját vackán zavartak meg a vadászok. Készen állt a teljes megsemmisülésig tartó összecsapásra. A Terminátor kivárt, ráérősen lóbálta a baltát. Amikor a T-X modell kimászott a fülkéből, felemelte a

szerszámot, és minden erejét beleadva a mozdulatba, lesújtott a másik kiborg koponyájára. A balta pengéje átszakította a T-X fejének felső, külső rétegeit, de megakadt a titániumötvözetből készült páncélban. A T-X-ben egyetlen létfontosságú áramkör sem sérült meg, de az ütés ereje (amire jellemző, hogy a balta nyele eltörött) elég volt ahhoz, hogy a nőnek álcázott kiborg lesodródott a darus kocsi tetejéről, és bezuhant a két jármű közé. A Terminátor elhajította a balta törött nyelét, és beugrott a Bajnok kormánya mögé. Felmérte a helyzetet, és megállapította, hogy még akkor sem tudná megállítani a két, egymásba akaszkodott monstrumot, ha történetesen működne a fékrendszer. A Toyotára nézett, ami egyre közelebb került hozzá, majd a tükörbe pillantott, hogy megnézze, mit történik a két kocsi között. A T-X modellnek természetesen sikerült megkapaszkodnia az egyik stabilizátorban. Már felhúzta a testét, megfelelő pozícióba helyezkedett, és ismét lövésre emelte a karját. A Terminátor tisztában volt azzal, ha a T-X modell ismét rálő, és neki nem sikerül kitérnie a plazma elől, akkor megsemmisül. Ha pedig ő már nem lesz, akkor a gyilkos nyugodtan végezhet John Connorral és Katherine Brewsterrel… Ezt pedig nem engedhette meg. Felkészült, hogy az egyik téglafalnak vezeti a darus kocsit, amikor optikai szenzorai akadályt érzékeltek az úttesten, úgy ötven méter távolságban.

Az akadály nem volt más, mint néhány, fűrészbakra emlékeztető, fából készült tárgy. A Terminátor az adott zónára fókuszolt, és megállapította, hogy a terelőkorlátok között egy nyílás sötétlik az úton. Egy csatornanyílás. Valószínűleg emberek dolgoztak benne; a kerek acélfedél ott feküdt mellette. Connor nem vette észre időben az akadályt, csak az utolsó pillanatban sikerült félrerántania a Toyota kormányát. A kocsija kifarolt. Az előtte haladó rendőrkocsi azonnal reagált erre: lefékezett, és kissé visszatolatott, hogy továbbra is közvetlenül a Toyota előtt maradjon. A Terminátor határozottan jobbra, majd balra rántotta a darus kocsi kormányát. A darukar elején lévő, az aszfaltot súroló óriási horog ingaként himbálózott. Amikor a csatornanyílás fölé ért, a Terminátor ismét elfordította a kormányt. A horog beleakadt a nyílás szélébe. A ráerősített acélsodrony úgy csavarodott le az orsóról, mintha egy bálnába vetett szigony végén lévő kötél lenne. A Terminátor felkapaszkodott a sofőrfülke tetejére. Az acélsodrony megfeszült. A darus kocsi a Toyota mellé ért. A kiborg átugrott a tetejére, oldalra vetődött, és az ajtónyíláson keresztül (amiről az ajtót T-X szakította le a klinika előtt) belendült Connor mellé. Kinyújtotta a lábát, rálépett a gázpedálra. – Én vezetek! – jelentette ki. Connor amennyire csak tehette, oldalra húzódott. A Terminátor kinyújtotta a bal kezét, megfogta a kormányt, és átvette a jármű irányítását.

Kikerülte a rendőrkocsit, és belenézett a visszapillantó tükörbe. A T-X modell még mindig ott állt a Bajnok és a tűzoltókocsi között, a stabilizátorokon, és még mindig lőni készült. A fegyvere végén egyre fényesebben izzott a kék plazmatömeg. A sziámi ikerpárrá változtatott monstrumok hátulja váratlanul a levegőbe emelkedett, a Bajnok darukarja az aszfalthoz koppant. A csatornanyílás peremébe akasztott horog, és a pattanásig feszülő acélsodrony lefékezte és az orrára állította a hetven-nyolcvan tonna súlyú fém- és plasztiktömeget. A rettenetes test egy-két másodpercig tétován dülöngélt, majd – amikor a sodrony nem bírta tovább, és elszakadt – előredőlt. Mintha két, összeakaszkodott vadállat feküdt volna a hátán… És a két vadállat alatt – a szó legszorosabb értelmében – ott lapult egy kisebb ragadozó: a rendőrkocsi. A robbanás a környék minden ablakát bezúzta, a keletkező kráter szinte teljes szélességében elnyelte az utcát. F.15. Los Angelestől északra A Terminátor elsődleges tevékenységi áramköreit megosztotta a vezetés, a visszapillantó tükör optikai vizsgálata, és az elektronikus emissziódetektor között. Haladni akart, és közben figyelnie kellett, nem követike őket. A lehető leghamarabb ki akart jutni a városból, de nem a nagyobb autópályákon, vagy a napnak ebben a szakában már zsúfolt országutakon keresztül. A Toyota olyan állapotban volt, hogy magára vonhatta az emberek

figyelmét, és most nem volt idejük az esetleges akadályok elhárítására. Tisztában volt azzal, hogy a T-X modell nem semmisült meg a két jármű felrobbanásakor. A titániumötvözetből készült páncél, és a többi védőburok elvben ennél sokkal nagyobb terhelést is kibírt; a tűzoltókocsi és a darus kocsi ugyan darabokra szakadt, de Skynet kiborgjai számára az egész olyan… (Eltartott néhány ezredmásodpercig, míg megtalálta a megfelelő, emberi kifejezést.) Az egész olyan, mint egy szúnyogcsípés. Ebből pedig az következett, hogy a T-X modell követni fogja őket, végre akarja hajtani primer feladatát, ami nem más, mint John Connor és Katherine Brewster megsemmisítése. A tét valójában sokkal, sokkal nagyobb volt, mint ennek a két embernek az élete. Végre kijutottak a város iparnegyedéből, és ráfordultak a dombok közé vezető kétsávos útra. Biztonságos – gondolta a Terminátor. Arra nem volt képes, hogy érzékelje a mögöttük haladókat, és azzal a műholddal sem tudott kapcsolatba lépni, aminek a segítségével a T-X modell azt a négy járművet irányította, amivel megkerestette és megszorongatta Connort és Kate-et. Biztonságos – villant át ismét az agyán. – De csak ideiglenesen. Oldalra fordult, és ránézett John Conorra, aki időközben átmászott a Toyota bal oldali ülésére, hogy helyet biztosítson a kiborg számára a kormánykerék mögött. John őt figyelte; már azóta nézte, hogy sikerült megfékezniük a T-X-et.

A Terminátor kinyújtotta a kezét, megérintette Connor arcát. Felhúzta a szemhéját, megvizsgálta a pupilláját. Optikai szenzorai felnagyították az érzékelt képet. – Agyi traumának nincs jele – közölte. Connor elhúzódott. – Ja, persze. Jól vagyok. Kösz. A Terminátor az útra nézett. A forgalom erős volt; az emberek elindultak a munkahelyükre. Szerencsére szombat volt, ezért nem alakultak ki a szokásos dugók. A T-800-as csatakiborg-széria példányait eredetileg az idegen országból érkező robotok és emberek, vagyis az ellenséges gépi és élő erő elleni harcra tervezték. Az Ítélet Napja után Skynet megváltoztatta a programjukat, és embervadászatra küldte őket. A John Connor mellett helyet foglaló egységet kissé átalakították, T-850-essé fejlesztették. Kapott egy “ruhát”, vagyis organikus borítást, és néhány olyan programot, ami lehetővé tette a számára, hogy beépüljön az emberek közé. Egyetlen feladata volt: John Connor és Katherine Brewster életének megvédése. Egy Terminátor mindig végrehajtja az elsődleges direktívákat. Nem szerette, de nem is gyűlölte az embereket (erre Connor is rájött), arra programozták, hogy megvédje ezt a két egyedet, és arra, hogy elég jól megértse a motivációikat ahhoz, hogy előre kiszámítsa, bizonyos körülmények között milyen viselkedés várható el tőlük. Az emberek, a saját számításai szerint, irracionális organizmusok voltak. A direktíváik a különböző események hatására folyamatosan változtak, és ami még rosszabb: a döntések meghozatala közben az

érzelmeket, például a szeretetet, a gyűlöletet, az irigységet, a féltékenységet, a félelmet is fontos tényezőként értékelték. A Terminátor memóriájában ezernél is több olyan érzelmi elemet tároltak le, amelyek mindegyike befolyásolhatta és a módosíthatta az emberek viselkedését. A fájl végén az az apró megjegyzés szerepelt, hogy ez a lista nem teljes. A helyzetet tovább bonyolította az a tény, hogy az embereket általában egynél több érzelem motiválta. Előfordulhatott, hogy több tucatnyi dolgozott bennük, és mindegyik hatást gyakorolt a többire, így a kombinációk száma gyakorlatilag végtelen volt. (A Terminátor a rendelkezésére álló alapérzelmek számából arra a következtetésre jutott, hogy pusztán ezek nyolcmilliárd különböző érzelemegyveleget képesek létrehozni.) Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy teljes mértékben nyilvánvaló, az emberek gyakran még egymást sem értik meg. Ez szinte lehetetlen, hiszen honnan tudnák, hogy a másik agyában éppen melyik érzelemkombináció a domináns elem? – Emlékszel rám? – kérdezte Connor. A Terminátor ránézett, de nem felelt. – Sarah Connor? A Cyberdyne felrobbantása? Hasta la vista, bébi? Na? Ezekről mi jut eszedbe? – Az egy másik, régebbi, T-800-as modell volt – mondta a Terminátor. Ez technikai értelemben igaz is volt. Connor félrefordult, és megrázta a fejét. Olyan érzése támadt, a világ minden terhe az ő vállára nehezedik. – Valóban? – Ismét a Terminátorra nézett. – Szóval ti futószalagon készültök, vagy ilyesmi?

– Vagy ilyesmi. Új modell vagyok. T-850-es. Connor csalódott volt, ugyanakkor meglepődött. – Tényleg? Akkor most újra kezdhetem a tanításodat, mi? A Terminátor hátrafordult, a kis ablakra nézett. – Katherine Brewster. Milyen sérüléseid vannak? Kate az ablakhoz mászott. A szája sarkából vér szivárgott, de nem volt komoly a seb, csak éppen az ajkába harapott az egyik hánykolódás során. A haja gubancos volt, az arca és a ruhája pedig olyan, mintha most kászálódott volna ki a mosógépből. – Dögölj meg, seggfej! – mondta a Terminátornak. A Terminátor becsukta a kis ablakot. – Ezt a parancsot nem áll módomban teljesítem. A Völgy Minden irányból szirénázó járművek közeledtek az égő Bajnok és a tűzoltókocsi, meg a szétlapított rendőrautó irányába. Az emberek összegyűltek – a látvány, a tűz úgy vonzotta őket, mint molylepkéket a lámpafény. Valaki meghalt. Nem létezik, hogy egy ilyen balesetet bárki túlélt volna. A törmelékek az úttest jókora darabját beterítették, de hullákat nem találtak. Páran azt állították, hogy egy férfi leugrott a darus kocsiról, közvetlenül azelőtt, hogy az felfordult volna, de nem sokan hittek a szemtanúknak. A roncshalmaz közepéből éles sivítás hallatszott. Az emberek ösztönösen hátrébb húzódtak. Sosem lehet tudni, milyen veszélyes vegyi anyagok vannak az ilyen járműveken… A tűzoltókocsi oldalán egy nyílás jelent meg. Egy fokozatosan szélesedő lék, ami olyan volt, mintha valaki belülről próbálna utat vágni magának.

T-X a bal kezét gyémántfogú fűrésszé alakította, és szétvágta az útjába kerülő fémdarabokat. Kimászott a lyukon, közömbösen végigmérte a tömeget, és elindult. A fűrész visszaváltozott hússal és bőrrel borított emberi kézzé, a ruhája is rendeződött, a hajszálai is helyükre kerültek. Senki sem próbálta megállítani. Senki sem szólította meg. Befordult a sarkon, beszállt egy kék Satumba, beindította, és elindult a város központja felé. Belső monitorán megjelent a térkép, amelyen apró nyíl mutatta Katherine Brewster otthonának helyét. F.16. A dombok lábánál A Toyota műszerfalán az egyik mutató az 1/4 és a E között táncolt. A Terminátor belső monitorán a Los Angelest körbefogó dombok és hegyek térképe jelent meg. Az utak többsége keresztülvezetett ezeken a különböző magasságú természetes képződményeken, majd beleveszett a Mojave-sivatagba. Határozott célja volt, de egyelőre nem tartotta fontosnak, hogy ezt közölje John Connorral vagy Katherine Brewsterrel. Elég, ha annyit tudnak, amennyit feltétlenül tudniuk kell. Hátulról csattanás hallatszott. Connor megfordult, és átnézett a kis ablakon. Kate a hátsó ajtót rugdosta; abban reménykedett, hogy sikerül leszakítania a zsanérjairól. John már majdnem megfeledkezett az utasáról. A Terminátorra nézett. – Amint lehet, húzódj félre. Ki kell eresztetnünk onnan. A Terminátor rápillantott.

– Negatív. Katherine Brewstert meg kell védeni. – Miért? Csípős szagú füst szivárgott a Terminátor mellkasából. Lenézett. Belső diagnosztikai programjai figyelmeztették, hogy az egyik üzemanyagcellájának állapota hamarosan kritikussá válik. – Szükségem van valamilyen vágóeszközre – mondta. Connor a füstre nézett, aztán az övtáskájába nyúlt, és elővette svájci bicskáját. – Azt hittem, engem akarnak megölni… A Terminátor szemügyre vette a bicskát, kihajtotta a leghosszabb pengét. – Téged nem lehet lokalizálni, ezért visszaküldték az időben egy T-X modellt, hogy megsemmisítse azokat, akik később Skynet ellenségeivé válhatnak. A tisztjeidet. Connor oldalra fordult, és belesett Kate-hez. A nő a fülke távolabbi sarkában, az ajtó mellett kuporgott. Az állat felhúzott térdére támasztotta, kerek, csinos arca komor volt. – Tehát ő is benne lesz az ellenállási mozgalomban… – mondta Connor. – Ostobaság! Az Ítélet Napja nem fog bekövetkezni, és… De ha mégis, akkor… Jaj, nem! – A Terminátorra nézett, megpróbált leolvasni valamit az érzelmektől mentes fémarcról. A Terminátor türelmesen várta, hogy Connor levonja a következtetéseket. – Neked… Nem is létezhetnél! Több mint tíz éve felrobbantottuk a Cyberdyne központját! – A Cyberdyne másolatokat készített a kutatási adatokról – magyarázta a Terminátor. – Ezeket

biztonságos helyen őrizték. Amikor 1993-ban a cég tönkrement, a Cyber Research Systems megszerezte a projekteket és a dokumentációkat, és titokban folytatta a munkát. – De mi megakadályoztuk, hogy az Ítélet Napja bekövetkezzen! – kiáltott fel John. Az elmúlt tizenkét évben azzal a tudattal élt, hogy egyszer s mindenkorra elrendezték a világ sorsát, megszüntették a veszély forrását. – Csak elhalasztottátok. Az Ítélet Napja be fog következni. Connor megsemmisülten dőlt hátra. Ezzel a logikával nem vitatkozhatott. Már a kezdetektől fogva részese volt a játszmának, és most rádöbbent, hogy mindig is csupán gyalog volt a táblán. Gyalog, ami az emberek és a gépek között állt, egy jövőben lejátszódó háborúban. Az időutazás azonban bármit lehetővé tett. Vagyis bármit ellehetetlenített. – Vedd át a kormányt – adta ki a parancsot a Terminátor. Connor kirázta az agyából a zsibbasztó, zsákutcába vezető gondolatokat, és megmarkolta a kormányt. A Terminátor, miközben a lábát a gázpedálon tartotta, szétnyitotta a dzsekijét, és felhúzta a pólóját. Nem zavarta a tény, hogy kilencven kilométeres sebességgel száguldottak az országúton. A Toyota megcsúszott, kis híján belerohant az árokba. Connornak az utolsó pillanatban sikerült elfordítania a kormányt; az úton maradtak.

A Terminátor mellkasán szénné égett a hús és a bőr. Egy cigarettásdoboz nagyságú lyuk tátongott rajta, amiből kilátszottak a fém alkatrészek. A kiborg a svájci bicskával körbevágta az égett bőrt. A seb alig vérzett, a Terminátor nem érzett fájdalmat. A bőr szerves műanyagból készült. Connor nem először volt tanúja ilyen műveletnek, de még mindig megdöbbentette a látvány. – Mit csinálsz? – Az energiát két tartályból, két hidrogéncellából kapom – felelte a Terminátor. Lemetszette magáról a bőrt, és laza mozdulattal kihajította az ablakon. – A plazmafegyver károsodást okozott a primer cellámban. – Plazmafegyver? – kérdezte Connor. Az utolsó kiborg, amit Skynet azért küldött vissza, hogy megölje őt, nem rendelkezett lőfegyverekkel. – Szóval ez az izé most rosszabb, mint a T-1000-es volt? A Terminátor visszacsukta a késpengét, és kinyitott egy tűszerű szerszámot, amivel lefeszegette a mellkasát borító egyik fémlemezt. A kis panel alatt bonyolult áramkörök és mechanikus alkatrészek helyezkedtek el. – Azt a modellt csak 2029-ig gyártották, azután kivonták a forgalomból. A T-X lépett a helyére. Új típus, plazmareaktor biztosítja számára az energiát, és ellátták néhány fedélzeti fegyverrel. Sokkal hatékonyabb eszköz, mint a T-1000-es volt. – A Terminátor kapargatni kezdte a belső áramköreit. – Oké, szóval ez a csaj olyan, mint egy tank. Tank, aminek folyékony fémből van a bőre – mondta Connor. Nem igazán bírta felfogni a szavak jelentését. – De azért őt is be lehet olvasztani, nem?

A Terminátor megrázta a fejét. A gesztus furcsán emberi volt, sehogy sem illett a nyitott mellkasú kiborghoz. – A belső burkolata hihetetlenül erős, bármilyen külső támadásnak ellenáll. Connor megvonta a vállát. – Majd csak találsz valami módot az elpusztítására – mondta. Csak ebben reménykedhetett. – Nem valószínű – felelte a Terminátor anélkül, hogy felnézett volna. – Én régi típusú kiborg vagyok. A T-X sokkal erősebb, gyorsabb és intelligensebb nálam. Az arzenáljához nanotechnológiai transzjektorok is tartoznak. – Ez mit jelent? A Terminátor ránézett Connorra. – Képes irányítani más gépeket. Connor elgondolkodott, és bólintott. Azt már látta, hogy a “csajszi” mit művelt a két rendőrkocsival, meg a két mentővel. – Óriási! – mormolta. A Terminátor végre elérte a mellkasában lévő két cellát. Az egyik füstölt és sistergett. Kékes plazmavillámok vették körül, a belsejéből pedig folyadék szivárgott, ami savként szétmart mindent, amihez hozzáért. – Skynet számított arra, hogy én is felbukkanok az időnek ebben a tartományában, ezért a T-X-et úgy építették meg, hogy alkalmas legyen más kibernetikus organizmusok megsemmisítésére. – Tehát ez egy terminátorelhárító Terminátor – bólintott Connor, aztán ismét megrázta a fejét. A helyzet percről

percre kilátástalanabbnak tűnt. – Most csak ugratsz, igaz? – Nem. Nem ugratlak. – A Terminátor kiiktatott egy apró áramkört, átkötötte az ép celláját, aztán felnézett. A belső monitorán megjelenő adatok visszaigazolták, hogy sikerült elhárítania a hibát. Izolálta a sérült cellát, és primerré változtatta a tartalék cellát. Visszaadta Connornak a bicskát, majd kissé kelletlenül benyúlt a mellkasába, és kiemelte a sérült cellát. A tárgy akkora volt, mint egy kisebb könyv. Látszott rajta, hogy megsérült, de nem tűnt különösebben veszélyesnek. A Terminátor kihajította az ablakon a használhatatlanná vált alkatrészt. A cella átrepült az útszéli bokrok fölött, és az országúttói jó háromszáz méterre csapódott a domb oldalához. A bekövetkező robbanás megrázta az egész környéket, a rengéshullám majdnem letaszította az útról a Toyotát. Connor csak a Terminátor segítségével tudta elkerülni a balesetet. – A sérült energiacellák sok bajt okozhatnak – mondta a Terminátor. Lehúzta a pólóját, becipzározta a dzsekijét, és átvette a kormányt. Connor döbbenten bámult a hátuk mögött, a domb oldalából felemelkedő aprócska, de így is félelmetes gombafelhőre. Egy órával később eljutottak a dombok lábához, a sivatag peremére. A Toyota üzemanyagtartálya kiürült, a motorházból fenyegető gőzcsíkok szivárogtak. A sivatag szélén, az egyik bucka tövében egy kamionos pihenővel kiegészített benzinkút állt.

– Oda kell mennünk. Üzemanyagra és hűtőfolyadékra van szükségünk – mondta a Terminátor. – Neked is szükséged van utánpótlásra? – Jó lenne enni valamit. Meg egy kis víz se ártana – mondta Connor. – Egyébként megkérdezhetem, hová viszel minket? – Meg – felelte a Terminátor. Lelassított, és begurult a benzinkút elé. A Toyota az utolsó métereket döcögve, le-lefulladó motorral tette meg. A Terminátor kiszállt, besietett a boltba. A tankolást, az olajszint ellenőrzését és a hűtővizet Connorra hagyta. A boltban csak a pult mögött álló eladó tartózkodott. Tinédzser srác volt, csíkos cowboyinget és baseballsapkát viselt. Észrevette, hogy az odakint tankoló Toyota milyen viharvert állapotban van, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a belépő, bőrdzsekis férfi arcának bal felén ronda sebek virítanak. (A bőr regenerálódási folyamata már megkezdődött, így a vágások alól már nem látszottak ki a fém alkatrészek.) A látványtól ideges lett. A Terminátor körbefordult, felmérte a bolt készletét. A karjára akasztott egy kosarat, a hűtőszekrényekhez lépett, és kiemelt néhány fagyos csomagot. Elindult a pult felé, és találomra leemelt a polcokról néhány tárgyat: szárított marhahúst (a proteintartalma miatt), chipset (amiben köztudottan rengeteg szénhidrát van), néhány süteményt és csokoládészeletet (az emberi szervezet igényli a cukrot), és egy palack vizet, nehogy John Connor és Katherine Brewster kiszáradjon.

Az eladó a pult mögött elhelyezett, apró tévékészülékkel bajlódott. Bárhová kapcsolt, minden csatornán ugyanaz a felirat jött be: ADÁSSZÜNET. A pult külső oldalára papírlapot ragasztottak, amin a “HITELKÁRTYÁT NEM FOGADUNK EL – NEM MŰKÖDNEK A KOMPUTEREK” szöveg állt. – Ember, ez kész őrület! – mondta a srác, és folytatta az adásszünetek közötti szörfözést. – És már órák óta ez megy. Minden istenverte adón! A Terminátor megállt a napszemüvegek előtt, egy-két másodperc alatt végignézte a kínálatot, majd kiválasztott magának egy Samát; feltette. Megfordult, és elindult az ajtó felé. Az eladó felkapta a fejét. – Hé, ember! Fizetni ki fog? A Terminátor ügyet sem vetett rá. – Hé! A Terminátor megállt, a srác felé fordult, majd olyan mozdulattal emelte fel a kezét, mint a bárban a táncos férfi. – Kéred a párját? Az eladónak fogalma sem volt, mit feleljen, vagy mit tegyen. Azt látta a legjobbnak, ha gyorsan visszahúzódik. A Terminátor megfordult, és kisétált az ajtón. Connor lehajtotta a motorháztetőt. A Terminátor a kocsi hátuljához ment, könnyedén levette a fogantyúk közé dugott, meghajlított szerszámot. Fél kézzel kinyitotta az ajtót. Kate azonnal kiugrott.

– Segítség! – sikoltotta. – Segítség! – Futásnak eredt, de két lépést sem tehetett meg, mert a Terminátor átkarolta a derekát. Kate eszelős dühvel támadt a kiborgra. Az ágyékába rántotta a térdét, teljes erőből a gégéjére csapott, aztán a napszemüvege alá dugta az ujjait, hogy kikaparja a szemét. A Terminátorra nem gyakorolt különösebb hatást az ütlegelés; a diagnosztizáló áramkörei nem jeleztek komoly sérülést. Szelíden lefogta a nőt, és visszatuszkolta a kocsi hátuljába. Megigazította a napszemüvegét, majd Kate mellé helyezte a kosarat. Connor, aki egykedvűen nézte végig a jelenetet, a bolt felé sandított. Az ablakon keresztül látta, hogy az eladó srác a füléhez szorítja a telefonkagylót. Biztos segítséget hív… – Azt hiszem, mennünk kell – mondta. A Terminátor egykedvűen biccentett. Connor bemászott Kate mellé, a kiborg pedig a kormány mögé ült. Kate a sarokban gubbasztott. A térdét az álláig húzta, és rosszkedvűen nézett maga elé. Conorra rá se pillantott, némán vette tudomásul, hogy a Toyota ismét elindult. Connor nem tudta meghatározni, mit érez a nő iránt, akiről már tudta, hogy komoly szerepe lesz az emberek függetlenségi harcában. Abban viszont egészen biztos volt, hogy Kate képes küzdeni. Ahogy eszébe jutott, hogyan ugrott neki a Terminátornak, önkéntelenül elmosolyodott. – Elég ügyesen mozogsz – jegyezte meg. Hirtelen eszébe jutott valami. – Most már tényleg emlékszem rád! Te olyan katonalány voltál, vagy valami hasonló, igaz?

Kate még mindig nem nézett rá. Connor a nő felé tolta a kosarat. – Kérsz fagyit? Kate belerúgott a kosárba, aminek tartalma szétszóródott a kocsi padlóján. Connor megvonta a vállát. – Így is jó… – Elraboltatok! – fakadt ki Kate pár perccel később. – Nézd, én… – Te, te, te! Te mindig olyan fura fazon voltál! – mondta Kate. Úgy érezte, mintha átszakadt volna a lelkében egy gát; a szavak megállíthatatlanul törtek elő belőle. – És a jelek szerint nem változtál meg. Csak nézz végig magadon! Még mindig azt hiszed, hogy ez a keménykedés jó valamire? – Végigmérte Connort. – Mondd csak, mi lett belőled? Valami banda tagja vagy? Droggal üzérkedsz? – Egyre jobban undorodott John Connortól. – Mondd, nem gyűlölöd magad? Hogy tudsz így élni? Connor megcsóválta a fejét, és ismét elmosolyodott. Hogy is mondhatná el Kate-nek az igazat? Hogyan adhatná elő a sztorit úgy, hogy hihetőnek tűnjön? Kate orrcimpája remegni kezdett a visszafojtott indulatoktól. Azt hitte, Connor kineveti. – Most mi van? – kiáltotta. Connor megkopogtatta a sofőrfülkére nyíló kis ablakot. A Terminátor félrehúzta. – Mondd el Kate-nek, ki vagyok – kérte Connor a kiborgtól. – John Connor az emberiség ellenállási mozgalmának vezére, az emberi faj utolsó reménysége.

Kate ismét megrázta a fejét. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy őrültek, eszelős bolondok fogságába került, akik minden bizonnyal szednek valamit – valami olyasmit, amit nem árulnak minden gyógyszertárban. – Remek – mondta. – És ő kicsoda? – biccentett a Terminátor felé. – Robot. A jövőből érkezett. Élő szövet a fémvázon. Azért küldték vissza az időben, hogy… Kate bosszúsan hátrébb húzódott. Elege lett a játékból. – Menj a pokolba! – Nem fog bántani téged – biztosította Connor, bár el tudta képzelni, milyen hatást váltanak ki a szavai. Kate felemelte a bal kezét, és megmutatta a jegygyűrűjét. – Vőlegényem van. Keresni fog. Connor szomorkásan megcsóválta a fejét. A hangulata nagyjából olyan volt, mint Kate-é. Ha a Terminátor igazat mondott a T-X képességeiről, márpedig miért ne mondott volna igazat, akkor nem sok esélyük maradt arra, hogy túléljék ezt a kalandot. Kate ránézett. – Én… Mondd, tulajdonképpen mit akarsz? Connor lesütötte a szemét. – Nem is tudom – vallotta be. Tényleg fogalma sem volt arról, mit akar. Elgondolkodott, majd felnézett. Hogy mondjam el neki? Milyen szavakat használjak? – Azt hiszem… Figyelj, képzeld el, hogy biztos vagy abban, hogy valami fontosat fogsz csinálni az életedben. Valami elképesztőt, ami talán lényegesebb mindennél, amit az emberek valaha is tettek.

Sikerült magára vonnia Kate figyelmét. A nő tekintete megváltozott, de látszott rajta, még mindig nem érti, John hova akar kilyukadni. Az őszinteségében azonban egyre kevésbé kételkedett. – Van azonban egy kis gond… Ehhez valami szörnyűségnek kell történnie. Egyszerűen nem élhetsz tovább úgy, hogy ne próbálj tenni valamit. Meg akarod akadályozni a borzalmakat, de közben végig tudod, ha megteszed, akkor céltalanná, üressé válik az életed, te pedig egy nagy nulla leszel. – Ezzel most mi a fenét akarsz mondani? – kérdezte Kate. – Azt, hogy nem élhetsz normális életet, ha megakadályozod a borzalmat, viszont azt sem hagyhatod, hogy megtörténjen, és… – Connor elszánta magát arra, hogy megértesse Kate-tel a helyzetet. – És azért sem élhetsz normális életet, mert tudod, hiába rendezkedsz be, hiába teszel kellemessé mindent, az egész nem fog sokáig tartani. Kate még mindig nem értette a dolgot. Connor zavart és kétkedést látott a szemében, és még valami más is feltűnt neki. Kate valahogy furcsán tartotta a fejét; valahogy ismerősnek tűnt az arckifejezése. Már láttam ilyennek – villant át az agyán. – Várjunk csak! A klinikán… Mit is mondtál? Mike Kripke pincéje? Kate hallgatott. Connornak egyszeriben minden eszébe jutott. – Kripke háza. A pincéje… Ott szoktak összejönni a fiúk meg a lányok. – Megpróbálta felidézni az

emlékeket. – Szóval ez azt jelenti, hogy te meg én… Összejöttünk? Kate zavartan elfordította a fejét. – A fenébe! – kiáltott fel Connor. – Hát persze, hogy összejöttünk! Ott, Kripke pincéjében! El sem tudom hinni, hogy emlékeztél rá. Kate még mindig hallgatott, de az arca és a nyaka elvörösödött. – Azt hiszem, komoly benyomást gyakorolhattam rád – mondta Connor. A nő hirtelen ránézett. – Na, álljunk meg egy kicsit! Csak azért emlékszem a dologra, mert a rákövetkező napon benne voltál a híradóban. Connor elképesztőnek találta, hogy a véletlen mire képes. Kilesett a Terminátorra, aztán ismét Kate felé fordult. – Szóval… Egy nappal azelőtt jöttünk össze, hogy először találkoztam vele? – bökött a Terminátor felé. – És most, tizenkét évvel később szinte szóról szóra ugyanez történik? – Hát igen – mondta Kate kissé gúnyosan. – Nekünk találkoznunk kellett. Ilyen a sors, nem igaz? – Megrázta a fejét. – A véletlen. Connor azonban tudta, hogy a történteknek nincs közük a véletlenhez. – Igen – mondta, hogy megnyugtassa Kate-et. – Igen. A Terminátor tarkójára nézett. – Mi a fene történik itt? A Völgy A hálószoba sötét volt; a függönyöket nem húzták szét. Kate hálóinge ott hevert a padlón, pontosan azon a

helyen, ahová néhány órával korábban dobta. A vőlegénye, Scott Peterson még mindig mélyen aludt. T-X megállt az ajtóban, felmérte a kellemesnek is nevezhető kis otthont. Kate még nem tért vissza, de erre előbb-utóbb sor fog kerülni. John Connort az ő segítségével lehet megtalálni. Csak ez a két ember számított, a nő vőlegénye felesleges, tehát feláldozható volt. A kiborg nesztelenül végigosont a szobán, leült az ágy szélére. Kézbe vette az éjjeliszekrényen álló bekeretezett fotót, alaposan megnézte. Katherine Brewster a diplomaosztó ünnepségen. Mellette Robert Brewster állt. Mindketten mosolyogtak. Az okos lány, és a büszke papa. Scott megmozdult az ágyban. T-X visszatette a fotót a helyére. Scott felült. – Drágám! Visszajöttél? T-X a férfi felé fordult. Scott értetlenül bámult rá. A kiborg kinyújtotta a kezét. A mozdulat olyan volt, mintha arra készülne, hogy megsimogatja Scott arcát. A kéz lejjebb ereszkedett. Az ujjak megfeszültek. A kar előrelendült. A kéz belemélyedt Scott Peterson mellkasába, az ujjak keresztüldöfték a szívet. A férfi egyetlen hangot sem adott ki. Véres mellkassal dőlt hátra. T-X átment a fürdőszobába. Gyorsan lemosta a kezéről a vért. A következő másodpercben megszólalt a csengő. A kiborg oldalra billentette a fejét. Szenzorai érzékelték az utcán parkoló szedán által kibocsátott elektronikus jeleket. Ebben a korban a rendőrség használta ezt a frekvenciát…

Scott holttestére nézett, majd átment a nappaliba. A teste megkeményedett, ruházata leolvadt. Az alakja megváltozott. Az átalakulás csupán néhány másodpercig tartott. Amikor kinyitotta az ajtót, már pontosan úgy nézett ki, mint Scott Peterson, aki hálóruha helyett boxeralsót és egyszerű fehér pólót viselt. A folyosón két férfi állt. Az egyik kopasz volt és fehér, a másik rövid hajú és fekete bőrű. Olcsó öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viseltek. Egyszerre emelték fel a jelvényüket. – Martinez nyomozó, Los Angeles-i rendőrség – mutatkozott be az egyik. – Katherine Brewstert keressük. Itt van? Scott Peterson, vagyis T-X megrázta a fejét. A nyomozó a jegyzetfüzetébe pillantott. – Ön a vőlegénye, Scott Peterson? T-X bólintott. – Néhány órával ezelőtt baleset történt az állatklinikán, Katherine Brewster munkahelyén. Aggódunk, hogy esetleg történt valami a hölggyel. – Hol van? – kérdezte T-X olyan hangon, amilyen Scotté lett volna, ha megrémül. – Nos, nemrég kaptunk egy jelentést. Egy benzinkútnál láttak egy fiatal nőt, akit a jelek szerint elraboltak. A kocsi, amivel az illető utazott, Victorville irányába tartott. Talán van összefüggés az esetek között. T-X bólintott. – Esetleg segíthetnék megkeresni Katherine-t… A két nyomozó összenézett. Egyszerre bólintottak. – Remek ötlet. Van valami elképzelése arról, hogy hová mehetett?

F.17. A Béke Völgye temető A Toyota hátuljában ülő John Connor kilesett a kis ablakon, és a Terminátor válla fölött kinézett a szélvédőn. Kate-tel végül ettek pár falatot, ittak egy kevés vizet, a nő azonban nem akart beszélgetni. John megvonta a vállát, és hátat fordított neki. Kate arcán látszott, bármelyik pillanatban kirobbanhatnak belőle az indulatok; Connor nem tudta megjósolni, mire lehet képes. A fiú azt sem tudta megtippelni, hova tartanak. Keresztülhajtottak a Los Angelestől keletre fekvő sivatagon, majd egy füves területre érkeztek. A közelben fás dombok magaslottak, itt-ott feltűnt egyegy ház vagy farm is. Kellemes környék volt, olyan hely, ahová a városban élők hétvégeken ki szoktak menekülni. A Terminátor tartotta a kilencven kilométeres sebességet, még a kanyarokban sem lassított. Letértek az országútról, és a keskeny, repedezett aszfalttal borított mellékúton haladva, jócskán maguk mögött hagyták a kereszteződést. Megkerültek egy dombot, amelynek szelíd esésű oldalában sírkövek, klasszikus emlékművek, kisebb családi kripták, alacsony vaskerítésekkel körbevett mauzóleumok álltak. A temetőjárók számára még túlságosan korán volt, a domb tövében csak egy halottaskocsi és egy Cadillac parkolt. A dombtetőn egy gótikus kőépület állt, amely a jelek szerint az egyik kripta bejáratát képezte. A

közelében nem tartózkodtak emberek, a temető gondnokai és kertészei sem mutatkoztak. A Terminátor a sebességet tartva hajtott rá a temetőbe vezető még keskenyebb útra. A Toyota elszáguldott egy tábla mellett, amelyre feketével a “BÉKE VÖLGYE TEMETŐ” feliratot festették. A kiborg a magas vaskapu előtt sem fékezett le, habozás nélkül belehajtott, majd átvágott a temetőn. Végül a halottaskocsi és a Cadillac közelében állt meg. A levegő hűvös volt, a nap fényesen ragyogott a kristálytiszta égen. A Terminátor kinyitotta a Toyota hátsó ajtaját. Connor ugrott ki elsőként. A kezét a szeme elé kapta, pislogni kezdett a fénytől. Megfordult, és a kezét nyújtotta Katenek, ám a nő nem fogadta el a segítséget, egyedül szállt ki. – Gyertek velem – mondta a Terminátor. Megfordult, és elindult a kripta bejárata felé. Az építmény oldalán ólomüveg ablakok csillogtak a napfényben; égből alászálló angyalokat festettek rájuk. Connor már-már arra számított, hogy valahol megszólal egy orgona. A nehéz bronzkapu zárva volt, de a Terminátor olyan könnyedén tépte fel, mintha csak kartonból lenne. Belépett, és tétovázás nélkül elindult a lefelé vezető lépcsősoron. A kriptában öt egymás fölötti szinten sorakoztak a koporsók. A festett ablakok megszűrték a napfényt, a színessé változott sugarak méltóságteljessé varázsolták a helyiséget. Connor egyszeriben kényelmetlenül érezte magát. Úgy gondolta, rájött, kit temettek el ezen a helyen.

A Terminátor a kripta közepére érve megállt egy egyik kőkoporsó előtt. Connor mellé lépett, és elbizonytalanodva, már-már félve nézte meg a koporsó feliratát. Még sosem járt ezen a helyen, nem is tudott a létezéséről. Közelebb húzódott a koporsóhoz. Kate követte. Mindketten elolvasták a feliratot: SARAH CONNOR – 1959-1997 – MI TEREMTJÜK A SAJÁT SORSUNKAT. Kate meghökkent. Amióta hajnalban felkelt, rengeteg dolog történt vele, de az eseményeknek látszólag semmi közük sem volt egymáshoz. A koporsóra nézett, aztán a Terminátor, majd Connor felé fordult. – Az anyád? – kérdezte. – Nem tudtam, hogy eltemették – mondta John a rátörő érzelmektől ellágyuló hangon. – A halála napján eljöttem otthonról. – A Terminátorra nézett. – Miért hoztál ide? A Terminátor nem válaszolt. Felemelte az öklét, és figyelmeztetés nélkül rácsapott a koporsó márványból faragott fedőlapjára. A vastag márványlap széthasadt, szilánkok pattantak le róla. Connor nem hitt a szemének. Megpróbálta ellökni a kiborgot, de mintha csak egy betonfalat akart volna arrébb tolni. – Ne! Mit művelsz? A Terminátor eltolta magától, benyúlt a kőládába, és fél kézzel, mintha csak egy játékszer lenne, kiemelte a benne lévő fényes, rozsdamentes acélból készült koporsót. A padlóhoz csapta, letépte róla a pántokat, és felnyitotta a tetejét.

Connornak elakadt a lélegzete. Arra számított, az anyja csontvázát fogja megpillantani, vagy valami hasonló szörnyűséget, attól azonban, ami a szeme elé tárult, tátva maradt a szája. Az acélkoporsóban fegyverek és muníciós csomagok hevertek. Egy 30-as kaliberű géppuska, néhány orosz AK-47-es, 9 mm-es Glock pisztolyok, H-W támadó kézigránátok, egy LAW tankelhárító rakéta, egy 40 mm-es MK-19 gránátvető, a hozzávaló gránátokkal, kis téglák, amelyekről kiderült, hogy C-4-es plasztik robbanószerek, meg egy rakás egyéb fegyver. Connor valamennyit ismerte, mindegyiket tudta használni. – Sarah Connor holttestét Mexikóban hamvasztották el – magyarázta a Terminátor. – Hamvait a barátai a tengerbe szórták. Ugyanezek az emberek helyezték el itt ezeket a fegyvereket. Sarah Connor akarata szerint. Connor tekintete a fegyverekről a kőlapra, és a rávésett névre vándorolt. Milyen sok idő eltelt azóta – gondolta. – Hányan meghaltak a régiek közül! Ó, mennyi fájdalomban, mennyi bajban volt részük anyám barátainak! Most pedig ez… – Mi történt az anyáddal? – kérdezte Kate. – Leukémia. – Sajnálom – mondta a nő, és a fegyverekre bámult. A Terminátor sorban ellenőrizte az eszközöket, megvizsgálta az állapotukat, néhány dolgot félrehajított. – Amikor kiderült – mondta Connor –, éppen Bajában éltünk. – Lehajtotta a fejét, halkan, réveteg hangon beszélt. Gondolatban ismét Mexikóban volt, együtt az anyjával. – Az orvosok azt mondták, hat hónapja van

hátra. Keményen küzdött a kór ellen, és három évig bírta. Biztos akart lenni… – Elhallgatott. – Miben? – kérdezte Kate. – Abban, hogy a világ nem semmisül meg – mondta John. Az élete az elmúlt tizenkét évben szürreális volt, de a legutóbbi négy óra mindenen túltett. – “Minden egyes nap ajándék”. Mindig ezt mondogatta. “Megcsináltuk, szabadok vagyunk.” Sosem hittem neki igazán. – A fegyverekre nézett. – Azt hiszem, ő is így volt ezzel. – A Terminátorra nézett. – Tudod, valamennyi ismerősöm közül egyedül rád gondoltam úgy, ahogy a kisfiúk az apjukra szoktak. Hát nem nevetséges? Nem szánalmas? Kate hirtelen előreugrott, kikapott a koporsóból egy Glock 17-est, hátrébb húzódott néhány lépéssel, és felemelte a fegyvert. Közben, hogy bátorságot öntsön magába, arra gondolt, hogy az apja megtanította lőni, és igenis el fog boldogulni ezzel a nyavalyás kis pisztollyal. A Terminátor balra húzódott, elzárta a kijáratot. Kate a kiborg arcára szegezte a fegyvert. – Félre! – Remegett a keze. – A feladatom az, hogy megvédjelek téged – jelentette ki a Terminátor nyugodt hangon. Közelebb lépett Katehez. A nő hátrálni kezdett, de nem eresztette le a fegyvert. – Elég ebből! – jajdult fel. Még egyet lépett hátra; a falhoz szorult. Zsákutcába került: Megmarkolta a pisztolyt, és pontosított a célzáson. – Egy mozdulat, és lövök! Esküszöm, hogy megteszem! Lelövöm magát! Connor meg se moccant.

– Csak rajta – mondta. – Tedd meg, és majd meglátod, mi történik. Kate idegesen a férfira nézett. Nem tudta mire vélni csúfondáros hangját. A Terminátor kihasználta az alkalmat. Előrenyúlt, megmarkolta a fegyver csövét, rántott rajta egyet. Kate ujja a ravaszhoz feszült. A pisztoly elsült; a lövedék a kiborg arcának közepébe csapódott. A Terminátor megcsóválta a fejét. Kate felsikoltott; el sem tudta hinni, hogy megtette. Lelőttem egy embert! A Terminátor körbeforgatott valamit a szájában, oldalra fordította a fejét, és kiköpte a deformálódott golyót. Az ajkán egyetlen csepp mesterséges vér jelent meg. – Ezt még egyszer ne tedd meg – mondta halkan. Kate szeme kimeredt, a szája tátva maradt. Megszédült; fogalma sem volt arról, hová került, mit tegyen, kihez forduljon, mit mondjon. – Édes istenem! – motyogta. – Szentséges istenem! Egy fémtárgy csapódott a folyosó falához, csörömpölve legurult a lépcsőn. Sűrű, fehér füst áradt belőle. Könnygázgránát volt. Connor hátraugrott; a csípős gáz az orrába csapott, és savként marni kezdte a szemét. Már gyermekkorában megtanulta, hogy ilyen helyzetben az a legokosabb, ha az ember aprókat lélegzik, és nem kezdi törölgetni az arcát. Kate azonban nem ismerte ezeket a szabályokat. – Itt a rendőrség! – dörrent egy elektronikusan felerősített hang a kripta elől. – Körbevettük az épületet. Eresszék szabadon a túszt! Connor a nő felé nyújtotta a kezét, ám Kate kitért előle. Futásnak eredt, sikerült elugrania a Terminátor mellett.

Szempillantás alatt feljutott a lépcső tetejére. Connor utánalódult, de a Terminátor – miután félrerúgta a gázgránátot – elkapta a karját, felemelte, és áthajította a helyiség végébe, a márványangyalok közé, ahol viszonylag tiszta maradt a levegő. – Hagyj békén! – tiltakozott Connor. A szeme kivörösödött és erősen könnyezett. A látása elhomályosult. – Csak az idődet vesztegeted. Nem rám van szükséged. – Téves megállapítás – mondta a Terminátor határozottan. – John Connor az a személy, aki győzelemre vezeti az ellenállókat. – Hogyan? – üvöltött John. – Miért? Miért én? – Mert te vagy John Connor – mondta a Terminátor olyan hangon, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Connor megrázta a fejét. – Jézusom, az anyám pólyás korom óta ezzel a hülyeséggel tömte a fejem! De nézz rám! Nézz végig rajtam! Nem vagyok vezér, és soha nem is leszek az. A Terminátor elkapta Connor nyakát, felemelte a padlóról, a szemébe nézett. John kétségbeesetten próbált kiszabadulni a fémmarokból. – Mit… csinálsz? Eressz el! A Terminátor azonban nem engedelmeskedett, még nagyobb erővel szorította Connor nyakát, mintha arra készülne, hogy elroppantja a gégéjét. – Igazad van – mondta. – Nem rád van szükségem. Csak az időmet vesztegetem. Connor agyát elöntötte a düh. Úgy érezte, rettenetes igazságtalanság áldozatává vált. Azok után, amiken keresztülment! Azok után, amiket az anyjának el kellett

viselnie! Azok után… Minden után! A szenvedés után. A tizenkét évig tartó szarakodás után! Nem, így nem lehet vége. Nem halhat meg. Itt és most semmiképpen sem! A Terminátor halántékába öklözött, rúgott és vadul kapálózott, az életéért küzdött. A düh és az elszántság minden értelmes gondolatot kiszorított az agyából. – Baszódj meg! – rikoltotta. – Te rohadt gép! A Terminátor bólintott. – Így már sokkal jobb – mondta. Félrehajította Connort. John összeszedte magát, megdörzsölte a nyakát, és megpróbált levegőhöz jutni. Közel járt ahhoz, hogy elájuljon. – Ezt most miért csináltad? – kérdezte rekedten. A Terminátor nem reagált. – Most szarakodsz velem? – folytatta Connor. – A düh sokkal hasznosabb, mint a kétségbeesés. – Mi van? – Belém programozták a pszichológia alapjait – mondta a Terminátor olyan hangon, mintha csak az időjárásról társalognának. Elővett a koporsóból egy Stoner 63A géppuskát, felkapta a töltényhevedert, kibiztosította, és csőre töltötte a fegyvert. Connornak hirtelen eszébe jutott, hogy a Terminátor mire képes. – Jézusom! Ne öld meg őket! – A programom ezt nem teszi lehetővé. Alkalmatlan vagyok az emberi élet kioltására. Connor csúfondárosan elvigyorodott, és ismét megdörzsölte a nyakát. – Na, ezt jó tudni!

F.18. Victorville közelében Néhány perce maguk mögött hagyták a benzinkutat. A jelzés nélküli kék Chevyt a fekete nyomozó vezette, miközben a társa, Martinez nyomozó a mobilján beszélt. A rendőrségi csatornák mintha összezavarodtak volna, jobbára csak sztatikus zörejt lehetett hallani rajtuk, de a hordozható telefonok még mindig kiválóan működtek. T-X, Scott Peterson álcájában, vékony melegítőben, hátul ült, és figyelmesen hallgatózott. A közelben valami felfordulás támadt; a San Bernardino megyei seriff és az állami rendőrség autói a Los Angeles-i zsaruk kommandósaival megerősítve vonultak ki a helyszínre. – Szóval még odabent vannak? – kérdezte Martinez nyomozó. Bólintott. – Értem… – Bontotta a vonalat, hátrafordult és T-X-re nézett. – Jó hír. A barátnőjének semmi baja. – Hol van? – kérdezte T-X. Martinez előrefordult. – A Béke Völgye temetőben. De hamarosan behozzák a városba… T-X felemelte a bal kezét, és beledöfte az előtte lévő ülés hátuljába. Az ököl a fekete nyomozó mellkasán keresztül bukkant elő. A véres, csontszilánkokkal és húscafatokkal borított ujjak megfogták a kormánykeret. Martinez hátrahőkölt; képtelen volt felfogni a látványt, de azt tudta, hogy a dolog nem sok jót jelent. – Jézus úristen… A zakója alá nyúlt, megmarkolta a fegyverét, de T-X gyorsabb volt. Kinyújtotta szabad kezét, és olyan erővel

vágta a férfi fejét az ablakhoz, hogy a csont az üveggel egyszerre zúzódott szét. T-X belefúrt a Chevy műszerfalába, rákapcsolódott az autó komputerére. A belső monitorán megjelenő térképen átszíneződött a temető zónája. Kiválasztotta az odavezető legrövidebb útvonalat. Nem húzta ki a karját a fekete nyomozó mellkasából. A komputeres kapcsolaton keresztül felgyorsította az autót, és éles kanyart leírva a megfelelő irányba fordult. A Béke Völgye temető A kommandósok parancsnoka lekísérte Kate-et a domb aljában álló mentőkhöz, ahol egy Stewart nevű orvos azonnal kezelésbe vette. A rendőrségi járőrkocsik, a kommandósok járművei és a tűzoltókocsik körülbelül harminc lépés távolságban álltak a bejárat közelében parkoló halottaskocsitól és a Cadillactől. A rendőröknek nem sikerült előkeríteniük a két jármű tulajdonosait, akik vélhetőleg abban a pillanatban tűntek el, amikor az emberrablók felbukkantak. A rendőrök – a legtöbbjük sötét kezeslábast, vizorral ellátott védősisakot, golyóálló mellényt viselt, és Colt Commandót vagy 9 mm-es Heckler-Koch MP5-öst tartott a kezében – szétszóródtak a sírkövek és szobrok között, és lassan megindultak a kripta felé. Társaik a járőrkocsik mögött helyezkedtek el, ők is lövésre készen tartották pisztolyaikat és puskáikat. Az előkészítő csapat már több könnygázgránátot bejuttatott a kriptába; az építmény bejárati nyílásán keresztül sűrűn gomolygott kifelé a füst.

A mentőkocsi végében ülő Kate egész testében reszketett. Az orvos meleg takarót terített a vállára. Egy termetes, kopaszodó, kerek arcú férfi jelent meg. Kate-hez lépett; csak úgy áradt belőle a magabiztosság és a nyugalom. – Most már biztonságban van, hölgyem – mondta. Kate nem tudta eldönteni, hogy a fickó komolyan beszél-e. Hogy lehetnék biztonságban, amikor… Nem fejezte be a gondolatot. Ez az ember semmit sem tudhat, hiszen nem látta azt az izét, ami elrabolta őt. A férfi eldobta a cigarettáját. – Kate, az én nevem dr. Silberman. A Los Angeles megyei seriff hivatalos traumakezelő tanácsadója vagyok. Kedvesen elmosolyodott, megpróbálta elhitetni Kate-tel, hogy minden rendben van. – Hogy érzi magát? – Az ott nem ember! – mondta Kate halkan. – Nem valódi ember… Silberman megértően bólogatott. Letelepedett Kate mellé. – Nagyon jól tudom, milyen érzés túszhelyzetben lenni. Már velem is előfordult ilyesmi. – Elfordult, révetegen a távolba nézett. Igen, pontosan tudom. Én is átéltem már hasonlót… – A félelem, az adrenalin. Az ember ilyenkor azon kapja magát, hogy képzeleg, lehetetlen dolgokat lát. Sokszor évekig eltart, míg feldolgozzuk az élményeket. Hat gázmaszkos kommandós rohant a kripta bejáratához. Párokban mozogtak, így a három éppen mozgó alakot mindig három másik fedezte. Látszott rajtuk, már nem először csinálnak ilyesmit.

Kate önkéntelenül hátrébb húzódott, de Silberman nyugtatóan megpaskolta a kezét. – Minden rendbe fog jönni. Majd meglátja! Hirtelen kirobbant a kripta egyik ablaka. A színes üvegszilánkok még le se értek a földre, amikor a nyílásból kilépett egy alak. A jobb kezében egy géppuskát tartott, a baljával a vállára emelt, rozsdamentes acélból készült koporsót fogta. Sűrű füst gomolygott körülötte. A kommandósok parancsnoka, aki a domb aljából figyelte az akciót, a szájához emelte a megafont. – Dobja el a fegyvert! – A felerősített hang félelmetessé válva zúgott át a temetőn. – És a koporsót is! A Terminátor elindult a Toyota irányába. Egyenletes iramban, gyorsan haladt, de nem futott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment. Kate úgy érezte, a torkába ugrik a szíve. Dr. Silberman rémülten felugrott. A kripta közelében elhelyezkedő kommandósok hirtelen tüzet nyitottak. Golyók csapódtak a Terminátor hátába, dühös ménekként zümmögve pattogtak le a koporsóról. A kommandósok elindultak, követték a kiborgot, és közben folyamatosan tüzeltek. Néhány golyó eltalálta a Toyotát, az egyik átütötte az üzemanyagtartályt. Egy-két másodperccel később félelmetes robbanás hallatszott; az Emery állatklinika tulajdonát képező barna autót beborították a lángok. A Terminátor megtorpant, majd oldalra fordult, és néhány lépést tett a tőle húsz méternyire álló halottaskocsi felé. A felsőtestére, a lábára és a tarkójára folyamatosan záporoztak a golyók.

Ismét megállt, felemelte a géppuskáját, és széles ívben megszórta a temetőt. A nagy kaliberű lövedékek szétzúzták a sírköveket, kidöntötték a kisebb fákat, széthasogatták a szobrokat, és átlyuggattak néhány rendőrkocsit. A kiborg célzóegységén tisztán kirajzolódtak a temetőben tartózkodó emberek hőképei. Ha akarta volna, mindegyiket könnyedén leszedi, de mást programoztak belé, így ügyelt rá, hogy egyiket se találja el. A kommandósok és a zsaruk fedezékbe húzódtak. Silberman elsápadt. Értelmetlen szavakat kezdett dadogni. Kate felállt – a takaró lecsúszott a válláról –, és elhátrált a mentő közeléből. – Nem tudják megállítani – motyogta. – El kell tűnnünk innen… Megfordult. Silberman futásnak eredt, rohant, ahogy a lába bírta. Úgy érezte, darabokra hullik az agya, ha nem kerül ki minél előbb a csatazónából. – Szent isten! – kiáltott fel Kate, és a férfi után vetette magát. A Terminátor lanyha ellentűzben jutott el a halottaskocsihoz. Feltépte a hátsó ajtót, belökte a raktérbe a koporsót, becsukta az ajtót. A rendőrök ismét tüzet nyitottak. A kiborg kényelmes léptekkel előre ment, beült a kormány mögé. Letépte a műszerfal egy részét, egymáshoz érintette a megfelelő vezetékeket. A motor beindult.

A golyók letépték a húst a Terminátor nyakáról és fejéről, a sebekből előcsillantak a fém alkatrészek, de csupán esztétikai károsodást szenvedett; valamennyi rendszere működőképes maradt. A golyók a halottaskocsit sorozták. Néhány ablaka betört, az oldalán úgy kopogott az ólom, mint a záporeső. Hirtelen felnyílt a koporsó teteje. Connor kikúszott a fegyverek közül, és a fémláda mellé hasalt. – Tűnjünk el innen! – Még fel kell vennünk Katherine Brewstert – mondta a Terminátor. Oldalra fordította a fejét, és gyorsan végigpásztázta a temetőt. – Minek? – kérdezte Connor. – Mitől ilyen átkozottul fontos az a nő? – Az ő segítségével kapcsolatot tudsz teremteni az Egyesült Államok megmaradt haderejével, megtanulhatod, hogyan harcolj Skynet ellen, és létrehozhatod az ellenállás magját – magyarázta a Terminátor. A golyózápor nem csitult, de a Terminátor ügyet se vetett rá. Sikerült találnia két mozgó alakot. Az egyik 96,55534%-os valószínűséggel Katherine Brewster volt. Rálépett a halottaskocsi gázpedáljára. – Később a közös gyermekeitek is fontos szerepet kapnak – folytatta a Terminátor a magyarázatot. – A közös… Mi van? – Katherine Brewster a feleséged – jelentette ki a kiborg. – Lesz. Silberman eltűnt, a lövöldözés még mindig nem maradt abba. Kate senkitől sem kérhetett segítséget. Sejtette,

hogy a zsaruk nem győzhetik le azt az… izét. Azzal senki sem veheti fel a harcot! Egy sötétkék Chevy jelent meg az úton. Keresztülszáguldott a temető bedöntött kapuján. A kormány mögött egy eszméletlennek tűnő alak ült. Kate megállt. A Chevy ötven méterrel tőle lefékezett. Kinyílt a hátsó ajtaja, és… Scott szállt ki belőle! Kate számára a látvány olyan megkönnyebbülést jelentett, mint a szomjazó sivatagi vándornak egy üveg jéghideg üdítő. Alig mert hinni a szemének. Scott. Itt van! – Scott! – kiáltotta, és elindult. – Hála az égnek! T-X elindult Katherine Brewster felé, és menet közben átalakította a testét – ismét úgy nézett ki, mint az a Nancy Nebel nevezetű nő, újra rozsdabarna Gucci bőrruhát viselt, majdnem pontosan olyan volt, mint az az eredeti, ami az első átváltozása közben megsemmisült. A jobb karja plazmafegyverré változott. Kate megtorpant. Felismerte a szőke nőt. Ez volt az a szörnyeteg, akivel a klinikán már találkozott. Ez ölte meg Betsyt, ez akart végezni valamennyiükkel. – Ne… – Hátralépett. Hát már sosem lesz vége ennek az őrültségnek? T-X felemelte a plazmafegyvert. Az egység végén megjelent a jellegzetesen vibráló, kékes energiagömb. A Béke Völgye temető – Adj egy RPG-t – mondta a Terminátor. – Azt mondtad, senkit sem ölhetsz meg – vitatkozott Connor. – John! Az RPG-t. Most.

Connor a koporsóban lévő fegyverek között már korábban felfedezte az orosz gyártmányú RPG-7-es gránátvetőt. Néhány évvel az anyja halála előtt, még amikor Bajában voltak, megtanulta a kezelését. Az anyja egyik motoros haverja Hondurasból, vagy valami hasonló helyről hozott néhány darabot. Benyúlt a koporsóba, belehelyezte a csőbe a 85 mm-es lövedéket, majd a Terminátor kezébe adta a fegyvert. A lövedék valójában ötfontos, HEAT robbanófejjel ellátott rakéta volt, amely a harminc centi vastag páncéllemezt is átütötte. Az oroszok tankelhárító fegyvernek szánták, a terroristák a zsaruk megállítására használták. Connor megpróbálta kitalálni, hogy a Terminátor mit akar szétlőni. Hirtelen felfedezte Kate-et, aki egyedül állt az út mellett, felemelt kézzel, olyan pózban, mintha el akarna hárítani valamilyen támadást. Azután meglátta a T-X modellt, amelynek plazmavetővé alakított jobb karja egyenesen Kate-re irányult. – Ez Kate… – suttogta ostobán. – Veszélyben van. A Terminátor bal kezével a kormányt tartva, a jobbjával, a melle előtt keresztben, a kilőtt ablak széléhez támasztotta az RPG-t. Kibiztosította a szerkezetet, és habozás nélkül meghúzta a ravaszt. A lövedék elindult. Körülbelül öt métert tett meg, amikor aktiválódott a rakéta saját hajtóműve. A robbanófej a másodperc tört része alatt eljutott a T-Xhez, és belecsapódott a kiborg jobb karjába – éppen abban a pillanatban, amikor a plazmavető kibocsátotta magából a kék energiatömeget. A robbanás eltakarta TX fegyverkarját.

A kiborg megtántorodott. A célját tévesztett plazma a lába előtt fejtette ki hatását. A hullám a levegőbe emelte és hátravetette a testet; T-X jó húsz méterrel távolabb, a hátán landolt. A Terminátor hevesen jobbra rántotta a halottaskocsi kormányát. A jármű elszáguldott néhány sírkő mellett, és közvetlenül a tátott szájjal bámuló Kate előtt fékezett le. A nő úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Connor kinyitotta a hátsó ajtót. – Szállj be! Kate meg se moccant. A rendőrök időközben észbe kaptak, és futva feléjük indultak. A fegyverüket a kezükben tartották, de mivel a túsz a lővonalban tartózkodott, egyikük sem nyitott tüzet. – Életben akarsz maradni? – kiáltott Connor. – Gyerünk, mozdulj már! Kate a T-X-re nézett. A kiborg már felállt. A fegyvere használhatatlanná vált, de nem foglalkozott a veszteséggel. Megsérült, de folytatni tudta a feladat végrehajtását. A mesterséges bőr fokozatosan újra beborította az ismét kézszerűvé változó végtagot. T-X felemelte a fejét, és a halottaskocsi felé indult. Menni, vagy meghalni! A gondolat villámként hasított Kate agyába. Beugrott a kocsiba, a Terminátor mellé, és behúzta maga után az ajtót. A Terminátor a padlóba taposta a gázpedált. Az autó keresztülszáguldott a temetőn. A T-850-es a tükörbe nézett. Látta, hogy a T-X felgyorsít, és úgy robban át az útjába kerülő sírköveken, mintha ott se lennének.

Szerencsére a plazmarobbanás kifejtette rá a hatását, az áramkörei túlterhelődtek, és így nem bírta elérni maximális sebességét. A halottaskocsi egyre nagyobb előnyre tett szert. A Terminátor látta ezt, de akkor sem ujjongott volna, ha képes az emberi érzelmek ilyen kifejezésére. Adatbankjában pontos adatok voltak a T-X-ről, így tudta, hogy ez a típus képes saját energiacellái újratöltésére, a belső hibák automatikus elhárítására. Azzal is tisztában volt, hogy a T-X mellkasában elhelyezett mini erőműnek ugyan szüksége van némi időre ahhoz, hogy pótolja a plazmafegyver használata során elvesztett energiát, de ez a folyamat nem órákig, nem percekig, csupán néhány másodpercig tart. A T-850-es befordult az egyik mauzóleum sarkánál, ráhajtott az útra, és a parkoló rendőrkocsik mellett kiszáguldott a telezsúfolt országútra. A T-X már nem látszott a tükörben. – Mi az ördög volt ez az izé? – kérdezte Kate lihegve. – Miért vett üldözőbe? Mit tettem? – Nem az a kérdés, hogy mit tettél vagy teszel, hanem az, hogy mit fogsz tenni – mondta Connor, miközben elővett egy újabb RPG lövedéket. Fel akart készülni arra az esetre, ha a T-X modell esetleg mégis utoléri őket. – A jövőben fontos személy leszel. Ahogy én is… A Terminátor a sivatag felé vette az irányt. Los Angeles egyre halványabb folttá vált a hátuk mögött. A forgalom gyér volt, csak időnként bukkant fel egy-egy kisebb teherautó, vagy szénával megrakott pótkocsit vontató traktor. Egyelőre a rendőrségi járművek sem mutatkoztak, a Terminátor csupán egyetlen helikoptert

érzékelt a közelben. A gép Los Angelesben szállt fel; a pilótája gyakorlatilag vakon repült, nem értesült az eseményekről, mert valami gond volt a rádiójával. A Terminátor szenzorai tisztán fogták a férfi hangját, ahogy újra és újra kapcsolatot próbál létesíteni a központjával. Kate idegesen a Terminátorra, majd Connorra nézett. A szemében félelem csillogott. – Az ott… Scott volt – mondta. – Hogy lehetett Scott? – A vőlegényed? – kérdezte Connor. Kate bólintott. – A T-X polimimetikus szerkezet, bárminek képes felvenni az alakját, amit megérint – magyarázta a Terminátor közömbösen. – A vőlegényed halott. Kate elsápadt. Connor bosszús volt, hogy a Terminátor ilyen könyörtelenül közölte a nővel a tényeket, de valahogy nem volt kedve ahhoz, hogy ezért leteremtse. Ilyen helyzetben félre kellett tenni minden érzelgősséget. A T-X nem fogja feladni, követi őket. Csak akkor áll meg, ha megsemmisül. Feltéve, hogy meg lehet semmisíteni… – Azt hiszem, leráztuk a kicsikét – mondta nem túl nagy meggyőződéssel. Az út elkanyarodott, egy meredek, sziklákkal teleszórt domb mellett vezetett. Némelyik kőtömb pereme az út fölé nyúlt. A domb tetején álló fák között hirtelen megmozdult valami. A T-X végigszáguldott a lejtőn, és amikor az egyik szikla pereméhez ért, előre vetette magát. Teste a halottaskocsi tetejéhez csapódott.

A másfél mázsás súly alatt behorpadt a tető, a hátsó része annyira, hogy hozzáért az acélkoporsó fedeléhez. Az ablakok szilánkokra robbantak, a szélvédő is megremegett, de szerencsére a helyén maradt. Connor közvetlenül a T-X újabb rohama előtt húzott ki a koporsóból egy AK-47-es géppisztolyt, és a hozzá tartozó, harminc lőszert tartalmazó tárat. Amikor a tető behorpadt, az utolsó pillanatban sikerült oldalra gurulnia. A halottaskocsi éles szögben balra fordult, kis híján belerohant az út mellett húzódó árokba. A Terminátornak még időben sikerült visszanyernie fölötte a hatalmat. Kate velőtrázó sikoly hallatott, és úgy dőlt előre, úgy húzta össze magát, mintha azt hinné, így eltűnhet az ördögi nőszemélynek látszó gép elől. Fentről dühös sivítás hallatszott. A következő pillanatban egy körfűrész sebesen forgó lapja jelent meg a tetőn támadó résben. Szikraeső hullott az autó utasaira. A Terminátor jobbra rántotta a kormányt, majd a fékre taposott. A kerekek vastag guminyomot hagytak az aszfalton. A T-850-es szinte azonnal rálépett a gázpedálra, és közben balra fordította a kocsit, hogy megszabaduljon a tetőn lévő felesleges tehertől. A trükk nem vált be. T-X bal karja láncfűrésszé változott, ami olyan könnyedén vágott egy U alakú rést a tetőbe, mintha az nem is fémből, csak valami ócska kartonlapból készült volna.

– Csináljatok már valamit! – visított Kate kétségbeesetten. A Terminátor ügyet sem vetett rá. Belső monitorára kérte a terület pontos, mérőszámokkal ellátott térképét, és megjelenítette rajta a hőszenzorai által érzékelt képeket. Az országutat háromszáz méterrel arrébb egy szélesebb, négysávos út keresztezte, amelyen nyugati irányból egy kamion közeledett. A Terminátor processzorai elvégezték a szükséges számításokat. Csökkentette a halottaskocsi sebességét, és felkészült az akció kivitelezésére. A fűrész közben kiemelkedett a tetőből, a helyén egy hosszú, szögletes fémrúd jelent meg, amely úgy tépte fel a fémlemezt, ahogy az ember a sörösdobozon lévő gyűrűt. Connor felemelte az AK–47-est, a léken keresztül célba vette a T-X-et, kibiztosította és sorozatlövésre állította a fegyvert, meghúzta a ravaszt. A 7,62 mm-es lövedékek a kiborg arcába szóródtak. Connor három másodperc alatt kiürítette a tárat. T-X minden egyes lövés után hátrébb tántorodott, de amikor a sorozat véget ért, ismét a nyílás fölé hajolt, és lenyúlt, hogy kihúzza Connort, akinek éppen csak sikerült kitérnie a karomszerű ujjak elől. Hirtelen felbődült a kamion kürtje. A Terminátor lenyomta Kate-et az ülés alá, ő is oldalra dőlt. A halottaskocsi beszáguldott a kamion alá. Iszonyatos fémsikoly hallatszott. Üveg- és műanyag tárgyak hasadtak szét, fém alkatrészek csavarodtak meg. Connor látóterét egy másodpercre a kamion mocskos, olajos, félelmetes alja töltötte be.

A tető – és azzal együtt a T-X – a kamion túlsó oldalán maradt, a halottaskocsi azonban kigurult, és továbbszáguldott az országúton. Connor felegyenesedett, és Kate is összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy kimásszon az ülés alól. Egymásra néztek; egyikük sem hitte el igazán, hogy életben maradtak. A Terminátor azonban továbbra is közönyös volt. Számára ez a vérfagyasztó közjáték nem volt egyéb, mint a végrehajtandó feladat egy újabb fázisa. – Szükségünk lesz egy másik járműre – jegyezte meg. A nő ismét Connorra nézett, aki megkönnyebbülten felnevetett. Kate is elmosolyodott. Őrület – gondolta. – Kész őrület az egész! T-X felült. A kamion tőle ötven méter távolságban állt. Diagnosztikai áramkörei jelezték, hogy az álcatest bizonyos részei komoly károsodásokat szenvedtek ugyan, de az alapvető funkciókat továbbra is tökéletesen végre tudja hajtani. A legsúlyosabb sérülést az a kis robbanófejes rakéta okozta, amely tökéletes időzítéssel csapódott bele a plazmafegyverbe. Eltüntette a bőrt a plazmafegyverről, optikai szenzora elé emelte a csövet. A vizsgálat csupán egy másodpercig tartott. Processzorai feldolgozták a képet, belső monitorára kilistázódtak a lehetséges megoldások. Kiválasztotta a legoptimálisabbat. Szabad kezével ügyesen megcsavarta a plazmafegyver csövét, eltávolította a sérült csatornákat. Az új csövön keresztül a rendelkezésére álló energiának ugyan csak egy töredékét tudta a célpontra juttatni, de a fegyver így is megbízható és halálos volt.

A kamion sofőrje közben kiszállt, és tétován elindult a kiborg felé. Látszott rajta, hogy nem egészen érti, mi történt. T-X ránézett. A férfi faja egyik osztályának tipikus alakja volt: kerek váll, pocak, piros baseballsapka, sárga mintás ing, fekete nadrág, bakancs. Az arcán látszott, nem valami intelligens. A kamion oldalára jókora betűkkel a “XENDARINE EFX – ÉREZD AZ ERŐT” feliratot festették. T-X, ügyet se vetve a férfira, felemelte a karját, és egy kisebb plazmacsóvát küldött a domb oldalába. A becsapódás nyomán a bokrok felgyulladtak, a föld és a kövek salakká változtak. A kiborg optikai szenzorának sarkából látta, hogy a sofőr megfordul, és futásnak ered gyenge, görbe lábain. Nem ölte meg a férfit; nem akarta ilyen jelentéktelen mellékalakokra pazarolni a drága időt, amikor az “előadás” főszereplői még élnek. Detektorai elcsíptek egy adást, amelyet a Los Angeles-i rendőrség helikopterének pilótája küldött a központja felé. A gép két kilométer távolságban, száz méteres magasságban repült. T-X átállította belső kommunikációs áramkörét, és kapcsolatba lépett a helikopterrel. – Nancy-egyes-zéró-zéró-kilences. Itt Los Angeles bázis. Veszed az adást? F.20. Angeles tájvédelmi körzet A fák között állva John Connor felnézett a felhőtlen, tiszta égre. Délután fél három volt. A rendőrök egész délelőtt, és még délután is mozgolódtak, de az utóbbi

negyvenöt percben egyetlen repülőgépet vagy helikoptert sem látott. Kate még mindig nem tért magához egészen. Nem szólalt meg, a gondolataiba mélyedt, és csak akkor állt fel, amikor ivott a tiszta, hűs helyi patak vizéből. Nem próbált megszökni. Semmit sem csinált. A T-X, ebben Connor egészen biztos volt, még mindig nem mondott le arról, hogy felkutatja és megöli őket. Ha azt megúszta, hogy maga alá temette az a tűzoltókocsival összeakadt darus behemót, akkor egy ilyen kis baleset, egy szimpla kamionnal való ütközés nem tehetett benne komoly kárt. A Terminátor már jó ideje a halottaskocsi motorját piszkálgatta. Amikor Connor odalépett hozzá, lecsapta a motorháztetőt. – Már majdnem egy órája minden tiszta – mondta John. A Terminátor nem nézett fel az égre. – Nem tudom megjavítani a járművet. – Gurul? – Még igen. De már nem sokáig bírja. – Akkor keressünk valami mást, és a lehető leggyorsabban húzzunk el a környékről. Visszaültek a megcsonkított kocsiba, és tovább haladtak a hegyi úton. Néhány kilométerrel arrébb, az egyik patak mellett húsz-huszonöt horgászt láttak. A fák között álló asztal fölött, két fa közé feszített széles vászoncsíkot cibált a szél, amelyen a következő felirat állt: ANGELES TERMÉSZETVÉDELMI TERÜLET – ÖTÖDIK PISZTRÁNGFOGÓ VERSENY!

Az emberek figyelmét annyira lekötötte a horgászat, a verseny, hogy senki sem vette észre az összetört halottaskocsit. Néhány perccel később egy kempinghez értek. Egymás hegyen-hátán álltak a sátrak és a lakókocsik, de embert egyet sem lehetett látni – mindenki a versenyen volt. A Terminátor egy közepes méretű Winnebago mellett állt meg. A halottaskocsi motorja köhintett még néhányat, aztán lefulladt. A kiborg kiszállt, átment a Winnebagóhoz, feltépte az ajtaját. Connor kiugrott a roncsból. – Gyere – szólt rá Kate-re. – Tovább kell mennünk. A Terminátor a koporsóhoz ment, felnyalábolt néhány fegyvert, átvitte a lakóbuszhoz. Connor csak az AK-47est és néhány tárat kapott fel. – Miattam ölték meg – mondta Kate. Még mindig a halottaskocsiban ült, meg se moccant. Connornak eszébe jutott valami. Visszasietett a koporsóhoz, kiemelte belőle a C-4-es robbanóanyagot tartalmazó vászonzsákokat. A nőre nézett. Átérezte a fájdalmát; nagyon jól tudta, mit érez az ember olyankor, amikor elveszít valakit, aki egészen közel áll hozzá. Megcsóválta a fejét. Kivett a koporsóból egy 9 mm-es Berettát, ellenőrizte a biztosító kallantyú állását és a tárat, majd az övébe dugta. – Tudom, ezzel nem sokra mész, de… Időnként történnek olyan dolgok, amiket nem lehet megakadályozni, és… – Elbizonytalanodott; nem igazán tudta, mit mondhatna. – Nézd, Kate, nem a te hibád. Te semmiről sem tehetsz. Kate ránézett, de nem szólt, nem mozdult meg.

Connor átvitte a vászonzsákokat a lakóbuszhoz. – Biztos vagy abban, amit mondtál? – kérdezte halkan a Terminátortól. – Úgy értem, hogy Kate meg én… – Nem ismerem a bizonytalanságot – felelte a Terminátor. Connor felnevetett. – Jó neked! A Terminátor hosszan ránézett. – A zavarodottságod nem racionális. Katherine Brewster egészséges, termékeny korban lévő nő. – Azt hiszem, ennél azért sokkal több kell – mondta Connor, és érezte, hogy elpirul. – Az adatbázisomban nincsenek az emberi párokat összetartó tényezőkre vonatkozó adatok – mondta a Terminátor. Visszament a koporsóhoz, hogy hozzon még néhány fegyvert. Connor követte. – Ez a Terminátrix… Hányan szerepelnek a listáján? – Huszonketten – felelte a T-850-es, miközben a vállára lendítette a géppuska töltényhevederét. – Anderson, Elizabeth. Anderson, William. Barrera, José. Brewster, Robert… Kate-be mintha villám csapott volna. – Az apám? – kiáltotta. A Terminátor a nő felé fordította optikai szenzorait. Észlelte Kate pupillájának kitágulását, a szája sarkában megjelenő kemény kis ráncokat, a szívverése felgyorsulását, a fokozott verítéktermelődést. Tudta, hogy ezek a jelenségek mire utalnak, de a hely és az időpont nem volt alkalmas az igazság elkendőzésére.

– Ha nem képes megsemmisíteni az elsődleges célpontokat, a T-X modell nekilát a listáján szereplő többi személy megsemmisítéséhez. Kate kiugrott a ronccsá változtatott autóból. Úgy mozgott, mintha arra készülne, hogy nekimegy a Terminátornak vagy Connornak. – Ez az izé az apámat is meg fogja ölni? – Nagy valószínűséggel igen. – Ne! – sikoltott fel Kate. – Ne! Ez az információ Connor számára is új volt. – Ki ez az ember? Mivel foglalkozik? – A légierőnél szolgál – mondta Kate. – Fegyverzetfejlesztés. Titkos őrültségek. – Kisöpörte a homlokából a haját. – Nem tudom pontosan… A Terminátor közben a vállára vett egy nagyobb méretű fegyvert, és elindult a Winnebago felé, de hirtelen megtorpant. – Robert Brewster tábornok a CRS, a Cyber Research Systems kezelőszemélyzet nélküli fegyverekkel foglalkozó részlegének igazgatója. Connor fejében összeállt a kép. – Kezelőszemélyzet nélküli fegyverek? Skynet? Te most Skynetről beszélsz? – Skynet a Brewster tábornok felügyelete és irányítása mellett kifejlesztett digitális védelmi rendszerek egyike. – Szent ég! – Connor már mindent értett. – Így már világos! – Ámuldozva csóválta a fejét. – Ha nem jöttél volna vissza gyerekkoromban, ha nem változott volna meg minden, ő és én… – Kate-re nézett. – Ő és én, mi ketten… Összekerültünk volna. Már rég ismerném Kate apját, és… – A gondolatok rakétasebességgel követték

egymást a fejében. – Hát nem értitek? Ennek így kellett történnie! Kate zavartan rázta a fejét. Halvány fogalma sem volt arról, hogy Connor miről beszél. – Nem értem. – Az apád, ez az egész az apádról szól! – mondta Connor izgatottan. – Ő a kulcs! Mindig is ő volt, nem a Cyberdyne. Nem érted? Őt és a társait nem állíthattuk meg, nem akadályozhattuk meg, hogy kifejlesszék ezt a technológiát. Ez ellen semmit sem tehetünk, de… De még mindig megakadályozhatjuk, hogy felhasználják a találmányukat. Az apád az egyetlen, aki kikapcsolhatja Skynetet. Ő az egyetlen ember, aki leállíthatja ezt az egészet, és… Mindig is ő volt az egyetlen! – A Terminátorra nézett. – Oda kell jutnunk hozzá. Hamarabb, mint a T-X. – Negatív – mondta a Terminátor. – Nem kockáztathatom a küldetésem sikerét. – Megfordult, és a Winnabagóhoz sietett. – Hiszen ez a küldetésed, nem? Az, hogy megmentsd az embereket! A Terminátor megfordult. – A küldetésem az, hogy garantáljam John Connor és Katherine Brewster életben maradását. – Akkor parancsolom, hogy engedelmeskedj! – kiáltott rá Connor éles hangon. – A programomban nem szerepel, hogy engedelmeskednem kell a parancsaidnak – felelte a Terminátor közömbösen. Betette a fegyvereket a lakóbuszba. – A nukleáris háború után mindketten vezetők lesztek.

– Nukleáris háború? – kiáltott fel Kate. Ez még a történtek után is sok volt. – Annak a háborúnak nem feltétlenül kell kitörnie – mondta Connor. A Terminátor visszament a halottaskocsihoz egy újabb szállítmányért. Connor elkapta a karját, és megpróbálta visszatartani, de mintha csak egy mozdonyt próbált volna megfékezni. – Megakadályozhatjuk! – Nincs rá elegendő idő. Az első rakéták 6.18-kor fognak elindulni. Connor elsápadt. – Ma?! – Pozitív. Connor még soha életében nem döbbent meg ennyire; még akkor sem érte ekkora sokk, amikor találkozott az előző Terminátorral. – John, mi ez az egész? – kérdezte Kate. – Az Ítélet Napja – mondta Connor. Nem vette le a szemét a Terminátorról. – A világ vége. Ma lesz. Három óra múlva. – Két óra ötvenhárom perc múlva – mondta a Terminátor. – Tovább kell haladnunk Mexikó irányába, hogy kijussunk a primer robbanási zónából. – El kell jutnunk Kate apjához! – A Mojave-zónára jelentős nukleáris csapást mérnek. Ott nem maradnátok életben. – Szóval azt akarod, hogy meneküljünk és bújjunk el, várjuk ki, míg lehullanak a bombák? A kiborg Connor szemébe nézett.

– Ez a sorsotok. A tényeken nem lehet változtatni. Nincs más lehetőség. Connor azonban másként vélte. Elfordult, a távoli sivatag irányába nézett. Ha ő és Kate a jövőben az emberek ellenállási mozgalmának vezetőivé válnak… Miért ne kezdhetnék el már most a harcot? Itt és most? Miért ne tehetnének valamit – bármit – annak érdekében, hogy megakadályozzák az Ítélet Napjának eljöttét? Mindenen lehet változtatni. Az anyja gyerekkora óta azt verte a fejébe, hogy az ember sorsa olyan, amilyenné teszi… Kate-re nézett, aztán a Terminátorra. Meghozta a döntést. Kihúzta az övéből a pisztolyt, kibiztosította, és a halántékához szorította a csövét. – Szarok a sorsra! – mondta eltökélten. A Terminátor feléje lépett, ám Connor figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. A kiborg megállt. – John…? – szólalt meg Kate. – Nem semmisítheted meg magad – mondta a Terminátor. – Te tényleg nem. Én viszont azt teszek, amit akarok. Emberi lény vagyok, nem pedig valami istenverte robot! – Kibernetikus organizmus – helyesbített a Terminátor automatikusan. – Lényegtelen. – Connor kihúzta magát. – Vagy elmegyünk Kate apjához, és rávesszük, hogy kapcsolja ki Skynetet és vessen véget ennek az egész szarakodásnak, vagy viszlát, John Connor! – Még keményebben nyomta a halántékához a fegyvert. Felkészült rá, hogy meghúzza a ravaszt, ha nagyon

muszáj. – A jövő, a sorsom… Sosem kértem, hogy ez legyen a sorsom! Soha! A Terminátor szenzorai letapogatták John Connor testét. – A pupillád dilatációja, a bőröd hőmérséklete és a szívműködésed alapján nyolcvanhárom százalék esély van arra, hogy meghúzod a ravaszt. Kate a Terminátor felé lépett. – Kérem, tegye, amit John mond! – Connorra nézett. – Meg kell menteni az apámat. A Terminátor érdeklődve figyelte a két ember között lezajló néma párbeszédet, és végül emberi, talán túlságosan is emberi mozdulattal bólintott. Döntött, és ezúttal majdnem úgy, ahogy az emberek szoktak: mérlegelte a lehetőségeket és az elképzelhető végkifejleteket. – A közlekedési viszonyoktól függően körülbelül egy óra alatt eljuthatunk a CRS bázisára. – Megfordult, és betette a Winnebagóba az utolsó fegyvereket. Beült a kormány mögé, és a szokásos módon beindította a motort. Connor néhány hosszú, végtelennek tűnő másodpercig mozdulatlanul állt, nem eresztette le a pisztolyt. Győzött. De vajon milyen áron? Tisztán hallotta a patak csobogását, a szelíd szellőben hajladozó ágak zizegését. Érezte a fű és a fenyők illatát, a távoli sivatag jellegzetes, szantálfára emlékeztető szagát. Lassan leeresztette a fegyvert. Kate megmagyarázhatatlan jelentésű pillantást vetett rá. John bágyadtan elmosolyodott. Egy krízisen túljutottak. Már csak néhány százzal kellett szembenézniük.

F.21. CRS, Edwards légibázis Robert Brewster tábornok négy óra után néhány perccel megállt a CRS tágas prezentációs termének ajtajában. Alacsony, fekete hajú férfi volt, és áradt belőle a rezignáltság. Kemény napokat tudhatott maga mögött. A tucatnyi magas rangú civil és a légierő tisztjei, akikkel az elmúlt négy év során együtt dolgozott, már a kivetítőernyő előtt ültek, és készen álltak rá, hogy megnézzék a CRS legújabb bemutatóját. A bemutató lényegében promóciós anyag volt, amelyet többdimenziós grafikákkal, komputeres animációkkal, zenével és hangeffektusokkal tettek színesebbé. Az elkészítése majdnem kétmillió dollárba került. Kétmillió – gondolta Brewster rosszkedvűen. – Ennyi pénz ezért a negyedórás filmecskéért! A felesége pontosan az ilyen dolgokat nevezte “technikai süketelésnek”. Az anyag nem arra készült, hogy a mozik a szombati matinék előtt leadják, célközönsége a Pentagon kulcspozícióban lévő tisztségviselőiből állt, akik közül sokan – csakúgy, mint a kongresszus számos tagja – még mindig szkeptikusan figyelték a Skynettel kapcsolatos projektet, amelyet nem csupán drágának, de kifejezetten veszélyesnek is tartottak. “Őrültséget követünk el, ha a teljes védelmi rendszerünket egy istenverte gépre bízzuk” – érvelt New York állam szenátora, Howard F. Stevenson, aki a katonai és fegyverzeti kutatásokat ellenőrző bizottságok majd mindegyikében tag volt. A bemutatót tulajdonképpen az olyanok számára állították össze,

mint Stevenson. A projekt munkatársai és támogatói meg akarták győzni őket az igazukról. A CRS neve és lógója jelent meg a kivetítőn. Megszólalt a narrátor, aki az Andrews légibázis egyik technikus őrmestere volt. – A Cyber Researh Systems, Amerika első védelmi vonala… a holnap technológiájával működő fegyverek megteremtője… ezennel arra kéri önöket, pillantsanak bele a 21. század elejének legjelentősebb, legizgalmasabb projektjébe. A hangszórókból zene áradt. Leperegtek a kezdőképek, a fegyverekről és fegyverrendszerekről készített montázsok. Hidraulikus szerkezetek, csillogó fémfelületek, fényes ívek, műanyagok, elektronikus áramkörök, elektromechanikus berendezések – csupa olyasmi, amiről a nézők többsége nem is sejtette, mire való. Aztán végül feltűnt egy halálosnak látszó géppuska. – Mi, a CRS munkatársai – folytatta a narrátor – vállaltuk, hogy új alapokra helyezzük a hadviselést, szakítsunk a hagyományokkal, és… Brewster fáradtan beljebb lépett. Előző este több rendkívüli esemény történt, Alaszkától Guamig, a Washington melletti Andrews légibázistól a németországi Kaiserslautern közelében álló Ramsteinig majdnem mindenütt, de még itt, az Edwardson is jelentkeztek bizonyos rendszerhibák. A CRS munkatársai nem sokat alhattak, és úgy tűnt, hiába oltották a tüzeket, a parázsfészkek megmaradtak, mert a rendellenességek a délelőtt folyamán megismétlődtek. Ilyen előzmények után a tábornokra szinte lehetetlen

feladat várt: további támogatókat kellett szereznie a munka folytatásához, és el kellett adnia a rendszert. Azt a rendszert, amelynek működésében és kiválóságában már közel sem volt annyira biztos, mint egy-két nappal korábban. – Elnézést a késésért – mondta. A videót kezelő fiatal szárnysegéd leállította a bejátszást. Thomas S. Shelby, a CRS financiális ügyeiért felelős tiszt felnézett a tábornokra. – Éppen most kezdtük, Bob. Ülj le. Ha valamennyien jóváhagyjuk, az anyagot haladéktalanul eljuttatjuk a vezérkarnak és a Honvédelmi Bizottságnak. Brewster lezökkent a CRS pénzembere mellé. Shelby intett a szárnysegédjének; Sherwood Olsonnak, hogy mehet tovább a műsor. – Üdvözöljék a holnap katonáját! – mondta a narrátor. A vetítőernyő közepén egy fenyegető külsejű robot jelent meg. Több tucat szenzort helyeztek el a tetején lévő, emberfejre emlékeztető képződményen, a karjai géppuskákban végződtek. Nem lábakon, széles lánctalpakon mozgott, és legalább két és fél méter magas volt. – A T-1-és harci robot. Önállóan működő szárazföldi támadóegység. Brewster tudta, nem lesz könnyű meggyőzni a washingtoni fejeseket, hogy a T-1-es valóban olyan szuperfegyver, amilyennek tartják. Az igazat megvallva tényleg nem volt tökéletes, már dolgoztak a továbbfejlesztett változatán, a T-1-7-esen, és a látóhatáron egyre érdekesebb, egyre bonyolultabb projektek kezdtek körvonalazódni.

A narrátor folytatta. – Ami pedig a légi harcot illeti… Ismerjék meg a VGY, vagyis Vadász-Gyilkos egységet! A levegőben lebegő egység úgy nézett ki, mint egy futurisztikus, rotor és pilóta nélküli helikopter, amelyet telepakoltak fegyverekkel. A T-1-eshez hasonlóan ez is képes volt önálló harctéri cselekvésre; mindkét egység emberi irányítás nélkül gondolkodott és harcolt. A VGY kilőtt egy rakétát. A távolban megsemmisült a célpont, ami történetesen egy tank volt. – Ez ma már nem sci-fi – magyarázta a narrátor. – Ez ma már valóság, hála a legtitkosabb fejlesztésünknek, Skynetnek, ennek a forradalmian új, mesterséges intelligenciával rendelkező, különböző harctéri cselekmények összehangolására alkalmas rendszernek! A kép váltott; egy komputer monitora jelent meg rajta, a monitoron egy világtérkép, a térképen pedig az a hálózat, amelynek elemeit Skynet valamilyen módon képes volt irányítani. – A stratégiai fegyverektől kezdve az egyes katonákig Skynet gyakorlatilag mindnek parancsolhat! A kivetítőn annak a neurális chipnek a modellje jelent meg, amelyet a Cyberdyne tudósa, Miles Bennet Dyson használt a Skynet első verziójának megépítésekor. Az alkatrész olyan volt, mintha nem is a földön készült volna, hanem egy másik világból, egy másik időből származna; mintha nem is emberi elme alkotta volna. Brewsternek ismét eszébe jutott, hogy Dysonra sok mindent rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy közönséges, hétköznapi szobatudós volt. A tragikus

véget ért Dyson nélkül nem jöhetett volna létre a CRS és a Skynet. Borisz Kuznyecov jelent meg a kivetítőn, a világ egyik legjobb sakkozója. Világos huszárját olyan pozícióba helyezte, hogy egyszerre fenyegette a sötét királyt és a vezért. Partnere egy gép volt, amely aranysárga ujjakkal, finom mozdulatokkal fogta meg a bábuit. Aki egy kicsit is értett a sakkhoz, azonnal láthatta, az orosz pillanatokon belül megnyeri a játszmát. – Skynet nem csupán arra képes, hogy minden élő embernél bonyolultabb és ravaszabb stratégiákkal és taktikákkal álljon elő, de megtervezi és legyártja a műveleteihez szükséges fegyvereket, eszközöket. Másként fogalmazva: gondolkodik és harcol – helyettünk! A robotkar előrébb tolt egy sötét gyalogot. A játszma kimenetele egyszeriben nem tűnt annyira egyértelműnek, mint korábban. Kuznyecov meglepődött. – Skynet egyedül e játszma során huszonhatezerszázhuszonhárom új sakkvariációt, és több mint hatmillió új lépést fedezett fel. Fél perccel később már világosan látszott, hogy az orosz elvesztette a partit. Kuznyecov is látta ezt, mert hirtelen lesöpörte a tábláról a figurákat; a robotkarra bámult, majd felállt és kilépett a kamera látóköréből. – A legnagyobb vezérek nem születnek – folytatta a narrátor. – A legnagyobb vezéreket elkészítik. Itt, a CRS által kifejlesztett technológiával. Úgy hangzik, mint valami multinacionális cég reklámja – gondolta Brewster. – Miért gondolják az emberek azt,

hogy ha valamit elég hangosan, elég sokszor elmondanak, akkor mindenki hinni fog nekik? – A licencek és az ötletek tulajdonképpen külső forrásból származnak. A Cyberdyne-től – jegyezte meg Brewster. – Ez már történelem – legyintett Shelby. Az anyag a T-1-és robotokat előállító, automatizált szerelősorok bemutatásával folytatódott. A futószalagról legördülő egységeket fehér laborköpenyt viselő tudósok és technikusok vizsgálgatták; a gépek valamennyi rendszerét alaposan ellenőrizték. – A T-1 és a VGY egységek fejlesztése gyakorlatilag befejeződött – jelentette a narrátor. – Nem történt költségvetés-túllépés, és a határidőket is sikerült betartani. A sorban álló T-1-esek egy raktárban várták a bevetést. – A prototípusok működőképesek, bármikor harcra foghatók. Készen állnak rá, hogy megoldják a jövő fegyveres konfliktusait. A kép váltott – a raktár után egy katonai temető jelent meg a vásznon. A felvétel egy komor, borús napon készült; éppen szertartás folyt, egy amerikai zászlóval letakart koporsót eresztettek a sírgödörbe. – Ma még embereket veszítünk a hadszíntereken. Az ilyen áldozatok elfogadhatatlanok. Vagy esetleg azt hiszik, a választópolgárok más véleményen vannak? Ismét egy montázs következett, amely a robotok evolúcióját mutatta be. Az első képeken primitív, majd bonyolultabb gépek, azután a T-1-esek, végül pedig a Terminátorok fémvázai látszottak. Az utolsó képsorokon teljes harci díszben és fegyverzetben álló,

organikus bőrrel borított, emberszerű kiborgok jelentek meg. – Ha megfelelő anyagi források állnak rendelkezésünkre, többé nem kell kockára tennünk katonáink, saját embertársaink életét – ígérte a narrátor. – Robotok állnak a helyükre, robotok küzdenek majd a frontokon. Egy laboratórium jelent meg a kivetítőn. A helyiség közepén egy hihetetlenül izmos, széles vállú férfi rohant egy futószalagon. Meztelenségét csak egy apró úszónadrág takarta. A testére tucatnyi szenzort erősítettek, a bőrén veríték csillogott. Orvosok és technikusok figyelték. – Az emberi mozgás tanulmányozása során szerzett adatokat már a következő robotgeneráció kifejlesztésénél fel lehet használni. A futószalag mellett egy acélrobot utánozta az izomkolosszus mozgását. A kamera ráközelített a férfira, aki leszállt a szalagról, megtörölte izzadt arcát. – Az új kibernetikai rendszert Terminátornak nevezik. Az itt látható robot a T-600-as, a fejlesztés alatt álló típus pedig a T-800-as – magyarázta a narrátor. Az izomember közelebb lépett a kamerához. – William Candy főtörzsőrmester vagyok – mondta délies hanghordozással. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek az amerikai bajtársaim életének megmentését célzó kísérletekben. Brewster összeráncolta a homlokát. Ezt a részt még nem látta. Shelby szárnysegédjére pillantott, aki alaposan kivette a részét az anyag összeállításával kapcsolatos munkákból.

– Ez azért egy kicsit erős, nem gondolja? – A reklámok már csak ilyenek, tábornok úr – felelte Olson. – Nem is tudom, nekem nem tetszik a kiejtése – tűnődött Shelby. – Ezen segíthetünk, uram – biztosította a szárnysegéd. Brewster főmérnöke, Tony Flickering lépett a tábornokhoz. – A rendszer mindenütt összeomlott – súgta a főnöke fülébe. – Fogalmam sincs, mit tehetnénk. Brewster felállt, A szíve egyre hevesebben vert, a gyomrát összehúzta a görcs. Shelby felnézett rá; kissé bosszús volt, hogy megzavarják a mozizást. – Bob? – Elnézést, ez most fontos – mondta Brewster. – Mi lehet fontosabb ennél? – kérdezte Shelby. Olson megállította a filmet. A helyiségben tartózkodók bosszankodva kapták fel a fejüket. – Jövő héten kezdődnek a költségvetéssel kapcsolatos meghallgatások. Ha nem sikerül nyélbe ütnünk a gyártásra vonatkozó szerződést… – Bocsánat – mondta Bob, és a főmérnökével együtt kisietett a helyiségből. – Ez az ember nem képes rangsorolni a dolgokat – mormolta Olson, és elindította a filmet. Candy főtörzsőrmester egyenruhában állt egy kikapcsolt Terminátor acélváza mellett. – Most hatalmunkban áll biztonságossá változtatni a háborút! – mondta. – Ez pedig felbecsülhetetlen értékű dolog!

A képen megjelent az az öntőforma, amelyhez Candy arca volt a minta. – A CRS elhozza önöknek a jövő arcát! – mosolygott magabiztosan a főtörzs. F.22. Mojave közelében Ahogy átkeltek a Soledad-hágón, és elindultak a sivatag irányába, Kate újra kézbe vette a lakóbuszban talált mobiltelefont, hogy megpróbálja elérni az apját. A tárcsahangot megkapta, de az első három billentyű lenyomása után megszakadt a kapcsolat. Harminc másodperccel később ismét próbálkozott. Ezúttal már az első billentyű lenyomása után megszakadt a vonal, és olyan csipogás, sistergés hallatszott, amilyet az egymással kommunikáló komputerek szoktak kiadni. Kate csalódott és dühös volt. Már nemcsak az apjáért aggódott (mi lesz, ha a T-X hamarabb ér a bázisra, mint ők?), az is félelemmel töltötte el, hogy a jelek szerint kezdett felbomlani a világ rendje, lassanként összezavarodtak és megsemmisültek azok a rendszerek, amelyeket az emberek oly gondosan felépítettek maguknak. Megérezte a közelgő káosz szelét. Előző este még semmit sem hitt volna el mindabból, amin hajnal óta keresztülment. Nem hitte volna el, ha azt mondják neki, hogy a világ egy nukleáris háború szélén áll, egy olyan katasztrófa fenyegeti az emberiséget, amelynek során minden megsemmisül. Nem hitte volna el, ha valaki közli vele, mégis sor kerül egy globális termonukleáris háborúra, mégis lezuhan

Damoklész kardja, amely már jó ideje ott lebegett az emberi faj feje felett. Elbizonytalanodott, összekuszálódtak a gondolatai, nem hitt a saját érzékszerveinek. Időnként olyan érzése támadt, hogy álmot lát, de voltak pillanatok, amikor rádöbbent, hogy minden valóságos. Bontotta a kapcsolatot, és visszatette a telefont a műszerfalra. – Azt hiszem, a mobilhálózatoknak annyi – mondta. A Winnebago utasülésén ült. A Terminátor vezetett, Connor a lakórészben, egy kis asztal mellett a C-4-es robbanószer téglákkal vacakolt. Északi irányba tartottak, lassan maguk mögött hagyták a hegyeket. Az Edwards légibázis már csak harminc mérföld távolságban volt. A Terminátor a nőre nézett. – Skynet átveszi a globális kommunikációs rendszerek irányítását, így készül fel a támadásra. Kate még mindig nem igazán értette a helyzetet. – Szóval… Ha a gépek az emberek ellen harcolnak, akkor maga… Te miért állsz a mi oldalunkon? – Az ellenállók fogságába kerültem. Átprogramozták a központi egységemet – felelte a Terminátor közömbösen. – Eredetileg orgyilkos küldetések végrehajtására terveztek. Ahogy a T-X-et is – gondolta Kate. Megremegett. – És? Ez most zavar téged? – A zavar és a bűntudat olyan emberi érzés, ami a szabad akarat meglétének illúzióján alapszik. Számomra egyiknek sincs jelentősége.

– Szóval nem igazán érdekel, hogy sikeres lesz-e a küldetésed, vagy sem – mondta Kate. Connorra nézett, majd ismét a kiborg felé fordult. – Mit jelentene számodra a halálunk? A Terminátor alaposan megvizsgálta a kérdést. – Ha meghaltok, akkor feleslegessé válnék – felelte. Nem lenne oka és célja a létezésemnek. Kate a könnyeivel küszködve fordult el. – Köszönöm, hogy megteszed értem… Hogy segítesz. – Nincs szükség hálálkodásra – mondta a Terminátor. – Arra programoztak, hogy teljesítsem a parancsaidat. Connor felkapta a fejét. – Az ő parancsait? A Terminátor a tükörbe pillantva Connorra nézett. – Katherine Brewster volt az, aki reaktivált. Ő küldött vissza az időben. Kate felemelte a kezét. – Mondd, abban a bizonyos jövőben mivel foglalkozom? A Terminátor ránézett. – John Connor felesége és helyettese vagy. Kate megdöbbent. Úgy érezte, ezek után már semmi sem okozhat neki meglepetést. Megfordult, Connorra, jövendőbeli férjére meresztette a szemét. – Ne nézz így rám! – vont vállat John. – Nem én találtam ki. Kate megpróbált visszaemlékezni arra, hogy egészen pontosan mi történt Kripke pincéjében, milyen volt Connorral. Rá kellett jönnie, hogy a részletek belevesztek az azóta eltelt idő homályába. Lassan megrázta a fejét.

– Esélyed sincs, rá! – Mi? – hökkent meg Connor. – Kész csődtömeg vagy! Nem leszek a feleséged. Connor megcsóválta a fejét és elvigyorodott. – Hát te sem vagy az esetem. – A Terminátorra nézett. – Miért nem én küldtelek vissza? – kérdezte. – Ennek a kérdésnek a megválaszolására nem kaptam felhatalmazást. – Oké. – Connor a nőre pillantott. – Kérdezd meg te. Neked kénytelen lesz válaszolni. – Miért nem ő küldött vissza? – kérdezte Kate. – Mert nem élt – felelte a Terminátor. Kate ismét úgy érezte, fejbe kólintották egy kalapáccsal. A Terminátor szenvtelenül ejtette ki a szavakat; számára ez a hír is csak egy adatmorzsa volt. Connor viszont egészen elkeseredett. – Hát ez remek! – mondta. – Minden ember halandó – állapította meg a Terminátor. – Igen, ezzel tisztában vagyok – mondta Connor. – De hogyan…? – Megrázta a fejét. – Hagyjuk. Talán nem is akarom tudni. – Hogyan halt meg? – kérdezte Kate. – John Connor 2032. július 4-én semmisült meg – felelte a Terminátor. – Azért engem választottak, mert John Connor, vélhetőleg gyermekkori élményei miatt, erősen vonzódott a T-800-as szériához. Ez sokat segített a feladatom végrehajtásában. – Most mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Connor. A Terminátor nem vette le a szemét az útról.

– John Connor erősen vonzódott a T-800-as szériához – ismételte. – Ezért sikerült a közelébe férkőznöm. – És? – Én öltelek meg. – Edwards légibázis, itt a Los Angeles-i rendőrség helikoptere, Nancy-egyes-zéró-zéró-kilences. Befelé tartok. Kérek engedélyt a leszállásra – rádiózta T-X. Glorai Sanchez őrmester a szeméhez emelte a messzelátót, és nyugati irányba fordult. A helikopter túl alacsony szállt ahhoz, hogy a radarok érzékeljék. Felfedezte a sötétkék foltot, és bekapcsolta a mikrofont. – Nancy-egyes-zéró-zéró-kilences. Itt az Edwardstorony. Mit tehetünk önért? – Talán rossz nyomon járok, Edwards, de… Egy emberrablás elkövetőit keressük – felelte T-X kellemes férfihangon. Sötétkék egyenruhát, rendőrségi jelvényt, és Ricco őrmester, a néhai pilóta testét viselte. – A gyanúsított önök felé tartott. Szeretnék beszélni a biztonsági szolgálatuk vezetőjével. Van néhány fotóm, megmutatnám neki. Mellesleg csak önökkel tudtam kapcsolatba lépni. – Nekünk is vannak bizonyos kommunikációs problémáink. Maradjon vonalban! – Sanchez őrmester felhívta a biztonsági szolgálat ügyeletes tisztjét, McManus századost. – Szállítsák le a kifutópályára, a 2004-es előtt – mondta a százados. – Átküldök valakit, hogy beszéljen vele. – Értem, uram. – Sanchez ismét bekapcsolta a rádió mikrofonját. – Zéró-kilences, itt Edwards. Engedélyt kapott a leszállásra. A légnyomás kettes-kilences egész kilenceshetes. A szél zéró-nyolcas-ötös, nyolc csomó.

– Vettem – jelzett vissza T-X. – Hol tegyem le a madaram? – A kifutópályán, a toronytól keletre. Figyelje a jelzőtisztet, ő majd mutatja az utat. – Lekötelez, Edwards – mondta T-X. – Enyém a megtiszteltetés, zéró-kilences… F.23. CRS Brewster tábornok Tony Flickeringgel és néhány mérnökkel a nyomában végigviharzott a komputerközpont folyosóján. Első ránézésre minden a megszokott mederben folyt, csak éppen a globális hálózat kezdett darabjaira hullani. A jelek szerint semmi sem működött úgy, ahogy kellett volna. – Biztos valami tévedés történt – mondta Brewster. A gyomrába éles fájdalom hasított; eszébe jutott, hogy elfelejtett ebédelni. – Három órakor még valamennyi elsődleges katonai rendszer kifogástalan állapotban volt. A folyosó a kutatással és fejlesztéssel foglalkozó csoport laboratóriumai előtt vezetett. Az üvegfalú helyiségekben fehér overallt, sapkát és műanyag kalucsnit viselő mérnökök különböző manipulátorokkal, elektronikus eszközökkel és mérőműszerekkel dolgoztak. Ezekben a laborokban rakták össze a legfejlettebb kibernetikus szerkezetek prototípusait. Már az üvegfalak mögötti, hermetikusan lezárt térben dolgozó emberek is tudomást szereztek a külvilágban növekvő káoszról, de nem különösebben foglalkoztak vele. Hittek abban, hogy ha mindenki elvégzi a maga feladatát, minden rendben lesz. Ők mindenesetre végezték a dolgukat, mintha semmi sem történt volna.

– Akkor valóban minden rendben volt – mondta az egyik mérnök Brewster megjegyzésére. – Akkor még csak a civil szektor károsodott. Az internet, a légi irányítás, az erőművek, hasonlók. – És utána mi történt? – kérdezte Brewster. – Néhány perccel ezelőtt hírt kaptunk arról, hogy a vandenburgi irányító komputerünk leállt. – Először kommunikációs hibára gyanakodtunk – szólalt meg egy másik mérnök. Brewster ránézett; úgy emlékezett, a férfit Tobiasnak hívják. – De? – A tábornok már rég megtanulta, hogy ezen a területen mindig van egy “de”. – De… Most úgy tűnik, vírusról van szó – mondta Tobias. Flickering gégemikrofont és fülhallgatót viselt, amely összekötötte a központtal. Felemelte a kezét, a fülére szorította. Nem hallotta jól az adást; már a belső kommunikációs rendszerrel is problémák voltak. – Alaszkának annyi – jelentette. Brewster megtorpant. – Mi az, hogy “annyi”? – A műholdjaink fele értelmetlen jeleket sugároz – mondta egy mérnök. – Mi a helyzet a rakétasilókkal? A tengeralattjárókkal? – kérdezte Brewster. – Eggyel sincs kapcsolatunk – mondta Tobias. A mérnökök számára az egész csupán egy rendszerintegrációs problémát jelentett, technikai malőrt, ami bárhol előfordulhat. Az ilyen bonyolult rendszerekben és hálózatokban óhatatlanul történnek meghibásodások, a legtöbbet előre meg lehet jósolni.

Ám vannak olyan problémák is, amelyekre senki sem számít, és léteznek olyanok, amelyekről csak a bekövetkezésük után derül ki, hogy előfordulhatnak. A valódi gondot az jelentette, hogy ez a “malőr” a primer fegyverzetrendszerrel volt kapcsolatos. – Szent isten! Ezek szerint védtelen az ország? – hüledezett Brewster. A főmérnök a társaira nézett, és lassan bólintott. – Elméletileg az is lehetséges, hogy már most támadást indítottak ellenünk. – Micsoda?! – Nem szereznénk tudomást egy ilyen eseményről… – Ki lehet a háttérben? Egy másik ország? Vagy valami őrült tinédzser, aki unalmában belekalózkodott a rendszerünkbe? Flickering megrázta a fejét. – Nem találjuk a vírust. Egyszerűen nem tudjuk elcsípni. – Még sosem láttam ilyesmit – tette hozzá Tobias. – Növekszik. Változik. Mintha gondolkodna. Mintha saját tudattal rendelkezne. Brewster az egyik üvegfalhoz lépett. A helyiségben, az egyik tesztállványon egy olyan tárgy függött, ami első pillantásra emberi torzónak tűnt. Csakhogy ez a felsőtest fémből, különböző ötvözetekből, és elektronikus áramkörökből állt, A kibernetikus szerkezetet huzalok kötötték össze a műszerekkel; a fehér overallos technikus éppen egy spektrumvizsgálatot végzett rajta. A technikus számára ez a nap, ez a délután is csak olyan volt, mint a többi. Végezte a munkáját, és biztosra vette, hogy este már ismét a feleségével, a gyerekeivel lesz.

Egy hideg sör, zuhany, vacsora, aztán szeretkezés, vagy más szórakozás. Brewster irigyelte a fickót. Milyen jó lenne, ha az én életem is ilyen egyszerű volna – gondolta. – Elérhetetlen boldogság… Minden egyes csillaggal, amit a vállára kapott, egy lépéssel távolabb került attól, amit normális életnek neveznek. – Nem értem – mondta a mérnökeinek. – Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg! – Uram, a Pentagon van a vonalban. A tartalék vonalban – jelentette Flickering. – Az elnök szeretne beszélni önnel. Brewster elfordult az üvegfaltól, és bólintott. – Rendben. A folyosó végéhez érve benyitottak az ajtón, és beléptek a hatalmas, két emelet magas csarnokba, a komputerközpontba, ahol több tucatnyi technikus, operátor dolgozott a konzolok előtt, katonák és civilek vegyesen. Néhányan üvegfallal elzárt fülkékben ültek; ők felügyeltek a központi vezérlő berendezéseire. A helyiségnek nem voltak ablakai, a levegőt szellőztető berendezések biztosították. Ezen a délutánon a szokásosnál is nagyobb volt a felfordulás a csarnokban. A konzolokon figyelmeztető jelzések villogtak, az emberek a telefonokon lógtak, az operátorok kétségbeesett igyekezettel próbálták helyreállítani a kommunikációs vonalakat, a monitorokon egymást követték a hibaüzenetek. Minden jel arra vallott, hogy a globális hálózat összeomlott. Brewster az egyik konzolhoz sietett, felkapta a vörös telefont, és gyorsan bebillentyűzött egy kódot.

– Brewster! – vakkantott a kagylóba. A mérnökei és a technikusok köréje gyűltek, hogy a lehető leghamarabb értesüljenek a fejleményekről. James F. Morrison admirális, a vezérkari főnök volt a vonalban. – Pokolian bízunk benne, hogy találnak valamilyen megoldást! – üvöltötte. Mindenki tudta róla, hogy hamar elveszti a türelmét, de most dühösebb volt, mint valaha. – Tudom, mire gondol, uram, de a Skynet még nem alkalmas arra, hogy rákapcsoljuk a teljes rendszerre – mondta Brewster. A washingtoni fejesek már jó ideje a Skynet üzembe helyezését erőltették, minden más fegyvert és műszaki berendezést lényegtelennek tartottak. Néhányan, köztük Morrison admirális, úgy gondolták, az ország már éppen eleget áldozott a rendszer kifejlesztésére, és ideje valamilyen eredményt felmutatni. A kongresszusban természetesen szép számmal voltak olyanok is, akik ellenezték Skynet elindítását, így aztán Brewster két tűz közé került a politikai csatározások mezején. Ha parancsot ad Skynet beiktatására, az ellenzők orrolnak meg rá, ha késlelteti a procedúrát, akkor Morrison admirális és társai fogják tehetetlennek tartani. Nem tehetett mást, húzta az időt. A saját véleménye – amit tulajdonképpen senki sem vett figyelembe – az volt, hogy egyelőre nem kellene Skynetre bízni a primer védelmi fegyvereket. – Bizonyos civil szakértőknek egészen más a véleményük – mondta Morrison. – Szerintük ez a csodaprogram, amire egyébként már tizenötmilliárd

dollárt költöttünk, igenis képes kiirtani ezt a nyavalyás vírust. – Uram, véleményem szerint Skynet beindítása előtt még meg kell tennünk bizonyos lépéseket… – Bob, nincs időm arra, hogy kivárjam, míg maguk lépegetnek! Van itt néhány tengeralattjáró és rakétasiló, amik igen nagy gondot okozhatnak, ha a vírus esetleg valami őrült üzenetet küld nekik. Brewster az embereire nézett és megrázta a fejét. Kezdett kifogyni az ellenérvekből. – Megértem az aggodalmukat – folytatta az admirális –, de az embereim azt állítják, ha most, rögtön rákapcsoljuk Skynetet a rendszereinkre, akkor úgy fogja eltaposni a vírust, mintha tényleg valami nyomorult kis féreg lenne. Brewster arra gondolt, az lenne a legjobb, ha Shelby beszélne az admirálissal. Shelby azonban még mindig a vetítésen volt. – Admirális úr, szeretnék tisztázni valamit – kezdte Brewster elbizonytalanodva. Úgy érezte, még egyszer, utoljára meg kell próbálnia a dolgot, bár nem sok esélyt látott rá, hogy ezúttal sikerül megfékeznie és meggyőznie Morrisont. – Ha most hajtjuk végre az aktiválást, akkor Skynet fogja irányítani a fegyvereinket. – Skynetet viszont maguk fogják irányítani, nem igaz? – vágott vissza az admirális. – Így van, de… – Akkor rajta! Mire várnak? Tegyék meg! – adta ki a parancsot Morrison. – És Bob… Ha ez most bejön,

akkor minden támogatást megkapnak. Annyi pénzük lesz, amennyit csak kérnek! – Értem, uram. – Brewster lassan letette a kagylót. Egy pillanatig mozdulatlanul állt; megpróbálta átgondolni a helyzetet. A hálózatok összeomlottak, így Skynet feltöltése is problémás lehet. Viszont ha esetleg mégis sikerül aktiválniuk, akkor a rendszer kiirtja a vírust. Ezután már nem lesz szükség rá, és ki lehet kapcsolni. Riasztó gondolat hasított az agyába. És mi van akkor, ha nem tudjuk deaktiválni? Skynet gyakorlatilag olyan volt, mint egy önálló lény, és úgy tervezték, hogy elhárítson minden ellene irányuló támadást. Mi van akkor, ha a mi parancsainkat is ilyen támadásnak véli? Az emberei felé fordult. – Oké. Lássunk hozzá – mondta. – Igenis, tábornok úr! – felelte Patricia Talbot, a CRS rendszergazdája. A nő átsietett a központi vezérlőhöz, és munkához látott. Olyan magabiztosan és határozottan osztogatta a parancsokat, mintha egy csatába induló hajó kapitánya lenne. F.24. Mojave-sivatag A zöld útjelző táblán a következő felirat állt: EDWARDS LÉGIBÁZIS ROSAMOND KAPU – 11 MÉRFÖLD Kicsivel később elhaladtak egy másik tábla mellett: 6-os KIJÁRAT QUARTZ-DOMB – l MÉRFÖLD – Itt fordulj le – mondta Kate a Terminátornak.

Senki sem követte őket. Az égen nem tűntek fel helikopterek, a forgalom gyér volt, nem kerültek elő a rendőrkocsik. Kate még két kísérletet tett arra, hogy elérje az apját, de ugyanaz történt, mint korábban. A mobilhálózatok mintha nem is léteztek volna. Még a rádió sem működött, az FM néma volt, Kate-nek csak az AM-en sikerült behoznia valami távoli, zajos muzsikát. A Terminátor letért az országútról, és keleti irányba fordult. Az Edwardsot három irányból lehetett megközelíteni: a 14-es út melletti Rosamund kapunál, az 58-as autósztrádáról az északi kapunál, és a Száraz-tó felől a déli kapunál. A bázison szolgáló katonák a déli kaput használták legritkábban, a CRS munkatársai azonban éppen ezt vették igénybe a legtöbb esetben. A bázis óriási területet foglalt el, de csupán néhány épület állt rajta. Érthető, hiszen az itt zajló munkák többsége titkos vagy szigorúan titkos minősítést kapott, ezért a létesítményeket álcázták, vagy eleve a föld alatt építették ki. Kate még csak kétszer járt itt. Először akkor, amikor megtörtént a CRS ünnepélyes megnyitója. Ez még azelőtt történt, hogy a szülei elváltak. Az ünnepségen nem sok civil vett részt, de ő eljött, és borzasztóan büszke volt az apjára, aki akkoriban kapta meg a második tábornoki csillagját. Másodszor tavaly lépett be a bázis területére, amikor közölte az apjával, hogy feleségül fog menni Scotthoz. Az anyja lelkesedett a házasságért, de Kate számára mindig az apja véleménye volt a legfontosabb, ezért szerette volna megkapni az áldását. Ez sikerült is.

Azóta egyszer sem találkoztak. Telefonon gyakran beszéltek, de a tábornok sosem ért rá arra, hogy átruccanjon Los Angelesbe. Egyetlen szabad hétvégéje sem volt. Kate hátrafordult és Connorra nézett, aki még mindig a robbanószerekkel pepecselt. Olyan bombát akart összeállítani, ami alkalmas a komplexum megsemmisítésére. Valamivel korábban, amikor szóba került, hogy jutnak be a bázisra, Kate leintette Connort. – Ezt nyugodtan rám bízhatod. Connor jelentőségteljesen a Terminátorra nézett, felvonta a szemöldökét, de végül megvonta a vállát és folytatta a munkáját. – Körülbelül tíz mérföldnyire lesz egy tábla – mondta Kate a Terminátornak. – Az majd megmutatja, merre kell menni a CRS felé. – Felállt, és hátrament Connorhoz. A Winnebago lakórésze tele volt fegyverekkel, munícióval, rakétával, gránátvetőkkel. Kate leült az egyik kupac tetejére, és megcsóválta a fejét. – Ez az egész olyan… – Nem találta a megfelelő szavakat. – Istenem, nem is tudom elmondani, hogy milyen! – Ez van. – Connor összehúzta az egyik zsák zsinórját. – Nézd, minden rendben lesz. Megtaláljuk az apádat, kikapcsoljuk Skynetet, és akkor… Akkor nem fognak elindulni a rakéták. – A Terminátor felé biccentett. – És akkor ő nem fog megölni engem. Nem is létezik majd.

A Terminátor a tükörbe pillantott, a két emberre nézett, de nem szólt. A holdbéli tájra emlékeztető sivatagot fürkészte. – Ami pedig kettőnket illeti – folytatta Connor –, elválnak útjaink. Kate összezavarodott, hirtelen nem tudta eldönteni, hogy John komolyan beszél, vagy csak viccel. Kinézett az ablakon, és miközben a homokbuckákat figyelte, ismét eszébe jutott a gyerekkora. Elmosolyodott. Connorra nézett. – Emlékszel Mike Kripke pincéjére? Na, az volt az első alkalom, hogy csókolóztam. – Hát igen. Elég különös, nem? Hosszan egymásra néztek, és mindketten felnevettek. – A vidámság jó – jegyezte meg a Terminátor. – Enyhíti a feszültséget és csökkenti a halálfélelmet. Connor bosszúsan felhorkant, megrázta a fejét, és hátradőlt. Jókedve egyetlen másodperc alatt semmivé vált. CRS A komputerközpont alatti szinten egy fiatal, csinos főhadnagynő – a jelvényén a Hastings név állt – szállt ki a liftből. Olyan határozott léptekkel indult el a széles, jól megvilágított folyosón, mintha valamilyen küldetést teljesítene. A komplexumban szinte tapintható volt a feszültség. A globális kommunikációs rendszerek nem működtek, a katonai hálózat még működő egységei hibaüzeneteket közvetítettek, azok az emberek pedig, akiknek éppen az volt a munkájuk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, a pánik szélén álltak.

Hastings szőke volt, karcsú és átkozottul csinos. Kék egyeninget és sötétkék szoknyát viselt. A folyosó közepe táján megállt egy ajtó előtt, amelyre figyelmeztető táblát erősítettek, a következő szöveggel: CRS HÁRMAS SZÁMÚ T-1 DOKK A folyosón senki sem tartózkodott. Hastings elfordította a kilincset helyettesítő gombot; az ajtó zárva volt. A nő fogást váltott, és addig csavarta a gombot, míg halk kattanás hallatszott. Olyan könnyedén Toppantotta el a zárnyelvet, mint más a gyufaszálat. Ismét körbenézett, majd belépett a tágas, félhomályos helyiségbe. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A raktárban műanyag fóliával letakart alakok sorakoztak. T-X csupán egy pillanatig tétovázott, míg elemezte a belső monitorán megjelenő adatokat. Odalépett az első T-1-és robothoz, letépte róla a fóliát. A bal keze mutatóujja hosszú, vékony fúróvá változott, amit belemélyesztett a harci robot fejébe. Egy másodperc tört részével később az ujja kékesen izzani kezdett. Megkezdte az információk áttöltését a T1-es processzorába. Pillanatok alatt végzett. Végrehajtott egy gyors ellenőrző rutint, majd a következő robot elé állt. Edwards légibázis, déli kapu Valahányszor betette a lábát a bázisra, Kate mindig meglepődött. A zónában először semmit sem lehetett látni, csak sivatagot: hullámzó homokdombokat, száraz bokrokat, szikkatag fákat. Azután, az egyik alacsony domb gerincén túljutva az ember megpillantotta a

távolban álló épületek homályos körvonalait, és valamivel közelebb a kerítést. A kettős szögesdróttal koronázott kerítés kapujánál a légierő komor tekintetű, állig felfegyverzett biztonsági őrei álltak. A kordontól alig néhány száz méterre volt az a létesítmény, amelynek falai között a kutatások folytak. Az ultramodern, három emelet magas, csupa acél és üveg épület tetején tányérantennákat, lézeres jeladókat helyeztek el. A komplexumnak saját erőműve volt, rendelkezett továbbá külön energiaforrásról működtetett légkondicionáló berendezéssel is. A tetőn felállított antennák között olyan műszerek voltak, amelyeket valóságos kábelerdő kötött össze az épülettől különböző távolságokra lévő antennákkal és kommunikációs tornyokkal. Ezek tették lehetővé, hogy a CRS munkatársai szükség esetén kapcsolatba lépjenek az ország területén kiépített, titkos rakétasilókkal, a kilövőállásokkal, a földi és légi védelmi egységekkel, és esetenként a tengeralattjárókkal is. A felszín fölött és alatt kiépített irodákban és laboratóriumokban a nap huszonnégy órájában folyt a munka. Szinte semmi sem utalt arra, hogy az épület közelében, ugyancsak a föld alá egy részecskegyorsítót is telepítettek, amelynek elektromágnesei – ha teljes kapacitással működött – veszélyes sugárzást bocsátottak ki magukból. A kelet-nyugati irányban húzódó leszállópálya mellett modern irányítótorony állt, valamivel hátrébb pedig hangárok és szervizépületek sorakoztak. A hangárok belsejében és körül teher- és csapatszállításra alkalmas katonai repülőgépek és helikopterek álltak. A

monstrumok mellett szinte eltörpültek az aprócska magángépek. A Terminátor felfedezte az egyik hangár előtt álló rendőrségi helikoptert. – A T-X már itt van – mondta. Ahogy közeledtek a kapuhoz, Kate visszaült a helyére, a kiborg mellé. – Honnan tudod? – Egy rendőrségi helikoptert látok. N-egyes-zérózérókilences. Ott volt a temető fölött. – Szent isten! Siessünk! – Kate hátrafordult, és intett Connornak. – Takard le a cuccot! Nem akarom, hogy az őrök rögtön kiszúrják. Connor takarókat dobott a fegyverekre. A Terminátor lassított; megérkeztek a kapu elé. Az őrbódéból két katona lépett ki. Egyikük intett a Terminátornak, álljon meg. A kiborg engedelmeskedett, és letekerte az egyik ablakot. Kate kihajolt, hogy beszéljen az őrökkel. – Kate Brewster vagyok. Az apám, Brewster tábornok vár minket – mondta. Az őrök terepszínű gyakorlóruhát és fekete sapkát viseltek. A vállukra M16-osokat akasztottak. – Láthatnánk valamilyen személyazonossági okmányt? – kérdezte egyikük. Kate a dzsekije zsebébe nyúlt, előhúzta a tárcáját, és az őrmester elé tartotta a jogosítványát. – A kocsi hátuljában tartózkodó személy a vőlegényem, Scott Peterson. – Elmosolyodott, és a Terminátor karjára tette a kezét. – Ez pedig… Tom Peterson, Scott bátyja. Ő lesz a násznagyunk.

Az őrmester elvette Kate jogosítványát, bevitte a bódéba. A másik őr közben ugrásra készen figyelte a lakóbusz utasait. Néhány perccel később az őrmester visszatért, és Kate felé nyújtotta a jogosítványt. – A tábornok úr jelenleg kissé elfoglalt, kisasszony, de a titkára visszaigazolta, hogy várják önöket. A másik őr kinyitotta a kaput. – Egyenesen előre a főbejáratig – mondta az őrmester. – Várni fog önökre valaki, nála kell jelentkezniük. – Köszönöm – mondta Kate. – Siessünk! – súgta oda a Terminátornak. CRS – komputerközpont A CRS-nél elrendelték a legmagasabb szintű készültséget. A komplexumot szinte szétvetette az izgalommal vegyes félelem, bár ez utóbbit senki sem vallotta volna be. Brewster tábornok az egyik konzol előtt állt, és a falra szerelt óriási plazmamonitorra szegezte a tekintetét. A monitor sötétkék háttere előtt kirajzolódott a nyugati félteke térképe; a kép közepén az amerikai kontinens helyezkedett el, de jobb oldalon látszott Afrika csücske, bal oldalon pedig a Csendes-óceán és Guam térsége. A térképen apró ikonok jelölték az Egyesült Államok légi, tengeri és szárazföldi egységeit. Az ikonokat az elektronikus kommunikációs vonalakat szimbolizáló vékony vonalak kötötték össze. Ettől eltérő színű vonalak jelezték a repülési és hajózási útvonalakat, valamint a szárazföldi utakat. A kép felső részében megjelent egy felirat: SKYNET HADVEZETÉSI RENDSZER.

A felirat alatt menüikonok helyezkedtek el, mindegyiken egy-egy funkció megnevezése szerepelt: ÁTHATOLÁS TŰZFALON; HELYI VÉDELMI HÁLÓZATOK; RENDSZERÁLLAPOT. A képernyő oldalán megjelent egy lista, amelyre gyors egymásutánban sorban felmásolódtak a katonai egységek ikonjai. A lista alján két virtuális gomb tűnt fel, az egyiken az IGEN, a másikon a NEM szó szerepelt. A csarnokban mély, feszült csend támadt. Skynet közölte az irányítókkal, hogy készen áll, és mintha megkérdezte volna, hogy vajon ők is felkészültek-e a cselekvésre. Tony Flickering közvetlenül Brewster mellett állt. – Uram! Kívánja, hogy… Brewster megrázta a fejét. – Nem. Az én feladatom. – Alig bírta levenni a szemét a monitorról. Habozott. Ez volt az, amiért évek óta dolgoztak. Ez volt az, amire a Pentagon tizenötmilliárd dollárt költött – vagyis jóval többet mint a megengedett, de a költségvetés túllépését nem vallották be a kongresszusnak. Skynet biztosítani fogja a világbékét. Mostantól fogva egyetlen ország egyetlen épeszű vezetője sem mer majd támadást indítani az Egyesült Államok vagy szövetségesei ellen, így, hogy egy hatékony, fáradhatatlan, napi huszonnégy órán át dolgozó, érzelmeket nem ismerő rendszer irányítja valamennyi katonai egységet, őrültség lenne bármilyen negatív akcióval próbálkozni.

Aki megtámadja az Egyesült Államokat, vagy a szövetségeseit, meghal. Ilyen egyszerű az egész. Egyetlen támadás beindítja a földkerekség legerősebb katonai gépezetét, és onnantól fogva nincs megállás. Azok, akikre kiterjed Skynet védelme, nyugodtan élhetnek, dolgozhatnak. Boldogulhatnak… Brewster ennek ellenére habozott. Lehet, hogy mégis Stevenson képviselőnek van igaza? Talán őrültség rábízni egy komputerre a teljes védelmi rendszert. De nem maradt más választásuk. Az Egyesült Államok és szövetségesei egy nyavalyás komputervírus miatt védtelenek voltak. Kiszolgáltatottak. Brewster kinyújtotta a kezét, és szinte vonakodva lenyomta a konzol egyik billentyűjét. A konzol monitorán megjelent a CRS lógója, majd a “Skynet aktiválva” üzenet. A rendszer beindult. Skynet eleinte lassan, kissé tétován, de egyre nagyobb sebességgel rákapcsolódott a világ különböző pontjain lévő, több tízezer katonai egységre. – Bent vagyunk – jelentette az egyik technikus. – Átjutottunk a tűzfalakon. Helyi védelmi rendszerek, alrendszerek… A folyamat olyan gyorsan játszódott le, hogy a technikus nem tudta kommentálni. – Skynet működik – mondta egy másik technikus. Hatvan… kilencven teraflopot dolgoz fel másodpercenként… – Uram, Skynet egy percen belül megtalálja és kiirtja a vírust – jegyezte meg Patricia Talbot.

Brewster a nőre nézett. Valahogy nem osztotta az optimizmusát. – Imádkozzunk, hogy tényleg képes legyen rá – mondta. A plazmamonitor és a konzolok hirtelen elsötétültek. Mintha valaki áramtalanított volna. Brewster felnézett. A szíve a torkában dobogott. – Mi a…? – Energiazavar? – kérdezte valaki. – A lámpák égnek… A monitorok hirtelen aktiválódtak. Brewster megkönnyebbülten felsóhajtott. Skynet csak a torkát köszörülte… De aztán nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendjén. A monitorokon ismeretlen kódok és jelek tűntek fel, a sorok hihetetlen sebességgel száguldottak keresztül a felületeken. – Az ördög… – kezdte Brewster. Valóban. Vagy még rosszabb. F.25. CRS Az adott szinten az utolsó működőképes robotot is átprogramozta. T-X felkészült a következő lépés megtételére. Kinyílt az ajtó; Hastings főhadnagy kisietett a folyosóra. A főnöke. McManus százados éppen akkor lépett ki a liftből. A százados dühös volt, és amikor meglátta a főhadnagyot, felbőszített bikaként rohant végig a folyosón.

– Főhadnagy! Mi az ördögöt keres itt? – kiáltotta. – Hol a pokolban van a rendőrségi helikopter pilótája? És… – Az ajtóra nézett. – Mit csinált odabent? – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte T-X. – Jones látta magát, és… – Még ki tudja? McManus gyanakodva közelebb lépett. – Maga… Maga nem Hastings! Ki az ördög…? T-X a nyakánál fogva felemelte a férfit. Miközben fél kézzel kinyitotta a háta mögött lévő ajtót, hevesen megrázta a századost. Csont roppant. A kiborg a halott emberre nézett – McManusnak még rángatózott az egyik lába –, majd úgy döntött, magára ölti az alakját. Ilyen álcában könnyebben bejuthat a vezérlőbe. Eleresztette a hullát. Felnézett, szenzorait ráhangolta az épület belsejében lévő elektronikus emisszióra. Erős interferenciát érzékelt; az elektromos és elektronikus szerkezetek eltompították érzékelőit. Azt azonban sikerült megállapítania, hogy Skynet aktiválódott. Még egy kis idő, és lehetetlen lesz leállítani. Oldalra billentette a fejét. Majdnem lehetetlen. Még mindig meg lehetett tenni. A kulcs Brewster tábornok volt. Anélkül, hogy akár egyetlen pillantást vetett volna áldozatára, elindult a lift felé. Menet közben fokozatosan megváltozott az alakja: Hastings főhadnagynő eltűnt, a helyén McManus százados jelent meg. A bejárati ajtó melletti fülkében, amelynek falai golyóálló üvegből készültek, két őr állt.

– Az apád hol tartózkodna, ha valami gond lenne a rendszerrel? – kérdezte a kiborg. – A komputerközpontban – felelte Kate. Az apja korábban már többször elmondta neki, hogy az a csarnok a CRS szíve. – Tudod, hol van ez a komputerközpont? Kate bólintott. – Igen. – Az előcsarnok végében lévő liftek felé biccentett. – De nem eresztenek fel minket, és… Az egyik őr kidugott a fülkéből egy írótáblát. – Ezt írja alá, kérem – mondta kedves hangon. – Hamarosan itt lesz valaki, aki felkíséri önöket az emeletre, a tábornok úr irodájába. – Nem várunk. Most megyünk – jelentette ki a Terminátor. A bal öklével beszakította az üvegfalat, előkapott egy Glock pisztolyt, mindkét őrt térden lőtte. A két katona a fájdalomtól üvöltve rogyott össze. – Mi…? Megőrültél? – kiáltott fel Kate. – Nincs időnk – mondta a Terminátor. – El kell jutnunk az apádhoz. – Elindult a liftek felé. Connor megfogta a nő karját, és követte a kiborgot. – Arra programozták be, hogy ne ölje meg az embereket – mondta Connor. – Ez nem azt jelenti, hogy nem teheti őket harcképtelenné. Valamennyi terminál felmondta a szolgálatot. Brewster tábornok kilépett a vezérlőből. A technikusai megpróbálták visszaszerezni a rendszer irányítását, mindent megtettek, ami eszükbe jutott, csak hogy újra ők irányíthassanak valamit. Egy bázist, egy katonai létesítményt, egy műholdat – bármit!

Már a CRS saját erőműve és a légkondicionáló berendezés sem úgy működött, ahogy ők akarták. Megszűnt a belső kommunikáció, használhatatlanokká váltak a telefonok. Az egyik technikus, aki az Edwards túlsó végében tartózkodó barátját szerette volna felhívni, tanácstalanul megrázta a fejét. – A mobiltelefonok sem működnek, uram! Az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy a vírust, amely feltehetőleg felelős volt mindezért, Skynetnek sikerült hatástalanítania. A művelet – azzal ellentétben, amit Talbot állított – egy percnél azért valamivel többet vett igénybe. De milyen áron szabadultak meg a vírustól? Senki sem tudta, mennyi ideig fog tartani ez a helyzet, és hová fajul a dolog. – Apa! – kiáltott fel a csarnok végében lévő liftből kilépő nő. Brewster azonnal megismerte a hangot. Megfordult, a lányára nézett. Kate elindult felé. Úgy tárta szét a karjait, mintha azt akarná, hogy az apja ölelje meg, szorítsa magához, vigasztalja és védje meg. A tábornok alig hitt a szemének. Kate? Itt? Most? Aztán összeállt a fejében a kép, eszébe jutott, hogy a lánya előre bejelentette, meglátogatja őt. A vőlegényével együtt. Én kértem, hogy meglátogassanak… Családi beszélgetésekre ennél alkalmatlanabb időpontot elképzelni sem lehetett. – Kate, édesem, mit keresel itt? Kinyílt a csarnok elejében lévő lift ajtaja is. Brewster a szeme sarkából látta a kilépő embereket, de mielőtt abba

az irányba fordulhatott volna, kelepelni kezdett egy géppisztoly. Felismerte az orosz AK-47-es jellegzetes hangját, és ösztönösen az oldalfegyvere után kapott. Közben elborzadva látta, hogy Kate testébe golyók tucatjai csapódnak. A lánya hátratántorodott. A golyók szétrobbantották a körülötte lévő üvegfalakat és komputereket, a levegőben fém- és plasztikrepeszek röpködtek. Kate az egyik konzol mögött rogyott a padlóra. Elszabadult a pokol. A technikusok fedezéket kerestek. Néhányan pánikba estek, páran sikoltozni kezdtek – nemcsak nők. Az emberek kétségbeesett igyekezettel próbáltak kijutni az ismeretlen merénylő lővonalából. Olyan volt az egész, akár egy rémálom. Brewster úgy érezte, kiszivattyúzták a csarnokból a levegőt. Lélegzet után kapkodva sikerült megtöltenie a tüdejét; sikerült elüvöltenie a lánya nevét. A konzol és a holttest (mert egy ilyen golyózáport senki sem élhet túl) felé indult, de egy női hang megállította. – Ne menj oda hozzá! Kate. Kate hangja… A kiáltás a háta mögül érkezett. Brewster körül megfordult a világ. De… Hogyan?! Hiszen a lánya itt fekszik előtte, a konzol mögött! Brewster lassan hátrafordult. A lányát látta. Kate-et, a saját lányát, aki futva közeledett felé. Kate-et, aki mögött egy szakadt farmernadrágot, vászondzsekit viselő, a vállán zsákot, a kezében AK-47-est tartó fiatal férfi követett, és… Még valaki. Egy magasabb, idősebb férfi. Brewster valahogy ismerősnek találta a fekete bőrbe öltözött,

napszemüveges fickót, aki elhajította a géppisztolyát, és leakasztott a válláról egy MK-19-es gránátvetőt. A technikusok – civilek és egyenruhások egyaránt a kijáratok felé menekültek. Némelyikük futott, de volt olyan is, aki négykézlábra ereszkedve mászott. Mindenki szerette volna maga mögött hagyni a csatatérré változtatott csarnokot. Kate… Brewster tábornok hitetlenkedve nézett fel a lányára. De hiszen éppen az előbb… Az előbb láttam, ahogy telibe kapja egy sorozat, és a padlóra omlik! A tábornok előredőlt, és a konzol mögött fekvő alakra nézett. Kate volt, de… mégsem. Megtántorodott; az agya egyszerűen nem tudott megbirkózni az információkkal. A padlón fekvő Kate testén nem voltak vérnyomok. A sebek környékén valami fémes folyadék csillogott, a golyó ütötte lyukak gyorsan összezáródtak. Az alak már nem Kate volt, hanem egy fiatal, szőke, rozsdaszínű bőrruhába öltözött nő. T-X felemelte a McManus őrnagytól “kölcsönvett” 9 mmes Berettát, és kétszer Brewsterre lőtt. A golyók a tábornok gyomrába fúródtak. Az értetlenül bámuló, levegő után kapkodó férfi hátratántorodott. Kate felsikoltott. Ugyanabban a másodpercben a Terminátor kilőtte az első 40 mm-es gránátot, amely a T-X mellkasába csapódott. A nőnek álcázott kiborg testén óriási lék támadt. A lövedék és a robbanás ereje hanyatt lökte, de csak a felsőteste hajlott hátra, sikerült talpon maradnia. Hamar összeszedte magát. Elindult a Terminátor felé, aki rálőtte a második gránátot. Ez is a T-X mellkasába

csapódott; megismétlődött az egy-két másodperccel korábbi jelenet. A Terminátor nem várta meg, hogy a T-X összeszedje magát. Kilőtte a harmadik gránátot, és elindult a szétlyuggatott kiborg felé. Amikor a T-X kissé rendezte a testét, ahogy kezdtek összeolvadni a sebei, a T-850-es újra és újra ráeresztett egy gránátot. Az utolsó gránát nekilökte a széles szellőzőjáratot fedő rácsnak. A fémlemez beszakadt; a T-X eltűnt a járatban. Szirénák vijjogtak, a pánikba esett technikusok az ajtók felé rohantak. Mindegyik ki akart jutni a komputerközpontból. Kate az apjához rohant. Brewster vért köhögött fel, az arcán látszott, rettenetes fájdalmakat kell kiállnia. Meg akart szólalni, de csak suttogásra futotta az erejéből. – Katie, hála istennek, már azt hittem… – Most ne beszélj, apa! – Kate szétnyitotta a tábornok vérfoltos zubbonyát és ingét. Az egyik sebből feketés folyadék szivárgott. A nő látta, az apja csak akkor maradhat életben, ha azonnal kórházba kerül. A Terminátor a szellőzőjárathoz lépett, és belesett. A függőleges akna több emelet mély volt, az aljában egy hatalmas ventilátor szétzúzott forgólapátja pörgött. A kiborg Connor és Kate felé fordult. – Vissza fog jönni – mondta. Connor zordan elmosolyodott, majd letérdelt Kate és az apja mellé. – Le kell állítanuk Skynetet – mondta a tábornoknak. – Hol a rendszer magja? Valahol ebben az épületben? Brewster nehezen tudta felfogni a fiatalember szavainak értelmét.

– Ki maga? – hörögte. – Erről… Erről nem tudhat! Connor megragadta a tábornok vállát. – Hagyjuk a titkolózást! Kate ellökte Connor kezét. – Elég! Fájdalmat okozol neki. Connor a nőre nézett. – Ha nem mondja el, amit tudnunk kell, mind meghalunk. – Megmarkolt Brewster mellén az inget. – Hol van? Hogy lehet leállítani? – Skynet – motyogta Brewster. – A vírus ellen harcol. Connor mély lélegzetet vett. – Még mindig nem érti, igaz? Skynet a vírus! Skynet miatt hullik darabokra minden! Brewster ezt hihetetlenebbnek találta, mint addig bármi mást. – Nem, ez nem lehet… Én adtam ki a parancsot, hogy… kapcsolódjon rá valamennyi katonai rendszerre… A Terminátor közelebb lépett. Megtöltötte a gránátvetőt, felemelte az AK–47-est, új tárat lökött bele. – Skynet öntudatra ébredt – mondta. – Egy órán belül nukleáris támadást indít az ellensége ellen. Brewster felnézett. Ismerte ezt az embert. – Miféle ellenségről beszél? – suttogta. – Rólunk – mondta Connor keserűen. – Az emberiségről. A távolból fegyverkereplés hallatszott. Egy sorozatlövő – Brewster nem tudta megállapítani, milyen típusú. Sikolyok hallatszottak, kétségbeesett üvöltések. Kate felkapta a fejét. – Szent isten… – A gépek – mondta Connor. – Átveszik a hatalmat.

Brewster elkapta Connor karját; végre rádöbbent, hogy amit lát, nem álom. A fiatalembernek igaza volt. – Az irodámban – nyögte. – Ezen a szinten. Oda kell jutnunk. A kódok… a széfben vannak. Connor és Kate segítségével sikerült felállnia. A Terminátor, kezében a lövésre készen tartott géppisztollyal és gránátvetővel állt a kis csapat élére. F.26. CRS Brewster a jobb oldali folyosóra vezette őket, amelyről a főmérnökök és a fontosabb adminisztrátorok szobái és az ő irodája nyílt. Az épületben kitört a pánik. Minden irányból lövéseket hallottak; a robotok sorozatlövőire a légierő katonáinak M16-osai válaszolgattak – egyre ritkábban. A T-1-esek minden tekintetben fölényben voltak. Ahogy kiléptek a komputerközpontból, egy hangjelzésre visszakapták a fejüket. Az érkező lift csengetett. Az ajtó kinyílt. Néhány technikus még mindig a konzolok mögött bujkált; most úgy érezték, el tudnak menekülni. Felálltak, és futni kezdtek a lift felé. A fülkében egy T-1-és robot állt. Azonnal tüzet nyitott a mozgó célpontokra. Az urániumköpenyes lövedékek cafatokra tépték az emberi testeket. Vér, csontszilánkok, szövetdarabok töltötték meg a levegőt. A Terminátor befordult a sarkon, és határozottan elindult a jelzett folyosón. Fegyvereit lövésre készen tartotta. Connor és Kate megpróbált lépést tartani vele, ami nem volt könnyű, hiszen Brewster tábornokot is cipelniük kellett.

Egy-két perccel később Kate már alig kapott levegőt. A Terminátor bevárta őket. – Mi volt ez? – kérdezte a lány. – Mármint a liftben… – Egy T-1-es, első generációs Terminátor. Primitív célzórendszer, hő- és mozgásérzékelők. Brewsternek hirtelen világosság gyúlt az agyában. Ahogy a Terminátorra nézett megpróbálta kihúzni magát. – Maga Candy főtörzsőrmester! A Terminátor a tábornok felé fordult. Brewsternek elkerekedett a szeme. A kiborg arcáról hiányzott egy darab bőr. – Negatív – mondta a Terminátor. – Jézusom… Honnan jöttél? – Itt készültem. A társalgásnak heves géppuskatűz vetett véget. Kénytelenek voltak továbbmenni. Halálsikolyok. Lövések. Fémes reccsenések. Üvegcsörömpölés. Néha egy-egy M16-osból leadott lövés. Brewster nem értette, Skynet hogy vehette át a hatalmat a rendszer fölött ilyen hamar? De a T-1-es robotok még inkább zavarba ejtették. Valaki átprogramozta vagy irányította őket. De kicsoda? Hogyan? És miért? Mi lehet a dolog hátterében? Kell, hogy legyen valami ok! Végső soron minden az ő hibája volt. Ő volt az, aki a CRS fejlesztéseit integrálta a katonai struktúrába. Egyedül ő tehet arról, hogy Skynet megkaparintotta az Egyesült Államok arzenálját. Az első tábornoki csillagát akkor szerezte, amikor a Cyberdyne pénzügyi és fizikai összeomlása után elvégezte a takarítást. A második

csillagot akkor adták neki, amikor megnyitották a CRS létesítményt. (Jézusom, ennek is van már vagy hat éve!) A harmadikat fél éve kapta, amikor befejezték a Skynettel kapcsolatos munka nagyját. Fáradt volt. Szeretett volna lefeküdni, aludni vágyott. Hiányzott neki Kate anyja, hiányzott az a normális élet, amiben sosem lehetett része. A lányára nézett, és érezte, hogy elönti a szeretet forrósága. – Kate, sajnálom – suttogta. – Rettenetesen sajnálom… – Pszt! Nem a te hibád – mondta a lánya aggodalmas arccal. – De igen. Én nyitottam ki Pandora szelencéjét. – A tábornok Connorra nézett. – Jól választottál, Kate. – Mi? – Kate nem igazán tudott az apjára figyelni, miközben lépést kellett tartania a Terminátorral. – A vőlegényed. Jó ember. Connor félénken rámosolygott Kate-re. Brewster látta, a két fiatal remek párost alkot. A Terminátor a következő folyosókereszteződés előtt megtorpant, és hirtelen hátrébb húzódott. Intett az embereknek, hogy maradjanak csendben. A fegyvereit letette a padlóra. Brewster oldalra fordult, és a tejüveg falon túl sötétlő árnyalakra nézett. Egy T-1-es robot volt. Mozdulatlanul állt, szenzorai a folyosót pásztázták. Érzékelt valamit, de nem tudott mihez kezdeni az információtöredékkel. Várt. A Terminátor is meglátta az árnyékot. Egy másik T-1-és lépett az őrszem mellé.

A Terminátor intett a mögötte álló embereknek, hogy ne mozduljanak. Lassan felnyúlt, kiemelte az álmennyezet egyik fazettáját. Felhúzta magát a nyílásba, és kúszva elindult a panelek és a valódi mennyezet közötti szűk és alacsony, sötét járatban. Brewster már biztos volt abban, hogy ez a “férfi” nem más, mint azon kiborgok egyike, amelyeket Candy főtörzsőrmester mintájára készítettek el. Csupán egyetlen dolgot nem értett: ezek a robotok egyelőre még nem működtek, a Candy-modellnek még a prototípusát sem fejezték be. Honnan az ördögből került ez ide? Kate és Connor is meglátta a két T-1-és árnyékát. A jelek szerint a robotok érzékeltek valamit, talán a közelben tartózkodó emberek testének melegét. Az egyik pár lépéssel előrébb ment. Connor hátrébb húzta Kate-et és a tábornokot. A T-1-és fölött hirtelen szétrobbant az álmennyezet panelje. A Terminátor úgy zuhant ki a nyílásból, ahogy az ejtőernyőjét vesztett kommandós közelít a földhöz. A T-1-esek azonnal a mozgó célpont fel fordultak, felemelték a fegyverüket. A Terminátor az egyik robot mögött fogott padlót. Elkapta a fémkart, felrántotta. A másik T-1-es tüzet nyitott. A T-850-es pajzsként maga elé tartotta a hozzá közelebb lévő robotot, fegyvert tartó karját pedig úgy fordította, hogy a társát lője. A két T-1-és másodpercek alatt szétlőtte egymást. Miután központi egységük szilánkokra robbant, mindkét fémtest a padlóra zuhant. A Terminátor kihúzta magát, oldalra billentette a fejét. Szenzorai olyan jeleket kerestek, amelyek további, a T-X által irányított T-1-

esek közelségére utaltak. Belső monitorán nem jelent meg figyelmeztetés. Visszament az emberekhez, fölvette a fegyvereit, és ismét elindult a tábornok irodája fel. Az épületszárny üres volt, Brewster titkára is eltűnt. Kate és Connor betámogatta a tábornokot az irodába, leültették a karosszékébe. Elegánsan berendezett helyiség volt. A cseresznyefa lambériával borított falakon zászlók és a második világháborúban használt repülőgépek bekeretezett képei függtek. A hatalmas íróasztallal szemben bárszekrény állt, mellette kényelmesnek látszó, bőrkárpitos dívány. Az ablakok a hangárokra és a kifutópályára néztek. Connor megkereste a széfet. – A kombináció? – Harminckettő balra – mondta Brewster. A Terminátor félretolta az útból Connort, és laza mozdulattal letépte és a padlóra hajította a széf ajtaját. Kate az ablak elé állt; a szeme könnyes volt, remegett az ajka. Pokoli látvány tárult a szeme elé. A kifutópálya mellett T-1-és robotok álltak sorfalat, és habozás nélkül tüzet nyitottak minden mozgó tárgyra vagy emberre. A széles betonsávon vérző tetemek feküdtek. Valamivel távolabb teherautók és repülőgépek lángoltak; az egyik épületből sűrű, fekete füst gomolygott. – Mindenkit megölnek! Miért? – Hogy megszüntessék a Skynetre potenciálisan veszélyes objektumokat – mondta a Terminátor. Connor kiemelt a széfből egy köteg papírt, pár borítékot és dossziét.

– Hol a kód? – Piros boríték… – hörögte Brewster. Connor megkereste a piros borítékot. A tábornok elé tartotta. – Ezzel mindent le lehet állítani? Brewster-nek eszébe jutott Kate születése. Akkoriban a németországi Ramsteinben állomásozott; az utolsó pillanatban érkezett meg a vogelwehi katonai kórházba. Olyan hihetetlenül szép volt! Gyönyörű és védtelen… – Vigyázz a lányomra… Kate az apja mellé ugrott. – Apa! Brewster tábornok előtt félhomályossá vált a szoba. Egyre nehezebben bírt koncentrálni. A mellkasában erősen lüktetett valami. – Chyrstal Peak – motyogta, – El kell jutnotok Chrystal Peakbe. – Mit mond? – kérdezte Connor. – Chrystal Peak – mondta a Terminátor. – Erődítmény a Sierra Nevadában, innen ötvenkét mérföldnyire, északkeletre. – Az a rendszer magja? – kérdezte Connor. – Az egyetlen esély – suttogta Brewster. – Apa! Maradj velem! Brewster feje hátrabicsaklott. A tekintete elhomályosult, a szeme lassan lecsukódott. Még élt, de érezte, másodpercei vannak hátra. A kifutópályán őrködő T-1-esek azonnal meggyilkolták azokat a szerencsétlen embereket, akik túlélték az épület belsejében zajló mészárlást, és kimenekültek a szabadba.

– Szereznünk kell egy repülőgépet – mondta Connor, de tudta, hogy nem jutnának el élve a hangárig. A piros borítékot az egyik zsákjába gyűrte. Valahogy ki kellett jutniuk az épületből. Valahogy el kellett jutniuk a betonsáv túlsó oldalán álló repülőgépekhez. Valahogy… Úgy, hogy a T-1-esek ne lássák meg őket. Connor a tábornok íróasztalához lépett. Egy térképet keresett, az épület tervrajzát, vagy bármit, ami a hasznukra lehet. A tekintete megakadt egy könyvön. Gyorsan elolvasta a címét: Edwards légibázis – lokátorok. Szétnyitotta a benne lévő rajzot, a CRS diagramját, amelyen feltüntették az épületeket, az erőművet, a légkondicionáló berendezést, a hangárokat, a tornyot, és az ezeket összekötő folyosókat, szintenként. – Oké. Azt hiszem, itt kijuthatunk. – Connor rámutatott a mínusz harmadik szinten lévő egyik folyosót jelölő vonalra. A Terminátor odaállt mellé. – Ez a részecskegyorsító. – A kifutópálya alatt van. – Connor megpróbálta értelmezni a rajzot. – Itt pedig van egy vészkijárat. Itt, közvetlenül a hangár mellett. Erre fogunk menni. A tábornok még egyszer felsóhajtott. Teste elernyedt, a feje oldalra billent. Kate megmarkolta az ingét, megpróbálta felrázni. Az ablak előtt hirtelen egy repülő Vadász-Gyilkos egység jelent meg. Rakétái a helyiségben tartózkodókra szegeződtek. A Terminátor felemelte az AK-47-est.

– Feküdj – mondta, és tüzet nyitott. A következő pillanatban a VGY kilőtt egy levegőlevegő rakétát. F.27. CRS Connor a tábornok íróasztala mögé rántotta és a padlóhoz szorította Kate-et. A saját testével próbálta eltakarni. A robbanás iszonyatos volt. Szilánkokra zúzta az ablakot, a fal egy részét. A szoba megtelt vakító, fehér fénnyel, a levegő pedig úgy felforrósodott, hogy Connor bőre szinte megpörkölődött. Azután mintha beindítottak volna egy gigantikus porszívót… A keletkező légtölcsér az épület oldalán tátongó lyukon keresztül mindent kiszippantott a helyiségből. Üvegszilánkok és törmelékdarabok mindenütt. Connor a tarkójára szorította a kezét, és még nagyobb erővel nyomta a padlóhoz a nőt. Amikor a rettenet véget ért, lassan feltápászkodott. A füle zúgott, szédült, de semmije sem fájt. A jelek szerint Kate sem sérült meg. Ezt egyedül annak köszönhették, hogy a Terminátor pajzsként állt az íróasztal előtt, és felfogta a robbanás erejét. Abban a szörnyű másodpercben a levegőbe emelkedett, és a falhoz vágódott, de most felállt, és Connor felé indult. A dzsekije füstölgött, az arcáról és a nyakáról tenyérnyi foltokban leégett a bőr. A bal halántéka is megsérült; a vértelen sebből már nemcsak fémkoponyája, de optikai szenzorának egy része is kilátszott. Kate eltolta magától Connort, és térden állva az apjához csúszott. A tábornok nyitott szemmel feküdt a

törmelékdarabok alatt. A tekintete üveges volt; már nem lélegzett. – Nem! – kiáltott fel Kate. – Nem lehet, hogy így haljon meg – gondolta. – Nem lehet, hogy ilyen agyatlan gépek végezzenek vele! Talán még nem késő… Ha mesterséges légzést vagy szívmasszázst alkalmaznék, esetleg… A falon tátongó lyukra nézett. A VGY eltűnt. Zokogva átölelte az apját. Connor odalépett mellé, alaposan végigmérte. Megállapította, hogy mégis megsérült: a térde fölé mély erősen vérző sebet vágott valami. Semmi komoly – könnyebbült meg John. Megfogta Kate vállát, és szelíd erőszakkal elhúzta a tábornok holtteste mellől. A VGY bármelyik pillanatban visszatérhetett. – Már semmit sem tehetsz – mondta vigasztalóan. Könyvet tudott volna írni arról, mit érez az ember, amikor elveszít valakit. – Gyere. – Nem bírok… – Kate könyörgően nézett Connorra. – Nem megy. – De igen. Muszáj. Kate megpróbált elfordulni, de Connor visszahúzta, és mélyen a szemébe nézett. Meg akarta értetni vele, hogy nem tehetnek mást. – Kate, most jól figyelj rám. Apád azt akarta, hogy gyere velem, és kapcsoljuk ki ezt az istenverte Skynetet. Kate ruháján összekeveredett a saját és az apja vére. Kétségbeesetten rázta a fejét, úgy érezte, a történtek után jottányi erő sem maradt benne. Szédült, és amikor Connor mégis felállította, éles fájdalom hasított a lábába.

– Kate… Meg kell tennünk! A nő tanácstalanul oldalra fordult, de végül lassan bólintott. Connor elővette a zsákjából az AK-47-est. – Mennyi időnk maradt? A Terminátor már az ajtóban állt. – Ötvenegy perc. – Akkor jobb, ha sietünk! – Követték a Terminátort. Futva indultak el a folyosón – egészen az első kereszteződésig. Jobbról a T-X tartott feléjük. A Terminátor a támadó kiborg és az emberek közé állt. – Fussatok – mondta. Connor megragadta Kate karját, és rohanni kezdett vele a bal oldali folyosó vége felé. T-X felugrott a levegőbe, és csizmájának tűsarkával a Terminátor arcába rúgott. Iszonyatos erőt vitt a mozdulatba. A Terminátor a falhoz tántorodott, a teste jókora vakolatdarabot levert és mozdulatlanná merevedett. T-X egy párduc kecsességével ért padlót. A T-850-esre ügyet se vetve Connor és Kate után eredt. A Terminátor központi egysége képtelen volt a meglepődés regisztrálására, azt azonban meg tudta tenni, hogy a régi, tárolt adatokat szükség esetén felülírja az újabb, aktuális információkkal. Megállapította, hogy a T-X modell erejére és gyorsaságára vonatkozó értékek sokkal magasabbak azoknál, amelyek az adatbankjában szerepelnek. A T-850-es kiborg kétszer sosem követte el ugyanazt a hibát.

A T-X körülbelül három lépést tett meg, amikor a Terminátor ellökte magát a faltól, és utána vetődött. Karjait a kiborg karcsú női testnek látszó felső része köré fonta, és brutális erővel balra lendítette. T-X oldalra és lefelé hajolt, majd előrelökte a vállát, amely telibe találta a Terminátor mellkasát. A T-850-es ismét hanyatt zuhant, átszakította a folyosó és a férfi mellékhelyiség közötti falat. Már nem bízott abban, hogy megnyerheti a viadalt. Kezdetben 18,773%-os esélyt adott magának arra, hogy legyőzi T-X-et, de ez az érték most 4,331%-ra (± 4%) csökkent. Programja azonban nem hagyott neki opciókat, nem tehetett mást, meg kellett védenie John Connort és Katherine Brewstert. A bezúzott falról levált egy mosdókagyló; a súlyos porcelántárgy hatalmas csattanással zuhant a csempézett padlóra. A törött csövekből erős sugárban fröcskölt a víz. T-X megfordult, és ismét a célszemélyek után indult. A Terminátor felkapta a mosdókagylót, és olyan könnyedén, mintha csak egy tekercs vécépapír lenne, a T-X fejéhez vágta. A kiborg feje előrebiccent, de a jelek szerint nem szenvedett károsodást. Megfordult, a Terminátorra nézett. Villámgyorsan lehajolt, megmarkolta a nadrágot a 850-es lába között, felemelte a padlóról a több mázsás testet, és úgy hajította a helyiség végébe, mintha csak egy üres sörösdoboz lenne. Harc közben az emberek a testükben áramló adrenalinnak köszönhetően alig, vagy nem is érzik a fájdalmat, és a szokásosnál is nagyobb erőfeszítésekre

képesek. A kiborgok soha nem érzik a fájdalmat, teljesítményüket pedig a kifejezetten ilyen célokra tervezett harci áramkörök fokozzák fel. Most is ez történt, bár Connor egyszerűen úgy fogalmazott volna, hogy a Terminátor “felszívta” magát. T-X megfordult, és miközben a folyosó felé ment, szenzoraival a közelben tartózkodó, a célszemélyek ellen késlekedés nélkül bevethető T-1-esek után kutatott. A Terminátor felállt, lerázta magáról a törmelékdarabokat, a vécéfülkék leszakított ajtaját és kidöntött oldalfalát, és T-X után sietett. Elkapta a vállát, megtámasztotta a tarkóját, és teljes erőből a tükörbe vágta a fejét. A tükör szilánkokra tört, a csempék lehullottak, a falon mély repedés keletkezett. A Terminátor visszahúzta T-X fejét, és megismételte az előző mozdulatot. Újra és újra. És újra. Beugrottak a lépcsőházba, sikerült lejutniuk a földszintre. Még mindig hallottak lövéseket, de sikolyokat már ritkábban. Az M16-osok mintha elnémultak volna. A jelek szerint a gépek pontosan azt tették, amire tervezték őket: győztek. Ehhez kétség sem férhetett. Connor már csak két kérdésre szerette volna tudni a választ. A Terminátor mennyi ideig képes feltartani a T-X-et, és hogyan jutnak ki innen nélküle? Kilesett az ajtó fémszálakkal megerősített üvegén. Egy hosszú folyosót látott, amelyről irodák, laboratóriumok, műhelyek nyíltak. A falakon golyónyomok. A T-1-esek már itt is jártak.

A folyosó és a helyiségek padlóján halottak feküdtek a saját vérükben. Robotok sehol. Connor felnézett a lépcsőn; megfordult a fejében, hogy esetleg visszamegy, és segít a Terminátornak. – Most mi van? – kérdezte Kate. – Nélküle nem jutunk ki innen. Kate is felnézett az emeletre. Pontosan tudta, mi jár John fejében. – De igen – mondta. – Van pilótajogosítványom. Connor bal szemöldöke kérdőn feljebb emelkedett. Elismerően bólintott. – Jó, hogy itt vagy – mondta, és komolyan is gondolta. Kezdte értékelni a nő erejét és keménységét. – A következő épületszárnyban kell lennie. – Kiléptek a folyosóra, elfutottak a végébe, ahol egy másik ajtót találtak. A következő folyosón ugyanolyan látvány fogadta őket. Irodák és laborok, halottak, romok. Itt-ott apró tüzek lobogtak, a levegőben csípős füstszag terjengett. Harci robotok sehol. Némelyik iroda és műhely falán a T-1-esek és a VGY-k tervrajzai, fotói függtek. – Istenem, hát mégis elkezdődött! – sóhajtott fel Connor. Ez volt az a jövő, amitől az anyja rettegett. A jövő, aminek a bekövetkeztét meg akarta akadályozni. Végigmentek a második folyosón, elhaladtak egy tágas teremben, ahol sűrű füst gomolygott. A padlón rengeteg halott, a jelek szerint itt komolyabb harcok folytak, mint az épület többi részén. A helyiség közepén egy hatalmas tócsa lángolt.

Connor megfogta Kate karját. Kikerülték a tüzet, már éppen átjutottak a tócsa másik oldalára, amikor meghallották a jellegzetes szervósivítást. Egy T-1-es tartott feléjük. Kate hátrahúzódott, el akart futni, de Connor elkapta és a padlóra döntötte. Olyan közel kúsztak a tűzhöz, amennyire csak lehetett. A T-1-és befordult a sarkon, szenzorai végigpásztázták a törmeléket, a halottakat. Megtorpant. Vörös lézerfény cikázott a szobában, mindent letapogatott, csak a tüzet és környékét kerülte el. A robot élő emberek után kutatott, testük hőnyomait kereste. Connor tudta, két lehetőség van: ez a T-1-es vagy a takarítóbrigádhoz tartozik, vagy T-X határozott parancsára indult el, és őket keresi. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, mi a helyzet – a robot halálos veszélyt jelentett. John még közelebb kúszott a tűzhöz, és magával húzta Kate-et is. – Ne! Túl forró! – súgta a nő. – A hő megvakítja. Ne mozdulj! F.28. CRS Connor vászondzsekijének ujja füstölni kezdett. Már alig bírta elviselni a forróságot, de erőt vett magán, és nem ugrott fel, meg se moccant. A T-1-és módszeresen átvizsgálta a helyiséget. Érzékelte, hogy emberek vannak a közelben, talán látta is Connorékat, ahogy beléptek az ajtón, de nem találta a megfelelő hőnyomokat. A vörös lézersugár átsiklott a testek fölött, pár másodpercig a fejük mellett lebegett,

majd irányt váltva arrébb kúszott. A sugár megcsillant Kate szemén. A nő a félelemtől kővé dermedten hasalt, Connor mégis úgy érezte, megváltozott hajnal óta. Valahogy más lett. Mélyen. Legbelül: Talán a lelkében. Más volt a tekintete, és az életösztöne legalább olyan erősnek bizonyult, mint az övé. Connor hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy közelebb hajoljon Kate-hez, és megcsókolja a száját. A nő ajkai kissé szétnyíltak, a levegő, amit kifújt, még mindig édes volt. A vörös sugár a fejük fölött cikázott, majd balra lendült, függőleges mozgásba kezdett. A T-1-es a letapogatott sávokból akarta összeállítani a helyiség teljes képét. A lángok beleharaptak az egyik szerszámosasztal gumikerekeibe. Fekete füst keletkezett, az egyik kerék lejjebb ereszkedett, az asztal lapja megbillent, a rajta lévő szerszámok és műszerek a padlóra csúsztak. A T-1-és villámgyorsan a zaj és a mozgás irányába fordult, tüzet nyitott, és megsemmisítette az asztalt. Amikor abbahagyta a lövöldözést, mély, kábító csend támadt. A robot ismét megfordult, lézere újabb mozgás- és hőforrások után kutatott. Connorra és Kate-re ügyet se vetett; ezt a két objektumot már megvizsgálta, és a “nem célpont” kategóriába sorolta. Egy perccel később megfordult, és kidübörgött az ajtón. Az épület másik szárnya felé indult. Ahogy a robot eltűnt, Connor elgurult a tűz közeléből, és talpra segítette Kate-et. – Jól vagy?

A nő bólintott. – És te? – Élek. Megkerülték a tüzet, és futni kezdtek a részecskegyorsító bejárata felé. A Terminátor tudta, hogy kétszeresen is hátrányban van. A T-X majdnem mindenben jobb képességekkel rendelkezett, mint ő, és ráadásul már csak egyetlen hidrogéncellája maradt. Kezdte érezni az üzemanyag hiányát. Ha lemerül, egy-két órába is beletelik, míg sikerül üzemképessé regenerálnia magát. A folyamat befejeztéig védtelen marad. Ennél azonban egyelőre komolyabb gondot jelentett a számára az a tény, hogy az “adrenalin-áramkörök” aktiválódása után sem volt elég erős ahhoz, hogy komoly károsodást okozzon a T-X modellnek. T-X ismét félrelökte, és újra tovább akart menni, de a Terminátor még idejében feldöntötte. Leteperte a padlóra, a hátára ugrott, és a nyakához szorította titániumötvözetből készült karját. A padlócsempék és a betonlapok végül nem bírták tovább a terhelést; a padló leszakadt. A két kiborg átütötte az alsó szint mennyezetét, és a betonszilánkokkal, törmelékdarabokkal együtt lezuhant egy sötét, hosszú folyosóra. A közelben gépek, hűtőegységek, vízpumpák működtek, az egyik fal mellett, mintha néma őrszemek lennének, vízmelegítő tartályok sorakoztak. Ezekkel szemközt fémszekrények álltak, a mennyezeten különböző vastagságú csövek és kábelkötegek futottak.

A kiborgok talpra estek, a hosszú folyosó közepén álltak. A Terminátor még ekkor sem eresztette el T-X nyakát; minden erejét latba vetve azon volt, hogy leszakítsa a fejét. T-X arcának alsó. feléről lehámlott a bőr, a szétnyíló folyékony fémréteg alól kilátszottak az ipari gyémántnál is keményebb ötvözetből készült fogak és a titánium állkapocs. Kinyitotta a száját, fogait a Terminátor bal karjába mélyesztette, közvetlenül a csukló fölé. Átharapta a bőrdzsekit, a húst, az ujjakat mozgató, hidraulikus vezérlésű pálcákat, az elektromechanikai rendszer egy részét. A Terminátor még ekkor sem eresztette el a másik kiborg nyakát, sőt egyre fokozódó erővel húzta hátra a fejét. Aktiválódtak tartalékai, a központi egysége bekapcsolta a végszükség esetére tartogatott “adrenalináramköröket”. T-X testének alsó része csípőmagasságban 180 fokkal elfordult, a lábak a levegőbe emelkedtek, majd a Terminátor derekára fonódtak. A combok iszonyatos nyomást fejtettek ki a 850-es hastáji alkatrészeire, a kezek ugyanakkor eleresztették a nyakát szorító alkart. A fej is hátrafordult; az optikai szenzorok a Terminátor szemébe meredtek. A Terminátor néhány lépéssel hátrébb tántorodott. Felsőtestének váza deréktájon hangos recsegéssel tiltakozott az egyre fokozódó erejű nyomás ellen. A kéz azonban még ekkor sem eresztette el a nyakat; a 850-es még mindig nem tett le arról, hogy megszabadítja a fejétől a T-X modellt. T-X ekkor a felsőtestét is megfordította, és szembe került a Terminátorral. Pózuk a szeretkező emberekére

emlékeztetett, de egyikük sem volt képes ilyen típusú kapcsolatot létesíteni; egyikük központi egységében sem fordult meg ilyen gondolat. T-X felemelte a jobb karját. A kézfejéről visszahúzódott a bőr, a csuklója helyén megjelent az a csökkentett hatásfokú plazmafegyver, amit a régiből a temetőben vívott küzdelem után készített. A Terminátor eleresztette T-X nyakát, elkapta az alkarját, és amikor a plazmavető egyenesen az arcára szegeződött, a fegyver csövét is elkapta és csavarni kezdte. A cső végén megjelenő energiagömb leolvasztotta az arcáról a bőr egy részét. A kék ragyogás egyre erősödött. A Terminátor központi egységének egyik szekciója ismét elvégezte az esélyek latolgatását. Saját becslése szerint már kevesebb mint 2% volt annak a valószínűsége, hogy ő kerül ki győztesen a párviadalból. Ez az érték csak azért nem lett alacsonyabb, mert ötletközpontja (processzorának az adatok kiértékelésén alapuló tervek kialakításáért felelős része) azt üzente neki, hogy vágja bele a T-X modellt a fal mellett sorakozó acélszekrények, az elektromos áramelosztók egyikébe. T-X még mindig fokozódó erővel préselte a Terminátor derekát. Combjai között egyre vészjóslóbban ropogtak az acélrudak és pálcák. A Terminátor végrehajtotta a tervet: a derekára csimpaszkodó T-X hátát belepréselte az egyik elosztószekrénybe. Az acéllemez behorpadt. A Terminátor hátralépett, és megismételte az akciót. Újra, újra, és még egyszer. A negyedik rohamot követően a

szekrény nem bírta tovább. Az acéllemez széthasadt, a T-X háta a következő nekirohanásnál hozzáért az elosztófejekhez, teste rövidre zárta az áramköröket. A nagyfeszültségű áram keresztülfolyt a szervókon, a fémvázakon, de elkerülte a biztonsági alkatrészekkel, belső “villámhárítókkal” védett áramköröket. Mindkét kiborg mozdulatlanná dermedt, de agyuk folytatta az adatok és információk feldolgozását. A Terminátor aktiválta utolsó “adrenalin” tartalékát, és előrébb dőlt, hogy a T-X modell semmiképpen se szabadulhasson ki szorult helyzetéből. Tudta, ha az áram huzamosabb ideig kering a testükben, a villámhárítók nem bírják a terhelést, felmondják a szolgálatot, és így előbb-utóbb mindkettőjük processzora kiég. Azonban még T-X is rendelkezett tartalékokkal. Egy gyors mozdulattal hirtelen kiszabadult a szorításból, fejét a Terminátor álla alá vágta. A 850-es egység hátratántorodott, két lépést tett, majd rádőlt a vízmelegítő tartályok előtt húzódó betonárkot takaró acélhálóra. Mielőtt felállhatott volna, T-X támadást indított ellene. Felemelte a lábát, és óriási lendülettel belerúgott a Terminátor lecsupaszított, fémig nyúzott fejébe. Valami megroppant a 850-es nyakában. T-X rátaposott a Terminátor nyakára, és ezzel a fejet a törzshöz kapcsoló acélrudak közül hármat is kipattintott a vájatából. A Terminátor nem volt képes felemelni a fejét. A combok szorítása miatt az alsó végtagjaiba energiát

juttató áramkörök közül több megsérült. A bal karja irányíthatatlanul rángatózott. T-X egy-két másodpercig a Terminátorra nézett, majd lehajolt fölé, hosszú fúróvá változtatta a jobb mutatóujját. A szerszám kékesen felizzott; a kiborg felkészült az adatok átadására. A hosszú folyosó végén lévő ajtón a jól ismert, sugárveszélyt jelző ábra díszelgett. – Ez az – kiáltott fel Connor. – A részecskegyorsító. Bemegyünk, megkeressük a menekülési útvonalat, és eljutunk a hangárhoz. Egyetlen lehetőségük maradt a menekülésre; Connor bízott benne, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét akkor, amikor kiválasztotta az útvonalat. Egyedül voltak, csak magukra számíthattak – már a Terminátor sem állt mellettük. Üvegcsörömpölés. Géppuskatűz… A folyosón sorakozó ablakok egyike mögött egy VGY lebegett. Connor úgy érezte, megáll a szíve. Felfedezték őket! A VGY aktivált egy levegő-föld rakétát. Connor a padlóra rántotta a nőt. A rakéta elzúgott a fejük fölött, és belerobbant a részecskegyorsító acélajtajába. A VGY megfordult a hossztengelye mentén, és felkészült rá, hogy elereszti a második rakétáját. Kate felugrott, kikapta Connor kezéből az AK.-47-est, sorozatlövésre állította a fegyvert, elkattintotta a biztonsági reteszt (mindent úgy csinált, ahogy a Terminátortól látta), és tüzet nyitott a Vadász-Gyilkosra.

Úgy érezte, szétveti az agyát a düh és a bosszúvágy. Megölték a vőlegényét. Megölték az apját. Érzelmeket nem ismerő gépek végeztek velük, olyan átkozott masinák, olyan szörnyek, amelyek most őt akarják húspéppé változtatni. Lélektelen, szívtelen dögök! Nem számított rá, hogy a géppisztoly ilyen nagyot rúg, de megfeszítette az izmait, összeszedte az erejét, és a ravaszon tartotta a mutatóujját. A tár kiürült. A VGY egy-két másodpercig mozdulatlanul lebegett a levegőben, majd repeszeket fröcskölő tűzgolyóvá változott. A leszakadó fémdarabok bezúzták az ablakokat, belefúródtak a folyosó falaiba, padlójába. Connor elképedve bámult Kate-re. Csak egy nőt ismert, aki ilyesmire képes volt: az anyját. Kate zihálva a férfi felé fordult. A szeme elszántan csillogott. A ruhája mocskos volt (még akkor olajozta össze magát, amikor a tűz mellett lapítottak), a keze koromtól feketéllett, a térde vértől vöröslött. – Most mi van? – kérdezte lihegve. – Semmi – vonta meg a vállát Connor. – Csak… Az anyámra emlékeztetsz. – Kinézett az ablakon. Nem jelent meg újabb VGY, és a folyosó is tiszta volt. Egyelőre. Menjünk. – Elvette a nőtől az AK-47-est, és miközben átlépett a berobbantott acélajtó maradványai fölött, új tárat kattintott az üres helyére. Ez volt az utolsó. Lerohantak egy hosszú lépcsőn, lejutottak a mínusz második szintre, és beléptek a részecskegyorsító vezérlőjébe. A hely alig volt tágasabb, mint egy átlagos

családi ház nappalija, de telezsúfolták irányító, megfigyelő és vezérlő berendezésekkel, monitorokkal. A szobából ajtó nyílt a gyorsító alagútra, amelyben egy kék, körülbelül két méter átmérőjű, huzalokkal, csövekkel, óriási elektromágnesekkel, figyelmeztető táblákkal körülvett, a végtelenbe nyúló fémcsövet láttak. Az ajtóra is ráragasztottak egy jókora plakátot: VIGYÁZAT! ERŐS MÁGNESES TÉR! Connor az egyik vezérlőkonzolhoz rohant. Letette a fegyverét, és a monitorra nézett. Komolyabban sosem foglalkozott se a nyelvtannal, se az irodalommal, de az anyja csodabogár barátai között akadt néhány komputerzseni, akik megtanították pár dologra. Körülbelül egy percig nyomogatta a gombokat, kattintgatta a kapcsolókat. Utasításokat írt be a komputerbe, eleget tett a paneleken megjelenő felszólításoknak. Kate érdeklődve figyelte. – Mit csinálsz? – kérdezte idegesen. A lehető leghamarabb szeretett volna kijutni erről a helyről. – Aktiválom a rendszert – felelte Connor szórakozottan. Beírt még néhány parancsot, majd lenyomta az ENTER billentyűt. Kate a monitorokra pillantott, amelyek a CRS különböző pontjai elhelyezett kamerák által közvetített képeket mutatták. A T-1-esek levadászták az utolsó embereket. Válogatás nélkül mindenkit megöltek. Egyes monitorokon már semmi sem mozdult… Kate felsikoltott és hátrébb lépett. – Istenem! Az egyik folyosón a T-X-et látta. A kiborg már azon a folyosón járt, ahonnan Kate lelőtte a VGY-t.

Connor felemelte a fejét, a monitorra nézett. Beadott még egy utolsó parancsot, felkapta a géppisztolyt, és elindult az alagút bejárata felé. Kate követte. A gépezet rettenetes zajjal indult be. A mágnesekre folyékony nitrogén ömlött, aktiválódtak az áramkörök, a nagy teljesítményű szivattyúk eltávolították a levegőt a csőből. Mintha egy őrült tudós eszelős gyárában lennénk – gondolta Kate. A folyamatos mormogás ellenére is hallották, hogy már a T-X is behatolt az alagútba. Connor megfordult. A kiborg alig tíz méter távolságban volt, kinyújtott jobb karja végét kékes plazmagömb vette körül. John felmérte a helyzetet. Esélyük sem volt a menekülésre. F.29. CRS Amikor a T-X kilőtte a plazmát, beugrottak az egyik óriási elektromágnes mögé. A kék sugár alig néhány arasznyival kerülte el őket. Az alagútban egyre erősödött a zaj. Az elektromágnesek tekercseire folyékony nitrogén adagolódott. Minél közelebb kerültek az abszolút zéróhoz, annál több elektromos áram haladt keresztül rajtuk, és exponenciálisan egyre erősebbé vált a mágneses mező. Vörös jelzőfények villogtak. Connor kilépett a takarásból, és tüzet nyitott a T-X-re. A megszólaló sziréna vijjogása elnyomta a folyamatos mormogást, a szivattyúk hangját, a mágnesek zümmögését.

A T-X már csak alig hat méternyire volt. A plazmafegyver végén ragyogó kék energiagömb fénye olyan erős volt, hogy szinte fájt ránézni. Connor rá akart küldeni egy hosszú sorozatot a kiborg fejére, de az első néhány golyó kilövése után valami ellenállhatatlan erő kitépte a kezéből a fegyvert. Az AK47-es az elektromágneshez tapadt. Connor a T-X-ről a fegyverre nézett. Hátrébb lépett. – Működik! AT-X felemelte a jobb karját, a plazmafegyver Connorra szegeződött, de aztán hevesen balra lendült, és az egyik mágneshez húzta a kiborgot. T-X ránézett Connorra, és megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába erőlködött. A mágneses tér erősebbé vált, és a kiborg egész testét a csőhöz tapasztotta. Úgy állt ott, szétvetett végtagokkal, mintha valami középkori kínzóeszközhöz kötözték volna hozzá. Még a T–X roppant ereje sem volt elég ahhoz, hogy a test elszakadjon a csőtől. A mező folyamatosan erősödött. A kiborg vonásai eltorzultak, a szája és a szeme félrecsúszott, ferdévé vált, a teste remegett és vibrált, és olyan nyekergő, sikító hangokat adott ki magából, mint a hangolatlan hegedű. A kemény titániumtestet borító folyékony fém minden végtagról egy csomóba összpontosult, és a mágneses tér középpontja felé áramlott. Még ekkor sem adta fel a küzdelmet. A programja arra kényszerítette, hogy addig harcoljon, addig próbálja újra és újra végrehajtani az elsődleges feladatot, amíg eléri a

célját, vagy míg megsemmisül. Nem volt más választása. A szája úgy nyílt ki, mint az oszlophoz kötözött, máglyahalálra ítélt emberé; förtelmes sikoly hallatott. Kate is kilépett a mágnes mögül, Connor mögé állt, és érdeklődve figyelte a mechanikus szörnyeteg vergődését. – Dögölj meg, rohadt kurva! Connor ámuldozva figyelte a T-X-et, de végül elszakította magát a látványtól, és Kate-tel a nyomában elindult, hogy megkeressék azt a vészkijáratot, amelyen keresztül a hangárhoz juthatnak. A Terminátor mesterséges intelligenciáját alkotó elemek, központi egységének legfontosabb áramkörei sértetlenek maradtak, és szubrutinjainak is csupán öt százaléka szenvedett károsodást. Ami viszont a többi mentális és fizikai funkciót illeti: mintha mindent sűrű köd borított volna. Az ember akkor érzi magát hasonlóképpen, amikor hosszú, szokatlanul mély álmából magához tér, vagy amikor a kelleténél sokkal többet iszik. A motivációs programsorozata majdnem teljes egészében megsemmisült. Olyan volt, mint a szkizofrén, aki rájön, hogy amit tapasztal, az nem valóságos, de ennek ellenére semmit sem tud tenni a fantáziavilág megszüntetése érdekében. A Terminátor is megértette, hogy a T-X hajtott végre rajta bizonyos változtatásokat, amelyek ellen semmit sem tehetett. Lassan a nyakához emelte a kezét. Ujjait mélyre nyomta, és visszapattintotta a helyére a három

rögzítőrudat. A hibát sikeresen elhárította, már fel bírt ülni, a fejét is meg tudta tartani. Nehézkesen felállt. Úgy forgatta jobbra-balra a fejét, mintha azt próbálná meghatározni, hová került, mi történt vele, és mit tegyen ezután. Nem érezte úgy, hogy a T-X modell közvetlen befolyása alá került, de ebben sem lehetett biztos. A halántékára fürt kis lyukban kékes plazmaív villogott. Fájdalmat természetesen nem érzett, de valahogy bizonytalanná vált. Motivációs program nélkül fogalma sem volt, mit csináljon. A legközelebbi ajtó felé indult. Mozgása eleinte akadozó volt, de néhány lépés után ismét folyamatossá, emberszerűvé vált. A T-X valamennyi neurális pályája működött, de a testét olyan erővel vonzotta magához az elektromágnes, ami ellen semmit sem tehetett. Nem vesztette el az eszméletét, vagyis nem került készenléti állapotba, és gondolkodni is éppúgy tudott, mint korábban. Tökéletesen működött, csak éppen a mágnes vonzásából nem bírt kiszabadulni. Lassan eltüntette a plazmafegyvert, és még lassabban egy gyémántfogú fűrészt jelenített meg a helyén. Mentális tevékenysége a megszokott sebességgel zajlott, de elektromechanikus funkciói lelassultak. A fűrész dühösen visítani kezdett; a penge lassan, erőlködve behatolt a részecskegyorsító csövének falába. Eleinte semmi sem történt, de aztán szikrazuhatagok keletkeztek, majd az alagútban lévő levegő félelmetes gyorsasággal és süvítessél áramlani kezdett a gyorsító vákuumcsövére vágott nyílás irányába.

A vágás egyre hosszabb lett. Felerősödött a süvítés, az elektromágnesek veszítettek erejükből, és a rendszer automatikusan végrehajtotta a vészleállást. T-X lecsúszott a csőről. Vonásai rendeződtek, bőre ismét beborította fémvázát. Ahogy fokozatosan megszűnt a mágneses mező, a kiborg visszanyerte erejét és mozgékonyságát. Valami nem stimmelt. A gyorsító leállt. Biztos a T-X csinált valamit! Connor a függőleges akna aljában talált feliratra nézett. VÉSZKIJÁRAT. FIGYELEM! AKTIVÁLÓDIK A RIASZTÓ! Lehúzta a fémlétrát, a vállára vetette a robbanószerekkel teli zsákot, és mászni kezdett. Hirtelen sziréna vijjogott a fülébe. Fogalma sem volt, mit találnak a felszínen. A Brewster irodájában áttanulmányozott rajz szerint az akna az egyik hangár mellett helyezkedett el. Már látták, hogy a T-1-esek és a VGY-k mire képesek, mit műveltek, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy még mindig odafönt vannak, a kifutópálya közelében őrködnek, és élő emberek után kutatnak. Connornak valahogy nem volt kedve közéjük csöppenni. A hosszú létra tetején egy acél csapóajtót talált. Hátranézett, hogy meggyőződjön róla, Kate-tel minden rendben. A nő bólintott. Connor félrehúzta a csapóajtón lévő reteszt, és feltolta a fémlemezt – éppen csak annyira, hogy kileshessen. Ronccsá vált kocsik. Lángoló teherautók. Néhány sérült katonai helikopter és repülőgép. Halottak… Semmi sem mozdult.

Feltolta a csapóajtót, kimászott, és kétrét görnyedve átfutott a három méter távolságban álló hangár oldalfalához. Nem keltett feltűnést. A T-1-esek és a VGY-k nem mutatkoztak. Kate kidugta a fejét az aknából. Connor intett, kimászhat. A nő lendületet vett, ügyesen kiugrott, és a hangárhoz rohant. Amikor a lakóbusszal behajtottak a bázisra, Connor több kisebb repülőgépet és helikoptert látott ebben a hangárban. – Erre! – mondta Kate-nek. A fal mellett elfutottak egy kis szervizajtóig, amit Connor könnyedén felfeszített. A csarnokból nem tűntek a korábban látott légi járművek, sőt sértetlennek látszottak. Robotok nem mutatkoztak a közelükben. Connor kilesett a hangár kapuján; ebből a szögből jobban látta a lángoló autókat és a földön, a kifutópályán fekvő halottakat. Mintha egy háborús zónában lett volna. Kate arca felragyogott. – Az ott apám gépe! Ezen gyakoroltam. – Átvezette Connort az egymotoros Cessna 180-ashoz, ami az oldalára festett jelzés (N3035C) alapján civil gép volt. Kate benézett az ablakon. Az indítókulcs a helyén volt. Elhúzták a kerekek elől a támasztóékeket. Connor valami mozgásra lett figyelmes. Megfagyott a vér az ereiben, de aztán felismerte az alakot és megkönnyebbült. A harc még nem ért véget, a Terminátor legalább visszatért hozzájuk. – Ez az! – kiáltotta, és vidáman elindult a kiborg felé. Megtorpant. Valami nem volt rendjén. A Terminátor mereven, bábszerűen mozgott.

– Ne gyere a közelembe – mondta a kiborg. A hangja sem olyan volt, mint máskor, torzán recsegett. Connor hátrébb húzódott. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, de abban biztos volt, hogy semmi jó. – Menjetek – mondta a Terminátor. – Most! – Úgy viselkedett, mintha valami olyasmivel harcolna, ami a testében van. – Menjünk, John – mondta Kate. Connor bólintott, de miközben felkapaszkodott a gépbe, végig szemmel tartotta a Terminátort. Amint Kate elhelyezkedett a pilótaülésben, habozás nélkül becsukta az ajtókat. Kate elkattintotta a kapcsolókat, ellenőrizte a műszereket, elvégzett néhány beállítást. – Gyerünk, gyerünk már! – sürgette Connor. Az ülése mögé dobta a zsákját. Kate elfordította a kulcsot. Semmi… Semmi sem működött! Eszébe jutott valami. – Ó, a fenébe! A főkapcsoló! Connor mellett hirtelen kinyílt az ajtó. A Terminátor benyúlt, megmarkolta a férfit, durva mozdulattal kirántotta a betonra. Connor megpróbált arrébb mászni. – Ne! Ne tedd ezt! – Nincs más választásom – felelt a Terminátor torz, alig felismerhető hangon. – A T-X belenyúlt a rendszerembe. A Cessna motorja végre beindult.

– Ne! Nem ölhetsz embert! – Connor még mindig hátrafelé mászott, hogy minél távolabb kerüljön az őrült kiborgtól. – Te magad mondtad! Kate kiugrott a gépből, a Terminátorhoz rohant, felugrott a hátára, és optikai szenzoraiba vájta az ujjait. – Hagyd békén! – visította. – Ez parancs! A Terminátor könnyedén lesöpörte magáról. Kate az egyik szerelőasztalnak vágódott. A kiborg megállt, és úgy nézett felemelt kezeire, mintha hirtelen rádöbbenne, hogy valami rosszat csinált. – Harcolhatsz T-X ellen – mondta Connor. – Most is azt teszed. – A központi egységem ép, de a többi funkciómat nem vagyok képes irányítani. – A Terminátor lépett egyet John felé. – Nem kell ezt tenned. Nem akarod ezt tenni! – Akarat? Számomra nincs jelentősége. Gép vagyok. – Nem igaz! Több vagy annál! A Terminátor lehajolt, megmarkolta Connor mellén a ruhát. Felemelte a férfit, és a hangár főkapuja előtt parkoló Humvee oldalához hajította. Mielőtt Connor megmozdulhatott volna, a Terminátor már ismét rajta volt. Egyik kezével megfogta a férfi nyakát, a másikat ökölbe szorítva az arca fölé emelte. – Mi a küldetésed? – nyögte Connor kétségbeesetten. A Terminátor feje úgy rándult meg, mintha villámcsapás érte volna. – Biztosítani John Connor és Katherine Brewster életben maradását. – Most éppen az ellenkezőjét teszed!

A Terminátor kővé dermedt. A testén heves remegéshullám futott végig. A fejét hol jobbra, hol balra billentette, és közben még hátrébb húzta az öklét. Azután lecsapott. Teljes erőből, könyörtelenül. F.30. CRS Connor sosem hitte volna, hogy a Terminátor képes ártani neki. Számára olyan volt a kiborg, mintha az apja lenne. Felemelte a kezét, hogy hárítsa az ütést. A Terminátor ökle az utolsó pillanatban irányt változtatott, és Connor feje helyett a Humvee oldalába csapódott. – Én… nem… nem… – A kiborg nem találta a megfelelő szavakat. – Tudod, mit kell tenned – mondta Connor. – Tudod, mi a sorsom. A Terminátor teste ismét megrándult. Optikai szenzorai hihetetlen fényességgel világítottak, vérvörösen, mintha túlterhelődött volna az agya. Világosan látszott, hogy többé nem ura önmagának. Kolosszális belső harcot vívott az ellen, amit a T-X belé telepített. – Életben kell maradnom – mondta Connor. A Terminátor egy pillanatig a férfi szemébe nézett, majd felemelte a földről és arrébb lökte. Ökle ismét lecsapott a Humvee-ra, a vastag fémlemez úgy gyűrődött össze, mintha alumíniumfólia lett volna. A kiborg hátravetette a fejét, és mélyről feltörő, fájdalmas, túlvilági üvöltést hallatott. Mozdulatlanná dermedt, aztán kihúzta magát. Néhány másodpercig a

távolba meredt, majd kikapcsolódott. Optikai szenzoraiban kihunyt a fény. Szoborként állt a helyén, nem mozgott, nem pislogott, a jelek szerint tudomást sem vett a környezetéről. Connor feltápászkodott. Ahogy arra a lényre nézett, ami különleges életében a legközelebb állt ahhoz, amit apának neveznek, hihetetlen szomorúság áradt szét benne. A Terminátor halott volt, és ő semmit sem tehetett – legfeljebb annyit, hogy életben marad és megvédi Kate-et. Úgy érezte, ennyivel tartozik a kiborgnak és az emberiségnek. Megfordult, és visszafutott a hangárba. Kate éppen akkor próbált felállni. Keményen beütötte a fejét; még mindig szédült. – Nem sikerült neki – mondta Connor. – Kikapcsolta magát. – Végigmérte a nőt. – Tudsz repülni? Kate bólintott. Beszálltak a gépbe, bekapcsolták a biztonsági öveket. A nő még egyszer ellenőrizte a kijelzőket, majd lazán előretolt egy kart. A gép kigurult a hangárból. Kate-nek ki kellett kerülnie a Terminátort és a Humvee-t, az égő járműveket és a halottakat. Amerre néztek, mindenütt hullák feküdtek. Civilek, katonák, a bázis biztonsági őrségének tagjai. Az embereknek nem volt esélyük. Páncéltörő rakétákkal talán szembeszállhattak volna a robotokkal, esetleg a Nemzeti Gárdát is riaszthatták volna, hogy vonuljon ki néhány tankkal, de se idejük, se lehetőségük nem volt arra, hogy megszervezzék a védekezést. Skynet gondoskodott arról, hogy ne legyen. Talán akkor is vesztettek volna, ha erősítést kapnak – gondolta Connor. – Ennek így kellett történnie…

Kate ráfordult a kifutópályához vezető bekötőútra. Automatikusan bekapcsolta a rádiót, hogy bejelentkezzen az irányítótoronynál, de csak akkor jutott eszébe, hogy úgysem kapna választ, amikor már a szája elé tartotta a mikrofont. Tisztán látták, hogy a torony súlyos találatokat kapott, a tetején lévő üvegfalú helyiségből sűrűn gomolygott a füst. Életnek egyetlen apró jele sem mutatkozott körülötte. A háború elkezdődött. Hamarosan be kellett következnie a nukleáris katasztrófának is. Az emberiség évtizedeken keresztül rettegett attól, hogy ez a pillanat bekövetkezik, de végül akkor kerül rá sor, amikor már mindenki kezdett fellélegezni. Ilyen háborút valójában senki sem akart vívni. Connor látta, hogy Kate arca réveteggé válik. Már megint gyötri magát – gondolta. – Mi a helyzet az üzemanyaggal? – kérdezte gyorsan. A nő összerezzent, Connorra nézett, majd a kijelzőre pillantott. A műszer szerint a tank háromnegyed részig tele volt. – Elég lesz. – Akkor húzzunk innen, mielőtt előkerül egy olyan repülő izé. Kate rágurult a kifutópályára, keletnek fordult, szélirányba állt. Ismét ellenőrizte a műszereket, a fékezés közben felpörgette a motort. – Mehetünk? – kérdezte. – Azt várom! Kate kiengedte a féket. A Cessna elindult a kifutópályán. Amikor elérte az óránkénti száztíz kilométeres sebességet, a nő gyengéden hátrébb húzta a

kormányt. Elszakadtak a földtől, gyorsulva egyre feljebb emelkedtek, és lassan, széles ívben oldalra fordultak. T-X kiugrott a részecskegyorsító alagútjának vészkijáratául szolgáló aknából, és a hangár elejéhez sietett. Ahogy keleti irányba fordult, egy kis repülőgépet fedezett fel, amely éppen akkor emelkedett a levegőbe. Optikai szenzorait az objektumra fókuszolta. Egy Cessna 180-as volt, a regisztrációs száma N3035C. Robert Brewster tulajdonát képezte. Egy hosszú percig nézett a gép után. A Cessna északkeleti irányba fordult. Processzorai kilistázták a lehetséges úti célokat; az első helyen, 95%-os esélyrátával a Chrystal Peak szerepelt. Ha a szökevények megkapták Brewster tábornoktól a szükséges adatokat, és elérik céljukat, eljutnak az irányítóközpont magjához, még mindig komoly, negatív hatást gyakorolhatnak Skynetre. Erre pedig nem kerülhet sor. T-X céltudatosan elvonult a hangár előtt – ügyet sem vetett a mozdulatlanul álló Terminátorra –, és a közelben álló Bell Iroquois helikopterhez sietett. Ez a jármű ugyan nem volt olyan gyors, mint a Cessna, de bárhol landolni lehetett vele, a felszálláshoz pedig nem volt szüksége kifutópályára – ez is időnyereséget biztosít. Valahol a Sierra Nevada fölött A levegőből Connor tisztán látta, hogy a harcok átterjedtek a légibázis többi részére is. A pusztulás és a káosz robotjai gyorsabbak voltak, mint gondolta.

Már nem sok idejük maradt arra, hogy megállítsák Skynetet. Minden másodperc számított, minden percnek óriási jelentősége volt. Ha elkésnek, kirobban a háború, és akkor már nem lesz visszaút. Nincs több opció – megkezdődik az emberek és a gépek közötti véres, milliók, milliárdok életét követelő küzdelem, aminek igen kétséges a végkifejlete. A jövő, amiről a Terminátor beszámolt, komor, zord és… embertelen volt. – Oké – mondta Kate. – Zéró-egyes-ötös fok. Hetvenöt kilométer, a maximális utazósebességünk kétszáznegyven. Connor az órájára nézett. Ha semmi sem jön közbe, húsz percen belül megérkeznek Chrystal Peakbe. Éppen időben. – Harminckét percünk maradt – közölte. Kate-re nézett. – Most már minden rajtunk múlik. Kettőnkön. A nő bólintott, de nem felelt. Azután, hogy egyetlen nap alatt elvesztette a vőlegényét és az apját, kész csoda volt, hogy nem roppant össze. Connor az ölébe vette a zsákját, és megvizsgálta az egykilós CM téglákat. – John, ha nem sikerül… – kezdte Kate. – Ennyi robbanóanyaggal tíz szuperkomputert haza tudunk vágni – mondta Connor. – Sikerülni fog, Kate. – A nő szemébe nézett. Kate félt. John halványan elmosolyodott. – Tőlünk függ a jövő. Kate biccentett, és oldalra fordult. Az előttük emelkedő hegyek, a Sierra Nevada sokkal zordabb és félelmetesebb volt, mint az alattuk izzó sivatag. – Láttam a jövőt – mondta Kate.

Connor meglepődött. – Tessék? – Látomásom volt. Olyan… rémálomszerűség, de ébren voltam. Robotokat láttam, robbanásokat, tüzeket. – Kate testén remegés futott végig. Johnra nézett. – Halottakat. Több száz, több ezer halottat. És koponyákat. Halomba rakott, emberi koponyákat… Connor bólintott, – Az elmúlt tizenkét évben én is ilyeneket álmodtam. Légy üdvözölve a klubban! – John… Valóra válik az álmunk? – Ha sikerül amire készülünk, nem. Már mondtam: rajtunk múlik a jövő. Kate bólintott és határozottan összepréselte az ajkait. – Akkor csináljuk meg! F.31. CRS Feketeség. A belső monitora jobb felső sarkában egy pici kurzor villogott, ami alatt megjelent egy szó. ÚJRAINDÍTÁS. Először a diagnosztikai áramkörei aktiválódtak. Letesztelődtek a központi egységében lévő magprogramok. A rendszer beindult, és sorban egymás után futni kezdtek a szubrutinok. Eleinte lassan dolgoztak, de a sebességük egyre nőtt. Optikai szenzorai kitisztultak és világítani kezdtek. A végtagjai lassan megmozdultak. Kiegyenesedett. Két lépést tett hátrafelé, majd 360 fokban körbefordult, hogy felmérje a környezetét, azonosítsa az esetleges veszélyforrásokat.

A kifutópályán semmi sem mozdult. Élő embereknek és aktív robotoknak nyomát sem látta. A távolban, keleti irányban egy helikopterre utaló hőnyom mozgott. Eltartott néhány másodpercig, míg fókuszálni tudta az optikai szenzorokat, és beazonosította az érzékelt adatokat. A légi jármű egy Bell UH-1E/N Iroquois katonai helikopter volt, amelyet elsődlegesen az Egyesült Allamok haditengerészete és tengerészgyalogsága számára fejlesztettek ki. Korábban már látta ezt a gépet; a hangár előtt állt. John Connor és Katherine Brewster a tábornok Cessna 180-as típusú repülőgépével távozott. Ebből az következik, hogy a helikopter utasa a T-X modell. A Terminátor a hangár közelében álló óriási helikopterre nézett. Az adatbankja szerint Boeing Vertol CH-46-os volt. Lassú gép, de ez is megfelel. Chrystal Peak Már jó húsz perce repültek, de még nyomát sem látták a létesítménynek. – Talán letértünk a pályáról – mondta Connor. Kate az iránytűre nézett és megrázta a fejét. – Lehet, hogy az ellenszél lassított le minket. Nem tudom. – Fogy az idő… – mondta Connor. A következő pillanatban meglátta. Ott volt, közvetlenül előttük. Egy hosszú, lapos plató a hegy oldalában, az egyik hágó közelében. Lentről csak egy keskeny, kanyargós földút vezetett fel hozzá. – Megvan!

– Látom – mondta Kate. Visszavett a sebességből, de szintben tartotta a gép orrát, aminek köszönhetően lágyan ereszkedni kezdtek, egyenesen a leszállópályának látszó képződmény egyik vége felé. – Elhagyatottnak látszik – jegyezte meg Connor. A hegy oldalában egy alagút szájára emlékeztető nyílást vett észre. A kanyargós földút először egy kapuhoz vezetett, onnan pedig ehhez a sötét folthoz. – Olyan, mintha évek óta senki sem járt volna itt – mondta Kate. – Elképzelhető. Ahogy közelebb kerültek, felfedezték a barlang fölött elhelyezett, gondosan álcázott antennákat. A jelek szerint a hegy gyomrában kiépített létesítményben szolgálatot teljesítők kapcsolatba tudtak lépni a műholdakkal, a többi katonai bázissal, valószínűleg az Edwardsszal, a Navajo-hegységben és a Coloradóban lévőkkel is. Ráközelítettek a leszállópályára. Kate igazított a szárnyakon, és lejjebb eresztette a gép orrát. A ritka hegyi levegőben a Cessna nem egészen a vártnak megfelelően reagált, de a motorja éppen elég erős volt ahhoz, hogy ne legyen probléma. Connor mindenesetre szorosabbra húzta a biztonsági övét. Ritkán repült, és ennek köszönhetően nem is szerette az utazásnak ezt a formáját. Amikor gépre szállt, mindig az jutott eszébe, hogy a légi katasztrófáknak általában nincs túlélőjük. Kate tovább csökkentette a sebességet. Áthaladtak a kerítés fölött. Connor gyorsan elolvasta a dróthálóra erősített tábla szövegét: VESZÉLYZÓNA

Az EGYESÜLT ÁLLAMOK KORMÁNYÁNAK TULAJDONA TILOS AZ ÁTJÁRÁS! – Kapaszkodj, egy kicsit rázós lesz – szólalt meg Kate az utolsó pillanatban. Connor felkészült a rázkódásra, de Kate olyan könnyedén és puhán tette le a gépet a gazzal felvert betoncsíkra, hogy szinte észre se lehetett venni, a kerekek mikor értek földet. A nő fokozatosan csökkentette a gurulási sebességet. Connor megkönnyebbülten kapta fel a zsákját, és ahogy megálltak, rögtön kiugrott a gépből. Átsietett a Cessna másik oldalára, segített Kate-nek a kiszállásnál, majd mindketten elindultak az alagút bejárata felé. Az elkerített területen belül egyetlen épületet sem láttak. Néhány sziklatömb, pár fenyőfa és a leszállópálya. Ennyi volt az egész. Érezni lehetett, hogy már nagyon régen nem járt erre senki. Legalábbis ember nem – gondolta Connor. Az alagút bejáratát egy olyan kapu torlaszolta el, amilyet a repülőgépek hangárain látni. A kapu nyitva volt, a zárszerkezetét és a hatalmas reteszt vastag rozsdaréteg borította. Connor összeszedte az erejét, és félrehúzta a reteszt. Amikor ezzel megvolt, lassan betolta az egyik kapuszárnyat. Egy betonút elején álltak, amely mellett acélráccsal letakart vízelvezető csatorna húzódott. A fejük fölött ívelt acélgerendák támasztották alá a mennyezetet. A sziklafalak mentén, mintha díszszemlére felsorakozott katonák lennének, különböző katonai járművek álltak. Dzsipek, teherautók, buldózerek. Mindegyiket

terepszínűre festették, mindegyik régebbi típus volt. A tetejüket és az oldalukat vastag porréteg borította. A levegő szaga is a hely elhagyatottságáról árulkodott. Hosszú, nagyon hosszú ideje nem járt itt senki. Connornak eszébe jutott valami. Huszonöt év telt el azóta, hogy az első Terminátor visszajött a jövőből, azzal a feladattal, hogy ölje meg Sarah Connort, mielőtt megszülhetné gyermekét. Elképzelhető volt, hogy ezt a létesítményt még akkor építették. Talán valamelyik komoly befolyással rendelkező katonatiszt reálisnak tartotta a világméretű termonukleáris háború kirobbanásának veszélyét, és gondoskodni akart bizonyos dolgokról. Szóval egyesek már negyed századdal ezelőtt elkezdték a felkészülést – gondolta Connor. – Már akkor voltak olyanok, akik tartottak Skynettől. Ez mindenesetre megmagyarázta volna, hogy a bázis miért vált használaton kívülivé. Az Ítélet Napjára építették, ami nem következett be. Még. Connor intett Kate-nek, álljon meg. – Skynet talán már ideküldte a fiacskáit – mondta. Elővette a pisztolyát, belőtt az alagút sötétjébe. Várt. Senki és semmi sem viszonozta a tüzet. Nem jelentek meg a T-1-és robotok, a kapu elé sem vágtak be VGY egységek. Connor megvonta a vállát, és elindult. Kate követte. Amikor a sötétebb szakaszhoz értek, tapogatózva haladtak a dzsipek és teherautók mellett.

Connor semmit sem látott. A levegő egyre áporodottabbá vált, motorolaj, szétmálló gumik bűze érződött benne, és még valami. Valami enyhe, kellemesnek semmiképpen, inkább nyugtalanítónak nevezhető elektromos szag. Talán tönkrement és szétesett valamelyik berendezés – gondolta Connor. Néhány száz lépés megtétele után az alagút hirtelen véget ért. Zsákutcának bizonyult, amit egy acélfal zárt le. Connor jobbra húzódott, kitapogatta a fal peremét. – Szerintem valami kapu – mondta Kate-nek. A zsebébe nyúlt, elővett egy doboz gyufát. Egyszerre gyújtotta meg az összes szálat. A hirtelen támadt fényben látta, nem tévedett. A betonba ágyazott acélkaput villanymotorokkal lehetett felvonni és leereszteni. A kapu mellett acélrácsokkal takart szellőzőnyílások sötétlettek. – Ezt a kaput nem tudjuk berobbantani – mondta Connor elkedvetlenedve. – Talán nem is kell. – Kate a falon megpillantott egy régimódi kártyaleolvasót. A gyufák kialudtak. Kate a leolvasóhoz lépett, körbetapogatta, félrecsúsztatta a tetejét. Egy billentyűzetet talált alatta. A billentyűk fölött egy kis, vörös jelzőfény izzott, alatta egy kijelzőn a KÉSZENLÉT szó villogott, aminek a helyén egy-két másodperccel később egy másik felirat jelent meg: KÉK 478. – És most? – kérdezte Kate.

– Beadjuk a kódot. – Connor elővette a zsebéből a Brewster tábornok széfjében talált piros borítékot, kivett belőle néhány kódkártyát. Kiválasztotta a kéket, elolvasta a ráírt kódot. – Megvan. Üsd be, hogy “DAKOTA”, aztán azt, hogy 7-7-5. Kate beütötte a kódot. A kijelzőn megjelent az “AKTIVÁLVA” szó. A kapu fölött felgyulladt egy lámpa. A falra szerelt kis készülék halkan csipogott egyet; a kijelzőn megjelent a következő kód első része. – Mindjárt bejutunk – mondta Connor. Hirtelen jellegzetes zaj ütötte meg a fülüket. Mindketten az alagút bejárata felé fordultak. A helikopter úgy törte át a külső, rozsdás kaput, mintha tank lenne. Lejjebb ereszkedett, a talpa szikrát csiholt a betonon. A rotorja és a farka leszakadt, szilánkokra robbant. A pilótafülke hátulsó részében tűz lobbant. A roncs orral nekiütközött az egyik teherautónak, és hatalmas csattanással betont fogott. Kinyílt a pilótafülke ajtaja. Egy rozsdaszínű bőrruhát viselő nő szállt ki a helikopter roncsából. Kate ösztönösen hátrébb lépett. – Ez ő! – suttogta sápadtan. F.32. Chrystal Peak Connor tudta, számolnia kellett volna azzal a lehetőséggel, hogy a T-X itt is felbukkan. Kate iszonyodva nézett a kiborgra, legrettenetesebb rémálmai valóra váltójára. – Gyerünk, add be a következő kódot! – kiáltott fel Connor.

Kate ránézett. A szája megmozdult, de egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Dermedten állt, aztán, mintha transzból ébredezne, pislogni kezdett. A billentyűzet fölé emelte a kezét. – Vörös, egyes, hetes, hatos – mondta. Connor előkereste a megfelelő kódkártyát. A keze remegett, a cédulák közül néhányat a földre ejtett. – AVALON, négyes, egyes, kettes! Kate beütötte a második kódot. Halk csipogás; a kijelzőn megjelent a következő üzenet. BELÉPÉS ENGEDÉLYEZVE. Megszólalt egy sziréna, vörös jelzőfények villogtak. Halk zümmögés – beindultak a motorok, amelyek lassan felvonták a súlyos acélkaput. A vastag fémtábla lassan, idegtépőén mozgott. A motorok zaja megtöltötte az alagutat. A falról és a mennyezetről apró kődarabok hullottak Connorékra. A T-X az alagút közepe táján járt, és elképesztő sebességgel közeledett. Túl gyors – gondolta Connor. – Ha ez az átok ajtó ilyen lassan mozog, nem jutunk át rajta, mielőtt ideér! Pedig már olyan közel jártunk a célhoz… Félretolta Kate-et, benyúlt a zsákjába, és előhúzott egy C–4-es téglát. Talán ezzel sikerül egy kis időt nyernie. Ha jól időzít, esetleg a T-X fejére omlaszthatja a mennyezet egy részét, ha viszont elszúr valamit, őket temeti maga alá a sziklatömeg. Fülhasogató zaj töltötte meg az alagutat. Connor döbbenten és értetlenül bámult a bejáratra, ahol egy újabb helikopter bukkant elő a semmiből. Nagyobb volt,

mint az előző, de ez sem állt meg, a pilótája a jelek szerint ugyanúgy akart landolni, mint a kiborg. Connor ösztönösen hátrébb húzódott. T-X megállt, hátrafordult, és a Boeing helikopterre nézett, amelynek rotorjai szilánkokra zúzódtak a falakon. A súlyos jármű a betonpadlóra zuhant. Talpai kifordultak alóla, de a hasára ereszkedve, szikrázva tovább csúszott. A szikrák belobbantották a régi teherautókból szivárgó olajcsíkokat; a tűz eljutott az egyik jármű tankjához. A robbanás egyszerre több kocsit vetett szét. A helikopter azonban még mindig nem állt meg. Elsiklott az Iroquois roncsa mellett, expresszvonatként, tűzcsóvát húzva maga után közeledett a T-X-hez. A kiborg a lassan felnyíló acélkapu és Connorék felé fordult, és futásnak eredt. A helikopter, mintha vérszagot érző vadállat lenne, követte. Connor és Kate kővé dermedve állt a kapu előtt. Elsőként Connor tért magához. Elkapta Kate karját, és átlökte őt az alagút túlsó fala előtt húzódó árokhoz. Lehajolt, kiemelte a helyéről az egyik vasrácsot, és a nővel együtt belevetette magát a betonárokba. Egymás után robbantak fel a fal mellett álló járművek. A Boeing helikopter és a tűzfolyam egyszerre érte utol a T-X-et. A kiborgot hátulról iszonyatos ütés érte. Elvesztette az egyensúlyát, de még le se ért a betonra, amikor a lángok körbefolytak.

A helikopter megállt, és egy másodperccel később szilánkokra robbant. A repeszek a fémkapuba, a falakba csapódtak. Megszólalt egy másik sziréna, aktiválódott egy vörössárga riasztófény. Connor és Kate óvatosan kilesett az árok pereme fölött. A lángoló helikopter roncsai között megmozdult valami… A Terminátor közömbösen lépett ki a tűzből. A bőre és a ruhája egy része szénné égett, testének több pontján látni lehetett fémből készült vázát, hidraulikus és elektromechanikus alkatrészeit, de éppen olyan elszánt céltudatossággal mozgott, mint korábban. Bár a fejét borító bőr szinte teljes egészében megsemmisült, az arcán fel lehetett fedezni a tőle megszokott, szarkasztikus félmosolyt. Connor még soha életében senkinek sem örült ennyire. A Terminátor megállt az árok előtt, lenézett a benne lapulókra. – Visszatértem. A kapu csak egy-másfél méter magasságig emelkedett, aztán megállt. Connor és Kate kiugrott az árokból. Akkor értek a kapuhoz, amikor a billentyűzet fölötti kis kijelzőn megjelent a “NYITÁS MEGSZAKÍTVA – VÉSZHELYZET – ZÁRÁS” szöveg. Az acéllemez elindult lefelé. A műszerek érzékelték a tüzet, és aktiválták a megfelelő áramköröket. Connor kétségbeesetten felkiáltott. A Terminátor előreugrott, négykézlábra ereszkedett, és bemászott a lefelé ereszkedő acéllap alá. A kapu pereme a vállára nehezedett. A zárószerkezet motorjai nyüszíteni kezdtek, szikrákat szórtak. A Terminátor

megfeszítette a vállát, és lassan, milliméterenként feljebb tolta a kaput. A hátuk mögött, a Boeing helikopter égő roncsai között fekvő T-X letolt a mellkasáról egy motorblokkot. A lángok fölé emelte a fejét; optikai szenzorai a kapu aljára szegeződtek. Folyékony fémborítása, a burok, ami emberszerűvé tette, leolvadt róla. Titániumteste karcos és kormos volt, de valamennyi rendszere tökéletesen működött, a programjai futottak, és még mindig az elsődleges direktíva irányította. Azzal a feladattal küldték vissza, hogy semmisítsen meg huszonkét célpontot. John Connor és Katherine Brewster neve a lista elején szerepelt. A két célszemély elérhető közelségben volt. Meg kellett ölnie őket. A Terminátor fizikai teljesítőképessége határára ért. Tudta, már nem bírja sokáig. Érzékelte, hogy a T-X modell kimászik a roncsok közül. Nem maradt több idő. – Gyerünk! – mondta Connornak és Kate-nek. – Most! Az alagútban összesűrűsödő füst miatt az orráig se látott, alig kapott levegőt. Átlökte a C-4 téglákkal telepakolt zsákot az ajtó alatt, majd Kate felé fordult, hogy segítsen neki átmászni. A nő kúszás közben hálás pillantást vetett a Terminátorra, de végül átjutott. Connor hasra vetette magát, és követte Kate-et. A Terminátor teste remegett az erőfeszítéstől. Connor hallotta a túlterhelt szervók és hidraulikus szerkezetek nyüszítését, érezte a kiégett áramkörök bűzét. A kiborg

vállának egyik ízülete hangos reccsenéssel szétszakadt, az üreges tárgy belsejéből folyadék szivárgott. – Köszönöm – mondta Connor. Ezt a barátját egyszer már elvesztette, nehéz volt újra átélni a dolgot. – Még találkozunk – mondta a Terminátor annyi érzelemmel, amennyi egy kiborgtól telik. Connor átmászott a majdnem két méter vastag kapu alatt. Kate lehajolt, hogy felsegítse, amikor… Valami elkapta Connor lábfejét. Valami a húsába mélyedt. A fájdalom elviselhetetlen volt. Amikor kimászott a roncsból, T-X észlelte, hogy az alsó végtagjai nem az előírásoknak megfelelően működnek. Vagyis… Sehogy sem működnek, mert nem voltak alsó végtagjai. Ez a kis probléma azonban nem akadályozhatta meg abban, hogy teljesítse a programja parancsát. Connorék után kúszott, és az időlimit határán sikerült belekapaszkodnia az elsődleges célpont lábába. A Terminátor egyik kezével a T-X modell csuklóját, a másikkal a nyakát kapta el, és megpróbálta elhúzni Connor közeléből. Miközben ezt a mozdulatsort végezte, a válla elmozdult. Az ajtó lejjebb csúszott; a vastag acéltömb úgy nehezedett a két kiborgra, mintha egy présgép nyomófeje lenne. A T-X bal keze láncfűrésszé változott, amit belemélyesztett a 850-es mellkasába, közvetlenül az egyetlen energiacella fölött. A Terminátor megszorította a T-X csuklóját, és kifordította eredeti pozíciójukból a hidraulikus ízületeket. A T-X kénytelen volt elereszteni Connor lábszárát.

Az ajtó fokozatosan ereszkedett, egyre lejjebb nyomta a két kiborgot. A T-X-nek ennek ellenére sikerült felfelé húznia a Terminátor mellkasában dolgozó fűrészt. Belevágott a nyakába, az állába, és feljebb, még feljebb hasított. A Terminátor testében zárlatos lett néhány áramkör. Belső monitorán értelmetlen adattömeg jelent meg. A szubrutinok úgy cikáztak a központi egységében, mintha hullócsillagok lennének. Mégsem eresztette el a T-X végtagját. Áramköreiben még mindig ott pulzált a legfontosabb, elsődleges parancs, amelyet akkor is teljesíteni akart, ha a másik kiborggal szembeni esélyei nullára redukálódtak. Testét, amely a váll- és mellrésznél vastagabb volt, mint a T-X-é, összezúzta a lezuhanó kapu. Érezte, hogy sorban, egyenként kikapcsolódnak a rendszerei. Semmit sem tehetett saját pusztulása megakadályozása érdekében. Belső monitorára kérte John Connor és Katherine Brewster aktuális és majdani képeit. Ezek a lények nem gépek voltak. Élőlények voltak, emberek. Azok a teremtmények, amelyek őt megépítették, ennek a fajnak a kiirtására törekedtek. Ő is azért jött létre, hogy embereket öljön, de már egy másik program szerint működik. Működött… Még egy utolsó lehetőség kínálkozott arra, hogy teljesítse feladatát. Egy utolsó, logikus lehetőség. Eleresztette a T-X-et, és egy másodpercre a másik kiborg optikai szenzorába nézett. A T-X visszahúzta a fűrészét, és megpróbált átmászni a kapu alatt. Még

mindig nem tett le arról, hogy követi Connort és Brewstert. A Terminátor félrehúzta a mellkasát borító páncéllemezt, és habozás nélkül kitépte magából a hidrogéncellát, a hozzá tartozó vezetékeket és áramköröket. Szabad kezével belekapaszkodott a T-X csípőjébe, visszahúzta a láb nélküli kiborgot. A T-X megfordult és ránézett. – Neked véged – közölte a Terminátor. Addig szorította a hidrogéncellát, míg megrepedt a burkolata. Amikor szivárogni kezdett belőle a folyadék, a T-X szájába tömte, jól lenyomta a torkán. – Egyél meg! – mondta. Csak néhány másodpercet kellett várnia a cella felrobbanására. F.33. A Menedék Connor – Kate segítségével – végigbicegett a betonfolyosón. Egy lépcsősorhoz értek. Gondolkodás nélkül elindultak lefelé. Alig tettek meg néhány lépést, amikor félelmetes erejű robbanás kíséretében valóságos tűzfal csapott ki az acélkapu alól. Lerohantak a lépcső aljába. A fejük fölött hihetetlenül forró léghullám söpört végig, de mintha ez segíteni akart volna, mert a céljuk irányába taszította őket. Az acélkapu hangos döndüléssel leereszkedett, és ezzel véget vetett a tűzviharnak. Mindketten megálltak és visszafordultak. Connor abban reménykedett, hogy a lépcső tetején egyszer csak

felbukkan a Terminátor jól ismert alakja, de a szíve mélyén tudta, ez nem fog bekövetkezni. Egymásra néztek, biccentettek, majd elindultak a védőburával ellátott világítótestekkel megvilágított folyosón. Mindenütt por. Hosszú ideje, legalább negyed százada nem járt erre ember. A folyosó egy teherlifthez vezetett. Működött. Biztos ezen vitték le a cuccokat a föld alatti vezérlőbe – gondolta Connor. Az órájára nézett. Már csak nyolc perc volt hátra az Ítélet Napjának virradatáig… Beszálltak a liftbe, elindultak lefelé. Connor szétnyitotta a zsákot, és detonátorokat helyezett a puha plasztiktéglákba. A lába iszonyúan fájt és lüktetett. Szédült, fogytán volt az ereje. Már nem is emlékezett, mikor evett normális ételt, mikor aludt valódi ágyban, takaró alatt. Kate-re nézett. – Öt perc alatt elintézem a dolgot – mondta. – Aztán már csak ki kell jutnunk innen. A nő bólintott. Hogy mi lesz azután? Ezt egyelőre egyikük sem tudhatta. Hogyan fogják kinyitni azt az átkozott kaput? Lehet, hogy örökre itt maradnak? Connor bekapcsolta az időzítőt. Ismét az órájára pillantott. – Visszaszámlálás… most! Néhány másodperccel később a lift leért az akna aljára. Connor úgy számolta, legalább száz méterrel lejjebb vannak, mint az alagút. Sötét volt. A csendet csak a

felvonószerkezet kattogása és valami távoli zümmögés törte meg. Connor kinyitotta az ajtót. Kiléptek. Nem tudták, mi vár rájuk. A régi műszerek érzékelték a mozgásukat, felkapcsolódtak a lámpák. Valahonnan halk klasszikus zene hallatszott. Beindultak a ventilátorok; hűs fuvallat csapott az arcukba. Lassan körbenéztek. A tágas helyiséget úgy rendezték be, mint húsz-harminc évvel ezelőtt a luxusszállodák hallját, de itt minden vadonatúj volt. Soha, senki sem használta ezeket a tárgyakat. Kényelmes karosszékek, díványok, kávézóasztalok, magasabb étkezőasztalok. A fal mellett jól felszerelt bárpult. A polcon könyvek. A magas mennyezetű szoba egy részét tejüveg panelekkel választották külön. A lambéria alól itt-ott kilátszott a nyers sziklafal – a lakberendező valószínűleg a természetes anyagok híve volt. Sehol egy szuperkomputer. Sehol egy vezérlő. Skynetnek semmi nyoma. – Mi ez? – mormolta Connor. Átbicegett a halion, egy magas ajtóhoz lépett. Kinyitotta. Az éléskamrába jutott. A végtelenbe nyúló fémpolcok konzervek, vizespalackok, olajosüvegek, fűszerek, fagyasztott és szárított élelmiszerek alatt roskadoztak. A hadtáposok még a papírszalvétáról sem feledkeztek meg. A helyiség másik végében a növények termesztésére alkalmas hidroponikus tartályok sorakoztak. Kate kinyitott egy másik ajtót, és belépett a hálóba. Ágyak és szekrények – legalább ötven ember részére.

Vészesen fogyott az idő. Az időzítő nem függesztette fel a visszaszámlálást. Connor a harmadik ajtóhoz lépett, és végre megtalálta amit kerestek. A kényelmes bútorokkal berendezett előtérből néhány lépcsőn lehetett feljutni az üvegszekrényekbe állított komputerekhez. A szemközti falon az Amerikai Egyesült Államok pecsétje díszelgett, attól jobbra, a sarokban egy kis televíziós stúdiót rendeztek be. A stúdióban felállított pódium mögött az amerikai lobogót helyezték el, és még egy kék zászlót, amit Connor nem ismert fel. A pódiummal szemben kamerák álltak. Connor beljebb lépett. A pódium elülső oldalán felfedezte az Egyesült Államok elnökének pecsétjét. Szóval ezt az egészet az elnöknek szánták? – gondolta. – Itt kellene elmondania a népnek szánt üzeneteit. A háború után… A világméretű termonukleáris háború után. A komputerközponthoz futott. A monitorok működtek, a világ különböző fővárosaiban aktuális időt mutatták. A berendezés régi volt, legalább húsz év telt el azóta, hogy modernnek számítottak. – De hiszen ezek csak közönséges komputerek! – mondta Connor. Kezdte megérteni a helyzetet. Körbenézett, valami olyan jelet keresett, ami arra utal, hogy téved. – Ez nem a Skynet! Nincs itt semmi. Ez csak egy menedék a szuperfontos fejesek számára, akik… Akiket senki sem figyelmeztet időben. – Kétségbeesetten fordult körbe. – Az isten verje meg, nincs itt semmi! Semmi! – Kate-re nézett, és a lift irányába biccentett. – Miért küldött ide minket az apád?

– Hogy életben maradjunk – mondta Kate halkan. – Ez volt a küldetése. Connor megrázta a fejét és lesütötte a szemét. Kimerült. Mindennek vége volt. – Ezt a folyamatot soha nem lehetett volna leállítani – suttogta. Az időzítő folytatta a visszaszámlálást. Már csak egy percük maradt. Kate a férfira nézett; a szeme könnyes volt. Mindent elveszített, ami fontos volt számára az életben. – John… Mi lenne, ha…? – Nem bírta befejezni a mondatot; valahogy nem merte megkérdezni, mi lenne, ha semmit sem tennének, csak megvárnák, hogy felrobbanjon a zsáknyi C-4-es. Váratlanul aktiválódott az egyik konzol. A monitoron vörös fények villantak, megszólalt egy sztatikus zajjal körített, recsegő hang. Az elsőhöz csatlakozott a második, a harmadik, a sokadik. Mindenki egyszerre beszélt, minden csatorna zsúfoltnak bizonyult. Connor és Kate eleinte csak egy-egy szót tudott elcsípni. A beszélők közül sokan nem angolul beszéltek, de valamennyien izgatottak voltak. – Halló! Halló! Itt a montanai polgári védelem. Kérem, jelentkezzen valaki… – Hallanak engem? Itt az U.S. STRATCOM. Egy megerősített létesítményben tartózkodunk. Támadás ért minket! Ismétlem, támadás ért minket… – …híresztelések szerint a rakéták elindultak, a vezérlőrendszerek összeomlottak…

Vége. Megvirradt az Ítélet Napja. Connor a nőre nézett. Kate arcán látszott, ő is megértette a lényeget: elkéstek. Soha nem is volt esélyük arra, hogy közbelépjenek. – Van ott valaki? – hallatszott egy távoli hang. – Van ott valaki? Connor kihúzta a detonátorokat. Az időzítő két másodperccel előbb megpróbálta beindítani a robbantási folyamatot. Elkésett. Connor a kommunikációs konzolhoz lépett, végignézett a kapcsolókon, majd elkattintott egyet. A szájához emelte a mikrofont. – Itt John Connor a Chrystal Peakről. – Connor, mi az ördög folyik itt? Maguknál ki a főnök? Connor habozott. – Azt hiszem, én. Kate mellé állt, megfogta a kezét. Egymás szemébe néztek, és úgy érezték, egymás lelkébe látnak. Talán vannak dolgok, amiknek meg kell történniükgondolta Connor. Tudta, hogy a felszínen háború folyik. Több száz, talán több ezer rakéta tart a célpontja felé. Mire öntudatra ébredt, Skynet már több millió komputerbe beültette magát. Egyszerűen nem lehet megsemmisíteni vagy kikapcsolni. Hamarosan termonukleáris robbanások rázzák meg a világot. Több megatonnás bombák hullanak majd a városokra. Emberek milliói fognak elpusztulni az egyegy másodpercig tartó villanásokban. A támadás hét óra előtt három perccel indult meg. Ahogy a Terminátor mondta… Eljött az Ítélet Napja. Ezen a napon az emberi fajt majdnem teljes egészében

kipusztítják azok az eszközök, amelyeket saját védelmünk érdekében építettünk. A nyugati parton, Kaliforniában, Los Angeles környékén egymás után robbantak a bombák, az egymást követő rengéshullámok mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Rá kellett volna jönnöm. A Terminátor tudta. Megpróbálta elmondani nekünk, de nem akartam meghallani. A sorsunk az, hogy ne akadályozzuk meg az Ítélet Napját. A sorsunk az, hogy életben maradjunk. Együtt. A fejük fölött, az alagútba heves szél vágott be, eloltotta a helikoptereket és autókat rágó lángokat, besodorta a sivatagi homokot, forró, apró kvarcszemcséket hintett az ajtó alatt heverő két kiborg maradványaira. Vannak hozzánk hasonlók. Meg fogjuk találni őket. Összefogunk. Visszafoglaljuk a világunkat. A Terminátor koponyája a felismerhetetlenségig összezúzódott, az oldalán támadt repedésekből kilátszottak a vezetékek, a chipek. Az egyik szemből azonban még mindig nem tűnt el a vörös izzás. Talán előre megírták a jövőnket. Nem tudom. Csak annyit tudok, amennyit a Terminátor elmondott. Most már csak az számít, amit tőle tanultam: a harcot soha nem szabad feladni. Soha… A Terminátor koponyájában zárlatos lett az egyik parányi alkatész. A háború elkezdődött – gondolta Connor. Az alagútban kavargó szél felerősödött, és már radioaktív homokszemcséket hozott magával. A

Terminátor ezt már nem érzékelte. Az optikai szenzorban kihunyt a fény.