Dán 3,1-30 Az égő, tüzes kemence „Nabukodonozor király csináltata egy arany állóképet, magassága hatvan sing, szélessége hat sing; felállíttatá azt a Dura mezején, Babilon tartományában. És Nabukodonozor király egybegyűjteté a fejedelmeket, helytartókat, kormányzókat, bírákat, kincstartókat, tanácsosokat, törvénytevőket és a tartományok minden igazgatóját, hogy jőjjenek az állóképnek felavatására, a melyet Nabukodonozor király állíttatott vala. Akkor egybegyűlének a fejedelmek, helytartók, kormányzók, bírák, kincstartók, tanácsosok, törvénytevők és a tartományok minden igazgatója az állókép felavatására, a melyet Nabukodonozor király állíttatott, és megállának az állókép előtt, a melyet Nabukodonozor állíttatott. És a hírnök hangosan kiálta: Meghagyatik néktek, oh népek, nemzetek és nyelvek! Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott. Akárki pedig, a ki nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemenczébe. Azért mihelyt hallák mind a népek a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak és mindenféle hangszernek szavát: leborulának, mind a népek, nemzetségek és nyelvek, és imádák az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott. Elmenének azért ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emelének a zsidók ellen; Szólának pedig és mondák Nabukodonozor királynak: Király! örökké élj! Te, oh király! parancsolatot adtál ki, hogy minden ember, mihelyt meghallja a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljon le, és imádja az arany állóképet; A ki pedig nem borul le és nem imádja, vettessék be az égő, tüzes kemenczébe. Vannak zsidó férfiak, a kiket a babiloni tartomány gondviselésére rendeltél, Sidrák, Misák és Abednégó: ezek a férfiak nem becsülnek téged, oh király, a te isteneidet nem tisztelik, és az arany állóképet, a melyet felállíttattál, nem imádják. Akkor Nabukodonozor nagy haraggal és felgerjedéssel meghagyá, hogy hozzák elő Sidrákot, Misákot és Abednégót; erre elhozák a férfiakat a király elé. Szóla Nabukodonozor, és monda nékik: Sidrák, Misák és Abednégó! Szántszándékból nem tisztelitek-é az én istenemet és nem imádjátok-é az arany állóképet, a melyet felállíttattam? Ha tehát készek vagytok: mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát, leboruljatok és imádjátok az állóképet, a melyet én csináltattam. De ha nem imádjátok, tüstént bevettettek az égő, tüzes kemenczébe; és kicsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből? Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Oh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemenczéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttatál, nem imádjuk. Akkor Nabukodonozor eltelék haraggal, és az ő orczájának színe elváltozék Sidrák, Misák és Abednégó ellen; azért szóla, és meghagyá, hogy fűtsék be a kemenczét hétszerte inkább, mint szokták vala befűteni. És meghagyá a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék őket az égő, tüzes kemenczébe. Erre ezek a férfiak alsó ruhástul, köntösöstül, palástostul és egyéb öltönyöstül megkötöztettek, és az égő, tüzes kemenczébe vettettek. A miatt azonban, hogy a király parancsolata szigorú volt és a kemencze rendkivül izzó vala: azokat a férfiakat, a kik Sidrákot, Misákot és Abednégót felvitték, megölé a tűznek lángja. Az a
három férfiú pedig: Sidrák, Misák és Abednégó, az égő, tüzes kemenczébe esék megkötözve. Akkor Nabukodonozor király megijedt és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak: Nem három férfiút veténk-é a tűz közepébe megkötözve? Felelének és mondának a királynak: Bizonyára, oh király! Felele, és monda: Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennök, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek-fiáé. Nabukodonozor ekkor az égő, tüzes kemencze szájához járula, és szóla és monda: Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Istennek szolgái, jertek ki és jőjjetek ide! Azonnal kijövének Sidrák, Misák és Abednégó a tűz közepéből. És egybegyűlvén a fejedelmek, helytartók és kormányzók és a király tanácsosai, nézik vala ezeket a férfiakat, hogy a tűznek semmi hatalma nem lett az ő testükön, és hogy egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket. Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a kik ő benne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenökön kivül. Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, a mely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék, és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, a ki így megszabadíthasson. Akkor a király nagy tisztességre emelé Sidrákot, Misákot és Abednégót Babilon tartományában.” Bevezetés Az előző részben arról olvastunk, hogy Isten egy álmot adott Nabukodonozor királynak. Az volt az álom, hogy egy óriási nagy szobor, állókép volt ott, és egyszer csak egy kő leesett valahonnan. Emberi kéz hozzá sem nyúlt, és leütötte ezt az arany állóképet, ami olyan lett, mint a por, felkapta a szél, és elvitte. Úgy nézett ki, mint hogy ha a király megértette volna, mit üzen neki Isten ez által, de mégsem értette meg a valóságban. Mindjárt utána azt olvashatjuk, hogy ő is csinált egy ugyanolyan állóképet, jó nagyot: 60 sing, vagyis 30 méter magasat, olyat, mint egy templomtorony, hat sing, három méter széles. Három méterszer harminc méter. Felállítatta egy nagy mezőn, a Dura mezején, és azt kívánta, hogy a tartományában, a birodalmában lévő összes nép (különböző nyelvű népek voltak ott, hatalmas nagy területeket, országokat igázott le), azok mind jöjjenek oda, a kormányzók, a felügyelők, a tanácsosok, a bírák mind, és amikor hallják a trombita, kürt szavát, mindnyájan boruljanak le, és imádják. Pedig az előző rész végén ezt olvassuk a 47. versben, hogy: „Szóla a király Dánielnek, és monda: Bizonynyal a ti Istenetek, ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura és a titkok megjelentője…” (Dán 2,47). És rövid idő múlva, teljesen elfelejtette, hogy ki hát akkor az Isten. Ezt a nagy szobrot mint Istent, mint bálványt kellett imádni ezeknek az embereknek, de ebből a részből látjuk, hogy ez a szobor is ledőlt. Nem fizikai értelemben, hanem a király szemei előtt, kéz érintése nélkül, amikor Isten, az igazi Isten kiszabadította azokat a király kezéből, akik nem imádták ezt a szobrot. Akkor ledőlt a király szemei előtt belülről, emberi kéz érintése nélkül, mert azt mondta, nincs Isten, aki így kiszabadítson. Az ő bálványistenei, szobra az nem szabadít meg. Jót kért-e Dániel? Most nézzük meg ezt egy kicsit részletesebben. Az elősző rész utolsó versében azt olvastuk, hogy Dániel kéré a királyt, amikor megfejtette az álmot, hogy Sidrákot, Misákot és Abednégót rendelje a babiloni tartomány gondviselésére. Ezt meg is tette a király. Vajon jó volt-e Dánielnek ez a kérése, mert tudniillik a baj a három ifjúra ebből származott, mert azt olvastuk, hogy a király nem az összes népet rendelte oda, hanem csak a vezetőket. Ha ez a
három ifjú nem lett volna vezető, oda sem kellett volna menni a Dura mezejére. Most vannak, akik úgy gondolják, hogy hát mégsem kellett volna Dánielnek Sidrákot, Misákot és Abednégót ajánlani a királynak, mert lám, csak veszedelmet hozott ezzel rájuk. Én nem így látom, Isten rendezi a gyermekeinek a sorsát, körülményeit, nekünk egy dolgunk van: akármilyen körülménybe visz bele, vagy enged bele Isten, legyünk hűségesek, és akkor Isten neve megdicsőül. Ne kárhoztassunk mi senkit, hogy e miatt, vagy a miatt jutottam oda, ha Dániel nem szólt volna, hogy akkor most nem jutottam volna ide, ha ez a testvér nem így csinálta volna, ha az a rokonom úgy csinálta volna, ha a szomszéd, ha a kormányfő, ha ez, ha az nem így csinálta volna, akkor én nem kerültem volna bajba. Ne gondolkozzunk sose így, akárki akármit csinált, akármilyen gonosz gondolattal vagy jó indulattal is, mindegy. A hívő embereknek az életét Isten irányítja, és „akik Őt szeretik, minden a javukra van”. Először látszólag nehéz helyzetbe is enged bennünket Isten, mindent vegyünk az Úrnak a kezéből. Az egyik este óra után mentem haza a gyülekezetből, az egyik idős nénivel. Ahogy megyünk, beszélgetünk nagyon fel volt háborodva, hogy ez a testvér ilyet, ilyet, meg ilyet mondott neki, és ő ezt végképp nem tudja elfogadni. Azt feleltem: Amit mondtak, ne tessék rögtön visszautasítani, tessék rá aludni még egyet-kettőt, és utána elgondolkodni, hogy mégis nincs-e ebben valami valóság. És ha úgy gondolja, hogy semmi nincs benne, akkor is tessék elfogadni Isten kezéből. Hát ő ezt nem tudja elfogadni Isten kezéből. Majd aztán rá egy hétre telefonált. Bocsánatot kért, mert azóta meglátta, hogy kellett nagyon, amit mondtak, mert nagyon úgy van minden. Tehát jó nekünk Isten kezéből elfogadni, úgy, ahogy van, ahogy történik velünk. A bálványimádás sátáni módszere Egy szobrot csináltatott tehát ez a király, és azt kívánta, hogy imádják ezt a bálványszobrot. Ez kimondottan egy sátáni módszer, ugyanez lesz majd az antikrisztusi korban is. „És adaték néki, hogy a fenevad képébe szellemet adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, a kik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” (Jel 13,15). Nabukodonozor más értelemben is babiloni. Ez a név, Babilon, Bábel, ez éppen ennek az antikrisztusi kornak előképe sok mindenben. Hát, ez a szobor felállítása, és annak az imádása is ugyanolyan sátáni módszer. Azt mondja, hogy aki nem, annak meg kell halni. Különös, még egyszer mondom, ha visszagondolunk, hogy gondolta ezt a király azok után, amit az előző rész végén mondott, hogy bizonnyal a ti Istenetek, Ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura és a titkok megjelentője. Ezután hogy gondolt erre? Még valamit megjegyeznék. Mikor kiszabadította Isten a kezéből a három ifjút, ezt olvassuk: „Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, a ki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, a kik ő benne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak, és nem imádtak más istent az ő Istenökön kívül”. (28. vers). Ez is olyan nagyon szépnek látszik, amit mondott a király, hogy ő most már összetört, meglátta az Istennek a hatalmát. Tulajdonképpen a szívében még semmi változás nem volt a királynak, amit rögtön a következő vers bizonyít: „Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, a mely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék, és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, a ki így megszabadíthasson” (29. vers). A módszere ugyanaz, a régi sátáni módszer: aki nem imádja az arany állóképet, azt meg kell ölni, aki nem imádja ezt az Istent, meg kell ölni. Ugyanez volt, amikor a keresztyénség is bejött. Behozták például többek között Magyarországra is a keresztyénséget István király idejében, és aki nem keresztelkedett meg, azt meg kellett ölni. Ugyanaz a régi, pogány módszer. Istennek nem ez a módszere. Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel, szellememmel, ezt mondja a Seregeknek az Ura. Ő nem úgy, hogy aki engem nem imád, azt meg kell ölni, hanem például Nabukodonozor élete is bizonyítja azt, hogy Isten milyen türelemmel foglalkozott vele. Nos, nem törtél össze,
amikor láttad azt az álmot? Még ekkor sem törtél össze, amikor én kiszabadítottam az én szolgáimat? Akkor elvitte egy harmadik állomásra, amikor megőrült, kivetették, és akkor már összetört a szíve. Akkor már azt mondta: „Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő utai ítélet, és azokat, a kik kevélységben járnak, megalázza.” Erre a nehéz útra, amire átvitte Isten, azt mondta, igaz az Isten útja. Kevély voltam, megalázott, ezért dicsőítem Istent. És ez végleges volt nála? Én úgy gondolom, hogy ez végleges volt, mert a szívét érintette, utána ő már nem is szerepel tovább, már a fia következett. A fiának példaképül állítja oda Dániel, hogy te, Belsazár, ezt tetted, noha tudtad, hogy a te apád, Nabukodonozor hogy és mint volt, te tudtad, és mégis azt cselekedted, hogy az Úr házának az edényeiből ittál. A vád Amikor ez a három ifjú nem borult le a szobor előtt, ugye, ez a királynak nem tűnt fel, hiszen sokan voltak ott, hanem jöttek a vádlók, és bevádolták a király előtt. A vádolás is sátáni módszer, a Sátánról az van megírva, hogy a mi atyánkfiainak a vádolója. Mi se felejtsük el, hogy ha mi is vádolunk valakit, akkor valami módon sátáni módszert követünk, valamilyen módon azt tesszük, amit a Sátán akar. Akár a szívünkben vádolunk, mert ez a testvér, vagy mert az, vagy amaz, ez az oka ennek, vagy annak, vagy amannak, és vádoljuk; akkor ez nem az Úrtól való, biztos a sátáni módszer. Érdekes, hogy a vád az nem csak annyi volt, hogy hát ez a három ifjú nem borult le, hanem a következőt mondták: „Elmenének azért ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emelének a zsidók ellen” (8. vers). Hárman nem borultak le, igaz, mind a hárman zsidók voltak, de nem azt mondták, hogy ez a három, hanem, hogy a zsidók. Most is ugyanez van, ha egy vagy kettő, vagy három hívő ember tesz olyat, ami a hitetlenek szemében nem jó, akkor azt mondják: ilyenek a hívők. Vagy, hogy ha a gyülekezetbe tartozó hívő tesz olyat, ami egy másik hívő szemében nem jó, akkor azt mondja, hogy olyan az a gyülekezet. Ez ilyen vagy olyan gyülekezet. Ez is sátáni módszer, ez az általánosítás, hogy ilyenek a hívők, ilyenek a zsidók, vagy ilyen az a gyülekezet. Nézzük csak meg, hogy mi volt a vád: „… ezek a férfiak nem becsülnek téged, oh, király…” (12. vers). Ez az egyik vád, a másik vád: a te isteneidet nem tisztelik, és a harmadik: és az arany állóképet, a melyet felállíttattál, nem imádják. Ezek közül az első nem volt igaz, a másik kettő az igaz volt, de az első az a legsúlyosabb, hogy nem becsülnek téged. Ez azért nem igaz, mert igazából ezek az istenfélő fiatalemberek igenis becsülték a királyt, és igenis nagyon hűségesen szolgálták a királyt. Ugyanígy van most is, igazából csak a hívő emberek becsülik a főnökeiket, a feljebbvalókat, az ország vezetőit. Nem tudom, hogy Kiss professzor könyvében le van-e írva, de annak idején hallottam tőle, egy szolgálatban elmondta, hogy Rákosi idejében, amikor ő volt a szabadegyházi tanács elnöke, és elég sokszor hívatták a gyülekezetek ügyében, egyszer azt mondta Rákosinak, hogy: Főtitkár úr! (Ő urazott, hiába elvtársoztak akkor) A hívő emberek közül egy sem fogja önt soha megtámadni, de nem vagyok benne biztos, hogy a saját elvtársai nem nyomnak–e kést a hátába. És úgy lett: a saját elvtársai támadták. A hívő soha nem támad. Hogy nem becsüli? Hogyne becsülné, hiszen nincsen hatalmasság, csak Istentől. Becsüljük, és imádkozunk érte. No de, ugyanígy van a világban is. Ha egy munkahelyen, vagy egy családi, baráti körben, akárhol valaki azt mondja, hogy gyere, menjünk el, és igyunk, és a hívő ember nem megy, akkor olyan vádat hoznak, hogy látod főnök, hívtad az összes munkatársaidat, a hívő ember nem megy veled inni. Nem becsül téged semmibe sem. Nem így van, azok nem becsülik semmibe, akik isznak vele együtt, meg mennek a kicsapongásba, azok nem becsülik. Tény és való, hogy a másik kettő igaz, hogy az isteneidet nem imádja, és az arany állókép előtt nem borul le. Nem imádjuk az ő bálványistenét, nem borulunk le az ördög előtt, nem
vagyunk bálványimádók, nem hajolunk meg azok előtt a bűnök előtt, és nem követjük, amit ők tesznek, de ettől függetlenül, vagy éppen ezért szeretjük az embereket, ha az isteneiket, a bálványukat, és az ördögöt nem is követjük. Csak így keresnek ürügyet, de ezt nekünk el kell fogadni, mindig ez volt Isten népének a sorsa. A vádlók Kik voltak ezek a vádlók? Úgy olvastuk a 8. versben, hogy elmentek azért ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emeltek. Kaldeabeli férfiak, kaldeusok. Azt olvassuk a második résznek a 4. versétől ezekről a kaldeusokról: „És mondák a Káldeusok a királynak sziriai nyelven: Király, örökké élj! mondd meg az álmot a te szolgáidnak, és megjelentjük az értelmét. Felele a király, és monda a Káldeusoknak: Az én szavam áll! Ha tehát meg nem mondjátok nékem az álmot és annak értelmét, darabokra tépettek, és a ti házaitok szemétdombokká tétetnek.” És nem tudták megfejteni a kaldeusok. Kiadta a király a parancsot, hogy minden kaldeust, minden bölcset, minden varázslót a birodalomban meg kell ölni. Akkor megkérdezte Dániel, hogy miért ez a kegyetlen parancs a királytól, s elmondták, hogy miért. S akkor Dániel, Sidrák, Misák és Abednégó imádkozott, és Isten kijelentette nekik a titkot. Amikor kijelentette, rögtön ment Dániel Ariókhoz, a testőrhöz, és azt mondta neki, de el is olvasom, mert nagyon érdekes, hogy mit mondott: „Beméne azért Dániel Ariókhoz, a kit rendelt vala a király, hogy elveszítse a babiloni bölcseket; elméne azért, és mondá néki: A babiloni bölcseket ne veszíttesd el…” (Dán 2,24). Mikor megtudta, mindjárt arra volt gondja ezekre a kaldeusokra, hogy jaj, azok meg ne haljanak! Most ugyanezek a kaldeusok mentek a királyhoz, hogy no, akkor a zsidók gyorsan haljanak csak meg. Tehát akikkel ők jót tettek, akik életét megmentették, akiknek a javát keresték, most azok keresték az ő vesztüket. Ez így van, Egri testvér úgy szokta mondani, hogy jótett helyébe jót ne várj, senkitől sem. Amit teszünk, mi az Úrnak tegyük, aztán majd mindenki felel Isten előtt, hogy mit tesz azzal, amit kapott, mit tesz Isten szeretetével, Isten jóságával. Mi az emberektől ne várjunk semmi jót, de Istentől várhatunk! Gondolkozz... Amikor azt az arany állóképet felállítatták, kiderült, hogy ez a három ifjú nem borult le. Dánielről nem olvasunk itt, valószínűleg neki nem kellett odamenni, de valószínű, ő sem borult volna le. A király meghallotta, hogy nem borultak le, magához hívatta őket, és megkérdezte, hogy szánt szándékból nem borultatok le? Adott nekik még egy lehetőséget, nos, most amikor halljátok újra a zeneszerszámoknak a hangját, boruljatok le. Ha megteszitek, akkor nem lesz bántódásotok, ha nem, akkor az égő, tüzes kemencébe kerültök. Ez általában így szokott lenni most is, amikor a gonosz úgy megpróbálja a hívő embert, hogy gondolkozz egy kicsit! Talán megváltoztatod a véleményedet, ne dönts olyan elhamarkodottan. Nekem van egy barátom, és annak idején, még a kommunizmus ideje alatt vezető beosztásban volt a munkahelyén, és akkor azt mondták neki, hogy rendben van, imádkozzál. Otthon olvasd a Bibliát, annyit imádkozhatsz, amennyit akarsz, csak ne járj gyülekezetbe. Adunk neked egy hetet, hogy gondolkozz ezen, és adj rá választ! Mert ha tovább is a gyülekezetbe jársz, akkor nem maradhatsz ebben a munkakörben. Azt mondja, hogy: Nekem nem kell egy hét, hogy gondolkozzam, egy perc se kell. Én most megmondom, hogy én a gyülekezetbe járok, mert nekem oda járni kell. És csoda, de nem csináltak vele semmit sem, nem mozdították el a munkahelyéről. Másik testvérről is tudok, akinek azt mondták, mert ugyanez volt a probléma: te, mint magánember azt csinálsz, amit akarsz, de ne járj a gyülekezetbe, és ne hirdesd az Igét! Kapsz egy hetet, hogy gondolkozzál. Ő is azt mondta, nekem nem kell egy hét. Azt mondták, menj csak haza, kérdezd meg a feleségedet, majd a feleséged mást fog mondani. Majd a feleséged átgondolja, ne félj, hogy hát a gyerekeknek enni kell, meg fizetni kell a lakbért, meg ha elveszíted a munkahelyed, mit fogsz csinálni? No jó, azt mondja,
hazamegyek. Megmondta a feleségének, a felesége azt mondta neki, hogy: Mondd meg nekik: az állást elvehetik, de a mindennapi kenyeret Isten adja, akkor is adja, ha állása nincs az embernek. Megmondta nekik. Ezt mondta a feleséged? Ezt. Akkor nem változtatsz, mész a gyülekezetbe? Megyek. Őt is hagyták a helyén. Nabukodonozor kihívása Istennel szemben Tehát van egy ilyen, amikor azt mondják, hogy gondolkozz, vizsgáld csak felül! Ez a három ifjú is azt mondta, hogy nem! Mi szántszándékkal nem imádjuk, mi csak Isten előtt borulunk le. Erre a király nagyon megharagudott, és olyat mondott, ami kihívás volt Isten ellen. Ezt mondta, hogy kicsoda az az Isten, a ki kiszabadítson titeket az én kezeimből? Ez már nem őellenük volt, hanem Isten ellen. Kicsoda az az Isten? Hasonlót kérdezett egyszer a fáraó is, amikor azt mondta Mózes, hogy engedd el az én népemet, ezt mondja az Úr. Kicsoda az Úr? Nem ismerem, nem engedem el a népedet. Ennek a fáraónak meg kellett látnia, hogy kicsoda az Úr. Nabukodonozornak is meg kellett látnia, hogy kicsoda az az Isten, aki ki tudja szabadítani az Övéit az ő kezeiből is. „Mert azt mondja az írás a Faraónak, hogy: Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön” (Róm 9,17). Hát, így van ez valahogy Nabukodonozorral is, hogy Isten megmutassa rajta az Ő hatalmát. Érdemes azon elgondolkozni, hogy tulajdonképpen Isten célja azzal, hogy a zsidó népet kiválasztotta az volt, hogy a zsidó népen keresztül az Ő nevét megismertesse az összes többi néppel. De a zsidó nép, mint nép, erre nem volt alkalmas, hűtlenek lettek Istenhez. De Istennek a terve csak megvalósult. Itt van ez a három fiatalember, ott van a negyedik, Dániel. Négy hűséges ember ismertté tette és megdicsőítette Istennek a nevét az egész nagy babiloni tartományban, ahol nem csak egy nép volt, nagyon sok népen uralkodott a király. Tehát szinte azt lehet mondani, az egész nép előtt, széles körben megdicsőült Isten neve. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy Istennek nem sok emberre van szüksége, hanem hűségesekre van szüksége. Mi gyakran úgy vagyunk a gyülekezetben is, meg a hívő nép között is, hogy jaj de jó, hogy sokan vagyunk! Isten előtt semmit nem jelent, hogy sokan vannak, Neki mindegy, hogy sok által, vagy kevés által szerez szabadítást, vagy dicsőséget az Ő nevének. Neki nem sok kell, az Ő dicsőségét nem viszi előre az, hogy most sok ember, hűséges kell, és ha egy hűséges van, akkor az egy által is elvégzi a munkáját. Mert végül is egy olyan volt, aki teljesen és halálig hűséges volt, Jézus Krisztus, mint ember, és ő megdicsőítette magát ezen az egyen keresztül is. Mi mindig erre gondoljunk, hogy ne töltse el a szívünket örömmel, hogy jaj de sokan vagyunk. A szíveket Isten látja, és Isten a szíveket nézi, és a hűségeseket keresi. Mi csak arra törekedjünk, hogy hűségesek legyünk, és akkor megdicsőül az Úrnak a neve Kit tud szabadítani..., de ha nem tenné is... Azt mondja ez a három ifjú, hogy nem szükséges, hogy erre feleljünk neked, ó, király! Erre tudniillik, hogy ki az az Isten, aki kiszabadít az én kezemből benneteket. Nem szükséges, hogy erre feleljünk. Azért mondták, hogy nem szükséges, mert az ő szívükben tudták, hogy ez Isten elleni kihívás, Isten majd megvédi önmagát. Szóval, nekünk erre nem szükséges felelni. Vannak dolgok, amire nekünk sem szükséges felelni, nem kell nekünk megvédeni Isten ügyét. Nem kell nekünk odaállni, hogy nos, majd mi aztán majd Isten védelmébe kelünk. Nem kell. Nem olyan Isten a mi Istenünk, hogy nekünk kellene megvédeni. Sok minden dolgot nekünk nem szükséges tenni, de az szükséges, hogy hűségesek legyünk. Isten meg is felelt ennek a királynak, amint láttuk. A saját életére nézve azt mondta ez a három ifjú, hogy mi tudjuk, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki ki tud minket szabadítani, de azt is tudjuk, hogy ha nem tenné is, mi akkor sem imádjuk ezt az arany állóképet.
Testvérek, nem az a kérdés, hogy Isten tud-e csodát tenni, nem az a kérdés, hogy Isten ki tude szabadítani, hogy Isten meg tud-e gyógyítani, hogy Isten nehéz helyzetekből ki tud-e hozni. Ez nem kérdés, egy hívő embernek ez nem lehet kérdés. Istennél minden lehetséges. A kérdés csak az, hogy akarja-e az Úr, vagy más a terve, más a célja, másképpen akarja megdicsőíteni önmagát. Az Úr úgy is megdicsőítheti önmagát, hogy kiszabadít a tűzből, és úgy is megdicsőítheti önmagát, hogy benne hagy a tűzben. Azt mondja Pál, hogy akár életem, akár halálom által. A Zsidókhoz írt levél 11. részében olvashatunk egy csomó hithősről, akik hit által nagy dolgokat tettek, országokat győztek le, megszabadultak halálos veszedelemtől. Utána egy csomót olvasunk, akik visszautasították a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. Nekünk nem azért kell imádkozni, és ne az legyen soha a szemünk előtt, hogy jaj, szabadíts ki Uram! Hanem az legyen: Uram, hálát adok Neked, hogy Te ki tudsz szabadítani, ha ez van a Te tervedben! De ha az van a Te tervedben, hogy benne maradjak, akkor úgy dicsőítsd meg a Te nevedet. Ha az van, hogy meghaljak, akkor abban dicsőüljön meg a Te neved. Nekem mindegy. Ha nekem az élet Krisztus, akkor a meghalás nyereség. Isten itt csodát tett, és nem csak az Ő nevéért, hanem ezekért a pogány népekért, ezekért a hitetlenekért, hogy megjelentse, hogy világos legyen előttük, hogy kicsoda az az Isten, aki nagyobb, mint az ő bálványistenük. Ez így van az Igében, ha megfigyeljük, hogy amikor Isten csodát tesz, akkor azt a hitetlenekért teszi, nem a hívőkért. A nyelveken szólás is a hitetlenekért van, nem a hívőkért, és a csodák is. Sajnos, sok úgynevezett hívő, hitetlen, és a csodákra vágyik, tegyen Isten csodát. A hívőnek nem kell nagyobb csoda, minthogy én halott voltam, vak voltam, elveszett voltam, Istentől távol voltam, és a Krisztusban szeretett, megmentett, megmosott a bűneimből, Isten gyermekévé tett, és örök életet adott. Ettől nem kell nagyobb csoda. Aki csodára vágyik, hitetlen. A hívő ember arra vágyik, hogy Isten neve megdicsőüljön, akármint, akárhogy rendezze is a sorsunkat. „Ne rémüljetek meg” Befejezésül a Péter leveléből olvasok el egy Igét: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, a mely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; Sőt, a mennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vígadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Szelleme, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt. Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó: Ha pedig mint keresztyén szenved, ne szégyelje, sőt dicsőítse azért az Istent” (1Pt 4,12-16). Azt mondja az Ige, hogy ne rémüljünk meg a tűztől. Itt fizikai tűzbe vitték be ezt a három ifjút, a mi életünkben pedig lehetnek a próbáknak a tüzei. Azt mondja, hogy ne rémüljünk meg ettől a tűztől. Érdekes megfigyelni, hogy mi volt ennek a tűznek a hatása, és most is ugyanez a próbák tüzének a hatása. Akik megkötözték ezeket az ifjakat, és felvitték, hogy beledobják a kemencébe, a kicsapódó hőség azokat megölte, pedig azok voltak a legerősebb emberek a hadseregben. Nos, most ez az érdekes, hogy Isten beleengedhet bennünket olyan próbákba, amit a hitetlen ember nem bír ki, de a hívőnek nem lesz baja, sőt, megerősödik ezekben a próbákban. Például valaki rákos beteg lesz, megtudja, hogy rákos beteg, azt mondja, hogy én nem fogom azokat a fájdalmakat kibírni. Én nem mondom, hogy minden hitetlen öngyilkos lesz, de ez a gondolat foglalkoztatja, hogy nem érdemes akkor tovább élni. Vagy akármilyen nehézségbe belekerül, felmondja az idegrendszere a szolgálatot, beleőrül, kapkod fűhözfához, mi ne tegyük ezt. Azt mondja az Ige, hogy ami tűz támadt, ne rémüljünk meg, ez csak a próba miatt van.
Mi lesz a következménye? Azt olvastuk az Igében, hogy a három ifjúnak sem a ruhája nem égett meg, sem el nem változott, de még a tűz szaga sem járta át. Valami mégis leégett róluk: a kötelek. Minden próba tüzében ez van, ha vannak még megkötözöttségeink, ha még köt bennünket valami, vagy valaki. Például: kötnek olyan lelki kötelek a szeretteinkhez, és az Úr már talán sokszor kérte, hogy aki jobban szereti, az nem méltó énhozzám, és én azt mondtam, hogy nem tudom, Uram, nem tudom a szívemből ezt a kötődést, ezt a szeretetet kivetni. Nos, azt mondja az Úr, jól van, majd belemész egy olyan próbába, amikor abban, akit én annyira szerettem, és annyira szerettem, jót csalódok, de jó nagyot csalódok, úgy, hogy facsarja a szívemet, mindjárt elszakad a kötelék. Akkor már nem lesz többé probléma, hogy kit szeretek jobban. Ilyen kötelékre gondolok. És nem három embert látott ott a király, hanem négyet. A negyediknek az ábrázata olyan volt, mint Isten Fiáé. Az Úr Jézus azt mondta, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. Ez igaz mindig, akkor is, ha nem vagyunk próbában, Ő velünk van, de amikor egy hívő ember belekerül egy nehézségbe, akkor érzékelhetően, szemmel láthatóan, tapinthatóan velünk van az Úr. Szoktak bizonyságot tenni, hogy amikor valaki kikerül a próbából, olyan közel volt hozzám az Úr, és ez is egy nagy áldása a próbának. Leégnek a kötelékek, ez az egyik áldása, és látszik, a többiek is látják, hogy velünk van az Úr. Van még egy áldása, ami majd a jövőben mutatkozik meg. Azt írja itt Péter, hogy majd az Ő megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Pál apostol meg azt írja, hogy mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy, örök dicsőséget szerez nekünk. Másik helyen mondja: ha Vele együtt szenvedünk, hogy Vele együtt is dicsőüljünk meg. A földi szenvedés az örökkévalósághoz mérten kevés és könnyű, egy olyan nagy áldása lesz, hogy Istennél az örökkévalóságban ezért igen-igen nagy dicsőség jár nekünk. Befejezés Nos, ezért ne rémüljünk meg a szenvedéstől, sőt, amennyiben részünk van benne, legyünk háládatosak, és becsüljük meg, mert csak addig van próba, addig van szenvedés, amíg itt vagyunk. Céllal van, hogy nekünk Isten dicsőséget adhasson, és az Ő neve is megdicsőüljön! Ámen. Derecske, 1999. szeptember 5.
