Dagine Simovics Andrea

Name: Order:

Dagine Simovics Andrea 17069897

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.

J. Kenner: BŰVÖS RABSÁG

Fordította SZILÁGYINÉ MÁRTON ADNREA

J. Kenner: BŰVÖS RABSÁG ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű J. Kenner: Take me Copyright © 2013 by Julie Kenner Részlet a Kínzó vágyból, Copyright © 2014 by Julie Kenner Hungarian translation © Szilágyiné Márton Andrea, 2014 This translation is published by arrangement with Bantam Books, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc. Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4–8. Tel.: 1-235-5020 www.athenaeum.hu www.facebook.com/athenaeumkiado [email protected] Szerkesztette: Kónya Orsolya Műszaki vezető: Rácz Julianna Borítóterv: Földi Andrea ISBN 978-963-293-351-1

Első fejezet Fehér Körülvesz a fehérség. Lágy és hullámzó. Puha és gyengéd. Egy szobában állok, bár sem ablakot, sem falakat nem látok. Csak az anyag végtelen hullámzását. A selyem érzéki simogatását a testemen, ahogy végighaladok a függönyök között, amelyek betöltik az előttem tátongó teret. Több száz, talán több ezer is van. Gyönyörűek. Tökéletesek. Én pedig nem félek. Ellenkezőleg, tökéletesen nyugodt vagyok. Ahogy haladok előre, meztelen lábam lágyan érinti a hűvös padlót, és rájövök, hogy valamilyen fény felé tartok. A fény átvilágít az áttetsző drapériák között, amelyek elhaladtomban megrezzennek – mintha az óceán szellője simogatná őket. Tudom, hogy valami – valaki – felé tartok, és érzem, ahogy felbuzog bennem az öröm. Ő van ott. Valahol az érzékiség erdeje mögött ott van. Valahol a fényben. Damien. Meggyorsítom a lépteimet, pulzusom szaporább lesz, ahogy egyre gyorsabban haladok. Kétségbeesetten vágyom rá, hogy lássam. Hogy érezzem ujját a bőrömön, amely olyan lágy, mint a függönyök érintése a testemen. Azonban bár előresietek, láthatóan egyáltalán nem haladok, és most a függönyök lágy suttogása fenyegetővé válik. Mintha utánam nyúlnának, megragadnának, visszahúznának. Pánik zubog fel bennem: muszáj, hogy odaérjek hozzá. Látnom kell, meg kell érintenem, és mégis: bármennyire is igyekszem, egyáltalán nem jutok előre. Egy helyben ragadtam, és ami egy pillanattal ezelőtt a mennybe hívogató függönynek tetszett, az most csapdának, trükknek, borzalmas rémálomnak tűnik. Rémálom. Pulzusom szaporább lesz, ahogy feldereng előttem az igazság. Nem egy szobában vagyok, hanem egy ágyban. Nem szaladok, hanem alszom.

Ez egy álom, egy álom, csak egy álom. De olyan álom, amiből láthatóan nem tudok felébredni, pedig most már gyorsabban haladok, átnyomakodom az elátkozott függönyök között, mert biztos vagyok benne – azzal a bizonyossággal, amely csak az álmok világában létezik –, hogy ha át tudok jutni rajtuk, akkor szabad leszek. Akkor felébredek. És ismét biztonságban leszek Damien karjaiban. De nem tudok átjutni. Bár ököllel ütöm és csapkodom szét a gézszerű selymet – bár futok és futok, amíg azt nem érzem, hogy tüdőm kiszakad a megerőltetéstől –, nem tudok előrébb jutni annál, mint ahol most vagyok, és összeesem, legyőzötten, a hűvös földre omlok, szoknyám virágszirom felhőként hömpölyög körülöttem. Tétován megsimogatom az anyagot. Amíg szaladtam, nem döbbentem rá, hogy egy ruha van rajtam, de ez egy álom, és több eszem van annál, mint hogy túlságosan mélyen eltűnődjek a valóság eme változatának különös paraméterein. Inkább arra összpontosítok, hogy összeszedjem magam. Hogy nyugodt maradjak. Mélyeket lélegezzek. Már nem haladok előre, és ez jó, mert most, hogy megálltam, a függönyök elhúzódnak, gyengéden végigsuhannak a padlón, hogy aztán a vizet érintő vattacukorként eltűnjenek, amíg semmi nem marad, csupán én és ez a szoba a fehér falakkal, amelyek összezárulnak körülöttem, minden egyes levegővételemmel egyre jobban közelednek és közelednek. Mellkasom szorít, és ahogy lenézek, rájövök, hogy kezem ökölbe szorul a selyemruha anyagán. A ruha szegélyénél apró, arany és sárga virágokat hímeztek a fehér selyemre, és a virágokon élénken csillogó, fehér gyöngyberakás van, amely most keménynek érződik az érintésem nyomán. Lepillantok a szoros pruszlikra, a selyem tökéletességére, a gyengéden nyomó fűzőre. A menyasszonyi ruhám van rajtam, és egy pillanatra megsimogat a valóság. Damien, jut eszembe megint. Nincs mellettem, de tudom, hogy itt van velem. Ez a férfi – ez a hihetetlen férfi, aki hamarosan a férjem lesz. A gondolattól is megnyugszom, és könnyebben tudok lélegezni. Továbbmehetek, megmozdulhatok. Felállhatok, elindulhatok és elhagyhatom ezt a szobát. Damien karjaiba rohanhatok. Pontosan ezt teszem, áttéve a súlypontomat, hogy fel tudjak állni. Ekkor látom meg a foltot.

Rózsaszín folt emelkedik ki a szoknyarész tiszta fehérségéből. Olyan halvány, hogy először azt hiszem, a fény játszik velem. De aztán a szín elmélyül, rózsaszínből vörös lesz, ahogy szétterjed, bemocskolva gyönyörű ruhám tisztaságát. Vér. Most már rémülten próbálok visszafelé rohanni, mintha valahogy meg tudnék szökni a folt elől, annak ellenére, hogy rajtam van. De természetesen nincs menekvés, körmömmel tépem a szoknyát, megpróbálom felhúzni, és alánézni. Kétségbeesetten igyekszem meglelni a vér forrását. De nem megy. Túlságosan is síkosak az ujjaim. Vörösek, nedvesek, foltosak. Beletörlöm őket a szoknyába, próbálom letisztogatni őket. Kapkodva szedem a levegőt, pulzusom olyan hangosan dobol a fülemben, hogy semmit nem hallok, csak vérem dühödt nyargalását az ereimben. Ugyanazt a vért, amely betakar, amely kiszökik belőlem. Ne, ne, jaj, Istenem, ne. De így van – biztos vagyok benne. A szoknyán levő vér az enyém. Egyetlen végső, kétségbeesett mozdulattal felhúzom az anyagot, addig rángatom a selymet, a szatént és a csipkét, míg a csípőm köré nem kerül és látom a lábamat – a meztelen lábamat, amely vértől iszamós. Zajt hallok – valaki levegőért kapkod. A hang belőlem jön, dörgölni kezdem a vért, keresem a forrását. Térdelek, combjaimat szorosan összezárom, de most széttárom őket és meglátom a hegeket, amelyek annyi év után is ott vannak belső combom lágy bőrén. Az önkezem ejtette sebek, amelyeket egy erősen megmarkolt pengével ejtettem magamon. Emlékszem az első bemetszés édes élességére. A dicsőséges forróságra, amikor az acél behatol a húsba. A megkönnyebbülésre, amely a fájdalommal együtt elönt, mint amikor a teáskanna végre fütyülni kezd, ahogy kiengedi a gőzt. Emlékszem a fájdalomra, de már nincs szükségem rá. Ezt mondogatom magamnak. Nincs szükségem a sebekre, nem kell a fájdalom. Többé nem kell megvágnom magam. Már jobban vagyok. Itt van Damien, aki magához szorít. Aki által egyben vagyok, önmagam vagyok, egész vagyok.

De nem lehet tagadni a vér meglétét. És ahogy lenézek a nyílt sebre – a nyers, cafatos húsra, a körülöttem tócsába gyűlő vérre, amely olyan ragacsos és úgy bűzlik –, érzem, hogy mellkasom összeszorul, és fájni kezd a torkom. Aztán végül meghallom a saját sikolyomat.

Második fejezet Damien karjai között ébredek, torkom fáj a borzalmas sikolytól, ami kiszakadt belőlem. Arcom nekinyomom meztelen mellkasának és zokogok, a levegőt kapkodva, nagyokat nyeldekelve veszem. Keze a vállamat simogatja, a mozdulat egyszerre erős és megnyugtató, birtokló és védelmező. A nevemet mondogatja – Nikki, Nikki, csss, semmi baj, kicsim, semmi baj –, de csak azt hallom, hogy biztonságban vagyok. Hogy szeretnek. Hogy az övé vagyok. Könnyeim lassabban folynak és mélyet lélegzek. Az érintésére koncentrálok. A hangjára. Az illatára, amely szexi, ismerős és kétségbeejtően férfias. A kis dolgokra összpontosítok, amikből apránként összeáll az a férfi, akit szeretek. Azokra, amik miatt ő ő lesz, azokra, amelyek megadják neki azt a hatalmat, hogy képes legyen lenyugtatni engem. Hogy szembe tudjak nézni a démonaimmal és elzavarhassam őket. Ez a férfi egy csoda, és a világ legnagyobb csodája az, hogy ő az enyém. Kinyitom a szemem, hátradőlök, és felnézek. Annak ellenére, hogy nemrég riadt fel álmából, kivételesen gyönyörű, én pedig magamba szívom a látványát, hagyom, hogy ennek a férfinak a szépsége megnyugtassa viharvert lelkemet. Lélegzetem eláll, ahogy belenézek a szemébe: abba a mágikus, kétféle színű szemébe, amelyben olyan sok minden tükröződik – szenvedély, aggodalom, eltökéltség. És mindenekfelett szerelem. – Damien – suttogom, és ő egy halvány mosollyal jutalmaz meg. – Hát itt vagy. – Gyengéden megcirógatja az arcomat, félresimítja a hajamat. – Akarsz beszélni róla? Megrázom a fejem, de még így is hallom, ahogy kiszalad a számon egyetlen szó: – Vér. Azonnal látom, hogy a szemében aggodalom villan. – Csak álom volt – mondom, de nem hiszem el teljesen. – Nem álom – javít ki. – Rémálom. És nem ez az első. – Nem – ismerem be. Amikor elkezdődtek a rémálmok, nem is igazán rémálmok voltak. Csak kellemetlen érzésem volt, amikor felébredtem. Mostanában dobogó

szívvel riadok fel éjszakánként, hajam izzadságtól nedvesen tapad rám. Azonban ez volt az első olyan álom, amiben vér szerepelt. Még jobban feljebb tornászom magam, felülök és felhúzom magamra a lepedőt, mintha az is védelmet nyújtana a rémálmoktól. Összefonom az ujjaim Damienéivel, és lábunk még mindig összeér. Nem akarok az álmokra gondolni, de ha muszáj, akkor szükségem van arra, hogy körülvegyen Damien érintése. – Megvágtad? Megrázom a fejem. – Nem. De… de álmomban biztosan megvágtam. Mert a lábamon nem hegek voltak, hanem sebek. Nyílt sebek. És mindenütt vér volt és… Egy csókkal hallgattat el, amely olyan mély, erős és követelődző, hogy elengedem magamtól a fájdalmat. Agyamat olyan vad forrósággal tölti el, amely mindent elpusztít, kivéve Nikkit és Damient – és azt a szenvedélyt, amely mindig ott fortyog közöttünk, és amely a legkisebb ingerre kis kitörni kész. Készen áll felégetni bármit, ami fenyegeti azt az életet, amit mi ketten együtt felépítünk – legyenek az akár a múltunk kísértetei vagy a jövőtől való félelem. A jövőtől való félelmem? Forgatom a szavakat a fejemben, és mély megdöbbenéssel jövök rá, hogy bennük rejlik az igazság súlya. A felismerés megbénít, mert nem félek attól, hogy Mrs. Damien Stark legyek. Ellenkezőleg, azt gondolom, hogy a világon semmi nem rémít meg kevésbé, mint az, hogy Damien felesége leszek. Ez a feladatom, a dolgom, hogy az legyek, és ebben soha nem vagyok biztosabb annál, mint amikor a karjaiban vagyok. Ez lenne a baj? Félek az időtől, ami a jelen és a között eltelik, hogy „Akarod-e ezt a férfit hites férjedül?” Hüvelykujja gyengéden megsimogatja alsó ajkamat, és látom a mindentudó csillogást a szemében. – Mondd el – mondja visszautasítást nem tűrő hangon. – Talán csak rossz ómen – suttogom. – Mármint az álmok. – A szavak bután hangzanak, de ki kell mondanom őket. Nem tudom magamban tartani a félelmemet. Akkor nem, amikor biztos vagyok benne, hogy Damien képes megsemmisíteni. – Ómen? – ismétli. – Baljós előjel?

Bólintok. – Minek az előjelei? – Felhúzza a szemöldökét. – Annak, hogy nem kellene összeházasodnunk? Hallom hangjában az ugratást, de válaszom egyszerre támadó és határozott. – Egek, dehogy! – Hogy bántani foglak? – Soha nem tudsz bántani – mondom. – Nem úgy, ahogy te gondolod. – Mindketten tudjuk, hogy voltak időszakok, amikor szükségem volt a fájdalomra – amikor megint pengét emeltem volna a húsomhoz, ha Damien nincs ott. De most itt van, és most csak rá van szükségem. – Hát akkor? – kérdezi halkan, és összefont kezünket az ajkához emeli. Lágyan végigcsókolja az ujjperceimet, és az édes érzés elvonja a figyelmemet. – Nem tudom. – Én tudom – mondja, és olyan bizonyosság van a hangjában, hogy máris nyugodtabb vagyok. – Menyasszony vagy, Nikki. Ideges vagy. – Játékos csókot nyom az orrom hegyére. – Jogod van idegesnek lenni. – Nem – rázom meg a fejem. – Nem, ez nem… – De nem folyatom. Mert az igazság az, hogy lehet, hogy igaza van. A menyasszonyok szokásos pánikja? Ilyen egyszerű lenne az egész? – De nincs miért idegesnek lenned – mondja, és keze a vállamra simul, gyengéden végigcsúsztatja tenyerét a karomon, így a vékony lepedő lehullik. Meztelen vagyok, és megborzongok. Nem a hűvös levegőtől, hanem a Damien szemében látott vágytól. Attól, amelynek olyan boldogan vetem alá magam. – Mit is mondanak a házasságról? Hogy a menyasszony és a vőlegény egy test, egy lélek lesz? – Ujja gyengéden végigsiklik a kulcscsontomon, majd lassan, egészen könnyed érintéssel elérkezik a mellemhez. – Ez nem igaz kettőnkre, szívem. Nem igaz azért, mert már egyek vagyunk, te meg én, és ez az esküvő pusztán formalitás. – Igen – mondom, vagy inkább csak pihegem. Kezébe fogja a mellemet, és hüvelykujja végigfut kemény, álló mellbimbómon. Érintése olyan lágy, és mégis végigvisszhangzik egész testemen az egyszerű mozdulat, amely során hús érintkezik hússal, de mégsem egyszerű, mert olyan erő van benne, hogy képes elpusztítani. Széttépni és újra összerakni.

Megadva és várakozva lehunyom a szemem, majd hátradőlök, miközben Damien lefektet az ágyra. Elhúzza a lepedőt, meztelen vagyok, majd érzem, ahogy megmozdul az ágy, amint rám telepedik. Meztelen, és forró, vágyakozó erekciójának kemény acélja combomnak nyomódik. Odanyúlok, és kezembe fogom feszes fenekét. Nincs még bennem – még csak nem is simogatja a vaginámat –, és mégis elborít az érzés, izmaim összerándulnak az iránta érzett vágytól, csípőm szégyentelenül tekereg. – Damien – mormolom, majd kinyitom a szemem, és meglátom, hogy ott van fölöttem. Tekintete ellágyul, ahogy az arcomat fürkészi. – Nem – mondja Damien. – Hunyd le a szemed. Hadd ajándékozzalak meg. Hadd mutassam meg, mennyire jól ismerlek. Hogy milyen mélyen ismerem a testedet. Mert nemcsak a tiéd – hanem az enyém is. És szeretném megmutatni, hogy milyen jól – és milyen nagyon alaposan – vigyázok arra, ami az enyém. – Nem gondolod, hogy ezt már tudom? Nem szavakkal válaszol – ajkával gyengéden végigsimít az enyémen, és én csak erre várok. Lassan végigcsókolja a nyakam ívét, majd még lejjebb megy, amíg a szája keményen össze nem zárul a mellemen. Mellbimbóm máris kemény, ágaskodik, nagyon érzékeny, ő pedig lassan húzogatja a fogával. Hátam ívbe feszül, ahogy apró lökések hullámoznak végig rajtam, amelyek forró lávaként gyűlnek össze méhemben. Hüvelyem izmai vágyakozással rándulnak össze. Azt akarom, hogy bennem legyen – kétségbeesetten akarom. De még csak meg sem érint ott. Nem érint meg, csak a mellemen, ahol szív és harap, kóstolgat és incselkedik. Mindent kiradíroz – gondolatokat, félelmeket, aggodalmakat –, amíg a gyönyör olyan pontjára nem visz el, amely teljesen betölt, belülről kábít el, felizzik és lángol, amíg biztos nem vagyok benne, hogy egyszerűen attól el fogok élvezni, hogy a szája ott mozog a mellemen. Lassan – fájdalmasan lassan – elveszi a száját a mellemről, és végigcsókolja a hasamat. Elidőzik a köldökömnél, nyelve incselkedik velem, az érintés szinte már csiklandozó, de sokkal érzékibb. Egyik kezét a derekam alá teszi, én pedig ívbe feszülök, miközben gyengéden harapdál, apró fognyomokat hagy hasam puha bőrén. Leszállt az ágyról, lábaim pedig széttárultak. Közéjük térdel, de nem nyúl a vaginámhoz. Még csak a combjaimat sem simogatja. Egyik keze a hátam mögött

van, a másik pedig a csípőm mellett, a matracon, hogy egyensúlyozzon. De árad belőle a forróság, és a combjaim és a résem alkotta háromszög is lángol. Maga vagyok a kívánás, a vágy, az akarat. És Damien még most sem akar kielégíteni. Elégedett az ingerléssel és a kínzással, és ahogy nyelve hegyével lassan körülnyalja a köldökömet, felnyögök a gyönyörtől és a tehetetlenségtől. – Ez tetszik? – kérdezi. – Igen – mormolom. – Nekem is. – Hangja halk és áhítatos. – Vattacukorízed van. – A vattacukor nem tesz jót neked – tréfálkozom vele. – Ez esetben – mondja Damien mély hangú morgással – szeretem azt, ami nem tesz jót nekem. – Én is – suttogom, és csípőm kimondatlan követelőzéssel emelkedik fel. – De Damien… – Többet akarsz – mondja, mintegy befejezi a gondolatomat. Megcsókolja szeméremcsontom legfelső részét, majd ajka a csípőcsontomra vándorol, követve a combjaim találkozásáig. – Igen, ó, istenem, igen. – És ha még tovább akarlak kóstolgatni? Ha csókolni, szívogatni és ingerelni akarom a tested minden négyzetcentiméterét? Ha teljesen ki akarlak élvezni, mielőtt mélyen beléd hatolok? Mielőtt együtt elvesznénk? Mielőtt megengedem, hogy elélvezz? Felemelkedik, majd fölém hajol, olyan közel, hogy biztos vagyok benne, hogy megcsókol, olyan közel, hogy szinte ugyanazt a levegőt szívjuk be. Majd elhúzódik, ajkát a halántékomhoz teszi. Könnyedén súrolja a bőrömet, majd így szól: – Mindig többet adok neked, kicsim, de először azt akarom, hogy készen állj, azt akarom, hogy forró legyél és kétségbeesett. – Az vagyok. – Nehezen buknak ki belőlem a szavak, és ahogy Damien elhúzódik, látom, hogy önelégült mosolyra húzódik a szája. – Így van – mondja. – De többet akartál. És ezt a követelést, drága Nikkim, mindig boldogan elégítem ki. A kérdés az: miből akarsz többet? – Szája összezárul a mellemen, és felkiáltok, ahogy a mellbimbómba harap. – A fájdalomból?

Képtelen vagyok válaszolni, testem reszket az erotikus vihartól, amit ő idéz fel bennem. – A gyönyörből? – kérdezi. Lejjebb csúszik a testemen, és most bőre bőrt érint, amelytől a bennem szunnyadó parázs vad lobot vet. Ajka a mellem között halad, majd lejjebb megy, amíg el nem éri a csiklómat. Gyengéden ráfúj, miközben tenyerét szilárdan a belső combomra helyezi és szélesre tárja. Elveszi egyik kezét, majd lágyan végigsimít nedves, forró résemen. Megremegek, úgy érzem, ha még egyszer rám fúj, elélvezek. – A várakozásból? – Aztán ajka ismét elindul, végigmegy a lábamon, a belső combomon levő hegeken, a térdem hátsó részén addig a bizonyos érzékeny pontig. El vagyok veszve, teljesen elolvadok. Ő irányít, ő parancsol, én pedig nem tehetek mást, mint magamba szívom azt a gyönyört, amivel bombáz. Folytatja útját, lejjebb megy, amíg eléri a bokámat, aztán pedig a lábfejemet. Ujjhegyével végigsimítja saroktól lábujjig, és lábam válaszul ívben behajlik, a hátammal egyetemben. A hüvelyem vágyakozva összerándul. Megdöbbent, hogy így reagálok egy egyszerű érintésre a lábamon. De hogyan is döbbenthet meg az, hogy miként reagálok Damienre? Sehogy. Csak megadni tudom magam neki, és persze Damien végig csak ezt akarta. Elrángatni engem önmagamtól és elvinni arra a helyre, amin osztozunk, oda, ahol csak Nikki és Damien van, és a gyönyör, amit egymásban meglelünk. Még nem végzett velem, és lassan felfelé végigcsókolja a lábamat, amíg nem tekergőzöm, csípőm vonaglik a gyönyörtől és a vágytól. Többet akarok. Mindent akarok. És csodák csodájára Damien végre megadja nekem. Nyelve gyengéden végigsiklik a csiklómon, apró érintésekkel, de olyan alaposan felkészített, hogy felrobbanok, a kezem és a lábujjaim végében is érzem a rajtam áthaladó, áthömpölygő hullámokat. Apró érintés, igen, de csak a kezdet. Szája összezárul a csiklómon, szívja és ingerkedik vele. Olyan szélesre tárja a lábaimat, hogy mozdulni sem tudok. Nem nyugszik, addig növeli orgazmusomat, amíg a gyönyör mögött már megjelenik a kín, amíg teljesen ki nem tárom magam, vágyakozva, kétségbeesetten várva, hogy jöjjön el velem arra a helyre, hogy keressen meg a csillagok között. – Most, Damien. Azt akarom, hogy most hatolj belém.

Most hála istennek nem habozik, de nem is gyengéd. Térden áll és az oldalamra fordít. Ránehezedik az egyik lábamra, de a másikat a csípője köré fonja, és kezével szilárdan megtart a külső combomon. Másik keze a fenekemet markolja, de néha lecsúszik, hogy az ánuszomat izgassa, ahogy mélyen belehatol a pinámba. Ilyen testhelyzetben még soha nem tett magáévá, és az érzés, hogy a lábam ollóként összezárul, keze és farka intim érintése a testemen, az, ahogy mögöttem térdel, teste olyan merev, akár a farka, miközben én tehetetlenül fekszem, akár egy Vesta-szűz, hihetetlenül izgató, és ahogy mozog bennem, érzem, hogy ismét felzubog bennem az orgazmus. Behunyom a szemem, hagyom, hogy az érzések átáramoljanak rajtam és körülvegyenek. Varázslatos, hogy ennyire megnyílok Damien előtt. Hogy ennyire egy vagyok vele. Egy vagyok. A szexben, az életben, a házasságban. Megborzongok, és hallom, ahogy Damien felnyög, amint hüvelyizmaim megfeszülnek körülötte, egyre mélyebben és mélyebben magamba húzva őt. – Ez az, kicsim. Nyisd ki a szemed. Kinyitom, és azt látom, hogy nem engem néz, hanem azt a pontot, ahol a testünk találkozik. Nézem az arcát – látom, ahogy felgyülemlik benne a szenvedély –, és amikor belenéz a szemembe, a vihartól, amit a tekintetében látok, szinte elélvezek. A rajtam átiramodó hullámok ütemében lélegzem. Ugyanazt a gyönyört látom az arcán, ugyanaz a forróság hevít, amit az ő szemében is látok. A forróság, amely elemészt. Amely szétszaggat. Amely, azt hiszem, mindkettőnket megreszkettet, ahogy elérem a csúcspontot, és hátam ívbe feszül, testemet Damien teste tartja lent és a vaginám egyre jobban és jobban összeszorul körülötte, előidézve saját, fantasztikus elélvezését. A valóság lassan tér vissza, ahogyan a csillagok jelennek meg a sötét égen. Egy pillanatig eltűnődöm, elolvadtam-e, de ez csak az a bénító érzés, amely a színtiszta gyönyörből jövő megkönnyebbüléstől van. Damien kihúzza magát, én pedig siratom a veszteséget, legalábbis addig, amíg mellém nem fekszik, kezünk-lábunk összegabalyodik, arcunk szinte összeér. – Köszönöm – mormolom. – Mit? – Hogy elvontad a figyelmemet. A rémálmaimról.

Felnevet. – Nem tudtam, hogy ennyire átlátszó voltam. – Csak nekem. Mint mondtad, ismerjük egymást. Megcsókolja az orrom hegyét. – Nincs miért idegesnek lenned. Bólintok, de a helyzet az, hogy téved. Ezt most már látom. Azt akarom, hogy az esküvőnk a világunk tükörképe legyen. Annak külső megjelenése, ami mi ketten együtt vagyunk. Szépség, kecsesség és valami különleges és egyedi. Akarom miatta. Miattunk. És az egész rohadt világ miatt. És igen, ideges vagyok. – Azt akarom, hogy az esküvő tökéletes legyen – ismerem be. – Az lesz – nyugtat meg. – Hogy is ne lenne az? Mert, történjen bármi, az esküvőnek az lesz a vége, hogy a feleségem leszel. És ez, drága Nikki, az egyetlen, ami számít. Lágyan szájon csókolom, mert igaza van. Tudom, hogy igaza van. De azt is tudom, hogy megfeledkezik a tortáról, a ruháról, a zenekarról, a fotósról, a sátrakról, az asztalokról, a pezsgőről és minden másról. Férfiak, gondolom, aztán közelebb húzódom, és vonakodva elismerem, hogy legalább ma éjszakára elvonta a figyelmemet. Mert ma éjszaka csak ez az ember fontos, aki hamarosan a férjem lesz – és aki már az életemet jelenti.

Harmadik fejezet Amikor felébredek, az ágy üres és frissen sült szalonna illatát érzem. Oldalt fordulok az éjjeliszekrényen levő telefonomhoz, és rápillantok. Még hat óra sincs. Felnyögök és visszazuhanok a párnára, de nem igazán akarok visszaaludni. Damient akarom. Kibújok az ágyból, majd fogom az ujjatlan felsőt és a jóganadrágot, amit egy közeli karosszéken hagytam. Mezítláb kimegyek a hálóból és megteszem a rövid távolságot a folyosón a második emeleti konyha felé. Damien malibui házában vagyunk, és az óceánra nyíló, az egész falat beborító ablaksor nyitva van, szélesre tárva, hogy beengedje a szellőt. Az óceán illata összekeveredik a reggeli illatával, és mélyet lélegzek, rájövök, hogy elégedett vagyok. Bármilyen démonok is bántottak az éjjel, Damien hatásosan elűzte őket. Az ablakok felé pillantok, majd ki, az elsötétült Csendes-óceánra. A halványuló holdfényben a hullámok fehéren csillognak, ahogy megtörnek a parton. Gyönyörű, és a lényem egy része kisétálna a teraszra és kibámulna a morajló, habos vízre. De az óceán szirénhívogatása semmi ahhoz a vágyhoz képest, hogy Damient lássam, így elfordulok az ablaktól és egyenesen a konyhába megyek. A konyha nagyobb, mint a lakás, amin a legjobb barátnőmmel, Jamie-vel osztoztam, és nem is igazán ez a fő konyha a házban. Van még egy a földszinten, ami könnyedén kiszolgálhatna egy százasztalos éttermet. De ezt – a „kiskonyhát” – hozzátoldották ahhoz a szabad területhez, amely „szórakoztatási” funkciót lát el, és mivel a folyosó végén van, nem messze a hálónktól, Damiennel rákaptunk arra, hogy itt sütünk-főzünk és itt eszünk, ebben a kényelmesebb, kevésbé hivatalos helyiségben. Általában Lady Miau is csatlakozik hozzánk, a fehér, szőrpamacs jellegű macska, akinek akkor vettem át a felügyeletét, amikor Jamie elköltözött. Tudom, hogy Lady M-nek hiányzik Jamie, de élvezi, hogy szabadon rohangálhat ebben a hatalmas házban, és Gregory – az inas, komornyik és a ház körüli teendők megbízottja – rémesen elkényezteti. Nekidőlök a konyhát és a folyosót elválasztó pultnak. Damien a tűzhelynél áll és omlettet süt – mintha egy átlagos pasi lenne. Azonban Damien Starkban semmi átlagos nincs. Kecsességgel és hatalommal bír, szépséges és forróság veszi körül. Kivételes férfi és teljes mértékben rabul ejtett.

Jelenleg felsőteste meztelen, és önkéntelenül elakad a lélegzetem, ahogy tekintetem végigjárja hátának és szálkás, erős karjainak kidolgozott izmait. Damien első milliói nem az üzletből voltak, hanem eredeti karrierjéből, a teniszbajnoki címéből. Még most, évekkel később is egy élsportoló külseje és ereje van meg benne. Tekintetem elismerően lefelé vándorol. Egyszerű, szürke melegítőnadrág van rajta, amelynek dereka egészen keskeny csípőjére csúszott és kiemeli tökéletesen formált fenekét. Hozzám hasonlóan ő is mezítláb van. Fiatalnak, szexinek és imádni valónak tűnik. Mégis, laza külseje ellenére azért látom benne az igazgatót. A kőkemény üzletembert, aki iga alá hajtotta a világot, saját képére formálta, és közben egy vagyont keresett. Maga az erő és az irányítás. Engem pedig alázatossá tesz a tudat, hogy én vagyok az, amit a legtöbbre becsül, és hogy életem végéig mellette leszek. – Bámulsz – mondja, még mindig a tűzhelyet nézve. Boldogan elmosolyodok, mint egy gyerek. – Szeretem a szép dolgokat nézni. Most megfordul, szemét végigjártatja rajtam, kezdve a lábujjaimnál. – Ahogyan én is – mondja, amikor tekintete eléri az arcomat, és olyan tűz van a hangjában, hogy lábam elgyengül, a testem reszketni kezd a vágytól. Szája lassú, szexi mosolyra húzódik, és teljesen bizonyos vagyok benne, hogy mindjárt elolvadok. – Elrontottad a meglepetésemet – mondja, és a reggelizőasztal felé int, ahol egy tálca van, rajta üvegváza, benne egyetlen, vörös rózsa. – A reggelit az ágyban. – Mit szólnál ahhoz, ha együtt reggeliznénk az asztalnál? – Odalépek hozzá, majd megállok mellette és átkarolom a csípőjét. Gyengéden megcsókolom a vállát és beszívom tiszta, szappanos illatát. – Korai tárgyalás? – Damien ritkán szokott lustálkodni, de általában kilenc előtt nem jár be az irodába. Ehelyett otthonról dolgozik, majd a rövid edzés után lezuhanyozik és elindul a belvárosba. Úgy tűnik, ma szűkebb időintervallummal dolgozunk. – Nem korai – mondja. – De nem is helyben van. Tárgyalok Palm Springsben. A helikopter húsz perc múlva itt van értem. – Tárgyalok Svájcban – vágok vissza könnyedén, és hátralépek, hogy befejezhesse a reggelizőasztal előkészítését. – A gépem egy óra múlva itt van értem.

Szája vidáman megrezzen. Az omlett máris tányéron van, most pedig mellécsúsztatja

a

szalonnát.

Követem

az

asztalhoz,

töltök

magunknak

narancslevet és kávét, majd leülök vele szemben. Ölembe asztalkendőt helyezek, és rájövök, hogy vigyorgok, mint a vadalma. És ami a legjobb? Damien mosolya megegyezik az enyémmel. – Imádom ezt – mondom. – Közös reggeli. Háziasság. Jó érzés. Belekortyol a kávéjába, le nem veszi a szemét az arcomról, és egy pillanatig nincs más közöttünk, csak megelégedettség. Majd félrehajtja a fejét, és látom a szemében megfogalmazódó kérdést. Számíthattam volna rá. Damien nem menne el egy tárgyalásra úgy, hogy nem bizonyosodik meg arról, hogy jól vagyok. – Nem volt több árny ma reggel? – kérdi. – Nem – mondom az igazságnak megfelelően. – Jól vagyok. – Megkóstolom az omlettet, amin osztozunk, és eksztázisomban fészkelődni kezdek. Sok minden miatt vagyok mázlista, abban is, hogy a vőlegényem tud főzni. – Hogy is ne lennék jól, amikor így vigyázol rám? Ahogy azt reméltem, szavaim mosolyt csalnak az ajkára. De az aggodalom még mindig ott van a szemében, én pedig átnyúlok az asztal felett és megszorítom a kezét. – Komolyan – mondom határozottan. – Jól vagyok. Úgy van, ahogy mondtam – azt akarom, hogy ez az esküvő tökéletes legyen, ami ironikus, tekintve, hogy egész életemet azzal töltöttem, hogy meneküljek anyám azon terve elől, hogy Tökéletes Műanyag Nikkivé változtasson. – Azonnal megbánom, hogy az anyámra tereltem a gondolataimat. Miután évekig játszottam a jó és engedelmes kislányt, végre tudatosítottam magamban, hogy az anyám egy rohadt szemétláda – aki éppenséggel még a pasimat is megveti. Pokollá tette a gyerekkoromat, és bár teljesen felkészültem arra, hogy elismerjem a felelősséget a vagdosásaimért, nincs dilidoki a világon, aki ne értene egyet azzal, hogy ennek az adott bűnnek a kiváltó oka Elizabeth Fairchilddal és különféle neurózisaival és csípős megjegyzéseivel függ össze. – Te nem az anyád vagy – mondja Damien határozottan. – És nincs a világon menyasszony, aki ne olyan esküvőt akarna, amiről mindig is álmodott. – És a vőlegény? – kérdezem. – A vőlegény boldog, ha a menyasszony boldog. Boldog, ha kimondod az igent. És ha Mrs. Damien Starknak hívhat. És ha végre már ott leszünk a nászúton.

Mire befejezi, már nevetek. – Köszönöm. – Azt, hogy kibírom az esküvői idegbajodat? – Mindent. Feláll és újratölti a kávéscsészémet, mielőtt leszedné az asztalt. – Segíthetek még valamiben ma? – Nem. – Szombaton összeházasodunk – mondja, mintha ez újdonság lenne nekem, de a szavaktól megint elfog az elvileg nem létező esküvői izgalom. – Ha szükséged van Sylviára, csak szólj – mondja, rendkívül hatékony asszisztensére utalva. Megrázom a fejem és rávillantom tökéletes mosolyomat. – Köszönöm, de nincs. Minden megy a maga útján. – Sokat vállaltál – mondja. – Többet, mint kellett volna. Félrehajtom a fejem, de hallgatok. Ezt a beszélgetést már lefolytattuk, és nem akarom újrakezdeni. A lánykérés után egy hónapot utazgattunk Európában, és amíg ott voltunk, azt javasolta, hogy egyszerűen házasodjunk össze ott. Egy hegycsúcson vagy a Côte d’Azur tengerpartján. Az Államokba már Mr. és Mrs. Damien Starkként térjünk vissza. Nemet mondtam. Nem akarok semmit jobban, mint Damien felesége lenni, de az igazság az, hogy a mesebeli esküvőre is vágyom. Én szeretnék lenni a fehér ruhás hercegnő, aki gyönyörű ruhájában elsétál az oltárig élete legkülönlegesebb napján. Sok mindenben nem értek egyet anyámmal, de emlékszem, hogy milyen gonddal készült ő és a nővérem Ashley esküvőjére. Nem kevés dolgot irigyeltem a nővéremtől, nem értettem, hogy neki is megvannak a saját démonjai, amikkel meg kell küzdenie, és amikor elsétált az oltárig a rózsaszirmos ösvényen, szemem könnyekkel telt meg és arra gondoltam: Egy napon. Egy napon megtalálom azt az embert, aki az oltárnál fog várni engem, szeretettel a szemében. És nem csak amiatt ragaszkodtam ahhoz, hogy várjunk még, mert álomesküvőre vágytam. Akár teszik, akár nem, Damien közismert ember, és tudtam, hogy a sajtó írni fog az esküvőnkről. Nem kell a legpuccosabbnak lennie – mi több, én azt akarom, hogy a tengerparton esküdjünk meg –, de ragaszkodtam hozzá, hogy

csodálatos ünnepség legyen. És mivel tudtam, hogy a paparazzók mindenre képesek lesznek, hogy fotókat szerezzenek, szerettem volna egy portrékkal és spontán pillanatokkal teli fényképgyűjteményt, amit mi válogatunk össze. Csodálatos képeket, amiket majd kiadunk a sajtónak, és amelyek reményeim szerint túlszárnyalják a bulvárlapokba belekerülőket. Azonban mindennél jobban szerettem volna azt, hogy a történet és a képek elfeledtessék azokat a borzalmakat, amiket csak pár hónapja írtak Damienről, amikor gyilkossággal vádolták meg. Arra vágytam, hogy életünk legszebb napja éles ellentétben álljon a legrosszabb napokkal, és győzedelmeskedjen felettük. Mindezt elmondtam Damiennek is, és bár tudtam, hogy teljesen nem ért egyet velem abban, hogy miért is van szükségem ilyen esküvőre, abban is biztos voltam, hogy megért. Ami engem illet, megértettem azon félelmét, hogy túl sokat vállaltam. De végül is a saját esküvőmről van szó. A rémálmok csak az én félelmeim, nem a valóságom. Elbírok velük, elbírok bármivel, ha a végeredmény az, hogy az oltár felé lépkedek, ahol Damien vár. – Minden remekül halad – mondom, hogy mindkettőnket megnyugtassam. – Ura vagyok a helyzetnek. Hidd el. – Találtál fotóst? – Tréfálsz? Persze. – Hazudok. És ez kockázatos, mert Damien mindenkinél jobban tud olvasni az arcomról. Kényszerítem magam, hogy ne fojtsam vissza a lélegzetem, amíg arra várok, hogy hátha rákérdez a részletekre – a névre, a stúdióra, az ajánlólevelekre. Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, mert az igazság az, hogy nem találtam fotóst, aki helyébe léphetne annak, akit Damien múlt héten kirúgott, miután megtudta, hogy a pasas titokban szerződést kötött, hogy jóváhagyás nélküli pillanatképeket ad el a TMZ-nek az esküvőről és a fogadásról. És nem ez az egyetlen gondunk. Tegnap tudtam meg, hogy a kiválasztott zenekar énekese úgy döntött, mindent hátrahagy és hazaköltözik Kanadába, ami azt jelentette, hogy zenekar nélkül maradtunk. Össze kell szednem magam, és találnom kell valakit – mégpedig gyorsan. És ahogy Damien olyan kedvesen emlékeztetett rá, az esküvő pár nap múlva itt van. De hé, nem mintha stresszelnék vagy ilyesmi.

Összevonom a szemöldököm, rájövök, hogy talán mégis van értelmes magyarázat a rémálmaimra. – Mi az? – kérdi Damien, és attól félek, hogy minden erőfeszítésem ellenére, amivel az esküvőtervezés ezen apróbb problémáit akarom eltitkolni előle, görcsös lesz az egész. – Semmi – mondom. – Csak eszembe jutott a teendőim hosszadalmas listája. Látom az arckifejezésén, hogy nem veszi be. De menyasszony vagyok, és mint a legtöbb vőlegény, Damien is tudja, hogy menyasszonyok esetében az áltanos hozzáállás a „vigyázz, törékeny”. – Ha esetleg elkerülte volna a figyelmed, van pénzünk arra, hogy segítséget fogadjunk fel. Használd ki, ha szükséged van rá. – Mire? Szerezzek egy esküvőszervezőt? – Megrázom a fejem. – Először is: túl közel van az esküvő. Másodszor, ahogy már többször is mondtam, én magam fogom csinálni. Azt akarom, hogy az esküvő a mi tükörképünk legyen, ne a legutóbbi esküvői divaté. – Ezt megértem – mondja –, de rettentő sokat vállaltál magadra. – Te is segítettél – válaszolom. Felnevet. – Már amennyire engedted. Megvonom a vállam. – Egy világegyetemet kell igazgatnod. Egyszerűen tény, hogy több időm van, mint Damiennek. Egyetlen kis üzletem van, amelynek pontosan egyetlen alkalmazottja van – én magam. Ő a Stark Internationalt vezeti, amelynek kábé annyi alkalmazottja van, mint egy fejlődő ország lakossága. Talán több is. És igen, elfoglalt vagyok az esküvő miatt, de ez részben azért van, mert Damien nem akart hosszú jegyességet. És mivel én sem gondoltam, hogy sokáig tudnék várni, boldogan belementem. Három hónap telt el a lánykérés óta, két hónap és huszonkilenc nap, mióta belevetettem magam a tervezésbe és az előkészületekbe, egyensúlyozva a szoftverfejlesztő cégem és az esküvő között. Büszke vagyok arra, amit összehoztam, és még büszkébb vagyok arra, hogy legnagyobb részét egyedül végeztem. A fenébe is, mégiscsak volt értelme az illemtanóráknak, amiket az anyám rám kényszerített. Képzeljék csak el…

Huncut mosolyt villantok rá. – Talán igazad van. Kicsit stresszes mindent ilyen gyorsan megszervezni, de igazából nagyon élvezem, ahogy kitalálom a tengerparti dekoráció részleteit, megszervezem a büfét és lassanként összeáll a kép. Szerintem pár hónappal toljuk el az esküvőt, hogy még könnyebb dolgom legyen. Szeme veszedelmesen összeszűkül. – Ez még viccnek is rossz. Csak akkor, ha azt akarod, hogy felkapjalak, feldobjalak a helikopterre és elszöktesselek Mexikóba. Ami amúgy szerintem fantasztikus ötlet. – Vegas egyszerűbb lenne – incselkedem. – Vegasban nincs tengerpart – mondja, és arca ellágyul. – Még ha el is rabollak, nem akarom megtagadni tőled a szörfözést vagy a naplementét. Felsóhajtok, és a karjaiba bújok. – Van fogalmad róla, hogy mennyire szeretlek? – Annyira, hogy hozzám jöjj – mondja. – És még egy kicsivel jobban. Karját a csípőmre teszi és közelebb húz, majd ajkával végigsimítja az enyémet. A csók lágyan kezdődik, szinte pihe-puha érintésként, játékként. De a kettőnk közti forróság nem tagadható, és nemsokára nyögdécselek, megnyitom előtte a szám, ajka keményen az enyémre nyomódik, birtokba vesz és kóstolgat. Közelebb húz magához, nevemet suttogja, és a köztünk mindig is égő parázs fellobban. Keze végigcsúszik a hátamon, majd becsusszan a felsőm alá. Bőrét érezni a bőrömön csodálatos, és gyönyörtől eltelve felsóhajtok, majd vágyakozva kapkodom a levegőt, amint azok a fürge ujjak benyúlnak a jóganadrágomba és megragadják a hátsómat. Közelebb húz, erekciója kemény és forró közöttünk, ujjai belém hatolnak. Folyékony tűz vagyok, és semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy meztelenre vetkőzzünk, és tegyen magáévá ott, a padlón. Szenvedély nyargal át rajtam, és esküszöm, érzem, hogy a ház vibrál körülöttünk. Egy pillanatba telik rájönnöm, hogy a vibrálás nem éppen a vágyam eredménye – hanem a helikopter érkezését jelzi, amely északról jön, hogy landoljon a leszállópályán, amit Damien építtetett a birtokon. Lihegve húzódom el. – Elkésik, Mr. Stark.

– Sajnos igazad van. – Megcsókolja a szám sarkát, és nyelvének nyomása ezen az érzékeny ponton majdnem olyan izgató, mint a hozzám nyomódó erekciója. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz velem jönni? – kérdezi. – Azt hiszem, a helikopterben még nem keféltelek meg. Felnevetek. – Rajta van a bakancslistámon – biztosítom róla. – De ma nem megy. Találkozom a cukrász hölggyel. – Nem rendes esküvői tortát szeretnék, hanem több emeletnyi cupcake-et, és csak a legfelső emelet lesz hagyományos torta cukormasszabevonattal. A cukrász, egy Sally Love nevű séf híresség, kivételes dizájnt tervezett minden egyes sütinek, és igazi virágokat fog belekomponálni az emeletekbe, így az egész egyszerre lesz elegáns és vidám. Nem szólva arról, hogy finom. Damiennel együtt választottuk ki a felső emelet ízét, és a cupcake-ek lehetséges ízeit is eldöntöttük. Ma a tíz döntősből választom ki a legjobb ötöt. – Szükséged van rám? – kérdezi Damien. – Mindig – mondom. – De ma a cukrászatban nem. Te megtetted a magadét, én már csak véglegesítem a cupcake-választást. – A kis sajttortáimat ki ne ejtsd – mondja. – Nem merném. – Jamie is veled megy? – Ma nem – mondom. – Legjobb barátnőm és volt lakótársam nemrég hazaköltözött Texasba, azon kifejezett céllal, hogy összeszedje magát. Három napja érkezett vissza, és eltökélte, hogy ő lesz a világ legjobb menyasszonyi tanúja – ami azt jelentette, hogy egy teljes órán át hallgattam a bocsánatkérését, hogy miért is nem tud eljönni ma velem a cukrászatba. – Este Oxnardba ment, és nem tudja, hogy mikor tud ma visszajönni. Pár éve ott játszott, és az igazgató, aki jó barátja, most reklámokban utazik és… – Vállat vonva elhallgatok, de biztos vagyok benne, hogy Damien megérti. –…Jamie még mindig szerződést szeretne kapni. – És ha kap? – kérdezi Damien. Ismét vállat vonok. Jó lenne, ha beválogatnák, de az is, hogy legyen egy kis ideje arra, hogy összeszedje magát. Hiányzik Jamie, de Hollywood nagyjából jól megrágta és kiköpte, és bár a legjobb barátnőm szeret úgy tenni, mintha kemény csaj lenne, aki mindent kibír, a laza szexistennő álcája mögött egy törékeny női szív dobog. És nem szeretném, ha ez a szív összetörne.

Damien megcsókolja a homlokomat. – Történjen bármi, ott vagy neki te. Ezzel máris lépéselőnyben van. Rámosolygok. – Visszajössz még ma este? – Csak későn – mondja, majd ujját végighúzza meztelen vállamon. – Ha alszol, felébresztelek. – Már alig várom – mondom, majd félrehajtom a fejem, hogy gyorsan szájon csókolhasson. – Jobb, ha felöltözik, Mr. Stark – mondom, majd a háló felé tolom. Rendkívül hamar visszatér, épp a mandzsettáját igazítja, ahogy lépked felém, majd megfogja a kezem és kihúz magával az erkélyre. Lemegyek vele a lépcsőn, és végighaladunk az ösvényen a helikopter-leszállópályáig. Megállunk a peremén, és utoljára gyengéden megcsókol. – A viszontlátásra, Miss Fairchild – mondja, de azt hallom ki belőle, hogy szeretlek. Figyelem, ahogy meggörnyed és a pörgő lapátok alatt elsiet, hogy felszálljon a helikopterre, amelynek oldalán SI felirat díszeleg. SI – Stark International. Elmosolyodom, arra gondolok, hogy az SU megfelelőbb lenne – Stark Univerzum. Vagy Stark Világ. Végül is Damien az egész világom. Eltakarom arcom a szél elől, majd nézem, a hogy a gép felemelkedik és elviszi tőlem Damient. Tudom, hogy ma este visszajön, de máris üresnek érzem magam. Azon gondolkozom, hogy felöltözzek-e, de inkább végigmegyek a kőlapos ösvényen, amely végighalad a birtokon, egészen a tengerpartig. Elsétálok a homokos fövenyen, elképzelem az esküvőmet. Napnyugtára terveztük, utána pedig buli lesz. Ahhoz képest, hogy kicsoda is Damien, a vendéglista meglehetősen rövid. Meghívtuk közös barátainkat, valamint a Stark International, a Stark Applied

Technology

és

a

többi

leányvállalat

néhány

kulcsfontosságú

alkalmazottját. Emellett Damien számos jótékonysági szervezetének néhány ösztöndíjasát is. Maga a szertartás egyszerű lesz és rövid, csak Damien, én, valamint a két tanú lesz jelen. Mivel apám évekkel ezelőtt otthagyott minket, nincs senki, aki elkísérjen az oltárig. Arra gondoltam, hogy megkérem egyik legjobb barátomat, Ollie-t, de annak ellenére, hogy Ollie és Damien fegyverszünetet kötött, nem akartam bármilyen drámát is megkockáztatni az esküvőm napján.

És biztos, hogy anyám nem kísér az oltárhoz. Hogy is adhatna ő férjhez, amikor az utóbbi éveimet azzal töltöttem, hogy menekültem előle? Még csak meg sem hívtam az esküvőmre. Ami azt jelenti, hogy nem fog egyik szülőm sem az oltárhoz kísérni. Úgyhogy egyedül lépkedek majd végig, a rózsaszirmok közepette, és az út végén a magas és elegáns Damien Stark fog várni. Megírtuk saját fogadalmainkat – amelyek rövidek és kedvesek –, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a szertarás lényege úgyis a veleje: Férjedül fogadod ezt a férfit? Feleségedül fogadod ezt a nőt? Igen, igen, Istenem, igen. A fogadás már más tészta – azt egész éjszakára szólóra terveztük. Talán még másnap is folytatódni fog. Miután Damien és én elindulunk a nászutunkra a megfelelő körbejárás, vegyülés és tortaevés után, Jamie veszi át az uralmat a malibui házban, és Ryan Hunter, valamint a Stark International biztonsági csapata segítségével ügyelni fog rá, hogy mindenkinek jusson hálóhely és mindenki épségben hazaérjen. Bár röviddel a fogadás kezdete után elindulunk a nászútra, a fogadás részletei okoztak eddig a legtöbb fejtörést. Rendeltem sátrakat, táncparkettet, lampionokat és fűtőberendezéseket. Lesz büfé, három bár és egy csoki szökőkút, ami Damien tanúja, gyerekkori barátja, Alaine Beauchene ajándéka. A zenei probléma egy kicsit nyomaszt, de összeszedtem magam, és eltökéltem, hogy megoldom, és azt mondogatom magamban, hogy a nap végére lesz zenekar és fotós is. Muszáj optimistának lennem. Ettől eltekintve már csak két nagyobb horderejű dolog van, amit el kell intézni és letárgyalni: a torta – amit pár óra múlva elintézek – és az utolsó ruhapróba. A ruha egy eredeti Phillipe Favreau, amit Párizsban vettünk, miután több órát beszélgettünk magával Phillipe-pel. Őrülten drága volt, de ahogy Damien eszembe juttatta, nincs értelme annak, hogy több millió dollárod van, ha nem élvezed ki. És tényleg beleszerettem a ruha szabásába. Phillipe személyesen rám szabja a ruhát, és a párizsi stúdiójából szállítják ide. Volt némi idegtépő várakozás, de biztosítottak róla, hogy minden a terv szerint halad, és a ruha holnap reggel megérkezik Phillipe Rodeo Drive-on levő butikjába. Legmegbízhatóbb társa fogja a szükséges utolsó simításokat elvégezni rajta holnap délután, és másnap reggel – pénteken – szállítja ki, hogy biztos, elzárt helyen legyen a malibui házban és engem menyasszonnyá avasson szombaton.

Mindent egybevetve a dolgok meglehetősen simán mentek, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Mit számít, ha van pár rémálmom? Mindegy, hamarosan itt az esküvőm, és nem vagyok hajlandó leállni. Mély levegőt veszek, magabiztos vagyok, beletapicskolok a hullámokba, így szétfröccsen a víz. Mrs. Damien Stark. Már alig várom. – Miss Fairchild! Felpillantok, és meglátom Tonyt, Damien egyik biztonsági emberét, aki lesiet a partra és felém igyekszik. – Mi a baj? – Elnézést, Miss Fairchild, próbáltam hívni telefonon, de nem vette fel. A telefonom, jut eszembe, az ágyam mellett van. – Mi a baj? – kérdezem rémülten. – Damiennel van baj? – Nem, nem, dehogyis. De van egy hölgy a kapunál – mondja, arra a kapura utalva, amit Damien helyeztetett el a birtok bejáratánál azután, hogy a paparazzók megkergültek a gyilkossági tárgyalás ideje alatt. – Általában elküldeném a hölgyet, és megkérném, hogy kérjen időpontot, de ilyen körülmények között… – Milyen körülmények között? – Miss Fairchild – mondja Tony –, a hölgy azt állítja, hogy az ön édesanyja.

Negyedik fejezet Az anyám. Szent isten, az anyám? Térdem elgyengül és kényszerítenem kell a karomat, hogy leengedve tartsam és ne nyúljak automatikusan Tony után. A tengerparton semmi nincs, amire rátámaszkodhatnék, és most támaszra van szükségem, így tökéletesen mozdulatlanul várok, mosolygok, és abban reménykedem, hogy Tony még nem ismer eléggé ahhoz, hogy megértse a tényt, hogy teljes mértékben, totálisan megrémültem. – Nem vártam, hogy idejön az anyám – nyögöm ki. – Texasban él. – Tudom, hogy Mrs. Fairchild nem az államban él. Megnéztem a személyi igazolványát. Elizabeth Regina Fairchild, dallasi a cím. Feltételezem, hogy az esküvőre érkezett. – Igen. Én csak… csak pénteken kellett volna érkeznie – hazudok. – Megpróbálok előkaparni egy vidám mosolyt, de attól tartok, hogy olyan, mintha egy alacsony költségvetésű halloween-thrillerből vágták volna be. – Jól van. Azt hiszem, szólok neki, hogy álljon be a házhoz. Kérem, csöngessen Gregorynak, és kérje meg, hogy a földszinti szalonba vezesse, addig én elszaladok átöltözni – teszem hozzá. – Hogyne, Miss Fairchild. – Ha észre is vette, hogy ideges vagyok, akkor vagy van olyan kedves, vagy van olyan jól képzett, hogy ne tegyen megjegyzést. Visszasietek az ösvényen, és felmegyek a második emeletre. Biztosra akarok menni, hogy nem találkozom anyámmal addig, amíg fel nem vagyok öltözve, kisminkelve, és elég üde nem vagyok ahhoz, hogy talán – talán – egy vagy két órát vár, és csak utána kezd csipkelődni. A hálószobámban felkapom az asztalról a telefonomat, és Damient ívom. Aztán kinyomom, mielőtt még átmenne a hívás. Leülök az ágy szélére, és mélyen beszívom a levegőt. Szívem vadul ver, mellkasom fáj, és olyan erővel szorítom a telefont, hogy bemélyedéseket hagy a tenyeremen. Bal kezem ökölbe szorul, és arra az érzésre koncentrálok, amit a tenyerembe maró körmeim nyújtanak. Elképzelem, hogy a körmeim átvágják a bőrt, és kicsordul a vérem. A fájdalomra összpontosítok – aztán megundorodom magamtól, a másik kezemmel nagy ívben áthajítom a telefont a szobán. Csörömpölve törik össze,

műanyag- és üvegdarabok röpködnek szerteszét és hevernek a padlón, hívogatva, incselkedve. Felállok, de nem indulok meg a szilánkok felé. Nem érek hozzájuk, még csak össze se söpröm őket. Túlságosan is csábítóak, és annak ellenére, hogy a Damiennel töltött hónapjaim során megerősödtem, nem bízom magamban. Most nem. Így nem, hogy Elizabeth Fairchild két emelettel lejjebb van, és vár, akárcsak egy pók, hogy rám támadjon, körbefonjon és kiszívja belőlem az életerőt. A francba. Az anyám. Az a nő, aki gyerekkoromban bezárt egy sötét, ablaktalan szobába, így nem tehettem mást, mint szépítő alvásba merültem. Aki olyan aprólékosan ellenőrizte, hogy mit eszem, hogy az egyetemig nem fogyasztottam szénhidrátot. Az a nő, aki a női tökéletességről alkotott képét olyan mélyen beleverte a lányai fejébe, hogy a nővérem öngyilkos lett, amikor a férje elhagyta, mert nyilván mint feleség kudarcot vallott. Az a nő, aki szerint bolond vagyok, hogy együtt vagyok Damiennel. Aki azt állítja, hogy amint elhagyom a tízmillió dolláros mérföldkövet, a férfiak nagyjából egyformák, és olyat kéne választanom, akinek kevésbé megterhelő a múltja. Az a nő, aki szerint tönkretettem a családot azzal, hogy akthoz álltam modellt. Aki ribancnak nevezett. Látni sem akartam. Mi több, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok-e úgy látni, hogy összeszedett tudok maradni. Szükségem volt Damienre – akartam Damient. Ő volt az erőm, a horgonyom. De Damien nem volt a városban, anyám pedig odalent várt. És bár tudom, hogy egyetlen telefonhívás kellene és egy órán belül visszajönne, nem tudtam rávenni magam, hogy kimenjek a konyhába, felemeljem a vezetékes telefont és felhívjam. Képes vagyok rá egyedül – muszáj. És Damien hangjával a fejemben tudtam, hogy túlélem. Legalábbis reméltem, hogy így lesz. – Odanézzenek! – Anyám feláll a fehér pamlagról, majd lesimítja szövetszoknyáját, mielőtt felém lépne, karját ölelésre tárja, és mindezt tetézi védjegyévé vált puszija, amit a levegőbe cuppant el. – Már kezdtem azt hinni, hogy végig egyedül

hagysz. – Könnyed hangon beszél, de én hallom a feddést a hangjában – társaság nélkül hagytam, és ezzel megszegtem az Elizabeth Fairchild-féle Háziasszonyok Kézikönyvének egyik legfontosabb szabályát. Nem válaszolok, csak mereven tűröm az ölelését. Eltelik egy pillanat, és úgy döntök, megerőltetem magam. Sután átkarolom, és kissé magamhoz szorítom. – Anya – mondom, majd elhallgatok. Mégis mit mondhatnék még? – Férjhez mész – mondja, és hangjában hallom a sóvárgást. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy mi volt az idejövetele indítéka. Azért van itt, mert tényleg meg akarja ünnepelni, hogy férjhez megyek? Ezt a lehetőséget nem igazán tudom megemészteni, és mégis, akaratom ellenére halvány reménysugár szikrázik fel bennem. Anyám hátralép, és tetőtől talpig végigmér. Lezuhanyoztam és átöltöztem, kisminkeltem magam és pontosan tudom, hogy mit lát, amikor rám néz. Szőke hajam még mindig rövid, bár megnőtt, mióta legutóbbi találkozásunk után fogtam az ollót és nagy tincsekben megnyirbáltam. Tetszik az új, vállig érő frizurám. Nemcsak jó érzés, hogy nem húz le a hajam súlya, de a fürtjeim rugalmasabbak és szépen keretezik az arcomat. Egyszerű szövetszoknya van rajtam, amely épp térd fölé ér, és fehér blúzom fölött egy barackszínű pulóver. Lábamon kedvenc, pántos szandálom. A nyolccentis sarok rettentően kényelmetlen egy olyan délutánhoz, amikor esküvői ügyek miatt rohangálok, de ez volt rajtam azon az estén, amikor hónapokkal ezelőtt Evelyn partiján megismerkedtem Damiennel, és ahogy pár perce ott álltam a szekrényem előtt, biztos voltam benne, hogy kell az a kis plusz, a cipő adta magabiztosság, hogy túléljem a találkozást az anyámmal. Az igazság az, hogy tudom, hogy jól festek. Nem lehet benevezni és megnyerni annyi szépségversenyt, mint amennyit én megnyertem, úgy, hogy az ember úgy tesz, mintha nem tudná, hogy milyen a külseje. Tárgyilagosan nézve csinos vagyok. Nem az a filmsztártípus – az Jamie –, de csinos vagyok, talán szép is, és tudom, hogy jó kiállásom van. Más körülmények között kiemelkednék, mert tudnám, hogy átmentem azok vizsgáján, akik vették a fáradságot, és alaposan végignéztek. De ezek nem átlagos körülmények, és hirtelen esetlen kamasznak érzem magam, aki kétségbeesetten vágyik anyja helyeslésére. És mit utálok a legjobban? Azt a lágy tekintetet a szemében, másodpercekkel a csapás előtt.

Hirtelen tört rám, és nem tudom, mit várjak tőle. Védekezőképességem a béka feneke alatt van, és csak a szeretetében reménykedem, mint valami eltévedt kiskutya, aki hazáig követte némi étel reményében. Nem szeretem ezt az érzést. – Nos – mondja végül –, azt hiszem, ha ilyen rövid frizurát hordasz, ennél a stílusnál ez jobb nem lehet. Merev testtartásom kissé meggörnyed, és lenézek, hogy ne lássa meg a szememet csípő könnyeket. Tényleg én vagyok az a kiskutya, és az anyám most jól összerugdosott. Vagy lekushadok, vagy rávicsorítok és harapok. És a fenébe is, majdnem a lekushadás nyer. Aztán eszembe jut, hogy már nem Elizabeth Fairchild szép kis öltöztetőbabája vagyok. Nikki Fairchild vagyok, akinek saját szoftvercége van, és igenis képes vagyok megvédeni a saját frizurámat. Beszívom a levegőt, és majdnem szembenézek anyámmal. – Vállig ér a hajam, anya. Nem vagyok kopasz, akár a tengerészek. Szerintem jól áll. – Tökéletes szépségkirálynő-mosolyomat villantom rá. – Damiennek is tetszik. Anyám szipákol. – Drágám, nem kritizáltalak. Az anyád vagyok. Melletted állok. Csak azt szeretném, hogy a legjobb formádat hozd. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy forduljon sarkon, és menjen haza. De a szavak nem jönnek a számra. – Nem vártalak – mondom helyette. – Miért is vártál volna? – kérdezi fesztelenül. – Végül is nem hívtál meg az esküvődre. Ööö, tessék? Tényleg azt hitted, hogy meghívlak, azok után, amiket mondtál? Miután egyértelművé tetted, hogy nem kedveled Damient? Hogy nem tisztelsz engem? Hogy egy ribancnak gondolsz, akit csak Damien pénze érdekel? Ezt akarom mondani, de a szavak nem jönnek a számra. Ehelyett vállat vonok, megint tízévesnek érzem magam, és annyit mondok: – Nem gondoltam, hogy itt akarnál lenni. Döbbenten nézem, ahogy anyám szálegyenes testtartása kissé összemegy. Egyik kezével hátranyúl, megragadja a karfát és leereszkedik a kanapéra. Csak nézem, és

csodálkozom az arcán látható kifejezésen, amiről nem tudom, hogy láttam-e rajta valaha is – anyám szomorúnak tűnik. A vele szemben álló székhez lépek, leülök, figyelek és várok. – Ó, Nichole, drágám, én csak… – Elhallgat, majd a táskájába nyúl monogramos zsebkendőjéért, amivel a szemét szokta törölgetni. Texasi tájszólása erősebb, mint máskor, és felismerem, hogy ez a közeledő drámai jelenet előjele. De nincsenek könnyek, nincs hisztéria. Helyette nagyon lágyan és nagyon egyszerűen így szól: – Egy kis időt szerettem volna eltölteni veled. A kislányom férjhez megy. Keserédes érzés ez. Kinyújtja a kezét, mintha meg akarná fogni az enyémet, de aztán visszahúzza az ölébe. Összekulcsolja két kezét és kiegyenesedik, nagy levegőt vesz, mintha megacélozná magát. – Ha az esküvődre gondolok, önkéntelenül is eszembe jut a nővéredé. Azt akarom… De nem fejezi be a mondatot, és nem tudom meg, hogy mit akar. Ami engem illet, nem tudom, mikor, de felálltam és elfordultam, így nem látja az arcomon legördülő nehéz könnyeket. Becsukom a szemem, eldöntöm, hogy nem gondolok Ashley-re, és azt is, hogy nem gondolok arra, hogy anyám mennyire volt vétkes az öngyilkosságában. De nehéz elűzni ezeket a gondolatokat, mert olyan sokáig éltek bennem. És most – most önkéntelenül is eltűnődöm, hogy anyám vajon így mutatja-e ki a megbánását. Vagy egyszerűen csak bolond vagyok, és azt kívánom, talán hiába, hogy anyám és köztem legyen végre valami enyhülés.

Ötödik fejezet – Cupcake-ek. – Anyám hangja élettelen, de mosolya élénk és hamisan udvarias. Sally Love-val, a Love Bites tulajdonosával beszél. A Love Bites az egyik legnépszerűbb cukrászat Beverly Hillsben. Sally több tucat társadalmi eseményre szállította már a büfét, minden gasztronómiai és desszertekkel foglalkozó újságban szerepelt már, és Damien régi barátja. Emellett a cukordíszítés mestere és öröm vele dolgozni. Rettegek, hogy anyám még megsérti. Anyám mosolya még szélesebb lesz. – Micsoda tökéletesen elbájoló ötlet! És ez a maga javaslata volt? – kérdezi Sallyt. – Én abban hiszek, hogy a vendéggel összedolgozva derítjük ki, mit akar, így az esemény nem egyszerűen különleges, de hamisítatlanul az ifjú páré is. – Más szavakkal, nem érzi azt, hogy megköti a kezét a hagyomány vagy a társadalmi elvárás? – Anyám szavai méregtől csepegnek, de hangneme és modora olyan udvarias, hogy nemigen lehet eldönteni, hogy szándékosan sérteget-e vagy valódi beszélgetést folytat. Én tudom a választ, mert ismerem anyámat. Közbelépek, és felvillantom saját, élénk mosolyomat. – Teljesen odavagyok a cupcake-ötlettől! Egy magazinban láttam, és szerintem tökéletes egyvelege a hagyományosnak és a szeszélyesnek. – Sallyhez fordulok, szándékosan kizárva anyámat. – Akkor a legfelső emelet rendben van, igaz? Sally elmosolyodik, rózsás arca láttán Télanyó és a karácsonyi sütemények jutnak eszembe. Talán csak tíz évvel idősebb nálam, de van benne valami anyai és megnyugtató. Megértem, hogy miért rendelnek nála olyan sok esküvői tortát. Egyetlen pillantásával képes megnyugtatni az ideges menyasszonyt. – Teljesen rendben van – biztosít Sally. – De a cupcake-választékot szűkítenünk kell. – A terv az, hogy ötféle ízű cupcake lesz – emeletként egy-egy íz –, így a vendégek kiválaszthatják a kedvenceiket. A további cupcake-ek – ha bárki repetázna – az asztalon lesznek művészi módon elrendezve, a virágostól rendelt friss vadvirágokkal egyetemben. Százszorszép lesz, napraforgó és castilleja, amelyekről eszembe jut az a hihetetlen virágkompozíció, amit Damien küldött a megismerkedésünk utáni estén.

Sally a bolt kirakatában álló, elegáns fehér abrosszal megterített asztal felé biccent. Az asztalon egy sorban tíz apró torta áll. – Gondoltam, örülne, ha felfrissítené a memóriáját. Nevetek. – Még ha el is döntöttem volna már, tudja, hogy muszáj leülnöm és megkóstolnom őket. – Anyámra pillantok, ahogy az asztal felé indulok. – Megkóstolod te is? Isteni finomak. Anyám szemöldöke a magasba szalad, és eltűnődöm, hogy mikor fogyasztott utoljára olyan szénhidrátot, amely nem salátalevélből vagy egy pohár borból eredt. – Nem hinném. Vállat vonok. – Ahogy gondolod – mondom, és látom, hogy anyám összeszorítja az ajkát, ahogy helyet foglalok az asztal mögött. – Több marad nekem. Az első egy apró sajttorta. Ez Damien kedvence, és nagy nehezen tudok csak ellenállni annak, hogy beleharapjak, mert meg akarom kérdezni Sallyt, hogy hazavihetem-e neki. Mindenféle érdekes tárgyalás jut eszembe abból az alkalomból, hogy szeretné megkapni a sajttortát. Elmosolyodom, ahogy megkóstolom a következőt – nem azért, mert a vörösbársony-torta

nagy

rajongója

vagyok,

hanem

mert

elképzelem

a

lehetőségeket. A következő egy sűrű, isteni csokoládé, amelyet szinte szexuális élvezettől nyögve ízlelgetek. Sally felnevet. – Ez sokakkal előfordul ennél a tortánál. – Abszolúte marad – mondom, majd dévajul rákacsintok. – Mi több, egy tucatot csomagoljanak be a nászutunkra is. Nevetünk, és Sally a nászútról kérdez, én pedig elmondom neki, hogy az még előttem is titok – Damien Stark meglepetése –, amikor anyám odacsattog hozzánk a tűsarkújában. Megáll előttem, és hatékonyan véget vet menyasszonyi csevegésemnek Sallyvel. – Csokoládés, vaníliás, citromos – sorolja. – Piskótatorta. Sajttorta. Ha már ragaszkodsz a cupcake-ez, legalább maradj meg a hagyományos ízeknél. – Nem is tudom – harapok ismét a cupcake-embe. – Ez itt vajdiós? Eszelősen finom.

– Nagyon népszerű – mondja Sally. – De kóstolja meg az epreset. Anyám odanyúl, és kiveszi a kezemből a villát. Egy pillanatig abban a hitben vagyok, hogy belemegy a játékba és megkóstolja a sütit. De csak felém szúr a villával. – Igazán, Nichole – mondja olyan hangon, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el –, tönkre akarod tenni az esküvődet? Gondoltál már a csípődre? A derékvonaladra? Nem szólva a bőrödről! Odafordul Sallyhez, aki láthatóan azon igyekszik, hogy letörölje az őszinte döbbenet kifejezését az arcáról. – Isten áldja a kis szívét – mondja anyám mézesen csöpögő hangon –, de az én Nichole-om nem az a fajta, aki süteményt fogyaszthat, és aztán belebújhat a méretre szabott esküvői ruhába. – Nikki bájos fiatal hölgy – mondja Sally határozottan. – És biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan fog festeni az esküvőjén. – Természetesen – mondja anyám. Hangja egyre távolabbról hallatszik a fülemben. Olyan, mintha lefelé csúsznék egy fekete alagútban, távol anyámtól, távol Sallytől és mindentől. – Éppen ezért vagyok itt én – teszi hozzá anyám. Hangja teljességgel meggyőző. – A lányom tudja, hogy képtelen önfegyelmet gyakorolni a rá rossz hatással levő dolgok felett – ilyen a torta, az édesség és a férfiak –, teszi hozzá szinte suttogva. – Mindig is mellette álltam és segítettem neki a lényegre összpontosítani. – Értem – mondja Sally, és van egy olyan érzésem, hogy jobban érti, mint ahogy anyám szeretné. Ami engem illet, még annak a kútnak a mélyén is, amelybe belezuhantam, fortyogok a dühtől. Fel akarok ugrani a székből és megmondani anyámnak, hogy soha nem segített nekem, csak manipulált. Hogy nem érdekli az, hogy én mit akarok, csak az, hogy hogyan nézek ki, hogyan viselkedem, és hogy megfelelek-e a Fairchild név keltette képzetnek – bár ez a név már régóta nem ér annyit, mint korábban, amióta anyám átvette az olajvállalat vezetését, és megtizedelte, amit akkor örökölt, amikor a nagyapám elhunyt. Mindezt szeretném kimondani, de nem teszem. Csak ülök, arcomon a műmosollyal, és gyűlölöm magam azért, hogy meg sem moccanok. Hogy nem mondom neki azt, hogy takarodjon vissza Texasba.

De még inkább gyűlölöm azt a tényt, hogy most már az asztal alatt szorongatom a második villát, és a villa foga keményen beleváj a bőrömbe szoknyám vékony anyagán keresztül. Nem akarom – tudom, hogy abba kell hagynom, fel kell állnom, egyszerűen ki kell mennem innen, kerül, amibe kerül –, de bármilyen erő is gyűlt össze bennem az utóbbi hónapok során, az elszállt, mint pitypang bóbitája egy gonosz szélroham után. – Nikki… – kezdi Sally, és nem tudom, hogy a hangjában megbújó aggodalom anyám beszéde miatt van, vagy észrevesz valamit küzdelmemből az arcomon. Amúgy mindegy, mert szavait megzavarja az elektromos ajtócsengő hangja. Felnézek, és nagy levegőt veszek. Az alagút eltűnik és látásom visszatér. A villa kiesik a kezemből, és rájövök, hogy felálltam. Damien lép be – és úgy rohan felém, mint akit puskából lőttek ki. Megkerülöm az asztalt, semmi más nem számít. Damien megáll előttem, arca kemény, tekintete meleg, de aggódó. – Kiderült, hogy mégis sikerül beilleszteni a sütikóstolást a napirendembe. Próbálok

mosolyogni,

de

ajkam

széle

megrándul, és

érzem, hogy

a

megkönnyebbülés könnyei csípik a szemem. – Nagyon örülök. Megsimogatja az arcomat. – Jól vagy? – Tökéletesen – mondom. – Legalábbis most már. Az aggodalom eltűnik a szeméből, és tudom, hogy hisz nekem. Kézen fog, majd szembefordul az anyámmal. – Mrs. Fairchild. Micsoda kellemes meglepetés – mondja azon a túlságosan is udvarias hangon, amely arra utal, hogy ebben a bizonyos meglepetésben semmi kellemes nincs. – Mr. Stark – Damien – én… – Anyám váratlanul elhallgat, én pedig mulatok a helyzeten. Anyám nagyon ritkán nem tud megszólalni, de amikor legutóbb találkozott Damiennel, Damien elküldte őt. Hatékonyan megszabadult tőle: az egyik saját gépén visszarepítette Texasba. És ez még azelőtt volt, hogy elmondtam volna neki azokat a szörnyű dolgokat, amiket anyám kettőnkről mondott. Eltűnődöm: vajon anyám nem fél-e attól, hogy mostani, kaliforniai kirándulása jelentős mértékben kevésbé lesz kellemes.

Damien azonban maga az udvariasság megtestesülése. – Kedves öntől, hogy elkísérte ma Nikkit. Azt hiszem, mindketten tudjuk, milyen fontos neki az ön véleménye. – Anyám szeme szinte észrevétlenül kitágul. Látom, hogy válaszolni akar, édesen szúró szavakkal, amelyekkel olyan mélyen megsebezné Damient, ahogy a penge engem, de láthatóan nem tudja, mit mondjon. Nem vagyok meglepve. Anyám félelmetes, de Damien még inkább az. Anyám arckifejezése a megdöbbenésről a meglepetésre vált, amikor Jamie ront be szélvészként a cukrászdába. – Itt vagyok! Itt vagyok! A menyasszony tanúja jelen! Egy pillanatra azt gondolom, hogy tényleg csak azért jött, mert megígérte nekem, hogy megpróbál időben ideérni a Love Bitesba. De amikor látom, hogy először nem anyámra pillant, hanem Damienre, rájövök, hogy Damien hívta fel – és hogy ő is a felmentő sereg része. Egy pillanattal később Ryan Hunter, Damien biztonsági főnöke siet be, de megtorpan, amint meglátja Damient, majd visszalép az ajtó felé, tekintete úgy fürkészi anyámat, mint egy időzített bombát. Nevetés bugyborékol fel a torkomban. Soha nem éreztem anyám szeretetét. Damien nemcsak azt érezteti velem, hogy szeret, de azt is, hogy dédelget, megvéd és biztonságba helyez. Természetesen értem, hogy mi történt. Tony felhívta Damient. Mivel Damien Palm Springsben volt, felhívta Jamie-t és Ryant, hogy biztosítsa, hogy lesz, aki megvéd. Megszorítom a kezét, és némán tátogom: köszönöm. A szó egyszerű, az érzelem nem az. Damien hangja erélyes, ahogy megszólítja anyámat. – Mivel Jamie és én is itt vagyunk, azt hiszem, így meg is volnánk. Úgy sejtem, szeretne kicsomagolni. A biztonsági főnököm elviszi a hotelbe, jó? – Ne csacsiskodjon – mondja anyám. – Szívesen maradok. – Rám mosolyog, és ettől a gyomrom összerándul. – Szeretnék egy kis időt együtt tölteni a lányommal. – Csodálatos – mondja Jamie. – Ma este lesz a lánybúcsú. – Az órájára pillant. – Mi több, fél óra múlva találkozunk a többi lánnyal a Ravenben. Az egy vetkőzős klub – teszi hozzá halkan. – Csodálatos lesz. Velünk tart? Anyám tágra nyílt szemmel bámul rá, és nekem minden erőmre szükségem van, hogy ne nevessem el magam. Tudom, hogy Jamie tréfál – megmondtam neki, hogy

nem akarok lánybúcsút –, de ebben a pillanatban úgy érzem, szinte megérné, ha nem csak tréfa lenne. – Ööö, nem, köszönöm. Én… – Szeme Damienre villan. – Azt hiszem, ki kellene vennem egy szobát. – Van egy lakosztályom a Century Plaza hotelben – mondja Damien. – Ragaszkodom hozzá, hogy ott szálljon meg. – Ó, nem. Nem szeretnék a terhére lenni. Damien nem mondja ki, amit tudom, hogy gondol – ez már sikerült –, ehelyett legüzletiesebb, leghivatalosabb mosolyát villantja anyámra. – Egyáltalán nem teher. Mi több, a kocsija már ott van. Be is van jelentkezve. Látom a zavart Jamie arcán – ő lakik a Century Plaza lakosztályában. – Ó, értem. Nos, jól van. – Anyám figyelme felém fordul. – Holnap veled megyek a ruhapróbára – mondja, és szomorúan jut eszembe, hogy idegességemben szabaddá tettem az egész hetemet, ahogy Malibuból Beverly Hillsbe autóztam. – Hogyne – mondom, bár legszívesebben azt sikoltoznám, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyen akkor, amikor felpróbálom a menyasszonyi ruhámat. – Az remek lenne. Damien kérdőn néz rám, én pedig válaszul vállat vonok. A lényem egy része arra vágyik, hogy lépjen közbe és zavarja haza az anyámat. De mégis az anyám, és a lényem egy másik része – a titkos, eltemetett része, amit nem szívesen veszek elő és vizsgálok meg túl alaposan – azt akarja, hogy anyám ott legyen az esküvőmön. Hogy öleljen át és mondja azt, hogy sajnálja a borzalmas és drámai éveket. Ezt akarom, de nem várom el. Mégis, a remény még pislákol bennem, és érzem, hogy fellángol. – Ryan majd elviszi – mondja Damien az anyámnak. Ryanre pillantok, és látom, hogy figyelme Jamie-ről új feladata felé fordul. A legjobb barátnőmre nézek. Arckifejezése azt sugallja, hogy nem veszi észre Ryan felé irányuló figyelmét, de szokatlanul piros az arca. Végignézi, ahogy Ryan kivezeti anyámat az ajtón, és ezen eltűnődöm. Jamie átvág a szobán, hogy leüljön mellém az asztalhoz, majd kézbe fogja a vörösbársony-tortát, és nagyot harap bele. – Ugye tudod, hogy semmiképp nem osztozom a lakosztályon az anyáddal? Felnevetek. – Azt egyikőtök sem élné túl.

– Tonyval becsomagoltattam a holmidat, amikor odavitte Mrs. Fairchild kocsiját – mondja Damien. – Nálunk fogsz lakni Malibuban. Jamie boldogan a levegőbe csap. – Bingó! Mosolyom olyan széles, hogy szinte fáj. – Köszönöm, hogy vigyázol rám – mondom Damiennek. – Mint mindig. – A szemében levő lágyság kissé megkeményedik. – Szeretnéd, hogy visszaküldjem Texasba? Majdnem igent mondok, de aztán megrázom a fejem. – Nem. Férjhez megyek, és ő az anyám. Elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak vele – mondom válaszul megrovó tekintetére. – Ez így van – helyesel Damien. – És volt egy pillanat… – megrázom a fejem, eszembe jut az, ahogy anyám Ashley esküvőjéről beszélt, és a sebezhetőség, amit a szemében láttam. – Mi? – Damien élénken pillant rám. – Azt gondolom, hogy az egész Elizabeth Fairchild-ostobaság ellenére is a lénye egy része azt szeretné, ha mellettem állhatna az esküvőm napján. Damien egy pillanatig csak néz, keze a vállamon nyugszik. Majd előrehajol, és a világ legédesebb csókjával jutalmaz meg. Amikor elhúzódik, vitát várok. Azt várom, hogy tételesen felsorolja az összes borzalmat, amit anyám ellenem, ellenünk elkövetett. Azt várom, hogy saját apjára mutat, akit egyikünk sem lát szívesen ezen az esküvőn. A fenébe is, azt várom, hogy egy kis józan észt csepegtet belém. Ehelyett egyszerűen így szól: – Légy óvatos. Nagyot nyelek, és bólintok, mert tudom, hogy joggal aggódik. Az ajtócsengő ismét megszólal, de a most belépő férfit nem ismerem. Iszonyatosan jóképű, sötét hajába aranyszőke és vörös tincsek vegyülnek. Amolyan Damien Stark-féle magabiztosság lengi körül, és amikor végignéz a helyiségen, szürke szemében egyszerre látok számítást és intelligenciát. – Fejezzük be a tárgyalást Sallyvel, és induljunk – mondom Damiennek. – Vannak más vásárlói is.

– Ebben biztos vagyok – válaszolja Damien –, de Evan nem a vásárlója. Ő velem van. – Szent isten – mondja Jamie –, ti falkában jártok? Damien összevonja a szemöldökét, én pedig majdnem felkacagok. Nem sokan vannak, akik kibillentik Damient a nyugalmából. – Mégis miről beszélsz? – kérdi. – Felejtsd el – mondja Jamie, és legyint, mintha el akarná hessegetni a szavakat. De figyelmét felém fordítja, én pedig bólintok. Tökéletesen értem, amit mondott, mert a pasi nagyon jól fest. Talán nem annyira, mint Damien Stark, gondolom hűségesen, de vadítóan, sistergően dögös. – Evan Black, hadd mutassalak be a menyasszonyomnak. Ő Nikki Fairchild, és a legjobb barátnője, Jamie Archer. Evan átvág a szobán, hogy csatlakozzon hozzánk. Kezet ráz velem, majd Jamie-vel is. Nem tehetek róla, észreveszem, hogy Jamie a szükségesnél egy másodperccel tovább tartja kezében a kezét. – Gratulálok – mondja Evan. – A legelső naptól tudtam, mióta először beszélt magáról, hogy össze fognak házasodni. Minden jót kívánok. – Köszönöm – mondom, és kíváncsian pillantok Damienre. Még soha nem beszélt erről az emberről. – Évek óta ismerem Evant – mondja Damien. – Chicagóban él. Megittunk együtt egy pohárral, amikor pár hónapja odarepültem – teszi hozzá. – Akkor találkoztunk, amikor mind a ketten meg akartunk venni egy haldokló céget. – És melyikük vette meg? – kérdezem. – Damien – mondja Evan minden megbánás nélkül. – De ma én következem. Arckifejezésemből biztosan látja, hogy nem tudom, hogy ez mit jelent. – Evan megveszi a galériákat – mondja Damien, azokra a művészeti galériákra utalva, amiket Giselle Reynard nemrégiben ráruházott. – Palm Springsben voltunk, megnéztük a raktárban lévő dolgokat, és Evan holnap eljön Malibuba, hogy körbevezessem a fő ingatlanban. – Van még más elintéznivalóm is, amíg itt vagyok – mondja Evan –, de megtisztelő, hogy meghívtak az esküvőre. Nagyon örülök a boldogságuknak.

– Köszönöm – mondom, és látom, hogy Jamie még mindig érdeklődéssel nézi Evant. Ezt a dolgot csírájában kell elfojtani. Nemcsak azért, mert Jamie-nek távol kéne tartania magát a férfiaktól, hanem mivel Evan Chicagóhoz kötődik, az egész nem lenne több egy gyors kefélésnél. És a legjobb barátnőmnek most pont nem ez kell. Jamie előveszi a mobilját, elfintorodik, majd rám néz. – Sietnünk kell – mondja. – Még elkésünk. – Elkésünk? Honnan? Jamie a szemét forgatja. – Mondtam. A Ravenben találkozunk a lányokkal – mondja, egy hollywoodi férfisztriptízklubra utalva. – Raven – mondja Damien felhúzott szemöldökkel. – Ööö, hahó? – mondja Jamie. – Lánybúcsú. Alkohol. Nagyrészt pucér, jóképű pasik. – Végigméri Damient. – Nem mintha Nikkinek nem lenne egy ilyen már az életében, de mégis. Vár a rosszalkodás éjszakája! – Alig múlt ebédidő – mondom bambán. – Tudom – mondja Jamie. – Ezért lesznek kevesebben. Nagyobb figyelem irányul ránk. Ó, egek. Damienre nézek, de ez most azon ritka alkalmak egyike, amikor nem tudok olvasni az arcán. Pillantásom Evanre téved. Őt könnyebb kiismerni: nem is próbálja titkolni, milyen jól szórakozik. – Mondtam, hogy nem akarok lánybúcsút – mondom. – És ma dolgom is van. A zene. A fotós – emlékeztetem Jamie-t, majd elfintorodom, amikor meglátom, hogy Damien ismét felhúzza a szemöldökét. A fenébe. Szépen rajtacsíptek a hazugságon. – És utána kell néznem a virágmegrendelésnek is – teszem hozzá sietve. – És még… – Lazítanod kell a barátaiddal – mondja Jamie. – Ugyan már, Nikk! Zenével vagy a nélkül, fotóssal vagy a nélkül, de eljön a szombat, amikor férjez mész. Soha, soha többé nem mehetsz el szórakozni dögös, szingli csajként. Úgyhogy megyünk. Én vagyok a tanúd, és ragaszkodom hozzá! – Damienre pillant. – Bocs, cimbi. Ez benne van a legjobb barátok törvénykönyvében. – Ebben biztos vagyok. – Damien felém fordul, arckifejezése kiismerhetetlen. – Négyszemközt kell beszélnem veled.

Olyan pillantást lövellek Jamie felé, ami egy hadsereget is leterítene, majd követem Damient a bemutatóterem távolabbi sarkába. Egy csodálatos, dekoratív esküvői tortákkal teli pult mellett állunk meg. Rájuk pillantok, majd azt kívánom, bár ne tettem volna, mert csak eszembe jut róluk, hogy milyen gyorsan eljön a szombat. És bár Damien pár perccel ezelőtti érkezése maga volt a felszabadulás, megint kezd úrrá lenni rajtam a stressz és az idegesség. Mert Jamie-nek igaza van – ez az utolsó esélyem, hogy együtt szórakozzam a barátnőimmel. De nem akarom felbosszantani Damient, és bár ez soha nem volt téma kettőnk között, biztos vagyok benne, hogy nem fogja boldogan fogadni az ötletet, hogy egy másik pasi egészen közel kerüljön hozzám. És mindketten tudjuk, hogy még akkor is, ha megegyezünk az alapszabályokban, Jamie majd tesz róla, hogy fütyüljön rájuk. – Nem az én ötletem volt – mondom. – De el akarsz menni. – Hangja halk és érzéki, és idegessé tesz, mert nem tudok rájönni, miben sántikál. – Nem is tudtam róla – mondom. Egy hajtincsemet az ujja közé veszi, majd elengedi, ahogy hüvelykujjával végigsimít az állam vonalán, majd az alsó ajkamon. A szám szétnyílik, és érzem, hogy a testem elgyengül, és vágyakozni kezd. A világon senkinek nincs ilyen hatása rám, csak Damiennek, és abban a pillanatban semmi mást nem akarok, csak beleolvadni az ölelésébe és elveszni a csókjai alatt. Azonban a beszélgetés nem ebben az irányban halad. – Menj – mondja. – Érezd jól magad a barátnőiddel. Pislogok. – Tényleg? Damien nevet. – Szerinted képes lennék megtagadni tőled a teljes esküvői élményt? – Én – nos, nem, de a Raven… – Elhallgatok. Mert mit is lehet mondani egy olyan helyről, ahol tangás pasik táncolnak? – Mmm, igen, ami azt illeti… – Közelebb húzódik, a belőle áradó forróság olyan tapintható, hogy szinte érzem a sistergést. – Menj el. Érezd jól magad. Aztán gyere haza, és meséld el az egészet. Megnyalom az ajkamat.

– Az egészet? Előrehajol, így ajka súrolja a fülemet. – Minden egyes részletet, szivi. Érezd magad olyan jól, amennyire akarod. És amikor hazajössz – teszi hozzá, és keze a fenekembe markol –, eldöntöm, hogy egyszerűen csak elfenekelem-e ezt a gyönyörű kis segget, vagy alaposabb büntetésre van szükséged, hogy eszedbe juttassam, hogy mennyire – mennyire kimondhatatlanul, teljesen és végérvényesen – az enyém vagy. – Hátradől, így egyenesen a szemembe néz, és a vágytól, amit látok, ott helyben majdnem elélvezek. – Megértettük egymást? Bólintok. – Tessék? – Igen – mondom és dacosan, a szemébe nézek. – Igen, uram. Megrezdül a szája szöglete. Kezébe fogja a kezem és magához húz, majd gyengéden szájon csókol. – Csak hogy tudja, Miss Fairchild – suttogja –, titokban azt remélem, hogy ezen az estén nagyon, nagyon rossz kislány lesz a barátnőivel.

Hatodik fejezet Jamie felnevet, ahogy egy csupán tangát és cowboykalapot viselő srác egészen az arcába hajol. Én Jamie mellett ülök, és balra hajolok el – távol a sráctól, de Jamie imádja az egészet, egy- és ötdollárosokat dugdos a srác tangájának elasztikus pántjába. Elasztikus, de ahogy nézem, bármelyik pillanatban elpattanhat. Ami valószínűleg egyáltalán nem zavarná Jamie-t. Bár a srác nem csúnya, az egyetlen meztelen pasi, aki engem ezentúl érdekel, az Damien. És ez a srác nem ő. Jamie előhúz egy ötvenest, én pedig a szememet forgatom, mert úgy gondolom, hamarosan a csípőrázó szórakoztatás egészen új szintjére emelkedünk. Jamie hüvelykujját felém görbíti, bólint, és szándékosan betuszkolja az ötvenest a srác farka fölé. – Jamie! – visítok, de már nevetek is, mert Jamie is nevet, és Lisa, Evelyn és Sylvia is. Próbálok elhúzódni, de Jamie keményen tart és gonoszul vigyorog. Mellettem Evelyn felhajtja a whiskyt. – Szívem, tudod, hogy imádom a pasidat – és a saját pasim berendezését is kedvelem –, de szerintem lazulj el, és művészi szempontból értékeld a dolgot. – És ezt illusztrálva előrehajol, megint iszik, mereven a cowboyra bámul, és felsóhajt. Evelyn Dodge szemtelen, nagyszájú és gyakran illetlen. Kimondja, amit gondol, senkitől nem vesz fel semmit, és nem csupán Hollywoodot hódította meg. Az egykori színésznő, akiből ügynök, majd a művészetek támogatója lett, Damiennel azóta van jóban, hogy az feltűnt a teniszpályán. Régebb óta ismeri a titkait, mint én, és legalább annyira szereti, mint én. Damien kiskorában elveszítette az édesanyját, és én mindig is hálás voltam Evelynnek azért, hogy jelen van az életében. Most azért vagyok hálás, hogy az enyémben is jelen van. De most nem érzelmeskedünk, és olyan mosolyt villantok Evelynre, amire az anyám büszke lenne. – Evelyn – mondom kedvesen –, egy kis rohadék vagy! – A hollywoodi évek hatása, Texas. – Félrehajtott fejjel nézi Jamie-t. – Legalább ennek itt a szája már megvan hozzá. – Basszus, hát igen – mondja Jamie. Újabb bankjegyet lenget meg, és rám mutat. – Gyerünk, John Wayne – mondja –, most ne hagyd abba!

A táncos láthatóan tudja, hogy melyikünk dugdos bankókat a tangájába, mert úgy tesz, ahogy Jamie mondja – egyre közelebb és közelebb himbálja a csípőjét, én pedig próbálok elhúzódni tőle, és úgy nevetek, hogy majdnem bepisilek. És végig a fejemen van egy hamis gyémánttiara, amire ugyanolyan hamis vörös drágakövekkel az van írva: Szűz menyasszony. – Nincs értelme – jelenti ki végül Jamie, majd egy intéssel elküldi a táncost, de előtte ad neki még egy ötvenest. – Nikki csak Damient lesi. – Talán hibáztatod érte? – mondja Sylvia. Csodálkozva pillantok rá. Sylvia Damien asszisztense, és annyi időt töltöttünk együtt az esküvő megtervezése során, hogy elég jó barátok lettünk. – Mi az? – kérdezi, és ártatlansága jeléül felemeli a kezét. – Csak mert neki dolgozom, még nem vagyok vak. – Ami a Ravenben történik, az a Raven falai között is marad – mondja Jamie bölcsen, majd rám mutat. – És ne is tettesd azt, hogy féltékeny vagy Sylviára! Ezzel az erővel az egész világra féltékeny lehetnél, mert minden hetero csaj azt gondolja, hogy Damien a legbaszandóbb kétlábú a Földön. Emellett tudod, hogy Damiennek csak te vagy a fontos. – Tudom – mondom boldogan. Ebben a pillanatban nagyon boldog vagyok. Lehet, hogy még nincs délután öt, de pár órája a happy hourt élvezzük, és én többet ittam, mint a megszokott Manhattan koktéljaim, mert Jamie szerint az a kis cseresznyés

díszítés

illik

a

lánybúcsúhoz,

még

akkor

is,

ha

az

én

cseresznyevirágomat már réges-rég leszakajtották. A legjobb barátnőm jól tud bánni a szavakkal. A pincér megjelenik egy újabb kör itallal, de mielőtt legurítanék még egy Manhattant, Lisa elkapja előlem a tálcáról. – Azt hiszem, ideje, hogy hazavigyünk Damienhez – mondja. – Kezd üveges lenni a tekinteted. Rákacsintok. – Na ne már. Lisa felnevet. – Nagyon dühös lesz ránk, ha úgy küldünk haza, hogy utána csak beájulsz az ágyba. Főleg, mivel ajándékot is viszel. – Igen? – Kezdem azt hinni, hogy Lisának igaza van, és egy kicsit berúgtam, mert bár eufemizmusokban beszél, fogalmam sincs, mit ért ajándékon.

– Ahelyett, hogy mindannyian vettünk volna neked egy-egy ajándékot, összeálltunk, és vettünk neked egy Bulis Zacsit az Élvezd újrából – magyarázza Jamie, a helyi szexboltra utalva. – El sem hiszem! – mondom. Nem tudom eldönteni, hogy nevessek-e vagy sírjak. – Mi van benne? – Ki kell várnod, majd meglátod – mondja Jamie, míg a többiek vigyorognak. – Hidd el, jó lesz – mondja Lisa. – Lehet, hogy kérnem kell plusz egyet Prestonnak és nekem. – Lisa üzleti konzultáns, akivel együtt dolgoztam, a vőlegénye, Preston pedig a Stark Applied Technology egyik legjobb executive-ja. – A nászéjszakádig kell tartogatnod – teszi hozzá Sylvia. – De nem fogunk rosszat gondolni rólad, ha már ma este kipróbálod – mondja Jamie. Dévajul összenevet Evelynnel. – Végül is Damienhez megy haza, miért is okolnánk érte? A Raven előtt álló limó Damien egyik őrületes kocsija, amit a cég nagyrészt arra tartogat, hogy lenyűgözze a versenytársakat és jutalmazza a dolgozókat. Mivel ez nem a világ legbiztonságosabb környéke, egy csapat bámészkodó gyűlt össze körülötte. Azt hiszem, néhányuknak csorog a nyála. Páran felismerhetnek, mert nagyjából három méterre a kocsitól meghallom a nevem. Látom, hogy telefonok emelkednek a levegőbe, kiáltások hangzanak és villognak a fényképezők. Gyorsítok, miközben barátaim körém sereglenek. Meglep, hogy Edward nem áll a járdán, nem nyitja ki az ajtót nekem, de nem számít, mert Jamie és Evelyn vette át a vezetést, beterelnek a limóba, azt mondják, hogy remélik, hogy nagyon jól éreztem magam velük, és még jobban fogom érezni magam Damiennel – kacsintás, kacsintás –, és becsapják az ajtót, hatékonyan kizárva a lesifotósokat és a turistákat, akik az arcomba tolakodnak. Nekidőlök a lágy bőrnek, és mélyeket lélegzek. Megküzdeni a lesifotósokkal az induló csomag része akkor, ha az ember egy csilliárdossal jár, aki a fél világot a magáénak mondhatja, és ezt én is jól tudom. De amint a sajtó megneszelte, hogy Damien egymillió dollárt fizetett nekem, hogy aktképhez álljak modellt, és amint Damient gyilkosságért perbe fogták, a sajtó egy kicsit megőrült. Szerencsések vagyunk, ha csak egy kisebb tömeg követ minket.

Megtanultam együtt élni vele, de nem szeretem. Feszültté és feszengővé tesz, és ha valahogy el lehetne kerülni, én elkerülném. Legjobban azt utálom, hogy tudom, hogy az esküvőn teljesen begőzölnek majd. Habár a Stark International teljes biztonsági személyzete ott lesz a háznál, nehogy megpróbálják elrontani a partinkat, maga a tengerpart nyilvános – és biztos vagyok benne, hogy tele lesz lesifotósokkal, akiknek hosszú lencséje és szilárd elhatározása van. Mivel nem tehetek mást ez ügyben, maximum átteszem máskorra vagy máshova az esküvőt, és egyik lehetőség sincs ínyemre, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy egyszerűen megbirkózom a lesifotósokkal és a később felbukkanó fotókkal. Juhé. Ez volt az egyik oka annak, hogy kirúgtuk azt a fotóst, akit a munkára felvettünk. Nem akartam, hogy még egy becstelen alak lefotózzon bárkit is, aki egy kicsit is jobban érzi magát a kelleténél a pezsgő szökőkútnál. Összevonom a szemöldököm, eszembe jut, hogy még mindig nem találtam fotóst, és már csütörtök van, az esküvő pedig szombaton. A francba. Ha nem a saját esküvőm lenne, én magam fotóznék. Amúgy meg simán elvihetném a Leicámat a szertartásra… Elvetem a nevetséges gondolatot. Persze, a fekete kamerapánt totál illene a ruhámhoz… Mégis, kihasználhatnám a limóban töltött időt valami értelmes tevékenységre is. Talán felhívhatnám az eredeti listámon szereplő másodhegedűsöket, hátha nincs elfoglaltságuk arra a napra. De a fejem túlságosan is könnyű a Manhattankényeztetéstől és csak szeretnék hátradőlni, élvezni az utat és arra gondolni, hogy pár perc, és láthatom Damient. A tény, hogy áthajítottam a mobilom a szobán, és összetörtem, szintén kissé felborítja a tervezett munkámat. Tehetetlennek érzem magam így, Damien nélkül, és bosszant a saját ostoba természetem. Kipillantok az ablakon és összevonom a szemöldököm, mert általában nem ezen az útvonalon szoktunk hazamenni. Már majdnem megnyomom a beszélő gombját, amikor megcsörren egy telefon, ami furcsa, mert nincs beépített telefon a limó hátuljában, és ahogy emlékeztettem magamat, az iPhone-om gajra ment.

Ismét megszólal a hang. Előrehajolok, félrehajtom a fejem, és úgy döntök, a csengés a bárból jön. Leszállok a bőrülésről, és óvatosan elindulok abba az irányba. Ismét csörög, és a hang forrását leszűkítem a jeges vödörre. Leveszem a tetejét, lepillantok, és egy telefont találok az egyébként üres tárolóban. Vigyorogva felveszem. – Halló? – Miss Fairchild – mondja. Hangja halk, buja és meleg csokoládéként ölel körül. – Mr. Stark – mondom, és képtelen vagyok elrejteni izgatottságomat. – Érdekes, hogy fel tudott hívni, pedig nincs is mobilom. – Mondtam – mindig ügyelek arra, hogy mindened meglegyen. Elmosolyodom, meleg elégedettség önt el. – Hol vagy? – Nem veled vagyok – mondja. – Ettől eltekintve mit számít? A szám mosolyra gördül. – Semmit, de tévedsz. Itt vagy velem. Mindig. Kis csend után válaszol csak. – Igen – mondja végül, és azt hiszem, még soha nem hallottam, hogy egy ilyen egyszerű szót ilyen jelentőségteljesen és összetetten ejtsenek ki. Elégedetten felsóhajtok, majd lehunyom a szemem. Talán nincs mellettem, de momentán boldog vagyok. – Csináltunk már ilyet – mondja Damien. – Egyedül vagy a limóm hátuljában. Én meg valahol máshol vagyok, és rád gondolok. Elképzellek. Vágyom rád. Nagyot nyelek, testem máris várakozásteljesen megfeszül a szavak jelentésétől. Mert tényleg csináltunk már ilyet – és az azon az éjszakán hallott simogató hangja egyik legdédelgetettebb emlékem. – Mondd el, mit csináltál – mondja. – Aznap éjjel a limóban? – kérdezem, bár tudom, hogy nem erre céloz. – Ma este. A Ravenben. – Néztem a táncosokat. – És mit csináltak? – Hangjának élétől megborzongok, mert eszembe jut az ígérete, miszerint meg fog büntetni.

– Táncoltak. – És mert nyughatatlannak érzem magam, hozzáteszem: – Tangára vetkőztek. Nedvesek voltak az olajtól. Közel jöttek hozzám. – Mennyire közel? Eszembe jut, ahogy a cowboy ott himbálta magát az arcom előtt. Emlékszem Jamie nevetésére és arra, hogy Lisa meg Evelyn bátorították a fiút. – Elég közel – suttogom. – Értem. Csend van, fészkelődöm az ülésen. Lábam remeg, a vaginám mohón összerándul. Eszembe jut Damien ígérete, miszerint megbüntet, és már nagyon szeretnék otthon lenni. Hogy érezzem magamon a kezét. – Felizgatott? – kérdezi azon a mély, veszélyes hangon. Majdnem hazudok, de képtelen vagyok rá. – Igen – suttogom. – De csak azért, mert eszembe jutottál. A kemény és meztelen tested, ahogy ott állsz előttem. Az a vékony szőrcsík, ami levezet a farkadhoz, olyan közel, hogy majdnem megnyalom. És azok a csodálatos izmok, amik egy V alakot formáznak – mintha egy nyíl mutatna a mennyország felé. – Jézusom, Nikki. Elmosolyodom, örülök, hogy a hangja miattam vált rekedtté. – Nagyrészt azért izgatott fel, mert más férfiakat néztem. Mert majdnem meztelenek voltak, és tudtam, hogy ha hazaérek hozzád… – elhallgatok, bátorságom hirtelen elillan. – Mi lesz? – kérdezi. – Mi lesz, ha hazaérsz hozzám? – Azt mondtad, megbüntetsz – mondom olyan halkan, hogy nem is biztos, hogy hall. – Tényleg? – Diadalittas a hangja, amitől elgyengülök. – Hogyan büntesselek meg? Megnyalom az ajkamat. – Szerintem el kéne fenekelned. – Talán – helyesel. – Az tetszene? – Igen. – Hangom szinte csak suttogás. – Miért? Lehunyom a szemem. Ezt a kérdést szoktam megkapni, amikor én magam kérem a fájdalmat, és tudom, hogy miután ilyen álmaim voltak, még óvatosabban bánik majd velem. Olyan jó, hogy ennyire megért, de ez azt jelenti, hogy hangosan ki

kell mondanom, hogy mit akarok tőle, és az, hogy hangot adok vágyaimnak, egyszerre suta és tagadhatatlanul izgató. – Miért, Nikki? Hallani akarom, miért vágysz rá, hogy érezd magadon a csattanó tenyeremet. Megnyalom az ajkam, kényszerítem, hogy formálja a szavakat. – Amiatt, amilyen érzést kelt bennem. – Mondd el. – Apró kis gyönyörszurkálásokat – mondom. Halk szavaim egyre merészebbek, ahogy átsisteregnek a testemen, mintha elektromos árammal tüzelnék fel érzékeimet. – Forrósággá olvadnak, folyékony vággyá. Nedves leszek tőle, Damien, nedves leszek tőled. – Elhallgatok, tudom, hogy a szavaimmal rabul ejtettem. – Ez a gyönyör és a fájdalom, Damien, és te vagy az egyetlen, akiben annyira megbízom, hogy mindkettőt megadhatja nekem. Hosszú pillanatig hallgat. Szinte túl hosszan. Aztán meghallom, hogy beszívja a levegőt, majd lassú, tiszta szavai következnek. – Senki más nem képes úgy széttépni engem, ahogy te, Nikki. Senki más nincs, aki így benyúl a mellkasomba és megmarkolja a szívemet. Te vagy a világ nekem, Nikki Fairchild, és kétségbeesetten szeretlek. – Tudom – suttogom. – De kicsim – teszi hozzá, és szavait könnyedség járja át –, ez nem változtat azon a tényen, hogy rossz kislány voltál. – Az voltam? – Most már lihegek, várom, ami jön. – Láttad a netet? Összevonom a szemöldököm. Ezt a kérdést nem vártam. – Ööö, nem. – A bulidtól harsog a Twitter – mondja, én pedig összerándulok. Na, erre számíthattam volna. – Reggelre biztos tele lesz vele a TMZ. Az úriember, aki – fogalmazzunk így – az arcodban volt, meglehetősen energikusnak tűnt. – Azt hiszem, gyúrni jár – mondom szárazon. – Ugye tudod, hogy ez most kellemetlen helyzetbe hoz engem? Nagyon igyekszem nem mosolyogni. – Igazán?

– Csak még nem tudom, hogyan büntesselek meg. Tekintve, hogy mennyire… készséges vagy… kezdem azt hinni, hogy az elfenekelés nem is igazán a megfelelő büntetés. – Damien! – Felnevetek, de kicsit aggódom. Damien nagyon kreatív tud lenni. Felnevet, és egyértelmű, hogy a kis piszok nagyon élvezi a helyzetet. – Talán le kéne tennem a telefont? – mondja. – Ne. – Mit ne? – kérdezi, és hallom, hogy megfeszül a hangja. Bármilyen játékosság is van köztünk, az most lassan kezd elhalványulni valami másnak az árnyékában. Valami lángolónak. Valami veszélyesnek. – Nem, uram – mondom. A levegő megakad a mellkasomban, és tudom, hogy máris nedves vagyok. Azóta az vagyok, hogy meghallottam a hangját. – Kérem, uram. Kérem, ne tegye le. – Maradok a vonalban, de csak akkor, ha engedelmeskedsz. Ha megszeged a szabályaimat, leteszem. – Igen, uram. – Vedd le a szoknyádat. És a bugyidat. Kigombolom a szoknyát és kicsusszanok belőle. A limó padlójára hajítom és rádobom a bugyimat is. – Megvan. – Hátradőltél? – Igen. – Nedves vagy? – Igen. – Meg foglak büntetni, Nikki, ahogy akarod. Elérem, hogy elélvezz. Hogy felrobbanj. Lehunyom a szemem és hátradöntöm a fejem, elveszek szavai hatalma alatt. – De nem lesz gyors. – Szünetet tart, majd így szól: – Mondd el, mennyire vagy nedves. – Nagyon. – Nem, ne így. Azt akarom, hogy nyúlj magadhoz. Csak egy ujjal. Képzeld el, hogy az én ujjam az. Elképzelem.

– Most húzd végig az ujjadat a combjaid találkozásánál – parancsolja. – Hadd érezzem, milyen bársonyos a bőröd. Milyen puha. Milyen csábító. Azt teszem, amit mond, remegek a gyengéd érintéstől és a fantáziától, hogy Damien ujja érint meg. – Ne nyúlj a csiklódhoz – mondja, és bár nagyon szeretnék odanyúlni, engedelmeskedem. – Mondd el. – Mint mondtam, nagyon nedves vagyok. Felnevet. – Ezt örömmel hallom. Áruld el, mi van a kis tasakban? – Nem tudom. Egy pillanat. Odahúzom a tasakot, és belenézek. – Egy maszk, egy vibrátor, valamilyen olaj, bilincs és egy videó. – Olaj? – Igen. – Kihúzom a kis üveget, és elolvasom a címkéjét. – Vágykeltő olaj. – Érdekes. Nyisd ki. – Ööö – jól van. – Felbontom a csomagolást és lecsavarom a kupakot. Azonnal megérzem a fűszeres illatot. – Kicsit mentás. Nincs ráírva semmilyen használati utasítás. – Kicsit kenj az ujjadra – mondja. – Majd simítsd végig a csiklódat. – Komolyan mondod? – Letegyem? – Jól van. Rendben. Semmi gond. – Fogalmam sincs róla, mi ez az olaj, de ha Jamie ajándéka, csak jó lehet. Kicsit teszek az ujjamra és megérintem a csiklómat. Olyan érzékeny vagyok odalent, hogy még ettől az apró érintéstől is megborzongok. – Nos? – kérdi Damien. Félrehajtom a fejem, valamiféle új érzést várok. – Semmi. – Hm. Akkor jó, továbblépünk. A vibrátorhoz van elem? Kipróbálom, és rájövök, hogy gyengéden dorombol a kezemben. – Igen – mondom, és rögtön összerándulok. Túlságosan készségesnek tűnök, és Damien nevetéséből tudom, hogy hallotta és megértette. – És a maszk – mondja. – Tedd fel a maszkot.

– Jól van. – Felveszem, és a világ elsötétül. – Na jó, én... – basszus. – Az olaj, ami eddig semmit nem csinált, most sokkal többet csinál, mint semmit. – Az az olaj… nos, nagyon húúúú. – Mondd el. – Azt hiszem, olyan, mint a menta. Olyan, mint mikor olyan erős mentás cukorkát szopogattál és aztán kinyaltál. Ó, hűűű. Csodálatos érzés, érzékeny – ó, egek, Damien, kérlek. – Mire kérsz? – Mindenre. Bármire. – Fészkelődöm, szeretném feloldani az egyre növekvő nyomást, ezt a követelődző érzést. – Kérem, uram, magamhoz nyúlhatok? – Ó, igen. Használni fogjuk a vibrátort. Az ujjaidat. Megmondom, hogyan nyúlj magadhoz, Nikki. És megengeded, hogy halljam, amint elélvezel. Elönt a hála. Eddig fogtam a telefont, de most kihangosítom, és magam mellé teszem, csak annyi időre kukucskálok ki a maszk alól, hogy megbizonyosodjam róla: a megfelelő gombokat nyomom meg. – Csúsztasd végig a kezed a combodon – mondja –, majd gyengéden simogasd meg a csiklódat. Csinálod? – Igen. – Alig tudok megszólalni. – Be tudod kapcsolni a vibrátort? – Én… azt hiszem. – Baszd meg vele magad, szivi. Azt akarom, hogy benned legyen. Azt akarom, hogy elképzeld, hogy én vagyok az. Én ölellek, én baszlak meg, én temetkezem el mélyen benned. Ó, Istenem. Ügyetlenkedem vele, izgatott vagyok, kapkodok, gyenge vagyok a vágyakozástól. Jobb kezem helyett már a ballal simogatom magam. Az olaj csodálatos, és… – Mindjárt elmegyek – mondom. – Istenem, Damien, mindjárt… – Tudom, kicsim. A kedvemért élvezz el. Hadd halljam. – Én… – De nem tudok többet mondani. Megcsináltam a vibrátorral, amit kért, és most kitölt, a vibrálás és a csiklómat simogató ujjam okozta kettős érzés, plusz a vágykép, hogy ezt ő csinálja, a hangja, amint azt mondja, hogy „élvezz el a kedvemért, kicsim, élvezz el”, túlságosan sok nekem. Fejem hátracsuklik, tekereg

a csípőm, most semmi sem számít, a megkönnyebbülés utáni vágy olyan közel van, olyan közel, olyan közel, és aztán… Felrobbanok, és közben Damien nevét mondom. – Ez az, kicsim – mondja. – Ez az. Csináld tovább. Ne hagyd abba. Ne hagyd abba, szivi, még egyszer el tudsz élvezni. Lekapcsoltam a vibrátort és az ülésre dobtam, de azt teszem, amit mond és simogatom magam. Olyan iszonyatosan nedves vagyok. Nedves és nyitott és azt kívánom, bárcsak velem lenne Damien. Még mindig rajtam van a maszk, de hallom, hogy elkezd lefelé menni a minket a sofőrtől elválasztó fal. Mi a fasz ez? – Damien! – Én is hallom. Csak az elválasztó fal. Ne hagyd abba. Ne zárd össze a lábad. Maradj így, Nikki. Hagyd széttárva a lábad. – Megőrültél? Edward. – Azt hiszem, megegyeztünk abban, hogy meg foglak büntetni. – Nem. – Összerántom a lábam, letépem a maszkot és oldalt húzódok, nehogy a sofőr meglásson. Ebben a pillanatban rájövök, hogy nem Edward ül a volán mögött, hanem Damien. Hátrapillant, én pedig lihegve, kapkodva szedem a levegőt, ahogy megpróbálom összebékíteni a félelmet, a megkönnyebbülést és a dühöt. – Szemét – mondom végül, ami aligha fedi viselkedését. – Csússz vissza középre. – És ha nem? – Ahogy gondolod. – Elkezdi felhúzni a falat. – Jól van. – Dühös vagyok, de nem ostoba. És igen, még mindig fel vagyok izgulva. Ahogy lehúzza a falat, visszacsúszok középre. – Tedd szét a lábad – mondja, én pedig megteszem. Megigazítja a tükröt. – Na, ez aztán a szép látvány! – Csodálat van a hangjában, amitől gyönyörűnek érzem magam. Annak ellenére, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy hegek vannak a lábamon, Damien azt érezteti velem, hogy én vagyok a legszebb a világon, és ez csak az egyik oka annak, hogy szeretem.

– Szélesebbre – mondja. Engedelmeskedem, és hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt. Lehet, hogy játszik velem, de tagadhatatlan, hogy ő is felizgult. – Felizgult, Miss Fairchild? – Igen – ismerem be. – Kivéve azt az egy rémült pillanatot, igen. – Jobban is ismerhetnél. És jobban figyelhetnél. – Figyelni? – És akkor rájövök. – A tasak. Honnan tudtál volna a tasakról, ha nem vagy a kocsiban? – Pontosan. Azt a jelet én árultam el neked. Nem az én hibám, hogy túlságosan elvonta valami a figyelmed ahhoz, hogy rám figyelj. Sikerül kipréselnem egy mosolyt. – Igazából azt hiszem, a te hibád volt. Ismét felnevet. – Meglehet. Elkezdem összezárni a lábam. – Ó, nem, Miss Fairchild. Így fog ülni egész végig az úton. Ez a büntetése – és az én jutalmam – teszi hozzá, és megkocogtatja a visszapillantó tükröt. – Ez esetben… – mondom és leveszem a pulóveremet, a blúzomat és a melltartómat. – Jézusom, Nikki – mondja Damien, miközben én meztelenül ülök a hátsó széken, és hirtelen nagyon csibésznek érzem magam. – Azt hittem, neked egy jó nagy jutalmazás kell. Végül is megérdemelted. Úgy értem, egész délután egy üres limóban ültél, míg én odabent iszogattam és dögös pasikat nézegettem. – Jobban teszed, ha nem emlékeztetsz a szabályszegésedre – figyelmeztet. – Különben is, nem csak ültem a limóban. – Igen? – Megnyalom az ujjam hegyét és lassan körberajzolom a mellbimbómat. Biztos vagyok benne, hogy a vezetőülés felől mély hangú morgást hallok. – Mit csinálsz? – A lányokkal voltál – mondja szokatlanul feszült hangon. – Én meg a fiúkkal. – Igazán? – Ujjam egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb halad. Lassan megsimogatom a szeméremajkamat, mélyen bedugom az ujjamat, majd visszahúzom, hogy a csiklómat izgassam. Azért kezdtem ezt a kis műsort, hogy megkínozzam Damient, de magamat is kínzom.

– Nos ööö, kivel voltál? – Komolyan, egyre nehezebb gondolkodnom. – Ott volt Alaine, Charles, Preston. Jézusom, Nikki, van fogalmad róla, hogy mennyire kemény vagyok? Engedélyezek magamnak egy elégedett mosolyt. – Még valaki? – Ryan, Evan, Blaine. Még páran. – Mmm. – Kényszerítem magam, hogy ne sodródjak el, ne élvezzek el. Azt akarom, hogy keményen, forrón belém hatoljon. Azt akarom, hogy a büntetés az övé legyen. Én akarok irányítani. – Nos ööö, mesélj nekem Evanről. Jamie jól megnézte magának, az egyszer biztos. – Mondd meg Jamie-nek, hogy maradjon távol tőle – mondja Damien élesen, és a kezem megáll. – Miért? – Igazából visszaszívom. Ne mondj neki semmit. Jamie-t ismerve, ha megmondod neki, hogy tartsa távol magát Evantől, akkor csak még határozottabban ráront. – Igaz – helyeselek. – De miért? Mi a baj Evannel? – Semmi baj nincs vele. Kedvelem, nagyon kedvelem. De van benne valami. – Micsoda? – Veszélyes fajta. – Ó. – Szeretnék többet tudni, de annál okosabb vagyok, mintsem olyan információt próbáljak meg kihúzni Damienből, amit nem akar megadni. – Őszintén szólva, azt hiszem, Jamie csodálata inkább esztétikai, mint aktív. Biztos vagyok benne, hogy egy másik fickóra vetett szemet. – Kire? – kérdezi Damien. Vállat vonok. Nem válaszolok, de Ryanre gondolok. Egy pillanatig azt hiszem, Damien unszolni fog, de csak annyit mond: – Itt vagyunk. Kipillantok az ablakon, és látom, hogy egy autósmoziba kanyarodtunk be. Hangosan felnevetek. – Hol vagyunk? – kérdezem, és visszahúzom a blúzomat és a szoknyámat. A melltartóval és a bugyival nem bajlódom. Jelenleg fölöslegesnek tűnnek. – A Vineland Autósmoziban. City of Industry.

– Itt nem kell fizetni? – Előre idetelefonáltam, és leszerveztem a dolgot. – Végig ez volt a terved – mondom, nagyjából megfogalmazom az egyértelműt. – Miért? Kinyitja az ajtót, kiszáll, majd beül mellém a hátsó ülésre. – Miért? – Hogy csókolózhassunk egy autóban az autósmoziban – mondja egyszerűen. Felnevetek, mert bár hülyén hangzik, mégis izgalmas a gondolat. – Érdekes. Azt hiszem, tetszik. – Megtennéd? – Odanyúl és elkezdi kigombolni a blúzt, amit az imént vettem vissza. A konzol felé hajolok, hogy felhúzzam az elválasztófalat. – Ne – mondja, ahogy lehámozza a blúzt. – Damien! Ujjai kigombolják a szoknyámat, majd lerántják a zipzárt. – Tényleg azt gondolod, hogy valaki ráhajol a motorháztetőre, arcát az üvegnek nyomja és egészen idáig bámul? – Lehet – mondom, bár egyetértek, hogy nem túl sok esély van rá. – Nem fog. De ettől nem nedvesedsz be? – Kezét felcsúsztatja a szoknyámon. – De igen – mondja. – Benedvesedsz. Megnyalom az ajkam, nem vagyok hajlandó elismerni, hogy milyen izgalom gyűlik fel bennem. – Már nedves voltam – mondom. – Ühüm. Érzem, hogy kipirul az arcom. – Azt hittem, nyilvános helyen nem szoktál szexelni. – Nem is. És nem is fogok. Egy limóban vagyunk. Senki nem kukucskál be. De tetszik a fantázia – ismeri be. – Előrehajol, megcsókol, miközben két ujját mélyen belém nyomja. – És neked is. – Igen – vallom be, mert így igaz, és mert nincsenek titkaim Damien előtt. – Te vagy az én fantáziám, Damien, ugye tudod? – Te pedig az enyém – mondja, miután lágyan megcsókolt. – Mi ketten nagyon szerencsések vagyunk. Olyan sok pillanatban vakvágányra futhatott volna az életünk. És mégis, az a sok kanyar, a sok borzalom, azok a napok, amiket

legszívesebben elfelejtenénk – mind ehhez a pillanathoz vezettek el. Hozzád, ide, a karjaimba. – Megsimogatja a hajam, arca gyengéd. – Nem bánom a múltamat, Nikki. És ha veled vagyok, csak a jövőnket látom. – Damien – mondom, halkan, akár egy imát. – Igen? – Csókolj meg. – Amit csak akarsz, édesem – mondja, majd ajka összezárul az enyémen, és belezuhanok a karjaiba.

Hetedik fejezet A csendes malibui házban ülök, a buborékos ásványvizet iszogatom és a könyvtárban egy kis asztal mellett dolgozom. A könyvtár a kedvenc helyiségem a házban. Nem is igazán szoba, hanem a ház egy egész szintje – egy félemelet –, amelyet több szekcióra osztottak. A kényelmes fotelek és dohányzóasztalok az óceánra néző, padlótól a mennyezetig érő ablakok mellett helyezkednek el. Az előcsarnokból könyvespolcok

felfelé

vezető

szegélyezik.

hatalmas A

lépcsősorról

dolgozóterület

belátható

hátrébb

van,

területet elrejtve

a

kíváncsiskodók elől, és az egyik ilyen csendes sarokban üldögélek most én is. Késő van – alig hajnali három –, és Damien alszik az ágyunkban. Én nem tudtam aludni, és bár órákon át ágyban maradtam, feküdtem a melegben Damien karjai között és ködös álmomba hol belecsusszantam, hol felriadtam belőle, nem igazán tudtam elaludni. Nem tudom, hogy az idegesség, a túl sok bourbon vagy amiatt, hogy sokat gondoltam anyámra, de végül feladtam, és lejöttem ide. Most itt ülök a laptopom monitorja fényében és az utolsó simításokat végzem az ajándékon, amit Damiennek akarok adni az esküvőnk napján – egy montázskönyvet a közösen eltöltött időnkről. Hónapok óta dolgozom rajta, már az eljegyzésünk előtt elkezdtem, és sikerült a legelső, dallasi szépségversenyes találkozásunktól a jelenig felölelő képeket összeszednem és megvágnom. Eredetileg teljesen elektronikusnak szántam, de amint Damien megkérte a kezem, és rájöttem, hogy ez lesz a tökéletes nászajándék annak az embernek, akinek mindene megvan, úgy döntöttem, hogy legyen kézzel fogható. Vettem egy bőrkötéses könyvet, vastag, archiváló papírral, és óvatosan beleragasztgattam a képeket, címeket adtam nekik és megjegyzéseket fűztem hozzájuk, írásművészeti tudásom legjavát adva. Most éppen a Vineland Autósmoziról keresek egy képet a neten, mert szeretném, ha Damien megőrizné ezt az emléket, bár azt hiszem, egyikünknek sem volt halvány fogalma sem arról, hogy milyen filmet adtak. Helyette úgy csókolóztunk a hátsó ülésen, mint a kamaszok, csókolóztunk és felrobbantunk, taperoltunk és simogattunk. És amikor Damien végül keményen belém hatolt – amikor váratlanul és eksztatikusan elélveztem –, biztos voltam benne, hogy a sikolyom legalább olyan hangos volt, mint a filmzene.

Nyakszirtemen felágaskodnak a kis pihék, és meg sem kell fordulnom, máris tudom: Damien van itt. A járása, az illata, a jelenléte – nem tudom, mi az, de van benne valami, ami olyan mélyen szólít meg engem, hogy mindig tudom, mikor van jelen. Ha ugyanabban a szobában van, a testem tudja – és vágyik rá. Gyengéden becsukom a könyvet, és egy fiókba dugom, mielőtt odafordulnék hozzá. – Nem jó nélküled ébredni – mondja. Elmosolyodom. – Most már tudod, mit érzek én. – Általában én ébredek úgy, hogy az ágy másik fele hideg és üres. – Mit csinálsz? – Csak dolgozom valamin. – Megrántom a vállam. – Nem tudok aludni. – Ó, igazán? – Felhúzza a szemöldökét és az asztalt kémleli. – Eszébe se jusson, uram. Majd szombaton meglátja. – Szombaton – mormolja, és mosolyszerűség játszik az ajka körül. – Úgy tűnik, lesz egy kis dolgom szombaton. Felnevetek, és kiugrok a székből, hogy játékosan mellbe döngessem. Magához húz és megcsókol, először gyengéden, majd növekvő tűzzel. – Odanyúltam utánad – mondja. – Nem voltál ott. A szavak tényszerűek, de számomra tele vannak fenyegetéssel. Hátradőlök, hogy tisztábban lássam az arcát. – Mi a baj? – Én ugyanezt kérdezhetném – mondja, kikerülve a szavaimat, de az aggodalmamat nem. Valami jár Damien fejében. A fülem mögé tűri a hajamat. – Mondd el, hogy miért nem tudsz aludni. – A bourbon – válaszolom. – Az esküvői izgalom ébren tart. – Nem az anyád? – Ő is – ismerem be. – Bármit is akarsz tenni, tudnod kell, én támogatlak. Csak annyit kérek, hogy ne feledd: ez a te esküvőd és ez az egyetlen esküvőd, amid valaha lesz. – Megsimogatja az arcom, érintésétől ugyanúgy elolvadok, mint a szavaitól. – Ezt jól gondold át, mielőtt eldöntöd, hogyan is viselkedsz anyáddal. Bólintok.

– Igazad van. – Kézen fogom. – És te? Te is az esküvői izgalom miatt vagy ébren? Vagy a munkahelyeden van valami? Megfordul, kinéz a fényesre polírozott könyvespolcok felé, amelyek most őrszemként állnak a sötétben. Nem válaszol azonnal, és kezdem gyanítani, hogy egyáltalán nem is fog. Majd így szól: – Sofia. Próbálok nem reagálni, de nem tudok úrrá lenni hevesebben verő szívemen, és biztos vagyok benne, hogy a szemem szokatlanul elkerekedett. – Mi van vele? – kérdezem óvatosan. Sofia olyan messze van az általam kedvelt emberektől, hogy ez egyáltalán nem vicces. Mégis, fontos volt Damien számára, amíg felnőtt, és az utóbbi idők sok kellemetlensége ellenére tudom, hogy még ma is az. – Kaptam tőle egy e-mailt. Rögtön azután megláttam, hogy hazaértünk. El akar jönni az esküvőre. Azt gondolja, hogy még megszervezhető. A szavak a levegőben lebegnek, mint azok a rajzfilmfigurák, akik dacolnak a gravitáció törvényeivel és egyszerűen lebegnek, várják a pillanatot, amikor rázuhanhatnak a mit sem sejtő prérifarkasra. Kinyitom a szám, becsukom, majd ismét megpróbálom. – Ó – ennyit tudok csak kinyögni. – Ez nagyjából mindent elmond – mondja. Csípője köré lazán simuló pizsamaalsó van rajta, és egyik kezét zsebre dugja. A másikkal homlokát masszírozza hüvelykés mutatóujjával. – Szeretnéd, hogy itt legyen? – kérdem végül. Felemeli a fejét, rám néz, mintha megőrültem volna. – Nem. Eltelik egy pillanat és Damien halk káromkodást ereszt meg. – Nem – ismétli –, és az, hogy nem akarom, elszomorít. – A szemembe néz. – De komolyan mondtam azt, amit a limóban mondtam a döntéseinkről és azokról az emberekről az életünkben, akik elvezettek minket eddig a pontig. Egymásig. – Egy lépéssel közelebb lép. – Elszomorít – dehogy, felbosszant –, de nem bánok semmit. – Én sem bánok – mondom, és eszembe jut az anyám. Az, hogy ki is ő, mit tett és mit akarok én. Minden felkavarodik bennem. Viharossá lesz. Tudom, mit kell tennem, mit akarok tenni. De nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá.

És bár nálam jobban titkolja, tudom, hogy Damienben is hasonló vihar dúl. Hogy is ne lenne így? Lubickol az irányításban. A vérében van, ez a lénye veleje, és mégis, pusztán Sofia nevének említése felidézi mindannak a szellemét, ami miatt minden irányíthatatlanná vált, ami miatt megindult a pusztítás Damien életében, olyan hatékonyan, mintha egy pörgő propeller szabadult volna el a helyéből. – Damien – mondom, és hallom hangomban a tehetetlenséget és a vágyat. Látom, hogy a tűz fellobban a szemében, ahogy közelebb lép. Automatikusan hátralépek, de megállít az asztal. Állok, lihegek, ahogy Damien csapdába ejt. A végiggombolós blúz van rajtam, amit Damien a földön hagyott, amikor ágyba tértünk. Az anyag a combon közepénél végződik, és Damien ujját végigfuttatja a szegésen, lassan felemeli, egyre magasabbra. Pulzusom felgyorsul, és érzem, hogy érintésének hatása végigfut rajtam, forrón, elektromosan, élettelien. Gondolkodás nélkül mozdulok, széttárom a lábamat. Azt akarom, hogy megérintsen. Hogy a farka bennem legyen. Mindent akarok, amit képes megadni, és azt akarom, hogy minden elvegyen, amit akar. Keze becsusszan a lábam közé, és megfog – érzi, hogy kétségbeesetten nedves vagyok. – Mondd, hogy kívánsz – utasít, és ujját belém dugja. Szinte elolvadok a gyönyörtől. – Mindig – mondom az igazságnak megfelelően, és teljes bizonyossággal tudom, hogy soha nem lesz olyan pillanat, amikor ne így reagálnék Damien jelenlétére. A közelségére, a forróságára. Amikor ne nyílnék meg virágként előtte. Amikor a testem ne vágyna az érintésére. Még egy ujját belém dugja, és még jobban elolvadok, szégyentelenül többet akarok. De ő megtagadja tőlem, és hallom a saját nyüszítésemet, amikor elhúzódik tőlem. Aztán nyüszítésem lihegéssé változik, amikor megfogja a blúz két oldalát és szétrántja, lemeztelenítve mellemet, miközben repülnek a gombok. – Gyönyörű – mormolja, és lecsukom a szemem, várom, hogy ajka a mellbimbómat érintse. De az érintés nem jön. Ehelyett megfordít, majd lehúzza a blúzt, így meztelenül állok előtte. Az íróasztallal állok szemben, fenekem nekinyomódik az erekciójának, amely most kemény acélként ágaskodik a pizsamanadrág mögött. – Annyira kívántalak a limóban – mondja. – De most akarlak. Tudod, mit jelent ez?

– Tudod, hogy tudom. – Megfordulok, hogy ránézzek beszéd közben, de megrázza a fejét. – Nézz előre. Hajolj le. Kapaszkodj meg az asztal túlsó végében. Megteszem, amit mond. Sebezhetőnek érzem magam. Érzem őt. – Azt hiszem, még nem is intéztük el azt a kis büntetést – mondja. Megnyalom az ajkam, testem máris várakozásteljesen megfeszül, és a vaginám összerándul a vágytól. – Ezt akarod, Nikki? Fenekeljelek el? Büntesselek meg úgy, hogy megcsaplak, hogy a feneked rózsaszín és édes legyen, és felizgulj? – Már felizgultam – mondom őszintén. – És igen. Kérlek, igen. – Mindketten akarjuk. Nem, mindkettőnknek szüksége van rá. Neki vissza kell vennie az irányítást, én pedig olyan kétségbeesetten meg akarom ezt adni neki. Mert ugyanannyira le kell csillapítanom a bennem dühöngő vihart, mint amennyire neki szüksége van az én megadásomra. Nem fordulok meg, de hallom az anyag halk surrogását, ahogy lecsúsztatja a pizsamanadrágot. Közelebb lép, és farka hegye érinti seggem partját. – Lehet, hogy csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül, gyorsan magamévá kellene tegyelek. – Igen. – Hangomban egyértelmű a vágy, és Damien felnevet. – Hamarosan – mondja, és tenyere keményen csattan a hátsómon. Felkiáltok, inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól, és felkészülök a második ütésre. Gyorsan jön, majd Damien tenyere megsimogatja az ütés helyét, a piros szikrákat, amelyek bennem megszületnek és a fájdalomból élénk gyönyörré válnak, amely áthullámzik rajtam. – Még? – De nem várja meg a választ, hanem ismét és ismét elfenekel. Még nyolcszor, amíg a hátsóm végül forró, érzékeny, és a pinám olyan nedves, hogy érzem, hogy a vágyam beborítja a combom belsejét. Rádőlök az asztalra, mellem minden ütésnél a fához dörzsölődik, és most a mellbimbóm ugyanolyan kemény, feszes és érzékeny, mint a pinám. Elborít ez az érzés, egész testem egyetlen szikraként izzik, és tudom, hogy a megfelelő érintés után darabokra hullok. Még egy ütést várok, de most keze a csípőmet ragadja meg. Térdével durván széttolja a lábam. Egy kéz a hátamra simul, egy helyben tart, az asztalon. A másik

a csiklómat simogatja, megnyit, felkészít, bár ez aligha szükséges – annyira készen állok arra, hogy magamba fogadjam, hogy szinte már alig bírom. – Damien, kérlek! – könyörgök. – Sokféleképpen szükségem van rád, de most csak annyi kell, hogy tégy magadévá. Hála istennek megteszi. Először gyengéden, csak a farka hegye csúszik belém, ahogy izmaim mohón összezárulnak körülötte. Visszahúzódik, és felnyögök, máris égetőn érzem a hiányát. Aztán figyelmeztetés nélkül belém döf, testünk brutálisan, durván eggyé válik, én pedig érzem, hogy teste megfeszül, ahogy csúcspontja egyre közeledik. – Élvezz el velem, kicsim – mondja, majd keze lenyúl, hogy megsimogassa a csiklómat. Ez az érintés, és az, hogy közben Damien teljesen kitölt, letaszít a szikláról a mélybe. Megragadom az asztal szélét, ahogy Damien belém döf, egyre gyorsabban, míg végül ő is felrobban, majd a szőnyegre zuhan, megmarkolja a csípőmet és lehúz maga mellé. Rázuhanok, és elvigyorodik. – Még egy kör, Miss Fairchild? – Engem meg lehet győzni – mondom, bár még mindig lihegek. Épp annyira emelkedik fel, hogy megcsókoljon. – Gyere hozzám feleségül – mondja, majd elvigyorodik. – Igen – mondom boldogan. – Azt hiszem, hozzád megyek. – Csak azt mondom, hogy értelmes oka van annak, hogy ez a hagyomány létezik – mondja anyám, amint belépünk Phillipe Favreau butikjába a Rodeo Drive-on. Nemcsak azt bánom, hogy ma eljött velem, hanem azt is, hogy megválaszoltam az esküvői virágokra vonatkozó kérdését. Azóta ezen rugózik, mióta elmagyaráztam neki, hogy a cupcake-torony vadvirág-díszítésű lesz, mert ez a mindent átfogó virágtéma. Elizabeth Fairchild világában a vadvirág az esküvőt tekintve iszonyú nagy baklövés. – Orchidea, liliom, gardénia. Drágám, ezek a virágok bájosak, elegánsak és klasszikusak.

– Nekem tetszik az, amit én választottam, anya. – Körülnézek a stúdióban. Csak három ruha van a próbababákon, és egy nagyon vékony nő dolgozik egy magas üvegasztal mögött, amely íróasztalként funkcionál. – Abbahagynád, kérlek? – A nőre pillantok. – Nikki Fairchild vagyok. Alyssához van időpontom egy ruha átalakítása ügyében, ami ma reggel érkezett meg. – Nikki Fairchild? – ismétli. Meghökkentebbnek tűnik, mint a Rodeo Drive átlagos elárusítónői. – A Damien Stark-ruha? Összevonom a szemöldököm. – Ööö, nos, én fogom viselni az esküvőn, de Damien rendelte meg, igen. Miért? Valami gond van? Túlságosan szélesen mosolyodik el, és nekem ettől görcsbe rándul a gyomrom. – Mindjárt szólok Alyssának. Egy pillanat. – Akár magnólia is – mondja Anya. – Abbahagynád? – Szinte acsarkodom, és anya szeme elkerekedik. – Nichole! Meg kell tanulnod fegyelmezni magad. Beszívom a levegőt, próbálom fegyelmezni magam, és nem mondom azt, hogy neki pedig meg kell tanulnia elhallgatni. – Kicsit ideges vagyok – mondom. – Szerintem valami baj van a ruhával. – Ostobaság. Biztos nagyon bájos. Van róla fotód? Oldalvást pillantok rá, teljesen megdöbbent az, hogy megpróbál megnyugtatni. – Ööö, persze. – Előszedem a mobilom, és előkeresem memóriakártyáról a fényképet, amit Párizsban csináltunk, Phillipe mindkét skiccét és az összeállított ruhát, amit a végső próbán viseltem. Már a látványától is elmosolyodom. Testhez simuló fűzőrésze van, mély dekoltázsa, amely megvillantja a mell vonalát. Az ujj rövid és körülöleli a karomat. A szoknyarész nem a hagyományos hercegnőstílus, hanem elöl és a csípőrésznél rövid, megmutatja a vonalaimat. A hátsó résznél némileg módosított turnűr van, amire uszály van felerősítve. A dekoltázsrészen, a szegélynél és a fűző alsó részén apró, gyöngyökből kirakott virágok vannak, ami a hófehér ruhának némi játékosságot kölcsönöz. Szerintem egészen kivételes ez a ruha, és alig várom, hogy Damien meglásson benne. Anyámra pillantok, várom a megerősítést a szemében. Több eszem is lehetne. – Nos – mondja szipákolva –, azt hiszem, ez várható volt, tekintve, hogy miféle virágot és tortát választottál.

– Én… – becsukom a szám, fogalmam sincs, mit mondjak. Nem tudom, milyen sértést vágjak hozzá, amivel ugyanolyan mélyen megbántanám, mint ő most engem. Minden egyes szava újabb sebet ejt rajtam. Egyetlen apró morzsára vágyom az anyámtól. Megerősítésre, könyörületre, tiszteletre. De ez nincs, és soha nem is volt. És mégis, voltam olyan bolond, hogy a remény parazsa még pislákoljon bennem. Egek, mekkora barom vagyok. Elfordulok, így nem látja, hogy a szemem megtelt könnyel. – Hosszabb uszály – mondja. – És teltebb szoknya. Ez azon kevés alkalmak egyike, amikor elrejtheted a csípődet, Nichole. Ki kellene használnod. Összerándulok, legszívesebben ráüvöltenék: csak mert már nem 34-es a méretem, attól még nem kell kaftánt viselnem. Fiatal vagyok, egészséges, csinos, és ha ő ostoba ahhoz, hogy belássa… Vad gondolataimat megakasztja, hogy a hátsó részbe vezető ajtó kitárul, és egy magas, vörös hajú nő siet be. – Nikki – mondja, és kezét nyújtja. – Alyssa vagyok. Én is kinyújtom a kezem, de közben rájövök, hogy úgy ökölbe szorítottam, hogy a körmeim nyomot hagytak a tenyeremben. Ellazítom, majd Alyssa felé nyújtom. – Valami gond van? – Attól tartok – mondja Alyssa. – Ez borzalmasan kínos, de az ön ruhája eltűnt. – Eltűnt – ismétlem ostobán. – Reméljük, hogy csak apró elírás történt a vámnál, és mindent megteszünk, amit tudunk. – Félig-meddig kizárom a mondókáját, még mindig lebénít az a szó: eltűnt. Eltűnt a ruhám, és az esküvőm szombaton van. Holnap. –…előfordult már más boltokban is, hogy eltűntek darabok… Mi a fenét csináljak most? Ez a ruhám. A menyasszonyi ruhám. Nem rohanhatok be egy ruháért a Targetbe. –…a vámot a szállítóra, de vizsgáljuk a problémát és… Ez nem csak egy menyasszonyi ruha. Ez az a ruha, amit európai utunk során vásároltunk Damiennel. Az a ruha, amit a párizsi nappalaink és éjszakáink idején vásároltam. A ruha, amit az a tervező alkotott meg, aki biztosította Damient, hogy a csodálattól elájul majd, ha meglát benne. Ezt a ruhát nem veszíthetem el, nem is

pótolhatom, és érzem, hogy a pánik, a düh és a tehetetlenség felgyülemlik bennem. Egyik rossz a másik után, és még csak ki se tombolhatom magam. Mert az egész nem ennek a szegény nőnek a hibája – látom, hogy ő is nagyon odavan. Egyszerűen egyik csapás jön a másik után: a fotós, a zene, a virágok. Azok a nyomorult virágok, amikről anyám az utóbbi egy órában papolt. – Miss Fairchild? – mondja Alyssa, és hangjában érezhető az aggodalom. Ujjai a karomat érintik, és az érintését arra használom, hogy visszavonjon a gondolataimtól a valóságba. – Miss Fairchild, jól van? – Jól van – mondja anyám határozottan. – Ezt csakis jó jelnek tekinthetjük. Végre kereshet egy olyan ruhát, amely illik majd az alakjához. Alyssa szeme tágra nyílik, és úgy bámul anyámra, mintha még életében nem látott volna ilyen lényt. Talán tényleg nem látott. – Gyere, Nichole. Ez itt Beverly Hills. Biztos, hogy találunk neked egy ruhát. – Takarodj innen. – Nem terveztem, hogy ezt mondom, de abban a pillanatban tudom, amint a szavak kibuknak belőlem, hogy a szívemből jönnek. – Tessék? – Texasba – mondom. – Menj vissza Texasba, anya. Menj, most. – Texasba! De Nichole, hogyan… – A nevem Nikki! – csattantok fel. – Hányszor kell még elmondanom? Nem figyelsz rám. Látom, hogy Alyssa megnyalja az ajkát és beleolvad a háttérbe. Az üvegasztalnál a vékony nőt láthatóan egyetlen kis papírdarab érdekli. Nem foglalkozom velük. Abban a pillanatban a legkevésbé a környezetemre gondolok. – Nem mehetek most vissza Texasba. Akkor nem tudok ott lenni az esküvődön. – Épp ez a lényeg – mondom. – Majd Grayson hazarepít. Ma haza kell indulnod, hogy neki legyen még ideje visszaérni. Ő kapott meghívót – teszem hozzá mézédes hangon. – Drágám, az anyád vagyok. Nem kérhetsz meg arra, hogy ne legyek jelen az esküvődön. Csak egy pillanatig habozok, csak addig, amíg meghallom Damien hangját a fejemben, amint a döntésekről, az utakról beszél, arról, hogy hová is vezetnek. És

ez a döntés az esküvőm napjához vezet. Az ünneplés napjához. Vagy egy olyan naphoz, amikor anyám egész nap duruzsol a fülembe. Az a nő, aki annyiféle értelemben megtett mindent azért, hogy életem számos pillanatából kilopja a boldogságot. – Nichole, ne csináld ezt. Nekem kell a… – elharapja a mondatot, szája szorosan összezárul. Mély levegőt veszek, hirtelen rájövök, hogy ostobább voltam, mint gondoltam. Anyám nem azért jött ide, mert a közelgő esküvőm arra sarkallta, hogy javítson a kapcsolatunkon. És nem is azért, mert bocsánatot akart kérni azokért a borzalmas dolgokért, amiket Damiennek mondott. Azért jött, mert családunk minden egyes petákját már régen elköltötte, és újabb fejőstehenet lát bennem. Nem tudom, mi az, ami kell neki – egy új ház, új kocsi, befektetési tőke… Nem tudom, nem is érdekel. Egy fillért sem kap a pénzemből, és az is biztos, hogy Damienéből sem. – Viszlát, anya. – Nichole, ne. Ezt nem teheted. – Tudod, mit, anya? De igen. – Az ajtó felé indulok, szívem könnyebb, a lépteim is. Visszanézek rá, és elmosolyodom. – És ha már itt tartunk, menj előre. Szerintem egyedül is odatalálsz.

Nyolcadik fejezet – Csodálatos vagy – mondja Damien aznap este, amikor elmesélem neki, mit csináltam. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy nem vagy elég tökös ahhoz, hogy szembeszállj az anyáddal. – A medence méretű fürdőkádban ülünk, egymással szemben, lábunk összeér. – Még mindig nem vagyok tökös – mondom nevetve. – Dehogynem. – A kezemért nyúl és magához húz, aztán szándékosan ráhúzza a tenyeremet a heréjére. – Ez itt mind a tiéd. – Az már egyszer biztos – mondom, és elkapom a száját egy csókra. Átölel és magához húz, amíg nem tehetek mást: ha kényelmes pozícióba szeretnék kerülni, rá kell ülnöm. Nem mintha nehezemre esne meglovagolni Damient, különösen akkor, amikor erekciója nekem dörzsölődik, és ez roppant hatásosan vonja el a figyelmemet a nappali drámától. – Büszke vagyok rád – mondja, és karjaiba vesz. – Én is büszke vagyok magamra – mondom. – Irányítottam a helyzetet. Eldöntöttem, mit akarok erre az esküvőre, és azt tettem, amit tennem kellett. – Megcsókolom. – Azt hiszem, kezdek rutint csinálni abból, hogy megszerezzem azt, amit akarok. – Eddig nem mindig így volt? Egyik ujjamat az ajkaira nyomom. – Nem ez a lényeg. – Hanem mi? – kérdezi. – Ez – mondom, és magunk közé nyúlok, kezembe veszem az erekcióját. Lassan végigsimogatom teljes hosszában. – Az irányítás nagyon gyümölcsöző tud lenni – mondom. – Ó, igen. – Hangja rekedten cseng. – Valami probléma van, Mr. Stark? – kérdezem ártatlanul. – Úgy látom, valami elvonja a figyelmét. – Épp ellenkezőleg – mondja. – Nagyon is erősen összpontosítok. Tudatában vagyok annak, ami történik. – Valóban? – Növelem a nyomást a farkán, majd ujjhegyemmel megsimogatom.

Beszívja a levegőt, és látom, hogy borzongás fut végig rajta, látom a forróságot a szemében. Rám néz, majd elmosolyodom, lassan és nyugodtan, telve mindenféle ígérettel. – Csókolj meg – mondja. – Lovagolj meg. Most én borzongok meg a várakozástól. Felemelkedem, elkapom a száját egy csókra, amely mély, forró és követelőző. Nyelve csatát vív az enyémmel, döfköd és kóstolgat. Ráereszkedem a farkára, és meglovagolom, fel-le emelkedem őrült ritmusban, amely miatt a víz kifröccsen a kádból. Újra és újra, egyre mélyebben, amíg nem tehetek mást: megtöröm a csókot, mert muszáj homorítanom az engem átjáró gyönyör súlyától. Amikor homorítok, szája összezárul a mellemen, ajka belém mar, a fájdalom forró gyönyörhullámokat terít szét a testemen a pinámig, addig a mély helyig, amelyet megérint, amelyet minden egyes vad döféssel lököd, csodálatos nyomást gyakorolva, amely egyre nő, és végül együtt robbanunk fel, így a víz kifröccsen a kádból, én pedig hátraesek Damien mellkasára, tökéletesen kielégülve, teljesen megkönnyebbülten. Így maradunk, de aztán attól tartunk, hogy megfázunk a kádban. Ekkor Damien kiemel, megszárít, és az ágyhoz visz, gyengéden betakar a hűvös lepedővel. – Még nem mondtad, hogy mihez kezdesz a ruhád ügyében – mondja Damien pár másodperccel később, ahogy az ágyban összefonódva az alvás felé sodródunk. – Visszamentem, miután anya elment – mondom. – Nem tökéletes, de van egy ruha hátul, ami az én méretem. – Tetszik? Vállat vonok. Az igazság az, hogy a ruha bájos, bármelyik menyasszony boldog lenne tőle. De nem az én ruhám, és melyik lány örül a második befutónak? – Sajnálom, kicsim – mondja, és megcsókolja meztelen vállamat. – Semmi baj, igazán. Ígérem, hogy csodálatosan szép leszek. – Mindig az vagy. Elmosolyodom, és szakadatlanul mosolygok, ahogy kezdek elaludni. Már majdnem beleolvadok az álom édes feledésébe, amikor eszembe jut valami. – Ébren vagy még? Zseniális ötletem támadt! – A zseniálisra mindig felébredek – mondja. – A Raven-beli egyik tweetünkről jutott eszembe.

– Tweetünkről? – Mármint amit rólunk, lányokról írtak – pontosítok. – Ajjaj. Ha a ravenes pasikat meg kell hívnom az esküvőre, akkor élni fogok a vétójogommal. – Nagyon vicces. Nem, a fotós problémára gondoltam. Tudom, hogy azt mondtam neked, hogy szeretném, ha lennének esküvői portréink, de egy portréhoz bármikor modellt tudunk ülni. Egyébként pedig a napra szeretnék emlékezni, nem egy pózra. És arra gondoltam, hogy ugyanazt csinálhatnánk, amint a többiek a tweetekben. – Mégis mit? – Spontán képeket. Mindegyik vendég kap egy fényképezőgépet esküvői ajándékként. És aztán egy dobozba beledobják a memóriakártyákat, mielőtt elmennek. Egy csomó csodálatos képünk lesz a barátainkról, rólunk, ahogy eszünk és táncolunk. Nem lesznek profi képek, de jópofák lesznek. És mi leszünk. És nem azok az ízléstelen fotók, amiket a lesifotósok készítenek a tengerpartról. Mit gondolsz? – Azt, hogy zseniális vagy – mondja. – Zseniális és gyönyörű. És alig várom, hogy a férjed legyek. Örömtelien, boldogan elmosolyodom. – Én is – mondom, végül lehunyom a szemem, közelebb csúszok Damienhez, és hagyom, hogy elragadjon az álom. Amikor pénteken felébredek, Damien már elment. Szólt Graysonnak, hogy lesz egy kis dolga, mielőtt elindulunk a nászútra, és vagy az irodában lesz, vagy a különféle birtokokat tekinti meg Mr. Blackkel. Egy gofrit teszek a pirítóba – ami nagyjából mindent elárul rólam mint konyhatündérről –, és szirup nélkül eszem meg a teraszon, miközben elintézek pár reggeli telefont. Az első hívás Sylviának megy: elmondom neki a fényképezőgépes tervemet. Zseniálisnak gondolja, és kijelenti, hogy rengeteg ideje van megszervezni. – Elintézem, hogy reggelre kiszállítsák őket. Komolyan, Nikki, ne aggódj emiatt. Pihenj egy kicsit. Megérdemled. És szükséged lesz az erődre a nászutadon.

Megköszönöm neki, és leteszem, aztán megpróbálom eldönteni, hogy mi az esküvőt megelőző pihenés legmegfelelőbb formája. Az éjszaka sikerült befejeznem Damien könyvét, úgyhogy ez kiesett. És bár a saját teendőim egy ideje már tornyosulnak, valahogy a gondolat, hogy leüljek a számítógép elé és programozzak, nem igazán vonz. Igazából egyvalamihez van csak kedvem: egy hosszú sétához a tengerparton. És mivel nem akarok egyedül lenni, lemegyek a földszintre a vendéglakosztályhoz, bekopogok, és belépek Jamie elsötétített szobájába. Általában hagyni szoktam aludni. De mivel ez az utolsó napom szingli legjobb barátnőként, azt gondolom, hogy kivételt tehet. Lehúzom a takarót, és megrázom egy kicsit. – Mmm, Ryan… Felhúzom a szemöldököm, mert ez nagyon érdekes fejlemény, azonban Jamie nem kényeztet el azzal, hogy ismét álmában beszéljen. Ehelyett villámgyorsan felül. – Basszuskulcs, Nikki! – visít. – Mi a fenét művelsz? Vállat vonok. – Eljössz velem sétálni a tengerpartra? Szerencsére Jamie elég laza típus. Azért a rend kedvéért pár gonosz pillantást vet rám, káromkodik egyet, de felöltözik. Negyedóra múlva lent vagyunk a parton. – Na, van valami mondanivalód? – kérdezem. Úgy bámul rám, mintha holdkóros lennék. – A hold nem sajtból van. A maszturbálástól nem vakulsz meg. A Jethro Tull egy zenekar, nem pedig egy pasi. Mit szólsz ezekhez? – Nem rossz – mondom. – De én inkább Ryan irányában gondolkodom. Lassít a léptein. – Mi van vele? – Mióta Damien hazavitetett vele a múltkor, van köztetek ez a valami. Azt várom, hogy tagadja, de vállat von. – Na és? – Szóval tényleg van valami? – Ami őt illeti, nincs – mondja Jamie dühös hangon. – Amennyire látom, láthatatlan vagyok a számára. Belekarolok Jamie-be.

– El sem tudom képzelni, hogy lehetnél bárki számára is láthatatlan. – Ugye? Mégis hogy lehet ez? Felnevetek. – És, mihez kezdesz? – Ryan ügyében? – A saját ügyedben. Lassít a léptein. – Nem tudom. Nem kaptam meg azt a reklámot, amit Caleb rendez, de jó volt újra részt venni egy meghallgatáson. De nem akarok újra visszakerülni a mókuskerékbe, érted? És én… – Rám pillant, majd elhallgat. – Mi az? – Semmi. – James… – Jól van. Mindegy. Minden megváltozik azzal, hogy férjhez mész. – Még mindig a legjobb barátnőd vagyok. – Megállok, és őt is megállítom. – Jó, persze – mondja, úgy, hogy a megkönnyebbülés hullámai futnak át rajtam. – Csak úgy értem, hogy nem hinném, hogy olyan remekül tudnék egyedül élni. Ha nem vetted volna észre, megvan az a szokásom, hogy néha kicsit bevadulok. És te már nem vagy elérhető a lakótárspiacon. Arra gondoltam, hogy összeköltözöm Ollie-val, de az egy kicsit fura lenne. – Azt gondolod? Jamie legyint. – Áh, annak vége – mondja, a hancúrozásaikra utalva. – De akkor is fura lenne. Amúgy hol van Ollie? Jön az esküvőre, nem? – Elvileg ott lesz a ma esti vacsorán. – Mivel nem nagy esküvőt rendezünk, nem lesz hivatalos próbavacsora. De a barátaink egy csapatát összetrombitáltuk. – New Yorkból jön. Azt hiszem, tanúskodáson vett részt. – És Damiennek nem gond, hogy Ollie ott lesz ma este? – Mint mondtad, talán fura, de összességében nem gáz. Sosem fogják felhívni egymást azzal, hogy leugorjanak egy sörre a sarki kocsmába, de szerintem időnként egy vacsora vagy egy társadalmi esemény belefér. – Jól van. – Jamie összefonja a karját. – A változás gázos.

Azokra a változásokra gondolok, amik azóta történtek az életemben, hogy Damien belépett,

és

az

eljövendő

változásokra.

Esküvő.

Remélhetőleg

család.

Elmosolyodom, majd ismét lépkedni kezdek, magam mellett húzva Jamie-t. – Nem – mondom határozottan. – Majd meglátod. A változásnak egyáltalán nem kötelező gázosnak lennie. A Santa Monica-i Le Caquelon ma este zárva van a privát partink miatt. Alaine, Damien gyermekkori barátja és tanúja, aki a fondü jellegű étterem tulajdonosa, gálánsan felajánlotta a helyet a ma esti partihoz. Imádom ezt az éttermet a szeszélyes dekorjával és vad színeivel. Amikor legutóbb itt jártam, Damiennel egy meglehetősen privát bokszon osztoztunk. Ma este mindenki a főétteremben gyűlik össze. Nevetünk, beszélgetünk, köszöntők hangoznak el. És természetesen kóstolgatjuk a különféle fondüket, amiket Alaine mindenütt elhelyeztetett. Alaine lekapcsolta az étterme new age stílusú zenéjét, és Rat Pack dübörög a hangszórókból. Úgy tűnik, tudja, hogy Damien és én imádjuk Sinatrát, Dean Martint és a többieket. Rámosolygok Damienre, aki Ollie-val és Evannel beszélget a terem túlsó végében. Otthagyja őket, átvág a helyiségen és magához húz, körbevezet a hevenyészett táncparketten, majd a többi vendég nevetése közepette hátradönt. – Zseni vagy – mondom. – Igen, mondták már. És egy sztereóm is van – teszi hozzá. – Ezt a tényt is tudom. Feltételezem, hogy a kettő közötti kapcsolat következik most. A hangszórókra mutat. – Holnap nem lesz szükségünk zenekarra. Csak egy DJ-re. Tátott szájjal bámulok rá. – Fantasztikus vagy. Csak már szóltam Sylviának, hogy fogadjon fel egy zenekart. – Nem volt szíve megmondani neked, de a zenekar holnapra már foglalt. – Közelebb hajol, beleharap a fülcimpámba, és azt suttogja: – Azt hiszem, stressz nyomai jelentkeznek rajtad. Az asszisztensem csak próbált védeni téged. Nem mondom, hogy okolom érte. Felnevetek, és ellököm, majd rögtön visszahúzom a karjaimba.

– Jókedved van. – Persze hogy jókedvem van. Nem hallottad? Holnap megnősülök. – Mázlista – mondom. – Nagyon is – válaszol, és tekintetének intenzitása szinte szavai aláfestőjeként működik. – Van számodra valamim – mondom, és az étterem túlsó sarkába húzom, ahol a hölgyek egy halomba rakták a táskáinkat. Én egy nagy kézitáskával érkeztem, és most előhúzom az ezüst csomagolópapírba burkolt ajándékot. Kezébe fogja, arcán a karácsonyi ajándékot váró kisfiú izgatottsága láttán elnevetem magam. – Nyisd ki – sürgetem. Leveszi a csomagolópapírt, megnézi a könyvet, majd lassan kinyitja. Tudom, melyik az első kép, amit meglát – egy rögtönzött texasi fotó kettőnkről, hat évvel ezelőttről. Egy helyi újság újságírója fotózta, és soha nem került be a lapokba. Miután betelefonáltam az újság hullaházába, volt olyan mázlim, hogy ráakadtam. – Nikki – mondja Damien, és hangjában csodálat vibrál. Végiglapozza a könyvet, és a szerelemtől, amit a szemében látok, elgyengül a térdem. Nézem őt, ahogy végiglapozza az egyes oldalakat, az emlékeket. Amikor végez, tiszteletteljesen becsukja a könyvet, gyengéden az asztalra helyezi, és közelebb húz. – Köszönöm – mondja, és ez a szó egy életre elegendő érzelmet hordoz magában. Gyengéden megcsókol, majd visszavezet a tömeghez. – Én is adok neked ajándékot – mondja, majd az órájára pillant. – Olyan negyedórát kérek. Összevonom a szemöldököm, és azon tűnődöm, miben sántikálhat, de bólintok. – Akkor még elég időm van, hogy körbejárjam a termet, és egyek még egy kis csokit. Velem jössz? – Hogyne – mondja, majd követ a csokifondürészleghez. Alaine ott van, és egy ideig elbeszélgetünk. Aztán Alaine és Damien odamennek Blaine-hez és Evelynhez. Mivel úgyis kérni akarok valamit Evelyntől, már-már követném őket, amikor Ollie lép oda hozzám, én pedig megölelem. – Helló, tanúskodás. Hogy áll a polgári perek vad és szövevényes világa?

– Még mindig vad és szövevényes – válaszol mosolyogva. – És vége van. Legalábbis néhány hétre. – Odaint Charles Maynardnak, a főnökének, majd egy sarokba vezet. – Charles megkérdezte, hogy visszahelyeztessen-e New Yorkba. – Tényleg? Miért? – Courtney miatt, azt hiszem. Eredetileg miatta kértem, hogy helyezzenek át LAbe, hogy közelebb legyek hozzá. De most, hogy már nem vagyunk egy pár… – Hangja elhal. – És elfogadod az ajánlatot? – Ollie-val az utóbbi időben nem voltunk túlságosan közeli kapcsolatban, de tudom, hogy hiányozni fog, ha elköltözik. – Gondolkozom rajta. De nehéz döntés. Szeretem Manhattant, de LA-nek is megvannak a maga szépségei. – Úgy néz rám, mintha még akarna mondani valamit. – Mi az? Habozik, majd kivágja az adu ászt. – Mit gondolsz, van rá esély, hogy jóvátegyem a kárt Courtney-nál? Érzem, hogy a vállam megereszkedik. – Elbasztad, Ollie. Méghozzá csúnyán. Mindannyian szeretünk téged. A francba is, Courtney is szeret téged. De nem tudom, hogy ez elegendő-e. – Nem – mondja. – Én sem tudom. Megszorítom a kezét. – Itt vagyok, ha szükséged van rám. – Tudom – mondja, és átölel. – Örülök neki. Melegen viszonozom az ölelést, és azt gondolom, hogy ez is olyan szép az esküvőkben – hogy kitisztíthatod a múltadban ott keringő kísérteteket. Körbejárom a termet, csevegek Ryannel és Edwarddal, Steve-vel és Andersonnal. Charles és Blaine jelenik meg. Megpróbálom kideríteni, mit gondol Charles Ollie áthelyezéséről, de ő nem szól semmit. Sylvia, Miss Peters és Damien többi munkatársa is itt van. És persze Evelyn is. – Egész este próbáltalak sarokba szorítani – mondom neki. – Érdekes, én meg azt hittem, hogy te vagy az, aki annyira népszerű. – Hátralép, és végignéz, úgy, olyan szentimentálisan, ahogyan az emberek az esküvő előtt végignézik az arát. – Jó vagy neki, Texas. A pokolba is jók vagytok egymásnak. – Igen, azok vagyunk – mondom. – Mesélte Damien anyámat?

– Hallottam egy részét tőle – ismeri be. – Azt hiszem, a többit Jamie mesélte el. Elvigyorodok. Ez nem igazán lep meg. – Pakolni küldtem – mondom. – És soha nem kértem meg, hogy kísérjen el az oltárhoz, annak ellenére, hogy ő az egyetlen élő szülőm. – A szülőd? – visszhangozza Evelyn. – Több eszed is lehetne, Texas. A család az, amit kihozol belőle. Az a nő talán életet adott neked, de nem a családod tagja, nem bizony. Körülnézek a barátokkal teli szobában, és kénytelen vagyok bólintani. – Tudom – mondom. – De ti a családtagjaim vagytok, és szeretlek titeket. – Mély levegőt veszek. – Megtennéd, hogy elkísérsz az oltárig? Azt hiszem, könnyeket látok a szemében, de nem mondok semmit. Adok neki egy pillanatnyi időt, hogy összeszedje magát, míg a szívembe vésem azt a tudást, hogy a felkérésem meghatotta. – A francba is, igen, Texas – mondja végül. – Elhiheted, hogy elkísérlek. Pár pillanattal később Damien odahív magához, ahol éppen Evannel beszélgetnek. Lapos ezüstdobozt húz elő a zsebéből, és átadja nekem. – Kinyithatom? – Hogyne. Letépem a papírt. Felemelem a doboz tetejét, és csodálatos ezüst nyakláncot pillantok meg, napsárga ékkövekkel. – Damien, ez gyönyörű. – Lepillantok a smaragd bokaláncra, amit mindig viselek, és úgy érzem, elkényeztetnek. – Eszembe jutottak a virágok az esküvői ruhádon. Gondoltam, ez illene hozzájuk. Szívem elfacsarodik attól, hogy milyen figyelmes. – De az az első ruha volt – magyarázom. – Tudom – mondja Damien. Evan pedig felemel egy nagy dobozt a földről. Az asztalra helyezi, én pedig kíváncsian fürkészem a két férfi arcát. – Gyerünk – sürget Damien. – Nyisd ki. Azt hiszem, végül csak megfelelőnek gondolod majd a nyakláncot. Óvatosan leemelem a tetőt, és megpillantom a csodálatos, eltűnt esküvői ruhámat. – Hogyan… – Van néhány barátom, akinek megvan az a különleges képessége, hogy felkutat eltűnt, nemzetközi szállítású tárgyakat – mondja Evan.

– Ó. – Damienre pillantok, eltűnődöm, hogy ez azt jelenti-e, amit jelent. De arca semmit nem árul el. Őszintén szólva nem érdekel, hogy hol vagy hogyan talált rá a ruhámra. Csak örülök, hogy megérkezett. – Alyssa reggel eljön a házhoz. A helyszínen végzi el az utolsó simításokat – teszi hozzá Damien. Én ösztönből odahajolok hozzá, és megcsókolom ezt az embert, aki olyan különlegesen vigyáz rám. – Köszönöm – mondom Damiennek, majd Evanhez is odafordulok. – Köszönet mindkettőtöknek. Megmentettetek. Áthullámzik rajtam a megkönnyebbülés, és az esküvőszervezés kezdete óta most érzem magam igazán stresszmentesnek. Csodálatos érzés. Megragadom Damien kezét. Ez, gondolom, ez az egyetlen, ami számít. A buli késő éjszakáig folytatódik, és majdnem hajnali két óra, mire hazaérkezünk. Már épp levetkőznék, hogy lefeküdjek, amikor meglátom, hogy volt egy nem fogadott hívásom. Kihangosítom és lejátszom az üzenetet. – Helló, Nikki, itt Lauren a holnapi virágok miatt. Csak szerettem volna tudatni önnel, hogy minden készen áll. Utolsó pillanatban történt a változtatás, de boldogan tettünk eleget a kérésnek. Összevonom a szemöldököm, és Damienre pillantok, aki ugyanolyan zavartnak tűnik, mint amennyire én annak érzem magam. – Ott leszünk reggel, hogy előkészítsünk mindent, most a liliommal és a gardéniával. És Sallyhez is átküldünk egy válogatást a torta miatt. Még egyszer köszönjük, és alig várjuk, hogy holnap találkozhassunk. Ismételten gratulálunk önnek és Damiennek. A hívásnak vége, és úgy bámulom a telefont, akár egy kígyót. Mi a faszom? Mi a faszom ez mégis? – Kicserélte őket – mondom. – Az anyám szétbaszta az esküvőmet. – Belenézek Damien szemébe. Tudom, hogy az én szemem dühöt tükröz. Az övé gyilkolási vágyat. Nem a virágok miatt – őszintén kétlem, hogy érdekli, hogy napraforgó lesz-e vagy gardénia –, hanem azért, amit az a nő művelt velem újra és újra. – Mintha idáig elérne a keze Texasból, és megforgatná bennem a kést. Mintha más öröm nem lenne az életében, csak az, amikor nekem fájdalmat okozhat.

Körbejárom a hálószobát, próbálom összeszedni magam. Fázom, dühös vagyok, és úgy érzem, elveszítettem az irányítást. Bármilyen örömöt is éreztem, amikor Damien és Evan megleptek az esküvői ruhámmal, az elpárolgott. Olyan érzésem van, mintha ez az esküvő soha nem lehetne igazán az enyém. És most vagy el kell viselnem egy olyan esküvőt, ami anyám bélyegét viseli magán, vagy azzal kell töltenem az esküvőm napját, hogy megoldom ezt a zűrt. – A francba is! – üvöltöm. – Nem lesz semmi baj – mondja Damien, és a karjaiba von. – Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Nem a rák gyógyításáról beszélünk. De nem ez a lényeg. Anyám fogta magát, és a feje tetejére állított mindent. – De a nap végén akkor is házasok leszünk – érvel Damien. Túlságosan is felhergelt vagyok ahhoz, hogy hallgassak az értelem szavára, de mégis ott van. Visszavonhatatlanul és igazul és ott lebeg közöttünk a levegőben. Ismét körbejárom a szobát, miközben Damien felindultan nézeget, mintha felrobbanni készülő bomba lennék. Okos férfi. Végül a bugyborékoló düh lecsillapodik, nyomában csak hideg számítás marad. Érzem, hogy egy gondolat kezd kialakulni bennem, és lassan virágba borul. Még párszor körbejárom a szobát, és megállok Damien előtt. – Helyre tudom hozni – mondom. – Ezt hogy érted? – Üvöltözhetek és nyafoghatok, hogy anyám elcseszte az esküvőmet. Vagy az egészet visszafordíthatom, azt mondhatom, hogy anyám fegyvere visszafelé sült el, és tulajdonképpen csak szívességet tett nekem. – Szívességet tett? Lassan elmosolyodok. – Igen. És elmondom, miért. – Megragadom Damien inggallérját, magam felé húzom, ismét könnyűnek és szabadnak érzem magam. – Elmondhatom – ismétlem és rávillantok egy csupa szeszéllyel teli mosolyt –, de kényszerítened kell rá, hogy megtegyem.

Kilencedik fejezet A nyugodt Csendes-óceánra néző második emeleti erkélyen állok. Csodálatos idő van, tökéletes egy szabadtéri esküvőhöz. Mindjárt napnyugta. A szertartásnak hamarosan kezdődnie kell. Damien mellettem van, karja a csípőmön. Hatalmas, a buja zöldből a sápadt homokba átmenő birtoka elterül előttünk. Általában a tengerpart a napnak ebben a szakában üres. Azonban most fehér sátrakkal és fénylő lámpásokkal van tele. A vendégek elvegyülnek, távolról megkülönböztethetetlenek, és hallom Frank Sinatra lágy dallamait. A sátorsor mögött a lesifotósok várnak ugrásra készen. Önkéntelenül is elmosolyodom: átverjük azokat a keselyűket. Mögöttük a Csendes-óceán meleg, narancsos bíborfényben ragyog a lenyugvó nap fényében. Hamarosan, gondolom. Hamarosan Mrs. Damien Stark leszek. – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezi Damien, ahogy a levegőben dobogni kezd a helikopter

zaja.

Ott

lebeg

előttünk,

majd

gyengéden

leereszkedik

a

leszállópályára. Még egyszer megnézem magamnak az elém táruló látványt. – Biztos – mondom, és felemelem a hangom, hogy a rotorok zaján túl is hallható legyen. Alattunk Gregory és Tony bőröndökkel tölti meg a helikoptert. Lábujjhegyre állok és megcsókolom Damient, keményen, gyorsan, mélyen. Lihegve húzódom el, és elmosolyodom a helyzet iróniáján – anyámtól kellett egy löket ahhoz, hogy olyasvalamire jöjjek rá, amit mindig is tudtam. Tenyeremet Damien mellkasának nyomom, érezni akarom a szívverését. – Nem az számít, hogy odalépkedek-e az oltárig – hanem az a férfi, aki az oltár végén vár. Te magad mondtad – ez az egyetlen esküvőm, ami lesz, és így akarom. – Semmi stressz, semmi dráma vagy lesifotósok. Sem udvarias csevegés, sem aggódás a zene, a kaja, a virágok vagy a váratlanul felbukkanó rokonok miatt. Csak Damien és az egy szó: igen. – És az a sok munka, amit a vacsorába fektettél? – kérdezi, bár ezt már tegnap este végigbeszéltük – hogy keményen megdolgoztam a tökéletességért, és közben

elveszítettem szem elől azt, amit Damien már tudott: hogy ha az a vége, hogy férj és feleség leszünk, a tökéletesség borítékolva van. Mégis, szinte lubickolok abban, hogy ismét válaszolok neki. Tudom, hogy biztos akar lenni abban, hogy tényleg ezt akarom. – A parti is fontos – mondom. – És szuperjól fognak bulizni. – A tengerpart felé biccentek. – Hidd el, Jamie mindent kézben tart. Ha van valaki, aki tudja, hogyan kell egy tömegnek jó bulit szervezni, akkor az a legjobb barátnőm. – Még szélesebben mosolygok. – Megkértem Ryant, hogy segítsen neki. Végigbulizzák az éjszakát, és az, akinek még van kedve hozzá, végignézheti, hogy reggel összeházasodunk. És Evelyn megígérte, hogy lejátssza a sajtónak. Damien mosolya legalább olyan széles, mint az enyém. – Imádom magát, Miss Fairchild! – mondja. – Ezt már nem sokáig mondhatod. Hamarosan Mrs. Stark leszek. Megfogja a kezem, és a lépcső felé húz. – Akkor menjünk – mondja. – Minél előbb, annál jobb. Kéz a kézben lesietünk a lépcsőn, majd rohanni kezdünk a helikopter felé, leszegett fejjel, nevetve. Damien felsegít, és amint bekötöttük magunkat, jelez a pilótának, és a gép felszáll. A tengerparton maradt, integető vendégek és a vadul kattogtató fotósok felett elszökünk a naplementébe, és otthagyjuk vendégeinket, hogy egyék a kajánkat, igyák a pezsgőnket és áttáncolják az éjszakát. Damiennel egy fodrozódó hullámok nyaldosta tengerparton állunk. A fehér hab eltávolodik az éjszaka szürkeségétől és beleolvad a felkelő nap színeinek kakofóniájába. Erre is rájöttem: nem tudnék naplementekor férjhez menni. Muszáj volt napkeltekor férjhez mennem. A menyasszonyi ruhám és a Damientől kapott láncom van rajtam, és amikor megláttam Damien tekintetét, ahogy végiglépkedtem az oltárig vezető rövid úton, tudtam, hogy bármilyen nehéz is volt beszerezni ezt a ruhát, megérte. Hercegnőnek éreztem magam. Dehogyis, menyasszonynak éreztem magam. És Damien szemében gyönyörű voltam.

Nincs rajtam cipő, és lábammal belevájok a homokba, vadnak, dekadensnek, szabadnak érzem magam. Egyszerűen van ez az esküvő, és mellettem ez a férfi, és csak erre van szükségem. Előttünk egy mexikói anyakönyvvezető mondja a szertartás szövegét tört, rémes akcentusú angolsággal. Biztos vagyok benne, hogy még életemben nem hallottam szebbet. – Férjedül fogadod ezt a férfit? – kérdezi, és kimondom azokat a szavakat, amelyek a szívemben vannak azóta, hogy megismertem Damient: – Igen. – Igen – mondja Damien viszonzásul. Szembenéz velem, miközben kimondja, és látom kétféle színű szemében az érzelmek mélységét. Enyém vagy, formálja némán a szavakat, én pedig bólintok. Így igaz. Az övé vagyok, és mindig is az övé leszek. És Damien Stark az enyém. Pár méterre egy kisfiú, akinek a kezébe nyomtunk pár pesót, tartja Damien mobilját és közvetíti az esküvőnket Malibuba, ahol Jamie kivetíti a szertartást az egyik sátor falára – arra az esetre, ha van még vendég, aki józan és ébren van a hosszú, átbulizott éjszaka után. Itt, a mi tengerpartunkon, az anyakönyvvezető férjnek és feleségnek nyilvánít minket. A szavak megrohannak, jelentésük súlyos, betöltik a lelkemet. – Azon a napon… – suttogom és majd kiszakad a szívem. – Azon a napon, amikor megkértél, hogy álljak modellt neked – soha nem hittem, hogy ez lesz a vége. – De nincs vége, Mrs. Stark. Ez csak a kezdet. – Az ő hangja is szinte robbanásig feszül, szavai pedig egyszerűen tökéletesek. Bólintok, mert igaza van, és mert annyira elborít a pillanat varázsa, hogy mást nem tudok kinyögni. – Most megcsókollak – mondja, majd lecsap a számra. A csók hosszú és mély, és körülöttünk a helyiek tapsolnak és éljeneznek. Damienbe kapaszkodom, és soha többé nem akarom elengedni, miközben a nap felkel körülöttünk és ránk veti a reggel ragyogását. Tökéletes, gondolom. Mert a nap soha nem fog lemenni köztem és Damien között. Ma sem és sohasem.

Ha tetszett a Rabság-trilógia, ne hagyja ki a Kínzó vágyat. J. Kenner legújabb, forró Vágy-sorozatának első kötete már előrendelhető az Athenaeumnál! Lapozzon bele!

Egy Pontosan tudom, mikor változott meg az életem. Abban a pillanatban, amikor összenéztünk, és megláttam azt az ismerős tekintetet: veszély, tűz, vágy és mohóság lángolt benne. Talán el kellett volna fordulnom. Talán meg kellett volna szöknöm. Nem tettem. Akartam őt. Mi több: vágytam rá. A férfira és arra a tűzre, amely fellángolt bennem. És a szemében megláttam, hogy ő is vágyik rám. Abban a pillanatban változott meg minden. Legfőképpen én magam. De hogy jó vagy rossz irányba változott… nos, még meglátjuk. Jahn bácsikám még holtában is jó partit tudott adni. Chicagói, tóparti penthouse háza zsúfolásig megtelt a gyászolók eklektikus gyülekezetével. Nagy részük annyi bort nyakalt be a hírhedt Howard Jahnpincéből, hogy bármilyen melankolikus hangulatban is érkezett, az édes módon eltűnt, és ez a mostani virrasztás vagy tor vagy mi a csudának is nevezzem, a legkevésbé sem volt komor. Politikusok vegyültek gazdasági tanácsadókkal, művészekkel és akadémikusokkal, mindenki mosolygott és koccintott az elhunyt egészségére. Jahn kérésére nem volt hivatalos temetés. Csak összegyűltek a családtagjai és a barátai, ettek, ittak, volt zene és vidámság. Jahn – utálta a Howard nevet – pörgős életét élt, és ez soha nem volt egyértelműbb, mint most, hogy meghalt. Pokolian hiányzott, de nem sírtam. Nem üvöltöttem és nem őrjöngtem. Igazából semmit nem tettem, csak egyfajta érzelmi ködön át csináltam végig a napokat és éjszakákat. Agyam tompa volt. Testem bénult. Felsóhajtottam, és piszkálni kezdtem a karkötőm díszét. Jahn alig egy hónapja lepett meg az apró, motorbicikli alakú függővel, és az ajándék megmosolyogtatott. Tizenhat éves korom előtt nem álltam elő azzal, hogy szeretnék motorra ülni. És évek teltek el azóta, hogy utoljára felültem egy fiú mögé, szorosan átkarolva őt, miközben a szél a hajamba kap. De Jahn bácsi mindenkinél jobban ismert. Átlátott a hercegnőn a benne rejtőző lányig. A lányig, aki szükségből falakat emelt, de mégis kétségbeesetten vágyott

arra, hogy kiszabaduljon. Aki legszívesebben kopott farmert és viharvert bőrdzsekit húzott, és vadult egy kicsit. Néha meg is tette. És néha egyáltalán nem lett jó vége. Ahogy felidéztem Jahnt, amint a kezemet fogja, erősebben szorítottam a díszt. Eszembe jutott, hogy megígérte, hogy megőrzi a titkaimat. Végül könny szökött a szemembe. Itt kéne lennie mellettem, a fenébe is, és a szobát megtöltő nevetés és beszélgetés hangjaitól kicsit elszédültem. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy Jahn így akarná, nagyon nehezemre esett nem pofán vágni azokat, akik megöleltek és halkan azt mormolták, hogy neki már jó helye van, és nem csodálatos, hogy ilyen teljes életet élt. Ekkora faszságot – még hatvanéves sem volt! Az ötvenes éveikben járó, vibráló személyiségű férfiak nem halnak meg agyi aneurizma következtében, és a világon nem volt elég hallmarkos, együttérzésről biztosító részvétnyilvánítás, amely megváltoztatta volna a véleményemet. Idegesen egyik lábamról a másikra álltam. A terem másik végében bárpultot állítottak fel, és a lehető legtávolabb helyezkedtem el tőle, mert nagyon vágytam a tequila égető ízére. Ki akartam engedni, ki akartam robbanni a zsibbadtságból, ami burokként borult körém. Elszökni. Érezni. De ez nem történhet meg. Ma este egy korty alkoholt nem iszom. Végül is én vagyok Jahn unokahúga, és ezért mindenki amolyan háziasszonynak tekintett, ami azt jelentette, hogy itt maradhattam a penthouse-ban. Háromszázhetvenként négyzetméter, de esküszöm, azt éreztem, hogy a remekművekkel teliaggatott falak összezárulnak körülöttem. Legszívesebben felrohantam volna a csigalépcsőn a tetőtéri teraszra, és leugrottam volna az erkélyen át a sötétedő égbe. Át akartam repülni a Michigantavon és az egész világon. Törni-zúzni, üvölteni, sikoltozni akartam, elátkozni ezt a világegyetemet, amely elvett egy jó embert. A francba. Beszívtam a levegőt, és lepillantottam a gyönyörű, réginek tűnő jegyzetfüzetre, amely az üveg- és krómtároló mögött volt, amire támaszkodtam. A bőrkötéses könyv egy nemrég felfedezett da Vinci-jegyzetfüzet kivételesen élethű másolata volt. A Lények Füzetének elnevezett füzet tizenhat oldalnyi állattanulmány-jegyzetet tartalmazott, és pont középen volt nyitva, egy döbbenetes skiccnél, amit az ifjú mester rajzolt – a híres, de soha fel nem kutatott

sárkánypajzstanulmánynál. Jahn megpróbálta megvásárolni az eredeti füzetet, és emlékszem, hogy milyen dühös volt, amikor Victor Neely, egy másik chicagói üzletember

ellenében

veszített.

Neely

magángyűjteménye

vetekedett

nagybátyáméval. Akkoriban kezdtem el a Northwesternen a politikatudomány szakot, kiegészítő szakom pedig a művészettörténet volt. Nem vagyok különösebben tehetséges, de egész életemben rajzolgattam, és mindig is lenyűgözött a művészet – különösen pedig Leonardo da Vinci: azóta, hogy a szüleim hároméves koromban először vittek múzeumba. Azt gondoltam, hogy a Lények Füzete egészen elképesztő mű, és Jahn helyett is dühös voltam, amikor nem csupán kicsúszott a keze közül, de a sajtó is sót hintett a friss sebre, amikor agyondicsérte Neely csodálatos új szerzeményét. Nagyjából egy évvel később Jahn megmutatta nekem a másolatot, amely a külön neki készített tárolóban fényesen ragyogott. Általános szabályként nagybátyám soha nem vásárolt másolatot. Ha nem lehetett övé az eredeti – legyen az egy Rembrandt, Rauschenberg vagy da Vinci –, egyszerűen továbblépett. Amikor megkérdeztem, miért tett kivételt a Lények Füzetével, vállat vont, és azt mondta, hogy a képek legalább olyan érdekesek voltak, mint a mű származása. – Egyébként pedig bárki, aki sikeresen le tud utánozni egy da Vincit, maga is létrehoz egy műalkotást. Annak ellenére, hogy nem volt eredeti, a füzet volt Jahn számos kézirata és műtárgya között a kedvencem, és most, ahogy kezemet az üvegre nyomtam, úgy éreztem, mintha Jahn valamilyen módon ott állna mellettem. Beszívtam a levegőt, tudtam, hogy össze kell szednem magam, ha másért nem, azért, mert minél ramatyabbul nézek ki, a vendégek annál erőszakosabban próbálnak majd meg felvidítani. Nem mintha különösképpen rosszul festettem volna. Amikor az ember Angelina Hayden Raine-ként nő fel, apja az Egyesült Államok szenátora, anyja pedig egy tucat nemzetközi nonprofit szervezet bizottsági tagja, elég korán megtanulja a különbséget a nyilvános és a magánszereplés között. Különösen akkor, amikor megvannak a saját titkai. Ez az egész annyira elbaszott, hogy legszívesebben üvöltenék. Éreztem, ahogy egy mosoly szele meglegyinti az ajkamat. Megfordultam, és belenéztem Kat véreres szemébe.

– Ó, a pokolba, Angie – mondja Kat. – Nem lett volna szabad meghalnia. – Dühös lenne, ha tudná, hogy sírunk – mondtam, és megpróbáltam elpislogni saját utolsó könnyeimet. – Cseszd meg. Majdnem felnevettem. Katrina Laronnak különleges érzéke volt ahhoz, hogy egyenesen átvágjon a hülyeségeken. Nem tudom, melyikünk mozdult előbb, de úgy ölelkeztünk össze, mintha a szuszt is ki akartuk volna szorítani egymásból. Végül szipogva elhúzódtam. Talán perverzitás, de a tudat, hogy valaki más is elismeri a helyzet borzalmasságát, végtelen megkönnyebbülést okozott. – Valahányszor befordulok egy sarkon, mindig azt hiszem, hogy meglátom – mondtam. – Azt kívánom, bárcsak maradtam volna a régi lakásomban. Négy hónapja költöztem ide, amikor kiderült Jahn bácsi aneurizmája. Szabadságra mentem a munkahelyemről – ez könnyű, ha az ember a nagybátyjának dolgozik. Két héten át ápolónőt játszottam, miután hazajött a kórházból, és amikor az orvosok zöld utat adtak neki – na persze, az is egy jó döntés volt – elfogadtam a meghívását, miszerint költözzek oda véglegesen. Miért ne? Az apró lakás, amin gyerekkori barátommal, Flynnnel osztoztam, nem éppen luxuskéró volt. És bár kedveltem Flynnt, nem volt éppen problémamentes lakótárs. Túlságosan jól ismert, és mindig kellemetlenül érzem magam, ha az emberek meglátják azt, amit rejtegetni akarok. Most azonban vágytam arra, hogy begubózzak apró szobámba, vágytam Flynn szilárd jelenlétére. Bármennyire is szerettem ezt a lakást, nagybátyám nélkül hideg volt és üres, és pusztán az, hogy benne laktam, törékennyé tett. Mintha bármelyik pillanatban ezer apró darabra törhetnék. Kat szeme meleg és megértő volt. – Tudom. De ő örült annak, hogy itt voltál. Isten tudja, miért – tette hozzá szemtelen mosollyal. – Csak a baj van veled. A szememet forgattam. A huszonhét éves Katrina Laron csak négy évvel volt idősebb nálam, de ez még nem akadályozta meg abban, hogy amikor épp alkalma nyílt rá, ne tetszelegjen az idősebb és bölcsebb nővér szerepében. Ebben az a tény is közrejátszhatott, hogy igencsak húzós körülmények között lettünk barátok.

Az egyik evanstoni kávézóban dolgozott, ahol az első, Northwesternen töltött évemben kávéval tömtem magam. Párszor elcsevegtünk amellett, hogy „plusz tejszínhabot kérek rá, ultragáz napom volt”, de nemigen voltunk közelebbi viszonyban. Mindez akkor változott meg, amikor egy olyan napon futottunk össze, amikor a plusz tejszínhab sem segített rajtam – tutira nem. A Michigan Avenue-n levő Neiman Marcusban voltam, és tombolt bennem az adrenalin – így próbáltam a különösen

vacak

napomat

túlélni.

Pontosabban

behódoltam

személyes

démonjaimnak, és titkon belepottyantottam egy tizenöt dolláros fülbevalót a táskámba. De úgy tűnik, mégsem olyan titkon, mint gondoltam. – Ezt a kétbalkezes amatőrt! – suttogta Katrina, ahogy a női cipők felé tolt. – Ilyen szar technikával kész csoda, hogy még nem tartóztattak le! – Letartóztatni? – visítottam, mintha ez a szó egyenesen Washingtonig és apám mindent látó szeméig vezetett volna. Annak a félelme, hogy elkapnak, talán az izgalom része volt, de az, hogy ténylegesen elkapjanak, egyáltalán nem lett volna jó. – Nem, én nem… vagyis… Laza legyintéssel vetett véget tiltakozásomnak. – Csak azt mondom, hogy légy okos. Ha kockáztatsz, legalább érje meg a vesződség. Az a fülbevaló? Nem egy nagy szám. – Nem a fülbevaló a lényeg – csattantam fel, majd azonnal összerándultam. Csípőből jött a válasz, de az igazságot tükrözte. Tényleg nem a fülbevaló volt a lényeg. Hanem az apám, és a kiselőadások gimnazista koromból, a karrierem megtervezése és a soha ki nem mondott bizonyosság, miszerint csinálhatok én bármit, a nővérem jobban csinálta. Az életem elnyomó, mindent elsöprő súlya volt, ami lenyomott engem, egyre jobban és jobban, míg végül biztos voltam abban, hogy ha nem csinálok valamit, amivel egy kicsit kitörök, spontán égéssel halok meg. Kat a Coach táskámra pillantott, mintha átlátott volna a puha bőrön a benne levő zsákmányra. Majd lassan visszanézett az arcomra. Egy teljes percig csend volt közöttünk. Aztán bólintott. – Ne aggódj. Értem. – A kijárat felé biccentett. – Gyere! Áthullámzott rajtam a megkönnyebbülés, és végtagjaim, amelyeket megbénított a félelem és a megaláztatás, lassan megmozdultak. Kat a kocsijához vezényelt, ami

egy cseresznyepiros Mustang volt, amit többé-kevésbé fénysebességgel vezetett. Végigszáguldott a Michigan Avenue-n, átmanőverezett a Lake Shore Drive-ra, és olyan közel került a többi autóhoz, ahogy ide-oda cikázott a forgalomban, hogy azon csodálkoztam, hogy kabriójáról sehol nem jött le a festék. Más szavakkal döbbenetes módon vezetett. A szél a hajamba és a számba kapott, és muszáj volt hátradönteni a fejemet, és nevetni. Attól a pillanattól imádtam Katet. Most, miután Jahn halálával a feje tetejére állt a világ, rájöttem, hogy nem egyszerűen csak szeretem Katet – hanem számítok is rá. – Nagyon örülök, hogy itt vagy – mondtam. – Hol máshol lennék? – Végignézett a helyiségen. – Anyukád és apukád valahol itt vannak? – Nem tudtak eljönni. A tengerentúlon ragadtak. – Ismét elfogott az ismerős bénultság, ahogy eszembe jutott anyám hisztérikus zokogása és apám hangjának mély bánata, amikor értesült féltestvére haláláról. – Szar volt felhívni őket – suttogtam. – Olyan volt, mint akkor, Gracie-vel. – Annyira sajnálom. – Kat nem ismerte a nővéremet, de ismerte a történetét. Legalábbis a nyilvánosságnak szánt verziót, és tudtam, hogy együttérzése valódi. Kierőltettem magamból egy halvány mosolyt. – Tudom. Ez sokat jelent nekem. – Az egész úgy szar, ahogy van – mondta Kat. – Annyira nem fair. A nagybátyád túl jó fej volt ahhoz, hogy meghaljon. – Azt hiszem, a világegyetemet nem érdekli a jófejség. – A világegyetem néha rohadt genyó tud lenni – mondta Kat. Hangosan kifújta a levegőt. – Itt maradjak ma éjszakára, hogy ne legyél egyedül? Sokáig fent maradhatnánk, berúghatnánk, úgyhogy esélye sem lenne annak, hogy rosszat álmodjunk. – Kösz, de szerintem elleszek. Kat bizonytalanul méregetett. Azon kevesek közé tartozott, akiknek elmeséltem a rémálmaimat, és bár értékeltem az együttérzését, néha azt kívántam, bár tartottam volna a szám. – Tényleg – mondtam őszintén. – Kevin is itt van. – Ó, igen? És hogy álltok? Megvolt már az eljegyzés?

– Még nem igazán – mondtam kényszeredetten. Azt hiszem, azóta jártunk, hogy kétszer lefeküdtem vele, de eddig kerültem a „járjunk kizárólagosan”beszélgetést. Nem voltam benne biztos, miért vagyok olyan tartózkodó. A szex nem volt észveszejtő, de azért jó volt. És szívemből kedveltem a srácot. De az utóbbi pár hónapban tartottam vele a távolságot, azt mondtam, hogy Jahn műtétje, majd a felépülése foglal le. Természetesen nem számítottam Jahn váratlan halálára. Szörnyű, hogy azt gondolom, hogy most, hogy Jahn meghalt, nincs több ürügyem, amivel távol tartsam magamtól Kevint, ugye? Mellettem Kat a nyakát nyújtogatta és a tömeget kémlelte. – Nos, hol van? – Kiment telefonálni. Elvileg ma dolgozik. – Mihez kezdesz most? – kérdezte Kat. – Kevin ügyében? – Őszintén szólva, azon a területen abban reménykedtem, hogy a belátható jövőben semmit nem kell tennem. – Az állás ügyében – vágott vissza Kat. – A tető ügyében a fejed felett. Az életed ügyében. Gondolkoztál már azon, mihez kezdesz? – Ó. – Vállam meggörnyedt. – Nem. Nem igazán. – Az állásom Jahn cégének PRrészlegén talán elég volt ahhoz, hogy fizetni tudjam a számláimat, de aligha volt életem ambíciója, és Kat azon kevesek közé tartozott, akiknek bevallottam ezt a mély, sötét titkot. Azonban ott és akkor nem akartam lefolytatni ezt a beszélgetést. Szerencsére Kat felfigyelt valamire a terem túlsó végében, és ez hatékonyan kiradírozta elméjéből azt, hogy mennyire céltalan és tévelygő vagyok. Kicsit kihúzta magát és szája sarka elgörbült, majdnem mosolygott. Kíváncsian fordultam abba az irányba, azonban nem láttam mást, mint öltönyöket, ruhákat és a fekete tömeget. – Mi az? Kevin? – kérdeztem, és azon imádkoztam, hogy ne felénk tartson. – Cole August – mondta. – Legalábbis azt hittem, őt láttam. – Ó. – Megnyaltam az ajkamat, mert hirtelen kiszáradt. – Evan is vele van? – Nagy nehezen tudtam csak könnyed hangon megszólalni, de pulzusom vadul száguldott. Ha Cole itt van, szinte biztos, hogy Evan is vele van.

Eszembe jutott, milyen nap van, és pulzusom lelassult, ahogy rám zuhant a csalódottság. – Nem ma este van a kórházi szárny megnyitása, amit Evan alapított? Kat még csak rám sem pillantott, szeme még mindig a tömeget pásztázta. – Nem tudom. – Gyorsan rám villantotta a szemét. – De, ma van. Engem azelőtt hívtál meg, mielőtt ez az egész történt volna. Megpróbáltam visszanyelni a hirtelen feltörő könnyeket. – Evan sajnálni fogja, hogy ezt kihagyta. Jahn szinte az apja volt. Mellettem Kat azzal lepett meg, hogy egy gyors lépést előrelépett. – Mi az? Elfordította tekintetét a tömegtől, majd összevont szemöldökkel nézett rám. – Én… ó a francba. Muszáj kiszaladnom telefonálni. Mindjárt jövök, jó? – Ööö, jó. – Ki a fenét kell most felhívnia? De ezen nem tűnődtem sokáig, mert megpillantottam Cole-t. És mellette ott volt Evan – úgy állt ott, mintha az egész világ az ő birodalma lenne. Mellkasom azonnal összeszorult és elektromosság cikázott át rajtam. Igazából én láttam meg először, de a testem reakciója keltette fel a figyelmemet. Csak azután láttam meg igazából, miután megéreztem a jelenlétét. És micsoda látvány volt! Míg Cole maga a két lábon járó szexkazán, addig Evan a bűn és csábítás lassan égő parazsa – és ma este különösen formában volt. Egyenesen a kórházból jöhetett, mert még mindig szmokingot viselt, és bár láthatóan túlöltözött volt, tökéletesen könnyednek tűnt. Akár szmokingban volt, akár farmerben, ami Evant illeti, a férfi volt a lényeg, nem pedig az öltözék. Olyan szoborszerűen formált külseje volt, amely kiragadta volna Hollywood aranykorának homályából, és olyan magabiztossága és határozott fellépése, amellyel igazi mozisztár lehetett volna. Bal szemöldökén apró heg futott át, az angyalarcnak némi ördögiséget kölcsönözve. Vagyonos családból származott, emellett maga is jelentős mennyiségű pénzt halmozott fel, és ez látszott a tartásán, azon, ahogy körülnézett egy helyiségben, ahogy birtokba vette alig egy tekintettel. Szeme szürke volt, mint a farkasé, haja pedig cseresznyefaszínű: mélybarna, amelyben arany és vörös tincsek játszottak, ha úgy esett rá a fény. Hátul hosszúra

hagyta, így a gallérjáig ért, és a természetes göndörség miatt sörényképzetet keltett – ami csak fokozta azt az érzetet, hogy valamilyen vadság veszi körül. Vad volt vagy sem, a közelébe akartam kerülni. Szerettem volna beletúrni a hajába és érezni a hajfürtjeit a bőrömön. Úgy gondoltam, a haja lágy, de lényében pusztán ennyi lágyság van. Minden más acélkemény volt rajta, arcának és testének kemény vonalai, amely veszélyes magot sejtetett szépsége mögött. Nem tudtam, hogy a veszély valódi, vagy csak illúzió. És akkor nem is érdekelt. Az érintésre vágytam, a borzongásra. A kétségbeesett, repülés utáni vágy, amit egész este éreztem? Evan karjaiba akartam repülni. Szükségem volt a száguldásra. Vágytam a borzongásra. Azt a férfit akartam. És rettentő nagy kár volt, hogy ő nem akart engem.