DOBOS HAJNAL
A TE PARANCSOD
Aki szeret, annak van joga, Annak nagy és szent joga van élni, Szerelmét hordani hangtalan, Vagy a csillagoknak kibeszélni. Aki szeret, azt áldja meg az Isten! Aki simogat, annak két keze nyomán kalászok keljenek a földből, S teremjen gazdag Édene! Aki adni tud, azt nagyon szeressék! Legyen uralma örömön, jajon. Ki szeretni tud, csak annak adassék világmegváltó hatalom!
CÍMZETT ISMERETLEN Vétel-kényszer nélkül, Istenem, tekints le rám, ha érdemes még. Tulajdonképpen számot adnék, De elpocsékoltam mindenem. Tudom, ha megfordulnék, befogadnál, Mint a Tékozlót, szívesen, De én nem megyek vissza sem, -- makacsabb vagyok jó-magamnál, mert arra várok, hogy utánam gyere. Hogy értem nyúlj, mert leragadtam. Tagjaim, szívem szétszakadtan, -- hogy összegyűjtögess, az kellene. Annyi történt! Te biztos láttad, mikor, hol léptem át a semmibe. Istenem, nem szabad bíznod ennyire, hogy az embernek az sem árthat, hanem javára van az is: a kín! Nézd, itt vagyok én, irántad-konok, Apróra zúzott, kőkemény homok, -- de úgy ellágyulnék valami emberin.
SZERETLEK Ez olyan sok És olyan kevés Hogy nincs joga Semmiféle földi Porszemhez kötődni Csak lenni Mint a szél És tenger-sós viharban Csipke-szélű Szikla-partok Késére verődni
KÜLDETÉS Hallgatsz. Valami mégis jajgat benned tisztán. Vidámságod pisztráng-patak, telve éles sziklán magukat véresre verdeső halakkal... Én veled tusázom. Te magaddal. Hallgatsz. Hallgatsz messze és hallgatsz közel. S amiről hallgatsz, az mégse hallgat el. Lehet, hogy néha békességet enged, Azután újra felsebzi a csendet. Hallgatsz. Ez minden hallgatások összege. Ez már a hangszeren belül összetört zene. Hallgatsz magadnak -- hallgatsz énnekem, Az nem lehet, hogy mindig így legyen! A kimondások titka itt van nálam, lássad! S mint varázs-szavát egy bűvös tudománynak, átadhatom -- hisz van rá érdemesség, csak le kell tenned a hallgatás keresztjét! Ne kérdezd: Mit beszéljek? Ne kérdezd: Hol a szó? Ha már nem hallgatsz -- maradhatsz hallgató. Csönded beszélő csönd lesz, ötvözött, Szavad pisztráng-tánc lesz zúgó ár fölött.
VIASZ-KÖTÉSŰ Kivel jobb az élet, mondd, kivel? Aki a belső roskadások neszére is figyel, Vagy aki karneváli táncba elragad, Tudva jól, milyen menekítő néha egy látvány-forgatag... Ki győzné vélem jobban hosszú harccal? Aki megért, s megértet önmagammal, Vagy aki elfeledteti velem, hogy vagyok, Hogy teszek így is, meg úgy is bolondul, s hogy tékozlásaim nagyok... Egyik erősebb a páros magányban, De kinn színtelen lesz, szürke, szótalan. A másik fényt kíván, elröpít, ragyog, De csöndje kong, ha szédülés után fáradt vagyok... Végül is, hogy' él az ember? ... Egymaga. S aki ezt szelídíti meg, az a nagy csoda. Mert mint a Napba-röpködők viasz-kötésű szárnya, Úgy esik szét minden karnevál-sereg haszontalan, sok kis magányra.
ÉN A SZERELEM… Én a szerelem megszállottja vagyok Vigalmas szívem cifrázza a lázat El-is-ringatnak barna bánatok Örömöm öregít Szépít az alázat Megszállottja vagyok a szerelemnek Vigalmas szívem a semmit sem kevesli Azt se bánja, ha engem nem szeretnek Csak ő tudjon szeretni Ő tudjon szeretni
MESKETE Egy életem, egy halálom! Úgy esett, hogy kipróbálom... Élni élek -- halni fogok, Egyik rejtély -- másik titok. Egy életem. Egy halálom. Milyen kevés! Volna három! Ó, akkor jó világ lenne, Meghalhatnék jókedvembe'! Egy életem, egy halálom. Ha elrontom: ez a járom. Ha szépítem cicomásra, Nem nekem szép, adom másra. De meghalni szépen kéne, S nem később, mint épp időbe'. Nem bánatot hagyni hátra, Bárki nézze, látva lássa: Nekem semmi, odaszánom egy életem, egy halálom.
HORDALAK Az ujjaimban hordalak Csak itt vagy, ha messze vagy Felelek rád és kérdelek Szememben tűzzel védelek Elengedlek és tartalak Érted vagyok és általad Hozzám így a semmi fűz Ha elveszel ha megkerülsz Csak itt találod meg magad Az ujjaimban hordalak
MINDIG LESZNEK Mozdulatlan, s főként mozdíthatatlan bálványok képére ne formálja magát, aki ember-jogokra vágyik, s a kötelességek is csak úgy szorítsák, ahogy a fát növése: nem csupán az égre fel, de félre ágakat, levelet növel, formázva jellegét, s még vadhajtásai is kellenek, mint a rendtelenség esztétikája, melyet a merev tökélyek undorítanak. Mert úgy vagy ember, ha utadról néha félrehívnak megbánható, de gazdag tévedéseid, ha mersz letérni, ha esendő vagy, sőt bűnös is, és mindig lesznek, kik gyarlóságodért megbocsátanak.
ÁMOR ES PSZICHÉ A földön szétomlik az este árnya A bőr világít, szűzen ég a test Ajzásra-váró kedves fordulása Eget és földet parázs-színre fest. A drága dombra hűs lepel simul rá Az ég felettük kába, lomha, rest És mintha izzó sugarakkal szórná A szőlőfürt a kézben lángra gyúl Hogy koronázza mámorát királlyá És dicsőüljön vágya angyalul. A Szellem tölti drága tiszta kedvét Most Ámorától zendülni tanul Lágy mosolyában ma-született vendég Az incselkedés boldog öröme Hogy életében végtelen legyen még Az egyre fojtóbb kétség: Szeret-e? S a gyermek játszik, fészek-ölbe vágyva Arcán kicsattan vágyó melege Majd elcsitul, majd elborítja álma Csapzott világa kút-mélyre merül Íj-húrra felfeszített néma társa Lehull az égről csöndben, egyedül.
TE
Te létező, te jó, te drága, Te gondolatom aranyága, hol lehetsz? Most hol lehetsz? Sorsom hívatlan várománya, Szálfák lenyesett virága, szép kereszt. Te szép kereszt! Ki osztott téged vállaimra? Belőled-sarjadt Krisztus-inda nem ereszt. Jaj, nem ereszt! Gyűlöllek néha, úgy szeretlek! Te parázsa az értelemnek, érted ezt? Te érted ezt?
FEL AZ ÉGIG
Miként mérhetném a tegnapi jót, Csend-hullámú tengert, csillagos hajót, békés horizontot, biztos, jó utat... Kedves homlokod, kedves hangodat, Ha vihar-süvöltő féktelen-vad szívvel nem támadna fel ma Neptun-isten, Ha ne csapna belém háromnyilú lándzsát, Moszat-zöld haragját szemem közé hányják öklendő hullámok, fékevesztett szörnyek! Azután a vadak bölcsőjükbe dőlnek, Azután tudom már, mekkora a béke, Kagylók öléből fel az égig érve! Én szívem, én hajóm ujjongva tér meg, Zászlója fennen csattog a szélnek, Szállok csak, szállok újra tengeredre, Békében, vészben végképp eljegyezve!
ÜNNEPI GYOLCSOM
Látod, ha fázom S reám teríted Ünnepi gyolcsom: kedvedet. Hallod, ha hívlak Megfordulsz értem Szavad a szónak válaszol. Tudod, ha félek Hatalmad megnő Baj-űző ének ringat el. Állod, ha bántlak Bizalmad bízza: Keserű varázslat ingerel. Tőlem látod Nekem állod Értem tudod Velem állod Ezt a félő Ezt a fázó Szólongató, keresetlen pusztabéli mátkaságot.
MAGAMBAN KIÁLTÓ Kereslek, Isten! Kulcslyukon leskelődő ember-kíváncsiságom ne vesd meg, Uram! Az ember gyarló. Hát bizonytalan. Kereslek, Isten! Hitemnek nincsen szárnya még, mely átröpít a földi gondokon, bajon -De lenned kell, jaj lenned kell nagyon! Kereslek, Isten! Fában, virágban, emberekben. Kis jelek hallgatásait figyelve sziklányi kérdés nehezül szívemre: Látsz-e? Hallasz-e? Tudsz vajon? Felelsz most? Jutalmazol? Büntetsz? Honnan tudom, hogyha megintesz? Igéid jól formálom tetteimre? Tudom-e már néha, mit akarsz velem? Válaszolj, Uram! Szólj rám, Istenem! Lásd, kérni sem tudok, igaz hiten kívül semmit. Se keveset, se végtelen nagyot, Csak mormolom, morzsolom, kiáltom magamban: Legyen minden úgy, ahogy akarod!
BORÓKA
Úgy tudod elfogadni Mint anyja tejét a gyermek Ezt a védtelen kiváltságot Kéretlen szerelmet Úgy zendülsz húrjaimmal Bonthatatlan harmóniában Ahogy benn rezeg a nyár Messzi kolompok szavában Körülbecéznek fényeim Hogy a sötétség elriadjon Kedvem helyet kér asztalodnál Hogy az örömből enni adjon Hűs korsó kezedben életem Ha szomjúságod rá hatalmas Párnádul vetem a csendet Hogy békességben elalhass Borókabokorról álmodol Mely alatt én születtem Felébredsz s nem csodálkozol Hogy borókaág van kezedben
NAPRA-FÉNYRE Gondoskodni rólad, megdorgálni, Fáradozások után hazavárni. Gondjaidat két tenyérbe venni, Álmaidat is nagyon szeretni. Békességet adni, nyugalmat, Fölöttem is való hatalmat. Nem félni senkitől és semmitől: Mint mikor két fa törzse összenől. Szembeszállni, ha csapkod nagy vihar kívül-belül sújtó villámaival. És ringatni, hogyha fáj az élet: Ez a csillapíthatatlan végítélet. Felszabadítani, mintha dohos zárkák ajtajait napra-fényre tárnák. Megkeresni az elmúlt kedveket, Hogy feltámadjanak újólag neked. Világ végére kisétálni szépen, És kikacagni a halált ott a mélyben.
REGE
Szemérmes fátyol -- sarki fény, Hegyek sugára fonta-szőtte patak-hajába pártadísznek. Naptűzben-olvadt, földdel ötvözött fűszál-zöldarany bilinccsel jegyeséül kérte a bérc! Völgy leánya, erdőbúvó, lombruhás, Szarvas-kiáltó hívó szóra visszhangos csúcsnak indul. Süvölt a kánya-szél, Letépi -- testén nincs levél, Szemérmes fátyol, sarki fény -Ruhája, éke ennyi. Völgy leánya, szikla-mátka, Porhó-tűzben, jégcsúszáson, Ág-csörgető áradatban meg ne fordulj, érj oda! Lészel áldás, lészel asszony, Lészel a dús ég-mezőkön vándor-Napnak pásztora.
ALÁZATOT ÉS ERŐT
Sok erőt adj, Uram! És sok alázatot! Ne áldozat legyen, ami az, hanem jóság. Ha elküldöttél -- teljék bennem kedved, Legszebb hiteimet fonja át valóság! Csak a dacok! A dacok, én Istenem! E fortyogó láva-tenger tűzhányó-szívemben! Jaj, szelídítsd át termékeny föld-meleggé, Jaj, segíts legyőzni önmagamban engem! De segíts még, hogy magamból el ne vesszek, Kontúrjaimat ne áztassa fel semmi hígság, Legyen fontos, ami fontos -- és nem, ami nem, S adassék mércéül más, mint földi hívság! Ó, rengeteg alázat kell! És rengeteg erő! Kezem és szavam vezéreld -- légy velem! Sárból-gyúrt csodád vagyok, de oly kicsiny! Hatalmassá szívemet tedd, Istenem!
SÁRKÁNYÖLŐ ANYJA
Benjámin kisfiam -- vigyél innen engem csontparipán vigyél mintha mese volna mintha én lehetnék sárkányölő anyja Jaj fiam a sárkány -- nyolc feje volt annak hét első fejéből felém nyúlt a nyelve hét éles hatalom damaszkuszi penge Nyolcadik nyelvével -- jaj de szépen szólott téged kért ki tőlem jó világba vinni keservek helyébe csönd-királlyá tenni Benjámin kisfiam -- engem itt ne hagyjál nyolcfejű sárkányok vigyorognak rajtam hites ellenségük hatalmukba adtam Inkább lettél volna -- próba-szerencsére legkisebbik kincsem rettentője rossznak minthogy nyolc hatalmak tőlem eloroztak Benjámin kisfiam -- csöndvilág királya kérleld meg a néped engem befogadjon csöndben leszek én is elfúlt már a hangom
CSAK SZERETNÉM
Néha a tulajdonos büszkesége tölt el, Néha elfelejtem, hogy magadnak születtél, De olyan bolondul esetlen az ember, amikor pártalan. Hát úgy gondolom, értem gyürkőztek az évek, S hogy nekem létezel -- azóta vagy csak. Mindig, amikor távozástól félek, restellem magam. Nézem a kezed, a kedves mozdulatra hogy indul fel... Meddig óvhatom? És csak szeretném, ha már így maradna, ahogyan ma van.
FÁRADATLANUL
Fáradó vándor-társam, fogóddzunk össze szépen! Szívünk és lábunk egyformán sebes. Ha én hullanék, tartsd alám karod, Tovább menni csak úgy lesz érdemes, ha erős a másik, mikor a gyönge csügged. Takaród leszek én, ha hűvös éj lehull, S úgy érzed: erőd-fölötti az út, mit járni kell, -- én megyek melletted fáradatlanul. Szomorú vándor-társam, nevessünk minden órán! Hisz végtelen szép a fák-lakta vidék, Bókolva minket köszönt nap, virág, bokor, Hidd el, miénk a csillagporos ég, ha mindeneken megosztozunk szépen. Az ember naponta új mosolyt tanul, S ha arcodat gyűri milliónyi gond, -- én örülni tanítlak fáradatlanul. Ne bántsuk egymást, társam a hosszú útban! Egyek vagyunk: négy szem, két fej -- egy szív. Közös gondolat, ugyanaz a lépés. S a végtelenség minket egyre hív, -- hát menni kell tovább! Nevetve-sírva: boldogan. Harmat ha simogat, bogáncs horga szúr: Erőnk kettévágott, egymásra-lelt erő, -- ha egymásba fogódzunk fáradatlanul.
VÁLASZ
Kicsi fiókám, hová rejtselek ebben a kérlelhetetlen, vad világban, mondd hová, hogy zsengeséged el ne kérgesüljön, idomulva a farkastörvények fogsorához? Kicsi fiókám, hogyan tanítsalak meg sasmadárként szállni: büszkén, nyugodtan, hogy röptöd alatt riadtan meneküljenek a kártevő senkik odújukba? Kicsi fiókám, mit tegyek, hogy emberséged ki ne kezdjék a csalódások rozsdafoltjai, s mint damaszkuszi acél, úgy vágjon s hajoljon el -- ha kell -- e földi harcban? * Kicsi fiókám, szívembe rejtlek! Saskörmöd szívembe vájjad próbaképp, s abba töröld a pengét is, ha foltos. Szívemnek nem fog fájni semmi, ami javadra válik!
FINTOR
Faluszéli kádár a sorsom Kezében döng a szálfa Nem keres semmit a bolton Akárhogy vájja, vájja. Abroncs-szerelmet rámhevít Ölel a vaspánt karja Széthulló donga-szirmaim Valami összetartsa. A várakozó irgalom Öblömben felgyűlt semmi Mesterem minden reggelen Fintorral kilöttyenti.
VIHAR-IDŐK
Vihar-idők járnak Seholse talállak Felkap a szél, mi lesz velem Már sohase látlak! Szőlőkarók futnak Ágak botladoznak Gyönge kezem hová nyúljon Mibe kapaszkodjak? Esztendeje, hóra Madár-vallatóra Megfordult a tél dereka Sose vezet jóra! Szól a madár, dallik Árva trilla hallik Kicsi madár, nincs még tavasz Mért nem vártál addig? Vihar-idők járnak Lábak-szívek fáznak Pity-palattyos remény-madár Hó-ágyban talállak.
NEKROLÓG
Kardjukba dőltek mind a fűzek, Villog a nyárfák fonák-ezüstje, Felforr az ég -- nyár az üstje. Két almalevél közt, épp ahol hintáz egy méla pók, mint aki játszik -- a világmindenség kilátszik. Három nap, három éjen úgy húzta egy tücsök a boldogság zengedelmét -- szép mese -hogy egyik reggelre éhenhalt bele. Tegnap temettük. "Dalától meg ne váljon -- fohászunk tisztesség a hitnek -az örökkévaló bogár-túlvilágon!" Költő, ha elmégy e kupacka mellett, ne mondd: "Szegény, bolond tücsök!" Nem szegény az, aki énekelhet!
MONDÓ
Igyál betyár Múlik a nyár Vagy el se jött még Csak várod jöttét Igyál betyár Múlik a nyár Egymásutánban örömben-gyászban Igyál betyár Múlik a nyár Bújtató zöldje Behull a földbe Sírjál betyár Meghalt a nyár Nem volt sosem Nem lesz sosem
MÉG AKKOR SEM
Dehát én nem vagyok megváltó, Uram! Én csak egy kicsike, esendő ember vagyok. Magam is megváltásra szorulok naponta. Hogyan bízhatsz rám ekkora feladatot? Nem, dehogy a keserű poharak miatt, Uram! Hanem a tehetetlenség, mely mindig összeroskaszt, Meg a határaim, melyekre naponta felfeszülök, Bizony, nagyon végesek az én lehetőségeim! Tudom. Hiszem és tudom, hogy igazad van, Uram. Tudom, hogy meg kell tennem, amit csak lehetséges. Vagy még a lehetetlent is -- kilépve önmagamból, És akkor sem tettem többet, mint a haszontalan szolga.
MINDÖRÖKKÉ
Ha megfordulok, visszahívj, mert csalánnal kivert az ég szegélye, ahová érkezem, ha megfordulok! Ha megütlek, sikolts, mert bennem marnak örvényeket a rád-emelt korbácsok, ha megütlek. Ha küldelek, ne menj, mert kusza gyökér a lábam ár-gyötörte partokon, ha küldelek. Ha ölellek, szoríts az életedhez, mert egyedül olyan embertelen az ölelés, mint a kiszámított halál!
HOGYNE KIÁLTANÉK
Miért ne nevetnék? Rög alatt csápol az ármány, mint a lótetű, s a vetés majd egyszerre roskad a kirágott anyaföldbe. Miért ne legyintsek? Szellő se támad nyomában, nemhogy vihart kavarnék, mely álnok erőket kuszálna összetörve. Miért ne hallgatnék? Volt-e szavam már titánkemény, súlyos -- valami nagy szent igazságért mindent általütő fegyver? Miért ne aludjak? Úgyis éber keselyűk a sziklán őrizik álmom, hogy' lép halálba átal az élet, s lesz étek az ember. Bele kell törődni. Semmivel se szembe. Hallgatni bölcsen. S e megválthatatlan világra időnként odalesni: Sürög-forog-e még? Csak győzködöm magam. De látva hátad mögött s lopakodó, ősi veszélyt, a semmibe-húzót, hogyne kiáltanék!
FANTOM
Élőfába oltott betonfolt, az vagy. Élni segít, de új ágat nem hajt. Kéreg körülnőtte, kidobhatatlan, Nedvei mégsem keringnek abban. Fantomgörcs a fában szervetlen szerve, Csonkaságában meghalna, ha merne.
INTARZIA
"Maradj velem, mert mindjárt este van" A nappal minden perce úgy nyüzsög "Nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram" Mert szörnyeteggé duzzad már a rög "Nincs senkim, és a vigaszt nem lelelem" A fényben mindenki jóbarát volt Hogy oszlanak, s mind önmagához pártolt "Gyámoltalannal, ó, maradj velem!" "Kis életem fut s hervadásba hull" És úgy tűnik, hogy gyorsabban, mint másnak "Bú lesz a vígság, fényesség fakul" És hosszúkásra nőnek mind az árnyak "Csak változást és romlást lát a szem" Valami örök kellene, végtelen, bizony S ha létezésed vakon is tudom "Változhatatlan, ó, maradj velem!"
IDELENN Most már nem lehet megállni, Beszálltál rég a ringbe. Csak ütjük egymást szótlanul, Szédelegve és keringve. Néha kegyelmet ád a gong, Most lehet megpihenni, Vérző szemekkel körbenézel, S amerre bámulsz, semmi, semmi. Majd újra fel, és védd magad! -- Ha egyszer megszülettél. Nem jobb s nem rosszabb idelenn a pokolnál és a mennynél. Ez az életed. Ez az élet! Te ütsz -- vagy téged ütnek. Mint kóbor ebnek, annyink sincsen: Meg se nyalhatjuk sebeinket. Mindenütt vérzel? Ó, ne mondd! Kit érdekel? Kinek panaszlod? Magánügy minden vinnyogásod, Edződig sem ér a hangod. Nem kegyelmez és nem kímél: Törülköződet meg se fogja! Ilyenre formált: megadatlan, küzdőre, mindenkor konokra! De végre csönd!... És végre béke! Szíved magára visszadöbben. Elúszik minden vad zsivajgás... A földön fekszel... Vagy a földben.
BONCOLGATÓ
Apacs-romantikát érlelsz naponta bennem, S én tobzódom ebben a méltatlan szerelemben. Hűvös szemedhez mindig visszajárok, Mint zaklatott bűnös, vagy vak-hitű zarándok. Engesztelő áldozat ez a kicsúfolt értelemnek, Hisz magam sem tudom már, hogy miért szeretlek. De hadd ne értsem -- rendteremtő erőszak apostola: én -- hogy gyengébben is erős vagy. Maradok hit-tagadásaimból kibontott remény, S már a térdrekényszerített gondolat szeret, nem én.
AMÍG
Jákobként tusázom, konok-szótlanul. Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz! De lassan jő az éjnek virradása, Melyben eldől az élet- és halálharc. Rút vagyok. Gyarló. Bűnös és igaz. Oltárod leszek ezen a helyen, Csak jussomat, az ősit, emberit hadd érintse meg kinyújtott kezem! Én jussomat, kit csellel sem szereztem, -- jóság nem segít, és erőtlen az átok -Bűnre halmozok bűnt, Veled úgy csatázom, S folyvást feloldó áldásodra várok. Ha sántaság az ára, legyen sántaság! Csak Kezed vad fejemről el ne vedd! Százfelé sír a méltatlan belőlem: Már szertehullok áldatlan-Nélküled!
BORDÓSZÉP KRIZANTÉM
Bordószép krizantém Világol a száron Piros-tűz szívemet Szerelemre szánom. Novemberi hajnal Kékhalálos ének Jaj, a szerelemnek Gondja van szegénynek! Kerteken botorkál Krizantémra szédül Hogy aki szeresse Senkise lesz végül. Bordószép krizantém Fejedet ne hajtsd le Legalább a vad tél Hóval hadd ölelje!
Ó, VOLNA VÉGRE
Hány verme lehet a sátánnak, Uram? S a vermek előtt angyal nem vigyáz? Némelyik színe sejlik, mint az Éden, De benne ki tudja, hány kígyó tanyáz! Nem érzem magam tisztának, Uram! Vermek szája közt járok tétován, botladozón, és zuhanástól félve... Ó, volna végre csapdátlan hazám! Hozzád kiáltok! Bűneim cipelnek hátukon, mint rabló kentaurok. Csak remélem, hogy e földi körhintából szédülten kiszállva majd lábad elé hullok... Ne ítélj meg nagyon! Annyiszor hibázom! (Miközben tudom: jószándék se mentség.) Keskeny utadról le-lelép a lábom, Pedig tudod, ott szívem szerint mennék! De mennyi verme van a sátánnak, Uram! S a vermek száját angyal nem vigyázza... Ajánlom remegőn kegyelmedbe magam, hátha reámpazarlod. Hátha. Hátha.
TELJES LESZERELÉS
Uram, a szívem tele van fegyverekkel! Uram! Jaj, Uram! Rengeteggel! Husángok, kardok, puskák és rakéták, Szét is téphetnék az egész planétát! S én őrzöm, csak őrzöm félelemmel... Uram, mi legyen már a fegyverekkel?! Hiszen tudod: védekezésül vannak. Visszafelelni mérges nyíl-szavaknak, Visszavágni villanó szemeknek, És nem hagyni magam a gyűlöletnek, És erősnek lenni, bátornak, keménynek -Fegyvereim, Uram, egedig felérnek! "Gyúlékony vagyok, s mint a nap oly lángot lobbantottam -- vedd el Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel!" Tőled lesz minden egyszerű: Szerelj le békével, kegyelemmel, hadd legyek én -- és minden ember – irgalmas, védtelen szívű.
NINCS TENÉKED
Nem tudsz te szeretni Sovány a te szíved Még-sem-is hordhatom Át nem adott nincsed. Mennyi csupa "nem"-ből Sejtjeid rakódtak Mennyi szerelemből El-kimaradoztak. Nincs tenéked várad Nincs tenéked földed Nincs egy marék szépség Beszorult ökölnek. Keserű ágyadon Félelem-gúnyában Fekszel minden este Holt-életre váltan.
MINDENKI GYARLÓ
Mindenki gyarló, Istenem! Mindenki gyarló, csak Te nem! Bálványok pedig nincsenek, Se szobrok, se hús-vér emberek. Nincs szent -- se élő, se holt, Egyetlen szent van: a Fiad volt! Mindenki gyarló, Istenem! Mindenki gyarló, csak Te nem! Fő-gyarló éppen én vagyok: Semmi fehérség -- csupa folt. Hiszek még néha ennek-annak, Pedig tudom, hogy cserbehagynak. Mindenki gyarló, Istenem! Mindenki gyarló, csak Te nem! Hozzád futok -- rossz gyermeked, Karod kitárod, engeded, És újra el, és újra próba! Egekbe szállok. Majd pokolra. Acélt nem nyúznak ennyi tűzzel! Néha kívánom: messze űzz el magadtól, hogy reményt se lássak, csak sötét völgyét semmítő halálnak, hogy volna vége, vége már! De félek, ott is, jaj, mi vár? Szeressél, édes Istenem! Mindenki gyarló, csak Te nem! Lásd, földi létünk -- mit tagadjuk: földi reménynek-hitnek adjuk, És mindennek, mindig vége van... Csak szerelmed örök, én Uram!
A NAGY PARANCS
A nagy parancs, Uram: Szeretni! Embernél gyarlóbb szolgád akkor nincsen! Szeretni mindenkit, gonoszért és jóért? Nagyon nehéz ez, Isten! Te ne úgy szeress, ahogy mi szeretünk, Uram, mert farkas még az ember... Vackolódunk csak kegyelmed alatt megnyalhatatlan, vad sebekkel. Ha könyörülésed reánk nem pazarlod, Elveszünk mind: Ki fut és ki akar... Hová lenne az ember, jaj, hová, Irgalmatlan irgalmaival?
MÁSNAPONKÉNT
Hogy másnaponként átölelsz, Az jelzi még, hogy itt vagy. Szavad veres már, mint a Nap, És mint az is -- naponta itthagy. Szívedben zörgök, nem kitöltöm, S nem adatott erő sem, összetörnöm -- ha már kérgesült: szánalom bilincsét. Így másnaponként átölelsz. Belőlem jaj-szilánk se cikkan. Szorongva rádolvad hitem: -- Már messze van! -- Még itt van! E kettős lét baját, Tudom, miattam állod, S az áldozatért megveszed bordáim közül a vámot. Szívem felmászik tenyeredre: öt-virág-szirmú, húsevő kehely, És felcsuklik, míg összezárul, Hogy másnaponként átölelj!
MINDENT VISZEL
Hát elveszed... Elveszed egyetlen gyönyörű jogom a biztonsághoz. Taszítva húzol: gumiszálon pörgetett súly vagyok, mely csak kényeddel juthat hozzád közelebb. És elveszed szorongó titkát összezárt tenyeremnek, melybe belestem néha: nem szökött-e meg a tőled-kapott, enyém-lett meleg... Elviszed a célt is más szemében céltalannak tűnő bolyongásaim elől, s én lépteim körébe kezdek keringve visszatérni. Jaj, elloptad a szürke tűzfalakra kúszó fényeket, az eső énekét, a csendet, mely puha és kedves lett mindig rád-gondoló perceimben! Ezt mind elveszed most. Viszed elásni valami szép mosoly alá. Ál-Prometheusként távolodsz szememből-rabolt tüzekkel... Ott vergődik öledbe-gyűjtött kincseim között a fagy-halálra ítélt ős-elem... ... mindent viszel. Jaj, csak le ne húzza a vállad, csak nagyon nehéz ne legyen!
KIÁLTOM
Ha csak egy félórára megpihentél ebben a szikla-törő zuhanatban, Ha tíz percig nem kellett hazudnod se másoknak, sem önmagadban, Ha csak egy pillanatra megcsapott itt a tisztaság szent igénye... Ha visszamégy, és visszaszédülsz, Kiáltom: Akkor is megérte!
NÉHA
Nézd, drága Orvos, ez itt a sebem. Begyógyul s felszakad megint és megint. Talán még Eléd is sebzetten jutok, ha majd a végső tábornok leint? A Sátán céltáblája voltam -- mondom -akárhányszor a Fénybe léptem, Sebeim beforrtak s felszakadtak, Nem az én szégyenem -- de szégyen. Nézd, drága Orvos, nézd, hogy sírok! Nézd hideglelős rózsáit a láznak! Feléd nyúlok, hisz idebenn mindig konok ördögök bokáznak... Beteg vagyok. Sajgó seb -- kemény heg. Béna, vak, süket és néma. Csak Kegyelmed írja érint meg, mikor odafigyelek, néha. Néha.
HAVASI BALLADA
Egyenes a fenyő törzse Jó kopjafa lesz belőle Rá van már a jel is vésve Nekem vágják jövő télre Már a fenyő ki van vágva Földön fekszik koronája Lehántva a gyanta-háncsa Levele szúr, sír a fája Már szekerce beléállott Villogva jár rajta táncot Mélyülnek a haránt-árkok Ilyen szépet ki sem látott Tulipán a fejfa dísze Nem kevesebb többi éke Síri helynek büszkesége Föld alá kell menni érte Eltemettek, elsirattak Kövér földdel bétakartak Kopjafámmal általszúrtak Békével hogy jól nyugodjak Elfolyott a hó vize már Fejfák között tavasz sétál Borostyán fut, nő a fűszál Nyárfaágon barka hintál Megremeg a fejfa fája Új élet-vágy általjárja Gyökér indul, egyik ága Szívemet is megtalálja Úgy nő, úgy nő fel az égre Sudár-magas fenyő törzse Rá vannak a jelek vésve Tulipán a csúcsa éke
Tulipános csoda-fához Zarándok jár, szívet áldoz Keservében engem átkoz Jöttél volna élőfához! Élőfához jöttél volna Most a fejed nem hajolna Szívemen se gyökér volna Mint a madár, úgy dalolna...
ÉN TÉKOZLÓM
Szeretet-jussod elfogadtad, Szemedet közben eltakartad, Így akartad. Engedlek menni, bármi a szándék. Kérhetsz is, hogyha van szavad még. Mi mindent adnék! Utánadnézek féltőn, szeretve. Kinccsel távolodsz -- mégsem nevetve, Hiszed: örökre. Szórni fogod szerte, disznók elé vetni, Taposni fogod, és sírva kinevetni: "Hiszen csak ennyi, csak ennyi az élet!"... Hű honodtól távol... De hogyha valahol csöpp fény világol, Tudd: az a Jászol. Kicsinyelve vitted szeretet-jussod, De amíg tékozlod, meg kell majd tudnod, a Szeretetnek mily nagy hatalma van abban, hogy tékozolhatatlan.
VERMEK Félelmeim oroszlánvermében úgy lennék Dániel, Uram! Hitem angyala oly kicsiny, s a fenevadnak szörnyű szája van! Nem vagyok gyáva, csak az élet növeszti a szörnyek körmét nagyra, És megragadják torkomat, lélegzetem is bennszakasztva! Mennyi baj! Mennyi hullás! Mennyi próba! Mennyi kiáltás, fájdalom, sikoly! Pedig nem is kellene mást csinálni, csak elfészkelődni Benned valahol... Szavad erőterében kéne élni, Ahová el nem ér a rettenet, Ahol szelíden pihen a múlt, S a jövő nem rejtez rémeket. De látod, itt állok! Talpig veszélyben -- hisz élek! Felém ezer vadállat rohan! Magamra hitből-szőtt páncélt remélek félelmeim oroszlánvermében, Uram!
ÉS A VIRÁG…
Még feltör az élet -- nem-rámszabott-mellvért. Érdes varral a jajok behegednek. Mikor úgy remélem, durvasága véd már, Talál új helyet az új-kínú sebeknek. Már páncéltalan a szívem -- ujjongva kitakartam, Hogy pőresége lenne a legjobb védelem. Most kagylóját-vesztett ösztön-rándulással, Szép hiteivel pusztulni kénytelen. Ha betaposnak a földbe, majd megtalál a csönd. Humusz-lovas leszek gyökér-had ágain, És a virág, mely belőlem felszökik még, Új-szavú harang lesz -- talán egy kankalin.
BÉKESSÉGET!
Békességet, Istenem! Ha már a falak bezárnak, Békességet idebenn, Hogy föl s alá ne járjak, Indulattól űzve, hajtva, Korbácsoltan, és nem akarva. Házam, ha épül -- fövenyvár. Az első rossz szóra elpereg. Kőből ha lenne, ó, Király! A szélvihar se bírja meg! Szívemben nincs még védelem Békességemet védenem. A szó nagy úr. A szó sebez. Vergődöm átok s csönd között. Vagyok ránduló jajokkal Sebestyén, fához kötözött. Ha Rád nézve lát is majd szemem, Tán békességgel szenvedem... Látod, mi vagyok Nélküled? Nyugalmam nincs. Csak síró ének mozdítja sebzett szájamat: Békességet, jaj, békességet!
SZÓLJÁL! Milyen távol vagy, milyen mérhetetlen távol, Istenem! Mondd, ilyen messzire is eltalál még a kegyelem? Látsz-e engem? Az ég csillagaira fűzött szenvedéseim számbavetted-e már, hogy újat küldesz megint és megint? Talán csak megpróbálsz? Talán nem szeretsz? Jaj, ne kelljen hinnem, hogy Te is elfeledsz! Ne legyél, Nagy Úr, a halandókhoz csöppet is hasonló, Te ne légy állhatatlan, sem önérdekű, gyarló, A Te kezedet hadd érjem mindig el, Ne szégyenüljön meg az, aki Rád figyel! Szeress, Uram! A szívem, mint a sár, húz csak, egyre lejjebb: földbe, földbe már! Vedd föl tenyeredbe, lehelj bele létet, Add meg azt az egyet, ami tovább éltet, s amit csak Te tudsz, oly mélyen, rejtve van... Szóljál! Csillagod remélem! Segíts, én Uram!
MAGAMBAN
Szívem bogánccsal bélelt vasmarokban, Torkom ki nem kiáltott kiáltásban, Kezeim megfehérült kulcsolásban, Nyelvem el nem mondható imában, Szemeim sóban, agyam hús-színű gyászban, Embertelen súlyokkal megrakottan, Talán már nem is élve, tán már holtan, Valami rettentő hőségtől megfakultan, Felkunkorodva, elfeketülve a kínban, Minden jajokba beburkoltan, Minden örömre megvakultan, Magamban, Magamban, Magamban, Magamban! Istenem, milyen irgalmatlan lenne, ha nem hajolhatnék kinyújtott Kezedre!
VERSTELENÜL
Mert tudom én már, mi az, nagyon tudom: Homlok-roppanással szó kínzottja lenni, Mi az, ha kóbornak születik egy állat: Gazdátlan szabadság, hasogató semmi. Elnyomott csikk-szerelmekre újragyújtva elrettenek: Véges hát ez is? Hitem szolgája -- szívem -- nem tanulja, hogy szentségtelen már a genezis... Ha csalódni kellene, még elbírná az ész, hiszen készülődött, nagyon józanul, De a körbenforgó esztelen kínoktól, s a hiábavalóságtól megvadul! Mert tudom én már, milyen, nagyon tudom, amikor a hitből kizuhan az Isten: Szavak mondat nélkül zokognak az agyban zsugorgató sírást érték-múlta kincsen.
ÚGY HINNI
Mester, Mesterem, elveszek! Szívemben őrült tengerek fortyogó habja -- szörnyű ár! Jaj, csendesítsd le, intsd le már! Kicsiny hitű, én: kishúgod, Feléd-sírásom hallhatod, Vészek aratnak, zúg az ár, Jaj, csendesítsd le, intsd le már! Mester! Mesterünk! Elveszünk! Nincsen vitorlánk, emberünk, És habzik, ordít, húz az ár, Jaj, csendesítsd le, intsd le már! Mester. Mesterünk. Légy velünk! Jajunkban mindig elveszünk, Örvények torka, szörnye vár -Mikor fogunk ÚGY HINNI már?
DEPRESSZIÓ
Légypettyes a katicabogár is kérem, Belepett a kosz már mindent szépen. Pici patak árja bűzlő szennylé, Már a liliom sem nyílik szentté. Lenge szitakötő szárnya rozsdás, Búzaszembe vágott villám-rontás. Ide-oda cikkan holmi fény még, Uradalmat épít minden árnyék. Meglátszik az égbolt összes kínja, Szeme színe szürkül, mintha sírna.
EGET VERŐ
Ezt a kilúgozott magányt, Ezt az engedetlen ideghálót, Ezt a befelé-tüskés szívet, Ezt a mindennapon-hullani-kész lyukas-kétfilléres életet minek adtad?! Ezt a hitet, a rogyadozót, Ezt a vasízű, síró semmit, Fekete kútba pislantó jövőt, Ezt a holnapot-előre-rettegő fogvacogtató gyávaságot mikor sztornózod?! Ennyi bajhoz erőt mért nem adtál? Ilyen gyöngeséghez mért adsz ennyi bajt? Olyan magam vagyok, mintha nem is volnál!
SILENTIUM
Abbá, Atyám! Olyan törékeny az élet. Csak egy jajdulásnyi pillanatra foghatom meg a tollat: Most mindkét kezem sebemre kell szorítsam, hogy el ne vérezzek, tudod?
HARANGNAK NYELVÉVÉ
Harangnak nyelvévé tett engem az Isten: Amikor verődik, másokon segítsen! Hangja legyen hívó, lélek mélyét rázó, Eget magasztaló -- önmagát alázó. Minden verődése használjon egy szívnek, Minden fájdalmából java legyen tíznek! Én édes Istenem, de érc-kemény sors ez! Magam kis életét hogyan ringatgassam, Fájó kondulásom hogy' ne halogassam? Mikor tanulod már: nem magadnak lettél! Hány halálból újra hányszor megszülettél! Én öntöttelek ki, és én formáltalak, Tüzekkel, vizekkel meg is próbáltalak! De hisz nem a nyelv szól -- a harang zeng, Uram! Mikor szép öbléhez odaverem magam... Olyan semmi vagyok! Csak rángat az élet... Uram! Hiszen tudod! Nem is én zenélek!
EGYEDÜL
Ágy-alá-néző félelem. Keringés faltól falig. Barátságtalan kenyérnyikorgás a szeletelő kés alatt. Szétcsapott szabadság. Visítva burjánzó percek. Fogamzása előtt undorodva elvetélt lehetőség. Azután nyüszítés. Azután csillagharag. Azután csend. Azután szégyen. Egyedül, mint a véletlen legyintés árnyéka a vászon-fényű égen.
MEGLŐTT MADÁR
Meglőtt madár -- hulltodban egyre hullva még vadásznak rád -- elkaszált csönd-sikolyra. Meglőtt madár, kinek kell itt a véred? Ki lesz némaságoddal gazdagabb, s szárnyalásodtól szegényebb? Meglőtt madár, ha majd a földre esvén szívedben megáll a dalnak dobogása, nyitott szemedre még rálehel a Béke, mielőtt kicsiny sírodat megássa a Természet bölcs, örök sors-fordító rendje, hogy az elnémult énekek hamv-hadából sebezhetetlen-öröklétű lelked Főnix-madarát megteremtse!
IGEN, URAM
Igen, Uram! Mert így volt Neked kedves, hogy rettenetes sebet üss a szívemre! Jóboddá teszel? Várod, hogy a régi pogány belőlem felüvöltsön, s szitkot szórjon a mennyre? Nem, Uram, nem! Én Feléd fordítom könnyes arcomat: Lássad, így is zsoltárodat zengem. Tudom, legjobban most figyelsz reám... S hiszem: parányit jobbá teszel engem...
NE ENGEDD!
Adj tüdőmbe mély lélegzetet, Ha lebukni kell újra árba, Szívembe ritmust, éltetőt A hibernáló árvaságba'. Adj célt is, futni, elegendőt, S erőt hozzá, ami hajtson, Ne engedj út szélére ülni, És ne engedd meg, belehalnom. Kezedben ha nem is hordasz, Tartsd fölöttem -- tudjam -- végig, Fájdalmak lángja hadd lohadjon, S ne csapjon föl-föl az égig. Te útadat, ezt a földit a semmivel fölcserélni sose engedd, sose hagyjad! Csak adj elég merszet, élni.
ADVENT
Szüless meg, Égi Jóság! Szüless meg, Szent Igaz! Öltözd fel földi gúnyád, Hogy megfeszítsük azt! Szeretet, jövel közénk el! Hozzad a csillagok szavát! Ó, majd homlokodba nyomjuk tövisből ékes koronád! Megköpdösés és korbács lesz még a részed itt. Szeretni kereszthalálig? Kit szeretsz, megfeszít! Szüless meg mégis! Mégis! Győzelmes Fény az éjben! Szorongva várjuk jászolodnál, hogy megszüless! Minden évben! Szüless meg, drága Gyermek e sárbölcsőbe itt, Hordozd el minden bűnünk, s e lét keserveit!
MAGAM HATALMA
Az elvágyódások úgy megültek, Mint déli mezőkön a nyáj, S körülcsaholni a megszokás túlbuzgó puliként rohan. A távol -- megbékélt szívemben -elhullajtotta meddő magvait. Kezemhez kérezkedett a horizont, -- itt is van már, ami messze van. Jó lenni itt. Máshol se volna jobb. Reggel szembemegyek a Nappal, S ha véletlenül valami fájna, megvigasztal egy lila mályva. Soha nem voltam ennyire gazdag, Mint amióta magamrahagytak. Magamra -- mindenségre. Nincs már szívem félelmére ringatni újszülött hatalmat.
AKIÉRT KAPTUK
Családkánk csonka, megfogyott. Lesnek ránk kések, sötét vermek. Mégis, ne lennénk boldogok? Elég nekünk a Te kegyelmed! A gond nehéz, s az aggodalmak reménytelen sírásra nevelnek, De más íze van szánkból a jajnak, Mert elég nekünk a Te kegyelmed. Erőtlenségünk végtelennek látszik, Szívünkben mégis énekelnek könyörgés, hála zsoltárai: Hogy elég nekünk a Te kegyelmed. Annyi minden nincs nekünk, De van anya, s van drága gyermek! Az hordja vállán életünk, akiért kaptuk a Te kegyelmed!
BALLADA AZ ANYÁRÓL, AKI ELENGEDTE A FIÁT
Anyám, édesanyám, elmennék a rétre Rétnek virágiból szép nagy kévét szedni Szép nagy kévét szedni, pillangót kergetni... Ne menj, kicsi lelkem, ne menj a mezőre Virágok közt bogáncs, kezed megszúrhatja Pillangók közt dongó, mérges a fullánkja! Anyám, édesanyám, a folyóhoz mennék Folyónak sodrában erőm kipróbálni Erőm kipróbálni, folyót átalúszni... Ne menj, kicsi fiam, rossz folyó az néked Hamis a sodrása, sok az örvény benne Én kicsi fiacskám hogyan menekedne? Anyám, édesanyám, meghívtak a bálba Báli táncot járni, lányokat forgatni Magamat egy kissé férfimód múlatni... Ne menj, édes lelkem, kés is jár a tánchoz Jaj az én szívemnek, hogyha bajod esnék Hogyha bajod esnék, rögtön meg is halnék! * Anyám, édesanyám, értem szól az erdő Szép szálfákat vágni, házat ácsolgatni Kicsi házikóból otthont kifaragni... Akkor édesanyja Menten fává vállott Menten fává vállott Fának nyelvén szólott: Engem küszöbödnek tegyél meg, én lelkem! Engem lépj először, mikor térsz meg otthol... Engem lépj utólszor, mikor elbúcsúzol...
SZÜLETÉSNAPOMRA (József Attila-parafrázis) Negyvenkét éves lettem én egy kis hétköznap reggelén, Nagyon tudom. Megvonni most a mérleget, Melyen kritikám méreget, Nem is merem. Talentumom, mi rám jutott, Elástam, mint a sült bolond rögök között. "Áttanultam" az életem, De nem ragadt rám semmi sem: Haszon, s vagyon. Ki enni kért, annak adtam, Sokszor éhesen maradtam kívül-belül. Szerettem mindig, hogyha volt, Ki szerelmemre ráhajolt kicsit, nagyon. Voltam kóbor, mint az állat: Ki eladta a gazda-tálat, S szabad maradt. De voltam nagyon hontalan, Magamnak is haszontalan holmi "holmi". Valami nagy, szent és szabad Hatalmas akarat alatt volna jó meghajolni!
LÁTOD?
Kihullottunk már Belőled, mint összefogott, szép Egészből. Saját fészkeket tapasztunk sárból, pénzből -- vagy szenvedésből. És szólongatunk: Osztanád szét magad házi oltárainkra -- külön-Isten... Mind jobban-jobban begubózódunk: "Ez az én váram, ez a kincsem!" Kacsalábon forgó nyomortanyákon élünk így -- ha élet ez. Minden nyereség megkeményít. Minden veszteség felsebez. Elrejtőzködve így, szemedtől, Előled -- magunkban didergünk. Öntörvényeink örvénykörében túl "jól" sikerült dacos tervünk. Nem érezzük jól magunkat! Látod? Foszlasd le valahogy kincseinket! Ruhánkat, várunkat -- önhittségünk... Idebenn építs óriássá minket! És széppé, mint kinek -- semmi kétség -nincsen bűne sem, és nincsen vétség, mely Tebenned el nem enyészik, ha akarod, Te haragvó, Te bocsánatos, Megigazító, bölcs Reménység!
ETHOSZ-TÓMIA
Az ember, mikor még nem olyan öreg, hogy ne lehetne majdnem fiatal, válogat rossz és legrosszabb között, mintha nem volna mindegy. Azután rámutat valamire: Kérem ezt nekem becsomagolni! És nagypénzzel fizet, hogy a felét legalább visszaadják, mintha kapna. Az ember, ha jó irányba vénül, fiatalkora komolyságait, mint törvénytelen nyűgöt, odalopja fényes küszöbökre, s elszalad. És még mielőtt megvénülne, belegondol: Valóban valami helytállás tartja valahol, -- vagy csak körülfalazták?!
TARACK
Szívemet át-meg-átszövi a kiirthatatlan bűn tarackja. Hiába tépdesem felül, gyökércsúcsait bennszakasztja. A legszörnyűbb, hogy nincs erőm olyan igazán mélyre ásni, Utolsó gyilkos írmagját is bűnbánat tüzére hányni! S e gyöngeségem újra bűn, -- egyik ágból sarjad ki a másik -Gyomtalan szívvel mégegyszer születni az ember képtelen -- csak vágyik rá, vágyik... És közben dajkálja rosszait. És nem tud megválni némelyiktől. Mentséget keres, meg jogot reá, S valami jóváhagyást vár odaföntről, Hiszen ő nem tökéletes, belátja, S e belátás mögé menekíti rosszul-gondozott szíve földjét, Csak ne kelljen, jaj, mélyre ásni! Mert fáj az, és nehéz! És nem lehet egyszer s mindenkorra elvégezni, hiszen naponta hoz új gyommagot a szél...De nincs kiút más, mint a rendíthetetlen, odaszánó, tisztességes, földig hajló, Isten-áldotta igaz munka.
SZÜLŐFALUMNAK, FÉLTŐN
Ha beszántanak a földbe, És hétszer megtaposnak, Hétszer kelj ki onnan, Mint hét elvetett mag! Először rét legyél, Mely kalászt nem érlel, Sikoltozó tájban zöldülő remény kell! Tiprott szép szavakból majd virág kél égnek, Fölöttük hírhozó gondok döngicsélnek. Széttört kopjafákból fenyőerdő nőjön, Vad-hideg szeleknek bátran nekidőljön! Betemetett kútból új forrás fakadjon, Minden szomjúzónak élet-vizet adjon! Szétvert kemencékből földmag-izzó szívvel Tábortüzet őrző föld-alatti láng kell! S ha a Megváltót is templomod faláról szétszórják a szélnek -- feltámad akárhol! Kétszer betemetett sírok fölé írd fel: Márványnál keményebb az Emlékezet-sírjel!
BUJDOSÓK
Lombjuk hervadóban, Törzsük megtöretve, Tépett gyökereik felsírnak az égnek -Ó, lelketlen hon! Jaj, hontalan lélek! Jöttek édesföldtől örök-idegenbe, Fájdalmas szívükben jajjá lett az ének -Ó, lelketlen hon! Jaj, hontalan lélek! Adjad, én Istenem, Add nekik reményed: Hogy újra és örökre békén összeférnek: A tékozló hon, S a megtérő lélek!
Ó, AZ EMBER
Ó, Uram, olyan bolondos az ember, Eljátszogat a kegyelemmel, aztán csak fuldokol. A mennyországot letagadja az égről, és ki is kacagja: Ugyan már, nincs pokol! Ó, az ember még kőkemény, Csodálkozik, hogy nincs remény ha emberkézhez kapkod. Istenért kiáltozik néha, Csak szája mozdul, szíve néma, mert nem ismeri a Hangot. Azután megdöbben az ember. Ismerkedik a kegyelemmel, Már sír -- de még perel. Szívében lassan, egyre nő a mindenekért szenvedő áldott csönd -- égi jel.
SZÉLEN Túl az első, és az igaz, nagy szerelmek, túl az anyaság friss varázslatán, s a vers ámulatában is megbicsakolva, a misztérium-játék profánná vetkőzésén, Túl mindenen, és minden előtt, a senkiföldjén, most, amikor végképp el kell már dönteni, -- egy kicsit megálltam. Ilyenkor maga marad az ember, hát elirigyli a látható tehetetlenek fehér botját, akiknek tapinthatóvá lesz a házfalakon gombásodó közöny, de minden utcasarkon csak kikényszerül egy segítség.
LÉGY VELEM!
Minden bűnöm kiharap belőlem. Így fogyok, Uram, napra-nap. Minden bűnöm eltakar előlem, Föl-fölkiáltok: Merre vagy?! Annyi bűnöm ha eltakar előlem, Rosszul követlek, s szélrül-széledek, Ha árokba bukom, tüske s bozót közé, Csak csüggedést ne adj -- adj reményeket! Én nagy bűnöm: én kishitűségem! Megdermeszt az eljövőktől való félelem. Vessződ és botod ha vígasztal, Uram, s mikor legkevésbé bízom -- légy velem!
ŐSZ-ELŐ
Madárka búj a fű között, zörög, A nyár csomagolt, végképp elköltözött. Ősz-elő pengeti hamis pénzét, a Napot, Ki égi kalmárkodásban fényesre kopott. Rozsdáll a levél, még-még csüng az ágon, Egy érintésre vár, hogy szótlanul leváljon. Példásan ül a csend. Tán belső csendre int. Szél fuvant, megül, s felsusog megint. Fellegekből varrnak rongyos ruhát az égnek. Valami elmúlt. Mert elmúlnak mind a fények.
VILÁGTALAN
Mellettem most üres a tér. Kezem tétován kaparászik, tapogat körbe, mintha világtalan lennék. Szavam vergődik, verdes, lehull egy falról visszhangtalanul. Meglátogat a félelem is: Kinek sírhatok? Ki ringat el? Ki buzdít helytállani ebben a roppanatban, mely fogai között tart? Uram, altasd már el torkomban a jajt! De borzasztóan Nélküled tudok lenni! Világtalan -- mert hol van a világom? Félelemben -- csak porlik bátorságom... Menekednék -- félútról visszafordulok, Tapogatózom, megbotlom, elbukok... De már kezemhez ér Kezed -- fogóddzon abba szerelmed világtalanja.
OKTÓBER
Mielőtt köd száll a megőszült kövekre -- a nyár még vissza-visszatéved. Ilyenkor halkan, tisztán felizzanak hullott-lomb-ruhájú, eltűnt messzeségek. Ázottfejű kék sövény-virágok letört derékkal az útra ráhajolnak. Nehéz a könny. Eső lesz holnap. Anyám kezébe gyűjteném ősz féltett kincsét: dőlt nap-kévék csokrát. Arany menyasszony arany fátyla... S míg zord esők fújnak ködöt a hervadásra, Öröknek-hitt kötésüket keringve bontják fel a lombok... Így születnek az évek. Anyám a nyár... És az őszbe mindig visszatéved.
IKON
Lombtalan akác falusi járdaszélen -Platán-boltívű sétahely -Szikkadt ösvény ár-járta füzesekben -Katedrálishoz futó bukszus-sövénypár -Bogáncs- és szederléptű szép utak -Szeretlek, minden út! Tévútra hogyha tévedek, Keressetek meg, féltsetek! Járt utat folyvást elhagyót Ti járatlanok, ne bántsatok! Kanosszát járnom térdemen Nem lesz legelső szégyenem. Válaszút előtt mégse tétovázzon Merészet lépni majd a lábom. S ha megszán egy-egy visszaút, Ne mutassa, hogy visszafut... Kálváriámon, hegyre fel Gyökér és ikon lesz a jel.
NAPONTA
Megrepedt nádat -- engem -- jaj, ne törj el! Könyörületesség, ne ítélet legyen szavad, a naponta kutatott... Beteged vagyok és szegényed. Bizodalomnak kútfeje, irgalom! Szomjúságom, ez a földi gyötrelem szikkaszt naponta: Forrásod máris örökölni! Türelmetlen. Konok. Engedetlen. Árva. S mi minden még, ami lényem! Naponta érted suttog, könyörög, kiált: Emeld magadhoz egészen! Csüggedő vagyok. Szívem roppanó üregesre rágta már annyi, annyi féreg! Mérj meg naponta izzó kegyelemmel. Mene tekel... Lásd, csak ennyit érek. De ha nem tudnám, hogy értem jöttél, -- kilencvenkilenc pihen hűvös almon -a századikért, aki elveszett, -- abba NAPONTA kéne belehalnom!
NYUGALMAT
Nyugalmat adni szóval, kenyérrel, Simogatást két teli tenyérrel, Nyugalmat adni volna jó. Nyugalmat adni égnek, köveknek, A Földnek is, amikor szenved, Hogy szülötte dús legyen. Mikor a szív világverte kóbor, Mikor a fog elvásik a szótól, Nyugalmat lelni volna jó.
AZ ÉN ISTENTISZTELETEM FOHÁSZ:
Kegyelem néktek és békesség! Szíveitekben csendesség, Tövissel-gyöngyös ékesség, Irgalom útja: fényesség! Ámen. ÉNEK: (a 460. ének dallamára)
Amint vagyok, szegény beteg, Szívemet szíved váltsa meg! Töröld le sótlan könnyemet, Uram, hű Orvosom! Amint vagyok, bűnös nagyon, De békesség ül ágyamon, Gyógyító jobbod foghatom, Uram, hű Orvosom! KONTEXTUS: (Máté evangéliuma, 2. rész, 16-17. vers)
„…És amikor látták az írástudók és farizeusok, hogy együtt eszik a vámszedőkkel és bűnösökkel, mondának az ő tanítványainak: Mi dolog, hogy a vámszedőkkel és bűnösökkel eszik és iszik? És amikor hallja vala ezt Jézus, monda nékik: Nem az egészségeseknek van szükségök orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre.” IMA:
Születés és halál ketrecébe zárva az élet véges – és végtelenül árva. Magunk vagyunk. Magányunk nem oldja más, Mint az Igédbe-szőtt végső látomás: Hogy lesz majd béke, boldogság, öröm, Túl e földön-futott, reménytelen körön. Titkaidba vetett bízással, Uram, Megyünk már Feléd – sok hontalan! Ámen.
ÉNEK: (folytatás)
Amint vagyok, Te tudhatod, Hisz sorsom árra nem hagyod, Kezem kezeddel megfogod, Uram, hű Orvosom! TEXTUS: (Máté evangéliuma, 9. rész, 23. vers)
„…IRGALMASSÁGOT AKAROK, ÉS NEM ÁLDOZATOT.” *** Mint a kikötözött birka. Már nem is kerengek kurtácska madzagom végén, már megültem… A nagy, puha gazda, a hatalmas – megöl! Minek futkároznék? Itt áll mögöttem! Viszket koponyámban a hely, hol a bárd majd bemetszi. A dundi fűszálak orrom előtt keringve, vihogva járják a táncot: Étvágytalan a kerge, jöjjetek, együk meg őt! *** Istenem, de könnyű volna boldognak hinni másokat, Ha nem látnám: földig hajolva mennyi még az áldozat! Az áldozat szép, fehér bárány, Az áldozatnak füstje van, Az áldozat füstje égre szállván Messze kiált szótalan… *** Déva-várunkhoz nincsen áldozat még, Mit fölrakunk délig, összeomlik estig, A szelek szava csak roskatagra száll: Szikára-sem-épült, föveny-talpú vár. Déva várunkhoz nincs vér s gyönge húsa, Mit fölrakunk estig, leromlik hajnalra, Tizenkét kőműves jajdul fel szívünkben: Foganatos átok! Irgalom segítsen! Húzni kell a sorsot, álmaink kivesse! Áldozatos kínnal kő közé temetve. Mit fölrakunk estig, semmivé lesz éjjel, Tizenkét rettegés, virrasztó reménnyel.
Húzni kell a sorsot, megszenvedett árat kínálni az égnek, úgy rakni a várat! Míg húsa-vére nincsen, tehetetlen állunk a recsegő porban, s porlik Déva-várunk! *** Nem kérni jöttem – adni csak. Kevés-magamból, hogyha kellek. Százfelé hullani belétek-ültetett hitekkel, Feleződni a kenyerekkel, Parancsolni a meghalónak: „Lázár, néked mondom, kelj fel!” Nézzetek reám csodát-váró szemeknek boncoló tüzével, Amíg feloldom értetek belülről-homlokom-verő némaságom… Tudom, majd megfeszíttetem. Várom. *** Áldott vagy te az asszonyok között, Aki fiadnak szólíthatod őt, aki elindítottad szíve dobbanását tiéddel-egyverésű dalra. Hogy a véredből-szakadtat világrahoztad, és benépesítetted nekem Lacho hegycsúcsait. Áldott vagy te az asszonyok között, mert az ismeretlen szürkületben, mint Erosz méltatlan bár, de hívatott szolgája megáldalak, és tiéd az örök fény minden mezők felett, aki felvirágoztattad a föld virágait. És áldott vagy te az asszonyok között, ki méhedben viselted a gyopár-szerelmek tisztaságát, A lehajtott-fejű belenyugvás hatalmát… Aki gyümölcsödért tanítod a szép alázatot, -- megszültél engem is magam-ismerő megújulásra. Asszony, hogyan tudhatnád, mennyire áldott vagy te az anyák között, kik fiakkal vajúdtak egykor?! Ámen. IMA:
A szeretet a Te parancsod, Szeresd hát, akik szeretnek. Átoktól, szennytől, háborútól Óvd meg, Uram, a szerelmet!
Szobrász-kötényed tartsd alájuk, Atya-szívedben ringasd őket, Átokban, szennyben, háborúban, Uram, szeresd a szeretőket! A szerelem a legszebb zsoltár, Ami dicséretedre itt zenghet, Bár himnusz zúgná mindenütt, Mosva háborút, átkot, szennyet! Uram, Uram! Mit is tehetnénk? Annyi jóra nem képes az ember. Áldott legyél, hogy gyarló szívünket Megkoronázod szerelemmel! Ámen. ÉNEK: (folytatás)
Amint vagyok – irgalmadé, Nem kérded: Bűnöm hoztam-é, Szívem áldásod elnyeré, Uram, hű Orvosom! ZÁRÓIMA:
Mennyei Atyám, adj nekem erőt általad gyűjtenem, Hogy nem a törvény, de Kegyelmed készít szívemnek engedelmet, És hinnem kell, jaj, kell nagyon: Az én szívem is hatalom, Hegyet mozdító, vízen-járó… S embert halászó csoda-háló! ÁMEN!
MÉLY ÉS TISZTA
Mély és tiszta vagy, mint a tengerszemek. Komor hegyek foglya, gyopár-tükröző, rezzenéstelen, mélykék nyugalom. Csöndedbe fogódzom, én borzongó beteg. Mert legeslegnagyobb kaland a halálban ez a kicsike élet, reggeltől estig. De megtart még a tisztaság szerelme, A pásztor-álmot őriző tüzek kiolthatatlan, éber lobogása, mely elriasztja az ordas éjszakát, s villámfogú, dohos szájába útmutatóul konokon bevilágít. Tiszta és magas vagy, mint az oltalom. Héja-világ elől anyamadár szárnya. Menekítő fészek riadt futásomnak. * De ember vagy, s a tisztaság kicsipkéz, Húsod lerágja, csont-oltár leszel. Hogyan talállak meg ennyi árvaságban, Ha törvényszerűen egyszer elveszel?
MOST MÁR
Most már ez akár húsomba is vághat, hisz részem lettél: testem-lelkem darabja... Nyugalmam elhágy s meglelem, Jaj hűség és jaj szerelem! Milyen sebezhetővé váltam újra! Könnyű prédája sors-szeszélynek... Tengerár játszik majd velem, Jaj boldogság s jaj szerelem! S a Nagy Ellenfél, a félelmetes démon, Ki olykor barátnak is álcázta magát... Most milyen kártyát oszt nekem a halál -- és a szerelem?!
AZ ÉN VŐLEGÉNYEM (Ady-parafrázis) Mit bánnám én, ha senki lenne, semmi, Csak úgy mint én, úgy tudjon szeretni! Álljon meg egy percre korbács-rohanásban: "Téged szeretlek, te vagy, akit vártam!" Bizodalmas szívét letenné kezembe, S mintha anyja lennék, hajolna ölembe. Bújnék vad viharban, csitulásra várván, Mindentől védene -- ő lenne a bástyám! Hogyha bármely órán összeforr a lelkűnk, Ennél nagyobb kincset nem lehetne nyernünk! Két kezével arcom néha körülfogná, Minden tékozlásom visszafutna hozzá. Velem kívánna csak szent tüzekben égni? Megtanulnék újra hinni és remélni! Miben annyi álmom annyi semmivé lett: megölném a múltat -- s ő lenne az Élet! Mindig reám nézne, mindig hinne nékem, Megváltaná csókkal minden szenvedésem! "Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsgő világot!" S akármilyen szennyes, bűnös ez az élet, Mi maradnánk mindig tiszták, hófehérek.
A TE MENYASSZONYOD (Ady-parafrázis) Mit bánnám én, ha senki lennél, semmi, Akkor is csak téged tudnálak szeretni. Állnék előtted hóban, forró nyárban: "Téged szeretlek, te vagy, akit vártam!" Lenne bár a szíved kőből -- hideg, néma, Csak hadd melengessem a kezemben néha! Állnánk vad viharban, csitulásra várván, Lennék fölötted a béke-szivárvány. Hogyha bármely órán összeforr a lelkünk, Ennél nagyobb kincset nem lehetne nyernünk! Hogyha befeküdnél sárba és mocsokba, Tisztára mosnálak könnyemmel, zokogva. Ha velem kívánnál szent tüzekben égni, Élni tanítnálak, s remélni. Remélni! Mindig csókolnálak, mindig szeretnélek, Nem piszkolhatna be nekem semmi téged! Hogyha minden álmod mára semmivé lett, Két tenyérben hoznék Élet-vizet néked! Látnál, kinek látnál -- lennék, ami lennék, De mint a hű szolga, sírba veled mennék. Csak a kőtáblák! Jaj! És azok a láncok! Megbéklyózzák nekünk a vágyott világot! Pedig elmondhatnánk: "Bűn és szenny az élet. Ketten vagyunk csak tiszták, hófehérek!"
NINCS HATALMAM
Mióta szólsz már, Istenem! S én nem hallom, míg nem kiáltasz. Ha bottal vernél, szívesen venném, s hinném, hogy szinte áldasz. Ám munkád művészet, mint a márvány alaktalan tömbjéből kivésni a tökéletes formát -- kis pattintásokkal töröd le rólam, ami földi, fölösleges, nem hasznos nekem... A véső hegyét gyakorta szenvedem meg, így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam, s hogy m ű v é lennem magamtól nincs hatalmam. Uram, bocsásd meg keménységemet! S hogy jajdulok, ha fáj -- és sok munkát adok. De dajkálom magamban már reménységemet, Hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok.
MINDENNAP-KARÁCSONY Ünneppel jöttél, s hoztál nagy csodát: a mindennapok kis karácsonyát. Gyermekké lettem! Piros labdákban gurul felém az öröm, és nevet, Arany diókon fénypont-ékszerek, És örökzöld lombban gyanta hűs szaga, -- fenyők kísérnek minket bárhova -Meghunyászkodnak mind a fénybebújó árnyak, -- szíved szavára kicsit még félreállnak. Szeretet-csillagok gyúlnak minden este, S a Nap is úgy kel föl, újabb szeretetre. Csöpp harang csöng: a boldog jelenlét, Bepólyálja szívem e mindennap-melegség. S a gondok? Ó, a gondok csak álmok! Hej, régi karácsony, hol a te fullánkod?
ADJ ERŐT!
A por siet, a kő ráér. Kővé nehezülnöm adj erőt, égi nagy varázslat! Börtön fala még tágasabb nem volt, mint ez a végtelen tehetetlenség, melyben futkároz' életem, e kerengő, kötetlen, szélfútta homok... Akárhol legyek így, sehol nem vagyok. Nincs agyam, szívem, szám és nincs kezem, És ennyi ninccsel együtt nincs helyem. Segíts, Uram, hogy megvethessem lábam! Zúgó szél futását moccanatlan' álljam, Napnak perzselését, hűvösét az éjnek, -- Hogy mint az útszéli kő, bár csak annyit érjek! Zsámolyul szolgálva fáradt kóboroknak, Figyelve kopással múlását koroknak, Hogy utak jönnek és utak mennek el, De kő maradjak mindig. Út mellett a jel.
FELÉKESÍTVE
Felékesítem magam szerelemmel Koronám az, és fátylam, és palástom Palotám kapuit szélesre kitárom Felékesítve magam szerelemmel Felékesítlek szerelemmel téged Bölcsek kövét is ötvözöm kezedre Bajvívó vértet, könnyűt, termetedre Felékesítlek szerelemmel téged Ez minden ékünk, fegyverünk és pajzsunk Ne kopjon se fénye, se éle, se vértje Naponta tesszük le minden vétkünk érte Legszebb kincsünk ez, mindenünk, hatalmunk Királyok vagyunk s királynők -- varázslat -- felékesítve magunk szerelemmel -Semmitől sem lehet gazdagabb az ember Legdúsabb cseppje ez az Élet-pohárnak
ESTE
Még el se halt a tűz a semmiben, Már üszkösült a lég az égi parton. Az olthatatlan lángolásra fenn bíbor-csatába kezd a néma alkony. Ráhullna már a meglepő sötét, Hogy elhessentse hollószínű szárnyon, De mélyülő-kék tágranyílt szemét nem borítja be semmi éj hatalma, Mert Nap gyújtotta fel az ég felét, És tanította támadó haragra. Ha mégis lassan elcsitul a tűz, Sugár-hadát az éjnek meg nem adja, Csak békülékeny csillagokra füz magából csendes égi diadémot: Ha felcsillan a Medve és a Szűz, Lásd, újra győz a nagyhatalmú Fény ott!
AZ ÉN IMÁM
Az én imám nem tökéletes. Az én imám sosem lesz szabályos. Az én imám vészesen hasonlít egy nagy, önző siránkozáshoz. Máskor tétova, kósza sóhaj, mit nem sóhajtok el, csak félig. Sokszor kételkedem: elér-e vajon ilyen gyöngén az égig? Az én imám? Csupa én, meg én! Alig marad hely benne másnak. Görcsöm egyetlen oldódása: Fentről szívembe látnak! Mert elmondani nem tudok annyi mindent, ha kulcsolom kezem, De hányszor szorítja abroncsként torkomat a hála felcsuklása: Istenem! Az én imámat ember meg ne hallja, mert oly tökéletlen az, mint magam... Fűzérbe-nem-szedett szavaimnak Uramnál mégis boldog sorsa van. Két tenyérbe fogva nézi... nézi... Bólint... Lassan elcsitul szívem. Kis futkározásaim megkucorodnak egyetlen szavától: "Gyermekem!"
TALÁN KICSERÉLTÉK
Talán már nem is ugyanabban a világban élek, mint öt évvel ezelőtt! Talán megjavult, megszépült -- kicserélték. És a vakon dühöngő sors se bánt már, mint előtte védtelenül remegőt. Jöttél, és valahogyan rend lett. Itt voltál, és a rend megmaradt. S ha itt vagy, mindenre van erőm. Szerelmed burokkal vesz körül a csend-hártyájú azúr ég alatt. Szeretlek? Kevés azt mondani. Jó vagy? Ez is gyatra szó! Te egyszerre vagy óvó part, biztos öböl, s az őrjöngő tenger űző habjairól öbölbe menekítő hajó. És kezem vagy, és szívem és a szárnyam... És megbékélés örök lázadásban... Levegőben ózon, oldott sók a cseppben... Te az élethez vagy nélkülözhetetlen.
SZÜRREALISTA VERS A VÁRAKOZÁSRÓL
A várakozás oszlopához kikötve testem, lelkem. A bűn is bennem kunkorog: talán megérdemeltem. Te másnak mindent felrovó, kérlelhetetlen, szittya! Most nézd meg saját homlokod, Felvérzi egy parittya! Filiszteus és óriás! A Dávidok a bátrak! Add meg magad, te hegy-vitéz, Nem árt egy kis alázat! Lám, felsőfokban énekel, Ki várakozás rabja, Markába-gyűjtött fájdalom: Saját szívét harapja: Talán a semmi volna jó, A semmiben nincsen semmi. A semmi nem mutat ujj-fügét: Ha kell, he nem, csak ennyi! A semmi a földdel szinte szint, Nincs völgye és nincs halma, A semminek nincsen semmilyen megkínozó hatalma. Ha várni kell, hát várni kell. Nagyon kell tudni várni. A szürke dolgok ostromát száz bástyafokkal állni. Mit bánod azt, ha nincs remény? Anélkül mély az álom, Az időtől, hogyha nem ígér, Nem kérhetsz semmit számon. Számold buzgón a perceket, Akár Godot-ra várva... Fejedben szól agy kis harang: De hátha, hátha, hátha!
A várakozásnak teste van, Előttem ül a földön. Bokámon gúzsban tekereg, Ki kéne őt kötöznöm! De félek: súlytól szabadon elszállok, mint a pitypang, És hol leszek, jaj, hol leszek, Amikor végre itt vagy?!
HA MESSZE VAGY Ilyenkor éj van, ha messze vagy, A Föld túlsó felén vagy, mint a Nap, És nem deríti sötétemet csillag. Ilyenkor tél van, ha nem vagy itt, Alig hiszem, hogy lesz tavasz megint, És fény lesz, és meleg, és illat. Taszító-hideg űrt tapint kezem kezed helyén, ha nem vagy itt velem, S szívemre száll a néma fagy. Hangod helyett is lélekharang konog, Elmondhatatlan' egyedül vagyok, Mert messze vagy. Mert messze vagy!
SZÍVEMEN SZÓLÍTS
Szívemen szólíts, ne nevemen, Uram! Szívemnek biztosan még sok-sok dolga van. Bár tékozoltam sokfelé... Vajon veszendőbe mehet bármilyen visszalökött, elárvult szeretet? Én úgy tudom, a szeretetnek termő ága van, S ha jó gyümölcsöt érlel, csak úgy nem oktalan. De mindig jött a fagy -- szirmokban hullt az élet... Gyökere nem volt tán, hogy így, semmivé lett? Nélküled éltem -- keserves-hontalan, Szívemen szólíts -- ímhol vagyok, Uram!
TE TUDOD
Nem hallja senki, De te tudod, hogy él bennem egy ember, aki jobb, mint én -- és őt hallod szavaimban. Nem látja senki, de te tudod, hogy él bennem egy fiatal lány, aki sír -- és jöttél, hogy átöleljed. Nem hinné senki, de te tudod, hogy él bennem egy gyermek, -- és megfogod kezét, hogy átemeld egy árkon. Te tudod azt is, hogy az emberiség embriója, a szeretet ott mozdul mindenkiben... Mondd, hogyan segítsük őt erre a süket, vak, értetlen világra?
ÖRÖK PÜNKÖSD-ELŐTT
Mégy az úton, és melléd szegődik. Magadra zárod ajtód -- melletted terem. Barátoddal beszélsz, s benne ott van Ő! Hát ujjaid miért motoznak a seben?! Ne nézd a stigmát. Minek keresnéd? Hisz annyi szög és annyi dárda üt ma által annyi testet mindenütt... Mi ez, ha nem valódi jelenlét? Itt van. És ott. Egy kendőn ott az arca. Vagy vízfolt festette óriási falra. Ma ez látta. Holnap más. Hisz te is találkoztál Vele, Kezedben még meleg a kézhelye. E M B E R . Alig sikerült, ilyen-olyan képmás. De óriás, ha van egy csöpp hite! Tán lesz még e világban annyi k r i s z t u s i , Amennyiért megmaradt Ninive!
HIMNUSZUNK
… míg így kezdődik: "Isten, áldd meg...", addig mitől félnél, kicsi ország? Való: az elmúlt századok történelmi tényei tiporták gerinced, s arcod sokszor volt a sárban, De nem volt-e mindig Istened akármiféle szolgaságban? Amíg így kezdődik: "Isten, áldd meg...", Addig imát röptet a drága dallam egy egész népért, majd' minden napon valahol: futballpályákon s templomokban. Hát ne keveselld a magad jókedvét, S mások bőségét ne sokalljad! Szép himnuszoddal ajkadon maradj meg embernyi magyarnak! Tudjad: balsors és jövendő, és víg esztendő rajtad múlik, Ha zászlód tisztesség-fehérrel kapcsolt piros munka és remény-zöld hit!
OLYAN EMBER Ember, akinek szívén nincsen kéreg, Ki ha megölel, csillagos fények játszanak homlokán. Ember, akinek szívén nincsen kéreg, Kivel az én szívem is összeérhet az élet ág-bogán. Ember, akinek szívén nincsen kéreg, Mégis bátran tárja a szélnek, akárha nagy vihar. Ember, akinek szívén nincsen kéreg, aki mellett felujjong a lélek, s ébred az alvó dal. Akinek nincs kéreg a szívén, olyan ember, Betelve dús-virágos szerelemmel, Barka-pihéjű simogatással, örömmel, békével, áldással.
LÁTHATATLAN KEZEDBE
Dicsérj meg olykor, Istenem! Néha sikerül szépen élni. Világ-markoló félelem szorításában cseppet félni. Néha sikerül minden gondot láthatatlan kezedbe tenni, Gyermektől kölcsönkért bizalommal megfogni ujjad, s tovább menni. Csak ezt a fél-mustármag-hitet porciózd ki mindennap nekem! Hogy ne vesszen éhen a remény, S ne szüljön szörnyet az értelem! Dicsérj meg néha -- nem túl érdemest. Lásd, megbénít a Szó hiánya! Tedd, hogy ne záruljon reám ez a glóbusznyi magánzárka! Add, hogy kicsinyke sorsomat olyan súlyosan ne cipeljem, Vezérlő fénnyel, Uramisten, segíts meg néha-néha engem!
IGAZÁN
Nem voltam még senki Asszonya, Nem várt még ennyi fájdalom se rám, De nem is emelt égbe senki mosolya így, igazán! Feküdtem pipaccsal hímes rét ölén, Számláltam kisbárány-felleget, De hívhatna vissza ezer tünemény, én nem megyek! Semmi nem volt eddig! Semmi! Semmi! Minden csak ezután jöhet! Jólesik mindent megtagadni, volt örömöket! Minden olyan volt, mintha próba lenne, Hétpróba, százpróba -- száz halálom! Mintha egy igazi darab készülődne, amelyre vágyom! Ó, mennyi mindent fogok merni! -- Várhat sötét és fény reám, -Mindenbe fulladásig merülni, úgy igazán! Asszonya lenni annak az Egynek, akinek mégis érdemes, Ki ormán áll az éji hegynek, s tűz-ékszeres! Születni újból -- szentül, igazán! Vénusz-habokból, kagyló-gyöngyburokban... Kedves! Egyetlen! Tekints majd reám új holnapodban!
ÉNEKEK ÉNEKE
Pán sípja szól, ha szólasz, Kedvesem. Széledt bokrok egy-nyájba összefutnak. A te járásod, mint a szél a fűben, Gerinceddel a fenyők versenyre kelnek, S mint a gránit, ormán a hegynek, homlokodon úgy ül meg a béke. Tenyered hasonló bölcs patak-mederhez, Dajkálva mind az örök vizeket. Amikor hallgatsz, gyökerek énekelnek szikla-útjukon szorgos indulót, Ahol megállasz, lehajlik a cédrus, Öledhez dörgölőzik vad lián, Nevetésed a gordiuszi kard-él, Haragvásod tán tisztító eső. A valóság tiszta völgye szájad, S szemed a tenger prédikátora.
TAVASZ
Most felkel a szél, és nyúlik a fűszál, Fényesebb egyre az aranyhasú nap, Csillan a tócsa, borzasan ágál ágon a csíz, s egy cérna-dalba kap. Fütyülik a fák, és zengik a bokrok, Mozdul a földben ébredni a mag, Kikeletnek ujjonganak körben a dombok, Diadallal indul a tavasz-léptű had: A gyöngyszínű csiga, A kusza kicsi sün, A lágyhasú gyík is, -- mind odakünn! Pattan az ág, és bomlik a bimbó, Készül a bölcső, kicsike, ringó. Kékhátú bogárka szeme se rebben, Alszik a szirmon, Fürdik a cseppben.
HA EZ ÁLOM Lényed: test-méretű valóság. Hiányod: mindenségnyi semmi! De hogy bárhol is létezel, szeretném azt is megköszönni. Tudom, szabálytalan boldogság ez. Tudom, ezernyi kése van... De míg vérig nem sebeznek a pengék, hadd álmodozzam boldogan! Szívemben kincsem: létezésed. Bőrömön kezednek tűz-varázsa. Ha ez álom, akkor enyém az élet legcsodálatosabb álmodása!
GONDOLD CSAK MEG
Gondold csak meg: mindenki ember. Minél gonoszabb, annál több sebe van. Igaz, nem mindenki lesz a sebektől gonosz, Dehát nem vagyunk egyformák... Gondold csak meg: mindenki ember. Nem született még senki se gaznak. A csecsemők kezében nincsenek kések, Tiszta fehér lap mindegyik... Gondold csak meg: mindenki ember. A részeges, a hitvány, az elvetemült. Bordái között dobog csupasz szíve, És nem vagyunk hozzá irgalmasak... Gondold csak meg: mindenki ember. Élete zsákját cipeli, arcán durva álarc, A sarkon le is üt talán, kirabol, És téged is vonszol a vállán ezután... Gondold csak meg: mindenki ember. Nem lehetsz olyan jó, hogy rossz ne légy valahol. A többi csak fokozat kérdése, és megítélésé, És hozzájön még a szokásjog... Gondold csak meg: egy gonosztevőnek még aznap a mennyben volt vacsorája! És kit feszítettek meg mellette, Uramisten! Gondold csak meg: egy Embert!
TŐLED FÜGG
Tőled függ a vérem áradása, Tőled függ a remény látomása, Tőled függ az öröm és a bánat, Jaj, hadd higgyem, hogy egyszer megtalállak! Tőled függ: élek vagy meghalok. Tőled függnek a boldog sóhajok. Ne csalán-palást légy fázó vállamon! Legyél enyém --, hogy jó lehess, nagyon. Legyél jó, mert tőled függ minden, minden! Felöltöm-e, vagy letépem Nessus-ingem, És jeges halálból fölverem a lázad, Hogy örök életre éledjek utánad!
ZSOLTÁR
Hangokból katedrális -- z s o l t á r -szíved felujjong, megtelik úgy megmosódnál! Gót-ívű dallam -- s z e n t é l y -valami úgy hív magához Menjél!
CSAK
Csak a színvakságom múlt el szerelmedtől. Csak az élet lett elviselhető, sőt szép is. Az eső nem szomorít el -- a sár sem, s a Napban megbúvó százezer szivárvány közül egy hidat vert énfölém is. Csak a gyilkos kór lehetősége szelídült megbékéléssé -- mintha nem is lenne. S az emberi hitványság, ha torkomig ér is, csak szerelmed mentőöve őriz, hogy el ne merüljek fulladásig benne. Csak a levegő lett egyszerű és tiszta. Villám kikerül, és vihar bújni enged. Lábam alá símul bársony út szalagja, S valami rendíthetetlen, ősi nyugalomba burkol ringató szerelmed.
BIZALOM
Fedezete vagy az időnek, mely nélküled telik, -- órák aranytallér-pengése mondja -S az évek biztos páncél-bankjában értékálló a szeretet.
Születtem: MISZTÓTFALUN
Betyárbatyuddal vállamon Göbös útaid vállalom: Betű-pogácsát, szó-italt, Földi keservet -- égi jajt. Tarisznyás, rongyos bőrömön Széltől kicserzett örömöm. Vándorbotot és gyökeret, Lomb-hozó csöndet idebent. Keresztútnál a torpanást, Töprenkedést és fordulást. Szememben csillag igazát, Ki mélybehullva fölkiált. Fakadó forrást szájamon, -- rettentő, súlyos hatalom! Szülőföld küldő igazát: Igékre ólom-koronát!
KARÁCSONY
Itt vagyunk mindnyájan -- csillagod vezérelt, Küldöttek a gondok -- hívtak a remények, hogy megszülettél Megváltónak nékünk! Jöttünk messzi földről -- király, koldus, pásztor, Ki-ki tépett lábbal -- fel is bukva százszor, De idehoztuk szerteszét-szórt létünk! Elég gyűjtjük, Gyermek, minden kincseinket, S kiben a kincsünk van -- hoztuk szíveinket... Te biztosan tudod, mily repedt a lélek. Jöttünk kicsinyekként, csodáló szemekkel, Jöttünk megfáradtan, kihunyó tüzekkel, De mindenképpen látni vágyunk Téged! Fenyőben, csillagban, gyertyában, színekben, szikrában, Igében, jászolban, könnycseppben, mindben hihetetlen Csodát látni vágyunk! Tündöklő Ígéret -- Karácsonyi Szentség! Mindenható kicsiny Kezedbe letennénk megváltásra váró, szorongó Világunk!
A BÉKE LÁBNYOMA
Ha elmondom, tán el sem hiszed: Láttam e télen a béke lábnyomát. Csöppnyi volt, megható -- és háromágú. A kört én képzeltem el köré az egyébként érintetlen hóba. Egy széltől-borzolt tollú cinke néhány didergő dekája nyomta, mint kicsi bélyegzést, olvadó kristályokra a reményt: Lesz tavasz, lesz! Mindjárt! Csak még egy kicsit várni kell, míg nyújtózik a téltemető, és kikel. És zöld ág is lesz, mennyi, mennyi! Lehet majd bízvást énekelni virtuóz trillákat az égre! Látod? Télen egy megható kis lábnyom, Tavasszal ez a trilla a béke.
MINDENKOR
Boldognak lenni könny és szenvedés tanít. Ugye, a Te iskolád ez, Uram? S ha boldog vagyok, érezhetem-e leckéjét végzett diáknak magam? A boldog percek, Uram, apró gondolák, melyek Tőled hajóznak el, távolabb, velem. Gondolok ilyenkor is Reád, s hálás vagyok, -- de nincs túl nagy szükségem Rád, Istenem. A boldogság csapda is lehet, én Uram! Bár teremtett világod felett való öröm, De honnan tudhatni, kívül esik-e a sátán-mutatta láthatár-körön?! Lásd, gyötröm magam e gondban itt nagyon: Veled, vagy nélküled vagyok a földi mennyország-forgácsokban? S nem fogom vajon lehetőségét az Öröknek eltörölni? * Ó, hadd hogy higgyek a füzike szavának, ki úgy szórta boldog "csip-csap-csup"-énekét a tájra, mint ki cseppet sem kétli Teremtője m i n d e n k o r körötte lévő fészek-tenyerét!
NYOLC CSILLAGNYIRA
Ó, hogyne, múlik a vásár! Szedelőzködnek csapzottan az évek, Szemléznek a jól-járt gazdagok, Csodát várnak még a szegények. A téren, hol a lét cirkusza zajlik, -- festett fények és valódi láncok -valaki égigérő lajtorjára lelt! (Ezen szállnak alá szívünkbe a lángok.) Két kis Harlekin elindult merészen -- csöndes trombitaszó: halk Gelsomina-dal -a láthatatlan grádicson fölfelé... Minden fok győzelem, fénylő diadal! Hol járnak, jaj, szédítő magasság! Nyolc csillagnyira már a földi sártól, Ételük öröm-pogácsa, italuk békesség, Subát szőnek maguknak látomásból: Ó, hogyne, múlik a vásár, és szedelőzködnek csapzottan az évek, De mindegyik égi lánggal áldott, és milyen gazdag!...Pedig szegények.
ÁLDOTT
A te szerelmed bölcsek köve, mely arannyá tesz mindent, mit megérint. A te szerelmed varázstükör, mely visszaver egy létezőnél sokkal szebb világot. A te szerelmed bűvös sapka, mely láthatatlanná tesz engemet a rossznak. A te szerelmed tiszta patak, melybe szégyellni való piszkosan belemenni. Kenyér a te szerelmed, szegetlen, mosolygó, áldott, mindennapi kenyér.
MI A REMÉNY?
Mi a remény? V a k o n hinni a Fényben! Napkeletben bízni szurok-éjsötétben. Tudni bizonytalant --, hihetetlent: hinni. Havas téli mezőn piros szirmot nyitni. Szakadék fölött is repülni szárnyatlan, Nem szívhat magába kénes-szagú katlan! Pokol közepében, fogcsikorgatásban biztonságban lenni -- sérületlen vágyban. Mezítelen talppal kelni át parázson, Ezer-sebű szíved kitárni pazarlón, S hogyha félredobják, leporolni szépen, Újra, mindig újra megfürdetni F é n y b e n!
