A nagy osztályteremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Alig egy perce múlt, hogy a felügyelő tanár izgatottan kinyitotta a lezárt borítékot, és felírta a táblára a tételcímeket. A diákok vagy máris nekikezdtek a kiadott szöveggyűjtemények lapozgatásának, vagy tolluk végét rágva gondolkodtak azon, hogy melyik témát válasszák. A nagy falióra egykedvűen ketyegett. Gábor elkeseredetten ült az asztal mellett, és a táblára bámult. Lehetetlen, hogy így kiszúrjanak vele, amikor igazán mindent megtett, hogy jól szerepeljen ezen a nyavalyás érettségin. Elkeseredetten nézte a három címet, amit a tanárnő az imént írt fel: Jókai Mór prózája különös tekintettel a szabadságharc témájára Az avantgard irodalom kezdetei és fellelhető jegyei napjainkban Csoda Debrecenben, avagy Csokonai Vitéz Mihály pályája Már vagy öt perce bámulta a fehér betűket, mintha abban reménykedne, hogy a krétacsíkok új szavakat formálnak a tekintetéből sugárzó erőnek engedelmeskedve. Ha jedi lenne… kalandozott el egy pillanatra és a gondolatai máris a tegnapelőtt látott „A klónok támadása” körül forgott. Kipróbálom a jedi trükköt – gondolta és a fél kezét óvatosan a tábla felé nyújtva összpontosítani próbált: Ady és a Nyugat – szuggerálta a felirat felé. Kikukucskált, de a betűk meg sem mozdultak. Legyen akkor legalább egy nyavalyás Petőfi – abból az általános iskolás Piri néni miatt még álmában is leérettségizne: az öreg tanítónő minden lehetséges ünnepen Petőfit szavaltatott velük, és nem létezett más fegyelmezési és büntető eszköz, mint az imádott költő egy-egy versének megtanulása. Csalódottan vette tudomásul, hogy a tételcímek változatlanok maradtak. „Ha nem azt a nyavalyás tévét meg számítógépet bámulnád állandóan, most nem lennél bajban!” –hallotta az anyja szemrehányó, ugyanakkor kicsit diadalittas hangját- lám igaza volt, a szaros kölke tényleg bajban van: fogalma sincs a tételekről. Legalább abba a hülye moziba ne ment volna el tegnapelőtt – az anyja komolyan megharagudott miatta: több mint két órás a film, meg persze az a néhány óra, amíg előtte és utána semmi mással nem tudott foglalkozni, mint a várható és az átélt élményekkel. Persze ez baromság, mert az alatt az öt óra alatt egy Jókai-regényt sem olvasott volna el, és az avantgard irodalomról sem tanult volna meg sokat –de most mégis…a fene vigye el. Marad Csokonai, ami azért is kínos, mert mint debreceni diáknak nyilván sokkal többet kellene tudnia róla, mint amennyi most ott kavarog az agyában. Az adatokat, tényeket persze nagyjából megtanulta –csak a verselemzés tűnt megoldhatatlan feladatnak. Először a költőnek az új városháza előtt álló szobra villant be, a vékonydongájú alacsony alak, aminek felállítása a mondák szerint nagy felháborodást keltett a debreceniekben, mondván: azért a sok pénzért igazán delibb alakot is mintázhatott volna a szobrász. Aztán néhány verstöredék is eszébe jutott – régies szavak, sok latin, és a görög-római mitológia összes istene. Minek neki most, a XXI.század küszöbén egy régen meghalt tüdőbajos poéta verseivel foglalkoznia?! –Már csak azért sem, mert ha megkapja a bizonyítványát, meg sem áll a Műszaki Egyetemig, és soha, de soha nem olvas többé verset különösen nem olyat, ami több, mint két évszázaddal ezelőtt íródott- és semmit a világon nem mond neki. Csak számokkal és képletekkel fog foglalkozni – azokat nem kell magyarázni senkinek. Kristálytiszta logika és semmi más, egyszerű közérthető fogalmak – nem azt boncolgatni, mire gondolt a költő, amikor ezt vagy azt a nyavalyás körmondatot írta. Sóhajtott. Semmire sem megy, ha felhúzza magát, még akkor sem, ha igaza van. És ha megbukik magyarból, semmit sem ér a valószínűleg maximális pontszámra megírt matekfizika felvételijével.
Két padsorral előtte Jutka bezzeg körmöl – fogadjunk, hogy már minimum a harmadik oldal írja tele – és ami a legrémesebb, még a háta vonalán is látszik, hogy élvezi, amit csinál. És milyen szép a vonala a hátának, izgalmasak azok az össze-vissza kanyargó barna tincsek rajta – az ember szívesen megfogná, hogy valóban olyan selymesek-e, mint amilyennek látszanak. Persze megtette már – viccből, vagy véletlenszerűen, mintha beakadt volna a keze a rakoncátlan fürtökbe. De akkor Jutka mindig olyan furcsán néz – az a kényelmetlen érzése támad, mintha pontosan tudná, hogy mennyi erőgyűjtésbe került az a kis véletlennek látszó mozdulat a haja felé. Mindegy, vegyük ezt a ványadt Csokonait. Még szerencse, hogy verseskötetet lehet használni – és a szerencsénél kicsit több, hogy az imádott Jo mama olyan köteteket készített be, amiben kis életrajz is található a végén. Hiába, Jolánka tanárnő pontosan ismerte az ő IV.évfolyamának a képességeit és főleg a korlátait. Itt is van: Csokonai Vitéz Mihály 1773.november 17-én született. Apja Csokonai József borbélyseborvos, anyja.. A szép magas, nagyablakú szobában legalább 30 fok meleg volt, és iszonyú pára. A friss hófehér meszelésen kis páracseppek ültek meg, s az ablak melletti sarokban alulról már kúszott felfelé a penész, kis púpokban dobva le magáról a festékréteget. A szoba közepét egy hatalmas ágy foglalta el, a nagy, tollal tömött párnák közt, a levendula illatot árasztó dunyha alatt most egy magas, feketehajú fiatalasszony forgolódott, lázasan markolva maga mellett a fehér vászon ágyneműt. - Ne bántsd, kérlek, szépséges angyal, ne bántsd őt! – sikoltotta álmában. A mellette fekvő alak megmozdult, és gyertyát gyújtott. A fény intelligens, bár kissé beesett, bajszos arcot világított meg, amint a hánykolódó asszony felé hajolt: - Sára, lelkem, mi bántja? – rázta meg az alvó vállát aggódva a férfi. A nő hangosat, mélyet sóhajtott és kinyitotta a szemét. A feléje tartott gyertya lángjában jól látszott himlőhelyes arca, de melegpillantású, okosságot és jóságot sugárzó szeme is. - Álmot láttam, József. Rémséges, de gyönyörű álmot! Fiam születik még az éjjel, és csodálatosan tehetséges poéta támad belőle. – szeretettel megsimította nagyra nőtt hasát. - Két angyal állt a bölcsője felett, s ezek mindég küzdöttek a lelkéért. Az egyik a Szerencse, a másik a Tehetség volt. – nézett álmodozva a gyertya lángjába. - Valamiért összvekülönböztek rajt, s ezért hol az egyik űzte el a másikat, hol amaz győzedelmeskedett. Végül választanom kellett, hogy melyik kísérje az újszülöttemet. Nem tudtam döntésre jutni, ezért aztán a két égi lény megfogta két kezénél fogva a gyermeket és rángatni kezdte.- fehér kezei ökölbe szorultak a gyűrött ágyneműn, s idegesen meg-megrándultak, míg férje gyöngyéd mozdulattal rá nem simította az egyikre a saját kezét. Az asszony nyugodtabban folytatta: - Én utánakaptam, s közben jócskán megrántottam az egyik angyal lábát. Felkiáltott, elengedte a gyermeket és emelkedni kezdett az égbe. Mielőtt egy nagy felhőnek a ködében eltűnt volna, visszanézett rám, és azt kiáltotta: Sohsem időzöm többé a házatok fedele alatt! - és eltűnt a szemem elől. A második, amék maradt, ölébe vette és cirógatni kezdte a gyermeket. – boldog mosoly terült szét az arcán, mintha már az ő ölében ülne a várva várt fiúutód. - Most láttam csak, hogy a Tehetségnek nevezett angyal maradt, és megcsókolta a gyermek homlokát: „Kárpótollak
-
-
-
-
-
mindazért, amit a Szerencse elpártolása miatt veszítesz. Nagyobb és tehetségesebb leszel, mint bármely társad, aki életed keresztezi majdan”. Fentről akkor még gúnyos kacagás hallatszott és a Szerencse lekiáltott a fellegekből: „Fiad lesz a legtehetségesb de leginkább szerencse nélkül való poéta e hazában”. - az asszony elhallgatott, és sápadtan markolta nyakánál a hálóing fodrát. Csoda egy álmai vannak magának, lelkem Sára! Bizonyára csak ez a nagy hőség teszi, ami idebent van. – szállt ki az ágyból a férfi, és az ablakhoz lépett. A lila mintás, szőtt függöny nehezen engedett a férfi hosszú, de vékony kezének. Mire az ablakhoz ért volna, hogy kinyissa, az asszony már mögötte állt, és lefogta a karját. Ki ne nyissa az ablakot, kedves!- sikkantotta ijedten. - Hiszen hallotta, mit mondott a bába! Ha hideg levegő éri a gyermeket, ugyanúgy járunk, mint a múltkor – megveri a betegség az újszülöttet. – A férfi leengedte a kezét, átölelte az asszonyt, és visszakísérte az ágyba. Hogyan hihet egy ilyen okos asszony ilyen esztelen babonákban? – a férfi megsimogatta felesége kócos haját. – Hiszen tudja lelkem, hogy magam is két év orvostudományt hallgattam a nagyszombati Orvosi Oskolában, s borbélyfelcser létemre több embert gyógyítottam már meg, mint az itteni valóságos orvosok. – a hangja inkább csüggedten, mint meggyőzően szólt. -Hiszen minden új gyógymódot és orvosságot ismerek, s számos városbeli tudós emberrel levelezek, hogy még többet tudhassak. Hát miért nem az én szavamra ad, lelkem?- a férfi szemrehányó pillantására az asszony lehajtotta a fejét. Ne haragudjon, édes uram, de amióta azt a piciny gyerkőcöt elvette tőlünk az Úristen, úgy szorong a lelkem, mintha minden gyermekemet nekem kellene a sírba tennem. –próbálta engesztelni az asszony férje kezét a szívére szorítva Inkább hát megteszek bármit, ami elriasztja felőlünk a halálmadarat. Az lesz, amit a Úristen szánt nekünk. – vonta meg a vállát a férfi, de azért vígasztalóan megsimogatta felesége arcát. - Maga nem tudja ezt annyira a lelkéből mint én, hiszen a maga apja – bármilyen magasra vitte is az igyekezet mostanra - csak szabó volt. Az én korán elhalt apám s még a nagyatyám is, aki felnevelt, lelkész volt egész életében.- nézett a szép fakomód tetején álló fekete kötéses bibliára és mellette álló rézkeresztre a férfi. - Én tehát már az anyatejjel magamba szívtam a predestináció tanát: semmit sem tehetünk az Úr rendelése ellen. – vigasztalóan megcsókolta az asszony szomorú arcát. – De ne féljen, lelkem, azt is megtanultam, hogy jó a mi Urunk, s megajándékozza azokat, akik híven teszik, amit tenniük adatott. – rátette a kezét a gyermeket rejtő domborulatra. - Érzem, hogy a maga angyalának igaza volt, nagy tehetségű gyermekünk születik, s ha az Úristen segít, mi majd támogatjuk, s mellette állunk, ha a szerencséje fogytán lesz. – körbemutatott az egyszerű, de jólétet és tisztaságot árasztó szobában. - Hiszen jómódba születik: apja a neves Debrecen város felesküdött polgára, aki máris jó hírnévnek örvend a mesterségében – jószívéről és műveltségéről híres anyja majd őrködik a szelleme felett – s városi tanácsos és lelkész nagyapjai is támogatni fogják. –
-
megint a keresztet kereste a tekintetével, és hozzásóhajtotta: -Csak egészséget adjon az Úristen! Amen. – rebegte az asszony, aztán felsikoltott, és a hasához kapott – Azt hiszem, elkezdődött. Szalajtson lelkem a bábáért, aztán legyen meg az Úristen akarata.
…Diószegi Sára egyszerű szabómester leánya, aki nagy műveltségéről volt híres. A család jómódú volt, az anyai nagyapából a városi tanács tagja lett, míg a korán elárvult apát felnevelő másik nagyapa protestáns lelkész. A csúf tél eleji időben sokan taposták a temető latyakos havát. Az előző heti gyönyörű fehér pihés hóesésből már csak a sáros pocsolyák és a megfeketedett hókupacok maradtak, ott, ahová nem ért el a decemberi nap sápadt fénye. A szép tölgykoporsó mellett magas, vékony, fekete asszony zokogott, két oldalról két kisgyerek kezébe kapaszkodva. A búcsúztatót mondó férfi szánakozva nézett a síró családra, s folytatta a megkezdett mondatot: „..s bár a sors, s a mi Urunk akarata elszólítá e családnak fejét, leljen vígasztalást abban, hogy elsőszülött gyermeke máris a Debreceni Kollégium nagyreményű, s rímfaragásáról híres deákja.” A máris híres és nagyreményű fiú könnyeit éppen csak hogy visszatartva próbált bárhová máshová nézni, mint a nyitott koporsóban fekvő kicsire soványodott apjára. Bár talán jobb lesz megnéznie magának, mi vár rá, hiszen jól hallotta a doktor szavait, amikor az apja betegágyánál az anyjával beszélt: „Sára asszony, jól erősítse meg a lelkét, mert ez a pusztulás, ami barátomuramat, Józsefet megtámadta, nem ígér gyógyulást. A kór a tüdejében fészkel, s ennek jelét hordozza máris minden gyermeke. A két megholt csöppség is evégett került a másvilágra, s ezen meglevő három is igencsak gyöngécske lélegzetű. Talán a legidősebb Mihály megéli a férfikort, s ha nagyon vigyáz reá, talán ez a József gyerek hosszabb életű lehet, mint a többiek.” Ez hát az oka a sok Csokonai névvel búslakodó keresztnek. - gondolja a fiú. Ott a nagyapa sírja is, alighogy benőtte a fű az őszön, az is friss még. Anyjára sandít, aki könnyei közt is rámosolyog, s erősebben szorítja meg a kezét. Hiszen megmondta tegnap estve: - Mihály, gyermekem. Szegény jó atyád halála téged helyezett a család élére. S most, hogy már az én atyám is az Úristen rétjén sétál, megváltozik majd minden köröttünk. – az anyja szerető pillantását érezte magán, de már érezte a szíve köré fonódó hideg ujjakat is. Figyelmesen nézett az anyjára. - Nemcsak atyád és nagyatyád hiánya feketíti be majdan napjainkat, hanem szeretett otthonunktól is meg kell válnunk hamarost. – az asszony szemét elöntötte a könny, de vitézül visszatartotta a sírást. – Atyámuram egy régi adóssága miatt örökségem nagy része kalapács alá kerül. Ne sírj, s ne engedd a szíved elijedni. –simította meg fia göndörödő barna fürtjeit. Kisebb házat veszünk a Darabos uccában, s kosztos diákokat tartunk. Meglátod majd, milly vígan megleszünk. Esténként felolvastok nékem, s együtt hallgatjuk majd a legújabb írásokat. Megsegít az Úristen. Az asszony a konyhába ment, a fiú pedig szomorúan járta körbe a kedves szobákat, a kertet, amiben megannyi meghitt helye volt a játékra, verselésre. Még tizenkét éves sem volt, s már férfigond nehezedett vékony vállaira.
Amire a költő 12 éves lesz, árván marad, s mivel jómódú anyai nagyatyja halála után házukat elárverezik, anyagi helyzetük drasztikusan megváltozik. A családban mélyen bent ül a tbc, amely mind az öt Csokonai gyermek korai halálát okozza majd. Az osztályteremben kis zsivajgás hallatszott, nem túl erős, éppen csak a jókedvű munka zaja. „ Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok, S orcám fertelmei irtóztató nagyok. Hogy én, ha megamnak zöld kantust vehetnék, Olvasva a majmok között elmehetnék..!” ( Idézet Cs.V.M.:Rút ábrázat s szép ész 1796)
-Ne ezt olvassad, hanem azt amiben az asszonyokról verselsz! – szól egy magasból a mondat közepén hirtelen mélybe váltó fiúhang: - Hát esmét elküldött magától a szép Ilona? – nevet egy kellemes bariton. – Jól van hát: „Mindennek adom tudtára, hogy az asszony gonosz pára. Olyan, mint a tekenőbe kiöntött víz. Melynek állandóságához sohase bízz. Ezután okosabb leszek, Már én senkit fel sem veszek. Nőstény szarvasbogár módjára sétáljon Rajtam kívül más szeretőre találjon.” ( Idézet Cs.V.M.: Közhírré bocsájtás 1792)
Több kamaszhang helyeselt azonnal: - Úgy legyék, szépen megírtad, Mihály. A belépő tanárt néma csend fogadja, a kollégiumban a cétus szigorúan megbünteti a fegyelmezetlenséget, s olyan, hogy valaki a belépő tanárral szemben tiszteletlen legyen – még a leghangosabbnak sem jut eszébe. Vagy a leghangosabbnak legkevésbé – hiszen az maga a máris nagy poéta hírében álló Csokonai, ő engedi ki legtöbbször gyenge, de szépcsengésű baritonját. S rendszerint valami tréfát eszel ki, valami rosszban töri a fejét, mivel azonban sosem bántó vagy ártó a csíny, mindenki kedvence a nagy szemű, 17 évét alig elhagyó fiú. - Halljunk valami dicséretest is, Csokonai fiam, nehogy azt higgyék ezen diáktársak, hogy a talentoma csak erre való. Mit írt legutóbb? A fiú kipirult arccal és nagy gesztusokkal szavalni kezdi: A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve, Melynek új balzsammal bíztató harmatja Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák meghűlt fészkeik szélein Zengenek búcsúzó nótájok rendjein. Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta, Feljebb csak a dalló filemile bírta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjába mordúl bömböl a bús medve. Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Míg érzek, - míg szólok, - egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyain a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott theátromot csinál, Melybe a gráciák örömmel repűlnek, A kellemességnek lágy karjain űlnek. A csendes berkeknek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e csendes melancholiának Kedves rejtekei örömre nyílának. Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal. ( Idézet Cs.V.M.: Az estve 1792)
Mély csend követi a poéta felolvasását, mivel a költői tehetségen kívül a theátrum iránti is nagy képességeket mutat. Minden mondatán csüggnek a diáktársai, s ha legációba – vándor igehirdetésre – megy, csupa dicsérő hír érkezik felőle. Igaz, aggasztóak is. - Kísérjen által a campusba, Csokonai, súlyos beszédem van magával. - Készséggel, professzor Kovács. Nem talált talán a versem? Rossz a formája, nem tetsző a témája? – faggatja a fiú, mikor kiérnek a teremből. - Ezen versével semmi kifogást nem szerzett sem előttem, sem a többiek előtt. Annál nagyobb baj támadhat, ha tovább is terjeszti azon könyveket és az azok által ihlett verseit, amik a francziaországi forradalomról szólanak. – mondta barátságosan nézve a mellette lépkedő fiúra a professzor. - Az igazgató úr helyesnek és követendőnek ítélte meg az általam felvetett ideát, miszerint azon deákok, kik magukban elégséges kedvet és erőt éreznek, még egy nyelvnek tanulását megkezdjék egyéb tanulmányaik mellett. – csattant fel Csokonai hangja ingerülten.
S az igazgató úr vajon esméri azon könyvek listáját, amit ezek a dicséretes deákok ímígyen lefordítnak, s aztán előadás formájában közkinccsé tesznek a többiek számára is? – az idősebb férfi hangja cinikus volt. - Azon könyvek többsége Debrecen város elismert polgárai által, ajándékként kerültek a könyvtárba, vagy a deákok kezei közé. – védekezett a fiú, bátran a szemébe nézve tanárának. - Ismert íróik a legnagyobbak közül valók: Rousseau, Voltaire s Alexander Pope. S olvassuk mellette a klasszikusokat is, teljesb mértékben, mint ahogy professzoraink a vizsgákon számon kérnék. Baj tehát a lelkesedés, ami a még több tudásra ösztönöz minket? – viszonozta a cinikus hangot a fiú. - Nem a tudás hozza a gondot fiam. - legyintett a professzor, s megállt a kert egyik öreg fája alatt, szembefordult a fiúval, és komolyan viszonozta annak éles pillantását - Bár a sok tudás is lehet az ördög eszköze. Arra inteném kegyelmedet, hogy ne kössön szoros barátságot azokkal, akikben a francziaországi események túlzó reményeket keltenek. A szabadság nem a mi hazánk sorsa – sohasem is volt az. – sóhajtott a férfi lemondóan, s újra nekiindult a nagytemplom felé vezető fapadlókon. - De a magyar lélek mind között a leginkább vágyik reá. – suhintott a levegőbe a fiú, mintha karddal vágna. - Minden időkben tusát vívott a rátelepedőkkel… s lehet, hogy megérik az idő, hogy kivívjuk magunknak. –lelkesedik az ifjú. Földi János barátomuram s tanítóm és azt véli, hogy lehetséges lészen a szabadság madarát a magyar földre megtelepíteni. A professzor gyorsan körbenézett, s mikor látta, hogy senki sincs az árnyas fákkal szegett úton, elkapta és megszorította a fiú karját. - Örüljön, fiam, hogy ezen lelkesültségének csak én voltam a szemtanúja, s senkinek se ismételje meg ezen gondolatait. - szigorúan nézett a felhevült arcra, amelyen a lelkesedés pírja szinte feledtette az anyjától örökölt csúf, himlőhelyes bőrt. - Földi János uramnak pediglen szólani fogok, hogy rostálja meg jobban a maguknak adott könyveket. Meglátja majd, hogy bajt s veszedelmet hoz ez mindazokra, akik túl sokáig melengetik kebelükben édes eszméjét. – mondta szomorú szemmel a tanár. - Hát professzor úr számára is édes a szabadságnak eszménye? Miért mondotta hát az iméntieket?- csodálkozik Csokonai. - Több évet éltem már, s sokakat tapasztaltam, amikről ifjú barátomnak még sejtése sem lehet. – sóhajtott ismét az őszülő hajú férfi. – De jobbat tanácsolok, mint az eddigiek. Ha tenni akar, olyat, mit lehet és kell tenni honunk javára, úgy tegye azzal, amihez az Úristen bőven megáldotta: tálentommal: Írjon magyar verset, s tanítson vele. – fél karjával átfogta a fiú vállát, s úgy vezette tovább az úton. -Keresse meg Kazinczy Ferencet, aki életét és vagyonát tette fel magyar nyelvünk, és ezzel népünk javítására, nevelésére! - A nagy Kazinczyt? – csuklott el a deák hangja - Gondolja kegyelmed professzor uram, hogy időt szánna egy magamfajta szegény deák költeményeinek olvasgatására?- Csokonai még levegőt venni is elfelejtett a megdöbbenéstől, s amikor egy tétova lépést tett a két lépéssel előtte sétáló tanára után, lebillent a pallóról, s csizmája bokáig merült az őszi latyakba. A professzor karjánál fogva rántotta vissza a megtántorodó fiút. -
Az elébb tele volt tenni akarással a lehetetlenségek felé. Mostan pedig meghátrál a lehetséges elől. - mosolygott szeretettel az ifjúra. – Ne féljen. Versei megállják a próbát még Kazinczy előtt is. Most pedig halljam a retorika feladatát, amelyet a minap adtam fel. A poéta papírdarabot vesz elő, s nagy lelkesedéssel olvassa: „Magyar nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! Teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én föleimbe az édes anyai nevezetig, te reszkettetted meg a levegőeget, amelyet legelőször szíttam, az én bölcsőm körül.. a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái…De oh szomorú idők! Kevesen éreztük ezen te kellemességidet…a te háládatlan magyarid egy holt szépségei hajoltanak, te pedig közöttük levettetve hevertél…” -
Kollégiumi évei alatt számtalan verset ír, a kötelező latin nyelvű feladatokon felül ízes, népies magyar nyelven hangzókat is. Diáktársai és professzorai szeretik az eszes, tehetséges diákot. Eddig megvolna, semmi különös, csak az életrajz elemei. Csak az az érdekes, hogy mintha egy filmet nézne, úgy látja maga előtt a történteket – pedig soha nem foglalkozott alaposabban a költő életével és korával, most meg szinte hallja a párbeszédeket és mintha részese lenne a történéseknek. – mélázott el Gábor, aztán hátradőlt, és megropogtatta az izmait. Na, nem a sok írástól merevedtek meg, eddig alig egy oldalt használt fel az elé tett iskolai pecsétes papírhalomból. Jutka is megállt egy pillanatra, hátraveti a haját, kicsit benyúl a blúza alá, és megigazítja a melltartója pántját, nem is sejti, hogy micsoda heves görcsöt vált ki ártatlan mozdulatával a mögötte ülő fiúból. A fenébe! Most aztán minden együtt van ahhoz, hogy kitűnő verselemzést írjon Csokonai valamelyik ifjúkori alkotásából. Majd a rímek lehűtik és elterelik a gondolatait Jutkáról, és az itt-ott kivillanó barnára sült bőréről. Melyik versről írjon pár sort? A „Magyar! Hajnal hasad”-ot meg kell említenie, de arról elég pár sor egy kis történelmi körítéssel: A felvilágosodás lehetősége a magyar nyelv használatának elterjesztésétől való függését Csokonai az elsők között ismeri fel. Ez egybe esik II.Józsefnek azzal a törekvésével, hogy az államigazgatásban eddig a monarchia egész területén használt latin nyelvet a német elterjesztésével cserélje fel. Csokonai apostoli hévvel ébresztgeti az alvó magyar népet: „Kellj fel ezért magyar! Álmodból serkenj fel, már orcádra süt a nyájas égi jel” s a jövő dicsőségével bíztatja: Lesz még a magyarnak olyan dicső neve, Amilyen volt a Márs mezején eleve” ( Idézet Cs.V.M.: Magyar hajnal hasad 1795)
Marsnak, a mitológia hadistenének az említése utal arra, hogy mindez harc árán fog beteljesedni. Egy későbbi kiadásában a vershez rövid utóiratot készít, amelyben a magyarok dicsőséges korát a XX.századra jövendöli meg.
Ezekben az években sententiákat és picturákat is ír ( mindkettő kötelező anyag a kollégiumban). A hagyományos sémákat és témákat frissességgel és ritmussal tölti meg: Búk, bánatok! Távozzatok Előlem messze; Hogy szívemet, Víg kedvemet Semmi ne epessze. Fejemet nem töröm: Jobb annál az öröm” ( Idézet Cs.V.M.:Felvidúlás 1792)
Árnyék vetült Gábor papírjára. Fel se nézve folytatta volna a másolást, de a verseskötet megmozdult, és eltűnt a keze elől. - Ó beh remek! – szólalt meg egy kellemes, halk hang mellette. – Sohsem is mertem álmodni rolla, hogy ilyetén kellemetes alakban jelennek meg a költeményeim. S míly vastag! Valóban ennyi olvasásra méltó verset írtam volna azon rövid idő alatt? Ifjú barátom, te mi okáért kezdtél e versek másolásába? Nincs tán pénzed e könyv megszerzésére? – A vékony alak megértően bólogatott, míg a világ legtermészetesebb módján ült Gábor padjának a tetején és a lábát lógatta. Gábor nem mert megszólalni, sem megmozdulni. Ijedten nézett körbe: a tanárnő unottan üldögélt a katedránál, mindenki körmölt, és Jutka háta még mindig ugyanolyan hívogatóan domborodott felé. Ő pedig itt Csokonait látja teljes életnagyságban, sőt, élőben. - Á, ezen asszonyszemély foglalja le a gondolatidat, ifjú barátom! – sóhajtott érzelmesen a költő. – Magam is igen nagy barátja valék a szép leányoknak… Várj csak, eme írásomat példának okáért nagyon kedvelték a kollégiumi deáktársak, ha estve felolvastam nekik: Nézd, a vékony patyolat Vigály felhője alatt A szerelmes zefirek mint enyelegnek: Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek! Némelyik szép lábára tekergőzik, Egyik kies mellye alá rejtőzik, Másik márvány óldalára könyököl: Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl! Vajha én most, vajha Zefir lennék! Én is a legszebbik helyre mennék. De látjátok! már a patakba lépett, Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet. A hízelkedő habok hozzá tódúlnak, S farkok csóválva lábához símúlnak. Vetélkednek, az első melyik légyen, Mely néki udvarlást csókolással tégyen? Már szárait. Már térdeit, Már combjait, Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. Ah, távozzatok, ocsmány habok! Ha feljebb viszitek vizeteket: Menten öszvetördellek benneteket. Ah! már megöltelek! Szerelemtárssá lettetek. - Óh, már alig látom szép mellyét, Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét! Vajha én most, vajha egy hab lennék: Én is szerelmes testén pihennék! ( Idézet Cs.V.M.:A feredés 17932)
Gábor száján kicsúszott: - Azanyja! Ezt bezzeg nem tanították az irodalomórán! A poéta megmerevedett ültében, és leeresztette a verseskötetet az ölébe és vékony hangon megszólalt: - Engemet? Tanítanak az oskolákban? - Persze. Ugyanúgy, mint Petőfit, meg Adyt, Vörösmartyt és Juhász Gyulát – sorolta Gábor amik éppen az eszébe jutottak. - Ezeket a poétákat nem esmérem. De mondd csak: Kazinczy Ferenc és Kölcsey nevét hallottad-e már? - Igen. – vallotta be Gábor kevés lelkesedéssel. - S hogy lehetséges, hogy a literatúrának e nagyjai mellett az én versim is fennmaradtak? Hisz az én nagyrabecsült mesterem, Kazinczy nem helyeslé az én népies ízű verselésemet!- hajtotta le szomorú szégyenkezéssel a fejét a rég holt poéta. - Ó, nekik nem volt igazuk. – nyugtatta meg a fiú, és közben ijedten próbálta a rég tanultakat felidézni. – Kazinczy a nyelvújítás terén sokat tett a magyar nyelvért, de Petőfi és Arany munkássága sokkal maradandóbb és közismertebb lett, mint a nyelvújítók kitekert klasszicista versei. És ez Önt igazolta. - Olly idegen szavakat mondasz, drága barátomuram, hogy alig jut el elmémbe, de a fő gondolatid mégis megértettem. S mondd, szeretik, amiket írtam? – szorította magához a kötetet Csokonai. - Biztosan…izé…sokan. – mondta Gábor zavartan, mert udvariasságra nevelték, s mert szimpatikusnak találta a költő lelkes nagy szemeit, és meleg hangját. Körbemutatott Ma az országban sokan Csokonai Vitéz Mihály költészetéből vizsgáznak. A verseit elemzik, az életének eseményeit idézik fel. - Csakugyan? – a költő meghatottan körülnézett - Bár az életem nem bővelkedett nagy eseményekben, rövidke volt, s többnyire szomorú. – megrázta magát, s újra mosolyogva nézett a fiúra. - S te ifjú barátom, mit írtál eddigelé? Gábor elkeseredetten próbálta eltakarni a pár sort, amit írt. Választotta volna azokat a nyavalyás avantgardokat, egy Majakovszkíjjal sokkal könnyebben tudna gorombáskodni, mint ezzel a szegény, sokat nyomorgott költővel. Különösen, mert közben az is eszébe jutott, hogy mindössze 32 évet élt. - Én igazából nem szeretem az irodalmat…nem tudok verset elemezni. Műszaki Egyetemre megyek, mérnök szeretnék lenni. - Ó, a műszaki tudományok! Valaha magam és építészetet s földmérést tanultam Pesten, igaz, rövidke ideig! Gyönyörűséges tudományok! Csak aztán hamarost elfogyott a pénzem, s sehol sem akadt, aki szívesen vállalta volna a költségeimet. Így aztán újra visszamenék szűkebb pátriámba, az én imádott, hálátlan Debrecenembe. – Rövid
csend következett, majd a költő ismét a papírok felé fordult. – Mi volt az, amit említettél…hogy nem fér a fejedbe a verseimről? - Az elemzés. Az, hogy leírjam, mit miért írt bele a versbe hajdanán. – magyarázta Gábor. - Tudnod kellene, hogy mi járt az elmémben, amikor a pennát a kezembe vettem? - A tanárok szerint igen. – sóhajtotta a fiú. - Ó, én szívesen segítek neked ebben! –lelkesedett a költő. – Mármost az előző versben az én szerelmetes Rozáliámra gondoltam, ahogyan fürdőzik. Lassan magam elé képzelém, ahogy leveti a karcsú termetét elfedő selymeket… Gábor köszörült egyet hirtelen szűkké váló torkán: - Izé, ezt például egészen jól értettem. És nem is ezeket kell elemezni. De ha már itt tartunk, elárulná, hogy kinek írta ezt a verset? - Ó, hát valószínűleg többeknek. – cinkosan a fiúra kacsintott – Bár a termetem s az arcom nem éppen daliás, költeményeimmel mindig sok ifjú hölgy szívét meghódítottam. Ott volt például Júlia… - Vajda Júlia, akit Lillának nevezett? – örült meg az emlékfoszlánynak a fiú. - Nem, ő sokkal később sebzette meg az én szívemet. – felsóhajtott – Ifjú koromban leginkább Földi János barátomuram feleségéért égett a szívem, a szép Weszprémi Júliáért. – emelte fel rajongva a tekintetét a költő. - A barátja feleségéért?- csodálkozott Gábor. - Ó, a szívnek nem szabad, s nem is lehet parancsolni. – tárta szét a karját az idősebb férfi. - Júlia egyébként is gyermekkori szerelmem volt, s csak aztán adták a szülei a jómódú Földi Jánoshoz. De a szívét akkor én már elrablottam. - És ez izé…mit jelentett? Verseket írt, meg olvasott neki? - A szerelem, ifjú barátom minden korban ugyanaz- kacsintott a fiúra kópés mosollyal Bár lehet leplezve, vagy leplezetlenül művelni. Most úgy tetszik, nem kell titkolózni. – Nézett ki az ablakon, ahol az iskola kertjében több csókolózó, egymást ölelgető párt látott- Ez lehet nagyon kellemetes is, bár ahogyan az én emlékemben él, rendkívüli módon izgalmas volt egy lopott csók a kedves ajkáról a zöldellő bokrok közepett. Újabb sóhaj következett, s a mikor elcsípte Gábor Jutka hátára vetett sóvárgó pillantását, folytatta: - De szerelmetes szavakkal szinte minden asszonyszemélyt el lehet bolondítani. Szívesen felajánlom baráti segélyemet. Itt van például ez a kis gyöngyszem, ha szabad saját versemet dicsérő szókkal illetnem. – kinyitotta a verseskötetet, és a fiú elé rakta, miközben halk, kellemes hangon énekelni kezdte: „ A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt: Te vagy orvosa sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Lobogó hajnali tűz; Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Teljesítsd angyali szókkal Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek csókjaidért.
( Idézet Cs.V.M.:Egy tulipánthoz 1793)
-
Nagyon klassz, csak az a baj, hogy ma egy ilyennel már kiröhögnének. – mondta Gábor a vers után. – De jó ötlet, hogy énekelni is lehet, ki zenésítette meg? Ó, akkortájt mi gyakorta kész nóták dallamára írtuk az új strófákat, sőt zsoltárok muzsikájára is írottam szerzeményeket.- legyintett a költő, és boldogan lapozgatni kezdte a verseskötetet.
Az időszak szerelmes versei főként Rozáliához és Laurához szólnak, amely név valószínűleg Weszprémi Júliát, a költő gyermekkori barátnőjét takarja, aki felnőve Földi János felesége lett. Hozzá íródott az egyik legismertebb szerelmes vers, az: „Egy tulipánthoz” is, amely egy akkor népszerű ének dallamára íródott. A mindössze három négysoros versszakból álló vers a rokokó összes stílusjegyét hordozza, s könnyed, kifinomult bájával és ritmusával tökéletes képét adja a szerelmesek tréfásan évődő, udvarló hangjának. Más verseiben az erotika is szerepet kap, érzékletes, sőt érzéki leírásban számol be kedvese fürdőzéséről két versben is (Patyolat és A feredés) Formailag és szerkezetileg újszerű „Az elragadtatott érzékenységek”című Laura vers, ahol a poéta érzékszervei versengenek a szerelmes nő imádatában. Rövid bevezető után szól: a szaglás „Egy kis szellő rámlehellett ambróziás illattal” szól a látás: „Míg tüzes szemem sokára Ráakadt a szép Laurára” a hallás: „Hát mikor még sóhajtása S bágyadt hangon tett szólása Ébredt fülembe hatott” majd a tapintás: „Kezemet tévén szívére Sűrűn ver és minden vére Hozzám örömmel szaladt” az ízlelés: „Nincs a nektár olyan édes” ( Idézet Cs.V.M.:Az elragadtatott érzékenységek 1793)
Míg végül a lélek rájuk parancsol, hogy együttesen imádják Laurát. -
Nagyon kedves, amit a pennádra vettél, kedves barátomuram. – olvasott bele a leírtakba a költő. – S miokáért mondád az imént, hogy amaz szépséges hajadon nevetéssel illetné az én versemet? Mint Csokonai Vitéz Mihály versét nem, de ha egy mai fiú szájából hallaná ezeket, hát bizony hülyének nézné az illetőt. – mondta vállrándítva Gábor. Valóban megcsiklandja a fülem a ti furcsa beszédetek. – könyörögve nézett a fiúra Én meglehetős érzékkel bírok a nyelvek elsajátításához, kiválóan beszélem a latint, az
-
olasz, a franczus és görög nyelvet. Kérlek, vígy egy kicsinyt magaddal, hogy megismerjem ezt a mostani magyart. Oly szívesen beszélném ezt a nyelvet is. Hogyan tehetném? – döbbent meg Gábor. – Ha felállok innen, és kimegyek, érvénytelenítik a vizsgámat, és megbuktam. Ó, ifjú barátom, nem kell a testnek utaznia ahhoz, hogy tudást találjon. – emelkedett fel a költő a padról, s könnyedén sétálni kezdett a teremben - Én képzeletem szárnyán is sokat repülék. Bejárám a mesés keletet, s a világ megannyi csodáját. Némely utazásomról vers is született – míg máskor úgy megijedtem a magam teremtette furcsa világoktól, hogy mentséget kerestem éjjel a kollégiumot őrzőktől. – mosolyodott el az emléken a költő. -Bár ez inkább csak a korábbi időkben fordult elé.
