Csokonai Vitéz Mihály

Csokonai Vitéz Mihály

A Magánossághoz A Magánossághoz címû elégiko-ódáját 1798-ban írta Kisasz-

A vers legelsô és legutolsó sora szó szerint megegyezik ugyan – „Áldott Magánosság, jövel!” –, tartalmi-érzelmi jelentésük más. A tíz versszak tartalmazza a jelentésváltozásig vezetô eszmélkedés-elmélkedés ellentéteken átívelô folyamatát.

A 18. század vége felé a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektôl elrejtezô magányosságnak.

22

szondon. Ihletforrásai között szerepet játszott a Sárközy István kúriáját körülölelô ôspark vonzó szépsége, lelki fájdalmakat zsongító magánya. Újfajta és megint csak nagy mûvészettel megalkotott strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak egymással nyolc alkalommal a következô sorrendben: 11–8–11–8–11–11–8–8. Az azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: az elsô négy sorban kereszt-, a második négyben páros rímeket találunk (a b a b c c d d). A megszemélyesített magány itt „kedves istenasszony”, s a négyszeri megszólításban „áldott”-nak nevezi a költô. A világ nyüzsgésétôl, részeg tolongásától való elvonulás, az egyedüllét menedék annak, „ki megvetette a világot, vagy akinek már ez nyakára hágott”. A magány jelent „bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstôl, a bûntôl; a ’magány’ fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány önmagában pozitívum”. (Nemes Nagy Ágnes: Szôke bikkfák. Móra Könyvkiadó, Bp., 1988. 10. 1.) A költemény elsô versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon: „E helybe andalogni jó, / E hely poétának való.” Két szakaszon keresztül (2–3.), mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány „lakhelyét” írja le. Az emberektôl távoli, vonzó természeti tájban – dombos-völgyes vidéken erdôvel, tóval és patakkal – szeret gyönyörködni és „múlatni” a Magánosság. Ide vágyódik a megsebzett ember is „nyugtatni lankadt lelkét”. Csokonai pazar bôségben villantja fel a romlatlan, az ôsi Éden szépségeit ôrzô táj elbûvölô gyönyörûségeit. De nem pusztán leírásról van itt sem szó: a kép mély filozófiai mondanivalóval is megtelik. A következô négy sor különösen figyelemre méltó ebbôl a szempontból:

A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL

Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokban laknak; S csak akkor úsznak ôk elô, Ha erre bôlcs s poéta jô.

A semmibôl világokat teremtô szellemi erô a késôbbi romantika korai felvillanása, a mûvészi szabadság gondolatának, a zsenikultusznak egyik legkorábbi megjelenése költészetünkben. Ez a felfogás szemben áll a klasszicizmus merev szabályainak követésével, a nagy példaképeket utánzó elvével.

Csokonai sohasem láthatta a Rajnát; olvasmányélményei alapján rajzolta versébe a sziklás medrû folyam görgetegeit, vízeséseit.

A kultúra, a mûvészetek – köztük az irodalom – nagy ajándékáról van itt szó: a lét szépségeit, értékeit csak az érzékeny, a mûvelt emberek veszik észre: az élet csak a szépségekre fogékony bölcsek, a poéták számára lehet értelmes és tartalmas. A nimfákkal csak ôk találkozhatnak. A 4–5. szakaszok azt a világot ábrázolják, mely az elôzô részben bemutatottnak mindenestül az ellentéte. A Magánosság kerüli a „nagy világot”, a királyi udvarokat, a kastélyokat, menekül a városok zsibongásától, durva lármájától, fut a csatázó trombiták szavától. A hatalmasok, a fösvények, a nagyravágyók részére a bölcs által áhított magány fogyasztó gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s gyötrelmet szül. Újra szemléletváltás következik (6–7.): az elôzô szerkezeti egységgel szemben most a magány áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek „mentsvár” a magány. A „virtus” (erény) szülôje, a bölcsesség forrása, a mûvész, a poéta számára az alkotó, teremtô ihlet lehetôsége: Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midôn teremt új dolgokat S a semmibôl világokat. A 8–9. strófákban az érzékeny lelkû poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül elôtérbe. A Magánosság megérti ôt, „ártatlanúl kecsegteti”, hûséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. Az örök természettel megosztott magány a csendes és nyugodt létet, a békét ajándékozza neki. Ezzel szemben a „büszke lelkek” sorsa örökös nyugtalanság, félelem, zavart bizonytalanság. Napjaik úgy zajlanak, „mint Rajna bukkanásai”. A „színes világtól” távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentô többé, hanem kívánatos: a kimúlás „édes” lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni „nemtudás kietlene” (10–11.). Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik el újra az „áldott Magánosság” megszólítása, hívása, de ez a vers végén már nem a természet idilljének vágyott vigaszát jelenti, hanem a végsô magánosságot, az elmúlás óhajtását és siettetését.


23

Tüdõgyúladásomról A meghalás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdôbetegségét egy súlyos tüdôgyulladás fordította tragikusra. Talán utolsó nagy költeménye a Tüdôgyúladásomról. A halálos betegség biológiai tüneteinek árnyalt ábrázolása már szinte a lírai realizmus felé mutat, a vers igazi esztétikai értékei mégsem ebben rejlenek, hanem a testi szenvedéshez kötött lelkiállapotoknak, a kétség és remény közötti vergôdésnek képi megjelenítésében. Jól megfigyelhetjük ebben a remeklésében Csokonai képteremtô fantáziájának mûködését: egy szerencsésen megragadott metafora fokozatos kibontását. A magas láz keltette félig éber, félig eszméletlen állapot bizonytalan, hullámzó mozgáshoz hasonló lebegését úgy érzékeli, mintha a hold mozogna, „lengene”. Ebbôl fakad, ehhez kapcsolódik, hogy az, amiben hánykolódik (tehát az ágy), nem koporsó, hanem „csónak”. A láz szülte víziók mind a csónak-kép folytatásai, továbbfejlesztôi: a csónak „az élet és halál setétes hullámjain lebeg”; hol a halál, hol az élet partjaihoz ütôdik „szörnyû hányattatásai” közben; az egyik parton „rémlet ûl s jéghallgatás”, a másikon a barátság szózatjai és „örömszerszámok” hangzanak; erre a partra (az élet partjára) segíti fel jobbjával a „hószín leplekbe” öltözött „arany gyógyúlás”. Az ájulásból való ocsúdás során végül szétfoszlanak a víziók, s orvosára, Sándorffyra ismer; kis lantja neki zengedez háladalt.

Dorottya 1799-ben, somogyi tartózkodása idején írta meg Dorottya

Paródia: irodalmi mû vagy mûfaj gúnyos utánzása; az eredeti jellegzetességeit vagy modorosságait túlozza el.

vagyis a dámák diadalma a Fársángon címû komikus eposzát, vagy ahogy a költô nevezte, „furcsa vitézi versezetét”. Négy „könyvbôl”, azaz négy énekbôl áll, s ezek a napszakokat követik (ebédig, estvélig, éjfélig, hajnalig): a cselekmény idôtartama tehát 24 óra. Színhelye Esterházy herceg kaposvári kastélya. Csúfondáros, szatirikus, dévaj hangnem uralkodik a költeményben, s fiatalkori diákköltészetének vaskosabb hangja is megszólal benne. A szerelmi csalódás, a társadalmi számkivetettség most nem a magányba vonulás melankolikus magatartását hívja elô, hanem ennek visszahatásaképpen a paródiához menekül. A századvégi dunántúli magyar úri társaság rokokó világának felszínességét, kulturálatlanságát, hazafiatlanságát gunyorosan mutatja be, reális és fiktív elemeket vegyítve. Kritikájának éle az ellen irányul, hogy a nemesség megtagadja a nemzeti hagyományokat, szokásokat, nyelvben, ruhában, táncban az idegeneket majmolja: Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.

24


A Dorottyában mégsem ez a fajta bírálat a vezérmotívum: „a vígeposz alapjában mégis a bájos, játszi humor, a kecsesség, a vibráló-bizsergetô kellem s a sugárzó-légies és mégis érzéki szépség remekmûve, a magyar rokokó legnagyobb alkotása és csúcspontja”. Julow Viktor: i. m. 188. l.

Csokonai a maga véleményét egyik szereplôjével, Bordácscsal mondatja ki: Mért nem táncol magyart az anglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módia? Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külsô tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával. Szemrehányásait a nemes magyar tánc emelkedett hangú magasztalásával zárja. Egy kisszerû és nevetséges, de ironikusan a századforduló csodás dolgai közé emelt történetet ad elô – a vígeposzok hagyományait követve – a hôsköltemények modorában, az antik eposzok kellékeit is felvonultatva. Egy farsangi bál a mese kerete. Az 1799-i „kurta farsang” miatt sok ifjú és idôsebb leány maradt pártában. Ezért harcot indítanak a házasságra nem hajlandó férfiak ellen. Elsôsorban a leányságuk szégyenét és éveik számát nyilvántartó matrikulát (anyakönyvet) akarják Carnevál hercegtôl megkaparintani, s magát, az ô sorsukat közömbösen szemlélô Farsangot is megbüntetni. A dáma-sereg fôvezére, „marsallja” Dorottya, „egy öreg kisasszony”, ki mindenkinél inkább vágyódik a férfiak után, „bár már hatvanötöd fûre lesz menendô”. Alvezére, Orsolya …csak annyival különb mamzel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál; De abban ô rajta sem vág ki Dorottya, Hogy néki is tetszik Ádám állapotja.

Az elsô kiadás címlapja

Bár a vénkisasszonyoknak a táncban való mellôzöttségük miatt is elegendô okuk lenne a felháborodásra, méltatlankodásukat Erisz, a viszály istennôje fokozza haraggá. Egy kráfli (fánk) formájában jut Dorottyába. A halandók küzdelmeibe itt is beavatkoznak az olümposzi halhatatlanok. A dámaháborúban például Ámor is Akhilleuszként nyargal harci szekerén. A merész és elszánt dámák vadul csatáznak az ifjakkal – szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal, tûzkacsintásokkal, csókcsákánnyal, mosolygásfringiával, csiklandozással, kézszorítással, éles perlô nyelvvel és különbözô rendeltetésû tûkkel, nôi kiskésekkel. Akik a harcban elestek, pl. akiket Ámor szekere taposott el, csak „metaforában” halnak meg. A szorongatott férfiak cselhez folyamodnak: Opor, az ifjak vezére megígéri, hogy feleségül veszi azt a kisasszonyt, aki legelôször megcsókolja. Felbomlik erre a nôi hadrend; még az a nyolc szûz is, akik a dívánt emelték magasba hadvezérükkel, elfutottak, „s keze, lába kitört marsal Dorottyának”. A megoldást is egy istenasszony bonyolítja: hajnalban megjelenik Cythere, Venus nyilazó kisfiával és a gráciákkal.


25

Megígéri a „halandó szép nimfáknak”, hogy többé nem lesz ilyen rövid a farsang, s jövôre mindenki férjhez megy. Thalia, a legdelibb grácia az összes dámát ifjúvá teszi és megszépíti. Dorottya is „leveté a vénség szônyegét”, Egyszóval belôle – csudáltam magam is – Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki. Dorottya és Opor rögtön meg is tartják a kézfogót. A komikum áthatja a mûnek minden részletét. Az urak és dámák szerelmi csatájának paródiája – a paródián belül – a cselédség vaskosabb, nyersebb szerelmi viháncolása, melyet Gergô beszél el tipikusan népies nyelven, okoskodóan körülményes módon. A különbség a két történet között csupán térbeli: a kocsisok, kukták, szakácsok, szolgálóleányok a konyhában ûzik ugyanazt, mit az urak az elôkelô „szálában” (teremben). Az eseményekben jelen van maga az elbeszélô is: az elsô személyû közbeszólásokon, felkiáltásokon túl kétszer is szó van róla. Az elsô könyv „seregszemléjében” említi, hogy egy poéta siet a Kaposvár felé sikló szánok után, de a „parádés seregbôl” senki sem hajlandó neki helyet adni valamelyik szánkóban. Ezért felpattan a szárnyas paripa, a Pegazus hátára, és felettük repülve figyeli meg ôket. – Keserû irónia színezi át azt a részletet, mikor Dorottya végrendeletében emlékezik meg arról a költôrôl, aki majd megénekli a dámákért folytatott harcát. Egy földbirtokot s házat hagy rá, ezenkívül valamennyi pénzét, hogy azzal holtig elverselhessen.

26


Csokonai Vitéz Mihály

Recommend Documents