Csery Péter Paradigmaváltások
Már több mint három évtizede, hogy a frissen megválasztott tory miniszterelnök, Margaret Thatcher, kormányprogramjának ismertetésekor az asztalra csapta Friedrich August von Hayek Út a szolgasághoz
című
könyvét
és
kijelentette: „Ez az, amiben hiszünk”. A brit kormányfő akkor még nem tudhatta, de ezzel lényegében világhódító útra indította
a
neoliberális
gazdaságfilozófiát.
Hiszen
nem
„csupán” a Thatcher után két évvel hivatalba
lépő
Ronald
Reagan
politikáját határozta meg alapjaiban a neoliberalizmus, hanem a következő harminc
év
domináns
eszmerendszerévé vált. S azt láthatjuk, hogy igazából csak a 2008-as globális pénzügyi/gazdasági sokk és a recessziós utórengések hatására mutatkoznak repedések az eddig szinte egyeduralkodó neoliberális paradigmán. Jelenleg viszont olyan fundamentumai kérdőjeleződnek meg eme paradigmának, amelyeket ezidáig már-már a természeti törvényekhez hasonlóknak illett tekinteni (a gazdaság mindig az egyensúlyi állapot felé tart, a piac önszabályozó mechanizmusai mindig megteremtik a balanszot, az államot amennyire lehetséges le kell építeni, szerepvállalását pedig minimálisra csökkenteni („éjjeliőr állam”)). A sokasodó
-1-
kérdőjelek
azonban
a
neoliberális
szemlélet
válságára
utalnak,
és
a
döntéshozókban, valamint az átlagemberekben egyaránt két felismeréshez vezetnek: 1) valami eddig nem működött jól, hiszen kialakulhatott ez a rendkívüli krízishelyzet, 2) a jelenlegi eszközök hatástalanok, a neoliberalizmus eddig nem volt képes hatékony választ adni a kihívásokra. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor az ezekhez hasonló felismerések tudatosulnak és tartósan fennmaradnak, akkor az uralkodó paradigma előbb vagy utóbb megbukik. Ez történt, amikor az 1929-33-as válság után teret nyert az újító keynesianizmus, vagy amikor épp a stagfláció (gazdasági stagnálás+ infláció) gyűrte maga alá a keynesiánusokat és hozta el a neoliberális fordulatot. Amennyiben tehát elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy a neoliberalizmus megbukott, akkor érdemes megvizsgálni a korábbi paradigmaváltások kiváltó okait, körülményeit és eredményeit, hogy jobban megérthessük a jelen történelmi pillanatát.
Az első „buborék” kipukkanása
Az 1929-33-as gazdasági világválság az I. világháborút követően a „lábadozó” nemzetgazdaságok mellett a közgazdaságtudományt is óriási kihívás elé állította. Olyan
pillanat
volt
ez,
amikor
a
legalapvetőbb,
kőbe
vésett
szabályok,
törvényszerűségek is bizonytalanná váltak. A világ vezető hatalmává előlépő Egyesült Államokban ugyanis, a töretlen növekedésbe vetett vakhit arra sarkalta a vállalkozásokat, hogy ügyet se vetve a keresletre (hiszen az úgyis létre fog jönni) termeljenek csak, s bátran vegyenek fel olcsó hiteleket, amiket aztán különböző részvényspekulációs ügyletekbe fektetethetnek.
-2-
Ez önmagában is problémákat okozhatott volna, de a jólét iránti vágy vezérelte hitelezési boom az üzleti szektoron túl a magánszektorra is kiterjedt, mivel a beinduló tömeggyártásban készített drágább tartós fogyasztási cikkeket csak kölcsönökből tudta megfizetni a lakosság. Amikor pedig a piaci bizalom megingott, és részvényeladási nemzetközi számító
hullám
söpört
kereskedelem
New
bankszektor
York-i a
a
központjának
tőzsdén, fokozott
végig akkor
a
hitelezési
tevékenységnek is köszönhetően megingott, pénztőkéje nem volt elegendő ahhoz, hogy a részvényeiktől szabaduló ügyfeleket kielégítse. A folyamatok végül súlyos bankválsághoz vezettek, amivel a háború előtt létrehozott amerikai bankrendszer nem tudott mit kezdeni, mert
nem
rendelkezett
kijelölt
„végső
hitelezővel”, aki a bajba jutott pénzintézeteket képes lett volna stabilizálni. Így az USA kénytelen volt a szövetségi bankrendszer külső nyomását
megszüntetni,
országokba
a
más
irányuló
európai hitelezés
Párhuzamok Azt láthatjuk tehát, hogy a történelem 2008ban megismételte önmagát, legalábbis abban a tekintetben mindenképp, hogy a pénzügyi válság ugyanúgy az USA-ból indult ki a felelőtlen pénzügyi manőverek és a fedezet nélküli, „rossz hitelek” banki portfóliókban történő felhalmozódásával, mint a ’30-as években.
felfüggesztésével. Ez viszont az amerikai hitelekből újjáépülő államoknak volt óriási csapás, vagyis végeredményben az USA magával rántotta Európát a „szakadékba”. A
túltermelési
válságra
és
a
bankrendszer
krízisére
a
hagyományos
közgazdaságtani gondolkodás képtelen volt hatékony gyakorlati megoldással szolgálni. Ezt a „tanácstalanságot” látva alkotta meg saját elméletét John Maynard Keynes brit közgazdász, aki egyrészt az állami szerepvállalás kiterjesztésével
-3-
történő kereslethelyettesítésben, vagy legalábbis keresletösztönzésben látta a megoldás kulcsát, másrészt pedig egy új adónem bevezetésében, ami az értékpapírügyleteket sújtotta volna, csökkentve a spekuláció kockázatát. Történelmi távlatokból
immáron
paradigmaváltást
egyértelműen
hozott
a
megállapítható,
közgazdaságtanban,
hogy
illetve
a a
keynesianizmus konkrét
nemzeti
gazdaságpolitikákban egyaránt, hiszen olyan államférfiak alkalmazták a keynesi alapelveket, mint például J.F. Kennedy. Azonban idővel Keynes követői is szembetalálkoztak egy olyan „gordiuszi csomóval”, amit képtelenek voltak feloldani.
A keynesianizmus bukása
Ez a megoldhatatlan probléma pedig nem volt más, mint az úgynevezett stagfláció. Az infláció szintje tartósan magas szintre „állt be”, miközben a gazdasági kibocsátás nem nőtt és a munkanélküliség nem csökkent, az aktív állami beavatkozások ellenére sem. De miért vált hatástalanná a keynesi recept? Az anticiklikus gazdaságpolitika hatástalansága több tényező együttes hatásának tudható be, melyek közül a legfontosabbak, hogy a kormányzati kiadások „egészségtelen” mértékre duzzadtak az aggregált keresletben, a lakosság az egyre magasabb jövedelmek növekvő hányadát helyezte megtakarításokba, a munkavállalók fokozódó érdekvédelme „megmerevítette” a munkaerőpiacot. Mindeközben a nyersanyagárak folyamatos
emelkedése
önmagában
is
óriási
terhet
jelentett
a
nemzeti
költségvetéseknek, ami tovább csökkentette az aktív beavatkozás lehetőségét és hatásosságát. S keynesianizmus válságával pedig el is érkeztünk a neoliberális fordulathoz. A neoliberális paradigma igazából két elméletet ötvöz: a monetarizmust és a kínálatoldali gazdaságfilozófiát. Az első Milton Friedman nevéhez fűződik és azon az elven alapszik, hogy nem a költségvetési politikát és a káros konjunktúrapolitikát kell
-4-
előtérbe helyezni gazdasági nehézségek esetén, hanem a monetáris politika eszközrendszerét felhasználva ajánlatos cselekedni. A legfontosabb ugyanis a stabilitás megteremtése a megfelelő pénzkínálat biztosításával, ami kordában tartja az inflációt. A monetaristák szerint, ha a stabilizáció megteremtődik, akkor ehhez „alkalmazkodnak” folyamatok
is
majd
(főleg
az
mivel
egyéb
gazdasági
feltételezik,
hogy
a
magánszektorban érvényesül a piac egyensúlyteremtő ereje),
így
biztosítottá
válhat
a
folyamatos,
a
kínálatoldali
kiszámítható gazdasági növekedés. A
második
„összetevő”,
vagyis
gazdaságelmélet pedig – ahogy az elnevezése is tükrözi – a keynesiánus keresletösztönzés helyett a kínálati
oldalt
állítja
fókuszba.
A
kínálatoldali
megközelítés a jelentős adócsökkentések hatására megnövekedő beruházási-rátában, a munkaerőpiac rugalmasságában, illetve a szabad verseny minél
1. Milton Friedman
szélesebb körű érvényesülésében látja a GDP bővülésének garanciáját, és szemben a keynesianizmus alaptételével, az államra csak, mint a gazdasági folyamatok zavartalansága felett „őrködő” entitásra tekint. Összességében elmondható, hogy a neoliberalizmus két angolszász úttörője, Reagan elnök és Margaret Thatcher is sikeresen ültette át az említett elméleti alapvetéseket
a
mindennapok
gazdaságpolitikai
gyakorlatába,
„átvágva”
a
keynesiánusok „gordiuszi csomóját”. A Reagan-adminisztráció hivatali ideje alatt a gazdasági növekedés átlaga 4,3% volt (ezt a sikeresnek tartott Clinton-elnökség sem tudta felülmúlni), a Thatcher-kabinet ideje alatt pedig megtörtént a versenyképtelen gazdasági ágazatok leépülése, és a szabadon elkölthető jövedelem is évről évre szignifikánsan bővült.
-5-
Közös vonások
Miután áttekintettük a korábbi közgazdaságtani paradigmaváltásokat, jól látható, hogy vannak bizonyos közös jellemzők, amelyek mindegyiknél megtalálhatóak voltak. Egyrészt az összes fordulatot egy súlyos és elhúzódó gazdasági válság előzte
meg,
amely
lényegében
„kikényszerítette”
az
új
megközelítések
megszületését, mivel rámutatott az éppen uralkodó paradigma gyengepontjaira. Másrészt az uralkodó elméleti rendszerek képtelenek voltak hathatós választ adni a kihívásokra, és ezért került sor az elméleti keretek kiszélesítésére, vagy teljes megváltoztatására. Harmadrészt magának az elméleti háttérnek a létrejötte mellett, arra is szükség volt, hogy egy-egy karizmatikus vezető felismerje a benne rejlő lehetőségeket, és sikerrel alkalmazza a gyakorlatban is. Egyelőre a három feltételből kettő most is teljesül: elhúzódó recesszióval nézünk szembe, amit a jelenlegi paradigmán belül eddig képtelenség volt megfelelően kezelni. Viszont hiányzik az az újszerű megközelítési mód, ami felválhatná a neoliberális paradigmát, sőt egyelőre annak lehetünk szemtanúi, hogy a korábbi válságkezelési receptek térnek folyamatosan vissza, szinte változatlan formában.
-6-
