CSÁNYI VILMOS. Három példázat bevezetéssel

.CSÁNYI VILMOS.

.Van ott valaki?. A

z állatpszichológia és az etológia alapvet√ kérdése hogy √, aki láthatóan fizikailag létezik, az valaki-e. az, hogy vizsgálatuk tárgyai, az állatok, valójában Eldöntend√ pedig az, hogy a kérdésre mely válaszotényleg tárgyak csupán, vagy kimondottan „alanyok”, kat tekinthetünk igaznak. azaz tudattal rendelkez√ lények-e. Kedves barátom Megközelíthet√ a probléma a kategorizáció oldaStevan Harnad alias Hernád István, aki a kognitív láról. Az én vagyok kijelentés alapvet√ kategóriatudomány egyik meghatározó nemzetközi személyi- meghatározás is, és amikor ekörül vizsgálódunk, tusége, úgy szokta ezt a problajdonképpen mindig azt Három példázat bevezetéssel lémát tömören megfogalkérdezzük, hogy rajtunk mazni, hogy az alapkérdés Mindig gy∫löltem azokat a kortársaimat, akik — nem tud- kívül van-e még idetartozó az, hogy „lakik-e ott vala- ván megítélni saját képességeiket — körülményeik révén tagja ennek a különös kateki?” Vagyis van-e abban az szerzett el√nyeikkel kérkednek. Némelyek idegen tekin- góriának. Tudományosan adott testben egy magáról télyre támaszkodva hatalmaskodnak másokon, dühödt megfogalmazva: milyen kriminden ügyességüket latba vetik, s tudó, egyben s másban er√feszítéseikben tériumok alapján dönthetmegragadják az alkalmat, hogy önkényeskedhessenek, hozzánk hasonlító elme? er√szakoskodhassanak; végül azonban mégis csak utol jük el egy létez√r√l, hogy (Harnad 1987). éppen ebbe a kategóriába éri √ket a balsors! Közülünk mindenki tud- Éppen err√l szól ez a három história is, amelyeket egy kell soroljuk. A „cogito erja, hogy √ „valaki”, és ezt vándor mesélt nekem; az egyikben egy szarvasról, a má- go sum” Decartes-i meghasikban egy szamárról, a harmadikban pedig patkányokgyakran el is mondjuk egy- ról esik szó. Ezek szolgáljanak most hármas intelemmel! tározása puszta tautológia, másnak, egész életünkben és a probléma lényegét szinte kényszeresen ezt bizonygatjuk. Láthatóan csak áthelyezi, de nem oldja meg, mert a „gondolkoszámunkra ez a legfontosabb. Testünk fizikai vagy dom” állítás bizonyítása semmivel sem könnyebb felkémiai valóságáról könny∫ bárkit meggy√zni, de ar- adat, mint a „vagyok”-é. ról, hogy mi magunk vagyunk, nem olyan egyszer∫. Mi lenne az elfogadható bizonyíték? Az, hogy állítjuk? Könny∫ belátni, hogy ezzel nem sokra me- AZ INTENCIONÁLIS gyünk, egy egészen kezd√ programozó képes például HIPOTÉZIS olyan kompjúterprogramot készíteni, amely ezt az állítást tetszés szerinti alkalmakkor megteszi. Természetesen minden program, amely azt állítja, hogy e gondoljuk, hogy itt valami elvont filozófiai prob„√ van”, részben igazat mond, hiszen, mint program, lémáról van csak szó, arról is persze, de annak elvalóban létezik, de állítása alapján nem különböz- dötése, hogy „van-e ott valaki”, még az állatok életethet√ meg azoktól a programoktól, amelyek err√l tében is mindennapi, fontos feladat. Jane Goodall, nem szólnak. A kérdés jóval körmönfontabb, hiszen a csimpánzok híres etológusa egyszer olyan megfinemcsak azt kérdezzük, hogy √ van-e, hanem azt, gyeléssorozatot végzett, amelynek során arra volt

N

111

Csányi Vilmos

kíváncsi, hogyan viselkednek a csimpánzok, ha egy, az erd√ben elhelyezett szerkezetb√l id√nként banánhoz juthatnak, de olyan módon, hogy az ott lakó csimpánzbanda minden egyede csak maga nyithatja ki a szerkezetet, méghozzá minden egyed külön-külön, a nap egy meghatározott id√pontjában (Byrne 1995). A csimpánzok hamar megtanulták ezt a rendet, és mindegyik a maga id√pontjában pontosan megjelent, kinyitotta a szerkezet ajtaját, és felvette a banánadagját. Az egyik megfigyeléskor egy fiatal hím volt éppen a soros, de vele jött egy id√sebb domináns hím is. Nagyjából el√re ki lehetne számítani a bekövetkez√ eseményeket. Ha a fiatal kinyitja a szerkezetet, és kiveszi a banánt, akkor azt az id√sebb elveszi t√le, mert csimpánzoknál ez így szokás. Ha viszont „van ott valaki”, akkor annak kell annyi esze legyen, hogy ezt √ is el√re lássa. Ekkor az lenne a helyes taktika, ha a fiatal húzná az id√t, és csak akkor nyitná ki a szerkezetet, ha már sikerült az id√sebbet valahogyan lerázni. Nos, pontosan ez történt. A fiatal csimpánz úgy tett, mintha éppen csak arra járt volna, csak úgy véletlenül „trallala”, és még csak a szerkezet felé sem pillantott. Az id√sebb rövid id√ múlva visszavonult. Intelligens fiatal hímünk a szerkezethez ugrott, és boldogan szedte el√ a gyümölcsöt, bizonyára azzal a bels√ megelégedéssel is kellemesen eltelve, hogy milyen rafináltan sikerült az öreg szivart átvernie. Ekkor következett be a váratlan esemény: az id√s hím hirtelen el√rontott egy bokor mögül, és elvette a zsákmányt. A megfigyel√k jól látták, hogy néhány perccel el√bb, amikor otthagyta fiatal társát, egy kerül√vel visszajött, és a bokor mögül s∫r∫n kitekintgetett, figyelte, hogy a fiatal mit csinál. Számítása bejött, amikor a gyanútlan hím megszerezte a banánt, lecsapott rá és elragadta. Miután az ember legközelebbi rokona éppen a csimpánz, génjeink 98%-ban azonosak, minden alapunk megvan arra a következtetésre, hogy a csimpánzoknak van „intencionális hipotézise”, vagyis képesek feltételezni azt, hogy egy fajtársuknak valamilyen célja, szándéka, terve, elképzelése van, ami rövidesen valamilyen akcióban nyilvánul meg, és képesek ezt kispekulálni. Az intencionális hipotézis persze nem azt jelenti, hogy a csimpánz feltétlenül meg is fogalmazza ezt a feltevést, a lényeg az, hogy valamiképpen használja. Noha nem végezték el, mégis bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kísérlet svábbogarakkal nem fog menni, valószín∫leg patkánnyal sem, de egészen biztos, hogy kutyával igen. Akinek kutyája van vagy valaha is volt, az tudja, hogy a ku-

tyák igen csavaros esz∫ek, és egészen apró jelekb√l kikövetkeztetik a számukra kedvez√ vagy kedvez√tlen gazdai intenciókat. És hogy ne legyek túlságosan elfogult a kutyatulajdonosokkal szemben, a következ√ példám macskáról szól. A lakásban lakó macskák gyakran kiválasztanak valamilyen kényelmes pihen√helyet a szobában, ami meleg, nyugalmas, és esetleg a TV-t is jó szögben lehet látni onnan. Ha egy ilyen szokás kialakul, gyakran el√fordul, hogy egyszer-egyszer a gazda terpeszkedik el a kellemes helyen. Sokszor elmesélték már, hogy ilyen esetben az okosabb macskák valami olyat tesznek, ami a gazdát a hely elhagyására készteti, mondjuk az ajtóhoz mennek, és nyávogva kikéredzkednek, ha azután a gyanútlan gazda felállt, a macska gyorsan visszarohan, és elfoglalja a kívánatos helyet. Vajon mire gondol ilyenkor a macska? A magasabb rend∫ állatok, különösen a csoportban él√k, szüntelenül szembekerülnek hasonló problémákkal. Ha két nem különösebben brilliáns csirke egyszerre pillant meg egy jóíz∫ gilisztát, és elkezdenek felé rohanni, akkor a domináns egyed még a megérkezés el√tt alaposan odavág a cs√rével az alatta állónak, hogy figyelmeztesse, a rangsor érvényben van, a lelet az övé. Kérdés, hogy a megfigyelés alapján jogos-e feltételeznünk a csirke intencionális hipotézisét, azaz azt, hogy menetközben feltételezte a másik hasonló szándékát, és célirányosnak tartotta azt még id√ben leszerelni. A tudományos tevékenység szocializációja során azt a legfontosabb megtanulni, hogy hogyan hárítsuk el mások magyarázatait, vagyis a tudós kifejezetten nonintencionális hipotézist alkalmaz a mindennapok gyakorlatában, legalábbis a többi tudóst illet√en. Ezért azután százféle módja is van annak, hogy a fenti magyarázatokat vagy legalább azok egy részét, elutasítsuk. A csirke esetében például azt mondhatjuk, kérem nincsen itten szó semmiféle intencióról, csupán arról, hogy a domináns csirke agressziójának mechanizmusa olyan, hogy a kiszemelt falatnak még a közeléb√l is elver mindenkit. Hát igen. No és a macska? A macska esetében sem kell feltételezni, hogy szépen kispekulálta a bekövetkez√, s√t a bekövetkezhet√ eseményeket. Egyszer∫en arról van szó, hogy közönséges asszociációs tanulás segítségével megtanulta, hogy, ha az ajtónál miákol, akkor szabad lesz a kényelmes fotel és kész. De a csimpánz! Jó, azt elismerjük. Feltehet√, hogy itt valamiféle homályos intenció, megtévesztési szándék szerepet játszott, legyen ez elég.

112

Van ott valaki?

Igen ám, de, ha a csimpánznak lehet intenciója, higgye, hogy…, vagyis ebben az esetben az állat viselvagyis célja, szándéka, terve, akkor ez nem köt√dik a kedésével egy másik egyed hiedelmét igyekszik megnyelvhez, akkor nem csak az ember sajátja, tehát va- változtatni. Egy etológus páviánokat tanulmányolószín∫, hogy fokozatai vannak, evolúciós el√zményei. zott természetes körülmények között (Byrne 1994), Vegyük csak el√ újra azt a csirkét meg a macskát! és megfigyelte, hogy egy kölyök rendszeresen alkalHasonló meggondolások alapján a filozófus maz egy speciális megtévesztési taktikát. Az egyik Denett (1983) megfogalmazta az intenció fokozatait. ilyen esetben egy feln√tt n√stény egy, a páviánok A zérus rend∫ intenció mögött semmiféle mentális által kedvelt gyökeret ásott ki a földb√l, amit a kömechanizmus, cél, szándék, terv nincsen. Vannak lyök maga még nem tudott volna. Amikor a gyökér olyan molylepkék, amelyeket, ha megriasztanak, ak- már majdnem kinn volt a földb√l, a kölyök hirtelen kor el√villantják alsó szárnyukat, és azon két szem- éktelen sivalkodásba fogott. Meghallotta ezt a távore emlékeztet√ folt jelenik labb lév√ anyja, aki azonnal A lincsiangi szarvas meg. A szerencsétlen maodarohant, és természete* dár, aki éppen egy finom A Lincsiangba való ember vadászat alkalmával elfogott sen az ott talált feln√tt n√sfalatra vágyott és a lepkét egy szarvasborjút, és a gondjaiba vette. tényt, aki nála alacsonyabb Amikor belépett vele a háza kapuján, seregnyi kutyája megpiszkálta, hirtelen két habzó szájjal, faroklobogtatva rohant felé, de a mi em- rangú volt, üldöz√be vette, vésztjósoló szemmel talál- berünk haragra gyúlt, és elkergette emberünket. Ett√l a feltehet√en azt gondolván, ja magát szemközt, meg is naptól kezdve nap mint nap ölben vitte a szarvast a ku- hogy az bántotta a kölykét. riad egy olyan hosszú pilla- tyák közé, hogy hozzászoktassa √ket a jövevényhez; meg- Üldöz√ és üldözött elrohannatra, amely elég a moly- mutatta nekik, de megtiltotta, hogy ilyenkor akár csak tak, a kölyök pedig szépen meg is moccanjanak. Lassa-lassan aztán már azt is megennak a menekülésre. Ez tipi- gedte, hogy eljátszanak vele. odaballagott a gyökérhez, kus esete a zérus rend∫ in- Tel-múlt az id√, s a kutyák már mind engedelmeskedtek kiemelte és jóiz∫en elfotencionalitásnak. A lepke a gazda akaratának. A kis szarvas id√közben felcsepere- gyasztotta. Nemcsak egyetolyan, amilyen, és ha meg- dett, de már meg is feledkezett valódi mivoltáról, s azt len esetet figyeltek meg, hogy a kutyák a legjobb barátai; szarvával fel-felriasztják, mozgatja a szár- hitte, hanem sok hasonlót. Ez tidobta √ket, hanyattvágta magát velük, egyszóval egyre nyait. Semmi okunk annak inkább a testvérük gyanánt viselte magát. A kutyák azon- pikus másodrend∫ intenfeltételezésére, hogy azért ban — bár féltek a gazdától, s a hízelgéshez remekül ér- cionalitás, és ilyen kategóteszi ezt, hogy a ragadozói- tettek — néha-néha bizony megnyalogatták a szájukat. riába tartozik a fiatal csimban félelmet keltsen, és jó- Harmadévre aztán a szarvas egyszer kimerészkedett a pánzunk is, aki úgy tesz, kapun, s látta ám, hogy egy sereg kutya hancúrozik kint kat kuncog magában, mikor az úton. Odafutott hozzájuk, mert szeretett volna játsza- mintha semmi dolga nem megmenekült. Szárnyának ni velük; de az idegen kutyákat a szarvas láttán elöntöt- volna az etet√ szerkezet kömintázatát az evolució vak te az öröm és elfogta a düh; egyesült er√vel megölték, zelében, hogy az id√s hím és tudat nélküli er√i for- szétmarcangolták az úton, és felfalták. azt gondolja, hogy nincs itt S a szarvast így érte el a vég, hogy rá sem eszmélhetett málták fennmaradása érde- balsorsa okára. semmi keresnivalója. Az kében olyanra, amilyen. id√s hím esete pedig har* Helynév Kína több tartományában. Lehet, hogy a csirke esete madrend∫ intencionalitás, is idetartozik, persze, ha valaki gondos kísérletekkel mert azért megy el, hogy a fiatal hím azt higgye, hogy kimutatja, hogy a csirke mégiscsak feltételezésekkel √ elhitte, hogy semmi érdekes nem fog történni. él, akkor, de csakis akkor, más a helyzet. No, ugye milyen jól meg lehet keverni a látszólag Az els√rend∫ intencionalitás esetében már meg- egészen egyszer∫ dolgokat is? jelenik valamiféle cél, amely befolyásolja az állat viAz egész kérdéskörben az okozza a legtöbb probselkedését. A macska esete valószín∫leg, bár ez is vi- lémát, hogy az emberek általában nagyon hajlamotatható, idesorolható. A macska az elképzelhet√ leg- sak másoknak jó vagy gonosz terveket, szándékokat egyszer∫bb esetben is a kényelmes fotelre gondol, tulajdonítani. Szociális életünk során folyamatosan és ezért nyávog az ajtónál. A bonyolultabb feltéte- használjuk az intencionális hipotézist a legkülönlezés tehát az, hogy itt nyávogok egyet, mert akkor böz√bb fokozatokban és komplexitásban („Gyanía pali, mint rendesen, feláll és idejön, és akkor zsupsz tom, hogy ön fontolgatja, vajon felfogtam-e én, hogy elfoglalom a helyet, bizonyítása további megfigye- milyen nehéz önnek megbizonyosodni arról, valóban léseket és kisérleteket igényel! megértette-e, hogy én igazán úgy gondolom, hogy Másodrend∫ intencionalitásnak azt tekinti Denett, ön képes felismerni azt a hitemet, hogy ön azt akaramikor az állat valamit azért tesz, hogy valaki azt ja nekem elmagyarázni, hogy a legtöbbünk az inten-

113

Csányi Vilmos

cionalitást legfeljebb csak az 5–6. szintig képes nyomon követni” [Denett 1983]). Nemcsak állatoknak, hanem gépeknek, egyszer∫ szerkezeteknek, s√t tárgyaknak is hajlandók vagyunk intenciókat tulajdonítani. Az a rohadt kulcs is direkt akkor marad benn az autóban, amikor nincs a közelben a pótkulcs, és nagyon sietnem kell. S√t intenciókat tulajdonítunk absztrakcióknak, elvont fogalmaknak is. Jellegzetes példája ennek az istenfogalom, ha már ez a fogalom megszületett, akkor „valaki” lesz, és azonnal felruházzuk a hozzánk hasonló gondolkodás és érzelmek tulajdonságaival. Minden tudományra jellemz√, hogy fejl√désének bizonyos szakaszaiban egyes kérdések vizsgálata különösen fontossá válik számára, olyannyira, hogy e kérdések vizsgálatára külön tudományág szervez√dik. Így van ez az etológiában is. A legutóbbi id√ben az állati elme kérdéseit vizsgáló etológusok munkája került a figyelem központjába, és az új tudományterületet „kognitív etológiának” nevezik (Griffin 1992), ez foglalkozik hasonló kérdésekkel. Az állati intelligenciát persze nem az etológusok kezdték el√ször vizsgálni. A mindennapi élet során az emberek sokszor kerülnek kapcsolatba állatokkal, és azonnal értelmezik is mindennapi tapasztalataikat, éppen az imént tárgyalt intencionális hipotézis alapján, kialakul a véleményük az állatok értelmi képességeir√l. Az efféle véleményalkotás, mint a fenti példák is mutatták, nem alkalmas tudományos nézetek megfogalmazására. Bizonyítja ezt egy, a múlt században élt angol állatviselkedés-kutató, G. J. Romanes (1892) esete, akit maga Darwin biztatott arra, hogy publikálja az állatok intelligenciájára vonatkozó kutatásait. Ma már nehéz kideríteni, hogy Darwin mennyire volt tisztában ezeknek a „kutatásoknak” az eredményeivel, sok tudománytörténész azon a véleményen van, hogy valószín∫leg nagyon kevéssé, mert Romanes Darwin halála után, 1892-ben megjelent könyve hírhedt botrányköve lett a magatartástudományoknak. Romanes egy anekdotagy∫jteményt adott közre, amelyben a legkülönböz√bb állatok, kutyák, macskák, lovak, csodálatos, sokszor az emberhez hasonló értelmi képességekr√l tesznek tanúbizonyságot. A történetek hitelét az azokat elbeszél√ „magas állású személyiségek” szavahihet√sége biztosította. Az egyik történet például arról szól, hogy a londoni török nagykövet feleségének macskája egy napon besétált a bels√ szobába, ahol a nagykövetné éppen tartózkodott, és hangos nyávogással hívta fel magára a figyelmet, még gazdasszonya szoknyáját is kaparászta, láthatóan hívo-

gatva √t. A hölgy követte a macskát a konyhába, ahol éppen kezdett a tej kifutni a t∫zhelyen lév√ fazékból. Következtetés: milyen intelligens a kis cica! Figyelmeztette gazdasszonyát a konyhában várható kellemetlenségre. Romanes történeteiben a különböz√ állatok éppen úgy gondolkodtak, következtettek, spekuláltak, mint a gazdáik. A könyv óriási felháborodást váltott ki a tudományos világban, évekig szidták, és példaként áll még ma is, hogy hogyan nem szabad naiv megfigyel√k elbeszéléseib√l tudományos következtetéseket levonni. Hiszen a bemutatott kis történetre, anélkül, hogy a nagykövetné asszony szavahihet√ségét a legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonnánk, sokféle egyéb magyarázat is elképzelhet√. Például az, hogy a macska megérezte a tej szagát, éhes volt, futott asszonyához, akit√l rendszeresen enni kap, és kért. Vagyis a bonyolult intenciós hipotézis helyett a szaglás, az éhség és a közönséges asszociációs tanulás mechanizmusa is elegend√ magyarázatnak tetszik, és maximum az els√rend∫ intencionalitást vagyunk hajlandók elismerni. Romanes ennél jóval messzebb ment, könyvének mégis sokat köszönhet a tudomány, mert ez a m∫ indította el az állatviselkedés tudományos igény∫ vizsgálatát. A kísérleti pszichológusok éppen felháborodásuk miatt kezdtek azzal foglalkozni, hogy miként kell olyan bonyolult jelenséget, mint az állati viselkedés, tudományos alapon vizsgálni. Romanes elméletei nagyrészt anekdotákon és következtetéseken alapultak, ezzel ellentétben a kor vezet√ angol pszichológusának, C. Lloyd Morgannak az volt a véleménye, hogy csak gondosan ellen√rzött és dokumentált megfigyelésekre, valamint megismételhet√ kísérletek adataira támaszkodva szabad tudományos elméleteket alkotni. Morgan nézeteit egy egyszer∫ szabályban is megfogalmazta, amelyet az állatokkal foglalkozó magatartástudományokban egészen a legutóbbi id√kig megtámadhatatlan dogmaként használtak. A törvény, amit „Morgan kánonja” néven is emlegetnek, így szól: nem szabad egy állati akciót magasabb rend∫ mentális kapacitással magyarázni, ha az megmagyarázható egy alsóbb rend∫vel is. Vagyis az állati viselkedés jelenségeinek vizsgálatánál keressük mindig a lehet√ legegyszer∫bb magyarázatokat. Bonyolult gondolkodási folyamatok helyett az egyszer∫bb reflexeket, asszociációs tanuláson alapuló válaszreakciókat stb. A Morgan-kánon alapján dolgozó pszichológusok sorra cáfolták az állatok Romanes által feltételezett

114

Van ott valaki?

értelmi képességeit, és kimutatták, hogy a tudatos ben, mindennapi tevékenysége során. Miközben a cselekvés helyett az állat magatartását a véletlen biológusoknak sikerült bebizonyítani, hogy valapróbálgatás, egyszer∫ reflexek, elemi tanulási folya- mennyi biológiai jelenség csak egy általános evolúmatok vezérlik. L. Thorndike angol pszichológus ne- ciós keretben értelmezhet√, a pszichológusok tevéhez f∫z√dik a különböz√ „problémadobozok” be- vékenysége nyomán egy lényegében antidarwinista vezetése az állati viselkedés tanulmányozásába. A magatartástudomány, a behaviorizmus alakult ki problémadoboz rendszerint egy ketrec volt, amelyet (Csányi 1994). valamilyen egyszer∫, belülr√l nyitható szerkezettel Az etológia a pszichológiától teljesen függetlenül zártak be. A ketrecbe helyezett állat csak akkor jö- fejl√dött ki, és kezdetben nem is igen tör√dött az álhetett ki, ha megtalálta a „probléma” megoldását, lati elmével. A „van ott valaki” kérdése fel sem meazaz a bels√ zár nyitját. Thorndike megfigyelései rült. A korai etológusok inkább az egyes megfigyelszerint a kísérleti állatok, het√ viselkedésformák evoA csienbeli szamár macskák, kutyák stb. nem lúciós eredetével, a visel* mutatnak megfontoltnak Csienben nem ismerték a szamart, amíg valami bajke- kedés és a környezet kapvagy célszer∫nek nevez- ver√ be nem vitte a hajóján; mivel azonban ott semmi csolatával foglalkoztak. Amisem vette, eleresztette a hegyek között. het√ viselkedést, hanem hasznát kor azután az összes lényeMegpillantotta egyszer a szamarat egy tigris; látta, hogy összevissza ugrálnak, csap- milyen nagy, csíkos állat, azt hitte hát, hogy valami ges kérdés így vagy úgy kodnak, szaladgálnak, er√- démon. El√bb a s∫r∫ben rejt√zve fürkészte, aztán lassan megválaszolódott, kiderült, vel próbálnak a ketrecb√l ki is merészkedett, hogy közelebb férk√zzék hozzá, de hogy az alapkérdést nem lekijutni. Ha véletlenül még- csak tiszteletteljes távolból méregette, mivel egyikük het tovább kerülgetni, az sem ismerte a másikat. is m∫ködésbe hozták az aj- Történt pedig egy szép napon, hogy a szamár elordítot- etológiának is ki kell alakítót nyitó szerkezetet, és ké- ta magát. Nosza, futott messzire a tigris szörny∫ ijedté- tania valamiféle egységes s√bb újra a ketrecbe kerül- ben, azt gondolván, hogy a szamár mindjárt beleharap. tudományos álláspontot az tek, akkor már gyorsabban, Félt is rettent√en, de aztán mégiscsak visszasettenke- állati elme kérdésében is. hogy szemügyre vegye a szamarat, s úgy találta, hogy hatékonyabban találták meg dett, Megkerülve most a tudonincs is benne semmi rendkívüli. Amikor a hangját is egya szabadulás útját, mert re inkább megszokta, még közelr√l is körbejárta, ha nem mánytörténeti elemzést, azt próbálkozásaikat arra a is merte rávetni magát. Lassacskán még közelebb ment állíthatjuk, hogy az etológia helyre koncentrálják, ahol hozzá, és még többet bizalmaskodott vele; rakoncátlanul jelen álláspontja két alapakkor tartózkodtak, amikor meg-megbökte, jól megbökte, nekirontott, míg egyszer vet√ gondolaton nyugszik. a szamár nem gy√zte méreggel, s belerúgott. el√z√leg az ajtó kinyílt, vagy- No, megörült a tigris, miközben így ámult magában: Az egyik az intelligencia is tanultak a tapasztalataik- — De hiszen ezzel véget is ér a tudománya! Ennyi az rendszerelméleti definícióból, de ekkor sem lehetett egész? ja, amely úgy szól, hogy „inarra következtetni, hogy a Fel is szökött egyszeriben, rávetette magát a szamárra, telligens egy rendszer, ha belevágta a fogait, egy-kett√re átharapta a torkát, felzár kinyitása bármiféle tu- lakmározta a húsát, aztán odébbállt. viselkedése el√segíti megdatos tevékenység eredmé- Hej, jeleskedett a szamár csíkos külsejével, félelmetes is szakítatlan létezésének fonye lett volna. A kezdeti volt hangja erejével, s addig, amíg ki nem mutatta, hogy lyamatát” (Varela 1989), spontán, véletlenszer∫ moz- valójában mi telik t√le, féltében a tigris, bármennyire vagyis értelmes vagy, ha is, dehogy merte volna megtámadni! Milyen kár, hogy gások alapján „próba-sze- vad „lenni igyekszel”, mint ezt végül így elárulta magát az a szamár! rencse” tanulásnak nevezmár a költ√ is régen megál* Kujcsou tartomány régi neve ték el a jelenséget. lapította. Ez a definíció, bár Az állatpszichológusokat azonban annyira lekö- az etológián kívül született, azért olyan fontos, mert tötte a metodikai igényesség problémája, hogy nem az etológusok számára nyilvánvaló, hogy az állatok fordítottak kell√ gondot a megfelel√ elméleti mun- különböz√ környezetekben élnek, és a különböz√ kára, nem ágyazták be vizsgálataikat a biológiai tu- környezetben különféle viselkedés tekinthet√ érteldományok szövedékébe sem. Kialakult egy labora- mesnek. A közös bennük éppen az, és csak az, hogy tóriumi viselkedés-tudomány, amelynek legf√bb el√segítik az aktor létezésének folyamatát. Az amerigondja az volt, hogy egy végtelenül leegyszer∫sített kai narancssapkás poszáta legf√bb tápláléka nyüelmélet alapján alkotott kísérlet mindig pontosan vekb√l áll, amelyek egy-egy talajrészen nagy számreprodukálható legyen. Fel sem merült például az a ban fordulnak el√, tehát a poszáta, amikor talál egy kérdés, hogy mire is használja az állat az intelligen- példányt, azonnal a közvetlen közelben keresgél, ciáját — ha van neki — a természetes környezeté- rendszerint sikeresen. Ezt a keresési stílust hívják

115

Csányi Vilmos

„ha nyersz, maradj” stratégiának. Az ellenkez√je, a „ha nyersz, válts” stratégia, olyan állatok számára értelmes, amelyek tápláléka nagy területen szétszórva található, vagy egyéb okból egy helyen keveset fogyasztanak, mint például a patkányok. Mindkét viselkedésforma „intelligens” akkor, ha megfelel√ aktor megfelel√ környezetben alkalmazza. Könnyen belátható, hogy, ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor gyakorlatilag lehetetlenné válik az egyes fajok viselkedésformáinak összehasonlítása abból a célból, hogy a viselked√ intelligenciáját rangsoroljuk. Hiszen, ami az egyik faj számára szuperintelligens viselkedés, az lehet nagyon buta dolog egy másik számára. Be kell látnunk, hogy az intelligencia relatív tulajdonság. Elképzelhet√ egy roppant értelmes giliszta és egy kifejezetten buta elefánt, pedig az utóbbinak óriási méret∫ agya van, ami a gilisztának nincs is. Azonos fajhoz tartozó egyedek képességei persze minden gond nélkül összehasonlíthatók. Komplikáló tényez√, hogy az ember mint faj és mint individuum is rendkívül szubjektív, bár valószín∫leg mindenki, aki „valaki”, nagyon szubjektív, s√t valószín∫, hogy a valaki levés feltétele éppen ez a felfokozott szubjektivitás. Az ember általában hajlamos azt a viselkedést intelligensnek tekinteni, ami az √ saját környezetében lenne alkalmas a lét fenntartásához. Ennek a naiv elképzelésnek az alapján nyomorgatták patkányok, galambok és majmok tízezreit a különböz√ állatpszichológiai laboratóriumokban, hogy valamiképpen mérjék és összehasonlítsák intelligenciájukat. A cinke például képes egy ok és okozati összefüggés felismerésére, ha az magokkal és a magokra kötött zsinegekkel kapcsolatos. Puszta vizsgálódás alapján meg tudja állapítani, hogy egy átlátszó cs√ végén kilógó zsineghalmazból melyiket kell meghúznia, hogy a cs√ben látható, de közvetlenül hozzáférhetetlen maghoz hozzájusson. Ugyanakkor egy egyszer∫ labirintus-tesztben el sem indul, nemhogy odatalálna a céldobozhoz. A különbség oka nyilvánvaló, természetes körülmények között sohasem kell egy cinegének labirintusfeladatot megoldania, de magokat keresgélni és különböz√ rejtekhelyekr√l kipiszkálni rendszeresen szükséges. Tehát az evolúció során az egyik készség nem fejl√dött ki, a másik pedig a génekbe íródva a faj fontos tulajdonsága. Az intelligencia másik jellemz√je az, hogy az intelligens elme képes a környezete viselkedését megjósolni, modellezni (Craik 1943). Több mint ötven éve fogalmazta meg Craik nagyon pontosan ezt az állítást, és majdnem annyi id√ kellett ahhoz is, hogy a

magatartáskutatók, legalábbis azok értelmesebb része elfogadja. Nagyon érthet√ ez a vonakodás, ha az állítás következményeit alaposabban megvizsgáljuk. Arról lesz szó, hogy az ember és az állatok között csak fokozati különbségek vannak. Ezt állította Darwin is, és az evolúciós elméletet száz év alatt fogadta el teljesen a biológia, úgyhogy a változások igazán felgyorsultak. Miel√tt az állati agy mint modellez√ szerkezet biológiai, filozófiai implikációit tárgyalnánk, rövid bevezet√t adunk a dolog lényegér√l.

A CÉLSZERıEN VISELKED◊ ÁLLAT

A

z állati szervezetben két információgy∫jt√ és -tároló rendszer m∫ködik: a genom (a gének összessége) és az idegrendszer, ennek a két információfeldolgozó rendszernek a m∫ködése az állati agy funkcióiban összekapcsolódik (Csányi 1988a, 1988b). Utaltunk már arra is, hogy mindkét információs rendszer információtartalma a küls√, az egyednél magasabb rend∫ biológiai rendszerre vonatkozik, arról hordoz ismereteket, amelyet általában környezetnek nevezünk. Az állat a genomban és az idegrendszerben „tárolt” ismeretei segitségével aktívan alkalmazkodik a környezethez. Neurobiológusok már régebben egyértelm∫en bizonyították, hogy az él√lények alkalmazkodása célszer∫, és ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy itt valamiféle antropomorf vagy vitalista elgondolásról lenne szó. MacKay (1951–52) angol neurobiológus volt az els√, aki az „állat mint kibernetikai gép” elgondolást kidolgozta, és megadta a célszer∫ség és az alkalmazkodás kibernetikai meghatározásait is. Mivel a tanulási jelenségek magyarázatánál mindig felmerül a célszer∫ség problémája, érdemes MacKay gondolatmenetét röviden áttekinteni, mert ez ma a legelfogadottabb természettudományos elmélet a célszer∫ viselkedés magyarázatára. MacKay az állati szervezetet mint egy visszacsatoló mechanizmusokkal rendelkez√, saját bels√ paramétereit is változtatni képes kibernetikai rendszert fogja fel, gondolatmenete a következ√: jelöljük az állatot „A”-val, az a folyamat, hogy „A” „X” célt követ, a következ√képpen írható le: legyen „A” és sz∫kebb környezete a jelen állapotban „Y”. Tekintsük „X”-et mint „A”-nak és környezetének olyan állapotát, amelyet „A” céljának tekintünk. Tehát például van egy éhes állatunk, amely egy számára nehezen

116

Van ott valaki?

megközelíthet√ helyen táplálékot lát, ezt a helyze- bels√ mechanizmusokkal kell rendelkeznie egy céltet jelöli tehát „Y”. Azt a kés√bbi állapotot, amely- szer∫en viselked√ gépnek vagy él√lénynek. Legel√ben az állat elérte, megtalálta, majd elfogyasztotta ször is az szükséges, hogy meg tudja különböztetni az a kívánatos táplálékot, jelöljük „X”-szel, ennek az ál- „X” és az „Y” állapotot, tehát valamiféle felismer√ allapotnak a létrehozása tehát meghatározásunk sze- rendszer kell hogy m∫ködjék benne. Szükséges torint az állat célja. MacKay szerint az állat akkor fog vábbá, hogy a felismerés alapján képes legyen bels√ célszer∫ viselkedést tanúsítani, ha olyan mozgást vé- állapotát (vagy a közvetlen környezetét) megváltozgez, amely minimalizálni igyekszik az „X” és az „Y” tatni. Végül az is szükséges, hogy valamiféle bels√ közötti különbséget. Vagyis valamilyen módon meg- reprezentációja legyen a lehetséges célokról, mert közelíti a megpillantott taplálékot, megragadja és el- különben a megfelel√ változtatást nem lesz képes fogyasztja. Ennek konkrét módja persze attól is függ, végrehajtani a végrehajtó alrendszer segítségével. hogy az adott faj milyen Nagyon egyszer∫ kiberneA jungbeli patkányok gyakran szembesül a probtikai szerkezetekben is meg* lémával az élete során. Te- Élt Jung földjén egy ember, aki igencsak félve, baboná- található ez a három mechaszámon a szerencsés meg a szeren- nizmus. Vegyünk egy egygyük fel, hogy a táplálék san rettegve tartotta csétlen napokat**, s mivel jómaga éppen a patkány évécsak egy megkerülési fel- ben*** született, a patkányt jó szellemként tisztelte. Annyi- szer∫ h√szabályozó teradat megoldásával szerez- ra megkedvelte a patkányokat, hogy nem is tartott sem mosztátot. Ebben található het√ meg. Az állat csak ak- macskát, sem kutyát, és a szolgáinak még azt is megtil- egy h√mér√ (érzékel√), vakor juthat a táplálékhoz, ha totta, hogy elriogassák √ket; kedvükre garázdálkodhat- lamiféle egyszer∫ berendeel√z√leg eltávolodik t√le, tak a magtárban is, meg a konyhában is, √ bizony nem zés, amely megszabja azobánta! vagyis ebben az esetben a Ezért aztán híre ment a patkánynép között, hogy aki el- kat a h√mérséklethatárokat, célszer∫ viselkedés azt kí- látogat ehhez az emberhez, annyit ehet, amennyi bele- amelyek között a h√mérsékvánja, hogy a belátható leg- fér, s mégsem éri semmi baj. Nem is maradt a házban letet szabályozni kell, ez a rövidebb út helyett egy egyetlen ép edény, a fogason egyetlen ép ruha sem, s cél, valamint egy visszacsais csak annyi jutott a ház lakóinak, hosszabbat, kerül√t válasz- ételb√l-italból toló berendezés, amely f∫amennyit a patkánysereg meghagyott. Nappal csapatosszon, ami ráadásul az ele- tul sétálgattak a patkányok az emberek között, éjjel pe- t√-, vagy ha szükséges, h∫jén még el is távolítja a kí- dig lopkodták az ennivalót, s viharosan marakodtak t√berendezést kapcsol ki és vánatos falattól. Nos, van- rajta, közben akkora és annyiféle zajt csapva, hogy alud- be (változtató mechaniznak olyan állatok, amelyek ni sem lehetett t√lük. Végül azonban ebbe is beletör√dött mus). Ez a rendszer — mint a ház népe. ezt a feladatot nem tudják Néhány év múltán elköltözött a házigazda, de a patká- ezt tapasztalatból is tudjuk megoldani. Egy tyúk pél- nyok ugyanígy viselkedtek akkor is, amokir már az új — célszer∫en m∫ködik, hidául órákig rángatná a lá- tulajdonos lakott a házban. Ez az ember így gondolko- degben f∫t, melegben h∫t. bára kötött madzagot, de dott: Vizsgáljuk meg e három — Baljós állat, kártékony jószág ez a sok patkány! S misemmiképpen sem lenne lyen dühödten lopkodnak! Hogy szemtelenedhettek el alapvet√ mechanizmust az hajlandó a megkerüléssel ennyire? állati szervezetben. A felpróbálkozni. Egy mókus Azzal kölcsönkért öt-hat macskát, bezáratta a kapukat, ismer√rendszerek jelenléte vagy egy mosómedve pilla- még a tet√cserepeket is leszedette, vizet öntetett a pat- nyilvánvaló, az állati érzéés szolgákat fogadott, hogy fogdossák natok alatt felismeri a hely- kánylyukakba, kelés vizsgálata bizonyítja, össze valamennyit. Amikor pedig már halomban heverzetet, és célszer∫en visel- tek a döglött patkányok, kidobták √ket valami félrees√ hogy az állati idegrendszer kedik, megszerzi a táplá- helyre; b∫zlött is az t√lük hónapokig! a legkülönböz√bb modalilékot, mert ezek természe- Haj, haj! De hát tarthatott-e örökké ez a mérhetetlen tásokban m∫köd√ felistes környezetében, a fák lakmározás, anélkül, hogy el ne jöjjön a böjtje? mer√rendszerekkel rendel* Jungcsou, Hunan tartomány egy részének régi neve ágain történ√ mozgás sokezik. Ezek a felismer√** Szerencsés meg szerencsétlen napok: régen Kínában az év meghatárán, folyamatosan ilyen fel- rozott napjait szerencséseknek, más napokat meg szerencsétleneknek rendszerek természetesen adatokat kell megoldaniuk. tartottak (f√ként házasságkötés, utazás stb. szempontjából). nem korlátozódnak az érA célszer∫ség el√bbi *** A régi kínai id√szmámítás egyik egysége egy tizenkét évb√l álló ciklus zékszervekre, hanem benmeghatározása nemcsak volt, amelynek minden évét az állatöv valamelyik tagjával jelölték; a nük a központi idegrend„patkány éve” például a ciklus els√ éve volt. él√lényekre, hanem messzer is részt vesz. terséges kibernetikai szerkezetekre, egyszer∫bb vagy Világos az is, hogy az állat képes bels√ állapotát, bonyolultabb gépekre is alkalmazható. A meghatá- vagy bizonyos mértékig környezetének állapotát, a rozásból MacKay levezette, hogy milyen alapvet√ kívánt cél érdekében megváltoztatni, mindenfajta

117

Csányi Vilmos

állati tevékenység során tulajdonképpen ez történik. Arról is meggy√z√dhettünk már a neurobiológia segitségével, hogy az állat rendelkezik a lehetséges célok bels√ reprezentációjával. Közvetlen elektrofiziológiai bizonyitékokkal rendelkezünk arról, hogy például egy éhes macska agyában megjelenik az egér képe. Nem feltétlenül valamiféle fényképr√l van persze itt szó, hanem valamiféle reprezentációról. A bels√ reprezentációt a leghelyesebb valamiféle idegsejtekb√l álló szerkezetnek felfogni, ami lényegét tekintve egy modell, méghozzá a környezet dinamikus modellje. Az állati agy biológiai funkciója a környezet dinamikus modelljének elkészítése és állandó m∫ködtetése az állat minél tökéletesebb alkalmazkodása érdekében.

dellben, ha a modellt m∫ködtetjük, akkor a sokféle komponens kölcsönhatásának eredménye felismerhet√ lesz. Gazdasági világmodelleket is készítenek, a Római Klubnak a híres „növekedés határai” koncepciója éppen ilyen modellvizsgálatokon alapult. A modellkísérlet haszna, a modell gyakorlati értéke, jósága attól függ, hogy mennyire pontosan tükrözi a modellezett rendszert, mennyire reprezentálja annak komponenseit és a komponensek kölcsönhatásait. Ez persze attól is függ, hogy milyen bonyolult a modell, meg attól is, hogy milyen formában készítjük el. Lehet matematikai modelleket készíteni, a modellezett rendszer komponenseinek vagy a komponensek közötti kölcsönhatásnak változókat, függvénykapcsolatokat feleltetünk meg, amelyek reprezentálják a modellezett rendszert, az er√m∫vet, a gazdaságot, a bioszférát. De elkészíthetnénk a bioszféramodellt apró áramkörökb√l is, vagy, ha nagyon szerény modellel is megelégszünk, akár valamilyen mechanikai szerkezetb√l is. A modellezés lényege mindenképpen az, hogy a tanulmányozni kívánt nagyon bonyolult rendszer tetszés szerint kiválasztott komponenseit és a komponensek közötti kölcsönhatásokat valamiképpen megfeleltetjük egy másik, egyszer∫bb rendszer saját komponenseinek, és ezen saját komponensek közötti kölcsönhatásoknak. Vagyis mindig két rendszer viselkedését hasonlítjuk össze, és következtetéseinket erre alapítjuk. Nyilvánvaló, hogy egy modell sohasem lehet tökéletes, mert mindig egyszer∫bb, mint a modellezett rendszer. De egy aránylag egyszer∫ modell is sokféle jóslásra alkalmas, azután a valóságban ellen√rizni lehet, és ennek alapján esetleg tovább finomítani a modellt. Az állati agy a környezet megfigyelése során környezeti reprezentációkat készít, ezekben a reprezentációkban a reprezentált környezeti komponens viselkedése, esetleg más komponensekkel kapcsolatos relációi is helyet kapnak, vagyis elkészül „agyból”, idegsejtekb√l a környezet m∫köd√ modellje, és ezután még arra is képes, hogy a modell bels√ m∫ködésének tapasztalatait a saját érdekében hasznosítsa. Ez lényegében azt jelenti, hogy az el√bbi történetben szerepl√ csimpánzok agya képes arra, hogy a másikat valamiképpen reprezentálja, képes emlékezni arra, hogy a másik esetenként mit csinált, hogyan tevékenykedik, képes tehát kiszámítani a bekövetkez√ eseményeket. Ha a csimpánz m∫ködteti a modellt, azaz elgondolja, hogy mondjuk az agresszívebb hím közeledtekor mi fog történni, a modell pontos el√rejelzésekkel szolgál számára, és így már id√ben felkészülhet

AZ ÁLLATI AGY MINT MODELLKÉSZÍT◊ SZERKEZET

M

ost érkeztünk el értekezésünk legfontosabb mondanivalójához, a modell-koncepció kifejtéséhez, ez nemcsak azért fontos, hogy etológiai ismereteinket gyarapítsuk, bár ez sem elhanyagolható szempont, hanem azért, mert az emberi gondolkodás lényege is az agy modellképz√ tulajdonsága. A köznapi szóhasználatban többféle értelmezése van a modell szónak. Pl. „bemutatják a legújabb ruhamodelleket” — ebben a mondatban mintának, prototípusnak értelmezhet√ a modell szó. Ha az iskolában kémiaórán bemutatják a vízmolekula modelljét, akkor arról van szó, hogy a vízmolekula valamilyen tulajdonságát kívánják a modell segítségével szemléltetni, például azt, hogy milyen szögben helyezkednek el egymáshoz képest a hidrogénatomok. Vannak technikai modellek, a kicsinyített repül√ vagy traktor makettje is tulajdonképpen a szemléltetés céljait szolgálja. A rendszer-tudományokban használt modellek nemcsak a szemléltetés céljaira készülnek, hanem vizsgálatra, kutatásra (Csányi 1992a, 1992b). Ha például egy bonyolult atomer√m∫vet terveznek, érdemes ennek kicsinyített modelljét elkészíteni és m∫ködtetni, mert így sok olyan ismeretre lehet szert tenni, ami a tervezésben hasznosítható. El lehet készíteni egy olyan bonyolult rendszernek is a modelljét, mint az egész földi bioszféra, természetesen rendkívül leegyszer∫sített formában. A bioszféra különböz√ komponenseinek és a komponensek kapcsolatainak valamiféle reprezentációt kell kapniok a mo-

118

Van ott valaki?

a jöv√beli eseményekre. Az agyban lév√ reprezentá- nyos fejlettségénél, tehát az állatnak gy∫jtenie kell ciók közötti kapcsolat, kölcsönhatás analóg azzal a a saját viselkedésére vonatkozó információkat is. kölcsönhatással, ami a valóságban, a küls√ környe- Vagyis figyelnie kell saját magát, és képes kell legyen zetben lév√ objektumok között létezik. Teljesen vilá- a szerzett adatok megfelel√ hasznosítására. A geringos tehát, hogy a majomagyban lév√ reprezentációs ces állatok agyának e képességér√l közvetlen bizorendszer nem csupán passzív lenyomata, hanem a szó nyítékokkal rendelkezünk, és nem kell az ember vagy teljes értelmében modellje a küls√ környezetnek. akár a f√eml√sök viselkedéséb√l kiindulnunk. Az ilyen fejlett állat, mint a majom, már nagymérEgy galambokkal foglalkozó kutató, C. P. Shimp tékben képes arra, hogy az agyában kiépült modellt (1982) vizsgálta azt a kérdést, hogy kimutatható-e a a környezet el√relátható eseményeinek ismereté- galambnak saját viselkedésér√l szerzett tudása, vagyben többféleképen „futtassa”, vagyis elképzel jöv√- is képes-e a galamb saját viselkedését megfigyelni, beni eseményeket, és ezek és az információt valamiA galacsinhajtó bogár lehetséges kimenetelét lyen módon felhasználni. A összehasonlítva képes ki- A galacsinhajtó bogár hátára tudja venni a kisebbfajta meglehet√sen bonyolult kíválasztani a számára leg- rovarokat; ami az útjába kerül, azt menten felszedi, az- sérletsorozat lényege az kedvez√bbet, azt, amelyet tán emelt f√vel cipeli a hátán, s le nem tenné, bármilyen volt, hogy egy galamb el√a saját viselkedésével a leg- súlyos, bármilyen nehezen bírja is el. Mivel érdes a há- ször két, fehér fénnyel megta, nem csúszik le róla a felhalmozott teher, de ha végül világított koronggal találja célszer∫bben el√idézhet. megbotlik és elesik, nem tud felkelni többé. Néha megHa ismerjük egy adott faj sajnálja valaki, és leveszi róla a terhet, de √, mihelyt újra magát szemben, az egyiket agyának modellezési lehe- járni tud, megintcsak felveszi. Szeretne magasabbra jut- elkezdi kopogtatni tetszése t√ségeit, ebb√l ki tudjuk ni, és szünetelenül latba veti minden erejét, míg csak szerinti ideig, majd átvált a számítani, hogy bizonyos is- holtan nem hull a földre. másikra korongra, ekkor römanapság az emberek között is, aki vagyonhajhámeretek birtokában milyen Akad vid id√ után a berendezés szó, vágyaiban semminek sem tud ellenállni, ami az útjákövetkeztetésekre lesz ké- ba kerül. Pedig míg a gazdagságát halmozza, nem is tudja, elsötétedik, és néhány mápes az állat, megmondhat- hogy valójában terhet vállal magára. Csak attól retteg, sodperc után két másik kojuk, hogy mire gondol, egy- hogy nem tud eleget gy∫jteni, s ha aztán kimerül és meg- rong, egy piros és egy zöld általán mir√l gondolkodhat. botlik, akkor elmozdítják hivatalából vagy áthelyezik, jelenik meg. A galambnak a de mindenképpen bajba kerül. Amíg azonban még talpra A modell-koncepció tehát tud állni, nem tér észre, s nap mint nap csak arra áhíto- piros korongot kell megkopnemcsak szellemes hason- zik, hogy emelkedjék a rangja és növekedjék a fizetése, pintania, ha el√z√leg az lat, hanem lényegi felisme- közben pedig mohósága, kapzsisága egyre közelebb jut- utoljára kopogtatott fehér tatja a pusztuláshoz. Nem látja √ meg a figyelmeztetést korongot kevesebbszer korése az etológiának. még el√dei vesztében sem! Kívülr√l nagynak, hatalmasAz agyban kialakult mo- nak látszik, „ember” a neve, de az értelme nem haladja pogtatta, mint az el√ször vádell rendkívül dinamikus meg egy apró bogárét — ez bizony roppant szomorú! lasztottat. A zöldet, ha a mászerkezet, amely az állat sasodszorra választott fehér ját akcióinak és a környezet változásainak hatására korongon kopogott többször. A galambok kiválóan szinte pillanatról pillanatra változik. A feln√tt állatban megtanulják ezt a fajta feladatot, képesek néhány az egymással funkcionális kapcsolatban álló bels√ másodpercig memóriájukban meg√rizni a saját sponreprezentációk egységes rendszert, valóságos „világ- tán viselkedésük eredményét, és az adatot, ha szükképet” alkotnak, amely dönt√en befolyásolja az állat séges, táplálékszerzésre felhasználják. viselkedését, nemcsak elemeiben, hanem stílusában, Csimpánzok tükör el√tti viselkedésének megfigyemagasabb stratégiáiban is. Az állat nemcsak ingerek- léséb√l egyértelm∫ következtetésként adódott, hogy re válaszol, hanem valamilyen helyzetben van, „ítél, a csimpánz felismeri saját magát a tükörben, tehát dönt, választ és szeret”. E tevékenységének, amely a felismeri az ott lakót, vagyis valóban „van ott valaki”. szó legteljesebb értelmében tudatos tevékenység, az állati agy modellépít√ képessége az alapja. Nincs mit csodálkoznunk tehát azon a felfedezé- PROBLÉMAMEGOLDÁS sen sem, hogy a fejlettebb állatoknál megjelent az éntudat, az állatnak magának, mint „valakinek”, a saját bels√ világában történ√ reprezentációja. Az álz összehasonlitó pszichológia nagyon sokféleképlat számos viselkedési akciója vált ki azonnali vá- pen vizsgálta az állati agy problémamegoldó képeslaszt a környezetb√l az információkezelés egy bizo- ségét. Kiderült, hogy az állatok sok olyan problémát

A

119

Csányi Vilmos

is képesek megoldani, amelyek az embernél a fogalmi gondolkodáshoz vannak kötve. Majmok például képesek különböz√ tagszámú, páratlan sorozatokból a középs√ tagot kiválasztani, és megfelel√ kísérletekben értelemszer∫en használják a középs√ fogalmát, meg tudnak egy páratlan és egy páros sorozatot különböztetni stb. Galambok nagyon gyorsan megtanulnak bizonyos osztályokat felismerni. Így különböz√ fényképek közül kiválasztani azokat, amelyeken halat, rovart, embert lehet látni. Nagyon érdekesek a delfinekkel végzett kísérletek. Bebizonyosodott, hogy a delfinek képesek olyan bonyolult feladat megoldására, amelyhez két delfin együttm∫ködése és kommunikációja szükséges. Két elkülönített medencében elhelyeztek egy-egy delfint, akik tehát nem láthatták egymást, de hangok segítségével kommunikálhattak egymással, mert megfelel√ mikrofonokkal és hangszórókkal szerelték fel a medencéket. Az egyik állat medencéjébe két, egymás mellett elhelyezett lámpát tettek, a másik medencéjébe két, szintén egymás mellett elhelyezett, a delfin által m∫ködtethet√ „gomb” került. A feladat az volt, hogy ha az els√ medencéjében a jobb oldali lámpa gyullad ki, akkor a második delfin nyomja meg a saját medencéjében lév√ jobb oldali gombot, ha az els√nél a bal oldali lámpa m∫ködik, akkor a bal oldali gombot. Jutalmat akkor kaptak, ha a feladatot sikeresen megoldották. Kiderült, hogy a delfinek pillanatok alatt különösebb tréning nélkül rájönnek a megoldásra, és csak akkor sikertelenek, ha a mikrofonokat kikapcsolják. Tehát az els√ medence egyede képes hangok révén közölni a másikkal a lámpák helyzetét. Az ilyesfajta problémamegoldó viselkedés kísérleti tanulmányozásának óriási irodalma van. A húszas évek táján Wolfgang Köhler (1925) kezdte híres vizsgálatait csimpánzokkal. Köhler egy banánt kötött a csimpánzok szobájának mennyezetére, úgy, hogy azt ugrálva sem tudták elérni. Ha a szobában egy nagyobb felfordított faláda is volt, a csimpánzok el√bb-utóbb rájöttek, hogy a dobozt a banán alá kell tolni, és akkor felmászva a doboz tetejére, könnyen elérik. Köhler nevezte el ezt a viselkedést „belátásos tanulás”-nak, és úgy gondolta, hogy a hiábavaló próbálkozások után az állat pusztán gondolkodás segítségével, egyik pillanatról a másikra jön rá a megoldásra. A kísérletek eredményei igen nagy vitákat váltottak ki. Köhler és sokan mások úgy gondolták, hogy a csimpánzok „belátásos tanulása” során valami eredend√en új gondolat születik az állat agyában, és

ezeket a megfigyeléseket a legmagasabb rend∫ gondolkodás példáinak tartották. Kés√bbi vizsgálatok inkább egy másik magyarázatot er√sítettek meg, azt, amely szerint a csimpánzok csak olyan feladatot képesek „egyik pillanatról a másikra” megoldani, amelynek egyes részeit el√z√leg alkalmuk volt hosszasan gyakorolni. Paul Schiller (1952) például kimutatta, hogy számos genetikai tényez√ is közrem∫ködik ezekben a problémamegoldó magatartásformákban. Köhler egyik kísérletében a csimpánzok több megfelel√en elkészített botot illesztettek egymásba, hogy elérjenek egy, a ketrecükön kívüli tárgyat. Schiller kimutatta, hogy a botok egymásba illesztésére veleszületett hajlama van ezeknek az állatoknak, ha alkalmuk van rá, minta nélkül is gyakorolják függetlenül attól, hogy az összeillesztett bot segítségével megoldható-e éppen egy probléma vagy sem. Az eredeti Köhler-kísérletet számos esetben megismételték, és egyértelm∫en kiderült, hogy az eredmény attól függ, hogy el√z√leg mennyi alkalmuk van a csimpánzoknak dobozokkal és botokkal megismerkedni, játszani.

AZ ÁLLATOK HIEDELMEI

A

problémamegoldó viselkedés tanulmányozása volt az „állati hipotézisek” koncepciójának eredete is. Az orosz-amerikai I. Krechevsky (1933) olyan labirintusokban tanulmányozta a patkányok problémamegoldó viselkedését, amelyben négy választási pont volt. Az állatnak minden választási ponton döntenie kellett arról, hogy a bal vagy a jobb ajtón menjen-e keresztül. Nagyobb számú egyed vizsgálatából kit∫nt, hogy tíz-tizenöt próba után az állatok nagy többsége megtanulja a feladatot, az állatok egy-egy út alkalmával egyre inkább a helyes (jutalmazott) ajtókat választják, és a csoport teljesítményének átlaga fokozatosan javul. Az egyedek egyéni teljesítményének vizsgálata viszont egészen más képet mutatott. Úgy t∫nt, hogy az állatok meghatározott „szisztémákat”, hipotéziseket próbálnak ki. Kezdetben például minden választási pontnál a bal oldali ajtót választották, vagy mindig a jobb oldalit, és ha a hipotézis nem vált be, akkor váltottak, és a másik oldalon próbálkoztak. Majd hirtelen megtalálták a helyes megoldást, és attól kezdve ahhoz ragaszkodtak. Sokszor el√fordult, hogy véletlenül els√re a jó megoldásokat választották, de ekkor is kipróbálták a többit, és csak azután tértek vissza a jóhoz, ebb√l is lát-

120

Van ott valaki?

szik, hogy nem kizárólag a jutalom befolyásolja az állat viselkedését a tanulás során. Id√közben persze a csimpánzok elméjének vizsgálata is sokat fejl√dött, és Premack és Woodruff (1978), két amerikai pszichológus azt a kérdést tette fel, hogy szokott-e a csimpánz mások elmeállapotáról gondolkozni? Vagy ahogyan Premack és Woodruff megfogalmazta: vannak-e a csimpánznak hipotézisei mások elmeállapotáról? Ezen a meglep√ kérdésen a következ√t értik: mi, emberek használunk olyan kifejezéseket, mint elvárja, hiszi, gondolja, összekapcsolja, tervezi stb. Ezek a kifejezések tulajdonképpen valamennyien egy másik ember adott elmeállapotára vonatkozó elméletek. Elméletek, hiszen csak következtetni tudunk igazságukat illet√en, közvetlenül nem tudunk meggy√z√dni róla. Kérdés, hogy a csimpánz használ-e ilyen, természetesen nem nyelvileg elgondolt elméleteket a saját agytevékenységében? A kérdésre a következ√ kísérletekkel keresték a választ. Csimpánzoknak különböz√ rövid jeleneteket mutattak be videón. A jelenetek mindegyike egy embert mutatott, akinek valamilyen megoldatlan „problémája” volt, például nagyon fázott, reszketett, és világosan lehetett látni, hogy a közelében lév√ elektromos f∫t√test vezetéke nincsen bedugva a konnektorba. Vagy egy ember nem tud kijönni egy bezárt ketrecb√l, pedig ott hever a földön a kulcs. Egy másik esetben valaki megpróbál elérni egy banánt, de rövid a keze stb. A videofilm megtekintése után a csimpánzoknak több fénykép közül kellett választani, amelyek között egy a helyes „megoldást” ábrázolta, tehát kulcsot használó embert a ketrecbe zárt ember esetében, botot alkalmazót, ahol a banánt nem érte el, és a konnektorba dugott villanyzsinórt a fázó ember esetében. A választás mindig a kísérletez√ távollétében történt, és a helyes választásokért az állat apró jutalmat kapott. Természetesen a csimpánzok el√z√leg már nagyon sokféle tanulási tesztben vettek részt, néztek televíziót, és alaposan ismerték azokat a tárgyakat, amelyekkel a képek és a videofilmek foglalkoztak. A helyes választások aránya 80% körül mozgott, ami messze-messze meghaladja a véletlen kiválasztással elérhet√ ereményt. Ez azt jelenti, hogy a csimpánz képes „beleélni” magát a látott helyzetbe, felismeri, hogy mit csinál rosszul az ember vagy mire lenne szüksége, mi a célja, és magában felidézi a helyes megoldást, vagy legalábbis képes ezt kiválasztani egyéb alkalmatlanok közül. A kutatók nem állítják, hogy egyértelm∫en megválaszolták a feltett kér-

dést, de mindenképpen teljesen új és nem sejtett képességeit fedezték fel az állati agynak.

SZÁNDÉKOS MEGTÉVESZTÉS

H

a van ott valaki, akkor az bizonyosan hazudik is, gondolja mindenki, ezért különösen nagy jelent√séget tulajdonítanak a magasabb rend∫ állatoknál (és legf√képpen az embernél) esetenként megfigyelhet√ szándékos megtévesztésnek. Majmoknál sokféle megtéveszt√ magatartást lehet megfigyelni természetes és laboratóriumi körülmények között is, a kis pávián és a csimpánzok esetét már említettem. Premack laboratóriumában egy csimpánzt a következ√kre tanítottak: elhelyeztek három dobozt, amelyek közül az egyikbe az állat szeme láttára kívánatos táplálékot tettek. A dobozokat √ maga nem érhette el. Ezután bejött a helyiségbe egy személy, aki nem tudta, hogy melyik dobozban van a táplálék, és „várta” az állat táplálékkal kapcsolatos kommunikációját. Ez elég gyorsan és spontán kialakult. A csimpánz mutogatni kezdett a táplálékot rejt√ doboz irányába, s ha a kísérletben részt vev√ ember a csimpánz mutogatása alapján megtalálta a táplálékot, akkor azt az állattal megosztotta. Így nagyon hamar teljesen eredményes mutogató viselkedés alakult ki (Premack és Woodruff 1978). Ezután id√nként újabb ember jött, aki, ha megtalálta, nem osztotta meg a táplálékot az állattal, hanem maga megette. Érvényesült egy szabály is, hogy minden embernek csak egy dobozt volt szabad kinyitnia, ha tehát az „önz√” ember az els√ kinyitott dobozban nem talált semmit, akkor távozott, persze ugyanígy a „barátságos” is. A csimpánz viselkedése az els√ ilyen eset után megváltozott. A „barátságos” kísérletez√nek továbbra is megmutatta a táplálékot, míg annak, aki azt nem osztotta meg vele, vonakodott mutogatni, illetve mivel ilyenkor az valamelyik dobozt mégis kinyitotta, és gyakran megtalálta az elrejtett banánt vagy egyebet, a csimpánz már kevés próba után az üres dobozokra mutatott, amelyek nem tartalmaztak táplálékot, vagyis a megtévesztés szándéka teljesen nyilvánvaló. Mióta ezek a kérdések felmerültek, egyre több állatról derül ki, hogy még természetes környezetükben is élnek a megtéveszt√ viselkedés el√nyeivel. Moller (1988) például megfigyelte, hogy egy-egy széncinke id√nként vészkiáltással távolítja el a vere-

121

Csányi Vilmos

beket vagy a saját fajtársait egy b√séges táplálékforrás közeléb√l. Az ilyen ravasz cinke mindig a gyengébbek közül került ki, domináns egyedek ezt a módszert nem használták, az alárendelt egyedeket egyszer∫en elzavarták. Azért tekintik ezeket a kísérleteket nagyon fontosaknak, mert a megtévesztés során az állat valami olyan dologról kommunikál, ami nem létezik, és agyában képes a létez√ valóság helyett egy nem létez√ dolog reprezentációját kialakítani. Ez mindenképpen az állati elme rendkívüli rugalmasságáról tanúskodik.

után szépen elindultak a jelzett hely felé, és szorgalmasan szállították haza a mézet. Minden rendben van tehát, a manipulált felderít√k valóban képesek pontos jelzéseket adni a táplálék helyér√l. A következ√ kísérletben viszont úgy manipulálták a felderít√ket, hogy azok egy a tó közepén lév√ mézforrásról adtak hírt, és a hitelesség kedvéért a mézes tányért a csónakkal a tó közepére vontatták. A kutatók legnagyobb megdöbbenésére az információt átvev√ méhek el sem indultak a jelzett hely felé. A méhek tehát képesek felfogni, hogy a tó közepén nem lehet virág, képesek az 1 milligrammos agyukban ezt kispekulálni, megérteni, és viselkedésüket ennek megfelel√en irányítani. Képesek gondolkodni! Tessenek most ennek a felismerésnek a következményeit végiggondolni. Nem vagyunk egyedül! A bioszféra számtalan hozzánk hasonló, csak más, esetenként kisebb (bár a delfinekr√l még alig ejtettünk szót) „valakiket” hozott létre, ezek itt nyüzsögnek körülöttünk, ezeket öljük halomra a sportos vadászaton, ezeket mészároljuk le a vágóhidakon, ilyenbe rúgunk bele, ha megharagszunk a kutyára stb. Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy a „van ott valaki?” kérdésre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Egészen széles tartománya van ennek az állapotnak, mi magunk valószín∫leg a tartomány fels√ részén állunk, de nincs szakadék közöttünk és a hozzánk legközelebb állók között, fokozatok vannak, mértékek, de nem biztos, hogy ezek egyben kategóriák is.

KICSODA ÉS MEKKORA EZ A VALAKI?

H

a a nyájas olvasó megemésztette az eddigieket, akkor talán felismerte, hogy a magasabb rend∫ állatok esetében az etológus számára nem az a kérdés, hogy „van ott valaki?”, mert ebben már bizonyos, hanem az, hogy az a valaki tulajdonképpen kicsoda, hogyan gondolkodik, milyen szándékai vannak, és miféléket tervez, vagyis, hogy hozzánk képest, akik ugyanezen dolgokat tesszük, mekkora valaki az illet√. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy valakinek nagyon sokféleképpen lehet lenni, ha az illet√ egészen egyszer∫ szerzet, akkor az a pirinyó elme éppen csak pislákol, vannak ugyan céljai, néha még emlékszik is rájuk, de a világ dolgairól elgondolkodni nemigen tud. Hogy ebb√l gyorsan valamit vissza is vonjak, mert célszer∫ az olvasót id√nként kétségek között hagyni, elmesélem, hogy az alig 1 milligramm aggyal bíró méhek id√nként elképeszt√en okosak. Egy kísérlet során (Gould and Gould 1988) egy méhcsalád tagjainak mesterségesen megváltoztatott információkat szolgáltattak b√séges táplálékforrásokról a felderít√méhek viselkedésének manipulálásával. Az egyik kísérletben a felderít√k azt jelezték, hogy a kaptárhoz közeli tó partján van a táplálék, és egy csónakban oda is helyeztek egy tányér mézet. A kaptár lakói az üzenet vétele

MI LEGYEN MOST?

A

nnak alátámasztására, hogy a helyzet mennyire kilátástalan, megemlítem, hogy miután felismertük a titkot, semmi akadálya, hogy „valakit” teremtsünk, (haj, haj, az eredend√ b∫n, ugye) a mesterséges intellegenciák már közöttünk vannak, csak kicsinyek még, de napról napra növekszenek, és pillanatokon belül „valakik” lehetnek, ez csak tervezés kérdése. Szabad-e teremteni?

Irodalom

Byrne, R. 1995: The Thinking Ape. Oxford Univ. Press, Oxford Craik, K.J.W., 1943: The nature of explanation. Cambridge Univ. Press, Cambridge Csányi, V. 1988a: Evolúciós rendszerek. Gondolat, Budapest

Csányi, V. 1988b: Contribution of the Genetical and Neural Memory to Animal Intelligence. In: H.Jerison and Irene Jerison (eds.) „Intelligence and Evolutionary Biology” Springer-Verlag, Berlin, pp. 299–318 Csányi, V. 1992a: Natural Sciences and the Evolutionary Models. World Future:

122

Van ott valaki? J.Gen.Evol. 34 15–24 Csányi, V. 1992b: The Brain’s Models and Communication. in: Thomas A. Sebeok and Jean Umiker-Sebeok (eds.) „The Semiotic Web” Moyton de Gruyter, Berlin Csányi, V. 1994: Etológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest Denett, D.C. 1983: Intentional systems in cognitive ethology: the „Panglossian paradigm” defended. Behav. Brain Sci. 6, 343–390 Gould, I. and Gould, C. G. 1988. The Honey Bee. Freeman Press, New York Griffin, D.R. 1992: Animal Minds. Univ.Chicago Press, Chicago Harnad, S. 1987: Categorical perception: the groundwork of cognition. New York, Cambridge Univ. Press Köhler, W. 1925: The Mentality of Apes. Harcourt Brace, New York Krechevsky, I. 1933: Hereditary Nature of „Hypotheses”. J. Comp. Psychol. 16, 99–116

MacKay, D.M. 1951–52: Mindlike behavior of artifacts. Brit. J. Phil. Sci. 2. 105–121 Moller, A.P. 1988: False alarm calls as a means of resource usurpation in the great tit (Parus major). Ethology, 79, 25–30 Premack, D. and Woodruff, G. 1978: Does the chimpanzee have a theory of mind? Behav. Brain Sci. 1, 515–526 Romanes, G.J. 1882: Animal Intelligence. Kegan, Paul, Trench, London Schiller, P. 1952: Innate constituents of complex responses in primates. Psychol. Rev. 59, 177–191 Shimp, C.P. 1982: On metaknowledge in the pigeon: An organism’s knowledge about its own behavior. Anim. Learn. Behav. 10, 358–364 Thorndike, E.L. 1911: Animal Intelligence. New York, MacMillan Varela, F.J. 1989: Reflections on the Circulation of Concepts between a Biology of Cognition and Systemic Family Therapy. Fam. Proc. 28, 15–24

ifj. David Teniers: Majmok a konyhában, 1640-es évek

123