Családpasztorációs papi találkozó Leányfalu, október 5-7. Az Egyház mint szentség és a házasság szentsége Fr. Jean-Yves Brachet OP

Domonkos Rendház H – 9400 SOPRON Széchenyi tér 4. Tel.: + 36 99 508 985 Fax: +36 99 508 983

Családpasztorációs papi találkozó Leányfalu, 2015. október 5-7. Az Egyház mint szentség és a házasság szentsége Fr. Jean-Yves Brachet OP 1. Bevezetés Amikor a szentségekről beszélünk spontán módon abból indulunk, hogy mi a szentség: „A szentségek Krisztustól alapított és az Egyházra bízott hatékony jelei a kegyelemnek, amely által isteni életben részesülünk.” (KEK, 1131) Ez a megközelítés jó és ezt az igazságot természetesen – vagy inkább természetfölötti módon – elfogadom, de annak a megközelítésnek hátránya is van. Például így a Szentírás teljes gazdagságát már nem látjuk, vagy nehezebben. A II. Vatikáni Zsinat segít minket tovább gondolkodni, amikor a konstitúció Lumen Gentium-ban olvassuk, hogy az Egyház „Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.” (LG, 1) A kép, vagy a jel a valósághoz vezet és arra vonatkozik. A jel által valamit tudunk mondani a valóságról. De nem a jel magyarázza vagy mondja, hogy mi a valóság. Inkább fordítva, a valóság által megértjük, hogy mi a jel! Egyébként hogyan lehetne tudni, hogy valami valami másnak egy jele, ha nem ismerjük, akkor is ha tökéletlen módon, hogy minek a jele, más szóval, ha nem ismerjük a valóságot, amelynek a jel a jele van! Például amikor Isten hűségéről beszélünk, van bizonyos megértésünk és elképzelésünk a hűségről, amennyire a hűségnek emberi szintén bizonyos tapasztalatunk van. De csak akkor tudjuk, hogy mit jelent igazi hűségben élni, ha Isten hűségét ismerjük és tapasztaljuk. Isten hűségéről beszélünk a hűség tapasztalatáról, ami a miénk, de az emberi hűségnek a mértéke az isteni hűség. Az indulópont tehát nem a szentségek. Az indulópont sem az Egyház, hanem a valóság, amelyre a szentségek és az Egyház-szentség vonatkoznak. A második Vatikáni Zsinat szerint ez a valóság „az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének”. Nagyon fontos az, hogy elsősorban az Istennel való egyesülésről van szó és csak utána az emberiség egységéről. Nincs igazi egység a emberek között, ha nincs kapcsolat Istennel, aki minden egységnek a forrása. Az indulópont tehát az Istennel való bensőséges egyesülés. És tényleg, amikor a Szentírást olvassuk, arról van szó! A egész Szentírásban (az Ószövetséggel már kezdve) azt akarja Isten, hogy az ember Istennel élő kapcsolatban belépjen, éljen és maradjon. A legnagyobb dráma abban áll, hogy az ember ezt a kapcsolatot nem mindig elfogadja! Az egész üdvösség történelme abban áll, hogy Isten újra meg újra keresi az embert, mialatt az ember saját magát keresi. A különbség abban áll, hogy Krisztusban Isten valóban találja az embert, mialatt az ember Isten nélkül nem találhatja magát valóban! A kérdés akkor nem: „hol van Isten?”, hanem inkább „Hol van az ember?” És az ember magát soha nem fogja találni, ha nem találja Istent, mert Isten az embert saját képmására megteremtette, úgy az ember csak akkor tudja hogy ő kicsoda, ha Istent ismeri, akinek az ember a képmása. Hozzá kell tennünk, hogy – ha a Szentírást figyelmesen olvassuk – nem Isten és a ember közötti kapcsolatról van elsősorban szó, hanem Isten és a ő népe közötti kapcsolatról. Ugyanúgy

az Újszövetségben nem Krisztus és a keresztény ember közötti kapcsolatról van elsősorban szó, hanem Krisztus és az Egyház közötti kapcsolatról. Ez nagyon érdekes és fontos – főleg olyan világban, amelyben az individualizmus nagyon erős –. A közösségi dimenzió alapvető és lényeges. Röviden azt jelenti, hogy nincs személyes kapcsolat Istennel az Egyházon kívül. Azt már mondta szent János, amikor írta: „Ha valaki azt mondja: 'Szeretem Istent', és a felebarátját gyűlöli, az hazug.” (1 Jn 4,20) A misztikusok a Szentírást – különösen az Énekek énekének könyvét – úgy olvasták, mintha Isten és a emberi lélek közötti kapcsolatról lenne szó. Ez teljesen igaz, de ez nem az teljes igazság. Mert két megjegyzést kell hozzátennünk: elsősorban az, hogy Isten kapcsolatáról a népével van szó, és nem csak, nem is elsősorban az emberrel. Utána nem csak a lélekről van szó, hanem az egész emberről. Más szóval a test is valahogyan, bár nem közvetlenül, részt vesz az Istennel való kapcsolatban. (Azért vannak szentségek, mert az embernek van testi dimenziója is!) A Szentírás szerint az élet célja pontosan Istennel való egyesülés. A egész Szentírás valahogyan arról szól. De érdekes megnézni, hogy a Szentírás hogyan beszél Isten és az ő népe közötti kapcsolatról. És akkor szükségesnek tűnik, hogy áttekintést tegyünk a házasságról és a családról, mert a Szentírás szerint a férfi és a nő közötti kapcsolat, Isten Izrael népével való kapcsolatát jelképezi, az Újszövetségben pedig Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolatát. Mit jelent az nekünk? Mi annak a következménye? Szoktunk a házasságot tekinteni az Egyház misztériumában és az Egyház misztériumának a fényében. A házasság szentsége az Egyház egyik szentsége. Tovább, amint már mondtam, próbáljuk megérteni, hogy mit jelent azt, hogy az Egyház szentség. Már mondtam, hogy ez a megközelítés biztosan jó, de szerintem jobb lenne az Egyház és a házasság közötti kapcsolatot pontosan fordítva tekinteni. Mert az Egyház misztériuma csak az Isten és az ő népe közötti kapcsolat fényében érthető. Az Újszövetségben ez a kapcsolat Krisztus és az Egyház közötti szövetségben megvalósul. De a szövetségről a Szentírás úgy beszél a házasság szókincsével. És nem csak a házasság szókincsével, hanem a házasság valóságával. Nem csak a „házasság”-szó a szövetségre vonatkozik, hanem a házasság valósága. Aquinoi szent Tamás tanítása szerint, az ember egy szót tud úgy használni, hogy ez a szó más dolgot jelentsen, mint az általában jelentett dolgot. Például dönthet úgy az ember, hogy a házasság szó Isten és az emberek közötti kapcsolatot jelentse, de azt nem döntheti el, hogy ne csak a szó, hanem maga a létező dolog más dolgot jelentsen. Ezt egyedül Isten teheti meg. „A Szentírás szerzője Isten, akinek hatalmában áll az, hogy valaminek a jelölésére ne csak szavakat alkalmazzon (amit az ember is megtehet), hanem erre magukat a dolgokat is alkalmazza.” (A Teológia foglalata, Ia, q.1, a.10.) Lehet, hogy olyan megközelítés, amely szerint az Egyház tekintjük a házasság fényében (és nem fordítva) újnak látszik , de ugyanakkor egyáltalán nem új mert biblikus. Főleg a prófétákkal, különösen Ozeással kezdve a férfi és nő közötti kapcsolat Isten és népe közötti kapcsolatot jelképezi. Ez a gondolat az Újszövetségben szent Pál szavaival csúcsosodik: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32). A házasság Krisztus és az Egyház közötti egyesülés szentsége, vagyis jele. Nem az Egyház megvilágítja azt, hogy mi a házasság, hanem fordítva: a házasság – tudva, hogy a házasság természetes intézmény – megvilágítja az Egyház misztériumát. A módtól, amelyen a házasságot tekintjük, függ a mód, amelyen az Egyházat tekintjük. Az Egyház megértése a házasság megértését követi és folytatja. 2. Az Egyház a házasság szentségének a fényében Szükségesnek tűnik, hogy visszamegyünk a Teremtés könyvére, a Teremtés könyvének első és második fejezeteire, és nem csak a harmadik fejezetre, amelyben az eredeti bűnnek a következményéről van szó, ami egyébként a házasságot is illeti. Tudjuk, hogy a Teremtés könyvében az első és a második fejezet a férfi és nő teremtéséről szól, de másképpen. Persze lehet mondani, hogy különböző hagyományok vannak. Ez talán igaz de nem nagyon hasznos. Érdekesebb tudni, hogy mit minden szöveg szól a férfi és nő teremtéséről és a kapcsolatukról. Ismeritek a két szövegeket, úgyhogy elég lesz egy pár

megjegyzést tenni.  Az első szöveg hangsúlyozza, hogy a férfinak és a nőnek ugyanaz a méltósága Isten előtt és a többi teremtett lények előtt. Isten őket egyszerre megteremtette a többi lények teremtése után. Abból a szempontból nincs különbség a férfi és a nő között.  A második szöveg mutatja, hogy a férfit és a nőt férfinak és nőnek valóban értjük, ha a kapcsolatukat tekintjük. Kezdetben megteremtette Isten az embert. Értjük, hogy a férfiről van szó, de a férfit csak a nő teremtése után férfinek nevezi ki a Szentírás. Tetszik vagy nem, de ez tény, hogy Isten elsősorban a férfit teremtette meg, utána a szobanövényeket és a háziállatokat, és csak végén a nőt. A nőt adta Isten segítőnek a férfinak, nem fordítva! Szent Pál azt mondja: „Nem a férfi lett ugyanis az asszonyból, hanem az asszony a férfiből. S nem a férfit teremtette Isten az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért.” (1 Kor 11,8-9) A francia Caffarel atya, aki sokat írt a házasságról és az Equipes Notre Dame-t (magyarul: Együtt Nagyasszonyunk Dicsőségére házasközösségeket) alapította, hierarchiáról beszél.  De akkor a következő megjegyzés az, hogy ennek a hierarchiának bármelyik megértését vagy magyarázását, amely bármilyen módon is azt jelentené, hogy a nő alsóbbrendű, világosan megtagadnunk kell. A nő túl sokszor létező alsóbbrendű helyzete az eredeti bűnnek egyik következménye: „Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” (Ter 3,16) Ezeket a szavakat nem fejezik ki Isten szándékát a teremtésben, hanem a bűn egyik következményét. Azért nehezen Szent Pál mondatát értik, amikor mondja: „Az asszony engedelmeskedjék férjének” (Ef 5,22), mert a mondatot a bűn következményének a fényében olvassák, mintha Szent Pál azt akarná mondani, hogy a férfinak szabad lenne uralkodni. Szent Pál azt nem mondja, hanem elsősorban: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből.” (Ef 5,21) és utána: „Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét.” (Ef 5,28) Férfi uralkodásáról nincs szó Szent Pálnál!  De azt is kell hangsúlyoznunk, hogy olyan megértést vagy magyarázást is kell megtagadnunk, amely a hierarchiát és a férfi és nő közötti kiegészítést megtagadja és nem fogadja el. A kiegészítés, bár alapvetően biológiai, nem csak biológiai. Annak egy jele az, hogy termékenységről az első szövegben van szó és nem a másodikban. A kiegészítés abban áll, hogy a nő a férfinak a lehetőséget adja, hogy szeretetben átadja magát (ami nem lehetne háziállatokkal).  Szerintem nem kellene egyenlőségről és különbségről beszélni, hanem inkább hasonlóságról és kiegészítésről. Mert férfi lenni vagy nő nem ugyanaz, de nincs olyan különbség, hogy két teljesen idegen fajta lenne. Férfi és nő tudnak normálisan beszélni, egy fajtához tartozva. Annak következményei is vannak, Krisztusra és az Egyházra vonatkozóan.  A Szentírás szerint Isten a férfit megteremtette először. De Istennek csak az első helyet adható, mert ha nem, akkor ő nem Isten. Azért a Szentírásban a Jóisten atya és nem anya! Csak atyának beszélhetünk Istenről és nem anyának, bár az is világos, hogy minden jó tulajdonság, még az általában inkább női tulajdonságokat, kiválóan Istenben található. (Például: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” Iz 49,15) Sehol a Szentírásban Istent anyának nevezik.  Azért is Krisztus férfi és nem nő.  Azért is az Egyház Anyaszentegyház és nem atya!  Azért is a papok csak férfiak. Nagy összefüggés van a Szentírásban.

3. A házasság szentsége és a többi szentségek Egység van a keresztény életben, mint egyébként egység van a természeti életben. A születés után következik a növekedés és nincs növekedés eledel nélkül. Úgy is van, hogy az ember közösségben él és néha beteg. Tovább az ember társadalomban él. Párhuzamot lehet tenni a természeti élet és a keresztény élet. Aquinói szent Tamás például azt tette. A keresztény életben van születés: a keresztség; a születés után következik a növekedés: a bérmálás. Hogy életben maradjon az ember, lelki eledelre van szükség: az eucharisztia. A keresztény beavatás szentségei alapvetők a keresztény életben. Ha egyik hiányzik, valami lényeges hiányzik. Aki természeti szintén életben akar maradni, tudja hogy a születés után, nem lesz növekedés, sőt egyáltalán nem lesz élet eledel nélkül. A keresztény ember csak akkor teljesen kereszténynek él, amikor részt vesz az eucharisztiában. A keresztény beavatás szentségei mellett vannak a gyógyulás szentségei. De az ember közösségben is él; a keresztény embernek is van közösségi élete: az Egyházban él. Azért a szentségi üdvrendben vannak szentségek, amelyek a közösségi dimenziót beépíti ebbe az üdvrendbe: a közösség szolgálatának szentségei. Az Újszövetség szentségeit Krisztus alapította és szám szerint hét van: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség (Eucharisztia), bűnbánat, betegek kenete, egyházi rend és házasság szentsége. A hét szentség a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést. Ezen a téren bizonyos hasonlóság található a természetes élet állomásai és a lelkiélet állomásai között (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, IIIa, 65, 1). (KEK, 1210) Ezt az életkori analógiát követve először a keresztény beavatás három szentségét (első fejezet), majd a gyógyítás szentségeit (második fejezet), végül azokat a szentségeket tárgyaljuk, melyek a hívek közösséget és küldetését szolgálják (harmadik fejezet). Ez az elrendezés nem az egyetlen lehetséges, de belátható, hogy a szentségek szerves egészet alkotnak, melyben minden szentségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Ebben a szerves egészben az Eucharisztia egyedülálló helyet foglal el mint a "szentségek szentsége": "Az összes többi szentség erre a szentségre mint célra rendeltetett" (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, IIIa, 65, 3). (KEK, 1211) A katekizmus felismeri, hogy ez nem az egyetlen mód, amelyen a szentségek összefüggését lehet tekinteni. És tényleg, szerintem, ez sem a legjobb mód, mert akkor túl sokat az élet struktúráját és fejlődését tekintjük és nem eleget az élet célját! Azt is szoktunk hangsúlyozni, hogy az eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa.” (Lumen Gentium, 11) Ez igaz és ekkor a szentségek közötti kohéziót az eucharisztia fényében látjuk. Ha azonban a Szentírást vizsgáljuk, akkor a összefüggést inkább a házasságból kiindulva kellene tekintenünk. Hiszen a keresztény életben nem az eucharisztia a legfontosabb dolog, hanem maga a valóság, amelynek az eucharisztia a szentsége, azaz a Krisztussal való kapcsolat, amelyről a Szentírás mint menyegzői vagy jegyesi kapcsolatról beszél. A szentég nem fontosabb a valóságnál, amelynek a szentség a jele van! Krisztus a vőlegény. Minden szentség célja az, hogy az ember élő kapcsolatba lépjen Krisztussal. Ha az Egyház misztériumát tekinthetjük a házasság szentségének a fényében, akkor minden szentség is tekinthetjük a házasság fényében. Mi a szentségi üdvrendnek a célja? Egyszerűen az, a hogy az ember az Istennel való szövetségbe belépjen. De azt láttuk, hogy a Szentírás úgy szól a szövetségről, mint egy jegyesi vagy menyegzői kapcsolatról. A katekizmusban azt is olvassuk: Az egész keresztény élet magán viseli Krisztus és az Egyház jegyesi szeretetének jegyét. Már a keresztség, a belépés Isten népébe, menyegzői misztérium; mintegy

menyegzői fürdő (vö. Ef 5,26-27), mely megelőzi a menyegzői lakomát, az Eucharisztiát. A keresztény házasság a maga részéről hatékony jellé válik, Krisztus és az Egyház szövetségének szakramentumává. Mivel ennek kegyelmét jelzi és közvetíti, a keresztények közötti házasság az Újszövetség igazi szentsége (v. Tridenti Zsinat, 24. sessio: Doctrina de sacramento Matrimonii: DS 1800; vö. CIC 1055, 1. §). A keresztség által az ember bemegy az Istennel való menyegzői szövetségbe. A bérmálás által a keresztény ember növekedik ebben a menyegzői szövetségben. Részt vetve az eucharisztiában élő maradjon ebben a szövetségben. Néha gyógyulás is kell, hogy a szövetségben maradjon vagy újra bemenjen belé. A házasság-szentség kifejezi ezt a szövetséget. És az egyházi rend? Hogyan kapcsolódik azzal? Mindenki tudja, hogy évek alatt (1980-tól 1984-ig) II. János Pál a szerdái audiencián a házasságról és a testről beszélt. De attól félek, hogy kevesen emlékszik rá, hogy utána (1991-tól 1996-ig) az Egyházról szólt. (Nagyon jó lenne ezeket az audienciákat magyarul kiadni.) Ami a témánkat illeti, négy audiencia különösen érdekes: a Szentatya beszéde az 1991. december 4-i audiencián, amelynek a címe: „A Menyasszony, mint az Egyház előképe az Ószövetségben”; a beszéd az 1991. december 11-i audiencián: „Az Egyház, melyet az Evangéliumok mint Menyasszonyt írnak le; a beszéd az 1991. december 18-i audiencián: „Az Egyház mint Menyasszony, Szent Pál leveleiben”; és a beszéd 1992. január 8-án: „Az Egyház Krisztussal való hitvesi egységének történelmi dimenziója és eszkatologikus vetülete”. A Szentatya a december 18-i audiencián úgy szólt: Az Apostol nem egy külön álló és érdektelen tanú, mintha akadémiai, vagy hivatali címen szólna. Leveleiben úgy tárulkozik fel, mint aki mélységesen elkötelezett amellett, hogy ezt az igazságot elménkbe vésse. Amint a korintusi híveknek írja „Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzeket vezesselek Krisztushoz” (2Kor 11, 2). Ebben a szövegben Pál úgy mutatkozik be, mint a vőlegény barátja, akinek arra van legnagyobb gondja, hogy elősegítse a menyasszony tökéletes hűségét a hitvesi egységben. Valóban, így is folytatja: „De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadástól” (2Kor 11, 3). Ebben áll az Apostol féltékenysége A Szentatya beszédében világosan lehet látni az egyházi rend szentsége és a házasság szentsége közötti kapcsolatot. Aki megkapta az egyházi rend szentséget, annak a feladata az, hogy az embereket az Istennel való szövetségbe vezesse, nekik segítse, hogy ebben a szövetségben maradjanak és nőnek. Mint papok, ez a hivatásunk és a feladatunk. Bármit mondunk, vagy csinálunk, a mise alatt vagy a gyóntatószékben, vagy bárhol is, annak a célja az, hogy az emberek bemenjenek az Istennel való szövetségbe, abban maradjanak és nőjenek. A házasság szentsége jelképezi Krisztus és a Egyház közötti szövetséget. „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32) A keresztség által az ember bemegy ebbe a szövetségbe, mert az Egyházba bemegy, amelynek van menyegzői kapcsolata Krisztussal. A szerzetesi élet folytatja, ami a keresztséggel kezdődött. Az egyházi rend szentsége által is a keresztény ember bemegy ebbe a szövetségbe, de másképpen, mert akkor nem beleilleszkedik az Egyházban Krisztus szemébe, hanem inkább Krisztussal és Krisztus nevében az Egyház szemébe áll. Az apácák gyűrűje a Krisztussal való kapcsolatnak a jele, amikor a püspök gyűrűje az Egyházzal való kapcsolatnak a jele. Úgy is a szerzetesi cölibátus jelentése és a papi cetlibatus jelentése nem ugyanaz!

4. Teológiai és pasztorális következményei

Amit mostanig láttunk, nem csak teoretikus, hanem annak konkrét következményei vannak. (Engedjetek meg, hogy egy szerintem tipikus domonkos viccet mondjam. Egy domonkos atya repülőben van és valami baj miatt ejtőernyővel le kell szállnia. Fára leszáll, úgyhogy semmit sem tud csinálni egyedül, csak segítségre hívni. Azt látva, hogy jön valaki, a domonkos atya akkor kérdezi: „Hol vagyok?” – „Egy fában!” Akkor a domonkos atya mondja: „Te is domonkos!” „Ez igaz, de honnan tudod?” „Nagyon egyszerű! Amit mondtál teljesen igaz, de semmire sem hasznos!”) Annak, hogy az Egyházat a házasság szentségének a fényében tekintjük, konkrét teológiai és pasztorális következményei vannak.  A házasság természetes intézmény, úgyhogy a hitre nincs szükség, hogy tudjuk, hogy mi a házasság. De azért, mert Istenről és a szövetségről mint menyegzői kapcsolatról beszélünk, az Istenről való elképzelésünk a házasság megértésétől függ. Hitben elfogadjuk a misztériumot, de emberi szavakkal arról beszélünk, úgyhogy nagyon fontos tudni, hogy mit jelenek ezek a szavak. Más szóval: mondjad, hogy szerinted mi a házasság, és akkor majd tudom, hogy ki Isten szerinted és milyen elképzelésed van az Egyházról! Tudom, hogy aki nincs jó tapasztalata emberi atyáról, annak nehéz Istenről mint atyáról beszélni. Nehéz, de nem lehetetlen. Mert akkor fordítva működik. Hitben felfedezve, hogy ki Isten, lassan fogja érteni, hogy mi jelent az, atyának lenni. Ugyanúgy ami a házasságot illeti!  Pasztorális szempontból a kiindulópont és a cél az Istennel való kapcsolat, a szövetség. A Szamariai asszonynak igazi problémája nem volt a házasság: már öt férje volt, és a jelenlegi a hatodik. A legmélyebb probléma vallási kérdés volt: hol kell imádnunk? Azt jelenti, hogy a házasságra való készülésben az Istennel való szövetséggel kell kezdenünk, tudva hogy ez a szövetség nem csak személyes, hanem közös is. Ugyanúgy amikor nehézségek vannak házasságban vagy családban, elsősorban az Istennel való kapcsolattal kell foglalkoznunk. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumból azt a szövegrészt, amelyben Krisztus a Szamariai asszonnyal beszél, nagyon érdekes az, hogy az igazi férj – a hetedik – maga Krisztus. Más szóval, amikor azt mondom, hogy az Egyház misztériumát és a keresztény életet a házasság szentségének a fényében kell tekintenünk, csak azt mondom, amit Krisztus már kifejezett. A Szamariai asszony helyzete annyira komplikált volt, hogy nem biztos, hogy emberi megoldást lehetne találni: ez már volt a hatodik férj! A megoldás inkább abban állt, hogy az asszony újra békét talált a Istennel való kapcsolatában. Nekem úgy tűnik, hogy amikor emberek erkölcsi nehézségekkel jönnek gyónni, elsősorban arra kell figyelnem, hogy gyógyulás legyen a Istennel való kapcsolatukkal. Amikor jönnek a házasság előtt, az első kérdés az: jöttek ide és azt akarjátok, hogy a házasságot a templomban kössetek, de kinek tartjátok Krisztust? És Krisztus valóban az, aminek tartjátok őt? (Az igazságról van szó és nem az ő véleményükről vagy a mi véleményünkről...)  A mi missziónk az, hogy segítsünk arra, hogy az emberek az Krisztussal való szövetségbe be lépjenek, abban maradjanak és nőjenek. Az emberek nem föltétlenül azt várják tőlünk, hogy megoldást találjuk, amikor ők már nagyon jól tudják, hogy nincs! Inkább azt várják, hogy a mi segítségünkkel élőbb és jobb legyen az ő kapcsolatuk Krisztussal. A bűn nem elsősorban abban áll, hogy az ember valami erkölcstelent csinált, hanem elsősorban abban, hogy valamit csinált, ami saját boldogsága ellen van, mert a Krisztussal való szövetség ellen, és ezért Isten szándéka ellen. (Isten szándéka az, hogy az ember valóban boldog legyen.) Az, hogy az emberek újra felfedezik élő kapcsolatot Krisztussal, nem föltétlenül azt jelenti, hogy mindjárt erkölcsi megoldás lesz. Ez nem biztos, hogy Istennel élő kapcsolattal mindjárt minden rendben lesz erkölcsi szempontból, de az biztos, hogy Istennel élő kapcsolat nélkül nincs erkölcsi megoldás. („Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Jn 8,7) Jó lenne Szent Pál szavait megsajátítanunk: „Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfival, hogy mint tiszta szüzeket vezesselek Krisztushoz.” (2Kor 11, 2) A családegyház

Fr. Jean-Yves Brachet OP 1. Bevezetés A család a házasságon alapszik és az első gyerekkel valójában születik. Keresztény családról lesz szó ha a család minden tagja megkeresztelt. A keresztség szentséggé teszi a házasságot. Ugyanúgy a keresztség kereszténnyé teszi a családot. És igazi, élő keresztény család van, amikor a család tagjai részt vehetnek az eucharisztiában. Itt már látható, hogy miért fontos, hogy a családokat mint családokat elfogadjuk, amikor a templomba jönnek, akkor is, ha tudjuk, hogy a gyerekek nem mindig szépen, ügyesen, csendben a helyükben maradnak... És ha emberek a mise után panaszkodnak, akkor azt szoktam válaszolni: „Ha akarjátok, hogy fiatalok jöjjenek a templomba, akkor azt is kell elfogadnátok, hogy a gyerekek jönnek!” A zsinati dokumentumok ( Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11; vö. VI. Pál, Evangelii nuntiandi, 1975. december 8., n.71; II. János Pál, Familiaris consortio, 21, 38, 48, 49, 51, 52 (x2), 54, 61 és 65), amelyek a családról mind családegyházról szólnak, hangsúlyozzák, hogy analógiáról van szó: a család mint (velut, tamquam) családegyház. Az Egyház-szó csak analógiai módon vonatkozik a családra, mert a családban nincs egyházi renden alapulva hierarchikus struktúra. Hivatalosan csak akkor Egyházról beszélünk, amikor olyan közösségről van szó, amelyben minden alapvető szolgálat – az Ige szolgálata és a szentségek szolgálata – található, azaz olyan közösség, amelyben apostoli folytonosság van. Ha nincs, akkor egyházi közösségekről beszélünk, de nem Egyházakról – ebben az értelemben csak a katolikus Egyház és az ortodoxok Egyházak igazi egyházak –. Ott van Egyház, ahol egyházi rend szentsége van! Megérthető, mert nincs folytonosság püspök nélkül. Nemzés és nevelés elválaszthatatlan – akkor is, ha néha nem a biológiai szülők nevelik a gyerekeket –. Úgy is a keresztény családban ez nem elég, hogy a szülők megkereszteltetik a gyerekeket. Szükség van keresztény nevelésre, hogy tényleg keresztény családról beszélünk, ilyen nevelésre, amelynek a célja az, hogy a gyerekek teljesen keresztényként éljenek, azaz nem csak hogy részt vehessenek az Eucharisztiában, hanem úgyhogy a Krisztussal való szövetségbe belépjenek és abban maradjanak és nőjenek. A házasság igazán keresztény amikor a szülők a keresztség szerint élnek, azaz nemcsak megkereszteltetik a gyereküket, hanem keresztény nevelést adnak nekik. A házasság és a keresztény család az Egyházat építi. A családban ugyanis az emberi személy nemcsak világra jön és a nevelés révén lépésről lépésre bekapcsolódik az emberek közösségébe, hanem a keresztségi újjászületés és a hitbeli nevelés által Isten családjának, az Egyháznak is tagja lesz. (Familiaris consortio, 15.) A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozik Aranyszájú szent János intuícióját és a családról beszél mint családegyházról. A kifejezést többször is találjuk a Zsinat dokumentumaiban és tovább familiaris consortio-ban is. (Arany szájú szent János, Hom; In Ep., XX, 6: “καί ἡ οἰ κία γαρ ᾽ Εκκλησία ἐ στὶ μικρα”; Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11; Familiaris consortio, 21, 38, 48, 49, 51, 52 (x2), 54, 61 és 65.) Érdekes módon mindenki használja a kifejezést, de igazi részletes kutatást nehezen találunk. Tulajdonképpen túl sokszor így van az Egyházban, hogy olyan kifejezések vannak, amelyeket mindenki használ, se senki nem tudja mondani, hogy pontosan mit jelent... Amint láttam, a II. Vatikáni zsinattól kezdve újra használják a „családegyház”-kifejezést, amelyet Aranyszájú szent Jánosnál már megtalálunk. Érdekes, hogy fordított irányban a teológia új fejlődése, főleg Afrikában, az Egyházat mint családot tekinti. Ezt a témát fejtik ki azon a két szinóduson, amely az Afrikában élő Egyházzal foglalkozott (1994-ben és 2009-ben). II. János Pál pápa közzé tette a szinódus utáni apostoli buzdítást: Ecclesia in Africa. A témát bővebben fejtik ki a második szinódus alatt. A kifejezést néhány éve, az úgy nevezett Afrikai szinódus után, megtaláljuk a katekizmusban.

Krisztus József és Mária szent családjának ölén akart e világra jönni és felnövekedni. Az Egyház nem más, mint 'Isten családja'. Kezdettől fogva az Egyház magvát gyakran azok alkották, akik 'házuk népével' együtt lettek hívőkké (vö. ApCsel 18,8). Amikor megtértek, azt akarták, hogy 'egész házuk' is elnyerje az üdvösséget (vö. ApCsel 16,31; 11,14). Ezek a hívővé vált családok voltak a keresztény élet szigetei egy hitetlen világban. (KEK, 1655) A kifejezés megtalálható Familiaris consortio-ban: A házasság és a keresztény család az Egyházat építi. A családban ugyanis az emberi személy nemcsak világra jön és a nevelés révén lépésről lépésre bekapcsolódik az emberek közösségébe, hanem a keresztségi újjászületés és a hitbeli nevelés által Isten családjának, az Egyháznak is tagja lesz. (Familiaris consortio, 15) A II. Vatikáni Zsinat már szól ahhoz, akkor is ha nagyon röviden: Amint az Ószövetségben az Ország kinyilatkoztatása gyakran előképekben történik, úgy az Egyház benső természete most is a pásztoréletből, a földművelésből, az építkezésből vagy a családból és a jegyességből vett, s már a prófétai könyvekben előkészített képekben mutatkozik meg. (...) Az Isten építményének is gyakran mondják az Egyházat (1Kor 3,9). Maga az Úr ahhoz a kőhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építők, mégis szegletkővé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok (vö. 1Kor 3,11), és tőle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza (1Tim 3,15), melyben az ő családja lakik. (Lumen gentium, 6) Az Ecclesia in Africa buzdításban az „Egyház Isten családja”-kifejezést kilencszer találjuk meg (EA 6, 13 (2x), 63 (2x), 85, 94, 105, 114. Bár a buzdítás a kifejezés teológiai jelentését még nem igazán fejti ki, egy pár aspektus már kirajzolódik. A kontextus az inkulturáció, a kultúrába való belegyökeresedés. Érdekes, hogy Európában a teológusok és a lelkipásztorok a kifejezést általában nem említik (lehetségesen azért is, mert az egyáltalán nem könnyű, a házasságról beszélni). Erről a témáról nem fogok tovább szólni, mert a családról beszélünk, nem az Egyházról, de akartam említeni mert ebből világos, hogy kölcsönös belső kapcsolat van a család és az Egyház között. 2. A kifejezés megértése és magyarázása A kifejezést több módon is lehet magyarázni. Mindenesetre mindig arról van szó, hogy a családban azokat az elemeket és jellemzők találjuk, amelyek az Egyházat jellemeznek. A család visszatükrözi az Egyház jellemző vonásait:  Az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli, valahogyan a családegyház is;  Az Egyház részt vesz Krisztus három feladatában – Jézus Krisztus pap, próféta és király –; valahogyan a családegyház is.  Az Egyház az a hely, ahol az ember hitben, reménységben és szeretetben növekedhet – azért is, mert ott megtalálhatja azt a táplálékot, amelyre van szüksége, hogy lelkileg életben maradjon –, a családegyház is;  Végül az Egyház közösség, a családegyház is. A családi élet az első hely – ami azt is jelenti, hogy nem az egyetlen és nem a tökéletes hely –, ahol a család tagjai az egyháti életet tanulják és gyakorolják. Számba vetve, amit előtte

mondtunk (az első előadásban) mondhatjuk, hogy a családegyház normálisan az első hely, ahol a ember belép a Krisztussal való szövetségbe. A szinódusra előkészítő Instrumentum laboris-ban olvassuk, hogy a családpasztorációban mindig kell hangsúlyozni a Krisztussal való találkozást. (Instrumentum laboris, 38) 2.1. Egy, szent, katolikus és apostoli „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.” 2.2. Papi, prófétai és királyi feladat Krisztus pap, próféta és király. Neki papi, prófétai és királyi feladata van. Az Egyház missziója és feladata Krisztus missziója és feladata. Az Egyháznak is, Krisztushoz hasonlóan és az ő nyomán, papi, prófétai és királyi feladata van, mert az Egyház Krisztus teste és jegyese. Jézus Krisztust az Atya a Szentlélekkel fölkente, és "pappá, prófétává, királlyá" tette. Isten egész népe részesedik Krisztus e három hivatalában, és felelős a belőlük adódó küldetésért és szolgálatért (Vö. II. János Pál pápa, Redemptor hominis enciklika, 18-21). (KEK, 783.) Az Egyház részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi missziójában. A családnak van papi missziója: a család a szülők megszentelődésének, és a gyerekek megszentelésének a helye, az a hely, ahol a gyerekek megtanulnak keresztényként élni. Ezért fontos, hogy a család tagjai együtt ünnepeljék a szentségeket, különösen az, hogy együtt vegyenek részt az eucharisztián. A családnak prófétai feladata is van, azaz tanítási missziója. A család az a hely, ahol a gyerekek a hitről hallanak és Isten Igéjét hallgatják és a gyakorlatban alkalmazzák. A prófétai dimenzió abból áll, hogy a katekézisre vonatkozva a család mint családegyház nem csak felvevő, hanem cselekvő. (Vö. például Instrumentum laboris, 53) Az Instrumentum laboris mondja, hogy a családi közösség élete már misszionárius hirdetés. (Vö. Instr. Laboris, 48) Végül a családnak királyi feladata is van, abban az értelemben hogy a szülők a gyerekeket az Atyaistenhez vezetik a nevelés által, különösen a keresztény nevelés által. A család az a hely, ahol a gyerekek lassanként felfedezik saját kifejezésmódjukat, ami szerint szentek lesznek, azaz annak helye, ahol hivatásukat majd felfedezik, „azt a hivatás, amely az életszentségre és a világ evangelizálására szól.” (KEK, 1533.) Az Evangélium hirdetése és annak hívő elfogadása a szentségek kiszolgáltatásában és vételében válik teljessé. Az Egyház ugyanis, ez a hívő és evangelizáló közösség, egyúttal papi nép is: az új és örök Szövetség Főpapjának, Krisztusnak méltósága ékesíti és az Ő hatalmának részese (Lumen gentium, 10). E papi népbe, az Egyházba a keresztény család is beépül, mégpedig a házasság szentsége által, amely életét megalapozza és táplálja: az Úr Jézus élteti szüntelenül és indítja-kötelezi arra, hogy párbeszédben álljon Istennel a szentségi életben, élete feláldozásában és az imádságban. Ez az a papi feladat, amelyet a keresztény család gyakorolhat és kell is gyakorolnia a családi és házastársi élet mindennapos dolgaiban, szoros összeköttetésben az egyetemes Egyházzal. Így a keresztény család arra hivatott, hogy megszentelődjék és megszentelje az egyházi közösséget és a világot is. (Familiaris consortio, 55.) Arról többet lehet olvasni a könyvben, amelyet Erdő Péter bíboros írt: „A család Isten tervében – Katekézis a család évében.” A negyedik fejezet a családról és az Egyházról szól. 2.3. Hit- reménység és szeretetközösség

Az Egyház hit- remény- és szeretetközösség. A családegyház is. Ma egy olyan világban, mely gyakran távol áll a hittől, sőt ellenséges vele szemben, a hívő családok mint a hit élő és sugárzó tűzhelyei rendkívül fontosak. Ezért nevezi a II. Vatikáni Zsinat a családot ősi kifejezéssel: Ecclesia domestica, 'családi egyháznak' (II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 11; vö. II. János Pál pápa, Familiaris consortio apostoli buzdítás, 21). A család ölén „a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, s különös gonddal a szent hivatásokat” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen genitum dogmatikus konstitúció, 11). (KEK, 1656.) Nemcsak hitről van szó, hanem hitéletről. És ez igaz a reményről és a szeretetről is. És életben senki nem tud maradni táplálék nélkül... Ha nincs táplálék, ha nincs kenyerünk, akkor valamiképpen a legfontosabb hiányzik nekünk. (Ter 28.20) „Jákob fogadalmat tett: "Ha Isten velem lesz és védelmez az úton, amelyen most járok, s ad kenyeret ennem, és ruhát, amit fölveszek magamra,… akkor az Úr lesz az én Istenem.”; (Am 4.6): „Bár akaratomból tisztán maradtak a fogak minden városotokban, s kenyérszűke volt minden helységetekben, és mégsem tértetek vissza hozzám - mondja az Úr.” Krisztus is arra tanított minket, hogy nap mint nap kérjük mindennapi kenyerünket (Mt 6.11). Az biztos, hogy a földi kenyérre naponta szükségünk van. Maga Isten mannát adott sivatagban vándorló népének. Nekünk mindnyájunknak pedig, akik az Ígéret Földje felé vándorlunk, mint egykor a zsidók, Isten megadja azt a táplálékot, amelyre szükségünk van. Ez a táplálék azonban több, mint csupán a pék kenyere: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik.” (Mt 4.4). Figyelemre méltó, hogy Jézus, amikor ezt mondja, akkor meg is valósítja azt, amit mond: a Szentírást idézve hív meg arra, hogy a Szentírásból táplálkozzunk! A kísértő egyébként ezt nagyon gyorsan megérti, s a következő kísértésekben a maga részéről habozás nélkül a Szentírást idézi, készen arra, hogy alapvetően változtassa meg annak értelmét –. Az Isten Igéjéből való táplálkozásnak ez az igénye egészen addig megy, hogy Krisztus azt kéri az Apostoloktól, amikor misszióba küldi őket, hogy ne vigyenek magukkal „se kenyeret, se táskát, se pénzt az övükben” (Mk 6.8). Isten Igéje tehát az igazi táplálék. A hallgatás, az odafigyelés az egész Szentírásban alapvető helyet kap, az Ószövetségtől kezdve. Például Héli azt mondta a fiatal Sámuelnek: „Ha megint szólít mondd neki: ’Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sam 3.9). (A kísértés nagyon sokszor az, hogy, amikor imádkozunk, fordítva tegyünk: „Hallgass ide, én beszélek…”) A Boldogságos Szűz Mária is azt mondta: „Legyen nekem a te igéd szerint!” (Lk 1.38) De ez a táplálék az Eucharisztiát is jelenti, kétségtelenül így olvassuk és magyarázzuk ezt a részletet, spontán módon. Az Ószövetség összes áldozatát átveszi, különösen is a közösségi áldozatot, melyekben az áldozatot elosztották Isten és az áldozatot bemutató között (Lev. 3). Amikor az Istennel megosztott áldozatot elfogyasztják, akkor az, aki az áldozatot bemutatja, közösségbe lép Vele. Az Eucharisztia célja az, hogy kifejezze a Krisztussal való közösséget, s ez magyarázza azt, hogy mielőtt közösségbe lépnénk vele, vagyis szentáldozáshoz járulnánk, meg kell tisztulni. Az Új szövetségben az Istennel való közösség Krisztus által valósul meg, aki az Atyának bemutatott áldozat, s aki táplálékul adja magát. Az Eucharisztiában való valóságos jelenlét szándéka a Krisztussal való közösség, s a másokkal való közösség Benne. A táplálék Isten akaratának teljesítését is jelenti. Ismeritek Szent János Evangéliumának negyedik fejezetét, Jézus párbeszédét a szamariai asszonnyal. Miután Jézus befejezte az asszonnyal való beszélgetését, miután megszabadította őt problémájától, visszatérnek a tanítványok; elcsodálkoznak, de csodálkozásukat nem fejezik ki kérdéseikkel. Fölajánlják Jézusnak azt az ennivalót, amit hoztak, Jézus azonban ezt válaszolja nekik: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.” „Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” (Jn 6.38) Végül is Krisztus jelenléte a táplálék, következésképpen, mindaz, ami ezt a jelenlétet adja nekünk: Isten Igéje, az Eucharisztia és az Atya akarata – a Szentlélekkel való közösségben, mivel

mindaz, ami Isten akaratából való, azt a Szentlélek sajátjának tekinthetjük. Mindez elsősorban a családban tanuljuk és gyakoroljuk. Abban is áll a családegyház. Azt is tanuljuk, hogy a táplálék ajándék. Ez a táplálék éppúgy az Isten Igéje, mint az Eucharisztia és Isten akaratának teljesítése. A táplálék magára Krisztusra utal: ő valóban Isten igéje, ő az Eucharisztiában valóban odaajándékozza magát, az Atya akaratának teljesítése pedig életünknek az evangéliumhoz alakítása által valósul meg. Az a kinyilatkoztatás, melyet Jézus magáról nyújt nekünk, amikor úgy mutatkozik be, mint az élet kenyere, annak megállapítására hív meg minket, hogy a keresztény élet lényegét tekintve ajándék: önmagunk odaadása az Atyának, és önmagunk odaadása embertársainknak. Isten Igéje, melyet meghallgatunk, és amelyen elmélkedünk, a megélt Eucharisztia, ha pedig igyekszünk életünket az evangéliumhoz alakítani, ez odaadott emberekké tesz minket. A táplálék a közösségre való meghívás: Istennel való közösségre, és Istenben az embertársainkkal való közösségre. 2.4. Közösség És tényleg, a család közösség. A családegyház is. „A keresztény család alkotja az egyházi közösség kinyilatkoztatását és sajátos megvalósulását: ezért (…) családegyháznak kell hívnunk”. (FC 21; vö. LG 11) A hit, a remény és a szeretet közössége; az Egyházban egyedülálló jelentőséggel bír, amint az az Újszövetségből is kitűnik. (Vö. Ef 5,21-6,4; Kol 3,18-21; 1 Pt 3,1-7. (KEK, 2204) Arról, hogy a családegyház hit, remény és szeretet közössége, már szóltam. Azt akarom most hangsúlyozni, hogy a családegyház közösség. Olyan közösség, amely a szentháromsági közösségnek egy képe. Ez fontos, mert arról nincs szó, hogy a családegyház az Egyháznak egy képe legyen, hanem, mint az Egyház és az Egyházzal együtt az isteni közösségnek egy képe. Az Egyház misztériuma megvalósul valahogyan, nem tökéletes módon, hanem analógiailag a családegyházban is. Más szóval a családegyház nem jelképezi az Egyházat, hanem analógiailag megvalósítja. Nem kell pontosan úgy élnünk a családagyházban, mint a nagy Egyházban (mintha kellene például a családegyházban egyházi liturgiához hasonló liturgiát találni). Nem utánzásról van szó! Vissza kell mennünk az Egyház életének és a családegyház életének a forrására, azaz a Szentháromság misztériumára. A családegyház életének a forrása nem az Egyház, hanem az isteni közösség. Már mondtam hogy kölcsönös kapcsolat van a családegyház és az Egyház között. A család lehet érteni az Egyház fényében (a család családegyház), de fordítva az Egyház lehet érteni a család fényében (A Egyház Isten családja). Tudjuk, hogy csak az (katolikus) Egyházban az üdvösség eszközei hiánytalanul találhatók. (Vö. KEK, 816; idézve: Vat. II, Unitatis Redintegratio, 3), ami nem csak azt jelenti, hogy csak a katolikus Egyházban és nem a többi Egyházokban vagy egyházi közösségekben, hanem azt is, hogy a családegyházban sem. Azért a tökéletes közösség az Egyház és nem a családegyház. Abból a szempontból a családegyház az Egyházban van, de ez is igaz, hogy a családegyház valóban az Egyház misztériumát megvalósítja, akkor is ha csak analógiailag. 3. A Krisztussal való szövetségbe belépni a családban Két érdekes következmény van.  Az első az, hogy a családegyház nem csak az Egyháznak egy része. Az Egyház misztériuma látható a családegyházba. Más szóval ez egyáltalán nem elegendő, hogy a családegyházat tekintjük az Egyház fényében, mert akkor nem a teljes igazságot látjuk. Különösen azt nem látjuk, hogy az családegyház jelképezi az isteni közösséget. Ma láttuk, hogy ez nem elegendő a házasságot megérteni annak a fényében, hogy mi az

Újszövetség szentsége. Annak a következménye az, hogy nem mindent mondjuk, amit lehet és szerintem kell mondani, ha a családegyházat csak úgy tekintjük mint egy tökéletlen egyház!  A második pedig az, hogy amikor azt mondjuk, hogy a családegyház normálisan az első hely, ahol a ember belép a Krisztussal való szövetségbe, nem csak arról van szó, hogy a családnak minden tagja személyesen e szövetségbe belépjen, hanem arról is, hogy a család mint család e szövetségbe belépjen. Fontos, hogy ez látható legyen a szentségi életben. És ez különösen látható, amikor a család mint család részt vesz az eucharisztiában.