CSABAI TAMÁS EURÓPA, AMERIKA, AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS

CSABAI TAMÁS EURÓPA, AMERIKA, AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS

Csabai Tamás

EURÓPA, AMERIKA AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS Történetbölcselet az Írásokban – „Hegel ellen” –

AETERNITAS 2005

A címlapon Zichy Mihály A pusztítás géniuszának diadala c. festménye (A Magyar Nemzeti Galéria szíves engedélyével) Fedélterv: Vőcsei István

Kiadja az AETERNITAS Irodalmi Műhely, Felsőörs Felelős szerkesztő: Csabai Tamás Tipográfia: Kishegyi Lajos Nyomtatás és kötés: OOK-Press Kft. (Veszprém) Felelős vezető: Szathmáry Attila ISBN 963 867 403 2

BEVEZETŐ ELŐADÁS

EURÓPAI DILEMMÁK Ó Atyánk, szavaidat megfogadjuk, És a jövőhöz megbátorodunk, Mert emlékezünk a múltra.1

E tanulmánysorozat kéziratának lezárásakor Európában apátia uralkodik. Euro-apátia. Emlékezhetünk, tavaly errefelé még az EUfória tetőzött. Persze – magam sem szeretem az általánosításokat – sem a tavalyi, sem a mostani helyzet nem egyszerűsíthető le ilyenformán. Az azóta felszínre jött bajok többségükben akkor is léteztek, „EU-szkeptikus” is volt temérdek, miként az akkori derűlátást ma sem engedik át egykönnyen a feledésnek. Egyet s mást azonban az eddigiekhez képest körvonalazottabban láthatunk. Ma egy olyan Európának vagyunk állampolgárai, amelynek szerencsésebb fertálya alig titkolt önös érdekből szolidaritást hirdet Európa szegényebb fele iránt, de mivel mind ingerültebben veszi tudomásul, hogy az európai pangásból való kikecmergés, illetve országa lehetséges gazdasági fellendülésének árát részben az ő zsebében turkálva kívánják előteremteni, fügét mutat: „Nem úgy ám, hékás!” (Hát igen, bizonytalan befektetés.) S miért ne szentesítené ezt az önzést, hogy maguk a gazdagabb államok is már-már temetni kényszerülnek – némiképpen Amerika felé kacsingatva – a hatalmas állami újraelosztást igénylő jóléti-szociális modellt? Mondanom sem kell, a jóléti államokban az emberek többsége hallani sem akar a szociális vívmányok megnyirbálásáról. Előbb követelik ki majd azt, hogy „húzzák le a rolót” a felhalmozott javakból „élősködő idegenek” előtt. Újabb feszültség-gócpont.

1

T. S. Eliot: A szikla (részlet), Ferencz Győző fordítása

6 | BEVEZETŐ ELŐADÁS

Bizony veszedelmesen szembekerült egymással a versenyképesség és a szolidaritás szempontja. S szó sincs róla, hogy ne kellene igazat adnunk annak, akik egy „egerészni lusta, elhízott macskához”2 hasonlítja a túlbürokratizált és agyonbiztosított államot – csakhogy hová, milyen szektorba tereljék a közszférából elbocsátott százezreket és milliókat, amikor mind a termelő, mind a szolgáltató ágazatok újabb túltermelési válsággal fenyegetnek? Megbízható prognózisok az „egyötödös társadalom” képződményéről, vagyis arról, hogy – az emberi munkaerőt mind nagyobb mértékben helyettesítő automatizáltság korában – hamarosan a munkaképes (!) lakosságnak mindössze az egyötödének a munkaerejére lesz szükség; a többieket segélyekkel és szórakoztatással kell visszatartani a lázadástól.3 Nem annak az ideje jött el, amikor a földek bekerítésének egykor haladónak nevezett folyamatának fordított irányt kell vennie, és meg kell térnie kinek-kinek a maga parcellájához? Ez az Európa egyszerre óhajtja a világbirodalmi státuszt – mely elképzelhetetlen a valódi tekintéllyel rendelkező, tényleges cselekvéssel felruházott egységes európai kormány nélkül –, az érdekek egyezősége mentén a közös fellépést, ugyanakkor nemzetei hallani sem akarnak nemzeti önállóságuk feladásáról. A költségvetésben késhegyre menő viták folynak az elosztásról, a támogatások mértékéről, amelyek ismét csak arra vallanak, hogy a „mi” talán soha nem lesz egyenlő azzal, hogy „európaiak”. Amikor pedig az alantas materiális javak tekintetében már-már gyógyíthatatlanoknak látszanak az érdekkülönbözőségek, mind többet halljuk azok hangját, akik Európát a régi-új spirituális értékek mentén szeretnék látni, felelevenítve ezzel Európa ezeréves hagyományát. Európa többsége ma még ellenzi a keresztény gyökerekhez való tartozás politikai manifesztumát, mert nem innen eredezteti az esélyegyenlőség, az emberi jogok kiteljesedésének Európáját. Ki tudja viszont, hogy az idő és a körülmény mikor lesz

Tőkés Rudolf írása (Politika 2.0+) a Népszabadság 2005. július 27-i számában. Lásd MARTIN, Hans-Peter, SCHUMANN, Harald: A globalizáció csapdája. Támadás a jólét és a demokrácia ellen. (Perfekt Kiadó, 1998)!

2 3

EURÓPAI DILEMMÁK | 7

ismételten alkalmas arra, hogy az előbbi javaslat az identitás-űr betöltésére még határozottabb formában érkezzék. Elvégre a válsághangulat elhúzódása, illetve további erősödése valószínűsíthető. És akkor mi itt, a világnak eme szegletében, túlságosan is európai szemszögből látunk! Pedig talán soha nem éltünk még ennyire együtt a világszéles perspektíva „kényszerével”. Ma az al-Kaida terrortámadásai rendítik meg kényelemre berendezkedett civilizációnkat, mintegy exportálva ezzel a félelmet. Amerikai vallási fundamentalisták korábban a Szovjetunióban megtestesülő Gonoszt várták Armageddon csatamezejére; az iszlám szélsőségesek térnyerése, de különösen 2001. szeptember 11. óta, bennük látják az ellenfelet. S hol van már Európa korábban megkérdőjelezhetetlen gazdasági fölénye? Európának ma leginkább az lehet a célja, hogy legalább a másodhegedűsi pozícióját ne veszítse el. Kína és Ázsia egyes térségeiben olyan gazdasági hatalom koncentrálódik, amelyet ugyanakkor nem „gyengít” annyira a jóléti kiadások oly hosszú sora, mint az öreg kontinensen. (Amerika mai potenciálját – figyelmeztetnek az amerikai modell hívei – részben ugyanennek a „kis államnak” köszönheti.) Eközben, szemben a mi fogyatkozó-öregedő társadalmainkkal, egy hihetetlen mértékű népszaporulat fenyeget időzített bombaként valamilyen robbanással. Európa nem felejtheti – de a negyedik előadás egyik fő témájaként bővebben is szólunk róla –, hogy az egykori Római Birodalom arculatát is az Ázsia felől több hullámban érkező invázió változtatta meg. (Mily különös: ebből formálódott ki a mai Európa!) Hallottunk is eleget a „sárga veszedelemről”, méghozzá bibliai citátumokkal szentesített jóslatok formájában! Ezen kívül számos elemző tette közzé a civilizációk összecsapásának lehetséges forgatókönyveit! Emlékezzünk, Európa már két ízben is Amerika segítő kezére szorult; ebből nőtt ki végül is az észak-atlanti összefogás. (Mily sokat is változott a világ szűk másfél évszázad leforgása alatt, a függetlenségi háború óta, amikor is angol csapatok Amerikában próbálták térdre kényszeríteni az elszakadó új-angliai gyarmatok önkénteseit!) Olybá tűnik tehát, hogy a széttagolt Európa gyenge; elpetyhüdt, akár a lakomázásoktól eltunyult késő császárkori Ró-


ma. Sem katonai-biztonsági, sem gazdasági szempontból nem áll készen az új kihívások kezelésére. Vagy mégis van – lesz – Európának válasza? A KIÚTTALANSÁG PERSPEKTÍVÁJA

A tanácstalanságot a politikai mozgástér leszűkülése mellett leginkább az növeli, hogy Európa már szinte valamennyi modellje kipróbálásra került valamikor, és – kerek-perec ki kell mondanunk! – valamennyi csúfos kudarcot vallott. A klasszikus Európa őse az ókori Római Birodalom volt, amelyet már a középkori császárok is hasztalan próbáltak életre kelteni. A római császárok hagyományának újkori folytatói, Napóleon és Hitler, pedig végképp csak rövid esztendőkre, éspedig kimondhatatlan véráldozatok árán, voltak képesek részleges eredményeket elérni, hogy aztán a felháborodott Európa annál inkább bebiztosítsa magát az effajta kísérletekkel szemben. Maradjon tehát a nemzetállamok nyers valósága? Mondjon le a földrész arról az illúzióról, hogy léteznek és nem éteriek azok az eszmék, amelyek az egyes és a különálló fölé emelkedhetnek? Hát nem az újkori nacionalizmus szabadította ki a palackból azokat az erőket, amelyek az első, majd a szűklátókörű békediktátumok miatt a második világháborúhoz vezettek? Bizony nem kis alapja van azon félelmeknek, hogy a mai, a szívélyes diplomácia, a kétoldalú egyezmények sokasága által uralt Európában sem tudható biztosan, mikor és miért kapnak egymással hajba a nemzetek. Emlékeztetőül: Napóleon után Európa uralkodói, miniszterelnökei, a „Szent Szövetség fennkölt elnevezése alatt, még együtt demonstráltak, s dolgozták ki az új Európa „leosztásait”, hogy aztán alig több mint egy emberöltő múltán a gyarmatokon már egymás ellen próbálgassák fegyvereiket. S létezik még egy harmadik, szintén bejáratott, egyben lejáratott modell (kritikusaim, ha méltat egyáltalán közülük valaki rá, nem fogják szó nélkül hagyni ezt az olcsó, hatásvadász szójátékot): a „keresztény értékek” jegyében fogant európaiság. Egykor nagyon


könnyen ráadta magát erre Európa. Az ugyan hamarsággal kiderült, hogy a krisztusi értékekről szóló negédes szónoklatok valójában a hatalom megrészegült apostolait rejtik, ám évszázadokba került, mire vissza tudták kényszeríteni őket saját váraik falai mögé – leginkább talán éppen a másik kereszténység teljes megelégedésére. Itt is áll azonban az előbbi tétel: nem tudhatjuk még, lesz-e olyan külső vagy belső kényszerítő körülmény, amelynek hatására a mostani fanyalgók is beállnak az új idők Constantinusáért könyörgők táborába. MIÉRT ÉPPEN A SZENTÍRÁS?

„Tudjuk, hová akar kilyukadni!” – replikáznak majd olvasóim. „De miért pont a Szentírás igazítana el bennünket itt, a harmadik évezred elején? Egy kétezer esztendős iratgyűjtemény…! Nem gondolja, hogy már régen lejárt annak illetékessége? És egyáltalán: miért akarnók az Európai Unió kérdéseit az égbe vinni, amikor azok nagyon is földi természetűek?” Szívesen válaszolok, amennyiben meghallgatnak. S ha nem veszik zokon, meghívom olvasóimat, szegődjenek velem együtt az emberi gondolkodás egyik legmélyrehatóbb elméjének, Blaise Pascalnak4 a társaságába. Mondhattam volna Isaac Newtont5 is, akinél Francia tudós és gondolkodó (1623–1662). Szellemének tüneményes emelkedése után fiatalon a Szentírás kutatásának szentelte magát. E kutatások jegyzetek formájában fennmaradt eredményét – melyet egy tervezett mű, a keresztény hit melletti védőbeszédének kívánt szentelni – gyűjtötte össze az utókor, s rendezte egybe Gondolatok (Pensées) címen. 5 Newton nem csupán kozmogóniájában tartotta magát a bibliai időrendhez – lásd ennek bizonyítékaként a Philosophiae naturalis principia mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei) című művét, amelyben megfellebbezhetetlen tényként kezeli bolygónk fiatal, mintegy hatezer esztendősre tehető korát, hanem a jövendölések feltétlen tisztelőjeként írt részletes kommentárt Dániel és Jelenések könyvéhez Observations upon the Prophecies of Daniel and the Book of Revelation (Megfigyelések Dániel és Jelenések könyve jövendöléseire nézve) címmel. Newtonnak a bibliai történelemszemlélet – ezen belül is a Dániel könyve – iránti érdeklődésére vall a Chronology of Ancient Kingdoms (Az ókori királyságok időrendje) című műve. A témáról alapos összefoglalást nyújt Fekete László 4


a szellemi kiválóság hasonlóképpen párosult a Mindenség Teremtője előtti főhajtással. A „történetekben” való tájékozódáshoz Pascal a következő „iránytűt” adta a kezünkbe:

Prodita lege. – Impleta cerne. – Implenda collige. Ami magyarul annyit tesz, mint

Olvasd a jövendöléseket! Vizsgáld meg a teljesülteket! Tartsd számon a teljesedésre várókat!6 Pascal nem átallott tehát történetbölcselet végett a bibliai jövendölésekhez folyamodni. S bizony, súlyosan téved az, aki azt állítja, hogy bölcselőnk e ponton szakított a tőle megszokott, a tudomány emberétől elvárható tudományossággal. Mert lássuk csak, miben is áll az ő módszere. Olvasd a jövendöléseket. Először is megfigyelte magát a jelenséget, vagyis azt, hogy a Gondviselés Istene kijelentéseket tesz a jövőre nézve. Noha ez emberi elmével felfoghatatlan, és ellentmond a józan észnek, belátta, hogy az emberi elme is véges, és létezhetnek azt meghaladó dolgok. Tudósunk utánajárt a próféciák keletkezési idejének, körülményeinek, konstatálta gondviselésszerű fennmaradásukat. S miután kizárhatónak nyilvánította a vaticinium ex eventu7 elméletét – mely valamennyi tény figyelemVilág, teremtés és idő a 17. századi természetfilozófiában c. tanulmánya (IN: A teremtés. Filozófiatörténeti tanulmányok. Szerk. Fehér Márta. Áron Kiadó, 1996). 6 Pődör László fordítása. (Gondolatok, 697. töredék) 7 Az az elmélet, mely szerint a történeti eseményeket utólagosan írták meg jövendölés formájában. Ilyenre egyébként van is példa, hiszen Mózes, az időben is első bibliai szerző könyveiben elhangoznak olyan jövőre szóló kijelentések, amelyek jóval az adott írásmű megszületése előtt már teljesedésbe is mentek. A későbbi szerzők esetében a bibliakritika oly módon sietett a jövendölés lehetetlenségét hirdető elméletek segítségére, hogy a könyvekben megjelölt keletkezési időt messze kitolta, a szerzőségi kritériumokat pedig semmibe vette. Ezek azonban jottányit sem érnek számukra az újszövetségi időbe átnyúló teljesedések esetében. Különösen ez áll a


bevételével inkább mulattatta, semmint hogy érdemleges ellenérvnek tekinthette volna –, egybevetette, osztályozta a jelképeket külső és belső jegyeik alapján, kimerevítve és dinamikájukban egyaránt, majd a tudós alázatával felfedezte a jövendölések között meglévő kohéziós erőt és a kötőelemeket.8 Vizsgáld meg a teljesülteket. Örömmel ismerte fel ezután a tudós számára oly becses kiváltságot, azt tudniillik, hogy a minden próbát kiálló elmélet empirikusan9 is ellenőrizhető. Sokféle jövendöléssel tehet próbát. Olyik egy-egy félmondattal is évszázadokat ölel fel, mások viszont bámulatos pontossággal mutatnak rá egy-egy lényegtelennek tűnő, pontszerű eseményrészletre.10 Idői jövendölés is akad megannyi. A próféciák teljesedése nyomon kísérhető, legtöbbször a részrehajlással éppenséggel nem vádolható történetírás nyújtván a szükséges adatokat. Az eseményrendben fellelhető pontosság mellett azonban legalább annyira lenyűgözi a mögötte felsejlő egységes történelemszemlélet. Ennek köszönhetően immár nem egyszerűen megismermessiási jövendölésekre, továbbá Dániel könyvére, mely utóbbi félreérthetetlenül hosszú évszázadokon, mi több, évezredeken ível át. Így pedig – már az előbbi példák esetében is – hasztalanul hordták össze az anyagot a próféciák hitelességével szemben emelt „elmélet-barikádokhoz”: az ellenőrizhető pontokon már igazmondónak bizonyult Szerző szavahihetőségét megkérdőjelezni másutt – mindez nagy-nagy csökönyösségre vall. (Lásd még az 5. és a 38. jegyzetet!) 8 „Már az is végtelen tudást tételezne fel, ha egyetlen ember írta volna meg egy könyvben a Jézus Krisztusra vonatkozó összes jövendölést, eljövetelének idejét és módját, s aztán Jézus valóban e jövendölések szerint jött volna el. Itt azonban sokkal többről van szó; négy évezreden át egymást követő férfiak szakadatlan soráról, akik eltérések nélkül jövendölik ugyanazt az eljövetelt.” (Pascal: Gondolatok, i. m., 710. töredék) 9 Azaz: tapasztalatilag ellenőrizhető módon. Nem állhatom meg itt, hogy oldalvágást ne mérjek a mai idők legtudományosabbnak, legmegkérdőjelezhetetlenebbnek tartott elméletére: az evolucionizmus nem büszkélkedhetik azzal, hogy tapasztalatilag igazolták volna tételeit – úgy, hogy például módjában állt volna akár csak egyszer is végigkövetni a fejlődési stádiumokat. 10 „Az egyes meghatározott eseményekre, valamint a Messiásra vonatkozó vonatkozó jövendölések keveredése egymással avégből, hogy a Megváltóról szólók ne nélkülözzék a bizonyítékokat, az egyes eseményekre vonatkozók pedig ne legyenek hasztalanok.” (Pascal: Gondolatok, i. m., 712. töredék)


hető, hanem megérthető is számára a történelem, annak minden kulisszatitkával, a mélyebb és tágabb összefüggésekkel. Nem mintha a történettudomány nem lenne ezek túlnyomó többségének birtokában, mindazonáltal megérti, hogy ama krisztusi mondás, miszerint „a világ szereti azt, ami az övé” (vö. Ján 15,19!), erre is érvényes, amiért is a történettudomány, nagyon úgy tűnik, tartózkodik az eszmék és a tények végső szembesítéseitől. Tartsd számon a teljesedésre várókat. A tapasztalat általi ily hathatós megerősítés mellett triviális, akár az egyszeregy, hogy a még be nem teljesedett jövendölések ideje is elérkezik. Másképpen: Ha az összes jövendölés 80-90 %-a beteljesedett a maga idejében, bízvást számíthatunk arra, hogy a maradék 10-20 % is beteljesedik a számára kijelölt időben. Bibliából vett kifejezéssel élve: a beteljesedett látomások ütik rá „pecsétet” a beteljesedés előtt állókra.11 MEGTARTÁSUK: ÉLET ÉS HALÁL

Különös lény az ember. Mit nem adna az afféle intellektuális élményekért, mint a Da Vinci-kód feltörése, amely – ha jól értettem meg – fikarcnyit sem érinti egzisztenciájában, eközben közömbösen hagyják a jövendölések, amelyekhez Szerzője ehhez hasonló ígéreteket csatol: „…hogy kívánatos véget adjak néktek…” (Jer 29,11); „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e könyv prófétálásának beszédeit, és megtartják azokat…” (Jel 1,3)! De miképpen is érintenek bennünket a próféciák? A Biblia szerint a Gondviselés Istene kezdettől fogva próféciák segítségével vezérelte választottait. Távlatot, életcélt és gyakorlati támaszt nyújtott általuk. A történelem kezdetén Ádám és Éva életébe, az önmaguknak és utódaiknak okozott gyötrelmek miatti lesújtottságukban, az első A kifejezést egész pontosan Dán 9,24-ből kölcsönöztem: „…bepecsételtessék a látomás…” Az összefüggés szerint itt a könyv 9. fejezetében található jövendölés

11

(időben 490 esztendeig várató) teljesedése adja meg a jelet a tanulmányozó számára a 8. fejezet roppant időtartamot felölelő (2300 esztendő!) jövendölésének minden kétséget kizáró beteljesedéséhez.


evangélium (1Móz 3,15) derített világosságot. Azt hirdette, hogy a bűn tragédiája – (aligha foghatjuk fel, mennyi lehangoltságot hozott így is az öröklét helyébe lépő elmúlás szele a teremtett világba) – ellenére az emberi életnek van közvetlen és távlati célja, értelme. Ábrahám számára a megtisztelés, miszerint a választott nép ősatyja lesz, szintén jövendölés formájában hangzott el (1Móz 12,2– 3), csakúgy, mint az utódai sorsára vonatkozó közvetlen történelmi kilátások (1 Móz 15,13–16). Ezeket a jövendöléseket tartották számon a leszármazottak, kivált pedig azok, akiknek személyes sorsát és feladatát e jövendölések leginkább meghatározták: József, Mózes, Józsué. A Gondviselés útjai olykor először kétségeket váltottak ki, ám utóbb ama gyámolító meggyőződést erősítették meg, miszerint:

„Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32,4). Nem egy bekezdésben, hanem egész fejezetekben illenék szólnom az Üdvözítőről, kinek földi életútja azt a bizonyosságot tükrözi, hogy küldetésének titka – elvégzendő feladataival, végzetével, egyben megdicsőülésével – feltárult előtte. Ekképpen eshetett meg, hogy a legtöbb ember számára terhes „kell”-ek benne inkább megnyugvást keltettek (Márk 8,31; Luk 13,33; Ján 3,14 stb.). Végezetül hadd adjunk a próféciáknak egy további döntő nyomatékot: bizonyos kiélezett élethelyzetekben, történelmi sorsfordulók idején a Gondviselés nyújtotta próféciák „megtartása” (lásd fentebb!) – vagyis az emberek választásainak, döntéseinek Isten akaratához igazítása – a megmenekülést jelentették. Isten arra szólította fel Noét, hogy, miközben a világot gonosz útjai megváltoztatására hívja, egy részleges ítélet meghirdetésével, maga építsen bárkát a pusztulás elkerülésére. Noha a láthatók és az addigi tapasztalatok semmiben sem erősítették meg a kilátásba helyezett özönvizet (lásd 1Móz 2,5!), és a bárkaépítést, könnyen magunk elé képzelhetjük, a felvilágosultsággal hivalkodó kortársak általános gúnyolódása kísérte, az események kimenetele őt igazolta. Noé története azért is kiemelkedő jelentőségű, mert Jézus Krisztus utolsó nagy profetikus beszédében félreérthetetlenül párhuzamot


vont az özönvíz idején élt emberek és az emberiség utolsó nemzedékének tapasztalata között (Mát 24,37–39).12 (Vajon ki biztosíthatja magát afelől, hogy őrá ez még nem vonatkozik?) Hasonló horderejű Jeruzsálem Róma seregeitől történő elpusztításának Jézus által megjövendölt módja.13 Itt sem kerülheti el figyelmünket, hogy Jézus a veszedelem esetére a megmenekülés egyetlen lehetséges módját is nyilvánvalóvá tette (Mát 24,15–18). Aki a próféciának való engedelmesség helyett a hazafias szólamokkal kísért hősködést választotta, vagy nem szakította el magát határozottan utóbbiak befolyásától, menthetetlennek bizonyult. És mennyien voltak ilyenek! Jeruzsálemben akkor – egymilliónyian. Azt mondtam az imént: különös lény az ember. Továbbmennék: különös „rontás” ül az emberen. ÚJABB VÁLASZUTAK

Márpedig nem kevesebbet állítunk, mint hogy a ma embere az idő előre haladásával mind megpróbálóbb válaszutak elé érkezik. Ezek is történelmi sorsfordulók (lesznek). A választás ma annál nehezebbnek tűnik, amennyivel teljesebb pompában állnak elő a népszerű téveszmék. Vajon nincs ma sokkal inkább ráutalva az emberiség valami biztos tájékozódási pontra? Amennyiben olvasóm úgy dönt, hogy velem tart, elárulom, hogy az ötödik előadásban érünk el a jelenkorig. A megelőző előadások a próféciák teljesedésének nagyszerű történetét állítják elénk, éspedig azzal a Szentírásból merített üzenettel, hogy nincs az a régmúlt történet, aminek ne lenne hatása a mára. Egyrészt azért, mert a

12

A Noé-történet hátterét és mélységeit ihletetten rajzolják meg WHITE, E. G.:

Pátriárkák és próféták (Élet és Egészség Kiadó), illetve CSERI Kálmán: Noé Istennel járt (Pasaréti Gyülekezet kiadása) c. művek. E régvolt tragikus esemény a Dániel könyve 9,24–27 szó szerinti – és a legapróbb részletekig elmenő – teljesedését az egykorú szemtanú, Josephus Flavius történetírói munkája dokumentálja. Lásd erről: FLAVIUS, Josephus: A zsidó háború. Előszó Miért olvassuk Josephus Flaviust? címmel. Bibliaiskolák Közössége, 1989; REISINGER János: Bibliai próféciák korunkról, Oltalom Alapítvány 2004!

13


történetbölcseleten túl a történetből merített bölcsességre tehetünk szert; másodsorban azért, mert mindig vannak ismétlődő szereplők, legyen az bár csupán egy eszme, vagy annak valamely történeti megtestesülése. Végül kívánnám, ne kicsinyeljük le a harmadik fő okot sem: a próféciák mögül mind határozottabb körvonalakban felsejlik egy igazságos Gondviselő alakja, aki „mindent szépen rendez a maga idejében” (lásd Préd 3,11!). Maradhatnak – sőt támadhatnak további – kérdéseink is, de remélhetőleg nagyobb bizalommal viseltetünk a Válaszadó iránt. Nem Voltaire tehetetlen és közömbös órásmestere Ő, hanem:

„…ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat; ád bölcsességet a bölcseknek és tudományt az értelmeseknek. Ő jelenti meg a mély és elrejtett dolgokat, tudja, mi van a sötétségben; és világosság lakozik vele!” (Dán 2,21–22) Halljuk tehát a ma legjelentősebb történelmi kérdéseit – az Unió birodalmáról és a nemzetek Európájáról, a harcos iszlám kilátásairól és a félelem anatómiájáról; kereszténységről, kommunizmusról s az amerikai világhatalomról; válságokról és válságokra adott válaszokról, világegységről és a széttagolt világról. Kezdjük mindjárt ezzel: Minek tulajdonítható a minden szinten megnyilatkozó egyesülési láz?

MÁSODIK ELŐADÁS

A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE – És ha azt mondja magának: eddig vertek, hogy láncra fűzzenek, most pedig vernek, hogy levegyék rólam?... – Akkor ez a különbség maga a történelem! Nem tudta?14

A mai egységesülési törekvések gyökerét az Írások szerint az emberi történelem legkorábbi szakaszában kell keresnünk. A bábeli torony építésének elbeszélésében hasonló összefogásnak lehetünk tanúi.

„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (1Móz 11,1–4) Nagyon mai ez a történet! Ne hárítsuk el a szembesítést pusztán azért, mert ma senkinek sem jutna eszébe a birodalmi törekvéseket épp egy ilyen toronyépítéssel kifejezésre juttatni. S ugyan kinek sikerülne, tennénk hozzá fölényes mosollyal, épp egy ilyen vállalkozás mögé felsorakoztatni a népeket! Kívánnánk, bár ne tévesztene meg senkit a formák látszólagos távolsága, s ne lennénk restek felfedezni az eltérő külső mögött meghúzódó egyforma lényeget! A párhuzam a civilizációs válság, illetve a válságra adott válasz természetében keresendő. 14

Sánta Ferenc: Az áruló (részlet)

A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE | 17

A bábeli történet kevéssel az özönvíz után játszódik. Az emberiség emlékezetében – miképpen a 20. századi világégések óta – akkor is frissen élt egy világméretű katasztrófa, ami aggodalmat váltott ki a jövővel szemben. Miért akartak éppen egy égig érő tornyot építeni az akkor élő emberek? Volt egy közvetlen oka: az égig érő torony gigantikus méretű építményében hatalmas terek álltak volna rendelkezésre, amelyek reményeik szerint egy újabb özönvíz esetén védelmet nyújtottak volna az embereknek. (Másmilyen lehetett ez, mint egy „atombiztos” bunker, hiszen szövegünk szerint az építkezés valamiféle kollektív élményt nyújtott a részvevők számára.) Ezzel kinyilvánították azt a véleményüket is, hogy az özönvíz természetes okokra vezethető vissza, amellyel szemben ugyanúgy lehet védekezni, mint az áradás, a vulkánkitörés és más hasonló természeti jelenségekkel szemben. Korunk látványos összefogásait, azok egész világot átfogó szervezeti formáit is nagyrészt a félelem motiválja. A huszadik századi világháborúk felgyorsították a politika vegykonyhájában az egyesülési reakciókat – amit csak ideig-óráig tartóztathatott fel a világ kétpólusúsága, a hidegháború –, s miképpen az ősi Bábel esetében, akképpen a mai folyamatok alakulásában is civilizációnk megsemmisülésének lehetősége, az emiatt érzett aggodalom a fő-fő indíték. Íme a sokszorosan rászedett, kizsigerelt emberiségről adott hangulatjelentés: „Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek” (Luk 21,26). S vajon hogyan próbálták oldani a félelmet? „…és szerezzünk magunknak nevet…” Az ősi Bábel alkotmányában preambuluma ez. (Egy ünnepélyes bevezető legfőbb feladata pedig a lelkesítés, a mozgósítás. S ugyan mi egyébből merítenének, mint a múlt megszentelt, illetve a jövendő remélt dicsőségéből!) Kitetszik belőle az emberi természet nagyravágyása, az önmagasztalás hajlama. S ha az elveszés miatti félelmük még szánakozást váltott is ki belőlünk, a reá adott emberi válasz dölyfösségével már kevéssé rokonszenvezünk. Félelem és magabiztosság: nem is jellemezhetnénk találóbban korunk lelkiállapotát! Mi pedig azt hittük, hogy ezek semmiképpen nem férhetnek meg egymás mellett.

18 | MÁSODIK ELŐADÁS

E lépésükben egyébiránt semmi rendkívülit nem találunk, már amennyiben megszokottnak tekinthetjük a „csak magamra, csak magunkra számíthatunk” bölcsességét. Úgy tűnik, az akkor élt emberiség kétszeresen is bizalmatlanságot tanúsított Istennel szemben: az isteni ígéret ellenére15 lett úrrá rajtuk a félelem, majd pedig – ha már egyszer újabb „istenítélettel” kellett számolniuk –, ahelyett, hogy felhagytak volna fennhéjázással párosuló bűnös életvitelükkel, szánalmas önvédelmi megoldásokhoz folyamodtak. Bármennyire természetesnek hat, ahogyan lázasan terveznek, tesznekvesznek, mindez mégis a Kain észjárása mögött meglapuló, Istennel szembeni „csak azért se!” dacára emlékeztet. Az ókori Bábel „születéstörténete” tehát felettébb sokatmondó lehet számunkra, akik a világbirodalmak eredetét, lélekrajzát kutatjuk. Eleddig a felszín mindössze annyit árult el, hogy a birodalmi eszme mögött a hatalom akarása áll. Bábel története arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatalom e koncentrációját az emberiség biztonságérzete is sürgette. A „szétszéledésben” (lásd 1Móz 11,4!) az érdekek különbözését, a konfliktusok megsokasodását sejtették. A tömegek félelme, kiszolgáltatottság-érzése is kell tehát ahhoz, hogy önrendelkezésüket részben feladják, s egy karizmatikus és általános tekintélynek örvendő személyt hatalommal ruházzanak fel, illetve belenyugodjanak abba, hogy ez a földi tekintély magához ragadja a hatalmat. Tartozunk még a válasszal, mi tette a Gondviselés számára indokolttá az addig egységes civilizáció nemzetekre osztását? Logikátlannak látszik e beavatkozás annak hátterén, hogy a politikai egységgel szemben a nemzeti, a partikuláris (különálló) érdekek domi-

„Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem. Ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek” (1Móz 8,21–22). Más szavakkal, Isten arról biztosította az emberiség maradékát és azok utódait, hogy az özönvízhez hasonló, civilizációs méretű katasztrófa nem fogja többé sújtani a Földet. Feltételezzük, hogy az ígéretet Noé tolmácsolta az akkor élt embereknek, a szóbeli emlékezetnek pedig akkor tájt ugyanolyan súlya volt, mint ma az írott törvénynek. 15


nanciájában szoktuk keresni a nagy háborús konfliktusok fő eredőjét. Természetes ragaszkodás él az emberben a nemzeti önazonosság, a nemzeti hagyományok és kulturális értékek kifejezése iránt; büszkeség feszíti, ha nemzete bármilyen téren maga mögé utasít más nemzeteket; de politikai haszon ebből jobbára kevés származik, vagy legalábbis kevés nemzetnek adatik meg annak lefölözése. Nos, Bábel felveti a kérdést, de nem válaszolja meg azonnal. A nagyhatalmak történetének egyik leginkább érdekfeszítő problémája ez, természetes, hogy nem értünk mindent azonnal. Egyelőre legyen elég annyi, hogy szemünk előtt bontakozik ki a politika- és hadtörténet, egyáltalán az egész emberi történelem egyik lényegi motívuma: az egység és a széttöredezettség közötti „váltógazdaság” és egyensúlyozás. AZ ÁLLAM EREDETE – KÉTFÉLE ÉRTELMEZÉS

El kell azonban oszlatnunk itt egy félreértést: a bábeli hatalomkoncentráció nem az államhatalom megszületésével egyenlő. Erre már korábban sor került, éspedig egészen eltérő céllal. Nem az osztályellentétek vezettek az uralkodó osztály elnyomó hatalmát megtestesítő állam kialakulásához, amiképpen ezt a fejlődéselmélet talaján álló történetírás sugallja. A Szentírás rámutat, hogy az államot maga Isten alapította, de korántsem az egyes érdeknek a többségi fölé emelésének szándékával.

„De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert” (1Móz 9,5–6). Az állam kizárólag az emberi kapcsolatok védelmét szem előtt tartó törvények védelmét szolgálja. Az élet, valamint az azt védelmező törvények eszméje Istentől származnak. Ezzel egybehangzó tökéletes meghatározást adott az újkori politikai gondolkodás jeles alakja,


John Locke: „Az állam – én úgy látom – olyan emberi közösség,

amely kizárólag a polgári javak megőrzésére és előmozdítására alakult. Polgári javaknak nevezem az életet, a szabadságot, a testi épséget és egészséget és a külső javak – amilyenek a birtok, a pénz, a házi eszközök stb. – birtoklását.”16 Mindennemű gazdasági és politikai elnyomás az állam részéről tehát az Istentől eredő hatalommal való súlyos visszaélés – noha joggal tarthat igényt a fent jelzett célokat szem előtt tartó törvények tiszteletben tartására, továbbá a polgárok jövedelmének meghatározott17 részére. Még nagyobb túlkapásnak minősül a politikai hatalom részéről a polgáraival szemben alkalmazott lelkiismereti kényszer bárminemű formája. Láthatjuk a Szentírás világos állásfoglalásából és Locke józan okfejtéséből: a világi hatalom nem kapott felhatalmazást a lelkiismeretre tartozó ügyek igazgatására.18 A VILÁGBIRODALMI AMBÍCIÓK DÁNIEL KÖNYVÉBEN

Bábel tehát egy korszakos kísérlet volt az akkor élő emberek egyazon politikai és vallási lobogó alá sorakoztatására. A Biblia értékelése is nyilvánvaló: Isten részéről a közbeavatkozás, a nyelvek öszszezavarása morális szükséglet volt. A rendkívül tömör leírás nem tesz ilyenről említést, eleget láttunk viszont már ahhoz, hogy tudLevél a vallási türelemről. Halasy Kun József fordítása. In: A vallási türelemről (Szerk.: Kontler László), Stencil, 2003, 198–199. o. 17 Nehéz lenne itt objektívan helyeselhető arányszámot megadni. A Szentírás egyes esetei – úgymint József adókivetése, amely a termés egyötöd részére vonatkozott, vagy az ókori Izrael példája, ahol a teokratikus alkotmány értelmében a papság őrködött a törvények rendjén, amely papság eltartására Isten mindössze a jövedelmek egytizedét igényelte – ugyan irányt mutathatnak, de nem hasonlíthatók a mai viszonyokhoz. A modern állam számos olyan közszolgálatot (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás) vállal magára, amely az Ókorban ismeretlen volt. (Az utak építését sem rabszolgák vagy robotmunkára kényszerített jobbágyok végzik ma.) 18 Az utóbbiak a lehető legjobb helyen hangzottak el. A birodalmak ugyanis – rövid időszakoktól és a legfelvilágosultabb uralkodóktól eltekintve – rendszerint Istennek kijáró tiszteletet követeltek meg maguknak. Úgy vélték, a birodalom egységének és tartósságának záloga a központilag irányított vallási kultusz. 16


juk: az effajta politikai mozgósítások mértéktelen központosítással járnak. A szent történelem lapjain ez az első utalás valamilyen alapvető világpolitikai arculatváltozásra, s az ihletett történetíró ezt morális okokra vezeti vissza.19 Isten az egységes világpolitikai alakulattal szemben a széttagolás mellett foglalt állást. Egyébként nem is utoljára. Amint azt egy későbbi előadásban be fogom mutatni, a történelem egy jelentős szakaszában a Gondviselés ugyanezen mederbe terelte a hatalmi viszonyokat: az egységtől a széttagoltság irányába. A végső megállapításokkal azonban várnunk kell még. Át kell előbb tekintenünk azt a bibliai dokumentumot, amelyben szárnyait bontogatja egy addig szükségtelennek tetsző fogalom: világtörténelem. Ez a jelentős bibliai irat mondja ki legelőször – éspedig szó szerint – egy földi hatalom kapcsán: „…amely az egész földön uralkodik…”. Nem minden előzmény nélkül. Bábel történelmi előzménye ugyanis egy birodalomalapító, Nimród, világtényezővé emelkedése volt. „…ez kezdett hatalmassá lenni a földön” (1Móz 10,8). Az előbbiekben betekintést nyertünk a birodalomalapítás „lélektanába”. Dániel könyve a világuralmi igények állandósulásáról tudósít. Mégpedig félreérthetetlenül: a világuralomra törő hatalmaknak nem szakad végük, míg e történelem keretei között élünk. Dániel könyve 2. fejezete értelmezésének komoly hagyománya van. A magyarázók általában felfedezték kivételes jelentőségét. Kitérni előle aligha, legfeljebb elhallgatni lehetett. Mély értelmű ítélete az emberi történelemről megragadó, egyszersmind némiképpen sokkoló. Amit a tárgyilagos kutató soha semmiképpen nem vitathatott el tőle, az a valóságérzéke. E helyütt beérem a legalapvetőbb történetfilozófiai észrevételekkel. Hallgatóinkat viszont csak arra buzdíthatjuk, végezzenek 19 A városok is egy „eszme” jegyében fogannak, amint arról egy korábbi fejezetből értesülünk: „És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre… És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak” (1Móz 4,16–17). E feljegyzés a városeszme és a lázadásban testet öltő bűnfogalom összekapcsolódására mutat rá. E téma vonatkozásában lásd GARACZI Imre: Modernitás és morálbölcselet c. művében (Veszprém, 2002) A városeszme és a bűn c. fejezetet!


egyéni kutatást Dániel könyvében, ízlelgessék maguk a jövendölés mélységeit, mielőtt bármely kommentárhoz folyamodnának.

„Te látád, oh király, és ímé egy nagy kép; ez a kép, mely hatalmas vala és kiváló az ő fényessége, előtted áll vala, és az ábrázata rettenetes volt. Annak az állóképnek feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből valának. Nézed vala, amíg egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt az állóképet vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzá azokat. Akkor eggyé zúzódék a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és lőnek mint a nyári szérűn a polyva, és felkapá azokat a szél, és helyöket sem találák azoknak. Az a kő pedig, amely leüté az állóképet nagy heggyé lőn, és betölté az egész földet” (Dán 2,31–35). AZ ÉRTHETŐ ÉS A LÁTHATÓ TÖRTÉNELEM

Ezért becsüljük a jövendöléseket. Ugyanis a tények és a szemléltető magyarázat oly tökéletesen egészítik ki egymást, hogy semmilyen hiányérzetünk nem támad. Nem érezzük úgy, hogy a tényanyagok sűrűjén keresztül nem látjuk az erdőt – amit például nagyon is megszenvedünk a történelem fellapozásakor –, sem úgy, hogy a nagy ívű bölcselet mögül hiányoznak a megragadható tények. Az Írás mindkét szükségletünkben megelégít. Segítségével szemünk láttára zajlódik le a történelem, miközben az események logikus egésszé állnak össze. Az álomban egy monumentális szoboralkotás tárul szemeink elé. Sokatmondó a szobor általános jellemzése (erre még vissza kell térnünk), a szokottól eltérően azonban előbb a részletekben merüljünk el. A szobor ugyanis különböző, felülről lefelé haladva csökkenő értékű anyagokból (túlnyomórészt fémekből) áll össze. A szobor nem marad meg; egy kis kő zuhan reá, aminek következtében mindenestül rommá lesz, hogy legvégül az enyészeté legyen. Helyén a kis kőből növő hegy tölti be a földet.


Az értelem nem oly elrejtett, a jelképek sincsenek híjával a világos utalásoknak, hogy ne lehetnének akár máris megoldásaink az álom magyarázatára. Mégse érjük be sejtésekkel! Az álom Dániel elbeszélése alapján került napvilágra, jóllehet nem ő kapta. Éppenséggel ez volt a magyarázat hitelesítő jegye (tehát az a bizonyosság, hogy a magyarázat nem légből kapott sejtelmeken alapul, hanem a Menny Istene közölte vele): a próféta nem egyszerűen magyarázattal szolgált, hanem magát az álmot is előadta. Ezért olyan nyomatékos a következő, az álom magyarázatát bevezető rövid mondat: „Ez az álom, és értelmét is megmondjuk a királynak” (Dán 2,36).

Te, oh király! királyok királya, kinek az egek Istene birodalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget adott; és valahol emberek fiai, mezei állatok és égi madarak lakoznak, a te kezedbe adta azokat, és úrrá tett téged mindezeken: Te vagy az arany-fej. És utánad más birodalom támad, alábbvaló mint te; és egy másik, egy harmadik birodalom, rézből való, amely az egész földön uralkodik. A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas; mert miként a vas széttör és öszszezúz mindent; bizony mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és elpusztítja” (Dán 2,37–40). A magyarázat immár semmi kétséget nem hagy: a szoborban a különböző fémek birodalmakat jelölnek. Sőt, Dániel azonosítása alapján könnyedén végigpásztázhatunk a birodalmak e során.20

Meg kell viszont szívlelnünk egy általános bibliamagyarázati elvet, amit magának Jézus Krisztusnak szavai alapján nevezzünk a „viszont meg van írva” elvének (lásd Mát 4,7!). Eszerint semmilyen magyarázat nem áll meg a Bibliában pusztán egyetlen locus (igehely) alapján, ha azt nem támasztja alá valamely más íráshely is. Ennek jegyében fogadhatjuk nagy örömmel Dániel könyve későbbi (egész pontosan a 7., 8. és 11.) fejezeteit, amelyek a 2. fejezethez hasonlóan jelképekben mutatják be a világtörténelem menetét. A 7. fejezet tengerből feljövő vadállatok, a 8. fejezet áldozati állatok felvonultatásával, míg a 11. fejezet – a próféciákban szintén nem szokatlan módon – egyszerűen „ige” (Dán 10,1), azaz beszéd segítségével nyújt közléseket. A jövendölések közötti párhuzamokat nagyon hamar felfedezhetjük, akár a jelképek 20

24 | MÁSODIK ELŐADÁS A LÁTHATÓ TÖRTÉNELEM: A NÉGY VILÁGBIRODALOM

A szobor egyes testrészeinek azonosításában fentről lefelé haladunk. „Te vagy az arany-fej” (38. vers). Az arany fej Babilont ábrázolja, sőt az ihletett próféta külön kihangsúlyozza Nabukodonozor, a nagy hódító és országépítő kiemelkedő szerepét. A 7. fejezetben ugyanezt a hatalmat „a vadállatok királya”, az oroszlán képviseli (4. vers). A további fejezetekben Babilon már említést sem nyer, vagy azért, mert bukása már a küszöbön volt, vagy azért, mert a MédoPerzsa Birodalom lesöpörte addigra a történelem színpadáról.21 A második világtörténelmi szakaszt, az ezüst mellek és karok korszakát, a 8. fejezet nevezi néven: „Az a kétszarvú kos, amelyet láttál, Médiának és Perzsiának királya” (20. vers). A történelemből egyébként közismert, hogy ez a hatalom éppen Babilon leigázása után jutott világhatalomhoz (Dán 2,39; 5,30–31). Az egyik oldaláról a másikra hempergőző medve és a kétszarvú kos (a hosszabb szarv később növekedett) jelképei dinamikájában szemlélteti azt, amit az ezüst karok csupán statikusan ábrázoltak, tudniillik az államszövetség két alkotóelemét, a médeket és a perzsákat, amely szövetségben eleinte ugyan a médek játszották a vezető szerepet, ám hamar a perzsák jutottak túlsúlyra.22 A „rézből való” birodalom csakis a kétszarvú kossal szemben diadalmas „szőrös kecskebak” lehet, vagyis „Görögország királya” (Dán 8,21). A próféciák e birodalommal kapcsolatban kiemelik egyrészt a tüneményes gyorsaságú növekedését (a párduc jelképe madárszárnyakkal a 7. fejezetben!); másrészt a birodalom rendkí-

száma, akár ezek külső és belső jegyei alapján. De ha valakinek ezután is maradnának kétségei, a könyv név szerint is azonosítja a birodalmakat. 21 Dániel próféta rendkívül magas kort ért meg. A könyvében található próféciák – keletkezési idejüket tekintve – közel hét évtizedet ölelnek fel. Élete utolsó éveit már a Médo-Perzsa Birodalom szolgálatában töltötte. 22 Az i. e. 539-ben trónra kerülő Dáriusz méd származású volt. A perzsa túlsúlyt viszont jól érzékelteti a mintegy hat évtized múltán játszódó Eszter könyve elején az a szövegrészlet, amelyben „Persia és Média hatalmasai” szerepelnek, vagyis az addig használatos meghatározáshoz képest a perzsa fél került az első helyre.


vüli kiterjedését – „…az egész földön uralkodik” (2,39); „…igen naggyá lőn…” (8,8) –; harmadsorban a „nagy szarv” (8,8; 21) jelképében Görögország legnagyobb hírnévre szert tevő uralkodóját, Nagy Sándort. Utóbbi uralkodása idején – Kelet valamennyi jelentős országának leigázása nyomán – lett Görögország világbirodalommá. A nagy szarv letöretésének mozzanata viszont már azt érzékelteti, hogy Nagy Sándor hatalmas birodalmát csak az ő személye tartotta egységben. Halála után „négy ország támad abból a nemzetből, de nem annak erejével” (Dán 8,22). Az egységes Görögország csakhamar hanyatlásnak indult. Nincs is mit csodálkoznunk a negyedik birodalom feltűnésén. A vassal jelképezett birodalmat ugyan a Biblia sehol nem nevezi néven, ellenben a legrészletesebb jellemzés róla szól. Erőt sugárzó, kérlelhetetlen és pusztító hatalom ez: „rettenetes és iszonyú és rendkívül erős” (Dán 7,7). Lám a 7. fejezetben e hatalom egy semmilyen ismert vadállathoz nem hasonlítható – illetve sok állat tulajdonságát magában egyesítő – „fenevad”23 képében jelenik meg, amely hagyomány azután a 8. fejezetben is folytatódik. Noha a történelem bizonyságtétele mindennél ékesebben tanúsítja e hatalom kilétét, maga a Biblia is elvégzi az azonosítást, jóllehet az eddigiektől eltérő módon: Jézus Krisztus a szentély ellen támadást indító hatalomra (Dán 8–9. fejezet) mutat rá (Mt 24,15). Ismeretes, hogy az ószövetségi szentélyt Róma seregei pusztították el 70-ben. Az utolsó történelmi szakaszt – a vas és cserép lábujjakkal jelzett birodalmi érát – a következő előadásra hagyjuk. Jó okunk van arra, hogy e korszaknak külön figyelmet szenteljünk, ugyanis a Biblia is erről szól a legnagyobb részletességgel, érzékeltetve ezzel jelentőségét, de talán időbeli kiterjedését is. (Egyébiránt már a vas is nagyobb figyelemben részesült, ha egybevetjük a róla szóló magyarázat terjedelmét a korábbi fémekről szóló magyarázatok terjedelmével.) Hasonló megfigyelésekre juthatunk a 7. és a 8. fejezet alapján is, amelyekben még inkább kidomborodik az utolsó történelmi szakasz iránti megkülönböztetett érdeklődés. 23

E régi keletű kifejezés értelme egyszerűen: vadon élő állat.


A látható történelem felőli vizsgálódásunkat azért szakítjuk meg itt, mert meggyőződésem szerint – és ebben a fentebb említett kommentátorok nagy sokaságának támogatását élvezem – nincs a Bibliának még egy ilyen fejezete, amely ennyire elkötelezett lenne az iránt, hogy olvasója szilárd történetbölcseleti alapokhoz jusson. Vagy ha úgy tetszik: a megélt történelemben szükséges bölcsességhez. Ezért e mostani előadást elsősorban ennek szenteljük. AZ ÉRTHETŐ TÖRTÉNELEM ALAPTÉTELEI

Sokan vélekednek úgy, hogy elegendő nyitott szemmel járnunkkelnünk a világban, megismerni a rideg tényeket ahhoz, hogy helyes következtetéseket vonjunk le azokból. A történettudomány a legharsányabban a 19. század utolsó harmadában lázadt fel az eszmék uralma ellen. A pozitivisták hirdették meg azt az elvet, hogy csak a tények diktálta törvények és eszmék léteznek. A tények mindenhatóságába vetett hittel folytatták lázas adatgyűjtő munkájukat, nem akarván tudomást venni arról, hogy az egyes adatok egésszé formálása eleve feltételez a kutató részéről megkérdőjelezhetetlen evidenciákat.24 Vagy nevezzük ezeket inkább meggyőződésnek? Netán hitnek? Az „annak hiszek, amit látok” bölcsessége jó adag önhittséggel párosul, mert nem vesz tudomást az emberi szenvedélyek meghatározó szerepéről, amelyek csalafinta módon a tények világát is szubjektív látásmóddal szövik át. Ily módon történelemszemléletünk kialakításában a tények mellett legalább akkora – ha nem nagyobb – súllyal esnek latba vágyaink, a világ egészéről alkotott látásunk.

24 Úgy hiszem, valami hasonló felett tört pálcát Stephen Hawking, a neves – és írásaival sok vitát kavaró – fizikus, aki a tudományos gondolkodás talán legfontosabb kérdését ilyképpen vetette fel: „Hogyan lehet a realitás filozófiánk alapja, ha elméleteinktől függ, hogy mit tekintünk reálisnak?” Majd pedig kimondja a pozitivista és darwinista tudós számára egyfajta lidércnyomással és rettenettel felérő válaszát: „De a világegyetem esetében elmélet nélkül egyszerűen nem tudjuk felismerni, mi a valóság, a realitás.” (Álláspontom. In: Einstein álma, ford. Ungvárainé Nagy Zsuzsanna és Ungvárai János; Vince Kiadó, 2000).


Hadd szemléltessem ezt egy egyszerű példával. Ki nem tapasztalta már a tények könyörtelen, materiális valóságát vallók részéről, amint ők is gyakran fogalmaznak meg olyan reményeket, hogy „talán majd gyermekeinknek jobb lesz”, úgy lehet, a történeti múlt tanulságai inkább arra tanítják őket, hogy ne ringassák el magukat efféle illúziókban. Nos, valahogy így menti a „fejlődés” eszméjét is a történettudomány.25 A pozitivista történettudományi iskola egyedül az objektívan megragadható tényekben hisz, és a történetírásra nézve a lehető legkárosabbnak tartja azt, ha valamely idea nevében előzetes elvárásokat fogalmazunk meg a történelemmel szemben. A célt ugyan üdvözölhetjük is akár annak hátterén, hogy a legkülönfélébb politikai kurzusok sajátították ki maguknak a tudatformálás jogát. Az eredményt illetően azonban fenntartjuk kétségeinket, hiszen a célnélküliség vagy az önmagában való fejlődés is eszmék, amelyek ugyanúgy bizonyításra szorulnak, mint bármely pártos ideológia. A kérdést tehát úgy fogalmazhatnánk meg: létezik-e elfogulatlan történetírás? Történelemszemlélet, amit nem torzítanak rész- és pártérdekek? De hogy éppen a Szentírás pályázzék erre a címre! Ami egy természetfeletti lény létezéséből indul ki, s ebből fakadóan minden mást meghaladóan megosztja az emberek közösségét! Amit a szemforgató klerikalizmussal elkezdve a rajongó messiás- és világvégevárásokig számtalan párt használhatott fel az emberiség szellemi nyomorba döntésére! Egy párhuzamot fogok segítségül hívni annak bemutatására, mit is értek elfogulatlanságon. A sokszor idézett Pascalhoz térünk viszsza, aki Isten-bizonyításának egyik megfontolásra érdemes kiindu-

25 A történészi szubjektivitásnak legőszintébb pillanataikban hangot is adnak. „Kritikájuk [ti. a kritikusoké] akkor is célt téveszt, mikor következetlenséggel vádolnak, mert nem akarom a nyugati civilizációra alkalmazni a hanyatlás és bukás alapsémáját, melyet – szerintük – minden civilizáció elkerülhetetlen végzetének tartok. Igaz, szomorú volnék, ha úgy látnám, hogy az egyetlen élő civilizáció, melybe beleszülettem, hanyatlásra és bukásra ítéltetett, ugyanúgy, ahogyan a múltban darabokra hullott többi civilizáció.” (A. J. Toynbee: A Nyugat története és kilátásai. Ford.: Mesterházi Márton. In: Válogatott tanulmányok, Gondolat 1971)


lópontját a következőképpen vázolhatjuk: Hogyan bizonyítsuk a Szentírás erkölcsi tanításának helytállóságát, követésre méltó voltát, ha minduntalan azzal találjuk magunkat szembe, hogy e tanítások egy emberi ésszel felfoghatatlan lény törvényeiként kívánnak életünk mértékéül szegődni? Ha nem tudjuk ellenőrizni az Istenről szóló kijelentések valóságtartalmát, nézzük meg, mit állít ugyanez a könyv az emberről. Abban pedig lám azt találjuk, hogy „egyrészt mérhetetlenül jobban

megaláz, mint ahogyan azt az ész a maga erejéből tenni tudná, anélkül azonban, hogy egyúttal kétségbeesésbe taszítana; másrészt végtelenül magasabbra emel, mint a természetünkben rejlő kevélység, de anélkül, hogy felfuvalkodottá tenne”.26 Egyszerre ösztönöz bennünket az ember végtelenül nagyra hívatottságának tudatosításával – „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan” (Zsolt 82,6) –, s jelöli ki határainkat a bukott faj egyetemes, mindenkire elható én-központúságára való emlékeztetéssel. Sem eredendő ártatlanságot, sem eleve gyógyíthatatlanságot; sem helyzetünk külső meghatározottságát (determináltság), sem akaratunk csorbítatlan szabadságát nem sugallja. Mindezt hasztalan keressük a különböző embertanokban. Sem hízelegni s túl jót mondani, sem kétségbeesésbe taszítani s felettébb megalázni nem akar. Így látom én a történelemszemlélet elfogulatlanságát is. Mert melyik nemzeti geszta – mert hiszen lépten-nyomon annak minősítik az Ószövetséget! – merészel olyan történelmi ítéletet mondani önmaga felett, mint amilyenekre a „zsidónak” titulált ószövetségi iratok „vetemednek”?27 Hogyan is kapcsolhatjuk össze a Szentírást a klerikalizmussal, amikor ilyen átfogó megítélésére talán a legateistább kritikák sem vettek bátorságot? S ha már itt tartunk, azzal sem találkoztam semmilyen egyházi történetírásban, hogy az olyan csapásoknak, mint az iszlám vagy a harcos ateizmus, bármiféle kívánatos következményt tulajdonítanának. (Kérem olvasóimat, várják ki türelmesen a negyedik előadást.) Erre is csak a Szentírás 26 27

Gondolatok, 435. töredék, Pődör László fordítása Lásd különösképpen: 5Móz 28. fejezet; Mik 3,12; Dán 9, 24-27!


átfogó látásmódja képes. A Szentírás képviseli azt a jogbölcseletet, amely egyszerre tör pálcát az államhatalmak romlása felett, s szólít fel a király és minden földi méltóság iránti – lelkiismeret szerinti – engedelmességre. Szívesen folytatnám a sort, de akkor mi marad a hátralevő előadásokra. Keveset mondanék azzal, hogy nos, ezért, ezekért bízom meg én a bibliai történelemszemlélet elfogulatlanságában. Méltóbb a dolog súlyához, ha Pascallal együtt így kiáltok fel: „Ki tagadhatja

hát meg ettől az égi bölcsességtől a hitet és az imádatot?” A TÖRTÉNELEM DICSŐSÉGE

Példákkal igazoltuk, hogy a történetírásban megszokott részrehajlásnak, idealizálásnak nyoma sincs. Az ihletett könyv igazat mond a részletek tekintetében is, s most eljött az ideje, hogy próbára tegyük, ugyanúgy megbízható-e az emberi történelem egészére vonatkozó általános értékelése is. Ennek megismeréséhez nem kell vaskos köteteket átolvasnunk. Félmondatokat, jelképes, ámde annál beszédesebb utalásokat, valamint a történelmi jövendölésekből kiolvasható tágabb perspektívájú üzeneteket kell szemügyre vennünk. "…kiváló az ő fényessége,… és az ábrázata rettenetes volt” (Dán 2,31). A próféta élménye ahhoz hasonlítható, amit mindannyian átélhetünk egy másik emberrel való találkozásunk során. Ahhoz ugyan egy futó pillantás is elegendő, hogy egy gyors külső benyomást szerezzünk az illetőről, ám ha többet is meg akarunk tudni róla, alaposabban meg kell figyelnünk a vonásait. Ha valaki megelégszik az első, felületesebb benyomással, könnyen tévedhet az illető megítélésében. Az igazán fontos belső tulajdonságokról és gondolkodásmódról a tekintet árulkodik. Emlékezhetünk Jézus Krisztus szavaira: „A test lámpása a szem…” (Mát 6,22). A történelem is – amúgy átabotában végigtekintve az évszázadokon – sokak számára a dicső és fényes hőstettek, példaadó erények sora. A múlt megszépül megannyi panegirisz közepette, s ezen elragadtatott magasztalások mellett már-már ünneprontásnak


számít, ha valaki némiképp megkapirgálja a felszínt. Amennyiben nem félünk a szembesítéstől, és bátran a történelem szemébe merünk nézni, meg fogunk rettenni a látványtól.

A történeteket lapozám s végére jutottam És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig,…28 Mert vegyük csak úgy találomra elő a legdicsőbb fejezeteket, mármint amit a történeti emlékezet imigyen tart számon. A görög demokrácia lenne az a kívánatos eszmény? „Hibái ellenére a történelem legfényesebb lapjaira kívánkozik.”29 Nemzedékek nőttek fel az ehhez hasonló, kritikával alig mérsékelt hozsannákon. Netán a demokrácia felszámolta a rabszolgaságot? A józan ész vezérelte őket, megnemesítette az erkölcsöket? Hát nem ez ellen vall a mérhetetlen testkultusz, Szókratész halálra ítélése? S vajon miféle emelkedettséget sugároznak a terebélyesedő pártviszályok, vagy a Spártával szembeni hatalmi terjeszkedés igénye, a hódító háborúk. Vagy itt van a magyar államalapítás. Itt szoktak elhangozni a legnagyobb szavak: „államférfiúi bölcsesség”, „korszakos felismerés”, „csatlakozás a nyugati civilizációhoz”. Tisztában lehetünk minden dolog viszonylagosságával, de még csak nem is helyezzük túl magasra a mércét, amikor a reálpolitikai kényszert nem illetjük a fentebbi magasztos kifejezésekkel. Nemde egy kíméletlenül terjeszkedő civilizációhoz – amelynek vezérlő csillaga a pápai Róma volt – csatlakoztunk, amely nemzeti történelmünk egyik legpusztítóbb belháborújához vezetett?30 Petőfi Sándor: Az ítélet (részlet) Sajnálom, hogy nem tudom szó szerint idézni, de tartalmilag valami hasonló mondattal végződik a görög demokrácia tárgyalása a régi gimnáziumi tankönyvemben. 30 A történettudomány és a köztudat zavarba ejtő egyértelműséggel meghozott ítéleteivel szemben már a kételkedés sem ildomos. Mégis, a „volt-e más választás?” állítólagos realitásának talán lett volna alternatívája. A fizetendő ár: le kellett volna mondanunk az önálló államalakításról (mily csalóka is e jelző: „önálló”!); az 28 29


De mit mondjunk még? Legnagyobb ünnepeink a forradalmak, a szabadságharcok. Fájdalmas látni, hogy csak valami ellen tudunk küzdeni, a szabadsággal nem tudunk mit kezdeni. (Kossuth és Szemere már a szabadságharc idején képesek lettek volna egy kanál vízben megfojtani egymást.) Ó mennyire méltatlannak tartom, hogy miközben a barikádharcosok és forradalmárok – akik forradalom nélkül csupán kalandor életmódjukkal és forrófejűségükkel maradtak volna meg az emlékezet számára – nevét aranyba foglalják, a családjukkal és közösségeikkel felelősen gondolkodó emberekből ugyanakkor „sehonnai bitang emberek” lesznek. A történészeknek – szerény javaslatom ez – illő lenne többet foglalkozni a békés és türelmes átmenetek ama kevés példájával. A világból és történelméből csupán annak dicsőségét látni: ősi kísértés. „Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és

megmutatá neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és monda neki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,8). Meghajolni e világ logikája előtt – vagyis hinni a külszínnek – annyi, mint meghajolni a Gonosz logikája előtt. Jézus Krisztus figyelemre sem méltatta ajánlatát. MIÉRT OLYAN „RETTENETES” A TÖRTÉNELEM?

A külső dicsőség nem rejtheti el tehát a belülről áradó rútságot. Ez azonban csupán az okozat, amelynek mélyén nem valamilyen fátum, az emberi akaraton és tudaton kívül eső tényező húzódik. A is lehet, hogy az évszázadok folyamán a nemzet is kiveszett volna a történelmi tudatból (de csak annyira, amennyire a jászokat és a kunokat sem tartjuk számon, jóllehet vannak). Talán a magyarsághoz kötött politikum is kevesebbet hatalmaskodott volna a kisebb nemzeteken, s egyenesebb gerinccel jöttünk volna ki a történelem hányattatásaiból. A „mi lett volna, ha…” történetfilozófiáját azonban soha nem emelték hivatalos rangra. A történelmi emlékezet különös részrehajlása egyébként az is, hogy míg Kádár Jánost – az idegen hódító hatalom kiszolgálására – saját honfitársai ellen vezetett bosszúhadjárata megvetés tárgyává tette, addig I. István királynak hasonló szörnyűségekért, a következetes nemzeti politika képviselői ellen indított irtóhadjárata ellenére az imént elősorolt felmagasztalások jutottak.


2. fejezet csupán sejteti azt, amit a 7. és a 8. fejezet már világosan kimond, tudniillik hogy a különböző birodalmak egymás rovására terjeszkednek, növekednek óriássá. A birodalmak rendszerint az emberiség boldogításának hangzatos ígéretével lépnek fel, nem átallnak az in saecula saeculorum31 perspektívájával kérkedni, és e nagyra törő ábrándok megvalósítása érdekében hirdetnek összefogást. Ó milyen fennkölten hangzik a cél: „élettér”, „Isten országa a földön”, „szabadság, egyenlőség, testvériség”, „pax romana”! Menynyi szellemet hoztak lázba az efféle jelszavak: ad maiores gloriam Dei;32 „Világ proletárjai, egyesüljetek!” (Hiába ellenkeznek ezek látszólag homlokegyenest egymással, valójában nagyon is egy tőről fakadnak!) Hányan hitték, hogy „ez a harc lesz a végső!” Ezek ama kristálypalota másai, amelyről Dosztojevszkij írt a Feljegyzések az egérlyukból c. elbeszélésében, az eszmék, amelyek Bábel logikájára épülnek.33 Megjegyezzük, hasonló törvények szellemében éljük le életünket: saját személyes boldogságunk, érvényesülésünk érdekében szívesen tesszük ki a könyökünket, s tapossuk diszkréten vízbe a másikat. Dániel könyve a nagypolitika szintjén mutatja ki, mihez vezet az érdekek gátlástalan érvényesítése, a hatalom mértéktelen szeretete, ám egy váratlan ugrással máris ott termünk az egyéni lét szintjén, ahol ráébredünk, hogy Dániel könyve a szoborról szóló álomban az egész emberi életet behálózó farkastörvények felett is ítéletet mond. „Mindörökkön örökké” (latin). „Isten nagyobb dicsőségére” (latin). 33 „Mondd meg nekem nyíltan, felszólítalak – válaszolj: képzeld el, hogy te vagy az, aki az emberi sors épületét emeli, azzal a céllal, hogy a végén boldoggá tegye az embereket, végre békét és nyugalmat adjon nekik, de ehhez elkerülhetetlenül, okvetlenül meg kellene kínoznia egy, csupáncsak egyetlen kis teremtést, … és az ő megbosszulatlan könnyeire kellene alapoznia azt az épületet. Vállalnád-e az építész szerepét ilyen feltételekkel, mondd meg, de ne hazudj!” (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek II/5 rész, Makai Imre fordítása) Dosztojevszkij e filozofikus regényeiben többször is bírálja a hamis Istenországa-elméleteket, az emberi elme szülte népboldogító eszméket. Lásd erről egyebek mellett SESZTOV, Lev: Dosztojevszkij és Nietzsche, Európa Kiadó, 1991! 31 32

A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE | 33 FEJLŐDÉS VAGY HANYATLÁS?

A szobor-álom legszembetűnőbb jellegzetessége a fémek csökkenő értékrendje. Van valami kérlelhetetlen végzetszerűség a Nabukodonozorhoz intézett szavakban: „…utánad más birodalom támad, alábbvaló mint te” (Dán 2,39). Hiába halmozott fel Babilon számtalan kulturális és civilizációs értéket, neki is buknia kell. Civilizációtörténeti szempontból különösen érdekes az ókori Hellász beleolvadása a Római Birodalomba. Azóta is vitatják a történészek, hogy minek tulajdonítsanak elsőbbséget: az egykori Hellász Róma általi politikai bekebelezésének vagy a hellenizmus megállíthatatlan expanziójának, hiszen e kultúra a Római Birodalom keretei között is vitathatatlanul uralkodó kultúrkör maradt. Mindazáltal, hiába volt kulturális szempontból magasabb rendű a hellén civilizáció, a nyers erő diadalmaskodott fölötte.34 A Szentírás így foglal állást az egyik legősibb történetfilozófiai kérdésben, ami ekképpen hangzik: fejlődik vagy hanyatlik világunk? Gyakorlatilag az emberiséggel egyidős az a nézet, miszerint világunk szüntelenül a fejlődés és a hanyatlás dialektikus mozgásában írható le, ám a fejlődés mindig magasabb és magasabb szinteken valósul meg. E föl-alá mozgás kikerülhetetlen velejárója a harc. A rossz, az önzés e felfogás szerint maga a fejlődés motorja.35 Ismét34 A vitáról lásd A. J. Toynbee: Róma helye a történelemben, In: Válogatott tanulmányok. Gondolat, 1971! 35 E nézet filozófiai megalapozásáért rendkívül sokat tett Immanuel Kant: „A társiatlanság emez önmagában nem éppen szeretetre méltó tulajdonsága nélkül (hiszen ebből származik az az ellenállás, amellyel önzően követelődzvén mindenkinek szükségszerűen szembe kell találkoznia) a tökéletes egyetértés, elégedettség és kölcsönös szeretet árkádiai pásztoréletében örökre csírájában rejtve maradna az összes tehetség. Az emberek, jámboran, mint legelő juhaik, aligha emelhetnék létük értékét barmukénál magasabb fokra, nem töltenék ki azt a teret, amelyet a teremtés eszes természetüknek megfelelő céljuk számára nyitva hagyott. Hála hát a természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszakarón versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom- és bírvágyért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadnának az ember rendkívüli természeti adottságai.” (Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből, Vidrányi Katalin fordítása. In: Történetfilozófiai írások, Ictus Kiadó, 1993, 48. o.)


lem, e nézet nem új keletű, ennek ellenére tömeges elterjedése, uralkodó eszmévé válása a modern korra, a 19. századra tehető.36 ÁLLANDÓSÁG VAGY VÁLTOZANDÓSÁG

Nabukodonozor számára a legközvetlenebb tapasztalat az álomból az állandóság hiánya. Birodalmát öröknek remélte, az áldozatokat ehhez mérten hozatta meg, s nem szívesen érte volna be az „egy uralkodó a sok közül” címével. Az örök dicsőség biztosítéka birodalma megingathatatlansága lett volna. Milyen kijózanító lehetett számára a szembesítés: „…utánad más birodalom támad…” A történelembölcselet azóta harmadfél évezred tapasztalatával gazdagodott, ám e sommás ítéletre senki és semmi nem tudott rácáfolni. Egykor nagy és dicső országok váltak jelentéktelenekké (Dánia, Ausztria, Magyarország), kicsik – vagy éppen korábban nem létezők – lettek nagyokká (Hollandia, Románia), de amelyekre most netán ráragyog a Nap, azok is tisztában lehetnek a szerencse forgandóságával.

Óh, a világ története Szomorú egy tanulmány! Mint buborék tűnik fel ott Nép, nép után kimúlván; Jaj annak, mely már tündökölt! Annak közelg halála. Elsimul a víz tükre és Új hab tolul reája.37

„Három divatos filozófiai irányzattal kerültem szembe életem során: Hegelével, Darwinéval és most Nietzschéével. Az első minden létezőt igazolt; a második az embert az állattal tette egyenlővé, igazolta a harcot, vagyis a rosszat az emberekben; a harmadik azt bizonygatta, hogy mindaz, ami az emberi természetben ellenszegül a rossznak – hamis nevelés következménye, tévedés. Nem tudom, ez után még mi következhet.” (Lev Tolsztoj: Napló. 1902. március 21.) 37 Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől (1850) 36


Ennek fényében egészen másként látjuk a különböző ideológiák nevében viselt, a területgyarapításokért, sőt a területek visszafoglalásáért folytatott háborúkat is. Az ilyenekért hozott áldozatok végképp értelmetleneknek tűnnek. Bizony jó lett volna, ha a had- és népvezérek, az uralkodók szívükre vették volna Dániel könyve reájuk vonatkozó tanulságait. Persze ehhez „bólogatójános” generálisok helyett bölcsekkel kellett volna körülvenniük magukat, akik nem Machiavellit vagy A gall háborúról (Caesar) írott könyvet adják a kezébe, hanem azt a gondolati forrást, amelynek végső szerzője, a Mindenható, Aki így csillapítja az emberi hatalom szenvedélybetegeit: „És ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat;…” (Dán 2,21). És: „…mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam” (3Móz 25,23). Vagy ha a Bibliából nem, legalább Nemecsek sorsából okuljanak az újabb álmok álmodói. (A magam részéről leginkább nekik és hadvezéreiknek tenném kötelezővé A Pál utcai fiúk elolvasását.) Hősi halált halt a grundért, ami már másnap nem az övék; de még csak nem is a vörösingeseké lett. Feltételezem, hogy a hősi áldozatvállalás példájaként sok nevelő idézné idáig, és csakis idáig, Molnár Ferenc regényét. Talán mert a hős- és forradalmárkultusz korában ők maguk sem mernek a végkifejlettel farkasszemet nézni, s úgy vélik, gyermekeik, tanítványaik jövőképét rombolnák le a valóság tisztességes feltárásával. Valójában többek között e páratlan szépségű műből értjük meg, hogy nem csupán vértanú (aki tudja, hogy jó ügyért hal meg) és negatív hős (aki készakarva vagy akaratlanul is valamely rossz ügy zászlaja alá kerül) létezik, hanem van groteszk hős is, akit a diadalmas fél önfeláldozásáért ünnepel, jóllehet halála senkinek nem használt. Van hősi áldozat, amelynek példájából erőt meríthetünk. Nemecsek áldozatában ellenben – az iránta táplált mély rokonszenvünk ellenére is – a tanulság jelenti a katarzist. Ha itt lecövekelnénk a jövendölés tanulmányozásában, és az emberi történelem – minden erénnyel és a „kebel lángérzeményei”38 38 Az ismerős költői motívum Kölcsey Vanitatum vanitas c. költeményéből való, amely az egyik radikálisabb leszámolás az emberi történelem dicsőségébe vetett hittel.


vel egyben – értékét az eddigiek alapján mérnénk le, minden okunk meglenne a kétségbeesésre vagy éppen a József Attilá-s rezignált „fejbiccentésre”.39 Mi azonban a kezdet kezdetén elhatároztuk, hogy nem elégszünk meg az efféle elnagyolt válaszokkal, és a Biblia által kijelölt úton mindenképpen végighaladunk. A legvégső válaszokat azonban a végére, a hatodik előadásra hagyom. „KI KIMONDJA A RETTENETET…”

Egyelőre nincs több fogódzónk. Így jobban bele tudjuk élni magunkat azon emberek kilátástalanságába, akik, ki tudja miért, nem tudtak átlendülni ezen a ponton. Őszinte emberek ők, akik az ábrándokkal ugyan leszámoltak, de természetes boldogságigényük nem hagyja nyugodni őket. Életösztönüktől és az igazság megismerésének őszinte vágyától hajtva nem zárják le magukban annak lehetőségét, hogy egyszer még rájuk mosolyog a megnyugtató válasz. Tépelődéseik az emberi sors és a történelem kilátásairól megmondhatatlan mélységeken keresztül jut el a tág horizontú reménységig. Az ő szócsöveik is azok a költők, akiknek töprengései az emberi történelem eszméjéről a gondolati költészet legmívesebb és legmélyebb jelentésű egyedeit szülte meg. Ha nem lelkesedhetünk maradéktalanul, annak csak az az oka, hogy költőink rendszerint csupán félelmes sejtéseik, bizonyossággá emelkedő szorongásaik megfogalmazásában jeleskedtek. Az „istenségnek látszó, csalfa, vak remény” (Csokonai) leleplezése után legfeljebb halovány sziluettként sejlik fel egy-egy műben a valódi remény. Hogy mégis nagy becsben tartjuk őket, az annak tudatában érthető, hogy az ember mennyire szeret ábrándtól ábrándig vándorolni. Nézzék csak, kérem, Nabukodonozort, aki előbb nem tud kitérni az álom igazsága „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” (Reménytelenül)

39


elől, utóbb mégis az örök arany-kor álmába menekül (elolvasandó Dániel könyve második és harmadik fejezete), amit aztán kíméletlenül számon is kér alattvalóin! Be kell látnunk, az ábrándokat tekintve mindannyian „nabukodonozorok” vagyunk.40 Igen, ezért értékeljük nagyra Vörösmarty már-már profetikus tömörségű történetfilozófiáját, Az emberek c. költeményét.41 A történetfilozófia kutatója mély meglátások valóságos kincsesbányájára lel e költeményben. Az emberek bámulatos egybeeséseket mutat egyébként Dániel könyve fő-fő gondolatával: az egységes világhatalom, a birodalmi méretű szövetségek megteremtésére irányuló kísérletek meghiúsulásáról. És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka: pusztított a vas! S az ember kérkedett. S midőn dicsői vesztenek, Bújában egymást marta meg. S a hír? villám az ínség éjjelén: Nincsen remény!

Erről írta F. M. Dosztojevszkij egyik felejthetetlen naplójegyzetét – Cervantes Don Quijote-je kapcsán – A hazugságot a hazugság menti címmel. „És lám, újabb ábrándot eszel ki az igazság megmentésére, de már kétszerte-háromszorta fantasztikusabbat az elsőnél, nyersebbet és esztelenebbet… A valóságigény így hát kielégült, meg van mentve az igazság, újra fenntartás nélkül hihet első és legfőbb álmában, a második, immár sokkal fantasztikusabb álom segítségével, melyet az első valószerűségének megmentéséért koholt.” (Grigássy Éva fordítása. In: Tanulmányok, levelek, vallomások. Magyar Helikon, 1972) 41 Jeles irodalomtörténészeink egyike – szűkebb szakmai berkekben némi meghökkenést kiváltva – e címet adta az illető költeményről írt tanulmányának: Az igazi reménység verse. Arról a műről nyilatkozik így, amelynek mind a hét strófája e zárással zuhan ránk: „Nincsen remény.” Az elszámoltatott szerző azzal indokolta meg címválasztását, hogy „amikor leszámolunk a hamis reménységekkel, ott indulhat útjára az igazi reménység”. (Reisinger János tanulmánya, Jó Hír 1993/4.) 40


A költő úgy mutat rá a történelmi bajok fő-fő okára, hogy egyúttal jól irányzott csapást mér a rosszat derűsen magasztaló kanti filozófiára: Istentelen frígy van közötted, Ész és rosz akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat…

Vörösmarty tehát egyértelműen az antropológiai magyarázat felé fordul. Jelentőségteljes módon éppen a társadalmi egyenlőtlenség, a gazdasági elnyomás, a „szerte dúló ínség” jelenségeiből növeszti ki dermesztő megállapítását: a Rossz nem a társadalmi együttélés meghatározottságából, hanem „a testvérgyűlölési átok”-ból fakad. Az egyes rossz összegződik, nem oldódik fel a fejlődés szintézisében. A dialektikus fejlődés elutasítása ezért nem merő retorikus költői pesszimizmus, hanem nagyon is természetes következmény: S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl.

A mindössze néhány hónappal később íródott Petőfi-remekmű, a Világosságot!, – hasonló gondolati érzékenységgel – ugyanezen kérdéseknél köt ki. Lehet-e értelmet kölcsönözni a földi rossz dühöngésének? A mindössze huszonnégy esztendős költő nem lel megnyugvást a hegeli dialektikában; „irtóztató” számára a gondolat, hogy az emberi sorsot fátumszerűen a hanyatlás kíséri végig. A beígért „általános boldogság kora”, az egyén olthatatlan boldogságigényét elfojtó hivatkozás „a miljom érdek”-re gúnyt űz az emberi jóhiszeműségből. Részleges zárszó gyanánt szeretném világossá tenni, e művészi realizmus (szándékosan nem mondok „pesszimizmus”-t) nélkülözhetetlen kelléke annak, hogy addig is, míg eljutunk az igazi válaszig, ne ragadhassanak magukkal a hamisak. A hazugság, írja Pál, azért állíttatik műbe, hogy feltartóztassa az igazságot (lásd Róm 1,18!). Talán valamelyest sikerült felvérteznünk magunkat a következővel szemben.

HARMADIK ELŐADÁS

EGYSÉG ÉS MEGOSZTOTTSÁG: AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI ó európa hány határ minden határban gyilkosok (József Attila)

A figyelmes olvasó illetve hallgató számára feltűnhetett, hogy az álom legfontosabb részletei az eddigi tárgyalásból kimaradtak. Legfontosabb, mondhatjuk – nem azért, mert mi annak ítéljük, hanem azért, mert erre következtethetünk az ihletett magyarázat terjedelme alapján. A különböző fémekkel jelölt korszakok fél- vagy legfeljebb egymondatos azonosításokat igényeltek. A vas és cserép elegyével jelölt időszakhoz érve azonban a prófécia szükségesnek érzi az alaposabb értékelést. Az itt található jelképes testrészekhez három különböző magyarázat társul. Dániel további világosságot sürgető kérdései is ezt az időszakot érintik. Minél előbb haladunk a korokkal, annál több útbaigazításra van szükségünk – ez tehát a prófécia logikája, ami csak azokat lepheti meg, akik nem járatosak még a próféciák világában. Hasonló logika érvényesül a Szentírás valamennyi vázlatjövendölésében, azaz mindenütt a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző kor részesül a legnagyobb figyelemben. A bibliai történelemszemlélet tanítása szerint egy olyan hatalmas szellemi küzdelemnek vagyunk átélői, amelyben a kihívó fél egyre több eszközt, a megtévesztés mind nehezebben leleplezhető módozatát állítja csatasorba. Ahol viszont

„megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5,20). Isten tehát mind hathatósabb védelemben kívánja részesíteni az önmagában oly kiszolgáltatott embert. Azért sem várnánk ezt a Bibliától, mert emberi logika szerint egy krónika legfeljebb a saját keletkezésével egy időben lezajló esemé-

40 | HARMADIK ELŐADÁS

nyekről tud számot adni.42 Az örök isteni akarat ezzel szemben a reménység, a perspektíva felcsillantása a reményvesztett emberiség számára. Amikor Isten a jövőről beszél, nem mindentudását fitogtatja, hanem törődő szeretetét nyilvánítja ki. VAS ÉS CSERÉP ELEGYE, AZAZ: MI EURÓPA?

Lássuk tehát, mi következik a vassal fémjelzett birodalmi korszak – vagyis Róma – után!

„Hogy pedig lábakat és ujjakat részint cserépből, részint vasból valónak láttál: a birodalom kétfelé oszol, de lesz benne a vasnak erejéből, a mint láttad, hogy a vas elegy volt az agyagcseréppel” (Dán 2,41). Az első magyarázat egy mélyreható változásra hívja fel a figyelmet. Az eddig ismertetett birodalmak egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a politikailag és vallásilag egyaránt megvalósuló egység volt. Éppenséggel Róma tette a legtöbbet azért, hogy az akkori civilizáció minden népe „részesüljön a római uralom által biztosított áldásokból”. Milyen különös, hogy éppen a legteljesebb tökélyre vitt egységálmot követte a megoszlással43 jellemzett időszak! Mi

Meglepő módon a főleg protestáns egyházi körökből sarjadzó történetkritikai iskola is ebből kiindulva erőltette a Biblia történeti és prófétai irataira azt a magyarázati sémát, amely lényegében a jövendölés elsinkófálására irányul. Példának okáért Dániel könyve a történetkritika álláspontja szerint nem keletkezhetett a könyvben megjelölt időpontokban (i. e. VI. század), a benne található jövendölések nem jövendölések, hanem a benne foglalt események jövendölés formájában történő utólagos (a posteriori) lejegyzése. 43 A Károlyi-fordításban található „kétfelé oszol” kifejezés némiképp zavaró. Az eredeti héber kifejezés nem tartalmaz a „kétfelé” darabolódásra semmilyen utalást. Az újabb fordítások (Káldy, új katolikus illetve új protestáns) megoldásai – „megoszlik”, „szétszakad” – itt helyesnek bizonyulnak. A legmértékadóbb idegen nyelvű fordítások is ezt erősítik meg: „be divided” (King James Version); „sera divisé” (Segond); „zerteiltes” (Luther). 42

AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI | 41

több, a jövendölés szerint civilizációnk uralkodó politikai tendenciája ettől fogva a megosztottság lesz. Újra leszögezzük, hogy ez főképpen az előzmények hátterén meglepő. Császárok, rendkívüli adottságokkal rendelkező uralkodók, hadvezérek álma foszlik semmivé, s úgy tűnik, hiába volt minden erőfeszítés. Elegendő azonban az első magyarázat alapos megfigyelése annak belátására, hogy a világbirodalom álma nem tűnik el egyszer s mindörökre. „…lesz benne a vasnak erejéből…” Hogy milyen kilátásai vannak a vas egyesítő erejének kidomborítására irányuló kísérleteknek, erről a harmadik magyarázatban olvashatunk. Itt elegendő annyit megértenünk, hogy a Rómát képviselő vas a politikai széttagoltság idején is továbbél, átörökítődik.

„És hogy a lába ujjai részint vas, részint cserép: az a birodalom részint erős, részint pedig törékeny lesz” (Dán 2,42). Magától értetődő a történeti azonosítás, könnyen felismerhetjük a prófécia jelképei által jelzett történelmi változást. A IV. századtól kezdve, a keletről érkező barbár hordák támadása nyomán, a társadalmilag és politikailag egyaránt meggyengült Római Birodalom tartópillérei mindjobban megroppannak. El kell szenvednie, hogy amazok egyre nagyobb szeleteket hasítanak ki a birodalom testéből, majd 476-ban a kegyelemdöfést is megadják számára azzal, hogy a Nyugatrómai Birodalom utolsó uralkodóját egy germán trónkövetelő letaszítja a trónról. Róma, úgy tűnt, eltűnt a történelem süllyesztőjében. A hatalmas birodalom helyén – változó megoszlásban – kisebb királyságok jönnek létre, éspedig a beözönlő barbár nemzetek vezetésével. Íme az európai történelem genezise – első megközelítésben. Higgyünk azonban a szemünknek: a prófécia még most is birodalomról és nem királyságokról beszél. Ez nem volt egyértelmű az első magyarázat alapján, amely a politikai feldarabolódás folyamatát állítja középpontba, és a birodalom kifejezést is csak ilyen szövegösszefüggésben említi. Mégis, úgy tűnik, hogy a prófécia kétér-


telmű. Valóban, mi módon beszélhetünk a „megoszlás”, a „szétszakadás” után még birodalomról? Nos, ez Róma rejtélyében a megoldási kulcs, az európai történelem épületében a fundamentum. Úgy véljük, keveset mondunk azzal – amiben a történettudomány talán minden ágazata közös nevezőn van –, hogy az egykori Róma testében kialakuló királyságok két alapvető örökségen épülnek fel: a római civilizáció számos építőelemén, úgymint a jog, a vallás, illetve a barbár népek törzsinemzeti sajátosságain. Róma ugyanúgy tovább él a nemzetállamok civilizációjában, miképpen Hellász is továbbélt Rómában, s rajta keresztül Európában, aminek legékesebb bizonysága a görög kultúra maradandó hatása az európai gondolkodásra. Hellász azonban az i. e. II-I. század folyamán végképp megszűnt vezető politikai tényezőként létezni. Nem úgy Róma, amely nem csupán civilizációs örökségében él tovább. Miképpen maradhatott meg Róma, a letűnt civilizáció központja, vezető szerepében? „476-ban a germán király, Odoaker letette a trónról az utolsó nyugat-római császárt, és ezzel Róma városállam hivatalosan is megszűnt. Az utcákat fű lepte be, a fórumon tehenek legelésztek. Azok, akik még a városban maradtak – időnként alig többen ezernél –, úgy szoktak hozzá a beomló paloták dörejéhez, mint az Alpesek lakói a lavinákéhoz. Az antik világ épületei a középkor századaiban a kőfejtő szerepét töltötték be, és a hét domb közötti völgyeket törmelék töltötte fel. De Róma nem tűnt el a föld színéről. A keresztény világ központjává fejlődött, és a pápák lettek a világbirodalmi hagyományok folytatói. Az 5. századtól kezdve Pontifex Maximus a címük, tehát ugyanaz, mint a római császároké, akik az államvallás főpapjai is voltak. Diocletianus császár a provinciákat diocesisekre osztotta az erőteljesebb ellenőrzés érdekében, és ezt a kifejezést a katolikus egyház is megtartotta a területi felosztás elnevezésére.”44 SCHNEIDER, Wolf: Városok Urtól Utópiáig, ford. T. Tedeschi Mária. Gondolat, 1973, 129. o.

44


E különös elegyben a cserép képezi a megosztó tényezőt, illetve – a második magyarázat kifejezéseivel élve – ez képezi a „gyenge” elemet. Pontos látlelet ez Európa történelméről. A császári Róma bukását törzsi-nemzeti alapon szerveződő népek támadásai idézték elő, s ezek történelmük későbbi szakaszaiban is ragaszkodtak önállóságukhoz. A törzsi-nemzeti jelleg előtérbe kerülése képezte a legnagyobb akadályt a politikailag egységes birodalom létrejötte előtt. Európa történelmének viszont az a sajátossága, hogy nem csupán a megosztó tendenciák érvényesültek. A vas képviselte egységesítő erőt a pápai Róma jelentette. Róma ugyan politikailag egy időre letűnt a színről, olyannyira, hogy a Nyugatrómai Birodalom romjain a virtuális székhely szerepét Ravenna vette át; s jóllehet a pápai állam változó nagyságú területe sohasem volt birodalmi méretű, mindazáltal egyetemes, uralkodók feletti hatalma megkérdőjelezhetetlen volt, tudniillik egyetemes főpapi minőségéből fakadóan. Az új Róma – közkeletűbb elnevezése szerint: Európa – egységét a birodalmi vallás biztosította. A középkori Róma területén születő királyságok legfeljebb ideig-óráig hadakozhattak Róma fennhatósága ellen, a lábcsók aktusa azonban előbb vagy utóbb a távoli Skandinávia és Baltikum királyai számára is megkerülhetetlen volt. Róma államok feletti spirituális hatalmának érvényesítése természetesen politikai támaszt igényelt, amihez a Pápai Állam katonai ereje távolról sem volt elégséges. Az űr betöltése elképesztő politikai manőverezést igényelt a pápai hatalom részéről. Az volt a kisebbik falat, hogy országonként maga mellett kellett tudnia a politikai hatalom – a büntetőjog és a katonai erő által nyomatékosított – támaszát. Mindez mégis keveset ért volna – különösen a hatalmi hálózat kiépítése idején – az aktuálisan legerősebb királyság szövetsége nélkül. E nagyszabású politika jegyében szabadult ki Róma a 6. században az ariánus királyságok szorításából – az akkor legerősebb politikai hatalom, a Keletrómai Császárság hathatós katonai beavatkozásának köszönhetően. Ezt követte a frank orientáció, amelynek a 756-ban létrejött Patrimonium Sancti Petri,45 vagyis az immáron területileg is 45

Szent Péter öröksége ill. birtoka (latin).


jelentős Pápai Állam lett a jutalma. A hűség viszont a politikában nem odaillő fogalom: a pápaság a feldarabolódó Frank Császárság elemeiből gyakorlott szemmel választotta ki a legrátermettebb jelöltet, amelynek segítségével Európa keleti felét is sikerült krisztianizálnia. A segítség fejében az illető állam 1806-ig viselhette a Német-római Császárság megtisztelő nevezetét. A pápaságnak azonban úgy kellett intéznie az érdekközösség ápolását, hogy eközben ne kelljen lemondania a legfőbb hatalom, az auctoritas birtokáról. E kettős manőverezés kockázatos volta különösen a 11-12. század folyamán mutatkozott meg, a pápaság és a német-római császárság között bonyolódó úgynevezett invesztitúra-harcok idején. Kié a legfőbb hatalom? – ez volt a tényleges tét.46 Itt világlott ki legjobban az ókori római politika, a divida et impera átmentése a középkorba. (Az egykori fő-fő szövetségessel ekkor az észak-itáliai városok szövetségét állította szembe.) A pápaság a különböző királyságok egymással szembeni kiegyensúlyozása révén lépett elő megfellebbezhetetlen tekintéllyé. A világi hatalmasságok időnként ellenpápák beiktatásával próbáltak szabadulni a pápai hatalom öleléséből. A fentiek alapján nem túlzás kijelentenünk, hogy a római diplomácia nagymértékben felelős azért, ha a középkori Európa a végeláthatatlan háborúk színterévé vált. Erre utal a róla szóló bibliai jellemzés47: „És három királyt fog megalázni…” (Dán 7,24). A terü-

A német császár vesztére a pápaság világi tekintélye ekkor jutott a csúcspontra. E korban született meg a Dictatus Papae (1075), amely nem egyszerűen a pápaság minden világi hatalomtól való függetlenségét, hanem a királyok és császárok pápai jogkör alá helyezését is deklarálta. E fejlemény újabb lökést adott a „két kard” elméletének, amit egy nemzedékkel később Clairvaux-i Bernát cisztercita apát fogalmazott meg, majd szinte szó szerint ezt adja vissza az 1302-es keltezésű Unam Sanctam kezdetű pápai bulla: „Az evangélium mondatai világosítanak fel minket arról, hogy az egyház imént említett hatalmában két kard van, ti. egy lelki és egy evilági… Mindkét kard tehát az Egyház hatalmában van, ti. a lelki és az anyagi. Mégpedig az utóbbit az Egyház érdekében kell forgatni, az előbbit pedig maga az Egyház használja.” (In: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, szerk.: Fila Béla – Jug László. Örökmécs Alapítvány, 1997) 47 A 7. fejezet mint magyarázati támpont hamarosan belép a tárgyalásunkba. 46


leti kiterjedéssel rendelkező Pápai Államot a politikai fortély szülte és tartotta fenn48. A „három király megalázása” nem egyszeri történelmi esemény, hanem a pápaság kitörölhetetlen vonása, lényege. „Részint erős, részint pedig törékeny…” Tökéletes jellemzés. Róma vaskeménysége, vasszigora nyilvánult meg az Imperium Christiana ellentmondást nem tűrő kormányzásában. Roma locuta, causa finita est.49 Uralkodóknak, másként gondolkodóknak kellett meghajolniuk a Rómából mindenhová elérő – még a gondolatokat is fürkésző – hatalmi szó előtt. Gyengéje, hogy időről-időre szembe kellett néznie a többi imperátor politikai törekvéseivel. De mindemellett is a Biblia „birodalom”-ként tartja számon a vas és cserép keverékével jellemzett korszakot, amelyben a kohéziós erőt az egyetemes birodalmi vallás képviseli. APOSTOLI KERESZTÉNYSÉG ÉS HATALMI KERESZTÉNYSÉG

Itt találjuk magunkat szembe a legnagyobb nehézségekkel. Hogyan lett Jézus és az apostolok hitéből a pápák hatalmi kereszténysége? Hogyan lett az üldözöttből üldöző? Miféle „fejlődés” terméke ez? Semmit sem értettünk meg Európa mibenlétéből, ha nem járunk alaposabban e kérdések végére. Merthogy a hegeli sablonok a „történelmi Abszolútum kibontakozásáról” itt füllentenek a legnagyobbat. Nincs igazuk azoknak sem, akik szerint a kereszténység tiszteletre méltó alapítói a legszánalmasabb szereplői e változásoknak. „Ha Jézus vagy Pál előre látta volna, mi lesz munkálkodásuk késői gyümölcse, talán bele se fognak” – halljuk gyakran e fejcsóváló okoskodást, amely noha jól értesültséggel kérkedik, valójában a sablonok egyikét rángatja elő. Kimerítő válaszra készülünk, amelyhez a bázist éppen annak a Pálnak az ihletett szavaiból választjuk, akit – egy másik sablon értelmében – előszeretettel vádolnak azzal, hogy az ő egyházszervező munkája tette tönkre a krisztusi kereszténységet.

A szóban forgó kifejezés történelmi beteljesedéséről lásd: FLORI, Jean: „És három királyt fog megalázni…” (Reisinger János fordítása). In: Jó Hír 1991/3, 199–205. o.

48

49

A korabeli mondás szerint: Róma szólt, és az ügy ezzel be van végezve.


Nem lesz tehát érdektelen éppen az ő ihletett szavaiból megtudnunk, milyen sors vár a kereszténységre!

„Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve, hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát. Nem emlékeztek-é, hogy megmondtam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék? És most tudjátok, mi tartja vissza, amiért csak a maga idejében fog az megjelenni. Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia” (2Thessz 2,1–7).50 A fejezet bevezetéséből kiderül, hogy Pálnak itt egy szépséges tévedést kellett kiigazítania. Igen, nevezzük inkább így, semmint túlbuzgóságnak. Az apostolnak fel kellett tárnia, milyen megpróbáltatások várnak még Krisztus gyülekezetére szeretett Uruk – hőn siettetett – visszajövetele előtt. Hitehagyásról51 jövendöl, méghozzá eléggé körvonalazott módon:

Ez is jövendölés, mégpedig ugyanabból a fajtából való, mint Dániel és Jelenések könyve jövendölései. Nem egyszerűen pillanatképeket villant fel a történelem ilyen vagy olyan mozzanataiból, hanem teljes vázlatokat mutat be a történelem menetéről. Nem idéztük itt, de a 8–10. vers közötti szakasz egyértelművé teszi, hogy a többi vázlatpróféciához hasonlóan ez is Jézus Krisztus második eljövetelével zárul. 51 Ez a görög szó (aposztaszia) pontos jelentése. A kifejezés ugyanezen árnyalatban maradt ránk a hírhedett római császár, Julianus Aposztata (Hitehagyó) nevében is. Ez az értelemtársítás egyben megtanít bennünket a szakadás szó valódi jelentésére. 50


1. Jellegzetes kifejezései mélyen elménkbe vésik a hitehagyás természetét. Nem feltételezhetjük a hit elhagyását egy kereszténységet nem valló birodalom, ország vagy uralkodó részéről. Nyugodtan zárjuk ki tehát a körből a nyíltan a kinyilatkoztatás Istene ellen mozgósító királyokat, hatalmakat. Ezek legfeljebb elutasíthatják, de nem hagyhatják el Krisztus vallását. Antiochus Epiphanes, Néró csakúgy, mint legújabb kori megfelelőik, Sztálin és vazallusai, nagy erőket mozgósítottak ugyan a hitvallók megrontása érdekében, de meg nem törhették őket. A külső üldözés általában – az ezzel járó fájdalom és gyász ellenére állíthatjuk – egyvalamire nagyon „jók”: egyértelművé, kiismerhetővé teszik a felállást. Ez esett meg a kereszténységgel is. A legkegyetlenebb üldözések sem roppantották össze. Morálisan akkor tört meg s veszítette el tartását, amidőn eredeti küldetéséről elfeledkezvén, hatalmi becsvágyat kezdett melengetni magában. A korábban oly világos felállás mindenestül a feje tetejére fordult, éspedig nem azért, mert az addig ellenséges evilági rend öltött volna barátságosabb külsőt. Semmiképpen, hanem éppenséggel a kereszténységen belüli morális válság kuszálta össze a szálakat. Az aposztaszia szó önmagában is belülről induló erjedést feltételez. 2. Ennél is messzemenőbb következtetéseket vonhatunk le a következő meghatározás alapján, miszerint „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”. Úgy véljük, az itt jellemzett folyamatok a legegyszerűbb elme számára is világosak lehetnek. Nem kell nagy teológusnak lenni annak megállapításához, hogy a jövendölés itt egy kimondottan negatív fejleményről ad számot. Az önistenítés, az önfelmagasztalás minden emberben viszolygást kelt. Így van ez az emberek közti viszonylatban is: a kizárólagosságra törekvő, a másokon uralkodni vágyó, fennhéjázó személyek okkal keltenek bennünk visszatetszést. Mennyivel inkább így kell ennek lennie, amikor a halandó ember teszi istenné magát, élet és halál, üdvösség és kárhozat felett kívánván rendelkezni! Minél magasabb rendű elgondolást ápolunk magunkban az Istenségről, annál inkább megborzongunk e félelmetes pökhendiség hallatán: „Isten helyébe állni”. S amennyiben a


kontraszt egyáltalán tovább fokozható, ott áll előttünk a keresztény hit nagyszerű Szerzője, Aki tulajdon életével szemléltette, milyen határtalanul nagy a távolság az emberi uralkodás megszokott keretei és az Isten uralma között:

„Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; és a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mát 20,25–28) 3. Aligha lehet a kereszténység történetében bármi, ami az elfogulatlan tanulmányozó számára jobban szemet szúrna. Hogyan lett az üldözöttből és megvetettből üldöző és kiváltságos? Mi módon lett a mennyei teokráciából földi monarchia? Amennyiben e kérdésekkel készek vagyunk részrehajlás nélkül szembenézni, megértjük arra a gyakorlati kérdésre adható választ, miszerint hol van a vallás szerepe az államban. A reformációs kísérletek idején minden teológiai okfejtésnél ékesebben szóltak azok a vizuális szemléltetések – hivatásos alkotók, de hétköznapi emberek festőecsetjén egyaránt –, amelyeken egymás mellett ábrázolták a szamárháton közlekedő, egyszerű köntösben járó Megváltót a pompásan felcicomázott lovon ülő, gazdagon díszített palástba öltözött pápát, hármas koronával a fején. Valóban, Krisztus szeretetre alapozott uralmát a földi monarchiák logikája szerint rendezték át. Hiba lenne e folyamatban valamiféle fejlődést, az ésszerűség diadalát látnunk, jóllehet az evilági gondolkodás kulcsfogalmai, úgymint az erő, az uralom, a hatalmi kényszer szerint a győzelem minden kétségen felül való. Ámbár hallván az olyan kommentárokat, miszerint a kereszténység ekkor lépett az érett férfikorba, s a világ erre az időre nőtt fel a keresztény hit befogadására, már-már arra az álláspontra helyezkedünk,


amit a kétkedők gyakorta hoznak fel Krisztus hitével szemben – újabb bizonyságául annak, hogy semmit nem értettek meg Isten országának természetéből –, tudniillik hogy a világ láthatóan szemernyivel sem lett jobb azzal, hogy Krisztus eljött. Soha nem került az egyház távolabb névadója szellemiségétől, mint amikor felcserélte az Ő támaszát a politikai hatalom szövetségével. Megváltozott a kereszténység jellege. Az apostoli kereszténység helyét a hatalmi kereszténység vette át. Ez a változás hoszszú évszázadokra – tulajdonképpen mindmáig – meghatározza a kereszténység struktúráját. Az Isten országáról vallott eszme gyökerestül átalakult. Az apostoli kereszténység – a Krisztustól vett parancsolat alapján – csak azokat vette fel a tanítványok közé, akik az Ige „tiszta és jó szívvel” (Luk 8,15) való megtartásával pecsételték meg hitüket; szabad elhatározásból keresztelkedtek meg, örömest szenvedvén el a világ ellenségeskedését. A IV. századtól kezdődően viszont a keresztény hitet a birodalmi vallás rangjára emelték, a vallásgyakorlatot az egyháztagsággal egyetemben állampolgári kötelességgé tették. Az Isten országa a „földre szállt”. Az ecclesia triomphans, a diadalmas egyház szem elől tévesztette – ha ugyan lehetséges ilyen egyértelmű kijelentés mellett még jóhiszeműséget feltételezni – Krisztus világos iránymutatását: „Az én országom nem e világból való” (Ján 18,36). Mi módon válhatott a kevés számú választott lemondással teljes, önmegtagadást igénylő hitvallásából tömegek – egy egész civilizáció – vallásává? Egyetlen lehetséges válasz létezik: a keresztény hit súlyos leértékelése árán. S hogy e következtetést senkinek ne legyen oka pusztán e könyv szerzőjének nyakába varrni, hamarosan rámutatunk a nyilvánvaló bibliai összefüggésre. Addig is szólaltassuk meg a hatalmi egyház belső lelkiismeretének olykor kegyetlenül elfojtott hangját. Tudósok, művészek, prédikátorok, akik időről időre prófétai bátorsággal szembesítették a „fennálló” egyházat a bibliai eszménnyel. Nem mintha eséllyel vehették volna fel a küzdelmet a világiasság, a hatalom szeretetének mindent elsöprő áramlatával szemben. E hangok felharsanása azonban minden bizonnyal elegendő volt ahhoz, hogy a keresztény hit igazi forrásának felfa-


kasztásával az igazság után szomjúhozó lelkek kicserepesedett ajkát felüdítsék. A HITEHAGYÁS TANÚI A MŰVÉSZETEKBEN

„Mondd meg most őszintén Pétertől az Úr mennyi pénzt kívána, mikor letette kulcsait kezébe? semmit, ugy-e, csak hogy jöjjön utána? S Péter, s a többiek, maguk közébe Mátyást a helyre, melyet elveszített az Áruló, nem ingyen helyezék be? […] S ha nem nézném még itt is tisztelettel a szent kulcsokat, miket vígan élve kezeltél ott fönn szennyezett kezeddel, még keményebb lennék hozzád beszélve, mert kapzsiságtok rontja a világot jókat tiporva, rosszakat kimélve. Már gondolt az Evangélista rátok, mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve a királyokkal szajhálkodni látott. Akinek e világra felkerülve hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött; de férje megrontá, bűnbe merülve. Istenné tettetek aranyt, ezüstöt, nálatok bálványimádó se rosszabb: egyet imád az, százakat a püspök. Aj, Konstantinus, látod mennyi rosszat szült nem megtérésed, de adományod, mellyel először lett egy pápa gazdag!”52

Dante az Isteni színjátékban az őskeresztény kor külső szerénységét állítja szembe a pápai kereszténység pompaigényével. A „legka52

(Pokol XIX. Ének, 90-96; 100-117. Babits Mihály fordítása.)


tolikusabb költő” vádbeszéde felér egy próféciamagyarázattal. Viszsza is fogunk még térni rá a későbbiekben. S ne tévesszen meg bennünket az ironikus hang: Dantét az egyház gyengéd féltése vezérelte, amikor felrótta Krisztus állítólagos képviselőinek pénzés hatalomimádatát. Hasonló érzelmeket fedezhetünk észre a több mint háromszáz évvel később alkotó Blaise Pascalnál, A korai keresztények összevetése a mai keresztényekkel című meditációjában. E terjedelmében rövid, de annál kristálytisztább beszéd szépen tükrözi a – Pascal mellett a tragédiaíró Racine nevével fémjelzett – janzenista mozgalom fáradozásait a katolikus egyház megújításáért. (Nem tudom, lesz-e elegendő alkalmam arról biztosítanom római katolikus érzelmű olvasóimat, hogy Róma visszásságainak feltárása nem jelenti az egyes hívek megítélésével. Jó dolog beszámolni arról, mily sokan voltak, akikben nem hunyt ki a lelkiismeret.) E méltatlanul elfeledett darab azonban vallás- és dogmatörténeti kuriózum: eszmélkedés a keresztény egyházban a 3. századtól elterjedő gyakorlat, a gyermekkeresztség tarthatatlanságáról. Az egyház születésekor csakis olyan keresztényeket láthattunk, akik az üdvösséghez szükséges hitpontok mindegyikében hiánytalanul fel voltak készítve; ma ezzel szemben oly vaskos tudatlanságnak vagyunk tanúi, hogy az könnyekre fakaszt mindenkit, akik gyengéd érzelmeket táplálnak az egyház iránt. Abban az időben az emberek csak hosszas vágyakozás és komoly erőfeszítés után léptek be az egyházba; ma minden akadály, gond és erőfeszítés nélkül benn találják magukat. Kizárólag alapos vizsgálat után fogadták be őket; mostanság vizsgálat nélkül felvétetnek. Akkoriban csak azután fogadták be őket, miután feladták elmúlt életüket, megtagadták a világot, a testet és az ördögöt. Manapság belépnek, még mielőtt képesek lennének e dolgok bármelyikére. Végül hajdanán ki kellett jönniük a világból, hogy felvétessenek az egyházba; ezzel szemben ma egyidejűleg lépnek az emberek a világba és az egyházba. Abban az időben e lépésükkel a világ és az egyház közötti


alapvető különbségre mutattak rá. Úgy tekintették ezeket, mint két ellentétes dolgot, mint kibékíthetetlen ellenségeket, amelyek közül az egyik szakadatlanul üldözi a másikat, a látszólag gyengébb pedig egy napon diadalmaskodni fog az erősebb fölött. Ily módon e két ellentétes tábor közül elhagyják az egyiket, hogy a másikba lépjenek; feladják az egyik életszabályait, hogy a másikéit tegyék magukévá; levetkőzik az előbbi érzelmeit, hogy felöltözzék a másikéit. Végül elhagyták, veszni hagyták, megtagadták a világot, ahol először megszülettek, hogy teljesen az egyháznak szenteljék magukat, ahol a második születésüket vették. Ily módon fogták fel tehát a kettő közötti szakadéknyi távolságot. Ezzel szemben manapság szinte egyszerre találják magukat egyikben is, másikban is, és ugyanaz a pillanat, amely a világra hoz bennünket, az egyház számára is újjászül; így az avatatlan elme nem is tud különbséget tenni e két mégoly ellentétes világ között sem. A mai keresztényeket egyszerre nevelték az egyikben és a másikban; a szentségekhez járulnak, eközben élvezik a világ gyönyöreit stb. Így míg régen alapvető különbséget fedeztek fel a kettő között, ma ezek az ő szemükben egymással összemosódnak és elvegyülnek, melyek következtében szinte már nem is különülnek el egymástól.

A fenti részlet egy következetes és bátor bölcselő gondolatait tartalmazza. Pusztán az okfejtés könnyedén egymásba fonódó füzéreit – annak valamennyi evidenciáját – tekintve azt mondhatnánk, nincs is bennük semmi rendkívüli. Ha azonban azt vesszük számba, hányan tettek le arról, hogy e gondolatmenetnek kitartóan végére járjanak, majd pediglen az elméletnek gyakorlati súlyt kölcsönözzenek – nem tekintvén előbbre valónak „az emberek dolgait az Istennek dolgánál” (lásd Mát 16,23!) –, nem lehet eléggé megbecsülnünk e szavakat. Az itt tárgyalt páli levél kulcsfogalma, a „hitehagyás”, számos előzetes ideánk újraértékelésére ösztökél. Eddig olyan magától értetődő volt, hogy Európát keresztény civilizációként tartsuk számon. Nem jogosulatlan az elnevezés, amennyiben Krisztus volt a név, a jel, a művészetek számára a fő-fő ihlető forrás. Fenntartá-


sainkat kell azonban hangoztatnunk, amennyiben ez a kultúra a prófécia értékelése szerint a hitehagyó kereszténység kultúrája volt. Mind eszme-, mind politikatörténeti vizsgálódásaink arra vezetnek, hogy e civilizáció magába ötvözte az ókori civilizációk vallási és mentalitástörténeti rekvizitumait, ideértve a természeti vallások számos kultikus elemét és gondolatmenetét, a politikai kultúrát. (Gondoljunk csak az „egy birodalom, egy vallás” eszméjére.) E vallási-politikai szinkretizmust ama jól körülhatárolható céllal kotyvasztottak valamely „vegykonyhában”, hogy minél szélesebb tömegek tehessék magukévá e civilizáció vallását. Vegyük csupán a 4. századi fordulatot! Az emberi szenvedélyeket kiszolgáló isteneken szocializálódott, a Napot és az égitesteket istenségként tisztelő emberek ugyan mi módon fogadhatták volna el más módon az egyszerű evangéliumi hitet, hacsak nem a birodalomban dívó ünnepségek és istenkultuszok keresztényi polgárjoggal történő felruházása árán?53 A természeti vallások kultuszaihoz hasonlóan előtérbe kerültek a rítusokon és a szertartásokon való megfelelések. „…mi megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt

mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi engedélyünkkel követik el” – mondja Dosztojevszkij Nagy Inkvizitora, rámutatva ezzel arra, mi az ilyen fajta vallásosság vonzerejének nagy titka. 53 Olykor a művészetek a maguk jelképeikkel, parallelizmusaikkal jobban a szög fejére tudnak ütni, mint a tudományos körmönfontsággal megírt tanulmányok. Vas István és Weöres Sándor képeit nem felejtik el egyhamar! Előbbi a Római rablás c. költeményében az ókori és a középkori Róma kulturális és civilizációs kontinuitásán élcelődik, és tesz kopogós ítéleteket. „Obeliszk tetején, / Trajanus oszlopán / Kisajátí-

tó angyalok. / Milyen heterogén! /De ami pogány, / Már korán / Így kaphatott / Keresztény polgárjogot.” Ahol pedig teret nyer a történelmi evolúció szemlélete – az evilági hatalom logikája –, ott nincs helye semmilyen erkölcsi skrupulusnak: De ha ennek árán / Adhattak gazdagabb, tágabb / Rómát a világnak?” A zseniális kép- és jelképalkotó Weöres Sándor pedig úgy vélte, négy jelképes sorban minden elmondható e szemfényvesztésről: „hellén szem héber látomás /

egymást pocsékul elrontotta / menny-gyümölcs és pokol-tojás / lett paradicsomos rántotta” (Le journal). Látnok sorai ezek, egy olyan költőé, aki nemcsak érzékelte a kívánatos „menny-gyümölcs” és az élvezhetetlen kotyvalék között, hanem – a témának kijáró ironizálással – rövid és emlékezetes képet is tudott neki kölcsönözni.


Nem kerülhető meg az a következtetés sem, miszerint történetírás által felállított egyenes fejlődési vonal az apostoli kor és a birodalmi kereszténység között a tények elnagyolt értékelésén alapul. Az apostoli kereszténység „jogutóda” nem a Római Egyház, hanem éppenséggel az e torzulások ellenére is Krisztus egyszerű tiszteletét híven őrző emberek. Jelenések könyve 2–3. fejezete állítja elénk azt a történetet, ahogy valdensek, husziták, a reformátorok a prófétai fáklyát kézről kézre adják egymásnak. Ily módon a 16. századi reformáció egy folyamat betetőzése – bár korántsem lezárulása – és nem kezdete volt. Éppen ezért helyesebb hitújítás helyett (magam is mily könnyen használom e kifejezést!) hithelyreállítást mondani. E mostani előadás során el kell jutnunk az Európa-fogalom meghatározásáig. Úgy véljük, az imént előadott tények tették a legtöbbet ez összegzés érdekében. A kérdések azonban nem fogytak el, a próféciának sem értünk végére. MIÉRT ÉPPEN A 4-6. SZÁZADBAN?

A kereszténység államvallási rangra történő emelését a szigorú eseménytörténeti megközelítés hallatlan fordulatként tartja számon. Nem minden ok nélkül, elvégre éppen a harmadik század második felében került sor a legsúlyosabb keresztényüldözésekre, amelyek sorát Diocletianus császár tíz esztendőn át fenntartott pogromja tetőzte be. E fordulattal a történettudomány sem igen tud mit kezdeni, inkább beéri Konstantin császár hirtelen megvilágosodásának nevezetes legendájával, ami Eusebius történetírói – független szellemtől származónak éppenséggel nem nevezhető – munkássága nyomán maradt ránk. Vezérfonalunk – a thesszalonikai levél második fejezete – azonban egyetlen mondat erejéig érthetően tudomásunkra hozza, hogy a változás csupán a külszínen hathatott a meglepetés erejével, a valóságban egy századok óta érlelődő folyamat jutott csúcspontjára. „Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne” (7. vers). Mire, kire utal e rejtélyes kijelentés? Semmi kétség: azokról a „belopózkodott hamis atyafiakra” (Gal 2,4), akik nem igaz indulat-


ból csatlakoztak a keresztény közösséghez, így Krisztus szíveket átformáló erejének sem engedtek helyet. A megtűrt büszkeség, nemtelen szenvedélyek, „a pénz szerelme” (1Tim 6,10) a világhoz kötötte őket. Ilyenek sajnos kezdettől fogva akadtak. E következtetésünket erősíti meg a jövendölésben egy korábbi megszemélyesítés, amelynek értelmében a Biblia a hitehagyás jellegét „a veszedelem fia” (3. vers) tevékenységéhez hasonlítja.54 János harmadik apostoli levelében felemlíti Diotrefesz esetét, „aki elsőséget kíván közöttük” (9. vers). E pillanatképszerű tudósítás, ha elszigetelt jelenségként is, de hírül adja e lelkület megjelenését. E mentalitás ily módon történeti perspektívába helyeződik, ám lehetetlen annak általános emberi jellegétől elvonatkoztatni. Fölébe kerekedni társainknak: olyan emberi hajlam ez, amit a legtöbb ember ilyen vagy olyan töménységben a génjeiben tárol. (Nincs nehéz dolga annak, aki a kereszténység történetét szociopszichológiai megközelítésben írja meg.) Ha a meg nem tért szív teret enged neki, nincs megállás. Kis közösségben, népegyházakban egyaránt kibontakozhat, s az effajta despotizmus bizonyos körülmények számára kedvező együttjátszása esetén nem is áll meg a keresztény gyülekezet határainál. Nos, az idő, hely és körülmény „megfelelő” alakulásáról mondja esetünkben a 7. vers a következőket: „csakhogy annak, aki azt még Az azonosításnál nem engedhetünk teret a szabad fantáziálásnak; úgyszólván nincs választási lehetőség. A Bibliában ezen kívül mindössze egy helyütt fordul elő e baljóslatú kifejezés, éspedig félreérthetetlenül Júdásra vonatkoztatva (Ján 17,12). Júdás egykor Krisztus tanítványa volt, aki képességeivel kivívta tanítványtársai megbecsülését (Jn 13,5–6). Krisztus közvetlen közelségében csodálatos alkalmait élvezhette annak, amint szíve az isteni szeretet kisugárzására meglágyuljon. Ő azonban továbbra is világi becsvágyát melengette magában (Jn 6,15), hogy aztán egészen szembeforduljon Krisztussal. Véleményét – tudniillik, hogy Krisztusnak hatalommal, királyként kellene fellépnie a nagyobb siker érdekében – akár a Megváltón is kész volt keresztülerőltetni. A szenvedés és a megaláztatás nem volt ínyére. Megrázó, de nem rendkívüli történet: sokan járnak ezen az úton, és bárki nagyon könnyen ide tévedhet. Mint ahogyan feltételezhetjük, hogy Pál levelében a „bűn embere, a veszedelem fia” megjelölés sem húzható rá egyetlen emberre. Egy sokak által tanúsított gondolkodásmódot vesz ekképpen ítélet alá a Biblia, amely azután egy e világi egyházi intézményben is testet öltött. 54


most visszatartja, félre kell az útból tolatnia”. (És máris megérkeztünk az alcímben felvetett kérdéshez.) Mi az a visszatartó erő, aminek félre kell az útból tolatnia? A Szentlélek? A Sátán? (Most jött el azok ideje, mondanánk némi malíciával a szavak mögött, aki szeretik szabadjára engedni a fantáziájukat. Nem is beszélve arról a gyakori esetről, amikor az előbbi jelképnek – vagyis „a bűn emberének” – a szövegösszefüggésből kiszakítva valami egészen képtelen azonosítást kell elszenvednie.) Az Írás – megszokhattuk már – köt bennünket. Scriptura Scripturae interpres, az Írás az Írást magyarázza – adták ki a jelszót a 16. századi írásmagyarázók. A vizsgált kijelentés például visszautal bennünket Dániel könyvéhez, éspedig nemcsak a 2., hanem a 7. fejezethez is. Fogalmazhatunk ennél nyíltabban is: Pál apostol e helyütt voltaképpen e fejezetekhez fűz kommentárt. A 7. fejezet megerősíti a 2. fejezetben már észlelt megfigyelésünket: a negyedik birodalmi monstrumnak, nevezetesen Rómának, két hatalmi szakasza van. Dániel könyve 2. fejezetében a vasat szintén tartalmazó vas és cserép vegyüléke, a 7. fejezetben a negyedik birodalom fején kinövő kis szarv vésik ezt jól emlékezetünkbe. Az sem elrejtett immár előttünk, hogy e két szakasz közül az első a császári, a második a keresztény Róma.55

Erre a magyarázatra jut – egyebek mellett – Kálvin is az illető apostoli levélhez fűzött kommentárjában: „A görög szó egyértelműen akadályoztatást, illetve késedelmi okot jelent. Khrüszosztomosz, aki szerint ez a rész csakis a Lélekre vagy a Római Birodalomra értendő, inkább ez utóbbi vélekedésre hajlik: tudniillik, hogy az apostol a Római Birodalmat érti ezen. Valószínűleg igaza van, minthogy Pál nem szólt volna a Lélekről burkolt vagy homályos szavakkal, hanem – a Római Birodalomról szólván – a kijelentéssel nem akart ellenszenvet kiváltani. Annak pedig, hogy a Római Birodalom állapota mennyiben késlelteti az Antikrisztus megjelenését, így adja meg az okát: mivelhogy a Babiloni Birodalmat a médek és a perzsák döntötték meg, e birodalmat pedig a makedónok foglalták el a perzsák legyőzésével, végül pedig a makedónokat a rómaiak tették alattvalójukká: ekképpen fogja az Antikrisztus a hatalmi űrben maradt Római Birodalmat magához ragadni. Semmi olyasmi nincs ebben, amit a tények később ne igazoltak volna.” (KÁLVIN János: Kommentár Pál apostol thesszalonikabelieknek írt leveleihez, Ford. Csabai Tamás. AETERNITAS, 2003, 98. o.) 55


Pál apostol leveléből megérthettük, milyen belső erjedési folyamatok vezettek az 1–4. századokban a kereszténység morális elernyedéséhez. A dánieli történetfilozófia alapján viszont az is tisztázódik, milyen külső feltételnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy a kereszténység hatalomra éhes pártja ténylegesen is hatalmi rangra emelkedjék.

Ez a feltétel a császári Róma meggyengülése, a belső összetartó erők megroppanása. Az ereje teljében levő politikai erő nem kíván a hatalmon osztozkodni, sőt minden módon megkísérli eltiporni a feltörekvő erőket. A meggyengülő viszont kész a korábbi ellenséget is segítségül hívni, ha pozíciója lehetséges megszilárdításáról van szó. E forgatókönyv értelmében ajánlott a császár szövetséget a 4. században, ez azonban még nem jelentette a hatalomról való lemondást. Az erősebb kezű császárok igyekeztek a keresztény elöljárók tudtára adni, hogy ki az úr a háznál.56 A politikai hatalom meggyengülésével azonban mindinkább emezek kerültek előtérbe a porondon. A főhatalomhoz vezető út elől Nyugaton a Nyugatrómai Császárság megszűnésével hárult el – vagy ha úgy tetszik, „tolatott félre az útból” – a legjelentősebb akadály. A vitathatatlan lelki főhatalmat a keresztény Róma a 6. századtól képviselte, amely politikailag az ariánus keleti gótok szorításából való szabadulással esett egybe.57 A fenti összefüggésekből különös, a keresztények számára mármár botránkoztató történelemfilozófia bontakozik ki. E szerint az erős politikai hatalom a történelem során szinte mindig szorongatta a Krisztusához hűséges keresztény egyházat, amit nyilván egy hívő sem kíván magának. Az igazi veszedelmek azonban a vallásbéke idején következtek be. Ekkor derült ki, hogy az ilyenkor kiütköző válságjelenségeket a Gondviselés tartotta vissza jótékonyan oly módon, hogy lezárta az egyház előtt a hatalomhoz vezető utat. És jaj az apostoli (a spirituális) kereszténységnek, amikor a hatalmi „kereszténység” a politikai hatalom meggyengülésekor, a torta újraszeletelésénél maga is sietve beáll a sorba! 56 57

A korai zsinatokon ezért még a császárok elnököltek. A 25. versben található idői jövendölés magyarázatához lásd a 88. jegyzetet!

58 | HARMADIK ELŐADÁS A HATALMI KERESZTÉNYSÉG TÖRTÉNELMI PÁLYÁJA

Ha a világ erkölcseit tulajdon életével megítélő kereszténységnek a világ ellenségeskedésével kell szembenéznie, az a dolog természetéből adódik. Más elbírálás alá kell viszont esnie a hatalmi kereszténység tevékenységének, az általa szított üldözésnek. Milyen „logika” érvényesül az ilyen esetekben? Itt újra csak határozott különbséget kell tennünk kereszténység és kereszténység között. E műveletre Dániel könyve 7. fejezete hatalmaz fel bennünket. A vázlatjövendölések sorában itt nyer jellemzést először a keresztény Róma uralmával fémjelezhető időszak. A kis szarv külső és belső jegyeinek, valamint tevékenységének alapos vizsgálata próbára teheti eddigi következtetéseinket. Ezek értelmében a vas és cserép elegye, illetve a negyedik vadállat fején, a tíz szarv között növő „másik kicsiny szarv” (Dán 7,8) által lefedett időszak a pápai Róma fellépését és vezető szerepét jelöli. Ezt támasztja alá a kis szarv első megkülönböztető jegye, az „emberszemekhez hasonló szemek”, amelyhez az Istentől jövő küldött később ezt a magyarázatot fűzi: „különb lesz, mint az előbbiek” (8., 24. vers). Az emberszem megjelenése a vadállatok sorában, az egyik állat egy később növő testrészén arra utal, hogy ez a „különbözés”58 nem mennyiségi alapú. Ez a hatalom jellegében más. Erre hívja fel a figyelmet a második megkülönböztető jegy, a „nagyokat szóló száj” (8. vers) is. Az erre vonatkozó magyarázat szerint: „sokat szól a Felséges ellen” (25. vers). Számos magyarázót csalt meg a szimatja azért, mivel az Istennel szembeni kihívó viselkedést csupán a nyílt istentagadás formájában tudták elképzelni. Holott létezik egy számára sokkal nagyobb sikerrel kecsegtető megoldás: a leplezetlen tagadás helyett az Isten helyébe állni és a nevében szólni. Emlékezzünk a már tárgyalt párhuzamos kifejezésTudniillik a negyedik vadállat egészére is ezt a jellemzést olvashatjuk: „és ez különbözött mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak” (7. vers). Gábriel magyarázata szerint: „különb lesz minden országnál” (23. vers). A kiemelés oka nyilvánvalóan itt sem egyszerűen a Római Birodalom minden korábbi civilizációt meghaladó kiterjedése.

58


re: „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát” (2Thessz 2,4)! Róma az Istenre való hivatkozással tett szert a legnagyobb befolyásra s vált univerzális főhatalommá. Az isteni hatalommal való visszaélés több puszta verbalizmusnál. A Jézus Krisztus elleni összehangolt támadásként kell értelmeznünk Mária és a szentek kultuszának beemelését a szertartásrendbe és a keresztény közgondolkodásba, ismerve az ihletett forrás tanúságtételét: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Itt kell szóvá tennünk, hogy maga a gyónás intézménye révén Róma máris Isten és emberek közé áll. E szemfényvesztés lényege tehát: minduntalan Krisztusra hivatkozni, de valójában Elé állni. Ily módon a Megváltó után sóvárgó lélek rendre az egyházi hierarchiába botlik. A második megkülönböztető jegy értelmezéséhez tartozik a 25. versben található másik azonosítási pont is: „…véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt” (25. vers). Ezek szerint e hatalom vallási kérdésekben szab törvényt, fogalmaz meg diktátumokat. Nem akármilyen fennhéjázás ez! Úgy véljük, vallásos és nem vallásos érzelmű emberekben megborzongást kelthet az a gondolat, hogy Isten alkotmányát egy földi hatalom önkényesen megváltoztatja – pontosabban kísérletet tesz a megváltoztatására. Melyik földi ország ne háborodnék fel hasonló vakmerőségen?! (Egyébként ilyen külső beavatkozásokat a politikában is csak erőszakos úton szoktak sikerre vinni, gondoljunk csak Napóleon és Sztálin „alkotmány-exportjaira”.) Nos, a pápai Róma messze kimeríti e vétséget. Katekizmusában eltüntette a Tízparancsolat második parancsolatát, amely az Istenábrázolások vallási célú alkalmazását tiltja meg, továbbá megmásította a negyedik parancsolatot, és a Mithras-kultuszból származtatott „Nap napját” állította a bibliai „sábbáth” helyébe. A szeretettörvény elmozdítása az Isten-felfogás súlyos torzulásához vezetett, amiképpen minden bálványimádó vallásban.59 59 A bálványimádás és az istentagadás összevetésében különös, de meggondolandó következtetésre jut Plutarkhosz: „Ami engem illet, jobb szeretném, ha az emberek


Az „idők megváltoztatására” irányuló szándék Dániel könyve egy korábbi, lírai hangvételű részletére rímel: „Áldott legyen az Isten-

nek neve örökkön örökké: mert övé a bölcseség és az erő. És ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz királyokat (Dán 2,20–21). Ami a kijelentés utolsó részét – és annak pápai kisajátítását – illeti, azt már az általános iskolások is tudhatják, hogy a koronás fők milyen mértékben függtek a pápai jóváhagyástól, illetve átoktól főhatalmi állása idején. Nem tartjuk kevésbé megdöbbentőnek az Isten által kijelölt üdvkorszakok átrendezésének kísérletét. Augustinus fektette le a földi Isten országának elméletét, amelynek értelmében Isten országa a kereszténység földi diadalával, a „papok birodalmának” felállításával jött el – „földre hozva ugyan a mennyet”, de mintegy légüres térbe kényszerítve a Mennyek Országának reménységét.60 A rontás felmérhetetlen. Mindazonáltal, ne feledkezzünk meg a korlátozó értelmű „véli” (25. vers) szócskáról! Sem bulla, sem zsi-

azt tartanák, hogy Plutarkhosz sohasem létezett, semmint hogy azt mondják: Plutarkhosz állhatatlan, könnyelmű, haragos ember, aki a legkisebb sértésre is felszisszen, aki csekélységek miatt is haragra lobban…” (A babonákról. Idézi Pierre BAYLE: Különböző nézetek az üstökösről, AETERNITAS, megjelenés előtt) 60 Dániel könyve egyik legtöbb fejtörést okozó jövendölése szól erről. A főszereplő kiléte a 7. fejezet megismerése után már nem érthető félre: a 8. fejezet is – a 7. fejezethez hasonlóan – a kis szarv tevékenységét nagyítja ki. És megnöve mind az

ég seregéig; és a földre vete némelyeket ama seregből és a csillagokból, és azokat megtapodá. És a seregnek fejedelméig növekedék, és elvette tőle a mindennapi áldozatot, és elhányattaték az ő szentségének helye. (Dán 8,10–11). A Krisztussal szembeni versengés („és a seregnek fejedelméig növekedett”) ölt testet azzal, hogy a római egyház Krisztus mennyei közbenjáró munkáját a „földre veti”. A földi szenthelyek megsokasítása, a papi tisztség szakrálissá tétele, közbenjárói funkcióval való felruházása, a gyónás intézménye mind-mind azt a célt szolgálja a Lelkek Ellenségének kezében – mert hiszen lehetetlen a rontás e mesterművét pusztán emberi fortélynak tulajdonítani –, hogy az emberek figyelmét Jézus Krisztus mennyei közbenjáró tevékenységéről elterelje. A prófécia részletes magyarázatát és a prófécia fogadtatástörténetét lásd: WHITE, E. G.: A nagy küzdelem (Budapest, 1986), Mi a szentély? valamint A szentek szentjében c. fejezete; ANDREASEN, M. L.: Az ószövetségi szentély és az evangélium (AETERNITAS, 2004); HASKELL, S. N.: A kereszt és árnyéka (Bibliaiskolák Közössége, 2004)!


nati rendelkezés, sem „excommunicatur sit!”61 nem ejthetett ténylegesen csorbát Isten örökkévaló törvényén. „Uram! örökké megmarad a te igéd a mennyben!” (Zsolt 119,89) „Ne gondoljátok, hogy

jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a legkisebb lészen” (Mát 5,17–19) A harmadik megkülönböztető jegy kedvéért tettünk meg ekkora utat. „…a magasságos egek szenteit megrontja” (Dán 7,25), amely a kis szarv tevékenységének alábbi részletére reagál: „…a maradékot lábaival összetaposta” (7. vers). Íme a keresett különbségtétel! A kis szarvval jelképezett egyházi hatalom üldözi az Isten szövetségéhez hűséges „maradékot” (7. vers). A vallási türelmetlenség története rettentő szégyenfoltja a kereszténységnek, de nem a hamisítatlan krisztusi kereszténységnek! A hatalmi kereszténység kibontakozása idejétől fogva mindig is voltak bátor és hűséges emberek, akik semmilyen földi előny kedvéért nem merültek lelki „házasságtörésbe”, és megmaradtak Krisztus parancsolataiban. Valdensek, lollardok62, husziták, a reformáció ismert és kevésbé ismert nemzedékei századokon átívelve adták kézről kézre a világosság fáklyáját. Némelyüket sikerült a kultúrtörténeteknek „háziasítaniuk”, civilizációtörténeti mozzanattá silányítani, többségüket nem. Utóbbiak is csak azért kerülhették el ezt a sorsot, mert a világtörténelem szempontjából jelentékteleneknek nyilváníttattak. Számos kérdést hagytunk nyitva, olyanokat is, amiket egyébként a tanulmányozott szakaszok is érintenek: Hogyan vihette Róma mindezt végbe ily csekély ellenállással? Mi volt e jó előmenetel titka – ha ugyan jogosult a múlt idő használata? A válaszokat az

„Kiközösítve legyen!” A különböző szinteken meghozott egyházi rendelkezések rendszerint e zárszóval fenyegette meg az ellenszegülőket. 62 John Wycliff (1320–1384) prédikálásra kiképzett tanítványai. 61


ötödik előadásra hagyjuk. E helyütt beérjük azzal a zavarba ejtő összegzéssel, miszerint – legalábbis a Biblia meghatározása értelmében – Európa nem elsősorban egy tisztán politikai konglomerátum. Külön hangsúlyt kap a tíz szarvval ábrázolt nemzetállamok szövetsége a „fennálló” egyházzal. Amidőn a Vatikán és hívei napjainkban hallatlan erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy az új Európa alkotmányában történjék hivatkozás az európai spirituális örökségre, nagyon is jól tudják, mit tesznek. Európa tisztán politikai szövetségként sosem, csakis Róma, egy lelki főhatalom vezérletével válhat ismét birodalommá. Történetfilozófiai útkeresésünkben a második jelentős kérdésre is megkaptuk a választ: a vallási hatalom politikai tényezővé emelése – hogy finoman fogalmazzunk – sem hozza meg a kívánt eredményt. Az Imperium Christiana hasztalan próbálja demonstrálni a lelki egységet. A közös szellemi vezérlet ellenére – vagy talán éppen azért – a földrész történetén vérpatakok zúdulnak végig. Európa, jóllehet a Római Birodalom meghosszabbításaként, ám egy névleg spirituális hatalom szellemi irányításával hagyott reánk egy olyan örökséget, amely a Krisztusra történő hivatkozás ellenére sem haladja meg a görög-római civilizáció szépen kifényesített barbárságait. Talán nem feledtük még el a szobor uralkodó arcvonását: „kiváló az ő fényessége, de az ábrázata rettenetes…”

NEGYEDIK ELŐADÁS

AZ ISZLÁM ÉS A POLITIKAI ATEIZMUS FELLÉPÉSE Honnan jön az, hogy Mahomet erőszakot és üldözést parancsol híveinek minden idegen vallások iránt, s azok mégsem üldöznek; Jézus pedig szelídségre, emberszeretetre, s tűrésre tanítja követőit, s azok mégis dühüket az óceánon is keresztülvivék? (Kölcsey)

Előadássorozatunk témája és terjedelme behatárolt. Ebből adódnak korlátai is. Le kell mondanunk például a tíz vázlatprófécia mindegyikének átfogó bemutatásáról. Átugorjuk Dániel és Jelenések könyve két-két vázlatpróféciáját (Dán 8–9; 10–12.; Jel 1–3.; 4,1–8,1 fejezetek), miképpen Jézus Krisztusnak a végidőre vonatkozó jövendölését is (Mát 24. fejezet a szinoptikus evangélium párhuzamos fejezeteivel), és máris a Jelenések könyve nyolcadik fejezetében útjára induló, a hét trombitaszóról szóló látomást vesszük szemügyre. A kapcsolódási pontok – bízvást reméljük – mindenki számára nyilvánvalók lesznek. Az önkényes választás, a teológiai csapongás, a Bibliával való visszaélés esetleges vádjával szemben csak annyit tehetünk, hogy minden hallgatót és olvasót személyes és előítéletektől mentes kutatásra buzdítunk. A rend azt kívánja, hogy e jövendölés elemzésénél is helyezzük előtérbe a prófécia által felkínált szempontot. Ez a körültekintés egyszer már eredményesnek bizonyult, tudják, a szoborkolosszusról szóló álom előzményeinek megfigyelésénél. A bevezető – többnyire szintén látomások formájában előadott és párbeszédes részekkel dramatizált – jelenetek rendszerint kihegyezik az olvasó figyelmét egy adott gondolati vonalra, kiváltják a megértéshez nélkülözhetetlen feszült érdeklődést. Kezünkbe adják az értelmezés kulcsát.

64 | NEGYEDIK ELŐADÁS

„És látám azt a hét angyalt, aki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita. És jöve egy másik angyal, és megálla az oltárnál, arany tömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyiszék előtt vala. És felméne a tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az Isten elébe. Azután vevé az angyal a tömjénezőt; és megtölté azt az oltárnak tüzével, és leveté a földre; és lőnek mennydörgések és szózatok és villámlások és földindulás.” (Jel 8:2–5) A „ráhangoló” látomás a mennyben játszódik. (Sok egyéb jel mellett erről tanúskodik a helymeghatározásként is értelmezhető „leveté a földre” kifejezés.) A jelenet középpontjában egy „angyal” áll, olyan díszletek között, amilyeneket az ószövetségi szentélyből ismerhetünk. Az angelosznak – magyarul: küldött – a jó illattétel oltára mellett elvégzett cselekménye az ószövetségi szertartási rendből ismert papok munkáját idézi fel. Utóbbiak a bűn elrendezésének és a közbenjáró imádságnak jelképes cselekményeit végezték az egyetlen bűnrendezésre szolgáló szentélyben, Jeruzsálemben. Bármennyien voltak papok és főpapok a szentélyszolgálat érvényességének mintegy másfél évezrede alatt, mindannyian ugyanarra az Egyre, az egy közbenjáróra mutattak előre: Jézus Krisztusra.63 E jelenet ama kevesek közül való a Bibliában, amelyek némi bepillantást engednek a mennybe. A menny nagyon is valóságos hely – avagy Jézus nem erre célzott világosan nevezetes imádságában: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”? –, amiképpen az ott zajló engesztelő cselekmények is. Valami fogalmat nyerhetünk arról, milyen természetű az emberért, az emberiségért végzett közbenjárás.

Nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy Jelenések könyve itt angyalnak nevezi Őt. Nem egyedi eset ez; hasonló előfordulására bukkanunk Bír 13,17–18ban. Nem is szólva azon igehelyekről, ahol „férfiúnak” aposztrofálja Őt a Kinyilatkoztatás (1Móz 18,2; 1Móz 32,24; Józs 5,13; Ezék 40,3 stb.

63

AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉPÉSE | 65 A VILÁGTÖRTÉNELEM – EGY MÁS KULISSZA MÖGÜL

Nem tévedtünk el tehát: a lehető legjobb helyen szólunk róla. A Menny ugyanis úgy tárul elénk, mint a földiekért folytatott erőfeszítések „diszpécser-központja”. Ha nem járna kellemetlen képzettársításokkal, úgy neveznénk, hogy Isten kormányzatának székhelye.64 A tömjénezőből kiáramló füst az imádságot ábrázolja (lásd Zsolt 141,2!). A közbenjárás kozmikus kihatásairól semmi kétségünk nem lehet. Igen, mert amikor a legfontosabbra rákérdezünk, tudniillik hogy kiért, miért folyik ez a közbenjárás, elérkezünk a jelenet csúcspontjához. Jelentőségteljes ez a befejezés: az „angyal” megtölti az oltár tüzével a tömjénezőt, és a földre veti. A közbenjárás megszakítását hatalmas pusztítások, földindulásszerű világégések kísérik. Annak fényében, hogy a hét trombitaszót követő események is hasonló vészekről árulkodnak, még világosabbak az itt bemutatásra kerülő világtörténet szempontjai. (Megborzongtató a gondolat, hogy mennyire egybefüggenek a földi események szálai a mennyei történésekével!) Krisztus főpapként szüntelen közbenjár az emberiségért. Fenntartja az életet, visszatartja a pusztító erők munkájának kihatásait. Az emberek nem sokra becsülik ezt, helyesebben nem is akarnak tudomást venni ennek szükségességéről. Madách deizmusát teszik magukévá: „Év-milliókig eljár tengelyén,/ Míg

egy kerékfogát ujítni kell.” Hogy pedig a világ kerékfogai szüntelen olajozásra szorulnak, s csak a Gondviselés munkája tartotta vissza már korábban is a tengelytörés bekövetkeztét, ezt akkor érti meg minden élőlény, amikor Isten lezárja majd a közbenjárás munkáját. Mert egyszer le kell zárnia. Mint említettük, a bevezető látomás ezt a pillanatot ragadja meg. A hetedik trombitaszó felharsanásakor megismétlődnek e vészjósló szavak: „…és lőnek villámlások és szózatok és mennydörgések, és földindulás és nagy jégeső” (Jel 11,19). Ezek tehát már az emberi történelem utolsó vonaglásai, miután Jézus Krisztus elengedi a szeleket (lásd Jel 7,2!). Innen már nincs visszaút. 64

Isten kormányzatának alapelveiről a hatodik előadás értekezik.


A vég azonban nem előzmény nélküli. Az előbbi hat trombitaszó Isten nagy történelmi figyelmeztetéseit, a pusztító erők elszabadulását beszéli el. Feltételezhetjük, hogy ez egyenlő a közbenjárás részleges – noha kegyelemmel elegyített – felfüggesztésével. Az Ószövetség idején a kürt szertartási jelleggel évente egyszer, a nagy engesztelés napjára való felhívás gyanánt szólalt meg. Az engesztelés napja – mindenki tudta – Isten eljövendő ítéletét jelképezte. A kürtszó azt az isteni akaratot jelezte, hogy ez a nap senkit ne érjen váratlanul. Az előkészület kinek-kinek saját felelőssége volt. A zsidóké és mindazon népeké, akik keresték és megismerték az Örökkévalót A 11. fejezet végéig ívelő jövendölés felépítése egy tiszta logikai sort képez. Az első hat trombitaszó lényegileg megszakítatlanul követi egymást. (A „jaj”-mondások jelentőségére még külön kitérünk.) A hatodik és a hetedik trombitaszó közé két látomásos eseménysor ékelődik. A hetedik trombitaszó felhangzásánál pedig szövegszerűen is jelzést nyer, hogy ez Isten nagy ítéletét jelenti be:

„…és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek, és jutalmat adj a te szolgáidnak” (Jel 11,18).65 A földi történelem szempontjából bennünket értelemszerűen az ezt megelőző események érdekelnek. Az viszont nem közömbös, hogy az itt sorra kerülő nagy történelmi „földrengések” mintegy a végső ítéletre való felhívásként jelennek meg. Erkölcsi ítélettel terhesek: magának a Mindenhatónak az állásfoglalásai ezek.

65 Bizonyos szövegmozzanatok (lásd 18. vers bevezetése, vö. 2. zsoltár!) itt is megerősítik azt az általában figyelmen kívül hagyott bibliai összefüggést, miszerint az ítélet ideje nem esik egybe a világ végével. „Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán: ha pedig először mi rajtunk kezdődik…” (1Pét 4,17). „És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van” (Jel 22,12; vö. Ésa 40,10). Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelekor magával hozza jutalmát, ami az ítélet előzetes lezajlását feltételezi. A népies-egyházias hagyomány végtelenül leértékeli az ítélet komolyságát, hogy azt egy pillanat művének tekinti. Dániel könyve 7. fejezete betekintést nyújt a halandó ember számára, milyen mélységesek és alaposak ezek a vizsgálatok. „…ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg…” (10. vers). A témával kapcsolatos ajánlott irodalmat lásd az 54. sz. jegyzetet!

AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉPÉSE | 67 AZ ELSŐ NÉGY TROMBITASZÓ: A RÓMAI CIVILIZÁCIÓ POLITIKAI SZÉTTAGOLÓDÁSA

A 8. és a 9. fejezet előadása között feltűnő különbséget figyelhetünk meg: a nyolcadik fejezet keretében felharsanó első négy trombitaszó gyors egymásutánban követi egymást, míg a kilencedik fejezet hoszszan „elnyúló” leírást ad az ötödik és a hatodik trombitaszó által jelképezett eseményekről. Ez utóbbiakban idői azonosítással is találkozunk (5., 15. vers), amelyek szintén kiváló viszonyítási pontok. E külső jegyek is arra vallanak, hogy a 8. fejezet eseményei – történelmi léptékkel nézve – viszonylag gyorsan követik egymást.

„Az első angyal azért trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megége, és az élőfáknak harmadrésze megége, és minden zöldelő fű megége. A második angyal is trombitált, és mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe; és a tengernek harmadrésze vérré lőn; és meghala a tengerben lévő teremtett állatoknak harmadrésze, a melyekben élet vala; és a hajóknak harmadrésze elvesze. A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; a csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek. A negyedik angyal is trombitált, és megvereték a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csillagoknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak harmadrésze, és a nap az ő harmadrészében ne fényljék, és az éjszaka hasonlóképen.” (Jel 8,7–12) Ennek ellenére elsősorban a leírás belső jegyei alapján következtettek a magyarázók arra, hogy a négy trombitaszó által jelzett eseménysor a római civilizáció bomlását kiváltó, négy hullámban érkező népvándorlásokat jelenti.


Első hullámban a korábban már látszólag pacifikált, és a keresztény vallással is barátkozó nyugati gótok66 támadtak a birodalomra. Ezzel szinte párhuzamosan a hallatlan szívósságukról és vadságukról hírhedt vandálok67 léptek elő a jelentéktelenség homályából, akik elsőként hoztak létre független királyságot a Római Birodalom területén, egész pontosan Észak-Afrikában. Kevéssel ezek után tört Európára az a nép, amely tulajdonképpen az előbb említettek nyugati irányú vándorlását is kiváltotta. Ők a hunok68, akik ugyan nem alkottak szilárd közigazgatással rendelkező államot, mégis hosszú évtizedekig rettegésben tartották Róma Elsőként Tacitus tesz említést róluk. Őshazájukat Skandinávia keleti részére helyezik. Déli irányú vándorlásaik után a Fekete-tenger mellékén megtelepedve kezdték nyugtalanítani a birodalom keleti határait. A velük szemben vívott harcokban két császár is életét vesztette. 275-ben Aurelianus császár kénytelen volt átengedni nekik Daciát. A 4. század folyamán kezdett terjedni közöttük a kereszténység, Theophilus és Wulfila püspökök vezetésével. Utóbbi a Szentírást is lefordította gót nyelvre, amit az első ismert nemzeti bibliafordításként tartunk számon. A hunok nyugati irányú vándorlásai sodorták őket a birodalom belseje felé, nyugati és déli irányban. Feldúlták Graecia és Itália nagy részét. Róma városának 410. évi teljes kifosztása – amely Augustinus De Civitate Dei (Isten városáról) c. könyve megírásának előzményeként értékelhető – jelentette a gótokkal szemben folytatott évszázados – többnyire sikertelen – védekező harc csúcspontját. 67 Legrégebbi ismert szálláshelyük a mai Szilézia területén helyezkedik el. Nyugati irányú vándorlásaik során előbb elfoglalták Hispániát, majd Róma ugyan döntő csapást mért a vandálok egyik törzsére, de a másik Geiserich (428-477) vezetésével ütőképes tengeri flottát szervezett, és leginkább erre támaszkodva váltak független hatalommá a Mediterráneum nyugati vidékén. 68 Legrégebbről ismert szálláshelyük Belső-Ázsiában lehetett. A kínai császárok a velük szembeni védekezés végett építtették fel a nagy Falat. A 4. századtól kezdve fokozatosan helyezték át uralmuk központját a keleti Kárpátok és a Duna deltavidékével határolt területre. Az 5. század első felében a hun pusztítás és a lakosság deportálása következtében a Balkán nagy része szinte teljesen elnéptelenedett. A keletrómai császár is adófizetéssel volt kénytelen megvásárolni a békét. Ezután a hunok nyugat felé orientálódtak, ám hiába hatoltak be nagyobb ellenállás nélkül előbb Galliába, majd Itáliába, s szerveztek a leigázott népek harcosaiból amolyan koalíciós sereget, az eldöntetlen catalaunumi ütközet (451), s főleg Attila halála (453) után meggyengült csapataik felett a germán törzsek vezette szövetség döntő győzelmeket aratott. Amilyen tüneményes volt felemelkedésük, olyan hirtelen áldozott le a hunok napja. Szétszóródtak, részben Konstantinápoly zsoldjába szegődtek, részben felmorzsolták őket a keletről érkező újabb népvándorlási hullámok. 66

AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉPÉSE | 69

népeit, császárait pedig adófizetőivé tették. A jövendölés e rontás eredőjét egy „nagy csillagként” (10. vers) azonosítja, ami egy démonikus személyiséget idéz elénk.69 Nem kétséges: egyetlen más barbár nép sorsára nem gyakorolt senki olyan kiemelkedő vezéri befolyást, mint Attila a hun nép tündöklésére és nyomorúságára. Jellegzetes módon a germánoknak sikerült megállítaniuk, és döntő csapást mérniük a hunokra. Különböző törzseik már évszázadok óta belakták a Római Birodalom északi és nyugati területeit. A különböző háborúkban számtalanszor álltak Róma rendelkezésére. Róma azonban, úgy tűnik, kígyót melengetett a keblén. A germánok „szerepe” az lett, hogy megadta a kegyelemdöfést a halódó Rómának. Az utolsó nyugatrómai császárt egy germán király detronizálta 476-ban. A negyedik trombitaszó jelképes történései, a „fények kialvása”70, minden bizonnyal erre vonatkoznak. Tizenhat évszázad távolából, bőséges történeti emlékek híján kevés fogalmunk van arról, mennyire alapjaiban rendítette meg az ókori civilizációt a 4–6. század közötti népvándorlás. Amellett, hogy a biztonságérzetet, a változatlanságot sugalló birodalmi keretek darabjaira törtek, megszokott társadalmi viszonyok bomlottak fel, megélhetési formák, kereskedelmi útvonalak szűntek meg. Mi jöhet vajon ezek után, ha a hátralevő három trombitaszót egy-egy „jaj”-mondás vezeti be (Jel 8,13)? Feltételezhetjük, hogy ezek sú-

A csillag talán a legkülönösebb jelkép a Szentírásban. Elsődleges jelentésében Jézus Krisztusra utal (4Móz 24,17; Jel 22,16), majd meghökkentő, de annál sokatmondóbb módon Lucifert ruházza fel a Biblia ezzel a jelképpel. Utóbbi társítás jogalapja a lázadó angyalfejedelem ama törekvése, hogy Krisztus helyére törjön (lásd Ésa 14,12–14!). A csillag jelentése azonban számos esetben kitágul, és a Krisztust képviselő hívek közösségére (Fil 2,15), de démoni ihletésű személyiségekre (lásd még Jel 9,1) is utalhat. 70 Hogy mennyire jellegzetesek e kifejezések Róma hanyatlásával kapcsolatban, azt mindennél ékesebben bizonyítják Hieronymus (Jeromos) 5. század elején kelt sorai: „A római világ hanyatlóban van, és mi mégis felszegjük a fejünket, ahelyett, hogy meghajtanánk… amikor az egész világon az összes fények kioltattak, amikor a római birodalom lefejeztetett, vagy hogy még helyesebben fejezzem ki magam, amikor az egész világ elveszett egyetlen városon keresztül – némává váltam és megaláztam magam.” (Előszó az Ezékiel leveléhez írt kommentárjához.) 69


lyosabb ítéletet hoznak. A sas71 újabb, az eddiginél is rettenetesebb nyomorúságok előhírnöke.

„Ekkor láttam és hallottam, hogy egy magányos sas átrepül az ég közepén, és hatalmas hangon ezt mondja: „Jaj, jaj, jaj azoknak, akik a földön laknak, a másik három angyal trombitájának hangja miatt, akik még ezután trombitálnak.” (új prot. ford.) AZ ÖTÖDIK ÉS A HATODIK TROMBITASZÓ: AZ ISZLÁM VILÁGHATALMI MENETELÉSE

Mivel lehet még fokozni a barbár népek pusztító hadjáratait, a Római Birodalom politikai „felszeletelését”? Nos, amint azt fentebb megemlítettük, a megpróbáltatások időbeli meghosszabbításával. Az ekkor színre lépő pusztító erők nagyhatalmi állásának idejéről pontos tájékoztatást nyerünk (Jel 9, 5. és 15). Ám ha ez nem is lenne így, akkor is ezt sugallná az eddigieknél jóval részletezőbb kifejtés.

Az ötödik angyal is trombitált, és látám, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa. Megnyitá azért a mélységnek kútját: és füst jöve fel a kútból, mint egy nagy kemenczének füstje; és meghomályosodék a nap és a levegőég a kút füstje miatt. A füstből pedig sáskák jövének ki a földre; és adaték azoknak hatalom, mint hatalmuk van a föld skorpióinak. És megmondaték nékik, hogy a földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldelőt, se semmi élőfát, hanem csak azokat az embereket, a kiknek homlokukon nincsen az Istennek pecséte. És adaték azoknak, hogy meg ne öljék őket, hanem hogy kínoztassanak öt hónapig; és azoknak kínzása olyan, mint a skorpió kínzása, mikor megmarja az A 13. vers helyesbített fordítása értelmében. Megkapó, hogy az ítéletet bejelentő sas a Bibliában az isteni oltalom jelképévé vált (lásd 4Móz 19,4; 5Móz 32,11). Az ítélet és a Gondviselés összefüggéseire ez előadás későbbi szakaszaiban még visszatérünk.

71


embert. Annakokáért azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük. A sáskáknak formája pedig hasonló vala a viadalhoz felkészített lovakhoz; és a fejökön mintegy aranyhoz hasonló koronák valának, és az orczáik olyanok valának, mint az emberek orczái. És olyan hajuk vala, mint az asszonyok haja; és fogaik olyanok valának, mint az oroszlánoknak. És olyan mellvértjeik valának, mint a vas mellvértek; és az ő szárnyaik zúgása olyan vala, mint a viadalra száguldó sok lovas szekerek zúgása. És skorpiókhoz hasonló farkuk vala és fulánkjuk; és a farkukban vala a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek öt hónapig. Királyukul pedig a mélység angyala vala felettök; annak a neve zsidóul Abaddon, görögül pedig Apollion, azaz Vesztő a neve. Az első jaj elmúlék; ímé ezután még két jaj következik. A hatodik angyal is trombitált, és hallék egy szózatot az arany oltárnak négy szarvától, a mely az Isten előtt van, mondván a hatodik angyalnak, a kinél a trombita vala: Oldd el azt a négy angyalt, aki a nagy folyóvíznél, az Eufrátesnél van megkötve. Eloldaték azért a négy angyal, aki el vala készítve az órára és napra és hónapra és esztendőre, hogy megölje az emberek harmadrészét. És a lovas seregek száma két tízezerszer tízezer vala; hallottam a számukat. És így látám a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, a kiknek tűzből és jáczintból és kénkőből való mellvértjeik valának; és a lovak feje olyan vala, mint az oroszlánok feje; és szájukból tűz és füst és kénkő jő vala ki. E háromtól öleték meg az emberek harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, a mely azoknak szájából jő vala ki. Mert az ő hatalmuk az ő szájukban van, és az ő farkukban; mert az ő farkaik a kígyókhoz hasonlók, a melyeknek fejeik vannak; és azokkal ártanak.” (Jel 9,1–19) Melyik hatalom fenyegette századokon keresztül a Keletrómai Birodalom örökébe lépő Bizáncot, majd – miután emez testén keresztülgázolt – Európát? Melyik volt Nyugat számára a legfőbb


külpolitikai kérdés, különösen a 8., majd a 12–13., végül a 15–16. században, amely persze nemcsak összefogást eredményezett az egymással általában viszálykodó királyságok között, hanem egymás kijátszására is lehetőséget adott? Csak egy hatalom felel meg e kritériumoknak: a Mohamed próféta „csillagzata” alatt felemelkedő, vallásilag és politikailag is egyesített arab civilizáció72, majd a Mohamed vallását magáévá tevő szeldzsuk- és oszmán-török birodalom73. HOGYAN AZONOSÍTUNK EGY PRÓFÉCIÁT?

Jelenések könyve 9. fejezetének történelmi azonosításánál ugyanazon nehézségekkel találjuk magunkat szembe, mint a 8. fejezet vizsgálatánál. Vagyis: a jelképek nem a szóban megnevezés egyértelműségével utalnak az adott történeti szakaszra, és nem is kerül sor a jelképek azonosítására, mint Dániel könyve profetikus fejezeteiben. (Valószínű, hogy e megállapításomat sokan fogják vitatni.) Amit azonban szintén állítok, az az, hogy mégsem lehet semmi kétségünk az azonosítás helyességéről, olyannyira, hogy semmi alapját nem látom a mai próféciamagyarázatokban oly divatos találgatásoknak, szkepszist sugalló homályban tapogatózásoknak,

Félelmetes gyorsasággal terjeszkedtek Közel-Keleten, majd Észak-Afrikában. A 8. században Hispániában is megvetették a lábukat – ott is maradtak mintegy hétszáz esztendeig –, s a frankok csak hősies védekező háborúk árán tudták őket megállítani Poitiers-nál (732). A keleti kereskedelem az ő ellenőrzésük alá került, így a bőséges szellemi kincs kellő gazdagsággal párosult. Konstantinápoly szüntelen védekezésre rendezkedett be velük szemben. Európa a pápa felhívására a XI. század végétől lendült ellentámadásba a sötét emlékű keresztes hadjáratok révén, egészen a szeldzsuk-törökök megerősödéséig. 73 A nomád törökök a 10–11. században telepedtek meg Mezopotámiában és az Arab Birodalomban. Hamarosan sikeres hódító háborúkat indítottak meg keleti és nyugati irányban egyaránt, melyek során elfoglalták a kalifák birodalmát az Industól egészen a Földközi-tengerig. Fővárosuk Bagdad lett. Átmeneti politikai hanyatlás után I. Othmánnak sikerült egyesítenie a szultanátusokat, majd röviddel ezután megindította katonai akcióit Kis-Ázsia illetve Bizánc ellen. 72


olyan félmondatok kíséretében, mint „előfordulhat, hogy”, vagy „nem tudjuk, mire gondolhatott”. E fejezet apropóján gondoljuk végig legalább egyszer az azonosítás mechanizmusát. Adva van a bevezető látomás, amely nyilvánvalóvá teszi a jövendölés gondolati vezérfonalát. Közbenjárás, részleges ítélet, amelynek következménye földindulás-léptékű történelmi események. Láttuk továbbá a 9. fejezet utolsó sorai alapján, miért voltak kikerülhetetlenek e nagy történelmi „jaj”-ok. A harmadik támpontot maga a szöveg nyújtja, amelyben az adott eseménysor illetve hatalmi időszak külső és belső jegyei nyernek jellemzést. Ezek félreérthetetlen módon idézik emlékezetünkbe a lehetséges megoldást, éspedig úgy, hogy a történelemben valamelyest tájékozott olvasóban önkéntelenül is az az érzés születik, hogy „ez semmiképpen nem lehet más”. Az ötödik és a hatodik trombitaszónál maradva nem kerülheti el figyelmünket a démonikus erők felszabadulására utalás („és adaték annak a mélység kútjának kulcsa”), mégpedig egy különlegesen nagy hatású személyiségből kiindulva („egy csillag esett le az égről”); a „sáska” és a „gomolygó füst” a hadak sokaságára és azok pusztító jellegét emelik ki. A „ragyogó koronák” olvastán óhatatlanul eszünkbe jutnak a török hadak által viselt színes turbánok, de még inkább ez lehet az érzésünk a nevezetes lófarok képei esetében („és olyan hajuk vala, mint az asszonyok haja”). A próféciában érzékeltetett mozgásdinamika („megnyitá”, „eloldaték”, a lovak és a lovas seregek említése) az illető hatalom gyors – a jelentéktelenségből történő hirtelen – felemelkedését sejteti. Ha itt nem az iszlám világhatalom gyors térhódításáról és világhatalmi állásáról szól a Biblia, akkor vajon mi egyébről?! Vannak esetek, amikor az egyértelmű azonosítástól való ódzkodás, a mímelt tudatlanság már-már a komikum határát súrolja.74 A körültekintő, Hasonló kérdéseket tehetünk fel más nagy bibliai talányok azonosítása esetében is. Az előbbi fejezetben amúgy átabotában megemlítettük, milyen elkeseredett erőfeszítéseket tesznek bizonyos teológusi körök annak érdekében, hogy a „kis szarv” jelképével Antiokhosz Epiphaneszt terheljék meg. (Ez egyébként minden szempontból rendkívül megtisztelő a történelmileg jelentéktelen szeleukida ural-

74


ugyanakkor bátor kutató ellenben az azonosításban tanúsított előre haladásának nagy jutalmát veheti. Itt van máris az idői jövendölés a szóban forgó ötödik és hatodik trombitaszóval kapcsolatban. KÉT IDŐI MEGHATÁROZÁS

Az idői jövendölés ugyanis csak akkor bizonyul segítségnek, ha rendelkezünk viszonyítási ponttal. Ennek híján mind az 5. versben szereplő öt hónapról, azaz százötven esztendőről, mind a 15. versben kijelentett „óráról, napról, hónapról és esztendőről”, azaz 391 esztendőről és 15 napról75 szóló jövendölés légüres térben mozogna, és nem mondana semmit számunkra. Az idői behatárolást először elvégző Joshiah Litch76 abból indult ki, hogy amennyiben az ötödik és hatodik trombitaszó által jelképezett iszlám hatalom célpontja az európai keresztény civilizáció, úgy az iszlám-törökök első hatalmi szakasza, a százötven esztendős „kínzás” (lásd 5. vers) azt az időszakot takarja, amikor tartósan sikerült berendezkedniük Európa ostromára és nyugtalanítására. Ez a korszak akkor vette kezdetét, amikor az oszmán-törökök felemelkedését követően – amely felemelkedés egyben a keresztes hadjáratok végét is jelentették – a birodalom névadója, I. Othmán szultán első ízben támadta meg az egységes Róma „maradékát”

kodó számára.) Csakhogy a tucatnyi ismertetőjegy elősorolása és egybevetése után a tárgyilagos olvasó már kénytelen oly módon szembe nézni a kérdéssel, hogy ámbár egy vagy két vonás alapján még számos „gyanúsítottunk” lehet, de a halmozott bizonyítékok harsány szóval adják tudtunkra, ki a valódi „elkövető”. Kisebb jelentőségű kérdésben ugyan, de ugyanúgy érthetetlen a teológiatudomány toporgása a Zsidókhoz írt levelek szerzőségi kérdésében. Tudjuk, hogy egy bibliai irat kanonikus voltának elismerése megkívánja, hogy a szerző kilétét ne fedje homály. Márpedig ha az említett levél szerzője nem Pál, amint a legtöbb teológus állítja, akkor mutassák meg, evangéliumi beteljesedés után – ilyen elmélyültséggel, az ószövetségi szertartások hogy ki más mutathatta volna be e tárgykört – röviddel az evangéliumi összefüggéseinek ilyen alapos megértésével! 75 A prófétai időszámítás alapelveiről lásd a harmadik előadást! 76 A prófécia azonosításának történetéről lásd: FROOM, L. E.: The Prophetic Faith of Our Fathers, Washington, 1954; WHITE, E. G.: A nagy küzdelem, i. m. 299–300. o.


képviselő Bizáncot. A két civilizáció e reprezentánsai között 1299. július 27-én Bapheumnál (Nikomédia) ütközetre került sor. A török ezután még kerek százötven esztendeig játszadozott áldozatával: „kínozta”77 őt megfélemlítéseivel, portyázásaival, mígnem 1449-ben a politikai önállóság megszűnésének egyértelmű jeleként Konstantinosz császár már csak II. Murad hozzájárulásával léphetett trónra. Konstantinápoly 1453. évi bevételét az előbbi fejlemények alapozták meg. A második hatalmi fázist a tartós európai jelenlétben megtestesülő évszázadok jelentik. Litch okkal gondolt arra, hogy az idői meghatározásban szereplő 15 nap egy bámulatos és a Bibliában egyedülálló napra pontos beteljesedést feltételez. A bapheumi csata időpontjából indult ki, amelyhez hozzáadta előbb a 150 esztendőt, majd a 391 esztendőt és 15 napot. Ennek alapján állt elő előbb 1838-ban, majd 1840 elején azzal a felhördülést kiváltó magyarázatával, miszerint a Török Birodalom önállóságának hasonló módon kell véget érnie, mint 1449-ben az ő keze által Bizáncnak, mégpedig 1840. augusztus 11-én. A teljesedés nem késett. (Ez akkor is ámulatba ejtő tény, ha napirenden volt az ottomán félhold elfogyása, „Kelet beteg emberének – csak így emlegették akkortájt – meghalása”.) Pontosan ezen a napon értesült a konstantinápolyi szultán és a vele szemben fellázadt vazallus, az egyiptomi pasa a „keleti kérdés”-ről rendelkező Londoni Egyezményben foglaltakról. Ennek értelmében a négy európai nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Ausztria és Poroszország) gyámság alá veti az immáron erejét veszített szultanátust. Véget ért a

Török Birodalom nagyhatalmi állása78. „…az izmaeliták szétáradtak és szétszálltak a földön, mint a madarak a földön, mint madarak a levegőben, egyes keresztényeket kardélre hánytak, másokat foglyul ejtettek, a többieket pedig lekaszálta az idő előtti halál. Azok, akik ekkor nem pusztultak el, később az éhezésbe haltak bele, mivel az egész földön olyan éhínség támadt, amilyen még nem volt a világ teremtése óta, és Isten adja, hogy a jövőben se legyen. S ekkor az élők valóban irigyelték azokat, akik már előttük meghaltak…” (Idézi Kazsdan – Litavrin: Bizánc rövid története, Bp. 1961, 275. o.) 78 A folyamat következő állomása a fokozatos balkáni térvesztés volt a 19. század derekától kezdődően egészen a világháború előestéjéig. Az Oroszországgal szembeni sérelmek a központi hatalmak (Németország, Ausztria-Magyarország) mellé 77

76 | NEGYEDIK ELŐADÁS ISTEN OSTORAI

Túl sok dolog történt ahhoz, hogy mindezeket szó nélkül hagyjuk. A hatalmi harcok, tudjuk, leginkább az áldozatul odavetett embermilliók szintjén zajlódnak. Látjuk a lovak lábai alá tiport, az ágyútűz elé lökött, az elárvult, meggyalázott és megalázott emberek sokaságát. A történelmet mindez nem érdekli, mi azonban nem tudunk és nem is kívánunk örökösen a „történelmi szükségszerűség” varázskifejezésére hivatkozni. (Ha nem csal az emlékezetünk, ezzel már a második előadásban leszámoltunk.) Mi hadd ostromoljuk az eget nyughatatlan kérdéseinkkel: Cui prodest, azaz: Mindez kinek használt? Ügyet sem vetnénk ilyen gondolatokra, ha értekezésünkben nem éppen a Gondviselés vezérelte történelem mellett tartanánk védőbeszédet. A hatodik trombitaszó után érkezik válasz. A Szentírás, mint aki tudja, hogy eddig feszíthető az emberi türelem, mert ekkorra már megszámlálhatatlan kérdés gyülemlik fel, nem várat tovább a magyarázattal:

„A többi emberek pedig, akik meg nem ölettek e csapásokkal, nem tértek meg az ő kezeik csinálmányaitól, hogy ne imádnák a gonosz lelkeket, és az arany és ezüst és ércz és kő és fa bálványokat, amelyek nem láthatnak, sem hallhatnak, sem járhatnak; és nem tértek meg az ő gyilkosságaikból, sem az ő ördöngösségeikből, sem paráználkodásaikból, sem lopásaikból.” (Jel 9,20–21) A Szentírás ilyen szavakkal mond ítéletet az európai civilizáció felett. Noha nem kis fennhéjázással tart igényt a keresztény nevezetre, az Isten tisztelete valójában távol állt tőle. „Kezeik csinálmányát”,

sodorták. A világháborús vereség után mindinkább teret nyert a Nyugathoz való alkalmazkodás igénye, amely a modern köztársaság megteremtésével (1923), majd az atlanti katonai szövetséghez való csatlakozással (1952) nyert bizonyítást. Napjainkban az Európai Unióhoz való társulása van napirenden.


tulajdon földhözragadt ideáikat eszményítették; vallási szokásaik, lelki folklórjuk a „gonosz lelkek” és „bálványok” imádására épültek. Ez a magyarázata annak, miért nem eredményezett a kereszténynek nevezett középkori civilizáció sem megtisztult erkölcsöket, mi több, mintha Bosch és Bruegel víziói telnének meg élettel, valahányszor e korszak mentalitását közelebbről szemügyre vesszük. „Gyilkosságok”, „ördöngösségek”, „paráználkodások”, „lopások” – ez e mind gyakrabban visszasírt kor erkölcsi mérlege. Mentséget leginkább a gótoktól és szarmatáktól örökölt barbár gondolkodásmódra történő hivatkozással szokás keresni, amely, úgymond, nem adta meg magát egykönnyen a kereszténység szelíd és békés hatásának. A valóság ezzel szemben az, hogy Jelenések könyve értékítélete szerint maga a jobbításra szánt kovász is romlott volt. Hóseás próféta szavai röntgensugárként világítanak rá a valós ok-okozati viszonyokra: „Halljá-

tok meg az Úrnak beszédét Izráel fiai, mert pere van az Úrnak a földnek lakóival, mert nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön” (4,1). E téma kutatója nagyszerű irodalmi kincsekre bukkan a 16. századi reformációs irodalomban. A török veszedelem kapcsán a bibliai párhuzamok vizsgálata valóságos történetfilozófiai iskolát teremtett79. Ennek egyik, Luther Márton által megalapozott fő-fő tétele szerint a törököt Isten küldte „haragja ostoraként bűneink megbüntetésére”80. A reformált hitű írók81 ezért elsősorban erkölcsi számvetésre, semmint hadiszervezkedésre hívja a kortársakat, nem Tényanyagában alapos áttekintést nyújt e kérdéskörben ŐZE Sándor: „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”. Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján (A Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, Buda-

79

pest, 1991) c. kötete. Idézi BOTTA István: Luther Antikrisztus-fogalmának hatása a magyar reformátorok társadalomszemléletére. In: Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből, szerk.: Fabiny Tibor. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1984) 81 A közgyűjteményekben jelenleg is hozzáférhető művek között kiemelkedik KÁROLYI Gáspár: Két könyv (Sajtó alá rendezte: Szabó András, Magvető,1984) ill. MAGYARI István: Az országokban való sok romlásoknak okairól (Sajtó alá rendezte: Katona Tamás, Magyar Helikon, 1979) 80


kevesebbet állítván ezzel, mint hogy megtérés nélkül a töröknek menni annyit tesz, mint Isten ellen harcolni.82 Amikor mi, emberek, vesszük kezünkbe az ítélkezés jogát, amilyen könnyen mondjuk ki azt is, hogy lám-lám ilyen és ilyen bűnös nemzetek alaposan rászolgáltak a történelmi csapásokra, olyan hirtelen jelentjük kis azt is, hogy máskor mennyi ártatlan ember esik áldozatul háborúban, deportálásokban, gázkamrákban, terrortámadásokban. Nem mintha nem fájlalhatnánk jogosan minden egyes értelmetlenül kioltott emberi életet; nem mintha nem lenne semmi alapja a bennünk dúló kérdésnek: miért pont azok szenvednek, akik a legkevésbé bűnösök; nem mintha súlyos bűnöket kellene fürkésznünk ott is, ahol nincs. Azt mondjuk mindazonáltal, hogy nagyon nehéz minderről emberi perspektívából nyilatkozni. Jelenések könyve 9. fejezetének e súlyos lezárása megtanít egyebek mellett arra, hogy az értelmetlen pusztulás és szenvedés csupán

82

Szkhárosi Horváth András Az átokrul (részlet) Hol mit gondol most ez világ Isten haragjával, Nagy átkjául, csapásával, nagy sok ostorával, Nagy aszállyal, az sásákával és az döghalállal, Külömb-külömb betegséggel és nyomorúsággal, Hogy mit használ a töröknek kegyetlenségével, Sok jámbornak romlásával, keserűségével, Sok szüzeknek, gyermekeknek nagy veszedelmével, Sok árváknak rabságával, nagy rettegésével. Ám Budáról az törekök igen prédikálnak Nagy zengéssel, mint a sáskák mirejánk kiáltnak, jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak Azon kérnek, hogy adjunk helt Isten mondásának. Az szegény föld szomjúhozik gyakorta miattunk, Érccé tötte mert az eget az mi gonosz bűnünk, Az nagy portól, a mit szólhat azt mondja münekünk, Ha bűnünkből ki nem térünk semmit nem ád nekünk.


betetőzése az értelmetlen életnek, mármint amikor maga az élet válik a legszörnyűségesebb aljasságok tenyészetévé. Olyan természetessé válnak a hétköznapi bűnök, amelyek szinte elviselhetetlenné teszik a létet, és szégyenletes példát mutat a következő nemzedékek számára. Mindannyian, külön-külön és együtt is szenvedünk emiatt. A bűn egyetemes kihatása számunkra felmérhetetlen. Egyedül az igaz és bölcs Isten a megmondhatója annak, mit okoz világunkban a bűn. Mindezt végiggondolva sokkal óvatosabbnak kell lennünk az „ártatlanság” hangoztatásában. Jól tesszük azért, ha az egyes emberi sorsok megítélését az égi bölcsességre bízzuk. A prófécia csupán annyit enged látnunk, hogy a büntető eszközök, „Isten ostorai” egy egész civilizációra sújtanak le erkölcsi ítélet gyanánt, amint azt egy korábbi vers is sugallja: „És

megmondaték nékik, hogy … ne bántsák, … csak azokat az embereket, a kiknek homlokukon nincsen az Istennek pecséte” (Jel 9,4). Ha pedig már szóba hoztuk, hogy a protestáns szerzők bibliai párhuzamokban találtak támaszra, amidőn kortársaikat útba kívánták igazítani, fordítsunk némi figyelmet e hivatkozásokra. A bibliai történelemszemléletet elsősorban megalapozó ószövetségi történeti és profetikus iratok – kiváltképpen Mózes ötödik könyve és Ésaiás könyve – ugyanis bőségesen szállítják az olyan példákat, amikor Isten népe és a tágabb emberiség elé tárja, mi lesz annak következménye, ha Istentől és az élet törvényeitől elfordulva kiszolgáltatják magukat a Gonosz által uralt erőknek. Isten ezt látja előre, és ebben az értelemben igaz, hogy ő „szerzi” a gonoszt. Ténylegesen az történik, hogy az Ő Gondviselése által visszatartott erők szabadulnak el akkor, amikor az emberek életükkel és szavaikkal azt hirdetik: „Távozzál el tőlünk, mert a te utaidnak tudásában nem

gyönyörködünk! Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte?” (Jób 22,14–15) Istennek gondja van arra is, hogy a fenyítékül választott eszköz, tehát maga az ostor se kerülje el a felelősségre vonást. Az ő ideje is elérkezik, kivált, amikor mértéktelenül felfuvalkodik. „Mert ta-

nács-vesztett nép ez, és nincs bennök értelem. Vajha eszesek volnának, megértenék ezt, meggondolnák, hogy mi lesz a végök!


Miképen kergethetne egy ezeret, és kettő hogyan űzhetne tízezeret, ha az ő Kősziklájok el nem adja őket, és ha az Úr kézbe nem adja őket?!” (5Móz 32,28–30) Leginkább mégis ama bölcsességen ámulhatunk, amely a látszólag semmire sem jó történelmi megpróbáltatásokat – néha rövidebb, de többnyire nagyobb távlatokban – az emberiség javára „fordítja el” „sok nép élete megtartása érdekében” (lásd 1Móz 50,20). Az isteni cselekvés e jellegzetességét leginkább a hatodik trombitaszóhoz kapcsolódó látomásokban szemlélhetjük. De hogy ezt az elemzési szempontot egy pillanatra se tévesszük szem elől, a következő alfejezethez a lehető legprovokatívabb címet választottam. Tehát: MIÉRT KELLETT EURÓPÁNAK AZ ATEIZMUS?

Annak a hatalomnak a napja tehát, amely a hatodik trombitaszó felhangzásánál lépett a történelem színpadára, a 19. század közepére végleg leáldozott. (A törökök szorítása egyébként már a 17. század második felére lanyhult.) Hamarosan azonban újfajta fenyegetés jelenik meg a horizonton a Róma vezérelte Európa számára, ami talán az előbbieknél is mélyrehatóbb változást idézi elő előbb Európa, majd az egész világ társadalmi-politikai struktúrájában.

„És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszáz hatvan napig. Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak. És ha valaki akar nékik ártani, tűz származik az ő szájokból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni. Ezeknek van hatalmuk arra, hogy bezárják az eget, hogy az ő prófétálásuknak idejében eső ne legyen; és hatalmuk van a vizeken, hogy azokat vérré változtassák, és megverjék a földet akármi csapással, valamennyiszer akarják. És mikor elvégezik az ő bizonyságtételöket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenök, és legyőzi őket, és megöli őket.


És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utczáin, amely lélek szerint Sodomának és Égyiptomnak hivatik, a hol a mi Urunk is megfeszíttetett. És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba tenni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtok, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. (Jel 11,3–10) Egy tapodtat sem haladhatunk előre, és a fő célunkat képező mélyebb történetfilozófiai összefüggések felállítására sem leszünk képesek az itt található jelképek azonosítása nélkül. E látomás főszereplője nem valamely földi állam, nem is úgy általában a kereszténység, amely az első hat trombitaszónál megfigyelt inváziók célpontja volt, hanem, így olvassuk, ”két tanúbizonyság”. A 4. és a 6. vers között öt támpontot nyerünk kiléte felfedéséhez, helyesebben korábbi sejtéseink megerősítéséhez, hiszen már a 3. vers is hangsúlyozza, hogy a két tanúbizonyság „prófétál”. Az említett utalások Illés és Mózes prófétai szolgálatát idézik fel, amikor is a prófétai szóval való szembeszegülés súlyos csapásokat vont maga után Izrael és Egyiptom életében (2Kir 1,10–12; 1Kir 17,1; 2Móz 7, 19–20). A két olajfa és a két gyertyatartó jelképei83 is az isteni Szó más-más aspektusait elevenítik fel. A bemutatásban viszont találunk egy sokkoló mozzanatot, a korábbról már ismert idői meghatározással: a két tanúbizonyságnak gyászruhában kell prófétálnia, 1260 napon, vagyis – a megszokott

Zakariás könyve 4. fejezetében találunk a két jelkép együttes előfordulására. Hogy pedig miért van kettő-kettő mindegyikből, azt a prófétai szó sajátosságából érthetjük meg. Isten beszéde Isten tekintélyén alapul, de hitelesítése megkívánja az ellenőrizhetőséget. Amiképpen bibliamagyarázati kritérium, hogy egy igehely magyarázatának ki kell állnia a „viszont meg van írva” (Mát 4,7) próbáját, azonképpen nyer az Ószövetség megerősítést az Újszövetség kijelentései által és viszont. A Biblia saját maga számára is kötelező érvényűnek tartja a tanúi hitelesítés kívánalmát: „…két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog…” (5Móz 19,15). Ez biztosítja a teljes Szentírás tökéletes tartalmi harmóniáját. 83


átszámítási kód szerint – 1260 esztendőn át. Dániel könyve 7. fejezete alapján már rögzítettük, hogy ez az időszak a pápaság teljhatalmának korát fedi le. Újabb adalék ahhoz, milyen „keresztény” örökséget hagyott ránk a középkor. Ez az a kereszténység, amely a 13. században megtiltotta a laikusoknak a Biblia olvasását.84 Mi következik vajon a Szentírásra e mostoha bánásmód után? Minden rossz véget ér egyszer, vélhetjük. Ennek jegyében várnánk itt is valami feloldásra. Nincs azonban megnyugvás, nincs fellélegzés. Más irányból éri támadás. De milyen erőkre ismerhetünk rá a mélységből feljövő fenevad jelképében? Ez a fenevad második megjelenési formája. A fenevadak világhatalmakat ábrázolnak. Dániel könyve 7., valamint Jelenések könyve 13. fejezete alapján a tengerből feljövő fenevad alakjában Rómát ismerhettük fel. Tegyük most alapos vizsgálat tárgyává a mélységből feljövő fenevad tevékenységét! A legszembetűnőbb különbség az előbbiekhez képest az, hogy utóbbi nyílt sisakos támadó hadműveletet vezényel a két próféta ellen, szemben a tengerből feljövő fenevad – alias „kis szarv” – módszerével, amely az Isten szolgájának szerepében tetszelegve kívánja „megváltoztatni az időket és a törvényt”, s színlelt rokon érzelmek álarca mögé rejtőzve orvul „rontja meg” a „magasságos egek szenteit” (Dán 7,25). Ez a hatalom ellenben leplezetlenül a két bizonyságtevő próféta ellenségének jelenti ki magát, és ennek jegyében folytat harcot ellenük. Mielőtt a túlfűtött kíváncsiságtól hajtva találgatásokba bocsátkoznánk, figyeljük meg alaposan a jövendölés másik két alapvető üzenetét.

Az 1229-es toulouse-i, valamint az 1234-es tarragonai zsinat rendelkezései árulkodók ebből a szempontból. Róma hatalmának csúcspontján a Szentírás, akár élőszóban hirdetve, akár másolat formájában, rendkívül nehezen volt hozzáférhető. Erről a korszakról szól jelképesen a harmadik pecsét felnyitásakor felhangzó rejtélyes szózat: „A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár…” (Jel 6,6). A kijelentés értelme az, hogy a fekete lovas – íme a másik feltűnő egyezőség a két prófétával: a gyász színei – idejében rendkívül drága volt a gabona, az Ige éltető kenyere. 84


A prófécia megjelenít egy jelképes helyszínt. Ismételjük, jelképes és nem valóságos helyszínek ezek, amit a „lélek szerint” (8. vers) betoldás tudatosít. Sodoma és Egyiptom az Istennel szembeni nyílt kihívó magatartást idézi fel. Ugyanilyen magától értetődő a másik azonosítási pont: „ahol a mi Urunk is megfeszíttetett”. Akik ugyanis idáig eljutottak a Biblia olvasásában, vissza tudnak emlékezni arra a többször is előtérbe kerülő gondolati motívumra, miszerint Isten azonosítja önmagát az érte áldozatot vállaló és megpróbáltatott emberekkel. „…mert a ki titeket bánt, az ő szemefényét bántja” (Zak 2,8). „Minden szenvedésöket Ő is szenvedte…” (Ésa 63,9). A legnyilvánvalóbb azonban: „És ő [ti. Saulus, a későbbi Pál] lees-

vén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem?” (ApCsel 9,4). A 10. versben azonban megdöbbentő fordulattal találjuk magunkat szembe. Amit ugyanis eddig olvastunk a két próféta sorsáról, arról tanúskodik, hogy ezek mindig is szenvedői voltak a történelmi viszontagságoknak. A temetésükre vidáman és megkönnyebbülten készülődő emberek ajkán azonban kibuggyan a velük szembeni olthatatlan harag oka: „mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait” (10. vers). A kép összeállt: a Biblia – és hozzátehetjük: a tárgyilagos és józan belátás – alapján hiába különíthető el az apostoli kereszténység lelkülete, történelmi viszontagságai; hiába nyilvánvaló a máglyát állítók és a rajta megemésztettek közötti különbség, a hatalmi kereszténység sok évszázados ámokfutását a feldühödött tömegek minden előzetes vizsgálat nélkül a kereszténység egészének nyakába varrják. Íme a harcos ateizmus születéstörténete, „pszichogenezise”. Az emberiség tekintélyes részének lelkében ez az eszme mindig is csupán megtermékenyülésre várt. Ateisták mindig is voltak. A bölcselettörténetben elég legyen felemlítenünk itt a nagy ókori elődöket: Lucretius, Epikurosz, Démokritosz. A deizmus sem képez kivételt ez alól: a gondviselést tagadó, a személyességet mellőző istenhit a gyakorlatban ugyanolyan Istentől való függetlenülés. Más ugyanakkor az ateizmus mint egyéni állásfoglalás, megint más mint militáns forradalmi törekvés és totalitárius hatalmi struktúra. A fenti értékelés


szerint ez utóbbi, vagyis a politikai ateizmus megfoganását a hatalmi kereszténység súlyos visszaélései váltották ki. A helyszín itt kettős jelentőségre tesz szert. „Ahol a mi Urunk is megfeszíttetett”. A türelmetlen ateizmus abban az országban tör felszínre a legelemibb erővel, amelyben a keresztény vallás nevében elkövetett visszaélések, az általa jóváhagyott társadalmi igazságtalanságok, s a szellemi irányításával lefolytatott üldözések a legdühödtebb reakciókat provokálta ki a tömegekben. E megállapítás általános érvényű. Látjuk ugyanis, hogy a különböző országokban – különösképpen Európában és LatinAmerikában – több hullámban ment végbe e folyamat. Mindamellett a jövendölés rámutat az ateista világeszme hódító körútjának kiinduló állomására, Franciaországra. A két próféta halála és feltámadása között jelzett három és fél nap – profetikus időszámítás szerint három és fél esztendő – ugyanis minden bizonnyal a jakobinus diktatúra által életbe léptetett, vallásgyakorlatot tiltó rendelet időtartamára vonatkozik.85 A helyszín ilyetén való azonosítása amúgy sem igényel különösebb vakmerőséget, hiszen az európai országok közül Franciaország merítette ki leginkább e jellemzést: „…ahol a mi urunk megfeszíttetett”, hogy majdan ez legyen az az ország is, amelyben a legtermékenyebb talajra hullanak az ateizmus magvai.86 A francia nemzetgyűlés 1793. november 26-án szavazta meg a nevezett törvényt, amely egyben a Bibliák eltüntetéséről is rendelkezett. A vallásszabadságot biztosító türelmi rendeletet 1797. június 17-én léptette életbe a thermidori konvent. A francia forradalom csúcspontjának tekinthető, mai fogalommal élve „szélsőbalos” jakobinus diktatúra egyébiránt a Fabre d’Églantine által kidolgozott naptárreformmal (hétnapos hét helyett havonta háromszor tíznapos „hetek”, azaz dekádok) is deklarálta a vallás uralma alóli emancipációt. 86 A frankok Klodvig királyuk 498-ban történő megkeresztelkedésével nyerte meg Róma jóindulatát. Ez aktus révén érdemelte ki Franciaország „az egyház legidősebb leánya” (la fille la plus aînée de l’Église) titulusát, noha e szövetség a Karolingok alatt vált a legszorosabbá, amit a császári cím Nagy Károlynak adományozása bizonyít. A római orientáció a középkor, majd a kora újkor során sehol nem termelt ki annyi üldözést, mint Franciaországban. A számtalan zsinati rendelkezés, az albigensek elleni hadjárat Béziers és Carcassone elpusztításával (1229), a vallásháborúk botránya, a Vassy-ban (1562), a Szent-Bertalan éjén (1572. augusztus 24.) 85


Figyelemre méltó továbbá a jövendölésben is érzékeltetett düh és indulat, amellyel a tömegek a vallás és a vele azonosított társadalmi tekintélyek ellen fordultak. Az európai politikában az újkor egy ilyen társadalmi dühkitöréssel vette kezdetét. A polgári és a szocialista forradalmak kora ez. Teoretikusai, hírnökei, poétái ezt énekelték meg, erre izzítottak a felvilágosodás óta. Voltaire egyházellenes kirohanásai („Tiporjátok el a gyalázatost”), Petőfi gyújtó hangú költeményei, amelyekben a királyok felakasztására szólít fel, meghallgatásra találtak. A kereszténység legnagyobb gyalázatára kiderült, hogy az emberi jogok eltiprásában, a társadalmi igazságtalanságok fenntartásában elévülhetetlen érdemeket szerzett a hierarchikus egyház, a hatalmi kereszténység. A prófécia okfejtése szerint tehát az egyházak által refrénszerűen, ezerszer is elátkozott ateizmus világméretű diadaláért a legfőbb felelős maga az eltorzult kereszténység.87 Idézzük itt azt a szerzőt, aki élő tanúja volt egy olyan kornak, amelyben a hatalmi kereszténység, dacolva az idők szavával, s fitytyet hányva – nemhogy a szeretet parancsának, de – a legelemibb és az azt követő hetekben rendezett mészárlások, amelyek áldozatait tízezrekben mérhetjük, az útjelzői e dicstelen pályafutásnak. De hogy betöltse mértékét, a 17. században a vallási türelmetlenség terhétől megszabadulni készülő Európában a pápaság Spanyolország, a Habsburg Birodalom mellett Franciaországban leli meg a mindvégig hűséges szövetségest a „dögletes eretnekség kiirtásában”. A tulajdonképpen hitbuzgó katolikusoknak tekinthető janzenisták valamint a reformátusok Európa szerte felhördülést kiváltó kegyetlen üldözése, amelynek megpecsételésekor, a nantes-i ediktum visszavonásával (1685) XIV. Lajos szentül meg volt győződve arról, hogy Franciaország immár „mindenestül katolikus”. Ő azonban már nem érhette meg, miképpen kap lángra az addig csak hamu alatt izzó parázs. Ez az ország termelte ki a legkiműveltebb, legnagyobb hatású ateista bölcselők és írók nemzedékét. Voltaire és a francia enciklopédisták könyvei, nézetei egész Európát a forrongás állapotába hozták. 1789-ben pedig a polgári haladást vágyó európaiak „vigyázó szemüket Párizsra vetették” (Batsányi). Az ellencsapás kikerülhetetlen történelmi törvénye azzal jutott teljességre, hogy 1798-ban éppen „az egyház legidősebb leánya”, Franciaország hadai vonultak be Rómába, s ejtették fogságba a pápát. A jövendölés szó szerint teljesedett: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy…” (Jel 13,10). 87 E ténnyel való szembenézést javasoltam a néhány éve megjelent Vitairat a történelmi érdemekről című kis kötetemben.


tisztességnek, kérlelhetetlen gyűlölettel rontott neki a vallási kisebbségnek. Pierre Bayle, a 17. századi francia hugenották szinte egyetlen hírnévre szert tett írója, mintegy a prófétaság lelkétől ihletve az alábbi keserű váddal illeti üldözőiket: „Önök – valami arcpirító balítélet alapján – többé-kevésbé úgy gondolkodnak, hogy minden, amit ellenünk tettek, helyes, hiszen fényes sikerrel járt az igaz vallásra nézve. De ne áltassák magukat! Az önök diadala inkább a deizmus, semmint az igaz hit diadala. Kívánnám, bár hallgatnának azokra, akiknek a természetes igazságosságon kívül nincsen egyéb vallásuk. Ők cáfolhatatlan érv gyanánt tekintenek az önök dolgaira, s midőn még visszább tekintenek, és fontolóra veszik a pusztításokat és a véres erőszaktételeket, amit az önök katolikus vallása hat- vagy hétszáz esztendő alatt világszerte elkövetett, nem állhatják meg, hogy ne mondanák, miszerint Isten túl jó ahhoz, hogy Ő legyen a szerzője a tételes vallásokhoz hasonló veszedelmeknek; s hogy a természetjogon kívül semmi egyebet nem nyilatkoztatott ki az embereknek, ám egyes elmék, akik a mi nyugalmunk ellenségei, konkolyt hintettek a természeti vallás mezejére, éspedig az egyes istentiszteleti formák megalapításával, amelyek felől jól tudják, hogy ezek háborúk, vérfürdők és igazságtalanságok vég nélküli magvetéseinek bizonyulnak majd. Ezen istengyalázások elborzasztják a lelkiismeretet, mindezért azonban az önök egyháza fog felelni Isten előtt, hiszen szellemisége, alapelvei és magatartása váltja ki mindezt az említett emberek lelkében.”88

Történetfilozófiai jelentőségű az a szembeszökő tény is, hogy míg a „sötét korok”, a hatalmi kereszténység teljhatalma által lefedett időszak 1260 esztendőre nyúlt, a harcos ateizmus dühöngése ehhez képest, történelmi léptékekben mérve, egy röpke pillanat. Franciaországnak három és fél esztendő, Kelet-Európának néhány évtized jutott belőle, s a világ ma már ugrásra készen várja a kínai, az észak88

Hogyan is fest az a mindenestül katolikus Franciaország XIV. Lajos idején?

(Pierre Bayle magyarul I., ford. Csabai Tamás. AETERNITAS, 2005, megjelenés előtt)


koreai és a kubai rendszer bukását. (Eközben persze egyebek is bejelentkeztek a világhatalomért – hogy mást ne említsünk: a cionizmus és a nemzetközi tőke.) A keleti blokk számára milyen elviselhetetlenül hosszúnak tűnt ez az alig több mint egy emberöltőnyi idő! Csak a történelmi feledékenység és a közvetlen tapasztalat hiánya okozhatja a mind szélesebb bázissal büszkélkedő középkor-nosztalgiát. Tizenhárom évszázad sem volt elegendő a teljes kiábránduláshoz… AMIT A VILÁG A TÖRÖKNEK ÉS AZ ATEIZMUSNAK KÖSZÖNHET, AVAGY A ROSSZBAN IS TETTEN ÉRHETŐ GONDVISELÉS

Vannak történelmi események, amelyek valószínűleg örökre talányok maradnak. Képtelenek vagyunk felfogni a miérteket. Jobb híján meg kell nyugodnunk abban a gondolatban, hogy „a mi útjaink nem az Ő útjai” (lásd Ésa 55,8!), amely nem a rezignáltság, hanem a reménység jelmondata. Milyen nagy becsben kell tartanunk, ha a Gondviselés útjai elől időnként ellebben a fátyol! Ne higgyék, hogy csupán a titkos beavatottak tudománya ez! Gondolják csak meg, kérem, hányszor éltük már át azt, hogy életünk valamely megpróbáltatására, valameddig benne voltunk, nem tudtunk jó szívvel gondolni. Utólag azonban sok minden átértékelődött, s inkább a rosszból származó javak nagyítódtak fel előttünk: „Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség” (Ésa 38,17). Jelenések könyve folytatásában négy mondat elegendőnek bizonyul e törvényszerűség felfedezéséhez a történelem nagy kohójában.

„De három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől ő beléjök, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala. És hallának nagy szózatot az égből, amely ezt mondja vala nékik: Jőjjetek fel ide. És felmenének az égbe felhőben; és láták őket az ő ellenségeik. És lőn abban az órában nagy földindulás, és a városnak tizedrésze elesék; és megöleték a földindulásban hétezer ember neve; és a többiek megrémülének, és a menny Istenének adának dicsőséget.” (Jel 11,11–13)


Származhatott-e valami jó a harcos ateizmus világszéles diadalútjából? A prófécia szerint igen. A Biblia és a keresztény hitvallás eltiprása csak rövid ideig tarthatott. Franciaországban, mint olvassuk, és már értekeztünk is róla, mindez három és fél esztendeig tarthatott, de ahol az ateizmus jobban kiépíthette állásait, ott sem tudott hoszszú évszázadokra berendezkedni. A rövid ideig tartó halált feltámadás és megdicsőülés követte. Igen, Jelenések könyve itt párhuzamba állítja a Biblia megaláztatását és felmagasztalását Jézus Krisztus halálával és feltámadásával. És ez a tekintetben is igaz, hogy amit ellenségei az Ő végleges megrontására gondoltak el, Isten azt az egész emberiség javára fordította oly módon, hogy összehasonlíthatatlanul gyümölcsözőbb lett Krisztus munkája halála, feltámadása és megdicsőülése által, mintha mindez meg sem esett volna. E tények nagyon is kézzelfogható módon tetten érhetők a történelemben. Mert lássuk csak, mi lett a „forradalmak korának”89 politikai következménye. A felgyülemlett politikai feszültségek a forradalmak idején éktelen pusztítást okoztak, és, amint azt az előbbiekben már tárgyaltuk, rövid időre politikai földcsuszamlást, az egyensúlyi helyzet másik oldalra történő elbillenését idézte elő. S noha a Szent Szövetség Európája az 1815-ös bécsi kongresszustól kezdődően fellengzős kísérletet tett a korábbi hatalmi struktúrák restaurálására, a megújuló polgári szabadságmozgalmak kiváltotta erjedési folyamatot nem lehetett feltartóztatni, mely az erőviszonyok kiegyenlítődéséhez vezetett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a politikailag ellentétes polaritású erők kioltották egymást. Sem a „tengerből feljövő fenevad” (Jel 13,1) – vagyis a harmadik előadás alapján Rómával, az egyházi hatalommal azonosított „kis szarv” –, sem a harcos ateizmusban alakot öltő „mélységből feljövő fenevad” (Jel 11,7) nem tudott kizárólagos befolyásra szert tenni. Ebben az egyensúlyi helyzetben hagyhatott alább a vallásüldözés szelleme, s terjedhetett a vallási türelmesség elve. Paradox módon politikailag soha annyira kedvező körE már-már klasszikusnak számító elnevezés a jeles angol történésztől, Eric J. Hobsbawm-tól származik.

89


nyezete nem volt a Biblia terjedésének. Panaszkodhatnak ugyan a mindenütt eláradó szabadosság és liberalizmus szelleme miatt – az egyházi körök számára ez már-már toposznak számít –, azt azonban senki nem feledheti el, hogy az igazság szabad terjedése szempontjából messze ez a kisebbik rossz. Ellenőrizzük fenti következtetéseinket a korábbi trombitaszókkal jelzett történések háttere és következményei alapján. Mikor került sor a barbár betörésekre? Közvetlenül a kereszténység 4. századi eltévelyedése, s a másként gondolkodó keresztények üldözésének meghirdetése után.90 A népvándorlás felgyorsította a politikai hanyatlást. Ilyen közegben nem lehetett olyan hatékonyan fellépni az „eretnekekkel” szemben, akik ily módon ugyanúgy megszenvedték a kívülről jövő veszedelmet, de hitük miatt nem érhette őket olyan összpontosított támadás. Úgy véljük, ezért nem olvasunk olyan heves eretneküldözésekről e korszak kapcsán. Majd pedig, amikor a 6. századtól a keresztény Róma mindjobban kiterjeszti befolyását Európában, az arab fenyegetés köti le az erőket. Szembetűnő, hogy az eretneküldözés virágkora az inkvizíció felállításával a klasszikus középkorban az arab civilizáció offenzívájának gyengülése és az ottomán-törökök 13. század végi előretörése közötti időszakra esik. Ekkor érezte a Róma által irányított Európa olyannyira nyeregben magát, hogy ellentámadásra is vállalkozott: ez volt a keresztes háborúk kora a 11. század végétől kezdődően. Meggyőződésem, hogy e kis pöccintés után már hallgatóink is folytatni tudják a gondolatfolyamot. Nézzük csak, mit hozott Európának a törökkérdés. Úgy hiszem, előbb az eszmék szabadabb áramlását, majd jótékony oltalmat a reformáció számára. Leginkább a tekintetben, hogy a lehetséges török betörés veszélye megosztotta Elég felidéznünk Theodosius császár 380-ban kelt fenyegető hangú rendeletét, amely a római hitvallással szembeszegülőknek – rendkívül sokatmondó megfogalmazás kíséretében – halálbüntetést helyez kilátásba: „…az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak, és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, mihelyt erre sugallatot nyerünk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről” (Idézi Római történeti chrestomathia, 381–382. o.).

90


a királyok figyelmét. Természetesen nem becsülhetjük le annak jelentőségét sem, hogy a reformáció politikai aduásszá lépett elő némely hatalmasság kezében az érdekek ütköztetése során. Lám, az egymásnak feszülő földi erők ekkor is jó időre kioltották egymást. Nem mintha a reformált hitűek mentességet élveztek volna a rablások, pusztítások idején. Mégis, a római katolikusoknak, ha fogcsikorgatva is, de tudomásul kellett venniük, hogy a török fennhatóság alatt levő területeken semmilyen kiváltságban nem részesülnek a protestánsokhoz képest. Lehetetlen ugyanakkor nem felfigyelnünk arra a történetileg ellenőrizhető tényre, hogy a reformált hitűekkel szembeni arrogáns fellépésre akkor került sor például a három részre szakadt Magyarország Habsburgok által ellenőrzött fertályán, amikor a török további nyugati irányú terjeszkedése elől elhárult a veszély. Egészen biztosra vehetjük, hogy a lutheri és kálvini tanítások hitvallói közül sokan sírták vissza Mahomet követőinek igáját a sokkal kíméletlenebb és türelmetlenebb Habsburg-uralommal szemben, amelynek vezényszavai – kell-e még hangsúlyoznunk? – Rómából csendültek ki. A folytatásról már szóltunk. Az ellenreformáció vég nélküli dühöngésének a felvilágosodás és a forradalmak vetettek véget. Ha el tudunk rövid időre vonatkoztatni a politikatörténettől – jóllehet félő, hogy a fentiek „történelemnek” minősítése ellen is sok történész emelné fel a szavát –, a „két próféta” megdicsőülését más szempontból is végigkövethetjük. Ugyanis éppen a francia forradalom volt a jeladás azok számára, akik a Szentírás terjedését szívükön viselték. Egyrészt elhárultak az akadályok a Biblia szabad terjesztése elől. Sokakhoz jutott el az igazság élő forrása, olyanokhoz, akik azt korábban legfeljebb a hatalmi egyház érdekei szerinti kiadagolásban ismerhették. A Biblia iránti érdeklődést a kor történelmi léptékű eseményei is felfokozták. Ezen pedig nem elsősorban a francia királyi pár kivégzését értjük, hanem a pápai hatalom hirtelen hanyatlását, majd a pápa fogságba vitelét 1798-ban. Egy sebezhetetlennek tartott „örök” hatalom szenvedett maradandó, sokak által gyógyíthatatlannak vélt sérülést. A forradalmi forrongások és a napóleoni háborúk sújtotta Európában a figyelem – a


Gondviselés gondos szerkesztő munkájának köszönhetően – a Szentírás, s azon belül is Dániel próféciáira terelődött.91 Blaise Pascal a Gondolatok-ban egy helyütt nem kevesebbet állít, mint hogy az „egyház történetét helyesen az igazság történetének kell neveznünk”92. Miért ne toldhatnánk meg ezt azzal, hogy az egész emberi történelem ezen igazság kibontakoztatásának szolgálatában áll? Méghozzá oly módon, hogy az ártó emberi hatalmak, miközben saját szívük szándékától hajtva, saját indulataiktól fűtve cselekednek, „nem akartan és nem tudón” (Ady) is a Gondviselés akaratát viszik végbe. Igen, így látjuk mi a történelmet. E most végéhez közeledő előadásunkban példának okáért a politikailag-vallásilag egységes Róma és a végső nagy újraegyesítési kísérlet közötti évszázadok történetét ismerhettük meg. Láttuk, mi módon ment végbe a politikai, a vallási és a világnézeti széttagolódás a nemzetállamok megszületésétől, az iszlám okozta civilizációs törésen keresztül a harcos ateizmus térhódításával bezárólag. E változások újabb és újabb törés-

91 A Dániel könyvét övező megkülönböztetett figyelem szerepét a 19. század nagy ébredési mozgalmaiban aligha becsülhetjük túl. E hallatlan jelentőségű eseménysorról szóló jövendölést ismerték fel Jelenések könyve 10. fejezetében a nagy amerikai adventmozgalom képviselői. Itt a Megváltó – a Földön és a tengeren állva, mintegy a könyv kozmikus jelentőségét hangsúlyozandó – egy megnyílt könyvecskét tart a kezében. „Nyitott”, mert eddig „be volt pecsételve”, amit egyes-egyedül Dániel könyvével kapcsolatban olvashatunk a Bibliában (Dán 8,26; 12,9). Az azonosításban egyéb szövegszerű utalások is segítésünkre sietnek (lásd Jel 10,5–7, vö. Jel 12,7!). Ez volt egyébként a hét trombitaszó látomásában a hiányzó láncszem. A Szentírás az ok-okozati feltárás rendjében mindig az okozattól halad visszafelé. Jelenések könyve 10. és 11. fejezete arra ad választ, hogy a Gondviselés milyen körültekintő módon készíti fel az emberiséget a hetedik trombitaszóval bevezetett vizsgálati ítéletre. A 10. fejezet előadja, hogy a Gondviselés mindezek végett az emberek kezébe adja az erre az időre tartogatott („sok napra való”, Dán 8,26; „a végső időre szóló”, Dán 8,19) Dániel könyvét. A 11. fejezet 3–13. versei pedig azt hozzák tudomásunkra, milyen külső feltételek tették a „tudás e nagyobbá válását”, a Dániel könyve felőli „tudakozódást” (lásd Dán 12,4!) lehetővé. 92 858. töredék, Pődör László fordítása.


pontokat hoztak létre a valamikori Római Birodalom testén, egyre inkább szertefoszlatva az egységes civilizáció álmát. Mi azonban más optikán keresztül kívánjuk szemlélni a világ folyását. Ugyanis e mindenestül nemkívánatosnak tűnő fejlemények mellett volt lehetőségük oltalmat találni az üldöző hatalmak karjaitól a meggyőződésükért, hitükért üldözötteknek. Így „segíttettek meg kicsiny segítséggel” (Dán 11,34) a Róma tekintetén sokáig kívül eső etiópiai koptok, az Alpok valdensei, ekképpen menekülhettek az észak-amerikai kontinensre az Óvilág hívő disszidensei, Poroszországba és Hollandiába a megnyomorított hugenották. Vajon – ismerve a mindenkori üldözötteknek adott iránymutatását:

„Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba” (Mát 10,23) – nem maga Jézus Krisztus gondoskodott e menedékekről? Ne csodálkozzunk tehát, ha az újkor kezdetén a legnagyobb kérdés az lesz, sikerül-e a részeire szabdalt, töredezett, szaggatott civilizációt a töréspontok mentén egybeforrasztani. Mert ez az egy hiányzik csupán a lelkek Ellenségének kelléktárából, hogy a világ feletti uralmának semmilyen híja ne legyen.

ÖTÖDIK ELŐADÁS

KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE, ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK A babonára, melyben nevelkedtünk, hiába ismerünk rá, azért nem veszti el rajtunk hatalmát, s nem mind szabadok azok, kik láncaikat csúfolják. (Lessing)

E mostani előadással átlépjük a jelenkor küszöbét. Várakozásainkat azonban súlyos kétségek terhelik. Az emberi történelem, úgy tűnik, valamennyi lehetőségét kimerítette. Megtudtuk, hogy a nagybirodalmak nem képesek valóra váltani az eszményt, s betölteni a népek pásztorának szerepét. Sőt mi több, mértéktelen hódítási vágyuk inkább „a népek farkasává” tette őket. A tartós béke álma ezért illúzió maradt. „Hatalmas lábok törvény felett” (Vörösmarty) – királyaik, császáraik nagyon hamar az isteni törvény fölé emelték magukat, hogy a Gondviselés akaratából egy másik birodalomnak adják át a helyüket. A részeire szakadozott birodalom realitását pedig a főszereplők általában kényszermegoldásnak tekintik, s csak a kedvező alkalomra várnak, hogy az elsőhegedűs szerepét magukhoz ragadják. Világunk ezért vált a meg nem szűnő csatározások színterévé. A képet tovább tarkítja, hogy a széttagoltság állapota sem vegytiszta formában állt elő, tekintve, hogy az európai nemzetközösség élére – változó hatalmi súllyal, de mintegy a koherencia biztosítékaként – a pápai Róma állt. Pontosan ezért állítjuk, hogy a 18-19. század fordulójára Európa történelmében a valóban döntő változás a pápai hatalom gyors hanyatlása volt. Az állam és az egyház harca országról országra az előbbi javára dőlt el. Előbb az európai történelem gyökeréig vissza-

tekintő politikai-nemzeti tagolódás, majd az iszlám benyomulása által szentesített vallási megosztottság, végül a liberális szkepticiz-

94 | ÖTÖDIK ELŐADÁS

mus révén diadalt ülő világnézeti sokszínűség teljessé tette civilizációnk szétdaraboltságát, de mindehhez nélkülözhetetlen volt a pápai hatalom gyengülése, majd különösképpen a forradalmi erők fellépésekor addig ismeretlen mértékű visszaszorulása. Vajon merre dől el a világ sorsa? Marad-e a szétszakadozottság vagy ismét valamilyen világbirodalom kap bizonyítási lehetőséget? Fellép-e újabb szereplő a történelem színpadán? Ki bizonyul érdemesnek a népek bizalmára egy olyan korban, amikor egyszerre van jelen a jövő iránt táplált töretlen optimizmus és a jövő miatti növekvő aggodalom?93 A bibliai jövendölések rendszere egy olyan képzeletbeli mikroszkóphoz hasonló, amely egy tárgy vizsgálata során önmagától ajánlja fel a mind nagyobb felbontású lencséket. Valamennyi vázlatjövendölés érzékelteti viszont, hogy a világhatalomért folytatott harc, noha mindvégig kiélezett lesz, az emberi történelem végső periódusában jut a tetőpontra, így az egyre kiszolgáltatottabbá váló embernek ekkor van szüksége alaposabb eligazításra. Mindezen tények nyomatékául az egész Szentírás kvintesszenciájának, foglalatának tekinthető Jelenések könyve mértani középpontjában egy olyan jövendölés indul útjára, amely – mindamellett, hogy soha nem tapasztalt mélységekben mutatja be a világunkban tapasztalható sok háború és szenvedés ősokát – az emberiség történelmének végső kimenetelét nagyítja fel. Mindezt szemmértékkel is átláthatjuk. A hét teljes fejezeten (12–18.) keresztül húzódó történelmi tárgyalásban már az első szerkezeti egység végén eljutunk a mai korig. A 13. fejezet már a végső küzdelem csatarendjét vázolja fel. Itt kapcsolódunk be a tanulmányozásba, nem lemondva egyébként arról, hogy menetközben visszanyúlunk a 12. fejezethez is. De nemcsak ehhez, hanem a Biblia egyéb részeihez is, hiszen e tömör

93 Legalábbis a Bibliából ismert hangulatjelentés ilyen kortünetekről számol be: „Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság” (1Thessz 5,3); „Mikor az embe-

rek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek” (Luk 21,26).

KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE | 95

jelképes kijelentés-folyam valósággal ontja a visszakapcsolások lehetőségét, azt üzenve ezzel, hogy a végidő gyors lefolyású végkifejletében az emberiség valamennyi korábbi történelmi tapasztalata összesűrűsödik. EGY RÉGI VILÁGURALOMRA TÖRŐ HATALOM

„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, amelyet láték, hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat. És imádák a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? És adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája; és adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig. Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát, és azokat, akik a mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen. Annakokáért imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett e világ alapítása óta. Ha van füle valakinek, hallja! Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tűrése és hite.” (Jel 13,1–10) Máris csupa ismerős jelkép. A tengerből feljövő vadállat alakja ugyanis világos módon utal vissza bennünket Dániel könyve 7.


fejezetéhez. Miként amott, úgy itt is kiegészíti egymást a fenevad külső leírása, valamint tevékenységének részletezése. Az ószövetségi párhuzamhoz képest viszont itt különös hangsúlyt kap az emberek viszonyulása e hatalomhoz. A fenevad külső megjelenésében a párduc, a medve és az oroszlán vonásaiban való osztozás a legkülönösebb. Mit jelenthet ez? Talán azt, hogy e hatalom valamennyi korábbi birodalom sajátosságait magába ötvözte. Ezt valószínűsíti az ezt követő jellemzés, amely nem is egyszerűen e hatalom sátáni jellegére figyelmeztet. Az előbbiek után ugyanis olyasféle benyomást kelt e félmondat (2/b vers), hogy a Démonok Feje hosszas kísérletezés után alkotta meg e hatalmi képződményt. Babilon, Médo-Perzsia és a Makedón-Görög Birodalom után Róma bizonyult a legszívósabb és legkíméletlenebb alakulatnak. A történelem is nyilvánvalóvá tette, hogy az előbb említettektől eltérően Róma a legnagyobb csapások nyomán sem tűnhetett el a történelem süllyesztőjében. Világhatalmi minőségében több ízben is restaurálható volt. Bizonyos jegyek alapján, amelyekre később még visszatérünk, arra következtetünk, hogy a hét fej világuralmának különböző fázisait jelenti. A fenevad tíz koronás szarva félreérthetetlenül a pápai Róma és az európai koronás fők szövetségét idézi fel. Mire alapozzuk ezt az azonosítást? Emlékezzünk Dániel könyve 7. fejezetére, amely az ábrázolás dinamikájában is érzékelteti e szövetség későbbi kifejlődését! A tevékenységét részletező szakasz (5–7. vers) ugyanazokat látja szükségesnek kiemelni, mint Dániel könyve. Legfőbb ismertetőjegye a káromlás („sokat szól a Felséges ellen”, Dán 7,25). Emberi hatalom lévén sem átall Isten helyébe állni, ami az istentiszteletre való dolgokkal történő visszaéléshez vezet (6. vers; vö. Dán 8,10– 12!). Aki pedig hadviselést folytat a menny ellen, az előbb vagy utóbb a menny valódi képviselői ellen fog fordulni (7. vers; vö. Dán 7,25!). Logikus, hogy üldözői dühe azok ellen irányuljon, akik, Szentírással a kézben, valóban képesek e vallásra hivatkozó hatalom valódi természetét leleplezni. Az idői meghatározás sem új szempont: a negyvenkét hónap a bibliai időszámításban ezerkét-


százhatvan napnak felel meg. Ezerkétszázhatvan esztendő! Ennyi idő adatik számára dicstelen művének folytatására! E roppant időtartam már első előfordulásakor is valósággal sokkolt bennünket. Vissza tudjuk idézni azt érzést: „…és az ő kezébe adatnak [ti. a szentek] ideig, időkig és fél időig”?94 Jelenések könyvében azonban az 1260 esztendő felemlítése még borzongatóbb. Ugyanis – és ez a részlet a pápai Róma minden korábbi ábrázolásához képest új szempont – a 3–4. vers elénk tárja a fenevad újkori „hatástörténetét”. A halálos sebbel megsebesíttetett fej képe pontosan ráillik arra a támadásra, amit a mélységből feljövő fenevad intézett mindenfajta vallásosság ellen. (Olvasóink nézzék el nekünk, ha a negyedik előadás után nem bocsátkozunk e tények ismételt előadásába.) Úgy tűnik azonban, hogy amiképpen a Bibliára és annak hűséges követőire mért csapás sem volt végzetes, akképpen az isteni jogokat bitorló hatalom is túlélte e veszedelmet. „Az ő halálos sebe meggyógyíttatott…” A jövendölés azonban egy rendkívül jellegzetes kép erejéig rámutat arra, hogy a fenevad felépülése olyannyira tökéletesre sikeredik, hogy láthatóan minden korábbit meghaladó befolyásra tesz szert az emberek körében. „Csodálat”, „imádat” tárgya lesz – „az egész föld” lakói előtt.

Adósok vagyunk még az itt (Dán 7,25) található idői megjelölés magyarázatával. Pontosított fordítás szerint „egy évig, két évig és fél évig” (lásd még Dán 12,7 és Jel 12,14!), ami (30 napos hónapokkal és 12 hónapból álló évekkel számolva) megegyezik a negyvenkét hónappal (Jel 11,2; 13,5) és az 1260 esztendővel (Jel 11,3; 12,6). A hétszeres megerősítése miatt több mint jelentősnek tekinthető idői meghatározás tehát mindannyiszor e vallási főhatalom szerencsés előmenetelének összefüggésében fordul elő. A jövendölés a pápaság teljhatalmát az ariánus keleti gótok uralma alóli felszabadulása (538) és a francia seregek általi fogságba vitel (1798) közötti időszakban határozza meg. (Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy mindkét történelmi esemény az adott kor legerősebb világi hatalmának egyegy kiváló hadvezérének – Belizár illetve Berthier – nevéhez fűződik.) Nem lenne ellenünkre, ha a pápaság politikai virágkorát más évszámokhoz kötnénk, az azonban aligha vitatható, hogy az alternatív megoldásokat ugyanezen korszakokban kellene keresnünk, miként az sem, hogy a fentebb közölt határpontok – minden erőltetés nélkül – tökéletesen alkalmazhatók a próféciára.

94


Mindenestől meghökkentő fejlemény. A nagy történelmi csalások rendre lelepleződnek, az elkövetők a történelem szégyenpadjára kerülnek. Hasonló jellegű bűntettekért jutnak a betiltás sorsára egyes totalitárius eszmék jelképei. A pápaság, sokáig úgy tűnt, végképp eljátszotta az emberek bizalmát. Meggyűlölték és megundorodtak tőle. Megtűrték, de karanténba zárták. Volt idő, amikor olybá tekintették, mint valami udvari bolondot, akinek azt is ki szabad mondani, amit senki másnak, de senki nem veszi komolyan. A római kereszténység ellenben nemcsak túlélte a századok viszontagságait, hanem visszaszerzi megkopott népszerűségét, s újra megnyeri az emberek bizalmát. Nem ütköznénk meg ezen annyira, ha a tények nem igazolnák a prófécia állítását, miszerint a pápai hatalom belső lényegét tekintve mit sem változott az idők folyamán. Mi mást szolgálna ugyanis az a monotónia, ahogy Jelenések könyve pontról pontra elismétli Dániel könyve 7–8. fejezetének főfő vádpontjait? Nem azt kívánja ezzel értésünkre adni, hogy a pápaság minden látszat ellenére ugyanaz, ami volt, és semmivel sem hangolódott rá jobban az evangélium szellemére és lelkületére? Az isteni kinyilatkoztatást megértő Dániel próféta is e tény felett rendült meg a legmélyebben. Felfogta a kis szarv uralmát lefedő időszak tartamát is, és döbbenten érte később a szó – még mindig a kis szarv pályájával kapcsolatban: „…jó szerencsével halad és cselekszik”, „…szerencsés lesz az álnokság az ő kezében”. Mi hát e megejtő siker titka, amit lassan nem is merünk kedvezőtlen színben feltüntetni, annyira egyhangú, annyira átütő?! A titok elől egyszer ellebben a fátyol. Jelenések könyve szerint erre a földi dráma egyik utolsó jelenete gyanánt kerül sor.

„És jöve egy a hét angyal közül, akinél a hét pohár vala, és szóla velem, mondván nékem: Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vizen ül; akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai. És lélekben elvitt engem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, amely teljes vala káromlásnak neveivel, amelynek


hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, és az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja.” (Jel 17,1–5) A próféták sorában János apostol volt az első, akinek megadatott, hogy e nevezetes jelképet – a tízszarvú, káromlást szóló fenevadat – ilyen megvilágításban láthatta. Amilyen elképesztő volt a 13. fejezet tanúsága a dicstelen múltú fenevad diadalmas visszatéréséről, olyan megdöbbentő e fenevad hátán egy kéjhölgyet megpillantani. Az avatatlan szemlélő számára is visszataszító a látvány, de még inkább így vagyunk ezzel mi, akik tisztában vagyunk e jelkép bibliai jelentésével.95 A parázna asszony a Krisztushoz hűtlen egyház jelképe. A jövendölés megnevezi kéjelgése legfőbb tettestársait is: „Akivel paráználkodtak e föld királyai”. Jóllehet, a krisztusi egyház egyetlen erősségének magának az Üdvözítőnek kellene lennie, a Krisztusától eltávolodott egyház legfőbb vadászterülete a földi politika. Politikai szövetségesekre támaszkodva tesz kísérletet a világ feletti uralom megszerzésére. Céljai elérése végett le kell részegíteni a népeket – a Biblia szavaival élve – „paráznasága haragborával”. Itt maga a kép mindennél árulkodóbb. Íme egy lelki hatalom, amely valami bódító, részegítő portékával veszi le az embereket a lábukról. Úgy véljük, célnál vagyunk. A kicsorbult renomé kiköszörülése azért lehetséges, mert ez egy egyházi hatalom. Márpedig ilyen minőségében a legtöbb ember szemében minden gyanún felül áll96, ráadásul igényli is magának a sérthetetlenség kiváltságát. A lelki 95 Gyanítjuk, hogy a János apostol által tanúsított „nagy csodálkozás” (6. vers) mélyén e döbbenet áll: Lehetséges, hogy a földi történelemben a Menny Istenével szembeni nagy lázadás szellemi vezére – egy egyház? 96 A Vitairatban körvonalaztam, hogy a katolicizmus milyen politikus módon igyekszik kibújni történelmi bűneinek felelőssége alól.


befolyás lenyűgöző mértékét azért nem hagyja kritika nélkül a Szentírás. A megrészegítés ugyanis nyilván abban áll, hogy hitvilága, szellemisége a nemtelen emberi szenvedélyekre gyakorol bűverőt. Az általa felkínált üdvösség nem igényli a teljes szív átadását, beéri mechanikus vallási cselekmények (gyónás, oltáriszentség, zarándoklatok stb.) gyakorlásával.97 Istentiszteleti külsőségei aránytalanul, sőt illetlen módon előtérbe tolakodnak, s noha ezek eltompítják az elmét, de megragadják az érzékeket.98 A fenevadon ülő asszony tevékenységében az is szembeszökő, ahogy – minden bizonnyal éppen eme tulajdonságának köszönhetően – a különböző vallások és eszmék vezércsillagává válik. „A nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja”. Egy lelki bordélyház: nem túl szívderítő kép ez. Mégpedig újabb asszonyokkal – noha ezek csak a fő-fő tulajdonos leányai. S ha eddig kétségeink lettek volna a jelkép által lefedett alak mibenlétét illetően, vegyük szemügyre az „idill” harmadik szereplőjét: a föld utálatosságait. Itt sem kell félnünk bármilyen szerzői önkénytől, hiszen az „utálatosság” Mózes könyveitől fogva kötött jelkép, a pogány (úgy értem, a Krisztusra nem is hivatkozó) vallások, illetve vallási szokások jelképe (lásd 5Móz 18,9!). Ezek szerint tehát ez is egy – noha „pogány”, azazhogy nem a Mindenható kinyilatkoztatására apelláló – vallási természetű részvevő. Így láttatja velünk a Szentírás a földi történelem célegyenesébe érő emberiség vallási állapotát. A politikai egységkísérletekkel párhuzamosan érlelődik egy vallási egység is, amelynek az élére ugyanúgy Róma áll, s amelyben maga mellett tudhatja a névleges „Olyan úton akarnak járni, amelyen nem kell Istenre gondolniuk, azt a látszatot keltve, hogy nem feledkeztek el róla. A pápaság nagyon alkalmas ezeknek az igényeknek a kielégítésére. Mindkét osztály igényeinek – és ez a két osztály szinte felöleli az egész emberiséget – megfelel: azokénak, akik saját érdemeik által akarnak üdvözülni, és azokénak is, akik bűneikkel együtt akarnak üdvözülni. Ebben rejlik a pápaság befolyásának nagy titka.” (WHITE, Ellen G.: A nagy küzdelem, i. m., 508. o.) 98 „Az egyház meg tud lenni a Szentírás nélkül, de nem létezhet liturgia nélkül.” (Herwegen apát szavait idézi Victor BARONI: La Bible dans la vie catholique depuis la Réforme. Lausanne, 1955, p. 23.) 97


kereszténység és a nem keresztény vallások színe-javát. E folyamatok sem zugolyában történő dolgok. Az ökumenikus mozgalom látványos menetelését ismerhetjük fel e jövendölésben.99 Kell-e vajon ecsetelnem, hogy a vallások szövetsége ennek alapján milyen jelentékeny szerepet játszik a politikai közeledésben? S amennyiben szükség van a bódulat további fokozásához, Róma újkori történetéhez hozzátartozik még a legkülönfélébb világi eszmékkel való parolázás. Ha kell, az elesetteket pártolja, ha kell, a nemzeti hagyományok ápolója, ahol lehet, alkalmazkodik a tudományok szabta elvárásokhoz.100 Mindezek mellett hatalmi léténél fogva is csodálattal illetik őt. „Kicsoda hasonló e fenevadhoz? – ámuldoznak. Kicsoda viaskodhatik ővele?” (Jel 13,4) Az emberek szemében ez az a földi hatalom, amely az évszázadok során az állandó bizonytalanság és múlékonyság közepette a változatlanságot képviseli. Nemzetek tűntek el, államok, politikusok szerepeltek le, de mintha Péter széke soha nem ingott volna meg. Nemde erre értendők Krisztus szavai, miszerint „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”?101 –

Nem mellékes az a körülmény sem, hogy az itt vázolt „bordélyházi hierarchiát” nehéz lett volna felismerni a mozgalom kezdeti szakaszában. Tudvalevő ugyanis, hogy az ökumenizmus kifejezetten protestáns ihletésű, hogy aztán a II. Vatikáni Zsinat engedékenyebb hangvétele után mégiscsak a pápaság vezérlete alá kerüljön is. E folyamatot illetően lásd RICCA, Paolo: A pápaság mint ökumenikus probléma (Bibliaiskolák Közössége, 1990) 100 Legfeljebb az gondolkodtatja el az embert, mi akadályozta meg Rómát abban, hogy XIII. Leó előtt is a szegények védelmére keljen. Tudjuk a választ: a középkori hatalmi struktúrában neki is kitüntetett helye volt; miután kiszorították onnan, a nagy ellenlábas liberális-kapitalista renden kellett fogást keresni. Hasonlóképpen nem tudunk hová lenni ámulatunkban, hogy, miután számtalanszor „rárontott a magyar nemzetre” – a Koppány-féle Ma-gyarország elleni harcra, a Rákócziés az 1848-as szabadságharc idején tanúsított Habsburg-pártiságra gondolok –, ma a „keresztény”: „nemzeti-keresztény”. Meglátásom szerint a „nemzeti” leginkább a „zsidó” világkapitalizmus, a liberalizmus elleni ideiglenes védőbástyául szolgál, hiszen egyébként aligha képzelhetnénk el a római egyháznál „internacionalistább” szervezetet. 101 Lásd Mát 16,18! 99


tűnődnek. A biztonság illúziójában ringatja el az embert, akit egyszerre taszít, s egyszerre vonz a világi nagyság. A Biblia talán leglesújtóbb ábrázolása ez a tömegek történelemformáló szerepéről. E versek értelmében ugyanis a nagypolitika csupán az elsöprő többség óhaját teljesíti, amikor újra beemeli Rómát a világ legfőbb tekintélyének pozíciójába. Akárcsak a forradalmak korában, amikor is Róma egész rendszerét a dühödten hadonászó népharag söpörte el, és Napóleon Rómába vonuló seregei – ha szabad így fogalmaznom – a már korábban meghozott ítéletet hajtotta végre. Az emberek külszín szerint öntudattal cselekszenek, valójában csupán sodródnak, egyik véglettől a másikig. Pillanatnyi érzelmektől, indulatoktól hajtott lények, akik képtelenek higgadtan végiggondolni az igazság szabta valódi érdekeiket. Ez okozza a végzetessé váló történelmi emlékezet-kiesést is. Egy olyan hatalmat csodálnak, imádnak, amely sokszorosan leszerepelt s bizonyította, mennyire nem lehet hitelre méltó, sem az örök mennyei elvek, sem a józan ész alapján. Csodálat, imádat. Értve valamelyest a jelentésüket, nyomasztóan hatnak rám e szavak. Mint ahogy az egész fejezet rendkívül nyomasztó, pedig még csak a felénél járunk. És nem csupán a jelen és a közeljövő képei miatt érezzük úgy, hogy sötétül felettünk az égbolt. Ugyanis egy nagyobb ívű üzenetet is kihallunk itt az emberi történelem kiúttalanságáról. A bűnei jármában rángatózó emberiség veszedelmesebbnél veszedelmesebb csábítók áldozatává vált, hogy végül önfeledten omoljék egy már igazán méltatlannak bizonyult széptevő karjaiba. Mind a „fejlődés”, mind a „kijózanodás”, a „reneszánsz”, a hegeli „szintézis”, s valahány fennhéjázó emberi fogalom létezik ezeken kívül a történelmi előrehaladásra nézve, mind csődöt mond a történelmi abszurdum e megtestesülésekor. Még fel sem ocsúdtunk, máris felsorakozik az újabb fenyegető had. EGY ÚJABB VILÁGURALOMRA TÖRŐ HATALOM

„Azután láték más fenevadat feljőni a földből, a kinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a


sárkány. És az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi ő előtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, a melynek halálos sebe meggyógyult vala. És nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára. És elhiteti a földnek lakosait a jelekkel, amelyek adatának néki, hogy cselekedje a fenevad előtt; azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesíttetett vala, de megelevenedett. És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.” (Jel 13,11–17) Az eddigiek alapján nem kétséges, hogy a fenevad jelképében egy újabb világhatalom bukkan fel. A várakozás feszültségét az növeli, hogy ilyen származású fenevaddal idáig nem volt dolgunk. Nem felejthetjük el, hogy a Bibliában előforduló három fenevad első megkülönböztető jegyét a származás adja. A tengerből feljövő fenevaddal, amely Dániel könyve 7. fejezete óta főszereplője a jövendöléseknek –, és a csak rövid időre szóhoz jutó mélységből feljövő fenevaddal (Jel 11. fejezet) ellentétben ez a fenevad a „földből” jön fel. Márpedig a „föld” jelképét Jelenések könyve specifikus jelentéssel ruházza fel.

„Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt, aki a fiút szülte. De adaték az aszszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. És bocsáta a kígyó az ő szájából az asszony után vizet, mint egy folyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elra-


gadtassa. De segítségül lőn a föld az asszonynak, és megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé a folyóvizet, a melyet a sárkány az ő szájából bocsátott"” (Jel 12,13–16).102 A „puszta” és a „föld” ugyanazt a szerepet töltik be az isteni Gondviselés103 munkájában. Isten az oltalmat sokáig a pusztába menekülés, vagyis a társadalom perifériáján való elrejtőzés lehetőségén keresztül biztosította. Majd, amikor a Sátán által feltüzelt egyházi és földi hatalmasságok e menedékek felszámolására összehangolt támadást indítottak, segítségül jött a föld. Még nem mondtuk ki a megoldást, ugyanakkor máris látjuk, hogy a „föld” kifejezetten jó ügyet szolgált a történelemben. Ezzel áll összhangban a földből feljövő fenevad ama különös attribútuma – és most térjünk vissza a 13. fejezethez –, hogy „két szarva volt, a Bárányhoz hasonló” (11. vers). Ráadásul a jelkép egy másik érdekes összevetésre is módot ad. Ugye emlékeznek, milyen mélyebb üzenetet fedeztünk fel korábban a tengerből feljövő fenevad származásában? A Biblia arra utal ezzel, hogy a földi nagyhatalmak általában a másikakon, „a népek tengerén”104 keresztülgázolva jutnak főszerephez. Felhívtuk a figyelmet, hogy nem véletlenül olvassuk a tengerből feljövő fenevad fején növő kis szarv kapcsán: „…és három királyt fog megalázni”

102 Ez a szakasz Krisztus hűséges egyházának (lásd a napba, holdba és csillagokba öltözött asszony jelképét az 1. versben!) földi pályájába enged betekintést. Az asszony fiának jelképében az emberré lett Isten Fia alakja áll előttünk (lásd 1Móz 3,15; Gal 4,4!). A küzdő egyház megpróbáltatásait kozmikus távlatokba emeli a jövendölés: a sárkány, a lelkek ellenségének dühe akkor sokszorozódott meg Krisztus követőivel szemben, helyesebben akkor összpontosult ellenük, amikor Jézus Krisztus halála egyértelművé tette a közötte és a Sátán között folyó harc kimenetelét. 103 Az egész Írás egyik legmegindítóbb metaforája bukkan itt újra fel. Az Ige Isten oltalmát, gondviselését a félelmetes és méltóságteljes sas hatalmas szárnyaihoz hasonlítja: „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket” (5Móz 32,11). 104 A „vizek” és a „tenger” profetikus jelképe (lásd még Dán 7,2!) így nyer pontos azonosítást: „…népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel 17,15).


(Dán 7,24). A földből feljövő fenevadnak viszont éppen a születése rendkívüli. Népek leigázása, korabeli nagyhatalmakkal való viaskodás nélkül vált birodalommá.105 Amennyiben háborút vívott, azt szabadságáért, függetlenségéért tette. ÚJ VILÁG

Most még inkább azt mondom, mint az iszlám világhatalom kapcsán: az ismertetőjegyek félreérthetetlenül vezetnek az egyetlen lehetséges megoldáshoz. Észak-Amerika elégíti ki egyedül a „származáslevélben” foglaltak kívánalmait. Nem hódítás eredményeképpen, hanem befogadó nemzet lévén lett naggyá. Amiképpen tökéletesen ráillenek az arrogáns világhatalommá válására utaló profetikus jelzések is. Az Egyesült Államok a történelem talán legfelvilágosultabb pillanatában született. A Szentírás mindössze két nemzet-, illetve államalakulatról állítja, hogy születését Isten különleges gondviselése felügyelte: az ókori Izraelét és az Egyesült Államokét. Kettejük államformája, alkotmánya és társadalmi viszonyrendszere tükrözte leginkább – és itt valami szuperlatívusszal illenék élnem, ehelyett csupán annyit mondok –: hogyan lehet az élet a legelviselhetőbb ezen az önzéssel és erőszakkal megtelt bolygón. Nincs a földi történelem során ezeken kívül más nemzet, amelyek létrejöttében, kezdeti fejlődésében ilyen szerepet játszott volna a Kinyilatkoztatás. Az európai örökségtől elütő államformára tesz utalást a „Bárányéhoz hasonló két szarv”, amelyben állami létének106 két alappil105 „Mint néma mag nőttünk birodalommá” (TOWNSEND, C. A.: The New World Compared With the Old, 1869, idézi: WHITE, E. G.: A nagy küzdelem, i. m. 393.

o.) Nem kizárt, hogy ezt az értékelést súlyos kritikák fogják érni. Valószínűleg az inkák és a mohikánok védelmében is sokan ki fogják kérni maguknak, s az afroamerikaiaknak, az egykori rabszolgák leszármazottainak sem fog tetszeni. A kérdéseket innen is, de a Cooper- és May-regények mögül is nehéz megválaszolni. Annyit azért megengedhetünk, hogy az észak-amerikai államszövetség létrejötte és a dél-amerikai gyarmatosítás között hatalmas különbség volt. Azonkívül a republikanizmus győzelmeként értékelhetjük a rabszolgaság eltörlését 1863-ban. 106 A szarv Dániel könyve 7. fejezetében is királyságokat, államokat jelentett.


lérére ismerhetünk rá, tudniillik a köztársaságiságra valamint a vallásszabadság elvére. Ez volt hihetetlenül gyors fejlődésének és gazdagodásának oka, amelyet – „a pápa és királyok nélküli” ország gyors növekedését – Európából ámuldozva figyeltek. Ebben az országban ki-ki, származásától és lelkiismereti meggyőződésétől függetlenül, munkája szerint boldogulhatott.107 Az Egyesült Államok korai fejlődése a bizonyítéka annak, hogy a vallási türelmesség elvét nem kizárólag a szkepticizmus képes megalapozni, hanem ama bibliai elvhez való hűséges ragaszkodás is, miszerint „adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak; és ami az Istené, az Istennek” (Mát 22,21). Az állam és az egyház elválasztásának elve következetesen itt, az Államokban valósult meg.108 Emlékezzünk meg arról, hogy ez az elv mint kicsiny magkezdemény az 1635-ös alapítású Rhode Island államocska alkotmányából „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője vele született és (bizonyos) elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.” (Részlet a Függetlenségi Nyilatkozatból.) 108 A kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltásának tárgyában.” (Alkotmánylevél {A Bill of Rights} I. cikkelye) Hatalmas lökést adott az állam és az egyház elválasztása elvének általános alkalmazásának James Madison 1785-ben kelt írása Memorandum és tiltakozás egyházi adó kivetése ellen címmel, amely a vallásszabadság elvének legvilágosabb elméleti megfogalmazásának számít mind a mai napig. „…a törvény [az anglikán egyház képviselőinek javaslata, amely az államnak kifejezett költségvetési támogatást írt volna elő a „bevett vallás” támogatására, Cs. T.] megsérti azt az egyenlőséget, amelyen minden törvénynek alapulnia kell. […] Míg megköveteljük magunknak azt a szabadságjogot, hogy felvegyük, higgyük és megtartsuk azt a vallást, amelyet isteni eredetűnek tartunk, akkor nem tagadhatjuk meg ugyanezt a szabadságjogot azoktól sem, akiknek elméje még nem hódolt meg azon bizonyosság előtt, amely bennünket meggyőzött. […] …a törvény által javasolt intézmény nem szükséges a keresztény vallás támogatásához. Magának a keresztény vallásnak mond ellent, ha azt állítjuk, hogy szükséges, mivel az minden egyes lapján visszautasítja az evilági hatalmaktól való függőséget; ellentmond a tényeknek is, minthogy ismeretes módon ez a vallás nemcsak az emberi törvények támogatása nélkül is létezett és virágzott, hanem még a törvényekből eredő minden tiltás ellenére is.” (In: Új rend 107

egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történetéhez. Szerk. Lévai Csaba. Debrecen University Press, 1997)


nőtt terebélyes lombozatú fává, Roger Williams prédikátori tevékenysége nyomán. Az Újvilágba áttelepült puritanizmus ugyanis nem automatikusan hozta magával a türelmesség elvét. Úgy vélem, a Rhode Island-től az amerikai alkotmányig (1787) vezető fejlődésvonal alapján részesíti a prófécia abban a becsben Amerikát, hogy hatalmát a Báránytól eredezteti. A SZABAD AMERIKA BUKÁSA

Hogyan lehetséges, hogy a jövendölés mindezek ellenére is oly kevés jót mond Amerikáról? Valami jót a javára felhozhatunk, azt a 12. fejezet végén – menedéket nyújtott Krisztus Európában üldözött gyülekezetének –, továbbá a 13. fejezetben egyetlen vers erejéig – a bibliai elvekre épülő államberendezkedés érzékeltetése – ecseteli a jövendölés. Annál jobban porba lesz döntve minden illúziónk, látva fejlődéstörténete további szakaszait. Mivé lesz Amerika? Másképpen is feltehetnénk a kérdést: Mivé lesz minden jó kezdemény az önzés uralta világban? A bibliai történelemábrázolás egyik leginkább csüggesztő jegye – amit viszont a tapasztalat minden tekintetben megerősít – az erkölcsileg felfelé ívelő szakaszok gyors vége. Az Írás, bevezetve olvasóját a történelem kulisszatitkaiba, rávilágít azokra a gigantikus erőfeszítésekre, amiket Isten nem egyszerűen az egyes emberek megjobbulása, hanem egész közösségek megújulása érdekében fejt ki. Közösségi szinten nagyon szórványosak az érzékelhető változások, még szembetűnőbb viszont, hogy menynyire tiszavirág-életűek. És e hanyatlást ugyanazon nemzetek története példázza a leglátványosabban, amelyek felől a Biblia azt állítja, hogy születésüknél a Gondviselés bábáskodott. Emiatt pedig ne Őt vádoljuk tehetetlenséggel vagy hozzá nem értéssel. Az effajta vádaknak akkor lenne jogalapja, ha gépeket alkotott volna. A Mindenható viszont szabadnak teremtette az embert. Az „első szeretet elhagyásának” (Jel 2,4) valódi okát az emberi szív állhatatlanságában kell keresnünk, amint a próféta mondja: „Hiszen szeretetetek olyan, mint a reggeli felhő és mint a korán múló harmat” (Hós 6,4).


A látomás bevezetésében eleve fenyegetően hangzott a titulus: hiába hasonlóak szarvai a Bárányéhoz, mégis „fenevad”, amely „úgy szól, mint a sárkány” (11. vers). A folytatásban pedig az tűnik fel, hogy mindvégig a tengerből feljövő fenevaddal való kapcsolatában jelenik meg. Ez azért meglepő, mert ezek valamikor természetükben mélyen elütöttek egymástól. Hogy egyebet ne említsünk, a 12. és a 13. fejezet közötti összefüggésből kiviláglik, hogy a tengerből feljövő fenevad volt az az üldöző hatalom, amelynek dühöngése elől menedéket nyújtott a „föld”. Egy másik következtetésünkkel sem megyünk túl messzire, miszerint az amerikai vallásszabadság elve, amely értelmezésem szerint a Bárányéhoz hasonló szarvak egyikét képviseli, abban a protestantizmusban gyökerezik, amellyel szemben tudvalevőleg kölcsönösen kibékíthetetlen ellentét állt fenn. Márpedig az azonosulás végbemegy, mégpedig több fokozatban.

„Az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi”. A közeledés első aktusaként Amerika maga is a népek felett hatalmaskodó, büszke, fennhéjázó hatalom lesz. Az amerikai politika imperialista jellege először a 19-20. század fordulóján lezajlott spanyol háborúban sejlett fel, de teljes életnagyságában a világháborúk után, az európai erő megfogyatkozása után mutatkozott meg. A közbeszéd manapság mindinkább a „világcsendőr” nem éppen hízelgő címét aggatja rá. Hatalmas gazdagsággal rendelkezik. A világtőke amerikai koncentrációja köztudomású, és bizony a pénzzel nemcsak a szabadságot exportálják, hanem nyers világhatalmi érdekeket vagy éppen a cionizmus célkitűzéseit is.109

„Azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét.”

Az újkori zsidó világhatalmi-eszme virágba borulása rendkívül sokat köszönhet azoknak a jórészt neoprotestáns teológusoknak, irányzatoknak, amelyek – nem lévén képesek megkülönböztetni a „testi” és a „jelképes” Izraelre vonatkozó jövendöléseket – Izrael ószövetségi szerepének újjáéledéséről szónokolnak. Fontos látnunk, hogy a Szentírás egyértelműen a nép kiválasztottságának lejártáról tesz tanúságot (Dán 9,24–27; Mát 21,43), miközben határozottan elejét kívánja venni a zsidó néppel mint egyének közösségével szembeni előítéleteknek is (Róm 11. fej.) 109


Félreértésről szó sem lehet: ez ugyanaz a fenevad, amely „fegyverrel megsebesíttetett, de megelevenedett”. Az ő képmásában pedig a legszembetűnőbb vonás a fején a tíz szarv a koronával. A jövendölés e képmás lekopírozását helyezi kilátásba. Döntő és mélyreható változás ez. Az egykor az állam és az egyház elválasztására épült mintaállam szakít elveivel, Róma módjára egybemossa a világit és a mennyeit, a kétféle királyságot s e modellt állítja például a világ népei elé.

„És azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat…” Kell-e ennél nyíltabb beszéd? Ezt fejezi ki más szavakkal a 15. vers: „És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon.” Az isteni teremtés mechanizmusából kölcsönzött kifejezésekkel a Biblia azt a döbbenetes tényt hozza tudomásunkra, hogy a fenevad középkori képmásának elkészítéséhez Amerika nem csupán példát mutat, de ő fog az elkészült műbe lelket lehelni. Más szavakkal, ő képviseli majd benne az erőt. Az állam és az egyház elválasztásának elvének kezdettől fogva akadtak ellenzői az Egyesült Államokban, s a demokrácia éber őreinek több ízben is ki kellett szállniuk az alig zsendült hajtás védelmében. Mondanunk sem kell, bizonyos egyházi körök hol pozitív diszkriminációt, hol vallási törvénykezést sürgettek. James Madison már 1785-ben ekképpen prognosztizálta a pozitív vallási diszkrimináció nemkívánatos következményeit: „Mivel a javasolt intézmény eltávolodást jelent attól a nagylelkű politikától, amely minden nemzet és vallás üldözöttjei és elnyomottjai számára menedékhelyet kínált, ekként dicsfénnyel övezve országunkat, hozzájárulván állampolgárai számbeli gyarapodásához. Minő szomorú jel e hirtelen elkorcsosulást tartalmazó törvényjavaslat! Ahelyett, hogy menedékkel kecsegtetné az üldözötteket, maga is jelt ad az üldözésre.”110

Tiltakozás az egyházi adó kivetése ellen. In: Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történetéhez, i. m. 163–164. o.

110


A 19. század második felében a vallási jellegű törvényalkotás igénye merült fel. A nemzeti vasárnap-törvény megalkotása mellett H. W. Blair szenátor állt ki, ám A. T. Jones, prédikátor és evangéliumi író hatásosan érvelt vele szemben. A múlt század legfontosabb fejleménye gyanánt mindinkább teret nyert az a vélekedés, hogy az általános erkölcsi romlásért az állam és az egyház elválasztásának „téves” eszméje a felelős. A teokratikus államberendezkedés kiépítése érdekében folytatott agresszív kampány élére a magát Moral Majority-nek (Erkölcsi Többség) nevező szervezet állt, olyan neves, jelentős médiabefolyással rendelkező egyházi személyiségekkel, mint Billy Graham, Jerry Falwell vagy Pat Robertson. E folyamatban szimbolikus és meghatározó jelentőségű volt a kongresszus ama határozata Ronald Reagan elnöksége idején, 1983-ban, amelynek értelmében helyreállították a Vatikánnal 1867 óta hivatalosan is szünetelő diplomáciai kapcsolatokat.111 Napjainkban pedig már az elnökválasztási küzdelmekben perdöntő erejűvé lép elő az a kérdés, hogy melyik fél tudja maga mellé állítani a vallási lobbyt.112 Mit is tehetünk mindehhez? Azt általában senki nem szokta kétségbe vonni, hogy a szabadságjogok megkurtításának, intoleráns és diktatórikus lépésnek minősül az, amikor az állam korlátozza egy egyház mozgásterét, s illetéktelenül beavatkozik az életébe. Különös módon azt viszont az egyházi körök természetesnek tartják,

Az addig érvényben levő határozatot azzal az érveléssel támasztották alá, hogy a vallási egyenlőség hazájában egy olyan állammal diplomáciai kapcsolatot létesíteni, amely egyben egy hatalmas, s valamennyi országban kiépített vallási hierarchiát is lefed, pozitív megkülönböztetésnek minősül, és más felekezetűek és világnézetűek számára hátrányokkal járhat. Megjegyezzük, hogy egy ilyen lépéssel szemben korábban tanúsított következetes ellenállás leszerelése csak részben magyarázható a római katolikus vallásúak növekvő többségével. Nagyobb súllyal esik latba az, amit korábban az ökumenikus mozgalom kiszélesedésének okának neveztünk, tudniillik a római katolicizmus megváltozott megítélését a protestánsok részéről. 112 Tájékozódás gyanánt lásd: ROBERTSON, Pat: Az új világrend. Budapest, 1994; Edward REID: Jön a vasárnap! Advent Kiadó, 2001. Épp e fejezet megírásakor került kezembe a 2004. évi elnökválasztást értékelő alábbi hírlapcikk: Segéd-Ige (Horváth Gábor, Népszabadság, 2004. november 13.) 111


hogy a társadalmi hierarchiában kiváltságos helyet foglaljanak el, éspedig az erkölcsi nevelés fontossága ürügyén. Arra hivatkoznak, hogy az államot ily módon vihetik közelebb Istenhez. Az igazság ezzel szemben az, hogy e törekvésükkel csupán betetőzik azt a folyamatot, amit a törekvés puszta megfoganása is fényesen bizonyít, azt ugyanis, hogy az egyház nyakig benne van a világban. Álljon itt azért intelem gyanánt – immár sokadik alkalommal – James Madison reflexiója: „Mivel a tapasztalat arról tesz bizonyságot, hogy a vallási intézmények ahelyett, hogy fenntartanák a vallás tisztaságát és hathatósságát, ezzel éppen ellentétes módon hatnak. Az elmúlt közel tizenöt évszázad folyamán a kereszténység jogi intézménye próbának volt kitéve. S mi lett ennek az eredménye? A papság körében többé-kevésbé mindenütt kevélység és hanyagság, a laikusok között tudatlanság és szolgalelkűség, s mindkettő esetében babonaság, vakbuzgóság és üldöztetés uralkodott. […] Valójában milyen befolyással voltak az egyházi intézmények a polgári társadalomra? Néhány esetben azt láttuk, egyfajta spirituális zsarnokságot hoztak létre a polgári hatóságok romjain; sokszor pedig azt, hogy a politikai zsarnokság trónusait támogatták; ám egyetlen esetben sem bizonyultak az emberi szabadságjogok őrizőinek. Azok az uralkodók, akik a közszabadság aláásására törtek, alkalmas segédekre találhattak a papi intézményrendszerben. Egy igazságos kormányzatnak, amelyet a szabadságjogok biztosítására és fenntartására hoztak létre, nincs tehát rájuk szüksége.”113 AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AMERIKA

Minden jel szerint készen áll tehát a történelem legmonumentálisabb hatalmi szövetsége. Nem győzzük halmozni az olyan jelzőket, mint „meglepő”, „megdöbbentő”, holott e fordulat csak azt érhette váratlanul, aki nem 113

i. m. 163. o.


ismeri a pápai politika évezredes logikáját. Róma ugyanis mindig az erős kar szövetségét keresi, sőt, hogy egész pontos legyek, a földi hatalmasságok közül mindig éles szemmel választja ki a legerősebbet, hogy annak támogatásával vigye végbe politikáját. Tekintsünk csak végig a századokon, s máris fülön csíphetjük e kaméleonügyességű politika emlékeit. A 4. században még teljességgel élvezte a császári Róma kegyeit, majd a 6. századra figyelme Justinianus császár erős Konstantinápolya felé fordult. Azután a frankokkal való kölcsönös vonzalom évtizedei következtek. A német orientáció kezdetben nagyon gyümölcsöző volt, de a későbbiekben ezt terhelte a legtöbb ellentét. Megpróbálkoztak és a Habsburgokkal is, kiknek uralma ez idő tájt kiterjedt az Ibériaifélszigetre, Németalföldre és Itália egyes területeire is. A szenvedélyes szövetségkeresés a halálos seb elszenvedése után sem csitult, sőt talán éppen ekkor volt rá a legnagyobb szükség. A 20. század elején például Mussolini gyámkodása alatt, a nála kialkudott egyezmény alapján alapították meg a mai Vatikánt. De miért érné be ma kevesebbel, midőn alkalma nyílik megnyerni a világ legerősebb politikai támaszát? Ezt az orientációváltást a már részben ismertetett 17. fejezetben is érzékelteti a Biblia. E szakasz a lázas szövetségkötési kísérletekről tudósít.

„A tíz szarv pedig, amelyet láttál, tíz király, olyanok, a kik még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint királyok egy óráig a fenevaddal. Ezeknek egy a szándékuk; erejöket és hatalmokat is a fenevadnak adják” (12–13. vers). Jelentőségteljes szavak. A tíz szarv, vagyis az európai országok helyzetét a Szentírás itt nagyon szánalmasnak mutatja. Hihetetlen, de a Szentírás azt sugallja, hogy önmagukban gyengék, nincs átütő erejük, hatalmuk, ezért lihegnek a (tengerből feljövő) fenevad kegyeiért. Ily módon állítják helyre az európai nemzetek és a keresztény Róma szoros szövetségét. Higgyünk a szemünknek! A próféciában ekképpen körvonalazódik a nagy európai kísérlet a hajdan


volt egység helyreállítására, ami a napjainkban formálódó Európai Unióban ölt testet.114 Ennél naprakészebb tájékoztatást nem is kaphatnánk egy jövendölés beteljesedéséről. A jövendölés nem hagy kétséget a felől, merre fog eldőlni a ma még burleszk-ízű, tortadobálásnak ható vita „Európa keresztény örökségére való hivatkozásról”. Ma mindenki úgy látja, hogy kizárólag a Vatikán országonként ügyködő politikai hívei döngetik a kapukat. A prófécia szerint eljön a „megvilágosodás” ideje, amidőn e közeledés egykor legnagyobb kerékkötői is meg fognak hódolni a lehető legtermészetesebb alternatíva, Róma szellemi vezérlete előtt.115 Hogy pedig ez miképpen, milyen forgatókönyv szerint következhet be, természetesen csak találgathatunk. Magától adódik viszont a feltételezés, hogy a sokféleképpen demoralizálódott világ szemében Róma mindinkább képes az erkölcsi minta minőségében előállni. Már most lehetetlen megkerülni a szavát, amit egyébként nem is mulasztana el hallatni valamennyi politikai-társadalmi kérdésben. S miképpen a középkorban, úgy a modern korban is fenntartja „királycsináló” szerepkörét, hiszen híveit országonként is képes mozgósítani a számára megfelelő irányzat mellett. Megfigyelhető, hogy ez utóbbi igyekezetében leginkább akkor sikeres, amikor a liberalizmus okozta káros melléktermékek miatt az emberek kiábrándulnak a racionális túlzott uralmából. Ugye nem hihetetlen, hogy ennek az érzésnek a fokozódása szépen lassan leszerelheti az emberek jó részének ma még kimutatható ellenállását? Hogy aztán azt, „aki azt még most visszatartja, félre lehessen tolni az útból” (lásd 2Thessz 2,7!) Mire gondolok? Nos, kedves olvasóm, ki idáig figyelmesen végighaladtál velem együtt a történelem országútján, nem hathat idegeNoha a próféciák azonosításánál alapszabály, hogy a konkrét történelmi megvalósulás mikéntjét csak utólag látjuk pontosan, a próféciákban jelzett folyamat hiánytalanul felismerhető a mai Európai Unió fejlődéstörténetében. 115 Különböző elemzők ma lépten-nyomon azt hangsúlyozzák, hogy az új Európa identitását keresi. Most úgy tűnik, hogy pusztán Amerika gazdasági expanziójával igyekszik lépést tartani, mindazáltal szimbólumnélküliségben szenved, mert saját belső érdekellentétei mellett képtelen felmutatni a valóban belülről ható összetartó erőt. 114


nül a válasz: az egyházi hatalom 4-5. századi megerősödése nem lett volna elképzelhető a világi politikai erők meggyengülése nélkül. Az erős császári Róma „tolattatott félre az útból”. Így lesz ez – a jövendölés tanúsága szerint – a vég idején is. Tehetetlen és tanácstalan politikusok, midőn képtelenek lesznek megbirkózni az általános erkölcsi és politikai válsággal, hajlani fognak arra, hogy osztozkodjanak a koncon, és nagyobb politikai befolyást engedjenek az egyházi hatalomnak. Pillanatra se felejtsük viszont, hogy a szarvakkal jelképezett európai országok csupán „hatalmat” kaptak, „birodalmat” nem.116 Mit jelent ez? Azt, hogy az igazi történelemformáló szerep már nem az európai országok kezében van, jóllehet a pápai Rómával – de csakis vele, illetve az ő vezetésével – világbirodalmi alternatívaként lépnek fel. A kezdeményezéshez szükséges elegendő tekintély és erő azonban már nem náluk, hanem Rómánál van. A megváltozott erőviszonyok között azonban ez az európai szövetség nem elégséges a valódi világuralomra törő Róma számára. Róma ma már nem érheti be az európai nemzetközösség támogatásával. Hogy pedig a szövetségi rendszert a világtörténelem legszélesebb nagyhatalmi koalíciójának neveztük, azt könnyedén igazolhatjuk a jelképek szintjén is. Figyeljük csak meg jó alaposan! A különböző vadállatok eleddig soha nem fértek meg egymás mellett. Ahhoz, hogy valamelyik főszerephez jusson, ki kellett ütnie egy másikat a nyeregből. Emlékezzünk Pál rejtélyes szavaira a thesszalonikabeliekhez írt második levélből, amit úgy fordítottunk le, hogy a vallási főhatalom nem juthat a világ tetejére, amíg az előző főhatalom „félre nem tolattatik az útból”. Két dudás sosem fért meg egy csárdában! A középkori Rómának sikerült ugyan univerzális hatalmat gyakorolnia, mindezt azonban csupán „cseréptörékenységű” nemzetek felett. A történelem e legkidolgozottabb szövetsége magában foglalja a vallási főhatalom vezetése alatt álló európai civilizációt (a tízszarvú fenevad), a külön-

116 Ez a különbség a fenevad és a szarv jelképe között. A fenevadak mindig világbirodalmakat ábrázolnak, míg a szarv csupán ezeknek alárendelt, vagy hatalmi kiterjedésben amazok mögött elmaradó királyocskákat, államocskákat.


böző vallásokat (a fenevadon ülő asszony anyaságát elfogadó parázna nők és utálatosságok), végül az egészet erővel felruházó legerősebb és leggazdagabb világhatalmat, Amerikát (a földből feljövő fenevad).117 KINEK JÓ ÉS MIRE JÓ A VILÁGHATALOM?

Elszóltam magam az imént, amikor a történelem „legkidolgozottabb” szövetségéről beszéltem. De hát mindenki tud olvasni az olyan kifejezésekből, mint „a sárkány adta az ő erejét annak” (2. vers), továbbá: „úgy szólt, mint a sárkány” (11. vers). Minden arra vall, hogy jóllehet a személyes Gonosz, a lelkek Ellensége mindvégig nagy erőket vetett latba, hogy feltételezett jogigényét a „világ fejedelmének” (Ján 12,31; 14,30) címére érvényesíteni tudja, erre az időre minden fortélyát műbe állította, sőt mintha egész pályája során e végső műre koncentrált volna. Ne tekintse ezt az olvasó merő retorikának, tekintse meg ellenben az olyan szövegszerű jelzéseket Jelenések könyvében, mint a 17. fejezet 10–11. versei, vagy a 13. fejezet eleje! A végső célt szem előtt tartva finomított apránként a művén. Ismétlem, finomított. Így lehetett a külsőre nyers és minden emberi vonást nélkülöző vadállatokat előbb „emberszemekhez hasonló szemmel” (Dán 7,8) felruházni, majd reájuk ültetni egy „asszonyt”, végül melléjük szegődtetni a bárányszarvakkal 117 Jogosan vetődik fel a kérdés: Mi lesz a világ egyéb jelentékeny civilizációival, úgymint Kínával vagy az iszlámmal? Dániel könyve 11. fejezete tökéletes párhuzamot mutat eddig tárgyalt fejezeteinkkel. Az „északi király” (a bibliai fogalomvilágban: Babilon) attribútumaiban és pályájában a tengerből feljövő fenevad, a „déli király” (a bibliai fogalomvilágban: Egyiptom; lásd még Jel 11,8!) tevékenységében pedig az ellene támadó „mélységből feljövő fenevad” párhuzamára ismerhetünk rá. Rendkívül szemléletes képsor tárja elénk azt a folyamatot, miszerint „a vég idején” az ateizmus csapást mér Rómára, ám emez ellentámadásba lendül. Rómát semmi sem állíthatja meg diadalútján. Bizonyára van jelentősége annak a félmondatnak is:

„de ezek megszabadulnak az ő kezéből: Edom, Moáb és az Ammon fiainak színejava”. Felfoghatjuk ezt arra történő utalás gyanánt, hogy a föld bizonyos szegletei nehezen – vagy egyáltalán nem – adják meg magukat a túlerővel szemben? Netán olyan országokat képviselhetnek ezek, mint az említett Kína, Észak-Korea, Kuba vagy Irán? Ha látjuk is a fő-fő politikai tendenciákat, a konkrét behelyettesítéseknél – legalábbis a beteljesedésig – nagy óvatosságot kell tanúsítanunk.


rendelkező vadállatot. Már végképp semmi nem az, aminek látszik. A hitetés eszköztára kimeríthetetlennek látszik. (Lásd Jel 13,13–14) Mindeközben egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb lesz. Így egyesül Sátán hadviselésének két alapvető eszköze. Mert amikor „világosság angyalává” (2Kor 11,14) változtatja át magát, ez a magatűrtetés csak átmeneti, hogy majd visszatérjen a megszokott kerékvágásba, s „ordító oroszlán” (1Pét 5,8) módjára szertejárjon, „keresvén, kit elnyeljen”. A pápai hatalom növekvő népszerűsége abból a felismerésből született, hogy világhatalmat nem lehet nyers erővel építeni. Talán nem ízléses, hogy ismét csak korábbi írásom megállapítására utalok, mégsem állhatom meg, hogy meg ne tegyem: Jelenések könyve 13. fejezete a farkas és a kisgidák történetét juttatja eszünkbe. A farkas krétát evett és belisztezte a mancsát, s a céltudatos önuralom gyümölcse nem maradt el. Az emberi történelem utolsó vonaglásai ezek. Hátravan még a remélt és várt szabadulás. Amit viszont a földiektől várhatunk, az itt van megírva. Jelenések könyve 13. és 17. fejezetének jótékony segítségével a történelem jobbra fordulását sóvárgó hamis ábrándunkból kijózanodhatunk. Minden illúzióval leszámolhatunk. A türelmetlenség lángja még egyszer felcsap, és soha annyira fenyegető nem volt, mint akkor lesz. A zsigereiben türelmetlen vallási hatalom és a legerősebb politikai világhatalom ereje fog nyomatékot adni egy vallási rendszer követésének. Dicső múltja ellenére is törvényszerű, hogy az Amerikai Egyesült Államok „mondja meg a Föld lakosainak” (lásd Jel 13,14!), azaz írja elő, mi módon imádják az erkölcsi tartópillérül önmagát ajánló pápai vallást.

HATODIK ELŐADÁS

A VÉGSŐ KÉRDÉSEK Hanem most szentnél szentebb laphoz ért el az élet könyve, annak, ami ott írva van, most lesz beteljesülése.118

Semmilyen vigaszra nem lelnek? Hát nem a valóságra vágytak? Netán jobb lett volna e tudás nélkül maradni, szent együgyűségben, derűs egykedvűségben terelgetni napjainkat, mígnem elérkezik az óra, amikor „semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs” (Préd 9,12) többé? Hiszen most úgy érezhetjük magunkat, ahogy Dániel érezhetett az egyik történelmi freskó megszemlélése után. Idéztük már: „Engemet, Dánielt, pedig az én gondolataim igen megrettentének, és az én ábrázatom elváltozék rajtam…” (Dán 7,28) Íme így beszélt s vallott az a férfiú, aki eltiport ország polgáraként s egy hatalmas világbirodalom széles látókörű és lelkiismeretes államférfijaként látott és megélt már egyet s mást. Benne élt a történelem olvasztókemencéjében, de egy pillanatra sem rendült meg abbéli bizonyosságában, hogy a szálak igenis kibogozhatók, éspedig úgy, hogy azok a Mindenhatóhoz, az Egy és Igaz Istenhez vezetnek. S lám most ő is álmatlanul hánykolódik ágyában. Nem szükséges magunkba fojtanunk a feltörő kérdéseket. Hogyan engedhetett Isten teret ennyi borzalomnak? Miféle „magasabb szempont” igazolhatja ezeket? Ha tudta előre, hogy mindez be fog következni, és mégsem állta útját azok bekövetkeztének, akkor hiába jóságos, hiszen tehetetlen. Vagy mindenható ugyan, de kifejezetten rosszakaró! Miért kell hát ennyire hosszúra nyúlnia a Rossz történelmének? Háborúkkal, erőszaktételekkel, megalázásokkal, nyomorokkal, értelmetlen halálokkal, lemészárolt 118

Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje, részlet, Pór Judit fordítása

118 | HATODIK ELŐADÁS

csecsenföldi iskolásokkal, Auschwitzcal, a Gulággal? S egyáltalán: miért a rossz, az önzés? Eddig egyedül abban a magyarázatban leltünk megnyugvást, miszerint „az önzés, a harc viszi előbbre a világot, ez emelt ki bennünket az állati sorból”. Miért veszik el az egyetlen vigasztalást, ha semmit nem adnak helyébe? A legvégső kérdések ezek. És ki nem gabalyodott már ezekbe bele? Indulattal avagy lemondó kézlegyintéssel, többnyire be kellett látnunk, hogy a válaszok meghaladják a tudásunkat. Mit értettünk meg akkor a világból? Az emberiség sorsából? Így írva, megpróbálom felidézni egykori önmagamat, aki öngyötrő szenvedélyességgel ostromoltam kérdéseimmel a Megszemélyesíthetetlent. Ifjú voltam, így legnagyobb szerencsémre nem éreztem közvetlen késztetést Hegel, Kant vagy a skolasztikusok tanulmányozására. Mindazonáltal úgy készültem – és ehhez képest gyűjtöttem az erőt –, hogy ha létezik egyáltalán megnyugtató válasz, ahhoz egész biztosan vaskos köteteket kell végignyálazni. Sosem gondoltam volna, hogy a legvégső kérdésekre adható válasz belefér egy tíz mondatból álló példatörténetbe.

„Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? Honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” (Mt 13,24–30)

A VÉGSŐ KÉRDÉSEK | 119

Jézus Krisztus e példázata, számos más példázattal együtt, így kezdődik: „Hasonlatos a mennyeknek országa…” Mintha azt mondaná ezzel a Tanító: amiről most fogtok hallani, az merőben elüt az emberi logikától. Egy más világba nyertek most bevezetést, az igaz bölcsesség fog most kézen benneteket. Nem olyan bölcsesség ez, amelyért a földi akadémiák címeket osztogatnak. Az együgyű is megértheti, de a bölcs is meg fog hajolni előtte. ELSŐ KÉRDÉS: KI OKOLHATÓ A ROSSZÉRT?

A példázatbeli gazda jó magot vetett. Egyenes utalás ez a teremtés aktusára. Történeti megközelítésben az emberiség történetének hajnala ez. Hogy pedig mi volt ez a jó mag, úgy érthetjük meg igazán, ha a fonákjáról közelítve megkérdezzük, mikor nem beszélhetnénk jó magról. Ez az eset állna elő, ha a Teremtő erkölcsileg fogyatékosat, nemében nem tökéleteset, és nem paradicsomi környezetet biztosított volna. Ha a teremtménynek a fejlődéshez valóban felül kellett volna múlnia önmagát. Mert elviselhetetlenek voltak számára „a mindössze ötszáz köbcentiméteres agytérfogat”, a puszta ösztön-lét szabta korlátok. Mert a létfenntartás feltételei kezdettől fogva szüntelen harcra ítélte volna fajunkat. Netán mert kezdettől fogva, miképpen Enkidu a Gilgames-eposzban, arra lett volna kárhoztatva, hogy a halál kérlelhetetlen tényétől menekülve a halhatatlanság titkát keresse. Ezeket az elméleteket azonban a véges emberi elme állította fel, az ember jelen állapotánál is kedvezőtlenebbnek tüntetvén fel az emberi történelem feltehető kezdetét. Úgyde ha harcra születtünk, igazat kell adnunk Nietzschének, s a „természet” legkellemetlenebb és leghaszontalanabb adományának kell tekintenünk a lelkiismeretet, az együttérzést, a szeretetet, ugyanis ezek képezik a legfőbb akadályt az emberi fejlődés határtalan távlatai számára. Igen, arra kérem az olvasót, mielőtt magáévá tesz egy elméletet, vigye végig gondolatban, annak minden következményével együtt. A Szentírás szerint az embernek semmilyen törzsfejlődésen nem kellett átmennie: erkölcsi megkülönböztető képességgel rendelkezett, erejének és szellemi képességének teljében volt. „Minden igen


jó volt”; „…az Isten teremtette az embert igaznak;” (1Móz 1,31; Préd 7,29). Az édeni környezetben üdítő testi és szellemi tevékenység, csupa szépség és kellem vette körül. Társas szükségleteit „hozzá illő segítőtárs” (1Móz 2,18) elégítette ki. A felfedezésre váró világban határtalan perspektívákban gondolkodhatott. Isten semmit nem zárt el előle, ami tudásbeli gyarapodását, s ekképpen fejlődését szolgálta volna. Maga Isten mondta: „…töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá” (1Móz 1,28). Az élmény örömét nem árnyékolta be az elmúlás és a halál gondolata, ami miatt úgy kellett volna éreznie, hogy valamiről is lemarad, vagy bármit is siettetni kellene. A ROSSZ MINT BETOLAKODÓ

A lázadásra, az engedetlenségre semmilyen józan ok nem volt. Mindenestől értelmetlen. Ugyanolyan bántó, mint a gyermekek javát önzetlenséggel szolgáló földi szülővel szembeni hálátlanság. A Rossz bejövetelét semmi nem indokolta. Semmire nem volt jó. A fénynek nincs szüksége árnyékra, az életnek a halálra – az effajta bölcselkedéseket is csak a rossz igazolásáért hevülő emberfők termelhetik ki. Ellenség. Krisztus e megjelöléssel többet mondott, mint gondolnánk. Sátán: a héber név jelentése „ellenség”. Fontos értenünk, hogy a bűn nem személytelen életelv, hanem kifejezetten személyhez kötötten született meg és létezik. S hogy mennyire idegen test a bűn, ezt a konkolyvetés cselekményéből látjuk. Gyomnövény, ami megfojtja a kultúrnövényt. Nem az élethez tartozik, hanem az életre tör. Nincs még egy olyan könyv a világon, amely ennyire kategorikusan elutasítaná a Rosszat, nem keresvén arra semmilyen megokolást. Emlékezhetnek olvasóim a szoborkolosszus üzenetére: az önfelmagasztalás – egyáltalán az önzés – hanyatlásra, majd elmúlásra ítéli az életet. Amit mi fejlődésnek tekintünk119, az rendszerint a javak zsákLe kell ismét szögeznünk, hogy az effajta „fejlődésnek” nem a primitív állapotban való megmaradás az egyetlen alternatívája. Isten semmit, ami az ember szellemi gyarapodását szolgálta volna, nem kívánt elzárni az embertől. „Hajtsátok birodalmatok alá” – ez volt Isten szándéka, ami az ismeretekben való fokozatos előrehaladást jelentette. Ezzel szemben a „szemek megnyilatkozását” ígérni – 119


mányszerű tékozlása. Erről is egyre kevesebbet kell prédikálni, mert elmondják ezt helyettünk az ökológusok, ha egyáltalán szükségét érezzük még szakmai kommentálását annak, amit mindannyian szenvedünk. A reánk bízott természet sajgása-fájása nem azt tudatja vajon velünk, hogy éppen ez a fajta fejlődés-felfogás lesz romlásunkra? „MIKOR AZ EMBEREK ALUDTAK…”

Gondjaink, nyugtalanító kérdéseink aligha enyhültek. Mint nyilvánvalóvá tettük, a Gondviselésnek egyszerre két vád alól is tisztáznia kell magát. A Rossz nem tőle származik? Rajta kívül áll? Rendben, akkor viszont rendkívüli gondatlanságnak adta tanújelét azzal, hogy a bűn lehetőségével teremtette meg a világot. Ha nem gondatlanságnak, akkor tehetetlenségnek – ami az Élet Szerzőjénél nem lehet bocsánatos vagy enyhítő körülmény –, hiszen nem volt képes elejét venni a Rossz bejövetelének. Lehet, hogy nem is akarja megmenteni a világot a Rossztól? S máris visszakanyarodtunk az előző problematikához, hiszen ez a néma közöny egyenlő lenne a rosszakarattal. A Teremtőtől megköveteltetik a körültekintés, a mindenhatóság és a problémával szembeni hatékony fellépés, máskülönben lehetetlen az életet fenntartások nélkül jó adománynak tekinteni. Nos, ha sikerült minden kétségek szócsövéül szegődnöm, fordítsuk figyelmünket ismét a példázat felé. Mert miért is ne terjedne ki pont erre az Üdvözítő figyelme? De aki itt valami szájbarágós feleletre vágyik, csalódni fog. „De mikor az emberek aludtak”, olvassuk, ami nyílt utalás a paradicsomi történet ama részletére, miszerint Isten az emberre bízta

mondván, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten” – annyit jelentett, hogy a bölcs és türelmes megismerés helyett a tudást zsákmánynak kell tekinteni, a fokozatosság kívánalmát semmibe véve, a „most és azonnal” rövidlátását felmagasztalva. A „jó és gonosz tudásának fája” mibenlétének megértéséhez látnunk kell, hogy a Szentírásban a tudás fogalma gyakorlati tapasztalatszerzést takar. (Isten a Kísértő munkáját ezen egyetlen helyre korlátozta.) Vajon szükségünk van-e a Rossz tapasztalati kipróbálására ahhoz, hogy fogalmunk legyen róla? A hétköznapok eme „legfilozofikusabban gyakorlati” kérdése ez. Az igen torkollott történelmünk tragédiájába.


a kert őrzését. Felkészítette feladatára, gondoskodott lelki-szellemi védelméről, a próbát azonban neki kellett kiállnia. A próba pedig nem volt súlyos: az első emberpárnak mindössze egyetlen helyet kellett elkerülnie az Édenben, amely elhanyagolható korlát volt számukra, akik egyébként, amint azt e fejezet korábbi szakaszaiban világossá tettük, semmiben nem szenvedtek hiányt. De hogy ennél is egyértelműbb legyen, fordítsuk meg a tételt! Lássuk csak, hogyan lehetett volna megkerülni e próbát! Egyetlen módon: ha mindig Isten dönt helyettük. Ha minden lépésünket ő határozza meg, mi több, eleve megfoszt attól a képességtől, hogy az Ő akaratával szembeszegüljünk. Nem az ember-lét méltóságát szolgálja, hogy a választásunkkal egészen benne vagyunk abban, amivé végül leszünk? S nem lenne megalázó, ha mindörökre annak a kisgyermeknek a szintjére lennénk kárhoztatva, aki helyett mindig a szülei döntenek. De van itt valami, ami messze túlmutat az emberi létállapot különböző lehetőségein. Úgy vélem, az Életadó bölcsessége és szeretete került itt megméretésre. Be kell látnunk, Isten jellemére nézve nemcsak hogy nem bántó, épp ellenkezőleg, felemelő az a tény, hogy a Mindenhatónak lehet ellene mondani. Emberi elmével jószerével felfoghatatlan, hogy a Mindenható szuverenitásának elméletileg semmi nem szabhatna határt, Ő azonban saját magának állít fel korlátokat, tudniillik a szeretet állította korlátokat. Hogy ez által sodorta veszélybe a világegyetem nyugalmát? Vajon nyugodt lehetne nevelési módszere sikeressége felől az az apa, aki kizárólag a szigor fegyelmező erejével nyomta el gyermeke valamennyi önálló kezdeményezését, s akaratát kényszerrel állította „az erkölcsi jó” jármába? Nem a legváratlanabb pillanatban fog e gyermek minden erkölcsi elvvel szemben fellázadni? A VÉGES EMBERI ÍTÉLET

A példázatbeli szolgák mindannyiunk nevében léptek fel, amikor felajánlották segítségüket a konkoly begyűjtésében. „Akarod-é tehát,


hogy elmenvén, összeszedjük azokat?” Igen, főképpen erkölcsi felháborodásunkból fakadóan igényelnénk, hogy Valaki szolgáltasson igazságot az éhhalált szenvedő afrikaiaknak, a Srebrenicá-ban, Auschwitzban halomra mészárolt millióknak. A Gondviselőnek rajta kellene lennie, hogy Nérók, Hitlerek, Ceausescuk meg se láthassák a napot! De legalábbis minden veszedelemben azonnal fel kellene lépnie az igazságtalanul elnyomottak, eltiportak védelmében! Senki nem állíthatja, hogy a szolgák Istent noszogató ajánlkozása nem életszerű. Mindjárt meg fogjuk hallani az elhárító választ, ám az emberi rendteremtés e módjaihoz hadd legyen máris szavunk. Fel kell rónunk, hogy egyoldalúan az égbekiáltó szörnyűségeket teszik felelőssé az élet elviselhetetlenségéért. Van ugyan különbség bűn és bűn között, de látnunk kell, hogy a legvérlázítóbb gaztettek is hétköznapi kis aljasságok, megtűrt gonosz gondolatok, bántó közöny és cinizmus gyúradéka. És kijelenthetjük, hogy ha az előbbieket mindig meg lehetne előzni, utóbbiak lennének szaporábbak. Így ha minden halálos közúti balesetet meg lehetne akadályozni, a járművezetők még felelőtlenebbül száguldoznának. Ha nem esnének meg gyilkosságok, felszabadultabb szívvel hadonásznánk egymás orra előtt a tőrrel. Jobb világ lenne ez? S nem lyukadnánk ki ugyanoda, hogy „Valaki lépjen közbe, mert ez így elviselhetetlen”? Mindezzel azt kívánom állítani, hogy ezek túlontúl felszíni kezelése lenne a rossznak. Méltatlan lenne az igazságos és bölcs Gondviselőhöz, ha egy ilyen folyamatos „tűzoltásban” testesítené meg a világ feletti oltalmát, az ítéletet. AZ ISTENI ÍTÉLET BÖLCSESSÉGE

1944-ben bejöttek az oroszok. Úgy hoztak szabadulást, hogy rögtön rabságba vetettek. (Hasonló dolog esett meg velünk, magyarokkal, amikor az osztrákok űzték ki a törököt. Ha már benn voltak, ők is itt maradtak.) A történettudomány nem is érzi magát illetékesnek a válaszra, hogy ez vajon felszabadítás volt vagy hódítás. Illetve – egy újabb illúzióval leszámolva – keserűen kimondja, hogy nincs is külső erők általi felszabadítás hódítás nélkül.


1956-ban nemzetünk indulatba jött. Elhatározta, hogy igazságot oszt magának. Míg némelyek lelkesen terveztek, mások a Köztársaság téren kommunisták lincselésével múlatták az időt. A demokraták mellett megjelentek a zsidózók, egy korábbi sötét kurzus emberei, de sokakat az is visszahőköltetett, hogy egyes körök a konszolidált Horthy-rendszer újraépítésén fáradoztak. Nos hát legfeljebb ennyire képes az emberi rendteremtés. A Gazda válasza először is arról biztosít, hogy lesz ítélet. A konkoly növekedésének minden pillanatát figyelemmel kísérte. „Figyelt és hallgatott” (Mal 3,16). Az, hogy Isten nem ítél azonnal, azt sokan annak tulajdonítják, hogy nem is lesz ítélet. „Mivelhogy

hamar a szentenczia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedőjén, egészen arra van az emberek fiainak szíve ő bennök, hogy gonoszt cselekedjenek” (Préd 8,11). Megérthetjük továbbá, hogy az az ítélet nem részleges ítélet lesz. A földi történelem egyik leggyászosabb tapasztalata, ahogy a korábbi áldozatokból pribékek lesznek, és az igazságtalanságokkal szembeni harc csak megsokasítja az igazságtalanságot. Mert az ember rendszerint „nem szabályszerűen küzd” (2Tim 2,5), erőszaktételre erőszakkal válaszolván. Ez az ítélet nem hagyhat olyan kérdőjeleket, mint a Habsburg vagy az orosz „felszabadítás”, s nem is a forradalmak nemtelen dühkitörésére emlékeztet majd. A harmadik fontos mondanivaló e példázatban az, hogy az Ítélőnek azért kell kivárnia, mert a rossz tulajdonsága az, hogy csak teljesen kifejlett állapotában látjuk igazi arcát. A leghétköznapibb példák igazolják e tételt. De hogy történelmi példákat említsünk fel, láthatjuk, hogyan kacérkodnak egy-egy ordas eszmével sokan, mígnem tömegeket lehet vele mozgósítani. S hogy mik is azok a népboldogító eszmék valójában, csak akkor döbbennek meg igazán rajta, amikor mindez vérzivatarba torkollik. ISTENI KÖZBELÉPÉS A MEGFELELŐ IDŐBEN

És itt újra visszakapcsolódunk történelmünk tárgyalásához. Ott voltunk, amikor a prófécia a világ valamennyi civilizációját magába


foglaló vallási-politikai szövetség felvonultatta erőit. Idézzük csak fel még egyszer: először és utoljára a történelemben birodalmak – nem pusztán királyságok – lépnek koalícióra egymással. Jól tudjuk, a „projekt” az Emberölő (lásd Ján 8,44!) leleményességére vall. Régóta készül e végső kihívásra: „Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt” (Jel 12,13). Jelenések könyve 12–13. fejezete mindenestől e sátáni terv szempontjának rendeli alá a történelem bemutatását. Célja a prófécia félreérthetetlen tanúsága szerint az igaz emberek elpusztítása: „…azt mondván a

föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesíttetett vala, de megelevenedett. És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek (Jel 13,14–16). Megölni a lelkiismeretet vagy megölni az embert! Nincs többé szabad Amerika, türelmes Hollandia, Brandenburg! Nincs többé Szulejmán, egy Attila, aki megosztaná az üldöző hatalmak erejét! És az emberi szívek is mindjobban meghidegülnek (Mát 24,12!). Kitől könyöröghetnénk ilyenkor meleg vigasztaló szót? Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, súlyos, vérező kövek, de néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is. (Dsida Jenő)

E tragikus sorsú bolygó minden betegsége felgyülemlik ekkor. Végképp minden a feje tetejére fordul, dobzódik a törvénytelenség. S az Istennel kérkedő istentelenség, mint utolsó zavaró körülményt, mint a bálterem önfeledt örömébe belezavaró disszonáns hangot, kívánja elpusztítani az igazak maradékát. Hogy ne maradjon meg az a harminchat igaz sem, akiket a rabbinikus hagyomány szerint Isten minden időben fenntart, s akik kedvéért nem pusztítja el a világot.


Isten ítélőként való közbelépése, Jézus Krisztus ismételt személyes belépése a földi történelem folyamába mindenestől jogos lesz. A bűn különös arcátlansága és kegyetlensége másodjára tetőzik. Először az ártatlan és igaz Isten Fiának halálát okozta. Most a megtisztult, megfehéredett követők életére tör. Az Egyedül Bölcsnek meg kellett várni ezt a pillanatot, hogy az egész világegyetem előtt nyilvánvaló legyen a „gyomlálás” jogossága. Mindenki, nemcsak az ítélet kárvallottjai, hanem kedvezményezettjei előtt is. Ez a konkolyirtás halogatásának negyedik nagy tanulsága. Igen, Isten a jókra való tekintettel – és nem a végsőkig való elkeserítésük végett – tolja ki az ítélet napját. Részben azok kedvéért, akik noha egykor „utolsók” voltak, most, miután gyémántkeménységű szívüket a Jó és Irgalmas Isten meglágyította, örömmel csatlakoznak a Szabadítót várók táborához. „Nem késik el az ígéret-

tel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pét 3,9). Másfelől azért, mert egy új világ veszi ekkor kezdetét. „De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pét 3,13). És e föld polgárai nem erőszakos területfoglalással, deportálással tesznek szert ez új hazára; nem a törvények vasszigorával, gumibottal és vízágyúval kényszerítik engedelmességre őket; azonosságtudatukat nem valamiféle nemzeti büszkeség formálja. Az állampolgári tudat és hűség alapja a Király iránti bizalom. Legutolsó hatalmas tapasztalatuk, amit Vele szereztek, az az Ő ítéletben tanúsított megfontolt körültekintése volt. Teljes meggyőződéssel és önfeledten éneklik immár ők is: „Felhő és homályosság van körülte; igazság és jogosság az ő székének erőssége” (Zsolt 97,2). Magam vállalta kínban sírba szállok, de harmadnapra majd feltámadok, sötétből úsznak, hajókaravánok, ítéletre elém a századok.120 120

Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje, részlet, Pór Judit fordítása

AZ ELŐADÁSOK VÁZLATA BEVEZETŐ ELŐADÁS: EURÓPA DILEMMÁI (5) A kiúttalanság perspektívája. (8) – Miért éppen a Szentírás? (9) – Megtartani: élet és halál. (12) – Újabb válaszutak. (14)

MÁSODIK ELŐADÁS: A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE (16) Az állam eredete – kétféle értelmezés. (19) – Világbirodalmi ambíciók Dániel könyvében. (20) – Az érthető és a látható történelem. (22) – A látható történelem: a négy világbirodalom. (24) – Az érthető történelem alaptételei. (26) – A történelem dicsősége. (29) – Miért olyan „rettenetes” a történelem? (31) – Fejlődés vagy hanyatlás? (33) – Állandóság vagy változandóság? (34) – „Ki kimondja a rettenetet” (36)

HARMADIK ELŐADÁS: EGYSÉG ÉS MEGOSZTOTTSÁG: AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI (39) Vas és cserép elegye, azaz: Mi Európa? (40) – Apostoli kereszténység és hatalmi kereszténység (45) – A hitehagyás tanúi a művészetekben (50) – Miért éppen a 4-6. században? (54) – A hatalmi kereszténység történelmi pályája (58)

NEGYEDIK ELŐADÁS: AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉPÉSE (63) A világtörténelem – egy más kulissza mögül (65) – Az első négy trombitaszó: a római civilizáció politikai széttagolódása (67) – Az ötödik és a hatodik trombitaszó: az iszlám világhatalmi menetelése (70) – Hogyan azonosítunk egy próféciát? (72) – Két idői meghatározás (74) – Isten ostorai (76) – Miért kellett Európának az ateizmus? (80) – Amit a világ a töröknek és az ateizmusnak köszönhet: avagy a rosszban is tetten érhető Gondviselés (87)

ÖTÖDIK ELŐADÁS: KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE, ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK (93) Egy régi világuralomra törő hatalom (95) – Egy újabb világuralomra törő hatalom (102) – Új világ (105) – A szabad Amerika bukása (107) – Az Európai Unió és Amerika (111) – Kinek jó és mire jó a világhatalom? (115)

HATODIK ELŐADÁS: A VÉGSŐ KÉRDÉSEK (117) Az első kérdés: Ki okolható a rosszért? (119) – A Rossz mint betolakodó (120) – „Mikor az emberek aludtak…” (121) – A véges emberi ítélet (122) – Az ítélet bölcsessége (123) – Isteni közbelépés a megfelelő időben (124)

CSABAI TAMÁS EURÓPA, AMERIKA, AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS

Recommend Documents