CROSS-BORDER ECONOMICS IN THE CONTEXT OF EU ECONOMY MANUAL

„HUROSTYLE” HURO/1001/148/2.3.1

CROSS-BORDER ECONOMICS IN THE CONTEXT OF EU ECONOMY MANUAL (Draft, 15-02-2013)

Prepared as part of the project registered under number HURO/1001/148/2.3.1 on “TRAIN AND WIN IN HU-RO STYLE”

Two countries, one goal, joint success!

www.huro-cbc.eu, www.hungary-romania-cbc.eu

The study does not necessarily reflect the official views of the European Union.

Tartalom

Bevezető

1.

2.

3.

A gazdasági kapcsolatok térbeliségének új jellemzői napjainkban 1.1.

A globalizációs folyamatok hatásai a nemzetállamok szerepére

1.2.

A földrajzi közelség jelentősége a gazdasági együttműködésekben

1.3.

A szubnacionális térségek gazdasági felértékelődése

A határon átnyúló gazdasági kapcsolatok magyarázatai 2.1.

Az új gazdaságföldrajz: a térbeli koncentrálódás előnyei

2.2.

A vállalatok térbeli együttműködésének új formái: a klaszterek

Az EU verseny- és vállalkozási politikáinak hatása a határon átnyúló gazdasági kapcsolatokra 3.1.

Az EU versenypolitikája

3.2.

Az EU vállalkozásfejlesztési politikája

4. Az EU kohéziós politikája 2014 és 2020 között 4.1.

Az EU kohéziós politikájának kiinduló elvei 2014 és 2020 között

4.2.

Az EU kohéziós politikájának szabályozása 2014 és 2020 között

Felhasznált irodalom

2

Bevezető

A „Cross-border economics in the context of EU economy” elnevezésű kurzus célja, hogy a hallgatókat megismertesse a határon átnyúló gazdasági, üzleti kapcsolatok hátterével és jelentőségével. Ezek a kapcsolatok az Európai Unión belül különösen fontossá válnak, míg korábban a határok merev adminisztratív korlátot jelentettek, addig napjainkban a tényleges üzleti előnyök miatt a vállalkozások térbeli kapcsolatai átlépik az országhatárokat. Az Európai Unió fő dokumentumai több helyen kiemelik a határon átnyúló integrációk és kapcsolatok fontosságát, mint a belső piac, az egységes európai gazdaság kialakulásának egyik eszközét. Az alapszerződés, a Lisszaboni szerződés, az Európa 2020 dokumentum stb. mindegyikében határozottan megjelenik a négy alapelv érvényesítése: áruk szabad áramlása, tőke szabad áramlása, szolgáltatások szabad áramlása és személyek szabad mozgása. Ezek az alapelvek a határokon átnyúló társadalmi és gazdasági integrációk, üzleti kapcsolatrendszerek kialakulását segítik elő. A kurzus során négy témakört érintünk: napjaink gazdasági folyamatainak objektív mozgatórugóit és törvényszerűségeit, amelyek a gazdaság és társadalom új térszerkezetét hozzák létre. Ezt követően a határon átnyúló gazdasági kapcsolatok értelmezésére kidolgozott közgazdasági irányzatokkal foglalkozunk, majd az EU azon politikáival, amelyek ezeket a határon átnyúló kapcsolatokat megerősíthetik, külön kitérve a 2014 és 2020 közötti kohéziós politikára.

3

Az oktatás formája: előadás Heti óraszám: előadás: 2 óra Számonkérés, minősítés: kollokvium A kredit megszerzésének feltételei: előadás: sikeres (legalább elégséges) vizsga Tantárgyi tematika: Az Európai Unión belül a belső piac, az egységes gazdaság kialakítása az egyik legfontosabb cél, amely oka és egyúttal következménye is a négy szabadságelv teljesülésének: áruk szabad áramlása, tőke szabad áramlása, szolgáltatások szabad áramlása és a személyek szabad mozgása. Emiatt a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok megerősítése az EU kiemelten fontos célja, amit különböző eszközökkel is elősegít. A tárgy során három témakört érintünk: napjaink gazdasági folyamatainak objektív mozgatórugóit, amelyek a gazdaság és társadalom új térszerkezetét hozzák létre. Ezt követően a határon átnyúló gazdasági kapcsolatok értelmezésére kidolgozott közgazdasági irányzatokkal foglalkozunk, majd az EU azon politikáival, főleg a kohéziós politikával, amelyek ezeket a határon átnyúló kapcsolatokat megerősíthetik. A kurzus hallgatói képessé válnak a határon átnyúló gazdasági kapcsolatok mozgatórugóinak értelmezésére, elemzésére, a valós üzleti érdekek felismerésére. Érdemben részt tudnak venni határon átnyúló programok kidolgozásában, vállalakozások közötti együttműködések szervezésében, főleg az EU kohéziós politikájának keretében. A témák:  A globalizációs folyamatok hatásai a nemzetállamok szerepére  A földrajzi közelség jelentősége a gazdasági együttműködésekben  A szubnacionális térségek gazdasági felértékelődése  Az új gazdaságföldrajz: a térbeli koncentrálódás előnyei  A vállalatok térbeli együttműködésének új formái: a klaszterek  Az EU versenypolitikája  Az EU vállalkozásfejlesztési politikája  Az EU kohéziós politikájának kiinduló elvei 2014 és 2020 között  Az EU kohéziós politikájának szabályozása 2014 és 2020 között

4

1

A gazdasági kapcsolatok térbeliségének új jellemzői napjainkban

Az első fejezetben a gazdasági kapcsolatok napjainkban megfigyelhető alapvető térbeli átalakulásának legfontosabb szempontjait tekintjük át. Fontos megismerni a globalizációs folyamatok mozgatórugóit és hatásukat a nemzetállamok gazdasági szerepére. Ezek a folyamatok megváltoztatták a határok alapvető funkcióit és kihatottak a szubnacionális területi egységek szerepére is, felértékelve a határok két oldalán lévő térségek közötti kapcsolatokat. A szállítási infrastruktúrák kiépülésével a fajlagos szállítási költségek lecsökkentek, illetve az infokommunikációs eszközök (internet, mobiltelefonálás) elterjedése a térbeli kapcsolattartás feltételeit átalakította. Előtérbe kerültek a szerves gazdasági egységet alkotó térségek, városrégiók, amelyek több esetben átlépik a nemzetállamok határait.

1.1.

A globalizációs folyamatok hatásai a nemzetállamok szerepére

A nemzetközi gazdaságból formálódó globális gazdaság kialakulása az 1970-es évektől egyre markánsabban megfigyelhető. A globalizációs folyamatok lendületes felerősödése főleg két, a gazdaság térbeli működését is befolyásoló tényezőnek, részben politikai, részben technológiaitechnikai jellegű változásoknak tudható be (Enyedi 2000; Hamilton 1999; Lengyel 2003): (a) A deregulációs (liberalizációs) politikáknak: a kereskedelmi akadályok lebontása (pl. vámok egységesítése, a WTO szerepének felértékelődése), a pénzügyi szektor és a versenypolitika liberalizálása (pl. az egyedi kormányzati beavatkozások ritkulása), a tőkemozgás szabadabbá válása és a befektetések jogi garanciái, a termelési tényezők áramlásának szabadsága, a telephelyek létrehozásának elősegítése, a szolgáltatások (pl. légi közlekedés) elterjedése stb. (b) Az információs és kommunikációs technikák és technológiák növekvő gazdasági szerepének: az információk áramlása az országhatároktól független, az adatátvitel, az automatizált banki és pénzügyi rendszerek, a személyek kommunikációs lehetőségei stb. „határtalanok”.

A globális átalakulásra legnagyobb hatással a fejlett országok vannak, a globális verseny említett négy folyamatában elenyésző a fejlődő országok szerepe. Döntőek a globális vállalatok (termelő, szolgáltató cégek és pénzintézetek, befektetési alapok) stratégiai érdekei, döntési mechanizmusai, amelyek a globális gazdaság térbeli jellemzőit, a globális-lokális kapcsolatokat is átalakítják, és egyértelműen meghatározzák a kevésbé fejlett országok gazdaságát, többek között az átmeneti országok (így Magyarország) térségeinek gazdasági szerkezetét is.

5

A globális gazdaságot öt meghatározó folyamat alakítja, amelyek mindegyike befolyást gyakorol a globális térszerveződés négy területi szintjére (Dicken 2003, Lengyel–Rechnitzer 2004):  Transznacionális (globális) vállalatok: gyorsan terjeszkednek, igen változatos formájú, képlékeny együttműködési (hálózati) szerveződéseket hoznak létre, értéklánc-rendszereiket (telephelyi, beszállítói hálózatok) eltérő globális/lokális stratégiák alapján alakítgatják.  Technológiák: a gyorsan változó technológiai környezet, az egyre gyakoribb forradalmi jellegű technológiai változások, főleg a kommunikációs-informatikai technológiák megjelenése az élet minden területén, amelyek az információközlést, tudástranszfert megbízhatóvá és „távolság nélkülivé” tették. Lényeges, hogy a vállalati folyamatokban az innovációk kidolgozása és gyors adaptálása mindenütt előtérbe került.  Nemzetközi integrációk: nemzetek feletti együttműködések jönnek létre (pl. OPEC), amelyek tagjai bizonyos ügyekben álláspontjaikat egyeztetik és közösen lépnek fel a nemzetközi piacokon.  „Új” globális pénzügyi rendszerek: korábban nem ismert pénzügyi folyamatok figyelhetők meg, a nemzetgazdaságok határait átlépő, a nemzetgazdaságok feletti, szinte intézményi (közösségi) kontroll nélküli pénzügyi tranzakciók, tőzsdei műveletek és pénzügyi befektetések, amelyeket nem

a

kormányzatok

és

nem

a

jegybankok,

hanem

kiterjedt

fiókhálózattal

és

kapcsolatrendszerrel rendelkező globális pénzintézetek és pénzügyi alapok koordinálnak.  Termékek és szolgáltatások előállítása: új termelési központok, körzetek alakulnak ki, szinte az összes termék, szolgáltatás piacán globalizálódik a verseny, amit az egységesülő vásárlói (fogyasztói) igények is élénkítenek.

A fenti folyamatokból kiemelkedik az „új” globális pénzügyi rendszer, amelynek megerősödését a dereguláció és az informatikai hálózatok tették lehetővé, a különböző garanciális rendszerek pedig kevésbé kockázatossá. A globális pénzügyi piacokon, a részvény-, kötvény-, valuta-, határidős piacokon stb. a tőke cirkulál, állandóan keresve az előnyösebb megtérülést. Az is lényeges, hogy a korábbi hazai tőkék is bekerültek ebbe a globális vérkeringésbe, figyelve a kedvezőbb adózási, járulékfizetési, megtérülési feltételeket. Korábban a nemzeti intézmények korlátozásai miatt erre alig volt lehetőség, de az informatikai feltételek sem voltak adottak hozzá. Ez a globális pénzügyi rendszer kapcsolja össze szinte áttekinthetetlen módon a különböző gazdaságokat. Ha a transznacionális vállalatok a globális gazdaság zászlóshajói, akkor az új pénzügyi rendszer a szél, amely hajtja a (vitorlás)hajókat. Az ismertetett öt globalizációs folyamat egymást is befolyásolja, kölcsönhatásaik révén formálódnak a globális gazdaság mellett a különböző térszerveződési szintek (Dicken 2003):

6

-

Szupranacionális gazdaság: megfigyelhetők a szomszédos országokból szerveződő gazdasági tömörülések (EU, NAFTA, CARICOM stb.) megerősödése, amelyek tagországai eltérő módon, de egyeztetik gazdaságpolitikáik (monetáris, kereskedelmi, versenypolitika stb.) egy részét. A szupranacionális gazdaságok megpróbálnak egyre nagyobb egységes belső piacot kialakítani, a termék- és tényező-áramlást szabaddá tenni, az integráción belül a piacra lépési korlátokat lebontani.

-

Nemzetgazdaság: a zártnak tekinthető korábbi nemzetgazdaságok jelentősen átalakulnak, a kormányzati gazdaságpolitikai funkciók bizonyos része átkerül a szupranacionális integrációkhoz. A nemzetgazdasági szint nyilván fennmarad és a gazdaságnak továbbra is fontos kulturális, társadalmi, politikai, intézményi és szabályozási keretét nyújtja, az „örökölt” és létrehozott komparatív előnyök (erőforrások, tudásbázis, infrastruktúra stb.) egy része ezen a szinten jelenik meg.

-

Regionális/lokális gazdaság: a kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági jellemzők helyspecifikus kifejeződése. A regionális/lokális gazdaság szerkezetét a tudás és szakképzettség, a helyi társadalmi kapcsolatok, a helyi intézményi háttér, a speciális infrastruktúra stb. határozza meg, a vállalati versenyelőnyök forrásainak egy része ezekkel a lokális sajátosságokkal van összefüggésben.

Az öt globalizációs folyamat mindegyik térszerveződési szinttel kapcsolatban áll. A regionális/lokális szint közvetlenül kapcsolódik a globális folyamatokhoz, valamint megerősödtek a szupranacionális szerveződések, emiatt meggyengült a nemzetgazdasági szint korábbi ellenőrző „gát” szerepe (export, vámok, engedélyek stb.). A transznacionális vállalatok, az új pénzügyi rendszer szereplői stb. egyre kevésbé veszik figyelembe a politikai és társadalmi térszerveződést, hanem gazdasági szempontok szerint döntenek, pl. a piacok nagysága és a vállalati versenyelőnyök helyi tényezői alapján. A regionális/lokális gazdaság jelen esetben csak annyit jelent, hogy a nemzeti szint alatti, azaz szubnacionális szint, de nem adható meg pontos térbeli megfelelője, emiatt a regionális és lokális kifejezések egymástól való elhatárolása sok esetben nem egyértelmű. A fentiekkel összefüggésben alapvetően megváltozott a domináns területi egység, amíg korábban a nemzetgazdaság volt a legfontosabb, addig manapság három egyenértékű területi szint figyelhető meg: a szupranacionális integráció (pl. az EU), a nemzetgazdaság és a regionális/lokális szint. Az új térszerveződés megerősödése mögött a gazdaságos méretű piac (input- és outputpiac) kialakulása húzódik, amely az iparágaktól függően nagyon eltérő térbeliséggel bír. Sok esetben nem korlátozódhat egy (adott esetben kis) nemzetgazdaságra, hanem többször egy-egy földrész, vagy több hasonló kultúrájú ország alkot egy piactérséget (pl. Benelux országok). A regionális szint azért

7

vált fontossá, mert a vállalati tartós versenyelőnyök térben koncentrálódnak, főleg a vállalati döntési központokkal bíró városok, térségek lehetőségeitől, mint meghatározó üzleti környezettől függnek. Azaz napjainkra a gazdaság térben „hármas kötődésűvé” vált: a globális, nemzeti és regionális/lokális szintekhez egyaránt kötődik. A vállalatoknak a globális versenyben kell helyt állniuk, miközben

a

nemzeti

(és

szupranacionális)

szabályozórendszerek

lehatárolják

lehetséges

mozgásterüket, tartós versenyelőnyeik forrásai pedig regionális/lokális szinten gyökereznek. A globalizációs folyamatok következtében a regionális/lokális szint a gazdaságban is előtérbe került, ami jelentősen felkeltette a figyelmet a térségi kérdések iránt, ezáltal is felértékelve a regionális tudomány és regionális gazdaságtan iránti érdeklődést. Az ismertetett globalizációs folyamatok és szerteágazó hatásaik nyomán a vállalati döntésekben a térbeli elhelyezkedés előtérbe került, a formálódó új térszerveződésben a globális, nemzeti és regionális/lokális szintek egyaránt fontossá váltak. A passzív „hely” fogalom aktív szerepet kapott, mivel a gazdasági folyamatokban felértékelődtek a helyi kulturális és együttműködési attitűdök, az emberi, közösségi viszonyok. Így a térbeliség is minőségileg más jelent, mint korábban, a vállalatok részére is alapvető lett a helyi társadalmi viszonyokba való beépülés (beágyazódottság). Döntővé váltak azok a helyi intézmények (önkormányzati, nonprofit, oktatási, fejlesztő szervezetek, szakmai egyesületek stb.), amelyek a helyi társadalmi viszonyok megfelelő alakításával a vállalatok sikerességét elő tudják segíteni.

1.2.

A földrajzi közelség jelentősége a gazdasági együttműködésekben

A globalizáció felerősödésével párhuzamosan két, összekapcsolódó térbeli folyamat előtérbe kerülése figyelhető meg. Egyrészt a fajlagos szállítási, közlekedési költségek csökkennek, aminek következtében a földrajzi távolság gazdasági szerepe mérséklődik, távoli üzleti partnerek között is mindennapos kapcsolatok alakulhatnak ki. Másrészt a fejlett országokban a gazdasági tevékenységek bizonyos köre térben koncentrálódik, ami a szomszédság, közelség, azaz kis távolság növekvő fontosságára utal.

1. táblázat A nemzetközi szállítási költségek 1990-es (összehasonlítható) árakon Hollandiában Szállítási költségek (euro cent/tonnakilométer) 1900 1950 1998 Vasúti szállítás 40 18 9 Belvízi hajózás 15 7,5 6 Közúti szállítás 110 40 20 Légi közlekedés 750 44 Forrás: Rietveld – Vickerman (2004, 236)

8

A földrajzi távolság gazdasági szerepének átalakulását jelzik a 20. században a nemzetközi szállítási költségekben kimutatható erőteljes csökkenések is (1. táblázat). Az új technológiai megoldások és az infrastruktúra kiépülése következtében megnőtt a szállítási, közlekedési eszközök termelékenysége, amire utal pl. napjainkban a konténerhajók, tankerek roppant nagy mérete, avagy a ’fapados légijáratok’ olcsósága. Az elmúlt évtizedben nemcsak a tárgyak és személyek szállítási költsége, hanem a digitális infokommunikáció eszközeire (internet, mobil telefon) épülő interaktív kommunikáció költségei is jelentősen

csökkentek,

a

hálózati

infrastruktúra

kiépülése

és

ezen

új

technológiák

termelékenységének ugrásszerű javulása következtében. A szolgáltatások gazdasági szerepének növekedésével a nem tárgyi (intangible) javak, információk továbbítása került előtérbe, amelyek költségei általában nem adhatók meg a földrajzi távolság függvényében. Rohamosan nő a kiszervezett szolgáltatások (pl. call centerek), a virtuális vállalati hálózatok, a távmunka stb. szerepe. A földrajzi távolság gazdasági jelentőségének háttérbe szorulása mellett a szomszédság, kis távolság felértékelődése is megfigyelhető, azaz a területi koncentrációk, nagyvárosi térségek gazdasági szerepe is előtérbe került. Ezt jelzi, hogy pl. 1998-ban Japán magrégiója (három prefektúra Tokió, Oszaka és Nagoja központtal) az ország területének 5%-án terült el, a lakosság 33%-a élt ott, akik a GDP 40%-át állították elő (Fujita–Thisse 2002). Hasonlóan, az Európai Unió 38 legnagyobb városa 2000-ben az EU területének 0,6%-án a lakosság 25%-át tömörítette, miközben a GDP 30%-a itt keletkezett. Tehát a fejlett országok gazdasági teljesítménye mögött térbeli koncentrációik, elsősorban a nagyvárosaik és vonzáskörzeteik, mint „gazdasági pólusok” állnak, amely tendencia előtérbe állította a várostudományokat is. A fentiekből is érzékelhető, hogy a globális gazdasági folyamatok és az infokommunikációs eszközök átalakították a gazdasági tevékenységek térbeli szerveződését. A „földrajzi távolság” és „hálózati közelség” változó szerepét, a globális és lokális hálózatok kialakulását elméleti és empirikus vizsgálatok sora kutatta (Bathelt, 2008; Boschma, 2005; Knoben – Oerlemans, 2006; Lagendijk–Oinas, 2005). A témakör tapasztalatainak szintetizálásával, a térbeli koncentrálódás komplex témakörével a regionális gazdaságtan művelői foglalkoznak, akik Alfred Weber nyomán a földrajzi közelségből, térbeli koncentrálódásból származó előnyöket az agglomeráció fogalmához kötik. Az agglomerációs hozadék (Pearce 1993, 28.o): „ a gazdasági tevékenységek során a vállalatok, illetve a tevékenységek egymáshoz közeli elhelyezkedéséből fakadó költségmegtakarítások”. A térbeli koncentrálódás jellemzőivel foglalkozó vizsgálatok az agglomerációs előnyök eltérő típusait mutatták ki. A szakirodalomban a regionális gazdaságtanon belül Isard közismert tipizálása vált elfogadottá, amelyet Ohlin és Hoover nyomán adott, a méretgazdaságosságot és ezáltal a

9

termelékenységet javító agglomerációs előnyök három alaptípusát megkülönböztetve (Lengyel– Rechnitzer, 2004, 169-170. o.): nagyvállalati előnyök, lokalizációs előnyök és urbanizációs előnyök. A vállalati, iparági stratégiák mindhárom típusából (méretgazdaságosság, változatosság, komplexitás) térbeli koncentrálódás nélkül is származhatnak előnyök. De térbeli közelség esetén bármelyik vállalati integráció, hálózat további előnyöket élvez. A fentiek alapján a térbeli koncentrálódásból származó előnyöket nemcsak a méretgazdaságosságra, hanem az iparági integrációs (hálózati) stratégiákra is visszavezethetjük. Ezek alapján a globális versenyben megfigyelhető agglomerációs előnyök megújult típusai (Lengyel, 2010, Parr, 2002, Wood – Parr, 2005): - Tevékenység-komplexitási előnyök (activity-complex economies): az értéklánc-rendszert alkotó vállalkozások egymás melletti működésének, földrajzi közelségének, szomszédságának kihasználása, általában egy integrátor vállalat és beszállítóinak térbeli tömörülése, lényegében a komplexitást kihasználó vertikális integrációk. - Lokalizációs előnyök (localization economies): külsők egy vállalat és belsők az adott iparág számára, azaz ugyanazon iparághoz/üzletághoz tartozó, ugyanazon tevékenységet végző vállalatok térbeli sűrűsödéséből, közelségéből származó előnyök, lényegében a külső méretgazdaságosságot alkalmazó horizontális integrációk. - Urbanizációs előnyök (urbanization economies): külsők egy vállalat és egy adott iparág számára, de belsők a térség szempontjából, általában többféle iparág/üzletág vállalatainak térbeli közelségét kihasználva a közöttük létrejövő szinergikus hatásokból, tudás túlcsordulásokból adódó előnyök, lényegében a változatossági hozadékra épülő laterális integrációk.

A lokalizációs előnyök a specializációra alapozódnak, mivel a tudás (elsősorban a technológia iparági jellege miatt) iparág-specifikus, amit Marshall-Arrow-Romer (röviden: MAR) externhatásnak is neveznek. A nagyvárosok fejlődését vizsgálva viszont többen kiemelték, hogy azok a városok sikeresek, ahol a meglevő iparágak közötti szinergikus hatások is erősek, mivel a technológiai diverzitásból, az eltérő iparági tudások kereszteződéséből (cross-fertilization) új termékek, új szolgáltatások, ezáltal új piacok jöhetnek létre (Combes - Mayer – Thisse, 2008, Rosenthal – Strange, 2004). A különböző iparágak térbeli közelségéből származó urbanizációs előnyöket, az iparágak közötti tudás extern hatásokat nevezzük Jacobs-féléknek, megkülönböztetve a MAR-tól (Edwards 2007). Napjaink globális hatásainak függvényében a lokalizációs és urbanizációs előnyök vizsgálatára, jellemzőik pontosítására több vizsgálatot végeztek. Egyértelműen kiderült, hogy pl. nem érvényesülnek automatikusan az urbanizációs előnyök, mivel több nagyvárosban nem figyelhetők

10

meg a különböző üzletágak közötti szinergiák. Az innovációk fontosságát felismerve széles körben elfogadottá vált a statikus és dinamikus agglomerációs előnyök elkülönítése (Capello, 2002, Porter 1996, 2008). A statikus agglomerációs előnyök elsősorban a költségcsökkentésre lehetőséget adó hagyományos extern hatásokat jelentik (2. táblázat). Míg a dinamikus agglomerációs előnyök az innovációk kidolgozását elősegítő interaktív tanulásból, a termékdifferenciálást és gyors termékváltást lehetővé tevő tudás túlcsordulásokból adódnak.

2. táblázat A lokalizációs és urbanizációs agglomerációs előnyök a vállalatok számára Statikus elemek

Dinamikus elemek

Lokalizációs előnyök Elérhető: - A magasan specializált munkaerő - Ugyanazon iparágon/üzletágon belüli nagy számú cég - Specializált helyi beszállítói kör - Helyi cégek informális együttműködéséből származó információk

Urbanizációs előnyök Elérhető: - A végtermékek diverzifikált és nagy piaca - Az inputok diverzifikált és nagy piaca (benne a munkaerő) - A tudományos környezet (egyetemek és kutatóközpontok) - Az információ széle köre

Elérhetők speciális tudás túlcsordulások (spillovers): - A motiváció és attitűd cseréje - A munkaerő élénk vándorlása az iparág cégei között (tudást és tapasztalatot visz magával) - A gyakorlati tanulásból (learning-by-doing) származó tapasztalatok informális kapcsolatokon keresztül - Technológia transzfer azonos iparágon belül

Elérhetők diverzifikált tudás túlcsordulások (spillovers): - A motiváció és attitűd cseréje - Kvalifikált és a térségen belül igen mobil munkavállalókból álló diverzifikált munkaerőpiac - A gyakorlati tanulásból (learning-bydoing) származó tapasztalatok formális kapcsolatokon (szerződéseken) keresztül - Technológia transzfer eltérő iparágak között

Forrás: Capello (2002, 394. és 396. o.) táblázatainak kiegészítése

Fejlett országokban a dinamikus agglomerációs előnyök magyarázzák a globális versenyben elért sikereket: az olyan helyi üzleti környezet, az a vállalati és intézményi kör, a köztük levő intézményesült (avagy informális) kapcsolatrendszer, amelyik lehetővé teszi, hogy a versenytársaknál korábban és hatékonyabban lehessen bevezetni az új eljárásokat, új termékeket, szolgáltatásokat, vagy új eszközöket. Lényegében a tudás létrehozásához és helyi elterjedéséhez, a tapasztalatok kölcsönös megosztásához szükséges kritikus tömeg és üzleti környezet, amely lehetővé teszi az interaktív tanulást mind a kodifikált, mind a hallgatólagos tudás elterjedését.

1.3.

A szubnacionális térségek gazdasági felértékelődése

A globális változások átalakították a gazdaság térbeli szerveződését, benne a régiók szerepét is. A régió nagyon rugalmasan értelmezett gyűjtőfogalom, sokféle összefüggésben felmerülő, általában

11

valamilyen tájat, vidéket, térséget, tartományt, körzetet, övezetet, zónát stb. lehatároló területi egységet jelent. Hagyományos értelemben a „régió többé-kevésbé lehatárolt terület, amely valamilyen szempontból egységesnek tekinthető, vagy valamilyen szerveződési elv alapján jött létre, amely megkülönbözteti a többi régiótól” (Johnston és társai 2000). A közgazdaságtanban kétféle értelemben terjedt el a régió fogalmának és a regionális jelzőnek a használata.

Egyrészt

földrajzilag

összekapcsolódó

államcsoportok,

regionális

integrációk

megnevezésére használják, főleg a világgazdaságtanon belül, pl. régiónak tekinthető az EU vagy a NAFTA (Palánkai 2001; Szentes 2002). Az ilyen, több országot átfogó egységet újabban makrorégiónak is szokás nevezni. Másrészt régión egy országon belüli (szubnacionális) területi egységet értünk, amely a helyi (lokális) és az országos szint között helyezkedik el. Utóbbi felfogásban régió egy országon belül lévő, több szomszédos települést, vagy településrészt magában foglaló, összefüggő térség. A régiónak ez a szubnacionális felfogása többek között a közigazgatásban, valamint a regionális tudományban és regionális politikában terjedt el, jelen fejezetben mi is ebből a megközelítésből indulunk ki. A régió pontos fogalmáról nem alakult ki konszenzus, miként a térszerveződési szintekről sem, többek között nyilván azért, mivel eltérő (közigazgatási, politikai, gazdasági, környezeti stb.) szempontok és elvek alapján lehet egy országot régiókra felosztani, és még az egyes elvek szerint is többféle konzisztens területi beosztást lehet elkészíteni. A regionális gazdaságtan fenti rugalmas felfogásában a régió fogalma: területileg összefüggő, a vizsgált gazdasági jelenség szempontjából homogénnek tekintett, határaival többé-kevésbé megadható térség. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi-gazdasági jelenségek bonyolultságát tekintve sincs egyetlen helyes térfelosztás, hanem többféle területi felosztásnak van létjogosultsága, amelyek a vizsgált gazdasági probléma jellegétől, valamint az iparágaktól, ágazatoktól függően eltérőek lehetnek. Az áramszolgáltató vállalatok természetes monopóliumai által kialakított régiók például mind kiterjedésükben, mind határaikat tekintve különböznek a nagyvárosok ingázási övezeteitől, vagy a bevásárlóközpontok vonzáskörzeteitől. Napjainkban a regionális tudományban három, a fenti felfogásokból kiinduló régió típus vált széles körben elfogadottá, amelyek a területi verseny, versenyképesség és gazdaságfejlesztés szempontjából is jól alkalmazhatók (Benko 1999, 27; Lengyel–Rechnitzer 2004): -

Tervezési, avagy programozási régió (planning or programming region): általában közigazgatási, területi tervezési és információgyűjtési (statisztikai) szempontokat helyez előtérbe, amelynek különböző részei ugyanattól a döntéshozó (központi, avagy helyi kormányzati) szervtől függnek, elsősorban közigazgatási és intézményi elemzések alapegysége.

12

-

Csomóponti régió (nodal region): a tér, mint erőtér fogalmával azonosítható, a gazdasági tevékenységek térbeli sűrűsödését veszi alapul, általában egy vagy több nagyvárost, mint térbeli csomópontot és vonzáskörzetét tartalmazza, főleg feldolgozóipari vizsgálatok nyomán alakult ki.

-

Homogén régió (homogeneous region): amelynek részei nagyon hasonló természeti, társadalmi vagy gazdasági jellemzőkkel bírnak, a mezőgazdasági vizsgálatok jellemző területi egysége.

A tervezési, közigazgatási-statisztikai szempontú területi beosztásnak tekinthető az elsősorban statisztikai, információgyűjtési és regionális politikai célból létrehozott nómenklatúra, az Európai Unió ún. NUTS-rendszere (Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques), amelyben a régió kifejezés gyűjtőfogalomként szerepel. Az EUROSTAT, az Európai Unió statisztikai szervezete regionális statisztikai kézikönyvében a régió fogalmának definiálásánál két alapvető jellemzőt emel ki (Eurostat, 2002): „egy vagy több kritérium alapján a tér lehatárolása, illetve kormányzati szándékok miatt az országos szint alatt kialakított területi adminisztrációs szint”. Az EU NUTS-rendszerében kétféle eltérő területi beosztást, azaz kétféle régiótípust különböztetnek meg (Eurostat, 2002):  Normatív régiók (normative regions): politikai akaratot fejeznek ki, rögzített határokkal rendelkeznek, ezek a régiók a méretük folytán az ott élők számára a különböző közszolgáltatásokat bizonyos szempontból gazdaságosan látják el, továbbá lényegesek a történelmi tényezők is a közigazgatási egységekről történő közmegegyezéshez.  Analitikus (másképpen funkcionális) régiók (analytical or functional regions): az elemzési szükségletek szerint lettek megadva, a kategorizálás alapulhat a természeti-környezeti, vagy társadalmi és gazdasági jellemzőkön, mint a regionális gazdaság homogenitása, kiegészítő jellege, avagy polarizáltsága.

A fentiek alapján a régiók típusai aszerint is eltérnek, hogy a határai által kijelölt, határaival egzakt módon megadott területi egységről, azaz zárt, összefüggő térségről (ilyenek a tervezési régiók), vagy egy nyitott, pontos térbeli határokkal nem megadható, a középpontjával (középponti térségével, magterületével) és annak bizonytalan kiterjedésű vonzásterületével jellemezhető régióról van-e szó (ami a csomóponti régiókra jellemző).

2. A határon átnyúló gazdasági kapcsolatok magyarázatai

Az előző fejezetben áttekintett globális folyamatok, változások átalakították a gazdasági-

13

társadalmi viszonyokat, így ezen összefüggések és törvényszerűségek leírására vállalkozó társadalomtudományok, köztük a közgazdaságtudomány képviselői újraértékelték korábbi magyarázataikat. A határokon átívelő gazdasági együttműködések, integrációk értelmezésére több irányzat eredményei felhasználhatók. Napjainkban az új gazdaságföldrajz képviselői és az üzleti tudományokból Porter eredményei emelhetők ki, illetve a regionális gazdaságtan képviselői is megfogalmaztak egy szintézist.

2.1.

Az új gazdaságföldrajz: a térbeli koncentrálódás előnyei A közgazdaságtanban a térbeliség fontosságának felismeréséhez a távolságot endogén

változóként kezelő „új gazdaságföldrajz” (NEG: new economic geography) vezetett, amely elmélet főleg Krugman, Fujita és Thisse munkásságából nőtt ki az 1990-es évek elején (Fujita-KrugmanVenables 1999). Ez az irányzat nagyban épít a városgazdaságtan és a regionális gazdaságtan néhány korábbi eredményére, Thünen gondolataira, a centrum-periféria modellre, Marshall iparági körzeteire stb. A gazdaság térbeli működését kiemelten kezelő új elméleti közgazdaságtudományi irányzat elismertsége főleg Paul Krugman munkásságához köthető, aki elnyerte a 2008. évi Nobel-díjat. Krugman nemzetközi gazdaságtannal foglalkozva ismerte fel a térbeli sűrűsödés, a földrajzi koncentrációk gazdasági előnyeit, az externális gazdaságok jelentőségét és elméleti igényű, matematizált közgazdaságtudományi modelleket dolgozott ki. Véleménye szerint az elmúlt 2-3 évtizedben olyan alapvető társadalmi-gazdasági folyamatok zajlottak le, amelyek miatt a közgazdaságtudomány kiinduló feltevéseit újra kell fogalmazni, döntően az új térszerveződésből kiindulva. A vállalatok egymáshoz közeli elhelyezkedéséből, a lokális specializációkból, azaz térbeli közelségéből származó előnyök jól ismertek, főleg Alfred Marshallnak köszönhetően, aki egy adott vállalat esetén a méretgazdaságosság vizsgálatakor két tényezőt emelt ki (Lengyel – Mozsár 2002): a belső méretgazdaságosságot (internal economies of scale) és a külső méretgazdaságosságot (external economies of scale). A belső méretgazdaságosságból adódó hozadék a vállalat által alkalmazott technológiától, szervezeti felépítéstől, a vezetés színvonalától stb. függő előnyök, amelyek az adott vállalatra jellemzőek, egyediek, mégha részben utánozhatók is. A külső méretgazdaságosságból eredő hozadék viszont az adott iparág, üzletág térbeli elhelyezkedésével hozható kapcsolatba, a „hellyel”, az adott iparág cégeiből hány van ezen a településen és milyen a helyi üzleti környezet. Marshall extern hatásoknak, külső gazdasági hatásoknak nevezte ezeket az előnyöket, amelyekért a

14

piaci szereplő nem fizet, hanem csak élvezi, és amelyek főleg szomszédsági hatásként jelentkeznek, azaz lokális kiterjedésűek és immobilak. Marshall újrafelfedezése részben Krugman eredményeinek tudható be, aki a térbeli általános egyensúlyt (mindegyik piacon a kereslet és kínálat térbeli egymásra találását) alakító centripetális és centrifugális erők kapcsán a pozitív és negatív extern hatások szerepét egyaránt kiemelte (Krugman 2000). Napjainkban a külső méretgazdaságosság forrásainak három csoportja figyelhető meg (Armstrong–Taylor 2000; Fujita–Krugman–Venables 1999; Lengyel–Rechnitzer 2004): az iparág földrajzi koncentrációja miatt létrejövő nagyméretű iparági piac, a helyi munkaerőpiacok specializálódása, valamint az iparági technológiai/műszaki tudás „túlcsordulása” (technological spillovers).

Napjainkra ezeket az extern hatásokat többen újrafogalmazták, ezért amint korábban említettük, Marshall-Arrow-Romer externáliaként (MAR externáliaként) ismertek. Ha egy bizonyos kritikus tömeget elér az iparág/üzletág mérete egy térségben, akkor öngerjesztő folyamat indul be, mivel mindegyik extern hatásból jelentős vállalati előnyök származhatnak. Könnyebben kialakul egy olyan „iparági atmoszféra”, amely lehetővé teszi helyben a tapasztalatok és speciális tudás gyors terjedését, amely nemcsak az iparág vállalatait és dolgozóit érinti, hanem a helyi intézményeket is befolyásolja, illetve a település, térség befektetői megítélését, „identitását”, imázsát is kedvezően módosíthatja. Paul Krugman (2000a, 2003) a térbeli koncentráció fontosságát, azaz a földrajzi közelség szerepének felértékelődését több háttérfolyamatra vezeti vissza: -

a fajlagos szállítási költségek mérséklődése, amit az előző fejezetben bemutattunk,

-

a méretgazdaságosság (economies of scale) szerepének felértékelődése: a termelékenység javulása, illetve a termelés átlagköltségének csökkenése, az összes termelési tényező egyidejű, azonos arányú növelése esetén, lényegében a nagy sorozat előnyei,

-

a növekvő mérethozadék (increasing returns to scale) erősödő szerepe: ha az összes termelési tényező egyidejű, azonos arányú növelése esetén ennél az aránynál a kibocsátás növekedési üteme magasabb lesz,

-

a monopolisztikus térbeli verseny: olyan piaci szerkezet, amelyben sok eladó hasonló, de nem teljesen azonos, azaz differenciált termékek kínálatával verseng, ilyen piacon minden vállalat befolyásolhatja bizonyos mértékben saját termékének árát, illetve

-

az agglomerációs externhatások növekvő szerepe.

15

Az új gazdaságföldrajz fenti alapfeltételeiből kiindulva Krugman a gazdaság térbeli működésének modellezését egyszerű példán szemlélteti, amikor bevezet egy kétszektorú gazdaságot: az egyik szektor a térben immobil, „röghöz kötött” (pl. a tökéletes versennyel jellemezhető mezőgazdaság), a másik a térben mobil (pl. a monopolisztikus versennyel bíró gyáripari) gazdasági

tevékenység

(Krugman

1995,

1999).

A

modellben

a

gyáripari

termelés

méretgazdaságosságát, a szállítási költség nagyságát, valamint az ipari termékek iránti keresletet veszi figyelembe. A mobil szektorbeli gazdasági tevékenységek térbeli eloszlását két ellentétes gazdasági folyamat: a térbeli centripetális és centrifugális erők befolyásolják (3. táblázat).

3. táblázat A térbeli koncentrálódásra ható erők Centripetális erők

Centrifugális erők

Piaci méret hatásai (kapcsolatok)

Immobil tényezők

Nagyméretű munkaerőpiac

Ingatlanhasználati díjak

Tisztán pozitív extern hatások

Tisztán negatív extern hatások

Forrás: Krugman (1999: 143).

A centripetális erők lényegében a Marshall-féle pozitív lokális extern hatások: a nagy piacok odavonzzák a telephelyeket (főleg nagyobb mennyiségű termelés esetén érdemes a piachoz közel települni), a nagyobb munkaerőpiac mind a munkaadóknak, mind a munkavállalóknak előnyös, illetve fellépnek egyéb pozitív extern hatások is (az információk, tudás gyorsabb elterjedése stb.). A centrifugális erők a térbeli koncentrálódás ellen hatnak (lényegében negatív lokális extern hatások), nemcsak a természeti tényezők immobilak, hanem a munkaerő többsége is (a vállalatnak oda kell telepednie, ahol van munkaerő). Továbbá a koncentráció hatására megnőnek az ingatlanárak és egyéb tisztán negatív extern hatások is fellépnek (pl. túlnépesedés, bűnözés). A legegyszerűbb esetben két régiót (két lokalitást) veszünk alapul, mindegyikben mindkét tevékenység (immobil mezőgazdasági és mobil gyáripari) folytatható. Cél az eltérő fajlagos szállítási költségek, a növekvő mérethozadék és az ipari termékek iránti kereslet téralakító hatásának vizsgálata (az ipari régió általában Észak, a mezőgazdasági pedig a Dél megnevezést viseli). A mezőgazdasági tevékenység immobil, így a mezőgazdaságban dolgozók is „röghöz kötöttek”. A gyáripar viszont mobil és az ipari dolgozók is költözhetnek. Az immobil mezőgazdasági és a mobil ipari dolgozók egyaránt fogyasztják mindkét szektor termékeit. Alapkérdés: a gyáriparnak mekkora telephelyeket és hová érdemes telepíteni? A tevékenységek és hatások „átbillenését”, kritikus tömegüket, a két erő viszonyát bifurkációs modellel lehet szimulálni (Fujita-Krugman-Venables 1999). A modellszimulációk szerint a különböző szintű fajlagos szállítási költségek a gazdasági

16

tevékenységek eltérő térbeli eloszlását eredményezik. A két ellentétes erőt a szállítási költségek nagysága „aktivizálja”. Magas szállítási költségek esetén hiába lépne fel növekvő mérethozadék, mégsem figyelhető meg a gyáripar térbeli koncentrálódása, hanem az ipari tevékenységek térben egyenletesen (az inputforráshoz és fogyasztókhoz közel) települnek, sok kisebb telephelyek jönnek létre. Alacsony fajlagos szállítási költségek esetén (fejlett országokban napjainkban ez áll fenn a jól kiépített közlekedési és informatikai hálózatok következtében) a centripetális erők a mobil gyáripari tevékenységek földrajzi koncentrációját idézik elő, mivel a növekvő mérethozadékból eredő előnyök meghaladják a szállítási költségeket. Ekkor érdemes egyetlen (avagy néhány) telephelyre szállítani az inputokat és onnan a fogyasztókhoz kiszállítani a termékeket (nyilván fontos az ipari dolgozók, mint fogyasztók nagyobb helyi piaca is). A koncentrálódást a növekvő mérethozadék (a tömegtermelés csak kevés helyen folyik), a helyben (szállításiköltség-mentesen) elkölthető nagyobb kereslet (munkabér), valamint a pozitív lokális extern hatások idézik elő. Ha egy város túl nagyméretűvé válik, akkor fellépnek a negatív extern hatások, drága lesz a munkaerő és az ingatlan stb., ami lelassítja a beáramlást és egy kritikus szint elérése után megindul az eláramlás. A centrifugális erők a térbeli diszperziót segítik elő, a negatív extern hatások olyan erősek lesznek, hogy érdemesebb kisebb telephelyeket (kisebb városokat) létrehozni. A két ellentétes erő végülis térbeli egyensúlyt alakít ki, amely dinamikusan változik az extern hatásokat és a szállítási költségeket befolyásoló tényezők változásaira reagálva. A térgazdaságtani modellnek ez egy nagyon leegyszerűsített magyarázata, de rávilágít a lényegre: a közlekedési, szállítási lehetőségek javulása (pl. autópályák kiépülése) törvényszerűen elősegíti a traded, mobil tevékenységek térbeli koncentrálódását. Az is rögtön nyilvánvaló, hogy az urbanizációs ciklusok magyarázatára, a településrendszer kialakulásának elemzésére is felhasználható ez a gondolatrendszer, amire Krugman és szerzőtársai is többször kísérletet tettek (Krugman 1993, Fujita-Krugman-Venables 1999; Fujita-Thisse 2002).

2.2.

A vállalatok térbeli együttműködésének új formái: a klaszterek A vállalatok és iparágak versenyképességének értelmezésében Marshall óta a belső és külső

méretgazdaságosság egyaránt alapvető fontosságú. Ezt a gondolatrendszert Michael E. Porter megújította, napjaink gyakorlatához igazítva elkülönítette a makrogazdasági és mikrogazdasági versenyelőny forrásokat, utóbbiakhoz a belső és külső méretgazdaságosság mellé a klasztereket is odasorolva, amely logika alkalmas a gazdasági integrációk vizsgálatára. A gazdálkodástudomány egyik domináns irányzatának vezető képviselője, Michael Porter a versenyelőnyök lokális gyökereire hívja fel a figyelmet. Porter (2008, 2009) újrafogalmazta a

17

vállalati/iparági versenyelőnyök forrásait, szerinte a vállalatok versenyképessége (termelékenysége) egyaránt függ a makrogazdasági és a mikrogazdasági versenyképességtől. A makrogazdasági versenyképességet a politikai, jogi, intézményi stb. feltételek alakítják, mivel a cégek hazai bázisa (home base) nagyon különböző, az országok sajátos társadalmi berendezkedése, közintézményei, fiskális és monetáris politikája stb. pedig eltérő módon hat a vállatok versenystratégiájára (1. ábra). A természeti adottságok is fontosak, de csak rövidtávon befolyásolják a versenyképességet. A mikrogazdasági versenyképességet három tényező befolyásolja: egyrészt a vállalati működés és stratégia színvonala, másrészt a helyi üzleti környezet minősége, harmadrészt a klaszterek fejlettsége.

A

vállalati

működés

és

stratégia

kifinomultsága

(lényegében

a

belső

méretgazdaságosság) elsősorban a vállalati menedzsment és a vállalati kultúra jellemzőitől, az adott vállalat technológiai színvonalától függ. A mikrogazdasági versenyképesség másik része, a helyi üzleti környezet minősége a vállalaton kívüli lokális üzleti környezet (a külső méretgazdaságosság helyi) elemeit fogja át. A helyi üzleti környezet egy rombusz-modellel (másképpen gyémánt-modellel), az adott iparág versenyelőnyeire ható lokális környezet elemeit rendszerező modellel is leírható (Lengyel 2000). Tehát Porter a közgazdaságtudományi főárammal összhangban emeli ki a térbeli közelség előnyeit, mint az iparágak versenyképességének fontos forrását.

1. ábra. A vállalati/iparági versenyképesség összetevői

Mikrogazdasági versenyképesség Mikrogazdasági üzleti környezet minősége

Klaszterek fejlettsége

Vállalati működés és stratégia kifinomultsága

Makrogazdasági versenyképesség Társadalmi infrastruktúra és közintézmények (közintézmények, alapvető humán erőforrás, jogszabályi háttér)

Makrogazdasági politikák (fiskális politika, monetáris politika)

Természeti adottságok Forrás: Porter (2009).

A belső és külső méretgazdaságosság mellett a vállalati versenyképesség formálódásában az elmúlt években egyre inkább előtérbe került a regionális klaszterek fejlettsége. Porter (2000, 16. o.)

18

értelmezésében a regionális klaszter: ”egy adott iparág versenyző és kooperáló vállalatai, kapcsolódó és támogató iparágai, pénzügyi intézmények, szolgáltató és együttműködő infrastrukturális (háttér) intézmények (oktatás, szakképzés, kutatás), vállalkozói szövetségek (kamarák, klubok) innovatív kapcsolatrendszerén alapuló földrajzi koncentrációja”. A regionális klaszter a globális versenyre adott üzleti válasz, a kulcsrészlegek és -partnerek földrajzi koncentrálódása, mivel ezáltal lehetőség nyílik a kiszervezések miatt egyre bonyolultabb ellátási láncok optimalizálására, a globális verseny miatt jelentősen megnőtt tranzakciós költségek mérséklésére, az innovációk gyors bevezetésére és a kockázatok mérséklésére (Lengyel, 2001, Szanyi, 2008). A klaszter egyaránt elősegítheti a működési költségek csökkenését és szofisztikált vállalati stratégiák kialakítását. A gazdasági tevékenységek térbeli koncentrálódása nem mindig tekinthető klaszternek, egy adott iparág, üzletág esetében főleg három szempontot kell mérlegelnünk (Porter, 2003, 2008): a kulcsvállalatok hazai bázisát, az iparág súlyát és kritikus tömegét, valamint a tevékenység jellegét. Regionális klaszterek esetében a meghatározó vállalatok döntéshozó részlegei a térségben tömörülnek, általában a vállalati székhelyek is ott található (pl. a Szilícium-völgyben). Ha kívülről vezérelt végrehajtó részlegek dominálnak (lásd a magyar gépjárműipar telephelyei), akkor az érdemi döntések a térségen kívül születnek, ritkán jön létre hatékony helyi együttműködés. Az is fontos, hogy a térségen belül az iparág súlya (ami mérhető pl. a foglalkoztatottak arányával, avagy az export részesedésével) haladja meg az országos átlagot, a térségen kívüli piacokon is legyen jelen. De nemcsak viszonylagosan legyen kiemelkedő ez az iparág, hanem a vállalatok, avagy foglalkoztatottak száma (esetleg az export) is érjen el egy kritikus küszöböt. Az előbbiekkel összefüggésben klaszteresedésről olyan tevékenységek esetében beszélhetünk, amellyel térségen kívüli, bővülőnek feltételezett keresletet lehet kielégíteni. Lényegében a tevékenység előállítója és fogyasztója térben különüljön el, a terméket, szolgáltatást exportálni lehessen, avagy a fogyasztó utazzon a tevékenység előállítójához (pl. turizmus). Ezzel kapcsolatban Porter (2003) a tevékenységeket három csoportba sorolta: kereskedelembe kerülő javak és szolgáltatások (tradeable), helyi javak és szolgáltatások (nontradeable) és erőforrás-függő (resource-dependent) szektor. A helyi javak és szolgáltatások esetében a klaszteresedésnek nincsenek meg a feltételei. A földrajzi közelségből és a kapcsolati közelségből, az infokommunikációs eszközök segítségével történő együttműködésből származó gyakorlatias üzleti előnyök három típusa már részletesen is megadható (4. táblázat). A földrajzi közelség hatására a bizonytalanság mérséklődése már régóta közismert, de újabb elemek is megjelentek, pl. a globális piacon nagyságrendekkel megnövekedett tranzakciós költségek minimalizálási lehetőségei, részben ehhez kapcsolódva a piaci információk gyűjtésének jelentős kiadásai. Az is fontos, hogy a Marshall által „iparági atmoszférának” tartott helyi tudásterjedés napjainkra részben tervezhetővé vált: a legjobb innovációs gyakorlatok tudatos

19

utánzása, a folyamatos kollektív tanulás bekerült a vállalatok és vállalkozásfejlesztési szervezetek eszköztárába. Ezek az innovációs gyakorlatok pedig főleg rejtett tudáson alapulnak, azaz csak helyben értelmezhetők és oszthatók meg.

4. táblázat. A lokális innovatív miliőből eredő vállalati előnyök Bizonytalanság csökkenése

Koordinációs költségek csökkenése

Kollektív tanulás folyamatos fenntartása

Földrajzi közelség Információ gyűjtése/szelekciója Vertikális integráció a részlegek között Helyi kiválóság (kollektív marketing) Információ gyűjtése Tranzakciós költségek csökkenése (Williamson-féle) Napi döntések ex ante koordinációja (Marshall-féle)

Lokális innovatív miliőn belül a munkaerő képzése Innovációs gyakorlatok utánzása

Kapcsolati közelség Információ megosztása, megértése Döntési eljárások szelekciója Partnerek között a kockázat megosztása Ellenőrzési költségek csökkenése a bizalmon és lojalitáson keresztül Opportunista magatartás társadalmi szankciója Stratégiai döntési folyamatok ex ante koordinációja Iparági projektek kooperációja Rejtett tudás megosztása PPP (public/private partnership) a komplex fejlesztéseknél

Forrás: Capello (2007, 198. o.) alapján a szerzők szerkesztése.

A kapcsolati közelség az információk és a kockázat megosztásával mérsékelheti a bizonytalanságot. De hozzájárul a koordinációs költségek csökkenéséhez is a bizalmon és lojalitáson alapuló tartós kapcsolatok következtében, az opportunista magatartás társadalmi szankciójával és a stratégiai döntések előzetes egyeztetésével. A kollektív tanulást az együttműködések, a közös iparági projektek, a PPP konstrukciók is elősegíthetik. A klaszterek fejlesztésében a kormányzati és magánszektor kiegészítheti egymást, kialakulhat egy egészséges munkamegosztás. A kormányzati és adminisztratív szervek lassúsága és körülményessége, piaci döntésekre való alkalmatlansága miatt a kormányzatra inkább a hosszabb időtávra kiható infrastruktúra fejlesztése hárul. A magánszféra rugalmasabb, képes a vállalkozások napi érdekeinek megfelelő fejlesztések koordinálására és megvalósítására. Nagyon sok kormányzati intézkedés úgy születik, hogy előtte a klaszter szervezetei javaslatokat dolgoznak ki, nyilván erőteljesen megjelenítve saját érdekeiket. A regionális klaszterek szervezési és fejlesztési célú típusai a gyakorlatias menedzselésre, a lehetséges fejlesztési eszközökre is figyelve (Lagendijk 1999): 1. Iparági klaszter (regionális klaszter): amely a Porter-féle rombuszmodellből indul ki, fő célja az iparágak közötti szinergia ösztönzése az innovációs rendszerek és az értékláncrendszerek megerősítésével.

20

2. Hálózatra épülő klaszter (vertikális hálózat, szigorú hálózat): általában zártkörű, hosszabb távú kapcsolatokat ápoló együttműködés, a résztvevők köre a kapcsolódó és támogató iparágakban működő, egymást kiegészítő tevékenységeket folytató vállalkozásokból áll, főleg KKV-k alkotják. 3. Tudásorientált klaszter (horizontális hálózat, puha hálózat): egy nyitott, az információk és tapasztalatok (tudás) cseréjét lehetővé tevő együttműködés, a középpontjában gyakran egy mentorvállalkozás áll, amely közvetít a különböző iparágakban tevékenykedő vállalkozások és a támogató (kiszolgáló) szektorok között, általában KKV-k csoportjai „tanulnak egymástól”. 4. Intézményre épülő klaszter (horizontális hálózat, puha hálózat): a klaszter tagjai által létrehozott szolgáltató központ vagy szakmai szervezet áll a középpontban, amely elősegíti a vállalkozók közötti együttműködést a méretgazdaságosság és a változatossággazdaságosság erősítését szem előtt tartva, példa rá az olasz RSC (Real Service Center).

A négy alaptípus esetében a szerveződésük, a kulcsszereplők, a térbeli kiterjedés eltérő, emiatt más-más módon lehet versenyelőnyeiket megerősíteni. Eltérnek a finanszírozás, a szaktudás fejlesztése, a marketing és nemzetköziesedés, az árubeszerzés (inputok), a K+F, az információs technológia és a minőség megerősítésére irányuló hatékony programok. Az intézményre épülő és a hálózatra épülő klaszterek főleg szerkezetátalakítási, közepesen fejlett régiókban javasolhatók, míg az iparági, illetve tudás-orientált klaszterek fejlett, nagyvárosi régiókban. Megjegyezzük, hogy másféle tipizálások is készültek, de napjainkra a fenti négy típus (kisebb módosításokkal) általánosan elfogadottnak tekinthető. Az is fontos, hogy szinte mindegyikben a KKVk állnak a középpontban. Az intézmény-orientálthoz az olasz iparági körzetek állnak közel, a hálózatra épülő klaszterek pedig egy-egy nagyvállalat beszállítói hálózatából tevődnek össze. Az is lényeges, hogy itt nem általában vett klaszterekről van szó, hanem megadhatók a szereplők és reális érdekeik is, azaz típusonként más-más konkrét fejlesztési elképzeléseket lehet kidolgozni.

3.

Az EU verseny- és vállalkozási politikáinak hatása a határon átnyúló gazdasági kapcsolatokra

Az Európai Unió fő dokumentumai több helyen kiemelik a határon átnyúló integrációk fontosságát, mint a belső piac, az egységes európai gazdaság kialakulásának egyik eszközét. Az alapszerződés, a Lisszaboni szerződés, az Európa 2020 dokumentum stb. mindegyikében határozottan megjelenik a négy alapelv érvényesítése: áruk szabad áramlása, tőke szabad áramlása,

21

szolgáltatások szabad áramlása és személyek szabad mozgása. Ezek az alapelvek a határokon átnyúló társadalmi és gazdasági integrációk kialakulását segítik elő. Jelen fejezetben az alapdokumentumok és néhány fontos szakpolitika legfontosabb szempontjait tekintjük át, amelyek hatással vannak a határon átnyúló gazdasági integrációkra.

3.1.

Az EU versenypolitikája

A vállalkozások együttműködésére, így a határon átnyúló kapcsolataikra és támogatásukra a versenypolitika hatással van. Az EU-ban a közösségi versenypolitika egyrészt a tisztességes piaci verseny feltételeit írja elő, közte a vállalkozások együttműködésének szabályait. Másrészt a vállalatoknak adott kormányzati támogatást korlátozza, mivel azt a gazdasági folyamatokba való beavatkozásnak, így a piaci verseny torzításának minősíti. Emiatt jelentősen beszűkült a kormányok mozgástere, nem adhatnak a vállalatoknak közvetlen támogatásokat (nyilván léteznek elfogadott kivételek is), hanem elsősorban közvetett eszközöket kell alkalmazniuk. Ezáltal olyan gazdaságpolitikákat, gazdaságfejlesztési akciókat kell kidolgozni, amelyek úgy segítik az iparágakat, hogy közben nem sérül a piaci verseny. Ez a közvetett támogatás pedig lényegében klaszteralapú gazdaságpolitikát jelent. A közösség versenyjogi szabályrendszere két fő csoportba sorolható (GKM 2003): a vállalkozásokra vonatkozó szabályok (ún. antitröszt-szabályok), illetve az állami beavatkozásokra vonatkozó szabályozás. Az EU-ban tilos a vállalatok minden olyan összehangolt piaci fellépése, amely a tagállamok közötti kereskedelem szabadságát akadályozhatja. A kartelltilalom érvényes nem EU székhelyű vállalatokra is. A Római Szerződés (RSZ) 81. cikkében a versenykorlátozó megállapodásokkal kapcsolatban kiemelik, különösen tiltott: 

a vételi vagy eladási árak vagy egyéb üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett rögzítése;



az előállítás, forgalmazás, műszaki fejlesztés vagy befektetés korlátozása vagy ellenőrzése;



a piac vagy a beszerzési források felosztása;



azonos ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása a kereskedelmi partnerekkel szemben, ami által azok hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek;



a szerződés megkötésének olyan többletszolgáltatáshoz való kötése, amely sem természetüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem állnak kapcsolatban a szerződés tárgyával.

22

A fentiek alapján a klaszter tagok között a beszállítások egyeztetése, közös anyagbeszerzés elvileg tilos és a versenykorlátozás alá tartozik. De az EU versenypolitikája kimondja, hogy nem sértik a versenytörvényt a vállalkozások közötti együttműködések bizonyos típusai, ha ezek hozzájárulnak az árutermelés vagy a forgalmazás javításához, vagy a műszaki, illetve gazdasági haladás előmozdításához, miközben az ebből származó haszon méltányos része a fogyasztókhoz jut. Ha a vállalkozások együttműködése vertikális (alá- vagy fölérendeltségi viszonyban állnak), anyavállalat és leányvállalat, avagy egymástól nem független vállalatok megállapodásai (RSZ 81. cikk). Az EU közösségi versenyjog másik nagy területe az állami beavatkozásokra, támogatásokra vonatkozó közösségi jogi szabályokat fogja át, amelyek három részre oszthatók: - a kereskedelmi jellegű állami monopóliumok diszkriminációmentes működtetésére vonatkozó előírás (RSZ 37. cikk), - az állami vállalatok irányítása, valamint a vállalkozásoknak juttatott különleges és kizárólagos jogok (RSZ 90. cikk), - állami támogatások nyújtása (RSz 92-94. cikkek).

Nemcsak az állami, hanem a helyi önkormányzatok által egyes vállalkozásoknak nyújtott támogatások is veszélyeztethetik az egységes piac működését, így ezeket is tiltja versenypolitika. Pl. egyedi helyi adókedvezmény, piacinál alacsonyabb kamatra adott kölcsönök, a telephely piaci áron aluli átadása, egy adott vállalkozás számára önkormányzati pénzből épített infrastruktúra (pl. energiavezeték, bekötőút, csatorna), vagy olyan szolgáltatás, amit egy adott cég a többinél olcsóbban kap meg. Az EU szabályai szerint a vállalatok, így a klaszterekben részt vevő cégek számára állami, önkormányzati támogatások nyújtása csak kivételes és indokolt esetekben engedhető meg. Az Európai Bizottság diszkrecionális hatáskörébe tartozó döntések: a) A szokatlanul alacsony életszínvonalú vagy jelentős foglalkoztatási gondokkal küzdő területek gazdasági fejlődésének előmozdítására nyújtott regionális támogatások, idetartoznak a vidéki magyar régiók is. b) A közös európai érdekű tervek előmozdítására vagy egy tagállam gazdasági életében jelentős zavarok kiküszöbölésére nyújtott támogatások. c) Meghatározott gazdasági ágazatok vagy gazdasági területek fejlődésének előmozdítására nyújtott támogatások, ha azok nem gyakorolnak kedvezőtlen hatást a kereskedelmi feltételekre oly mértékben, hogy az a közös érdekekkel ellentétes legyen (az egy főre eső GDP-nek a nemzeti

23

szintnél 10 százalékkal alacsonyabbnak, míg a munkanélküliségi rátának a közösségi szintnél 15 százalékkal magasabbnak kell lennie).

A versenypolitika által is elfogadott főbb állami támogatási kategóriák a következők: - horizontális támogatás, területi és ágazati körülhatárolás nélkül: kutatási, fejlesztési célra, környezetvédelmi célra, kis- és középvállalatoknak nyújtott, a foglalkoztatás elősegítésére nyújtott támogatások. - a nehéz helyzetbe került vállalatok megmentésére és/vagy szerkezet-átalakítására nyújtott támogatás, - elmaradott régióhoz kapcsolódó beruházási, vállalkozási, vagy foglalkoztatás-támogatás.

Általánosságban leszögezhető, hogy bármilyen állami támogatás tilos, ha az valamely vállalkozásnak gazdasági előnyt nyújt egy másik vállalkozással szemben. Alapelvként azok a támogatások tilosak, amelyek célpontjai egyes vállalatok vagy ágazatok. Viszont ugyanezen elv alapján nem tilosak az indokolt fejlesztéspolitikai vagy egyéb általános jellegű intézkedések és (horizontális) támogatások, közte a vállalkozások sikeres együttműködéséhez, így klaszterek kialakításához szükséges üzleti környezet fejlesztése. A globális verseny erőteljes kihívásai, illetve az EU tagországaiban a közösségi versenypolitika egyre nehezebbé teszi egyes vállalatok és iparágak közvetlen támogatását, kikényszeríti a közvetett támogatásokat: az infrastruktúra, a háttérintézmények (pl. oktatási, fejlesztési, tanácsadó, információs szolgáltatások), az üzleti környezet, a vállalkozások együttműködésének stb. fejlesztését. A kormányzatok közvetlen piaci beavatkozási lehetőségei minimalizálódnak, emiatt lényegében a hálózatok és klaszterek fejlesztései kerülnek előtérbe, főleg a KKV-k alkotta klasztereké. Az EU versenyszabályozásának néhány elemét áttekintve egyértelműen leszögezhető, hogy a klaszter-alapú gazdaságpolitika eszközeit lehet és kell alkalmazni nemcsak az EU régebbi tagállamaiban, hanem Magyarországon is. Nemcsak a versenypolitika tiltja az egyes ágazatok támogatását, hanem a hagyományos ágazati politikák hatékonysága napjainkra a globális verseny következtében megkérdőjeleződött, sorra csődöt mondott nemcsak Németországban, de Hollandiában és az Egyesült Királyságban is. A fentieket összegezve, az Európai Unióban a piaci verseny tisztasága miatt nem az elkülönült, egyedi vállalatokat támogatják, hanem ösztönzik a vállalkozások együttműködését, hálózatosodását és klaszteresedését, köztük a határokon átnyúló együttműködéseket is. Mindezt azért, mert ezáltal tudnak helyt állni a vállalatok a globális versenyben és így jövedelmező munkahelyeket létrehozni és fenntartani, javítani piackonform módon a régiók versenyképességét.

24

3.2.

Az EU vállalkozásfejlesztési politikája Az EU-ban a vállalkozások fejlődését és együttműködését a vállalkozásfejlesztési politika

segíti. A közösségi politikák közül az ágazatokat közvetlenül érinti pl. a közös agrár-, közlekedési és energiapolitika. Iparpolitikáról kb. egy évtizede a hagyományos értelemben nem beszélhetünk, tehát nincsenek ágazati szemléletű gazdaságpolitikák, hanem csak orientáló jellegű, az ágazati trendeket elemző és bizonyos komplex javaslatokat kidolgozó dokumentumok és javaslatok születnek. Az EU iparpolitikájának irányelvei általános ipari versenyképességre vonatkozó iránymutatásokból állnak, amelyek jogilag nem kötelezőek a tagállamokban. Az Európai Unió tagállamaiban, de az egész közösségben a múlt század végére érlelődött meg az a felismerés, hogy fenntartható gazdasági növekedést csak tudásalapú gazdasággal lehet biztosítani, amelynek feltétele a vállalkozókészség és a vállalkozások széles körű együttműködéseinek megerősítése. Ezt a felismerést nemcsak az követte, hogy elindultak a vállalkozásokkal foglalkozó műhelymunkák, hanem a KKV-k előtérbe kerültek a Strukturális Alapok 2000-2006 közötti felhasználására vonatkozó irányelveknél is. A KKV-k felértékelődése nem átmeneti jelenség, hanem tartós gazdasági folyamatok következménye, emiatt az új EU-s programozási szakasztól is számíthatnak a vállalkozások a regionális politika keretében a Strukturális Alapoktól jövő támogatásra. A kis- és középvállalkozások (KKV-k) előtérbe kerülése, fontosságuk felismerése és elismerése döntően a globalizációs folyamatok miatt következett be (Lengyel 2000/a, OECD 2001, UNIDO 2000). Az 1970-es években az egyre erősödő globális verseny, a technológiai változások, a kiépülő műszaki infrastruktúra, a felsőoktatás tömegessé válása stb. a nagyvállalatokat nemcsak kényszerítette a kiszervezésekre (outsourcing), hanem lehetővé is tette a KKV-kal történő hatékony együttműködéseket. Másrészt a vállalati inputokban az alapanyagok részesedése lecsökkent és megnőtt az eseti, kockázatos, gyorsan változó üzleti szolgáltatások aránya, amely tevékenységek szintén kisebb vállalkozásokban végezhetők el hatékonyan. Azaz maga a gazdasági verseny értékelte fel a KKV-kat, nemcsak a nagyvállalatok, hanem egy-egy térség, ország sikeressége is nagyban függ a KKV-k hatékonyságától. Nagyon sokféle tevékenység jóval olcsóbban (hatékonyabban, kisebb tranzakciós költségekkel, rugalmasabb szervezésben stb.) elvégezhető a KKV-k keretében, mint egy nagyvállalati részlegnél. Másik hatása a globális gazdasági átalakulásnak a piaci, fogyasztói igények növekvő szegmentáltsága. Azaz a speciális, egyedi, kis sorozatban előállított termékek, avagy szolgáltatások iránti kereslet megnövekedése, főleg a fejlett országokban (kulturális javak, lakásberendezés, egészségügyi szolgáltatások, turizmus stb.). Egy alacsony életszínvonalú országban az alapvető fizikai szükségleteket

25

kielégítő javak tömegtermeléssel előállíthatók (élelmiszer, ruházat, lakásépítés stb.), amit nagyvállalatok hatékonyan el tudnak végezni, ekkor a KKV-k főleg csak helyi kiegészítő lakossági szolgáltatásokat látnak el. Egy magasabb életszínvonalú országban viszont a háztartások egyre magasabb jövedelme a mindennapi szükségleteken túl lehetővé teszi egyedi, speciális igények felmerülését (szórakozás, utazás, speciális szolgáltatások stb.), amely igényeket szinte csak KKV-k tudnak hatékonyan kielégíteni. A harmadik tényező azon társadalompolitikai felismerés volt, a munkanélküliség elleni küzdelem egyik alapvető eszköze, hogy a nagyvállalatoktól kikerülő munkaerő csak a KKV-szektorban tud elhelyezkedni, részben úgy, hogy vállalkozóvá válik. Ez nemcsak „emberbaráti” támogatás, hanem a társadalmak, közösségek jól felismert érdeke is, ugyanis hosszú távon olcsóbb a munkahelyteremtő KKVkat támogatni, mint a munkanélkülivé vált embereket és családjaikat segélyekből eltartani, nem is beszélve a munkakultúrák, minták családon és helyi közösségeken belüli továbbadásáról a fiatalabb generációk részére. Valamint a társadalmi feszültségek egy része is kezelhető, mivel a munkából származó jövedelmek lehetővé teszik az esélyegyenlőtlenségek mérséklődését. A KKV-k előtérbe kerülése, fejlődésük támogatása tehát egyaránt betudható a gazdasági folyamatoknak és társadalompolitikai intézkedéseknek. Részben emiatt a KKV-k megítélése és támogatásuk eszközrendszere erősen „társadalomfüggő”, országonként eltérő, mivel kapcsolódik az adott ország fejlettségéhez és kialakult társadalmi modelljéhez. Az európai országok többségében aktív vállalkozásfejlesztési politikával segítik elő a KKV-k megalakulását és fennmaradását, de az EU tagországai között is vannak jelentős eltérések a KKV-k nemzeti jellegű támogatásában. A 2000. márciusi Lisszaboni Csúcs új stratégiai célt tűzött ki az Európai Unió elé a következő évtizedre: a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb olyan tudásalapú gazdaságává válni, amely fenntartható gazdasági növekedésre képes, több és jobb munkahely teremtésével és nagyobb társadalmi kohézióval. Megerősítik, hogy erre az átmenetre a kutatás-fejlesztés, az innováció, az információs társadalom érdekében folytatott jobb politikával és a belső piac tökéletesítésével lehet eljutni (EC 2000). A Lisszaboni Csúcs által megjelölt stratégiai célok hatására a Bizottság elfogadta a negyedik többéves vállalkozásfejlesztési programot, amelynek fő célja: Vállalkozások Európája létrehozása. Az Európai Unióhoz nemrég csatlakozott országok részére tanulságos dokumentumok és útmutatások születtek, amelyek a vállalkozások fejlesztésére, a vállalkozások együttműködésére is fontos megállapításokat tartalmaznak. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye „Európa ipari körzeteiről és az új tudásalapú hálózatokról” (2005/C 255/01) kiemeli, hogy új szemléletű „metakörzetek” kialakulása várható. Döntő, hogy a „lisszaboni stratégia megvalósítása érdekében a helyi szintű kezdeményezések elősegítése és az a képesség, hogy hálózatba tudjuk őket foglalni: először is, az Unióban mindenütt, különösen az új tagállamokban ösztönözni kell az innovatív vállalkozások létrejöttét

26

és fejlődését, másodszor pedig több lehetőséget kell adni arra, hogy ezek a vállalkozások egymással találkozhassanak és együttműködhessenek a szorosabb gazdasági és társadalmi kohézió szellemében”. A „metakörzetek” sokfélék, fő jellemzőik a vállalkozói hálózatok és a klaszterek működése: „olyan vállalatok csoportjai, amelyek csapatszellemben működnek együtt, a csapat játékszabályai szerint játszanak”. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság „A technológiai parkok szerepe az új uniós tagállamok ipari szerkezetváltásában” című dokumentumban (2006/C 65/11) szintén a vállalkozások együttműködését, klaszteresedését tartja az új tagállamok egyik legfontosabb gazdaságfejlesztési feladatának. Az ipari-technológiai parkok hatékony segítséget nyújthatnak a térségek fejlődéséhez, elősegítve a technológia transzfert, helyet adva az ipari és kutatás-irányított klasztereknek. A dokumentumban kiemelik az innovációs pólusok szerepét, amelyek „a vállalkozások, képzési központok és köz- vagy magán kutatóintézmények meghatározott földrajzi területen belül megvalósuló, szoros együttműködési társulása”, „közös projekteket hajt végre, kiváltva a helyi szereplők különböző szinergiáit”. A dokumentum egyértelműen állást foglal amellett, hogy a kevésbé fejlett régiók felzárkóztatása, a vállalkozások versenyképességének javítása főleg a vállalkozások együttműködésén és üzleti környezetének megerősítésén áll, vagy bukik. Az elmaradott régiók 2007-2013 közötti támogatásának szempontjait az Európai Tanács „a kohézióra vonatkozó közösségi stratégiai iránymutatásokról (2006/702/EK) szóló határozata tekinti át. Ebben és ezt a határozatot megalapozó dokumentumokban három iránymutatás szerepelt: 1.

Hogyan lehet Európát és régióit vonzóbbá tenni a befektetés és a foglalkoztatás területein (infrastruktúra, környezetvédelem, energiaforrások).

2.

Tudás és innováció a növekedésért (K+F beruházások, innováció, vállalkozókészség, információs társadalom).

3.

Több és jobb munkahely (foglalkoztatás, szociális védelem, oktatás).

A második irányelv kiemeli a K+F fontosságát, amely akkor hatékony, ha a szereplők szorosan együttműködve kiválósági/innovációs pólusokat hoznak létre, lényegében innovatív KKV-klasztereket. Ennek eszközei, amikre támogatások nyerhetők el: a vállalkozókészség erősítése, a vállalkozások együttműködése, illetve az ipari-egyetemi kapcsolatok megerősítése. A fentieket összegezve, az Európai unióban a piaci verseny tisztasága miatt nem az elkülönült, egyedi vállalatokat, hanem a vállalkozások együttműködését, hálózatosodását és klaszteresedését támogatják. Mindezt azért, mert ezáltal tudnak tartósan helyt állni a vállalatok a globális versenyben, így jövedelmező munkahelyeket létrehozni és fenntartani.

27

4.

Az EU kohéziós politikája 2014 és 2020 között

Az Európai Unióban is felgyorsultak az események az alapvető kérdésekről, főleg az ír népszavazás, az Európai Bizottság újjáalakulása, illetve napjaink válsága következtében. Fontos jelentések és dokumentumok jelentek meg, amelyek módosítják a regionális politika, a területi kohézió stb. jövőjét. Pl. 2009. áprilisában az ún. Barca-jelentés a hely-alapú kohéziós politikáról, 2009. decemberében a Samecki-féle orientációs anyag a kohéziós politika jövőjéről, 2010. februárjában a lisszaboni stratégiát értékelő munkaanyag, 2010. március elején az Európa 2020 elnevezésű vitaanyag az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés stratégiájáról. Ezekben a dokumentumokban már nemcsak az körvonalazódik, hogy a hagyományos szemléletű kohéziós politika gyenge hatékonyságát javítani szükséges, hanem egyre erőteljesebben az is, hogy a kohézió, konvergencia, területi különbség fogalmak újraértelmezésére, azaz a társadalom és gazdaság térbeli működésének újragondolására van szükség és alapvető szemléletváltásra. A fentiek miatt várható, hogy az Európai Unióban átalakul a regionális politika, új értelmezést nyer a területi kohézió, előtérbe kerül szociális (társadalmi) kohézió, az inkluzív gazdasági növekedés stb. Egyrészt egyre inkább megfigyelhető, hogy a támogatott régiók gazdaságának versenyképessége alig javul, lényegében nem figyelhető meg érdemi konvergencia, azaz a kohéziós támogatások gyengén hasznosulnak. Másrészt a fejlett, az EU alapokba befizető országok keresik azon javaslatokat, amelyek az ő problémáikra is megoldásokat nyújtanak. Erősödnek azon populista érvek is, amelyek a magas munkanélküliséget egyes fejlett országokból a vállalati részlegek kevésbé fejlett kelet-európai régiókba történő áttelepülésével magyarázzák.

4.1.

EU kohéziós politikájának kiinduló elvei 2014 és 2020 között

A

területfejlesztés

hagyományos

célja

a

térségek

közötti

indokolatlan

területi

egyenlőtlenségek mérséklése. Az EU kohéziós politikájának kereteit az EU-ról szóló szerződés (2008/C 115/01) írja elő, amelynek XVIII. címe a Gazdasági, társadalmi és területi kohézióval foglalkozó 174. cikk (az EKSz. korábbi 158. cikke): „Átfogó harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében az Unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az Unió különösen a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik.” A területi egyenlőtlenségek mérséklésére szolgáló, a 2007-2013 közötti időszakra érvényes

28

kohéziós politika a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás támogatását emeli ki, amint az Európai Bizottság közösségi stratégiai iránymutatásokról szóló közleményében is szerepel (COM/2005/0299 végleges): „Európának meg kell újítania versenyképessége alapját, fokoznia kell növekedési képességét és termelékenységét, valamint oly módon kell megerősítenie a társadalmi kohéziót, hogy a fő hangsúlyt a tudásra, az innovációra és a humán erőforrás jobbá tételére helyezi.” A gazdasági növekedés és a foglalkoztatás növelése egymásnak ellent is mondhat, hiszen egy vállalat pl. technológia váltásánál úgy is javíthat jövedelmezőségén, hogy közben elbocsátja alkalmazottainak egy részét. Ezen két cél együttes kezelése lényegében a régió versenyképességének javítását jelenti, a gazdasági célok mellett a társadalmi kohéziót erősítő foglalkoztatást is előtérbe állítva. Az Európai Bizottság 2010. március elején az Európa 2020, „Az intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés stratégiája” című vitaanyagában a gazdasági növekedést elősegítő három kulcsterületen jelöl ki uniós, illetve nemzeti szinten elvégzendő konkrét feladatokat (COM(2010) 2020 végleges). A felvázolt szociális gazdaság három kulcsterülete: -

Intelligens növekedés, azaz a tudáson és innováción alapuló, az oktatást és a digitális társadalmat középpontba helyező gazdaság kialakítása.

-

Fenntartható

növekedés,

azaz

erőforrás-hatékonyabb,

környezetbarátabb

és

versenyképesebb gazdaság létrehozása. -

Inkluzív növekedés, azaz a foglalkoztatás magas szintjét biztosító, szociális és területi kohéziót eredményező, a munkaerő-piaci részvételt fokozó, a készségek elsajátítását ösztönző és a szegénység elleni küzdelmet elősegítő gazdaság ösztönzése.

A fenti három fő célt 7 programmal kívánja az EU elősegíteni, amelyek közül kettő szorosan kapcsolódik a kohéziós politikához. Az egyik az „Iparpolitika a globalizáció korában” elnevezésű kiemelt kezdeményezés célja a vállalkozások – különösen a kkv-k – üzleti környezetének javítása és a világszinten versenyképes, erős és fenntartható ipari (nemcsak ipar, hanem lényegében nemzetközileg versenyképes ágazati) bázisok kialakításának támogatása. A másik a „Szegénység elleni európai platform” elnevezésű kiemelt kezdeményezés célja olyan társadalmi és területi kohézió biztosítása, ahol a növekedés és a munkahelyteremtés előnyeit széles körben megosztják, a szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők pedig méltóságban, a társadalom aktív tagjaiként élhetnek. Az előrehaladást az EU öt kiemelt célkitűzés megvalósulása alapján értékeli majd, és a tagállamok feladata lesz, hogy ezeket a célkitűzéseket lebontsák nemzeti szintű célokra. Az öt kiemelt uniós célkitűzés a következő: -

A 20–64 évesek legalább 75 %-ának munkahellyel kell rendelkeznie (jelenleg 69 %).

29

-

Az EU GDP-jének 3 %-át kutatásra és fejlesztésre kell fordítani (jelenleg kb. 2%, míg az USA-ban 2,6% és Japánban 3,4%).

-

Teljesíteni kell a „20/20/20” éghajlat-változási/energiaügyi célkitűzéseket (ideértve megfelelő körülmények között a kibocsátás 30 %-kal történő csökkentését).

-

Az iskolából kimaradók arányát 10% alá kell csökkenteni a jelenlegi 15%-ról, és el kell érni, hogy az ifjabb generáció legalább 40%-a rendelkezzen felsőoktatási oklevéllel (jelenleg 31%, miközben az USA-ban meghaladja a 40%-ot és Japánban az 50%-ot).

-

20 millióval csökkenteni kell a szegénység kockázatának kitett lakosok számát (jelenleg kb. 80 millió fő sorolható ide).

A dokumentum kiemeli, hogy „Az Európa 2020 stratégia központi eleme a gazdasági, társadalmi és területi kohézió biztosítása annak érdekében, hogy minden energiát és képességet a stratégia prioritásainak szolgálatába állíthassunk.” A területi kohézióval a fenti célok közül az inkluzív növekedés áll szoros kapcsolatban, amely lényegében a területi versenyképesség társadalmi oldalát emeli ki. Az inkluzív növekedés azt jelenti, hogy „magas foglalkoztatottság, a készségek fejlesztésébe való beruházás, a szegénység leküzdése és a munkaerőpiac modernizálása, valamint képzési és szociális védelmi rendszerek révén az emberek váljanak képessé az előttük álló változások felmérésére, a változások kezelésére és összetartóbb társadalom kialakítására. Rendkívül fontos szempont az is, hogy a gazdasági növekedés előnyei az Unió teljes területére eljussanak – beleértve a legkülsőbb régiókat is –, tehát erősítsék a területi kohéziót.” Az inkluzív növekedés a fejlődő országokból (főleg Indiából) került át az EU gyakorlatába, a régiók társadalmához igazított fenntartható gazdasági fejlődést előtérbe állítva. A 2009-ben elkészült ún. Barca-jelentés hatása megfigyelhető az Európa 2020 vitaanyag szemléletében (a jelentést Fabrizo Barca készítette Danuta Hübner felkérésére az EU kohéziós politikájának reformjához). A jelentés 10 pillérre támaszkodik, mint tézisekre és megkérdőjelezi az eddigi regionális és kohéziós politikák hatékonyságát. Fő üzenete, hogy a kohéziós politika két fő célja, az alacsony termelékenységű térségek felzárkóztatása és a társadalmi kirekesztődés eltérő beavatkozásokkal, eltérő eszközökkel és eltérő menedzselési rendszerekkel kezelhetők. Meg kell különböztetni a gazdasági növekedést (mint hatékonyságot) célul kitűző politikai beavatkozásokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, a kirekesztést mérséklő ’inkluzív” (méltányossági jellegű) beavatkozásoktól. A regionális konvergenciát célul kitűzni értelmetlen, hiszen a tapasztalatok arra utalnak, hogy hiába figyelhető meg esetleg a régiók szintjén közeledés, ha a régiókon belüli társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkennek. Emiatt a GDP konvergenciája helyett a régiók konkrét adottságaihoz illeszkedő „hely-bázisú” (place-based) politikát javasol, amely a társadalmi-gazdasági

30

problémák valódi térbeliségéhez igazodik, nem a közigazgatási területi szintekhez (lényegében területfejlesztés helyett hely-, vagy térségfejlesztést). A kohézió elősegítésére 6 prioritást vet fel, mint innováció, szakképzés stb., illetve a gyermekek és öregek helyzetének javítása. A fejlesztési források újraelosztása, elköltése és kezelése helyett inkább tervszerződéses megállapodások (stratégiai tervek) kidolgozására és ellenőrzésére kellene koncentrálni az EU, a tagországok, a régiók és a nem-regionális szervezetek között. A fentiek alapján az EU újonnan formálódó céljai szerint nem mindenáron kell erőltetni a gazdasági növekedést, hanem csak olyan ütemben, hogy a helyi társadalom egyetlen rétege se záródjon ki tartósan a munkaerőpiacról. Ennek olyan üzenete is van, hogy főleg a helyi cégek támogatására kell törekedni, a helyi cégek együttműködéseinek megerősítésére, a KKV-k hálózatainak és klasztereinek kialakítására. A külföldi érdekeltségű beruházások közül pedig a társadalom befogadóképességéhez illeszkedőket kell ösztönözni, elmaradott térségekben főleg a foglalkoztatást javító munkaigényes tevékenységeket (és nem a tőkeigényeseket). Az EU fenti célkitűzéseinek rövid áttekintéséből kiderül, hogy a gazdasági növekedés egyoldalú preferálása helyett a társadalmi egyenlőtlenségeket mérséklő foglalkoztatást is kiemelten kezelő versenyképesség javítására kell törekedni. A térségi gazdaságfejlesztés lényegében olyan beavatkozásokat jelent, amelyek a régiók versenyképességét javítják, a gazdasági kibocsátás mellett egyidejűleg a foglalkoztatást is növelve. Ennek következtében a területi kohézió legfontosabb mutatói: gazdasági kibocsátás (GDP), foglalkoztatási ráta és hozzá kapcsolódva a munkanélküliségi ráta.

4.2.

Az EU kohéziós politikájának szabályozása 2014 és 2020 között Az Európai Bizottság 2011. októberében elfogadta és közzétette javaslatát1, amelyben több

fontos változtatást is felvetett a kohéziós politika tervezésével és megvalósításával kapcsolatban. Továbbra is a gazdasági növekedés és a munkahelyek létrehozása szerepel fő célkitűzésként, amely célokat a mostani válság még inkább megerősített. A 2014 és 2020 közötti időszak kohéziós politikájának főbb irányelvei: (a) az Európa 2020 stratégia intelligens, fenntartható és inkluzív növekedési prioritásaira való összpontosítás, amely szempontokat az előző alfejezetben ismertettünk; (b) a teljesítmény jutalmazása: az Európa 2020 stratégia céljai és célkitűzései szerinti erőteljes orientálása érdekében előírják az úgynevezett „ex-ante” és „ex-post” feltételeket. Az „ex1

Jelen alfejezet a Bizottság dokumentumain alapul: http://ec.europa.eu/regional_policy/what/future/proposals_2014_2020_hu.cfm Letöltve: 2013. február 10.

31

ante” előírások teljesülésétől teszik függővé a források lehívását, mivel biztosítani szeretnék a források hatékony felhasználásához szükséges kiindulási helyzet megfelelőségét. Az „expost” feltételek az elért eredményektől, az Európa 2020 stratégiához kapcsolódó célok elérésétől teszik függővé a további finanszírozás biztosítását. Az egyes alapok pénzeszközeiből a tagállamok által felhasználható rész összesen 5 %-a kerül elkülönítésre – ehhez az összeghez csak azok a tagállamok juthatnak hozzá, akiknél a félidőben elvégzett felmérés a program mérföldköveinek hiánytalan teljesítését állapítja meg. A teljesítésének elmaradása a források felfüggesztését is maga után vonhatja, sőt a program céljainak jelentős alulteljesítése akár a finanszírozás megszüntetésével is járhat. (c) az integrált programok kidolgozásának támogatása: az EU által támogatott beruházások integrált megközelítését javasolják, a több alapból (például ERFA, ESZA, Kohéziós Alap) finanszírozott, alulról-szerveződő programokat. Főleg a közösségi irányítású helyi fejlesztések esetében ajánlott, ami elősegítené a helyi fejlesztési stratégiák közösségi csoportok általi megvalósítását (például helyi hatóságok, nem kormányzati szervezetek, valamint a gazdasági és szociális partnerek bevonásával). (d) a területi kohézió ismételt megerősítése: mindegyik európai régió részesülhet az ERFA és az ESZA támogatásából, azonban megkülönböztetik a kevésbé fejlett, átmeneti és fejlettebb régiókat. -

Kevésbé fejlett régiók: a kohéziós politikának továbbra is fontos prioritása a kevésbé fejlett régiók támogatása, ebbe a kategóriába azok a régiók tartoznak, amelyekben az egy főre jutó GDP kevesebb mint 75 %-a az EU 27 tagországa átlagának.

-

Átmeneti régiók: új régiókategória kerül bevezetésre a fokozatosan csökkenő támogatási jogosultságok rendszere (phasing-in és phasing-out) helyett. Ebbe a kategóriába azok a régiók tartoznak majd, amelyekben az egy főre jutó GDP az EU 27 tagországa átlagának 75–90 %-a között van.

-

Fejlettebb régiók: bár a kohéziós politika prioritása a kevésbé fejlett régiókban való beavatkozás marad, néhány fontos kihívással az összes tagállamnak szembe kell néznie. (pl. a tudásalapú társadalom globális versenyhelyzete, széndioxid kibocsátás). Ebbe a kategóriába azok a régiók tartoznak, amelyekben az egy főre jutó GDP több mint 90 %-a az EU 27 tagországa átlagának.

A kohéziós politika végrehajtásának forrásai továbbra is a Strukturális Alapok: az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA), az Európai Szociális Alap (ESZA), a Kohéziós Alap, az Európai

32

Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EAFRD), valamint az Európai Tengerpolitikai és Halászati Alap (EMFF). Rájuk közös szabályozás és specifikus szabályozás egyaránt vonatkozik. Az Európai Bizottság az Alapok mindegyikére vonatkozó közös alapelveket is javasol. Ezek közé tartozik a partnerség és a többszintű irányítás, a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítása, a diszkriminációmentesség, valamint a fenntartható fejlődés. A Bizottság javasolja a stratégiai programalkotás ismételt megerősítését, hogy a kohéziós politika maximális hatást biztosítson az EU prioritásainak elérésében. Ennek része a Közösségi Stratégiai Keret (CSF) és a partnerségi szerződések bevezetése, valamint az Európa 2020 stratégiához (és annak beépített irányelveihez) illeszkedő tematikus célkitűzések körének meghatározása. A Bizottság általi elfogadásra váró Közösségi stratégiai keret az EU prioritásait követő főbb lépésekről szól, emellett iránymutatást tartalmaz az Alapok (köztük az EAFRD és az EMFF) felhasználására vonatkozó programalkotáshoz, továbbá elő kívánja mozdítani az EU különböző strukturális eszközeinek hatékonyabb összehangolását. A Bizottság és a tagállamok között az induláskor megkötött partnerségi szerződések határozzák meg a teljes hozzájárulást nemzeti szinteken a tematikus célkitűzésekhez, valamint a konkrét lépésekkel kapcsolatos kötelezettségvállalásokat: mindezeket az Európa 2020 stratégia céljainak elérése érdekében. Egy teljesítmény-keretrendszer határozza meg a tiszta és mérhető célokat. A javasolt szabályozás fokozottan előtérbe helyezi a fenntartható városfejlesztést. E célból az ERFA forrásainak legalább 5 %-át fenntartható városfejlesztésre kell előirányozni, továbbá létre kell hozni egy városfejlesztési platformot a kapacitásbővítés és a tapasztalatcsere fórumaként, és meg kell határozni azoknak a városoknak a listáját, amelyek esetében integrált lépéssorozat szükséges a fenntartható városfejlesztés megvalósításához. Fokozott figyelemben részesülnek a különleges természeti vagy demográfiai jellemzőkkel bíró területek, meghatározott extra forrásokat biztosítva a legkülső és a gyéren lakott régiók fejlesztésére. Ennek az előirányzatnak legalább 50 %-át kell olyan lépésekhez felhasználni, amelyek a legkülső régiók gazdasági diverzifikációját és modernizációját segítik, különös figyelmet fordítva a kutatás és az innováció, az információs és kommunikációs technológiák, valamint a KKV-k versenyképessége terén elérhető fejlődésre. Az Európai területi együttműködés a kohéziós politika egyik célterülete, amely keretet biztosít a különböző tagállamok nemzeti, regionális és helyi szintű szereplői közötti tapasztalatcseréhez, valamint a közös problémák megoldását célzó közös cselekvéshez is. Ez azért nagyon fontos, mert a tagállamok és a régiók egyre gyakrabban találják magukat szembe a határaikon átívelő kihívásokkal, amelyekre közös, együttműködésen alapuló, a teljes érintett földrajzi területet lefedő megoldást kell

33

találni. Az Európai területi együttműködés ennek megfelelően fontos előmozdítója lehet az új lisszaboni stratégia területi kohéziós törekvéseinek is. A javaslat előirányozza az Európai területi együttműködés egyes feladatcsoportjainál elérhető pénzügyi forrásokat, és meghatározza a tagállamoknak való kiosztás feltételeit. A tervezett felosztás a következő: • 73,24 % határokon átnyúló együttműködésre; • 20,78 % transznacionális együttműködésre; és • 5,98 % interregionális együttműködésre.

A helyi és regionális partnereknek 2006 óta lehetőségük van Európai területi együttműködési csoportosulás (EGTC) létrehozására, amely a közös jogi keretnek köszönhetően lehetővé teszi a nemzeti szabályok és előírások bonyolult különbségeiből adódó nehézségek áthidalását. A Bizottság jelentős módosításokat javasol a jelenlegi EGTC-szabályozás alábbi területein: • Európai területi együttműködési csoportosulások egyszerűbb létrehozása; • a tevékenységek hatókörének felülvizsgálata; • Európai területi együttműködési csoportosulások megnyitása a nem EU-tag régiók előtt; • átláthatóbb működési szabályok a munkatársak alkalmazásában, a költségnyilvántartásokban és a hitelezők védelmében; és • gyakorlati együttműködés a közszolgáltatások és a helyi szolgáltatások nyújtásában

5. táblázat A kohéziós politika költségvetésének tervezete (2011-es árakon) Kohéziós Alap: Területi együttműködés: Külön keret a legkülső és az északi régióknak: Európai Összekapcsolási Eszköz: Kevésbé fejlett régiók: Átmeneti régiók: Fejlettebb régiók:

68,7 milliárd euró 11,7 milliárd euró 0,9 milliárd euró 40 milliárd euró 162,6 milliárd euró 39 milliárd euró 53,1 milliárd euró

A kohéziós politika költségvetése a fejezet írásakor is még élénk viták kereszttüzében állt, de várhatóan gyökeres változások nem történnek, legfeljebb a keretösszegek kismértékben módosulnak (5. táblázat). A tervezett felosztásból látható, hogy továbbra is a kevésbé fejlett régiók támogatása áll előtérben, de már megjelent az ’Európai összekapcsolási eszköz’, amely a határokon átnyúló hálózati (energetikai,

közlekedési

stb.)

fejlesztésekhez

járul

hozzá.

Kiemelem,

hogy

a

területi

együttműködésre, azaz kifejezetten a határokon átnyúló együttműködésre is jelentős összeget szánnak.

34

Felhasznált irodalom Adams N. - Alden J. (2006): Regional Development and Spatial Planning in an Enlarged European Union. Ashgate, Hampshire. Armstrong, H.–Taylor, J. (2000): Regional Economics and Policy. (3rd ed) Blackwell, Malden Blanke, H. – Mangiameli, S. (2012): The European Union after Lisbon - Constitutional Basis Economic Order and External Action. Springer-Verlag, Heidelberg. Boschma, R. (2005): Proximity and Innovation: A Critical Assessment. Regional Studies, 1. 61-74.o. Caloghirou, Y. – Vonortas, N. S. – Ioannides, S. (2004): European Collaboration in Research and Development-Business Strategy and Public Policy. Edward Elgar, Cheltenham. Capello, R. (2007): Regional economics. Routledge, London and New York Crescenzi R. - Rodríguez-Pose, A. (2011): Innovation and Regional Growth in the European Union. Springer-Verlag, Heidelberg. Delanghe, H.- Muldur, U. – Soete, L. (2011): European Science and Technology Policy - Towards Integration or Fragmentation? Springer-Verlag, Heidelberg. EC (2008a): Cluster policy in Europe: A brief summary of cluster policies in 31 European countries. Europe Innova Cluster Mapping Project. European Commission, Brussels EC (2008b): The European Cluster Memorandum. Promoting European Innovation through Clusters: An Agenda for Policy Action. Prepared by The High Level Advisory Group on Clusters. Europe INNOVA Initiative, European Commission, Brussels Fujita, M. – Krugman, P. – Venables, A. J. (1999): The Spatial Economy. Cities, Regions, and International Trade. MIT Press, Cambridge (MA). Hoebink, P. (2010): European Development Cooperation. Amsterdam University Press, Amsterdam. Jovanovic, M. N. (2005): The economics of european integration. Edward Elgar, Cheltenham. Kirk, J. – Contrepois, S. - Jefferys, S. (2012): Changing Work and Community Identities in European Regions. Palgrave, Macmillan. Lagendijk, A. – Lorentzen, A. (2007): Proximity, Knowledge and Innovation in Peripherial Regions. On the Intersection between Geographical and Organizational Proximity. European Planning Studies, 4., 457-466. NGA (2007): Cluster-Based Strategies for Growing Economies. National Governors Association, Washington. Pike, A. – Rodrígues-Pose, A. – Tomaney, J. (eds) (2011): Handbook of local and regional development. Routledge, London – New York. Polenske, K. R. (2004): Competition, Collaboration and Cooperation: An Uneasy Triangle in Networks of Firms and Regions. Regional Studies, 9., 1029-1043. Porter, M. E. (2003): The economic performance of regions. Regional Studies, 6-7., 549-578. Porter, M.E. (2008): On competition. Updated and expanded edition. Harvard Business School Press, Cambridge (MA). Porter, M.E. (2009): The competitive advantage of nations, states and regions. Presented at the Advanced Management Program, April 15. (http://www.isc.hbs.edu/pdf/20090415_AMP.pdf) Torre, A. (2008): On the Role Played by Temporary Geographical Proximity in Knowledge Transmission. Regional Studies, 6., 869-889. Stimson, R. – Stough, R. R. – Nijkamp, P. (2011): Endogenous regional development. Edward Elgar, Cheltenham. Todaro, M. P. – Smith, S. C. (2009): Economic development. (10th ed) Addison-Wesley, Harlow.

35