Böszörményi László
Computer az óvodában? (Brigitte Goldmann-nak)
Érdekes viták folynak arról a kérdésrôl, hogy milyen korban célszerû a gyerekekkel megismertetni a computert. Az ilyen fajta értelmiségi vitáktól mit sem zavartatva, egyes cégek már évek óta vaskos üzleteket csinálnak óvodáskorú gyerekeknek szánt soft- és hardware-rel. Az USA-ban már az elsô, csecsemôknek szánt, „baby-computer“ is megkezdte diadalútját (35 millió $ forgalom az elsô évben). Az üzletemberekkel vitatkozni aligha ér többet, mint szélmalom ellen harcolni. (Ezt az utolsó, elkeseredett lehetôséget sem kell persze lebecsülni, elvégre Don Quijote-t ma is ismerjük és szeretjük, sokkal jobban, mint ellenfeleit, beleértve a szélmalmot is.) De ezek az üzletek létre se jöhetnének, ha nem lenne sok olyan szülô, nagyszülô, pedagógus és pszichológus, aki jószándéktól vezetve adja kisgyerekek kezébe a computert. A következôk azoknak a jószándékú felnôtteknek szólnak, akik felelôsnek érzik magukat gyermekekért, és nem tudják eldönteni, hogy hogyan és mikor kell a gyerekekkel megismertetni a computert.
Miért olyan sürgôs? Sok felnôttben van vagy volt valami félelem a computertôl, és szeretné megkímélni a rábízott gyerekeket hasonló félelmektôl. Ez eddig természetesen teljesen rendben van, a kérdés csak az, hogy valóban az-e a legmegfelelôbb út, ha a gyereknek minél elôbb computert adunk a kezébe. Sok ember fél például a szexualitástól - ami egyébként kezdetben, a pubertásban, teljesen normális, sôt egészséges jelenség. Mindenestre, ebbôl nyilvánvalóan nem az következik, hogy a kisgyerekekkel minél elôbb meg kell ismertetni a szexualitást - inkább arra kell törekednünk, hogy koruknak megfelelô módon, gazdag érzelmi éltre készítsük fel a gyerekeket. Ismét mások úgy vélik, hogy mivel a comupter a mai hétköznapi valóság része, a gyerekeknek is kapcsolatba kell vele kerülniük. Ez is igaz annyiban, hogy ha pl. valakinek van otthon computere, akkor természetesen nem kell eldugnia a gyerekek elôl, mint ahogy az autót és a konyhakést sem dugjuk el. A gyerekek nyugodtan láthatják, hogy a szülôk hogyan vezetik az autót vagy vágják a kenyeret. Ebbôl azonban még nem következik, hogy rögtön saját autót vagy konyhakést adunk a kezükbe. Egy játék autó vagy egy játék kés, mondjuk fából, megint egészen más dolog; ezekkel a gyerek nagyszerû játékokat tud kitalálni. Mielôtt ezeket a kérdéseket szakszerûen megvizsgálhatjuk, egy sor egyéb kérdést is fel kell tennünk: Miért csinál magának az ember egyáltalán egy mesterséges világot, mûvészi és használati tárgyakból? Hol helyezkednek el a játékok ebben a mesterséges világban? Milyen szükségletekkel jönnek a gyerekek a világra, és mi, felnôttek, mit kínálunk nekik? A computer, ill. a computer-alapú játékok kérdését ebben a szélesebb összefüggésben kell megvizsgálnunk.
Az ember mesterséges környezete Az ember mindig is megváltoztatta környezetét, az ún. „természeti népek“ is számos tárgyat készítenek. Ma általában azt hisszük, hogy ez a mesterséges környezet arra való, hogy
kényelmünket szolgálja, hogy „hasznos“ legyen. Ez azonban csak az újabb korban van így, korábban nem ez volt a felfogás, és a természeti népeknél még ma is másépp van. Az ember által készített tárgyaknak mindenekelôtt kultikus jelentôségük volt, a hasznosság másodlagos (ami nem jelenti azt, hogy lényegtelen). Miben áll ez a különbség? A kultuszban minden jelent valamit, mond valamit (noha természetesen a hétköznap nyelvén nem lehet megmondani, hogy mit). Lehet, hogy egy oltár pontosan úgy néz ki mint egy asztal, egy trónus mint egy szék, de az oltár vagy a trónus kifejez valamit, az emberek és istenek, egyszersmind az emberek egymás közötti kommunikációját szolgálja. Egy asztal vagy egy szék nem „üzen“ semmit, csak használati tárgy. A kultikus eredet utolsó emléke abban fejezôdik ki, amit ma bútortervezésnek nevezünk. A mûvészeti tárgyak természetesen inkább a kultikus tárgyakkal állnak rokonságban, ôk a modern világ kultikus tágyai. De a mûvészetnek is egyre kisebb befolyása van a hétköznapi életre, már nem tartozik a lélek alapvetô táplálékai közé, hanem „desszertként szervírozzák“ (ahogy Michael Ende kifejezte). A szórakoztató ipar gyilkos parazitaként öli meg az igazi mûvészetet. Persze az igazi mûvészet is szórakoztató abban az értelemben, hogy nem unalmas. De amíg a mûvészet új, sohasem érzett érzésekre tanítja az embert, addig a hol aggresszív, hol szentimentális szórakoztató ipari termékek mindössze a lélek közismert élvezeti centrumait ingerlik. A kultikus ember a természeti jelenségeket is jelentéssel telinek éli át, a modern ember csak kivételes esetekben. A kultikus ember (modern kifejezéssel élve) egy fajta áhitatot él át a természeti jelenségekkel szemben, és keresi jelentésüket, és természetesen a jelentés forrását, az isteni világot. A modern, természettudományos ember a jelenségek mögötti fizikai törvényszerûségeket keresi. Közben nem veszi észre, hogy egyrészt, a külsô, fizikai törvényszerûségek arra utalnak, hogy léteznie kell egy belsô törvényszerûségnek, ami a külsôben kifejezôdik (mint ahogy egy irodalmi vagy zenei mû külsô, formai jegyei ismert módon a szerzô stílusától függnek), másrészt, hogy ezen az alapon sohasem juthat el egy okokozat láncolat végére, pontosabban az elejére, sohasem juthat el annak kezdetéhez és még kevésbé elkezdôjéhez. A természeti jelenségek és az emberalkotta tárgyak szemléletében azonban van egy jelentôs különbség (amelyet a modern ember általában alig érzékel). A természeti jelenségekrôl legfeljebb sejthetjük, hogy mi fejezôdik ki bennük, míg az ember által alkotott (kultikus és mûvészeti) tárgyaknak éppen az ember adja jelentésüket. Bennük válaszol a megsejtett isteni világra, amely - többek között - a természetben fejezi ki magát. A saját maga által berendezett világban otthon érezheti magát, érti azt, kiismeri magát benne. A ház nemcsak - és nem is elsôsorban - az idôjárástól védi meg, hanem a lenyûgözô erejû természeti-isteni világtól. Az ember azért készít magának egy mesterséges világot a maga mértéke szerint, mert a természettel és a benne kifejezôdô isteni világgal való folyamatos kapcsolatot nem tudná elviselni. Nem annyira fizikailag, mint lelkileg. Felépít magának egy saját világot, amelyben védve érzi magát és amely egyben szabadságának bölcsôjévé is válik. A kultikus és modern szemlélet (erôsen leegyszerûsített) szembeállításának semmi köze valamiféle nosztalgiához a „régi szép idôk“ után. Mindkettônek megvan a maga szerepe az emberiség fejlôdésében, megvan az az idô, amikor idôszerû, „modern“, és az is, amikor retrográddá válik. Számunkra itt az a lényeges, hogy a kisgyerek beállítódása sok tekintetben az archaikus szemlélettel rokon. Ebbôl persze nem következik, hogy vissza kellene forgatni a történelem kerekét. Csak tudomásul kell vennünk, hogy a gyerekek nem rögtön modern embernek születnek, és éppen az a nagy pedagógiai kérdés, hogy hogyan kell ôket megfelelô módon felkészíteni a modern életre. További kérdés, hogy mi is az igazán modern. A computer? 2
Nem tartozik a computer és az egész technicista szemlélet már a múlthoz? Nem lépett már ez a szemlélet retrográd szakaszába? Valóban a jövôrôl szólnak a technológia prófétái? Hiszen csupa olyasmirôl beszélnek, ami lényegét tekintve már rég megvan! Nem lehet, hogy az igazi, és éppen ezért még ismeretlen jövô egészen más lehetôségeket rejt? Esetleg azt, hogy az ember megtisztítja megismerési képességeit, gondolkodását és érzékelését, és eddig rejtett, merôben új képességeket bontakoztat ki magából (ld. a szerzô „Modern meditáció“ c. írását; Gegenwart, Nr.5, 1996)? A gyerekek ma (ugyanúgy mint évezredekkel ezelôtt) az értelemre, érthetôségre való korlátlan nyitottsággal jönnek a világra. Ha ez nem így lenne, nem lennének képesek az elsô nyelv elsajátításának csodájára (ld. Georg Kühlewind számos mûvét, pl. a „Der Sprechende Mensch“ c. könyvét; Vittorio Klostermann). Az érthetôségre való nyitottság természetesen egyszersmind az érthetôség forrása, a másik ember felé való nyitottságot is jelent. A kis gyerek mindent jelentéssel áthatottnak él át, és mindenben a találkozást keresi a jelenség forrásával. Ez abban is kifejezôdik, hogy elsô „beszélô“ gesztusai kivétel nélkül a másik emberrel való kommunikációt szolgálják, mint pl. a tekintet és a mosoly viszonzása. Ebben az értelemben a kisgyerek kultikus ember. Az ôt körülvevô tárgyakat már csak azért sem tudja hasznosságuk szerint tekintetbe venni, mert ez a fogalom még nem létezik számára. Egy kisgyereknek természetesen szüksége van arra, hogy testileg megfelelôen ellássák - hasznára legyenek - de ez a felnôttek dolga, a csecsemô nem képes rá. A hasznosság fogalmát semmiképpen nem tudja megérteni addig, amíg az „én“ elsô fogalmát meg nem alkotja. Ez pedig viszonylag lassan történik, amikor az „én“ már kellô mértékben megragadta a testet, amikor már kialakult a test körüli magam-érzése, ami egyrészt abban nyilvánul meg, hogy a kisgyerek hirtelen „én“-t tud mondani, másrészt pedig abban, hogy az addigi korlátlan és önzetlen figyelem megoszlik, egy része attól fogva mindig erre a magam-érzésre irányul. Azt is könnyû megfigyelni, hogy a kisgyerekek éveken keresztül nem törôdnek a kényelemmel, mint a mai felnôttek, hanem hihetetlen energiával és aktivitással fedezik fel környezetüket. És ezzel már közel kerültünk az eredeti kérdéshez: Milyen legyen ez a környezet ahhoz, hogy a korlátlanul nyitottt és kreatív gyerek egészségesen fejlôdjék?
A kisgyerek környezete A fentiek alapján ezt a kérdést könnyû megválaszolni: „beszélô“ környezet legyen, olyan amelyik megszólítja a gyereket, és amelyet a gyerek meg tud szólítani. Ebbôl azonnal következik, hogy a legfontosabb az emberi környezet, a felnôttek és a többi gyerek. A legeslegfontosabb, hogy a felnôttek a lehetô legnagyobb figyelemmel forduljanak a gyerekek felé. A gyerekkel való kommunikáció természetesen nem kell, hogy a beszédre korlátozódjék, sôt nem is szabad. Az éneklés, a játék, esetleg néha a közös hallgatás, a szeretetteljes (és ezért figyelemmel teli) kommunikáció minden látható és láthatatlan formája jót tesz a gyereknek. Ha a felnôttek a kisgyerek feje fölött gazdasági ügyeikrôl tárgyalnak, akkor az a gyerek számára nem beszéd, ha vidáman bolondoznak vele, az nagyon is értelmes beszéd. Az emberihez egy tárgyi környezet is társul. Az úgynevezett „fejlett“ ipari országokban a természeti környezet viszonylag csekély, a gyerekek túlnyomórészt mesterséges környezetben nônek fel. Méghozzá nem is a felnôttek környezetében, hanem egy kifejezetten a gyerekek számára készített környezetben. Ez nem volt mindig így. Neil Postmann „A gyerekkor elvesztése“ c. könyvében leírja, hogy a gyerekkor, mint olyan, viszonylag modern találmány, mindössze néhány száz éves. Azelôtt a gyerekek egyszerûen résztvettek a felnôttek életében, 3
nem volt külön ipar, amely a gyerekek számára termelt. Ezzel szemben áll az a körülmény, hogy ebben az idôben a felnôttek élete sokkal inkább „kultikus“ jellegû volt, mint ma. Legalábbis rendszeresen résztevettek valamilyen istentiszteleten, ahol át is éltek egy fajta katarzist. Még korábban pedig kifejezetten a kultusz szabta meg a héköznapok, a profán élet folyását is. Az is jellemzô például, hogy a mesék eredetileg nem a gyerekeknek szóltak, hanem mindenkinek. Ma már csak a legkevesebb felnôttben van meg a fantáziának az a romlatlansága, ami a mesék befogadásához szükséges - ezért ma már csak a gyerekeknek mesélünk, ha mesélünk még egyáltalán. A hétköznapi tárgyaknak is más volt a jellege, amennyiben pl. egy középkori paraszt képes volt megépíteni a saját házát (nem feltétlenül egyedül, de ez egyremegy), és elkészíteni saját munkaeszközeit. Ez viszont azt jelenti, hogy értette, hogy hogyan mûködnek. A modern idôkben szinte kizárólag a profán élet létezik. Ezt azon is lehet látni, mennyire kiürültek az ünnepeink. Jellegzetes módon, kisgyerekek jelenlétében még valamelyest átélhetô egy ünnep, de amikor felnôttek egymás közt ünnepelnek (gondoljunk mondjuk egy vállalati Karácsonyi ünnepségre), akkor annak aligha van köze egy mélyebb közösségi élmény átéléséhez. Ennek a profán életnek a tartozéka egy hihetetlenül túlburjánzott mesterséges környezet, amelyre ma már a legkevésbé sem mondható el, hogy értjük, hogy benne mi hogyan mûködik. Nincs az a zseniális mérnök a „civlizált“ világban, aki teljes mértékben át tudná látni a saját háztartását. Dürrenmatt igen szellemesen hívja fel rá a figyelmet „A fizikusok“-ban, hogy micsoda képtelenség az, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi történik, ha felkapcsolja villanyt. „Ezért aztán minden szamár képes egyetlen gombnyomással felkapcsolni a villanyt – vagy felrobbantani egy atombombát“ – írja. A fentiek alapján igen örvendetes, hogy a modern korban egy külön mesterséges világot építünk fel a gyerekek számára. Ez sok mindent magába foglal, de most elsôsorban ennek tárgyi oldala, azon belül is a játékok érdekelnek bennünket. Nagy kérdés, hogy ez hogyan fejlôdik. Az ipar, amely elôállítja a játékokat, elsôsorban keresni akar. Ismeretlen és hosszútávú károkkal aligha lesz hajlandó magától foglalkozni. A testi károkat (legalábbis a rövid távon jelentkezôket) még csak komolyan veszik, de a hosszú távú lelki károsodásokkal az ipar nem folglalkozik. Ez a szülôk és pedagógusok dolga, ha meg akarják védeni a gyermekek egészségét.
A játékok A játék se nem használati, se nem mûvészeti, se nem kultikus tárgy, de utóbbiakhoz áll a legközelebb (jó esetben). Azt mondtuk, hogy a gyerek környezetének beszélônek kell lennie, olyannak amely megszólít és megszólítható. (Mellesleg szólván, erre a felnôttnek is igen nagy igénye van, de ez egy másik történet). Mikor „beszél“ egy játék, ebben az értelemben? Éppen nem akkor, ha valamilyen beépített hangszóró segítségével imitálja a beszédet. A beszélô játék az, amelyik szabad teret hagy a gyerek fantáziájának, hogy beszélôvé tegye. A Waldorf pedagógiában kezdettôl fogva az volt a felfogás, hogy kisgyerekek számára az a jó baba, amely egyszerû anyagokból készül és csak elnagyoltan van kidolgozva. Az ilyen baba lehetôvé teszi, hogy a gyerek képzeletben (esetleg külsôleg is) kiegészítse vonásait. A kisgyerek minden jelenség mögött értelmet és életet lát. Fantáziával meg tudja eleveníteni egyszerû játékait. Ezzel szemben az automatikus játékok (amelyek „önmagukkal játszanak“, ahogy Michael Ende kifejezte) becsapják a gyerekeket, élônek tetteve magukat. Az ilyen játék természetesen eleinte lenyûgözi a gyerekeket. Valójában azonban ez nem egyéb, mint a gyerek fantáziája ellen intézett 4
támadás. Még durvább támadást jelent a televízió (ld. a szerzô „A mesékrôl“ c. írását a TaniTani c. lapban). Valamelyest eltúlozva azt lehetne mondani: mennél butább a játék, annál intelligensebb a gyerek, és fordítva. Egy jó játék teret hagy a gyereknek, a rossz játék saját magát tolja elôtérbe. (Ez egyébként a nevelôkre is igaz.) Egy szeretetteljes emberi és gondosan megválasztott tárgyi környezetben élô gyereknek persze egynéhány ilyen támadás nem árt meg. Egész más azonban a helyzet, ha a gyerek a felnôttek által sem értett technikai környezet mellett, túlnyomórészt hazug, az életet imitáló játékok között él, ha ez a jelleg válik meghatározóvá. Márpedig éppen ebben az irányban haladnak a dolgok, az automatikus játékok, és mindenekelôtt a televízió élvezete egyre inkább szenvedély-betegség jelleget ölt. Az is világos, hogy miért: ha a valódi igényeket pótszerekkel próbáljuk kielégíteni, akkor mindig újabb és újabb pótszerre van szükség. Mindig újra kell éleszteni a reményt, és az elkerülhetetlen csalódásnak idôben újabb pótszerrel kell elébevágni. Ahogy a rágógumit is folyamatosan rágni kell, és gyakran kell cserélni is, mert hamar ízetlenné válik. De akárhányszor cseréljük is, valódi táplálék akkor sem lesz belôle, szenvedéllyé viszont válhat (ha az egyik legártalmatlanabbá is). Kifejezett gonoszság kisgyerekeket a káros szenvedélyek kialakulásának ördögi körébe vonni. Az olyan gyerekek, akiket megkímélünk ettôl, képesek egyetlen, egyszerû játékkal éveken keresztül (!) mindig újabb játékokat kitalálni. Nem minden egyszerû játékkal, de egyesekkel, amelyeket kiválasztanak. Az is jól ismert jelenség, hogy ha gyerekek túl sok játékot kapnak egyszerre ajándékba, akkor az elsô elragadtatás után faképnél hagyják az új játékokat, annyira megzavarja ôket a túlzott mennyiség. Kevés egyszerû játékkal viszont csodákra képesek. A felnôtteknek semmi más dolguk nem lenne, mint ezt észrevenni és hagyni a gyerekeket játszani - vajjon miért olyan nehéz ez? Ezzel mindenesetre valóban elérkeztünk az eredeti kérdéshez: mi lehet a szerepe a computernek ebben a helyzetben?
A kisgyerek és a computer Talán nem árt mindjárt kezdetben tisztázni egy gyakori félreértést. A legtöbb ember nem computerként használja a computert, hanem például szövekszerkesztôként vagy elektronikus levelezô rendszerként vagy könyvelôgépként stb. A computer lényege abban áll, hogy funkciója nem elôre meghatározott (ez különbözteti meg minden más géptôl és eszköztôl), hogy flexibilis, technikai nyelven szólva: programozható. Ha nem (vagy csak nagyon kis mértékben) programozzuk, akkor nem computer. Akkor valamilyen elôre kész software rendszert használunk, amely maga ugyan kihasználja a computer felxibiltását, de ezt rögtön el is fedi a felhasználó elôtt. Igaz, hogy egyre több alkalmazás igyekszik valamennyit továbbadni a felhasználónak a computer programozhatóságából, de ha nem szakértô felhasználó számára készült az alkalmazás, akkor nagyon erôsen korlátoznia kell azt. Az is lehet, hogy a határvonal nem mindig éles, de ez a különbségtevés akkor is döntô fontosságú. Ahhoz, hogy valóban computerként használjuk a computert, alapos informatikai ismeretekre van szükség. Ezek megszerzésének viszont alapfeltétele a nagyfokú absztrakciós készség, ami a pubertás elôtt még nem alakul ki, és idô elôtti erôltetése nemcsak haszontalan, de minden jel szerint kifejezetten káros is (ld. Jane M. Healy: „Endangered Minds“, és „Informatika az iskolában“ a szerzôtôl, Tani-Tani). Óvodáskorú gyerekeknek azért - hála Istennek - nem is sokan akarják rögtön a programozást megtanítani. Ebbôl viszont az következik, hogy egyáltalán nem is a computerrôl van szó, hanem a computeres alkalmazói software-ek egy bizonyos kategóriájáról: a kisgyerekek számára készített tanuló programokról és játékokról. 5
Ezzel el is intéztük az egyik legfontosabb érvet, ami a computer korai bevezetése mellett szólna. Egy szó sem igaz ugyanis abból, hogy azok a gyerekek, akik 4 éves korukban a computeren játszanak, 24 éves (vagy akár 14 éves) korukban lényegesen többet fognak tudni és megérteni a computerbôl, mint akik nem teszik ezt. Az olyan külsôségeket, mint a billentyûzet vagy a pozicionáló egér használatát 14 vagy 16 éves korban pillanatok alatt sajátítja el egy gyerek. Jobb computeres játékok felépítése ugyan többé-kevésbé jellemzô a computer mûködésmódjára, de komolyabb bepillantást a gépezetbe nem tesznek lehetôvé. A 4 éves korban szerzett „elônyöknek“ gyakorlatilag semmi jelentôségük sincs. Mindehhez hozzájárul az a körülmény, hogy ez a technológia olyan gyorsan fejlôdik, hogy a 4 éves korban megtanult trükkök 14 éves korban aligha lesznek alkalmazhatók, 24 éves korban pedig egészen biztosan nem. A computerek fejlôdésérôl a következô 20 évben semmi biztosat nem tudhatunk, kivéve azt az egyet, hogy garantáltan egészen másmilyenek lesznek, mint ma. A legmerészebb fantáziájú kutató sem sejtette 20 évvel ezelôtt, hogy a computer bevonul majd minden háztartásba, és hogy egyik fô alkalmazása a levelezés (meg a játék) lesz. Mintegy 40 évvel ezelôtt pedig egy amerikai szaktekintély az USA teljes gépi számítási igényét 5 számítóközponttal kielégíthetônek jósolta (számítóközpontonként lényegesen kisebb kapacitással, mint egy átlagos mai PC, leszámítva a gyakorlatilag végtelen tároló kapacitású mágnesszalagokat). Ha tehát valaki azért akarja gyermekét a számítógéphez ültetni, hogy megkímélje a késôbbi félelmektôl, akkor bôven ráér megvárni vele a pubertást, amikor a gyerek már meg is tudja érteni a computer, az informatika számos lényeges elemét. Mellesleg szólván: az is lehet, hogy a következô 20 év során a computerek egyszerûen eltûnnek. Nem úgy, hogy elpusztítják ôket, csak éppen kikerülnek az érdeklôdés középpontjából. Mint például a Joseph Weizenbaum kedvenc példájaként emlegetett elektromos motorok, amelyek nélkül egy tapodtat sem tudnánk tenni, mert szinte mindenhová beépültek (a porszívótól a vízszolgáltatásig), de mégis alig tudunk róluk valamit. Könnyen lehet, hogy még a technológia világában is 10-20 éven belül megszûnik a computerek központi szerepe. A computernek, mint játékszernek persze megvan az az óriási elônye, hogy ugyanazon a gépen többféle játékot vagy tanulóprogramot lehet mûködtetni (egyet fizet, többet kap). Ennek a gazdasági elônyei nyilvánvalóak, de pedagógiai nyereséget nehéz lenne benne felfedezni. A computeres játékok nagy elônyeként szokták emlegetni, hogy szemben a televízióval, interaktívak, vagyis lehetôvé teszik a kezelô személy - esetünkben a gyerek - aktív közremûködését. Nem érdemes belemenni abba a vitába, hogy melyik ártalmasabb a kisgyereknek, a TV vagy a computer. Mindakettô éppen elég ártalmas. A gyerek tényleges aktivitása még a jobb computeres játékok, pl. az ún interaktív könyvek (active books) esetében is igen erôsen korlátozott. Mert minden technikai flexibilitás ellenére, a játékok nagyon is elôre meghatározott pályákon haladnak. A lehetôségek száma néha kicsit nagyobb, néha kicsit kisebb, de mindig véges marad. A valóságban azonban a lehetôségek száma végtelen, már csak azért is, mert az ember, kreativitása révén, mindig merôben újat tehet hozzá. Az nem szabadságra való nevelés, hogy a gyerek kiválaszthat egyet egy menü néhány „opciója“ közül. A szabadságra való nevelés arra tanítja a gyereket, hogy a világot játékos – vagyis alkotó – módon ismerje meg és alakítsa. Egy rajzoló programmal pl. igen nagy színpalettáról választhatunk színt (a computer színek egyébként tökéletesen homogének, ami sem a természetben, sem jó festményeken nem fordul elô), de egy gyerek egy üres papírlapon egyetlen ceruzával végtelenszer többre képes. Egyetlen kézzel rajzolt vonalnak sokkal bonyolultabb a struktúrája, mint a rajzoló program teljes menü készlete. A digitális computer néha meghökkentôen ügyesen utánozza a 6
többszörösen végtelen valóság valamely vetületét. Nem csoda, ha ez nagy hatást gyakorol a felnôttekre. A kisgyerek számára azonban ez csak zavart okozhat, hiszen a világot még csak most kezdi megragadni, megteremteni. Mihez kezdjen egy gyerek a „virtuális valósággal“, ha még épp csak elkezdte megismerni az igazit? Ehhez jön még az a közismert tény, hogy a kisgyerekeknek sok mozgásra van szükségük. Egyrészt, pusztán a fizikai egészségük miatt sem sem szabad órákon keresztül mozdulatlanul ülniük egy képernyô elôtt, másrészt testileg is meg kell ragadniuk a világot. Valódi emberekkel, valódi állatokkal, valódi növényekkel kell kapcsolatba lépniük és nem „képernyô tehenekkel“. A computer egyvalamiben bizonyára minden más játékszert fölülmúl: a legjobban tud hazudni. Ez a gyártóknak nem feltétlenül van ellenére. De a kisgyerek fantáziája számára ez nem lehet igazi táplálék. Túl sokat tud. Egy fagyökér, amin az óvodás gyerek a papát utánozza, amint az computerén dolgozik (számos óvónô tud ilyen történetet mesélni) nagyszerû játék, mert szabad teret hagy a gyerek fantáziájának. Az igazi computer erre nem képes, óhatatlanul elôtérbe tolakszik.
A felnôttek felelôssége A „jószándékú“ érveknek remélhetôleg sikerült elvenni az erejét. Marad még az érv, miszerint a gyereknek jó szórakozás a computerrel való játék. Erre persze azonnal fel lehetne sorolni egy s mást, ami a gyerekeket - ha már elég sok negatív hatás érte ôket a felnôtt környezettôl szórakoztatja, és amit mégsem engedhetünk meg. Az ilyen érvnek igazán semmilyen pedagógia értéke sincs, de elvezet a következô kérdéshez: Mennyire avatkozhat be a felnôtt, milyen felelôsséget visel? Erre vonatkozóan is sok közkeletû tévedés van forgalomban. Sok olyan szülô van, aki gyermekét szabadságban és szabdságra akarja nevelni, amit persze csak helyeselni lehet. De gyakran elôfordul - gyakrabban, mint hinné az ember -, hogy az ilyen szülôk olyan döntésekbe is megpróbálják bevonni a gyerekeket, amihez még nem elég érettek. Az eredmény persze általában teljes zavar, mind a szülôk, mind a gyerekek számára. A kisgyerek még nem szabad. Ez a legkevésbé sem mond ellene annak, hogy teljes jogú tagja kell hogy legyen a családnak. Az egyenjogúság nem jelenti azt, hogy mindenkinek ugyanaz a szerepe. Egy vonósnégyes minden tagja egyenjogú, de ettôl még a brácsás nem a csellón játszik, már csak azért sem, mert nem tud. Szabadságról az öntudat, én-tudat kialakulásáig nem lehet beszélni. Úgy nem lehet valaki szabad, hogy nem tud róla, sôt még egyáltalán nem tud önmagáról sem. Egy kisgyerek számára, aki még nem tud én-t mondani - és ez nem megy mindjárt, a beszédtanulás viszonylag késôi szakaszában lép fel - még nem létezik szabadság. Ez óriási felelôsséget ró a felnôttekre. Nekik kell gondoskodniuk róla, nekik kell helyette meghozni azokat a döntéseket, amiket a gyerek még nem tud meghozni. A szabadság képessége fokozatosan jelenik meg a gyerekben, és éppen az lenne a modern pedagógia nagy feladata, hogy ezt a fejlôdést finom beleérzéssel kövesse, és fokozatosan vonuljon vissza és adjon teret a gyerek szabadságának. A teljes szabadságot persze soha nem lehet elérni, mert a szabadság nem egy tárgy, amit zsebre lehet vágni, hanem képesség, amit csak az aktuális tapasztalatban és cselekvésben lehet átélni. „Aki azt mondja, hogy szabad, az éppen ez által a kijelentés által már el is vesztette“ - írta Ibsen egy barátjának, aki rá akarta venni, hogy harcosabban lépjen fel a politikai szabadság érdekében. Ennek ellenére, minden ifjú életében elkövetkezik az a pont, amikot ráeszmél önmagára, saját tudatára, saját szabdságára. Ez az pont, amikor a nevelés szerepe megszûnik, pontosabban át kell(ene) hogy adja helyét az önnevelésnek. A rossz nevelés 7
„készterméket“ gyárt, a jó nevelés elülteti az önnevelés csíráját. Ez mindig nehéz volt, és ma nehezebb, mint valaha. Enélkül a felelôsség nélkül modern nevelés nem lehetséges. Mivel azonban mi felnôttek nem könnyen hordozunk ilyen nagy felelôsséget, szívesen megszabadulunk tôle. Megkönnyebüléssel vesszük tudomásul, ha a gyerek jól elszórakozik a TV vagy a computer elôtt, és addig is békében hagy bennünket. Ez a hozzállás még rövid távon sem fizetôdik ki. Azoknál a gyerekeknél, akik órákon keresztül ülnek az életet hazudó gépek elôtt, a fizikai és szellemi mozgás hiánya elôbb-utóbb megbosszulja magát, és agresszió vagy még komolyabb viselkedészavar formájában nyilvánul meg. A hosszútávú kár azonban általában még nagyobb. Hamis táplálékkal tápláljuk a gyermeki lelket, ami a belsô élet, a fantázia, a kreativitás elszegényedéséhez vezet. A gyerekeknek sokkal kevesebb játékra, sokkal kevesebb bonyolult gépezetre, sokkal kevesebb hamis igyekezetre lenne szükségük. És sokkal több figyelemre, odaadásra, szeretetre. Ezeket nem lehet se megvenni se helyettesíteni. „Melyik atya pedig az közületek, akitôl a fia kenyeret kér és ô követ ád néki?“ (Lukács, 11.11) A nevelés eufórikus technicizálásának szomorú háttere, hogy saját magunkat, a saját odaadásunkat akarjuk helyettesíteni. Hogyan tudnánk sokat adni gyerekeinknek, anélkül, hogy magunkat adnánk? A válasz egyszerû: sehogy. Aki gyereket akar nevelni, annak oda kell szentelnie magát ennek a feladatnak. Amilyen kevéssé a földi kenyeret kôvel, éppoly kevéssé lehet az égi kenyeret – a figyelmet, a szeretetet – szilikonnal helyettesíteni.
8
