COLEEN HOOVER SLAMMED SZÍVCSAPÁS ELSŐ RÉSZ 1. E földön sehol sem találom a helyem, megtennéd, kérlek, hogy utat mutatsz nekem! THE AVETT BROTHERS: SALINA (SALINA) KELLEL AZ UTOLSÓ KÉT DOBOZT IS BEPAKOLJUK a teherautóba. Ahogy bereteszelem az ajtót, az elmúlt tizennyolc év emlékeit zárom lakat alá, köztük mindent, ami apára emlékeztetett. Fél év telt el a halála óta. Ez az idő elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy a kilencéves öcsém, Kel már ne sírja el magát, valahányszor szóba kerül a neve, de ahhoz még nem volt elég, hogy megbirkózzunk az anyagi következményekkel, amelyet a családfenntartó jövedelmének kiesése okoz. El kell hagynunk Texast és a házat, amelyet születésem óta az otthonomként ismertem. —Lake, ne légy már ilyen pesszimista! — mondja anya, miközben a kezembe nyomja a ház kulcsait. — Hidd el, imádni fogod Michigant! Anya sohasem szólít az igazi nevemen. Apával annak idején kilenc hónapon át vitatkoztak azon, hogy nevezzenek el. Anya a Laylára szavazott, amit egy Eric Clapton-dalban hallott, apa viszont Kennedynek akart nevezni, a Kennedy klán tagjai után.
—Mindegy, melyik Kennedy — mondogatta. — Mindegyiküket imádom. Már háromnapos voltam, mikor a kórház dolgozói választásra kényszerítették őket. Végül úgy döntöttek, hogy a két név első három betűjét összevonják. így lettem Layken, bár ezen a néven soha egyikük sem szólított. —Te meg ne légy már ilyen optimista! — felelem anya hanglejtését utánozva. — Gyűlölni fogom Michigant. Anyának mindig is megvolt az a képessége, hogy egyetlen pillantással egy egész kiselőadást tudjon közvetíteni. Most is ez történik. Felmegyek a verandára vezető lépcsőn, majd be a házba, hogy még egyszer körbejárjak, mielőtt végleg bezárom az ajtót. A szobák csak úgy konganak az ürességtől. Mintha nem is az a ház lenne, amelyben születésem óta laktam. Az elmúlt hat hónapban csupa rossz élmény ért itt. Most már tudom, hogy a költözés elkerülhetetlen, de azt reméltem, hogy legalább az utolsó tanév végét megvárhatjuk. Az egykori konyhánk romjai között állva a frigó melletti szekrény alatt egyszer csak megpillantok egy lila műanyag hajcsatot. Felveszem, leporolom, és forgatni kezdem az ujjaim között. —Majd újra kinő — hallom a fejemben apa hangját. Ötéves voltam, és anya a fürdőszobaszekrény szélén felejtette az ollót. Én pedig azt tettem, amit a legtöbb korombeli gyerek tett volna: belevágtam a hajamba. —Anyu szörnyen dühös lesz rám — zokogtam. Azt hittem, ha levágom a hajam, azonnal visszanő, és senki sem veszi észre. Egy szép nagy darabot nyestem ki a frufrumból, majd legalább egy órán át ültem a tükör előtt, várva, hogy újra kibújjanak a hajszálak. Végül felvettem a földön heverő barna tincseket, és megpróbáltam visszailleszteni őket a fejemre. Elsírtam magam.
Amikor apa besétált a fürdőszobába, és meglátta, mit műveltem, csak nevetett, és felültetett a szekrényre. —Anyu észre sem fogja venni, Lake — mondta, miközben a szekrényben matatott. —Mutatok neked valamit. Egy kis varázslat. — Kinyitotta a tenyerét, és a kezembe nyomott egy lila hajcsatot. — Amíg ez a hajadban van, a mami nem tudja meg, mi történt. Félresöpörte az arcomból a megmaradt fürtöket, és a csattal oldalt feltűzte őket. Az arcomat a tükör felé fordította. —Látod? Jobb, mint újkorában. Ahogy a tükörképemet nézegettem, a világ legszerencsésebb kislányának éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy egyedül az én apukámnak van igazi varázscsatja. Onnantól fogva két hónapon át feltűzve hordtam a hajam, és anya egyszer sem említette. Utólag visszagondolva azt hiszem, apa elárulta neki, mi történt, de akkor, ötévesen meg voltam róla győződve, hogy igazi varázslat történt. Külsőre inkább anyára hasonlítok, mint apára. Egyforma magasak vagyunk, és bár két gyerek után már nem fér bele a farmerjeimbe, minden más ruhadarabon osztozunk egymással. Mindkettőnk haja barna, az időjárástól függően egyenes vagy hullámos. A szeme zöldebb, mint az enyém, de talán csak a sápadt arcbőre miatt tűnik így. Minden más tekintetben viszont apára ütöttem. Ugyanaz a csípős humor, ugyanaz a személyiség. Ugyanazt a zenét szerettük, és ugyanazokon a dolgokon tudtunk nevetni. Ami Kelt illeti, ő szőkésbarna hajával és lágy arcvonásaival külsőre tiszta apa. A többi kilencéveshez képest alacsony, de hatalmas jellem. A mosogatóhoz lépek, kinyitom a csapot, és hüvelykujjammal tisztogatni kezdem a csatot, amin már tizenhárom éve gyűlt a kosz. Éppen a farmerembe törlőm a kezemet, amikor behátrál Kel. Fura kis kölyök, de én egyszerűen imádom. Van ez a játéka, a „fordított nap”,
amikor mindenhová hátrálva közlekedik, visszafelé beszél, és még vacsoránál is a desszertet eszi meg először. Gondolom, mivel nagy köztünk a korkülönbség, és nincs több testvérünk, valahogy el kell szórakoztatnia magát. — Anyához siess, Layken! — szólal meg visszafelé. Zsebre vágom a hajcsatot, kimegyek az ajtón, és még egyszer utoljára elfordítom a kulcsot a zárban. Az elkövetkező néhány napban anyával felváltva vezetjük a dzsipet és a kisteherautót. Összesen kétszer állunk meg aludni egy— egy motelben. Kel hol anyával, hol velem utazik. Az utolsó napon mellettem ül a teherautóban. A hátralévő kilenc órát egyhuzamban vezetjük le éjszaka, egyetlen rövid pihenővel. Ahogy közeledünk új otthonunk, Ypsilanti felé, észreveszem, hogy szeptember dacára a kocsiban bekapcsolt a fűtés. Attól tartok, új ruhatárra lesz szükségem. Az utolsó jobb kanyar után a GPS jelzi, hogy megérkeztünk a célállomáshoz. „Célállomás” — nevetek magamban. A GPS nem tudja, mit beszél. Viszonylag rövid zsákutca, mindkét oldalán nyolc—nyolc földszintes téglaházzal. Az egyik felhajtón kosárpalánkot pillantok meg. Remélem, hogy Kelnek lesz kivel játszania errefelé. Tulajdonképpen egész kellemes környék. A pázsit gondozott, a járdák tiszták, bár én egy kicsit sokallom a betont. Vagy inkább nagyon. Máris honvágyam van. Az új főbérlő küldött nekünk képeket a házról, ezért azonnal kiszúrom a miénket. Kicsi. Nagyon kicsi. Texasban egy hatalmas telken álló, farm—stílusú házban éltünk, itt viszont nem látni mást az épületek körül, mint betont és kerti törpéket. Az ajtó kinyílik, és egy idősebb férfi integet ki rajta. Feltehetőleg a főbérlő. Úgy negyvenöt métert előregurulok, hogy hátrafelé fel tudjak tolatni a felhajtóra a teherautóval. Mielőtt a sebváltóhoz nyúlnék, felrázom Kelt. Már Indiana óta alszik.
—Kel, ébresztő! — suttogom. — Megérkeztünk a „célállomáshoz”. Kel ásít, kinyújtóztatja a tagjait, majd homlokát az üveghez nyomva szemügyre veszi az új házunkat. —Nahát! — kiált fel. — Egy srác van a kertünkben. Szerinted ő is itt lakik? —Remélem, nem — felelem. — Talán az egyik szomszéd. Szaladj, és mutatkozz be! Én addig leparkolok. Miután sikeresen rátolattam a felhajtóra, behúzom a kéziféket, letekerem az ablakot, és leállítom a motort. Anya mellém gördül a dzsippel és kipattan, hogy üdvözölje a főbérlőt. Én hátradőlök az ülésben, és lábamat a műszerfalnak támasztva figyelem, ahogy Kel és új barátja képzeletbeli kardokkal vívnak a járdán. Irigykedek. Nem igazság, hogy ő ilyen könnyen elfogadja az új helyzetet, én pedig dühös vagyok, tele keserűséggel. Először Kel is elszontyolodott, amikor megtudta, hogy elköltözünk, de leginkább azért, mert éppen a kölyök baseballszezon közepén jártunk. Voltak ugyan barátai, akiktől félt elszakadni, de az ő korában a legjobb barát még inkább a képzelet szüleménye, mint valós személy. Anya viszonylag könnyen meggyőzte azzal, hogy megígérte neki a hokit. Kel már Texasban is folyton erről álmodozott, de vidéken nem volt csapat, amihez csatlakozhatott volna. Innentől fogva gyakorlatilag rajongott Michiganért. Megértem, miért kellett elköltöznünk. Apa szépen keresett a festékbolttal, anya pedig részidőben nővérként dolgozott, de az év nagy részében inkább otthon volt, és rólunk gondoskodott. Apa halála után egy hónappal teljes munkaidős állást vállalt. Tudtam, hogy apa halála őt is nagyon megviselte, ráadásul attól fogva minden terhet egyedül kellett viselnie. Egy este vacsora közben elmagyarázta nekünk, hogy többé nem tudja fizetni a számlákat és a ház törlesztő részleteit. Elújságolta, hogy egy régi gimnáziumi barátnője, Brenda ajánlott neki egy jól
fizető munkát, de ahhoz el kellene költöznünk. Brenda és anya együtt nőttek fel a szülővárosukban, Ypsilantiben, Detroit mellett. Az állás jóval több pénzzel kecsegtetett, mint bármi, amit Texasban találhatott volna, ezért el kellett fogadnia. Nem hibáztatom a költözés miatt. A szülei már nem élnek, így nincs kire támaszkodnia. Megértem, miért döntött így, de ettől még nem könnyebb elfogadni. —Véged van, Lake! — kiált ki Kel a nyitott ablakon, és képzeletbeli kardját a nyakamba döfi. Arra számít, hogy összecsuklom, de én csak vágok egy grimaszt. —Leszúrtalak. Meg kéne halnod — mondja. —Nyugi, ennél halottabb már nem is lehetnék — mormogom, miközben kikászálódok a kocsiból. Kel görnyedt vállakkal, szomorúan mered az aszfaltra, leeresztett kezében tartva képzeletbeli kardját. A kis barátja ugyanolyan meg— szeppentnek látszik. Azonnal megbánom, hogy rájuk ragasztottam a rosszkedvemet. —Már eleve halott voltam — szólalok meg kísérteties hangon —, mivel én egy zombi vagyok. A két srác sikítozva menekül, én pedig előrenyújtott karokkal, félrecsukló fejjel kergetem őket. —Agyak! — hörgőm merev lábakkal bicegve a teherautó körül. — Agyakat akarok! Lassan megkerülöm a kocsit. A takarásból kilépve észreveszem, hogy valaki a gallérjuknál fogva megragadja a sikoltozó kölyköket. —Kapd el őket! — kiáltja felém. A fiú egy—két évvel tűnik idősebbnek nálam, de sokkal magasabb. A legtöbb lány szívdöglesztőnek találná, de engem nem hat meg. Ahogy a kapálózó srácokat tartja, izmai kirajzolódnak a trikója alatt. Kellel és velem ellentétben rajtuk azonnal látszik, hogy testvérek. A korkülönbségtől eltekintve gyakorlatilag teljesen egyformák. Ugyanaz az olajbarna bőr, szénfekete haj, sőt a frizurájukból ítélve
még a fodrászuk is ugyanaz. A srác nevetve ereszti el az öcsémet, aki azonnal kaszabolni kezdi a karddal. —Segíts! — néz rám tettetett kétségbeeséssel. Ekkor veszem csak észre, hogy még mindig zombipózban vagyok. Első gondolatom az, hogy beugróm a teherautóba, és életem végéig bezárkózom a csomagtérbe, de aztán meggondolom magam. —Agyakat akarok! — hörgőm, és megragadom Kel új barátját, hogy játékosan megharapdáljam a feje búbját. Addig csikizem a két kis csirkefogót, amíg ki nem dőlnek az aszfalton. Amikor újra fel— emelkedek, az idősebb testvér kezet nyújt nekem. —Szia! Will vagyok. Itt lakunk a szomszédban — mondja, és a szemközti házra mutat. Kezet rázunk. —A nevem Layken. Azt hiszem, mostantól itt fogok lakni — pillantok a hátam mögötti épületre. Will elmosolyodik. A kezünk még mindig összeér, de már egyikünk sem beszél. Gyűlölöm az ilyen suta helyzeteket. —Isten hozott benneteket Ypsilantiben! — töri meg ő a csendet. Hirtelen elrántja a kezét, és a kabátzsebébe rejti. —Honnan jöttetek? — kérdezi. —Texasból? — válaszolom. Nem tudom, miért vittem fel a hangsúlyt a végén. Egyáltalán miért foglalkozom azzal, hogy miért vittem fel a hangsúlyt? És miért agyalok azon, hogy miért foglalkozom azzal, hogy... Teljesen becsavarodtam. Nyilván az elmúlt három nap alváshiánya miatt van. —Szóval Texas? — kérdezi előre—hátra dülöngélve. Nem tudok válaszolni. Ha zavarban vagyok, egyszerűen leblokkolok. Ő lenéz az öccsére, aztán lehajol és megragadja a bokájánál fogva. —Ideje suliba vinnem ezt a kisördögöt — mondja, és a vállára emeli. — Egyébként hidegfront közeleg. Jobb lenne, ha minél előbb kipakolnátok a kocsiból. Néhány napig elég hűvös lesz errefelé,
úgyhogy ha segítség kell a cipekedéshez, csak szólj! Négy után itthon leszünk. —Kösz szépen! — válaszolom. Nézem őket, ahogy átmennek az út túloldalára. Ekkor Kel a hátamba szúrja képzeletbeli kardját. Kezemet a gyomromra szorítva térdre borulok, Kel pedig gyorsan rám veti magát, és megadja a kegyelemdöfést. Átnézek a túloldalra, hogy lássam, figyelnek—e minket. Will éppen akkor csukja be öccse mögött a kocsiajtót, és átinteget nekünk. Egész nap dobozokat és bútorokat pakolunk. A nagyobb daraboknál a főbérlő is segít, mert van, amit anyával ketten sem bírunk el. Nagyon elfáradunk, ezért a dzsipben maradt dobozokat másnapra hagyjuk. Egy kicsit sajnálom, hogy olyan gyorsan végeztünk a teherautóval — így már nincs okom rá, hogy Will segítségét kérjem. Amint összeszereljük az ágyamat, elkezdem behordani a saját dobozaimat az előtérből. Mire a nagyját kicsomagolom és megágyazok, a bútorok már árnyékot vetnek a szoba falára. Az ablakon át nézem a naplementét. Itt még a napok is rövidebbnek tűnnek, vagy talán csak én veszítettem el az időérzékemet. A konyhában anya és Kel edényeket rakodnak a szekrényekbe. Felkapaszkodom az egyik magas bárszékre a konyhapultnál. Étkező híján mostantól ennél a pultnál kell ennünk. A ház nem túl nagy szám. Az ajtón belépve egy kis előszoba után rögtön a nappali következik, amit csak egy szűk folyosó és egy ablak választ el a konyhától. A padlót a nappali bézs szőnyegétől eltekintve mindenhol faburkolat borítja. —Itt minden olyan tiszta — szólal meg anya. — Még egyetlen árva bogarat sem láttam. Texasban csak úgy hemzsegtek a rovarok. Ha éppen nem a legyeket hessegettük, akkor darazsakat csapkodtunk.
—Ezt az egyet tényleg Michigan javára írhatjuk — felelem, miközben megvizsgálom a pulton heverő pizzás doboz tartalmát. —Ezt az egyet? — néz rám, majd a pult fölé hajol, és bekap egy pepperonit. — Az ember azt hinné, hogy legalább két dolog tetszik neked errefelé. Úgy teszek, mintha nem érteném, miről beszél. —Láttalak ma reggel beszélgetni egy fiúval — mondja mosolyogva. —Jaj, anyu, ne csináld már! — válaszolom tettetett közönnyel. — Várható volt, hogy Texason kívül máshol is képviselteti magát a hímnemű lakosság — mondom, és kiveszek egy doboz üdítőt a hűtőből. —Mi az a lakosság? — kérdezi Kel. —Azt jelenti, hogy valaki egy bizonyos helyen lakik, tartózkodik, vagyis ott él. Úgy látszik, az érettségi előkészítő határozottan jó hatással volt a szókincsemre. —Vagyis akkor mi most Ypsilani lakossága vagyunk? — kérdezi. —Lakosai — javítom ki újra. Lenyelem az utolsó falat pizzát, és belekortyolok az üdítőmbe. —Hulla vagyok. Azt hiszem, lefekszem. —Akkor a szobádnak te leszel a lakosa? — néz rám Kel. —Vág az eszed, ifjú barátom — felelem, majd puszit nyomok a fejére, és otthagyom őket. Jó érzés végre bebújni a paplan alá. Legalább az ágyam a régi. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy a régi hálószobámban fekszem. Ott legalább meleg volt. Vacogok a jéghideg paplan alatt, még az ágytakarót is a fejemre kell húznom, hogy ne fázzak. Holnap reggel az első dolgom lesz megkeresni a termosztátot. Amikor másnap felkelek és meztelen lábam a jéghideg padlóhoz ér, rögtön eszembe jut az esti fogadalmam. Kikapok egy pulcsit a szekrényből, felveszem a pizsamám fölé, és elkezdek zoknit keresni.
Nem járok sikerrel. Lábujjhegyen tipegve megyek végig az előszobán, nehogy felébresszem a többieket, és nem mellesleg azért, hogy a lábam minél kisebb felületen érintkezzen a földdel. Kel szobája előtt meglátok egy Darth Vader—es mamuszt. Kölcsönveszem, mielőtt teljesen lefagy a lábam. A konyhába érve azonnal a kávéfőzőt keresem, de aztán bevillan, hogy az még mindig a dzsipben van. Odakint kegyetlen hideg van, a dzsekimnek pedig se híre, se hamva. Texasban szeptemberben szinte sohasem volt szükség kabátra. Felkapom a kocsi kulcsot, és halálmegvető bátorsággal az ajtó felé veszem az irányt. Kint a felhajtón valami furcsa fehérségre leszek figyelmes. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, mi az. Hó? Szeptemberben? Lehajolok és felmarkolok egy keveset, hogy megvizsgáljam. Texasban viszonylag ritkán havazott, de az a hó nem így nézett ki. Leginkább milliónyi apró jéggolyóhoz hasonlított. Ez vi— izont éppen olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva: vattaszerű, puha és hideg. Gyorsan a pulcsimba törlőm a kezemet, és elindulok a dzsip felé. Nem jutok messzire. Amint a Darth Vader—es mamusz a hólepte betonhoz ér, hirtelen azon kapom magam, hogy már nem a kocsit látom magam előtt, hanem a kék eget. Sajgó fájdalom nyilall a hátamba. Érzem, hogy valami kemény tárgyra estem. Hátranyúlok, és egy kerti törpét húzok ki magam alól. Piros sipkájának egy nagyobb darabja levált és ripityára tört. A kis dög kárörvendőn vigyorog rám. Éppen a magasba emelem a törpét, hogy egy jól irányzott mozdulattal az aszfalthoz vágjam, amikor valaki leállít: —Ez nem valami jó ötlet. Rögtön felismerem Will hangját. Éppen olyan kellemes és megnyugtató, mint apáé volt, de van benne egy jó adag határozottság. Felülök és figyelem, ahogy közelít felém. —Jól vagy? — nevet rám.
—Jobban leszek, ha ízzé-porrá zúzhatom ezt a szörnyeteget — felelem, miközben újabb sikertelen kísérletet teszek a feltápászkodásra. —Ne bántsd! A törpék szerencsét hoznak — mondja, majd kiveszi t szobrot a kezemből, és óvatosan elhelyezi a fűben. —Na, persze! — mutatok a vállamon levő vágásra. A szivárgó vér szép lassan átitatja a pulóveremet. — Marha nagy szerencsém volt. A vért látva Will azonnal abbahagyja a nevetést. —Te jó ég, ne haragudj! Nem hülyéskedek itt veled, ha tudom, hogy megsérültél. Felém hajol, és a hónom alá nyúlva felsegít. —Ezt be kellene kötözni — mondja. —Gőzöm sincs róla, hol vannak a kötszerek — mutatok a kicsomagolatlan dobozhegyekre. —Akkor gyere át hozzánk! — feleli. —A konyhában van elsősegélydoboz. Leveszi a kabátját, a vállamra teríti, és a karomnál fogva átvezet az utca túloldalára. Egy kicsit szánalmasnak érzem magam ebben a helyzetben, elvégre segítség nélkül is átjutottam volna, de mivel nem akarom előadni a vad feministát, inkább megjátszom a bajba jutott hölgyet. A házukba lépve leveszem a kabátját, és a kanapéra terítem. Odabent sötét van, a többiek nyilván még alszanak. Az ő házuk nagyobb "a miénknél. Nem minden része, de a nappalijuk határozottan tágasabbnak tűnik. Oldalt hatalmas, kertre néző ablak, előtte paddal és párnákkal. A konyhával szemközti falon családi fényképek lógnak. Többségük Willt és az öccsét ábrázolja, de némelyiken a szülők is szerepelnek. Amíg Will géz után kutat, én a fotókat nézegetem. Nyilvánvaló, hogy mindketten az apjuk génjeit örökölték. Az egyik, viszonylag frissnek tűnő képen az apa két oldalról magához szorítja a fiait. Koromfekete hajába már ősz szálak vegyülnek, de a mosolyra
húzott száját keretező bajusz még mindig sűrű és fekete. A vonásai tökéletesen megegyeznek Willéivel. Mindkettejük szeme nevet, ha mosolyognak, és gyönyörű fehér fogsoruk szinte vakít. Will édesanyja lélegzetelállítóan néz ki. Hosszú, szőke haja zuhatagként omlik a vállára, és a képen magasnak látszik. Külsőre egyáltalán nem hasonlít a fiaira, de lehet, hogy a belső tulajdonságaikat tőle örökölték. A falon függő képek ráébresztenek, mi a különbség a két ház között: ez itt egy otthon. Követem Willt a konyhába, és felülök az egyik bárszékre. —Ki kell tisztítani a sebet, mielőtt bekötözöm — mondja, majd felhajtja az ingujját, és kinyitja a csapot. A konyhai lámpa fényénél világossárga inge kissé áttetszővé válik, és látni engedi az alatta viselt atlétatrikót. Látszik, milyen széles vállai vannak, és izmaira szinte ráfeszülnek az ingujjak. Feje éppen egy magasságban van a konyhaszekrénnyel. Ha feltételezem, hogy a szekrény ugyanott van, mint a miénk, a srác vagy tizenöt centivel lehet magasabb nálam. Miközben elzárja a csapot és visszasétál hozzám, alaposan megnézem fekete nyakkendőjét. Átcsapta a válla fölött, hogy ne legyen vizes. Érzem, ahogy elvörösödöm. Kikapom a kezéből a nedves törlőkendőt. Szinte szégyellem, hogy ennyire megbámultam. —Add csak ide! — mondom, és felhúzom a pizsamám ujját. — Majd én megcsinálom. Amíg letörölgetem a sebről a vért, Will kibont egy csomag gézt. —Szóval mit kerestél hajnali hétkor pizsiben odakint? — kérdezi. — Még nem végeztetek a kipakolással? Megrázom a fejem, és kidobom a kendőt a kukába. —Kávét akartam főzni. —Értem. Ezek szerint nem vagy az a könnyen ébredő típus — mondja. Inkább állításnak hangzik, mint kérdésnek.
Ahogy közelebb hajol, hogy bekösse a sebemet, érzem a leheletét a nyakamon. Dörzsölgetni kezdem a karomat, hogy elrejtsem a libabőrt. Will leragasztja a kötést, majd megpaskolja a vállamat. —Kész is. Jobb, mint újkorában. —Kösz! Egyébként semmi bajom a koránkeléssel — mondom. — Legalábbis, ha már megittam a kávémat. Felállók, és úgy teszek, mintha a kötést vizsgálgatnám, de valójában azon morfondírozom, mi legyen a következő lépés. A hálálkodást kipipáltuk. Most sarkon fordulhatnék és hazamehetnék, de az udvariatlanság lenne azok után, hogy segített nekem. Ha viszont maradok, és arra várok, hogy csevegést kezdeményezzen, előbb-utóbb totál hülyének fogok tűnni. Nem is értem, miért kell nekem ennyit görcsölni, ha a közelében vagyok. Végül is ő csak egy szomszéd. Visszafordulok felé. A konyhapultnál áll és kávét tölt, majd elém teszi az egyik csészét. —Kérsz bele tejszínt és cukrot? — kérdezi. Megrázom a fejem. —Kösz nem! Feketén iszom. Leül velem szemben, és nézi, ahogy szürcsölöm a kávét. A szeme éppen olyan mélyzöld, mint az édesanyjáé a képen. Ezek szerint mégiscsak van köztük külső hasonlóság. Elmosolyodik, és az órájára pillantott. —Mennem kell — szólal meg. — Az öcsém a kocsiban vár, én pedig elkésem a munkából. Visszakísérlek. A bögrét nyugodtan megtarthatod. A következő korty előtt ránézek a bögrén levő feliratra. „A világ legjobb apukája”. Apa is ilyenből itta a kávét. —Nem kell átkísérned — válaszolom. — Azt hiszem, most már képes leszek homo erectus módjára járni.
Együtt megyünk ki az ajtón, aztán Will bezárja maga mögött. Ragaszkodik hozzá, hogy magamon hagyjam a kabátját. Még egyszer megköszönöm a segítségét, és átsétálok az utca túloldalára. —Layken! — kiált utánam, mielőtt belépnék a házunkba. — Az erő legyen veled! Nevetve beszáll a kocsiba, én pedig sóbálvánnyá válva meredek a Darth Vader-es mamuszra, ami még mindig a lábamon van. Ez az én formám. A kávé segített. Megtalálom a termosztátot, és délre már kellemes meleg van a házban. Anya és Kel elmentek a közművekhez, hogy elintézzék az átírásokat, én pedig otthon maradok a dobozokkal. Egy darabig elvagyok a kicsomagolással, aztán úgy döntök, hogy ideje lezuhanyoznom. A harmadik fürdésmentes nap után nem ártana magam mögött hagyni a hippi korszakot. Zuhany után megtörölközöm, majd kifésülöm és megszárítom a hajam. A hajszárítót a bepárásodott tükörre irányítom, hogy legalább egy kis körben lássam az arcom, miközben sminkelek. Észreveszem, hogy a barnaságom máris halványulni kezdett. Itt nem számíthatok túl sok napsütésre, úgyhogy jobb lesz mielőbb hozzászokni a sápadtsághoz. A hajamat lófarokba kötöm, és gyorsan felkenek egy kis szájfényt meg szempillafestéket. Pirosítóra valószínűleg nem lesz itt szükségem, mert a hideg és Will közelsége miatt már így is épp elég vörös a fejem. Amíg a zuhany alatt álltam, anya és Kel hazajöttek, de újra el kellett menniük, hogy találkozzanak Brendával a városban, és visszavigyék a teherautót. Anya a pulton hagyott nekem három húszdollárost és egy bevásárlólistát. Ezúttal baleset nélkül elérem a dzsipet. Amikor lükvercbe teszem a sebváltót, belém hasít a felismerés, hogy fogalmam sincs, merre induljak. Nemcsak hogy nem ismerem a várost, de még azt sem tudom, hogy az utca végén jobbra vagy balra
kell—e fordulnom. Will kisöccse éppen az előkertben játszik. A házuk elé gurulok, és letekerem az ablakot. —Gyere csak ide egy percre! — kiáltok oda neki. Gyanakodva néz rám. Talán attól fél, hogy újra zombivá változom. Végül megindul felém, de úgy egy méterrel az autó előtt megállt. —Megmondanád, hogy jutok el a legközelebbi szupermarketbe? — kérdezem. —Ez most komoly? — néz rám elkerekedett szemmel. — Még csak kilencéves vagyok. Világos. Ezek szerint a kölyök csak külsőleg hasonlít a bátyjára. —Na, jó, kösz a semmit! — felelem. — Amúgy hogy is hívnak téged? —Darth Vadernek — kiáltja huncut mosollyal az arcán, és már ott sincs. Darth Vader? Aztán beugrik, hogy a poén a reggeli mamuszom— nak szól. Nem baj. A gond inkább az, hogy Will ezek szerint kibeszélt engem a hátam mögött. Kíváncsi lennék, miket mondhatott még, és mit gondol rólam. Már ha egyáltalán az eszébe jutok. Ami engem illet, én garantáltan többet gondolok rá, mint szeretnék. Folyton azon töprengek, vajon hány éves lehet, mit tanul, és főleg, hogy van-e valakije. Nekem szerencsére nem volt barátom Texasban. Már vagy egy éve nem randiztam senkivel. A suli, a részidős munka és Kel pátyolgatása mellett nem maradt időm a fiúkra. Érdekes lesz az eddigi zsúfolt hétköznapokból átcsöppenni egy olyan életbe, amelyben az égadta világon semmi dolgom nincs. Benyúlok a kesztyűtartóba, és kiveszem a GPS—t. —Ez nem valami jó ötlet — szólal meg Will. Felpillantva észreveszem, hogy a kocsihoz közeledik. Gyorsan megpróbálom rendbe szedni az arcvonásaimat, és megeresztek egy mosolyt.
—Mi nem jó ötlet? — kérdezem, miközben a helyére teszem és bekapcsolom a szerkentyűt. Will közelebb hajol az ablakhoz. —A városban több útszakaszt épp most újítanak fel — mondja. — Ha erre hallgatsz, biztosan eltévedsz. Mielőtt válaszolhatnék, anya és Brenda kocsija begördül az utcába. Brenda letekeri az ablakot, anya pedig áthajol a sofőrülés felett. —Ne felejtsd el a mosóport! Nem emlékszem, hogy felírtam-e a listára. És hozz köhögés elleni szirupot is! Azt hiszem, elkaptam valamit. Kel kipattan a hátsó ülésről, és Will öccse felé szalad, hogy áthívja hozzánk. —Átmehetek? — néz amaz a bátyjára. —Persze — feleli Will, miközben kinyitja a kocsink ajtaját. —Mindjárt visszajövök, Caulder — szól az öccse után — csak megmutatom Laykennek, hol van a szupermarket. Csak nem? Érdeklődve figyelem, ahogy beül mellém és bekapcsolja a biztonsági övét. —Nehezen tudnám elmagyarázni az utat. Nem bánod, ha elkísérlek? — kérdezi. —Persze hogy nem — nevetek fel. Anyára és Brendára nézek, de ők már leparkoltak a házunk előtt. Elindítom a kocsit, és követem Will utasításait. —Szóval az öcsédet Cauldernek hívják? — kérdezem, mert értelmesebb csevegésindító téma nem jut az eszembe. —Igen. Anyáék évekig próbálkoztak a kistestvérrel, és mire összejött, a Will és az ehhez hasonló nevek már kimentek a divatból. —Nekem tetszik a Will — csúszik ki a számon, de szinte azonnal megbánom. Úgy hangzott, mintha flörtölni akarnék vele. Felnevet. Nagyon tetszik a nevetése. Utálom, hogy ennyire tetszik. Hirtelen felém nyújtja a kezét, félresöpri a hajamat, és
megérinti a nyakamat. Ujjai a gallérom alá csúsznak. Finoman lehúzza a vállamról a pólót. —Ki kellene cserélni a kötésedet — mondja, majd megigazítja a ruhámat, és finoman megpaskolja a váltamat. Az érintése nyomán forróság önti el a nyakamat. —Majd veszek kötszert a boltban — mondom. Nem könnyű megjátszani, hogy teljesen hidegen hagy az érintése és a jelenléte. —Szóval, Layken! — szólal meg a kocsi hátuljában hagyott dobozokat szemlélve. — Mesélj valamit magadról! —Inkább nem. Nincs bennem semmi érdekes — válaszolom. —Hát, jó. Akkor nekem kell kitalálnom, milyen is vagy. Előrehajol, és kiveszi a CD-t a lejátszóból. A mozdulatai olyan könnyedek, mintha évekig gyakorolta volna őket. Irigylem érte. Én bezzeg nem vagyok az a kecses típus. —Sok mindent meg lehet tudni valakiről az alapján, milyen zenét hallgat — mondja, és elolvassa a CD-n lévő feliratot. — „Layken vackai”? — nevet fel. — Ez most vajon a minőségére utal vagy a gazdájára? —Nem szeretem, ha Kel hozzányúl a vackaimhoz — mondom. Kikapom a kezéből a lemezt, és gyorsan visszadugom a lejátszóba. A hangszórókból harsány bendzsózene bődül fel. Majd’ elsüllyedek szégyenemben. Isten ments, hogy Will country—rajongónak higgyen! Ha valami nem hiányzik Texasból, az pont a countryzene. Előrenyúlok, hogy lejjebb vegyem a hangerőt, de Will a kezemhez kap. —Hangosítsd fel! Ezt ismerem. A keze még mindig az enyémen pihen, miközben tekerek egyet a gombon. Kizárt, hogy ismerje ezt a számot fut át az agyamon. Tuti, hogy blöfföl. Talán ilyen béna módszerrel akar flörtölni. —Tényleg? — nézek rá kétkedve. — És szerinted kik ezek?
—Az Avett Brothers — vágja rá. — Nem emlékszem a szám pontos címére, talán Gabriella, de azt tudom, hogy ez a Pretty Girl— sorozat része. Imádom ennek a végét az elektromos gitárokkal. A válasza teljesen letaglóz. Ezek szerint tényleg ismeri ezt a zenét. —Te szereted az Avett Brotherst? — kérdezem. —A rajongójuk vagyok. Tavaly Detroitban játszottak. Eszméletlen show-t adtak elő. Végigfut rajtam a borzongás, ahogy lenézek a kezére, amely még mindig az enyémhez ér. Élvezem, de közben gyűlölöm is magam ezért. Máskor is tetszett már meg nekem fiú, de eddig mindig sikerült megőriznem a hidegvéremet ilyen helyzetekben. Amint észreveszi, hogy a kezünket bámulom, gyorsan elkapja a sajátját, és tenyerét a nadrágjába törli. Idegesnek tűnik. Vajon ő is Ugyanúgy feszeng, mint én? Általában kevésbé ismert együtteseket hallgatok, ezért ritkán találkozom olyasvalakivel, aki ismeri a zenéimet. Az Avett Brothers a kedvencem. Apával néha egész éjjel fennmaradtunk, és énekeltük a számaikat. Apa próbálta lejátszani az akkordokat a gitárján. Egyszer elmagyarázta, mitől jó igazán egy banda. „Tudod, Lake — mondta —, az igazi tehetségek tökéletessége a tökéletlenségükben rejlik.” Csak akkor értettem meg igazán, mire gondol, amikor valóban hallgatni kezdtem a zenéjüket. Szakadt bendzsóhúrok, hosszú, szenvedélyes futamok, lágy hullámokból vad, hangos őrjöngéssé fajuló szólamok. Ezektől lesz tartalmas, karakteres és hiteles az egész. Amikor apa meghalt, anya adott valamit, amit apa nekem szánt a tizennyolcadik születésnapomra: két belépőt az Avett Brotherskoncertre. A jegyeket látva elsírtam magam, mert tudtam, mennyire várta apa, hogy odaadhassa őket. Biztosan azt szerette volna, ha elmegyek a koncertre, de képtelen voltam rá. Néhány héttel a halála
után tartották, és biztos voltam benne, hogy úgysem tudnám élvezni. Legalábbis nem úgy, mintha ő is ott lett volna velem. —Én is imádom a zenéjüket — szólalok meg remegő hangon. —Láttad már őket élőben? — kérdezi Will. Nem tudom, miért, de egyszer csak kibukik belőlem az egész történet. Mindent elmondok neki apáról. Ő figyelmesen hallgat, és csak akkor szakít félbe, ha el kell kanyarodnunk valahol. Elmondom neki, mennyire szerettünk együtt zenét hallgatni, és azt is, hogy halt meg váratlanul szívrohamban. Mesélek neki a születésnapomról és a koncertről, amire már nem jutottunk el. Fogalmam sincs, mi üthetett belém, de nem bírom befogni a számat. Normális esetben nem szoktam ennyit fecsegni, különösen olyanoknak, akiket alig öt perce ismerek. Főleg, ha azok történetesen fiúk. Még akkor is jár a szám, amikor behajtunk a szupermarket parkolójába. —Hűha! — nézek az órámra. — Ez lenne a legrövidebb út a bolt felé? Legalább húsz percbe telt ideérni. —Ami azt illeti, nem ez volt a legrövidebb út — kacsint rám, majd kiszáll. Ez már egyértelmű flörtölés. És az is egyértelmű, hogy nincs ellenemre. Miközben átvágunk a parkolón, a hózápor havas esőbe fordul. —Futás! — kiáltja Will, és kézen fogva vonszolni kezd a bejárat felé. Kifulladtan, nevetve esünk be a boltba. A ruháink teljesen átáztak. Leveszem a dzsekimet, hogy kirázzam belőle a vizet. Ekkor felém nyúl, és egy finom mozdulattal elsimítja az arcomhoz ragadt, nedves hajtincseket. A keze jéghideg, ahogy a bőrömhöz ér, de mégis valami kellemes melegség fut végig rajtam. Will elkomolyodik. Csak bámuljuk egymást. Még mindig nem tudok hozzászokni az érzéshez, ami elfog a közelében. Miért van az, hogy egyetlen szimpla mozdulata is heves érzelmi reakciót vált ki belőlem?
Megköszörülöm a torkom, és megragadom az első utamba kerülő bevásárlókocsi fogantyúját. —Errefelé gyakran esik a hó szeptemberben? — kérdezem, miközben igyekszem fesztelennek tűnni. —Nem, de nem is tart sokáig. Néhány napig, legfeljebb egy hétig. Általában inkább október vége felé indul be a hó szezon. Mázlid van — feleli. —Mázlim? — kérdezem értetlenkedve. —Bizony. Ez egy szokatlan hidegfront. Éppen időben érkeztél, hogy lásd. —Azta! Én meg azt hittem, hogy tik itt már mind utáljátok a havat. Végül is az év nagy részében mást sem láttok. —Azt mondtad, hogy „tik”? — mosolyodik el. —Tessék? — kérdezek vissza. —Semmi — feleli —, csak még életemben nem hallottam ezt a szót. Édes. Te aztán vérbeli déli lány vagy. —Sajnálom — mondom. — Mostantól felveszem a menő északi stílust, és úgy beszélek, ahogy ti. —Eszedbe ne jusson! — nevet fel, és megböki a vállamat. — Tetszik az akcentusod. Ez így tökéletes. Nem hiszem el, hogy az a fajta lány lettem, aki elalél egy jóképű sráctól. Gyűlölöm ezt a helyzetet. Folyamatosan figyelem őt, és próbálok valami hibát találni benne, de nem megy. Eddig tökéletesnek tűnik. Miután összeszedtünk mindent a listáról, a kassza felé vesszük az irányt. Nem hagyja, hogy segítsek a pakolásban, ezért a bevásárlókocsi mellett állva figyelem, ahogy egyik dolgot a másik után rakja fel a szalagra. Az utolsó tétel egy csomag kötszer. Nem is láttam, amikor a kocsiba tette. Hazafelé menet Will egy másik útra irányít, nem arra, amelyiken idejöttünk. Mindössze két sarok után bal kanyart vezényel, és már
meg is érkeztünk az utcánkba. Az út, amit odafelé húsz perc alatt tettünk meg, visszafelé egypercessé zsugorodott. —Ez szép — mondom, miközben behajtok a ház elé. Most már kétség sem férhet hozzá, hogy ez a srác flörtölni próbál velem. Will kiugrik a kocsiból, és a csomagtartó felé indul. Kinyitom a zárat. Amikor hátramegyek, arra számítok, hogy a keze tele lesz csomagokkal, de ő csak áll ott, és engem néz. Kezemet a szívemre teszem, és legszebb déli kiejtésemet megcsillantva így szólok: —Jó uram! Nélküled sohasem találtam volna meg a boltot. Isten áldjon a jóságodért, nemes szívű lovag! Arra számítok, hogy elneveti magát, de csak néz tovább komoly arccal. —Mi az? — kérdezem feszülten. Közelebb lép hozzám, és kezével végigsimítja az arcomat. Nem ellenkezem. Miközben hosszan a szemembe néz, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Érzem, hogy meg akar csókolni. Próbálok nyugodtan lélegezni. Egészen közel jön hozzám, és kezét az arcomról átcsúsztatja a nyakamra. Magához húzza a fejemet, finoman megcsókolja a homlokomat, majd néhány másodperc múlva leereszti a kezét, és hátralép. — Annyira édes vagy! — mondja. A csomagtartóhoz megy, egyetlen mozdulattal kivesz négy bevásárlószatyrot, és az ajtóhoz viszi őket. Én kővé dermedten állok, és az elmúlt tizenöt másodperc eseményeit próbálom megfejteni. Ez meg mi volt? Miért hagytam, hogy ezt csinálja? Aztán minden tiltakozásom ellenére rá kell jönnöm, hogy ez volt életem legszenvedélyesebb csókja, pedig csak a homlokomra kaptam. Will már a második kört pakolja ki a kocsiból, amikor Kel és Caulder kiszaladnak a házból, nyomukban anyával. A fiúk átfutnak a szomszédba, hogy megnézzék Caulder szobáját. Will udvariasan kezet nyújt anyának.
—Ön biztosan Layken és Kel édesanyja. Will Cooper vagyok. Itt lakom szemben. —Julia Cohen — mutatkozik be anya. — Te vagy Caulder bátyja? —Igen, asszonyom — feleli Will. — Tizenkét év korkülönbség van köztünk. — Ezek szerint te huszonegy éves vagy? — kacsint rám anya észrevétlenül. Will háta mögül gyilkos pillantást Iövelek felé, de ő csak mosolyog és visszafordul a fiú felé. — Örülök, hogy Kel és Lake ilyen gyorsan találtak maguknak barátokat. — Én is — feleli Will. Anya az ajtó felé menet finoman meglök a vállával. Egy szót sem szól, de tudom, mit akar ez jelenteni: áldását adta ránk. Will az utolsó két szatyrot is kiszedi a csomagtartóból. —Szóval Lake—nek becéznek. Ez tetszik. A kezembe nyomja a szatyrokat, és lecsukja a csomagtartó fedelét. Két karját összefonja a mellkasa előtt, és lazán a kocsinak dől. —Figyelj, Lake! Caulderrel pénteken Detroitba kell mennünk, és vasárnapig ott leszünk. Unalmas családi ügyek — legyint. — De holnap még itt vagyok. Van valami terved estére? Ez az első alkalom, hogy a szüléimén kívül bárki is Lake—nek szólít. Nem is rossz. Én is a kocsinak vetem a hátamat és Will felé fordulok. Próbálok nyugodtnak tűnni, de valójában majd’ szétvet az izgalom. —Most azt akarod hallani, hogy az égadta világon semmi dolgom nincs? — kérdezem. —Szuper, akkor meg is beszéltük! Fél nyolcra érted jövök. Mire észbe kapok, már sarkon fordult, és elindult a házuk felé. Ekkor eszmélek rá, hogy voltaképpen meg sem kérdezett, szeretnék-e vele randizni, és én nem mondtam igent.
2. Nem tart soká elmondanom, Hogy ki is vagyok én. A hang, amit épp most hallasz, Nagyjából ez vagyok én. THE AVETT BROTHERS: ADJ EGY CSÓKOT: (GIMMEAKISS) MÁSNAP DÉLUTÁN VÉGIGNÉZEM A RUHATÁRAMAT valami elfogadhatóbb szett után kutatva, de rá kell jönnöm, hogy egyetlen tiszta, időjárásnak megfelelő darabot sem tudok felmutatni. A héten viselteken kívül szinte egyáltalán nincsenek téli ruháim. Végül egy lila, hosszú ujjú blúz mellett döntök, ami a szagteszt alapján viszonylag frissnek tűnik. Gyorsan kisminkelem magam, Újra megmosom a fogam, és leengedem a hajam. Néhány tincset begöndörítek. Éppen az ezüst fülbevalómat keresem, amikor kopogást hallok. Anya jön be, kezében egy halom tiszta törülközővel. Kinyitja a fürdőszobaszekrényt, és egyenként berakosgatja őket. —Készülsz valahová? — kérdezi. A kád szélére ülve figyeli, ahogy készülődöm. —Igen, valahová — mosolygok sejtelmesen, és beteszem a fülbevalómat. — Valójában fogalmam sincs, hová megyünk. Még csak bele sem egyeztem ebbe a randiba. Anya az ajtóhoz sétál, a félfának dől, és a tükörképemet nézegeti. Az apa halála óta eltelt néhány hónap alatt éveket öregedett. Valaha vakító zöld szeme és csodás porcelánbőre volt, most viszont beesett arcából szinte kiállnak az arccsontok, és a szeme alatti sötét karikák elhalványítják az egykori csillogást. Fáradtnak látszik, és nagyon szomorúnak.
—Tizennyolc éves vagy. Azt hiszem, már egy életre elegendő randevúzási tanáccsal láttalak el — mondja. — De azért hadd tartsak egy kis emlékeztetőt! Ne rendelj hagymás vagy fokhagymás fogást, ne hagyd, hogy bármit is belerakjanak a poharadba, és ne feledkezz meg a védekezésről! —Jaj, anya! — forgatom a szemem. — Tudod, hogy ismerem a szabályokat, és azt is tudod, hogy az utolsó miatt egy percig sem kell aggódnod. Megtennéd, hogy Willnek nem tartasz majd hasonló kiselőadást? Légyszi! Anya megígéri, hogy visszafogja magát. —Mesélj valamit erről a fiúról! Dolgozik? Vagy főiskolára jár? Milyen szakra? Ugye nem sorozatgyilkos? — kérdezi. Bemegyek a szobámba, hogy keressek valami alkalomhoz illő cipőt. Anya utánam jön, és lehuppan az ágyra. —Valójában szinte semmit sem tudok róla — felelem. — Azt sem tudtam, hány éves, mielőtt te rá nem kérdeztél. —Az klassz — mondja anya. —Mi a jó abban, hogy egyáltalán nem ismerem? — értetlenkedek. — Órákat töltök majd el vele, miközben lehet, hogy tényleg sorozatgyilkos. Az ágyhoz sétálok, és felveszem az egyetlen pár csizmámat. —így legalább biztosan lesz miről beszélgetnetek. Erre valók az első randik — nyugtat meg anya. —Ez igaz — felelem. Anya világéletemben jó tanácsokkal látott el. Mindig tudta, mit akarok hallani, de inkább azt mondta, amit hallanom kellett. Apa volt az első férfi az életében, ezért sohasem értettem, honnan tud ennyi mindent a randizásról, a fiúkról és a kapcsolatokról. Egyetlen férfi volt az életében, mégis komoly élettapasztalatra tett szert. Azt hiszem, ő egészen egyedi eset. —Anya! — szólalok meg, miközben belebújok a csizma párjába. — Tudom, hogy még csak tizennyolc voltál, amikor megismerted
apát. Ritka, hogy az ember ilyen fiatalon megtalálja élete párját. Sosem bántad meg, hogy vele maradtál? Nem válaszol azonnal. Hanyatt fekszik az ágyamon, kezét a tarkója mögé kulcsolja. Elgondolkodik. —Nem, nem bántam meg. Olyan persze volt, hogy megkérdőjeleztem a döntésemet, de sohasem bántam meg — válaszolja. —A megkérdőjelezés mást jelent, mint a megbánás? — kérdezem. —Mást bizony — feleli. — A megbánás meddő érzelem, mivel olyan múltbeli dologra irányul, amin már nem változtathatunk. A dolgok megkérdőjelezése viszont segít abban, hogy a jövőben semmit se kelljen megbánnunk. Bennem rengeteg kérdés merült fel az apáddal töltött évek során. Az emberek gyakran csak a szívükkel döntenek, pedig a kapcsolatok sokkal többek egyszerű szerelemnél. —Ezért mondod mindig, hogy az eszemet kövessem, és ne a szívemet? — kérdezem. Anya felül az ágyon, és megfogja a kezemet. —Lake, adjak neked egy igazi tanácsot, ami nem arról szól, hogy mit nem szabad enni egy randevún? — kérdezi. Vajon eddig eltitkolt előttem valamit? —Hát persze — válaszolom. Anya hanglejtéséből ekkorra már eltűnt az a bizonyos kioktató él, így a beszélgetésünk inkább tűnik baráti csevejnek, mint komoly anya—lánya tanácskozásnak. Törökülésbe helyezkedik, és mélyen a szemembe néz. —Három kérdés van, amire egy nőnek igennel kell válaszolnia, mielőtt elkötelezné magát — vág bele. — Ha bármelyikre is nemmel felelnél, akkor jobb, ha gyorsan odébbállsz. —De hát ez csak egy randi, egyelőre szó sincs elköteleződésről — nevetek fel.
—Tudom, Lake. De ez akkor is fontos. Ha erre a három kérdésre nem tudsz igennel válaszolni, ne vesztegesd az időd erre a kapcsolatra! Már éppen nyitnám a szám, hogy visszavágjak, de meggondolom magam. Úgy döntök, hogy többször nem szakítom félbe. —Az első kérdés, hogy mindig tisztelettel bánik-e veled. A második, hogy ha tudod, hogy húsz év múlva is éppen olyan lesz, mint most, akkor hozzámennél-e feleségül. A harmadik pedig, hogy általa vajon jobb emberré válhatsz-e. Ha találsz valakit, akivel kapcsolatban mindhárom kérdésre igen a válasz, szerencsésnek érezheted magad. Mély lélegzetet veszek, megpróbálom magamba szívni a hallottakat. —Ezek elég komoly kérdések — jegyzem meg. — Amikor megismerted apát, te mindháromra igennel feleltél? —Igen — vágja rá anya. — Méghozzá életünk minden együtt töltött percében. A szemébe szomorúság költözik. Tudom, mennyire szerette apát. Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát. Gyorsan köré fonom a karjaimat. Szinte lelkiismeret furdalásom támad, olyan régen öleltem meg utoljára. Ö megcsókolja a fejem búbját, és elmosolyodik. Felállók, és végigsimítok a ruhámon. —Na? Hogy nézek ki? — kérdezem. —Mint egy igazi nő — sóhajt fel. Pontban fél nyolckor kimegyek a nappaliba, és magamhoz veszem a kabátot, amit előző nap kaptam kölcsön. Kinézek az ablakon. Will éppen ekkor lép ki a házukból, ezért én is elindulok az ajtó felé. Már kint állok, mire a kocsijához ér. —Kész vagy? — kiált át az utca túloldaláról. —Igen. —Akkor gyere! Nem mozdulok. Csak állok a felhajtón karba tett kézzel.
—Mit művelsz? — kérdezi nevetve. —Azt ígérted, hogy fél nyolcra értem jössz — felelem. — Itt várok. Elvigyorodik, és beszáll a kocsiba. Kitolat a házuk elől, beáll a miénk elé úgy, hogy az anyósülés minél közelebb essen hozzám, majd kiugrik, és kinyitja előttem az ajtót. Beszállás előtt még alaposan megnézem magamnak. Laza farmert visel, és fekete, hosszú ujjú inget, ami alatt kirajzolódnak az izmai. Erről eszembe jut, hogy ideje lenne visszaadnom a kabátját. —Ezt neked hoztam — nyújtom felé. Gyorsan belebújik. —Nahát, ez kedves tőled! — nevet fel. — Még az illata is éppen olyan, mint az enyém. Megvárja, amíg bekötöm magam, aztán becsapja az ajtót, és átsétál a túloldalra. A kocsiban ülve sajtszag csapja meg az orromat. Nem az a büdös, érett sajt, inkább valami friss. Talán cheddar. Megkordul a gyomrom. Kíváncsi vagyok, milyen étterembe visz. Will beszáll, és a hátsó ülésről egy zacskót emel fel. —Nem lesz időnk enni, úgyhogy készítettem grillezett sajtos szendvicset — nyújtja át a csomagot egy üveg üdítő kíséretében. —Nahát! Ilyet sem ettem még! — Álmélkodva nézegetem a vacsorámat. — És hová sietünk ennyire? Nyilván nem egy vendéglőbe — mondom, miközben lecsavarom a kupakot a palackról. Will kicsomagolja a saját szendvicsét, és beleharap. —Meglepetés — motyogja teli szájjal. Szabad kezével megfogja a kormányt, és beindítja az autót. Az evés nem zavarja a vezetésben. —Mivel én sokkal többet tudok rólad, mint te rólam, úgy gondoltam, hogy ma este megmutatom, milyen vagyok én valójában — mondja. —Már alig várom — felelem.
Tényleg alig várom. Amikor végeztünk a szendvicsekkel, a maradékokat visszacsomagolom a zacskóba, és visszateszem a hátsó ülésre. Egy kicsit zavar a csend, ezért a családjáról kezdem faggatni Willt. —Milyenek a szüleid? — kérdezem. Mély levegőt vesz. Megijedek, hogy valami rosszat kérdeztem. —Nem vagyok valami jó csevegő, Lake — mondja. — Ezekről a dolgokról később is beszélhetünk. Most tegyük egy kicsit izgalmasabbá az utazást! — Kacsint, és kényelmesen hátradől az ülésben. Menjünk, ne beszélgessünk, és tegyük izgalmasabbá az utat! — ismételgetem a fejemben. Remélem, hogy nem értem félre a szándékait. Felnevet, ahogy meglátja az arcomra kiülő döbbenetét. Nyilván leesett neki, hogy teljesen félreértettem a szavait. —Jaj, Lake, ne izgulj! — mondja. — Csak arra céloztam, hogy ne olyasmikről beszélgessünk, amikről ilyenkor szokás. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Már attól féltem, hogy megtaláltam az első hibáját. —Rendben — felelem. —Tudok egy jó játékot — folytatja Will. — Az a neve, hogy „Mit választanál?”. Ismered? —Nem — rázom meg a fejem. — Ezért azt választom, hogy átengedem neked a kezdés jogát. —Rendben — mondja, és megköszörüli a torkát. — Szóval... Mit választanál? Leélnéd az életed hátralévő részét karok nélkül, vagy inkább élnél olyan karokkal, amiket nem tudsz irányítani? Mi van? Egyre inkább úgy érzem, hogy a randi nem az elképzeléseimnek megfelelően alakul. Másrészről viszont ennek is megvan a maga izgalma. —Lássuk csak! — gondolkodom hangosan. — Azt hiszem, inkább élnék irányíthatatlan karokkal.
—Micsoda? Ez most komoly? Felfogtad, hogy nem tudnád irányítani őket? — csapkod a karjaival a kocsiban. — Lehet, hogy naponta többször felpofoznád magad, vagy felkapnál egy kést és magadba szúrnád. —Nem is tudtam, hogy itt vannak jó és rossz válaszok — nevetek fel. —Elég bénán játszol. Na, jó, most te jössz. —Várj, hadd gondolkozzam! — mondom. —Neked ezen gondolkodnod kell? — kérdezi. —Ne piszkálj már! Fél perccel ezelőttig nem is hallottam erről a játékról. Mindjárt kitalálok valamit — felelem. Kedvesen megszorítja a kezemet. —Nyugi, csak vicceltem. Kezét az enyém alá csúsztatja, és az ujjaink összefonódtak. Örülök, hogy ilyen simán megy minden. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Úgy érzem, hogy a dolgok kezdenek jó irányba haladni. Kimondottan tetszik Will humora, és a tény, hogy annyi szomorkodással töltött hónap után végre újra szívből tudok nevetni. Tetszik, hogy fogjuk egymás kezét. Nagyon tetszik. —Jól van, kitaláltam egyet — töröm meg a csendet. — Mit választanál: összepisilnéd magad napjában egyszer, teljesen váratlan időpontokban, vagy inkább valaki mást pisilnél le? —Az attól függ, ki lenne az a más — feleli. — Valamelyik ellenségem, vagy bárki, aki szembejön? —Bárki — felelem. —Akkor inkább összepisilném magam — vágja rá gyorsan. — Most én jövök. Mit választanál: inkább lennél százhúsz centi magas, vagy kétszáztíz centis? —Kétszáztíz — felelem. —Miért?
—Nem kell megindokolnom. Na, jó, lássuk csak! Mit választanál: meginnál reggelire mindennap négy liter szalonnazsírt, vagy inkább két kiló pattogatott kukoricát vacsoráznál minden este? —Inkább a popcorn — feleli. Nem is rossz ez a játék. Az is tetszik, hogy nem egy drága étteremmel akar levenni a lábamról, és az is, hogy fogalmam sincs róla, hová megyünk. Még a ruhámat sem dicsérte meg, pedig az minden átlagos randi nyitómondata. Jól indul az este. Ha semmi mást nem csinálnánk, mint két órán át kocsikáznánk Mit választanál?-t játszva, akkor is ez lenne életem legjobb randija. De mint kiderül, az este még közel sem ért véget. A szívem nagyot dobban, amikor Will leparkol egy épület előtt, és meglátom a feliratot: N9HE Klub —Will! — szólalok meg idegesen. — Én nem szoktam táncolni. —Én sem — felelte. Kiszállunk a kocsiból. Nem tudom, ki kezdeményezte, de a kezünk újra összekulcsolódik. Will a sötétben a bejárathoz vezet. Ahogy közelebb érünk, már el tudom olvasni az ajtóra kifüggesztett feliratot: Zártkörű slam-est minden csütörtökön 20-tól zárásig. A belépés ingyenes. Slam-bajnokság. Nevezési díj: 3 dollár. Will bemegy anélkül, hogy elolvasta volna a kiírást. Szólok neki, hogy a klub zárva van, de ő szemmel láthatólag tudja, mit csinál. Ahogy az előtérből a terembe lépünk, a csendet hirtelen zsivaj váltja fel. Jobbra üres színpadot látok, a táncparketten pedig asztalok és székek sorakoznak. Hatalmas tömeg van odabent. Nem messze
tőlünk egy tizennégy—tizenöt év körüli fiatalokból álló társaság üldögél. Will balra fordul, és a terem vége felé indul. —Ott csöndesebb — mondja. —Mi az alsó korhatár errefelé a diszkókban? — nézek meglepetten a kölykökre. —Ma este ez nem táncklub — feleli. Egy színpad felé néző, félkör alakú bokszba ülünk be. Középre csúszok, hogy minél jobban lássak, Will pedig mellém ül. —Ma slam-est van — folytatja. — Csütörtök esténként zártkörű rendezvényt tartanak. Ilyenkor az emberek slam-bajnokságon vesznek részt. —Mi az a slam? — kérdezem. —Költészet — feleli mosolyogva. — Ez az életem. Ilyen nincs! Itt egy srác, aki megnevettet, és még a költészetet is szereti? Csípjen meg valaki! Vagy inkább mégsem. Ha ez egy álom, inkább nem akarok felébredni. —Szóval költészet? És hogy megy ez? Mindenki saját verset ír, vagy mások műveit olvassák fel? — kérdezem. Will hátradől és a színpad felé pillant. Látom megcsillanni a szemében a szenvedélyt, ahogy a kedvenc témájáról beszél. —Az emberek kiállnak a színpadra, és kiöntik a szívüket. A saját szavaikkal és mozdulataikkal fejezik ki magukat. Egyszerűen fantasztikus! — mondja. — De itt biztosan nem fogsz Dickinsont vagy Frostot hallani. —Ez valami verseny? — kérdezem. —Ezt nem könnyű elmagyarázni — feleli. — Minden klubban másképp működik. A zsűri általában véletlenszerűen kiválaszt néhányat a jelentkezők közül a közönség soraiból, aztán pontozza az előadásokat. Az győz, aki aznap este a legtöbb pontot kapja. Itt legalábbis így működik a dolog. —Te is szoktál szerepelni? — kérdezem.
—Néha. Néha inkább zsűrizek, de olyan is van, hogy csak hallgatom a többieket. —Ma este fellépsz? —Nem. Ma csak egyszerű néző leszek. Per pillanat nincs kész művem, amit előadhatnék. Egy kicsit csalódott vagyok. Szerettem volna a színpadon látni, bár még mindig nem tudom pontosan, mi az a slam, kíváncsi lennék, mire képes odafent. —Kár! — sóhajtok fel. Néhány percig csendben figyeljük a tömeget, aztán Will egyszer csak meglök a vállával. —Kérsz valamit inni? — kérdezi. —Persze — felelem. — Egy kakaó jólesne. —Kakaó? — bámul rám felhúzott szemöldökkel. — Tényleg? —Igen — bólintok. — Jéggel kérném. —Hát, jó — mondja, és kicsusszan a bokszból. — Egy jeges kakaó rendel. Amíg Will a pultnál áll, a színpadon feltűnik a műsorvezető, hogy feldobja a hangulatot. A teremnek az a része, ahol mi ülünk, szinte üres, ezért furcsán érzem magam, ahogy együtt kiabálom a többiekkel, hogy „Igen!”. Inkább lejjebb csúszok a székben, és úgy döntök, hogy az est további részében inkább csendes hallgatóság leszek. Amikor a műsorvezető bejelenti, hogy kiválasztják a zsűri tagjait, a tömeg hirtelen felmorajlik. Mindenki a bírák közé szeretne kerülni. Végül véletlenszerűen kiválasztanak öt embert, és egy külön asztalhoz ültetik őket. Mire Will visszatér az italokkal, már egy bizonyos „áldozatot” keresnek a közönség soraiban. —Mi az az „áldozat”? — kérdezem. —Valaki, aki segít felkészülni a zsűrinek. Will becsúszik mellém a bokszba, és most valahogy még közelebb kerül hozzám, mint az előbb.
—Valaki előad egy rövid műsort, ami nem a verseny része, hogy a bírák gyakorolhassák rajta a pontozást — magyarázza. —Ilyenkor csak úgy kiválasztanak valakit? És mi lett volna, ha engem szólítanak? — kérdezem riadtan. —Akkor improvizálnod kellett volna — mosolyodik el. Iszik egy kortyot, majd hátradől a székben, és a sötétben kitapogatja a kezemet. Az ujjaink ezúttal nem kulcsolódnak össze. A kezemet a combjára helyezi, és ujjhegyével körözni kezd a csuklómon. Finoman végigsimítja egyenként az ujjaimat, és végigcirógatja a kezemet. Ahogy a bőrömhöz ér, mintha apró áramütéseket éreznék. —Lake! — suttogja, miközben ujjai fel-alá járnak a csuklóm és a kézfejem között. — Nem tudom, mi fogott meg benned ennyire... de nagyon tetszel nekem. Ujjait az enyémek közé fűzi, és a színpad felé fordul. Szabad kezemmel a poharamért nyúlok, és egy hajtásra kiiszom a tartalmát. A jég kellemesen bizsergeti az ajkamat, és lehűt egy kicsit. A színpadon egy 25 év körüli nő jelenik meg. Saját művel készült, a címe: Kék pulóver. A fények elhalványulnak, és a reflektorok a nőre irányulnak. Felveszi a mikrofont, és a padlóra meredve előrelép egyet. A terem elcsendesedik, és csak a nő kihangosított légzése hallatszik. Még mindig a földre meredve felemeli a mikrofont és ujjával dobolni kezd rajta. Úgy hangzik, mint a szívdobogás. Azon kapom magam, hogy lélegzet—visszafojtva figyelem őt. Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Hallod ezt? („hallod” szót egy kicsit elhúzza) Ez a szívdobogásom. (újra ütögetni kezdi a mikrofont) Bumm Bumm
Bumm Bumm Bumm Bumm Hallod ezt? Ez a te szívdobogásod. (egyre gyorsabban és hangosabban beszél) Október első napja volt. A kék pulóverem volt rajtam, az, amelyiket a Dillard’s—ní\ vettem. Az a duplán szegett a lyukacsos ujjal, amin átdughattam a hüvelykujjamat, hogy ne fázzon a kezem, ha nem akartam kesztyűt húzni. Ugyanaz a pulóver, amiről azt mondtad, hogy úgy ragyog tőle a szemem, mint a csillagok fénye az óceánban. Aznap éjjel azt mondtad, örökké szeretni fogsz... Istenem! Szerettél te engem valaha? December első napja volt. A kék pulóverem volt rajtam, az, amelyiket a Dillard’s—ní\ vettem. Az a duplán szegett a lyukacsos ujjal, amin átdughattam a hüvelykujjamat, hogy ne fázzon a kezem, ha nem akartam kesztyűt húzni. Ugyanaz a pulóver, amiről azt mondtad, hogy úgy ragyog tőle a szemem, mint a csillagok fénye az óceánban. Elmondtam, hogy három hete késik. Azt felelted, ez a sors keze. Aznap éjjel azt mondtad, örökké szeretni fogsz... Istenem! Szerettél
te engem valaha? Május első napja volt. A kék pulóverem volt rajtam, de a dupla szegés már elrongyolódott, és minden fonalszál megfeszült, ahogy az egyre növekvő hasamat körülölelte. Tudod, melyikről beszélek, igaz? Arról, amelyiket a Dillard’s—n&\ vettem. Az a lyukacsos ujjú, amin átdughattam a hüvelykujjamat, hogy ne fázzon a kezem, ha nem akartam kesztyűt húzni. Ugyanaz a pulóver, amiről azt mondtad, hogy úgy ragyog tőle a szemem, mint a csillagok fénye az óceánban. UGYANAZ a pulóver, amit LETÉPTÉL rólam, ahogy a földre löktél. Ribancnak neveztél, azt mondtad, nem szeretsz már soha többé. Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Hallod ezt? Ez a szívdobogásom. Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Bumm Hallod ezt? Ez a te szívdobogásod. (Hosszú csend következik. A lány a hasán dobol az ujjaival, arcán könnyek gördülnek le.) Hallod ezt? Persze hogy nem. Ez a méhem csendje. Mert te LETÉPTED
RÓLAM A PULÓVEREMET! A termet újra fény tölti meg. A közönség felhördül. Én mély levegőt veszek, és letörölöm a könnyeimet. Hihetetlen, mennyire a hatása alá vonta a hallgatóságot pusztán a szavaival. Puszta szavakkal. Máris függővé váltam, és alig várom a folytatást. Will átkarolja a vállamat, és ezzel a mozdulattal visszaránt a valóságba. —Hogy tetszett? — kérdezi. Fejemet a vállára hajtom, és csak bámuljuk a tömeget. Állát a fejem búbján pihenteti. —Hihetetlen volt — suttogom. Végigsimítja az arcom és megcsókolja a homlokomat. Behunyom a szemem, és arra gondolok, milyen hirtelen fordulatot vehetnek az ember érzelmei. Három napja még szomorú és elkeseredett voltam, ma reggel viszont hónapok óta először vidáman ébredtem. Sebezhetőnek érzem magam. Próbálom palástolni az érzelmeimet, de úgy érzem, hogy mindenki számára nyitott könyv vagyok, és ez nem tetszik. Olyan, mintha én is a színpadon állnék, és kiönteném a szívem, de ennek még a gondolata is halálra rémít. Ott ülünk összeölelkezve, és hallgatjuk az előadásokat. A költészet éppolyan hatalmas és felvillanyozó, mint maga a közönség. Soha életemben nem sírtam és nevettem ennyit. A költők új világokba repítenek bennünket, és ezáltal minden alkalommal egy egészen más szemszögből látjuk a dolgokat. Anyák vagyunk, akik elveszítették a magzatukat, fiúk, akik meggyilkolták az apjukat, és kölykök, akik az első füves cigijük után befaltak öt tányér szalonnát. Úgy érzem, közel állok ezekhez az emberekhez és a költészetükhöz. Ráadásul Willhez is közelebb kerültem. Elképzelhetetlennek tartom, hogy lenne bátorsága kiállni arra a színpadra, és kitárni a lelkét,
ahogy a többiek is tették. Látni akarom. Látnom kell, ahogy megteszi. A műsorvezető az utolsó előadókat szólítja. Will felé fordulok. —Nem teheted meg velem, hogy elrángatsz ide, és nem mész fel a színpadra. Kérlek szépen, jelentkezz! Kérlek, kérlek! — duruzsolom a fülébe. —Ne csináld ezt, Lake! — dől hátra. — Mondtam már, hogy mostanában nem írtam semmi újat. —Akkor adj elő valami régebbit! — javaslom. — Vagy talán megrémít, hogy ennyi ember előtt kell szerepelned? Megrázza a fejét. —Nem a tömegtől félek — mondja —, csak egyetlen embertől. Hirtelen elfog a vágy, hogy megcsókoljam, de későbbre halasztóm, és inkább folytatom a kérlelést. Kezeimet összekulcsolom az állam alatt. —Hadd ne kelljen könyörögnöm! — kérem. —De hát már most is azt csinálod — feleli. Pár pillanatig habozik, majd leveszi karját a vállamról és előredől. —Jól van, rendben — vigyorog rám, és a zsebébe nyúl. — De ne felejts el, hogy te akartad! A műsorvezető az utolsó forduló jelentkezőit toborozza. Will előveszi a tárcáját, feláll és feltartott kezében meglobogtat három egydollárost. —Beszállok — kiáltja. A műsorvezető körülnéz a teremben a hang forrása után kutatva. —Hölgyeim és uram! — szólal meg. — Ez nem más, mint a mi szeretett Will Cooperünk. Örülök, hogy csatlakozol hozzánk. Will átverekszi magát a tömegen, és elfoglalja helyét a színpadon, a reflektorfényben. —Mi a mai versed címe? — kérdezi a műsorvezető. —Halál—feleli Will.
A tömeg fölött rám pillant, szemében kialszik a mosoly, és belekezd. Halál. Az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben. Senki sem beszél róla, mert elszomorodnának tőle. El sem akarják képzelni, milyen lenne az élet nélkülük, szeretteik mind meggyászolják őket, majd tovább lélegeznek. El sem akarják képzelni, milyen lenne az élet nélkülük. A gyermekeik tovább nőnek, megnősülnek, megöregednek... El sem tudják képzelni, hogyan mehet tovább az élet nélkülük. Tárgyaikat kiárusítják, az orvosi jelentést lezárják. Nevük attól fogva nem más, mint puszta emlék. El sem akarják képzelni, hogyan mehet tovább az élet nélkülük, így hát ahelyett, hogy bátran szembenéznének vele, inkább kerülik a témát, reménykednek és imádkoznak, hogy a halál valahogy... elkerülje őket. Elfelejtse őket, és átsuhanjon a következőre a sorban. Nem, bele sem akartak gondolni, hogyan mehetne tovább az élet... nélkülük.
De a halál nem feledkezett meg róluk. Ehelyett egy ködből előbukkanó kamion képében kellett szembenézniük vele. Nem. A halál nem feledkezett meg róluk. Bárcsak felkészültek volna rá, belenyugodtak volna az elkerülhetetlenbe, terveket szőttek volna, és megértették volna, hogy nemcsak a saját sorsukért felelnek. Bár jogilag tizenkilenc évesen már felnőttnek számítottam, úgy éreztem, hogy még csak tizenkilenc vagyok. Egy felkészületlen és megrendült fiú, akinek hirtelen egy hétéves gyerek minden gondja a nyakába szakadt. Halál. Az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben. Will kilép a reflektorfényből és lemegy a színpadról, még mielőtt a zsűri pontozhatná. A szívem mélyén abban reménykedem, hogy csak lassan jut majd vissza hozzám a tömegen keresztül, és így lesz időm feldolgozni a hallottakat. Fogalmam sincs, hogyan kellene reagálnom. Fogalmam sem volt róla, hogy ez az élete. Hogy számára tényleg minden Caulder körül forog. Az előadása elkápráztatott, de szavai teljesen letaglóztak. Kézfejemmel gyorsan letörlöm a könnyeimet. Nem tudom, miért is sírok pontosan. Will szüleit gyászolom, sajnálom őt a rá szakadt felelősség miatt, vagy egyszerűen csak az érintett meg, hogy ennyire őszinte volt. A halálnak és a veszteséginek azt az oldalát ragadta meg, amivel senki
sem foglalkozik, csa1 akkor, ha már túl késő. Azt az oldalát, amit sajnos én is jól ismerek. Az a Will, aki felment a színpadra, már nem ugyanaz a szememben, mint aki most közeledik felém. Zavarodottság és döbbenet vesz rajtam erőt. Ő olyan csodálatos! Észreveszi, hogy a könnyeimet törölgetem. — Figyelmeztettelek — mondja, miközben visszacsúszik mellém a bokszba. Felveszi a poharát, iszik egy kortyot, és a szívószállal kevergetni kezdi a jégkockákat. Nem tudom, mit mondjak neki. Az összes lapját kiterítette elém. Az érzelmeim hirtelen átveszik az uralmat a tetteim felett. Megfogom a kezét. Leteszi a poharát, halványan rám mosolyog, és várja, hogy megszólaljak. Amikor látja, hogy képtelen vagyok rá, kezével letörli a könnyeimet, és végigsimítja az arcomat. Nem értem, hogy lehet ilyen erős kötelék kettőnk között. Minden olyan gyorsan történik. Kezemet az övére teszem, a számhoz emelem, és finoman megcsókolom a tenyerét. Egy percre sem vesszük le egymásról a szemünket. Megszűnik körülöttünk minden zaj, mintha csak mi ketten lennénk az egész teremben. A másik kezét is az arcomhoz emeli, és lassan előrehajol. Ahogy behunyom a szemem, egyre közelebb érzem magamhoz a leheletét. A szája egy pillanatra az enyémhez ér. Lassan megcsókolja az alsó ajkamat, majd a felsőt. Ajka hideg és nedves az italtól. Közelebb hajolok hozzá, hogy viszonozzam a csókját, de ő elhúzódik tőlem. Kinyitom a szemem. Will rám mosolyog. Kezét még mindig az arcomon pihenteti. —Türelem! — suttogja. Behunyt szemmel felém hajol és lágy csókot lehet az arcomra. Én is behunyom a szemem, és behunyom a szemem, hogy lenyugtassam magam. Szeretném azonnal átölelni és hevesen megcsókolni. Nem értem honnan van ekkora önfegyelme. Homlokát az enyémhez
nyomja, és végigsimít a karomon. Amikor kinyitjuk a szemünket, találkozik a pillantásunk. Hirtelen megértem, mit érezhetett anya tizennyolc évesen, amikor rádöbbent, hogy apát a sors rendelte neki. —Hűha! — sóhajtok fel. —Bizony! — feleli Will. — Hűha! Csak bámuljuk egymást. A tömeg újra felmorajlik, amint a műsorvezető bejelenti az eredményhirdetést. Will kézen fog. —Menjünk! — suttogja. Ahogy mászunk kifelé a bokszból, úgy érzem, mintha a testem gépiesen, magától mozogna. Még sohasem volt ilyesmiben részem. Soha. Kézen fogva átvágunk a hömpölygő tömegen. A parkolóba érve, a hűvös michigani levegőn döbbenek rá, mennyire felhevült a bőröm. Odakint egészen felfrissülök. Vagy lehet, hogy ez csak az Izgalom? Szeretném, ha ez az utóbbi két óra a végtelenségig ismétlődne. — Nem akartál volna még maradni? — kérdezem. — Lake, az utóbbi napokban végig utaztál és dobozokat pakoltál. Pihenésre van szükséged — feleli. A „pihenés” szó hallatán önkéntelenül ásítok egyet. — Jól hangzik — mondom. Kinyitja előttem a kocsiajtót, de mielőtt beszállnék, magához húz és szorosan átölel. Percekig állunk összefonódva. Magam is meglepődöm azon, milyen könnyen hozzá tudnék szokni ehhez. Világéletemben tartózkodó voltam, de Will olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Egy darabig így álldogálunk, aztán szétrebbenünk és beszállunk az autóba. Ahogy Will kihajt a parkolóból, homlokomat az ablaküvegnek nyomva figyelem, amint a klub egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik. — Will! — suttogom a távolodó épületet figyelve. — Köszönöm ezt az estét!
Megfogja a kezem, én pedig mosollyal az ajkamon álomba merülök. Arra ébredek, hogy Will kinyitja az ajtót. Már a felhajtónkon állunk. Kisegít a kocsiból. Nem is emlékszem, mikor aludtam el utoljára utazás közben. Willnek igaza volt: tényleg hullafáradt vagyok. Megdörzsölöm a szemem és ásítok egyet. Az ajtó előtt átöleli a derekamat, én pedig az ő vállát. A testünk tökéletesen összesimul. Ahogy a lehelete a nyakamat simogatja, borzongás fut végig rajtam. Hihetetlen, hogy mindössze három napja találkoztunk először. Olyan, mintha ezer éve együtt lennénk. —Gondolj bele — mondom —, három teljes napig távol leszel. Az majdnem annyi idő, mint amióta ismerjük egymást. Nevetve közelebb húz magához. — Ez lesz életem leghosszabb három napja — feleli. Mivel jól ismerem anyát, sejtem, hogy figyel bennünket, ezért nem bánom, hogy a búcsúcsók mindössze egy gyors puszira sikeredett. Will lassan elindul hátrafelé, ujjai kicsúsznak az enyéim közül, míg végül minden érintkezés megszűnik közöttünk. Figyelem, ahogy visszaül a kocsiba. Már beindította a motort, amikor hirtelen meggondolja magát és letekeri az ablakot. —Figyelj, Lake! Nagyon hosszú út vár rám hazáig. Jól jönne még egy csók útravalónak. Nevetve odalépek a kocsihoz, és az ablakhoz hajolva várom a következő villámpuszit. Ehelyett kezét a nyakam mögé csúsztatva finoman magához húz, és ajkaink összeérnek. Ezúttal egyikünk sem fogja vissza magát. Csókolózás közben ujjaimmal a hajába túrok a tarkóján. Nagy önuralom kell hozzá, hogy fel ne rántsam a kocsiajtót, és az ölébe ne üljek. Olyan, mintha egy fal lenne köztünk. Ideje szétválni, de nehezen tudunk elszakadni egymás ajkától. —A csudába! — suttogja. — Ez egyre jobb lesz. —Három nap múlva találkozunk — nyugtatom meg. — Vezess óvatosan hazafelé!
Utoljára megcsókolom, és vonakodva elhúzódom az ablaktól. Will lehajt a feljárónkról, át a saját házuk elé. Szeretnék utánaszaladni, és újra megcsókolni, de ellenállok a kísértésnek. Elindulok az ajtó felé. —Lake! — kiált utánam. Becsapja a kocsiajtót, és mosolyogva odaszalad hozzám. —Elfelejtettem elmondani valamit — szólal meg, miközben újra átölel. — Gyönyörű vagy ma este. Puszit nyom a fejemre, és elindul visszafelé. Ezek szerint tévedtem, amikor azt hittem, hogy nem szeretem a bókokat. Hatalmasat tévedtem. Mielőtt bemegy az ajtón, utoljára visszafordul és rám mosolyog. Ahogy sejtettem, anya még nem alszik. A kanapén ül és olvas. —Na, milyen volt? Mégsem sorozatgyilkos? — kérdezi tettetett közönnyel, amikor belépek az ajtón. Én csak vigyorgok, mint a vadalma. Lerogyok a szemközti fotelbe, és hatalmasat sóhajtok. —Igazad volt, anya — mondom. — Tényleg imádom Michigant.
3. De ha rád nézek, már jól tudom, Ez nem fog menni, angyalom. Ez nem fog menni, nincs esély, A legtöbb szerelem véget ér, ha túl korán kezdődik el. THE AVETT BROTHERS: SZOMORÚ LENNÉK (I WOULD BE SAD) HÉTFŐN REGGEL IDEGESEBB VAGYOK, MINT VÁRTAM. Mivel egész hétvégén Willen járt az eszem, elfelejtettem felkészülni a közelgő sorscsapásra, más néven az első napra az új gimnáziumban. Anyával vettünk néhány hűvösebb időre való ruhadarabot. Felkapom az előző este kikészített összeállítást, és belebújok a
vadonatúj hótaposómba. A hajamat leengedve hagyom, de húzok a csuklómra egy hajgumit, ha esetleg a nap folyamán lófarokba akarnám kötni. Miután végeztem a fürdőben, kimegyek a konyhába a hátizsákomért és az órarendemért. Anya éjszakai műszakban dolgozik a kórházban, ezért megígértem neki, hogy elviszem Kelt a suliba. Texasban ugyanoda jártunk, az összes szomszéd gyerekkel együtt. Itt viszont annyi iskola van, hogy ki kellett nyomtatnom egy térképet a körzetünkről, nehogy rossz helyre menjünk. Az általános suli elé érve Kel köszönés nélkül kiugrik a kocsiból, amint meglátja Cauldert. Úgy érzem, az ő élete sokkal könnyebb, mint az enyém. A gimi szerencsére viszonylag közel van, így remélem, hogy marad egy kis időm megkeresni az osztálytermet. Behajtok a parkolóba, majd körbe-körbe cirkálok szabad hely után kutatva. Fényévekre az épülettől végre találok egyet. Körülöttem diákok állnak a kocsik mellett, és beszélgetnek. Először félek kiszállni, de aztán rájövök, hogy a kutyát sem érdeklem. Ez nem olyan, mint a filmekben, ahol az új lány kiszáll az autóból, a hóna alá csapja a könyveit, miközben a suliban megáll az élet, és minden szempár rá szegeződik. Itt láthatatlannak érzem magam, és ez nekem tökéletesen megfelel. Az első óra matek. Nem kapunk házit, aminek külön örülök, mivel az estét Will-lel szeretném tölteni. Amikor ma reggel elindultam, egy cetlit találtam a kocsimra tűzve, amin ez állt: „Alig várom, hogy lássalak. Négyre itthon vagyok.” Még hét órát és három percet kell kibírnom nélküle. A töri is tűrhető. A tanár a pun háborúról mesél, de mi ezt már vettük az előző sulimban. Nehezen tudok összpontosítani, szinte számolom a perceket. A tanár monoton hangon beszél, unalmas, ahogy magyaráz. Ha valami nem köti le a figyelmemet, a gondolataim általában hamar elkalandoznak. Most éppen Will felé. Éppen jegyzetelni kezdek, amikor hátulról valaki megböki a hátamat.
— Hé, mutasd csak az órarendedet! — szólal meg a mögöttem ülő lány. Többször félbehajtom a papíromat, hogy minél kisebb legyen, majd egy óvatlan pillanatban gyorsan hátradobom az asztalára. —Jaj, ne hülyéskedj már! — mondja hangosan. — Mr. Hanson félig vak és süket is. Miatta nem kell aggódnod. Felnevetek és hátrafordulok. A tanár éppen a táblára ír valamit. —Layken vagyok — mutatkozom be. —Eddie — feleli a lány. Kérdőn nézek rá, mire ő vág egy grimaszt. —Tudom — mondja. — A családom így nevez. De ha valaha is Spagetti Eddie-nek mersz nevezni, szétrúgom a feneked. —Ezt észben tartom — nevetek fel. —Klassz. A következő órán együtt leszünk — szólal meg az órarendemet fürkészve. — Azt a termet marha nehéz megtalálni. Majd várj meg, és odakísérlek. Ahogy lehajol, hogy leírjon valamit, tépettre nyírt szőke haja a szemébe hullik. A körmei a szivárvány színeiben pompáztak, kezén pedig vagy tizenöt karkötő csörren meg minden mozdulatra. Bal csuklójának belső felére egy kis fekete szívet tetováltak. Végre kicsengetnek. Amint felállók, Eddie a kezembe nyomja az órarendemet. Benyúl a kabátzsebembe, kiveszi a mobilomat, és nyomogatni kezdi a gombokat. Amikor felém fordítja a képernyőt, látom, hogy mindenféle webcímeket és telefonszámokat írt bele. —Ez a Facebook—profilom — mutat az első linkre. — Ha itt nem találsz, fent vagyok a Twitteren is. A MySpace-en ne is keress, mert az egy baromság! — mondja meglepő komolysággal. Lejjebb lapoz a telefonkönyvemben. —Ez a mobilom, ez az otthoni számom, ez pedig a Getty’s pizzériáé — sorolja. —Ott dolgozol? — kérdezem. —Nem, csak isteni a pizzájuk — feleli.
Már majdnem az ajtóhoz érünk, amikor felém fordul és visszaadja a telefonomat. —Megcsörgettem róla magam, hogy meglegyen a számod — mondja. — Ja, és a következő óra előtt be kéne menned az irodába. —Nem arról volt szó, hogy elkísérsz a terembe? — kérdezem, kissé megzavarodva új barátnőm vehemenciájától. — Téged a B ebédlőbe osztottak be, én viszont az A-ban leszek — hadarja. — Szaladj fel az irodába, és kérd át magad az A-ba, aztán találkozunk a harmadik órán! — mondja, majd elrohan. Egyszerűen faképnél hagy. Az iroda csak két ajtóval odébb van. Mrs. Alex, a titkárnő sűrű sóhajtozások közepette nyomtatja ki a legújabb órarendemet. Mire végez vele, már becsengettek. — Meg tudná mondani, hol lesz az angolóra? — kérdezem, mielőtt kilépek az ajtón. Válaszul egy terjedelmes, ám zavaros útbaigazítást kapok, amelyben szerepel egy bizonyos A- és D-terem is. Türelmesen végighallgatom, de nem leszek okosabb. Három különböző folyosón megyek végig, és két rossz tanterembe is benyitok, nem beszélve a gondnoki szobáról. Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre rábukkanok a D-teremre. Hátizsákomat a földre dobom, az órarendet a fogaim közé szorítom, és leveszem a hajgumit a csuklómról. Na, tessék! Még tíz óra sincs, de én máris felkötöm a hajamat. Micsoda egy nap! —Lake? — szólal meg egy hang a hátam mögött. A szívem majd’ kiugrik a helyéből. Megfordulok, és Willt pillantom meg zavart kifejezéssel az arcán. Gyorsan kikapom a papírt a számból, és mosolyogva átölelem. —Te hogy kerülsz ide? — kérdezem. Viszonozza az ölelést, de éppen csak egy röpke pillanatra, aztán lefejti magáról a karomat. —Lake! — mondja meglepetten. — Te... te mit keresel itt?
—Már angolon kellene lennem, de nem találom azt a hülye termet — sóhajtok az órarendre mutatva. — Segíts! Will hátrébb lép. —Lake, ne! — mondja, és visszaadja a papírt anélkül, hogy ránézne. Látom a reakcióján, hogy egyáltalán nem örül nekem. Elfordul, és kezét összekulcsolja a tarkóján. Nem értem, mi ez az egész. Csak állok ott, valamiféle magyarázatra várva, amikor hirtelen belém hasít a felismerés: nyilván a barátnőjéhez jött. Egy lányhoz, akit elfelejtett megemlíteni nekem. Felkapom a táskámat, és elindulok, de ő utánam nyúl és visszahúz. —Hová rohansz? — kérdezi. —Mindent értek, Will — sóhajtok fel. — Felfogtam. Lelépek, mielőtt a barátnőd meglátna minket. Nem akarom, hogy sírni lásson, ezért próbálok kiszabadulni a szorításából és elfordulni. —Barátnő? — néz rám meglepetten. — Nem, Lake. Azt hiszem, félreértettél. Lépések zaja zavarja meg a beszélgetést. Egy diák közeledik felénk. —Huh! Már azt hittem, elkésem — lihegi a srác, ahogy meglát bennünket a terem előtt. — Tényleg elkéstél, Javier — feleli Will, majd kinyitja az ajtót, és beljebb tessékeli. — Mindjárt megyek én is — teszi hozzá. — Szólj a többieknek, hogy már csak öt percük maradt átnézni az anyagot a dolgozat előtt! Will becsukja az ajtót, és újra kettesben maradunk a folyosón. Úgy érzem, alig kapok levegőt. Az, ami most kiderült, kőszikLakent nehezedik a szívemre. Ez nem lehet igaz! Lehetetlen. Hogy történhet ilyesmi? —Will! — suttogom elhaló hangon. — Kérlek, ne mondd, hogy te...!
Will elvörösödik, és szomorú szemmel harapdálni kezdi az alsó ajkát. Fejét hátrahajtva a plafonra mered, és tenyerével az arcát dörzsölgetve járkálni kezd az ajtó és a szekrények között. Ahogy lépeget, a nyakában lógó tanári belépő ide-oda himbálózik. Elhűlve nézem, ahogy homlokát az egyik fémszekrény ajtajához ütögeti. Képtelen vagyok megszólalni. Lassan leereszti a kezét, és felém fordul. —Hogy lehettem ilyen bolond? — kérdezi kétségbeesetten. — Te még gimnazista vagy?
4. Elegem van a sóvárgásból. Karmai közül nem szabadulhatok, Minden új nap csak egyre rosszabb, Amint hátrahagyja a tegnapot. THE AVETT BROTHERS: ELÉG A SÓVÁRGÁSBÓL: (III WITH WANT) WILL HÁTÁT A SZEKRÉNYNEK VETVE, keresztbe tett lábbal álldogál. A padlót bámulja. Ez az egész olyan váratlanul ért, hogy alig bírok talpon maradni. A szemközti falhoz lépek, és nekitámaszkodom. — Talán az én hibám? — kérdezem. — Honnan tudhattam volna, hogy te tanár vagy? Egyáltalán hogy taníthatsz huszonegy évesen? — Figyelj rám, Layken! — fordul felém, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Már nem szólít Lake-nek. — Hatalmas félreértés történt. Beszéd közben nem néz a szemembe. — Beszélnünk kell, de semmiképpen nem itt, és nem most. —Egyetértek — felelem. Szeretnék mást is mondani neki, de képtelen vagyok rá. Félek, hogy elsírom magam.
A terem ajtaja kicsapódik és Eddie lép ki rajta. A szívem mélyén reménykedem benne, hogy ő is csak eltévedt. Az nem lehet, hogy erre az órára jöttünk. —Layken! Éppen téged kerestelek — mondja. — Foglaltam neked is helyet. Amint észreveszi Willt, rájön, hogy egy beszélgetés közepébe csöppent. —Elnézést, Mr. Cooper — mentegetőzik. — Nem láttam, hogy ön is idekint van. —Semmi baj, Eddie! — feleli Will. — Csak átfutottuk Layken órarendjét. Elindul a terem felé, és kinyitja előttünk az ajtót. Gépiesen követem Eddie-t, és leülök a székemre, közvetlenül a tanári asztallal szemben. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni ezt az órát. A falak táncolnak körülöttem, ezért jobbnak látom behunyni a szemem és összpontosítani. Nagyon megszomjaztam. —Ki ez a csinibaba? — kérdezi a srác, akit Will az imént Javiernek szólított. —Csönd legyen, Javi! — csattan fel Will, és az asztalhoz sétál a vizsgalapokért. A diákok egy része felszisszen az éles hang hallatán. Attól tartok, Willtől nem szokták meg ezt a hangnemet. —Nyugi, Mr. Cooper! Csak udvaroltam neki egy kicsit. Nézze csak meg, milyen dögös! — mondja Javier, és szemét rám szegezve hátradől a székében. —Kifelé, Javi! — szólal meg Will az ajtó felé mutatva. —Jesszusom, Mr. Cooper! Miért húzta fel így magát? Én csak azt mondtam... —Én meg azt mondtam, hogy kifelé! — fojtja belé a szót Will. — Az én órámon senki sem szemtelenkedhet a nőkkel. Javi összeszedi a könyveit és felpattan a székből.
—Jól van — morogja–akkor majd a folyosón szemtelenkedem velük. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, az osztályban megfagy a levegő. Csak a tábla felett lógó óra ketyegése hallatszik. Meredten előrebámulok, de magamon érzem a többiek tekintetét. Várják a reakciómat. így nem lesz könnyű elvegyülni a tömegben. —Ma új diák érkezett hozzánk. A neve Layken Cohen — töri meg a csendet Will. —Most viszont vége a felkészülési időnek. Tegyétek el a jegyzeteiteket! —Nem kell bemutatkoznia? — kérdezi Eddie. —Majd legközelebb — feleli Will. — Most koncentráljunk a dolgozatra! Örülök, hogy nem kell felállnom és beszédet tartanom az egész osztály előtt. Képtelen lennék rá. Úgy érzem, mintha gombóc lenne a torkomban, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudok. —Lake! — szólal meg Will, majd gyorsan megköszörüli a torkát. —Layken! — helyesbít. — Ha el tudod foglalni magad valamivel, akkor rajta! Az osztály dolgozatot ír a legutóbbi anyagból. —Ha lehet, én is megpróbálkoznék vele. — Muszáj elfoglalnom magam valamivel. Will nekem is átnyújt egy papírt, én pedig minden idegszálammal a kérdésekre összpontosítok. Remélem, hogy legalább néhány percre megfeledkezhetek a rideg valóságról. Viszonylag gyorsan végzek, bár többször is kitöröltem és átírtam a válaszaimat. így próbálom halogatni az elkerülhetetlent: szembenézni azzal, hogy a fiú, akibe szerelmes vagyok, valójában a tanárom. Kicsöngetéskor a többiek egyenként előremennek, és leteszik a dolgozataikat a tanári asztalra. Eddie odajön hozzám. —Sikerült áttetetned az ebédedet? — kérdezi. —Igen — felelem.
—Király! Akkor foglalok neked helyet — mondja, és visszasétál a tanári asztalhoz. Táskájából egy kis piros dobozkát kotor elő, kinyitja, és néhány ízem cukorkát potyogtat ki belőle. —Mentolos — mondja. Will zavartan néz rá. —Nem tudom, jó nyomon járok-e — suttogja Eddie félhangosan. — De úgy hallottam, hogy a mentolos cukorka jó a másnaposág ellen. Will felé tolja a kis pasztillákat, és eltűnik, mint a kámfor. Már csak ketten maradunk a teremben. Alig vártam, hogy beszélhessek vele. Rengeteg kérdésem van, de tudom, hogy még mindig nem érkezett el a megfelelő idő. Felkapom a tesztlapomat, az asztalhoz megyek és a halom tetejére teszem. —Ilyen egyértelmű, hogy valami bajom van? — kérdezi a cukorkákra pillantva. Elveszek kettőt, és válasz nélkül kimegyek a teremből. Miközben a folyosókon bolyongok a következő óra helyszínét keresve, meglátok egy mosdót. Gyorsan besurranok az ajtón. Úgy döntök, hogy az ebédszünetet inkább odabent töltöm. Lelkiismeretfurdalásom van, mert tudom, hogy Eddie vár rám, de pillanatnyilag úgy érzem, hogy szeretnék egyedül maradni. Újra és újra végigolvasom a falfirkákat, és közben abban reménykedem, hogy kibírom sírás nélkül ezt a napot. Az utolsó két órán lila köd vesz körül, de szerencsére a tanárok vajmi kevés érdeklődést mutatnak irántam. Nem szólok senkihez, és más sem szól hozzám. Arra sem emlékszem, kaptam-e valami házi feladatot. Az agyam egész máson jár. A kocsimhoz érve előhalászom a táskámból a slusszkulcsot, de úgy remeg a kezem, hogy nem tudom beilleszteni a zárba. Amikor végre sikerül beszállnom, villámgyorsan kitolatok a parkolóból és hazahajtok. Másra sem vágyom, csak az ágyamra.
A felhajtónkra érve leállítom a motort, de nem szállók ki. Nem vagyok felkészülve arra, hogy beszélgessek anyával és Kellel. Hátradöntöm az ülést, a karommal eltakarom a szemem, és sírni kezdek. A fejemben újra lejátszom a mai napot. Hogy lehet az, hogy egy egész estét töltöttünk együtt, és nem derült ki, hogy Will tanár? Miért nem kérdeztem rá, mivel foglalkozik? És ami a legrosszabb, a hosszú beszélgetés alatt elfelejtettem megemlíteni, hogy még gimnáziumba járok? Hiszen annyi mindent meséltem neki magamról! Ő volt az első, akinek tényleg mindent elmondtam. Kabátujjammal megtörlöm a szemem, és próbálom elrejteni a könnyeimet. Van benne tapasztalatom. Egészen fél évvel ezelőttig szinte soha nem volt okom sírni. Texasban egyszerű életem volt. Megvoltak a napi teendőim, a barátaim, egy iskola, amit szerettem, és egy imádott otthon. Apa halála után viszont heteken át zokogtam, és csak akkor álltam le, amikor rájöttem, hogy ha én nem szedem össze magam, akkor anyának és Kelnek sem fog menni. Inkább arra koncentráltam, hogy minél közelebb kerüljek az öcsémhez. Apa Kel legjobb barátja volt, ezért úgy éreztem, hogy őt érte a legnagyobb veszteség. Onnantól fogva eljártam a kosármeccseire, a karate órákra, sőt, még a cserkészekhez is. Mindenhová, ahová addig apa kísérgette. Próbáltam minél jobban lekötni mindkettőnk figyelmét, és ez bevált. A fájdalom szép lassan tompulni kezdett. Egészen a mai napig. A kocsiablakon kopogó ujjak visszarántanak a valóságba. Nem akarok tudomást venni róla. Nem akarok látni senkit, még kevésbé beszélgetni. Az üvegen átnézve nem látok mást, csak egy alak körvonalait... és egy tanári belépőkártyát. Belenézek a tükörbe, és gyorsan letörlöm a lefolyt szempillafestéket. Miközben megnyomom a központi zár gombját, a megrongálódott kerti törpére esik a pillantásom. Még mindig ugyanott áll, arcán ugyanazzal a kárörvendő vigyorral.
Will beszáll az anyósülésre, és becsapja maga mögött az ajtót. Ő is hátradől. Nagyot sóhajt, de egy szót sem szól. Egyikünk sem akarja megtörni a csendet. Ránézek. Lábát a műszerfalnak támasztja, karját összefonja a mellkasa előtt. A cetlit nézegeti, amit aznap reggel hagyott a szélvédőmön. Ezek szerint tényleg hazaért négyre. —Mire gondolsz? — kérdezi. Jobb térdemet az államhoz húzom és átkarolom. —Teljesen összezavarodtam, Will — felelem. — Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom. Felsóhajt és kinéz az ablakon. —Sajnálom. Az egész az én hibám — mondja. —Senki sem tehet róla — válaszolom. — Te nem tettél semmi rosszat, mivel nem tudtad, mi a helyzet. Felegyenesedik és a szemembe néz. A játékosság, amely annyira vonzott, teljesen eltűnt a szeméből. —Ennek vége, Lake — szólal meg. — Tudhattam volna. Az én munkám sajnos nemcsak a tanteremben kötelez. Az életem minden egyes részére kihat. Nem vettem észre valamit, amit pedig észre kellett volna vennem. Amikor azt mondtad, hogy tizennyolc éves vagy, valamiért azt feltételeztem, hogy főiskolára jársz. Képtelen palástolni a csalódottságát. —Csak két hete töltöttem be a tizennyolcat — mondom. Nem tudom, miért kellett ezt kiemelnem. Úgy hangzott, mintha rá akarnám hárítani a felelősséget, pedig nem ez volt a szándékom. Már így is bűntudata van, ne kelljen azt hinnie, hogy még én is haragszom rá. Erre egyikünk sem számított. —Tanársegéd vagyok — mondja. — Illetve olyasmi. —Olyasmi?— kérdezem. —A szüleim halála után megdupláztam az óraszámomat, hogy korábban lediplomázhassak. Mivel az iskolában éppen tanárhiány
volt, felajánlottak egy egyéves szerződést. Még három hónapig gyakorlaton vagyok, utána jövő júniusig teljes állásom lesz náluk. Próbálok figyelni arra, amit mond, de valójában csak ennyit hallok: „Nem lehetünk együtt... bla—bla—bla ... Nem lehetünk együtt.” —Lake, nekem szükségem van erre az állásra — néz a szemembe. — Ezért küzdöttem az elmúlt három évben. Le vagyunk égve. A szüleim egy halom adósságot hagytak ránk, és még az egyetemet sem fizettem ki. Nem mondhatok fel. —Will, én megértelek — nyugtatom meg. — Eszembe sem jutna arra kérni téged, hogy tedd kockára a karriered. És bolond is lennél ilyesmit tenni valakiért, akit csak egy hete ismersz. Will újra az ablak felé fordul. —Tudom, hogy nem kérnél tőlem ilyesmit — szólal meg. — Csak szeretném, ha megértenéd a helyzetemet. —Mindent értek — felelem. — Tulajdonképpen nincs is miről beszélni. Nincs köztünk semmi, amiért érdemes lenne áldozatot hozni. — Te is tudod, hogy ez nem igaz — pillant a reggeli üzenetre. Beleborzongok a szavaiba. Igaza van. Bármi is történt közöttünk, az több volt, mint egyszerű fellángolás. Sohasem tudtam pontosan, milyen érzés lehet, ha az embernek összetörik a szíve, de ha csak egy kicsit is rosszabb annál, amit most érzek, jobb, ha örökre lemondok a szerelemről. Nem éri meg. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de hiába. Will leveszi a lábát a műszerfalról és magához húz. Arcomat az ingébe temetem, ő pedig átölel, és gyengéden simogatni kezdi a hátamat. —Annyira sajnálom! — sóhajt fel. — Bárcsak változtathatnék a helyzeten! De helyesen kell cselekednem... Caulder miatt. Ölelése inkább tűnik istenhozzádnak, mint megnyugtató gesztusnak.
—Nem tudom, mi lesz most, hogy mivé alakul át majd a kapcsolatunk — mondja. —Átalakul? — kérdezem riadtan. Letaglóz a gondolat, hogy elveszíthetem őt. — Mi lenne, ha beszélnél az iskolaigazgatóval? Mondd el nekik, hogy te nem tudtad. Kérdezd meg, van-e valami lehetőlég... — Amint ezt kimondom, máris érzem, hogy szalmaszálba kapaszkodom. Kizárt, hogy ez a kapcsolat működhessen. —Nem tehetem, Lake — feleli elhaló hangon. — Úgysem sikerülne. Nem sikerülhet. Ajtócsapódást hallunk. Kel és Caulder futnak felénk a felhajtón. Azonnal szétrebbenünk, és mindketten visszaülünk a saját helyünkre. Fejemet megtámasztva behunyom a szemem, és valamiféle megoldáson gondolkodom. Kell, hogy legyen valami. A fiúk átfutnak az úttesten, egyenesen a szemközti házba. Will felém fordul. —Layken! — szólal meg idegesen. — Van még valami, amiről beszélnünk kellene. Te jó ég, mi lehet az? Mi lehet most még az eddigieknél is fontosabb? —Szeretném, ha holnap bemennél az irodába, és leadnád az órámat — mondja. — Jobb lenne, ha nem lennénk túl sokat egymás közelében. Érzem, hogy kifut a vér a fejemből. A kezem izzadni kezd, és a kocsi, amiben ülünk, hirtelen túl kicsinek tűnik. Ezek szerint komolyan gondolja. Köztünk mindennek vége. Teljesen ki akar zárni az életéből. —Miért? — kérdezem elcsukló hangon. Megköszörüli a torkát. —Ami kettőnk közt van, az nem helyes. Távolságot kell tartanunk egymástól — feleli.
Hirtelen szörnyű harag gyülemlik fel bennem, amit nem tudok magamban tartani. —Nem helyes? Távolságot kell tartanunk? — kiabálom. — De hiszen csak néhány méterre lakunk egymástól! Kinyitja az ajtót, és kiszáll a kocsiból. Követem. —Mindketten elég érettek vagyunk már ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, mit szabad és mit nem. Te vagy az egyetlen, akit ismerek itt. Ne akard, hogy úgy tegyek, mintha nem ismernénk egymást — könyörgök neki. —Ne csináld ezt, Lake! Ne légy igazságtalan! — csattan fel. A hangjából érzem, hogy fájó pontra tapintottam. — Nekem ez nem megy — folytatja. — Nem tudok csak a barátod lenni. Nincs választásunk. Úgy érzem, mintha egy szörnyű szakítás közepén lennék, holott ez a kapcsolat valójában el sem kezdődött. Haragszom magamra. Nem tudom biztosan, hogy csak a mai nap eseményei küldtek padlóra, vagy ez az egész év. Csak annyit tudok, hogy Will-lel hosszú idő óta végre boldognak éreztem magam. Szörnyű azt hallani, hogy mostantól már ball rátok sem lehetünk. Félek, hogy visszatérek ahhoz az önmagamhoz, aki az elmúlt hat hónapban voltam, és akire egyáltalán nem vagyok büszke. Benyúlok a kocsiba, és kiveszem a táskámat meg a kulcsaimat. — Ezek szerint a te elved a mindent vagy semmit — mondom, és hangosan bevágom az ajtót. — És mivel szerinted a minden nem lehetséges, holnap a harmadik óra végére végleg megszabadulsz tőlem. Bemegyek a házba, de útközben még jól belerúgok a kerti törpéi be. Odabent a kulcsaimat a konyhapultra dobom, de a fényes felületről leszánkáznak a földre. Éppen egy hatalmasat készülök rúgni a kulcscsomóba, amikor belép anya. — Mi volt ez az egész? — kérdezi. — Kiabáltatok egymással?
— Nem történt semmi — felelem. — Az égadta világon semmi. Felkapom a csizmámat és kisétálok a konyhából, jó hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Bezárkózom a szobámba, és a szennyestartóhoz lépek. Tartalmát a padlóra borítva keresgélni kezdek benne. Kihalászom a farmeremet, és a zsebéből kiveszem a lila hajcsatot. Az ágyhoz sétálok, felhajtom az ágytakarót és lefekszem. Kezemben görcsösen szorongatom a csatot, és közben potyognak a könnyeim. Álomba sírom magam. Éjfél van, mire felébredek. Egy darabig ébren fekszem, remélve, hogy ez az egész csak egy rossz álom, de nem tudom becsapni magam. Ahogy ledobom magamról a takarót, a hajcsat kiesik a kezemből, egyenesen a padlóra. Ez a kis darab műanyag olyan öreg már, hogy csak a festék tartja össze. Eszembe jut, hogy éreztem magam aznap, amikor apa nekem adta. Amikor a hajamba tűzte, hirtelen minden félelmem és bánatom elszállt. Felveszem a földről és kipattintom. Összefogok egy tincset a hajamból és oldalra csatolom. Várom a csodát, de a fájdalom nem akar enyhülni. Kikapom a csatot, a szoba végébe hajítom, és visszabújok az ágyba.
5. Azt mondom magamnak: Ne izgulj! Minek? Úgysem felelhetsz meg Mindig mindenkinek. THE AVETT BROTHERS: PARANOIA B-DÚRBAN (PARANOIA IN B-FLAT MAJOR) A HALÁNTÉKOMON LÜKTET AZ ÉR, ahogy kikászálódok az ágyból. Ennél nagyobb szükségem sosem volt még a mentolos cukorkára. A tagjaim a többórás sírásnak és álmatlan hánykolódásnak köszönhetően mintha ólomból lennének.
Kávét főzök és leülök a pulthoz, hogy csendben iszogatva rettegjek az előttem álló naptól. Egyszer csak Kel botorkál be a konyhába pizsamában és a Darth Vader-es mamuszban. — Jó reggelt! — mormogja, és az edényszárítóból kiemeli „A világ legjobb apukája”—bögrét. A kávéfőzőhöz ballag, és tölteni kezd magának. — Te meg mit művelsz? — kérdezem. —Jobb, ha tudod, hogy nem csak neked volt nehéz éjszakád — válaszolja, és leül velem szemben. — A negyedik osztály állati nagy szívás. Tegnap kétórányi leckét kaptunk. Már éppen készül belekortyolni a kávéba, amikor kikapom a bögrét a kezéből. A tartalmát áttöltöm a sajátomba, „A világ legjobb apukáját” pedig a szemetesbe hajítom. A hűtőből egy kis doboz narancslét veszek elő, és leteszem az öcsém elé. Kel vág egy grimaszt, de aztán kilyukasztja a dobozt, és a szívószálat a szájához emeli. —Láttad, hogy tegnap megérkezett a maradék cuccunk? — kérdezi. — Anya kisteherautója végre ideért. Kettőnknek kellett kipakolni az egészet. Próbál bűntudatot ébreszteni bennem. —Öltözz fel! Fél óra múlva indulunk — vetem oda neki. Miután kitettem Kelt a sulinál, újra havazni kezd. Remélem, Willnek igaza lesz, és hamar elvonul a hidegfront. Gyűlölöm a havat. Gyűlölöm Michiganx. A gimnáziumba érve első utam az irodába vezet. Mrs. Alex éppen a számítógépét kapcsolja be, amikor belépek az ajtón. —Ugye nem azt akarod mondani, hogy inkább a C ebédlőbe szeretnél járni? — szólal meg a fejét csóválva, amikor meglát. Talán jobb lett volna, ha elhozom neki Kel kávéját. —Nem, csak egy listát szeretnék kérni a szabadon választható kurzusokról — felelem. — Inkább valami mást vennék fel a harmadik órára.
Mrs. Alex kétkedő pillantást vet rám a szemüvege fölött. —Nem Mr. Cooper költészettanjára jársz? — kérdezi. — Az az egyik legnépszerűbb tárgyunk. —De igen, arra. De szeretném leadni — felelem. —Voltaképpen a hét végéig még nem véglegesítem az órarendedet, úgyhogy semmi akadálya. Mit szeretnél helyette? — kérdezi, és átnyújt egy lapot, rajta a lehetséges kurzusokkal. Botanika. Orosz irodalom. Nem valami nagy a választék. —Az orosz irodalmat kérem kétszáz dollárért, Alex — viccelődök. Ő válaszul csak a szemét forgatja, és begépeli a módosítást. Valószínűleg hallotta már ezt a poént. Átnyújtja a legújabb órarendemet és egy sárga nyomtatványt. —Ezt írasd alá Mr. Cooperrel, aztán hozd vissza nekem még a harmadik óra előtt, és ezzel kész is vagyunk — mondja. —Nagyszerű! — mormogom, és kilépek az irodából. Will terme elé érve megkönnyebbülten konstatálom, hogy az ajtó zárva van, és odabent nem égnek a lámpák. Mivel ma nem állt szándékomban találkozni vele, jobbnak látom, ha magam veszem kézbe a dolgokat. A hátizsákomból kiveszek egy tollat, és a papírt az ajtónak nyomva rá akarom hamisítani Will nevét. —Ez nem valami jó ötlet — szólal meg egy ismerős hang a hátam mögött. Megpördülök. Will áll előttem, a vállán fekete oldaltáska, a kezében kulcs, összeszorul a gyomrom. Khaki színű nadrágot és fekete inget visel. Nyakkendője színe tökéletesen kiemeli zöld szemét. Nehéz nem észrevenni. Nagyon hivatalosnak tűnik. Hátralépek, amikor elhalad mellettem és a kulcsot a zárba illeszti. A terembe lépve felkapcsolja a lámpát, és válltáskáját az asztalra teszi. Még mindig az ajtó előtt állok. Int, hogy lépjek be. Az orra elé teszem a nyomtatványt.
—Nem voltál itt, és gondoltam, megspórolok neked egy jelenetet — mentegetőzök. Will ránéz a papírra, és elhúzza a száját. —Orosz irodalom? Éppen ezt választottad? — kérdezi. —Csak ez volt, vagy a botanika — felelem. Will kihúzza a székét és leül. Kisimítja a papírt, fog egy tollat, a hegyét a vonalra illeszti, de aztán meggondolja magát és leteszi. —Tegnap éjjel sokat gondolkodtam arról... amit neked mondtam — szólal meg. — Nem volt szép azt kérnem tőled, hogy add le az órámat csak azért, mert én kényelmetlenül érzem magam. Végül is csak néhány méterre lakunk egymástól, és az öcséink a legjobb barátok. Ez a kurzus lehetőséget adna arra, hogy megtanuljunk normálisan viselkedni egymás közelében. Előbb-utóbb úgyis hozzá kell szoknunk ehhez a helyzethez. Egyébként pedig — folytatja, és egy papírlapot dug az orrom alá — átmentél a vizsgán. Ránézek a tesztlapra. 100%. —Nekem nem gond a csere — mondom, de közben érzem, hogy ez csak süket duma. — Megértem a helyzetedet. —Köszönöm, de attól tartok, hogy innentől már csak könnyebb lehet. Nem gondolod? — kérdezi. —De igen — válaszolom. Ez is hazugság. Will téved. Az, hogy mindennap látnom kell, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Ha még ma visszaköltöznék Texasba, akkor is túl közel érezném magam hozzá. De mivel egyetlen jó érv sem jut eszembe a kurzuscsere mellett, a kérdés eldőlt. Will összegyűri a nyomtatványt és a szemetes felé hajítja. Vagy hetven centivel elhibázza. Felkapom a papírgalacsint, és kifelé menet kidobom. —Akkor a harmadik órán találkozunk, Mr. Cooper — nézek vissza rá a szemem sarkából. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Nagyon rosszul esett, hogy tegnap haraggal váltunk el. Bár mindent megtettem volna, hogy
elkerüljem a kínos helyzeteket, a javaslata mégis egyfajta megnyugvással töltött el. —Mi történt veled tegnap? Már megint eltévedtél? — kérdezi Eddie a második óra előtt. —Sajnálom. Be kellett mennem az irodába — mentegetőzök. —Írhattál volna egy SMS—t — feleli tréfás gúnnyal. — Aggódtam miattad. —Jaj, drágám, annyira sajnálom! —„Drágám”? Te le akarod nyúlni a csajomat? — szólal meg mögöttem egy srác. Eddie-hez sétál, átkarolja a vállát és arcon puszilja. —Layken, ő itt Gavin. Gavin, ő itt Layken, a vetélytársad — mutat be minket egymásnak Eddie. Gavin haja éppen olyan, mint Eddie-é, csak rövidebb. Akár testvérek is lehetnének, bár a srác szeme nem kék, hanem barna. Fekete kapucnis pulóvert és kék farmert visel. Ahogy elengedi Eddie vállát, hogy kezet nyújtson nekem, észreveszem, hogy a csuklóján éppen olyan tetoválás van, mint a lányén. —Sokat hallottam rólad — mondja Gavin, és kezet ráz velem. Kétkedve nézek rá. Fogalmam sincs, miket hallhatott rólam. —Na, jó, ez nem igaz — vallja be mosolyogva. — Valójában Eddie még egy szóval sem említett, de az emberek ezt szokták mondani bemutatkozáskor. Visszalép Eddie-hez, és még egy puszit nyom az arcára. —A következő szünetben találkozunk, bébi. Most rohannom kell — mondja és elviharzik. Irigylem őket. A következő órán Mr. Hanson bejelenti, hogy röpdolgozatot írunk. Én is kapok egy tesztlapot. Az óra fennmaradó része csendben telik el. Ahogy Eddie után loholok a tömegben, a gyomrom görcsbe rándul. Már bánom, hogy csak úgy sutba vágtam az orosz irodalmat.
Nem értem, hogy gondolhattuk, hogy a közös óra használ majd nekünk. Will a terem előtt áll és egyenként üdvözli az érkező diákokat. —Mr. Cooper! Ma már sokkal jobban néz ki. Kér egy cukorkát? — kérdezi Eddie. Javi gyanakvó pillantással méregeti Willt, miközben lehuppan a székére. —Jól van, srácok — csukja be az ajtót maga mögött Will. — Jól sikerültek a tegnapi dolgozatok. A költészettan alapjai nem a legérdekesebb téma, ezért örömmel közlöm, hogy végre magunk mögött hagyhatjuk. Remélem, hogy a performance költészetet izgalmasabbnak találjátok majd, mivel a szemeszter további részében ezzel foglalkozunk. A performance költészet hasonlít a hagyományos költészethez, de kiegészül egy elemmel, a performance—szal, vagyis az előadással. —Performance? — kérdezi Javier fitymáló hanglejtéssel. — Mint abban a holt költős filmben, amikor mindenkinek marhaságokat kellett felolvasnia az egész osztály előtt? —Nem erről van szó — feleli Will. — Az a hagyományos költészetről szólt. —A tanár úr a slamről beszél — szólal meg Gavin. — Arról, ami az N9NE klubban megy csütörtökönként. —Mi az a slam? — kérdezi egy lány a terem végéből. —Az nagyon király! — fordul hátra Gavin. — Néha mi is elmegyünk Eddie-vel. De igazából meg kell nézned ahhoz, hogy megértsd. —Igen, az is a performance költészet egy formája. Látott már valamelyikőtök slam-bajnokságot? — kérdezi Will. Néhányan felemelik a kezüket, de én nem. —Mr. Cooper, mutassa meg nekik, miről van szó! Adja elő az egyik saját szerzeményét! — kérleli Gavin.
Látom a tétovázást Will szemében. Pontosan tudom, mennyire nem szeret a középpontban lenni. —Kössünk üzletet! — szólal meg Will. — Én előadok nektek valamit, ti viszont cserébe megígéritek, hogy a szemeszter alatt legalább egyszer elmentek megnézni egy slam-estet az N9NE-be. Senkinek sincs ellenvetése. Én szívesen tiltakoznék, de ahhoz jelentkeznem kellene. Inkább hallgatok. —Mindenki benne van? Rendben. Akkor most következzen az egyik rövidebb versem! Ne feledjétek, a slam egyszerre költészet és előadás! — mondja Will. Kiáll az osztály elé, a diákokkal szemben. Megrázza karjait, és jobbra-balra nyújtogatja a nyakát, hogy ellazuljon. Amikor megköszörüli a torkát, érződik, hogy nem zavarában teszi, hanem kiabálni készül. Elvárások, értékelések, kifogások Lövellnek belőlem, mint vérsugár a sebből. Tetem a mélyben, magzat a méhben hever megsemmisülve és szétterülve, mint vörös takaró egy makulátlan szoba ágyán. Nem kapok levegőt. Nem győzhetek ebben a lehetetlen helyzetben. Ez uralja szerencsétlen lelkem egyetlen darabját. Mely magára hagyva küzd egy üres gödörben, Mit én ástam magamnak, mint ketrecbe zárt rab, Ki egy nyitott cellában üldögél a pokol fenekén. Nem fél, hisz nincs mitől. Kinyithatná az ajtót, Hisz még kulcs sem kell hozzá. De miért tenné? Élete a kertelés körül forog.
A teremre csönd telepszik. Senki sem szólal meg, senki sem mozdul, és tapsvihar sem kerekedik. Csak ülünk ott megbabonázva. Engem biztosan megbabonázott. Hogy várhatja el, hogy kiszeressek belőle, ha ilyesmiket csinál? —Hát, ennyi — szólal meg lazán, és visszasétál a székéhez. Az óra további részében a slam költészetről beszélgetünk. Próbálom követni Will magyarázatát, de elvonja a figyelmemet az a tény, hogy egész idő alatt egyetlenegyszer sem néz rám. Éppen Eddie-vel ebédelek, amikor észreveszem, hogy egy srác közeledik felénk. Láttam már Will óráján, néhány sorral mögöttem ül. Bal kezében két tálcát egyensúlyoz, a jobban a hátizsákját és egy zacskó krumpliszirmot cipel. Leül velem szemben, a kincseit elrendezi az egyik tálcán, majd kivesz a táskájából egy kétliteres kólát, és az asztalra teszi. Lecsavarja a kupakot, és beleiszik az üvegbe. Amikor végzett, leteszi az üveget, rám néz és megtörli a száját. —Megiszod a kakaódat, új lány? — kérdezi. —Igen — bólintottam. — Ugyanis azért vettem. —És mi a helyzet a zsömlével? — próbálkozik újra. — Az is kell? —Igen, az sem véletlenül került a tálcámra — válaszolom. A fiú vállat von, és amint Gavin elfordul, átnyúl az ő oldalára, és elveszi a zsömléjét. —Ne csináld már, Nick! — mondja Gavin. — Kizárt, hogy fel tudj szedni négy és fél kilót péntekig. Add fel, haver! —Csak négyet kell — javítja ki Nick teli szájjal. Eddie fogja a saját zsömléjét, és áthajítja neki. Nick elkapja a levegőben és rákacsint. —Látod? A csajod hisz bennem — vigyorog Gavinre. —Nick súlyemelő — fordul hozzám Eddie. — Péntekig négy kilót kell felszednie, hogy a saját súlycsoportjában versenyezhessen, de nem áll jól a szénája.
Ezt hallva én is feláldozom a zsömlémet. Nick köszönetképpen rám kacsint, és vajba mártogatva behabzsolja az egészet. Hálás vagyok Eddie-nek, hogy ilyen könnyen befogadott a baráti társaságába. Nem mintha lett volna választásom, hiszen gyakorlatilag belerángatott ebbe a helyzetbe. Texasban mindössze huszonegyen jártunk a végzős osztályba. Voltak olyanok, akikkel együtt lógtam, de mivel a kis létszám miatt nem válogathattam, igazi legjobb barátnőt nem találtam. Általában Kerris-szel lógtam, de mióta elköltöztünk, nem is beszéltem vele. Amit eddig Eddie-ből láttam, az alapján elég izgalmas ahhoz, hogy igazán jó barátok legyünk. —Mióta vagytok együtt Gavinnel? — kérdezem. —Második óta. Elütöttem a kocsimmal — feleli mosolyogva. — Szerelem volt első csattanásra. És neked van pasid? — kérdezi. Bárcsak mesélhetnék neki Willről! Szeretném elmesélni, hogyan találkoztunk, és hogy úgy megérintett, mint addig senki más. Mesélnék az első randiről, és hogy mindketten úgy éreztük, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szeretnék beszélni a versekről, a csókunkról és mindenről. De leginkább azt szeretném elmesélni, amikor összetalálkoztunk az iskola folyosóján, és rájöttünk, hogy a sorsunk nem a mi kezünkben van. De nem lehet. Senkinek sem mondhatom el ezeket. így hát rövidre zárom a választ. —Nincs. —Tényleg? Nincs barátod? Akkor javítanunk kell a helyzeten — mondja Eddie. —Nem kell — felelem. — Jó ez így, ahogy van. Eddie felnevet, majd Gavinhez fordul, és tárgyalni kezdik a lehetséges barátjelöltek listáját. Végre eljön a péntek délután. Még életemben nem éreztem ilyen megkönnyebbülést egy parkoló láttán. Bár Will csak néhány méterre lakik tőlem, otthon, a saját házunkban kevésbé érzem magam sebezhetőnek, mint az iskolában. Sikerült egy egész hetet úgy eltöltenie, hogy egyszer sem nézett a szemembe, pedig én mindent
megtettem, hogy elkapjam a pillantását. Gyakorlatilag folyamatosan őt bámultam. Hazafelé menet teszek egy kis kitérőt, hogy beszerezzem az otthon töltendő hétvége teljes fegyvertárát: nevezetesen egy halom filmet és rágcsálnivalót. Amikor belépek az ajtón, anya a konyhapultnál ül. A pillantásából látom, hogy valami nagyon nem tetszik neki. Bemegyek, és a pultra teszem a DVD-ket és a zacskókat. —A hétvégét Johnny Depp-pel töltöm — jelentem ki könnyed hangon. Próbálom viccel oldani a nyomott hangulatot, de ő nem nevet. —Ma én hoztam haza Cauldert az iskolából. Mesélt valami nagyon érdekeset — mondja. —Tényleg? — kérdezem. — Olyan rekedt vagy, anya. Megfáztál? — próbálom másra terelni a szót. Tudom, mit jelent ez a hanglejtés. Olyasvalamit tudott meg az öcsém legjobb barátjától, amit tőlem kellett volna megtudnia. —Van valami mondanivalód a számomra? — kérdezi gyilkos pillantással. Kinyitok egy üveg ásványvizet, belekortyolok, és leülök a konyhapulthoz. Este így is, úgy is kitálaltam volna neki, de úgy tűnik, hogy muszáj lesz előbbre hozni. —Mindent el akartam mondani neked, esküszöm — vágok bele. —Az iskoládban tanít, Lake! — kiált fel. Köhögni kezd. Felmarkol egy csomag zsebkendőt, és felugrik a székről. Egy idő után lehiggad, és halkabbra veszi a hangját, hogy az öcsém, aki hallótávolságon belül van, ne figyeljen fel ránk. —Nem gondolod, hogy ezt megemlíthetted volna, mielőtt elengedlek vele? — kérdezi. —De hát én sem tudtam! — védekezem. — Egyikünk sem tudta! Anya olyan arcot vág, mintha megsértettem volna.
—Mi az ördögöt művelsz, Lake? Talán nem tudtál róla, hogy egyedül neveli az öccsét? Ez az egész tönkreteheti a ... Mindketten az ajtó felé fordulunk, amikor meghalljuk, hogy Will kocsija befordul a házuk elé. Én az ajtóhoz rohanok, hogy el— álljam anya útját, de ő arrébb lök és kimegy. Utána szaladok. —Anya, kérlek, ne! — kiabálom. — Hadd magyarázzam meg! Kérlek! Anya már a kocsibejárójukon áll, amikor Will észreveszi, hogy látogatói érkeztek. Anya láttán elmosolyodik, de amint észreveszi, hogy ott loholok a nyomában, már érzi, hogy ez nem baráti csevej lesz. —Julia, kérem! Talán jobb lenne, ha odabent beszélgetnénk — szólal meg Will. Anya egy szó nélkül elmegy mellette, és bemasírozik az ajtajukon. Will kérdőn néz rám. —Az öcséd elárulta, hogy tanár vagy, és anya nem hallgatott végig — magyarázom. Will nagyot sóhajt, majd mi is bemegyünk a házba. Most járok náluk először azóta, hogy megtudtam, mi történt a szüleivel. Látszólag semmi sem változott, mégis más szemmel nézek mindent. Aznap, amikor a konyhapultnál kávéztam, abban a hitben voltam, hogy ez a szülők háza, és Will helyzete semmiben sem különbözik az enyémtől. Most viszont, ahogy körülnézek, egészen más kép tárul elém. Mindenben a felelősséget és az érettséget látom. Anya mereven ül a kanapén. Will csendben átmegy a szobán, és leül vele szemben. Előredől, kezét összekulcsolja, és könyökével a térdére támaszkodik. —Hadd magyarázzam meg a dolgot! — mondja komoly, tisztelettudó hangon. —Hallgatlak — feleli anya higgadtan. —Nagyjából az történt, hogy egy sor hibás következtetést vontam le — vág bele Will. — Először is idősebbnek hittem Laykent, mert
idősebbnek néz ki a koránál. Amikor elmondta, hogy tizennyolc éves, valamiért arra gondoltam, hogy már főiskolára jár. Szeptember van, és a legtöbb végzős még nem tölti be a tizennyolcat, amikor elkezdi a tanévet. —A legtöbben talán nem, de neki két hete volt a születésnapja — mondja anya. —Igen, most már én is tudom — folytatja Will, miközben rám pillant. — De mivel első héten nem járt iskolába, valahogy fel sem merült bennem, hogy egyszer csak ott bukkan fel. Ez a téma sosem került szóba kettőnk között. Anya megint köhögni kezd. Will-lel várunk egy darabig, de a köhögés egyre csak erősödik. Anya feláll és néhány mély lélegzetet vesz. Ha nem tudnám, hogy megfázott, azt hinném, hogy pánikrohama van. Will kimegy a konyhába, és egy pohár vízzel tér vissza. Anya Iszik egy kortyot, és az ablak felé fordul. Caulder és Kel az előkertben játszanak, behallatszik a nevetésük. Anya az ajtóhoz megy, és kikiált. —Kel, Caulder! Ne mászkáljatok az úttesten! Becsukja az ajtót, és újra felénk fordul. —Akkor folytassuk! Mikor is került szóba köztetek a téma? Képtelen vagyok válaszolni. Kettejük mellett valahogy kicsinek érzem magam. Olyan, mintha két felnőtt tárgyalna egy gyerek feje fölött. —Akkor derült ki, amikor Layken megjelent az órámon — magyarázza Will. Anya tátott szájjal bámul rám. —Te az ő órájára jársz? A te órádra jár? — fordul Will felé. Az ő szájából tényleg szörnyen hangzik. Feláll, és fel-alá kezd mászkálni a szobában. Will-lel hagyjuk, hogy emésztgesse a hallottakat. —Szóval azt állítjátok, hogy az iskola első napjáig fogalmatok sem volt róla, hogy mi a helyzet? — kérdezi.
Mindketten megrázzuk a fejünket. —És most mi lesz? — kérdezi csípőre tett kézzel. Will-lel mélyen hallgatunk. Abban reménykedünk, hogy anya talán előáll valami épkézláb megoldással, amit mi hiába kerestünk egész héten. —Lake és én mindent megteszünk, hogy átvészeljük ezt az egészet — szólal meg végül Will. —Lake? — néz rá anya vádlón. — Te Lake-nek hívod? Will a padlóra mered, és megköszörüli a torkát. Nem mer a szemünkbe nézni. Anya felsóhajt, és leül mellé a kanapéra. —Remélem, mindketten tisztában vagytok a helyzet súlyosságával — mondja. — Ismerem a lányomat, és tudom, hogy nagyon megkedvelt téged, Will. Ha te csak egy kicsit is osztozol vele ebben, akkor mindent meg kell tenned, hogy távol maradj tőle. Például kerülnöd kell a becézést. Ezzel kockára teheted a karrieredet és az ő jó hírét. Anya feláll és kinyitja előttem az ajtót. Nem hagyja, hogy akár egy percre is kettesben maradjunk. Kel és Caulder elfutnak mellettünk, egyenesen Caulder szobájába. Anya nézi, ahogy eltűnnek a folyosón. —A fiúk barátságán ez természetesen nem változtat — néz Willre de ki kell találnunk valamit, hogy közted és Lake között minimalizáljuk az érintkezést. —Teljesen egyetértek — feleli Will. —Én éjszakai műszakban dolgozom, és délelőtt alszom — folytatja anya. — Ha te vállalod, hogy reggel elviszed a fiúkat az iskolába, akkor Lake vagy én délután elmegyünk értük. Utána abba a házba mennek, amelyikbe akarnak. Úgy tűnik, hogy szeretnek oda— vissza rohangálni. —Ez jól hangzik. Köszönöm! — mondta Will. —Az öcséd jó gyerek, Will — mondja anya.
—Köszönöm, Julia! Egyetértek mindennel, amit mondott. Azóta nem láttam Cauldert ilyen boldognak, hogy... Will félbehagyja a mondatot. —Julia! — szól újra anyához. — Tervezi, hogy beszél erről az igazgatónak? Mármint teljesen megértem, ha igen, csak szeretném tudni, hogy felkészülhessek rá. Anya előbb rá néz, aztán rám. —Mivel már nincs köztetek semmi, gondolom, nincs miről beszélnem vele — mondja anya. —Nincs köztünk semmi, esküszöm — vágom rá gyorsan. Szeretném, ha Will rám nézne, és látná a bocsánatkérést a szememben, de nem teszi. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, anyára támadok. —Miért kellett ezt csinálnod? — kiabálom. — Lehetőséget sem adtál rá, hogy megmagyarázzam. Átrohanok az úton anélkül, hogy visszanéznék. Beszaladok a házba, bezárkózom a szobámba, és ki sem jövök, amíg el nem indul a munkába. — Layken, van itthon gyümis italporunk? — kérdezi Kel. A bejáratnál áll, nyakig latyakosan. Nem ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha kért tőlem, úgyhogy egyetlen kérdés nélkül kiveszek egy tasak szőlősét a konyhaszekrényből, és odaadom neki. —Nem lila kell, hanem piros — mondja. Visszaveszem a lilát, és adok neki egy pirosat. —Köszi! — kiáltja és elviharzik. Miután becsukom mögötte az ajtót, fogok egy törülközőt, és az előszoba padlójára terítem. Még csak reggel kilenc van, de Kel és Caulder már két órája kint játszanak a hóban. Leülök a konyhapulthoz, hogy megigyam a kávémat. Közben végignézek a tegnap beszerzett több csomag rágcsálnivalón, de már nem érzek heves vágyat, hogy megegyem őket. Anya fél nyolc körül ért haza, és rögtön ágyba bújt. Legalább kettőig aludni fog. Mivel
még mindig dühös vagyok rá, és nem akarok vele beszélni, körülbelül öt órám marad, mielőtt újra bezárkóznék a szobámba. Elveszek egy DVD-t a pultról, és bár nem kívánom különösebben, egy zacskó csokit is a hónom alá csapok. Ha van olyan férfi, aki képes elterelni a gondolataimat Willről, akkor az Johnny Depp. Éppen a film felénél tartok, amikor Kel hólétől csöpögve betrappol a házba. Kézen fog, és ki akar rángatni. —Kel, várj! Nem akarok kimenni! — csattanok fel. —Légyszi! Látnod kell a hóembert, amit építettünk — kérlel az Öcsém. —Jól van — enyhülök meg. — De legalább várd meg, amíg cipőt húzok! Amint a lábamra kerül a csizma, Kel újra megragadja a kezem, és az ajtó felé húz. Eltakarom a szemem, és hagyom magam. Időbe telik, míg hozzászokom a havon megcsillanó nap erős fényéhez. —Ott van! — kiáltja Caulder, de nem nekem. Ahogy felnézek, látom, hogy éppen úgy vonszolja a bátyját, ahogy Kel engem. Mindkettőnket a dzsip hátuljához vezetnek, és alig néhány centire egymástól megállítanak. Már tudom, mire kellett a piros italpor. A kocsi mögött egy halott hóember fekszik. Szemei apró gallyakból készültek, arcán rémisztő kifejezés ül. A karjául szolgáló vékony, törött ágak a teste mellett hevernek, az egyik félig a kerék alatt. Fejét és nyakát ital porral szórták be, ami az olvadó hóval keveredve élénkpiros tócsában gyűlt össze a hóember alatt. —Szörnyű baleset volt — mondja Kel komoly ábrázattal, majd Caulderrel együtt nevetésben törnek ki. Will a héten először rám néz és elmosolyodik. —Azt hiszem, ezt le kellene fényképezni — jelenti ki. —Hozom a gépemet — mondom. Rámosolygok és befutok a házba.
Szóval mostantól ez lesz? Az öcséinket használjuk ürügyként a beszélgetésre? Ha emberek között vagyunk, kerüljük egymást? Gyűlölöm ezt a helyzetet. Amikor visszatérek a fényképezőgéppel, a fiúk még mindig a tetthelyet csodálják. Készítek néhány felvételt az utókor számára. —Most nyírjunk ki egy hóembert Will kocsijával! — kiáltja Caulder, és Kellel együtt átrohannak a szemközti házhoz. Will és köztem vágni lehet a feszültséget. Nem tudom, hová nézzek, ezért inkább a hóemberre függesztem a tekintetem. Will a házuk felé futó srácokat követi a szemével. —Szerencsések, hogy egymásra találtak — szólal meg csendesen. Azon gondolkodom, vajon ennek a mondatnak van—e valamilyen rejtett, mélyebb értelme, vagy csak így akarta oldani a feszültséget. —Szerintem is — felelem. Csak állunk és nézzük, ahogy a fiúk a hóban játszanak. Will mély levegőt vesz, és kinyújtóztatja a karját a feje fölött. —Jobb lesz, ha bemegyek — mondja, és sarkon fordul. —Will, várj! — kiáltok utána. Visszafordul és zsebre vágja a kezét. Egy szót sem szól. —Sajnálom, ami tegnap történt. Ne haragudj anya miatt! — kérem. Az aszfaltot bámulom, mert nem bírok a szemébe nézni. Egyrészt elvakít a nap, másrészt fáj látnom őt. —Semmi baj, Layken — mondja. És ezzel visszaváltottunk a hivatalos megnevezésre. Will a hóban elterülő „vértócsára” mered, és cipője orrával beletúr. —Anyukád csak azt teszi, amit szülőként tennie kell — szólal meg csendesen. — Nem szabad haragudnod rá. Szerencsés vagy, hogy melletted van. Sarkon fordul, és elindul a házuk felé. Hirtelen elönt a bűntudat. Eszembe sem jutott, milyen nehéz lehet nekik, hogy csak egymásra számíthatnak, én meg itt panaszkodom, pedig az én egyik szülőm
még él és virul. Szégyellem magam, amiért felhoztam a témát, és még inkább szégyellem, hogy így megharagudtam anyára azért, amit tett. Az én hibám, hogy nem vallottam be neki mindent már sokkal hamarabb. Willnek igaza van, mint mindig. Tényleg szerencsés vagyok, hogy anya mellettem van. Már megebédeltünk, mire a fürdőszobából kiszűrődik a zuhany hangja, ezért megmelegítem a maradékot, és készítek neki egy csésze teát. Mindent a konyhapultra teszek, és várom, hogy kijöjjön. Amikor meglátja a szép terítéket, halványan elmosolyodik, és asztalhoz ül. —Ez most békejobb, vagy megmérgezted az ételt? — kérdezi, és az ölébe teríti a szalvétát. —Csak akkor derül ki, ha megeszed — felelem. Gyanakvó pillantást vet rám, és a szájába vesz egy falatot. Miután meggyőződik róla, hogy nem borul le holtan a székről, bátran nekilát. —Ne haragudj, anya! Már korábban beszélnem kellett volna veled, de annyira el voltam keseredve! — mondom. Sajnálkozva néz rám, ezért inkább hátat fordítok neki, és a piszkos edényekkel kezdek foglalatoskodni. —Lake, én tudom, hogy mennyire odavagy érte. Tényleg tudom — szólal meg anya. — Hidd el, én is megkedveltem! De ahogy már tegnap is mondtam, kettőtök között semmi sem történhet. Kérlek, ígért meg nekem, hogy nem csinálsz semmi butaságot! —Esküszöm, anya — felelem. — Egyébként Will egyértelművé tette, hogy nem akar tőlem semmit, úgyhogy tényleg nincs miért aggódnod. —Remélem is — mondja és folytatja az evést. Elmosogatom az edényeket, és visszatérek a nappaliba, hogy folytassam a viszonyomat Johnnyval.
6.
A szíved azt súgja, most már elég legyen! Miféle zűrbe kevert a szerelem? De ha egy érzés hatalmába kerít, Felemel téged, s az egekbe repít. THE AVETT BROTHERS: SZERELEMBŐL ÉLNI (LIVING OF LOVE) AZ ELKÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉT viszonylag gyorsan elrepül. A házi feladatok egyre durvábbak, akárcsak az iskolán belüli kapcsolatom Will-lel. A hóember halála óta egy szót sem váltottunk egymással, de még csak egymásra sem néztünk. Kerül engem, mint a pestist. Én még mindig nem találom a helyem Michiganben. A Will ügy valószínűleg még inkább megnehezítette a helyzetemet. Legszívesebben egész nap csak aludnék, talán mert olyankor nem érzem a fájdalmat. Eddie folyamatosan szállítja nekem a potenciális barátjelölteket, de én mindet visszautasítom. Végül elintézi, hogy Will óráján Nick mellém ülhessen, abban a reményben, hogy talán kibontakozik valami kettőnk között. Csekély esély. —Szia, Layken! — vigyorog rám Nick, miközben elfoglalja új helyét. — Akarsz hallani még egyet? Az elmúlt hetekben Nick naponta legalább három Chuck Norrisos viccet sütött el nekem, nyilván abban a hitben, hogy texasi lányként én is odavagyok a Walker, a texasi kopóért. —Persze — egyezek bele. Már nem is próbálok ellenkezni vele. Úgysem hat. —Mi Chuck Norris Gmail-címe? — kérdezi. — Gmail@chucknorris. com.
Időbe telik, míg felfogom a poént. Általában gyorsan vág az eszem, ha viccekről van szó, de az utóbbi időben tejesen lelassultam, méghozzá szándékosan. —Ez jó volt — felelem. Reméltem, hogy ennyivel megelégszik. Tévedtem. —Képzeld, Chuck Norris elszámolt végtelenig! Kétszer — folytatja. Bár nincs túl sok kedvem nevetni, mégis kibukik belőlem. Nick néha az agyamra megy, de az ostobasága szinte már megnyerő. Amikor Will belép a terembe, tekintete rögtön Nickre szegeződik. Bár engem még mindig kerül, szeretném azt hinni, hogy sikerül fellobbantanom benne a féltékenység lángját. Azon kapom magam, hogy amint Will megjelenik, egy kicsit figyelmesebb vagyok Nickkel. Gyűlölöm magam miatta, de elönt a vágy, hogy féltékennyé tegyem Willt. Tudom, hogy le kéne állnom, mielőtt Nick félreérti a szándékaimat, de egyszerűen nem megy. Úgy érzem, hogy az egész helyzetünkben ez az egyetlen olyan dolog, amit én irányítok. —Vegyétek elő a füzeteteket! Ma verset írunk — vág bele Will, és az asztalához ül. Az osztály nagy része felhördül, egyedül Eddie tapsol. —Dolgozhatunk párban? — kérdezi Nick, és máris a padom felé kezdi tolni a sajátját. —Nem — néz rá szigorúan Will. Nick vállat von, és visszahúzza az asztalát. —Mindenki ír egy rövid verset, amit holnap előad az osztály előtt — mondja Will. Én gyorsan jegyzetelni kezdek, csak hogy ne kelljen ránéznem. Rossz ötlet volt a kurzusán maradni. Egyáltalán nem tudok figyelni a magyarázatára, mert folyamatosan arra gondolok, hogy mi jár a fejében, vajon gondol-e kettőnkre, vagy hogy mit csinál esténként odahaza. Még otthon is csak ő foglalkoztat. Minden adandó alkalommal kikukkantok az ablakon, hátha meglátom. Ha jobban
belegondolok, az sem változtatott volna semmin, ha leadom az óráját. Akkor is sietnék, hogy én érjek haza először, és lássam, ahogy behajt a házuk elé. Ez a játék végtelenül kimerítő. Jó lenne, ha elérném, hogy ne legyen rám ekkora hatással. Ami őt illeti, úgy tűnik, hogy már szinte túl is van rajtam. —Holnapra elég, ha tíz sort megírtok. A következő hetekben tovább bővíthetitek, és ha elkészült, lesz egy költeményetek, amit elvihettek a slam-estre — mondja Will. — Nehogy azt higgyétek, hogy elfelejtettem! Eddig egyikőtöket sem láttam a klubban. Ha nem tudnátok, üzletet kötöttünk. Az osztály tiltakozni kezd. —Nem erről volt szó! Azt mondta, hogy menjünk el megnézni. Most már ott tartunk, hogy elő is kell adnunk valamit? — méltatlankodik Gavin. —Nem, ez nem kötelező — nyugtatja meg Will. — A megállapodás csak arról szólt, hogy eljöttök egy estre. Előadni nem kell, elég, ha hallgatjátok a többieket. Viszont ha valakinek a pillanat hevében mégis kedve támadna például áldozatnak jelentkezni, nem árt, ha van egy kész műve. Néhány diák rákérdez, mi a szerepe egy áldozatnak a slam-esten. Will elmagyarázza, és azt is, hogy gyakran véletlenszerűen választanak ki szereplőket a tömegből, ezért jó, ha mindenki készül valamivel. — És mi van, ha valaki tényleg szeretne fellépni? — kérdezi Eddie. — Annak egy újabb egyezséget ajánlok — feleli Will. — Aki önként jelentkezik versenyzőnek egy slam-bajnokságra, azt felmentem az év végi vizsga alól. — Szuper! Benne vagyok — kiált fel Eddie. — És mi van, ha valaki egyszer sem megy el az estre? — érdeklődik Javi. — Az egy páratlan élményt hagy ki, és mellesleg egyest kap — feleli Will.
Javi a választ hallva elhúzza a száját. — Miről kell írnunk? — érdeklődik Eddie. Will a tanári asztal elé sétál és leül, alig néhány centire tőlem. — Nincsenek szabályok, bármiről írhattok — válaszolja. — Szerelemről, ételekről, hobbikról, vagy bármilyen fontos dologról, ami az életetekben történik. Akár még arról is, hogy mennyire utáljátok a költészettantanárotokat. Bármi jöhet, ami szenvedéllyel tölt el benneteket. Ha a hallgatóság nem érzi a szenvedélyt, akkor benneteket sem érez, és az sohasem jó. Higgyetek nekem! A hanglejtéséből sejthető, hogy tapasztalatból beszél. — Mi van a szexszel? Arról is írhatunk? — érdeklődik Javi. Egyértelmű, hogy bosszantani akarja Willt, de ő nem hagyja magát. — Bármiről, ami miatt nem kerültök bajba a szüléitek előtt — feleli. —Mi van, ha nem engednek el? Elvégre ez egy éjszakai klub — kérdezi az egyik diák a terem végéből. —Megértem, ha néhányan aggódnak. Ha a szüléitek nem engednek el benneteket, szóljatok nekem, és én beszélek velük. Az odajutással sem lesz gond. Tudom, hogy sokan távol laktok attól a környéktől, ezért ha kell, kölcsönvesszük az iskolabuszt. Bármilyen kifogással álltok is elő, én megoldom. Számomra nagyon fontos a slam-költészet, és tanárként nem erezném magam hitelesnek, ha nem adnám meg nektek a lehetőséget, hogy ti is megtapasztaljátok ezt az élményt. A héten válaszolok a kurzus teljesítésével kapcsolatos kérdéseitekre, de most térjünk vissza a mai feladathoz! Az óra további részében dolgozhattok a verseteken, holnap pedig meghallgatjuk őket. Sok sikert! Kinyitom a füzetemet, magam elé fektetem a padra, és csak bámulom a papírt. Fogalmam sincs, miről írhatnék. Az utóbbi időben minden gondolatomat Will kötötte le, de róla biztosan nem fogok verset költeni.
Az óra végére egyedül a nevemet sikerül felírnom a lapra. Felnézek Willre. Az asztalánál ül és a szája sarkát harapdálja. A füzetemre mered, ahová írnom kellett volna. Amikor felnéz, találkozik a tekintetünk, és három hete először végre egymás szemébe nézünk. Meglep, hogy nem fordítja el azonnal a fejét. Ha sejtené, hogy az ajakharapdálása mekkora hatással van rám, biztosan abbahagyná. A szeméből sugárzó vibrálás láttán fülig elpirulok, és a termet hirtelen szokatlan forróság tölti be. Romantikus jelenetünknek csak a kicsöngetés vet véget. Will feláll és kitárja az ajtót a kifelé özönlő diáksereg előtt. Gyorsan elrakom a füzetemet, és a vállamra kapom a hátizsákomat. Kifelé menet nem merek Willre nézni, de magamon érzem a tekintetét. Amikor már azt hiszem, hogy túllépett rajtam, ez történik. A nap további részében csendben elemezgetem a helyzetet. Arra jutok, hogy ő éppen annyira össze van zavarodva, mint én. Ahogy a napsütésben a kocsim felé lépdelek, megkönnyebbülést értek. Októberhez képest szokatlanul hideg van, de az előrejelzések szerint az elkövetkező két hét nem tartogat újabb havazást. Próbálom elindítani az autót, de semmi sem történik. Remek, nyilván lemerült az aksi. Fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi a teendő, de felnyitom a motorháztetőt, és belenézek. Mindenfelé fém alkatrészek és vezetékek. Körülbelül ennyire értek a műszaki dolgokhoz. Azt tudom, hogy néz ki az akkumulátor, ezért a csomagtartóból kiveszem a feszítőrudat, és megkopogtatom vele az aksit. A gyújtás beindítására tett újabb sikertelen próbálkozás után kissé erőteljesebben kezdem püfölni az aksit, amíg idegességemben kis híján szét nem verem. —Ez nem valami jó ötlet — csendül fel mögöttem Will hangja. Ahogy ott áll mellettem az oldaltáskájával, sokkal inkább látszik tanárnak, mint a szomszéd srácnak. —Úgy tűnik, szerinted rengeteg rossz ötletem van — felelem, és figyelmemet újra a kocsira irányítom.
—Mi a baj? Nem indul? — kérdezi, és a motor fölé hajol. Babrálni kezd a vezetékekkel. Nem értem, mi ez az egész. Az egyik pillanatban még arról beszél, hogy kerülnünk kell egymás társaságát, a következőben pedig megbámul az órán és az autómban matat. Nem szeretem a következetlenséget. —Mit művelsz, Will? — kérdezem. —Szerinted? — kukkant ki a motorháztető alól. — Próbálok életet lehelni a kocsidba. A sofőrüléshez megy, hogy beindítsa a motort. —Úgy értem, miért csinálod ezt? — értetlenkedem. — Hiszen egyértelművé tetted, hogy többé nem akarsz beszélni velem. —Layken, te egy diákom vagy, akinek lerobbant a kocsija az iskola parkolójában. Nem foglak csak úgy itthagyni — magyarázza. Tudom, hogy a „diák” megnevezéssel nem akart megbántani, de mégis sikerült. Amikor ráeszmél a szavai súlyára, felsóhajt. Kiszáll a kocsiból, és visszabújik a motorháztető alá. —Tudod, hogy nem úgy értettem — mentegetőzik a vezetékek között babrálva. Próbálok minél természetesebben viselkedni. Mellé állok és néztem, mit csinál. —Nekem ez nagyon nehéz, Will — mondom halkan. — Neked könnyű. Elfogadtad a helyzetet, és simán továbbléptél. Csakhogy nekem ez nem megy. Egyfolytában rád gondolok. Will egyik kezével a motorháztető szélébe kapaszkodva felém fordul. —Gondolod, hogy nekem olyan könnyű? — suttogja. —Kívülről nézve mindenesetre úgy tűnik — felelem. —Lake, egyáltalán nem könnyű. A munka kínszenvedéssé vált, mióta tudom, hogy ez választ el bennünket egymástól. Hátat fordít a kocsinak és nekitámaszkodik.
—Ha Caulder nem lenne, már aznap felmondtam volna, amikor megláttalak a folyosón. Halasztottam volna egy évet, amíg befejezed a gimnáziumot — mondja. Felém fordul, és még halkabban folytatja. —Hidd el, már minden lehetőséget végiggondoltam! Szerinted milyen érzés tudni, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked? — kérdezi. — Sajnálom, hogy miattam vagy ilyen szomorú. A komolysága szíven üt. Nem gondoltam volna, hogy így érez. —Én.. . én sajnálom. Csak azt hittem... Will félbeszakít a mondat közepén, és újra a kocsi felé fordul. — Az aksid rendben van. Valószínűleg a generátorral lehet a gond — mondja. — Nem indul a verda? — lép oda hozzánk Nick. Most már értem, miért fordult el tőlem Will olyan hirtelen. — Nem. Mr. Cooper szerint új generátorra lesz szükség. —Az szívás — mondja Nick a motorháztető alá kukkantva. — Ha gondolod, hazadoblak. Már éppen tiltakozni kezdenék, amikor Will közbevág. —Az remek lenne, Nick — mondja, és lecsukja a dzsip motorháztetejét. Gyilkos pillantást vetek Willre, de lepattan róla. Elsétál, és én ott maradok Nickkel, az egyetlen emberrel, aki hazavihet. — Ott parkolok — mondja Nick, és az autója felé indul. — Várj! Hozom a cuccaimat — szólok utána. Felkapom a táskámat, de a kocsi kulcsomat nem találom a gyújtásban. Lehet, hogy Will véletlenül magával vitte. A biztonság kedvéért nem zárom be az ajtót, nehogy az új generátor mellett még a lakatost is fizetnem kelljen. — Azta! Nagyon menő! — Rittyentek elismerően. Nick egy kis, fekete sportkocsihoz vezet. Nem tudom, milyen márka, de az biztos, hogy makulátlanul tiszta. —Nem az enyém — mondja beszállás közben. — Apáé, de mindig kölcsönadja, amikor üzleti ügyben elutazik.
— Akkor is klassz — állapítom meg. — Nem bánod, ha útközben megállunk a Chapman általános iskolánál? Haza kéne vinnem az öcsémet. —Nem probléma — feleli és kihajt a parkolóból. — Na, és mi a helyzet, új lány? Hiányzik Texas? Már több mint egy hónapja egy osztályba járunk, de még mindig így hív. —Igen — felelem röviden. Próbál beszélgetést kezdeményezni velem, de én alig válaszolok a kérdéseire. Csak arra tudok gondolni, amit Will mondott, mielőtt Nick betolakodott a képbe. Nick végre felfogja, hogy nem vagyok csevegős hangulatban, és bekapcsolja a rádiót. Amikor megérkezünk Kel sulija elé, gyorsan kiugróm a kocsiból, hogy az öcsém észrevegyen. A dzsipet hiába keresné. Kel meglát és Caulderrel a nyomában odafut hozzám. —Hol van a dzsip? — kérdezi. —Nem indult be — felelem. — Ugorj be! Nick hazavisz bennünket. —Jó, de Cauldernek is velünk kell jönnie — feleli Kel. Kinyitom az ajtót, és a két kölyök bemászik a hátsó ülésre. Teljesen odáig vannak a kocsiért, és egészen hazáig ez az egyetlen témájuk. Amint behajtunk a ház elé, Kel és Caulder rögtön kiszállnak és beszaladnak. Én megköszönöm Nicknek a fuvart, és már indulok is utánuk, amikor meghallom, hogy Nick kinyitja a kocsiajtót. —Layken, várj! — kiált utánam. A fenébe! Már majdnem megszabadultam tőle. Visszafordulok. Ott áll a felhajtón, és idegesnek tűnik. —A héten Eddie-vel és Gavinnel pizzázni megyünk a Gettysbe. Lenne kedved velünk jönni? — kérdezi. Az eszem azt súgja, hogy jobb lenne véget vetni a kis flörtömnek Nickkel. Lelkiismeret furdalásom van, amiért csak játszom vele.
—Még nem tudom. Meg kell kérdeznem anyát. Holnap megbeszéljük, rendben? — felelem. Amikor meglátom a szemében felcsillanó reményt, rögtön azt kívánom, bárcsak helyből visszautasítottam volna. Nem szeretnék hamis reményeket ébreszteni benne. —Oké, akkor holnap. Viszlát! — mondja. Bemegyek a házba. A konyhában Kel és Caulder a leckéjük felett görnyednek. —Mi van? Te már ideköltöztél hozzánk? — kérdezem Cauldert. Rám néz hatalmas, Willre emlékeztető, zöld szemével. —Hazamehetek, ha akarod — mondja. —Dehogyis, csak vicceltem — nyugtatom meg. — Igazából örülök, hogy itt vagy. Legalább lefoglalod az öcsikémet, és addig sem engem nyaggat. Egy kicsit meggyúrogatom Kel vállát, aztán a hűtőhöz lépek, és kiveszek egy dobozos üdítőt. —Ez a Nick a fiúd? — kérdezi Caulder. — Én azt hittem, a bátyámmal jársz. A váratlan támadás hatására kiköpöm az innivalót. —Nem, egyikükkel sem járok. A bátyáddal csak barátok vagyunk — felelem. —Na, ne etess már! — kacsint cinkosan Caulderre Kel. — Láttalak benneteket csókolózni a felhajtón egyik este. Az ablakból leskelődtem. A szívem a torkomban kezd dobogni. Odamegyek hozzájuk, és tenyeremmel a konyhapultra csapok. —Kel, erről soha többet nem beszélhetsz, megértetted? — szólok rá ellentmondást nem tűrő hangon. A fiúk elkerekedett szemmel bámulnak rám, és lejjebb csúsznak a székükben, ahogy a pult fölött feléjük hajolok.
—Nem viccelek — folytatom. — Nem az történt, amire gondolsz. Ha erről bárkinek is beszéltek, azzal nagy bajba sodorhatjátok Willt. Megértettétek? Mindketten bólintanak. Sarkon fordulok és a szobámba megyek. Kiveszem a füzetemet a táskámból, és lehuppanok az ágyra. Neki akarok látni a házinak, de nem megy. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy a kapcsolatunk Will-lel kitudódhat. Bár elkeserít, hogy nem lehetünk együtt, az még rosszabbul esne, ha miattam elveszítené az állását, amire akkora szüksége van. Csak egy évvel volt idősebb nálam, amikor a szülei meghaltak, és neki kellett átvenni a szerepüket. Minél többet gondolkodom ezen, annál jobban szégyellem magam, amiért olyan rosszul fogadtam a döntését. Az én fájdalmam csak a töredéke lehet annak, amit Will érez. Ahogy telnek a napok, egyre inkább a diákjának érzem magam, nem pedig a társának. Úgy döntök, nekiveselkedem a versnek, de fél óra múlva még mindig azon kapom magam, hogy csak bámulom az üres papírt. —Hol van a dzsip? — kérdezi anya, amikor belép a szobámba. —Ja, tényleg, el is felejtettem mondani. Bedöglött. Valami generátorhiba, vagy mi. A suli parkolójában maradt — felelem. —Miért nem szóltál előbb? — kérdezi anya kétségbeesetten. —Sajnálom. Még aludtál, amikor hazaértem. Nem akartalak felébreszteni, hiszen egész héten beteg voltál — mentegetőzöm. Sóhajt egyet, és leül az ágyamra. —Nem tudom, mikor lesz időm megjavíttatni. Az elkövetkező napokban végig be vagyok osztva. Nem gond, ha egy ideig a parkolóban marad, amíg ki nem találunk valamit? — kérdezi. — Holnap megkérdezem, de szerintem fel sem tűnt senkinek, hogy otthagytam. —Akkor jó. Most mennem kell dolgozni — mondja és feláll. — Hová sietsz? — kérdezem. — A műszakod csak órák múlva kezdődik.
— Van néhány elintéznivalóm — vágja rá gyorsan, Sarkon fordul és becsukja maga mögött az ajtót. Nem vagyok biztos benne, hogy igazat mondott. Éppen a hajamat szárítom, amikor csengetnek. Kikapcsolom a hajszárítót. Újra csengetnek. —Kel, nyiss ajtót! — kiáltom, és gyorsan felkapom a melegítőnadrágomat. Nedves hajamat kontyba csavarom a fejem búbján, és belebújok az ujjatlan trikómba. A csengő harmadszor is megszólal. Kinézek a kukucskálón. Will áll odakint keresztbefont karral, és a földet bámulja. Megdobban a szívem. Gyorsan megnézem magam a tükörben, és megállapítom, hogy éppen úgy nézek ki, mint aki most ugrott ki a zuhany alól. De legalább nem Kel mamusza van rajtam. Bár végül is... nem mindegy? Mit számít? — gondolom magamban. Kinyitom az ajtót, és intek Willnek, hogy jöjjön be. Belép, hogy becsukhassam mögötte az ajtót, de az előszobában megáll. — Csak Caulderért jöttem. Ideje megfürödnie — mondja. A karját még mindig nem engedte le, és foghegyről beszél velem. Érzem, hogy ennél többet ma már nem fogok kiszedni belőle, ezért bemegyek, hogy előkerítsem a srácokat. Benézek Kel szobájába, anyáéba, majd a sajátomba. — Nincsenek itt — mondom Willnek. — Pedig itt kell lenniük, mert nálunk sincsenek — feleli. Körbejárja a házat, és minden szobába bekiabál. Kinyitom a hátsó ajtót, felkapcsolom a villanyt, de a kertben sem látom őket. —Kint sincsenek — mondom, amikor újra összetalálkozunk a nappaliban. —Átfésülöm újra a mi házunkat — mondja ő, és átszalad az út túloldalára. Én utána loholok. Odakint koromsötét van, és délután óta több fokot hűlt a levegő. Amíg átérünk Willékhez, egyre jobban elhatalmasodik rajtam az aggodalom. Tudom, hogy a srácok ilyen későn már nem szoktak
odakint játszani. Ha egyik házban sincsenek, akkor nem tudom, hová tűnhettek. Will berohan a házba, de én kényelmetlenül érzem magam, ezért inkább megállók az ajtóban, és várok. —Nincsenek itt — mondja Will aggódó hangon. Kezemet a szám elé kapva felszisszenek, amint felfogom a helyzet komolyságát. Will megpillantja a szememben a félelmet, és átölel. —Megtaláljuk őket. Biztosan csak játszanak valahol — mondja. Aztán már el is enged és kirohan az ajtón. —Te keresd őket hátul! A ház előtt találkozunk — kiált vissza. Remegő hangon szólongatjuk a fiúkat, én pedig egyre jobban kétségbeesem. Eszembe jut, hogy amikor Kel még csak négy éves volt, egyszer rám bízták, és én elveszítettem. Húsz percig kerestem, aztán felhívtam anyát. Ő rögtön értesítette a rendőrséget, akik perceken belül kijöttek. Már a házunkban voltak, mire anya hazaért. Remegve lépett be az ajtón, és mindketten sírva fakadtunk. Miután vagy negyed órán át kerestük, az egyik rendőr megtalálta Kelt a fürdőszobaszekrényben. Törülközőkbe csavarva aludt. Kiderült, hogy el akart bújni előlem, de közben elfáradt. Abban reménykedem, hogy Willék hátsó kertjében végre leesik az a bizonyos kő a szívemről, de senkit sem látok. Amikor előresétálok, ott találom Willt a felhajtón. A kocsiját nézi. Amikor meglát, mutatóujját a szája elé tartva jelzi, hogy ne csapjak zajt. Bekukkantok a hátsó ülésre, és meglátom a két srácot. Összekuporodva, egymás kezét fogva szundítanak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. —Elég használhatatlan biztonsági őrök lennének — suttogja Will. —Az egyszer biztos — felelem. Ott állunk, és csak nézzük az öcséinket. Will hirtelen átölel, és megszorítja a vállamat. Az egész csak egy pillanatig tart, így hát tudom, hogy ez csak egy gesztus, amivel kifejezi az örömét.
—Mielőtt felébresztjük őket, szeretnék neked adni valamit — mondja. Bemegy a házba, én pedig egészen a konyháig követem. A szívem hevesen kalapál, de nem vagyok biztos benne, hogy vajon az öcsém eltűnése okozta izgalomtól, vagy Will közelségétől. Will kivesz valamit a táskájából és felém nyújtja. —A kocsikulcsod — mondja. —Köszönöm! — hálálkodom, de közben enyhe csalódottságot érzek. Nem tudom, mire számítottam, de titkon reménykedtem, hogy talán a felmondólevelét akarja megmutatni. —Jobb, mint újkorában. Holnap már ezzel jöhetsz haza — mondja, és leül a kanapéra. —Hogyhogy? Megjavítottad? — kérdezem meglepetten. —Nem én. Egy ismerősöm délután kicserélte a generátort. Hirtelen bevillan, amit ma a parkolóban mondott. Kétlem, hogy bármelyik diákjának kicseréltette volna a generátorát. —Igazán nem kellett volna — mondom és leülök mellé. — De nagyon köszönöm! Szeretném kifizetni. —Hagyd csak! — feleli. — Mostanában annyit segítettetek Caulder körül, hogy ez a legkevesebb. Nem tudom, mit mondjak erre. Olyan, mintha újra az első napnál tartanánk, amikor bekötötte a karomat, én pedig alig bírtam kipréselni magamból néhány értelmes mondatot. Érzem, hogy ideje lenne hazamennem, de túlságosan élvezem, hogy mellette lehetek. Tudom, hogy ezzel csak ártok magamnak, de még így is megéri. Lassan visszatér az önbizalmam, és végre sikerül megszólalnom. —Mit gondolsz, folytathatjuk a parkolóban elkezdett beszélgetést? — kérdezem. Kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, és a lábát a dohányzóasztalra teszi. — Az attól függ — feleli. — Kitaláltál valami megoldást? —Még nem — mondom, de közben mégis bevillan valami.
Fejemet a kanapé háttámlájának döntöm, és óvatosan előhozakodom az ötletemmel. —Tegyük fel, hogy az egymás iránti érzelmeink egyre csak... bonyolódnak. Itt egy pillanatra megállók. Mivel nem tudom, hogy fogadja majd a javaslatomat, jobbnak látom óvatosan fogalmazni. —Ilyen helyzetben nem lenne ellenemre, ha esetleg előrehozott érettségit kellene tennem — bököm ki. —Ez nevetséges — néz rám szúrós szemmel. — Ilyesmi eszedbe se jusson! Nem maradhatsz ki a suliból, Lake. Végre újra Lakre-nek szólított! —Csak egy kósza ötlet volt — védekezem. —Elég buta ötlet — feleli. Csak ülünk csendben egymás mellett, és a lehetséges megoldásokon gondolkodunk. Fejemet még mindig a támlán pihentetem, és nézem, ahogy kezét a tarkójára kulcsolva a plafont bámulja. Ajkait összeszorítja, és szórakozottan ropogtatja a csuklóját. Már nem az a ruha van rajta, amit az iskolában viselt. Otthonra egyszerű fehér pólót és az enyémhez meglepően hasonló szürke tréningnadrágot vett fel. Csak most veszem észre, hogy nedves a haja. Hetek óta nem voltam ilyen közel hozzá. Szinte már el is felejtettem, milyen jó az illata. Borotválkozás utáni arcszesze az eső előtti texasi levegőt idézi. Bal füle alatt ott maradt egy kevés borotvahab. Kezemmel önkéntelenül odanyúlok és letörlöm. Összerázkódik és kérdőn néz rám. Védekezésül felé tartom borotvahabos ujjamat, hogy lássa, nem öncélúan értem hozzá. Magához húzza a kezemet, és a habot a pólójába törli. Még mindig nem beszélünk, csak nézzük egymást, miközben mindkettőnk keze az ő mellkasán pihen. Tenyeremmel érzem a szívverését, ami egyre gyorsul. Tudom, hogy nem helyes, amit
csinálunk, de ebben a pillanatban el sem tudnék képzelni ennél jobbat. Kezem fel-le hullámzik a mellkasán minden lélegzetvételnél. Ugyanúgy néz rám, ahogy ma az órán, de a reakcióm most sokkal hevesebb. Szeretném, ha odahajolhatnék fölé és megcsókolhatnám. Már vagy egy hónapja várok rá, hogy kettesben lehessek vele. Sok mindent szeretnék elmondani neki, mielőtt úgy dönt, hogy kizár az életéből. Attól félek, hogy ha kiteszem a lábam a házából, újra fal emelkedik közénk, így hát jobbnak látom kibökni, ami már hetek óta a szívemet nyomja. —Will! — suttogom. — Várni fogok rád egészen év végéig. Sóhajt egyet, behunyja a szemét, és hüvelykujjával simogatni kezdi a kézfejemet. —Az nagyon hosszú idő, Lake. Addig még annyi minden történhet — mondja. Érzem, hogy a pulzusa egyre erősödik. Nem tudom, mi ütött belém, de felé hajolok, és arcát az enyém felé fordítom. Azt akarom, hogy rám nézzen, ő viszont szándékosan kerüli a pillantásomat, és a kezét figyeli, ahogy lassan felfelé halad a karomon. Hirtelen ugyanaz a forróság önt el, amit az első csókunkkor éreztem. Annyira hiányzott az érintése! Kezével a vállamhoz ér, és ujjait a trikóm pántja alá csúsztatja, majd fel-alá mozgatja a varrás mentén. Lassú, aprólékos mozdulatokkal simogat. Lábát leveszi az asztalról, és egész testével felém fordul. Arcán egymásnak ellentmondó érzelmek tükröződnek, de végül győz a vágy. Előrehajol, és ajkát a vállamhoz érinti. Kezemet a tarkójára csúsztatom, és mélyen beszívom az illatát. Légzése felgyorsul, miközben apró csókokkal halad a nyakam felé. A szoba forogni kezd körülöttem. Behunyom a szemem, és érzem, ahogy ajkai az államon át a szám felé közelítenek. Egyszer csak hirtelen elhúzódik tőlem. Kinyitom a szemem. Engem néz.
Bizonytalanság csillan meg a szemében, de a következő pillanatban ajkaink egymásra tapadnak. A csókjai korábban finomak és érzékiek voltak, most viszont heves vágyat érzek bennük. Kezét a trikóm alá csúsztatja, és megragadja a derekamat. Én ugyanolyan szenvedéllyel viszonzom a csókjait. A haját simogatom, és finoman magam felé húzva Willt hanyatt fekszem a kanapén. Mielőtt teste teljesen rám nehezedne, eltolja magát és felül. —Abba kell hagynunk. Ezt nem tehetjük! — lihegi. Szemét szorosan behunyja, és fejét a háttámlára hajtja. Engem azonban nem tud leállítani. Tiltakozása ellenére újra átkulcsolom a nyakát, és ujjaimmal a haját borzolgatom. Ajkamat az övére tapasztom, és az ölébe húzódzkodom. A keze visszakerül a derekamra. Közelebb von magához, és hevesebben csókol, mint bármikor. Igaza volt, ez napról napra jobban megy nekünk. Kitapogatom a pólója alsó szegélyét, és egyre feljebb húzom. Egy pillanatra szétválnak ajkaink, ahogy a póló áthalad közöttük. Csókolózás közben a mellkasára teszem a kezem, és végigsimogatom az izmait. Megragadja a karomat, és végigdönt a kanapén. Várom, hogy újra megcsókoljon, de e helyett ellök magától, és feláll. —Kelj fel, Layken! — parancsolja, majd megfogja a kezem, és felránt. Alig kapok levegőt. —Nem. Ezt nem tehetjük — lihegi. — A tanárod vagyok. Minden megváltozott. Nem lehet. Nagyszerű időzítés. Úgy remeg a lábam, hogy visszahuppanok a kanapéra. —Will, én nem mondom el senkinek. Esküszöm. Nem akarom, hogy megbánja, ami az imént kettőnk közt történt. Egy röpke pillanatra úgy éreztem, hogy minden jól megy, most viszont újra összezavarodtam.
—Sajnálom, Layken, de ez nem helyes — mondja fel—alá járkálva. — Ez így egyikünknek sem jó. Főleg neked nem. —Honnan tudod, hogy mi a jó nekem? — csattanok fel. Megáll és felém fordul. —Nem akarom, hogy várj rám — mondja. — Nem hagyom, hogy feláldozd miattam életed egyik legszebb évét. Nekem túl gyorsan kellett felnőnöm, de tőled nem vehetem el a lehetőséget, hogy kiélvezd a fiatalságodat. Nem lenne tisztességes. Nem akarom, hogy várj rám, Layken. A hirtelen pálfordulástól, és attól, hogy megint a teljes nevemen szólít, hirtelen fullasztóan levegőtlennek érzem a szobát. Szédülök. —Nem kell feláldoznom semmit — felelem elcsukló hangon. Szívem szerint kiabálnám, de nincs hozzá erőm. Felkapja a pólóját és gyors mozdulattal visszarángatja magára, majd átmegy a szoba másik végébe, a kanapé mögé. Megragadja a háttámlát, és lehajtja a fejét, hogy véletlenül se kelljen a szemembe néznie. —Az én életem kötelességekből áll — szólal meg végül. — Az istenért! Hiszen fel kell nevelnem egy gyereket! Számomra nem lehetsz te az első helyen, de még a másodikon sem. Márpedig te többet érdemelsz a harmadik helynél — mondja, miközben lassan felemeli a fejét, és a szemembe néz. Odamegyek hozzá, és a kanapéra térdelek vele szemben. Kezemet a kezére fektetem. —Természetes, hogy a kötelezettségeid előbbre valók nálam, ezért szeretnék várni rád. Te jó ember vagy, Will. Amit te hibának látsz magadban, az számomra éppen az az ok, amiért beléd szerettem. Az utolsó szavak csak úgy kicsúsznak a számon, mintha épp most veszíteném el önuralmam utolsó morzsáit is, de akkor sem bánom meg, amit mondtam. Will kihúzza a kezét az enyém alól, két oldalról megfogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz.
—Nem szerethetsz belém — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. — Nem szabad belém szeretned. Pillantása éles, mint a penge, ajkait összeszorítja. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Elenged, és az ajtóhoz megy. —Ami ma este történt — mutat a kanapéra —, az nem ismétlődhet meg. Nem fog megismétlődni. Úgy érzem, hogy nemcsak engem, hanem saját magát is győzködi. Kisétál, bevágja maga után az ajtót, én pedig ott maradok egyedül a nappalijukban. Kezemet a gyomromra szorítom. Hányinger kerülget. Tudom, hogy ha nem szedem össze magam gyorsan, akkor képtelen leszek kijutni a házból. Orromon át beszívom, a számon át kifújom a levegőt, aztán lassan visszaszámolok tíztől. Ezt a technikát még apától tanultam régebben. Olyan esetekre tartogattam, amikor „túlcsordulnak az érzelmeim”, ahogy a szüleim mondták. Ha apa most itt lenne, szorosan átölelne, és velem számolna. Néha hisztit színleltem, csak hogy megkapjam tőle ezt a bizonyos ölelést. Mit nem adnék érte, ha most mellettem lenne! Kinyílik a bejárati ajtó, és Will tűnik fel benne, karjában az alvó Caulderrel. —Kel felébredt, és már hazafelé tart — mondja halkan. — Jobb, ha te is mész. Megalázva érzem magam. Szégyellem a történteket, és azt, hogy ennyire gyengének tűnök mellette. Felkapom a kulcsaimat a dohányzóasztalról, és a kijárat felé indulok. Az utolsó pillanatban megtorpanok. —Seggfej! — kiáltom, majd bevágom magam mögött az ajtót. A szobámba érve az ágyra rogyok, és keservesen sírni kezdek. Végre találtam témát a versemhez, még ha szomorút is. Felkapok egy tollat, és írni kezdek. A könnyeim a papírt áztatják.
7.
Te nem lehetsz olyan, mint én, De ne bánd, jobb ez így, hidd el! Látom a fájdalmat, de nem érzem. Olyan vagyok, mint a vén Bádogember. THE AVETT BROTHERS: BÁDOGEMBER (TINMAN) ELISABETH KÜBLER-ROSS SZERINT szeretteink halála után öt gyászolási fázison megyünk keresztül: először jön a tagadás, aztán a düh, az alkudozás, a bánat és végül a belenyugvás. Tavaly egy pszichológiakurzuson vettem részt még otthon, Texasban. Éppen a negyedik fázist boncolgattuk, amikor belépett a terembe az igazgató. Falfehér volt az arca. — Layken, kérlek, gyere ki a folyosóra egy percre! — mondta. Bass igazgató kedves fickó volt, nagy pocakkal, pufók kezekkel, és még néhány olyan pufók testrésszel, amelyekről az ember nem is gondolná, hogy pufókok lehetnek. Texasi viszonylatban szokatlanul hűvös tavaszi nap volt, de a hóna alatt mégis sötét izzadságfolt éktelenkedett. Az a fajta igazgató volt, aki szívesebben töltötte az idejét az irodájában, mint a folyosókon. Sohasem kereste a bajt, csak várta, hogy az bekopogjon hozzá. Nem értettem, most miért jött ki. A gyomrom fel-alá liftezett, miközben lassan az ajtó felé bandukoltam. Bass nem tudott a szemembe nézni. Emlékszem, hogy én rá szegeztem a tekintetem, de ő inkább a padlót bámulta. Láttam, hogy sajnál. De miért? Odakint anya várt rám. Arcán végigfolyt a szempillafesték. A pillantásából rájöttem, hogy miért van ott. Hogy miért S van ott, és apa miért nincs. Megráztam a fejem, mert nem akartam elhinni, hogy ez igaz. —Nem! — kiabáltam sírva. Anya átkarolt, és velem együtt a padlóra rogyott. Ahelyett, hogy megtartottuk volna egymást, mindketten összecsuklottunk. Aznap, a folyosó padlóján elérkeztem a gyász első állomására: a tagadásba.
Az órán Gavin verse következik. Remegő kezében papírcetlit szorongatva kiáll az osztály elé, megköszörüli a torkát, és felkészül a felolvasásra. Én azonban nem rá, hanem Willre figyelek. Azon tűnődöm, vajon a gyász öt fázisa csak a halálra érvényes-e, vagy a szakításra is. Elvégre, ha úgy vesszük, ilyenkor is elveszítjük az életünk egy részét. Ha ez igaz, akkor én máris fejest ugrottam a második fázisba: a haragba. —Mi a versed címe, Gavin? — kérdezi Will. Az asztalánál ül és jegyzeteket készít az eddig elhangzott versekről. Mérges vagyok rá, amiért ennyire összeszedetten tud viselkedni. Mindenre és mindenkire odafigyel, csak rám nem. Dühít, hogy keresztülnéz rajtam. Még attól is ideges leszek, ahogy a tolla végét rágcsálja. Ugyanazok az ajkak, amelyek most a ronda piros tollat érintik, tegnap este még az én nyakamat csókolták. Igyekeznem kell minél gyorsabban kiverni a fejemből a csók emlékét. Nem tudom, meddig fog tartani, de szeretnék ugyanolyan könnyedén átlépni rajta, mint ő rajtam. —Öhm, még nem adtam neki címet — feleli Gavin az osztály előtt állva. Ő az utolsó előtti felolvasó. — Talán lehetne „Előlánykérés”. —„Elő-lánykérés”? Rendben, akkor vágj bele! — mondja Will. Ez a tanáros hang megint csak olaj a tűzre. Gavin újra megköszörüli a torkát. Ahogy elkezdi a felolvasást, a keze még jobban remegni kezd. Egymillió—ötvenegyezer— kétszáz perc. Nagyjából ennyi perce Szeretlek, Ennyi perce gondolok rád, Ennyi perce féltelek, Ennyi perce köszönöm meg Istennek, hogy vagy nekem,
Ennyi perce köszönöm meg a világmindenség valamennyi istenének, Hogy vagy nekem. Egymillió— Ötvenegyezer És két— száz Perc... Egymillió—ötvenegyezer— Kétszáz alkalom. Ennyiszer nevettettél meg, Ennyiszer álmodtam veled, Ennyiszer adtál nekem hitet, Ennyiszer mutattál rá dolgokra, Ennyiszer rajongtam érted, Ennyiszer imádtalak, Életem értelme. (Gavin ennél a résznél a terem végébe sétál, egyenesen Eddie— hez. Az utolsó sort már fél térdre ereszkedve olvassa fel.) És pontosan egymillió—ötvenegyezer—kétszáz perc múlva megkérem a kezed, és arra kérlek, hogy életed további perceit töltsd velem. Eddie lehajol Gavinhez, és átöleli. A termet betölti a zsivaj. A fiúk felnyögnek, a lányok pedig daléinak. Én viszont csak csendben feszengek a székemen, tudva, hogy a nap utolsó verse az enyém lesz. —Köszönöm, Gavin, leülhetsz. Szép munka volt — szólal meg Will. Fel sem néz a jegyzeteiből, miközben megkér, hogy kezdjem el a felolvasást, de a hangja lágy és izgatottság érződik rajta.
—Layken, most te következel — mondja. Készen állok. Elégedett vagyok a művemmel. Rövid, de velős. Már tudom fejből, ezért a papírt az asztalon hagyom, és üres kézzel megyek ki az osztály elé. —Kérdezhetek valamit? — fordulok felé. Megdobban a szívem, amikor rájövök, hogy most először szólok hangosan Willhez a tanteremben, pedig már egy hónapja ide járok. Will egy darabig habozik, mintha nem tudná eldönteni, hogy egyáltalán meghallja-e a kérdésemet, de végül beleegyezően bólint. —Van valamilyen minimum időkorlát? — kérdezem. Nem tudom, hogy mire számított, de látszólag megkönnyebbült, hogy csak ezt akartam tudni. —Nincs, csak az a lényeg, hogy a mondanivalód átjöjjön. Ne feledjétek, hogy itt nincsenek szabályok — feleli elcsukló hangon. Látom az arcán, hogy a tegnap este történtek még élénken élnek az emlékezetében. Annál jobb! —Akkor elkezdem — dadogom. — A versem címe: Gonoszság. Szembenézek az osztállyal, és bátran belevágok. Az Értelmező Kéziszótár szerint... és szerintem... több mint harminc különböző jelentése és szinonimája létezik a gonosz szónak. (Itt kiabálni kezdek, amitől mindenki hátrahőköl, Willt is beleértve.) Vadbarom, tökfej, kegyetlen, faszfej, rosszindulatú, kíméletlen, komisz, utálatos, szívtelen, ördögi, epés, kérlelhetetlen, zsarnoki, ellenséges, gálád, aljas, barbár, keserű, brutális, szívtelen, romlott, érzéketlen, züllött, bűnös, ádáz, rideg, engesztelhetetlen,
rosszindulatú, veszedelmes, embertelen, szörnyeteg, irgalmatlan, könyörtelen, És az én kedvencem: seggfej. Amikor visszamegyek a helyemre, gyorsan Willre pillantok: az arca vérvörös, fogait összeszorítja. Eddie tapsolni kezd, és a lányok nagy része csatlakozik hozzá. Keresztbe fonom a karomat a mellkasomon, és a padomra meredek. —Azta! Ki bosszantott fel ennyire? — kérdezi Javi. Ekkor kicsengetnek, és a többiek kiözönlenek a teremből. Will egy árva szót sem szól. Én még a cuccaimat pakolom a hátizsákba, amikor Eddie odalép hozzám. —Beszéltél már anyukáddal? — kérdezi. —Anyukámmal? Miről kellett volna? — értetlenkedem. Fogalmam sincs, hogy miről van szó. —A randiről, amire Nick hívott el tegnap — feleli. — Nem azt mondtad neki, hogy meg kell beszélned anyukáddal? —Ja, tényleg! — felelem. Az tegnap volt? Úgy érzem, mintha fényévekkel ezelőtt történt volna. Willre nézek, és látom, hogy bennünket figyel. Merev arckifejezéssel várja a válaszomat. Bárcsak tudnám, mi jár a fejében! Mivel arra a következtetésre jutok, hogy féltékeny lehet, úgy gondolom, ráteszek egy lapáttal. —Persze, miért ne? — szólok Eddie-hez. — Mondd meg Nicknek, hogy szívesen elmegyek vele! Miközben ez a hazugság kicsúszik a számon, a szemem sarkából végig Willt figyelem. Fogja a tollát és a jegyzeteit, bedobja őket az íróasztal fiókjába, és hangos csattanással betolja a fiókot. A robajra Eddie is felé fordult. Amikor Will rájön, hogy a figyelem középpontjába került, erőltetett hanyagsággal elkezdi letörölni a táblát. Eddie újra rám néz.
—Szuper! — mondja. — És ha már úgyis csütörtökön találkozunk, pizzázás után beülhetnénk együtt a slam-estre. Már csak néhány hetünk van hátra a félévből, jobb lenne túlesni rajta. Akarod, hogy érted menjünk? — kérdezi. —Persze, az jó lenne — felelem. Eddie izgatottan tapsikol és kiszökdécsel a teremből. Will még mindig az üres táblát törölgeti, amikor megindulok az ajtó felé. —Layken! — szól utánam nyers hangon. Megállók az ajtóban, de nem fordulok felé. —Anyukád dolgozik csütörtök este. Én csütörtökönként mindig bébiszittert hívok a slam-estek miatt, szóval ha gondolod, nyugodtan vidd át hozzánk Kelt, mielőtt elindulsz. Tudod, a randidra. Nem válaszolok, csak kisétálok az ajtón. Ebédkor elég félszeg vagyok. Eddie már szólt Nicknek, hogy velük tartok, és mindenki az aznap esti programról cseveg, kivéve engem. Néhány bólintáson és morgáson kívül semmit sem tudnak kihúzni belőlem. Nincs étvágyam, ezért az ebédem nagy része Nick tálcáján landol. Én csak kevergetem a rizspudingomat, és szórakozásképpen ketchuppöttyökkel díszítem ki. Erről bevillan az elgázolt hóember képe a feljárónkon. Kelék kis poénja után napokig át kellett hajtanom a nyomain, valahányszor elhagytam a házat. Vajon a dzsip Willen is ilyen halkan tudna áthajtani? Mi lenne, ha véletlenül nekitolatnék, és nem állnék meg? —Layken, nem akarsz odamenni hozzá? — bök oldalba Eddie. Felnézek, és látom, hogy Nick mögött ott áll Will, és a tálcámon levő pusztítást figyeli. —Tessék? — fordulok Eddie-hez. —Mr. Cooper téged hív — mondja, és Will felé biccent a fejével. —Szerintem az a „seggfejezés” már erős volt neki — szólal meg Nick. A szívem a torkomba ugrik. Mi a fenét művel? Mindenki előtt arra kér, hogy menjek vele? Teljesen elment az esze?
Hátratolom a székemet és felállók. A tálcát az asztalon hagyom. Gyanakvó tekintettel követem az étkezőn át a tanteremig. Hosz— szú és furcsa út, tele feszültséggel. Közben mindketten hallgatunk. —Beszélnünk kell, méghozzá most rögtön — mondja, miután becsukta mögöttem az ajtót. Fogalmam sincs róla, hogy most Will vagy a tanárom áll velem szemben. Nem tudom, mire számítsak tőle, ahogy azt sem, hogy behódoljak neki, vagy inkább megüssem. Karba tett kézzel megállók az ajtó mellett, és bosszús pillantást vetek rá. —Akkor beszélj! — mondom. —A fene egye meg, Lake! — kiáltja. — Én nem vagyok az ellenséged. Ne gyűlölj már ennyire! Ezek szerint Will az. Odasietek hozzá, és idegességemben beszéd közben hevesen gesztikulálni kezdek. —Ne gyűlöljelek? — kiabálom. — Döntsd már el végre, hogy mi a frászt akarsz tőlem, Will! Tegnap megparancsoltad, hogy ne szeresselek, ma pedig arra kérsz, hogy ne gyűlöljelek? Nem akarod, hogy várjak rád, de dedós kisgyerek módjára féltékenykedsz, amikor mással megyek randizni. Úgy kéne tennem, mintha nem is ismernélek, de mindenki szeme láttára kirángatsz az ebédlőből. Minden alkalommal más-más szerepet játszunk, és ez nekem már fárasztó. Sosem tudom, hogy Will-lel vagy Mr. Cooperrel beszéleke, ahogy azt sem tudom, hogy aznap éppen Layken vagy Lake vagyok-e. Teljesen kimerít ez a játék. Lerogyok ugyanarra a székre, amin órán is ülni szoktam, de ő továbbra is csak áll velem szemben mozdulatlanul. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni. Lassan hozzám sétál, és leül a mögöttem levő padra. Én mereven előrenézek, de érzem, hogy felém hajol. Ekkora távolságból már akár suttogva is beszélgethetünk. A közelségétől megfeszül a testem, és kiszökik a levegő a tüdőmből. —Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz — mondja.
Nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy lássa az arcomon végiggördülő könnycseppeket. —Sajnálom, amit a csütörtök estével kapcsolatban mondtam — folytatja. — Csak őszinte akartam lenni. Tudom, hogy nincs, aki vigyázzon Kelre, és végül is én adtam a feladatot, hogy vegyetek részt egy slam-esten. Viszont nem kellett volna így beszélnem veled. Azért hívtalak most ide, hogy bocsánatot kérjek. Soha többé nem fordul elő, megígérem. A terem ajtaja kicsapódik. Will önkéntelenül felugrik a helyéről. Ez a hirtelen mozdulat meglepi Eddie-t, aki már a teremben állt, kezében az ebédlőben felejtett táskámmal. Mivel nem tudom elrejteni a könnyeimet, inkább gyorsan elfordítom az arcomat. Will-lel esélyünk sincs palástolni a kettőnk közt szikrázó feszültséget. Eddie finoman az első padra fekteti a táskámat, majd ki hátrál az ajtón. —Bocs a zavarásért! Már itt sem vagyok — suttogja, és becsukja maga mögött az ajtót. Will beletúr a hajába, és fel-alá kezd járkálni. —Hát ez remek! — morogja. —Miatta ne aggódj! — nyugtatom meg. Felállók és a hátizsákomhoz lépek. —Ha megkérdezi, mi történt, majd azt mondom, hogy letoltál a „seggfej” miatt. Meg a „faszfej” meg a „vadbarom” miatt. Meg a... —Felfogtam — szakít félbe Will. A kezem már a kilincsen van, amikor újra megállít. —Szeretnék még bocsánatot kérni... a tegnap miatt is — mondja. Felé fordulok. —Azt sajnálod, amit csináltunk, vagy azt, ahogy véget vetettél neki? — kérdezem. Vállat von, és úgy néz rám, mintha nem értené a kérdést. —Mindkettőt. Ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie — mondja. —Szemétláda! — vetem oda búcsúzóul.
Indításkor a kocsim motorja úgy dorombol, mint egy kiscica, de most még ez is felbosszant. Öklömmel a kormányba bokszolok, és arra gondolok, mennyi minden alakulhatott volna másképpen. Bárcsak ne találkoztam volna össze Will-lel már a megérkezésünk hetén! Mennyivel könnyebb lett volna, ha az osztályteremben láttuk volna meg egymást először! Vagy még jobb lett volna, ha sohasem költözünk Ypsilantibe. Bárcsak élne még apa! Azt sem bánnám, ha anya nem titkolózna előttem az „ügyeivel” kapcsolatban. Jó lenne, ha Caulder nem jelenne meg a házunkban minden áldott nap, mert ha meglátom, rögtön Will jut az eszembe. Bárcsak Will ne javíttatta volna meg a kocsimat! Megőrülök attól, hogy ennyire figyelmes velem. Sokkal könnyebb lenne gyűlölnöm, ha tényleg olyan lenne, mint amilyennek a versben leírtam. Nem hiszem el, hogy ilyen szavakat használtam rá. Nem, várjunk csak! Nem bánok meg semmit. Elmegyek a fiúkért a suliba, és hazaviszem őket. Előbb érek haza, mint Will, de ma garantáltan nem lesem őt az ablakból. Azok az idők elmúltak. —Caulderéknél leszek — kiáltja Kel, és bevágja maga mögött a kocsiajtót. Annál jobb. Anya hálószobájából beszélgetés zaja szűrődik ki, ezért lecövekelek az ajtaja előtt. Mivel csak anya hangját hallom, feltételezem, hogy telefonál valakivel. Általában nem szoktam hallgatózni, de a viselkedése az utóbbi időben gyanakvásra adott okot. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok kissé lázadó hangulatban. Fülemet az ajtóra tapasztom. —Tudom. Tudom. Hamarosan elmondom nekik. Nem, azt hiszem, jobb lenne, ha csak én beszélnék velük. Persze, mindenképpen. Jól van. Én is szeretlek, szívem. Leteszi a kagylót. Én lábujjhegyen a szobámhoz lopózom, és csöndben besurranok. Becsukom az ajtót magam mögött, és elterülök a padlón. Hét hónap. Mindössze hét hónapba telt neki továbblépni.
Képtelenség, hogy máris talált magának valakit, de a szavai egyértelműen erre utaltak. Visszatértem az első fázisba: a tagadásba. Hogy teheti? És a fickó máris találkozni akar velünk? Már most utálom. De azért anya se semmi! Nekiesett Willnek, holott ő sem egy szent, sőt! Az első fázisról pillanatok alatt átugrom a másodikba: heves dühöt érzek. Elhatározom, hogy nem esem azonnal neki. Szeretnék többet megtudni, mielőtt szembesítem a helyzettel. Még nem vagyok elég információ birtokában ahhoz, hogy győztesként jöhessek ki egy esetleges vitából. —Lake! Hazajöttél? — kopog be anya a szobámba. Előrébb gurulok és felugróm, Hogy ki tudja nyitni az ajtót. Amikor meglát, furcsán néz rám. —Te meg mit művelsz? — kérdezi. —Nyújtok. Fáj a hátam — füllentem. Látszik, hogy nem győztem meg, ezért összekulcsolom a kezem a hátam mögött, felemelem a karomat, és előredőlök. —Kapj be egy aszpirint! — javasolja. —Rendben — felelem. —Ma este nem dolgozom, de szörnyen kimerült vagyok. Ma még egyáltalán nem aludtam, úgyhogy most megyek és ledőlök. Megtennéd, hogy megfürdeted Kelt lefekvés előtt? — kérdezi. —Persze — felelem. Mindketten kilépünk az előszobába. Egyszer csak eszembe jut valami. —Anya, várj egy percet! — szólok utána. Felém fordul, de látszik, hogy már majd’ leragad a szeme. —Szeretnék elmenni valahová csütörtök este. Elengedsz? —Kivel? — néz rám gyanakodva. —Eddie-vel, Gavinnel és Nickkel. —Három fiúval? Az ki van zárva.
—Nem, Eddie lány — nyugtatom meg. Az egyik barátnőm. Gavin a barátja, és dupla randit szerveztek. Az én partnerem Nick lesz. Láttam, hogy ettől halványan felderül az arca. —Ó! Akkor jó — mondja, és kinyitja a hálószobája ajtaját. — Várjunk csak! — torpan meg hirtelen. — Én csütörtökön dolgozom. Mi lesz Kellel? —Willékhez jön egy bébiszitter. Felajánlotta, hogy Kel aznap náluk alhat — felelem. Egy pillanatra mintha megörülne, de aztán leesik neki a tantusz. —Will hív egy bébiszittert, aki vigyáz Kelre, hogy te randizhass egy másik fiúval? — kérdezi. A fenébe! Bele sem gondoltam, hogy hangzik ez. —Anya, ez az egész már hetekkel ezelőtt történt. Egyszer találkoztunk és ennyi. Túl vagyunk rajta — mondom. Anya fürkésző pillantást vet rám. —Hmmm! — morogja, és bemegy a szobájába. Látszik, hogy még nem tért napirendre a dolog fölött. A gyanakvása némi elégtétellel tölt el. Azt hiszi, hogy eltitkolok előtte valamit. így legalább kvittek vagyunk. — Kihagyom a harmadik órát — mondom Eddie-nek, amikor kijövünk töriről. —Miért? — kérdezi. —Nincs kedvem bemenni. Fáj a fejem. Azt hiszem, kiülök az udvarra, és szívok egy kis friss levegőt — felelem. —Layken! — néz rám. — Van ennek valami köze ahhoz, ami tegnap ebédkor Mr. Cooper és közted történt? Minden rendben van? —Persze, semmi gond — mosolyodom el. — Csak arra kért, hogy tartsam kordában a túlfejlett szókincsemet az óráján. Eddie összeszorított szájjal elindul a dolgára, de előtte még ugyanolyan gyanakvó pillantást vet rám, mint anya tegnap este. Az udvaron egy árva lélek sincs. A többi diáknak valószínűleg nem kell bujkálnia a tanára elől, akibe szerelmes. Leülök egy pádra,
és előhúzom a zsebemből a mobilomat. Semmi. Mindössze egyszer beszéltem Kerrisszel, mióta elköltöztünk. Texasban ő állt hozzám a legközelebb, de neki nem én voltam a legjobb barátnője. Ciki, amikor még a legjobb barátnődnek is van egy még jobb barátnője. Eddig arra fogtam a dolgot, hogy túl elfoglalt vagyok a barátkozáshoz, de lehet, hogy többről van szó. Talán nem vagyok elég jó hallgatóság. Vagy nem tudok kellőképpen kitárulkozni mások előtt. —Nem zavarok? — kérdezi Eddie, és lehuppan a szemközti padra. —A baj nem jár egyedül — felelem. —De mi bajod van neked? — néz rám. — Holnap este randid lesz, és nem mellesleg én vagyok a legjobb barátnőd. A legjobb barátnőm. Talán. Remélem. —Szerinted Will nem fog keresni bennünket? — kérdezem. —Will? Úgy érted, Mr. Cooper? — kapja fel a fejét Eddie. Te jó ég, Willnek neveztem! Pedig Eddie már így is gyanakszik. Elmosolyodok, és előrántom az első kifogást, ami az eszembe jutott: —Ja, persze, Mr. Cooper. Tudod, Texasban a keresztnevükön szólítottuk a tanárainkat. Eddie nem válaszol. Kékre festett körmével a pad lepattogzott festékét kapargatja. Kilenc körmén zöld lakk van, és csak az egyiket pingálta kékre. —Szeretnék neked mondani valamit — szólal meg nyugodt hangon. — Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem, de akárhogy is, szeretném, ha végighallgatnál. Bólintok. —Azt hiszem, hogy ami tegnap az ebédszünetben történt, az több volt, mint egyszerű fejmosás az illetlen versed miatt — vág bele. — Azt nem tudom, hogy mennyivel több, de ez nem is az én dolgom. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy velem bármikor őszintén beszélhetsz, ha szeretnél. Nem szoktam pletykálkodni, ráadásul
Gavinen kívül amúgy sincs senkim, akinek továbbadhatnám a titkokat. —Nincs senkid? — kérdezem kétkedve. — Legjobb barátok? Testvérek? —Senki. Nekem csak Gavin van — feleli. — Illetve, ha úgy vesszük, van tizenhét lánytesóm, tizenkét fiútesóm, hat anyám és hét apám. Nem merek nevetni, mert nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e. —Nevelőszülőknél lakom — magyarázza. — Kilenc év alatt ez a hetedik otthonom. —Sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék. —Ne sajnáld! — válaszolja. — A kilenc évből négyet Joellel töltöttem. Ő a nevelőapám. Jól megvagyunk. Én nem panaszkodom, ő pedig megkapja a pénzét. —A huszonkilenc tesód közül van olyan, aki édestestvér? — kérdezem. —Azta! Látom, figyeltél — nevet fel. — Különben nem, egyke vagyok. Anyám szerette az olcsó drogot és a drága kölyköket. Elvesztettem a fonalat. —Megpróbált eladni — magyarázza. — De nyugi, a kutyának sem kellettem. Vagy az is lehet, hogy túl sokat kért értem. Kilencéves koromban rá akart sózni egy nőre a Walmart parkolójában. Elsírta neki, hogy nincs miből felnevelnie, satöbbi, satöbbi. Egy százasért simán odadobott volna. Persze nem ez volt az első eset, hogy előttem próbálkozott ilyesmivel. Amikor betelt nálam a pohár, odaszóltam a nőnek: Van férje? Fogadjunk, hogy dögös pasi! Na, akkor anyám lekevert egyet, amiért elszúrtam az üzletet, aztán otthagyott a parkolóban. A nő bevitt a rendőrségre. Akkor láttam utoljára anyámat. —Jézusom, Eddie, ez nem lehet igaz! — kiáltok fel.
—De, bizony az — feleli. — Ez az életem. Hanyatt dőlök a pádon, és az eget bámulom. Eddie is lefekszik. —Első nap azt mondtad, hogy ez a név nálatok családi hagyomány. Milyen családról beszéltél? — kérdezem. —Elárulom, de ne nevess ki! —De mi van, ha vicces? — kérdezem. Eddie elhúzza a száját. —Az első nevelőszüleimnek volt egy DVD-je. Egy Eddie Izzard vígjátéksorozat. Akkoriban úgy gondoltam, hogy az orrom hasonlít az övére. Vagy ezerszer végignéztem azt a DVD-t, és közben elképzeltem, hogy ő az apukám. Onnantól fogva azt akartam, hogy mindenki Eddie-nek szólítson. Az Izzard is szóba jött, de az valahogy nem ragadt rajtam. Mindketten elnevetjük magunkat. Leveszem a kabátomat és magamra terítem. A karomat belebújtatom, és igyekszem felmelegíteni az átfagyott testrészeimet. Behunyom a szemem. —Nekem fantasztikus szüleim voltak — sóhajtok fel. —Voltak? — kérdezi Eddie. —Apukám hét hónapja meghalt. Anya úgy döntött, ideköltözünk. Állítólag anyagi okok miatt, de már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg erről van szó. Máris találkozgat valakivel. Szóval ez a helyzet. A „fantasztikus” szót már csak múlt időben tudom használni. —Szívás — mondja Eddie. Csak heverészünk és emésztgetjük egymás történetét. Az én problémáim eltörpülnek az övéi mellett. Szörnyű, miken ment keresztül! Annyi idős volt, mint most Kel, amikor nevelőszülőkhöz került. Fogalmam sincs, hogyan lehet mégis ilyen boldog és élettel teli. Egy szót sem szólunk. Kellemes ez a csend. Azon tűnődöm, ilyen érzés lehet-e egy legjobb barát. Eddie felül és ásítva nyújtózik egyet. —Tudod, amit az előbb mondtam Joelről, hogy csak a pénz miatt rendes velem, az azért nem teljesen igaz — szólal meg. — Valójában
nagyon jó arc. Csak néha elhatalmasodik rajtam a szarkazmus, ha eszembe jut a múlt. Rámosolygok. —Kösz, hogy megosztottad velem a dolgaidat! Szükségem volt rá. —Kösz, hogy szükséged volt rá! Úgy tűnik, nekem is — feleli. — Ami pedig Nicket illeti, ő jó srác, de tényleg nem hozzád való. Majd valahogy leállítom. De holnap akkor is velünk kell jönnöd. —Tudom — felelem. — Különben Chuck Norris utánam ered, és szétrúgja a seggemet. Visszafordítom a kabátomat és belebújok, aztán visszamegyünk az épületbe. —Ha az Eddie-t te találtad ki, akkor mi az igazi neved? — kérdezem, mielőtt elválnának útjaink. Elmosolyodik és vállat von. —Per pillanat Eddie vagyok — feleli.
8. Olyan barátokat szeretnék, Akik magamra hagynak, Amikor minden vágyam, Hogy magam legyek. THE AVETT BROTHERS: A TÖKÉLETES HELY (THE PERFECT SPACE) —ANYA HOL VAN? — kérdezem Kelt. A konyhapultnál ül és a leckéjét írja. — Csak hazahozott minket Caulderrel, aztán elrohant — feleli. — De egy-két órán belül itthon lesz. Azt mondta, hogy rendeljünk pizzát. Ha néhány perccel előbb érek haza, követhettem volna.
— Nem mondta, hová megy? — kérdezem. — Szólj nekik, hogy a pepperónit a paradicsomszósz alá tegyék! — mondja, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. — Nem mondta, hová megy? — ismétlem meg a kérdést hangosabban. —Ne, várj! Mondd meg nekik, hogy alulra tegyék a pepperónit, rá a sajtot, és csak utána a szószt! — mondja a magáét. —A fene egye meg, Kel! Hová ment? — kiáltok rá. Kel szeme elkerekedik. Lemászik a székről, vállát előreejtve a bejárati ajtóhoz sétál és felveszi a cipőjét. Még sohasem szitkozódtam előtte. —Tudom, nem. Megyek Caulderhez én — dünnyögi kifelé menet. —Hatra gyere haza! Addigra itt lesz a pizza — szólok utána. Én is nekiveselkedek a házinak. Lehet, hogy Mr. Hanson félig vak és félig süket, de az biztos, hogy a hiányosságait töménytelen mennyiségű leckével kompenzálja. Egy óra múlva mindennel végzek. Még csak fél öt van. Úgy döntök, hogy a fennmaradó időben nyomozósdit játszom. Ki akarom deríteni, mit csinál anya, és kivel van. Átkutatom a konyhát és az előszobaszekrényeket. Semmi. Még soha életemben nem léptem be a szüleim szobájába engedély nélkül, de mivel mostanában sok minden történt, amire álmomban sem gondoltam volna, ez is belefér. Belépek anya hálójába, és becsukom magam mögött az ajtót. Minden olyan, mint a régi szobájukban apával. Ugyanaz a bútor, ugyanaz a bézs szőnyeg. Ha nem lenne sokkal kisebb a helyiség, úgy érezném, mintha még mindig Texasban lennénk. Először a legszokványosabb rejtekhelyre, a fehérneműs szekrénybe nézek be. Semmi. Az ágy szélére ülve kihúzom az éjjeliszekrény fiókját. Szemmaszk, toll, testápoló, könyv, egy összehajtott papír... Papír. Kiveszem a fiókból és kihajtogatom. Fekete tintával írtak rá. Egy verset.
Julia! Egy nap festek rád egy világot, Ahol a mosoly örökre szól, Ahol mindig kacaj hallatszik A háttérből, s Mint hangos KK zakatol. Megfestem, amint a nap lemegy, Míg csendben fekszel ágyadon, Amint arcod komolyra fordul, Átfestem minden ráncodon. Végzek, mire a nap előtör, S felébredsz mosollyal ajkadon. Meglátod, megfestem azt a képet, Melyet tegnap kezdtem arcodon. Szánalmas. „Megfestem azt a képet, melyet tegnap kezdtem arcodon”? „Mint hangos KK”? Az meg mi a fene? Közérdekű közlemény? Kinek jut eszébe betűszót írni egy versbe? Bárki is az, én nem kedvelem. Sőt! Gyűlölöm. Összehajtom a papirost, és visszateszem a helyére. Feltárcsázom a Getty’st, és rendelek két pizzát. Éppen leteszem a kagylót, amikor meghallom, hogy anya leparkol a ház előtt. Tökéletes időpont a zuhanyzásra. Befutok a fürdőbe és bezárkózom, mielőtt belépne az ajtón. Nem akarom látni, amint sugárzik az arcáról, hogy szerelmes. — Ez meg mi? — kiált fel anya meglepetten, amikor kinyitja a pizzásdobozt. —Az Kel fordított rendelése — magyarázom. Anya a szemét forgatja és maga elé húzza a másik dobozt. Megőrülök attól, ahogy szemügyre veszi a szeleteket, mintha azt próbálná kitalálni, melyik lehet a legfinomabb. De hiszen tök egyformák!
—Válassz már egyet! — csattanok fel. Anya hátrahőköl egy pillanatra. —Mi van veled, Lake? Ettél ma már egyáltalán valamit? Kissé harapós vagy, nem gondolod? — kérdezi. Kivesz egy szeletet, és felém nyújtja. Elveszem és a tányéromra dobom. Éppen leülök vele a konyhapulthoz, amikor Kel galoppozik be hátramenetben. —Pizza a megérkezett? — kérdezi, de közben megbotlik a szőnyegben, és fenékre esik. —Nőj már fel, az istenért! — kiáltok rá. Anya szúrós szemmel néz rám. —Mi bajod van, Lake? Talán szeretnél elmondani valamit? — kérdezi. Hirtelen mozdulattal ellököm magamtól a tányért, és felpattanok a székről. Nem tudom tovább megjátszani magam. —Nem, anya. Nekem semmit sem kell elmondanom. Nem én vagyok az, aki titkolózik. Elakad a lélegzete. Ennyi. Tudja, hogy lelepleződött. Azt várom, hogy mentegetőzni kezd, vagy kiabál, veszekszik, esetleg beküld a szobámba. Akármi. Nem ilyenkor kéne elérni azt a bizonyos tetőpontot? Anya viszont csak elfordul, és szed Kelnek a fordított pizzából. Beszaladok a szobámba, és bevágom magam mögött az ajtót. Már megint. Isten tudja, hány ajtót csaptam már be, mióta ideköltöztünk. Mást sem csinálok, csak mérgesen mászkálok ki és be különböző szobákba. Will a versekben éli ki magát, én pedig ebben. Az óra számlapja pirosán villog, amikor felébredek. Éjszaka valószínűleg áramszünet volt. Kora reggelhez képest meglepően erősen süt a nap, ezért ellenőrzőm a mobilomon az időt. Naná, hogy elaludtunk! Kiugróm az ágyból, magamra kapkodom a ruháimat, fogat mosok, és copfba fogom a hajamat. Sminkre nincs idő. Felébresztem Kelt, és miközben sürgetem, hogy öltözködjön már, összepakolom a házi feladatomat. Ma a kávé is elmarad.
—De reggelente mindig Caulderék visznek a suliba! — nyávog Kel kabáthúzás közben. —Ma nem. Elaludtunk — felelem. Amikor meglátom Will kocsiját a házuk előtt, nyilvánvalóvá válik, hogy az ő ébresztője sem jelzett. Remek! Mégsem hagyhattam ott őket egyetlen szó nélkül. —Szaladj át, és kopogj be hozzájuk! — kérem Kelt. Amíg ő felébreszti Willéket, én beindítom a dzsipet. Maximumra tekerem a fűtést, kiszállok, és jégkaparóval elkezdem levakarni az ablakokra fagyott zúzmarát. Már éppen végeztem, amikor Kel visszaér. —Nem nyitnak ajtót. Szerintem még mindig alszanak — mondja. Ah! Kel kezébe nyomom a kaparót, betuszkolom a kocsiba, és átmegyek az út túloldalára. Mivel Kel az első ajtónál nem járt sikerrel, a ház oldalához megyek, ahol a hálószobák vannak. Nem tudom, melyik Willé, ezért mindhárom ablakon bekopogtatok. Mire visszaérek a ház elejéhez, már nyílik is az ajtó. Will áll ott póló nélkül, és a szemét dörzsöli a vakító napsütésben. Kidolgozott felsőtestét nézve arra gondolok, hogy a kezem nemrég még ezeket az izmokat simogatta. Inkább elkapom a pillantásomat. —Áramszünet volt. Elaludtunk — mondom. Ez a többes szám furcsán vette ki magát. Úgy hangzott, mintha egy csapat lennénk. —Micsoda? — kérdez vissza kótyagosan, az arcát dörzsölgetve. — Hány óra? —Mindjárt nyolc — felelem. Erre rögtön elillan az álom a szeméből. —A francba! — csap a homlokára. — Nyolckor értekezletem van. Berohan a házba, de az ajtót nyitva hagyja. Bedugom a fejem, de nem merem átlépni a küszöböt. —Elvigyem Cauldert az iskolába? — kiabálok utána. Újra megjelenik az előszobában.
—Megtennéd? Nem lenne gond? — kérdezi. Látszik, hogy nagy rohanásban van. A nyakkendőt már a nyaka köré csavarta, de ing még nincs rajta. —Persze. Megoldom. Melyik a szobája? Segítek neki elkészülni —.mondom. —Tényleg? Az óriási lenne. Kösz szépen! Balra az első. Tényleg kösz! — hálálkodik, majd újra eltűnik. Bemegyek Caulderhez, és keltegetni kezdem. —Caulder, ma én viszlek iskolába. Öltözz fel gyorsan! — suttogom. Segítek neki összeszedni a holmijait, miközben Will fel-alá rohangál a házban. Hallom, hogy a bejárati ajtó becsapódik, majd kicsivel később a kocsiajtó is. Will elmegy, én pedig itt maradok a házában. Furcsa érzés. —Mehetünk, kisöreg? — bököm oldalba Cauldert. —Éhes vagyok — mondja. —Hát, jó. Lássuk, mit lehet itt enni — sorra kinyitogatom a konyhaszekrényeket. Minden tömve van címke szerint rendszerezett konzervekkel, és halomban állnak a különféle száraztészták. Gondolom, azt könnyű megfőzni. Minden olyan tiszta. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy huszonegy éves srác konyhája. A frigó tetején meglátok egy csomag Pop Tartót. Kiveszek kettőt, egyet Cauldernek és egyet Kelnek. Fél órát kések az első óráról, ezért inkább be sem megyek. A kocsiban ülve várom ki a csöngetést. Ez már a második elbliccelt óra két nap alatt. Ha így folytatom, notórius iskolakerülő leszek. Töri előtt már a helyemen ülök, amikor Eddie befut. Lehuppan mögém. —Ellógsz matekról, és még csak nem is szólsz nekem? — suttogja. Hátrafordulok. Amikor meglát, felhúzza a vállát és elfintorodik. —Á! Szóval elaludtál — mondja.
A smink! Elfelejtettem magammal hozni a neszesszeremet. Eddie benyúl a táskájába, és kiveszi a sajátját. Olvas a gondolataimban. De hát ilyenek a legjobb barátok. —Te vagy a hősöm! — nézek rá hálásan, és magamhoz veszem a szütyőt. Kiguberálok belőle egy rúzst, egy szempillafestéket és egy kis tükröt, gyorsan kipingálom magam, majd mindent visszaadok Eddienek. A harmadik óra elején Will rám néz, és némán megköszöni a segítséget. Rámosolygok, és vállamat megvonva jelzem, hogy nem volt nagy dolog. Amikor Eddie észreveszi hangtalan párbeszédünket, belecsíp a karomba. Willt elnézve meg nem mondanám, hogy reggel kevesebb, mint három perc alatt készült el. Fekete nadrágján egy árva gyűrődés sem éktelenkedik, fehér ingét betűrve viseli. A nyakkendője... te jó ég, a nyakkendő! Elnevetem magam, mire ő felkapja a fejét. Nyilván nem vette észre, hogy a nyakkendőt előbb vette fel, mint az inget, ezért alá szorult. Megrángatom a blúzom gallérját, és az övé felé mutatok. Lenéz oda, ahol a nyakkendőnek kellene lógnia. Halkan felnevet és a tábla felé fordulva elrendezi az öltözékét. A többiek még a teremben szétszóródva beszélgetnek, de tudom, hogy Eddie mindent lát. Szinte érzem a tekintetét a hátamon. Nick ebédkor mellém telepszik, Eddie pedig velem szemben ül le. Arra számítok, hogy rosszalló pillantásokat küld majd felém, de semmi sem történik. Éppen olyan élénk, mint mindig. Érzem, hogy már így is túl sokat tud, és attól félek, hogy még többet képzel bele ebbe az egészbe, mint ami történt. Ma reggel elkéstem a suliból, Will pedig szemmel láthatóan sietősen öltözött fel. Tulajdonképpen nem csodálnám, ha kérdezősködni kezdene, de nem teszi. Nagyra értékelem, hogy tiszteletben tartja a magánéletemet.
—Hé, új lány! Hánykor indulunk? — kérdezi Nick, miközben halmokba rendezi az ételt a tálcáján. —Nem tudom — felelem. — Ki vezet? —Én — mondja Gavin. —Az kizárt, haver — kapja fel a fejét Nick. — Apám kocsijával megyünk. Én be nem ülök a Monté Car-Roncsba. —Monté Car-Roncs? — nézek kérdőn Gavinre. —A kocsim — feleli. —Mi a címed, Layken? — kérdezi Eddie. Csoda, hogy erre nem kérdezett rá már az első találkozásunkkor. —Én tudom, hol lakik — szólal meg Nick. — Egyszer hazavittem. Ugyanabban az utcában, ahol Mr. Cooper. Őt vesszük majd fel utoljára. Nick vajon honnan tudja, hogy szomszédok vagyunk Will-lel? Lesütöm a szemem, és úgy teszek, mintha a krumplipürém kevergetésére koncentrálnék, csak hogy ne kelljen szembesülnöm Eddie fürkésző pillantásával. Nick és Gavin elfoglalják az első üléseket, így én hátrakerülök Eddie mellé. Barátságosan rám mosolyog. Megkönnyebbülök, amikor rájövök, hogy esze ágában sincs piszkálódni. —Layken, segíts nekünk eldönteni egy vitás kérdést! — szólal meg Gavin. —Persze, mondd csak! Szeretem a vitákat — felelem, miközben bekapcsolom a biztonsági övét. —Nick szerint Texasban csak tornádók vannak, de hurrikánok nincsenek, mert nincs tengerpartotok. Tedd helyre, légy szíves! —Kétszeresen is téved — mondom. —Ne már! — kiált fel Nick. —Igenis vannak hurrikánok — szögezem le. — Megfeledkeztél a Mexikói-öbölről. Viszont tornádók nincsenek. Mindketten elképednek. —Biztos, hogy vannak arrafelé tornádók — mondja Gavin.
—Nem, nincsenek — felelem. — Chuck Norris nem bírja a lakókocsiparkokat. Egy másodpercnyi hatásszünet után mindenkiből kitör a röhögés. Eddie közelebb csúszik hozzám, és kezével tölcsért formálva a szája elé a fülemhez hajol. —Tudja — súgja. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Próbálom felidézni a korábbi beszélgetéseinket, hátha rájövök, miről van szó. —Ki tudja és micsodát? — kérdezem. —Nick — feleli. — Tudja, hogy nem akarsz vele járni, de nem zavarja. Szóval nyugi, nincs semmi nyomás. Ma este mind csak barátok vagyunk. Micsoda megkönnyebbülés! Már azt tervezgettem, hogyan fogom leépíteni. A tegnap este hozatott, Getty’s-féle pizzából egy falatot sem ettem, pedig isteni! Ma viszont kettőt kellett rendelnünk, mert Nick egyedül képes befalni egy egészet. Egész este nem jutott eszembe, hogy mérges vagyok anyára, és Willre sem gondoltam (annyit). Egyszerűen csak jól éreztem magam. —Gavin, mi volt a legnagyobb hülyeség, amit valaha csináltál? — kérdezi Nick. Mindannyian lélegzet—visszafojtva várjuk a választ. —Csak egyet választhatok? — kérdez vissza Gavin. —Igen. A legnagyobbat — feleli Nick. —Lássuk csak! — gondolkodik el Gavin. — Az első helyen talán az az eset áll, amikor a nagyszüleim farmján voltunk a wyomingi Laramie-ben. Egyszer sürgősen ki kellett mennem. Gondoltam, nem gond, végül is fiú vagyok, bárhol kicsavarhatom a gyíkot. Csak egy baj volt: éppen én voltam a soros. —Miben? — kérdezem. —A bátorságpróbában — feleli. — A bátyáim folyton ilyesmikkel szívattak. Ők csináltak valamit, amit aztán utánuk kellett csinálnom.
De mivel jóval idősebbek nálam, valahogy folyton úgy intézték, hogy én húzzam a rövidebbet. Aznap azt mondták, hogy a gumicsizmám csuromvíz, ezért a túrabakancsomat kellett fölvennem. Rajtuk persze gumicsizma volt. Aztán kitalálták, hogy mindenkinek le kell pisilnie a villanykerítést. —Ugye nem? — nevet Eddie. —Csak várd ki a végét, kicsim! Lesz ez még jobb is — mondja Gavin. — Ők kezdték, de persze nem éreztek semmi különöset. Most már tudom, hogy a gumi nem vezeti az áramot. Nekem viszont nem volt ekkora szerencsém. Az áramütés hátravágott. Bőgve próbáltam feltápászkodni, de elcsúsztam, és szájjal előre a kerítésre estem. Namármost a nyál is remekül vezeti az áramot, ezért úgy megcsapott, hogy a nyelvem feldagadt. A tesóim teljesen kikészültek. Hazarohantak a szüléinkért, miközben én csak hevertem ott mozdulatlanul, kilógó farokkal. Eddie, Nick és én úgy nevetünk, hogy a többi vendég már rosszalló pillantásokat vet ránk. Eddie a könnyeit törölgeti. —Most te jössz — fordul hozzá Gavin. —Az enyém az volt, amikor elütöttelek — mondja Eddie. —Nem nyert — csóválja a fejét Gavin. —Micsoda? — kiált fel Eddie. — Dehogynem! Az volt a legnagyobb hülyeség, amit valaha csináltam. —És mi van azzal, ami utána történt? Meséld csak el nekik! — nevet Gavin. —Egymásba zúgtunk. Ennyi — mondja Eddie. Szemmel láthatólag kínosan érinti a kérdés. — Muszáj elmondanod — kérlelem. —Hát, jó — enyhül meg Eddie. — Csak két nappal korábban szereztem meg a jogsit. Joel kölcsönadta a kocsiját, hogy azzal menjek suliba. Állati óvatosan vezettem, és mindenre odafigyeltem. Amikor Joel vezetni tanított, nagy hangsúlyt fektetett a helyes parkolásra. Utálta, ha valaki több helyet foglal el a kelleténél.
Ráadásul tudtam, hogy később elmegy majd a sulihoz ellenőrizni a kocsiját, úgyhogy tökéletesen akartam beállni. Csak erre figyeltem. Az első próbálkozásom nem sikerült túl jól... —Se a második, se a harmadik, se a negyedik — vág közbe Gavin. Eddie elvigyorodik. —Szóval ötödszörre már tényleg össze akartam hozni — folytatja. — Jó messzire hátratolattam, hogy elkapjam a megfelelő szöget, és ekkor egy tompa puffanást hallottam. Hátrafordultam, de senkit sem láttam. Pánikba estem, mert azt hittem, hogy nekimentem egy másik kocsinak, vagy ilyesmi. Előremenetbe váltottam és elindultam keresni egy helyet, ahol leállhatok, és nyugodtan megvizsgálhatom a kárt. Beálltam a legközelebbi szabad helyre, és kiszálltam. Ekkor láttam meg őt. —Te... magaddal vonszoltad? — kérdezem, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafojtsam a nevetést. —Vagy kétszáz méteren át. Miután először elütöttem és visszatolattam, a nadrágja beleakadt a lökhárítóba. Eltört a lába. Joel annyira megijedt, hogy Gavin beperel minket, hogy egy héten át mindennap beküldött hozzá a kórházba valami kajával. Így estünk egymásba. —Mázli, hogy nem nyírtad ki — mondja Nick. — Különben még mindig a dutyiban ülnél cserbenhagyásos gázolásért és gondatlanságból elkövetett emberölésért, szegény Gavin pedig három méter mélyen lenne a föld alatt. —Az csak két méter — nevetek fel. —Jó lenne hallani a te sztoridat is, Layken, de már nem lesz rá idő. Elkésünk — szólal meg Eddie, és kikászálódik a bokszból. A klub felé menet Eddie egy összehajtogatott papírt húz ki a zsebéből. —Az meg mi? — kérdeztem. —A versem. Ma este benevezek a slam-bajnokságra — feleli.
—Komolyan? Te aztán bátor csaj vagy! —Nem igazán. De amikor Gavinnel először jártunk itt, megfogadtam, hogy egyszer színpadra állok, még mielőtt betöltőm a tizennyolcat. Jövő héten lesz a szülinapom, és amikor Mr. Cooper azt mondta, hogy ezzel kiválthatjuk a félév végi vizsgát, úgy éreztem, ez egy égi jel. —Én a helyedben tutira beadnám neki, hogy megcsináltam. Mr. Cooper sosem tudná meg az igazat. Szerintem el sem jön — morfondírozik Nick. —Ez nem igaz — mondja Gavin. — Itt lesz. Mindig itt van. Hirtelen űrt érzek a gyomromban, pedig a pizzériában alaposan megpakoltam. Izzadt tenyeremet a nadrágomba törlőm, és kibámulok az ablakon. Csak akkor kapcsolódom be újra a beszélgetésbe, amikor témát váltanak. —Az a Vaughn rendesen kicsinálta szegényt — hallom Nick hangját. Felé fordulok. Eddie látja, hogy ez a téma felkeltette az érdeklődésemet, ezért összehajtogatja a papírját, és visszacsúsztatja a zsebébe. —Mr. Cooper volt barátnője — magyarázza. — Két évig jártak együtt a gimiben. Ők voltak az álompár. A bálkirálynő és a futballsztár... —Futball? Tényleg focizott? — kérdezem meglepetten. Ez annyira nem vall Willre! —Bizony! Három éven át ő volt a legjobb hátvéd — mondja Nick. — Mi elsősök voltunk, amikor ő végzős. Elég jó fej volt. —Ami Vaughnról már kevésbé mondható el — teszi hozzá Gavin. —Miért, valami hülye liba volt? — kérdezem. —A gimi alatt még nem annyira, de amit az érettségi után művelt, az megbocsáthatatlan. Tudod, miután Mr. Cooper szülei... — Eddie hangja itt elcsuklik.
—Mit csinált Vaughn? — kérdezem, talán kissé túlságosan is izgatottan. —Faképnél hagyta. Két héttel az után, hogy a szülei meghaltak autóbalesetben. Elnyert egy futballösztöndíjat, de le kellett mondania róla. Hazaköltözött, hogy felnevelje az öccsét. Vaughn mindenkinek azt mondogatta, hogy neki nem kell egy kibukott egyetemista egy kölyökkel a nyakán. Mr. Cooper elveszítette a szüleit, a barátnőjét, az ösztöndíját, és ő lett az öccse gyámja, mindez két hét leforgása alatt. Újra kinézek az ablakon, mert nem akarom, hogy Eddie lássa a könnyeimet. Már mindent értek. Ezért fél annyira attól, hogy miatta lemaradok valamiről. Ő rövid időn belül mindent elveszített. Ahogy közeledünk Detroit felé, egy árva szót sem szólok. —Tessék! — suttogja Eddie, és az ölembe csúsztat egy papír zsebkendőt. Hálásan megszorítom a kezét, és megtörlöm a szemem.
9. Képletesen szólva Felnyitom a mellkasom. Ók jönnek és nézik, ahogy dől a vér. Művészet lenne ez, ahogy reméltem? THE AVETT BROTHERS: KÉPLETESEN SZÓLVA (SLIGHT FIGURE OF SPEECH) A KLUBBA BELÉPVE TEKINTETEMMEL RÖGTÖN WILLT KERESEM. Nick és Gavin az egyik asztalhoz vezetnek bennünket a terem közepén. Sokkal feltűnőbb hely, mint a boksz, amelyikben Will—lel ültünk. Az áldozat már a színpadon áll, ami azt jelenti, hogy az első forduló már kezdetét vette. Eddie a zsűrihez lép, hogy befizesse a nevezési díjat, aztán visszajön hozzánk.
— Layken, gyere ki velem a mosdóba! — mondja, és már vonszol is magával. Amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, a mosdókagylónak támaszt, megfogja a vállam, és megáll velem szemben. —Szedd össze magad, kislány! Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat — mondja, majd benyúl a táskájába, és előveszi a sminkkészletét. Bevizezi a hüvelykujját, letörli a szemem alá folyt szempillafestéket, majd a legnagyobb komolysággal sminkelni kezd. Még soha senki nem festett ki, mindig magam sminkelek. Előkap egy hajkefét, előredönt, és felülről lefelé fésülni kezdi a hajamat. Úgy érzem magam, mint egy rongybaba. Újra felállít, és az ujjaival szélsebesen csavargatni és húzogatni kezdi a tincseimet. Amikor végzett, egyet hátralép és elégedett mosollyal szemügyre veszi a művét. —Kész! — mondja. Amikor a tükör felé fordít, leesik az állam. Alig hiszem el, amit látok. Hiszen én... csinos vagyok! Helyes parkettafonásos copfokat csinált nekem, a lágy borostyán árnyalatú szemfesték pedig szépen kiemeli a szememet. Az ajkam teltebb formájú lett, de nem túl harsány. Éppen úgy nézek ki, mint anya. —Hűha! Tehetséges vagy, Eddie — tör ki belőlem. —Tudom — feleli. — Huszonkilenc testvér mellett az ember felszed egy-két trükköt. Kézen fogva kivonszol a mosdóból, vissza a terembe. A helyünk felé közeledve hirtelen hátrahőkölök, és ezzel Eddie-t is visszarántom. Először nem érti, mi történt, de ahogy követi a tekintetemet, ő is meglátja az asztalunknál Javit... és Willt. —Úgy tűnik, társaságot kaptunk — kacsint rám. Próbál továbbhúzni, de nekem mintha földbe gyökerezett volna a lábam. —Eddie, egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz. Nem akarom, hogy félreértsd a helyzetet! — mondom.
A szemembe néz, és újra megfogja a kezem. —Én nem gondolok semmit, Layken. De ha tényleg arról lenne szó, amire nem gondolok, az megmagyarázná a kézzelfogható feszültséget kettőtök között. —Ez csak számodra ilyen egyértelmű — mondom. —És ez jobb is így — feleli és továbbvonszol. Amikor az asztalhoz érünk, minden tekintet rám szegeződik. Legszívesebben elfutnék. —Hű, cicám, de jól nézel ki! — kiált fel Javi. Gavin éles pillantást vet rá, aztán újra felém fordul. —Látom, Eddie kezelésbe vett — mondja, majd átöleli és magához húzza a barátnőjét. Védelem nélkül maradok. Nick hoz nekem egy széket, amire leülhetek. Felnézek Willre, aki válaszul halványan rám mosolyog. Tudom, hogy ez mit jelent. Ő is csinosnak talál. —Az első fordulóban még négy előadást hallhatunk — harsan fel a műsorvezető hangja. — A következő bátor jelentkező nem más, mint Eddie. Merre vagy, haver? Eddie grimaszol egyet és feláll. —Itt, és lány vagyok — kiáltja. —Ezer bocsánat! — mentegetőzik a műsorvezető. — Te következel, Eddie! Eddie gyorsan szájon csókolja Gavint, és magabiztos mosollyal a színpadhoz szalad. Mindenki leül, kivéve Willt. Mivel Javi a bal oldalamra telepedett, már csak egyetlen üres hely maradt, az is mellettem. Will egy darabig hezitál, de aztán felém lép és helyet foglal. —Mit hallunk ma tőled, Eddie? — kérdezi a műsorvezető. Eddie a mikrofonhoz hajol. —A versem címe Rózsaszín luftballon. Amint a srác elhagyja a színpadot, Eddie arcáról lehervad a mosoly, és összpontosítani kezd.
A nevem Olivia King. Ötéves vagyok. Anyukám vett nekem egy lufit. Emlékszem a napra, amikor besétált vele az ajtón. Ahogy a hullámos, rózsaszín szalag lelógott a karjáról. A végét a csuklójára kötötte. Rám mosolygott, és kioldotta a csomót a szalagon. Rákötötte a csuklómra. — Tessék, Livié, ezt neked hoztam. Livie—ntk hívott. Annyira boldog voltam! Még sosem kaptam lufit azelőtt. Láttam már más gyerekek karjára kötözve a Walmart parkolójában, de álmodni sem mertem arról, hogy egyszer én is kapok. Egy saját rózsaszín luftballon. Olyan izgatott voltam! Szinte mámoros! Reszkettem az örömtől! El sem mertem hinni, hogy anyám vett nekem valamit! Még soha semmit sem vett nekem azelőtt. Órákig játszottam a lufival. Héliummal volt megtöltve. Táncolt és billegett és lebegett, ahogy magammal húztam szobáról szobára, Azon gondolkodtam, hová vihetném még. Olyan helyekre, ahol még sohasem járt azelőtt. Elvittem a fürdőbe, a gardróbba, a mosókonyhába és a nappaliba. Azt akartam, hogy a legjobb barátom mindent lásson, amit én látok! Bevittem anyám hálószobájába! Anyám Hálószobájába? Ahová nem lett volna szabad belépnem? Az én rózsaszín lufimmal... Befogtam a fülem, mert üvöltött velem, és közben törölgette
orráról az árulkodó jeleket. Arcul ütött, és azt üvöltözte, hogy rossz vagyok! Hogy engedetlen vagyok! Hogy nem hallgatok a jó szóra! Kilökött az előszobába és bevágta előttem az ajtót. Bent maradt a rózsaszín lufim. Vissza akartam kapni! Ő az én legjobb barátom volt! Nem az övé! A rózsaszín szalag még mindig a csuklómra volt kötve, és csak húztam és húztam, próbáltam kiszabadítani anyámtól a legjobb barátomat. És akkor kipukkadt. A nevem Eddie. Tizenhét éves vagyok. Jövő héten lesz a születésnapom. A nagy tizennyolcadik. A nevelőapám megveszi nekem a csizmát, amit kinéztem magamnak. Tudom, hogy a barátaim meghívnak valahová vacsizni. A barátom vesz nekem ajándékot, és talán még moziba is elvisz. Kapok majd egy szép lapot a gyermekjólétitől, hogy boldog tizennyolcadik szülinapot, és hogy nagykorúként kikerülök a rendszerből. Szép nap lesz. Tudom, hogy az lesz. De van még valami, amit biztosan tudok. Tuti, hogy nem akarok látni egyetlen rohadt rózsaszín lufit sem! A közönség tapsolni kezd, Eddie pedig lubickol a sikerben. Felalá ugrándozik a színpadon, és a többiekkel együtt tapsol, mintha nem is egy szomorú verset adott volna elő. Az már biztos, hogy természet adta tehetsége van. Állva ünnepeljük, miközben visszasétál hozzánk.
—Eszméletlen érzés volt! — kiabálja. Gavin felkapja és hatalmas puszit nyom az arcára. —Ez az én csajom! — mondja. Visszaülünk a helyünkre. —Zseniális voltál, Eddie! — fordul hozzá Will. — Ezennel levizsgáztál. —Annyira könnyű volt! Layken, jövő héten neked is ki kell próbálnod. Te még nem írtál záróvizsgát Mr. Coopernél. Hidd el, nem sétagalopp — mondja Eddie. —Még meggondolom — felelem. Eddie-t elnézve a szereplés tényleg nem tűnik nehéz feladatnak. Will elneveti magát, és felé hajol. —Ami azt illeti, Eddie, még te sem írtál nálam záróvizsgát. Ha nem tudnád, még csak két hónapja tanítok. —De biztos vagyok benne, hogy szívás lenne — nevet Eddie. Közben már a következő előadót szólítják, ezért felfüggesztjük a beszélgetést. Érzem, hogy Javi lába folyton az enyémhez ér. Valamiért a hideg ráz ettől a sráctól. Hiába próbálok elhúzódni tőle és egyre kisebbre összezsugorodni, ő mindig közelebb jön hozzám. Amikor már ott tartok, hogy behúzok neki egyet, Will hozzám hajol. —Cseréljünk helyet! — súgja a fülembe. Felállók, ő pedig átcsúszik az én székemre. Hangtalanul hálát rebegek neki. Javi hirtelen kiegyenesedik, és ellenséges pillantást vet Willre. Látszik, hogy ezek ketten nem lesznek kebelbarátok. A második körre szétszéled a társaság. Nick a bárpultnál fűz valami csajt, Javi felszívódik, így csak én maradok az asztalnál Willlel, Gavinnel és Eddie-vel. Végül Gavin töri meg a csendet. —Mr. Cooper, látta már... —Gavin! — szakítja félbe Will. — Itt nem kell Mr. Coopernek szólítanod. Együtt jártunk gimnáziumba.
Gavin arcán huncut mosoly jelenik meg. Oldalba böki Eddie-t, aki veszi a lapot, és szintén elvigyorodik. —Akkor hívhatjuk... —Nem, azt már nem! — vág közbe újra Will. Az arca lángba borul. —Azt hiszem, kimaradtam valamiből — nézek rájuk értetlenül. Gavin előrehajol, és könyökével a térdére támaszkodik. —Tudod, Layken, úgy három évvel ezelőtt... —Gavin! — csattan fel Will. — Még egy szó, és megbuktatlak. És nemcsak téged, hanem a kis barátnődet is. Mindenki nevetésben tör ki, de én még mindig a sötétben tapogatózom. —Szóval három évvel ezelőtt Kacsa úgy döntött, hogy megszívatja a szecskákat — folytatja Gavin. —„Kacsa”? — kérdezem. Will a kezébe temeti az arcát. —Számunkra csak egy kicsit később derült ki, hogy Will, vagyis Kacsa áll az események hátterében. Állati sokat szívtunk miatta — nevetett Gavin Willre mutatva. — Aztán egyszer csak betelt a pohár. Kidolgoztunk egy haditervet, a később legendássá vált „Kacsa— revansot”. —Az ördögbe, Gavin, tudtam, hogy te voltál az! Annyira tudtam! — kiált fel Will. Gavin csak nevet. —Mindenki tudta, hogy Will szeret napközben a kocsijában szunyókálni. Főleg Mr. Hanson töriórája közben. Egyik nap követtük a parkolóba, és megvártuk, amíg elalszik. Aztán fogtunk vagy huszonöt tekercs szigetelőszalagot, és az üléshez ragasztottuk. Legalább hatszor sikerült körbetekernünk, mire felébredt. Ahogy szaladtunk visszafelé a suliba, egész úton hallottuk, ahogy kiabál és az ajtót rugdossa. —Atyaég! És meddig voltál odabent? — kérdezem Willt.
Simán letegeztem, és nem voltam zavarban, amikor hozzá szóltam. Jólesik újra beszélgetni vele, mégha csak baráttokként is. Will felhúzza az egyik szemöldökét. —Ez egy jó kérdés — feleli. — Mr. Hanson törije a második óra volt, engem viszont csak akkor vágtak ki a kocsiból, amikor apám betelefonált az iskolába, hogy hol vagyok már. Nem tudom, pontosan hánykor érhettek oda, de az biztos, hogy már sötét volt. —Vagyis majdnem tizenkét órát voltál bezárva? — kérdezem. Will bólint. —És hogy ment vécére? — érdeklődik Eddie. —Azt sosem fogjátok megtudni — nevet Will. Megy ez nekünk. Nézem, ahogy Will, Eddie és Gavin beszélgetnek és nevetgélnek. Nem hittem volna, hogy Will-lel egyszer akár barátok is lehetünk, de most úgy tűnt, hogy talán mégis lehetséges. Nick savanyú képpel visszasétál az asztalunkhoz. —Nem érzem valami jól magam. Hazamehetnénk? — kérdezi. —Mennyit ettél, Nick? — néz rá Gavin és feláll. Eddie rám néz és fejével a kijárat felé int. —Viszlát holnap, Mr. Cooper! — mondja. —Biztos, Eddie? — néz rá Will. — Vagy lehet, hogy a két leányzónak holnap is kedve támad tanulás helyett inkább az udvaron heverészni? Eddie rám pillant és a szája elé kapja a kezét. Mielőtt én is kifelé indulnék, Will megállít. —Holnap reggel nem kell átjönnöd Kelért. Majd én elviszem őket a suliba. Mostanra már úgyis alszanak — mondja, amikor már mindenki hallótávolságon kívül van. —Biztos, hogy nem gond? — kérdezem. —Nem, dehogyis. —Akkor köszönöm! Csak állunk egymással szemben, és nem tudjuk, hogyan kellene elköszönnünk. Végül Will odébb lép, hogy utat engedjen nekem.
—Holnap találkozunk — mondja. Rámosolygok, elmegyek mellette, és csatlakozom Eddie—ékhez. — Légyszi, anyu! Légyszi! — nyivákol Kel. —Kel, tegnap éjjel is együtt aludtatok — felelte anya. — Szerintem a bátyja már hiányolja. —Nem, őt nem zavarja — erősködik Caulder. —Látod, anya? A szobámban maradunk. Megígérem! —Jól van — adja be a derekát anya. — De holnap már tényleg haza kell menned, mert vacsorázni viszem Lake—et és Kelt. —Rendben. Átszólok a bátyámnak, és hozom a ruháimat — mondja Caulder, és Kellel a nyomában átszalad a szomszédba. Én a nappaliban a kanapén ülve kicipzárazom a csizmámat. Ez a vacsora nyilván a nagy bemutatás estéje lesz. Elhatározom, hogy puhatolózom egy kicsit. —Hová megyünk vacsizni? — kérdezem anyát. Leül mellém a kanapéra, és nyomogatni kezdi a tévé távirányítóját. —Még nem tudom. Az is lehet, hogy itthon eszünk. Mindegy. Csak szeretnék végre egy kicsit hármasban lenni veletek. Leveszem a csizmámat, és a kezembe fogom. —Hármasban — mormogom halkan a szobám felé menet. A csizmát behajítom a szekrénybe, és ledőlök az ágyra. Először négyesben voltunk, aztán hármasban, és most alig hét hónap leforgása alatt újra négyesbent csinál belőlünk. Bárki is az a fickó, sosem fogok rá a család tagjaként tekinteni. Anya nem is sejti, hogy tudok róla. Azt sem tudja, hogy egy ideje már úgy gondolok rájuk, mint „kettejükre”, Kelre és magamra pedig úgy, mint „kettőnkre”. „Oszd meg és uralkodj!” Ez az új családi mottó. Már egy hónapja élünk Ypsilantiben, és eddig minden péntek estét a szobámban töltöttem. Ma viszont felkapom a mobilomat, és írok egy SMS-t Eddie-nek, hogy szeretnék velük tartani a moziba. Remélem, nem leszek harmadik kerék a randijükön Gavinnel.
Pillanatok alatt visszaír és közli, hogy harminc percem van elkészülni. Ennyi nem elég egy rendes zuhanyra, ezért megelégszem egy gyors sminkeléssel. Az aznapi posta a fürdőszobaszekrényen hever a mosdókagyló mellett. Megnézem a borítékokat. Mindegyikre nagy, piros pecsétet nyomtak. A régi texasi címünk áthúzva, mellette az „Új címre átirányítva” felirat. Még nyolc hónap. Nyolc hónap, és visszaköltözöm. A hálószobám falán lóg egy naptár, amiben visszaszámlálom a napokat. Visszadobom a borítékokat a polcra, de esés közben az egyik kinyílik, és tartalma a padlóra hull. Felveszem, és meglátom, hogy a jobb felső sarkába számokat írtak. 178,343.00. dollár. A folyószámla—egyenlegünk. Felkapom a leveleket, és bezárkózom velük a szobámba. Ellenőrzőm az egyenleg dátumát, majd kinyitom a többi borítékot is. Az egyik a hitelintézettől jött. Biztosítási csekk. A texasi házunké, amit állítólag eladtunk. Istenem, meg tudnám ölni anyát! Nem is mentünk csődbe! El sem adta a házunkat! Elszakított minket az otthonunktól, és mindezt egy pasi miatt? Gyűlölöm! El kell tűnnöm, mielőtt felrobbanok. Felkapom a mobilomat, és begyűrÖm a leveleket a táskámba. —Elmentem — kiáltom be a nappaliba kifelé menet. —Kivel? — kérdezi anya. —Eddie-vel moziba. Próbálom rövidre fogni a válaszaimat, nehogy megérezze a hangomban az ingerültséget. Olyan dühös vagyok, hogy az egész testem remeg. Jobb lesz kijutni a házból, mielőtt kiborul a bili. De még mielőtt kiléphetnék az ajtón, anya odalép hozzám, kikapja a telefont a kezemből, és nyomogatni kezdi a gombokat. —Mi a fenét csinálsz? — kiáltom, és visszaszerzem a mobilt.
—Tudom, hogy mire készülsz, Lake. Ne játszd meg magad! —Tényleg? Akkor áruld már el nekem is, hogy mire készülök! —Tegnap se te, se Will nem voltatok itthon. Willnek persze volt esze pesztonkát hívni a srácok mellé. Ma Caulder itt tölti az éjszakát, erre te fél órával később bejelented, hogy dolgod van? Hát nem! Nem mész sehová! Bedobom a telefont a táskámba, és megindulok az ajtó felé. —A helyzet az, hogy én most elmegyek. Eddie-vel. Ha gondolod, nyugodtan nézd végig, ahogy beszállok a kocsijába. És ha érdekel, azt is végignézheted, ahogy hazajövök. Eddie-vel. Anyával a nyomomban kilépek az ajtón. Eddie szerencsére éppen abban a pillanatban hajt be a ház elé. —Lake! Azonnal gyere vissza! Beszélnünk kell — kiált utánam anya. Kinyitom a kocsiajtót, de mielőtt beszállnék, visszafordulok. —Igazad van, anya, tényleg beszélnünk kell. De azt hiszem, neked több mondanivalód van, mint nekem. Tudom, miről szól a holnapi vacsora! Azt is tudom, miért kellett Michiganbe költöznünk! Mindent tudok! Szóval te csak ne merj engem titkolózással vádolni! Meg sem várom a választ, csak beugróm a hátsó ülésre és becsapom az ajtót. —Tűnjünk el innen, de gyorsan! — kérem Eddie-t. Amint elindulunk, kitör belőlem a sírás. Soha többé nem akarok visszamenni abba a házba. — Tessék, idd ezt meg! — mondja Eddie, és egy újabb doboz üdítőt tol elém. Gavinnel együtt engem néznek, ahogy iszom és sírok. Ragaszkodtak hozzá, hogy megálljunk a Getty’snél, mert Eddie szerint csak az ő pizzájuk segíthet rajtam. De én egy falatot sem bírtam legyűrni. —Bocs, hogy belerondítottam a randitokba! — fordulok hozzájuk.
—Dehogyis! Nem rontottál el semmit — nyugtat meg Eddie. — Igaz, bébi? —Persze. Legalább végre nem a szokásos menetrendet játsszuk végig— feleli Gavin, miközben visszateszi a pizza maradékát a dobozba. A telefonom megint rezegni kezd. Anya már hatodszor hív, úgyhogy inkább megnyomom a kikapcsolás gombot, és bedobom a mobilt a táskámba. —Elérjük még a filmet? — kérdezem. Gavin az órájára néz és bólint. —Persze, ha tényleg moziba szeretnél menni. —Igen — felelem. — Szükségem van most valamire, ami eltereli a figyelmemet. Fizetünk és elindulunk a mozi felé. Lehet, hogy Johnny Deppet ma nem láthatom, de ilyen vészhelyzetben bármelyik színész megteszi.
10. Most eltaszítja magától az életet, az elfojtott, titkolt érzéseket, szomorú, és mégis üdvözül, nem tudjuk, mi zajlik legbelül azon a néhány utolsó napon, ami hátravan, míg meg nem halunk. THE AVETT BROTHERS: HALÁL, HALÁL, HALÁL (DIE, DIE, DIE) NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB BEGÖRDÜLÜNK A HÁZUNK ELÉ. — Lake, én annyira sajnálom! El kellett volna mondanom neked. Ne haragudj!
Sírva fakad. Kibontakozom az öleléséből és leülök a kanapéra. Mindkét kisasztalon összegyűrt zsebkendők hevernek. Látszik, hogy anya sokat sírt. Most biztosan szörnyen érezheti magát. Rettenetesen. —Apáddal éppen azelőtt akartuk elmondani nektek, mielőtt... —Apával? — vágok közbe. — Úgy érted, hogy már akkor is mással találkozgattál, amikor apa még élt? Felállók és le-fel kezdek járkálni. —Anya! Mióta tart már ez az egész? — kiabálom. Megint elsírom magam. Ránézek, és azt várom, hogy támadjon, vagy legalább védekezzen, de ő csak az asztalt bámulja. Majd előrehajol, és felém fordul. —Kivel találkozgatok én? Te mit gondolsz, mit titkolok előled? —Gőzöm sincs róla, hogy kivel. Azzal, aki az éjjeliszekrényedben lévő verset írta. Akihez eljárkálsz, miközben nekünk azt hazudod, hogy az ügyeidet intézed. Akinek azt mondogatod a telefonba, hogy szereted. Nem tudom, ki az, és nem is érdekel. Anya feláll, és kezét a vállamra teszi. —Lake, nekem nincs senkim — mondja. — Az egész egy nagy félreértés. Érzem, hogy igazat mond, de ez még nem magyarázza meg az elmúlt hetek eseményeit. —És mi van azzal a verssel? És a számlaegyenleggel? Tudom, hogy nem vagyunk leégve, anya. El sem adtad a házat. Hazudtál nekünk, hogy iderángass bennünket. Ha nem egy férfi miatt csináltad, akkor miért? Miért vagyunk itt? — kérdezem. Anya leveszi a kezét a vállamról, és fejét ingatva a padlóra mered. —Istenem, Lake! Azt hittem, hogy tudod. Azt hittem, hogy valahogy rájöttél — mondja. Visszaül a kanapéra, de még mindig nem néz rám. Inkább a kezét bámulja. —Ezek szerint mégsem — felelem. Zavarban vagyok. Nem értem, mi lehetett annyira fontos Michiganben, hogy ide kellett telepítenie az egész életünket.
—Akkor mondd el az igazat! — kérem. Rám néz és kezével a kanapé párnájára támaszkodik. —Ülj le! Légy szíves, ülj le ide! — mondja. Mellé ülök és várom a magyarázatot. Sokáig nem szólal meg. Úgy tűnik, össze kell szednie a gondolatait. —A verset, amit találtál, apád írta — vág bele. — Csak viccelődött. Egyik éjjel összefirkálta az arcomat, és akkor hagyta azt a papírt a párnámon. Nem volt szívem kidobni. Szerettem az apádat, Lake. Rettenetesen hiányzik. Soha nem gyaláznám meg az emlékét. Nem találkozgatok senkivel. Biztos vagyok benne, hogy az igazat mondja. —De akkor miért kellett ideköltöznünk? Miért hoztál minket ide? — kérdezem. Anya mély levegőt vesz, felém fordul és a kezét az enyémre teszi. A pillantásától összeszorul a szívem. Akkor is így nézett rám, amikor az iskola folyosóján elmondta, mi történt apával. Megszorítja a kezem. —Lake, én rákos vagyok. Tagadás. Belépek a tagadás fázisába. És a haragéba. És az alkudozáséba? Igen, abba is. Egyszerre három fázisban vagyok. Vagy az is lehet, hogy mind az ötben. Nem kapok levegőt. —Apáddal már régebben el akartuk mondani, de a halála után annyira összetörtetek, hogy nem akartam még ezt is a nyakatokba zúdítani. Amikor romlani kezdett az állapotom, elhatároztam, hogy visszaköltözünk a szülővárosomba. Brenda győzködött, hogy jöjjek, mert itt segíthet nekem, ő volt az, akivel telefonon beszéltem. Van egy orvos Detroitban, akinek a tüdőrák a szakterülete. Hozzá járok kezelésre. Tüdőrák. Szóval erről van szó. Ez a szó még valóságosabbá tette a betegséget. —Úgy terveztem, hogy holnap avatlak be benneteket. Tudnotok kell róla, hogy mindannyian felkészülhessünk.
Hirtelen kihúzom a kezem az övéből. —Felkészülni? Mire, anya? Sírva fakad és átölel, de én eltolom magamtól. —Mire kell felkészülnünk, anya? — kérdezem újra. Ahogy annak idején Bass igazgató, most ő sem tud a szemembe nézni. Még ő sajnál engem. Nem emlékszem, mikor és hogyan mentem ki az ajtón, és jutottam át az út túloldalára. A következő emlékem az, hogy éjfélkor ott állok Will háza előtt, és hangosan dörömbölök. Amikor kinyitja az ajtót, nem kérdez semmit. Látja az arcomon, hogy rá van szükségem. Legalább egy kis időre. Átkarolja a vállamat és beterel a szobába. —Lake, mi a baj? — kérdezi. Képtelen vagyok válaszolni. Még a lélegzés is nehezen megy. Átölel, én pedig összecsuklom és kitör belőlem a zokogás. Ahogy anyám annak idején az iskola folyosóján, most ő is velem együtt a padlóra borul. Állát a fejemen nyugtatva simogatja a hajamat, és hagyja, hogy kisírjam magam. —Mondd el, mi történt! — suttogja. Nem akarom. Attól félek, hogy ha hangosan kimondom, akkor valósággá válik. De ez maga a valóság. —Haldoklik, Will — zokogom. — Anya rákos. Még erősebben magához szorít, majd felemel és bevisz a hálószobába. Az ágyra fektet és betakar. Ekkor megszólal a csengő. Homlokon csókol és kimegy. Hallom, hogy anyával beszél, de anya szavait nem tudom kivenni, csak azt értem, amit Will mond. —Hadd maradjon itt, Julia. Most rám van szüksége. A folytatásból már semmi sem szűrődik be hozzám. Nem sokkal később Will becsukja az ajtót és visszajön. Befekszik mellém az ágyba, átkarol és szorosan tart, amíg kisírom magam.
MÁSODIK RÉSZ
11. Mit számít a holnap? Mitől lenne több a holnap, Mint bármely más nap? THE AVETT BROTHERS: ELSÖPÖRVE (SWEPT AWAY) AMIKOR REGGEL FELÉBREDEK, az ablak a rossz oldalon van. Hány óra lehet? Átnyúlok az ágyon, hogy az éjjeliszekrényről elvegyem a telefonomat, de nincs ott. Az éjjeliszekrény sincs. Felülök az ágyban és megdörzsölöm a szemem. Ez nem az én szobám. Amikor elkezdenek derengeni az emlékek, visszafekszem, és a fejemre húzom a takarót, hogy megállítsam őket. — Lake! Újra felébredek. A nap már nem tűz olyan erősen, de még mindig nem a saját szobámban vagyok. Még jobban a fejemre húzom a takarót. — Lake, ébredj! Valaki ki akarja takarni az arcomat, ezért még erősebben markolom a paplant. El akarom hessegetni a rossz emlékeket, de a húgyhólyagom vészjelzést ad le. Ledobom magamról a takarót, és meglátom Willt az ágy szélén ülve. —Te tényleg nem vagy korán kelő típus — mondja. —Hol van a mosdó? — kérdezem. Az előszoba felé mutat. Kiugróm az ágyból és villámrajtot veszek. Szívből remélem, hogy még időben odaérek. Gyorsan lehuppanok a vécére, de majdnem beleesek. Az ülőke persze fel van hajtva. —Pasik! — morgom és visszahajtom. Mire végzek, Will már a konyhapultnál áll. Rám mosolyog, kávét tölt nekem, és a mellette álló székre mutat. Leülök és elveszem a bögrét.
—Hány óra van? — kérdezem. —Délután fél kettő — feleli. —Hűha! Egyébként nagyon kényelmes az ágyad — jegyzem meg. —Azt látom — mosolyodik el ismét és vállon vereget. Szó nélkül isszuk a kávénkat. Jólesik a csend. Amikor végeztem, Will elveszi előlem az üres bögrét és elöblíti, mielőtt a mosogatógépbe tenné. —Elviszem Kelt és Cauldert moziba — mondja. Beindítja a gépet és megtörli a kezét. —Pár perc múlva indulunk. Utána talán még megvacsorázunk valahol, úgyhogy hat előtt nemigen érünk haza. Így lesz időd beszélgetni anyukáddal. Az utolsó mondata nem tetszik. Mintha manipulálni akarna. —És mi van, ha én nem akarok beszélgetni? Mi van, ha én is inkább moziba mennék? — kérdezem. Will a konyhapultra könyököl és felém hajol. —Neked most nem mozira van szükséged, hanem arra, hogy beszélgess az anyukáddal. Gyerünk! Felkapja a kulcsait és a kabátját, aztán elindul az ajtó felé. Hátradőlök a székben, és karba teszem a kezem. —Csak most ébredtem fel. Még a koffein sem hatott. Maradhatnék még egy kicsit? — kérdezem. Hazudok neki. Valójában csak arra vágyom, hogy eltűnjön végre, és én visszafekhessek a kényelmes ágyába. —Rendben — mondja, majd odalép hozzám, és csókot nyom a fejem búbjára. — De nem lóghatsz itt egész nap. Tényleg beszélned kell vele. Felveszi a kabátját, és kimegy az ajtón. Az ablakból nézem, ahogy Kel és Caulder beszállnak a kocsiba, és együtt elhajtanak. Átnézek a házunk felé, amit még mindig nem tudok az otthonomnak nevezni. Tudom, hogy anya odabent van, alig néhány méterre tőlem, de úgy érzem, hogy egyelőre nem tudnék mit mondani neki. Inkább várni
akarok még egy kicsit. Nem mintha haragudnék rá, vagy ilyesmi. Tudom, hogy ez az egész nem az ő hibája, de nincs senki más, akit okolhatnék. Tekintetem a felhajtónkra téved, és meglátom a törött sipkás kerti törpét. Engem bámul, és gúnyosan vigyorog. Mintha tudná, hogy Itt rejtőzöm és félek átmenni. Már éppen ott tartok, hogy feladom és behúzom a függönyt, amikor észreveszem, hogy Eddie kocsija a házunk elé gördül. Kinyitom az ajtót, és kiintegetek neki. —Eddie, itt vagyok — kiáltom. Rám néz, majd a házunkra, majd vissza rám. Látszik, hogy össze van zavarodva, de végül átsétál hozzám az út túloldalára. Remek. Miért kellett ezt csinálnom? Hogy fogom ebből kidumálni magam? Félreállok és beengedem. Kíváncsian néz körül. —Jól vagy? — kérdezi. — Vagy százszor hívtalak! Lehuppan a kanapéra, és lábát a dohányzóasztalra támasztva elkezdi levenni a csizmáját. —Kinek a háza ez? — fordul hozzám. Nem is kell válaszolnom. A falakon lógó családi képek mindent elmondanak helyettem. —Á! — kiált fel, és ezzel le is zárta a témát. — Na, és mi történt? Anyukád elmondta, kivel jár? Ismered? — darálja. A kanapéhoz megyek, átlépek Eddie lába felett, és leülök mellé. —Eddie! Elmeséljem neked a legnagyobb hülyeséget, amit valaha csináltam? — kérdezem. Felvonja a szemöldökét, és érdeklődve várja a folytatást. —Tévedtem. Anya nem pasizott be, hanem beteg. Rákos. Eddie leteszi maga mellé a csizmáját, a lábát visszateszi az asztalra és hátradől. Felemás zokni van rajta. —Ez nem lehet igaz! — szólal meg. —Pedig az — felelem. — Ez a valóság.
Csak ül csendben, és fekete körömlakkját kapargatja. Nem tudja, mit mondjon. Végül beszéd helyett inkább hozzám hajol és átölel. Aztán hirtelen felpattant. —Vajon Mr. Cooper tart itthon valami piát? — néz körül. Kimegy a konyhába, kinyitja a frigót és kivesz egy üdítőt. Két poharat megtölt jéggel, és a nappaliban felönti őket. —Bort sajnos nem találtam. Ez a pali kész dögunalom! — mondja. Felém nyújtja az egyik poharat, és törökülésben a kanapéra kuporodik. —És mit mondanak az orvosok? — kérdezi. —Nem tudom pontosan, de semmi jót — rázom meg a fejem. — Tegnap este, miután elmondta, azonnal átrohantam ide. Képtelen voltam szembenézni vele. Kipillantok az ablakon a házunk felé. Tudom, hogy a beszélgetés elkerülhetetlen, de előtte még szeretnék egy napot nyugalomban eltölteni. —Layken, muszáj beszélned vele — mondja Eddie. —Jézusom, mintha csak Willt hallanám! — húzom el a számat. Iszik egy kortyot, és visszateszi a poharat az asztalra. —Ha már szóbakerült Will... — szólal meg. Na, tessék! Témánál vagyunk. — Layken, én próbálom nem beleütni az orrom a mások dolgába. Komolyan. De itt vagy a házában, ráadásul ugyanabban a ruhában, amiben tegnap este elváltál tőlünk! Ha még arra sem veszed a fáradságot, hogy letagadd, hogy van köztetek valami, akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy beismered. Felsóhajtok. Végül is igaza van. Az ő szempontjából nézve tényleg úgy tűnhet, hogy viszonyunk van. Kénytelen vagyok elmondani neki a teljes igazságot, mielőtt a legrosszabbat feltételezné Will-ről. —Jól van. De esküdj meg, hogy...
—Esküszöm. Senkinek egy szót sem! Még Gavinnek sem! — fojtja belém a szót. —Jól van — folytatom. — Aznap ismerkedtem meg vele, amikor ideköltöztünk. Valami elkezdődött közöttünk. Randira hívott, és én elmentem vele. Jól éreztük magunkat, és csókolóztunk. Életem talán legjobb estéje volt. Nem. Az volt életem legjobb estéje. Eddie mosolyog. Egy darabig hallgatok. A testbeszédemből leszűri, hogy a folytatás nem lesz ilyen vidám, és arcáról lassan lehervad a mosoly. —Nem tudtuk, hogy mi a helyzet. Az első iskolanapig fogalmam sem volt róla, hogy ő tanár, és ő sem tudta, hogy én még gimibe járok. Eddie felugrik. —A folyosó! — kiált fel. — Hát ezért viselkedtetek akkor olyan furcsán! Bólintok. —Te jó ég! És aztán mi történt? Szakított veled? — kérdezi. Megint bólintok. Eddie visszahuppan a kanapéra. —A francba! Ez szívás! Erre is csak bólintani tudok. —De most mégis itt vagy. Nála töltötted az éjszakát — vigyorog. — Ezek szerint mégsem tudott ellenállni neked. —Nem erről van szó — rázom meg a fejem. — Tegnap annyira kiborultam, hogy nem volt szíve hazaküldeni. De nem történt semmi. Csak barátként viselkedett. Eddie vállat von és lebiggyeszti az ajkát. Szemmel láthatólag abban reménykedett, hogy mégis összejöttünk. —Csak még egy kérdés. A versed. Ugye róla szólt? — kérdezi. Bólintottam. —Nem semmi! — nevet fel, és egy ideig csendben emésztgeti a hallottakat. Végül nem bírja tovább. — Csak még valami. Ez lesz az utolsó, megígérem — fogadkozik.
Ránézek és jelzem, hogy várom a kérdést. —Jól csókol? Önkéntelenül is elmosolyodok. —Istenem, ő egyszerűen fantasztikus! —Tudtam! — kiáltja, és tapsolva ugrálni kezd a kanapén. De a jókedvünk lassan alábbhagy, és visszatérünk a rideg valóságba. Ahogy kinézek az ablakon, pillantásom megint a házunkra téved. Eddie kimegy a konyhába, és a mosogatóba teszi a poharainkat, aztán visszajön a nappaliba, megfogja a kezem, és felhúz a kanapéról. — Gyere, beszélnünk kell anyukáddal — mondja. Beszélnünk? Nem vitatkozom. Van valami Eddie-ben, amitől az embernek valahogy nincs kedve vitatkozni vele.
12. A téboly már a nyomomban jár. De szeretni tudsz—e akkor is, Ha egy nap arra ébredsz talán, Hogy szememből eltűnt a józan ész? THE AVETT BROTHERS: PARANOIA B—DÚRBAN (PARANOIA IN B—FLAT MAJOR) EDDIE MÉG SOHASEM JÁRT NÁLUNK, de magabiztos belépőjét látva ezt senki meg nem mondaná. Kézen fogva vonszol be a saját házunk ajtaján. Anya a szófán ül, és meghökkenve bámul a vigyorgó idegenre, aki a lányát rángatja befelé a szobába. Csodálkozó arckifejezése szinte már megnevettet. Eddie a kanapéhoz vezet, és a vállamnál fogva lenyom anya mellé. Ő a dohányzóasztalra telepszik velünk szemben. Fejét felemelve, egyenes tartással ül.
— Eddie vagyok, a lánya legjobb barátnője — szólal meg. — Most, hogy már ismerjük egymást, vágjunk is bele a lecsóba! Anya rám néz, majd vissza Eddie-re, de egy szót sem szól. Én sem tudok mit mondani. Fogalmam sincs, mit akar ezzel Eddie elérni, ezért hagyom, hadd folytassa a forgatókönyvét. —Julia. Igaz? így hívják? — fordult anyához. Anya bólint. — Julia, Layken szeretne kérdezni néhány dolgot. Valójában nagyon sok kérdése van, amikre csak ön tudhatja a választ. Eddie rám néz. —Layken, kérdezz nyugodtan, és édesanyád válaszolni fog — mondja. Előbb egyikünkre, majd a másikunkra pillant. — így fogjuk játszani ezt a játékot. Van valami kérdés? Mármint felém. Anyával megrázzuk a fejünket. Eddie feláll. —Rendben, akkor ezzel az én munkám véget is ért. Majd hívj fel! — mondja nekem. Átlép a dohányzóasztal fölött, és megindul a kijárat felé, de az ajtó előtt megtorpan és visszafordul. Odalép anyához, és a karját a nyaka köré fonja. Anya elkerekedett szemekkel bámul rám, majd viszonozza az ölelést. Eddie a kelleténél egy kicsit tovább szorongatja, majd ránk mosolyog, újra átugorja az asztalt, és ezúttal tényleg kisétál az ajtón. Anyával csendben nézünk utána. Nem tudom eldönteni, hogy valami nagy baj van-e vele, vagy így jó, ahogy van. Rásandítok anyára, és mindkettőnkből kitör a nevetés. —Nahát, Lake, te aztán tudod, hogyan kell barátokat választani! — mondja. —Tudom — felelem. — Eszméletlen csaj! Kényelmesen elhelyezkedünk a kanapén. Anya megpaskolja a kezemet. —Csináljuk azt, amit javasolt! Kérdezz, és én válaszolok, ha tudok — mondja. Azonnal a lényegre térek. —Haldokolsz?
—Előbb-utóbb mind meghalunk, nem? — kérdez vissza. —Feltettem egy kérdést. Az a dolgod, hogy válaszolj — mondom. Sóhajt egyet. Látszik, hogy nem szívesen mondja ki az igazságot. —Lehet. Valószínűleg — böki ki. —Mióta tart? Mennyire súlyos? — bombázom tovább. —Lake, talán jobb lenne, ha először végighallgatnál. Szeretném elmagyarázni, mi történik velem pontosan — mondja. Feláll, kimegy a konyhába és leül a pulthoz. Int, hogy üljek mellé, majd tollat és papírt vesz elő, és rajzolni kezd. — A tüdőráknak két fajtája van: a nem-kissejtes és a kissejtes — magyarázza. — Sajnos nekem a kissejtes van, ami gyorsabban terjed. Felvázol egy diagrammot. —A kissejtes lehet limitált vagy kiterjedt — mutat a tüdőről készült képre. — Az enyém limitált volt, és erre a részre terjedt ki. Itt bekarikázza a rajz egy részét, és ponttal jelöli meg az érintett területet. —Itt találták a tumort — folytatja. — Apád halála előtt néhány hónappal kezdtek megjelenni nálam a tünetek. Szövetmintát vettek, és kiderült, hogy a daganat rosszindulatú. Ekkor átnéztük a specialisták listáját, és kiderült, hogy az egyik legjobb itt praktizál, Detroitban. A kissejtes tüdőrák a szakterülete. Már akkor eldöntöttük, hogy elköltözünk, mielőtt apád meghalt. Mi... —Anya, lassíts! — vágok közbe. Leteszi a tollat. —Adj egy percet! — kérem. — Úgy érzem magam, mintha biosz órán lennék. Csak fogom a fejem. Ő már hónapok óta tud erről, mégis úgy beszél róla, mintha csak a tortasütés alapjait tanítaná. Türelmesen vár, amíg én kimegyek a mosdóba. Vizet fröcskölök az arcomra, majd belenézek a tükörbe. Kész romhalmaz vagyok. Utoljára tegnap este láttam magam, mielőtt elindultunk Eddie-vel és Gavinnel. A szempillafestékem lefolyt, a szemem feldagadt, a hajam pedig
eszelős kóctömeggé vált. Gyorsan letörlöm a sminkemet és megfésülködöm, mielőtt visszamennék a konyhába, hogy anya végigmondhassa, hogyan fog meghalni. Amikor rám néz, bólintok, jelezve, hogy készen állok a folytatásra. Leülök vele szemben. —Egy héttel az után, hogy döntöttünk a költözésről, apád meghalt. Ami azután következett, a rengeteg elrendeznivaló annyira lefoglalt, hogy a saját problémámra már nem is tudtam figyelni. Három hónapig vissza sem mentem az orvoshoz. Itt elgyengül a hangja. —Addigra a rák szétterjedt. Most már a kiterjedt fajtáról van szó. Anya elfordítja a fejét, és letörli a könnycseppeket az arcáról. —Úgy érzem, hogy én tehetek apád szívrohamáról — folytatja. — Valószínűleg a betegségem okozta stressz miatt történt. Lassan visszasétál a nappaliba. Az ablaknak támaszkodik és üveges tekintettel bámul kifelé. —Miért nem mondtad el? — kérdezem. — Segítettem volna. Nem kellett volna egyedül megbirkóznod mindennel. —Tudom — fordul újra felém. — Most már én is tudom. De akkoriban dühös voltam, és nem akartam elfogadni a tényeket. Nem is tudom, talán valami csodában reménykedtem. A napokból hetek lettek, aztán hónapok, és most itt tartunk. Három hete kezdtük el a kemoterápiát. A hír hallatán felugrok. —Az jó jel, nem igaz? — kérdezem. — Ha kemót javasoltak, akkor még van esély a gyógyulásra. Megrázza a fejét. —Nem az a cél, hogy elpusztítsák a tumort, hanem hogy csökkentsék a fájdalmamat. Most már csak ennyit tehetnek. Ezt hallva a maradék erő is kiszökik a lábamból. Lerogyok a kanapéra, és az arcomat a kezembe temetve sírva fakadok. Hihetetlen, mennyi könnyet képes termelni egy ember. Apa halála
után egyik nap annyit sírtam, hogy már azt hittem, ezzel tönkreteszem a szemem. Rá is kerestem a neten. „Mi történik azzal, aki túl sokat sír?” Kiderült, hogy ilyenkor a legtöbben elalszanak, hogy abbahagyják a sírást, és a test nyugalmi állapotban regenerálódhasson. Tehát nem létezik olyan, hogy az ember „túlsírja” magát. Zsebkendővel megtörlöm az arcomat, és mélyeket lélegzem, hogy visszatartsam a maradék könnyemet. Elegem van már a zokogásból. Anya mellém ül. Érzem, ahogy karjával körbefon. Felé fordulok és megölelem. Rettenetesen fáj a szívem érte. Értünk. Belekapaszkodom, mintha sohasem akarnám elengedni. Nem engedhetem el. Anya köhögni kezd, ezért el kell fordulnia tőlem. Figyelem, ahogy feláll, és levegő után kapkodva kínlódik. Nagyon beteg. Hogy nem vettem én ezt észre? Az arca beesettebb, mint eddig bármikor, és a haja is elvékonyodott. Alig ismerek rá. Annyira lefoglalt a saját nyomorom, hogy nem vettem észre, ahogy anya a szemem láttára elenyészik. Amikor elmúlik a roham, visszaül a konyhapulthoz. — Ma este elmondjuk Kelnek — szólal meg. — Brenda is átjön hétre. Ragaszkodik hozzá, hogy itt legyen, mivel ő lesz Kel gondviselője. Elnevetem magam. Nyilvánvaló volt, hogy anya csak viccel. Ugye csak viccel? —Hogy érted azt, hogy a gondviselője? — kérdezem. Anya úgy néz rám, mintha én mondtam volna valami eszement —Lake, te még gimnazista vagy — magyarázza. — Hamarosan főiskolára mész. Nem várhatom el tőled, hogy feláldozd az életed. Nem is szeretném. Brenda már több gyereket felnevelt, és Kelről is szívesen gondoskodik. Kel is szereti őt. Azok után, amiken idén keresztülmentem, ez a legrosszabb, amit mondhatott. Életemben nem éreztem még ilyen erős dühöt.
Felpattanok, a támlájánál fogva megragadom a széket, és teljes erőből földhöz vágom. Akkorát csattan, hogy az ülőke kimozdul a helyéből. Anya hátrahőköl, ahogy odaugrom hozzá, és mutatóujjamat támadólag a mellkasának szegezem. —Sosem kapja meg Kelt! Nem adhatod neki az öcsémet! — kiabálom torkom szakadtából. Anya a vállamra teszi a kezét, hogy lecsillapítson, de én elfordulok tőle. —Lake, hagyd ezt abba! Te gimnazista vagy. Még a főiskolát sem kezdted el. Mit vársz tőlem? Nincs senkink az égadta világon — mondja. Elindulok a kijárat felé. —Nincs senkim, Lake — zokogja. Kinyitom az ajtót és visszafordulok felé. Nem törődök a szeméből patakzó könnyekkel. —Nem mondod el neki ma este! — kiabálom. — Még nem kell megtudnia. Nem ajánlom, hogy elmondd neki! —De el kell mondanunk. Muszáj megtudnia. Utánam fut az utcára, de én egy pillanatra sem lassítok. — Menj vissza a házba, anya! Menj haza! — kiabálom. — És ha még az életben látni akarsz, akkor egyetlen szót sem szólsz neki erről! Anya zokogása megszűnik számomra, amint bevágom magam mögött Willék ajtaját. Berohanok a hálószobába, és az ágyra vetem magam. Sírok, zokogok, üvöltök. Sohasem drogoztam. Ha nem számítjuk azt a korty bort, amit tizennégy évesen ittam anya poharából, még alkoholt sem fogyasztottam. Nem azért, mintha féltem volna, vagy annyira prűd lennék, inkább csak nem volt rá alkalom. Texasban nem jártam bulizni, és nem töltöttem az éjszakát olyanokkal, akik bele akartak volna rángatni bármilyen törvénytelen dologba. Gyakorlatilag egyszer sem kellett ellenállnom a csoportnyomásnak. A péntek
estéket focimeccseken töltöttem. Szombatonként apa általában moziba és vacsorázni vitt bennünket. Vasárnap házi feladatot írtam. Ebből állt az életem. Egyetlenegyszer rúgtam ki a hámból, Kerris unokatesójának az esküvőjén. Tizenhat voltam. Kerris akkor szerezte meg a jogsit. Amikor véget ért a lagzi, ott maradtunk, hogy segítsünk rendet rakni. Állati jól szórakoztunk. Puncsot vedeltünk, befaltuk a maradék tortát, táncoltunk, aztán ittunk még egy kis puncsot. Csak akkor jöttünk rá, hogy valaki alkoholt kevert a piába, amikor már túl jól kezdtük érezni magunkat. Nem tudom, mennyit ihattunk, de mire ráeszméltünk, hogy részegek vagyunk, már nem tudtunk leállni. Fel sem merült bennünk, hogy ilyen állapotban nem kellene a volán mögé ülni. Már az első kilométernél kisodródtunk, és egy fának csapódtunk. Én szereztem egy zúzódást a szemem alá, Kerrisnek pedig eltört a karja. Mindketten kevéssel megúsztuk, sőt még a kocsi sem lett totálkáros. Ha lett volna eszünk, ott, az úton vártuk volna meg a segítséget, de mi inkább visszahajtottunk a lagzi helyszínére és felhívtuk apát. Hogy másnap milyen fejmosást kaptunk, az már más lapra tartozik, de az biztos, hogy a mai napig fel tudom idézni a becsapódás előtti pillanatot. Éppen azon röhögtünk, ahogy Kerris a „buborék” szót ismételgette újra és újra, amikor az autó elkezdett lecsúszni az útról. Láttam a fát, és tudtam, hogy mindjárt nekimegyünk. De az idő valahogy lelassult. Olyan lassan történt minden, mintha a fa legalábbis kilométerekre lett volna tőlünk. Abban a pillanatban csak Kelre gondoltam. Egyedül rá. Nem a sulira, a fiúkra, vagy a főiskolára, amit kihagyok, ha meghalok. Kizárólag ő volt a fontos számomra abban a pillanatban, amikor azt hittem, hogy itt a vég. Valahogy megint elaludtam Will ágyában. Onnan tudom, hogy amikor kinyitom a szemem, már nem sírok. Úgy tűnik, az ember tényleg nem sírhat a végtelenségig, előbb-utóbb mindenki kidől.
Azt hittem, hogy a könnyek azonnal visszatérnek, amint magamhoz térek, de e helyett úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Mintha erőt nyertem volna egy küldetés végrehajtásához. Miközben felkelek, valami furcsa hangulat száll meg. Takarítanom kell. És énekelnem. Kimegyek a nappaliba, és azonnal megtalálom, amit kerestem: a hifitornyot. Még CD-t sem kell keresgélnem, mert amint bekapcsolom, rögtön az Avett Brothers zenéje csendül fel. Feltekerem a hangerőt, és belevetem magam a munkába. Will háza sajnos meglepően tiszta ahhoz képest, hogy csak fiúk laknak benne, ezért nehezen találok magamnak tennivalót. A fürdőszobával kezdem. Tudom, hogy a kilencévesek nem céloznak túl jól, így hát nekiveselkedem a sikálásnak. Tisztává varázsolom a vécét, a padlót, a zuhanyzót és a mosdókagylót. Ez kész. Következnek a hálószobák. Rendet rakok, beágyazok, szétdobálom az ágyneműt, majd újra beágyazok. A nappaliban port törlők és porszívózok. Utána felmosom a fürdőszoba padlóját, és tisztára törlők minden felületet, amit találok. Végül a konyhában elmosogatom a két poharat, amit Eddie-vel használtunk. Már majdnem hét óra van, amikor meghallom Will kocsiját. Mindhárman belépnek a házba, de rögtön megtorpannak, amikor meglátnak engem a nappali padlóján ücsörögve. —Mit csinálsz? — néz rám Caulder. —Rendszerezek — felelem. —Mégis mit? — kérdezi Will. —Mindent. A filmekkel kezdtem, aztán jöttek a CD-k. Caulder, a szobádban ábécésorrendbe raktam a könyveket. A játékokat is próbáltam, de több olyan is volt, ami számmal kezdődött, úgyhogy előbb számok szerint rendszereztem, és csak aztán címek szerint. Ezek itt receptek — mutatok az előttem tornyosuló halomra. — A hűtő tetején voltak. Először kategóriák szerint szétválogattam őket: marhahús-, bárány-, sertés- és baromfiételek, aztán a kategóriákon belül ábécésorrendbe raktam...
—Srácok, szaladjatok át a szomszédba, és szóljatok Juliának, hogy megérkeztünk! — szakít félbe Will. Közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. A fiúk nem mozdulnak, csak az előttem heverő receptkártyákra merednek. —Nyomás! — kiált rájuk Will. Erre végre elindulnak az ajtó felé. —A nővéred elég furán viselkedik — hallom Caulder hangját. Will leül velem szemben a kanapéra, és figyeli, ahogy a receptekkel bíbelődöm. —Te tanár vagy — szólok hozzá. — Szerinted a burgonyakrémleves a burgonyás fogások vagy a levesek közé kerüljön? —Hagyd abba! — mondja. Rosszkedvűnek tűnik. — Most nem hagyhatom abba, butus. Még csak a felénél tartok. Ha nem fejezem be, honnan fogod tudni, hogy hol keresd mondjuk a... rántott csirkét? — kapok ki találomra egyet a kártyák közül. Visszadobom a többihez és folytatom a szortírozást. Will körbenéz a nappaliban, majd kimegy a konyhába. Látom, hogy az ujját végighúzza az ajtófélfán. Még jó, hogy azt is letöröltem. Kimegy az előszobába, de néhány perc múlva újra felbukkan. —Te színek szerint rendszerezted a ruháimat? — kérdezi. Nem mosolyog, pedig biztos voltam benne, hogy örülni fog. —Nem volt nagy ügy — felelem. — Nagyjából három színből áll az egész ruhatárad. Will keresztülvágtat a nappalin, lehajol és összekapkodja a sorrendbe rakott receptkártyákat. —Will, ne csináld! Egy csomó időm ráment erre! — kiáltom, és megpróbálom kiszedni őket a kezéből. Végül az egészet a padlóra szórja, megragad a csuklómnál fogva, és megpróbál felrángatni a földről. Nem hagyom magam. Rugdosni kezdem a lábát. — Eressz el! Még... nem... végeztem! — üvöltöm.
Elengedi a kezem. Visszazuhanok a földre, és újra nekiesek a rendszerezésnek. Kezdhetem elölről az egészet! Még a „marhahús” feliratú kártya is elkeveredett. Éppen felfordítok két lapot, amikor... —Mit művelsz? — sikítom. Hirtelen hideg víz zúdul a nyakamba. Will ott állt felettem kezében egy üres kancsóval, és dühös arckifejezéssel mered rám. Öklömmel püfölni kezdem a lábát. Kitér az ütéseim elől, de én követem, miközben próbálok feltápászkodni a földről. Miért csinálta ezt? Pofán kell vágnom! Felállók és próbálom megütni, de ő megragadja az egyik karomat és a hátam mögé csavarja. A másikkal tovább csapkodom, de mintha észre sem venné. Végigvonszol az előszobán, be a fürdőbe. Mielőtt ráeszmélnék, mire készül, már elkapta a derekamat, és felemelt. Elhúzza a zuhanyfüggönyt és betaszigál a fülkébe. Próbálom megütni, de a karja hosszabb az enyémnél. Egyik kezével a falnak nyom, a másikkal kinyitja a csapot. A jéghideg víz az arcomba spriccel. Levegőért kapkodok. —Seggfej! Bunkó! Vadbarom! — kiabálom. Még mindig nem enged el, de közben kinyitja a másik csapot is, így a víz elkezd melegedni. —Zuhanyozz le, Lake! Maradj a zuhany alatt! — kiált rám, majd elenged és kimegy a fürdőszobából. Bevágja maga mögött az ajtót. Kiugróm a tus alól, és csuromvizes ruhában megpróbálok utána menni, de nem tudok. Will a túloldalon vasmarokkal tartja a kilincset. —Engedj ki! Most azonnal! — üvöltöm. Ököllel verem az ajtót, és rángatom a kilincset, de nem mozdul. —Layken! — szólal meg Will higgadtan a túloldalon. — Addig nem engedlek ki, amíg le nem vetkőzöl, be nem állsz a zuhany alá, és hajat nem mosol. Muszáj lenyugodnod.
Bemutatok neki. Igaz, hogy nem látja, de nekem attól még jólesik. Leveszem a víztől csöpögő ruhákat, és mindet a földre hajítom. Igyekszem minél nagyobb disznóólát csinálni. Beállók a fülkébe. A meleg víz kellemesen simogatja a bőrömet. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy végigcsiklandozza a hajamat és az arcomat. A fenébe! Willnek már megint igaza volt. — Kéne egy törülköző! — kiáltok ki. Legalább egy fél órát töltöttem odabent. Willéknél masszázs zuhany van. A legmagasabb fokozatra állítottam, és az idő nagy részében a tarkómra irányítottam. Ez tényleg segít oldani a felgyülemlett feszültséget. —A mosdókagyló szélén van, a ruháid mellett — kiált vissza Will. Elhúzom a függönyt, és tényleg ott találok egy tiszta törülközőt. És a saját ruháimat. Ezek szerint átment hozzánk, felkapott néhány holmit, és behozta a fürdőbe, miközben én idebent voltam. Elzárom a csapot és kilépek a zuhanyzóból. A törülközőből turbánt csavarok a fejemre és felveszem a ruháimat. Pizsamát hozott. Talán azt akarja jelezni, hogy a kényelmes ágya ma is a rendelkezésemre áll. Óvatosan próbálom lenyomni a kilincset, hátha még mindig tartja a túloldalon, de most minden erőfeszítés nélkül kinyílik az ajtó. Amikor Will meghallja, hogy kijövök, átugrik a kanapé háttámláján és odafut hozzám. A falhoz lapulok attól tartva, hogy vissza akar toloncolni a fürdőbe, de ehelyett körém fonja a karját és átölel. —Annyira sajnálom, Lake! — mondja. — Sajnálom, hogy ezt kellett tennem. De nem voltál magadnál. Én is megölelem. Még szép, hogy megölelem. —Semmi baj — nyugtatom meg. — Nem ez volt életem legjobb napja. Elenged, és a kezét a vállamra teszi.
—Akkor barátok vagyunk? Nem fogsz újra megütni? — kérdezi. —Barátok — felelem kelletlenül. Ez az utolsó, amit szeretnék tőle. A barátságát. —Milyen volt a film? — kérdezem. —Beszéltél anyukáddal? — vált témát. —Azta! Szép terelés! — mondom. —Beszéltél vele? — ismétli meg a kérdést. — Kérlek, ne mondd, hogy egész nap nálam takarítottál! Kimegy a konyhába, és kivesz két poharat a szekrényből. —Nem voltam itt egész nap — felelem. — Beszéltem vele. —És? —És... anya rákos. Összevont szemöldökkel néz vissza rám. Az asztalra könyökölök és homlokomat a tenyerembe támasztom. Az ujjaimat végigfuttatom a fejemre csavart törülközőn, majd leveszem, előrehajolok, és elkezdem kibogozni az összecsomózódott fürtöket. Amikor végzek és felemelem a fejem, rajtakapom Willt, ahogy sietve elfordítja rólam a tekintetét. A kezében levő pohár széléről lefolyik a tej. Úgy teszek, mintha nem venném észre, és tovább babrálom a hajamat. Will letörli a pultot. Kivesz valamit az egyik szekrényből, és a fiókból kanalakat húz elő. Kakaót készít nekem. —De meggyógyul? — kérdezi. Felsóhajtok. Miért nem bír leszállni a témáról? —Nem. Valószínűleg nem — felelem. —De kap valamilyen kezelést? — faggatózik. Már majdnem sikerült egy teljes napot eltöltenem anélkül, hogy eszembe jutott volna anya betegsége. A legutóbbi szundításom óta kellemesen zsibbadt állapotban voltam. Tudom, hogy ez az ő háza, de jobban szeretném, ha megint elmenne. —Haldoklik, Will. Haldoklik. Valószínűleg már csak egy éve van hátra, de lehet, hogy még annyi sem. Csak azért kapja a kemót, hogy
enyhítsék a fájdalmát. Mielőtt meghal. Mert hamarosan meghal. Mivel haldoklik. Ezt akartad hallani? Will arcvonásai megenyhülnek, miközben elém rakja a kakaót. Kivesz egy marék jeget a fagyasztóból, és a poharamba potyogtatja. —A jeges kakaó előállt — mondja. Úgy tűnik, mestere a figyelemelterelésnek, és minden további nélkül átsiklik a rosszindulatú megjegyzéseim felett. —Köszönöm! — mondom. Csendben kortyolgatom a kakaómat. Kicsit úgy érzem, mintha megnyertem volna ezt a csatát. A háttérben még mindig az Avett Brothers szól, amikor végzek. Bemegyek a nappaliba, és benyomom az újrajátszás gombot. Lefekszem a földre, és karomat a fejem fölé nyújtva bámulom a plafont. Megnyugtató érzés. —Oltsd el a villanyt! — kérem Willt. — Szeretnék egy kicsit zenét hallgatni. Will besötétít, és érzem, ahogy mellém heveredik a szőnyegre. A hifitorony zöld fénye megvilágítja a falat. Olyan, mintha egy Avett Brothers lézershown lennénk. Mozdulatlanul fekszem, és csak a zenére figyelek. Amikor a szám véget ér, Will felé fordulok, és végre kirobban belőlem az igazság. —Nem akarja, hogy én neveljem Kelt. Úgy döntött, hogy Brenda lesz a gondviselője. Will kitapogatja a kezem a sötétben, és megfogja. Megfogja a kezem, én pedig engedem, hogy a barátom legyen. Arra eszmélek, hogy valaki felkapcsolja a villanyt. Eltakarom a szemem. Felülök és látom, hogy Will még mindig mellettem fekszik. Elaludt. —Szia! — suttogja Eddie. — Kopogtam, de senki sem nyitott ajtót. Belép a nappaliba, és leül a kanapéra. Ránéz Willre, aki a padlón végignyúlva horkol.
—Szombat este van, ez meg itt alszik — mondja Eddie grimaszolva. — Mondtam én, hogy unalmas fickó. Felnevetek. —És te mit keresel itt? — kérdezem. —Tudni akartam, mi van veled — feleli. — Egész nap hívtalak, de nem vetted fel a telefont, és az üzeneteimre sem válaszoltál. Csak azért, mert az anyukád rákos, még nem kell leszámolnod a modern technikával. Ennek semmi értelme. —Fogalmam sincs róla, hol lehet a telefonom — mentegetőzök. Egy pillanatra mindketten Willre nézünk. Nagyon hangosan horkol. A kölykök nyilván rendesen kikészítették napközben. —Ezek szerint a dolgok nem mentek túl jól az anyukáddal? Csak azért kérdem, mert itt vagy és a padlón alszol — mondja Eddie. Szemmel láthatólag bosszantja, hogy nem valami zaftosabb dolgon kapott rajta bennünket. —Beszélgettünk — felelem. —És? — kérdezi. Felállók és kinyújtóztatom a tagjaimat, majd leülök mellé. Addigra már lerúgta a csizmáját. Élete során valószínűleg annyi házban megfordult már, hogy képes mindenhol pillanatokon belül otthon érezni magát. Felhúzom a térdemet, és a karfának dőlve felé fordulok. —Emlékszel, amikor múlt héten az udvaron dumáltunk, és elmesélted, mit művelt veled az anyukád, amikor kilencéves voltál? — kérdezem. —Igen. Mi van vele? — kérdezi, de közben egy percre sem veszi le a szemét a horkoló Willről. —Akkor hálás voltam, hogy velem és Kellel nem történik semmi ilyesmi. Boldog voltam, hogy az öcsém élheti a kilencévesek átlagos életét. De most úgy érzem, hogy Isten hátat fordított nekünk. Miért kell elveszítenünk mindkét szülőnket? Apa nem volt elég? Olyan,
mintha a halál visszajönne, és belénk rúgna, amikor már a földön fekszünk. Eddie elfordul Willtől, és a szemembe néz. —Nem a halál rúgott belétek, Layken — mondta. — Ez az élet. Az élet megy tovább. És történnek rossz dolgok. Rengeteg szörnyűség történik rengeteg emberrel. A legrosszabbat el sem mondom neki. Szégyellem bevallani, hogy a saját anyám nem akarja, hogy én neveljem fel a fiát. Will mocorogni kezd. Eddie felém hajol, gyorsan megölel, és felkapja a csizmáját. —A tantó bá ébredezik. Jobb lesz, ha megyek. Csak látni akartam, hogy vagy. Ja, és keresd meg a telefonodat! — szól vissza az ajtóból. Figyelem, ahogy kimegy. Csak három percet töltött a házban, de az energiája mindent betölt. Visszafordulva látom, hogy Will felül a szőnyegen. Úgy néz rám, mint egy szigorú tanár, aki éppen büntetést készül adni. Előveszem a legártatlanabb mosolyomat. —Ő meg mit keresett itt? — kérdezi. Elég félelmetes tud lenni, ha akar. —Csak beugrott. Látni akarta, mi van velem — felelem. Ha megpróbálom lazán előadni a dolgokat, akkor talán ő sem csinál nagy ügyet belőle. —A fenébe, Layken! — kiált fel. Hoppá! Ezek szerint mégiscsak nagy ügy. Feltápászkodik, és a kezeivel hadonászva tovább kiabál. —Azt akarod, hogy kirúgjanak? Annyira önző vagy, hogy más problémája már nem is érdekel? Tudod, mi lesz, ha kikotyogja, hogy nálam töltötted az éjszakát? Ekkor hirtelen mintha fény gyúlna a fejében. —Tudja, hogy itt töltötted az éjszakát? — kérdezi. Összeszorítom a számat, és nem merek a szemébe nézni. —Layken, mit mondtál neki? — kérdezi most már halkabban.
A testbeszédem egyértelművé teszi, hogy nincsenek titkaim Eddie előtt. —Az istenit, Layken! Menj haza! Anya már lefeküdt. Kel és Caulder a kanapén ülnek és tévéznek. —Caulder, a bátyád már vár — szólok oda neki. — Kellel holnap dolgunk van, és egész nap nem leszünk itthon. Caulder felkapja a kabátját és az ajtóhoz szalad. —Szia, Kel! — kiáltja, majd belebújik a cipőjébe és kirohan. Bemegyek a nappaliba, és lehuppanok az öcsém mellé. Nyomogatni kezdem a távirányító gombjait, hátha a gyorsan váltakozó csatornák segítenek elterelni a figyelmem arról, mennyire felbosszantottam Willt. —Hol voltál? — kérdezi Kel. —Eddie-vel lógtam — felelem. —Mit csináltatok? —Csak kocsikáztunk. —És miért voltál Caulderék házában, amikor visszajöttünk a moziból? —Will fizetett, hogy kitakarítsak náluk. —És anya miért olyan szomorú? —Csak úgy. Talán mert neki nincs pénze megfizetni engem, hogy az ő házában is kitakarítsak. —De hát a mi házunk nem is piszkos! —Szeretnél holnap korizni egyet? — terelem el a szót. —Naná! — kiált fel lelkesen. —Akkor hagyd abba a kérdezősködést! Kikapcsolom a tévét, és ágyba parancsolom Kelt. Én is lefekszem, és az ébresztőórát reggel hatra állítom. Ki akarok jutni a házból, még mielőtt anya felébred. Másnap Kellel alaposan megcsapoljuk az anyagi tartalékaimat. Elviszem reggelizni, fejenként két fogást rendelünk az étlapról, aztán korizunk egyet, de mivel mindketten bénák vagyunk, hamar feladjuk.
Utána megebédelünk egy játékterem büféjében, és még vagy négy órán át játszunk. Délután moziba megyünk, és este a mozi büféjében még több gyorskaját tömünk magunkba vacsora gyanánt. Cukrászdába is elvinném, de már panaszkodik, hogy fáj a hasa. Mire hazaérünk, anya már elindult a munkahelyére. Elég jól kiszámítottam az időt. Lezuhanyozom, előkészítem a másnapi iskolai ruhákat és elindítok egy mosást. Olyan fáradt vagyok, hogy egy árva gondolat nélkül alszom el.
13. A vesztesek szájából gonosz szavak lövellnek, A vesztesek minden pletykát tényként kezelnek, S én azon kapom magam, hogy foggal—körömmel védem őket. THE AVETT BROTHERS: MINDEN HIBÁM (ALL MY MISTAKES) TUDOK MÉG EGYET — fordul oda hozzám Nick hétfő reggel, amikor leül a helyére. Ha még egy Chuck Norris-os viccet végig kell hallgatnom, esküszöm, felrobbanok! —Most inkább ne! Fáj a fejem — hárítom el. —Tudod, mit csinál Chuck Norris, amikor fáj a feje? — kérdezi. —Nick, komolyan mondom. Pofa be! — dörrenek rá. Nick vállat von, és a jobbján ülő szerencsétlenhez fordul. Will még mindig nem érkezett meg. Az osztály néhány percig türelmesen várakozik, de senki sem tudja, mit csináljon. Szemmel láthatólag nem szokták meg, hogy Mr. Cooper késik.
Javi egy idő után felpattan a helyéről, és a hóna alá csapja a könyveit. —Ötperces szabály — szólal meg, és elindul az ajtó felé. Már majdnem kimegy, amikor megjelenik Will és visszatereli. Becsukja maga mögött az ajtót, az asztalához lép, és letesz egy halom papírt. Elég egyértelmű, hogy lobbanékony hangulatban van. Az első padban ülőknek (köztük nekem is) kioszt egy-egy kisebb köteget, hogy adjuk tovább a többieknek. Látom, hogy fejenként legalább tíz összetűzött papírt kaptunk. Átfutom őket, és az egyik oldalon Eddie rózsaszín lufis versét találom. A többit is diákok írhatták, de egyiket sem hallottam még. — Néhányan közületek vállalták, hogy ebben a félévben fellépnek egy slam-esten — mondja. — Tudom, hogy ehhez nagy bátorság kell, ezért fejet hajtok azok előtt, akik meg merték tenni. Felemeli a saját példányát. —Ezek itt a ti műveitek. Vannak köztük olyanok, amelyeket a másik osztályom diákjai írtak, a többi pedig tőletek származik. Szeretném, ha elolvasnátok és utána értékelnétek őket. A lapok aljára írjatok egy számot nullától tízig. A tíz a legjobb. Legyetek őszinték! Amelyik nem tetszik, arra nyugodtan adjatok alacsony pontszámot! A cél, hogy megtaláljuk a legjobb és a legrosszabb verset. Kezdhetitek — mondja, majd leül az asztalhoz, és figyelni kezd bennünket. Nem tetszik ez a feladat. Valahogy nem tűnik tisztességesnek. Felemelem a kezem. Te jó ég, miért csinálom ezt? Will rám néz és bólint. —Mi a lényege ennek a feladatnak? — kérdezem. Will lassan körbejártatja a tekintetét az osztályban. —Layken, majd akkor tedd fel újra ezt a kérdést, ha már mindenki végzett! — feleli. Furcsán viselkedik.
Még az első vers olvasásánál tartok, amikor Will felkap két papírcetlit az asztaláról, és elsétál mellettem. Látom, hogy az egyiket leteszi Eddie elé. Miután elolvassa, Eddie arca elkomorodik. Will ezután hozzám lép, és elém teszi a másik lapot. Felveszem és megnézem, mi áll rajta. „Iskola utáni elzárás”. Hátranézek Eddie—re, aki értetlenkedve vállat von. Gombócot gyúrok a cetlimből, és az ajtó melletti kuka felé hajítom. Csont nélkül bemegy. Fél óra múlva mindenki végez a pontozással. Will körbejár és beszedi a lapokat, majd számológép segítségével összeadja a pontokat. Amikor végez, az eredményeket összeírja egy külön oldalra, majd feláll, előresétál, és az asztal tetejére ül. Magasra emeli az eredményt, és megrázza a papírt. —Szeretnétek hallani, melyik vers volt a legbénább? Vagy, hogy melyik kapta a legtöbb pontot? — kérdezi. Mosolyogva várja a választ, de senki sem szólal meg. Kivéve Eddie-t. —Azok közül, akik ezeket írták, vannak, akik nem szeretnék tudni, hány pontra értékelték őket. Én biztosan nem szeretném. Will Eddiehez lép. —Ha nem érdekel, hogy tetszett-e a versed, akkor miért írtad? — kérdezi. Eddie egy pillanatra elgondolkodik. —Mármint azon kívül, hogy így megúszhatom a záróvizsgát? — kérdezi. Will bólint. — Talán azért, mert volt mondanivalóm — feleli Eddie. Will most rám néz. —Layken, most tedd fel újra az előző kérdésedet! A kérdésemet? Próbáltam felidézni, mi lehetett az. Ja, igen, megvan. —Mi a lényege ennek a feladatnak? — kérdezem újra. Will feltartja a magasba az eredményeket tartalmazó lapot, és egy gyors mozdulattal kettétépi, aztán fogja a verseket, amikre a
pontszámokat írtuk, és az egész paksamétát a szemetesbe hajítja. A táblához megy, és krétával írni kezd rá. „A lényeg nem a pontozás. A lényeg a költészet. ” ALLAN WOLF Az osztály néma csendben olvassa a felírt szavakat. Will hagy nekünk egy kis gondolkodási időt, mielőtt újra megszólal. —Nem az számít, hogy mások mit gondolnak a művetekről. Fent a színpadon megosztotok másokkal egy darabot a lelketekből. Ezt pedig nem lehet pontozni. Kicsöngetnek. Más napokon a diákok ilyenkor tülekedni kezdenek az ajtó felé, de ma senki sem mozdul. Mind a táblára meredünk. —Holnap pedig azt is megtudjátok, miért olyan fontos a versírás — zárja le a témát Will. Abban a pillanatban valamiféle zavar támadhat a fejemben, mert hirtelen elfelejtem, hogy Will áll előttem. Úgy hallgatom őt, mint a tanáromat. Javi az első, aki feláll, és szép lassan a többiek is követik. Will visszafordul az asztala felé, háttal nekünk, Eddie pedig elmegy mellettem, kezében az elzárásról szóló papírral. Én már meg is feledkeztem róla. Útközben rám kacsint és Willhez lép. —Mr. Cooper! — szólítja meg. Hangja tisztelettudó, de van benne egy leheletnyi drámaiság. —Tisztában vagyok vele, hogy az elzárásunk az utolsó óra után veszi kezdetét, vagyis nagyjából fél négykor. Mind a magam, mind pedig Layken nevében szeretném kifejezésre juttatni azon igyekezetünket, miszerint szeretnénk pontosan megjelenni a fent említett eseményen, hogy kellő alázattal róhassuk le méltó büntetésünket. Lenne oly szíves megosztani velünk a penitencia pontos színhelyét? Will tovább megy az ajtó felé anélkül, hogy ránézne.
—Itt lesz. Csak ti ketten. Fél négykor — veti oda foghegyről, aztán kimegy. Csak úgy. Eddie elneveti magát. —Mit műveltél vele? — kérdezi. Én is felállók, és együtt indulunk kifelé. —Nem csak én csináltam — felelem. — Te is benne voltál. Eddie megpördül, és kikerekedett szemmel néz rám. —Te jó ég! Tudja, hogy tudok rólatok? Ezért akar most beszélni velünk? — kérdezi. Megvonom a vállam. —Gondolom, majd fél négykor megtudjuk. —Elzárás? Kacsa büntibe küld benneteket? — nevet fel Gavin. —Apám! Jót tenne neki, ha valaki végre megdöntené! — szólal meg Nick. Ennek hallatán Eddie felnyerít és kiköpi a tejet. Sokatmondó pillantást vetek rá. —Nem hiszem el, hogy büntetést kaptok — értetlenkedik Gavin. —De biztos, hogy a lógás miatt? Mert amikor a slam-esten szóba hozta, nem úgy tűnt, mintha dühös lenne érte. Én persze pontosan tudom, miről szól a mai elzárás. Will meg akart bizonyosodni arról, hogy bízhat Eddie-ben, de ezt persze nem kötöttem Gavin orrára. —Azt mondta, hogy nem csináltuk meg a feladatot, amit aznap kellett volna beadni, amikor ellógtunk — feleli Eddie. Gavin felé fordul. —De hiszen azt megcsináltad. Tisztán emlékszem. —Akkor azt hiszem, elvesztettem — feleli Eddie. Eddie-vel pontban fél négykor találkozunk Will terme előtt. —Tudod, ha jobban belegondolok, azért ez gáz — füstölög Eddie. — Ha meg akarja kérdezni, mit tudok rólatok, miért nem hív fel, vagy ilyesmi? Terveim lettek volna ma délutánra. —Talán nem kell sokáig maradnunk — felelem.
—Utálom az elzárást. Dögunalom. Inkább heverésznék Will padlóján, mint hogy itt kelljen lennem — mondja. —Majd kitalálunk valamit, hogy könnyebben teljen az idő — nyugtatom meg. Már majdnem lenyomja a kilincset, de ekkor hirtelen visszafordul. —Igazad van. Kitalálunk valamit — vigyorog rám. — Szerintem a büntetés úgy egy órán át tarthat. Tudod te, hány Chuck Norris-os viccet tudunk kreálni egy óra alatt? —Biztosan nem annyit, amennyit Chuck Norris tudna — felelem. Eddie kinyitja a terem ajtaját. —Jó napot, Mr. Cooper! — mondja és belejt a terembe. —Üljetek le! — szólal meg Will, miközben letörli az órai idézetet a tábláról. —Mr. Cooper, tudta, hogy ha Chuck Norris belép egy szobába, ott felállnak a székek? — kérdezi Eddie. Elnevetem magam, és követem Eddie-t a helyünkig. Nem az első sorba ül, hanem egészen a terem végéig megy, és összetol két padot. A lehető legmesszebb ülünk a tanártól. Will nem nevet. Még csak el sem mosolyodik. Csak ül a székén, és figyeli a két vihogó csitrit. —Figyeljetek! — szólal meg. Feláll, odasétál hozzánk, és keresztbe font karral a mellettünk levő ablaknak támaszkodik. Abból, ahogy a padlóra mered, sejteni lehet, hogy kínos témáról lesz szó. —Eddie! Tudnom kell, mi jár a fejedben. Tudom, hogy a házamban jártál, és tudsz róla, hogy Layken ott töltötte az éjszakát. A randevúnkról is beszámolt neked. Most csak az érdekel, mihez kezdesz ezekkel az információkkal, illetve hogy tervezel-e bármit is kezdeni velük. —Will! Ő nem fog beszélni. És nem is lenne mit elmondania — veszem át a szót.
Will nem néz rám. Eddie-t figyeli és tőle várja a választ. Úgy tűnik, az enyém nem nyugtatta meg kellőképpen. Nem tudom, hogy az idegesség vagy az elmúlt három nap eseményei teszik-e, de kitör belőlem a röhögés. Eddie egy darabig kérdőn néz rám, de aztán ő sem tudta türtőztetni magát. Will ingerülten a levegőbe emeli a kezét. —Mi van? Mi az ördög olyan vicces? — kérdezi. —Semmi — felelem. — Csak annyira furcsa ez az egész! Te elzárással büntettél bennünket, Will. Alig bírom visszafojtani a nevetést. —Mi lett volna, ha egyszerűen áthívsz magadhoz délután, hogy ott beszélgessünk? Tényleg büntibe kellett tenned bennünket? Will megvárja, amíg a jókedvünk egy kicsit alábbhagy. Amikor végre elhallgatunk, kiegyenesedik és odasétál hozzánk. —Meg kellett ragadnom az első alkalmat, amikor mindkettőtökkel beszélhetek. Egész éjjel nem aludtam, mert nem tudtam, hogy reggel lesz-e még állásom egyáltalán — mondja és Eddie-re néz. — Ha ebből bármi is kiszivárog... ha bárki megtudja, hogy az egyik diákom velem aludt, kirúgnak a munkahelyemről, de még az egyetemről is. Eddie kihúzza magát a padban, és rám vigyorog. —Ti együtt aludtatok az ágyában? Ezt az információt elhallgattad előlem — nevet fel. Will megrázza a fejét, visszamegy a helyére és lerogyik a székére. Az asztalra támaszkodik és fejét a kezébe temeti. Látszik, hogy ez a kis megbeszélés nem a tervei szerint alakul. —Az ágyában aludtál? — suttogja Eddie olyan halkan, hogy Will ne hallja. —Igen, de nem történt semmi — felelem. — Igazad volt, a pasi tényleg dögunalom. Eddie megint felnyerít, és a jókedve engem is magával ragad. —Szerintetek ez vicces? — kérdezi Will. — Nektek ez csak valami jó poén?
Süt róla a megbotránkozás. Valószínűleg egy fokkal jobban élvezzük a büntetést, mint ildomos lenne. Legalábbis Eddie biztosan. —Tudta, hogy Chuck Norrisnak egyetlen vicces porcikája sincs? — kérdezi. — Volt neki, de egyszer véletlenül elnevette magát miatta, ezért benyúlt, és kitépte magából. Will fáradtan az asztalra dől. Eddie-vel még egy darabig nevetünk, aztán észbe kapunk, és elhallgatunk. Nem akarjuk elbagatellizálni a tényt, hogy Will éppen komoly beszélgetést próbál folytatni velünk. Eddie felsóhajt és kihúzza magát. —Mr. Cooper! — szólal meg. — Egy szót sem szólok senkinek. Esküszöm. Nem olyan nagy ügy ez az egész. Will felemeli a fejét és ránéz. —De igen, az, Eddie. Éppen ezt próbálom nektek elmagyarázni. Ha nem értitek meg, mekkora ügy ez, akkor talán nem lesztek elég óvatosak, és valami mégiscsak kitudódik. Én ezzel rengeteget kockáztatok. Mindketten felsóhajtunk. Hirtelen minden energia kiszökik a teremből. Mintha egy fekete lyuk kiszívta volna az összes jókedvet. Eddie is érzi a hanyatlást, de fordítani próbál a helyzeten. —Tudta, hogy Chuck Norris a steaket közepesen... Nem fejezheti be a mondatot, mert Willnél elszakad a cérna. Öklével az asztalra csap és felpattan. Ekkor már egyikünk sem mer nevetni. Elkerekedett szemmel bámulunk rá, én pedig fejrázással jelzem Eddie-nek, hogy a Chuck Norris-poénok ideje lejárt. —Ez egyáltalán nem vicc, és igenis nagy ügy! — kiabál Will. Kivesz valamit a fiókjából, hátrajön hozzánk, és lecsapja elénk oda, ahol a két összetolt pad találkozik. Egy kép Caulderről. —Ez a fiú. Ő a nagy ügy — mutat a fotóra. Hátralép egyet, odahúz hozzánk egy padot, és leül velünk szemben. —Nem értem, miről beszélsz, Will — mondom. Eddie-re nézek, aki értetlenül rázza meg a fejét.
—Mi köze Cauldernek ahhoz, amit Eddie tud? — kérdezem. Will mély levegőt vesz, majd áthajol az asztal felett, és visszaveszi a képet. Látom rajta, hogy fáj neki az emlékezés. Egy darabig csak nézi az öccsét, majd leteszi a képet, hátradől a székben, és karba teszi a kezét. Kerüli a pillantásunkat, inkább a képpel lefelé fordított fotóra mered. —Caulder velük volt, amikor... amikor történt. Látta őket meghalni — mondja. Eláll a lélegzetem. Sem Eddie, sem én nem akarunk megszólalni, csak csendben várjuk, hogy folytassa. Hirtelen nagyon kicsinek érzem magam. —Azt mondják, kész csoda, hogy túlélte — folytatja Will. — A kocsi totálkárosra tört. Amikor rájuk találtak, Caulder becsatolva ült a hátsó ülés maradékán. Anyát szólongatta és rángatta, hogy forduljon felé. Vagy öt percig ült ott, és nézte, ahogy haldoklik. Will megköszörüli a torkát. Eddie a pad alatt megszorítja a kezemet. Egyikünk sem szól egy szót sem. —Hat napig ültem mellette a kórházban, amíg felépült. Egy pillanatra sem hagytam magára. Még a temetésre sem mentem el. Amikor a nagyszüleink eljöttek érte, hogy magukhoz vegyék, zokogott. Nem akart velük menni. Velem akart maradni. Könyörgött, hogy vigyem magammal az egyetemre. De nekem nem volt munkám, és nem volt biztosításom. Még csak tizenkilenc voltam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell felnevelni egy gyereket... így hát hagytam, hogy elvigyék. Will feláll és az ablakhoz sétál. Némán figyeli az egyre néptelenebb parkolót. Kezével az arcához nyúl, és úgy tűnik, mintha a szemeit törölgetné. Ha Eddie nem lenne itt, biztosan megölelném. Egy idő után újra felénk fordul. —Caulder gyűlölt engem. Annyira haragudott rám, hogy napokig nem volt hajlandó visszahívni telefonon. Éppen egy futballmeccs kellős közepén voltam, amikor felötlött bennem, hogy talán rossz
döntést hoztam. A labda a kezemben volt. Nézegettem, végigsimítottam a bőrt, és olvasgattam a rá nyomtatott betűket. Az a hosszúkás labda még fél kiló sem volt. És én azt a röhejes bőrlabdát választottam a saját húsom és vérem helyett. Mert nekem fontosabb volt a saját életem, a barátnőm és az ösztöndíjam. Minden fontosabb volt, mint ez a kisember, akit pedig a világon mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Földhöz vágtam a labdát, és kimentem a pályáról. Hajnali kettőkor értem a nagyszüleim házához. Kirángattam Cauldert az ágyból, és még aznap éjjel hazavittem. A családom könyörgött, hogy ne tegyem, mert nem leszek képes megbirkózni a feladattal. Azt mondták, hogy én nem adhatom meg neki mindazt, amire szüksége van. De én tudtam, hogy ami igazán kell neki, az én vagyok. Will lassan visszasétál hozzánk, tenyerével az asztalra támaszkodik, és bennünket néz. Mindkettőnk arcán könnycseppek gördülnek le. —Az elmúlt két évben folyamatosan arról próbáltam meggyőzni magam, hogy helyes döntést hoztam az ő érdekében. A munkám és a karrierem nagyon is fontos része annak az életnek, amit ennek a kis fickónak próbálok felépíteni. Ezért veszem annyira komolyan. Tehát ez számomra igenis nagy ügy. Nagyon nagy ügy. Visszateszi az elhúzott padot a helyére, majd szó nélkül a terem elejébe sétál és kimegy. Eddie feláll és elvesz Will asztaláról egy csomag papír zsebkendőt. Elénk teszi és visszaül a helyére. Mindketten kiveszünk egy zsepit és megtöröljük a szemünket. —Te jó ég, Layken, hogy csinálod ezt? — kérdezi szipogva. Kifújja az orrát, és kivesz még egy zsebkendőt. —Mit hogy csinálok? — kérdezem. —Hogy bírod megállni, hogy ne szeress belé? Újra folyni kezdenek a könnyeim. Nekem is kell még egy zsepi. —Nem bírom megállni. Egyáltalán nem bírom megállni.
Eddie felnevet és megszorítja a kezem. A következő egy órában önként üljük végig a teremben a megérdemelt büntetésünket.
14. Tudom, hogy szükséged van rám a szomszéd szobában, De én csak heverek itt megbénulva. THE AVETT BROTHERS: TÍZEZER SZÓ (TEN THOUSAND WORDS) MÉG SOHASEM FEKÜDTEM LE SENKIVEL. Egyszer már közel kerültem hozzá, de az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom. A leghosszabb kapcsolatom azzal a sráccal volt, akivel Kerris hozott össze nem sokkal a tizenhetedik szülinapom előtt. Kerris bátyja fősulira járt, és két évvel ezelőtt a tavaszi szünetre hazahozta magával az egyik haverját. Sethnek hívták, és tizennyolc éves volt. Azt hittem, szerelmes vagyok belé, de most már úgy látom, hogy inkább csak a gondolat tetszett, hogy barátom van. Seth a Texasi Egyetemre járt, ami vagy négyórányi autóútra volt tőlünk. Sokat beszéltünk telefonon és interneten keresztül. Mire a szexre került volna a sor, már fél éve jártunk, és rengeteget dumáltunk róla, ezért úgy éreztem, hogy készen állok. Aznap csak éjfélre kellett hazaérnem. Seth kivett egy szobát, én pedig azt mondtam anyának, hogy moziba megyünk. Mire a hotelbe értünk, már remegett a kezem. Tudtam, hogy ez nekem nem fog menni, de nem mertem elmondani neki, hiszen annyit fáradozott, hogy megszervezze ezt a kis légyottot. Még saját ágyneműt is vittünk, hogy meghittebb legyen a hangulat. Csókolóztunk egy darabig, aztán Seth levette a pólómat. A keze már a nadrágom felé matatott, amikor sírva fakadtam. Azonnal leállt. Nem erőszakoskodott, és nem akart bennem bűntudatot kelteni, amiért fölöslegesen felhúztam. Csak megcsókolt, és biztosított róla,
hogy nem haragszik. Végül szex helyett ágyban maradtunk, és kivettünk egy filmet. Hét órával később arra ébredtünk, hogy besüt a nap az ablakon. Mindketten idegesek lettünk. Senki sem tudta, hol vagyunk, és a telefonunk egész éjjel ki volt kapcsolva. Biztos voltam benne, hogy a szüleim majd’ beleőrülnek az aggodalomba. Seth nem mert a szemük elé kerülni, ezért kirakott a házunk előtt és elhajtott. Emlékszem, ott álltam a felhajtón, és azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék. Tudtam, hogy beszélnem kell velük, és el kell mondanom, hol töltöttem az éjszakát. Gyűlöltem a veszekedést. Most pedig ott állok a dzsipem előtt, és nézem a kerti törpékkel ékesített házat, amit sohasem fogok az otthonomnak érezni. Ugyanaz a gyomorgörcs lesz úrrá rajtam, mint aznap reggel. Ha bemegyek, anya beszélni akar majd velem. A rákról. Kelről. Ő beszélgetni akar, én viszont el akarok bújni. Lassan az ajtóhoz sétálok és lenyomom a kilincset, remélve, hogy valaki a másik oldalon nem enged majd bemenni. Anya, Kel és Caulder a konyhapultnál ülnek és töklámpást faragnak. Ezek szerint most nem tudunk beszélgetni. Annál jobb. — Sziasztok! — köszönök, amint belépek az ajtón. Anya nem válaszol. —Szia Layken! Ezt nézd meg! — emeli fel Kel a tököt, amin dolgozott. A tökfej két szeme és szája egy—egy nagy X, az oldalára pedig egy zacskó cukorkát ragasztott. —Savanyú képet vág, mert annyi savanyúcukrot evett — magyarázza Kel. —Jó ötlet — felelem. —Nézd meg az enyémet is! — szólal meg Caulder. Az ő lámpása egy tál fehér löttyben úszik. —Ez meg mi alatta? — kérdezem. —Tej — feleli. —Tej? — kérdezek vissza megzavarodva.
Caulder elneveti magát. —Igen — feleli, majd Kelre néz, és kórusban folytatják: — Mert ez egy tejbetök. Vágok egy grimaszt és elnevetem magam. —Ti ketten aztán jól egymásra találtatok. Anyára pillantok, ő pedig rám. Próbálja kitalálni, milyen hangulatban vagyok. —Szia! — köszönök. —Szia! — mosolyog rám. —Szóval — vágok bele, remélve, hogy megérti a mondanivalóm mögöttes tartalmát — nagy baj lenne, ha ma este csak töklámpásokat faragnánk? Mármint, ha nem csinálnánk semmi mást, csak töklámpásokat faragnánk? Anya elmosolyodik, és figyelmét újra az előtte heverő darabra irányítja. —Ahogy akarod — feleli. — De nem faraghatunk töklámpásokat minden este, Lake. Egyszer csak elfogynak a tökök. Felkapok egyet a földről, a pultra teszem, és már majdnem leülök elé, amikor kopogtatnak. —Majd én megyek! — kiált fel Caulder, és leugrik a székről. Anyával az ajtó felé nézünk. Will áll odakint. —Szia, kisöreg! Mi az, portaszolgálatot teljesítesz? — néz be az öccsére. Caulder megragadja a kezét, és elkezdi húzni befelé. —Töklámpásokat faragunk halloweenre. Gyere, Julia neked is vett egyet! — mondja, és a nappalin át bevonszolja hozzánk a konyhába. —Köszönöm, nem — mondja Will. — Majd inkább máskor. Csak azért jöttem, hogy hazavigyelek, hadd töltsenek a szomszédaink egy kicsit több időt családi körben. Anya kihúzza a mellette álló széket.
—Ülj le, Will! — mondja. — Ma este csak töklámpásokat faragunk. Nem csinálunk semmi mást, csak töklámpásokat faragunk. Caulder leteszi az utolsó ép darabot Will elé. —Rendben. Akkor ezek szerint ma töklámpásokat faragunk — mondja Will. Caulder ad neki egy kést, és mindannyian belevetjük magunkat a munkába. Kel egyszer csak rákérdez, miért jöttem haza olyan későn az iskolából. Anya is kérdőn néz rám. Will viszont fel sem pillant, csak farag tovább szótlanul. —Eddie-vel büntetésben voltunk — mondom. —Büntetésben? De miért? — kérdezi anya. —Múlt héten lógtunk egy óráról, és kimentünk az udvarra — felelem. Anya leteszi a kést, és csalódottan néz rám. —Lake, miért csináltál ilyesmit? Egyáltalán melyik óráról lógtál el? Nem válaszolok. Összeszorítom a számat és Will felé biccentek. Anya meglepetten bámul Willre, aki erre csak vállat von. —Ellógott az órámról. Mégis mit tehettem volna? — nevet fel. Anya feláll és barátságosan hátba veregeti, aztán a telefonkönyvhöz lép. —Ezért most meghívlak vacsorára. Az egész este olyan szürreális. Pizzázunk, beszélgetünk és nevetgélünk, még anya is. Jó hallani a nevetését. Egy nap alatt teljesen megváltozott. Talán azzal, hogy végre beszélt nekem a betegségéről, legördült egy kő a szívéről. Látom a szemében a megkönnyebbülést. Kel és Caulder arról csacsognak, miket szeretnének kapni halloweenre. Caulder nem tud dönteni a Transformer és az Angry Birds játék között, Kelnek viszont még nem készült el a kívánságlistája. Feltörlöm a tök maradékát a padlóról, a mosogatónál kiöblítem a rongyot, és visszaülök a konyhapulthoz. Arcomat a kezemre
támasztva figyelem őket. Valószínű, hogy anya most faragott utoljára töklámpást életében. Jövő hónapban lesz az utolsó hálaadása, utána pedig az utolsó karácsonya. És ő mégis ott ül, és nevetve beszélget Will-lel a halloweenről. Azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Bárcsak faraghatnánk együtt a töklámpásokat, amíg világ a világ! Amikor Will és Caulder hazamennek, anya a szobájába vonul, hogy összekészüljön az esti műszakra. Én kitakarítom a konyhát, a tökhulladékot egy nagy szemeteszsákba gyűjtöm, és kiviszem a ház elé. Ugyanebben a pillanatban a szemközti házból kilép Will a saját szemeteszsákjukkal. Már a felhajtójuk végén jár, mire észrevesz. Rám mosolyog, és felnyitja a konténer fedelét. —Szia! — köszön rám, majd zsebrevágott kézzel elindul felém. —Szia! — felelem. —Szia!— mondja újra, és megáll mellettem, a kocsim lökhárítójának dőlve. —Szia! — ismételem meg én is, és mellé ülök. —Szia! — mondja harmadszor is. —Most már hagyd abba! — nevetek. Mindketten várjuk, hogy a másik megszólaljon, de ehelyett kínos csönd kerekedik. Nem szeretem az ilyen helyzeteket, ezért igyekszem megtörni a jeget. —Sajnálom, hogy kikotyogtam Eddie-nek, ami történt. Nem volt okos dolog. De rájött, hogy valami van köztünk, és jobbnak láttam elmondani az igazat. Nem akartam, hogy rosszat gondoljon rólad — mondom. Will hátrahajtja a fejét, és a csillagokat bámulja. —Én bízom a döntéseidben, Lake. Sőt, még Eddie-ben is megbízom. Csak szeretném, ha megértené, milyen fontos nekem ez a munka. Vagy talán azért volt ez a mai, hogy te is megtudd, miért olyan fontos ez nekem.
Az agyam túl fáradt ahhoz, hogy kielemezzem az utolsó mondatot. —Akárhogy is — felelem —, tudom, hogy nem lehetett könnyű... elmesélni nekünk ezeket. Köszönöm! Közben egy autó gurul el mellettünk, és a mellettünk álló ház elé hajtott. Egy nő száll ki belőle, majd rögtön utána két lány. A hónuk alatt tököket cipelnek. —Tudod, hogy rajtad és Caulderen kívül egy árva lelket sem ismerek itt? — kérdezem. Will arra a házra pillant, ahová az előbb a három nő bement. —Ő Erica — mondja. — A férjével, Gusszal már legalább húsz éve házasok. Két lányuk van, mindkettő tizenéves. Az idősebbik szokott Caulderre vigyázni néha. A mi házunktól jobbra egy pár lakik, Bob és Melinda. Ők élnek itt a leghosszabb ideje. A fiuk most lépett be a hadseregbe. Amikor a szüléink meghaltak, nagyon rendesek voltak velünk. Melinda hónapokon át mindennap meleg ételt hozott nekünk, és néha még most is hoz. —És ott ki lakik? — mutatok az utca vége felé. —Az a fickó, akitől a házat bérlitek. A neve Scott. Csak ebben az utcában hat ingatlana van. Szimpatikus fickó, de a bérlői sűrűn cserélődnek. A többieket én sem ismerem. Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni, milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál. —Egy nap érkezett ide egy lány — folytatja Will. — Nem is olyan régen költöztek ide. Még emlékszem a pillanatra, amikor
megláttam őt a kisteherautóban. Olyan magabiztosnak tűnt! Az a kocsi százszor akkora volt, mint ő, de hibátlanul leparkolt vele anélkül, hogy segítséget kért volna. Néztem, ahogy leáll, és a lábát a műszerfalnak támasztja. Mintha mindennap teherautókat vezetne. Sima ügy. Munkába kellett mennem, de mire kiértem, Caulder már átszaladt az úton, és kardozni kezdett a kissráccal, aki akkor szállt ki a kocsiból. Először csak át akartam kiabálni, hogy visszahívjam, de volt valami abban a lányban, ami odavonzott. Meg kellett ismerkednem vele. Átmentem hozzájuk, de a lány rám se hederített. Csak nézte az öccsét, ahogy Caulderrel játszik, de a gondolatai máshol jártak. Odaálltam a teherautó mellé, és csak bámultam őt. Amikor rám nézett, a szemében végtelen szomorúság tükröződött. Annyira szerettem volna tudni, mi jár a fejében! Vajon mitől ennyire bánatos? Szerettem volna magamhoz ölelni. Amikor kiszállt, és végre bemutatkoztam neki, minden erőmet össze kellett szednem, hogy el tudjam engedni a kezét. Szerettem volna örökké a kezemben tartani, és megmutatni neki, hogy nincs egyedül. Szerettem volna elmondani neki, hogy bármilyen terhet cipel is, én segítek. Fejemet Will vállára hajtom, ő pedig átkarol. —Bárcsak megtehetném, Lake! — mondja. — Bárcsak levehetném a válladról a gondjaidat! De sajnos ez nem így működik. A bajok nem múlnak el maguktól. Ez az, amit anyukád próbál elmagyarázni neked. Szüksége van rá, hogy megértsd. Nem csak magadért, de Kel miatt is. És ezt meg kell tenned érte. —Tudom, Will — felelem. — De nem megy. Még nem. Még nem készültem fel rá, hogy megbirkózzam vele. Magához húz és megölel. —Sohasem leszel kész rá, Lake. Erre nem lehet felkészülni — mondja, majd elenged és átsétál az út túloldalára. Megint igaza van, de ezúttal nem érdekel. — Lake! Bejöhetek? — kérdezi anya az ajtón túlról. —Nyitva van — kiabálok ki.
Belép és becsukja maga mögött az ajtót. Már munkaruhában van. Leül mellém az ágyra, és nézi, ahogy a jegyzetfüzetembe körmölök. —Mit írsz? — kérdezi. —Verset. —A suliba kell? —Nem, csak magamnak. —Nem is tudtam, hogy érdekel a költészet — mondja, és a vállam fölött megpróbál belesni a füzetbe. —Valójában nem is. De aki felolvassa a saját versét az N9NE Klubban, annak nem kell megírnia a záróvizsgát. Gondoltam, megpróbálom, de még nem vagyok benne biztos. Ha arra gondolok, hogy ki kell állnom annyi ember elé, máris izzadni kezd a tenyerem. —Próbáld meg átlépni a határaidat, Lake! Azért vannak. Lefelé fordítom a füzetet és felülök. —Mi a helyzet? — nézek rá. Elmosolyodik, és az arcomba lógó hajtincseket a fülem mögé tűri. —Nem sok — feleli. — Csak maradt még néhány percem indulásig, és gondoltam, beszélgethetnénk. Azt is el akartam mondani, hogy ez lesz az utolsó műszakom. Holnaptól nem dolgozom. Egy ideig szótlanul nézünk egymásra, aztán én előrehajolok és felveszem a tollamat. Visszapattintom rá a kupakot, becsukom a jegyzetfüzetet, és mindkettőt a táskámba teszem. —Anya, én még mindig töklámpást faragok — mondom. Anya sóhajt egyet és feláll. Látszik, hogy habozik, de végül kimegy az ajtón.
15. Ha utam keresem, ráfekszem a szélre, És ha eltévednék, felnézek az égre. S ha fekete köpeny terül majd a földre,
Én megadom magam, és eszembe jut végre, Hogy mindannyiunknak ugyanaz a sorsunk. Ha megéljük az életet, amit kaptunk, Nem kell többé félnünk a haláltól. THE AVETT BROTHERS: Az ÖRÖK Ács (ONCE AND FUTURE CARPENTER) WILL EGY KIS KIVETÍTŐVEL A KEZÉBEN LÉP BE A TEREMBE. Leteszi az asztalra és nekilát, hogy összekösse a laptopjával. — Mit csinálunk ma, Mr. Cooper? — kérdezi Gavin. —Megmutatom nektek, miért érdemes verseket írni — feleli Will, miközben tovább ténykedik. A kivetítő vezetékét átlendíti az asztal fölött, és bedugja a konnektorba. — Én tudom, miért írnak az emberek verseket — szólal meg Javi. — Mert érzelmes lúzerek, akiknek nincs jobb dolguk, mint exbarátnők és halott kutyák után rinyálni. —Tévedsz, Javi — felelem. — Az a countryzene. Mindenki nevet, még Will is. Will az asztalához ül, és bekapcsolja a laptopot. —És ha tényleg így van, az miért baj? — néz Javira. — Ha valaki jobban érzi magát attól, hogy verset ír a halott kutyájáról, hát csak rajta! Hadd csinálja! És mi van, ha egy lány összetöri a szívedet, te pedig fogsz egy tollat meg egy papírt, és kiírod magadból? A te dolgod, nem igaz? —De igen — feleli Javi. — Persze, mindenki arról ír, amiről csak akar. Nekem csak az a bajom ezzel az egésszel, hogy aki verset ír, az nem biztos, hogy később újra át akarja élni a fájdalmát. Tegyük fel, hogy egy srác előad valamit a szakításáról, aztán később kiheveri és továbblép. Mondjuk, hogy belezúg egy másik csajba, de közben a nyavalygása már rég fent kering a YouTube-on. Azért az gáz. Ha
valamit előadunk, vagy akár csak leírjuk, akkor később újra át kell élnünk. Will abbahagyja a gép babrálását. Feláll és a tábla felé fordul. Fog egy krétát, felír valamit, majd oldalra lép, hogy mi is lássuk. „THE AVETT BROTHERS”. —Hallott már valaki róluk? — mutat a táblára. Rám néz, és egy apró biccentéssel jelzi, hogy most inkább ne jelentkezzek. —Nekem ismerős — hallatszik egy hang hátulról. Will járkálni kezd köztünk a teremben. —Ők híres filozófusok, akik bölcs, gondolatébresztő szövegekkel ajándékozzák meg a világot — mondja. Próbálom elfojtani a nevetést, bár be kell látnom, hogy nagyrészt Igazat mondott. —Egyszer valaki feltett nekik egy kérdést a költeményeikről— folytatja Will. — Azt hiszem, talán egy felolvasóesten történhetett. Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon — az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakon — még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket. Will bekapcsolja a projektort, és én azonnal felismerem a megjelenő szöveget. Az ő verse az, amit az első közös slam-estünkön adott elő. Az, amelyik a halálról szól. —Látjátok ezt? — fordul felénk. — Ezt két évvel ezelőtt írtam, a szüleim balesete után. Dühös voltam és elkeseredett. Pontosan azt írtam le, amit akkor éreztem. Most, amikor elolvasom, már nem ugyanazt érzem. Megbántam-e, hogy leírtam? Nem. Mert megvan az
esélye, hogy valakit, talán éppen ebben a teremben megérint ez a vers, és ezzel új jelentőséget kap. Elmozdítja az egeret, és az egyik sort kiemeli. „Senki sem beszél róla, mert elszomorodnának tőle.” —Ki tudja, talán valaki ebben a teremben átérzi azt, amiről írtam. Elszomorít benneteket, ha a halálról kell beszélni? Hát persze. A halál szörnyű. Egyáltalán nem vicces téma. De néha egyszerűen muszáj beszélni róla. Tudom, mit akar ezzel elérni. Karba teszem a kezem és a szemébe nézek. Visszafordul a laptopjához, és egy másik sort emel ki. „Bárcsak felkészültek volna rá, belenyugodtak volna az elkerülhetetlenbe, terveket szőttek volna.” —Na és ezzel mi van? — folytatja. — A szüleim nem készültek fel a halálra, és ezért haragudtam rájuk. Ott maradtam egy halom számlával, adóssággal, és egy gyerekkel. De mi lett volna, ha előre tudják, mi lesz? Ha lett volna idő beszélgetni és megtervezni a jövőt? Ha nem kerültük volna a halál témáját, amíg még éltek, talán könnyebb dolgom lett volna utána. Most már egyenesen rám néz, miközben kiemeli a következő részt. „...megértették volna, hogy nemcsak a saját sorsukért felelnek.” —Mindenki azt hiszi, hogy legalább egy napja biztosan van még. Ha a szüleim tudták volna, mi vár rájuk, az égadta világon mindent megtettek volna, hogy felkészítsenek bennünket. Mindent. Nem arról van szó, hogy nem gondoltak ránk. Ok a halálra nem gondoltak. Végül a vers utolsó részét emeli ki. „Halál. Az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben.”
Elolvasom ezt a sort, majd újra elolvasom. És újra és újra és újra. Egészen addig olvasgatom, amíg ki nem csengetnek, és a többiek ki nem mennek a teremből. Mindenki lelép, kivéve Willt. Még mindig az asztalánál ül és engem néz. Tudni akarja, hogy megértettem-e. —Felfogtam, Will — suttogom. — Tényleg felfogtam. Az első sorban, amikor azt írod, hogy a halál az egyetlen elkerülhetetlen dolog az életben, a halál szót emeled ki. De amikor a végén megismétled ugyanezt a gondolatot, ott már az élet szót írod dőlt betűkkel. A végén az életre helyezed a hangsúlyt. Megértettem, Will. És igazad van. Anya nem a halálára próbál felkészíteni bennünket, hanem az életére. Arra, ami még hátravan belőle. Will előrehajol, és kikapcsolja a kivetítőt, összeszedem a holmimat és hazamegyek. Otthon leülök anya ágyára. Még alszik. Mivel már nem kell megosztania az ágyát senkivel, középre kucorodott. Most, hogy egyedül maradt, már egyik oldal sem az övé. Még mindig a munkaruháját viseli. Amikor felébred és leveszi, az lesz az utolsó alkalom. Nyilván ezért nem vette le lefekvés előtt. Figyelem, ahogy lélegzés közben fel-le hullámzik a teste. Minden lélegzetvételnél hallom, ahogy a tüdeje erőn felül küzd. A tüdő, ami cserbenhagyta. Megsimogatom a haját. Néhány hajszála a kezemben marad. Összegyűjtöm őket, és a szobámba megyek. Felveszem a földről a lila hajcsatomat, kipattintom, és összefogom vele a kihullott hajszálakat. A csatot a párnám alá rejtem, és visszamegyek anyához. Bebújok mellé az ágyba és átölelem. Ő a sötétben kitapogatja a kezem, és az ujjaink összekulcsolódnak. Szavak nélkül is megértjük egymást.
16. THE AVETT BROTHERS:
A HALDOKLÓ MATRÓZ PANASZA (COMPLAINTE D’ UN MATELOT MOÜRANT) AMIKOR ANYA ÚJRA ELALSZIK, elmegyek a szupermarketbe. Kel kedvenc étele a basagna. Annak idején így ejtette a lasagnát, és mi azóta is így hívjuk. Összeszedek mindent, ami kell, és hazamegyek főzni. — Basagnaillatot érzek — szagol a levegőbe anya, amikor kijön a szobájából. Már itthoni ruha van rajta. Utoljára vette le az uniformisát. —Igen. Kel kedvenc kajáját főzöm. Ráfér majd egy kis kényeztetés — mondom. Anya a mosogatóhoz megy kezet mosni, mielőtt nekiállna a tálba fektetni a tésztalapokat. — Ezek szerint vége a töklámpásszezonnak? — kérdezi. — Igen — felelem. — Már minden tököt kifaragtunk. Elneveti magát. —Anya! Mielőtt Kel hazaér, beszélnünk kell. Arról, hogy mi lesz vele. —Szerintem is, Lake. Én is szeretnék beszélni róla. —Miért nem akarod, hogy velem maradjon? Szerinted nem lennék képes felnevelni? Nem lennék jó anya? — kérdezem. A tálba sorjázza az utolsó lapokat, én pedig nyakon öntöm őket a mártással. —Nem, Lake, egyáltalán nem erről van szó — feleli. — Csak azt szeretném, ha a saját életedet élhetnéd. Az elmúlt tizennyolc évet azzal töltöttem, hogy benneteket neveltelek, és átadtam nektek mindent, amit csak tudok. Neked most az a feladatod, hogy megtapasztalj dolgokat, és ha kell, hibázz. Nem az, hogy gyereket nevelj. —Igen, de az élet néha nem időrendben osztja a lapokat — mondom. — Erre te vagy az egyik legjobb példa. Ha minden úgy
menne, ahogy kell, akkor még jó sokáig élnél. Mondjuk hetvenhét éves korodig. Azt hiszem, ez az átlagéletkor. Anya nevet és megrázza a fejét. —Komolyan mondom, anya — folytatom. — Én szeretném felnevelni Kelt. Ő is velem akarna maradni, ezt te is tudod. Meg kell adnod nekünk a választás lehetőségét. Eddig semmibe sem volt beleszólásunk, de most hagynod kell, hogy ezt a döntést mi hozzuk meg. —Rendben — feleli. —Rendben? — nézek rá értetlenül. — Mármint úgy érted, hogy gondolkodsz rajta? Vagy tényleg rendben? —Tényleg rendben.. Megölelem, szorosabban és erősebben, mint eddig bármikor. —Lake! — méltatlankodik anya. — Tiszta szósz lettem. Hirtelen ráeszmélek, hogy a fakanál a kezemben maradt, és a piros paradicsommártás végigfolyt anya hátán. —Miért nem jöhet át? — kérdezi Kel, miután kiszálltunk a kocsiból, és hazaküldtem Cauldert. —Már mondtam. Anya beszélni szeretne velünk — felelem. Amikor belépünk a házba, anya éppen a sütőbe teszi a basagnát. —Anyu, találd ki, mi van! — szalad oda hozzá a konyhába Kel. —Mi, kis szívem? — kérdezi anya. —A suliban halloweeni jelmezverseny lesz, és a győztes nyer ötven dolcsit! —Ötvenet? Az nem semmi! És kitaláltad, hogy minek öltözöl? —Még nem — feleli Kel, és hátizsákját a konyhapultra hajítja. —A nővéred mondta, hogy ma este nagy beszélgetés lesz? — kérdezi anya. —Igen, de magamtól is kitaláltam volna. Láttam, hogy basagna lesz a vacsi — feleli Kel. Anyával mindketten rámeredünk.
—Amikor basagnát eszünk, mindig rossz hírt kapok. Ez volt, amikor nagyapa és apu meghalt, és akkor is, amikor elmondtad, hogy Michiganbe költözünk. Ha most basagnát sütsz, akkor vagy valaki haldoklik, vagy visszamegyünk Texasba. Anya elkerekedett szemmel néz rám, mintha azt kérdezné, hogyan tovább. Úgy tűnik, Kel előbbre hozta a vallomás időpontját. Anya odamegy hozzá, és leül mellé. Én is követem őket. —Jó megfigyelő vagy, az egyszer biztos — szólal meg anya. —Na, és melyik a kettő közül? — néz rá Kel. Anya megsimogatja az arcát. —Tüdőrákom van, Kel. Az öcsém azonnal átöleli anyát, ő pedig simogatni kezdi a buksiját. Egyikük sem sír. Anya egy szót sem szól. Várja, hogy Kel kezdeményezzen. Így is történik. —Meg fogsz halni? — kérdezi. Furcsa, fojtott hangon beszél, mivel arcát még mindig anya pólójába fúrja. —Igen, kicsim — feleli anya. — De nem tudom, mikor. Addig viszont rengeteg időt töltünk még együtt. Ma felmondtam a munkahelyemen, hogy mostantól többet lehessek veletek. Nem tudom, mit szól majd mindehhez Kel. Mivel még csak kilencéves, feltehetőleg csak akkor fogja majd fel az egész lényegét, amikor anya már nem lesz köztünk. Apa halála olyan váratlanul ért bennünket, hogy természetes volt a hevesebb reakció. — És mi lesz, ha már meghaltál? Kivel lakunk majd? — kérdezi. —A nővéred már nagykorú. Vele fogsz élni — feleli anya. —De én itt akarok maradni, Caulderrel — mondja Kel, és közben rám néz. — Layken, ugye nem viszel vissza Texasba? Eddig a pillanatig az volt a határozott tervem, hogy hazaköltözünk. —Nem, Kel. Itt maradunk — nyugtatom meg. Kel felsóhajt, és egy ideig csendben emésztgeti magában a hallottakat. —Félsz, anya? — szólal meg egy kicsit később.
—Már nem — feleli anya. — Elég időm volt rá, hogy beletörődjek. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert apátokkal ellentétben én kaptam figyelmeztetést. Így legalább a maradék időmet csak nektek szentelhetem. Kel elengedi anyát, és a konyhapultra támaszkodik. —Ígérj meg nekem valamit, Lake! — fordul hozzám. —Mit? — kérdezem. —Azt, hogy soha többet nem készítesz basagnát. Mind elnevetjük magunkat. Nevetünk. Ez a legnehezebb dolog, amit anyával valaha végig kellett csinálnunk, és mégis nevetünk. Kel tényleg szenzációs. Egy órával később ott illatozik előttünk a basagnából, kenyérrudakból és salátából álló lakoma. Ki van zárva, hogy ezt mind meg tudjuk enni. —Kel, szaladj át a szomszédba, és tudd meg, hogy Caulder és Will vacsorázott-e már! — szólal meg anya a kajahalomra pillantva. Kel már szalad is kifelé az ajtón. Anya még két terítéket készít az asztalra, én pedig teát töltök a poharakba. —Meg kell kérnünk Willt, hogy vigyázzon néha Kelre — fordulok anya felé. —Willt? De miért? — kérdezi. —Mert mostantól én szeretnélek vinni a kezelésekre — felelem. — Brendának ez már túl sok lenne. Egy-egy napot ellóghatok a suliból, vagy mehetünk akkor is, ha végeztem. —Rendben — mondja és rám mosolyog. Ebben a pillanatban Kel és Caulder viharzik be az ajtón, a nyomukban Will-lel. —Kel azt mondta, hogy valami basagnát sütöttetek — néz ránk Will kérdőn. —Úgy bizony! — mondja anya, és porciózni kezdi a tésztát. —De mi az a basagna? Talán lasagna bolognai módra? — értetlenkedik Will. Egy kissé bizalmatlannak tűnik.
—A basagna az basagna — mondja anya. — És mivel most eszünk ilyet utoljára, élvezzétek ki alaposan! Will az asztalhoz lép és megvárja, hogy anya üljön le először. Körbeadjuk a kenyeres- és salátástálat, amíg az összes tányér tele nem lesz. És akárcsak tegnap, ma is Kel töri meg a csendet. —Anya haldoklik, Caulder. Will rám néz, én pedig egy halvány mosollyal jelzem neki, hogy megtörtént a nagy beszélgetés. —És ha meghal, én Laykennel fogok lakni. Úgy, ahogy te Willlel. Egyformák leszünk. Az összes szülőnk meghal, és a testvéreinkkel élünk majd. —Király! Ez annyira menő! — lelkendezik Caulder. —Caulder! — kiált rá Will. —Semmi baj, Will! — nyugtatja meg anya. — Ha jobban belegondolunk, egy kilencéves gyerek szemszögéből ez tényleg menő. —Anyu! — szólal meg újra Kel. — Mi lesz a hálószobáddal? Megkaphatom? Sokkal nagyobb, mint az enyém. —Nem — felelem. — Van hozzá fürdőszoba is. Az nekem jár. Kel csalódottnak tűnik, de engem nem tántorít el. Nekem kell a fürdőszobás háló. —Kel, te megkaphatod a számítógépemet — mondja anya. —Szuper! — kiált fel Kel. Willre sandítok, remélve, hogy ez a kis beszélgetés nem akasztja ki teljesen. De ő csak nevet. Pontosan ezt akarta elérni. Hogy belépjek az elfogadás fázisába. Vacsora közben átbeszéljük az elkövetkező néhány hónapot, és azt, hogy mi legyen a srácokkal, amíg én kezelésekre viszem anyát. Will beleegyezik, hogy vigyáz Kelre, amikor szükség van rá, és továbbra is ő viszi reggelenként az iskolába. A fiúk begyűjtését én vállalom, kivéve azokon a napokon, amikor anyával vagyok. Anya
cserébe felajánlja, hogy Willékre is főz. Az este sikerrel zárul. Úgy érzem, hogy együtt, összefogva sikerül pofon vágnunk a halált. —Teljesen kipurcantam — szólal meg anya. — Csak egy zuhanyra és egy jó alvásra vágyom. Kimegy a konyhába, ahol Will éppen a piszkos edényeket mosogatja. Anya odalép hozzá, és hátulról átöleli. —Köszönöm, Will! Mindent köszönök! — mondja. Will megfordul és viszonozza az ölelést. Amikor anya a szobája felé menet elsétál mellettem, mintegy véletlenül megbök a vállával. így jelzi, hogy áldását adja ránk. Megint. Kár, hogy ez nem változtat a helyzeten. Letörölöm az asztalt, és a mosogatóhoz lépek, hogy kiöblítsem a rongyot. —Csütörtökön lesz Eddie szülinapja, de gőzöm sincs, mit vegyek neki — fordulok oda Willhez. —Hát, én csak azt tudom megmondani, hogy mit ne vegyél — feleli. —Azt én is tudom — nevetek. — Azt hiszem, a csütörtök estét Gavinnel tölti, úgyhogy nekem péntekre kell kitalálnom valami jó programot. —Ha már a péntekről van szó, szeretnétek, ha vigyáznék Kelre? — kérdezi. — Mert a hétvégét Detroitban töltjük Caulderrel. —Nem, megoldjuk — felelem. — Valami családi ügy? —Igen. Havonta egy hétvégét a nagyszüleinknél töltünk. Ez az ára annak, hogy az éjszaka közepén elraboltam tőlük az öcsémet. —Tisztességes üzlet — jegyzem meg, és a mosogató fölé hajolok, hogy leeresszem a vizet. —Akkor nem jössz csütörtökön a slam-estre? — kérdezi. —Nem. De szívesen vigyázok Caulderre. Csak küldd át, ha hazaért a suliból! Will az utolsó tányért is a szárítóra helyezi, és megtörli a kezét.
—Azért ez fura, nem? — néz rám. — Az, hogy minden a helyére került. Ideköltöztetek mellénk, és a két kölyök egymásra talált éppen akkor, amikor Kelnek talán a legnagyobb szüksége volt egy barátra. Meg az, hogy ilyen jól fogadta a hírt. Végül is a körülményekhez képest minden jól sült el. Felém fordul, és rám mosolyog. —Büszke vagyok rád, Lake. Nagyon ügyes voltál ma — mondja, majd a homlokomra nyom egy Will-féle villámpuszit, és bemegy a nappaliba. —Cauldernek még fürödnie kell, úgyhogy most jobb, ha megyünk. Holnap találkozunk — búcsúzik el. —Igen. Holnap — felelem. Felsóhajtok, amikor eszembe jut az az egyetlen dolog, ami nem sült el jól, és amit meg sem említett-, a kettőnk dolga. Már kezdtem elfogadni, hogy mi ketten sohasem leszünk egy pár, mert nem lehetünk. Az utóbbi két este, amit együtt töltöttünk, azt a benyomást keltette bennem, hogy a kapcsolatunk tényleg kezd átalakulni. Persze akadtak még suta pillanatok, de ezeken könnyedén túlléptünk. Még csak október van, és a tanév egészen júniusig tart. Az még nyolc hosszú hónap. Ha belegondolok, hogy az elmúlt nyolc hónapban mekkorát fordult az életem, tényleg képtelenség lenne megjósolni, hogy az elkövetkező időszak mit tartogat. Behunyt szemmel hanyatt fekszem az ágyamon, és szentül megesküszöm arra, hogy mostantól nem Will lesz a legfontosabb problémám. Első helyen áll anya, utána Kel, és csak a harmadik lehet a saját életem. Végre! Mintha kiszabadultam volna a markából. — Eddie, lennél olyan drága, és hoznál nekem egy doboz kakaót? Elfelejtettem — néz rá Gavin könyörgő kiskutya-szemekkel. Eddie grimaszol egyet és feláll. Amint hallótávolságon kívül kerül, Gavin felénk fordul és ismerteti a haditervet. —Holnap este hatkor a Getty’sben. Hozzatok rózsaszín lufikat! És utána elmegyünk a slamre.
—Neked teljesen elment az eszed? — suttogom. — Teljesen ki fog akadni. —Bízzatok bennem! — feleli Gavin. Eddie közben visszaér az asztalunkhoz, kezében a kakaóval. —Nesze! — löki oda Gavin elé. — Lógsz ötven centtel. —Én a szívemet adom neked — feleli Gavin és elveszi a dobozt. Eddie finoman meglegyinti a barátja fejét. —Növessz már golyókat! Szánalmas vagy — mondja és puszit nyom az arcára. Vegyes érzelmekkel lépek be a Getty’s pizzéria ajtaján, kezemben egy rózsaszín lufival. Gavin és Nick odabent ülnek egy hátsó bokszban. Gavin már messziről integet nekem. Az egész boksz tele van rózsaszín lufikkal. Eddie fel fog robbanni. Gavin elveszi az enyémet, és filctollal ráír valamit. —Tessék! — nyomja újra a kezembe néhány másikkal együtt. — Bújj el ezekkel a mosdó mellett! Majd szólok, ha kijöhetsz. Eddie hamarosan itt lesz. Mielőtt még tiltakozhatnék, már ki is toloncol a folyosóra. Ott dekkolok a sarokban a férfivécé és a személyzeti szoba között. Felnézek a lufikra, és látom, hogy mindegyiken egy—egy név áll. Kis idő múlva egy idősebb férfit látok közeledni a folyosón. —Te vagy Layken? — kérdezi. —Igen — felelem. —Joel vagyok, Eddie nevelőapja. —Á!Üdv! —Gavin kéri, hogy menj oda hozzájuk. A lufikat majd én megfogom. Eddie már itt van. Azt hiszi, hogy a vécére mentem, úgyhogy a lufikról egy szót se! —Rendben — mondom. A kezébe nyomom a köteget, és visszamegyek az asztalunkhoz. —Layken! Te is itt vagy? Srácok, micsoda meglepetés! — kiáltja Eddie.
Már éppen készül leülni, de Gavin megállítja. —Még nem eszünk. Szeretném, ha kijönnél velünk — mondja. —Ki? De hát állati hideg van! — értetlenkedik Eddie. —Gyere már! — húzza Gavin az ajtó felé. Követjük őket, és a pizzéria előtt felsorakozunk Eddie mellett. Kérdőn nézek Nickre, de ő megrázza a fejét, jelezve, hogy ő sincs beavatva. Gavin egy papírcetlit húz elő a zsebéből, és Eddie elé lép. —Ezt a levelet nem én írtam, de megkértek, hogy olvassam fel neked — mondja. Eddie ránk mosolyog, és próbálja leolvasni az arcunkról, hogy mi vár rá. Nem tudhatja, hogy ez még nekünk is meglepetés lesz. Július negyediké volt, amikor megérkeztél hozzám. A Függetlenség Napja. Tizennégy éves voltál. Berobbantál az ajtón, és egyenesen a hűtőszekrényhez mentél. Azt mondtad, innál egy Spriteot. De nem volt. Azt mondtad, semmi gond, és kivettél egy Dr Peppert. Teljesen kiborultam. Megmondtam a szociális munkásnak, hogy nem tudlak elvállalni. Még sohasem neveltem kamaszt azelőtt. Ő azt felelte, hogy másnap elvisznek, csak egy éjszakára fogadjalak be. Szörnyen ideges voltam. Nem tudtam, hogy kell egy tizennégy éves lánnyal beszélni. Nem tudtam, mit szeretnek csinálni a tinik, vagy milyen műsorokat néznek a tévében. El voltam veszve. De te megkönnyítetted a dolgom. Csak azzal törődtél, hogy én jobban érezzem magam. Aznap este, sötétedés után tűzijátékot hallottunk odakintről. Te megfogtad a kezem, felhúztál a kanapéról, és kirángattál a ház elé. Leheveredtünk a kert füvére, és bámultuk az eget. Egy pillanatra sem fogtad be a szád. Elmeséltél mindent az előző családodról, az azelőttiről és az azelőttiről. Végig te beszéltél, én pedig figyeltem. Hallgattam ezt az élettel teli kislányt. Nem értettem, hogyan szeretheti ennyire azt a világot, amely annyiszor próbálta már a padlóra küldeni.
Eddie-nek a lélegzete is elakad, amikor meglátta Joelt az étterem ablakában, kezében egy csokor rózsaszín luftballonnal. Joel kijön hozzánk, és megáll Gavin mellett, aki tovább olvassa a levelet. Nem adhattam neked túlsókat. Azon kívül, hogy gyakoroltam veled a parkolást, sok mindent nem tanulhattál tőlem. De te többet adtál nekem, mint bárki más. Ma, ezen a különleges napon, a tizennyolcadik születésnapodon Michigan állam elengedi a kezed. Es, mint te is jól tudod, jogilag hozzám sem tartozol többé. Sem azokhoz az emberekhez, akik az elmúlt években körülvettek. Joel itt felolvassa a lufikon álló neveket, és egyenként felengedi őket a levegőbe. Eddie sírva nézi, ahogy lassan elnyeli őket a sötétség. Joel addig folytatja, amíg mind a huszonkilenc testvér és tizenhárom szülő lufija fel nem száll az égbe. Végül már csak egy marad a kezében. Rajta nagy fekete betűkkel ez áll: APA. Gavin összehajtogatja a levelet, és a háttérbe húzódik. Joel odalép Eddie-hez. —Remélem, elfogadod ezt születésnapi ajándékul — mondja, és átadja neki az utolsó rózsaszín ballont. — Szeretnék az apád lenni, Eddie. A családod, életed végéig. Eddie megöleli és összekapaszkodva sírnak. Én a többiekkel együtt visszamegyek az étterembe, hogy egy kicsit kettesben lehessenek. —Kéne egy zsepi — szipogom, miközben lázasan keresek valamit, amivel megtörölhetném a szemem. Elveszek néhány papírszalvétát a pultról. Ránézek Gavinre és Nickre, és látom, hogy ők is sírnak, ezért megduplázom a szalvétaadagot, mielőtt visszaülnék melléjük a bokszba.
17. Ha bent a városban érne el a vég,
Ne álljatok bosszút a gyilkosomon! Egy ember halála már több mint elég. Miért kerülnétek rácsok mögé? THE AVETT BROTHERS: GYILKOSSÁG A VÁROSBAN (MURDER IN THE CITY) ÚGY ÉRZEM, HOGY AZ ÉLETEM MINDEN TERÜLETÉN végigmentem a gyász öt szakaszán. Elfogadtam apa halálát. Tulajdonképpen már hónapokkal az előtt, hogy Michiganbe költöztünk volna. Elfogadtam azt, ami anyára vár, bár tisztában vagyok vele, hogy a halála után a gyász újrakezdődik majd. De azt is tudom, hogy akkor már nem lesz olyan nehéz. Beletörődtem abba, hogy Michiganben élünk. A dalban, amit újra és újra meghallgattam Willék házában, azt énekelték: „A hazugság súlya mélyre húz, követ téged, bármerre jutsz, mert ami itt vár, az máshol is megtörtént már.” Valahányszor visszajátszottam ezt a számot, mindig csak azt hallottam belőle, hogy a hazugság mélyre húz. Ma este, ahogy Detroit felé hajtok, megértem, mit jelentenek valójában ezek a szavak. Nem csak a hazugságokról van szó, hanem az életről is. Nem bújhatsz el egy másik városban, egy másik helyen, egy másik államban. Akármi elől is menekülsz, az veled marad, egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele. Hiába is költöznék vissza Texasba, a problémák előbb-utóbb követnének. Most itt vagyok a michigani Ypsilantiben, és itt is maradok. És ezzel nincs semmi baj. Elfogadtam a Will-lel kapcsolatos helyzetet. Nem hibáztatom a döntéséért. Persze gyakran álmodozom arról, hogy a karrier helyett a szerelmet választja, de ha tényleg így lenne, nehéz lenne elfogadni, hogy ilyen könnyedén feladja azt, ami a legfontosabb a számára. Tulajdonképpen csalódnék benne. Nem hibáztatom semmiért, inkább tisztelem. És egy nap, ha készen állok rá, meg is köszönöm neki.
Valamivel nyolc után érkezem meg a klubhoz. Gavin valami meglepetéssel készült Eddie-nek, ezért tettek egy kisebb kitérőt. Tudom, hogy késni fognak. A parkoló szokatlanul zsúfolt, ezért az épület mögött kell megállnom. Kiszállás közben mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam. Nem emlékszem, mikor támadt az az ötletem, hogy ma este én is fellépek, de a helyszínre érve már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Az ajtón belépve anya szavai csengnek a fülemben: „Próbáld meg átlépni a határaidat, Lake! Azért vannak.” Meg tudom csinálni. Ezek csak szavak. Ki kell mondani őket és kész. Ilyen egyszerű. Néhány perces késéssel érkezem. Tudom, hogy az áldozat mindjárt belevág, mert olyan csönd van, hogy még a légy zizegését is lehet hallani. Besurranok, és a terem hátsó része felé veszem az irányt. Nem akarok feltűnést kelteni, ezért kiválasztok egy üres bokszot. A telefonomat lenémítom, és gyorsan bepötyögök Eddienek egy üzenetet, amelyben leírom, hol ülök. Ekkor ismerős hang üti meg a fülemet. Will áll a színpadon, a mikrofon előtt. Ő a ma esti áldozat. Valaha imádtam az óceánt. Szerettem benne mindent. Korallzátonyait, fehér tajtékát, morajló hullámait, szikláit, a kalózlegendákat és a sellőmeséket, az elveszett és megtalált kincseket. És valamennyi Benne úszkáló halat. Igen, valaha imádtam az óceánt. Szerettem benne mindent. Azt, ahogy ágyamban fekve álomba ringat éneke, majd felébreszt elemi ereje, mely megrémít nemsoká. Szerettem meséit, hazugságait, áltató szemeit.
Kiszáríthattam volna medrét, ha úgy akarom. Valaha imádtam az óceánt. Szerettem benne mindent. Korall zátonyait, fehér tajtékát, morajló hullámait, szikláit, a kalózlegendákat és a sellőmeséket, az elveszett és megtalált kincseket. És valamennyi Benne úszkáló halat. De ha próbáltad már valaha vitorlásodat viharos tengeren kormányozni, akkor tudhatod, hogy tajtékos hullámai az ellenségeid. Próbáltál már a partra úszni begörcsölt lábhal, gyomrodban az In—N—Out hamburgerének súlyával, Miközben morajló hullámok csapkodják testedet, és vízzel töltik fel tüdődet, te meg csak csapkodsz a karoddal, hogy felhívd magadra a figyelmet, de a barátaid Csak Visszaintegetnek Neked? Te is úgy nőttél fel, hogy az életről szóló álmaidban saját kalózhajód lesz, saját legénységgel, és minden Sellő Csak téged Szeret Majd? Rá fogsz ébredni... Ahogy én is ráébredtem... Hogy mindaz, ami jó benne,
Mindaz, ami szép Nem valódi. Csupa hazugság. Tartsd hát meg magadnak az óceánt, Mert ami nekem kell, az a Tó.
Levegőre van szükségem. Vagy vízre. Nem is tudom hirtelen, melyik lenne a jobb. Kicsusszanok a bokszból, és megindulok a kijárat felé, de időközben meggondolom magam, és a mosdó felé veszem az irányt. Csendre vágyom. Odabent az összes fülke üres, de az egyetlen mosdókagylónál éppen áll valaki. Úgy döntök, hogy a víz várhat, és bevetem magam a legnagyobb fülkébe. Bezárom magam mögött az ajtót és nekidőlök. Ez az egész tényleg megtörtént? Vajon tudja, hogy én is itt vagyok? Nem tudhatja, hiszen azt mondtam neki, hogy nem jövök. Nem akarta, hogy halljam ezt a verset. De akkor is ő írta. ő maga mondta, hogy azt veti papírra, amit érez. Az utolsó sorban a Tó, vagyis Lake egyértelműen én vagyok. Uram isten, szerelmes belém! Will Cooper szerelmes belém! Voltaképpen abból, ahogy rám nézett, mindvégig sejtettem, mit érez, de hallani a szavait, és a mögöttük rejlő érzelmeket! Ahogy a nevemet kimondta! Hogy álljak most elé? A legjobb lenne, ha sehogy. Nem tudja, hogy itt vagyok, ezért eltűnök, mielőtt észrevenné. Résnyire kinyitom a mosdó ajtaját, és kikémlelek rajta, de nem látom őt. Szerencsére már a következő előadás zajlik, ezért minden szempár a színpadra szegeződik. Macskaléptekkel a kijárathoz settenkedem, és kislisszolok. —Layken! Nézd, mit kaptam Gavintől! — kiált rám Eddie befelé menet. Haját hátrafogva a fülére mutat.
—Eddie, most mennem kell — mondom. Arcáról lehervad a mosoly. — Később felhívlak — suhanok el mellette anélkül, hogy egy pillantást vetnék a fülbevalójára. — Ja, és nem láttál! — kiáltok vissza az ajtóból. Az épületet megkerülve a sarkon Javiba ütközöm. Atyaég! Az egész osztály eljött? Valaki biztosan elkotyogja, hogy itt voltam. Nem akarom, hogy Will megtudja, hogy láttam őt. —Mi ez a nagy sietség? — kérdezi Javi, miközben eloldalazok közte és a fal között. —Mennem kell. Holnap találkozunk — felelem és faképnél hagyom. Nincs időm csevegni. Be akarok ülni a dzsipbe és elhajtani onnan, amilyen gyorsan csak lehet. —Várj, elkísérlek a kocsidig! — fut utánam Javi. —Kösz, nem kell! Inkább menj be! Már elkezdődött a műsor. —Layken, ez itt Detroit, és te egy klub mögött parkolsz. Jobb, ha elkísérlek. —Rendben, de szedd a lábad! —Hová rohansz ennyire? — kérdezi a parkoló hátsó része felé menet. —Csak fáradt vagyok. Aludni szeretnék — felelem. Lassítok, mert biztos vagyok benne, hogy Will már nem láthat meg. —Van itt nem messze egy büfé. Nincs kedved meginni egy kávét? — kérdezi Javi. —Kösz, nem! Nekem most nem koffeinre van szükségem, hanem az ágyamra — válaszolom. A kocsihoz érve a táskámért nyúlok, hogy kivegyem a kulcsot. Basszus! Mindenemet bent hagytam a bokszban. —A fenébe! — kiáltok fel. Belerúgok a parkolót borító murvába. Egy kis darab felrepül, és a dzsip ajtajának pattan. —Mi a baj? — néz rám Javi. —A táskám. Bent felejtettem a klubban, és benne van a kulcscsomóm — mondom, és karba tett kézzel a kocsinak dőlök.
—Az nem tragédia. Visszamegyünk és megkeressük — nyugtat meg Javi. —Nem, én nem akarok visszamenni. Megtennéd, hogy kihozod nekem? — mosolygok rá, remélve, hogy ezzel leveszem a lábáról. —Layken, nem engedhetem, hogy itt maradj egyedül. —Jó, akkor írok Eddie-nek egy üzenetet, hogy hozza ki. Van nálad telefon? Javi megtapogatja a nadrágzsebét. —A kocsiban van. Gyere, mindjárt megkapod — mondta, és kézen fogva odavezet. Kinyitja az ajtót és benyúl a mobiljáért. —Lemerült — mondja, és gyorsan a töltőre dugja. — Egy-két perc, és hívhatod Eddie-t. —Kösz! — felelem a kocsijának támaszkodva. Javi mellettem állva várja, hogy a telefon feltöltődjön. —Megint esik a hó — szólal meg, és lesöpör valamit a karomról. Az ég felé fordítom az arcom, és figyelem, ahogy a hópelyhek csillognak a sötétben. Most talán végre megláthatom, milyen az igazi, michigani tél. Javira nézek, és éppen kérdezni akarok tőle valamit a téli gumikról, amikor két kézzel megfogja az arcomat, és a nyelvét a számba dugja. Elrántom a fejem, és el akarom lökni magamtól. Amikor megérzi az ellenállásomat, hátrébb dől, de a teste még mindig az enyémhez simul, és a hideg kocsihoz lapít. —Mi van? — kérdezi. — Nem akartad, hogy megcsókoljalak? —Nem, Javi! — kiáltok fel. Próbálom eltolni magamtól, de nem mozdul. —Ne csináld már! — vigyorog. — Nem hagytad te bent azt a kulcsot. Tudom, hogy ezt akarod. A száját megint az enyémre tapasztja, én pedig érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. De ez nem az a jóleső izgalom, amit Will közelsége váltott ki belőlem, hanem a félelem kiváltotta adrenalinbomba.
Sikítani akarok, de a kezével olyan erősen szorítja az arcomat az övéhez, hogy alig kapok levegőt. Mozdulni sem bírok. Testével a kocsihoz nyom, hogy ne menekülhessek. Behunyom a szemem. Gondolkozz, Layken! Gondolkozz! Már éppen ott tartok, hogy beleharapok az ajkába, amikor hirtelen leszáll rólam. Egyre csak hátrál. Ekkor veszem észre, hogy valaki vonszolja. Elesik, de Will az ingénél fogva felrángatja, és behúz neki egyet. Javi hátrazuhan, de gyorsan megfordul és elgáncsolja Willt. —Hagyjátok abba! — kiabálom. Will a földre zuhan, ahol Javi viszonozza az ütést. Félek, hogy folytatni akarja, ezért közéjük vetem magam, és közben hátammal felfogom a következő, Willnek szánt öklöst. Előre zuhanok, egyenesen Willre. Próbálok lélegezni, de nem megy. Nem kapok levegőt. —Lake! — szólongat Will, miközben a hátamra fordít. A szemében tükröződő aggodalmat hirtelen düh váltja fel. Elkapja a mellette álló kocsi kilincsét, és felhúzza magát. —Nem akartalak megütni, Layken — lép oda hozzám Javi. A földön fekve nem látom, mi történik, de ütés hangját hallom, és Javi már nem áll ott mellettem. Will rajta fekszik, és újra nekiesik. —Will, szállj le róla! — kiáltja Gavin. Hátulról rángatni kezdi, míg mindketten a földre nem kerülnek. —Layken, mi történt? — szalad oda hozzám Eddie. Felsegít és átkarolva tart, miközben én kezemet a mellkasomra szorítva görnyedezem. Bár emlékszem, hogy hátulról kaptam az ütést, mégis úgy érzem, mintha a tüdőm fel akarna robbanni. Nem tudok válaszolni neki, mert levegőért kapkodok. Will kiszabadítja magát Gavin szorításából és feláll. Odajön hozzám és megfogja a kezem. Eddie utat enged neki. Will segít felegyenesedni, karomat a vállára teszi, a másik kezét a derekamra fonja, és elindul velem a kocsi felé. —Hazaviszlek — mondja.
—Várjatok! — fut utánunk Eddie. — Megtaláltam a táskádat. Egy halvány mosollyal köszönöm meg neki. Kezét a füléhez emeli, jelezve, hogy hívjam fel. Will besegít az autójába. Hátradőlök az ülésben. A tüdőm időközben újra megtelt levegővel, de minden egyes lélegzetvételnél úgy érzem, mintha kést szúrnának a hátamba. Behunyom a szemem, és csak a légzés ritmusára koncentrálok. Hazafelé menet mindketten hallgatunk. Én képtelen vagyok beszélni, Will pedig... nem is tudom. Ez így megy egészen Ypsilanti határáig. Ott azonban Will egyszer csak lehúzódik az útról, és leállítja a kocsit. Rácsap egyet a kormányra, majd kiugrik és bevágja maga mögött az ajtót. A fényszórók megvilágítják alakját, ahogy rugdossa maga előtt a földet, és közben hangosan káromkodik. Amikor kidühöngte magát, csípőre tett kézzel megáll, fejét hátrahajtja, és hagyja, hogy a hópelyhek belepjék az arcát. Egy darabig álldogált, aztán visszasétál az autóhoz, beszáll, nyugodtan becsukja az ajtót, és elindítja a motort. Csendben folytatjuk az utat. Mire hazaérünk, már lábra tudok állni, és a légzéssel sincs gond. A hátamból kiálló kés már inkább csak egy kisebb púpnak érződik. Will betámogat a házba. —Feküdj le a kanapéra! Hozok egy kis jeget — mondja. Engedelmeskedem. Óvatosan hasra fekszem, és azon gondolkodom, mi az ördög történt ma este. Érzem, ahogy Will a kanapéra támaszkodva letérdel mellém. Kinyitom a szemem, és meglátom az arcát. —Will! A szemed! — szisszenek fel. A szeme feletti sebből vér csordogál az arcán át egészen a nyakáig. —Nem érdekes. Kutya bajom — mondja és fölém hajol. — Szabad?—kérdezi, és megérinti a ruhám szegélyét. Bólintok. Felhúzza a pólót a hátamon, és érzem, hogy valami hideg dolog érinti a bőrömet. Will a zúzódásra nyomja a jégtasakot, majd feláll, az
ajtóhoz megy, kisétál és becsukja maga mögött az ajtót. Elment. Egyetlen szó nélkül itthagyott. Néhány percig fekve maradok, hátha visszajön, de nem így történik. Az oldalamra fordulok, amitől a jégtasak a kanapéra esik. Megigazítom a pólómat, és már éppen készülök feltápászkodni, amikor kicsapódik az ajtó, és anya viharzik be a szobába. —Lake! Jól vagy, édesem? — kérdezi, és közben megölel. Will mögötte áll. —Anyu! — szólalok meg halkan. Én is megölelem és sírni kezdek. —Semmi bajom, anya, tényleg! — mondom. Anya ágyba dug, és századszor is megkérdezi, hogy van a hátam. Rám mosolyog és megsimogatja a hajam. Ez fog a legjobban hiányozni. Az, ahogy megsimogat, és a végtelen szeretet a szemében, amikor rám néz. —Will mondta, hogy hátba vágtak. Ki volt az? — kérdezi. Összerezzenek és feltolom magam az ágyban. —Javi. Az egyik osztálytársam. Willnek akart behúzni egyet, de az útjába kerültem. —Miért akarta megütni Willt? —Először Will ütötte meg őt. Javi a kocsimhoz kísért, amikor kijöttem a klubból. Valamiért azt hitte, hogy csókolózni akarok vele. Próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Will a padlóra küldi. —Ez borzasztó, Lake. Annyira sajnálom! Anya felém hajol és megpuszilja a homlokomat. —Semmi baj, anya. Jól vagyok. Csak aludni szeretnék — felelem. Újra megsimogatja a fejemet, majd feláll és lekapcsolja a villanyt. —És mi lesz Will-lel? Ő mihez kezd most? — fordul vissza az ajtóból. —Nem tudom — felelem.
Először azt hittem, anya arra kíváncsi, mihez kezd Will Javival, de aztán rájöttem, hogy a kérdés valójában az, mi lesz most az állásával. Órákig fekszem ébren, és elemezgetem a helyzetet. Nem az iskolában voltunk, és Will csak engem védett. Az is lehet, hogy Javi tartja a száját. Bár az is igaz, hogy az első ütés Willtől érkezett. És a harmadik is. És a negyedik. És valószínűleg lett volna ötödik is, ha Gavin nem lép közbe. Próbáltam az este minden apró részletét felidézni arra az esetre, ha tanúskodnom kellene Will mellett. Másnap reggel arra ébredek, hogy Caulder a konyhánkban reggelizik Kellel. —Szia! A bátyám ma nem tud suliba vinni minket. Valami dolga van — mondja Caulder. —Mi dolga van? — kérdezem. —Azt nem tom — vonja meg a vállát. — Reggel hazahozta a kocsidat, aztán megint elment — mondja, és lelkesen lapátolja tovább a gyümölcsös gabonapelyhet. Alig bírom végigülni az első két órát. A másodikon Eddie-vel egész idő alatt levelezünk. Megírom neki, mi történt előző nap. Mindent, kivéve Will versét. Úgy érzem, mintha lebegnék, ahogy a harmadik órára ballagunk. Akár egy álomban, felülről figyelem magam, ahogy megyek előre. Mintha nem lennék ura a tetteimnek, csak csendes megfigyelőként lennék jelen. Eddie lép be az ajtón elsőként. Én szorosan mögötte. Se Will, se Javi nem érkezett még meg. Mély lélegzetet veszek, és leülök a helyemre. A többiek nyüzsgését a hangosbemondó recsegése szakítja félbe. —Layken Cohent várják az irodában. Eddie-re nézek, aki félszegen rám mosolyog, és feltartja a hüvelykujját. Látszik, hogy éppen olyan ideges, mint én. Az irodában kisebb tömeg fogad. Mr. Murphy, az igazgató két férfival beszélget, akiket nem ismerek. Amikor meglát, biccent és int,
hogy kövessem. A szobájába lépve meglátom Willt, aki az asztalra könyökölve ül. Nem néz rám. Nem tűnik túl fényesnek a helyzet. — Miss Cohen, kérem, foglaljon helyet! — szólal meg Mr. Murphy. Ő maga az asztalfőre ül, szemben Will—lel. Én a hozzám legközelebb eső széket választom. —Ő itt Mr. Cruz, Javier édesapja — mutat az egyik idegen férfira. Mr. Cruz, aki velem szemben ül, most feláll, és az asztal fölött kezet nyújt. —Ő pedig Venturelli nyomozó — mutatja be a másik férfit Mr. Murphy. Vele is kezet fogok. —Nyilván tudja, hogy milyen ügyben kérettem ide — folytatja az igazgató. — Tudomásomra jutott egy, az iskola területén kívül történt incidens, amelyben Mr. Cooper is érintett. Itt rövid szünetet tart, hátha van valami hozzáfűznivalóm, de nincs. —Szeretném, ha elmesélné, ön szerint hogy történt az említett eset. Willre pillantok, aki egészen apró biccentéssel jelzi, hogy az igazat mondjam. Ezt teszem. Tíz percen keresztül ecsetelem az előző este történteket. Minden részletről beszámolok, kivéve a verset. Miután végeztem, és válaszoltam a kérdéseikre, az igazgató közli, hogy visszamehetek a terembe. Mielőtt az ajtóhoz érnék, Mr. Cruz megállít. —Miss Cohen! Hátrafordulok és ránézek. —Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon sajnálom. Elnézést kérek a fiam nevében. —Köszönöm! — felelem és visszamegyek az osztályomba. Időközben megérkezik a helyettesítő tanár. Egy idősebb nő, akit
többször láttam már a folyosón. Nyilván itt dolgozik. Csendben elfoglalom a helyemet. Nem tudok másra gondolni, csak Willre, és arra, hogy talán elveszíti miattam az állását. Kicsengetés után az osztály gyorsan szétszéled. Én Eddie-hez fordulok. —Mi történt? — kérdezi. Elmesélek neki mindent, beleértve azt is, hogy aggódom a jövő miatt. Egy darabig a terem előtt sétálgatok, remélve, hogy Will felbukkan, de nem jön. A negyedik óra közben már bizonyossá válik, hogy képtelen vagyok a tanárra figyelni, ezért úgy döntök, hogy a nap további részére szabadságolom magam. Mire hazaérek, Will kocsija a felhajtójukon áll. Megállók a dzsippel a járdaszegélyen, be se hajtok a házunk elé, csak gyorsan behúzom a kéziféket, és átfutok az út túloldalára. Már éppen kopogni akarok, amikor kinyílik az ajtó, és ott áll Will kabátban, vállán a táskájával. —Te mit keresel itt? — kérdezi meglepetten. —Láttam, hogy itt áll a kocsid. Mi történt? Nem hív be a házba, csak becsukja maga mögött az ajtót, és elfordítja a kulcsot a zárban. —Felmondtam. Felbontották a szerződésemet — mondja, és elindul az autó felé. —De már csak nyolc heted volt vissza a tanítási gyakorlatból! Nem a te hibád volt, Will! Nem tehetik ezt veled! — kiabálom. Will megrázza a fejét. —Nem erről van szó. Nem rúgtak ki. Csak megegyeztünk, hogy jobb lenne a gyakorlatot egy másik iskolában folytatnom, távol Javiertől. Fél óra múlva találkozom az egyetemi tanácsadóval, hogy megbeszéljük a folytatást. Kinyitja a kocsiajtót, és a kabátját a táskájával együtt az anyósülésre dobja.
—De mi lesz a munkáddal? — kérdezem az ajtóba kapaszkodva. Nem akartam, hogy becsapja előttem, amikor annyi kérdésem van még. — Ez azt jelenti, hogy nem lesz fizetésed? Mit fogsz csinálni? Rám mosolyog, kiszáll az autóból és a kezét a vállamra teszi. —Layken, nyugodj meg! Majd kitalálok valamit. De most mennem kell — mondja. Beszáll, becsukja az ajtót és letekeri az ablakot. —Ha nem érnék haza, tudnátok iskola után vigyázni Caulderre? — kérdezi. —Persze — felelem. —Holnap korán kell kelnünk, mert megyünk a nagyszüleinkhez. Kérlek, figyelj rá, hogy ne egyen cukrot! Időben ágyba kell tennem — mondja és kihajt az utcára. —Persze — felelem. —Ja, és Layken! Nyugi! —Persze — morgom. És már el is tűnt.
18. Csukd be a mosókonyha ajtaját, kedvesem, Lábujj hegyen járj a padlón, csendesen. Hagyd magadon a ruhát, ne vetkőzz tovább, Mert ennél többet már nem bírok el. Taníts meg, hogyan szeressek úgy, Ahogy te tudsz szeretni. THE AVETT BROTHERS: MOSÓKONYHA (LAUNDRY ROOM) A DÉLUTÁN TOVÁBBI RÉSZÉBEN anyának segítek takarítani. Addig sem kell gondolkodni. Anya egyszer sem kérdezte meg, miért nem vagyok suliban. Azt hiszem, ezekbe a piti dolgokba már nem
akar beleszólni. Amikor hazaérek a fiúkkal, Will még nincs otthon, ezért a mi házunkba terelem őket. Megint szóba kerül a halloweeni jelmezverseny. — Már tudom, mi akarok lenni — mondja Kel anyának. Anya éppen ruhákat hajtogat a nappaliban. A kezében levő törülközőt a kanapé támlájára teríti és Kelre néz. —Mi szeretnél lenni, drágám? —A te tüdőrákod — vigyorog rá Kel. Anya már annyira hozzászokott az öcsém fura ötleteihez, hogy arcizma sem rezzen. —Tényleg? És árulnak olyan jelmezt az üzletben? — kérdezi. —Nem hiszem — feleli Kel, és kivesz egy dobozos üdítőt a frigóból. — Talán neked kellene megvarrni. Én tüdő akarok lenni. —Én lehetek a másik tüdő? — kérdezi Caulder. Anya elneveti magát, és tollal a kezében a konyhapulthoz ült. —Akkor találjuk ki, hogyan öltöztethetnénk be benneteket tüdőráknak. Kel és Caulder letelepednek mellé, és ontani kezdik magukból az ötleteket. —Anya! Ugye nem? — nézek rá kérdő tekintettel. Anya a papír fölött rám mosolyog. —Lake, ha a fiúk tüdőráknak szeretnének öltözni halloweenkor, akkor nincs más választásom, mint hogy megvarrjam nekik a legszebb rákostüdő-jelmezt, amit csak lehet. Rosszalló arcot vágok, de azért leülök melléjük, és listát készítek a szükséges anyagokról és kiegészítőkről. Éppen visszaérünk a beszerző kőrútról, amikor Will hazaér. —Will — kiált rá Caulder, és kézen fogva a házunk felé ráncigál— ja. — Hasra esel, ha ezt meglátod! Will segít anyának kipakolni a kocsi csomagtartójából, és mindannyian bemegyünk hozzánk.
—Találd ki, minek öltözünk halloweenkor! — mutat Caulder a konyhapadlón heverő anyagokra. —Öhm... — hezitál Will. —Mi leszünk Julia tüdőrákja — kiáltja elragadtatva Caulder. Will felvont szemöldökkel néz anyára, aki épp ekkor lép ki a hálószobájából, hóna alatt a varrógéppel. —Végül is csak egyszer élünk, nem? — mosolyog rá anya, és a gépet a konyhapultra teszi. —Még azt is megengedte, hogy a daganatot mi készítsük el — mondja Kel. — Akarsz beszállni? Csinálhatsz egy szép nagy ráksejtet. Will köpni-nyelni nem tud. —Kel! — próbálom megfékezni az öcsémet. — Will és Caulder nem segíthetnek, mert egész hétvégére elutaznak. Felveszek két zacskót, és a pultnál állva elkezdem kipakolni őket. Will is felnyalábol néhányat. —Ami azt illeti — szólal meg —, egészen addig úgy volt, amíg meg nem tudtam, hogy tüdőrákot készítünk. Azt hiszem, így el kell halasztanunk az utazást. Caulder a bátyjához szalad és átöleli. —Kösz, Will! Úgyis méretet kell venni rólam varrás közben. Folyamatosan növök. És a héten már harmadszor úgy töltjük az estét, mint egy nagy, boldog család. Miután nagyjából megterveztük a jelmezt, neki akarunk állni az anyag kiszabásának. —Hol van a centi? — kérdezem anyát. —Fogalmam sincs — feleli. — Azt sem tudom, van-e egyáltalán. —Willnek van. Megtennéd, hogy áthozod? — fordulok hozzá. —Nekem van otthon centim? — kérdezi meglepetten. —Igen, a varrókészletedben — felelem. —Nekem van varrókészletem?
—Igen, a mosókonyhában. Hihetetlen, hogy még ezt sem tudja. Csak egyszer takarítottam nála, de ezek szerint jobban kiismerem magam a házukban, mint ő? —A varrógép melletti polcon van, édesanyád szabásmintái mögött. Sorrendbe tettem őket a számuk... na, mindegy — mondom és felállók. — Inkább megmutatom. —Te sorrendbe tetted a szabásmintákat? — néz rám anya elkerekedett szemekkel. —Rossz napom volt — fordulok vissza az ajtóból. Miközben Will-lel átmegyünk az úton, kihasználom az alkalmat, és megkérdezem, mi a helyzet a tanítási gyakorlatával. Nem akartam Caulder előtt szóba hozni, mert nem tudtam, beavatta—e a bátyja. —Megúsztam az egészet egy dorgálással — feleli az ajtón belépve. — Mivel egy másik diákot védtem, nem követtem el főbenjáró bűnt. —Akkor jó. És kaptál másik helyet? — kérdezem, miközben a konyhán átvágva bemegyek a mosókonyhába, és előveszem a varrókészletet. —Az egy kicsit problémás. Ypsilantiben már csak általános iskolában tudtak volna elhelyezni, én viszont gimnáziumi tanárnak készülök. így aztán Detroitban kell elvégeznem a gyakorlatot. Dermedten nézek rá. —Ez meg mit jelent? Elköltöztök? Amikor Will meglátja az aggodalmat a szememben, felnevet. —Nem, Lake, nem megyünk sehová. Hiszen csak nyolc hétről van szó! Persze sokat kell majd oda—vissza utazgatnom. Szeretnék is erről majd beszélni veled és az anyukáddal. Reggelente nem tudom majd suliba vinni a srácokat, és értük sem tudok menni. Sokat leszek távol. Tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat arra, hogy ilyesmit kérjek tőletek, de... —Fejezd be! — vágok közbe. — Tudod, hogy segítünk.
Kiveszem a mérőszalagot a dobozból, a többi kacatot pedig visszapakolom. Will követ a mosókonyhába, ahol a varrókészletet visszateszem a helyére, a gép mellé. Kezemmel szórakozottan végigsimítok a sorrendbe tett szabásmintákon, és közben felidézem az elmúlt hétvége takarítós-rendszerezős ámokfutását. Lehetséges, hogy átmenetileg elment az eszem? Megrázom a fejem. Felemelem a kezem, hogy lekattintsam a lámpát, és közben beleütközöm Willbe. Az ajtókeretnek támaszkodva áll, és fejét a falnak döntve engem néz. Sötét van, de a konyhából kiszűrődő fény halványan megvilágítja az arcát. Melegség fut végig a testemen, de próbálom nem elragadtatni magam. Érzem, hogy már megint úgy néz rám. — Tegnap — suttogja —, amikor láttam, hogy Javi megcsókol... Itt megbicsaklik a hangja, és rövid szünetet tart. —Azt hittem, hogy te visszacsókolod. A közelsége nem könnyíti meg a dolgomat, de igyekszem minden idegszálammal a vallomására összpontosítani. Ha tényleg azt hitte, hogy én is akartam azt a csókot, akkor miért rángatta le rólam Javít? Miért ütötte meg? És ekkor belémhasít a felismerés: Will nem engem védett aznap este, hanem féltékeny volt. —Ó! — mindössze ennyit tudok kipréselni magamból. —Ma reggelig, amíg meg nem hallgattam a te verziódat, fogalmam sem volt róla, mi történt valójában — folytatja. Mivel nem mozdul az ajtóból, ott ragadok a sötét mosókonyhában. Will ujjaival végigszánt a haján és hangosan felsóhajtott. —Istenem, Lake! El sem tudod képzelni, milyen dühös voltam. Legszívesebben szétvertem volna a fejét. De mióta tudom, hogy bántott téged, már meg tudnám ölni. Elfordul tőlem, és hátát az ajtókeretnek veti. Elgondolkodom a tegnap estén, és azon, mit élhetett át Will. Egyik percben feltárja a színpadon az érzelmeit, a másikban pedig azt látja, hogy a
parkolóban smárolok Javival. Nem csodálom, hogy hazafelé menet dührohamot kapott. Will még mindig az ajtóban áll. Nem mintha el akarnék futni. Az egész testem megfeszül, mert nem tudom, mit mond vagy mit tesz a következő pillanatban. Lassan lélegzem, és próbálok uralkodni magamon. Az utóbbi percekben a légzésem úgy felgyorsult, hogy a tüdőm újra fájni kezd, és érezni kezdem a tegnapi zúzódást a hátamon. —Honnan... Honnan tudtad, hogy ott vagyok? — dadogom. Felém fordul, és kezével kétoldalt megragadja az ajtófélfát. Ahogy fölém tornyosul és elzárja előlem az utat, egy kicsit félelmetes, de jó értelemben. —Láttalak. Amikor lejöttem a színpadról, láttalak elszaladni — feleli. A térdem hirtelen felmondja a szolgálatot, és kénytelen vagyok megkapaszkodni a hátam mögött álló szárítógépben. Tudja, hogy hallottam a versét? De miért kellett ezt bevallania? Nem akartam túl nagy reményeket táplálni, de felmerült bennem, hogy ha már nem a tanárom többé, akkor talán végre együtt lehetünk. Lehet, hogy ezt akarja nekem elmondani? —Will, ez azt jelenti... Hozzám lép, olyan közel, hogy egy tűt sem lehetne köztünk leejteni. Ujjával végigsimít az arcomon, és fürkésző tekintettel néz. Kezemet a mellkasára teszem, ő pedig körém fonja a karját, és még közelebb húz magához. Próbálok hátralépni, hogy végigmondhassam a kérdésemet, de nem enged. Nekinyom a szárítónak. Már éppen újra megszólalnék, amikor ajkát az enyémre tapasztva elhallgattat. Nem ellenkezem. Engedem, hogy megcsókoljon. Még szép, hogy engedem neki! A testem elgyengül, és a kezemben tartott mérőszalag a padlóra hull.
Will a derekamnál fogva felkap és a szárítóra ültet, így az arcunk egy magasságba kerül. Úgy csókol, mintha így akarná bepótolni az elmúlt hónap elmaradását. Nem tudom, hol ér véget az én kezem, és hol kezdődik az övé, csak szenvedélyesen cibáljuk egymást. Lábaimmal átkulcsolom a derekát, és száját a nyakam felé irányítom, hogy levegőhöz jussak. Mindaz, amit valaha iránta éreztem, újra visszatért. Vissza kell tartanom a könnyeimet, amikor ráeszmélek, mennyire szeretem őt. Istenem, szerelmes vagyok belé! Szerelmes vagyok Will Cooperbe! Már nem is próbálom lelassítani a légzésemet. Úgysem menne. —Will! — suttogom. Nem néz fel, csak csókolja tovább a nyakamat. — Ez most azt jelenti... azt jelenti, hogy mostantól nem kell megjátszani... magunkat? Úgy lihegek, hogy alig bírom befejezni a mondatot. —Mostantól... együtt lehetünk? Most, hogy már nem... nem vagy a tanárom? Keze a hátamon hirtelen elernyed, ajka eltávolodik a nyakamtól. Próbálom visszahúzni magamhoz, de nem engedi. A háta mögé nyúl, és a bokámnál fogva lefejti magáról a lábamat, majd hátralép, és a falnak támaszkodik. Nem néz a szemembe. A szárítóba kapaszkodom, és egy nagy lendülettel leugrom róla. —Will? — lépek oda hozzá. A konyhából kiszűrődő fény csak homályosan világítja meg az arcát, de azt látom, hogy összeszorítja a száját. Bocsánatkérőn néz rám. A szeméből szégyen sugárzik. —Will! Mondd meg az igazat! Még mindig érvényesek a szabályok? — kérdezem. Nem is kell válaszolnia - a reakciója mindent elárul. —Lake! — szólal meg halkan. — Volt egy gyenge pillanatom. Nagyon sajnálom. Felé nyújtom a kezem, és lökök egyet a mellkasán.
—Gyenge pillanat? Te ezt így nevezed? Gyenge pillanatnak?— kiabálom. — Mi volt a terved, Will? Meddig juthattunk volna, mielőtt újra kirúgsz a házadból? Sarkon fordulok és kivágtatok a mosókonyhából. —Lake, ne csináld ezt! Sajnálom. Annyira sajnálom! Soha többé nem teszek ilyet. Megállók, és a szemébe nézek. —Abban biztos lehetsz! — kiáltom. — Végre elfogadtam a helyzetet, Will! Egy hónapnyi szenvedés után végre képes voltam újra a közeledben lenni. És akkor ezt csinálod. Én ezt már nem bírom tovább! — zokogom. — Ha nem vagyunk együtt, mindig csak te jársz az eszemben. De nekem már nincs időm erre. Most sokkal fontosabb dolgokkal kell megbirkóznom, mint a te gyenge pillanataid. Átvágok a nappalin, kinyitom az ajtót, de az utolsó pillanatban visszafordulok. —Hozd ide a centit! — mondom higgadtan. —Hogy... mi? — néz rám értetlenül. —Ott van a padlón. Hozd ide azt a rohadt centit! Visszamegy a mosókonyhába, és kihozza a mérőszalagot. Miközben átadja, megszorítja a kezemet, és mélyen a szemembe néz. —Ne gyűlölj engem, Lake! Kérlek! Elhúzom a kezem. —Mostantól legalább nem kell a mártírt játszanod — felelem. Kimegyek és bevágom magam mögött az ajtót. Amikor átérek az úton, nem nézek hátra, hogy Will figyel-e. Már nem érdekel. A házunk előtt megállók, mély lélegzetet veszek, és megtörlöm a szemem. Kinyitom az otthonunk ajtaját, mosolyt erőltetek az arcomra, és felkészülök rá, hogy segítsek anyának megvarrni élete utolsó halloween-jelmezét.
19.
Ilyenek az emberek, nem igaz? Én sem vagyok más. Szeretünk olyasmiről beszélni, Amiről semmit sem tudunk. THE AVETT BROTHERS: TÍZEZER SZÓ (TEN THOUSAND WORDS) WILL ÉS CAULDER VÉGÜL MÉGIS ELUTAZNAK A HÉTVÉGÉRE. Anya és én a szombat és a vasárnap java részét a jelmezek készítésével töltjük. Elmondom anyának, hogy Will sokat lesz távol, ezért több segítségre lesz szüksége. Lehet, hogy dühös vagyok rá, de nem akarom, hogy ennek Caulder és Kel igya meg a levét. Vasárnap este észre sem veszem, amikor Will hazajön. Nem érdekel. — Kel, hívd fel Cauldert, és mondd meg neki, hogy vegye fel itt a jelmezét! — ébresztgetem Kelt. — Willnek korán kell indulnia. Caulder itt is készülődhet. Elérkezett a halloween, a rákos tüdők napja. Kel a konyhába szalad, és felkapja a telefonkagylót. Én lezuhanyozom, felöltözöm és felkeltem anyát, hogy lássa a fiúkat indulás előtt. Kel és Caulder rászólnak, hogy hunyja be a szemét, én pedig kézen fogva bevezetem a nappaliba, és megállítom velük szemben. —Várjatok! — kiált fel Caulder. — Mi lesz Will-lel? Ezt neki is látnia kell. Visszakísérem anyát a folyosóra, az ajtóhoz futok, felveszem a csizmámat és kimegyek. Will éppen ekkor hajt ki a házuk elől. Integetek neki, hogy álljon meg. Az arckifejezéséből ítélve abban reménykedik, hogy megbocsátottam neki, de gyorsan eloszlatom ezt a félreértést. —Még mindig seggfej vagy, de az öcséd szeretné, ha megnéznéd a jelmezét. Gyere be egy percre! — mondom és visszamegyek a házba.
Willt és anyát a fiúkkal szembe állítom, és szólok nekik, hogy kinyithatják a szemüket. Kel játssza a jobb tüdőt, Caulder a balt. Az anyagot úgy tömtük ki, hogy a fejük és a karjuk éppen hogy kiférjen, az alsó részen pedig hagytunk két-két lyukat a lábaknak. Az anyagot foltosra festettük, és itt—ott nagyobb puklik türemkednek ki rajta — ezek a ráksejtek. Eltelik néhány pillanat, mire Will és anya visszanyerik a lélekjelenlétüket. —Ez undorító! — mondja Will. —Visszataszító! — kontráz rá anya. —Ocsmány! — teszem hozzá. A srácok — illetve a tüdők — pacsit adnak egymásnak. Készítünk néhány képet, aztán elfuvarozom a kis tüdőket az iskolába. A második órán ülök, amikor a mobilom rezegni kezd. Előveszem, és megnézem a számot. Will az. Még sohasem hívott. Arra gondolok, hogy biztosan magyarázkodni akar, ezért visszacsúsztatom a telefont a zsebembe. Újra rezegni kezd. Eddie-re nézek. —Will folyamatosan hívogat. Szerinted felvegyem? — kérdezem. Nem tudom, mit várok tőle. Talán azt remélem, hogy támad valami jó ötlete. —Nem tom — feleli. Ügydöntők, nem beszélek vele. A harmadik próbálkozás után viszont megnyomom a hívásfogadást és a fülemhez emelem a telefont. —Halló! — suttogom. —Layken, én vagyok az. Figyelj, el kéne menned most azonnal a fiúkért! Történt valami incidens, és nem érem el anyukádat. Én Detroitban vagyok, nem tudok elszabadulni. —Micsoda? Melyikükkel? — kérdezem. —Azt hiszem, ez mindkettőjüket érinti. Nem sérültek meg, vagy ilyesmi, csak értük kellene menni. Kérlek, siess! És hívj vissza!
Halkan kikéredzkedem a teremből. Eddie követ. —Mi történt? — kérdezi a folyosón. —Nem tudom. Kel és Caulder belekeveredtek valamibe — felelem. —Veled megyek — mondja. Amint leparkolunk az iskola előtt, lélekszakadva rohanok be. Már a hisztéria határán járok, mire megtaláljuk az igazgatói irodát. Kel és Caulder az előtérben ülnek. Odaszaladok hozzájuk, és megölelem őket. —Mi történt? Jól vagytok? — kérdezem. Mindketten bólogatnak. —Nem tudjuk, mi van — szólal meg Kel. — Csak azt mondták, hogy itt várjunk, amíg a szüléink megérkeznek. —Mrs. Cohen? — csendül fel egy hang a hátam mögül. Megfordulok, és egy magas, szikár, vörös hajú nővel találom szemben magam. Térdig érő, fekete ceruzaszoknyát és derékban betűrt fehér blúzt visel. Miközben végigmérem, szívből remélem, hogy nem olyan karót nyelt, mint amilyennek az öltözéke alapján kinéz. Int, hogy kövessük az irodába. Betelepszik az asztala mögé, és az előtte álló székekre mutat. Leülünk. —Mrs. Brill vagyok, a Chapman Általános Iskola igazgatónője. Brill igazgatónő. A fellengzős beszédmód és a merev tartás azonnal ellenszenvet ébreszt bennem. —Caulder szülei is csatlakoznak hozzánk? — kérdezi. —Caulder szülei halottak — felelem. Felszisszen, majd a hirtelen érzelemkitörést azzal próbálja palástolni, hogy még jobban kiegyenesedik a székében. —Ó igen, valóban. Elnézést! — mondja. — Ha jól tudom, Caulder a bátyjával él. Igaz? Bólintok.
—A bátyja pillanatnyilag Detroitban van, és nem tudott eljönni. Én Kel nővére vagyok. Mi a probléma? Az igazgatónő felnevet. —Úgy vélem, ez elég egyértelmű, nem gondolja? — mutat az iroda ablakán át a két fiúra. Éppen kő-papír-ollót játszanak, és közben nagyokat nevetnek. Tudom, hogy Mrs. Brill a jelmezekre gondol, de mivel a stílusa miatt már nem érzek iránta tiszteletet, úgy döntök, hogy tovább adom a hülyét. —Ebben az iskolában talán tilos kő-papír-ollót játszani? — kérdezem. Eddie elneveti magát. —Miss Cohen! Ezek a gyerekek rákos tüdőnek öltöztek — mondja Mrs. Brill fejcsóválva. —Én azt hittem, rothadó babszemek — néz rám Eddie. Mindkettőnkből kitör a nevetés. —Véleményem szerint ez nem vicces — méltatlankodik az igazgatónő. — Felzaklatják a többi diákot! A jelmezük sértő és durva, nem beszélve arról, hogy milyen gusztustalan! Nem tudom, honnan vették ezt az őrült ötletet, de szeretném, ha most rögtön hazavinné és átöltöztetné őket. Visszafordulok Mrs. Brillhez. Előrehajolok, és kezemet az asztalára teszem. —Igazgatónő! — szólalok meg nyugodt hangon. — Ezeket a jelmezeket az anyám készítette. Az anyám, aki a kissejtes tüdőrák végstádiumában szenved. Az anyám, aki életében utoljára ünnepelheti a halloweent együtt a fiával. Az anyám, akinek eljött az „utolsó dolgok” ideje. Az utolsó karácsony. Az utolsó születésnap. Az utolsó húsvét. És ha Isten is úgy akarja, az utolsó anyák napja. Az anyám, akit a kilencéves fia arra kért, hogy tüdőráknak öltözhessen halloweenkor, és akinek nem volt más választása, mint megvarrni a legjobb rákostüdő-jelmezt, amit csak lehet. Ha ön úgy gondolja,
hogy ez túl durva, akkor kérem, látogasson el hozzánk, és mondja ezt a szemébe. Leírjam a címünket? Brill igazgatónőnek tátva marad a szája. Némán megrázza a fejét. Ide-oda helyezkedik a székében, de egy szót sem tud kipréselni magából. Felállók, és Eddie-vel a nyomomban az ajtó felé indulok. Mielőtt kimennénk, hirtelen visszafordulok Mrs. Brill felé. —És még valami — teszem hozzá. — Ami a jelmezversenyt illeti: remélem, igazságos döntés születik majd. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, Eddie-ből kitör a nevetés. —Mi történt? — kérdezi Kel. —Semmi — felelem. — Visszamehettek az osztályba. Mrs. Brill csak azt akarta tudni, hol vettük az anyagot a jelmezetekhez, mert jövőre aranyérnek szeretne beöltözni. Eddie-vel igyekszünk visszafojtani a nevetést, amíg a fiúk hallótávolságon belül vannak. Amint kilépünk az épületből, kirobban belőlünk a röhögés. Annyira nevetünk, hogy a könnyünk is kicsordul. Amikor visszaérünk a kocsihoz, a telefon hat nem fogadott hívást jelez anyától, és kettőt Willtől. Mindkettőjüket visszahívom, és röviden elmondom, hogy a probléma megoldódott. Aznap délután, amikor elmegyek a srácokért, fülig érő mosollyal rohannak felém. —Nyertünk! — kiabálja Caulder, miközben bemászik a hátsó ülésre. — Mindketten nyertünk! Fejenként ötven dollárt!
20. Egy ideje bezárkózom a házba. Olvasok és írok, olvasok és gondolkodom. Okokat keresek, az évszakok csak mennek. Nem látok őszt, tavaszt, nyarat, havat. A lemez lejár, a lemez újraindul. Ablakok csukódnak, zárak kattannak.
A kutya beszalad, a kutya kiszalad. A kávé felpörget, az alkohol lever. Folyton aggódom, a víz is kiver. Nem tudok leállni, a munka a mindenem. Néha magabiztos vagyok, néha nem. Mélybe süllyedek és magasba szállók. Ez már mindig így lesz, hogyha nem vigyázok, Miközben az élet odakint csak megy és megy és megy és megy és megy és megy. THE AVETT BROTHERS: A TUNYASÁG DALA (TALK ON INDOLENCE) A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉT VILLÁMGYORSAN ELSZALAD. Eddie felajánlja, hogy azokon a napokon, amikor én kezelésre viszem anyát, vigyáz a fiúkra, amíg Will haza nem ér. Will reggelente fél hétkor elmegy, és csak este fél hat után ér haza. Sohasem találkozunk. Erről gondoskodom. Ha Kellel és Caulderrel kapcsolatban kell megbeszélnünk valamit, azt telefonon vagy SMSben tesszük. Anya próbálja belőlem kihúzni, miért nem jön át hozzánk mostanában, de én azt hazudom, hogy a gyakorlat minden idejét lefoglalja. Az elmúlt két hónap alatt mindössze egyszer járt a házunkban. Ez volt az egyetlen alkalom a mosókonyhás incidens óta, hogy szemtől szemben álltunk egymással. Csak azt akarta elmondani, hogy a gimnáziumom állást ajánlott neki januártól, vagyis két hét múlva újra nálunk tanít. Örülök is meg nem is a sikerének. Tudom, mit jelent ez neki és Cauldernek, másrészről azt is tudom, mit jelent Willre és rám nézve. Eddig magamban, csendben vágtam a centit a gyakorlatból hátralévő napok után, titkon reménykedve. De most, hogy itt a vége, máris aláír egy újabb szerződést, és ezzel pontot tesz a kapcsolatunk végére.
Végre meghirdettük eladásra a texasi házunkat. Anya betett a számlára száznyolcvanezer dollárt, amit apa életbiztosítása után kaptunk. Igaz, hogy a házat még nem fizettük ki teljesen, de az eladás után még várunk egy nagyobb összeget. Anya és én a november nagy részét a pénzügyeink intézésével töltöttük. Elkülönítettünk valamennyit az egyetemre, és anya nyitott egy megtakarítási számlát Kelnek. Kifizette az összes hitelkártyatartozását, és megesketett, hogy én sohasem igényiek ilyet magamnak. Azt mondta, ha mégis megteszem, visszajön, és kísérteni fog. Eljött a csütörtök, az utolsó tanítási nap minden iskolában, Willét is beleértve. A szokásosnál korábban hazaengedtek minket, ezért Caulder nálunk tölti a délutánt. Csütörtökönként amúgy is nálunk szokott aludni, mert olyankor van Will slam-estje. Azóta az ominózus este óta be sem tettem a lábam a klubba. Most már megértem, miről beszélt Javi annak idején az órán — hogy az ember nem szereti újraélni a fájdalmat. Ezért nem akartam odamenni. Már így is egy életre elegendő fájdalom jutott nekem mostanában. Megetetem és ágyba küldöm a fiúkat, én pedig bemegyek anyához a szokásos esti beszélgetésre. —Csukd be az ajtót! Ezt itt Kelnek vettem — suttogja anya. Éppen karácsonyi ajándékokat csomagol. Leülök mellé az ágyra, és segítek neki. —Mit tervezel a téli szünetre? — kérdezi. Mostanra már egy szál haja sem maradt. Úgy döntött, hogy nem visel parókát, mert — ahogy ő mondja — nem akar úgy kinézni, mint akinek egy menyét szundikál a fején. Hihetetlen, de még így is gyönyörű! —Gondolom, ugyanazt, amit te — vonom meg a vállam. Anya a homlokát ráncolja. —Eljössz velünk holnap Will diplomaosztójára? — kérdezi.
Will két hete küldte el nekünk a meghívókat. Gondolom, minden diák meghívhat valahány vendéget, és ő a nagyszülein kívül csak bennünket tudott elhívni. —Nem tudom. Még nem döntöttem el — felelem. Anya masnit köt a dobozkára, és leteszi maga mellé. —Szerintem jönnöd kellene — mondja. — Bármi is történt kettőtök között, ott a helyed. Will nagyon sokat segített nekünk, Lake. Nem merem bevallani neki, hogy azért nem akarok menni, mert nem bírok találkozni vele. Aznap este a mosókonyhában, amikor egy röpke pillanatra abba a hitbe ringattam magam, hogy végre együtt lehetünk, a mennyekbe repültem. Amikor azt hittem, hogy végre szabadon szerethetjük egymást, az volt a legcsodálatosabb érzés a világon. De hamis remény volt. A mámorból néhány pillanat alatt teljes kétségbeesésbe zuhantam, és ezt többé nem akarom átélni. Több bánatot már nem bírok elviselni. Anya elrakja az öléből a csomagolópapírt és átölel. Nem is sejtettem, hogy a fájdalmam ennyire nyilvánvaló. —Sajnálom, de azt hiszem, hogy nagyon rossz tanácsot adtam neked — szólal meg. Elhúzódom tőle és felnevetek. —Az ki van zárva. Ha akarnál, sem tudnál rossz tanácsot adni. Felveszek egy dobozt a földről, fogok egy ív színes papírt, és nekilátok a csomagolásnak. —Pedig így volt — folytatja anya. — Egész életedben azzal tömtem a fejed, hogy az eszeddel gondolkozz, és ne a szíveddel. Gondosan behajtogatom a papír sarkait, és megkeresem a celluxot. —Ez nem jó, hanem nagyszerű tanács, anya—jelentem ki. — Csakis ennek köszönhetem, hogy túléltem az elmúlt néhány hónapot.
Leszakítok egy darabka celluxot, és a dobozra ragasztom. De mielőtt még befejezhetném, anya kikapja a kezemből, és leteszi maga mellé. Megfogja a kezem, és maga felé fordít. —Komolyan beszélek, Lake. Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek. Zavartan megrázom a fejem. —Engem semmi sem emészt fel, anya — felelem. Megpaskolja a kezemet, jelezve, hogy nem értettem meg. —Én, Lake. Én vagyok az, aki felemésztelek. Nem aggódhatsz örökösen csak énmiattam. Menj, és éld az életed! Ha nem tudnád, még nem vagyok halott. Fogom a kezét, és próbálom feldolgozni a szavait. Tényleg sokat foglalkoztam mostanában vele, de most erre van szüksége. Sőt, mindkettőnknek erre van szüksége. Nincs túl sok ideje hátra, és én szeretnék minden közös percet kihasználni. —Anya, neked szükséged van rám. Sokkal inkább, mint nekem Willre. Különben is, Will már döntött. Anya mélyen a szemembe néz és elengedi a kezemet. —Nem, ez nem igaz, Lake. Csak azt hiszi, hogy jó döntést hozott, de téved. Mindketten tévedtek. Tudom, hogy anya boldognak szeretne látni, ezért nincs szívem bevallani neki, hogy Will-lel végleg szakítottunk. Aznap este a mosókonyhában, amikor elengedett, minden világossá vált. Felállított egy fontossági sorrendet, aminek én a végére csúsztam. Anya felveszi a dobozt, amit már félig becsomagoltam, és folytatja a munkát. —Aznap este, amikor elmondtam neked, hogy rákos vagyok, és te átrohantál Willhez...
A hangja elcsuklik egy pillanatra. Megköszörüli a torkát, és folytatja anélkül, hogy a szemembe nézne. — Szeretném, ha tudnád, mit mondott akkor nekem... az ajtóban. Emlékszem a beszélgetésükre, de nem hallottam, miről beszéltek. —Amikor ajtót nyitott, megkértem, hogy küldjön haza téged, mert beszélnem kell veled — folytatja anya. — Ő szomorú szemmel nézett rám, és azt felelte: „Hadd maradjon itt, Julia. Most rám van szüksége.” Majd’ megszakadt a szívem attól, hogy nagyobb szükséged van rá, mint rám. Amikor ezt kimondta, rádöbbentem, hogy felnőttél... hogy már más is van az életedben rajtam kívül. Will látta, mennyire fájnak a szavai. Amikor sarkon fordultam, és elindultam hazafelé, utánam jött és megölelt. Azt mondta, hogy sohasem venne el téged tőlem. Inkább lemond rólad... hogy csak rám figyelhess, amíg megteheted. Visszateszi a becsomagolt dobozt az ágyra, majd közelebb csúszik hozzám, és újra megfogja a kezem. —Lake, ő nem felejtett el téged. Nem a munkát választotta helyetted, hanem minket. Azt szerette volna, ha több időt tölthetnél velem. Mély levegőt veszek, és megpróbálom feldolgozni anya szavait. Lehet, hogy igaza van? Will annyira szeret engem, hogy ezért képes lenne elengedni? —Anya! — szólalok meg remegő hangon. — Mi van, ha tévedsz? —Mi van, ha nem tévedek, Lake? Mindig vannak kérdőjelek. Mi van, ha ő veled akar lenni? Sohasem tudod meg, ha nem vallod be neki, mit érzel. Teljesen kizártad az életedből, és meg sem adtad neki az esélyt, hogy téged válasszon. Ebben igaza van. A mosókonyhás este óta teljesen elzárkóztam tőle. —Fél nyolc van, Lake. Tudod, hol találod. Menj, és mondd el neki, mit érzel! Nem mozdulok. A lábaim mintha gumiból lennének.
—Nyomás! — nevet fel anya. Leugrom az ágyról és a szobámba szaladok. A kezem remeg, és a gondolataim összevissza cikáznak, miközben nadrágot cserélek. Azt a lila blúzt veszem fel, amit az első randinkön viseltem. Bemegyek a fürdőbe, és megvizsgálom a tükörképemet. Valami hiányzik. Visszafutok a szobámba, benyúlok a párnám alá, és kiveszem a lila hajcsatot. Kipattintom, kiszedem belőle anya hajszálait, és az ékszeres dobozkámba teszem őket. A fürdőben oldalra fésülöm a frufrumat, és feltűzöm a csattal.
21. Ne mondd, hogy vége, mert ennél rosszabb nem történhet velem. Esküszöm, megteszem, amit lehet, hogy úgy legyek veled, ahogy te szereted. Nem lesz könnyű, de ha kéred, Elfojtom az érzéseimet Átalakítom a terveimet. Megváltozom érted. THE AVETT BROTHERS: HA A TENGERPART. .. (IF IT’S THE BEACHES) AMINT BELÉPEK A KLUBBA, RÖGTÖN WILLT KERESTEM. Biztos vagyok benne, hogy ott van. Mielőtt inamba szállna a bátorságom, határozott léptekkel megindulok a terem eleje felé. A műsorvezető még az előző előadás pontszámait ismerteti, amikor fellépek mellé a színpadra. Aggódó arckifejezéssel figyeli, ahogy kikapom a kezéből a mikrofont, és a közönség felé fordulok. A reflektorok úgy elvakítanak, hogy semmit sem látok. Willt sem. —Szeretném előadni a saját versemet — szólok bele a mikrofonba.
A hangom nem remeg, de a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Tudom, hogy már nincs visszaút. Végig kell csinálnom. —Tudom, hogy nem ez a dolgok szokásos menete, de most vészhelyzet van — folytatom. A közönségből néhányan felnevetnek. A hatalmas hangzavarban teljesen megdermedek a félelemtől, amikor tudatosul bennem, mire is készülök. A műsorvezetőhöz fordulok, hogy visszakozzak, de ő visszalökdös és int, hogy kezdjem el. Felteszem az állványra a mikrofont, és beállítom a magasságot. Behunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek. —Három dollár! — kiált fel valaki a tömegből. Kinyitom a szemem. Akkor jövök rá, hogy elfelejtettem befizetni a nevezési díjat. Kikotorok a zsebemből egy ötdollárost, átadom a műsorvezetőnek, majd visszalépek a mikrofonhoz, és újra behunyom a szemem. —A versem címe... Érzem, hogy valaki megveregeti a vállamat. Kinyitom a szemem és hátrafordulok. A műsorvezető két egydolláros bankót lobogtat. —A visszajáró — mondja. Elveszem a pénzt, és a zsebembe gyömöszölöm, de a srác még mindig ott áll. —Menj innen! — suttogom összeszorított szájjal. Hebeg valamit, aztán lemegy a színpadról. Harmadszor is a mikrofon felé fordulok és belevágok. —A versem címe: Megtanultam. A hangom remeg, ezért veszek néhány mély levegőt. Őszintén remélem, hogy az egészre emlékezni fogok, mert néhány sort még átírtam úton idefelé. Az utolsó nagy levegő után végre nekifutok. Ebben az évben sokat tanultam. Mindenkitől. A kisöcsémtől...
Az Avett Brotherstől... Az anyámtól, a legjobb barátnőmtől, a tanáromtól, az apámtól, és egy sráctól. Egy sráctól, akibe menthetetlenül, mélyen, bolondulásig, hihetetlenül és tagadhatatlanul szerelmes vagyok. Annyi mindent tanultam ebben az évben! Egy kilencévestől. Megtanultam tőle, hogy nem baj, ha az ember néha egy kicsit visszafelé éli az életét. És azt, hogy nevethetünk azon, amiről nem is hinnénk, hogy vicces lehet. Annyi mindent tanultam ebben az évben egy együttestől! Megtanítottak, hogy leljem meg újra az érzés érzését. Megtanítottak, hogy döntsem el, mivé szeretnék válni, és váljak azzá. Ebben az évben sokat tanultam. Egy rákbetegtől. Annyi mindent tanított nekem! És még mindig annyi mindent tanít. Megtanított rá, hogy vizsgáljak meg mindent, de ne bánjak meg semmit. Megtanított rá, hogy lépjem át a határaimat, mert azért vannak. Azt mondta, találjam meg az egyensúlyt az ész és a szív között, és aztán azt is megtanította, hogyan csináljam... Ebben az évben sokat tanultam egy állami gondozottól.
Megtanított arra, hogy becsüljem meg a kártyákat, amiket az élet osztott nekem, és legyek hálás azért, hogy egyáltalán kaptam lapokat. Megtanított, hogy a családot nem a vér tartja össze. Néha a családod A barátaidból áll. Ebben az évben sokat tanultam A tanáromtól. Megtanított rá, hogy Nem a pont a fontos. A lényeg a költészet... Ebben az évben sokat tanultam az apámtól. Arra tanított, hogy a hősök nem mindig legyőzhetetlenek, és hogy a varázslat bennem lakik. Ebben az évben sokat tanultam egy sráctól. Egy sráctól, akibe menthetetlenül, mélyen, bolondulásig, hihetetlenül és tagadhatatlanul szerelmes vagyok. Ő tanította meg nekem azt, ami a legfontosabb mind közül: Hogy a lényeg maga az élet. Hogy milyen érzés kiállni a közönség elé? Egy tömeg elé, akik isszák a szavaidat, és alig várják, hogy bepillanthassanak a lelkedbe? Felvillanyozó. A mikrofont a műsorvezető kezébe nyomom, és lerohanok a színpadról. Körülnézek, de sehol sem látom Willt. A boksz felé nézek, ahol az első randinkön ültünk, de üres. Ott állok várva, hogy megforduljon velem a világ, de ő még csak el sem jött.
Megfordulok, és másodszor is végigpásztázom a terepet. Aztán harmadszor is. Nincs ott. Az érzés, ami a színpadon fogott el... vagy a mosókonyhában... vagy abban a hátsó bokszban — megint eltűnik. Úgy érzem, hogy ezt még egyszer nem bírom elviselni. El akarok futni. Levegőre van szükségem. Érezni akarom a hűvös, michigani szelet az arcomon. Már nyitom az ajtót, amikor a hangszóró hangja megállít. —Ez nem valami jó ötlet — csendül fel az ismerős mondat. Lassan a színpad felé fordulok. Will ott áll mikrofonnal a kezében, és egyenesen rám néz. —Nem kellene elmenned a pontozás előtt — mondja, és a zsűri asztala felé mutat. Ránézek a bírákra, akik mind megfordultak a székükben, hogy jobban lássanak. Csak négyen ülnek ott, az ötödik hely üres. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy Will az ötödik zsűritag. Úgy érzem, mintha lebegnék, ahogy a terem belseje felé haladok. Csend van. Minden szem rám szegeződik. Senki sem érti, mi folyik itt. Will a műsorvezető felé fordul. —Szeretnék én is előadni valamit. Ez most vészhelyzet. A srác hátralép és int Willnek, hogy kezdheti. Will rám néz. —Három dollár! — kiált fel valaki a tömegből. —Nincs nálam készpénz — szól Will a műsorvezetőhöz. Gyorsan előhúzom a megmaradt két dollárt a zsebemből, a színpadhoz szaladok, és feldobom a pénzt. A műsorvezető lehajol és megvizsgálja a bankókat. —Még mindig hiányzik egy dollár — mondja. A síri csendet hirtelen éktelen robaj váltja fel. A padlón széklábak csikordulnak, majd egy kisebb emberáradat indul meg felém. A következő pillanatban már minden oldalról lökdösnek, egyre többen és többen. Néhány másodperc múlva a tömeg ritkulni kezd, és a zaj is csökken, ahogy a nézők szép lassan visszaszállingóznak a helyükre. Visszanézek a színpad felé, és látom, hogy egydollárosok
hevernek kazalszámra a műsorvezető lába előtt. Miközben végigpásztázom a pénztengert, egy negyeddolláros érme gurul végig odafent a parketten, és hangos csengéssel a földre hull. Még pördül néhányat, mielőtt a lábam előtt landol. A műsorvezető döbbenten bámulja az adományokat. —Rendben — szólal meg. — Azt hiszem, ennyi elég lesz. Mi a mai versed címe, Will? Will a szájához emeli a mikrofont, és rám mosolyog. —Nem lehetsz harmadik — feleli. Pár lépést hátrálok a színpadtól, mielőtt belekezd. Megismertem egy lányt. Egy gyönyörű lányt, és belészerettem. Fülig belészerettem. Sajnos az élet néha közbeszól. Az enyém csúnyán keresztbetett nekem. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Az élet eltorlaszolta az ajtómat egy titánkerethez erősített, acélkorláttal körülvett, negyven centi vastag, betonfalhoz ragasztott, összeszögelt deszkahalommal, és bárhogy is próbáltam nekifeszülni, egy tapodtat sem mozdult. Néha az élet nem enged. Van, hogy mindenben az utadba áll. Elzárta tőlem a terveimet, az álmaimat, a vágyaimat, a kívánságaimat, az akaratomat, a szükségleteimet. Elzárta előlem azt a gyönyörű lányt, akibe fülig beleszerettem.
Az élet meg akarja mondani, mi a legjobb neked. Hogy mi a legfontosabb. Hogy mi legyen az első, vagy a második, vagy a harmadik. Én tényleg megpróbáltam mindent rendben, ábécésorrendben, időrendben tartani, mindent a maga helyén, a maga területén. Azt hittem, ezt várja tőlem az élet. Hiszen ez az, amit tennem kell. Nem igazi Mindent a maga idejében. Néha az élet közbeszól. Van, hogy mindenben az utadba áll. De nem azért gördít akadályokat eléd, mert azt akarja, hogy csak úgy feladd, és átadd neki az irányítást. Az élet nem azért gördít akadályokat eléd, mert azt akarja, hogy állj félre és sodródj az árral. Az élet azt akarja, hogy harcolj. Tanulj meg egyedül boldogulni. Azt akarja, hogy fogj egy baltát, és aprítsd forgáccsá a deszkákat. Azt akarja, hogy fogj egy kőtörő kalapácsot, és törd át a betont. Azt akarja, hogy fogj egy lángvágót, és vágd át a vasat és az acélt, amíg csak át nem tudsz nyúlni rajta, hogy megragadd. Az élet azt akarja, hogy ragadd meg az egész rendszerezett, ábécésorrendbe tett, időrendbe és számsorba rendezett mindenséget. Azt akarja, hogy gyúrd össze, keverd össze és zavard össze az egészet.
Az élet nem akarja, hogy elfogadd, hogy mindig csak az öcséd lehet az első. Az élet nem akarja, hogy elfogadd, hogy csak a karriered és a tanulás lehet számodra A második. És az élet garantáltan nem akarja, hogy elfogadjam, hogy a lány, akit megismertem — Az a gyönyörű, erős, csodálatos, talpraesett lány, akibe fülig belészerettem — Csak a harmadik helyre szoruljon. Az élet tudja. Az élet el akarja mondani nekem, hogy a lány, akit szeretek, a lány, akibe fülig beleszerettem — megérdemli az első helyet, így hát mostantól Ő lesz az első. Will a helyére teszi a mikrofont, és leugrik a színpadról. Olyan sokat küzdöttem azért, hogy el tudjam engedni őt! De nem működött. Sehogy sem működött. Az arcomat a tenyerébe fogja és hüvelykujjával letörli a könnyeimet. —Szeretlek, Lake — mondja mosolyogva, és homlokát az enyémhez érinti. — Tényleg megérdemled az első helyet. A terem és a közönség megszűnik létezni, csak a téglák zuhanását hallom, ahogy a magam köré épített fal szép lassan elemeire hullik. —Én is szeretlek. Nagyon szeretlek — felelem. Felém hajol, és ajkát az enyémre tapasztja. Én átölelem és visszacsókolom. Még szép, hogy visszacsókolom!
Utószó
A szüleim arra neveltek, tanuljam meg, Ha valami nem kerek, Csak tedd meg, amit lehet. Csak tedd meg, amit lehet. THE AVETT BROTHERS: AMIKOR ISZOM (WHEN I DRINK) KÖRBE-KÖRBE JÁRKÁLOK A NAPPALIBAN, és a szanaszét heverő játékok között sasszézva egy nagy műanyag zsákba gyömöszölöm a használt csomagolópapírokat. — Tetszenek az ajándékok? — kérdezem. — Igen! — kiált fel kórusban Kel és Caulder. Felcsipegetem az utolsó adag szemetet is, bekötöm a zsákot és elindulok, hogy a kukába dobjam. Már a felhajtón járok, amikor Will kilép a házukból, és kocogva elindul felém. —Várj, kicsim, majd én elintézem! — mondja, és kikapja a kezemből. Miután kidobta a szemetet, visszajön hozzám, és arcát a nyakamba fúrja. —Boldog karácsonyt! — mondja. —Boldog karácsonyt! — felelem. Ez a második közös karácsonyunk. Az első anya nélkül. Idén szeptemberben hagyott itt bennünket, majdnem napra pontosan egy évvel az után, hogy Michiganbe költöztünk. Nehéz időszak volt. Elképesztően nehéz. Amikor meghal valaki, akit szerettünk, minden emlék fájdalmassá válik. Csak a gyász ötödik fázisába érve kezdünk el újra jó szívvel visszagondolni a közös időkre, amikor már nem a halála jut róla az eszünkbe, hanem az élete. Will jelenléte rengeteget segített. A diplomaosztója után jelentkezett a mesterképzésre. Végül nem fogadta el a tanári állást, inkább diákhitelből élt, amíg én le nem érettségiztem.
Kézen fogva megyünk vissza a házba. A nappali padlóját elképesztő mennyiségű kacat borítja. —Mindjárt jövök. Ez már az utolsó adag — mondja Will, és Caulder ajándékaival a kezében újra megindul az ajtó felé. Már harmadszor fordul. —Kel, ez nem lehet mind a tiéd! — nézek körbe döbbenten a szobában. — Légy szíves szedd össze őket, és vidd az üres hálószobába! Muszáj felporszívóznom. Mire végez, már csak nyomai maradnak a játékkáosznak. Gyorsan kitakarítok, majd feltekerem a porszívó vezetékét, és visszateszem az előszobaszekrénybe. Will ebben a pillanatban lép be az ajtón, kezében két csomaggal. —Atyaég! Hogy feledkezhettünk meg ezekről? — kérdezem. —Ez nem a fiúké, hanem a tiéd és Kelé — feleli Will. A kanapéhoz lép és int, hogy üljünk le. —Will, nem kellett volna. A koncertjegy bőven elég volt — mondom. Átadja a csomagokat, és puszit nyom a homlokomra. — Nem tőlem vannak. Kézen fogja Cauldert, és csendben kisurrannak a házból. Kelre nézek, de ő csak a vállát vonogatja. Egyszerre tépjük fel a csomagolópapírt, és mindketten egy-egy borítékot találunk benne. Az enyémen ezt áll: „Lake”. Anya kézírása. Remegő kézzel húzom ki a levelet, miközben a karommal letörlöm az arcomon legördülő könnycseppeket. Boldog karácsonyt az én Drágáimnak! Sajnálom, ha ez a levél meglepetésként ér benneteket, de annyi mindent szeretnék még elmondani nektek! Tudom, azt hittétek, már minden tanácsomat elosztogattam, de nem mehetek el anélkül, hogy el ne ismételnék néhány dolgot. Lehet, hogy most még nem értitek,
mire gondolok, de később talán rájöttök. Én sajnos nem maradhatok veletek örökre, de a szavaim igen. — Ne mondjatok le a basagnáról! A basagna finom. Válasszatok ki egy napot, amikor semmilyen rossz hírt nem kell elmondani, és süssetek egy hatalmas tál basagnát! — Találjátok meg az egyensúlyt az ész és a szív között! Lake, neked talán már sikerült is. Kérlek, segíts majd Kelnek, amikor ő ér válaszút elé! —Lépjétek át a határaitokat, hiszen ezért vannak! —A következő gondolatot a kedvenc együttesedtől idézem, Lake: „Ne feledd, hogy semmi sem ér annyit, mint annak a szeretete, aki nevet adott nekünk. ” —Ne vegyétek túl komolyan az életet! Ha kell, adjatok neki egy jó nagy pofont, és nevessetek a szemébe! —Nevessetek sokat! Ne múljon el nap anélkül, hogy kacagnátok egy jót! —Ne ítélkezzetek mások felett! Mindketten tudjátok, mennyire megváltoztathatják az embert a váratlan helyzetek. Ezt mindig tartsátok észben! Sosem tudhatjátok, mit él át éppen a másik. —Kérdőjelezzetek meg mindent! A szerelmet, a hitet, a szenvedélyt. Akinek nincsenek kérdései, az sosem találja meg a válaszokat. —Legyetek nyitottak! Mindenre. Az emberek közötti különbségekre, hasonlóságokra, a választásaikra és a személyiségükre. Néha a legszínesebb elegy a legjobb. —Harcoljatok, ha kell, de ne túl sokat! —Járjatok nyitott szemmel és nyitott szívvel, mert csak így tudjátok befogadni az újdonságokat! —És végül, de nem utolsósorban, még véletlenül sem utolsósorban: Semmit se bánjatok meg! Köszönöm nektek életem legszebb éveit! Különösen az utolsót.
Szeretettel: Anya
