Clive Barker
Végső felvonás A Tudás második könyve A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Clive Barker: The Great and Secret Show The First Book of The Art HarperCollinsPublishers London, 1993 Copyright © Clive Barker 1989 All rights reserved
Fordította BABITS PÉTER
Borító SZENDREI TIBOR
ISBN 963 9278 19 X
Hungarian translation © Babits Péter, 1998 Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2000 Lektor: Barna Ildikó Tördelőszerkesztés: SPEKTRUM REPRÓ BT, Szentmiklósi Csaba Színre bontás: A-SzínVonal Bt. Szerkesztő: Tóth Róbert Felelős kiadó: Szukits László Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 200164 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Az emlékek, próféciák és ábrándok - a múlt, a jövő és az az álomként felködlő pillanat kettejük között - mind egyetlen birodalom, mely egyetlen, halhatatlan napig él. Tudni ezt Bölcsesség. Használni maga a Tudás.
TARTALOM Első rész RABOK ÉS SZERETŐK Második rész TITKOK, NAPVILÁGRA KERÜLVE Harmadik rész ZÉRÓPONT
Első rész
RABOK ÉS SZERETŐK Egy Bármelyik gyakorló alkoholista megértette volna a város viselkedését másnap reggel. Olyan férfiéra hasonlított, aki előző este alaposan a lovak közé csapott, másnap viszont már hajnalban felkelt, és azt színlelte, hogy minden a legnagyobb rendben. Beállt néhány percre a hideg zuhany alá, felrázta testét a zsibbadtságból, megivott egy jó erős feketét, majd nekikezdett a napnak. Inkább szilárdan eltökélt, mint rutinos mozdulatokat tett, arcán a színésznő mosolyával, aki éppen most vesztette el megint az Oscart. Aznap reggel több volt a Hello! és a Hogy van ma? a városban. Többen intettek oda vidáman szomszédjuknak, miközben letolattak a kocsifelhajtón. Több rádió kürtölte világgá az időjárás-jelentést (napfény! napfény! napfény!) az ablakokon keresztül, melyeket sarkig kitártak, hogy bizonyítsák: ebben a házban nincs semmi titkolnivaló. Egy idegen számára, aki aznap reggel járt először a városban, úgy tűnhetett, Grove éppen megpályázni készül a tökéletes amerikai városnak járó serleget. A mesterkélt kedélyesség szinte gyomorszájon vágta az embert. A Központban, ahol a dionüszoszi éjszaka bizonyítékait aligha lehetett figyelmen kívül hagyni, a beszéd mindenről folyt, csak épp az igazságról nem. Az egyik változat szerint a Pokol Angyalai jelentek meg L. A.-ből, akiknek semmi más céljuk nem volt, csak a pusztítás. A magyarázat az
ismételgetés hatására lett egyre hitelesebb. Néhányan még a motorkerékpárokat is hallani vélték. Mások azt sem átallották kijelenteni, hogy látták őket, alaposan kiszínezve a kollektív képzelgést, és jól tudva, hogy úgysem lesz senki, ki kétségbe vonhatná szavaikat. A délelőtt közepére az üvegcserepeket eltakarították, a bezúzott kirakatokat deszkákkal fedték be. Délre megrendelték az új üvegtáblákat, kettőre azok már a helyükön is voltak. A város a Szüzek Ligája óta nem egyesítette erőit ilyen hatékonysággal, hogy konok elszántsággal újra elérje az egyensúly állapotát. A képmutatás ily magaslataiba sem emelkedett azóta. A bezárt ajtók mögött, a fürdőkben és hálószobákban azonban már teljesen más volt a helyzet. Odabenn a mosolyok lehervadtak. Az elszánt mozdulatok átadták helyüket az ideges járkál ásnak és zokogásnak, valamint a tabletták nyeldeklésének, melyek felkutatása aranyásókhoz méltó szenvedélyességgel folyt. Az emberek csak itt vallották be önmaguknak de nem a társaiknak vagy kutyájuknak -, hogy valami különös dolog történt, és mostantól már semmi sem lesz ugyanolyan. Megpróbálták felidézni a meséket, melyeket gyermekkorukban hallottak - a régi, csodálatos történeteket, amiket felnőtt önérzetük az emlékek közé száműzött. Abban reménykedtek, hogy azok szembeszállhatnak mostani félelmeikkel. Voltak, akik ivással oldották nyugtalanságukat, mások az evéssel próbálkoztak. Megint mások a valláshoz fordultak szorongásukban. Mindent egybevetve, átkozottul furcsa egy nap volt. Kevésbé volt talán furcsa azok számára, akiknek magukkal a kérlelhetetlen tényekkel kellett megbirkózniuk - bármennyire is dacoltak a tények azzal, amit korábban valóságként ismertek. A kevesek számára, akik birtokában voltak a bizonyosságnak, hogy a város utcáin szörnyetegek és szentségek szabadultak el, a kérdés nem is az volt, hogy mindez igaz-e, hanem sokkal inkább az, hogy mit jelent? William Witt számára a válasz a beletörődő vállvonogatás. Képtelen volt felfogni a borzalmakat, melyeket korábban a Wild Cherry Glade-beli háznál átélt. Beszélgetése Spilmonttal - aki az egész történetet elutasította, mint fikciót - még paranoiássá is tette. Vagy olyan összeesküvéssel van dolga, melynek egyetlen célja a Jaff mesterkedéseinek elkendőzése, vagy ő, William Witt elveszítette a józan eszét. Szembesülve keserű tapasztalataival, Witt bezárkózott házába, ahonnét csak egyetlenegyszer
mozdult ki, hogy előző este rövid kiruccanást tegyen a bevásárlóközpontba. Későn csatlakozott a mulatsághoz, és ma csak néhány dologra emlékezett, de fel tudta idézni hazaérkezését, és a videóorgiát is, ami azután következett. Rendszerint igyekezett meglehetősen rövidre fogni a pornóbulikat. Sokkal szívesebben választott ki egy-két filmet, minthogy átdisznólkodjon több tucatot, de a múlt éjszakai show valóságos tivornyává sikeredett. Amikor a szomszédban lakó Robinsonék másnap reggel elvitték gyermekeiket a játszótérre, William még mindig a televízió előtt ült. A redőnyök összehúzva, a sörös dobozok apró városkát formáltak a lábainál és csak nézte és nézte a filmeket. Korábban egy nyugdíjas könyvtáros precizitásával rendszerezte gyűjteményét, hivatkozásokkal és kereszthivatkozásokkal látva el az egyes tételeket. Az izgató történetek szereplőinek valamennyi jellemzőjével tisztában volt; ismerte mellbőségüket és farokhosszukat; karrierjük állomásait; különleges képességeiket. Kívülről tudta a történeteket, azok minden durvaságával együtt, kedvenc jeleneteit pedig az utolsó nyögésig és sóhajig bebiflázta. A parádé ma mégsem tudta felizgatni. Lázas megszállottsággal kutatott filmről filmre, keresve a jelenetet, melyet még soha nem vettek filmre. A kazetták hegyekként tornyosultak a televízió mellett. Kettesben, hármasban, orálisan, análisan, arany zuhatagban, megkötözve, megalázva, leszbikusokkal és játékszerekkel fűszerezett erőszakos és romantikus jelenetek - mind ott sorjáztak a szeme előtt, mégsem hozták meg számára az áhított enyhülést. Kutatása amolyan önkép-kereséssé mélyült. Ami felkorbácsol, az leszek majd én, suhant át agyán a félkész gondolat. Kétségbeejtő helyzet. Ez volt az első alkalom az életében - nem számítva a Ligával kapcsolatos eseményeket -, amikor a leskelődés képtelen volt felizgatni. Az első alkalom, hogy azt kívánta: bárcsak a szereplők megosztanák vele életüket, ahogyan ő teszi az övékkel. Miután ellőtte a puskaporát, mindig boldog volt, mert lekapcsolhatta őket. Még enyhe megvetést is érzett megfakult vonzerejük iránt, miközben feltörölte a nyomokat. Most azonban gyászolta őket, mint a szeretőket, akiket úgy veszített el, hogy meg sem ismerhették egymást. Minden testnyílásukat áhította, de intimitásuk többé nem indította meg. Mégis, alig valamivel pirkadat után, amikor kedélye a mélypontra zuhant, furcsa gondolat ötlött fel benne: talán képes lenne magához hívni, vágyának puszta hőjével feléleszteni őket. Hisz az álmok valóra is válhatnak. A művészek örökösen ezt teszik, és vajon nincs-e mindenkiben
egy adag ebből a képességből? Ez a szinte alig megformálódott gondolat volt az, ami a képernyő elé szögezte, miközben pergett a Pompeji utolsó farkai, a Szerelemre született, és az Egy női börtön titkai. E filmeket legalább olyan mélyen ismerte, mint a saját élettörténetét, bár ezek, az ő múltjával ellentétben, egyszer talán képesek lesznek jelen idejűvé válni. Nem ő volt az egyetlen Grove-lakó, akiben ilyen gondolatok ébredtek, jóllehet másoké korántsem volt olyan erotikusán túlfűtött, mint Williamé. Ugyanaz a képzet kelt életre a tömeg valamennyi tagjában, aki előző este a Központnál összegyűlt. Értékes, fontos személyek hívhatóak elő a szellem birodalmából, hogy hű társ váljon belőlük. Szappanoperák csillagai, tévés játékok házigazdái, halott vagy elveszített rokonok, elvált hitvesek, elkóborolt gyermekek, képregényhősök: annyiféle nevük volt, ahányfélék az őket életre hívók. Némelyek - többek között William Witt - számára az álomalakok olyan lendületesen növekedtek (erőt merítve a megszállottságból, a vágyakozásból, vagy akár az irigységből), hogy másnap hajnalra valósággá álltak össze a szobák sarkaiban, ahol a levegő már korábban összesűrűsödött, hogy felkészüljön erre a csodára. Christine és Larry Melkin lánya, Shuna Melkin hálószobájában egy mesés rocksztár hívta fel magára a figyelmet. Jó néhány éve meghalt kábítószer-túladagolásban, ennek ellenére Shuna Melkin egyetlen, szenvedélyesen imádott bálványa maradt. Olyan finoman árnyalt, érzelmes dallamocskát dúdolt, melyet a legelső szellő elsodort volna, ha Shuna nem ismerné betéve, minden más dalával együtt. A padlásszobájában, az alig hallható kaparászást figyelve, Ossie Larton széles mosollyal nyugtázta, hogy végre megszületett az a vérfarkas, melynek társaságára azóta vágyott, mióta megtudta, hogy ilyen lények egyáltalán elképzelhetőek. A farkasember az Eugene nevet kapta, ami hatéves korban - amikor először képzelte el magának - egészen helyénvaló névnek tűnt egy olyan teremtménynek, mely a telihold hatására bundát növeszt magán. Karen Conroy kedvenc mozijának, A szerelem tudja a neved-nek három főhőse finom európai parfümként érződött a nappali levegőjében. E ritkán látható romantikus filmet hat napon keresztül minden egyes alkalommal végigbőgte egy régvolt párizsi utazás során.
És így ment ez mindenhol, mindenfelé. Aznap délben nem volt egyetlen olyan ember sem a tömegben, aki ne értesült volna arról, hogy váratlan vendége érkezett. Sokan persze így is figyelmen kívül hagyták vagy elvetették a jelet. Palomo Grove népessége, mely korábban a Jaff hívó szavára szörnyetegek százaival növekedett, ismét duzzadásnak indult. - Egyszer már te is elismerted, hogy nem igazán érted, mi történt a múlt éjjel... - Ez nem beismerés kérdése, Grillo. - Oké. Jobb lesz, ha nem kezdünk el mindjárt veszekedni. Miért van az, hogy a végén mindig ordítozunk egymással? - Most nem is ordítozunk. - Oké. Nem ordítozunk. Én semmi mást nem akartam mondani, csak azt, légy szíves fontold meg a lehetőséget, hogy ez a küldetés, amit rád bízott... - Küldetés? - Most meg te ordítasz. Én csak azt mondom, gondolkodjunk egy pillanatra! Lehet, hogy ez lesz az utolsó utad. - Elfogadom a lehetőséget. - Akkor engedd, hogy veled menjek! Még soha nem jártál Tijuanánál délebbre. - Ahogy te sem. - Ez akkor is baromság... - Figyelj ide! Művészfilmeket próbálok eladni olyan embereknek, akik még a Dumbót se értik igazán. Tudom, mi a baromság. Ha tényleg valami hasznosat akarsz tenni, akkor maradj itt, és gyógyulj meg! - Már jól vagyok. Soha nem voltam még ilyen jól. - Itt van rád szükségem, Grillo. Tartsd nyitva a szemed! Még nincs vége, távolról sem. - És mégis mit kellene Itt figyelnem? - kérdezte Grillo, megadva magát a ténynek, hogy értelmetlen volna tovább vitáznia. - Mindig is jó szemed volt a rejtett dolgokhoz. Amikor a Jaff lépni fog, bármilyen csendben is teszi, te meg fogod tudni. Jut eszembe, láttad Ellent a múlt éjjel? Ő is ott volt a tömegben, a gyerekével. Kezdhetnéd mindjárt azzal, hogy ő hogyan érzi magát mindezek után...
Nem mintha Grillo félelmei alaptalanok lettek volna, vagy ne élvezné, ha társaságban teheti meg az utat. De olyan indokok miatt, melyeket képtelen szabatosan megfogalmazni, és emiatt nem is említette őket, nem akart kockáztatni. Fletcher egyik legutolsó cselekedete az volt, hogy őt választotta ki a misszióbéli küldetésre. Arra is utalt, hogy mindez előre elrendeltetett. Nem is oly régen Grillo még bármiféle miszticizmust elvetett volna, de a múlt éjszaka után meg kellett nyitnia az elméjét. A rejtelmek világa nem lehetett többé gúnyos Irónia tárgya. Eljött, hogy felkutassa, megtalálja és bevonja őt - cinizmusával együtt - a mennyekbe és a poklokba. Ez utóbbi a Jaff serege, míg a mennyet Fletcher átalakulása testesítette meg: húsból a fénybe. A halott ember küldetésének terhével a vállán, különös nyugalom szállt Grillóra, minden veszedelem ellenére, mely az úton várhat rá. Többé már nem kellett cinizmusát élesítgetnie. Nem kellett lépten-nyomon felosztani a képzeletét valós (tömör, érzékelhető) és valótlan (illékony, értéktelen) kategóriákra. Amikor visszatér írógépéhez és elölről kezdi a forgatókönyveit, hittel fog majd a mesélésbe. Nem azért, mert a fantázia szükségszerűen igaz, hanem mert az úgynevezett realitás soha nem is létezett. Délelőtt elhagyta a várost, olyan utat választva, mely elhaladt a Központ mellett is, ahol a status már a legjobb úton járt a quo felé. Ezzel a sebességgel alkonyatra átlépte a határt, hogy elérhessen a Misión de Santa Catrinához, vagy - ha Fletcher reményei megalapozottak - a földdarabhoz, ahol az valaha állt, mielőtt még az újabb hajnal beköszöntött volna. Apja utasításait követve, miután a tömeg szétoszlott, Tommy-Ray előző éjjel visszasettenkedett a bevásárlóközpontba. A rendőrség akkorra már megérkezett a helyszínre, ám a férfit ez sem akadályozta meg abban, hogy elérje célját. Ez nem volt más, mint a terata visszaszerzése, melyet a saját kezével rakott fel Katz hátára. A Jaffnek más célja is volt, mint hogy megakadályozza a teremtmény felfedezését. A terata nem halt meg, és miután visszatért teremtője kezei közé, felöklendezte magából mindazt, amit csak látott és hallott. Miközben a Jaff finoman rajta tartotta kezét mintha kézrátétellel gyógyítaná - előhúzta a jelentést a terata szervezetéből.
Amikor végighallgatta, amit hallani akart, végzett a hírvivővel. - Nos hát... - mondta Tommy-Ray-nek - ...úgy tűnik, a tervezettnél előbb sort kell kerítened arra az utazásra, amiről már beszéltem neked. - És mi van Jo-Beth-szel? Az a szemét fattyú Katz megkaparintotta. - Csak az erőnket vesztegettük a múlt éjjel, amikor megpróbáltuk meggyőzni, hogy csatlakozzon a családjához. Megtagadott minket. Nem vesztegetünk rá több időt. Hadd ragadja magával a forgatag. - De hát... - Egy szót se többet erről! - kiáltotta a Jaff. - A vágyaid vele kapcsolatban igazán nevetségesek. És ne is kezdj duzzogni! Túlságosan sokáig voltam elnéző veled. Azt hiszed, a mosolyoddal bármit képes vagy elérni. De őt most nem kapod meg. - Tévedsz, s ezt be fogom neked bizonyítani. - Nem, nem fogod. Fontos ügyben kell elutaznod. - Először, Jo-Beth - felelte Tommy-Ray, és hátat akart fordítani apjának, de a Jaff keze a vállán volt, mielőtt még egyetlen lépést is tehetett volna. Tommy-Ray élesen felsikoltott az érintéstől. - Fogd be a szád! - Ez fáj! - Azt is akarom! - Nem... Úgy értem, tényleg fáj. Hagyd abba! - Hiszen te vagy az, aki szerelmes a halálba, nem igaz, fiam? Tommy-Ray érezte, ahogy a lábal lassan megadják magukat. A farka, az orra és a szeme egyszerre kezdett el nedvezni. - Nem hiszem, hogy fele olyan férfi lennél, mint amilyennek tartod magad - mondta neki a Jaff. - Még feleannyit se érsz. - Sajnálom... ne bánts többet, kérlek... - Nem hiszem, hogy az igazi férfinak folyton a húga után kellene nyávognia. Egy férfi talál magának más nőt. És nem beszél folyton a halálról mintha az csak semmiség volna, azután meg visít egy kis fájdalomtól. - Oké! Oké! Értem már! Csak hagyd abba, rendben? Hagyd abba! A Jaff elengedte. Tommy-Ray a földre bukott. - Mindkettőnknek nehéz éjszakánk volt - szólalt meg Tommy-Ray apja. Mindkettőnktől elvettek valamit... tőled a húgodat... tőlem a kielégülést, hogy elpusztíthassam Fletchert. De most már csodálatos idők jönnek. Bízz bennem!
Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Tommy-Ray-t. A fiú megrázkódott, ahogyan az ujjak hozzáértek. Az érintés ezúttal jóindulatúnak bizonyult, még enyhítette is a fájdalmat. - Van egy hely, ahová szeretném, ha elmennél - mondta a Jaff. - A neve Misión de Santa Catrina...
KETTŐ Míg Fletcher végleg ki nem lépett az életéből, Howie nem is döbbent rá, mennyi kérdést hagyott maga után megválaszolatlanul; olyan problémákat, melyeket csak egy atya segíthet megoldani. A gondok akkor éjjel mégsem kínozták. Nyugodtan aludt. Csak másnap reggel kezdte bánni, amiért elutasította, hogy tanuljon Fletchertől. Egyetlen megoldásként az kínálkozott, hogy Jo-Beth és ő darabonként rakja össze a történetet, melyben a nyomok és Jo-Beth édesanyjának tanúsága szerint, ő is kulcsszerepet játszott. Az előző éjszaka inváziója gyökeres változást idézett elő Joyce McGuire-ban. Miután hosszú éveken át megkísérelte távol tartam házától a gonoszt, mely végül mégis átlépte küszöbét, a kudarc valahogy felszabadította. Bekövetkezett a legrosszabb, ugyan mi félnivalója maradhatott? Saját szemével látta, ahogyan a pokol testet ölt, és ő mégis túlélte. Isten közbenjárása - a pásztor képében - eredménytelennek bizonyult. Howie volt az, aki elment megkeresni a lányát, és aki végül igaz, mindketten rongyosak és véresek voltak - visszahozta. Szívesen látta hát a férfit házában, ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára is ott maradjon. Másnap reggel már olyan asszony auráját árasztotta, akivel közölték az orvosok, hogy a testében lévő daganat jóindulatú, és így számíthat még néhány évnyi életre. Amikor kora délután mindhárman asztalhoz ültek, hogy megbeszéljék a dolgokat, a fiataloknak győzködniük kellett ugyan egy ideig, hogy nekikezdjen a mesélésnek, de azután történet történetet követett. Eleinte különösen amikor Arleenról, Carolynról és Trudiról mesélt - elsírta magát beszéd közben, ám amint az elbeszélt események egyre tragikusabb fordulatot vettek, úgy mondott el egyre többet és vált közben egyre részvétlenebbé. Alkalmanként vissza-visszatért a korábbi eseményekre, hogy néhány újabb részlettel egészítse ki a történetet, vagy hogy megemlékezzen valakiről, aki átsegítette a nehéz esztendőkön - amikor egyedül nevelte fel Jo-Beth-t és Tommy-Ray-t, miközben tudta, hogy a háta mögött ringyóként emlegetik.
- Hányszor gondoltam rá, hogy elhagyom a várost - mondta. - Akárcsak Trudi. - Nem hiszem, hogy a fájdalom elől el tudott volna menekülni - felelte Howie. - Mindig is boldogtalan volt. - Én egészen másképp emlékszem vissza rá. Mindig szerelmes volt ebbe, vagy abba. - Nem tudja... kibe volt szerelmes, mielőtt én megszülettem? - Arra vagy kíváncsi, tudom-e, ki volt az apád? - Igen. - Van róla elképzelésem. A te középső neved ugyanaz, mint neki az első. Ralph Contreras. A lutheránus templom kertésze volt. Mindig figyelt bennünket, amikor az iskolából jöttünk. Minden egyes nap. Az édesanyád nagyon helyes teremtés volt, tudod. Nem olyan mozisztár típus, mint Arleen, de azok a nagy, sötét szemei... te is az ő szemeit örökölted... mintha egy tiszta tóba nézett volna az ember. Azt hiszem, Ralphnak mindig is ő tetszett. Nem mintha mondta volna. Borzalmasan dadogott. Howie erre elmosolyodott. - Akkor biztos, hogy ő volt. A dadogást is tőle örököltem. - Én nálad nem hallom. - Az a furcsa, én sem. Teljesen eltűnt. Mintha a Fletcherrel való találkozás kiszippantotta volna belőlem. És mondja, Ralph még mindig a városban él? - Nem. Elment, még mielőtt te megszülettél. Talán azt gondolta, hogy a csőcselék meg akarja majd lincselni. Édesanyád középosztálybeli fehér lány volt, ő pedig... Itt megállt, hogy Howie-ra nézzen. - Ő pedig? - kérdezte Howie. - ...hispán-amerikai volt. Howie bólintott - Mindennap tanulunk valami újat, nem igaz? bölcselkedett. Próbált könnyedén reagálni arra, ami láthatóan mély hatást gyakorolt rá. - Akárhogyan is, jól tette, hogy elment - folytatta Joyce. - Ha édesanyád megnevezi, biztos vagyok benne, hogy őt vádolták volna az erőszakkal, ami meg sem történt. Bármit is helyezett belénk a Sátán, az irányított bennünket, valamennyiünket. - Nem a Sátán volt az. Mama - mondta Jo-Beth.
- Te tudod - válaszolta anyja, alig hallható sóhajjal. Az erő hirtelen elszivárgott belőle, mintha mar a gonosz felemlegetése is hatott volna. - És talán igazad is van, de én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam a gondolkodásomat. - Túl öreg? - kérdezte Howie. - Hogyan beszélhet így? Amit a múlt éjjel látott, az egyszerűen hihetetlen. Joyce átnyúlt az asztalon és megsimogatta Howie arcát. - Meg kell hagynod a hitemben. Ezek csak puszta szavak, Howard. Ami neked a Jaff, az nekem a Sátán. - Mit változtat ez a lényegen Tommy-Ray és az én számomra, Mama? kérdezte Jo-Beth. - A Jaff csinált minket. - Gyakran elgondolkodtam ezen - felelte Joyce. - Amikor még egészen kicsik voltatok, állandóan figyeltelek titeket, mikor mutatkozik meg bennetek a rossz. Tommy-Ray-ben ott van. A teremtője átadta neki. Téged talán az imádságaim mentettek meg, Jo-Beth. Templomba jártál velem. Tanultál. Megbíztál az Úrban. - Tehát azt hiszed, hogy Tommy-Ray elveszett? - érdeklődött Jo-Beth. A Mama egy pillanatig nem válaszolt, jóllehet amikor a válasz elhangzott, nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek kétségei. - Igen - állította végül. - Elveszítettük. - En nem tudok hinni ebben - felelte Jo-Beth. - Azok után sem, ami a múlt éjjel történt? - hitetlenkedett Howie. - Nem tudta, mit tesz. A Jaff irányítása alatt áll, Howie. Jobban ismerem, mint egy testvért... - Ezt hogy érted? - Ő az ikertestvérem. Azt érzem, amit ő érez. - Beleköltözött a gonosz - szólalt meg a Mama. - Akkor belém is költözött - felelte Jo-Beth. Felegyenesedett. - Három nappal ezelőtt még szeretted. Most meg azt mondod, hogy elveszítettük. Hagytad, hogy a Jaff a magáénak követelje. Én nem mondok le róla ilyen könnyen - jelentette ki Jo-Beth, és kiviharzott a szobából. - Talán igaza van - szólalt meg halkan Joyce. - Hogy Tommy-Ray még megmenthető? - kérdezte Howie. - Nem. Hogy benne is ott van a gonosz.
Howie az udvaron találta meg Jo-Beth-t, égnek fordított arccal, csukott szemmel. A lány feléje fordult. - Te is azt hiszed, hogy a Mamának igaza van - szólalt meg. - Hogy Tommy-Ray-n már nem lehet segíteni. - Én nem hiszem. Nem, amíg te azt gondolod, hogy megmenthetjük. - Ne mondj ilyet csak azért, hogy megnyugtass, Howie! Ha nem az én oldalamon állsz, akkor azt akarom, hogy elmondd nekem. A fiú a lány vállára tette a kezét. - Figyelj! - mondta. - Ha hinnék abban, amit az édesanyád mond, akkor nem jöttem volna vissza, igaz? Én vagyok az, emlékszel? Miszter Kitartás. Ha te úgy gondolod, hogy megtörhetjük Tommy-Ray-n a Jaff uralmát, akkor bizti, hogy azt is fogjuk tenni. Csak azt ne kérdd, hogy szeressem is. A lány teljesen feléje fordult, és félresöpörte haját, melyet a délutáni fuvallat az arcába fújt. - Soha nem gondoltam volna, hogy itt állhatok a mamád kertjében, és átölelhetlek - suttogta Howie. - Történnek néha csodák. - Nem, nem történnek - felelte Howie. - A csodákat csinálják. Te valóságos csoda vagy, én is az vagyok, meg a napfény is az, de mind közül a legnagyobb csoda, hogy most mind a hárman itt lehetünk.
HÁROM Grillo rögtön azután felhívta Abernethyt, amikor Tesla elindult. Hogy mennyit mondjon el, és mennyit ne, az csak egy részét képezte a problémáinak. Az igazi gondot ezúttal is az jelentette, hogyan tegye. Soha nem volt született elbeszélő. Írásaiban igyekezett a lehető legegyszerűbb módon elmesélni a tényeket. Semmi cikornya, semmi fennkölt szárnyalás. Az újságírásban nem más volt mestere, mint Jonathan Swift, a Gulliver utazásainak szerzője, aki akkora hangsúlyt helyezett társadalmi szatíráinak letisztult egyszerűségére, hogy állítólag valamennyi művét felolvasta a szolgáinak. Így bizonyosodott meg róla, stílusa nem megy-e a mondanivaló rovására. Grillo ezt a történetet példaként állította önmaga elé, és minden rendben működött, amikor a Los Angeles-i otthontalanokról, vagy a droggal kapcsolatos problémákról tudósított. A tények magukért beszéltek. De ez a történet - kezdve a barlangtól, Fletcher áldozatbemutatásáig már fogósabbnak bizonyult. Hogyan is számolhatna be arról, amit a múlt éjjel látott, anélkül, hogy elmondaná, mit érzett? Ezért a lehető legburkoltabb eszmecserére szorítkozott csak Abernethyvel. Hasztalan lett volna azt színlelnie, hogy az égadta világon semmi sem történt a múlt éjjel Grove-ban. A vandalizmus híre - bár nem lett címlapsztori - az összes helyi újsághoz eljutott. Abernethy már mindent tudott. - Hol volt, Grillo? - Csak utána értem oda. Csak utána. Hallottam a riasztókat, és... - És? - Nem sok mindent láttam. Csak néhány betört kirakatot. - A Pokol Angyalainak tombolása. - Így hallotta? - Hogy én így hallottam-e? Maga a riporter, Grillo, hogy baszna meg, nem én. Mégis mire vár? Drogra? Piára? Vagy hogy az a kurva músza meglátogassa? - Az olyat múzsának hívják.
- Músza, múzsa, egyre megy, ki a fenét érdekel? Csak hozza el a sztorit, amit az emberek olvasni akarnak! Biztosan megsebesült valaki... - Nem hiszem. - Akkor maga találjon ki valamit! - Lenne itt valami... - Micsoda? Micsoda? - Egy olyan sztori, amit még senki sem jelentett. Azt lefogadom. - Jobb lesz, ha ráhajt, Grillo. Kezd kurvára elegem lenni magából. - Lesz egy kis összeröffenés a Vance-házban. Hogy megünnepeljék a nagy ember távozását. - Oké. Akkor jusson be oda! Azt akarom, hogy megdolgozza az elhunyt barátait. Az az ember semmirekellő volt. Egy semmirekellő embernek pedig semmirekellő barátai vannak. Neveket akarok, és részleteket. - Néha úgy hangzik, mintha túl sok mozit nézne, Abernethy. - Ezzel meg most mit akar? - Felejtse el! Még jóval azután is, hogy a telefont letette, Grillo agyában ott lebegett a kép Abernethyről, amint az éjszakában a nagy újságírós mozik sorait próbálgatja, hogy tovább finomítsa fellépését a kemény és harapós főszerkesztő szerepében. Persze, nem ő az egyetlen, gondolta Grillo. Mindenkinek pereg egy film az agya hátsó részén, melyben a saját neve szerepel vastagon szedve, a főcím felett. Ellen olyan asszony, akivel igaztalanul bántak, és szörnyű titkokat kellett magába zárnia. Tesla volt Nyugat-Hollywood amazonja egy olyan világban, mely - minden erőfeszítése ellenére - sohasem fogadta be. A kérdés önkéntelenül adódott: mi a helyzet vele, Grillóval? Kezdő újságíró lenne egy hírlapi szenzáció kellős közepén? Maga lenne a sértett ártatlanság, aki felveszi a kesztyűt egy korrupt rendszerrel szemben? Egyik szerep sem illett igazán ahhoz, ahogyan első nap megjelent itt, hogy tudósítson a Buddy Vance sztoriról. Az események valamiképp félresodorták, hogy mások - különösen Tesla ragadhassák magukhoz a főszerepeket. Miközben a tükörben megjelenését ellenőrizte, eltűnődött: milyen is lenne valódi sztárnak lenni? És ha szabadon választhatna magának új hivatást? Lehetne atomtudós, zsonglőr, vagy profi szerető? Milyen lenne szeretőnek lenni? Milyen lenne Ellen Nguyen szeretőjének lenni? Határozottan vonzó gondolat volt.
Sokáig tartott, míg a nő kinyitotta előtte az ajtót, és amikor végre megtette, hosszú pillanatokig úgy tűnt, meg sem ismeri Grillót. A férfi éppen azon volt, hogy egy bátorító mosolyt küldjön feléje, amikor az asszony megszólalt: - Kérem... jöjjön be! Kigyógyult már az influenzából? - Egy kicsit még gyenge vagyok. - Azt hiszem, nekem is sikerült elkapnom... - mesélte a nő, miközben becsukta az ajtót. - Olyan érzésem van... nem is tudom... A függönyök még mindig össze voltak húzva. A lakás még annál is kisebbnek tűnt, mint ahogy Grillo visszaemlékezett rá. - Biztos szívesen inna egy kávét. - Igen. Köszönöm. A nő eltűnt a konyhában, magára hagyva Grillót a szoba közepén, ahol a bútorokon magazinok, gyerekjátékok, és piszkos ruhák tornyosultak. Csak amikor elindult, hogy valami ülőhelyet keressen magának, akkor vette észre, hogy társasága akadt. Philip a hálószobájába vezető ajtóban álldogált. A kirándulás múlt éjjel a Központba korainak bizonyult. A fiú még mindig alig állt a lábán. - Szia - mondta Grillo. - Hogysmint? Legnagyobb meglepetésére a fiú elmosolyodott, őszinte, nyílt mosollyal. - Láttad? - kérdezte. - Mit? - A Központnál - folytatta Philip. - Persze, hogy láttad. Tudom, hogy láttad. Azokat a gyönyörű fényeket. - Igen, láttam őket. - Mindent elmondtam a Lufiembernek. Onnan tudom, hogy nem csak álmodtam az egészet. Még mindig mosolyogva odament Grillóhoz. - Megkaptam a rajzodat - mondta Grillo. - Köszönöm. - Már nincsen rá szükség - közölte Philip. - Miért nincs? - Philip? - Ellen tért vissza a kávéval. - Ne zavard Mr. Grillót! - Dehogy zavar - ellenkezett Grillo. Újra Philipre nézett. - Talán majd később beszélgetünk még a Lufiemberről - mondta neki. - Talán - felelte a fiú, mintha ez teljes egészében Grillo jó magaviseletétől függne. - Most mennem kell - jelentette be anyjának.
- Persze, édesem. - Megmondhatom, hogy üdvözlöd? - Persze - bizonytalankodott Grillo, nemigen értve, hogy mire gondolt a fiú. - Nyugodtan. Philip elégedetten ment vissza a hálószobájába. Ellen közben elfoglalta magát, helyet csinált a székeken. Grillónak háttal állva látott neki a munkának. Az egyszerű, kimonószerű köntös a bőréhez tapadva felfedte a domborulatait. A feneke meglehetősen telt volt a magasságához képest. Amikor visszafordult a férfihoz, a széles selyemöv meglazult a derekán, és a köntös redői lecsúsztak a mellére. A bőre sötét volt, és sima. Szemmel láthatóan érzékelte a férfi elégedettségét, de nem tett rá kísérletet, hogy összébb húzza az övet. A kivágás magához vonzotta Grillo szemét, valahányszor a nő megmozdult. - Nagyon örülök, hogy átjött - szólalt meg Ellen, amint végre leülhettek. - Aggódtam, amikor a barátnője... - Tesla. - Tesla. Amikor Tesla mondta, hogy beteg lett. Felelősnek éreztem magam. - Kortyolt egyet kávéjából. Hirtelen hátrakapta a fejét, ahogy a folyadék a nyelvéhez ért. - Forró - mondta. - Philip mesélte, hogy lent voltak múlt éjjel a bevásárlóközpontnál. - Ahogyan maguk is - felelte a nő. - Nem tudja, megsérült valaki? Minden csupa üvegszilánk volt. - Csak Fletcher - válaszolta Grillo. - Azt hiszem, őt nem ismerem. - A férfi, aki elégette magát. - Valaki megégett? - kérdezte a nő. - Uramisten, ez borzasztó! - Biztosan maga is látta. - Nem - felelte Ellen. - Csak az üvegcserepeket láttuk. - És a fényeket. Philip is beszélt a fényekről. - Igen - mondta a nő, láthatóan zavartan. - Nekem is beszélt erről. Tudja, én nem emlékszem semmi ilyesmire. Fontos lenne emlékeznem? - Az a legfontosabb, hogy mindketten jól vannak - vágta rá Grillo, felhasználva a jól bevált közhelyet, hogy elfedje zavarát. - Ó, minden rendben - állította a nő, egyenesen a szemébe nézve, és arcáról egy szempillantás alatt szertefoszlott a nyugtalan kifejezés. - Fáradt vagyok, de minden rendben.
Előrehajolt, hogy letegye a kávéscsészét, és ezúttal a köntös eléggé szétnyílt ahhoz, hogy Grillo megláthassa a melleit. A férfinak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nő pontosan tudja, mit csinál. - Nem hallott valami hírt a házból? - kérdezte az újságíró, és tagadhatatlan megelégedésére szolgált, hogy képes üzletről társalogni, miközben a szexre gondol. - Remélik, hogy én is ott leszek - felelte Ellen. - Mikor lesz a parti? - Holnap. Elég szoros a határidő, bár azt hiszem, Buddy barátai számítottak rá, hogy lesz valamilyen megemlékezés. - Én is szeretnék ott lenni. - Tudósítani akar róla? - Természetesen. Az lesz még csak az összejövetel, nem igaz? - Gondolom. - De nemcsak erről van szó. Mindketten tudjuk, hogy valami rendkívüli történik itt, Grove-ban. A múlt éjjel, a Központban... - Látta, hogy a nő arca az előző este emlékétől ismét elfelhősödik. Vajon ez most önmagára kényszerített amnézia, vagy része Fletcher mágiájának? Azt gyanította, valószínűleg az előbbi. Philip, aki kevésbé érzékeny a status quo változásaira, nem küszködik ilyen emlékezetkieséssel. Amikor Grillo újra megemlítette a partit, a nő figyelme megint felélénkült. - Gondolja, hogy sikerül bejuttatnia? - kérdezte a férfi. - Nagyon óvatosnak kell lennie. Rochelle ismeri magát. - Nem hívhatna meg hivatalosan? Mint a sajtó képviselőjét? Ellen megrázta a fejét. - Nem lesz ott senki a sajtótól - magyarázta. - Ez egy szigorúan magánjellegű összejövetel. Buddy kollégái közül senki sem rajong a hírverésért. Némelyiküknek túlságosan is kijutott belőle, mások meg azt akarják, hogy soha ne is legyen részük benne. Egy csomó emberrel összeszűrte a levet... hogyan is hívta őket? Ja igen, nagy kaliberű játékosoknak. Azt hiszem, a maffia is benne van... - Ez csak eggyel több ok arra, hogy ott legyek - vélte Grillo. - Hát, megteszem, ami tőlem telik, főként azért, mert az én hibámból betegedett meg. Azt hiszem, ha elég sokan lesznek, elvegyülhet majd a tömegben... - Nagyra értékelem a segítségét. - Még egy kis kávét?
- Nem, köszönöm. - Rápillantott az órájára, bár az időt nem olvasta le róla. - Még nem megy el - mondta a nő. Inkább kijelentette, mint kérdezte. Ugyanez igaz volt a válaszra is. - Nem. Nem, ha inkább azt szeretné, hogy maradjak. Az asszony egyetlen szó nélkül kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi mellkasát, az ingén keresztül. - Azt szeretném, ha maradna - szólalt meg végül. A férfi ösztönösen Philip szobája felé fordult. - Ne aggódjon - mondta a nő. - Órákig el fog játszani. - Becsúsztatta ujjait Grillo ingének gombjai közé. - Bújjunk be az ágyba - suttogta. Felállt, és elindult a hálószoba felé. Ellentétet alkotva a kinti zsibvásárral, a szoba már-már spártaian egyszerű volt. A nő odament az ablakhoz, és félig lehúzta a redőnyt. A szoba megtelt pergamenszínű félhomállyal. Ellen leült az ágy szélére. A férfi előrehajolt, megcsókolta az arcát, kezét becsúsztatta a köntös alá, és gyengéden simogatni kezdte a melleit. A nő magához szorította Grillo kezét, keményebb bánásmódot követelve. Kettejük magasságkülönbsége miatt a férfi állát az asszony feje tetején nyugtathatta, aki előnyt kovácsolt a helyzetből. Feltépte a férfi ingét, hogy nyelvével végighaladjon a mellkasán, mellbimbótól mellbimbóig tartó nedves nyomot hagyva maga után. Mindeközben szorítása egy pillanatra sem enyhült Grillo karján, s körmei már a bőrébe martak. A férfinak erővel kellett elrángatnia kezét, hogy a köntös selyemöve után nyúlhasson, de a nő keze előbb ért oda. Az újságíró oldalra fordult, és fel akart ülni, hogy levetkőzhessen, de Ellen keményen megmarkolta az ingét. Szorítása olyan ádáz volt, akárcsak az előző heves mozdulat, s közben maga lazította meg fél kézzel az övét, hogy szétnyissa a köntöst. Meztelen volt alatta. Ami azt illeti, kétszeresen is meztelen. Az ágyéka teljesen le volt borotválva. Ekkor fordította csak Grillo felé az arcát, és hunyta le a szemét. Egyik kezével még mindig az inget markolta, mialatt a másikat leeresztette maga mellé, mintegy felajánlva testét. A férfi Ellen hasára tette kezét, majd tenyerével elindult a leborotvált szeméremajkak felé, erőteljesen rányomakodva a nő bőrére, mely szinte égette a kezét. - Amit csak akarsz - mormolta az asszony anélkül, hogy szemeit kinyitotta volna.
A hívás egy pillanatra teljesen elképesztette Grillót. Hozzá volt szokva a partnerek közötti adok-kapokhoz, erre most itt van ez a nő, aki egyetlen kézmozdulattal félresöpörte az egyenlőséget, és teljes uralmat kínált a teste felett. Ez feszélyezte a férfit. Kamaszként ekkora szenvedélyt minden bizonnyal elviselhetetlenül erotikusnak tartott volna, most azonban alapjaiban rázta meg liberális érzékenységét. Kimondta a nő nevét, remélve, hogy ezzel valami jelet csal ki belőle, de Ellen nem reagált. Csak amikor a férfi ismét felült, hogy lehúzza magáról az inget, nyitotta ki a szemét, és szólalt meg: - Ne. Így, Grillo. Így csináld! Az arckifejezése, és a hangja haragot sugárzott, és ez végül felszabadította a férfiban a mindent elsöprő éhséget. Az asszony fölébe kerekedett, kezeivel határozottan megfogta a fejét, hogy nyelvével a szájába furakodjon. Eközben ívben hátrahajlította testét, és olyan erősen nyomta a férfiéhez, hogy Grillo bizonyos volt benne, legalább annyi fájdalmat lel az aktusban, mint örömöt. A szobában, melyet elhagytak, a kávéscsészék finoman összekoccantak, mintha parányi földrengés rázta volna meg őket. Por örvénylett az asztal felé. Felkavarodott annak a szinte láthatatlan valaminek a mozgásától, ami - a szoba leghomályosabb sarkából előcsúszva - inkább lebegett, mint lépkedett a hálószoba ajtaja felé. Formája, jóllehet meglehetősen csökevényes, mégis túlságosan felismerhető volt ahhoz, hogy puszta árnyékként közönyösen elutasítsák. De ahhoz is nagyon apró, hogy kiérdemelhette volna a kísértet nevet. Akármi is volt, bármivé is vált, még ebben a jelenkori állapotában is megvolt a maga célja. Előcsalogatva a nő által, aki éppen most álmodta életre, egyre közeledett a hálószoba ajtaja felé. Ott azután - megakadályozva a belépésben - panaszosan sírni kezdett, várva a további utasításokat. Philip jött elő szentélyéből, és vágott keresztül a konyhán, hogy valami ennivalót szerezzen. Kinyitotta a sütis dobozt, és csokit keresve kotorászni kezdett. Végül elindult vissza oda, ahonnét jött, egyik kezében egy sütivel saját magának, a másikban három további darabbal. Azokat a barátjának vitte, kinek első szavai ezek voltak: - Éhes vagyok. Grillo felemelte fejét Ellen nedves arcáról. A nő kinyitotta szemét.
- Mi az? - kérdezte. - Valaki van az ajtónál. Az asszony felemelte fejét az ágyról, és beleharapott a férfi állába. A mozdulat fájdalmat okozott, és Grillo felszisszent. - Ne csináld ezt! - kiáltotta. A nő állkapcsának szorítása erősödött. - Ellen... - Akkor harapj vissza! - zihálta Ellen. Grillónak ideje sem volt, hogy magához térjen kábulatából. Ezt látva, a nő tovább folytatta. - Komolyan gondolom, Grillo - mondta, és ujját kampóvá görbítve a férfi szájába erőltette, míg kezének lágy húsa nekinyomódott a férfi állának. - Nyisd csak ki! - suttogta. - Azt akarom, hogy bánts. Ne félj! Nem vagyok porcelánból. Nem fogok összetörni. A férfi lerázta magáról a kezet. - Csináld! - súgta Ellen. - Kérlek, csináld! - Tényleg ezt akarod? - Hányszor kell még elmondanom, Grillo? Igen. A nő leeresztett karja ismét visszatért a férfi fejéhez, s ő hagyta, hogy az asszony lehúzza magához. Rágcsálni kezdte Ellen ajkait és nyakát, próbálgatta ellenállását. Nem találkozott ilyennel. Ehelyett a nyögések annál hangosabbak lettek, minél keményebben harapott belé. A reakció félresöpörte minden ellenérzését. A nő nyakán lefelé haladva elindult a mellek felé, miközben a nyögdécselés hallhatóan erősödött, Grillo nevét zihálva és sürgetve, hogy folytassa tovább. Ellen bőre teljesen kipirult, és nemcsak a harapás-nyomoktól, de a vágytól is. Az izzadságtól fényleni kezdett a teste. A férfi a lábai közé tette az egyik kezét, a másikkal pedig a feje alá nyúlt. A nő szeméremajkai nedvesek voltak, és készségesen maguk közé fogadták az ujjakat. A férfi zihálni kezdett az erőfeszítéstől, inge hátához tapadt. Bármilyen kényelmetlenségekkel is kellett szembenéznie, a jelenet a végletekig felizgatta: a nő teste, amint teljesen ki van szolgáltatva neki, ő pedig gombjai és cipzárjai foglya. Szúró fájdalom mart a farkába, mert rossz szögbe merevedve állt, de a fájdalom csak tovább táplálta a merevséget, ahogyan az az érzés is, hogy miközben a testet harapdálja, minél nagyobb fájdalmat okoz, az annál inkább megnyílik előtte. A hüvely szinte izzott kinyújtott ujjai körül, a melleket a harapásnyomok iker-félholdjai borították. Az asszony mellbimbói nyílhegyként meredeztek. A férfi szopogatni, rágcsálni kezdte őket. A nyögés zokogássá
fokozódott, a lábak görcsösen vonaglottak, és majd' ledobták mindkettőjüket az ágyról. Amikor egy pillanatra lanyhult a szorítás. Ellen azonnal a kezébe mart, és még mélyebben nyomta azt húsába. - Ne hagyd abba! - zihálta. A férfi felvette a nő által felkínált ritmust, majd megduplázta, amitől az asszony olyan erővel nyomta csípőjét a kezének, hogy az ujjai teljes hosszukban beléje merültek. Izzadságcseppek csorogtak Grillo arcán, miközben a nőt figyelte, aki még mindig behunyt szemmel felemelte fejét, és végignyalta Grillo homlokát és a szája szélét. Nem csókolta meg, a férfi mégis ragadt a nyáltól. Végül érezte, ahogyan az egész test megmerevedik, és a nő fékezi keze mozgását, teljesen kifogyva a lélegzetből. Ezután szorítása - amivel már-már vért fakasztott a férfi testéből - fokozatosan gyengült. A feje hátracsuklott. Hirtelen ismét olyan ernyedt lett, mint amikor először feküdt le ide, hogy felkínálja magát. A férfi legördült róla, miközben szívdobbanásai fallabdát játszottak mellkasa és koponyája boltozatán. Feküdtek egymás mellett. Grillo képtelen lett volna megmondani, hogy pillanatok vagy percek teltek-e el így. A nő volt az, aki elsőként megmozdult. Felült és visszabújt a köntösbe. A mozdulat magára vonta a férfi figyelmét is. Ellen bekötötte a selyemövet, szinte kimért alapossággal eligazítva a köntös elejét. A férfi figyelte, ahogyan lassan az ajtó felé indul. - Várj! - szólalt meg. - Valami még befejezetlenül maradt. - Legközelebb - válaszolta a nő. - Micsoda? - Hallottad - jött a válasz. Olyan volt a hangszíne, mint egy parancs. Legközelebb. A férfi kikászálódott az ágyból. Noha nagyon is tudatában volt annak, hogy az izgalma immár nevetségesnek tűnhet a másik szemében, mégis dühítette ez a közömbösség. Az asszony félmosollyal az arcán figyelte közeledését. - Ez még csak a kezdet - mondta. Megdörzsölte nyakán a helyeket, ahol a férfi beleharapott. - És most mégis mit kellene tennem? - érdeklődött Grillo. A nő kinyitotta az ajtót. Hűvös fuvallat csapott az arcába. - Nyalogasd az ujjaidat! - jött a felelet.
Grillo csak most emlékezett vissza a hangra, amit korábban hallott, és félig arra számított, hogy még elkapja Philipet, amint visszahúzódik a kémlelőnyílásból. Ehelyett azonban nem volt ott más, csak levegő, feszes maszkká szárítva arca verítékét. - Kávét? - kérdezte Ellen, majd meg sem várva a választ, a konyha felé vette az irányt. Grillo csak állt, és figyelte, ahogy elmegy. Teste, melyet legyengített a betegség, lassan reagálni kezdett a kiadós adrenalin mennyiségre, amit az elmúlt percekben belé pumpált. A végtagjai remegni kezdtek, mintha a csontvelője akart volna a felszínre törni. Figyelte a kávékészítés hangjait: a folyóvíz csobogását, az elöblített csészék koccanásait. Majd anélkül, hogy meggondolta volna, ujjait, melyek még mindig a nő illatát árasztották, az orrához emelte, majd az ajkai közé szorította.
NÉGY Lamar a tréfamester Buddy Vance háza előtt kiszállt limójából, és megpróbálta letörölni a mosolyt arcáról. Ez szinte mindig komoly erőfeszítést igényelt, de most, a legszörnyűbb pillanatban, amikor öreg partnere végleg eltávozott - noha a durva veszekedések sebei még mindig nem gyógyultak be egészen -, gyakorlatilag lehetetlen volt. Minden hatás ellenhatást vált ki, márpedig Lamar ösztönös reakciója a halálra a vigyorgás volt. Egyszer valahol olvasott a mosolygás eredetéről. Némelyik antropológus feltevése szerint ez a kifinomult majomközösségek válasza a nemkívánatos egyedek - gyengék és betegesek - megjelenésére. Alapjában véve ezt jelentette: Csak teher vagy a számunkra. Tűnj el innen! Ebből a száműző gesztusból fejlődött ki a nevetés, mely a fogak teljes lecsupaszítása egy tökéletes idióta láttán, és ezzel adták hírül megvetésüket is. A jókedv kinyilatkoztatása a nehézségnek szólt: annak, akit a grimaszokkal kellett távol tartani a közösségtől. Lamar nem tudta, ez az elmélet mennyire állná ki a tudományos vizsgálódást, de elég soká volt komédiás ahhoz, hogy számára elfogadhatónak tűnjék. Buddyhoz hasonlóan ő is egy vagyont keresett azzal, hogy a bolondot játszotta. A lényegi különbséget szerinte (és számos közös barátjuk szerint is) az jelentette, hogy Buddy valóban bolond volt. Ebből persze nem következik az, hogy nem gyászolta az elvesztését nagyon is fájt neki. Tizennégy éven át voltak a műfaj császárai, és a közöttük lévő szakadék dacára Lamar szegényebbnek érezte magát ex-partnere halálával. Az a szakadék pedig akkor támadt, amikor Lamar - egyetlen egyszer, és akkor is csak véletlenül - találkozott a pazar Rochelle-lel, egy jótékonysági esten. Lamar és a felesége Tammy, a szomszédos asztalnál kapott helyet, Buddy és az évi menyasszonya mellett. Ezt a jelzőt - fergeteges sikerrel - a komikus számos show-ban elsütötte. Azon az estén Lamar élt a lehetőséggel, hogy Buddyba marjon. Megkörnyékezte Rochelle-t, miközben a vőlegény éppen pezsgővel teli hólyagját ürítette. Röpke
együttlét volt csak. Lamar azonmód visszatért asztalához, amikor Buddyt meglátta, de minden bizonnyal mélyebb nyomot hagyhatott Rochelle-ben, mert az özvegy személyesen hívta fel Coney Eye-ból, hogy meginvitálja a partira. Miután Lamar sikeresen meggyőzte Tammyt, hogy semmi kedve az egész cécóhoz, már egy nappal korábban megérkezett, hogy az özveggyel tölthessen némi időt. - Csodálatosan nézel ki - mondta, amint átlépte Rochelle küszöbét. - Rosszabb is lehetne - válaszolta a nő. A kijelentés akkor nyert igazi értelmet, amikor Rochelle egy jó órával később közölte, hogy a parti gondolatát maga az elhunyt, Buddy dobta be a köztudatba. - Ezt úgy érted, tudta, hogy meg fog halni? - hitetlenkedett Lamar. - Nem. Úgy értem, hogy visszajött hozzám. Ha most éppen iszik, Lamar minden bizonnyal előadta volna a jól bevált köpködős-spriccelős számát. Amikor rádöbbent, hogy a nő halálosan komolyan beszél, örült, hogy mégsem próbálkozott vele. - Úgy érted... a szelleme? - kérdezte. - Azt hiszem, így nevezik. Nem igazán tudom. Nem vagyok vallásos, úgyhogy nemigen tudom mire vélni az ilyesmit. - A nyakadban lóg egy feszület - jegyezte meg Lamar. - Az még anyámé volt. Most örülök csak igazán, hogy viselem. - Miért? Csak nem félsz valamitől? A nő belekortyolt vodkájába. Kicsit korán volt még a koktélozáshoz, de most szüksége volt valami megnyugtatóra. - Hát, egy kicsit - vallotta be. - Hol van most Buddy? - kérdezte Lamar, lenyűgözve önnön képességétől, hogy ilyen komoly arcot tud vágni. - Úgy értem... itt van a házban? - Nem tudom. Az éjszaka közepén jött el hozzám, és azt mondta, akarja ezt az estélyt, azután elment. - Amint a csekket megkapta, mi? - Ez nem vicc. - Sajnálom. Természetesen igazad van. - Azt mondta, azt akarja, hogy mindenki jöjjön el a házba, és ünnepeljen együtt. - Erre iszom - jelentette ki Lamar, felemelve poharát. - Akárhol is vagy, Buddy. Egészségedre!
A tószt után elnézést kért, és kiment a fürdőszobába. Érdekes asszony, gondolta menet közben. Persze lökött, és - legalábbis a pletykák szerint rabja minden vegyszarnak, ami csak árt, de hát ő maga sem angyal. A fekete márvány fürdő rejtekén, a vigyorgó „szellem-vonati” ereklyék társaságában, néhány sor kokót hintett magának. Felszippantotta, és gondolatban visszatért az odalent várakozó szépséghez. Meg fogja kapni. Ez volt az alfája és omegája mindennek. Remélhetőleg Buddy ágyában, hogy utána Buddy törölközőjével törölhesse meg magát. Otthagyva önelégülten vigyorgó tükörképét, kilépett a lépcsőházba. Melyik lehet Buddy hálója? - tűnődött. Vajon tükrök vannak a mennyezeten, mint abban a nyilvánosházban, Tucsonban, ahová annak idején gyakorta eljártak? Buddy, miután végzett a dolgával, mindig azt mondta: Jimmy, egy napon majd nekem is ilyen hálószobám lesz. Lamar legalább féltucatnyi ajtót kinyitott, mielőtt megtalálta a hálót. Ez, akárcsak a többi szoba, dekorációjával is karneváli hangulatot árasztott. Nem talált tükröt a mennyezeten. Az ágy viszont elég nagy volt. Akár három embernek is elegendő. Ez mindig is Buddy kedvenc száma volt. Már indult volna vissza a földszintre, mikor vízcsobogást hallott a háló fürdőjéből. - Rochelle, te vagy az? A lámpa nem égett a helyiségben. Nyilvánvalóan csak a csap maradt nyitva. Lamar kitárta az ajtót. Belülről Buddy hangja zendült fel. - Ne kapcsold fel a villanyt, kérlek! Ha a kokain nincs a szervezetében, Lamar minden valószínűség szerint már azelőtt kint lett volna a házból, mielőtt a szellem még egyszer megszólal. A narkó azonban eléggé lelassította a reflexeit ahhoz, hogy Buddy megnyugtathassa partnerét: nincs mitől félnie. - Pedig mondta, hogy itt vagy - zihálta Lamar. - De te nem hittél neki. - Nem. - Ki vagy te? - Ezt meg hogy érted, hogy ki vagyok? Én vagyok az, Jimmy. Jimmy Lamar. - Persze, persze. Gyere be! Kell néhány szót váltanunk egymással. - Nem... inkább itt maradok. - Nem hallak túl jól.
- Zárd el a vizet! - Muszáj pisálnom. - Pisálsz? - Csak amikor iszom. - Iszol is? - Hogyan hibáztathatsz, amikor ő ott van lenn, én meg képtelen vagyok hozzányúlni? - Ja. Ez tényleg szar lehet. - Te megtehetnéd nekem, Jimmy. - Megtenni? Mit? - Tedd meg helyettem! Ugye nem vagy homokos? - Te aztán igazán tudhatnád. - Ja. - Ahány nőn mi már megosztoztunk! - Barátok voltunk. - A legjobbak. És meg kell mondanom, nagyon rendes tőled, hogy nekem adod Rochelle-t. - Ő csakis a tiéd. De tegyél meg valamit viszonzásképpen... - Mit? - Legyünk újra barátok! - Buddy. Úgy hiányoztál. - Hát még te énnekem, Jimmy! - Igazad volt - szólt a férfi, amint visszaért a földszintre. - Buddy tényleg itt van. - Te is láttad? - Nem, de beszéltem vele. Azt akarja, hogy barátok legyünk. Ő meg én. Te meg én. Nagyon közeli barátok. - Akkor azok is leszünk. - Buddy kedvéért. - Buddy kedvéért. Odafent az emeleten a Jaff sokadszor is átforgatta a kirakójátéknak ezt az új és váratlan elemét, és végül megfelelőnek ítélte. Buddy figuráját csak Rochelle-nek szándékozott beadni - a trükk túlságosan olcsó volt. Ebben az alakban két éjjel is meglátogatta az özvegyet, és mindkét alkalommal részegen talált rá az ágyában. Könnyű volt elhitetnie a nővel, hogy a férje
szelleme tért vissza. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy visszafogja magát házastársi kötelessége teljesítésétől. Most, hogy Lamart is rászedte az illúzióval, már két ügynök is rendelkezésére fog állni a házban, ha majd a vendégek megérkeznek. A múlt éjszaka eseményei után örült, hogy bölcs előrelátással megszervezte ezt a partit. Fletcher mesterkedései teljesen készületlenül érték. Az önpusztítás eszközével élve, ellenségének sikerült elültetnie hallucigénia-gyártó képességének szikráit több száz helybéli elméjébe. Mostanra a befogadók már megálmodták személyes szentségeiket, és ezeknek sikerült megszilárdulniuk. Múltbéli tapasztalatai alapján a Jaff tudta, hogy nem lesznek különösebben erőszakos teremtések. Semmiképpen nem egyenrangúak a teratával, és teremtőjük halála után nem lesznek túlzottan hosszú életűek sem. De még így is épp elég kárt tudnak okozni alaposan átgondolt tervének megvalósítása közben. Jócskán szüksége lesz a kreatúrákra, melyeket elő tud csalogatni Hollywood mélyéből, hogy Fletcher végakarata ne keresztezhesse céljait. Az utazás, mely akkor vette kezdetét, amikor először hallott a Tudásról oly régen volt már, hogy nem is emlékezett rá, miként történt -, nemsokára véget ér. Akkor, amikor belép a Quidditybe. Ennyi évnyi készülődés után olyan lesz, mintha hazatérne. Ő lesz a mennyek tolvaja, és ezáltal a mennyek királya is. Hiszen ő az egyetlen teremtés, aki felkészült a feladatra, hogy megszerezze a trónt. Uralni fogja az álomvilágot, egyetlen lesz a mindenek felett, és soha többé nem ítéltetik meg. Akkor hát, mindössze két nap van hátra. Az első, a huszonnégy órából álló nap, elviszi céljai beteljesüléséhez. A második már a Tudás napja lesz, amikor eléri a helyet, ahol hajnal és alkony, nappal és éjszaka, egyetlen szüntelen pillanat. És azon túl, az örökkévalóság.
ÖT 1. Tesla számára elhagyni Palomo Grove-ot olyan volt, mintha egy álomból ébredne, melyben álombéli tanítója meggyőzte: valódi élete az álom. Nem húzódott többé éles határvonal értelem és értelmetlenség közt, s nem létezett nyilvánvaló különbség valóság és illúzió között sem. Talán eddig élt egy moziban, gondolta vezetés közben. Kezdett egész életére úgy tekinteni, mint ami nem is lenne rossz alap egy forgatókönyvhöz. Egy nő története, aki felfedezi, hogy az emberiség történelme nem más, mint egyetlen kiterjedt családregény, melyet a Génből és a Szerencséből álló, meglehetősen alábecsült írói csoport jegyzett, angyalok és földönkívüliek figyelmétől kísérve. No meg a pittsburghi népekétől, akik csak úgy véletlenül hangolódtak erre a csatornára. Egyszer talán meg is írja ezt a mozit, már ha a kalandok valaha véget érnek. Csakhogy azok már soha többé nem érnek véget. Most már nem. Ennek tudása is velejárója volt megújult világképének. Akár jóra, akár rosszra fordul a sorsa, egész élete a következő csodára való folytonos várakozásban fog eltelni. Miközben várakozik, fikciókat fabrikál majd, csakhogy magát csipkedje, és virrasztásra sarkallja hallgatóságát. A kocsiút nem okozott problémát, legalábbis Tijuanáig nem, és lehetővé tette az ilyen tűnődéseket is. Amint azonban átlépte a határt, egyre sűrűbben kényszerült arra, hogy a magával hozott térképhez forduljon, és elhalássza a távoli jövővel kapcsolatos tervezgetést. Fletcher instrukcióit az utolsó szóig megjegyezte, és azok - a térképpel kiegészítve - hasznos segédletnek bizonyultak. Soha nem járt azelőtt a félszigeten, és nagyon meglepte, hogy ilyen elhagyatottnak találta. Nem olyan vidék volt ez, ahol az ember vagy műve sokáig fennmaradhatna. Ez arra a következtetésre indította, hogy a misszió romjai a legnagyobb valószínűség szerint már régen elporladtak, vagy belehullottak a Csendes-óceánba, melynek morajlása egyre hangosabb lett, ahogyan közeledett a part felé.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Amint megkerülte a dombot, követve Fletcher utasításait, azonnal nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a Misión de Santa Catrina jószerével teljesen érintetlen. A látványtól görcsösen összerándult a gyomra. Még néhány percnyi út, és ott fog állni, ahol az egész mitikus történet - melynek ő csak néhány morzsáját ismerhette meg - elkezdődött. Talán Betlehem látványa gyakorolhat ilyen hatást a mélyen hívő katolikusokra. Vagy a Golgota. Ennek a helynek azonban semmi köze nem volt a koponyákhoz. Éppen ellenkezőleg. Habár a misszió falait nem építették újjá - a jókora területet még mindig megperzselt romok foglalták el -, valaki szemmel láthatóan megakadályozta a további eróziót. A gondoskodás oka csak akkor vált érthetővé számára, amikor - nem messze az épülettől - leparkolt, és gyalog indult el a poros ösvényen. A szent célokra épült, elhagyatott missziót mely az építők szellemei által minden bizonnyal eretneknek bélyegzett törekvések színhelye lett - újra felszentelték. Minél közelebb ért a csipkézett falakhoz, annál több jellel találkozott, ami erre mutatott. Elsőként virágokkal, melyek durván formált bokrétákban és koszorúkban hevertek az elszórt kőtömbök között, briliáns színeikkel tarkítva a tiszta tengeri levegőt. A második és sokkal elsöprőbb erejű megnyilatkozást a személyes tárgyak elszórt halmai - egy egész kenyér, egy kancsó, kilincsek jelentették. Ezek - teleírt papírlapok társaságában - bőséggel teremtek a virágszőnyegen, és lépni is alig lehetett, hogy az ember ne botolt volna beléjük. A nap lassan eltűnt a horizont mögött, ám egyre mélyülő aranyfénye csak tovább erősítette a hatást, hogy a misszió kísértetjárta hellyé lett. Tesla olyan halkan haladt előre a zsibvásárban, amennyire csak tőle telt, nem akarván megzavarni lakóit, akár emberi lények voltak, akár nem. Ha Ventura megyében olyan csodálatos lények élhettek (mi több, szabadon járhattak az utcán), vajon mi várhat rá egy ilyen isten háta mögötti helyen, ahol a csodák születtek? Kik lehetnek ők, és milyen alakot ölthettek (ha volt nekik egyáltalán), meg sem próbálta kitalálni. De ha a lábainál heverő ajándékok és esdeklések jelentettek valamit, akkor az az volt, hogy az imák e helyütt meghallgatásra találtak. Bármily megindítóak is voltak a kinti fohászok, a misszió belsejében még tovább erősödött a hatás. Belépve a falon tátongó egyik résen, arcképek néma tömegét látta: a kőfalakat férfiak, nők és gyermekek fotói és
rajzai borították. Némelyik mellett ruhafoszlányok, cipők, sőt egy szemüveg Odakint felajánlások között kószálhatott, ezek azonban egy véreb istenségnek szóló szagminták voltak. Elveszett lelkekhez tartoztak, és abban a reményben kerültek a falakra, hogy az itteni hatalmak visszaterelik gazdáikat az ismerős ösvényre, mely hazafelé visz. Az aranyló fényárban megállva és a gyűjteményt tanulmányozva rosszindulatú betolakodónak érezte magát. A vallásos megnyilatkozások ritkán indították meg, ha volt erre példa egyáltalán. Taszította az önelégült érzelgősség, a túlzottan retorikus képi világ. Az egyszerű hit eme megnyilatkozása mégis megérintette képmutatástól eltompult lelkét. Eszébe juttatta, mit érzett, amikor - öt éves önkéntes száműzetése után egy karácsonyra visszatért a családi fészekbe. Bár elfogta az a klausztrofóbiás érzés, amire számított, amikor szenteste éjfélkor végigsétált az Ötödik sugárúton, de egy régen elfeledett érzéstől még a lélegzete is elállt. Azonmód sírva is fakadt a veszteségtől, hogy valamikor benne is élt a hit. Hogy a hit belülről fakad. Nem tanítható, nem lehet bemagolni, egyszerűen ott van. Az első könnyek hálásan fogadták a hit újra-felismerésének áldását, de nővéreik már a szomorúságé voltak, mert az érzés - oly gyorsan, akár egy szellem - már szét is foszlott. Az érzés ezúttal nem hagyta el. Tovább mélyült benne, ahogyan a nap fénye, miközben belesüpped az óceánba. Mélyen a romok között valami hirtelen megmozdult, és ez megtörte az áhítatot. Riadtan várta, hogy a pulzusa lelassuljon egy kicsit, mielőtt megkérdezte: - Ki van ott? Nem érkezett válasz. Óvatosan megkerülte az elveszett arcok siratófalát, és egy korhadt, szemöldökfa nélküli ajtón át belépett a második helyiségbe. A kamrában két ablak fénylett téglába vájt szemként, a nap két vörhenyes sugárban tört keresztül rajtuk. Megérzésében ugyan csak az ösztöne támogatta, mégsem lehetett kétsége afelől, hogy ez a templom legszentebb része. Jóllehet nem volt teteje, és a keleti fal siralmasan lepusztult, a helyiség túlfűtöttnek tűnt, mintha az erők az évek során itt gyűltek volna fel. Fletcher idejében a szentélyt nyilvánvalóan laboratóriumnak használták. A falak mentén felfordított munkaasztalok korhadtak, a felszerelés láthatóan ugyanott maradt, ahová annak idején lezuhant. Sem a felajánlások, sem a portrék nem tudták feledtetni azt az érzést, hogy a helyet gondosan megőrizték. Habár a homokszemek már gyülekezni
kezdtek a bútorzaton, és a gyomnövények itt is, ott is felütötték fejüket, a kamra olyan volt. amilyen mindig is lehetett: tanúságtétele egy csodának, avagy a csoda elmúlásának. A szentély védelmezője a Teslától legtávolabbi sarokban állt, túl az ablakokon beszűrődő fénynyalábokon. A lány nem sok mindent láthatott belőle. Csak annyi volt bizonyos, hogy maszkot viselt, vagy elnagyolt vonásai maszkot formáztak. Eddig semmi sem utalt arra, hogy Teslának aggódnia kellene a biztonsága miatt. Habár egyedül volt, nem érzett nyugtalanságot. Ez a hely szent, és nem tűri az erőszakot. Ezenkívül annak a szentségnek a követeként érkezett ide, aki valaha e kamrában alkotott. A tekintély hangján kellett hát beszélnie. - A nevem Tesla - szólalt meg. - Doktor Richárd Fletcher küldött ide. Látta, hogy a sarokban álló ember a név hallatán lassan felszegi a fejét, majd meghallotta a sóhaját is. - Fletcher? - kérdezte az alak. - Igen - felelte Tesla. - Tudja, ki ő? Válaszként újabb kérdés érkezett, jól hallható spanyol akcentussal. Ismerem magát? - Mondtam - válaszolt Tesla. - Ő küldött ide. Azért jöttem, hogy megtegyem, amire személyesen kért fel. Az ember ellépett a faltól, hogy a fénysugár megvilágítsa az arcát. - Ő maga nem tudott eljönni? - kérdezte. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire Tesla kipréselte magából a választ. A mélyen ülő szemű, lapos orrú férfi látványa teljesen összekuszálta gondolatait. Egyszerűen életében nem látott még ilyen visszataszító arcot. - Fletcher már nem él - felelte némi vonakodás után, félig undorát leplezve, félig azon csodálkozva, hogy milyen ösztönszerűen kerülte a halott szót. A nyomorúságos ábrázat a szeme előtt bánatot kezdett tükrözni, oly elnagyoltsággal, hogy az szinte az érzés karikatúrájaként hatott. - Itt voltam, amikor elment - mondta a férfi. - Mindig arra vártam... hogy egyszer majd visszatér. A lány abban a pillanatban tudta, ki ő, amint megkapta ezt az információt. Fletcher annak idején közölte vele, hogy valószínűleg bele fog botlani a Nagy Mű élő emlékezetébe. - Raul? - kérdezte.
A mélyen ülő szemek tágra nyíltak. A fehérje nem látszott. - Tehát tényleg ismerte? - kérdezte, és újabb lépést tett a fényben, mely olyan élességgel rajzolta ki vonásait, hogy Tesla alig volt képes ránézni. Képen számtalan alkalommal látott már sokkal visszataszítóbb lényeket is, mint ez itt. A múlt éjjel valódi, hús-vér rémálom-alakokkal is találkozhatott. Mégis, ennek a hibridnek a zavart arckifejezése jobban taszította, mint bármi, amivel korábban találkozott. A férfi nagyon is közel állt az emberi fajhoz, de a nő zsigereit mégsem lehetett becsapni a hasonlósággal. Ez a heves reakció megtanította valamire, bár nem egészen volt biztos abban, hogy mire. Félre is tette a leckét, hogy a feladatra koncentráljon. - Azért jöttem, hogy elpusztítsam a Nunció maradványait - jelentette ki. - Miért? - Azért, mert Fletcher ezt akarja. Az ellenségei még mindig a világon vannak, habár ő már eltávozott. Tart a következményektől, ha azok idejönnek, és megtalálják. - De én arra vártam... - kezdte Raul. - És nagyon helyesen tetted. Jól tetted, hogy őrizted ezt a helyet. - El sem mozdultam innen. Ennyi éven keresztül. Ott maradtam, ahol atyám megteremtett. - Hogyan maradtál életben? Raul elfordította a tekintetét, és hunyorogva a napba nézett, mely majdnem eltűnt már a látóhatáron. - Az emberek gondoskodtak rólam - mondta. - Nem értették meg azt, mi történt itt, de tudták, hogy nekem is részem volt benne. Az istenek valaha itt éltek, a domb tetején. Ők ebben hisznek. Hadd mutassak valamit. Megfordult és kivezette Teslát a laborból. Az ajtón túl újabb, még az előzőnél is pusztább kamra következett - ennek mindössze egy ablaka volt. A falakat festmények borították. A freskók naiv ábrázolása csak tovább erősítette a szenvedélyt, mely itt is érződött. - Annak az éjszakának a története - szólalt meg Raul. - Az ő hitük szerint. Ebben a szobában még annyi fény sem volt, mint az előzőben. A félhomály fojtott titokzatosságot kölcsönzött a képeknek. - Itt a misszió - mutatott Raul egy szinte szimbolikus egyszerűségű ábrázolásra, melyen a sziklaszirt volt látható. - És itt van az apám.
Fletcher a hegy előtt állt, arca sápadtan és vadul rajzolódott ki a sötétben, szemei mint két ikerhold. Különös formák áradtak ki füleiből és a szájából, és függtek holdakként a feje felett. - Mik azok? - érdeklődött Tesla. - A gondolatai - jött Raul válasza. - Én festettem őket oda. - És milyen gondolatok azok? - A tenger gondolatai - felelte Raul. - Minden a tengerből származik. Ezt Fletcher mondta nekem. Kezdetben vala a tenger. A végén vala a tenger. És közötte... - Quiddity - fejezte be Tesla. - Micsoda? - Nem beszélt neked a Quiddity-ről? - Nem. - Ahol az emberi álmok születnek? - Én nem vagyok ember - emlékeztette Raul tapintatosan. - Én az ő kísérleti alanya vagyok. - Éppen ettől lettél ember - mondta Tesla. - Nem erre való a Nunció? - Nem tudom - válaszolta egyszerűen Raul. - Eleget tanított ahhoz, hogy tudjam, mi nem lehetek soha, azután itt hagyott... - Megvolt rá az oka. Én is láttam az ellenségét, a Jaffot. Meg kell őt állítanunk. - Ott... - szólalt meg Raul, rámutatva a fal egy távolabbi részére. - Ott van a Jaff. A portré meglehetősen találóra sikerült. Tesla felismerte a mindent felégető pillantást, a megduzzadt fejet. Vajon Raul valóban látta őt ebben a kiteljesült alakjában, vagy a jól sikerült ábrázolás az óriáscsecsemőről csak ösztönös reakció? Nem volt rá lehetősége, hogy megkérdezze. Raul ismét magával húzta. - Szomjas vagyok - mondta. - Később is megnézhetjük. - Túlságosan sötét lesz. - Nem. Emberek szoktak jönni, hogy gyertyákat gyújtsanak, amint lemegy a nap. Gyere, és beszélgess velem! Mondd el, hogyan halt meg az apám!
2.
Tommy-Ray-nek tovább tartott az út a Misión de Santa Catrinába, mint a nőnek, akivel versenyzett, mert közben egy apró esemény történt vele. Bármennyire jelentéktelen is volt, megmutatta lényének egy olyan darabkáját, melyet később alaposan módja lesz megismerni. Amikor kora este. Ensenadától délre megállt egy kisvárosban, hogy valamivel meglocsolja kiszáradt torkát, egy helybéli bárban találta magát, mely nevetségesen olcsón - mindössze tíz dollárért - olyan szórakozást kínált, ami Palomo Grove-ban elképzelhetetlen lett volna. Az ajánlat túl csábító volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. Kifizette a jegyet, vett egy sört, és belépett a füstös helyiségbe, mely kétszer akkora lehetett, mint a saját hálószobája. A közönség talán ha tíz férfiból állt, akik kényelmesen terpeszkedtek recsegő karosszékeiken. Egy nőt néztek, aki egy nagy fekete kutyával folytatott nemi aktust. Tommy-Ray semmi izgatót nem talált a jelenetben. Úgy tűnt, a nézőközönség többi tagja sem, legalábbis nem szexuális értelemben. Azzal a fajta izgalommal hajoltak előre, amit képtelen volt megérteni, mielőtt a sör szét nem áradt megfáradt testében. A nő arca delejes hatással volt rá. Valamikor csinos lehetett, de mostanra az arc, akárcsak a test, már csak értéktelen hulladék volt. Karjai ékesen árulkodtak a szenvedélyről, mely ilyen mélységbe taszította. Olyan tapasztalt mozdulatokkal izgatta a kutyát, mint aki már számtalanszor csinálta ezt ezelőtt is, majd négykézlábra ereszkedett előtte. A kutya megszagolgatta, majd tunyán munkához látott. Csak ezután ébredt rá Tommy-Ray, hogy mi lehetett a nő arcában, ami magára vonta mind az ő, mind a többi szemtanú figyelmét. Úgy festett, mint aki máris halott. A gondolat ajtó volt Tommy-Ray agyában, mely egy sárgán bűzös, dágványos mocsárra nyílt. Korábban is látta már ezt a tekintetet, és nemcsak a pornómagazinok oldalain, de ünnepelt hírességeknél is. Szex-élőhalottak, sztár-élőhalottak: halottak, akik élőnek tűnnek. Mikorra visszatért a szeme előtt pergő jelenethez, a kutya már felvette a ritmust, kanos vággyal tette magáévá a nőt, a hab szájából a nő hátára csorgott. Ez alkalommal - azt gondolván, hogy igazából halott - a nő valóban izgatóan hatott a férfira. Minél izgatottabbá vált az állat, annál izgatottabbá vált ő is, és annál halottabbnak tűnt a nő, a kutya farkával testében. Végül az egész versennyé vált a kutya és Tommy-Ray között: melyikük fejezi be hamarabb. A kutya nyert. Eszelős tempóba lovallta magát, majd hirtelen megmerevedett. A jelre az egyik férfi felállt az első sorból, és szétválasztotta a párt. A kutya azonnal teljesen érdektelenné vált. Miután
partnerét elvezették, a nő ott maradt a színpad közepén, majd lassan szedegetni kezdte elszórt ruháit, melyeket valószínűleg azelőtt vett le, mielőtt Tommy-Ray belépett. Ezután ugyanazon az oldalsó ajtón át távozott, ahol a kutya és stricije. Arca ugyanaz a halotti maszk, ami kezdettől fogva. A show szemmel láthatóan még nem ért véget, mert senkinek sem akaródzott mozdulni. Tommy-Ray azonban már látott mindent, amire szüksége volt. Elindult az ajtó felé, keresztülfurakodott az újonnan érkezőkön, majd visszatért a poros kocsmába. Csak jóval később vette észre, amikor már majdnem elért a misszióhoz, hogy valaki kifosztotta a zsebeit. Jól tudta, hogy nincs ideje visszamenni, amellett nem is igen lett volna értelme. A tolvaj lehetett bármelyik férfi, aki mellett elhaladt kifelé jövet. Egyébként is, az egész megérte azt a pár dollár veszteséget, hiszen rálelt a halál új definíciójára. Sőt, nemcsak egy értelmezésére. Egyszerűen az első és egyetlen értelemre. A nap már régen leáldozott, mire rákanyarodott a dombra vezető poros útra. Amint haladni kezdett felfelé, határozott déja vu érzés kerítette hatalmába. Láthatta már korábban is ezt a helyet a Jaff szemével? Akárhogy is, a felismerés csak hasznára válhatott. Jól tudva, hogy Fletcher embere kétségkívül előtte jár, úgy döntött, a domb aljában hagyja kocsiját. A fennmaradó utat gyalog teszi meg, így nem hívja fel magára a figyelmet. Bármilyen sötét is volt, nem kellett vakon haladnia. Lábai tudták az utat, ha az emlékezete nem is. Felkészült az erőszakra, ha a helyzet úgy kívánja. A Jaff ellátta egy pisztollyal. Eredetileg számtalan áldozata közül az egyiké volt, aki immár a terata része lett. A gondolatban, hogy esetleg használnia kell, kétségtelenül volt valami vonzó. Most, miután a mászástól megfájdult a mellkasa, a Misión hirtelen megjelent a látómezőjében. Háta mögött a hold felkúszott az égre, cápaszürke fényben fürösztve a tájat. Beteges sápadtságával megvilágította a romos falakat, karjának és kezének bőrét. Hirtelen vágyakozást ébresztett benne egy tükör után, amiben megnézhetné arcát. Minden bizonnyal meglátná a csontokat a hús alatt, felvillanna a koponya, ahogyan fogai is, mosolygás közben. Végül is, nem épp ez az, amit egy mosoly közöl? Hello világ, így fogok kinézni, ha a nedves részek már elrothadtak! Elkábulva a gondolattól, elindult a lassan száradó virágszirmok között.
3. Raul kunyhója jó ötven méternyire húzódott a főépület mögött. Primitív építmény, melyben két ember már tömeg. Teljes egészében a helybéliek jóindulatától függ, magyarázta Teslának. Ellátják őt élelemmel és ruhával, cserébe, amiért gondozza a missziót. Bármilyen szegényes eszközök is álltak a rendelkezésére, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy lakhelye különb legyen egy nyomorúságos kalyibánál. Mindenfelé a kifinomult érzékenység jeleit lehetett megfigyelni. Az asztalon a tömzsi faggyúgyertyák kavicsok gyűrűiben álltak, melyeket simaságukért választott ki. Az egyszerű fekvőhelyet borító takarót tengeri madarak tollal ékesítették. - Egyetlen bűnöm van csak - mesélte Raul, amint Tesla helyet foglalt az egyetlen székben. - Azt is atyámtól örököltem. - És mi az? - Cigarettázom. Naponta egy szálat. Oszd meg velem! - Valaha én is dohányoztam - kezdte Tesla. - De már abbahagytam. - Ma este te is cigarettázni fogsz - mondta Raul, nem hagyva teret a további ellenkezésnek. - Atyám tiszteletére szívjuk el. Egy parányi bádogdobozból kézzel sodort cigarettát és gyufát vett elő. A lány figyelte az arcát, miközben a cigarettával foglalatoskodott. Amit első látásra nyugtalanítónak talált benne, az továbbra is ilyen hatással volt rá. A vonásai nem vallottak sem majomra, sem emberre, hanem a kettő lehető legszerencsétlenebb társítására. Mégis, minden más szempontból - beszéd és modor tekintetében, de még abban is, ahogyan a cigarettát hosszú, sötét ujjai közé fogta - teljességgel civilizált benyomást keltett. Olyan ember benyomását, akit az anyja szívesen látott volna a férjeként, ha történetesen nem lett volna majom. - Tudod, Fletcher nem ment el - mondta neki Raul, felé nyújtva a cigarettát. A lány vonakodott, és minden lelkesedés nélkül vette a szájába azt, ami korábban a másik szájában volt. Raul addig figyelte áthatón Teslát, míg végül a nő elmosolyodott. - Valami mássá változott, ebben biztos vagyok - folytatta Raul. - Valami mássá. - Úgy legyen - szólt Tesla, és még egyet szippantott. Csak ekkor jutott eszébe, hogy ez talán más, mint amit odalenn L. A.-ben általában szívni szoktak. - Mi ez? - kérdezte. - Jó anyag - válaszolta a fiú. - Ízlik?
- Még füvet is hoznak neked Ide? - Ők maguk termesztik - felelte Raul, a világ legtermészetesebb hangján. - Jó nekik - mondta Tesla, és egy harmadik slukkot is szippantott, mielőtt visszaadta volna. Tényleg erős anyag volt. Szája már a mondat közepén tartott, de az agya még mindig nem tudta, hogyan fejezze be, amikor rádöbbent, hogy beszél. - ...ez olyan éjszaka, amit mindig mesélni fogok a kölykeimnek... csakhogy soha nem lesznek kölykeim... sebaj, akkor az unokáimnak... elmondom majd, hogy itt ültem egy emberrel, aki valamikor majom volt... ugye nem haragszol, ha így beszélek rólad? De ez az első alkalom... hogy itt ülünk, és a barátjáról beszélünk... a barátomról... aki valamikor ember volt... - És amikor beszélni fogsz nekik mindezekről - kérdezte Raul - mit fogsz mondani saját magadról? - Magamról? - Te mennyiben illesz bele ebbe a képbe? Mivé fogsz te válni? A lány ezen alaposan eltűnődött - Muszáj valami mássá válnom? kérdezte végül. Raul visszaadta neki a cigaretta maradékát. - Minden változik. Miközben itt ülünk, mi is változunk. - Mi történik? - Öregszünk. Egyre közelebb kerülünk a halálhoz. - Ó, a francba! Én nem akarok közelebb kerülni a halálhoz. - Nincs választásunk - közölte Raul egyszerűen. Tesla megrázta a fejét. Az tovább mozgott, miután a mozdulatnak vége szakadt. - Meg akarom érteni - jelentette ki végül. - Egészen pontosan mit? Ezen ismét eltűnődött, végigfuttatva a rendelkezésre álló lehetőségeket, végül előállt az egyikkel. - Mindent - közölte. A fiú felnevetett, és a nevetése csengőként csilingelt a lány fülében. Jó trükk, akarta mondani, amikor ráébredt, hogy Raul felállt, és az ajtóhoz ment. - Valaki van a missziónál - hallotta meg a fiú hangját. - ...jöttek meggyújtani a gyertyákat - vetette fel Tesla. A feje úgy tűnt, egy lépéssel előrébb jár testénél.
- Nem - mondta a fiú, amint kilépett a sötétségbe. - Ők soha nem lépnek oda, ahol a csengettyűk vannak... A lány a gyertya lángjára meredt, miközben Raul kérdésein tűnődött, és ezek képe égett bele a sötétségbe is, melyen keresztülbotorkált, olyan eltökéltséggel, hogy talán a sziklaszirt pereméről is lelépett volna, ha nem a fiú hangjának nyomában halad. Miközben a falak felé közeledtek, a fiú odaszólt neki, hogy maradjon ott, ahol van, de ő nem hallgatott rá, és szorosan a nyomában maradt. A gyertyagyújtogatók valóban itt jártak. Fáradozásaik eredménye misztikus fénybe burkolta az arcképek termét. Habár Raul cigarettája jelentősen megnövelte a gondolatai közt tátongó űrt, azok így is eléggé összefüggőek voltak ahhoz, hogy felmérje a késlekedéséből származó veszélyt. Miért is nem kutatta fel a Nunciót azonnal, hogy az óceánba hajítsa, ahogyan Fletcher utasította? Önmaga iránti haragja erőssé tette. A freskók szobájának félhomályában sikerült megelőznie Rault, így a gyertyafényes laboratóriumba már elsőként léphetett be. A helyiséget azonban nem gyertyák világították meg, mint ahogyan a látogató sem fohászkodni jött. A kamra közepén apró, gomolygó füstöt eregető tűz pattogott, miközben - nekik háttal állva - egy férfi kutakodott puszta kézzel a laboratóriumi eszközök romjai között. A lány nem számított rá, hogy ismerősnek fogja találni. Ám az utóbbi napokban sikerült megismernie a darab szinte valamennyi szereplőjét, ha nem is névről, de legalább látásból. Őt mindkét szempontból ismerte. Tommy-Ray McGuire. A fiú egész arcát felé fordította. Vonásainak tökéletes szimmetriáján az őrület fénye - a Jaff öröksége - látszott. - Sziasztok! - mondta, közömbös, hétköznapi üdvözlésként. Gyanítottam ám, hogy itt lesztek. A Jaff megmondta előre. - Ne érintsd meg a Nunciót! - kiáltotta a lány. - Veszélyes lehet. - Pont ebben reménykedem - felelte a fiú vigyorogva. Volt valami a kezében, a lány tisztán láthatta. Egy villanásnyi idő alatt rá is döbbent, mi az. - Igen, megszereztem - mondta a fiú. A fiola pont olyannak nézett ki, mint amilyennek Fletcher leírta. - Dobd el! - tanácsolta Tesla, megpróbálva megőrizni higgadtságát. - Te is ezt akartad tenni vele? - kérdezte a fiú. - Igen. Esküszöm, hogy ezt. Ez halálos.
Tesla látta, ahogyan a fiú tekintete Raul arcára vándorol, akinek a szuszogását a háta mögött hallotta. Úgy tűnt, Tommy-Ray-t egy csöppet sem feszélyezi a túlerő. A lány eltűnődött rajta, vajon létezik-e egyáltalán olyan súlyos, életveszélyes fenyegetés, mely képes lenne letörölni arcáról ezt az önelégült kifejezést. Talán a Nunció? Magasságos Isten, milyen lehetőségek lapulhatnak egy ilyen tébolyult szívben, melyeket az tovább magasztalhatna és sokszorozhatna? Újra megszólalt. - Pusztítsd el, Tommy-Ray, mielőtt ő pusztít el téged! - Olyan nincs - felelte az. - A Jaffnak tervei vannak vele. - És mi történik majd, amikor már nem tudja hasznodat venni? Ő nem törődik veled. - Ő az apám, és szeret engem - válaszolta Tommy-Ray, azzal a bizonyossággal, ami egy normális lélek esetében talán megindító lett volna. Tesla továbbra is felé tartott, és közben megállás nélkül beszélt hozzá. Csak arra kérlek, hogy figyelj rám, légy szíves... A fiú zsebre vágta a Nunciót, és eközben benyúlt a másik zsebébe. Egy pisztolyt húzott elő belőle. - Minek is hívtad ezt a dolgot? - kérdezte, miközben Tesla felé irányította a fegyvert. - Nunció - felelte a lány, aki lassított ugyan, de továbbra is állhatatosan közeledett. - Nem. Valami másnak hívtad. - Halálosnak. A fiú szélesen elmosolyodott. - Igen - merengett, megszűrve a szavakat. - Halálos. Ez azt jelenti, hogy megöli az embert, igaz? - Igen. - Ez tetszik. - Ne, Tommy... - Ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek! - Azt állítottam, hogy szeretem a halált, és komolyan is gondoltam. A lány ekkor döbbent rá, hogy teljesen félreértette a helyzetet. Ha ő írta volna a jelenetet, a fiú ráfogta volna a fegyvert, ő meg ez idő alatt kereket oldott volna. De ez most nem az ő jelenete volt. - Én a halál fia vagyok - mondta a fiú, és meghúzta a ravaszt.
HAT 1. Az Ellen házában történtektől felpörögve Grillo az írásban keresett menedéket, melyben annál mélyebbre akart merülni, minél inkább eluralkodott életén a titokzatosság. Kezdetben könnyen ment. Összeválogatta a száraz tényeket, és olyan egyszerű prózába öntötte azokat, hogy Swift is büszke lett volna rá. Azután nekiállt kiszűrni számadásából azokat a részleteket, melyeket Abernethy rendelkezésére kívánt bocsátani. Mostantól úgy érezte, kötelessége, hogy feljegyezzen mindent, amit csak tapasztalt. Félúton járhatott a munkában, amikor Hotchkiss telefonált. Szívesen iddogált és beszélgetett volna Grillóval. A Grove-ban mindössze két bár van, magyarázta. A Starky's e kettőből a kevésbé szolid, tehát a számukra megfelelőbb. Egy órával a beszélgetés után, amikor az elmúlt éjjel eseményei biztonsággal feljegyzésre kerültek, Grillo elhagyta a hotelt, hogy találkozzon Hotchkisszal. A Starky's gyakorlatilag üresen állt. Az egyik sarokban egy öregember üldögélt, aki halkan énekelgetett maga elé, és volt még két kölyök, akik túlságosan fiatalnak tűntek ahhoz, hogy igyanak. Őket nem tekintve azonban teljesen magukban voltak. Hotchkiss még ilyen körülmények között sem emelte fel suttogásnál erősebbre a hangját a beszélgetés ideje alatt. - Maga nemigen ismer engem - kezdte mindjárt a legelején. - Erre múlt éjjel jöttem rá. Itt az ideje, hogy megismerjen. Nem is volt további bátorításra szüksége, hogy belekezdjen mondanivalójába. A számadást nem fűszerezte az érzelmeivel, mintha azok terhe oly erővel nehezedett volna vállára, hogy már régen kiszorított belőle minden könnycseppet. Grillo hálás volt ezért. Ha az elbeszélő szenvtelen tud maradni, akkor ez őt is felhatalmazza, hogy hasonlóképpen tegyen, míg Hotchkiss elbeszélésében az esetlegesen kifelejtett részletek után kutat.
Hotchkiss elsőként persze Carolyn szerepét fedte fel a történetben, sem nem kárhoztatva, sem magasztalva lányát. Egyszerűen csak leírta a tragédiát, mely elszakította kettejüket egymástól. Ezek után megrajzolta Trudi Katz, Joyce McGuire és Arleen Farrell portréját, majd a köztük lévő kapcsolatot. Grillo szorgalmasan jegyezte a tényeket, miközben Hotchkiss beszélt. Felvázolta a családfát, melynek gyökerei mélyen hatoltak le oda, ahová Hotchkiss elbeszélése is lépten-nyomon visszakanyarodott: a föld alá. - Ott lent kell lennie a válasznak - mondta nem is egyszer. - Biztosan tudom, hogy Fletcher és a Jaff, bárkik, bármik is ők, a felelősek azért, ami Carolynnal történt. És a többi lánnyal. - Mindvégig a barlangokban voltak? - Mi magunk láttuk, amikor kiszöktek, nem igaz? - kérdezte Hotchkiss. Szóval igen, azt hiszem, odalenn várakoztak az évek során. - A férfi nagyot kortyolt whiskyjéből. - A múlt éjszaka után sokáig fent voltam, és megpróbáltam összeilleszteni a részeket. Megpróbáltam meglátni az egész értelmét. - És? - Úgy döntöttem, hogy leereszkedem a barlangokba. - Mi az Istennek? - Annyi év alatt, elzárva a világtól, kellett hogy csináljanak valamit. Talán maradt utánuk valami nyom. Talán megtalálhatjuk az elpusztításuk módját. - Fletcher már elment - emlékeztette Grillo. - Valóban? - hitetlenkedett Hotchkiss. - Én már nem vagyok olyan biztos ebben. A dolgok itt ólálkodnak, Grillo. Azt hihetnénk, nyom nélkül eltűnnek, de továbbra is itt ólálkodnak, csak nem látjuk őket. Az elménkben. A föld színe alatt. Az ember leereszkedik egy kicsit, és máris a múltban találja magát. Minden lépés egy újabb ezredév. - Az én memóriám nem nyúlik vissza ilyen régre - szúrta közbe Grillo. - De igen - állította Hotchkiss, halálos komolysággal. - Visszanyúlik, egészen az őstengerekig. Ez kísért valamennyiünket. A férfi felemelte a kezét. - Szilárdnak tűnik. Igaz? - kérdezte. - Pedig javarészt víz. - Úgy látszott, újabb gondolattal küzd, de az csak nem akar összeállni.
- A teremtmények, amiket a Jaff alkotott. Igencsak úgy néznek ki, mintha kiásta volna őket - mondta Grillo. - Gondolja, hogy ilyesmiket fog odalenn találni? Hotchkiss válasza az a gondolat volt, melyet néhány pillanattal korábban még képtelen volt formába önteni. - Amikor meghalt - mondta úgy értem, Carolyn... Amikor Carolyn meghalt, sokáig azt álmodtam, hogy feloldódik a szemem előtt. Nem szétporlad. Feloldódik. Mint a tenger, mely visszakövetelte. - Még mindig ezeket az álmokat látja? - Nem. Már nem álmodom. - Mindenki álmodik. - Akkor én nem engedem meg magamnak, hogy visszaemlékezzek az álmaimra - mondta Hotchkiss. - Szóval... velem van? - Miben? - A leereszkedéssel kapcsolatban. - Komolyan ezt akarja? Én azt hittem, lehetetlen oda lemászni. - Lehet, hogy meghalunk, de megpróbáltuk - felelte Hotchkiss. - Nekem van egy sztorim, amit meg kell írnom. - Hadd mondjak magának valamit, barátom - szólt Hotchkiss. - Ott van a maga sztorija. Az egyetlen sztori. A lábunk alatt. - Figyelmeztetnem kell... hogy klausztrofóbiás vagyok. - Ne féljen, hamar ki fogja izzadni - válaszolta Hotchkiss, olyan mosollyal, mely lehetett volna jóval megnyugtatóbb is.
2. Habár a délután java részében Howie sikeresen legyűrte az álmosságot, kora estére már alig bírta nyitva tartani a szemét. Amikor azt mondta Jo-Beth-nek, hogy visszatér a hotelbe, a Mama azonnal kijelentette, sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, ha Howie itt marad a házban. Előkészítette számára a vendégszobát (a fiú az előző éjszakát a kanapén töltötte), ahová vissza is vonult. Testének az elmúlt pár napban tekintélyes mennyiségű bántalmazást kellett elviselnie. Kezeit még mindig csúnya sebek borították, háta - jóllehet a terata ütötte szúrások nem voltak mélyek - még mindig sajgott. Nem mintha bármi is visszatarthatta volna attól, hogy elaludjon.
Jo-Beth vacsorát készített a Mamának és saját magának: salátát, mint mindig. Olyan természetességgel hajtotta végre mindezt, mintha az elmúlt héthez képest az égadta világon semmi sem változott volna. A munka idejére valóban sikerült is megfeledkeznie a rémségekről. Egy, az anyja arcára vetett pillantás, vagy a csillogó új lakat látványa azonban egy pillanat alatt eszébe juttatta az emlékeket. Képtelen volt bármiféle rendet tenni közöttük. Nem maradt más, csak a megalázottság és gyötrelem, majd újabb megalázottság és gyötrelem. Mindezek felett pedig a Jaff. Közel hozzá, túlságosan is közel: egy ízben a vízióival szinte ugyanúgy sikerült meggyőznie őt is, mint Tommy-Ray-t. Az töltötte el a legnagyobb szorongással, hogy akkor ő is képes lett volna csatlakozni az ellenséghez. Amikor a Jaff elmondta neki, mennyire áhítja az értelmet az érzelmek helyett, tökéletesen meg tudta érteni. Még egyfajta szimpátiát is érzett iránta. És az az izgalmas beszélgetés a Tudásról, a szigetről, amit meg akar mutatni neki... - Jo-Beth? - Mama? - Minden rendben? - Igen. Persze. Igen. - Min gondolkodsz? Ez a kifejezés az arcodon... - Csak... a múlt éjszakáról. - Ki kell verned a fejedből. - Talán elmehetnék meglátogatni Loist, csak hogy beszélgessek vele egy kicsit. Nem bánnád? - Nem, menj csak nyugodtan! Howard itt lesz velem. - Akkor elmegyek. Az összes Grove-béli barátja közül senki sem képviselte olyan határozottan a normalitást, mint Lois. Szigorúan és kérlelhetetlenül ragaszkodott egyszerű hitéhez, hogy mi a helyes, és mi nem az. Alapjában véve egy békés világ után áhítozott, ahol a gyermekek szeretetben nőnek fel, hogy azután ők is szeretetben neveljék fel a saját gyermekeiket. Lois ismerte a gonoszt is. Minden erő az, mely szembeszáll ezzel a vízióval. A terroristák, az anarchisták, a holdkórosok. Jo-Beth azonban már tudta, hogy ezek az emberi erők sokkal ritkább életformákkal kötöttek szövetséget. Ezek egyike volt az ő apja is. Ezért még soha nem volt számára fontosabb, hogy olyasvalaki társaságát keresse, akinek az elképzelése a jóról ennyire megingathatatlan.
Amint kiszállt az autóból, zajt és nevetgélést hallott Lois házából. Hálásan fogadta a félelemben és szorongásban eltöltött hosszú órák után. Bekopogott az ajtón. A hangoskodás zavartalanul folyt tovább. Valóságos tömegnek hangzott. - Lois? - kiáltott fel, de ilyen hangzavarban mind a kopogás, mind a hívó szó eredménytelen maradt. Ezért megkopogtatta az ablakot, és újra a nevén szólította Loist. A függönyök félrelibbentek, és Lois zavart arca jelent meg a keretben. Ajkai némán formálták Jo-Beth nevét. A szoba teli volt emberekkel. Tíz másodperccel később Lois már az ajtónál termett, olyan idegen arckifejezéssel, hogy Jo-Beth szinte alig ismert rá: barátságos mosollyal. Mögötte, mintha, a ház valamennyi lámpája égne, még a lépcsőház is vakító fényárban fürdött. - Meglepetés - szólalt meg Lois. - Igen. Gondoltam, átnézek egy kicsit. De úgy látom... társasága van. - Hát igen - felelte Lois. - Nehéz ezt így megmagyarázni. Jo-Beth egy pillantást vetett a ház belsejébe. Úgy tűnt, éppen jelmezbál van. Egy férfi, teljes cowboy-felszerelésben, pengő sarkantyúkkal botorkált lefelé a lépcsőn, majd elhaladt egy katonajelmezes ember mellett. A nappalit - belekarolva egy feketeruhás nőbe - egy vendég szelte át, tetőtől talpig sebészkosztümben, arcán maszkkal. Az, hogy Lois megtervezett egy ilyen murit anélkül, hogy neki egyetlen szóval említette volna, már önmagában is meglehetősen különös volt. Csak a Jóisten a tanúja, mennyi unalmas órát töltöttek el együtt a boltban, amikor Loisnak bőven lett volna alkalma mesélni az eseményről. De hogy egyáltalán ilyesmire vetemedett a megfontolt, komoly Lois -, az már a képtelenség határát súrolta. - Azt hiszem, különben is mindegy - szólalt meg ismét Lois. - Végül is, te jó barátom vagy. Megérdemled, hogy részt vegyél benne, nem igaz? Részt venni, de miben?, kérdezte volna Jo-Beth, de már nem volt rá ideje, mielőtt Lois behúzta a házba, határozottan megragadva a karját. Az ajtó becsapódott a háta mögött. - Hát nem csodálatos? - kérdezte Lois. A szó szoros értelmében ragyogott. - Ugye eljöttek hozzád is az emberek? - Emberek? - A Látogatók.
Jo-Beth ösztönösen bólintott, ami elegendő volt Loisnak. hogy tovább csacsogjon. - A szomszédban Kritzlerékhez az Álarcosbálból jöttek Látogatók... tudod te is, az a sorozat a nővérekről. - Mármint a tévésorozat? - Persze, hogy a tévésorozat. Az én Melem pedig... de hát te is tudod, mennyire rajong Mel azokért a régi westernekért... Ennek nem sok értelme volt. már ha volt egyáltalán, de Jo-Beth hagyta, hadd hadarjon Lois tovább. Attól félt, hogy a kérdéseivel beavatatlanságát bizonyítaná, és megszakítaná az elbeszélés fonalát. - És én? Én vagyok mind közül a legszerencsésebb - csacsogta Lois. Annyira, de annyira szerencsés vagyok! A Nap mint napból mindannyian eljöttek. Az egész család. Alan, Virginia, Benny, Jayne. Még Morgant is magukkal hozták. Képzeld ezt el! - De hát honnét jöttek, Lois? - Egyszer csak feltűntek a konyhában - jött a válasz. - És természetesen elmondtak nekem minden pletykát a családdal kapcsolatban... Egyedül a boltjáért tudott Lois annyira lelkesedni, mint a Nap mint napért, Amerika kedvenc családjáért. Menetrendszerűen leült megnézni, hogy azután másnap olyan részletességgel mesélje el az előző esti epizódot, mintha a saját életéről beszélne. Az illúzió, úgy látszik, teljesen a hatalmába kerítette. Úgy beszélt a Pattersonokról, mintha azok valóságos vendégek lettek volna a házában. - Minden ízükben olyan kedves emberek, amilyennek megismertem őket - mondta éppen -, bár azt azért nem gondoltam volna, hogy egy körben forognak az Álarcosbál embereivel. Tudod, a Pattersonok olyan mindennapiak, épp ez az, amit szeretek bennük. Olyan... - Lois. Fejezze ezt be! - Mi a baj? - kérdezte. - Maga mondja meg! - De hát nincs semmi baj. Minden olyan csodálatos. Itt vannak a Látogatók, és én már nem is lehetnék ennél boldogabb. Rámosolygott egy sápadtkék kabátot viselő férfira, aki vidáman integetett neki. - Az ott Todd, Az utolsó kacajból... - mondta. A késő esti szatírák semmivel sem álltak közelebb Jo-Beth ízléséhez, mint a családregények, de a férfi valahogy tényleg ismerősnek tűnt. Ahogyan az a lány is, akinek kártyatrükköket mutatott be, és a másik férfi,
aki szemmel láthatóan szintén megpróbálta felhívni a figyelmét. Aki még ebből a távolságból is elment volna a Mama kedvenc tévés játéka, a Rejtekhely házigazdájának. - Mi folyik itt? - kérdezte Jo-Beth. - Ez egy hasonmás-parti, vagy ilyesmi? Lois mosolya, mely letörölhetetlenül ott ragyogott az arcán, elhalványult egy kicsit. - Te nem hiszed el - állította. - Mit nem hiszek? - Hát Pattersonékat. - Nem. Persze, hogy nem hiszem el. - Mégis eljöttek, Jo-Beth - jelentette ki, hirtelen halálos komolysággal. Azt hiszem, mindig is találkozni akartam velük, és most eljöttek. Megragadta Jo-Beth kezét, mosolya pedig újra felragyogott. - Majd meglátod - mondta. - És ne félj, hozzád is eljöhet valaki, ha igazán komolyan akarod. Az egész városban ez történik. Nemcsak a tévé emberei. Jönnek a hirdetésekből és a magazinokból is. Gyönyörű emberek, csodálatos emberek. Nem kell félned. Ők hozzánk tartoznak. - Lois közelebb húzódott hozzá. - Én magam sem értettem igazán, egészen a múlt estig. Nekik még nagyobb szükségük lehet ránk, mint nekünk rájuk, nem? Ők nem bánthatnak minket... Kitárta az ajtót, mely mögül kiszüremlett a nevetés. Jo-Beth követte Loist a szobába. A fények, melyek elárasztották az előteret, itt még fényesebben ragyogtak, bár nem volt látható forrásuk. Olyan volt, mintha maguk az emberek lettek volna kivilágítva: csillogott a hajuk, szemük, a fogaik. Mel a kandalló mellett állt, kövéren, kopaszon, és rém büszkén, amiért a nappalija teli van hírességekkel. Ahogyan Lois is beharangozta, a sztárok valóban eljöttek Palomo Grove-ba. A Patterson család - Alan és Virginia, Benny és Jayne, sőt még az a korcs Morgan is - a szoba közepét foglalta el, a sorozat egyéb szereplőinek társaságában. Mrs. Kline a szomszédból, Virginia életének megrontója, és Haywardék, a sarki csemege tulajdonosai, mind ott voltak. Alan Patterson éppen heves kézmozdulatokkal fűszerezett beszélgetést folytatott Hester D'Arcyval. az Álarcosbál sokat molesztált hősnőjével. Szexuálisan túlfűtött nővére, aki már a fél családot megmérgezte, hogy megkaparinthassa a felmérhetetlen nagyságú vagyont.
Az egyik sarokból szemezett egy „alsónadrág-hirdetéssel”, aki úgy érkezett a partira, ahogyan mindig is látható volt: szinte meztelenül. - Figyelem! - kiáltott fel Lois, túlharsogva a zsivajt! - Kérem, szeretném, ha mindenki idefigyelne egy pillanatra. Szeretném, ha megismerkednének egy barátommal. Ő az egyik legjobb barátom... Az Ismerős arcok mind felé fordultak, mint tucatnyi tévéműsor címlapja. Szerette volna elejét venni ennek az őrületnek, mielőtt még rajta is elhatalmasodik, de Lois erősen markolta a karját. Mindamellett ez is része volt az általános tébolynak. Ha meg akarja érteni, mi történik, akkor nyugton kell maradnia. - ...Jo-Beth McGuire - fejezte be Lois. Mindannyian elmosolyodtak, még a cowboy is. * - Úgy nézem, igencsak szükséged lenne egy italra - mondta Mel, miután Lois körbevezette Jo-Beth-t a szobán. - Én nem szoktam szeszesitalt inni, Mr. Knapp. - Az nem jelenti azt, hogy nem nézhetsz ki úgy, mint akinek jól esne egy - jött a válasz. - Azt hiszem, mindannyiunknak másképpen kell gondolkodnunk a mai este után, nem? Vagy még inkább a tegnapi este után. - Loisra pillantott, kinek gyöngyöző kacagása az egész nappalit betöltötte. - Még soha nem láttam ilyen boldognak - mondta. - És ez engem is boldoggá tesz. Maga tudja, honnan került ide ez a sok ember? - érdeklődött Mel vállat vont. - Más vendége is van olyan jó, mint az enyém. Érted ugye? Nekem szükségem van egy italra, ha neked nincs is. Lois mindig megtagadta magától ezeket az apró örömöket. Én meg mindig azt mondtam: Az Úr nem figyel. Vagy ha mégis, akkor sem ez érdekli. Lassan keresztülvágtak az előtérben csoportosuló vendégek között. Az emberek között, akik itt gyűltek össze, hogy elkerüljék a tolongást a szalonban, az egyház számos tagja megtalálható volt: Maeline Mailed, Al Grisby, Ruby Sheppherd. Valamennyien Jo-Beth-re mosolyogtak, egyikük arcán sem látszott, hogy bármi kivetnivalót találnának a történésekben. Talán ők is magukkal hozták a saját Látogatóikat? - Lent volt múlt éjjel a Központnál? - kérdezte Jo-Beth Meltől, miközben az narancslét töltött neki.
- Ami azt illeti, igen. - És Maeline? Lois? És Kritzlerék? - Azt hiszem. Már elfelejtettem, pontosan kik is voltak lenn, de igen, azt hiszem, biztos vagyok benne, hogy a többségük legalábbis ott volt... Biztos vagy benne, hogy nem akarsz semmit ebbe a narancslébe? - Talán mégis - válaszolta a lány fátyolos hangon, miközben agyában lázasan próbálta összeilleszteni a kirakójáték darabjait. - Jól teszed - mondta Mel. - Az Úr nem figyel, és ha mégis, akkor... - ...akkor sem ez érdekli. Jo-Beth elvette az italt. - Igaza van. Tényleg nem törődik velünk. Nagyot kortyolt, majd lenyelte. - Mi van benne? - kérdezte. - Vodka. - A világ tényleg teljesen megbolondul, Mr. Knapp? - Azt hiszem, igen - jött a válasz. - Mondjak valamit? Nekem így sokkal jobban tetszik. Howie kevéssel tíz után ébredt fel. Nem azért, mert már kellőképpen kipihente magát, hanem mert amikor átfordult az oldalára, sebesült keze beszorult a teste alá. A fájdalom rövid úton eszméletre térítette. Felült, és a holdfényben tanulmányozni kezdte lüktető ujjait. A sebek megint szétnyíltak. Felöltözött, majd kiment a fürdőbe, hogy lemossa róluk a vért, azután elindult friss kötszert keresni, amivel Jo-Beth édesanyja látta el, valamint a megfelelő szaktudással is. Elmesélte, hogy Jo-Beth elment Lois Knapp házába. - Már haza kellett volna jönnie - mondta a Mama. - Még fél tizenegy sincs. - Akkor is. - Akarja, hogy elmenjek érte? - Megtennéd? Nyugodtan vidd csak el Tommy-Ray kocsiját. - Messze van? - Nincs. - Akkor inkább gyalog megyek. Az éjszaka melege, és az őt üldöző vérebek hiánya eszébe juttatta ez első éjszakát, amit Grove-ban töltött: amikor először látta meg Jo-Beth-t a
Butrick's Steak House-ban, először beszélt vele, és pillanatok alatt beleszeretett. A Grove-ot sújtó szerencsétlenségek mind annak a találkozásnak a közvetlen folyományai. Érdekes módon mégis képtelen volt elhitetni magával, hogy egy ártatlan esemény ilyen baljós következményekkel járhasson. Lehetséges lenne, hogy a Jaff és Fletcher közötti gyűlölködésen túl - a Quiddityn és annak megkaparintásán túl - egy sokkal mélyrehatóbb összefüggés rejtőzik? Mindig is ilyen felmérhetetlen dolgokon köszörülte az elméjét: megpróbálta elképzelni a végtelent, vagy hogy milyen lenne megérinteni a napot. Az élvezetet soha nem a válasz kínálta, hanem a kérdés felvetése. A különbség ebben az esetben magából a problémából adódott. A végtelenség és a nap már nála nagyobb elmék képzeletét is felkorbácsolta. De amit Jo-Beth iránt érzett, az csak őt nyugtalanította. Ha kettejük találkozása - ahogyan azt szinte elemi ösztöne (avagy Fletcher visszhangja) sugallta - csak parányi, ám annál lényegibb része egy kozmikus méretű történetnek, akkor nem hagyhatja rá a megoldást a tudósabb koponyákra. A felelősséget, legalábbis egy részét, neki kell viselnie, mindkettőjükért. Hányszor kívánta, bárcsak ne így volna. Hányszor vágyott rá, hogy úgy közeledhessen Jo-Beth-hez, ahogyan bármelyik kisvárosi hősszerelmes. Úgy mérlegelhetné a jövőt, hogy nem nehezedik rájuk egy megmagyarázhatatlan múlt minden terhe. Csakhogy ez már soha nem lehet így, ahogyan nem lehet visszavonni a leírt szavakat sem, és nem lehet nem óhajtani azt, ami után egyszer már vágyakoztunk. Ha ennek alátámasztására bármiféle bizonyítékra lett volna szüksége, keresve sem találhatott volna különbet, mint a jelenetet, mely a Knapp-házban rá várt. - Valaki téged keres, Jo-Beth. A lány megfordult, és ugyanazzal a kifejezéssel találta szembe magát, mely az ő arcán is ott lehetett, amikor két órával ezelőtt belépett a szalonba. - Howie - mondta ki a nevet. - Mi folyik itt? - Egy parti. - Ja, azt én is látom. És ezek a színészek? Honnét jönnek? Nem élhetnek mind Grove-ban.
- Ezek nem színészek - felelte a lány. - A tévéből jönnek. Vannak néhányan a moziból is. Nem sokan, de... - Várj, várj! A fiú közelebb húzódott hozzá. - Ezek mind Lois barátai? - kérdezte. - Abban biztos lehetsz - válaszolta Jo-Beth. - Ez a város aztán nem semmi, igaz? Amikor már kezdenéd azt hinni, hogy érted a dolgokat... - De ezek nem színészek, Howie. - Magad mesélted, hogy azok. - Nem. Én azt mondtam, hogy a tévéből jönnek. Látod a Patterson családot, ott a sarokban? Még a kutyát is magukkal hozták. - Morgan - mondta Howie. - Az anyám folyton ezt a sorozatot nézte. A kutya - ez a szeretetre méltó korcs, a szeretetre méltó korcsok hosszú sorából - amint meghallotta nevét, odarohant hozzájuk, nyomában Bennyvel, a Patterson família legifjabb tagjával. - Sziasztok - köszönt a kölyök. - Én Benny vagyok. - Én meg Howie. Ő pedig... - Tudom, Jo-Beth. Már találkoztunk. Nincs kedved kijönni velem labdázni egy kicsit? Itt olyan uncsi. - Már sötét van odakint. - Dehogy van - ellenkezett Benny, és Howie tekintetét a nyitott tornácajtók felé irányította. Minden ajtó tárva-nyitva állt, és a mögöttük elterülő éjszaka valóban messze volt a sötéttől. Mintha a különös sugárzás, mely beburkolta a házat, és amelyről még nem volt ideje beszélni Jo-Beth-szel, oda is kiszivárgott volna. - Látod? - kérdezte Benny. - Látom. - Akkor kijössz velem? - Egy perc, és ott vagyok. - Megígéred? - Megígérem. Amúgy mi a rendes neved? A kölyök zavartnak tűnt. - Benny - felelte. - Mindig is így hívtak. - Ő és a korcs kuvasz elindultak kifelé a fénylő éjszakába. Mielőtt Howie sorba rendezhette volna a számtalan kérdést, melyek válaszra várva sorjáztak az agyában, barátságos veregetést érzett a vállán, és egy öblös hang csendült a fülébe: - Tölthetek egy italt?
Howie esetlenül emelte fel bekötött kezét mentegetőzésképpen, amiért nem tud kezet fogni. - Örülök, hogy te is eljöttél. Jo-Beth már rengeteget mesélt rólad. Mellesleg, a nevem Mel. Én vagyok Lois férje. Lois-szal azt hiszem már találkoztál. - Igen, így van. - Nem tudom, hová tűnhetett. Azt hiszem, valamelyik csirkefogó cowboy csapja neki a szelet. - Felemelte a poharát. - Erre nem mondhatok mást, csak hogy inkább ő, mint én. - Elnagyolt arckifejezéssel imitálta a szégyenkezést. - De hát mit is beszélek? Ki kellene hívnom a veszett gazemberét az utcára. Lepuffantani, mint egy kutyát, he? - Mel elvigyorodott. - Hiszen ez itt az új vadnyugat, nem igaz? Senki sem cseszekedhet velünk. Kérsz még egy vodkát, Jo-Beth? Neked is hozhatok valamit, Howie? - Miért is ne? - Mulatságos, igaz? - tűnődött Mel. - Csak amikor ezek az átkozott álmok valóra válnak, akkor döbbensz rá, ki is vagy valójában. Én... én egy gyáva féreg vagyok. És nem is szeretem. - Elfordult tőlük. - Soha nem is szerettem - motyogta, miközben elindult. - A szajháját. A mocskos szajháját. Howie figyelte, ahogyan eltűnik a tömegben, majd visszafordult Jo-Beth-hez. Nagyon lassan megszólalt: - A leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mi történik Itt. Te érted ezt? - Igen. - Akkor mondd el! A lehető legegyszerűbben. - A múlt éjszaka miatt van. Amit az apád tett. - A tűz? - Vagy ami előjött belőle. Ezek az emberek... - Elmosolyodott, ahogyan végignézett rajtuk. - ...Lois, Mel, Ruby... valamennyien ott voltak a Központban az elmúlt éjjel. Bármit is adott ki magából az apád... - Jobb lesz, ha halkabban beszélsz. Figyelnek minket. - Nem is vagyok hangos, Howie - felelte a lány. - Ne legyél már ilyen paranoiás! - Mondom, hogy figyelnek bennünket.
Érezte a tekintetük súlyát: a csillogó magazinok címlapjairól és a tévéképernyőkről ismert arcok furcsa, szinte nyugtalanító pillantással méregették. - Hadd bámuljanak - vont vállat a lány. - Nem akarnak bántani bennünket. - Ezt meg honnét tudod? - Itt voltam velük, egész este. Ugyanolyan, mint bármelyik más parti... - Te nem tudod, mit beszélsz. - Miért ne érezhetném jól magam, legalább egyszer az életben? - Én nem mondom, hogy nem érezheted jól magad. Én csak azt mondom, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy megítélhesd, veszélyesek-e, vagy sem. - Mivel próbálkozol, Howie? - kérdezte. - Ki akarod sajátítani magadnak ezeket az embereket? - Dehogy. Természetesen nem. - Nem akarok a Jaffhoz tartozni... - Jo-Beth! - Lehet, hogy ő az apám. De ez nem jelenti azt, hogy szeretnem is kell. A Jaff említésére hirtelen tökéletes csend ereszkedett a nappalira. A szobában mindenki - cowboyok, szappanopera hősök, tévés szépségek, és mindenki más - az ő irányukba nézett. - A francba! - szólalt meg halkan Howie. - Ezt nem kellett volna mondanod. - Fürkészni kezdte az őket körülvevő arcokat. - Csak egy tévedés volt. Nem gondolta komolyan. Ő nem... nem tartozik a... szóval, mi együtt vagyunk. Ő meg én. Értitek? Mi egymáséi vagyunk, világos? Az én apám Fletcher volt, az övé pedig... az övé pedig nem. - Olyan volt, mint futóhomokra lépni. Minél jobban küzdött, annál mélyebbre süppedt. Az egyik cowboy szólalt meg elsőként. A sajtóban az ilyen szemeket metszően kéknek szokták nevezni. - Te vagy Fletcher fia? - Igen... én. - Akkor tudnod kell, mi járatban vagyunk. Howie egyszeriben megértette a sokatmondó pillantások jelentését, melyek belépte óta figyelték. Ezek a teremtmények - a hallucigénia ahogyan Fletcher nevezte őket - ismerték őt, vagy legalábbis azt gondolták, hogy ismerik. Most, hogy azonosította magát, az arcukra nem is ülhetett volna ki nyíltabban, hogy mit várnak tőle.
- Mondd hát meg, mit tegyünk! - szólalt meg az egyik nő. - Fletcher miatt vagyunk itt - mondta egy másik. - Fletcher meghalt - közölte Howie. - Akkor rajtad a sor. Te vagy az örököse. Mi a teendőnk? - Akarod, hogy a Jaff gyermeke elpusztuljon? - kérdezte a cowboy, hideg szemével Jo-Beth-re pillantva. - Uramatyám, dehogy! Kinyújtotta a kezét Jo-Beth karja után, de a lány már elhúzódott tőle, és lassan a lépcső felé kezdett hátrálni. - Gyere vissza! - mondta neki. - Nem fognak bántani. A lány arckifejezéséből ítélve vajmi kevéssé nyugtatták meg a szavai. - Jo-Beth... - szólalt meg újra. - ...nem fogom engedni nekik, hogy bántsanak téged... Lassan elindult feléje, de atyja teremtményei nem voltak hajlandóak egykönnyen feladni várva várt vezetőjüket. Mielőtt a lány után nyúlhatott volna, egy kéz ragadta meg a pólóját, majd egy újabb, és megint egy, míg végül minden oldalról könyörgő, áhítatos arcok vették körül. - Nem segíthetek nektek! - kiáltott fel. - Hagyjatok békén! A szeme sarkából látta, hogy Jo-Beth rémülten az ajtóhoz rohan, kinyitja, majd keresztülcsusszan a résen. Utána kiáltott, de a könyörgések árja olyan magasra csapott, hogy minden szavát maga alá temette. Egyre határozottabb mozdulatokkal próbált utat törni magának a tömegben, mely lehet, hogy csak illúzió, de mindenesetre eléggé tömör, meleg, és úgy tűnt, meglehetősen riadt. Vezérre volt szükségük, és őt választották erre a posztra. Nem olyan tisztség volt ez, aminek az elfogadására felkészült, különösen nem most, hogy elválasztották Jo-Beth-től. - Takarodjatok! - követelte, foggal-körömmel nyitva utat magának a fénylő, kivilágított arcok erdejében. Odaadásuk egy pillanatra sem enyhült, sőt úgy tűnt, tiltakozásával tovább erősödik. Nem maradt más választása, mint hogy lebukjon, és a lábak között utat törve magának, megszabaduljon híveitől. A tömeg követte az előtérbe. A bejárati ajtó még mindig nyitva állt. Howie odarohant, nyomában rajongóival, mint egy istenített popsztár, és kitört az éjszakába, mielőtt utolérhették volna. A többséget valamiféle ösztön visszatartotta attól, hogy a nyílt terepre is kimerészkedjen, és csak néhányan futottak utána. Benny, a kutya és Morgan egy darabig szaladtak utána, de később már csak a kölyök kiáltásai kergették hazáig - Gyere vissza hozzánk, minél hamarabb!
HÉT 1. A golyó oldalról csapott le Teslára, mint egy nehézsúlyú bokszoló horogütése. A becsapódás erejétől hátratántorodott. Tommy-Ray tébolyodott arcát a tető helyén bevilágító csillagok képe váltotta fel, melyek minden pillanattal nagyobbak lettek, fénylő fekélyként felduzzadva, kioltva a tiszta sötétséget. A következő másodpercek eseményei már nem érintették meg. Hallotta ugyan a kavarodást, majd egy lövést, melyet az asszonyok sikoltozása követett - akikről Raul korábban elmondta, hogy ilyenkor szoktak összegyűlni a szentélynél -, de egyszerűen képtelen volt érdeklődést mutatni az iránt, ami a földön történt. A visszataszító látványosság a feje felett valamennyi figyelmét lekötötte: a betegesen túláradó mennybolt romlott fényébe akarta fullasztani. Ez lenne hát a halál? - tűnődött. Ha az, akkor nagyon is túlbecsülik. Kellene is írni erről egy történetet, gondolta. Egy nőről, aki... A gondolat azonban öntudata sorsára jutott, és kihunyt. A második lövés, amit hallott, Raulra irányult, aki késedelem nélkül Tesla merénylőjére támadt, átugorva a lobogó tüzet. A lövedék nem talált, de oldalra kellett vetnie magát, hogy egy másikat elkerüljön. Ezzel időt adott Tommy-Ray-nek arra, hogy az ajtó felé iramodjon, egyenesen bele az asszonyok tömegébe. Egy a fejük fölé leadott lövéssel választotta szét őket maga előtt. Az asszonyok sikoltozva menekültek, maguk után rángatva gyermekeiket. A Nuncióval kezében Tommy-Ray rohanni kezdett lefelé a dombon, amerre a kocsiját hagyta. Közben egy hátra vetett pillantással megbizonyosodott róla, hogy a nő társa - akinek hihetetlenül ronda ábrázata és hihetetlenül fürge mozgása még őt is meglepte - nem indult az üldözésére. Raul Tesla arcára tette kezét. A lánynak tüzelt a teste, de életben volt. Lehúzta róla a pólót, és összehajtva a sebre rakta, majd a lány karját is
mellé helyezte, hogy az ideiglenes kötés a helyén maradjon. Ezután kilépett a sötétségbe, és előszólította a nőket rejtekükből. Név szerint ismerte valamennyit, akik cserébe elismerték őt, és megbíztak benne. Előjöttek a hívásra. - Vigyázzatok Teslára! - utasította őket. Csak ezután eredt a Halálfiú és a jutalom nyomába. Tommy-Ray már látta a kocsiját, vagy még inkább annak holdfényben fürdő szellemalakját, amikor a lába kicsúszott alóla. Erőlködésében, hogy a pisztolyt és a fiolát is fogja, mindkettő kiesett a kezei közül. Keményen, arccal lefelé a sziklás talajba csapódott. A kövek felhasogatták arcát, állát, karját, kezeit. Amint talpra állt, azonnal vérezni kezdett. - Az arcom! - kiáltott fel, Istenhez imádkozva, hogy ne károsodjon szépsége. Volt azonban ennél rosszabb hír is. Meghallotta, ahogyan az Ocsmány Baszás közeledett a domb oldalán. - Meg akarsz dögleni? - mordult üldözője felé. - Nem gond. Segíthetek. Nem probléma. Kotorászni kezdett a fegyvere után, de az arrébb csúszhatott, amikor elesett. A fiola azonban ott volt a keze alatt. Felemelte. Eközben vette észre, hogy az már korántsem passzív. Melegnek érezte. Az üvegfal mögött egyfajta mozgolódás is megindult. Még szorosabban markolta meg, hogy ne csúszhasson ki újra az ujjai közül. A folyadék felfénylett. Sok év telt el azóta, hogy a Nunció többi része működésbe lépett Fletcheren és Jaffen. A maradék ez alatt az idő alatt kőbe temetve várta, hogy felhasználják. Lehűlt, megfeledkezett üzenetéről. Most azonban emlékezni kezdett. Tommy-Ray szenvedélye felébresztette az ősi vágyat. Láthatta, ahogyan nekifeszül a kémcső falának, csillogva, mint egy penge, mint egy torkolattűz villanása. Azután kitört ketrecéből, a fiú ujjai közül, melyek elszántan próbálták meg visszaverni a támadást. Megcélozta Tommy-Ray sebesült arcát. Az érintést lágynak érezte. Kifröccsenő melegség (mint az ondó, amikor kirázta a farkát) csapódott a szemébe és szája szegletébe. Az érintés mégis leverte lábáról, a sziklák vért fakasztottak könyökéből, fenekéből, gerincéből. Megpróbált felsikoltani, de nem bírt. Megkísérelte kinyitni a szemét is, hogy legalább azt lássa, hol fekszik, de ebben is kudarcot vallott.
Úristen! Még lélegezni sem tudott. Kezei - melyeket a Nunció kitörése során érintett - kapocsként szorították fejét, eltakarva szemét, orrát, száját. Mintha koporsóba zárták volna, melyet eredetileg egy feleakkora embernek szántak. Újra megpróbált kiáltással oldani tenyere pecsétjén, de ezúttal is csak az erejét vesztegette. Valahol, a koponyája hátsó fertályán, megszólalt egy hang: - Gyerünk! Hisz ez az, amit akartál. Hogy te légy a Halál fia. Ehhez előbb meg kell ismerned a Halált. Érezned kell. Értened kell. Szenvedned kell. Ezt a leckét, talán könnyebben, mint bármi mást röpke életében, jó diákként megtanulta. Nem harcolt tovább a pánik ellen. Hagyta, hogy magával ragadja, mint azok a hullámok ott Zumánál, és tovasodorja a feltérképezetlen partok sötétje felé. A Nunció vele tartott. Érezte, ahogyan minden izzadságos pillanatban új anyagot gyúr a testéből, égnek meresztve valamennyi hajszálát, megállás nélkül dobolva a ritmust, a halál ritmusát, szíve lüktetése közt. Hirtelen a Nunció eltelt vele, vagy ő telt el a Nuncióval, avagy mindkettő egyszerre történt. Kezei szétváltak arca előtt, és ő újra lélegezni kezdett. Féltucatnyi ziháló lélegzetvétel után felült, és lenézett a tenyerére. Véres volt, arca vérétől és saját sebeitől, de a foltok - egy erőszakosabb valóság hatására - halványulni kezdtek. Megáldva egy sírlakó érzékeivel, láthatta, ahogyan saját húsa a szeme előtt foszlik szét. Bőre elsötétedett és felduzzadt a belső gázoktól, majd felnyílt, hogy sebei kiengedhessék gennyes és vizenyős terhüket. Ezt látva a fiú elvigyorodott. Érezte, ahogyan a vigyor a szája sarkaitól terjedni kezd a fülei felé, miközben arca lassan kettéválik. A csontok nemcsak a mosoly nyomán váltak láthatóvá. A kar csontozata, a csukló és az ujjak percei mind felszínre kerültek, ahogyan az őket borító szövetek gyors rothadásnak indultak. Pólója alatt szíve és tüdeje elfolyósodva csorgott alá mellkasából, magával mosva golyóit, és elfonnyadt farkát is. És ajkai eközben tovább nyíltak, míg a hús teljesen le nem bomlott arcáról, és igazi Halálfiússá vált a mosolya, olyan szélessé, amilyen széles csak egy mosoly lehet. Az illúzió nem soká tartott. Amint kiteljesedett, rögtön el is enyészett, otthagyva őt térdelni az éles köveken, miközben véres tenyereire meredt.
- Én vagyok a Halálfiú - mondta, majd felállt, és arcát a szerencsés barom felé fordította, aki elsőként láthatta átalakulását. A majom az ösvényen állt, néhány méternyire tőle. - Nézz rám! - kiáltotta Tommy-Ray. - Én vagyok a Halálfiú. A húgyagyú ökör csak bámult rá, és semmit se értett. Tommy-Ray felnevetett. Minden vágya elpárolgott, hogy végezzen ezzel az emberrel. Életben akarta hagyni ezt a szemtanút, hogy tanúsíthassa a csodát. Hogy elmondhassa: Ott voltam, és láttam a borzalmat, amikor Tommy-Ray McGuire meghalt, és feltámadt. Rászánt egy pillanatot, hogy a Nunció maradványaira ránézzen. Cseppekbe tömörültek a fiola szilánkjain, és a köveken. Nem volt értelme összegyűjteni, és elvinni a Jaffhoz. Valami sokkal jobbat fog neki vinni. Saját, átváltozott lényét, megtisztulva a félelemtől, megtisztulva testétől. Anélkül, hogy visszanézett volna a szemtanúra, hátat fordított neki, és magára hagyta őt a zavarával. Bár a romlottság dicsőséges érzete elhagyta, árnyalt utóhatása még mindig vele maradt. Ennek nem is igazán volt tudatában, míg egy kődarab a lába alatt magához nem vonzotta a tekintetét. Lehajolt, hogy felvegye: kedves kis ajándék lehetne Jo-Beth-nek. Csak miután kézbe vette a tárgyat, akkor ébredt rá, hogy az nem kődarab, hanem egy madár parányi koponyája. Töredezett volt és mocskos, az ő szemében mégis ragyogóan fénylett. A halál ragyog, gondolta. Amikor én nézem, ragyog. Zsebre vágva a koponyát. Elballagott kocsijáig, és tolatni kezdett lefelé a dombon, míg csak le nem ért a műútra, mely elég széles volt ahhoz, hogy megfordulhasson. Azután olyan tempóban vágott neki az útnak, mely kanyargós volt és sötét, mint egy öngyilkos - ha az öngyilkosság mostanra nem vált volna játékszerré a számára. Raul beletette ujjait a Nunció egyik parányi tócsájába. A cseppek felemelkedtek ágyukból, hogy találkozzanak a kezével, hogy ott kavarogjanak ujjlenyomatának spiráljain, majd felkússzanak kézcsontjainak velőjén, a csuklójáig és alkarjáig, mielőtt a könyöke táján végleg elenyésznek. Érezte - vagy legalábbis azt képzelte, hogy érzi -, amint lezajlik szöveteinek finom átrendeződése. Keze, mely soha nem veszítette el teljesen majomszerű arányait, egy kicsit ismét emberibbé vált.
Nem engedte, hogy az érzés sokáig akadályozza. Tesla állapota jobban aggasztotta, mint a sajátja. Csak amikor elindult felfelé a dombon, akkor ötlött fel benne, hogy a Nunció megmaradt cseppjei talán valamiképp segíthetnék a lány gyógyulását. Ha nem sikerül segítséget hoznia a számára, akkor minden bizonnyal így is meghal. Mit kockáztat akkor, ha engedi érvényesülni a Nagy Mű varázserejét? Ezzel a gondolattal fejében elindult vissza a misszióhoz. Jól tudta: ha ő kísérelné meg összegyűjteni valahogy a Nunció cseppjeit, akkor ő lenne az, aki részesülne áldásaiból. Teslát kell lehoznia ide, ahol az értékes cseppek szétszóródtak. Az asszonyok közben gyertyáikkal minden oldalról körbefogták Tesla testét, mely máris holttest benyomását keltette. Raul gyorsan kiadta utasításalt. Az asszonyok felemelték a lányt, és elindultak vele lefelé az ösvényen. A test nem volt nehéz. Raul tartotta a fejét és a vállát, két asszony emelte az altestét, míg egy harmadik a mostanra teljesen átázott kötést szorította a lőtt sebre. Lassan haladtak előre, a sötétben botorkálva, de Raulnak, akit már kétszer is megérintett a Nunció, nem okozott nehézséget megtalálni a pontos helyet. A Nunció cseppjei szinte vonzották. Figyelmeztette az asszonyokat, hogy tartsák távol lábukat és kezüket a kiömlött folyadéktól. Tesla teljes súlyát a karjaiba vette, majd lefektette a lányt a földre, ahol fejét dicsfénnyel vették körül a Nunció cseppjei. A folyadék java részét még mindig a fiola cserepei foglalták magukba, a legjobb esetben is egy teáskanálnyira valót. Raul a lehető legnagyobb gyengédséggel a fiola maradványai felé fordította a lány fejét. A közeli test hatására a folyadék tüzesen izzó táncba kezdett... ...a romlott fényesség, mely Teslára záporozott, amikor Tommy-Ray lövése nyomán a földre zuhant, pillanatokon belül megszilárdult. Szürke, jellegtelen űrré vált, ahol most feküdt, anélkül, hogy tudta volna, miként került ide. Nem bírta felidézni a missziót, Rault, vagy Tommy-Ray-t. Még a saját neve is túl volt az elérhetőség határain. Túl volt a falon, melyen túl nem merészkedhetett. Talán soha többé nem is léphet át rajta. A lehetőség nem kavarta fel érzéseit. Emlékek nélkül nem volt mit gyászolnia.
Valami azonban kapargatni kezdte a fal túlsó oldalát. Hallotta, ahogy dudorászik munka közben, mint egy hősszerelmes, elszántan arra, hogy akár a puszta kezével utat váj hozzá, sziklabörtönébe. Hallgatózott és várt, többé már nem olyan feledékenyen, és nem oly közömbösen a szökés lehetőségére. Elsőként saját neve ért el hozzá, a túloldali mormolásból. Vele együtt visszatért az oldalába hatoló lövedék gyötrelme is, majd Tommy-Ray vigyorgó arca, és Raul, és a misszió, és a... Nunció. Ez volt a hatalom, melyet keresni jött, s amely cserébe most megkereste őt, felőrölve börtöne falait. Beszélgetése Fletcherrel - emberformáló képességeiről - túlságosan rövidre sikerült, mégis megértette a szer alapvető feladatát. Végigvágtat a szervezetén, versenyt fut, egy olyan végkifejlet felé, melyet még védence/áldozata sem érthet meg, nemhogy a működésének mibenlétét. Vajon ő felkészült erre a tapasztalatra, mely duzzadt fejű gonoszt fabrikált Jaffból, és tébolyult szentet Fletcherből? Vele mihez fog kezdeni? Az utolsó pillanatban kétségek ébredtek Raulban a szer felhasználásának bölcsességéről. Kinyújtotta a karját, hogy Teslát eltérítse a Nunció útjából, de az már elrugaszkodott a szilánkok közül a lány arca felé, mely úgy szippantotta magába, mint a folyékony lélegzetet. A feje körül a többi csepp is repülni kezdett a fejbőre és nyaka felé. Tesla zihálni kezdett, egész testében reszketve a hírvivő behatolásától. Azután, éppoly hirtelen, az ízületek és idegek tánca már abba is maradt. - Ne halj meg! Ne halj meg! - mormolta Raul. Éppen azon volt, hogy utolsó kísérletként a száját az övére tapassza, amikor a csukott szemhéjak mögött mozgásra lett figyelmes. A szemek vadul forogtak, oda-vissza, olyan látványt pásztázva, melyet csak ő láthatott. - Életben marad... - motyogta a fiú. Mögöttük az asszonyok - akik úgy nézték végig az eseménysort, hogy egy kukkot sem értettek belőle - imádkozni és siránkozni kezdtek, hálából a jótéteményért, vagy a rettegéstől, amit átéltek. A kavalkádhoz Raul is hozzáadta a maga csendes imáját, melynek célja egy fokkal sem volt bizonyosabb, mint a többieké.
2. A falak egyszeriben megadták magukat. Mint a duzzasztógát, melyen először csak parányi repedések keletkeznek, majd az egész felületet szétzúzza a nekifeszülő víztömeg. Arra számított, hogy a törmelékeken túl az a világ várja majd, melyet nemrég hagyott ott. Tévedett. Nyoma sem volt a missziónak, sem Raulnak. Ehelyett végeláthatatlan sivatag feküdt előtte, megvilágítva a naptól, mely még nem csapott le rá teljes kegyetlenségében. A homokbuckákat ádáz szélroham tépázta, mely őt is felkapta, abban a pillanatban, amint a falak leomlottak. A földfelszín felett röpült. A sebesség rémisztő volt, mégse bírt lassítani, vagy akár irányt változtatni. Egyszerűen nem volt ura sem végtagjainak, sem testének. Őt ide gondolták, erre a tiszta, végtelenül tiszta helyre. Azután az alatta elterülő táj erre is rácáfolt. Emberi tevékenység nyomai tűntek fel a láthatáron: egy város, a semmi kellős közepén. A sebesség jottányit sem csökkent, ahogyan közeledett felé. Láthatóan nem ez volt a végállomás, már ha egyáltalán létezett ilyen. Ekkor ötlött fel benne, hogy talán egyszerűen csak utazik és utazik majd. Hogy a létnek e síkja talán csak az önmagáért való mozgásból áll, cél vagy végkövetkeztetés nélküli utazásból. Volt rá ideje - miközben átsivított a főutcán -, hogy felfigyeljen rá: jóllehet a város szilárdan felépített boltokból és lakóházakból áll, teljes egészében nélkülöz minden jellegzetességet. Néptelen és jellegtelen. A boltokon és a kereszteződésekben nem voltak táblák vagy feliratok, emberi jelenlétnek semmi nyomát sem lehetett találni. Miközben ezeket a bizarr jellemvonásokat nyugtázta magában, máris a város másik oldalán járt, majd ismét csak a kiégett felszín felett haladt. A városról alkotott kép, bármily rövid idő alatt alakult is ki, tovább erősítette benne a benyomást, hogy tökéletesen egyedül van ezen a helyen. Nemcsak végtelen az utazása, de útitársra sem számíthat. Ez maga a Pokol, gondolta, vagy legalábbis egy jól sikerült utánzata. Azon kezdett merengeni, vajon mennyi ideig fog tartani, amíg elméje a borzalom elől a tébolyodottságban talál menedéket. Egy napig? Egy hétig? Léteznek itt egyáltalán ilyen kategóriák? Lenyugszik egyáltalán a nap, hogy újra felkeljen? Erejét megfeszítve az égnek fordította tekintetét, de a nap
éppen mögötte volt, és neki nem volt teste, hogy árnyékot vessen, melyről leolvashatná pozícióját, sem ereje, hogy megnézze azt. Volt azonban más néznivaló is, sokkal furcsább, mint az előző város. Egy önmagában álló torony a sivatag közepén, acélból felépítve, és drótkötelekkel kikötve, mintha bármelyik pillanatban el akarna repülni. Tesla pillanatok alatt ért el hozzá, majd hagyta a háta mögött. Ettől nyugtalan lett, de amint eltávolodott tőle, egy új érzés kerítette hatalmába: hogy ő, a felhők és a homok alatta, mind menekülnek valami elől. Élhet egy lény abban az üres városban, elrejtőzve a tekintetek elől? Most, új értelmet lelve az emberi jelenléttől, a nyomába fog eredni? Tesla nem fordulhatott meg, nem hallhatta, még csak nem is érezhette a lépteket a földön, ahogyan feléje közelednek. De el fog jönni. Ha nem most, akkor később. Kérlelhetetlen, elkerülhetetlen ellenfél. És a pillanat, amikor meglátja, lesz az utolsó életében. És ekkor feltűnt a menedék! Jókora távolságban ugyan, de egyre növekedve - miközben felé száguldott - egy parányi kőkunyhó tűnt fel, fehérre meszelt falakkal. Az émelyítő tempó lassulni kezdett. A repülésnek mégis volt hát célpontja: épp az a kalyiba. Tekintetét a kunyhóra függesztette, azt figyelte, lakott e, de periférikus látásával végül a kunyhótól jobbra figyelt fel valami mozgásra. Habár lelassult, a sebessége még így is tekintélyes maradt, és csak egy pillantást tudott vetni az alakra. Emberi lény volt, egy nő, rongyos ruhákban, ennyit sikerült kivennie. Még ha a kunyhó üresnek bizonyulna is, akárcsak a város, vigaszt - igaz, meglehetősen sovány vigaszt - nyújtott neki, hogy társra akadt ezen a senkiföldjén. Megpróbálta újból fellelni a nőt, de az ahogyan jött, el is tűnt. Akadt azonban nagyobb gondja is: a tény, hogy mindjárt beéri a kunyhót, és a sebessége még mindig elég hozzá, hogy romba döntse az építményt és lakóját egyaránt. Felkészítette magát a becsapódásra, elégedetten nyugtázva, hogy az mégiscsak kívánatosabb, mint a végtelen utazás, amitől korábban rettegett. És ekkor hirtelen mozdulatlanná merevedett, éppen az ajtó előtt. Kétszáz mérföldes sebességről lefékezett a nullára, egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt! Az ajtó csukva volt, de Tesla érzékelt valamit a válla fölött. (Bármennyire testetlen volt, nem tudta kiiktatni az olyan fogalmakat, mint fölött és mögött.) Hosszú kígyó volt, olyan vastag, mint a csuklója, és olyan sötét, hogy még a tündöklő napfényben sem tudta kivenni
anatómiájának egyetlen részletét sem. Nem volt mintázata, sem feje, sem szeme, sem szája. Ereje viszont volt. Ahhoz legalábbis elég, hogy belökje az ajtót. Azután visszahúzódott, teljes bizonytalanságban hagyva az utast afelől, hogy az egész bestiát látta, vagy csak valamelyik végtagját. A kunyhó nem volt nagy, a lány egyetlen pillantással felmérte. A fal csupasz szikla, a padló egyszerű döngölt föld. Se ágy, se más bútorzat. Csak egy apró tűz pattogott a helyiség közepén, melynek füstje eltávozhatott volna a mennyezetbe vágott lyukon keresztül, mégis inkább azt választotta, hogy bent marad. Így elhomályosította a levegőt, mely Teslát, és a kunyhó egyetlen lakóját elválasztotta egymástól. A kunyhó lakója legalább olyan vénnek tűnt, mint az építmény kőtömbjei. Meztelen volt és szutykos, pergamen bőrét szinte átdöfte madárszerű csontozata. Szakálla, mely csak helyenként nőtt, szürke, zsíros foltokban tapadt az arcára. Tesla eltűnődött azon, vajon ő állhat-e a történések mögött. Az arcára merevedett kifejezés mindenesetre előrehaladott katatóniát sejtetett. Amint Tesla belépett a kunyhóba, a lakó felkapta a fejét, és feléje nézett - dacolva a ténnyel, hogy a lánynak nem volt teste -, majd megköszörülte a torkát, és a váladékot a tűzbe köpte. - Csukd be az ajtót! - szólalt meg. - Maga lát engem? - kérdezte Tesla. - És hall is? - Persze. És most csukd be az ajtót! - Hogyan tehetném? - akarta tudni a lány. - Nincs... kezem. Semmim sincs. - Meg tudod tenni - jött a felelet. - Csak el kell képzelned. - Tessék? - Nem értem, mi olyan kurvára bonyolult ezen. Épp eleget láttad már magadat. Képzeld el, hogy nézel ki! Tedd magad valóságossá! Gyerünk! Tedd meg a kedvemért! - Hangsúlya a kötekedés és a hízelgés között egyensúlyozott. - Be kell csuknod azt az ajtót... - Próbálom. - Nem elég erősen - jött a válasz. A lány kivárt egy pillanatot, mielőtt fel merte volna tenni a következő kérdést. - Halott vagyok, igaz? - bökte ki végül. - Halott? Nem. - Nem?
- A Nunció visszatartott a haláltól. Élsz és virulsz, bár a tested még mindig ott van a missziónál. Azt akarom, hogy itt legyen. Van egy kis elintézni valónk. A jó hír, hogy még mindig életben van, jóllehet lelke elszakadt a testétől, teljesen felvillanyozta. Minden erejével a testére kezdett gondolni, melyet kis híján elveszített. A testre, amit harminckét év alatt növesztett. Nem volt tökéletesnek mondható, de legalább az övé volt. Semmi szilikon, semmi ráncfelvarrás. Szerette kezeit és finom csontozata csuklóit, kancsal melleit, bal mellbimbóját, mely kétszer akkora volt, mint a jobb, szeméremajkait, fenekét. Legjobban az arcát kedvelte, ráncaival és a nevetés szarkalábaival. A képzelet volt mindennek a kulcsa. Felrajzolni az alapelemeket, és elhozni őket ide, ahová a szelleme érkezett. Gyanította, hogy az öreg is segített neki ebben. Tekintete - bár állhatatosan az ajtóra függesztette befelé irányult. Izmai hárfa húrjaként feszültek nyakán. Ajak nélküli szája szüntelenül remegett. Tesla érezte, ahogy elveszíti könnyedségét, mint amikor egy szósz besűrűsödik a képzelet hőjének hatására. Volt ugyan egy pillanatnyi kétely, amikor szinte megbánta, hogy belekezdett az egészbe, de ekkor visszaemlékezett mosolygós arcára, amit reggelente látott, mikor frissen kilépett a zuhany alól. Csodálatos érzés volt megérlelni ezt a testet, megtanulni önmagáért élvezni. Egy jókora böfögés jámbor öröme, vagy még inkább egy kiadós fingásé, amitől még Butch is elszégyellné magát. Megtanítani nyelvének, hogy különbséget tegyen kétféle vodka között, szemeinek, hogy élvezzék Matisse-t. Több örömöt, mint gyötrelmet okozott, ahogy egyesíteni próbálta testét szellemével. - Majdnem jó - hallotta az öreget. - Érzem. - Még egy kis erőfeszítés. Idézd meg! Lenézett a földre, nagyon is tudatában annak, hogy végre módjában áll ezt megtenni. Ott voltak a lábai, a küszöbön állva, csupaszon. Itt, a szeme előtt szilárdult meg az egész teste. Anyaszült meztelen volt. - És most... - szólalt meg ismét az öreg a tűz fölött - ...csukd be azt az ajtót! Tesla megfordult, és miközben ezt tette, mezítelensége egy csöppet sem zavarta. Különösen azután nem, hogy ekkora erőfeszítésébe került a testét idehoznia. Hetente háromszor eljárt tornázni. Tudta, hogy a hasfala feszes,
és a feneke is. Házigazdája különben sem bajlódott azzal, hogy zavarban legyen a saját mezítelensége miatt, vagy egy röpke pillantásnál többre méltassa. Ha valaha lakott is buja tűz azokban a szemekben, az már időtlen idők óta kialudhatott. - Szóval - kezdett bele. - A nevem Kissoon. A tiéd Tesla. Ülj le! Beszélgessünk! - Egy csomó kérdésem lenne - mondta a lány. - Meg lennék lepve, ha nem így volna. - Feltehetem őket? - Csak kérdezz! De előbb ülj le! Tesla lekuporodott a tűz másik felére. A föld langyos volt, ahogyan a levegő is. Fél perc alatt melege lett. Kellemes érzés volt. - Először is - kezdte -, hogyan kerültem ide? És hol vagyunk? - Új-Mexikóban - felelte Kissoon. - És hogy hogyan? Hát, ez már összetettebb kérdés, de azért erre is van válasz: figyeltelek - téged és másokat -, arra várva, hogy mikor hozhatok ide valakit. A halálközeli állapot és a Nunció segített legyőzni az ellenállásodat. Ami azt illeti, nem sok választásod volt. - Mennyit tudsz abból, ami Grove-ban történik? - kérdezte Tesla. Az öreg a torkát köszörülte, mintha megpróbálná összegyűjteni a nyálát. Amikor végül válaszolt, hangja elcsigázottan reccsent. - Isten az égben, azt hiszem, túlságosan is sokat - mondta. - Túlságosan is sokat tudok már. - A Tudás, a Quiddity... meg minden? - Igen - jött a válasz, ugyanabban a végtelenül fáradt tónusban. Minden. Én vagyok az egésznek az elindítója, bolond fejemmel. A teremtmény, akit te a Jaff néven ismersz, valaha ugyanazon a helyen ült, ahol te most. Akkor még csak egy ember volt. Randolph Jaffe a maga módján figyelemre méltó ember - annak kellett lennie, hogy egyáltalán eljuthasson idáig -, de mindent egybevetve mégiscsak egy ember. - Ő is úgy jött ide, ahogyan én? - faggatózott Tesla. - Úgy értem, a halál mezsgyéjén járt? - Nem. Nagyobb szenvedélyességgel vetette magát a Tudás után, mint a többség. Nem dőlt be a ködösítésnek, meg az átveréseknek, meg a többi trükknek, ami a legtöbb embert leveszi a lábáról. Kitartóan kutatott, amíg meg nem talált.
Kissoon összeszűkült szemekkel méregette Teslát, mintha ezzel élesíthetné a látását, és befurakodhatna a lány koponyájába. - Mit is mondjunk el? - tépelődött. - Mindig ez a probléma: mit is mondjunk el? - Úgy beszélsz, mint Grillo - jegyezte meg Tesla. - Csak nem kémkedtél utána is? - Csak egyszer-kétszer, amikor belebotlottam - mondta Kissoon. - De ő nem fontos. Te vagy az. Te viszont nagyon fontos vagy. - Ezt meg honnét tudod? - Attól, hogy itt vagy, például. Senki sem járt itt Randolph óta, és tessék, nézd meg a következményeket. Ez nem átlagos hely, Tesla. Biztos vagyok benne, hogy erre már magadtól is rájöttél. Ez egy Hurok - időn kívüli idő -, amit én magam kötöttem. - Időn kívüli idő? - kérdezte a lány. - Ezt nem értem. - Hol is kezdjük - gondolkodott a férfi. - Ez lenne a másik kérdés, nemigaz? Először, hogy mit is mondjunk el. Azután, hogy hol kezdjük... Nos. Hallottál a Tudásról. Quiddityről is. Azt tudod, hogy mi a Shoal? Tesla megrázta a fejét. - Az, vagyis hogy az volt, az egyik legősibb rend a világ vallásainak történetében. Egy parányi szekta - egy időben sohasem voltunk tizenhétnél többen -, melynek csak egy dogmája volt: a Tudás, egyetlen mennyországa: a Quiddity, és egyetlen célkitűzése: hogy érintetlennek tartsa meg mindkettőt. Ez volt a jelképe. - Felemelt egy apró tárgyat a földről, hogy azután Tesla felé lökje. Első látásra egyszerű feszületnek tűnt. Keresztet formázott, közepében egy kitárt karú emberrel. A közelebbi vizsgálódás azonban felfedte a megfigyelés pontatlanságát. A szimbólum mind a négy végződésébe különböző formákat véstek, melyek a központi figura torzításaként, illetve továbbfejlesztéseként hatottak. - Hiszel nekem? - kérdezte a férfi. - Hiszek neked. Tesla ledobta a jelvényt maga mellé. - A Quiddityt meg kell őriznünk, bármi áron. Ezt kétségkívül Fletcher is megértette veled. - Beszélt erről, igen. Ő is a Shoal tagja volt? Kissoon megvető pillantást küldött felé. - Nem, soha nem jutott el arra a szintre. Ő csak egy ügynök volt, akit a Jaff bérelt fel, hogy vágjon neki egy vegyi ösvényt a Tudáshoz, és a Quiddityhez.
- Ez volt a Nunció? - Ez volt. - És működött? - Működött volna, ha Fletchert nem érintette volna személyében a dolog. - Akkor hát emiatt harcoltak - szólalt meg Tesla. - Igen - felelte Kissoon. - Természetesen. De hát ezt tudnod kell. Fletcher biztosan említette. - Nem volt túl sok időnk. Csak egy-két dolgot mondhatott el. A legtöbb homályban maradt. - Ami azt illeti, nem volt egy lángész. Sokkal inkább köszönhető a szerencsének, mint a tudásának, hogy rátalált a Nuncióra. - Találkoztál vele? - Mondtam már, Jaffe óta senki sem járt itt. Egyedül élek. - Nem, ez nem igaz - jelentette ki Tesla. - Láttam valakit odakint... - A Lixre gondolsz? A kígyóra, amelyik kinyitotta az ajtót? Ő csak az én szerény teremtményem. Egy tökfej. Nem mintha nem okozott volna élvezetet, a megalkotása... - Nem, nem arra gondolok - mondta Tesla. - Volt ott egy asszony a sivatagban. Láttam. - Valóban? - kérdezte Kissoon, és unom árnyék vonult át az arcán. - Egy asszony? - felvillantott egy apró mosolyt. - Hát, bocsáss meg érte! mondta. - Tudod, néhanapján még mindig álmodom. És voltak olyan idők, amikor képes voltam megidézni bármit, amire csak vágytam, pusztán azzal, hogy megálmodtam. Meztelen volt? - Nem hiszem. - És gyönyörű? - Nem láttam olyan közelről. - Ó. Hát ez nagy kár. Bár, jobb is így. Te könnyen sebezhető vagy itt, és nem szeretném, ha valami bajod esne az egyik túlzottan követelőző ágyasom miatt. - Az öregember hangja ellágyult, szinte mesterkélten hétköznapivá vált. - Ha legközelebb látod, jobb lesz, ha megtartod a három lépés távolságot - tanácsolta. - Semmi szín alatt ne próbálj közeledni hozzá! - Nem fogok. - Remélem, idetalál. Nem mintha sokra mennék vele. Erőtlen porhüvelyem... - nézett végig megfonnyadt testén - ...látott már jobb
napokat is. De nézni még tudok. Meg szeretek is. Még rád is, ha nem veszed tiszteletlenségnek. - Mit akarsz azzal mondani, hogy még rám is? - követelte a választ Tesla. Kissoon felnevetett, rekedten és szárazon. - Igazad van, sajnálom. Bóknak szántam. Túl sok időt töltöttem egyedül. Elhagyott a szociális érzékenységem. - Biztosan vissza tudnál menni - mondta Tesla. - Te hoztál engem ide. Ez kétirányú utca, nemigaz? - Igen is, meg nem is - felelte az öreg sámán. - Azaz? - Azaz vissza tudnék menni, de nem tehetem. - Miért nem? - Én vagyok a Shoal utolsó tagja - mondta. - Quiddity utolsó életben maradt őrzője. A többieket legyilkolták, és minden kísérlet a pótlásukra kudarcba fulladt. Lehet hát hibáztatni, hogy elbújtam az emberek elől? Hogy megtartom a biztonságos távolságot? Ha anélkül halnék meg, hogy feltámasztom a Shoal tradícióját, a Quiddity védelmező nélkül maradna. Annyit már bizonyára te is leszűrtél a történtekből, mekkora csapás lenne ez. Az egyetlen járható út, hogy elkerüljek innen, és megkezdjem életbevágóan fontos küldetésemet, ha más alakot öltök. Egy... másik testben. - Kik voltak a gyilkosok? Te ismered őket? Megint az a finom árnyék. - Megvan a magam elképzelése a dologról - felelte. - Mégsem mondod el. - A Shoal története teli van a megtörésére irányuló kísérletekkel. Mindig is voltak emberfeletti, emberalatti és embertelen ellenségei. Ha elkezdeném meséim a történeteket, sohasem érnék a végére. - Nincsen mindez leírva valahol? - Úgy érted, hogy kutatható-e a történelme? Nem. De elolvashatod a többi históriák sorai között, és bárhová nézel, mindenhol a Shoalba botlasz. Ez a minden titkok mögött megbúvó titok. Vallások szökkentek szárba, és teljesedtek ki, csakhogy a figyelmet a Shoalról és a Tudósról eltereljék. Nem volt nehéz dolguk. Az embereket könnyű letéríteni a helyes útról, ha elhúzzák előttük a mézesmadzagot. A kinyilatkoztatások, a test feltámadása, meg a hasonló dolgok...
- Azt akarod mondani... - Ne szakíts félbe! - kiáltott fel Kissoon. - Kérlek. Végre kezdek magamra találni. - Bocsáss meg! - mondta Tesla. Mintha az egész csak mellébeszélés lenne, gondolta. Mintha megpróbálná eladni nekem ezt a rendkívüli történetet. - Szóval, mint mondottam... mindenhol a Shoal nyomaira bukkan az ember, ha tudja, mit keressen. És néhányan tudták is. Az évek hosszú során mindig voltak férfiak és nők, mint például Jaffe, akiknek sikerült átlátniuk a halandzsán és a ködösítésen, hogy előássák ezeket a nyomokat, megfejtsék a kódokat, és a kódokba burkolt kódokat, és ezzel közel jussanak a Tudóshoz. Ezen a ponton a Shoalnak természetesen kötelessége volt közbeavatkozni, és esetenként elbírálni az alkalmasságot. A kutatók némelyikét, Gurdieffet, Melville-t, Emily Dickinsont, egyszerűen beavattuk a legszentebb titkokba, és felkészítettük őket, hogy átvehessék a helyünket, amidőn a halál megkurtítja sorainkat. Megint másokat alkalmatlannak nyilvánítottunk. - És mit csináltatok velük? - Hatalmunkat felhasználva töröltük fejükből a felfedezésük emlékeit. Ez sok esetben persze végzetesnek bizonyult. Nem veheted el egy ember életének célját, és várhatod el, hogy túlélje, különösen miután már olyan közel férkőzött a válaszhoz. Az a gyanúm, hogy egyik elutasítottunk magára talált... - És legyilkolta a Shoalt. - Ez tűnik a legvalószínűbb elméletnek. Kell lennie valakinek, aki tud a Shoalról, és művéről. A szálak Randolph Jaffehez vezetnek. - Nehéz úgy gondolnom rá, mint Randolphra - mondta Tesla. - Vagy mint emberre. - Márpedig ő az, hidd el nekem! Ő volt életem legnagyobb tévedése. Túl sokat árultam el neki. - Többet, mint amennyit nekem elárulsz? - A helyzet most teljesen reménytelen - állította Kissoon. - Ha nem mondok el neked mindent, és te nem segítesz nekem, akkor mindannyian elvesztünk. De Jaffe esetében... hülyeséget csináltam. Szükségem volt valakire, akivel megoszthattam a magányomat, és szerencsétlenül választottam. Ha a többiek életben lettek volna, biztosan megakadályoznak abban, hogy ilyen rossz döntést hozzak. Ők felfigyeltek volna a
romlottságára. Nekem nem sikerült. Örültem, hogy rám talált. Társaságra volt szükségem. Valakire, aki segített elviselnem a Tudással rám nehezedő terhet. De ezzel még nagyobb terhet raktam a vállamra. Valakit, akinek hatalmában áll elérni a Quiddityt, de akit a legkevésbé sem korlátoznak a spirituális gátlások. - Ő is rendelkezik egy sereggel. - Tudom. - Honnan jönnek? - Ahonnét minden más is ered. Az elménkből. - Minden? - Csak magadat ismétled. - Nem tehetek róla. - Igen, minden. A világ, és annak minden műve. Keletkezés és pusztulás, istenek, tetvek, tintahalak. Mind a szellemünk részei. - Nem hiszek neked. - Miért nem, ha szabad tudnom? - Az elménkkel nem teremthetünk meg mindent. - Nem az emberi elméről beszéltem. - Aha. - Ha jobban odafigyelnél, nem tennél fel annyi felesleges kérdést. - De te azt akarod, hogy mindent megértsek, máskülönben nem áldoznál rám ennyi időt. - Idő az időn kívül. De igazad van... igen... igen, azt akarom, hogy megértsd. Tekintve az áldozat nagyságát, amit meg kell hoznod, valóban fontos megértened a miérteket. - Miféle áldozat? - Már említettem: nem hagyhatom el ezt a helyet a saját testemben. Rám találnának, és legyilkolnának, mint a többieket... A lány a meleg dacára megborzongott. - Azt hiszem, nem tudlak követni - mondta. - Dehogyisnem. - Azt akarod, hogy én vigyelek ki innét valahogyan? Képviseljem a gondolataidat? - Langyos. - Nem cselekedhetnék a te nevedben? - kérdezte. - Nem lehetnék a követed? Jól csinálnám. - Ebben biztos vagyok.
- Bízhatsz bennem. Megteszem, ami tőlem telik. Kissoon a fejét rázta. - Túl sok minden van még, amit nem tudsz mondta. - Túlságosan hatalmas az összkép, melyet meg sem próbáltam felfedni előtted. Kétlem, hogy a képzeleted fel lenne készülve minderre. - Tegyél egy próbát velem! - kérlelte Tesla. - Azt mondod? - Igen. - Nos, a problémát nemcsak a Jaff jelenti. Beszennyezheti ugyan a Quiddityt, de attól az még tovább él. - Akkor hát mi okozza a gondot? - kérdezte Tesla. - Elmesélted nekem az egész szarságot az önfeláldozásról. Mi értelme akkor? Ha a Quiddity tud magára vigyázni, mi szükség van rá? - Nem lehetne, hogy egyszerűen megbízz bennem? A lány keményen a szeme közé nézett. A tűz már teljesen elhamvadt, de a szeme ennyi idő alatt hozzászokott a borostyánszínű félhomályhoz. Egyik része semmi másra nem vágyott, mint hogy megbízhasson valakiben. Felnőtt életében azonban nagyon is megtanulta az ilyen feltétlen bizalom veszélyeit. Férfiak, ügynökök, stúdiók gyártásvezetői, mind azt kérték tőle, hogy bízzon bennük, a végén meg jól átbaszták. Késő lett volna változtatni a gondolkodásán. A velejéig cinikus volt. Ha ez megváltozna, nem is lenne tovább Tesla, márpedig ő szeretett Tesla lenni. Magától értetődött akárcsak a nappal és az éjszaka -, hogy a cinizmus elválaszthatatlanul a részévé vált. Ezért így válaszolt: - Nem. Sajnálom, de nem. Nem bízhatom meg benned. Ne vedd ezt személyes sértésnek! Ugyanígy éreznék, bárki is lennél. Most pedig tudni akarom a slusszpoént. - Ez mit akar jelenteni? - Az igazat akarom. Vagy nem kapsz tőlem semmit. - Ilyen biztos vagy benne, hogy visszautasíthatsz? - kérdezte Kissoon. Tesla félig elfordította az arcát, és szorosan összezárt ajkakkal visszapillantott, ahogyan kedvenc hősnői is tették, vádló tekintetet lövellve a sámán felé. - Ez mintha fenyegetés akart volna lenni - mondta. - Így is fel lehet fogni - jegyezte meg Kissoon. - Akkor baszd meg...
A férfi felvonta a vállát. Közönyössége, a szinte lusta modor csak ádázabbá tette a lány dühét. - Nem fogok itt ülni, hogy ezt a baromságot hallgassam, tudd meg! - Valóban? - Valóban! Rejtegetsz valamit előlem. - Nagyon nevetségesen viselkedsz. - Nem hiszem. Tesla felállt. A férfi tekintete nem követte az arcát, hanem ágyéka magasságában a levegőbe fúródott. Tesla egyszeriben kényelmetlenül érezte magát így meztelenül. A ruháit akarta, melyek feltehetően ott maradtak a missziónál, olyan kopottan és véresen, ahogy voltak. Ha el akar jutni hozzájuk, jobb lesz, ha máris elindul. Az ajtó felé fordult. Kissoon megszólalt a háta mögött. - Várj, Tesla! Kérlek várj! Az én hibám. Elismerem, az én hibám. Gyere vissza, jó? A hangnem békülékeny volt, de kiérződött belőle a kevésbé jóindulatú felhang. Kijött a sodrából, gondolta Tesla. Levetkőzte magáról az egész spirituális fensőbbségét. Jó lecke volt Tesla számára, hogy meglássa a bársonyos felszín alatt megbúvó tüskéket. Megfordult, hogy tovább tanuljon, bár nem volt benne bizonyos, hogy valaha is megtudja az igazságot ettől az embertől. Elég volt egyetlen burkolt fenyegetés, hogy kétely ébredjen benne. - Folytasd! - mondta neki. - Nem ülsz le? - Hát nem - felelte. Azt kell színlelnie, hogy nem fél, pedig egyszeriben nagyon is így érzett. Úgy kell gondolnia a bőrére, mint valami divatos kosztümre. Kihívó meztelenséggel állt meg előtte. - Nem fogok visszaülni. - Akkor olyan gyorsan fogok magyarázni, amennyire csak tudok mondta a férfi. A hangjában sikeresen elsimított minden kétértelműséget. Előzékeny lett, mi több, alázatos. - Még én sem rendelkezem - ezt el kell nézned nekem - az összes Tudás felett - mondta. - De ahhoz remélem eleget tudok, hogy meggyőzzelek róla, mekkora veszélyben forgunk. - Ki az, aki nagy veszélyben forog? - A Kozmosz lakói. - Hogyan? - Fletcher ezt sem magyarázta el neked?
- Nem. A férfi felsóhajtott. - Gondolj úgy a Quiddityre, mint egy tengerre... - Gondolok... - A tenger egyik partján terül el a valóság, melyet mi népesítünk be. A lét kontinense, ha úgy tetszik, melynek kerületét az álom és a halál adja. - Eddig világos. - Nos hát... tételezzük fel, hogy létezik egy másik kontinens is, a tenger túlpartján. - Egy másik valóság. - Igen. Ugyanolyan hatalmas és összetett, mint a miénk. Teli energiákkal, fajokkal, étvággyal. Egyetlen faj uralja, akárcsak a Kozmoszt, de ennek igencsak különös az étvágya. - Nem hangzik valami fényesen. - Te akartad az igazat. - Nem mondtam, hogy nem hiszek neked. - Az a másik hely a Metakozmosz. A faj pedig az Iad Uroboros. Valóban létezik. - És mire éheznek? - kérdezte Tesla, habár nem volt benne biztos, hogy valóban tudni akarja-e. - Tisztaságra. Rendkívüliségre. Tébolyra. - Ezt nevezem diétának. - Igazad volt, mikor azzal vádoltál, hogy nem mondok el neked mindent. Csak egy részét árultam el. A Shoal valóban őrt áll Quiddity partjain, hogy az emberi akarat ne használhassa rosszra a Tudást, de ugyanakkor a tengert is figyeli... - Egy esetleges invázió miatt? - Pont ettől tartottunk. Lehet, hogy vártunk is rá. Ez nem egyszerű paranoia. A gonoszról alkotott legsötétebb képünk is csak a Quiddity túlpartján lakozó Iad visszfénye az elménkben. A legmélyebb borzalmak, a legszörnyűbb képek, melyek az emberi koponyákban kísértenek, mind csak visszhangjai az ő visszhangjuknak. Több okod van félni ettől, Tesla, mint bármi mástól, amivel mások riogathatnak téged. Amit neked elmondok, azt csak a legerősebb lelkek képesek elviselni. - Van valami jó hír is? - kérdezte Tesla. - Ki ígért ilyet? Ki mondta, hogy egyáltalán vannak jó hírek is? - Jézus - felelte Tesla. - Meg Buddha. Mohamed is.
- Mesék töredékei, a Shoal hatására kultuszokká összegyúrva. Félrevezetések. - Ezt nem hiszem el. - Miért nem? Talán keresztény vagy? - Nem. - Buddhista? Mozlim? Hindu? - Nem. Nem. Nem. - Mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy a jó hírben higgyél - mondta Kissoon. - Nem mondom, kényelmes megoldás. Olyan volt az egész, mint egy arculcsapás. A Sámán az egész beszélgetés alatt jó három-négy lépés távolságban előtte járt, kitartóan és kitérők nélkül vezetve a cél felé, az ostoba kérdezősködő szerepkörére kárhoztatva őt. Ahogyan az is ostobaság volt a részéről, hogy a Mennyek reménysugarába kapaszkodott, amikor világéletében magasról lesajnálta az összes vallást. De nemcsak amiatt ingott meg, mert Kissoonnak sikerült egy újabb pontot vésnie a táblájába. Számtalan sértést volt kénytelen elkönyvelni más viták hevében is, és azokat mindig illendően viszonozta is. Ami görcsbe rántotta a gyomrát, az az volt, hogy minél inkább védekezett a sámán szavai ellen, annál inkább belátta a helyzet kilátástalanságát. Ha csak parányi része is igaz mindannak, amit az öreg elmondott, és a világ, amelyben élt - a Kozmosz - valóban veszélyben forog, akkor mi jogon becsüli többre saját életét a segítség égető szükségénél? Még ha azt feltételezzük, hogy sikeresen kijut ebből az időn túli időhurokból, akkor sem térhet úgy vissza a világába, hogy minden pillanatban arra emlékezzen: távozásával a Kozmosz elveszítette egyetlen esélyét a túlélésre. Maradnia kell. Alá kell vetnie magát, de nem azért, mert mindent elhisz, amit az öreg mondott neki, hanem mert nem kockáztathatja meg, hogy tévesen ítélkezzen. - Ne félj! - hallotta meg a férfi hangját. - A helyzet nem rosszabb, mint öt perccel ezelőtt volt, amikor még egészen erős vitapartner voltál. Csak mostanra birtokodban van az igazság. - Nem túl kellemes érzés - felelte. - Nem - jött a halk válasz. - Ezt belátom. És neked is be kell látnod, hogy a tehertétel túlságosan nehéz ahhoz, hogy egyedül viseljem. A segítséged nélkül beleroppan a hátam. - Megértem - válaszolta a lány.
Ellépett a tűztől, és nekidőlt a kalyiba falának, hogy támaszra és enyhítő hűvösségre leljen. A falnak támaszkodva a földre meredt, s közben nagyon is a tudatában volt, hogy Kissoon is talpra állt. Nem nézett feléje, de hallotta morgását. Azután pedig az utasításait. - El kell foglalnom a testedet - mondta. - Ami - attól tartok - azt jelenti, hogy neked el kell hagynod. A tűz már teljesen elhamvadt, de a füstje tovább sűrűsödött a kunyhóban, ránehezedve a nő koponyájára, lehetetlenné téve, hogy felemelje a fejét és a férfi felé nézzen, még ha ez is lett volna a szándéka. Remegni kezdett. Először a térdei, majd az ujjai. Kissoon tovább beszélt, mialatt közeledett feléje. Tisztán hallhatta csoszogását. - Nem fog fájni - ígérte -, ha nyugodtan állsz, és a padlóra szegezed tekinteted... Lomha gondolat kelt életre Tesla fejében: vajon Kissoon nehezíti el valamiképp a füstködöt, hogy ne nézhessen rá? - Gyorsan túl leszünk rajta... Úgy beszél, mint egy altatóorvos, gondolta a lány. A remegés felerősödött. A füst egyre súlyosabban nehezedett rá, ahogyan a férfi közeledett felé. Most már bizonyos volt benne, hogy az ő műve. Nem akarja, hogy ránézhessen. Vajon miért nem? Talán pengét tart a kezében, amivel ki akarja vájni az agyát, hogy utána a szemei mögé férkőzhessen? Ellenállni a kíváncsiságnak sohasem tartozott a nő erős oldalai közé. Minél közelebb jött hozzá a férfi, annál erősebben szembe akart szállni az erővel, hogy egyenesen a szeme közé nézhessen. Csakhogy ez nem volt könnyű. Teste gyenge, a vére mintha mosogatólévé változott volna. A homály ólomkalapként nehezedett fejére, karimája szorosan záródott a szemöldöke fölött. Minél erősebben tolta, annál nehezebb lett. Kissoon valóban nem akarja, hogy ránézhessek, gondolta a lány, és a gondolat tovább fűtötte indulatát. Szorosan nekivetette hátát a falnak. A férfi már csak két méternyire volt tőle. Érezte a testszagát, verítéke keserű és áporodott volt. Told, biztatta magát, told! Ez csak füst. El akarja hitetni veled, hogy mindjárt maga alá temet, de akkor is csak füst. - Nyugi - mormolta a férfi; megint mint egy aneszteziológus. Ehelyett ő egyetlen, utolsó erőfeszítéssel ismét megpróbálta felemelni a fejét. Az ólomkalap a halántékába vágott. A koponya minden eresztékében ropogott a korona súlya alatt, de a fej elmozdult, remegve az erőfeszítéstől. Miután elhagyta a holtpontot, már könnyebbé vált a mozgatása. Egy
hüvelyknyit felemelkedett Tesla álla, majd újabb két hüvelyknyit, és közben addig emelte tekintetét, míg egyenesen rá nem nézhetett Kissoonra. A férfi valamennyi testrésze hajlott volt, kivéve egyet. Minden tagja furcsán meggörbült, a nyaka a vállai között, a keze a karján, a combjai a csípőjéhez képest, és mindezek különös cikcakkot alkottak az egyetlen vonallal, mely szögegyenesen meredt elő ágyékából. Tesla elborzadva nézte. - Ez meg mi a fene akar lenni? - követelte a választ. - Nem tehetek róla - felelte az öreg. - Sajnálom. - Ó valóban? - Amikor azt mondtam, hogy a testedet akarom, nem így értettem. - Hol is hallottam már ezt a szöveget? - Higgy nekem! - kiáltotta Kissoon. - A testem csak válaszolt a tiédnek. Automatikusan. Vedd hízelgésnek! Más körülmények között talán elnevette volna magát. Ha például kinyithatná az ajtót és elsétálhatna, ahelyett, hogy elveszetten álljon ebben az időhurokban, egy fenevaddal a küszöbön, és a sivataggal azon túl. Valahányszor úgy gondolta, sikerül megértenie a történteket, mindig újra elveszítette a fonalat. A férfi egyik meglepetést a másikra halmozta, de ezek egyike sem volt kellemesnek mondható. Kissoon kinyúlt feléje, pupillái elkerekedtek, kiszorítva szeme fehérjét. Ez Rault juttatta a lány eszébe, akinek volt valami szépség a tekintetében, hibrid arcvonásai ellenére is. Itt semmi szépséget nem látott, de még homályosan kiolvasható érzelmet sem. Se éhséget, se indulatot. Ha volt is valami, előle teljesen rejtve maradt. - Képtelen vagyok rá - mondta. - Muszáj megtenned. Add fel a tested! Testet kell szereznem, különben az Iad győz. Ezt te sem akarhatod! - Nem. - Akkor ne állj ellen nekem! A lelked biztonságban lesz Trinityben. - Hol? Egy pillanatig mégis érzelem tükröződött a férfi szemében. A düh egy parányi szikrája, mely a maga életét élte, gondolta a lány. - Trinity? - ismételte meg, hogy időt nyerjen a végzetes érintés előtt - mi az a Trinity? Amint feltette a kérdést, számos dolog történt egy időben, túlságosan is gyorsan ahhoz, hogy elkülöníthesse egyiket a másiktól. De mindegyik
középpontjában az a tény állt, hogy a szituáció kicsúszott Kissoon kezei közül, amint ő Trinityről kérdezősködött. Először azt érezte meg, hogy a füst feloldódik körülötte, és többé nem nehezedik a vállaira. Kihasználva a lehetőséget, az ajtó kilincse után nyúlt. A tekintetét azonban továbbra sem vette le a férfiról, aki abban a pillanatban átalakult. Csak egy szempillantásig tartott, nem tovább, de olyan hatalmat engedett szabadjára, amivel örökre bevéste magát Tesla emlékezetébe. Hirtelen a férfi egész felső testét vér borította el, melynek szétfröccsenő cseppjei még az arcát is beszennyezték. Kissoon tudta, hogy a lány látja, mert kezeivel próbálta eltakarni a szennyet, de kezein és karján is vér csorgott végig. Úgy járt, mint a zsonglőr, aki túl sok buzogányt próbál a levegőben tartani, és valamelyiket elkapva óhatatlanul elveszít egy másikat. Mielőtt megtalálhatta volna rajta a sebet, a férfinak sikerült visszanyernie uralmát megjelenése felett. A vérfoltok elenyésztek és ő ott állt sértetlenül, de csak hogy újabb titkokat engedjen szabadjára, melyek felett akaratának kellett volna őrködnie. A hatás ezúttal jóval nagyobb volt, mint a vérfoltok esetében. A lökéshullámok még az ajtót is megrázták a lány mögött. A Lixhez mérten túl erőteljes mozdulat volt, még ha többen is voltak. Olyan erő, melytől még Kissoon is szemmel láthatóan rettegett. Előbb a lányra, majd az ajtóra meredt, karjait leengedte oldala mellett, és minden kifejezés eltűnt az arcáról. Tesla érezte, hogy összes energiáját egyetlen feladatra koncentrálja: megnyugtassa a küszöbén tomboló hatalmat. Ennek is megvolt a következménye: a szorítás - mellyel idehozta és itt tartotta a lányt - végképp és nyom nélkül elenyészett. Tesla érezte, hogy a valóság, melyet maga mögött hagyott, belemarkol zsigereibe, és maga felé rántja. Meg sem kísérelt ellenállni neki. Éppoly kikerülhetetlen erő volt, mint a gravitáció. Utolsó pillantásával - amit Klssoonra vetett - láthatta, hogy a férfit ismét beborítja a vér, és halára vált arccal áll az ajtó előtt. Ekkor az ajtó felpattant. Volt egy pillanat, amikor Tesla biztos volt benne: bármi is verte idáig az ajtót, a küszöbön fog várakozni, hogy elnyelhesse őt, Kissoonnal együtt. Egy másodpercig még a ragyogását is látta - olyan fényes volt, hogy majd megvakította -, ahogy elönti Kissoon vonásait. De a férfi akarata az utolsó pillanatban jobb belátásra bírta, és a fényesség elhalt. A világ magáénak követelte, és az ajtón keresztül magához rántotta a nőt.
Ugyanazon az úton ment, amelyiken jött, csak tízszer akkora sebességgel. Olyan gyorsan, hogy csak amikor már mérföldekkel maga mögött hagyta, akkor volt képes értelmezni a látnivalókat: az acéltornyot, a várost. Ezúttal azonban nem volt egyedül. Volt a közelében valaki, aki egyfolytában a nevén szólította. - Tesla? Tesla! Tesla! Felismerte a hangot. Raul volt az. - Hallom - motyogta, felfigyelve rá, hogy az elmosódott táj mögött egy sötétebb valóság kezd körvonalazódni. Fénypontok tarkították - talán gyertyalángok -, és emberi arcok. - Tesla! - Mindjárt ott vagyok - suttogta. - Mindjárt. Mindjárt. Mostanra a sivatag kezdett háttérbe szorulni. A sötétség elébe férkőzött. A lány kinyitotta a szemét, hogy tisztábban láthassa Rault. Széles mosoly terült el a fiú arcán, miközben letérdelt Tesla mellé, hogy üdvözölje. - Visszatértél - mondta. A sivatag eltűnt. Mindent elborított az éjszaka. A köveken feküdt, csillagok fénylettek a feje felett, és - ahogyan gyanította - csodálkozó asszonyok vontak gyertyáikkal gyűrűt köréje. Alatta - teste és a föld között - hevertek a ruhái, melyekből kicsusszant, hogy Kissoon hurkában újra felépítse testét. Kinyújtotta a karját, hogy megérintse Raul arcát, és megbizonyosodjon róla: valóban visszatért a világba. A fiú arca nedves volt. - Keményen megdolgoztál érte - válaszolta Tesla. Azt hitte, izzadtság. Azután rádöbbent, mekkorát tévedett. Nem veríték volt, könnyek. - Ó, szegény Raul - szólalt meg, és felült, hogy átölelje. - Teljesen eltűntem innen? A fiú nekiszorította testét az övének. - Először olyan lettél, mint a köd mesélte. - Azután... már nem voltál itt. - Miért vagyunk itt? - kérdezte Tesla. - A misszióban lőttek le. A lövésre gondolva lenézett testén arra a pontra, ahol a golyó becsapódott. Nyomát sem látta sebnek, vagy vérfoltnak. - A Nunció - mondta. - Meggyógyított. A tény az asszonyok figyelmét sem kerülte el. Látva a sértetlen bőrt, elkezdtek imákat mormolni és hátrálni.
- Nem... - suttogta Tesla, újra végignézve testén. - Mégsem a Nunció volt az. Ez az a test, amit elképzeltem magamnak. - Elképzelted? - kérdezte Raul. - Amit megidéztem - felelte a lány, alig figyelve Raul zavarodottságára. Bal mellbimbója, amelyik kétszer akkora, mint a másik, most a jobb oldalon volt. Raul le sem tudta venni a szemét róla, és egyfolytában a fejét rázta. Ez nem olyan dolog, amiben téved az ember. Valahogyan - a Hurokba tett utazás során - a két oldal felcserélődött. Tesla tanulmányozni kezdte a lábait. Néhány karcolás - Butch műve -, mely valaha az egyik lábszárát borította, most átkerült a másikra. - Ez hogy lehet? - kérdezte Raultól. Nemigen értve még a kérdést sem, amire választ vártak tőle, a fiú csak megvonta a vállát. - Sebaj - mondta Tesla, és öltözködni kezdett. Csak ezután kérdezte meg, mi történt a Nuncióval. - Valamennyit én kaptam meg? - Nem. A Halálfiú kapta meg - Tommy-Ray? Jesszusom. Szóval a Jattnak már olyan fia van, aki félig az ő mása. - Azért te is kaptál belőle - mondta Raul. - Ahogyan én is. A kezemben éreztem. Azután felkúszott a könyökömig. - Szóval csak mi vagyunk ellene. Raul megrázta fejét. - Én nem lehetek a hasznodra - állította. - A hasznomra lehetsz, és a hasznomra is kell lenned - felelte Tesla. Olyan sok kérdés van, amire választ kell találnunk. Képtelen vagyok egyedül elvégezni mindent. Velem kell jönnöd. A fiú vonakodása tökéletesen látható volt anélkül is, hogy szavakba öntötte volna. - Tudom, hogy félsz, Raul. De kérlek, segíts! Te hoztál vissza a halálból... - Nem én voltam. - Segítettél. Nem akarhatod, hogy minden elvesszen, igaz? Tesla Kissoon hangját vélte kihallani a győzködéséből, és ez egyáltalán nem tetszett neki. De hát végül is soha életében nem kapott ekkora tudásanyagot ilyen hirtelen. Természetes, hogy ez nyomot hagyott benne anélkül is, hogy a férfi akár egy ujjával érintette volna. De ha megkérdeznék, hogy minek tartja az öreget: hazug vagy próféta, megváltó
vagy holdkóros, nem tudta volna megmondani. Talán éppen ez a kétértelműség gyakorolta rá a legnagyobb hatást, bár a tanítás tanulságait még mindig nem értette tisztán. Gondolatai visszavándoroltak Raulhoz, és a vonakodásához. Nem volt idő a hosszas vitára. - Egyszerűen velem kell jönnöd - mondta neki. - Most már nem szállhatsz ki. - De hát a misszió... - A misszió üres, Raul. Egyetlen kincse a Nunció volt. de már annak is vége. - Itt vannak az emlékek is - válaszolta halkan Raul, megadással a hangjában. - Lesznek más emlékek is. Jobb idők jönnek, amire emlékezhetsz. És most, ha van valaki, akinek búcsút akarsz mondani, tedd meg, mielőtt nekivágunk... A fiú bólintott, majd spanyolul megszólította az asszonyokat. Tesla ismerte valamennyire a nyelvet, annyira mindenképpen, hogy megértse: Raul valóban istenhozzádot mond nekik. Hogy könnyebb legyen, a lány lassan elindult a kocsi felé. Séta közben a tükröződött test problémájának megoldása ködlött fel a fejében, anélkül, hogy a kérdést tudatosan előhozta volna. Kissoon kunyhójában úgy képzelte el magát, ahogyan mindig is látta: a tükörben. Harminc-egynéhány éve alatt hányszor pillantott bele, felépítve egy portrét, ahol a jobb lett a bal, és bal lett a jobb! A szó szoros értelmében más emberként tért vissza a Hurokból. Olyan nőként, aki eddig csak tükörképként létezett. A kép azonban életre kelt, hús-vér emberré vált, és két lábbal áll a földön. Az arc mögött - legalábbis reményei szerint - az értelem változatlan maradt, a Nunció és a Kissoonnal történt találkozás ellenére is, pedig mindketten igen erősen hatottak rá. Mindezekkel együtt teljesen új ember lett belőle. Nincs jobb alkalom, hogy elmondja történetét a világnak, mint a jelen. Mert a holnap talán sosem jön el.
Második rész
TITKOK, NAPVILÁGRA KERÜLVE Egy Tommy-Ray tizenhatodik születésnapja óta vezetett. A kerekek jelentették számára az elszabadulást a Mamától, a pásztortól, Grove-tól, és mindentől, amit ezek képviseltek. Most mégis oda tartott, pedig pár éve még mindenét odaadta volna, csak hogy elhagyhassa. Lábát útközben egy pillanatra sem vette le a gázpedálról. Grove utcáit akarta ismét róni, testében az örömhírrel vissza akart térni atyjához, aki oly sok mindenre megtanította. A Jaff előtt a legjobb, amit az élet kínálni tudott számára, az erős part menti szél volt, és a hömpölygő hullámok Topangánál. A deszkán pózolva érezni, hogy a parton minden lány szeme rá szegeződik. De mindig is tudta, hogy ezek a percek nem tarthatnak örökké. Mindig új hősök jönnek, nyár nyár után. Ő is ezek egyike volt, kitúrva helyükből a nálánál csak néhány évvel idősebbeket, akik már nem voltak olyan hajlékonyak. Az éretlen tacskók, akik tavaly még a habok királyai voltak, egyszeriben régi lemezzé lettek. Ő pedig nem volt ostoba. Tudta, hogy csak idő kérdése, és ő is a soraikat fogja szaporítani. De most olyan önérzetet hordozott magában, amilyet soha azelőtt. A tudatosság és az élet olyan ösvényeit fedezte fel, melyeknek még a léte is ismeretlen volt a topangai húgyagyúak számára. Ezt javarészt atyjának köszönheti. Csakhogy még apja, és a tanácsai sem készíthették fel mindarra, amit a missziónál megtapasztalt. Mostanra mítosszá vált. Chevyn száguldó halállá, úton hazafelé. Ismerte a muzsikát, melyre az emberek
addig táncolnak majd, míg el nem dobják magukat. És amikor majd összeesnek, és csupasz hússá változnak, ő arról is tudni fog mindent. Tanúja volt a látványnak a saját testén. Megmerevedett a farka, miközben visszaemlékezett erre. Pedig az éjszaka mulatságai még jóformán el sem kezdődtek. Nem egészen száz mérföldnyire, nyugatra a missziótól, egy apró település mellett haladt el, melynek határában egy temető feküdt. A hold még mindig magasan állt. Ragyogása sápadt fénybe burkolta a sírköveket, kimosva a színt a virágokból, melyek itt-ott árválkodtak. Lehúzódott a kocsival, hogy közelebbről is megnézhesse a látványt. Végül is, mostantól ez mind az ő birodalma. Az otthona. Ha további önigazolásra lett volna szüksége, hogy a missziónál történtek nem egy tébolyodott elme hagymázas szüleményei, rögtön meg is kapta, amint kitárta a kapuszárnyakat, és belépett a sírkertbe. Nem fújt a szél, hogy a fűszálakat borzolja, melyek néhol, ahol a sírok környékét elhanyagolták, térdmagasságig értek. Mégsem volt minden mozdulatlan. Amint néhány további lépést tett, tucatnyi helyen emberalakok jelentek meg a látómezőjében. Halottak voltak. Ha külsejük nem támasztotta volna alá e tényt, testük belső fénye - úgy ragyogtak, akár a csontszilánk, melyet a kocsija mellett talált - mindenképpen a klánhoz való tartozásukat jelezte. Nagyon jól tudták, ki jött el hozzájuk látogatóba. Szemük - az idősebbek szemgödre - felé fordult, miközben elindultak, hogy tiszteletüket kifejezzék. Egyikük sem nézett le a földre menet közben, pedig az meglehetősen egyenetlen volt. Túlságosan is jól ismerték ezt a terepet, számon tartva azokat a helyeket, ahol a hitvány anyagból készült síremlékek törmelékei hevertek, vagy ahol az erős földmozgások a felszínre hozták az érckoporsók sarkait. Tempójuk mindazonáltal lassú maradt. Nem siettek sehová. Tommy-Ray le is ült egy sírra, mely fedőlapja tanúsága szerint hét gyermeket és édesanyjukat takarta, s onnét figyelte a szellemek közeledését. Minél közelebb értek, annál szembetűnőbb lett az állapotuk. Nem volt túl hízelgő a kép. Meggörbült csontjaik között szabadon járt a lanyha szellő. Arcuk vagy túl széles volt, vagy túl hosszú, szemeik kocsányon lógtak, szájuk tátva. Ocsmányságuk Tommy-Ray eszébe idézte a filmet, amit egyszer a pilóták nyomáspróbájáról látott, azzal a különbséggel, hogy ezek nem önkéntesek voltak. Akaratuk ellenére szenvedtek.
Tommy-Ray-t nem kavarták fel túlzottan a szánalmas torzulások. Sem a testükön tátongó különféle rések, sem lemetszett vagy megcsonkított tagjaik. Semmi olyan nem volt itt, amit hatéves korában ne láthatott volna képregényeiben, vagy a „szellemvonat”-on. A borzalmak mindenfelé ott hevernek, ha észre akarjuk venni őket. A rágógumik papírjain, a szombat délelőtti rajzfilmekben, vagy a pólókon és a lemezborítókon. Elmosolyodott a gondolatra. Birodalmának harcállásai mindenhol ott vannak. Nincs hely, ahová ne érne el a Halálfiú keze. A holtak legsebesebbike - egyik legelső megszállottja - egy férfi volt, aki fiatal korában hallhatott meg, nem is oly régen. Farmernadrágot viselt, ami vagy két számmal nagyobb volt a méreténél, és szűk pólót, mely Kapd be! - jelet mutatott a világnak. Volt rajta egy kalap is, tisztelettudóan levette, amikor néhány méternyire Tommy-Ray közelébe ért. A láthatóvá váló fej szinte teljesen kopaszra volt borotválva, felfedve néhány meglehetősen hosszú vágást, feltehetőleg a halálos sebeket. Már nem szivárgott vér belőlük, csak a szél fütyült, amint átfújt a férfi belein. Kis távolságra Tommy-Ray-től megállt. - Tudsz beszélni? - kérdezte tőle a Halálfiú. A férfi tovább nyitotta száját, mely eddig is szélesre volt tátva, és legjobb képessége szerint válaszolni próbált, torkából hozva fel a hangokat. Ezt figyelve Tommy-Ray-nek eszébe jutott a produkció, melyet az egyik késő esti műsorban látott: az előadó lenyelt, majd visszaöklendezett egy élő aranyhalat. Noha jó pár évvel ezelőtt történt, a mutatvány akkor alaposan megmozgatta Tommy-Ray képzeletét. A látvány, hogy valaki képes legyen visszafordítani saját szervezete működését, felöklendezve, amit a torkában tartogatott - hisz nincs az az aranyhal, legyen bármilyen pikkelye, amely képes lenne életben maradni a gyomorsavban -, megérte az a kényelmetlenséget, amit Tommy-Ray-nek a film megnézése okozott. A Kapd-be-ember most hasonló mutatvánnyal kísérletezett, csakhogy itt a szavak helyettesítették a halakat. Azok végül a felszínre is törtek, oly szárazon, akárcsak a férfi zsigerei. - Igen - felelte. - Beszélek. - Tudod, hogy ki vagyok? - faggatta Tommy-Ray. A férfi felnyögött. - Most igen, vagy nem? - Nem.
- Én vagyok a Halálfiú, te meg a Kapd-be-ember. Mit szólsz hozzá? Hát nem fantasztikus páros? - Értünk jöttél - mondta a halott. - Hogy érted ezt? - Nem temettek el bennünket. Nincs áldás rajtunk. - Rám aztán hiába is nézel - felelte Tommy-Ray. - Én nem temetek el senkit. Azért jöttem ide, mert ez pont nekem való hely. Én leszek a Holtak Királya. - Igen? - Bízhatsz benne. Egy másik elveszett lélek - széles csípőjű asszony - ért a közelükbe, és sikeresen kihányt néhány szótagot. - Te... - mondta - te... ragyogsz. - Valóban? - kérdezte Tommy-Ray. - Nem lep meg. Te is fényes vagy. Nagyon fényes. - Össze... tartozunk - állította az asszony. - Mindannyian - tette hozzá egy harmadik tetem. - Látom, kezditek kapisgálni. - Ments meg minket! - kérlelte az asszony. - Már megmondtam a Kapd-be-embernek is - felelte Tommy-Ray. Nem temetek el senkit. - Követünk téged - mondta az asszony. - Követtek? - kérdezte Tommy-Ray, és hirtelen izgalom futott végig a gerincén a gondolatra, hogy ilyen díszes kísérettel érkezhetne haza, Grove-ba. Talán más helyek is vannak útközben, melyeket meglátogathatna, hogy felduzzassza csapatát. - Tetszik az ötlet - mondta végül. - De hogyan csináljuk? - Te vezetsz. Mi követünk - jött a válasz. Tommy-Ray felállt. - Miért is ne? - mondta, és elindult vissza az autójához. Még mielőtt elérte volna, egy gondolat született a fejében: ezzel végem is van... Csakhogy a gondolat már cseppet sem érdekelte. Amint lehuppant az ülésre, visszapillantott a temetőre. Valahonnan feltámadt a szél, melyben választott társasága feloldódni látszott. Testük bomlani kezdett, mintha csak homokból lenne. Porszemcsék csapódtak az arcába. Hunyorított, de nem akarta levenni tekintetét a látványról. Jóllehet a testek eltűntek, üvöltésüket még mindig hallani lehetett. Olyan volt, mint
a szél süvöltése, vagy maga a szél, felfedve előtte serege jelenlétét. Miután a felbomlás befejeződött, az út felé fordult, és beletaposott a gázba. A kocsi előrelendült, újabb porfelhővel gazdagítva az őt követő dervishadat. Jó ítélte meg, hogy útközben lesznek olyan helyek, ahol további kísérteteket gyűjthet. Mostantól mindig mindenben igazam lesz, gondolta. A Halál soha, de soha nem tévedhet. Alig egy óra járásnyira újabb temetőt talált, melynek út felöli kerítésénél porfelhővé enyészett lelkek örvénylettek, türelmetlenül várva uruk érkezését. Jövetelének híre szemmel láthatóan előtte járt. A lelkek készen álltak arra, hogy csatlakozzanak a sereghez. Még a kocsit sem kellett lelassítania. Közeledtére a porfelleg előszüremlett a rácsok mögül, hogy üdvözölje. Egy pillanatra teljesen elborította az autót, mielőtt csatlakozott volna a szellemárhoz. Tommy-Ray-nek egyszerűen csak tovább kellett hajtania. Hajnal felé a boldogtalan társaság újabb lelkekkel gyarapodott. Az egyik kereszteződésben közúti baleset történt, még valamikor az éjszaka folyamán. Az utat mindenfelé üvegszilánkok és vér borította. A két autó közül az egyik - a felismerhetetlenségig összeroncsolódva - az út szélén feküdt, felborulva. A fiú lelassított, hogy körülnézzen. Nem számított kísértő szellemekre ezen a helyen, de ekkor meghallotta az ismerős sípoló hangot. Meglátta, hogy két szánalmas ember-forma, egy férfi és egy nő, bukkan fel a sötétben. Még nem voltak egészen tisztában állapotuk jellegzetességeivel. A szél, mely keresztülfütyült rajtuk, gáncsot vetett tántorgó lépteiknek. De bármennyire is friss hullák voltak, megérezték Tommy-Ray-ben urukat, és engedelmesen követték őt. A fiú elmosolyodott. A halottak friss sebei (az üvegcserepek az arcukban, a szemükben) felizgatták. Egyetlen szót sem váltottak. Amint a tetemek közelebb húzódtak, úgy tűnt, vették a jelet, melyet bajtársaik a halálban sugároztak feléjük, és engedték, hogy testük lassan elenyésszen a nagy egészben. Megszaporodott légiójával Tommy-Ray egyenesen tovább hajtott. Több ilyen találkozás is lezajlott útközben, s a holtak száma sokszorozódni látszott, miközben tovább haladtak észak felé. Mintha közeledésének híre lökéshullámként terjedt volna a földben, az eltemetettek és a sírkertek lakói közt. Bármerre ment is Tommy-Ray, mindenfelé porfelhőként kavargó fantomok várakoztak rá. Persze,
korántsem akartak mind csatlakozni a különös menethez. Sokan csak azért jöttek el, hogy a felvonulást meglessék. Félelem felhőzte el arcukat, amint Tommy-Ray-re pillantottak. Ő vált a „szellemvonat”-on a Borzalmak Urává, és ők lettek a beijedt kiskölykök. A hierarchia szabályai még a holtak között is érvényesülni látszottak, ő pedig túlságosan is magas rangú társaság lett volna ahhoz, hogy vele tarthassanak. Túlságosan nagyok az ambíciói, túlságosan elfajzottak a vágyai. Inkább választották hát a csendes rothadást egy ilyen kaland helyett. Kora reggel lett, mire elérkeztek a névtelen porfészekbe, ahol korábban elveszítette pénztárcáját. A napfény nem fedte fel a kocsit követő porfelhő testetlen lakóit. Aki rászánta magát, hogy alaposabban megnézze - nagyon kevesen voltak, ebben a vakító homokviharban -, csak az autóval érkező mocskos levegőt láthatta. Nem azért jött ide, hogy újabb elveszett lelkekre találjon - habár biztos volt benne, hogy egy ilyen istentől elvadult vidéken gyorsan és erőszakosan érnek véget az emberi életek, és számtalan halott hever temetetlenül, megszentelt nyugvóhely reménye nélkül. Nem, az ő célja az volt, hogy megbosszulja a zsebtolvajt. Ha nem rajta, hát a koszfészken, ahol a rablás történt. Könnyedén visszatalált a helyhez. Az utcai bejárat nem volt bezárva, és amint gondolta, csak kevesen lézengtek a helyiségben, ezen a korai órán. Mégsem volt teljesen kihalt. Amint Tommy-Ray belépett, az elmúlt éjszaka részegeit láthatta mindenfelé, az összeomlás különböző fázisaiban. Egyikük arcával lefelé feküdt a földön, körülötte hányadékának foltjai. A másik kettő az asztala mellett, kiterülve hevert. Magában a bárban csak egy férfi állt, akiben Tommy-Ray mintha arra a kidobó-emberre ismert volna, aki tegnap este elvette tőle a pénzt, a hátsó szoba gyönyöreiért cserébe. Nagydarab férfi volt, kinek arcán már annyi zúzódás éktelenkedett, hogy soha többé nem gyógyult be. - Keres valakit? - akarta tudni. Tommy-Ray ügyet sem vetett rá, hanem egyenesen az ajtóhoz ment, mely mögött a nő és a kutya édelgésének tanúja lett. Az ajtó nyitva állt. A mögötte elterülő helyiség üres volt, a szereplők már régen hazamentek ágyukba, vagy éppen óljukba. A csapos egy lépéssel mögötte állt, amikor visszafordult a bár felé. - Kérdeztem valamit, bazmeg - mondta.
Tommy-Ray egy pillanatra meghökkent a férfi vakságán. Valóban nem ismerte volna fel a tényt, hogy most egy átlényegült teremtménnyel beszél? Annyira eltompította érzékeit a rengeteg pia és kutya-show, hogy nem ébredt rá: látogatója nem más, mint a Halálfiú személyesen? Micsoda egy barom. - Takarodj az utamból! - köpte oda neki Tommy-Ray. A férfi ehelyett pólója elejére meredt. - Te már voltál itt korábban is röffent rá. - Ja. - Elhagytál valamit, igaz? Közelebb húzta magához Tommy-Ray-t, míg az orruk a szó szoros értelmében össze nem ért. Majdnem rosszul lett a férfi leheletétől. - Én nem tenném ezt a helyedben - figyelmeztette Tommy-Ray. A férfit láthatóan szórakoztatta a válasz. - Ha azt akarod, hogy letépje valaki a tökeidet, a legjobb helyen vagy - mondta. - Vagy te is csatlakozni akarsz a show-hoz? - Szemei kitágultak az izgalmas lehetőségtől. - Ezért jöttél vissza? Hogy te is belekóstolj? - Mondtam már... - kezdte Tommy-Ray. - Baszok rá, mit mondtál. Most én beszélek. Hallottad? - Egyik lapát kezével betapasztotta Tommy-Ray száját. - Szóval... akarsz nekem mutatni valamit, mi? A képek, amiket a hátsó szobában látott, kezdtek előrajzani Tommy-Ray fejében, miközben támadójára meredt: a nő, üveges szemekkel, a kutya, üveges szemekkel. A halállal találkozott itt, élőben. Kinyitotta a száját a férfi tenyerében, s nyelve érintette az áporodott bőrt. A férfi elvigyorodott. - Igen? - kérdezte. Elvette a kezét Tommy-Ray arcáról. - Akarsz mutatni nekem valamit? kérdezte megint. - Ide... - mormolta Tommy-Ray. - Micsoda? - Gyertek... gyertek... - Mit akarsz? - Nem hozzád beszélek. Ide. Gyertek, be... ide. - Tekintete a férfiról az ajtóra vándorolt. - Ne szarakodj, öcsi! - mondta a férfi. - Egyedül vagy.
- Gyertek már! - üvöltött fel Tommy-Ray. - Fogd be a pofád! - Gyertek! Lármázása felbőszítette a férfit. Belevágott Tommy-Ray arcába, de olyan keményen, hogy az - a szorításból kiszakadva - a padlóra zuhant. Tommy-Ray nem állt fel, csak a padlóra meredt, és még egyszer elismételte a hívogatást. - Kérlek, gyertek be! - mondta alig hallhatóan. Vajon ezúttal azért engedelmeskedett neki a légiója, mert kérlelte őket? Vagy talán mostanra szedték össze az erejüket, és váltak képessé arra, hogy a segítségére siessenek? Akárhogyan is történt, egyszerre megrázkódott a becsukott bejárati ajtó. A csapos felmordult, és az ajtó felé fordult. Még az ő vizenyős szemei számára is tökéletesen egyértelmű volt, hogy nem a természetes széljárás volt az, ami betaszította az ajtószárnyakat. A lökdösés túl ritmikus volt, az ütések túlságosan kemények. És az az üvöltés, ó, az az üvöltés, olyan volt, amilyet még a legádázabb vihar sem támaszthatott. A férfi visszafordult Tommy-Ray-hez. - Mi a fene van odakint? - kérdezte. Tommy-Ray csak feküdt a padlón, ahová zuhant, és mosolygott, azzal a bocsásd-meg-ha-vétkeztem mosolyával, mely már soha többé nem lesz ugyanolyan, miután a Halál Fia lett. - Dögölj meg - mondta a mosoly -, dögölj meg, miközben nézlek! Lassan dögölj meg! Vagy megdögölhetsz gyorsan is. Szarok rá. A Halálfiú számára nincs különbség. Miközben a mosoly kiszélesedett, az ajtó felpattant, a zár darabjai és a fa szálkái repkedtek a beözönlő fergetegben. Odakint, a napsütésben a vihar szellemei nem voltak láthatóak, de most azzá tették magukat, a kocsmában ülők szeme láttára megalvadva haló poraikban. Az egyik férfi, aki az asztalon feküdt, nyögve felült, hogy megnézze a szeme előtt kialakuló három alakot - melyek torzója elporló zsigerekhez hasonlított -, azután nekivetette hátát a falnak, hogy ott várja be a támadó rossz szellemeket. Tommy-Ray hallotta a visítását, de nem látta, miféle halált halt. Szemeit azokon a lelkeken nyugtatta, akik a csapost vették célba. Arcuk maga volt a megtestesült étvágy, s mintha a karavánban mindegyikük ugyanazt az alakot öltötte volna magára. Többé már nem voltak elkülönült lelkek, mint korábban: talán azért, mert porszemcséik beolvadtak a nagy örvénylésbe, és hasonlóvá kovácsolódtak. Most, hogy
levetkőzték jellegzetességeiket, még iszonyatosabbak voltak, mint a temetők kerítéseinél várakozva. A részeg megborzongott a láttukra, s a Halálfiú boldogsága félelemmel töltötte el embersége maradványait. Ők voltak a sereg katonái: hatalmas szemek, még hatalmasabb szájak, por és akarat, egyetlen süvöltő légióban egyesülve. A csapos hangosan imádkozni kezdett, de azért próbált nemcsak a hitére hagyatkozni. Kinyújtotta a karját, majd fél kézzel megmarkolta Tommy-Ray-t, és magához rántotta. Miután megfogta túszát, kilökte a szexarénába vezető ajtót, és behátrált rajta. Tommy-Ray hallotta, hogy menet közben egyfolytában ismételget valamit, talán egy ima töredékeit. Santa Dios! Santa Dios! De sem szavai, sem a túszejtő akció nem lassíthatta le a szél, és porterhe haladását. A helyiségbe is utána mentek, szélesre tárva az ajtót. Tommy-Ray nézte, ahogy a szájak még hatalmasabbra nyíltak. A következő pillanatok eseményeit nem láthatta. A por elvakította a szemét, mielőtt becsukhatta volna. Érezte, hogy a csapos szorítása enyhül az oldalán, a következő pillanatban pedig valami nedves áradat borította el. Az üvöltés abban a pillanatban elviselhetetlenné erősödött, ezért megpróbálta befogni a fülét. Ám a hang, mely mintha ezernyi apró fúróként ütött volna léket a koponyájába, így is utat talált magának. Amikor kinyitotta a szemét, tetőtől talpig vörös volt. A mellkasa, a karjai, lábai, kezei: mind vörösek. A csapos, a szín forrása, a színpadon feküdt, ahol Tommy-Ray előző este a nőt és a kutyát látta. Feje a helyiség egyik sarkába gurult, karjai, kezei egy másikba, a többi testrésze pedig a színpad közepére. A nyakából még most is vér lövellt elő. Tommy-Ray megpróbált nem rosszul lenni (végtére is ő volt a Halálfiú), de mindez túl sok volt neki. Pedig hát mégis mire számított, amikor behívta őket a küszöbről? Nem egy utazó cirkusznak volt a porondmestere. Hiába is keresne józanságot, vagy civilizáltságot. Reszketve, a rosszulléttel küzdve, és szédelegve állt talpra, hogy kivonszolja magát a bárba. Légiója műve idekint legalább olyan szörnyű volt, mint aminek éppen hátat fordított. A bár mindhárom vendégét brutálisan lemészárolták. A lehető legkisebb figyelmet szentelve a részleteknek, átvágott a pusztításon, az ajtóhoz. A bárban zajló események minden bizonnyal jelentős nézősereget vonzottak volna az utcára, a korai óra ellenére is. A szél azonban - melyben a szellemsereg ismét feloldódott - csak az igazán vállalkozó szelleműeket,
fiatalokat és gyerekeket nem tartotta vissza a közeledéstől. Még őket is elbátortalanította a megérzés, hogy a körülöttük örvénylő fergeteg ezúttal nem teljesen üres. Látták, ahogyan a szőke, vérben ázó fiú megjelenik a bár ajtajában, és elindul az autójához, de nem tettek rá kísérletet, hogy keresztezzék az útját. Fürkésző tekintetük arra indította Tommy-Ray-t, hogy odafigyeljen mozgására. Lomha csoszogás helyett kihúzta magát. Ha majd visszaemlékeznek a Halálfiúra, akkor valami rettenetes jusson az eszükbe. Vezetés közben azután kezdett megszilárdulni az a meggyőződése, hogy a sereget maga mögött hagyta, mert azok sokkal izgalmasabbnak találták az öldöklést, mint vezérük követését, és sorba le fogják mészárolni a település valamennyi lakóját. Nem bánkódott igazán az elválás miatt. Valójában részben hálás is volt. A kinyilatkoztatásnak, melyet oly kitörő örömmel fogadott múlt éjjel, mostanra jelentősen megkopott a fénye. Egy másik ember vérétől ragadt és bűzlött, a csapos bánásmódja következtében arcán zúzódás éktelenkedett. Milyen naiv volt, amikor azt hitte, hogy a Nunció érintése halhatatlanná változtatta! Mi értelme a Halál fiának lenni, amikor az még mindig uralkodott felette? Saját hibájából közelebb került a halálhoz, mintsem arra gondolni mert. Ami pedig megmentőjét, a légiót illeti, legalább ekkora naivitás volt feltételezni, hogy uralkodhat felettük. Nem voltak már azok a lomha, hízelgő menekültek, akiket előző éjjel magához fogadott. Vagy ha azok is maradtak, összezártságuk gyökeresen megváltoztatta jellemüket. Most már halálosak voltak, és előbb-utóbb mindenképpen kicsúsztak volna az irányítása alól. Jobb, hogy megszabadult tőlük. Megállt, hogy letörölje a vért arcáról, mielőtt átlép a határon. Kifordította pólóját, hogy legalább a nagyobb vérfoltokat elfedje, majd tovább hajtott. Amint azonban elérte a határt, és a visszapillantó tükörben megpillantotta a porfelleget, tudta, hogy megkönnyebbülése korai volt. Bármilyen mészárlás tartotta is fel légióját, mostanra végeztek vele. Padlóig nyomta a pedált, a kilátástalan helyzet ellenére is bizakodva, hogy sikerül őket leráznia. Ám azok megérezték a szagát, és követték, mint egy falka hűséges, halálos véreb. Addig közeledtek a kocsihoz, míg ismét a nyomában örvénylettek.
Amint átért a határon, a felhő is gyorsított a tempón, és ahelyett, hogy követte volna, balról és jobbról körbefogta a kocsit. Sokkal inkább volt célzatosság a manőverben, mint intimitás. A szellemek nekifeszültek az ablakoknak, és addig rázták az utas felőli ajtót, míg az ki nem csapódott. Tommy-Ray kinyúlt, hogy behúzza. Ekkor a csapos feje, melyet tovább roncsolt a vihar, előröppent a porfelhőből, és lehuppant a mellette lévő ülésre. Az ajtó abban a pillanatban bevágódott, és a falka kötelességtudóan elfoglalta helyét a kocsi mögött. Ösztönösen meg akart állni, hogy kidobja a véres trófeát az útra, de tudta, hogy ezzel csak a gyengeségét igazolná serege előtt. Nem egyszerűen azért hozták el neki a fejet, hogy jókedvre derítsék, bár valószínűleg ez is szerepet Játszott. A gesztus figyelmeztetésértékű volt, sőt valódi fenyegetés. Ne próbálj becsapni vagy elárulni bennünket, mondta a poros, véres koponya, különben te és mi testvérek leszünk. Megértette a néma üzenetet. Noha látszólag még mindig ő a vezér, a hangsúly örökre megváltozott. Néhány mérföld után a felhő ismét formálódni kezdett. Foszlányok szakadoztak le róla, hogy felszedjék újdonsült társaikat, akik közül sokakkal a legvalószínűtlenebb helyeken találkoztak: nyomorúságos utcasarkokon és jelentéktelen útkereszteződésekben. Egyszer egy motel parkolójában, egyszer egy bedeszkázott benzinkútnál, ahol egy férfi, egy nő és a gyermekük várakozott, nagyon is jól tudva, hogy előbb-utóbb megérkezik az ő vonatuk. Ahogyan nőtt a sereg, úgy duzzadt a vihar is, mely szállította őket. Végül áthaladásuk már önmagában is apróbb baleseteket okozott az utakon, lesodorva a kocsikat az aszfaltról, ledöntve a közúti jelzéseket. Az esemény még a hírekbe is bekerült. Tommy-Ray hallotta a tudósításokat vezetés közben: szörnyű szélviharként írták le őket, mely az óceánról felemelkedve északra tart, Los Angeles állam felé. Miközben a híreket figyelte, eltűnődött rajta, vajon Palomo Grove-ban hallgatja-e azokat bárki. A Jaff talán igen, vagy esetleg Jo-Beth. Reménykedett benne. Remélte, hogy hallják a hírt, és megértik belőle, mi közeledik feléjük. A város látott egy-két furcsa dolgot, mióta atyja visszatért a sziklasírból, de semmi, semmi olyat, ami a viharhoz lett volna fogható, mely a sarkában járt, és a holtak porához, mely benne örvénylett.
KETTŐ Végül az éhség lett az, ami szombat reggel kicsalogatta Williamet a házból. Vonakodva indult, mint az a férfi, akinek egy orgia kellős közepén ki kell mennie, hogy kiürítse hólyagját, és menet közben számtalanszor visszapillantott. Az éhség, akárcsak a vizelési inger, nem hagyható mindig figyelmen kívül, és William hűtőszekrénye minden tartalékát felélte már. Minthogy a bevásárlóközpontban dolgozott, sohasem halmozott fel otthon élelmiszert. Minden nap betért a szupermarketbe, hogy vegyen ezt-azt, amit megkívánt. Két napja azonban közelében sem járt a fűszerboltnak, és ha nem akarta, hogy ott pusztuljon éhen a megunhatatlan gyönyörök karjában, melyek az összehúzott redőnyök mögött mindeddig kényeztették, akkor el kellett mennie, szerezni valami ennivalót. Sokkal könnyebb volt ezt kimondani, mint megtenni. Elméje oly mértékben rabjává vált szórakozásának, hogy az egyszerű probléma - elfogadhatóvá tenni külsejét a nyilvános megjelenéshez, és lemenni a Központba - komoly kihívást jelentett számára. Élete, egészen mostanáig, mintaszerűen szervezett volt. A heti szennyes vasárnapra mindig kimosva és vasalva, összehajtogatva öt csokornyakkendője társaságában, melyeket százegy darabból álló kollekciójából választott ki, figyelembe véve az árnyalatnyi eltéréseket is. Konyhája ideális terep lenne a reklámfotózáshoz, a konyhaasztal csakúgy ragyogott. A mosogató citrusillatot, a mosógép virágillatot, a vécécsésze fenyőillatot árasztott. Babilon szajhái azonban magukhoz ragadták az irányítást házában. Legjobb öltönyét legutóbb a megátalkodott biszexuálison, Marcella St. Johnon látta, amint szétvetett lábakkal egyik barátnőjén lovagolt. Csokornyakkendőit az utolsó szálig eltulajdonították, hogy kiválasszák azt a merevedést, amelyik a legtöbbet képes viselni belőlük - a vetélkedést Moses „A Slag” Jasper nyerte, tizenhét darabbal. Ahelyett, hogy megkísérelt volna rendet vágni, vagy visszakövetelte volna tulajdonait, William úgy döntött, inkább engedi vendégeinek, hadd csináljanak, amit akarnak. Átkutatva az egyik fiókot, rátalált egy pulóverre
és egy farmerra, melyek évek óta nem voltak rajta, és azokban indult el a Központba. Erre az időpontra esett az is, hogy Jo-Beth felébredt, élete legrosszabb másnaposságával. A legrosszabb volt, mert ez volt az első. Emlékei a megelőző éjszakáról a legjobb esetben is megbízhatatlanok voltak. Arra természetesen emlékezett, hogy elment Lois házába, majd a különös vendégekre és Howie érkezésére is, de hogy az egésznek hogyan lett vége, abban már nem volt biztos. A szédüléssel és rosszulléttel küszködve felkelt, és kiment a fürdőszobába. A Mama, meghallva a mozgolódást, feljött az emeletre, és várta, mikor bukkan elő. - Minden rendben van? - kérdezte. - Nincs - vallotta be minden kényszer nélkül Jo-Beth. - Borzalmasan érzem magam. - Ittál tegnap este. - Igen - felelte. Nem lett volna értelme letagadni. - Hol voltál? - Elmentem meglátogatni Loist. - Lois házában nincs egy csepp alkohol sem - mondta a Mama. - Múlt éjjel volt. Meg mennyi minden más is. - Ne hazudj nekem, Jo-Beth! - Nem hazudok. - Lois soha nem engedné be azt a mérget a házába. - Azt hiszem, a saját szemeddel kellene megbizonyosodnod a dologról felelte Jo-Beth, szembeszegülve a Mama vádló pillantásával. - Azt hiszem, mindkettőnknek le kellene mennünk a boltba, hogy beszéljünk vele. - Én nem hagyom el ezt a házat - közölte a Mama határozottan. - Tegnapelőtt éjjel kimentél a kertbe. Ma talán elmehetnél az autóig. Úgy beszélt a Mamával, ahogyan soha azelőtt, egyfajta haraggal a hangjában. Részben, mert az anyja hazugnak nevezte, másrészt azért, mert képtelen volt rendet tenni a múlt éjszaka elmosódott emlékeiben. Mi történhetett közte és Howie között? Összevesztek valamin? Úgy emlékezett, hogy igen. Az biztos, hogy az utcán különváltak... de miért? Újabb érv, amiért beszélnie kell Lois-szal. - Komolyan gondoltam, amit mondtam. Mama - nézett az anyjára. Mind a ketten le fogunk menni a Központba. - Nem, nem lehet... - felelte a Mama. - Ma tényleg nem tudok. Olyan betegnek érzem magam.
- Ez nem igaz. - De igen. A gyomrom... - Nem, Mama! Elég volt ebből! Nem színlelheted életed végéig, hogy beteg vagy, csak azért, mert rettegsz. Én is félek. Mama. - Jól teszed, hogy félsz. - Nem, nem teszem jól. A Jaff pontosan ezt akarja. Ez élteti őt. A bennünk lakozó félelem. Tudom, mert láttam a művét, és rettenetes volt. - Imádkozzunk. Az ima... - ...többé semmi hasznunkra nem lehet. Nem segített a pásztoron sem. Rajtunk se fog. - Felemelte a hangját, amitől forogni kezdett vele a világ, de tudta, hogy ezt ki kell mondania, mielőtt a teljes józanság visszatér, és vele a bűntől való rettegés is. - Mindig azt mondtad nekünk, hogy odakint veszélyes - folytatta, s bár nem akarta bántani a Mamát - ahogyan most biztosan tette -, képtelen volt gátat vetni túláradó érzelmeinek. - Hát tényleg veszélyes. Veszélyesebb, mintsem valaha is gondolnád. De idebent, Mama - csapott mellkasára, a szívére utalva, Howie-ra és Tommy-Ray-re utalva, meg a rettenetre, hogy mindkettőjüket elveszítheti - idebent rosszabb. Sokkal rosszabb. Hogy legyenek... álmaink... egy darabig... s azután elvegyék azokat tőlünk, mielőtt még megvalósíthatnánk őket... - Nem sok értelmét látom annak, amit mondasz, Jo-Beth - válaszolta a Mama. - Lois majd elmondja neked - felelte a lány. - Elviszlek Loishoz, és akkor hinni fogsz nekem. Howie az ablak mellett ült, és hagyta, hogy a nap felszárítsa verítékét. Az illat ugyanolyan ismerős volt számára, mint saját arca a tükörben. Talán még ismerősebb, hiszen az arca folyamatosan változik, izzadságának szaga azonban nem. Szüksége volt a meghittség nyugalmára most, hogy már semmi a világon nem volt bizonyos, kivéve azt, hogy a világon semmi sem bizonyos. Képtelen volt arra, hogy lecsillapítsa a gyomrában kavargó érzéseket. Ami egy napja még könnyűnek tűnt, amikor a napfényben fürödve ott állt Jo-Beth-szel a ház hátsó udvarán, és megcsókolta a lányt, mostanra már közel sem volt ilyen egyszerű. Lehet, hogy Fletcher meghalt, de nagyon is itthagyta az örökségét Grove-ban: az álomteremtmények seregét, akik egyfajta helyettesként tekintenek rá, elveszett teremtőjük
helyett. Ő pedig nem töltheti be ezt a helyet. Még ha ők nem is osztják Fletcher nézeteit Jo-Beth-ről - amiben a múlt éjszaka eseményei után bizonyos volt -, akkor sem felelhet meg az elvárásaiknak. Kétségbeesetten érkezett ide, hogy - ha csak rövid időre is - szerelemre leljen. Most pedig generálisként akarják látni. Azt akarják, hogy parancsnokoljon, és haditerveket készítsen. Csakhogy ő egyikhez sem ért. Még maga Fletcher sem tudott volna mit kezdeni ezekkel a teremtményekkel. A seregnek, melyet életre hívott, a saját soraiból kell vezért választania magának, vagy fel kell oszlania. Oly sokáig ismételgette már ezt az érvelést, hogy szinte maga is elhitte. Meggyőzte magát arról, hogy nem gyávaság a részéről, ha hinni akar benne. Csakhogy a trükk nem működött. Tudata újra meg újra visszatért a makacs tényhez: valamikor, ott az erdőben, Fletcher figyelmeztette rá, hogy választania kell Jo-Beth és a végzete között, ő pedig fittyet hányt a jó tanácsnak. Árulásának következménye lett (hogy közvetett vagy közvetlen következménye, az már mindegy) Fletcher nyilvános öngyilkossága, egy utolsó, kétségbeesett kísérlet, hogy megragadja a reményt a jövő számára. És erre ő, a tékozló fiú, szántszándékkal hátat fordít önfeláldozása értelmének. És mégis, mégis, mindig ez a mégis. Ha csatlakozott volna Fletcher seregéhez, a háború részesévé vált volna, és Jo-Beth körültekintően cselekedett, amikor megpróbált hátat fordítani neki. Ő is az ellensége lenne, születése erre kárhoztatná. Volt valami, amit mindennél jobban akart, amennyire még soha semmit. Erősebben, mint tizenegy éves korában azt, bárcsak kinőne már a nemi szőrzete. Jobban, mint ahogyan azt a motort akarta, amit elkeseredésében ellopott. Jobban, mint amikor visszakívánta a halálból anyját, csak arra a két percre, amíg elmondhatja neki, mennyire bánja, hogy valaha is okot adott neki a bánatra. Jobban, mint ebben a pillanatban Jo-Beth-t kívánta. Ami után ennyire vágyott, az a bizonyosság volt. Hogy valaki megmondja neki, melyik a helyes irány, mi a helyes cselekedet. Vágyott a vigaszra, hogy ha valami nem egészen úgy sül el, ahogyan kellene, akkor az nem az ő hibája. De nem volt senki, aki mindezt elmondhatta volna neki. Saját magának kellett utat találnia. Ülnie a fényárban, hagyni, hogy a veríték a testére száradjon, és megtalálni a helyes megoldást.
A Központ nem volt olyan forgalmas, mint szombat reggeleken szokott lenni, de William így is találkozott vagy egy tucatnyi emberrel, akit ismert, útban a szupermarket felé. Ezek egyike volt asszisztense, Valerie. - Minden rendben van? - akarta tudni a nő. - Egyfolytában hívtam a házadat. Egyszerűen nem vetted fel a telefont. - Beteg voltam - felelte William. - Tegnap meg sem próbáltam kinyitni az irodát. Amekkora cirkusz előtte való éjjel volt! Igazi zűrzavar. Tudod, Roger lejött, amikor elkezdtek szólni a riasztók. - Roger? A nő rámeredt. - Igen, Roger. - Ja persze - hebegte William, akinek fogalma sem volt róla, hogy Roger Valerie férje, testvére, vagy a kutyája-e, és egyáltalán nem is érdekelte. - Ő is beteg volt - mondta a nő. - Azt hiszem, nem ártana, ha kivennél pár szabadnapot - javasolta William. - Az csodálatos lenne. Egy csomó ember teljesen el van szállva mostanság, nem vetted észre? Mintha itt se volnának. Nem sokat bukunk. William tett néhány udvarias megjegyzést arról, hogy mennyire rászolgált munkatársa egy kiadós pihenésre, majd különváltak. A központ háttérzenéje eszébe jutatta, mit hagyott otthon: leginkább a korai fekete-fehér filmek zenéire emlékeztette, a nehezen körülírható, túláradó melódiákra, melyek semmiben sem hasonlítottak a jelenethez, melyet kísértek. Az emlék hatására sietősre fogta lépteit a hosszú sorok között, inkább csak ösztönösen, mint tudatosan feltöltve bevásárlókosarát. Nem kellett azzal bajlódnia, hogy vendégeit is élelmezze. Azok jóllaktak egymással. Nem ő volt az egyetlen vásárló, aki figyelmen kívül hagyta a gyakorlati szempontokat (háztartási tisztítószerek, mosóporok, stb. vásárlása), feláldozva azokat a gyorsan elkészíthető moslékételek oltárán. Bármilyen zaklatott is volt, felfigyelt rá, hogy a többiek pontosan ugyanazt teszik, amit ő: válogatás nélküli szeméttel töltik meg bevásárló-kocsijaikat és kosarukat. Mintha megújult világképük teljesen kiszorította volna a főzésből és étkezésből álló rituálét. A vásárlók arcán (valaha mindegyikhez egy nevet tudott társítani, de most már csak halványan emlékezett rájuk) ugyanazt a titkolózó arckifejezést látta, amiről tudta: az ő arcán egész életében ott ül. Eljöttek bevásárolni, hogy azt színleljék: ez a szombat
semmiben sem különbözik a többitől, pedig mostanra minden megváltozott. Mindanynyiuknak megvoltak a saját, különbejáratú titkaik, vagy legalábbis majdnem mindannyiuknak. És azok, akiknek nem volt ilyen, vagy elhagyták a várost, mint Valerie, vagy azt színlelték, hogy nem vesznek észre semmit. Ez a maga módján szintén felért egy titokkal. Amint William előrehajolt, hogy két maroknyi Hershey csokoládét tegyen kosarába, olyan arcot pillantott meg, melyet már hosszú esztendők óta nem láthatott: Joyce McGuire arcát. A lányával jött el, Jo-Beth-szel, kart karba öltve. Ha látta is valaha kettejüket együtt, az még minden bizonnyal azelőtt történt, mielőtt Jo-Beth nővé érett. Most, ahogyan egymás mellett lépdeltek, a hasonlóság kettejük között olyan megkapó volt, hogy a lélegzete is elállt tőle. Bután rájuk meredt, és képtelen volt visszatartani az emlékeket, amikor azon a napon megleste a lányokat a tó mellett, és látta, ahogyan Joyce levetkőzik. Vajon a lánya is ugyanúgy néz ki most, tűnődött. Apró, sötét mellbimbói vannak, és hosszú, napbarnított combjai? Hirtelen rádöbbent, hogy nem ő az egyetlen, aki McGuire-ék irányába néz: a szupermarketben gyakorlatilag mindenki ezt tette. Kétsége sem lehetett afelől, hogy mindenkinek a fejében ugyanaz a gondolat jár: itt van, hús és vér alakban, az apokalipszishoz kötődő első szál, mely elrabolta Grove-tól nyugodt hétköznapjait. Tizennyolc évvel ezelőtt Joyce McGuire szült, olyan körülmények között, melyek akkoriban kirobbanóan botrányosnak tűntek. Most pedig ismét megjelent a világ szeme előtt, éppen akkor, amikor a Szüzek Ligájához kötődő legnevetségesebb szóbeszédek is valóságnak bizonyultak. Olyan lények rótták Grove utcáit (vagy ólálkodtak mélyen a felszíne alatt), melyeknek hatalma volt az alantasabb teremtményeken. Az ő befolyásuk öltött testet Joyce McGuire gyermekében. Talán ugyanennek a befolyásnak köszönhetik, hogy az álmaik valóra váltak? Hiszen azok is a szellemből nyerték testüket. Amint Joyce-ra nézett, megértett valamit, amit korábban sohasem sikerült tetten érnie: ő és a nő (szemtanú és cselekvő) örökre egymáshoz tartoznak. A felismerés mindössze egy pillanatig tartott - túlságosan is nehéz lett volna tovább rágódni rajta -, mégis arra indította, hogy letegye kosarát, kiálljon a sorból, majd egyenesen elinduljon Joyce McGuire felé. A nő látta, amint közeledik, és félelem suhant át az arcán. A férfi elmosolyodott. Joyce megpróbált elhúzódni, de a lánya szorosan megmarkolta a kezét.
- Minden rendben, Mama - hallotta a férfi a lány suttogását. - Igen - mondta ő is, kinyújtva kezét Joyce felé. - Igen, minden rendben. Tényleg rendben. Én... annyira örülök, hogy látom. Az őszinte érzelemnyilvánítás, egyszerűen kifejezve, úgy tűnt, elsöpörte a nő nyugtalanságát, a homlokráncolást is abbahagyta. Még rá is mosolygott a férfira. - William Witt - mutatkozott be a férfi, megfogva a kezét. - Talán nem emlékszik rám, de... - Emlékszem magára - mondta a nő. - Ennek nagyon örülök. - Látod, Mama? - kérdezte Jo-Beth. - Nem is olyan borzasztó ez. - Olyan régóta nem láttuk már itt Grove-ban - mondta William. - Nem voltam... túl jól - felelte Joyce. - De már jobban van? A nő eleinte nem válaszolt, majd hosszú szünet után azt mondta: - Igen, azt hiszem, sokkal jobban vagyok. - Nagyon örülök, hogy ezt hallom. Miközben ezt mondta, zokogás hangjai törtek fel az egyik sorban. Jo-Beth előbb meghallotta, mint bármelyik másik vásárló. A különös feszültség anyja és Mr. Witt között (akivel valamennyi munkás hétköznapján összefutott, de soha életében nem látta még ennyire hektikusan öltözködni) teljesen magára vonta a tömeg figyelmét. Mindenki komoly erőfeszítést tett rá, hogy ne figyeljen fel a hangra. Jo-Beth elengedte anyja karját, és kutatni kezdett a sorok között, míg végül rá nem lelt a hang forrására. Ruth Gilford, a Mama orvosának irodai asszisztense és Jo-Beth jó ismerőse a müzlik közt állt, bal kezében egy adott márkájú dobozzal, jobb kezében egy másikkal, miközben arcán megállíthatatlanul peregtek a könnyek. A bevásárlókocsi az oldalánál púposra volt tömve a különböző márkájú gabonapelyhekkel, mintha menet közben egyszerűen mindent leszedett volna a polcokról, amit csak elért. - Mrs. Gilford? - lépett elő Jo-Beth. A nő nem hagyta abba a zokogást, hanem megkísérelt a könnyein át beszélni hozzá, aminek vizenyős, és időnként kivehetetlen monológ lett az eredménye. - ...nem tudom, mit akar... - mondta valószínűleg - ...ennyi idő után... és nem tudom, mit akar... - Segíthetek? - kérdezte Jo-Beth. - Akarja, hogy hazavigyem?
A haza szóra Ruth Jo-Beth-re nézett, és megpróbált könnyei fátylán keresztül az arcára figyelni. - Én nem tudom, hogy mit akar... - mondta újra. - Kicsoda? - kérdezte Jo-Beth. - ...ennyi év után... és ő mindig rejtegetett valamit előlem... - A férje? - ...nem szóltam, az igaz, de tudtam... Mindig is tudtam... hogy valaki mást szeret... és most idehozta a házunkba... A könnyek száma megkétszereződött. Jo-Beth odament hozzá, és nagyon gyengéden kivette a kukoricapelyhes dobozokat a kezéből, majd visszatette őket a polcra. Miután talizmánjai eltűntek, Ruth Gilford hevesen megmarkolta Jo-Beth karját. - ...segítsen... - zokogta. - Persze. - Nem akarok hazamenni. Odahozott valakit. - Minden rendben. Nem viszem haza, ha nem akarja. Szép lassan kezdte elhúzni az asszonyt a polcoktól. Miután kikerült azok befolyása alól, indulata, úgy tűnt, valamelyest alább hagyott. - Te vagy Jo-Beth, igaz? - kérdezte tőle. - Igen. - Kikísérnél az autómhoz... Nem hiszem, hogy egyedül képes lennék kimenni. - Kimegyünk, és minden rendben lesz - nyugtatta meg Jo-Beth, és átment Ruth jobb oldalára, hogy megóvja a tekintetektől, noha kételkedett benne, hogy bárki is megpróbálna akár csak feléjük nézni. Ruth Gilford összeomlása túlságosan is zavaró látvány volt, és még eszükbe jutatta volna azokat a titkokat, melyeket épphogy sikerült kordában tartaniuk. A Mama az ajtónál állt, William Witt-tel. Jo-Beth úgy döntött, hogy elkerüli az udvariassági szertartásokat, melyekre Ruth amúgy sem volt ráhangolódva. Csak annyit mondott a Mamának, hogy a könyvesboltban találkoznak, mely akkor még zárva volt, amikor a Központba érkeztek. Életében először Lois késett a nyitással. A Mama azonban már átvette a kezdeményezést. - Mr. Witt majd hazavisz, Jo-Beth - mondta. - Ne aggódj miattam! Jo-Beth Wittre pillantott, aki hipnotizált alany benyomását keltette. - Biztos vagy benne? - kérdezte. Soha ezelőtt nem ötlött fel benne, hogy a mindig kenetteljes Mr. Witt éppen az a típus, akitől a Mama hosszú
éveken keresztül óvta. Csendes, visszahúzódó férfi, mindig az ilyennek vannak a legmocskosabb titkai. De a Mama ragaszkodott elhatározásához, és szinte hétköznapi mozdulattal hessegette el. Megőrült, gondolta Jo-Beth, miközben kikísérte Ruth-ot a kocsijához. Az egész világ megőrült. Az emberek egy pillanat alatt kifordultak önmagukból, mintha korábbi életük - a Mama betegsége, Witt pedantériája, a felelősségteljes Ruth Gilford - nem lett volna más, csak színlelés. Sikerült magukra találniuk, vagy mindig is ilyenek voltak? Miközben az autó felé tartottak, Ruth Gilfordra egy újabb, ezúttal még elkeseredettebb sírógörcs tört rá, és minden áron vissza akart térni a szupermarketbe. Erősködött, hogy nem mehet haza kukoricapehely nélkül. Jo-Beth gyengéden meggyőzte az ellenkezőjéről, és arról, hogy hazáig vele tart. A nő nem győzött hálálkodni. Jo-Beth gondolatai óhatatlanul visszakanyarodtak volna a Mamához miközben hazavitte Ruth-ot -, ám ekkor a szó szoros értelmében leszorította őket az útról az a négy fekete limóból álló konvoj, mely csendesen duruzsolva a Domb irányába tartott. Jelenléte olyan idegen volt a város szellemétől, mintha egy másik dimenzióhoz tartozott volna. Látogatók, gondolta. Mintha még nem lenne belőlük elég.
HÁROM - Hát kezdődik végre - szólalt meg a Jaff. Coney Eye legmagasabban fekvő ablakában állt, és az utat kémlelte. Még nem volt dél, de a kocsifelhajtón csillogó limuzinok már a parti első vendégeinek érkezését jelezték. Szerette volna, ha Tommy-Ray is mellette van élete fordulópontján, de a fiú még nem tért vissza misszióbéli küldetéséről. Nem számít. Lamar több mint alkalmas helyettesnek bizonyult. Egyetlen kényelmetlen pillanat adódott csak, amikor a Jaff levetette előtte Buddy Vance maszkját, és megmutatta a komédiásnak valódi arcát. Nem tartott sokáig megnyerni őt a szolgálataira. Bizonyos szempontból sokkal vonzóbb partner volt, mint Tommy-Ray: sokkal érzékenyebb, sokkal cinikusabb, és ami ennél is több, átfogó ismeretekkel rendelkezett a vendégekről, akik Buddy Vance emlékére összegyűltek. Sokkal alaposabb ismeretekkel, mint mondjuk Rochelle. Az özvegy az előző este óta egyre mélyebbre süppedt a drogok keltette kábulatba. Ebből az állapotából Lamar gyakorlottan kovácsolt szexuális előnyt, a Jaff nem kis élvezetére. Voltak idők (valaha, réges-régen), amikor talán maga is így cselekedett volna. Szinte biztos, igen. Rochelle Vance minden kétséget kizáróan gyönyörű nő volt, és szenvedélye, mely folytonos dühöngésben tört felszínre, csak még kívánatosabbá tette. De ezek csak a test gyönyörei voltak, és egy elmúlt élethez kapcsolódtak. A Jaff számára azonban sokkal szorítóbb szükségletek is akadtak: nevezetesen az erő, melyet az odalenn gyülekező vendégekből akart előcsalogatni. Lamar végigfutotta vele a listát, és mindenkivel kapcsolatban akadt egy-egy kíméletlen megjegyzése vagy gyakorlati jó tanácsa. Korrupt ügyvédek, narkós színészek, megtért szajhák, stricik, bujakórosok, gyilkosok, fehérek fekete lélekkel, forró fejű, hideg szívű férfiak, seggnyalók, nyomorban élő gazdagok, és még nyomorúságosabb szegények, egoisták, onanizálók, hedonisták. Hol találhatna ennél alkalmasabb erőket arra, hogy megóvja magát, ha a Tudás egyszer megnyílik előtte? Olyan elemi félelmeket találhat ezekben a foglyul esett, tébolyodott és összeroncsolt lelkekben, melyekről eddig nem is álmodhatott. Olyan teratát alkothat belőlük, amilyet még nem látott a
világ. Akkor lesz csak igazán felkészülve az ütközetre. Fletcher halott, és a serege, ha egyáltalán össze tudja szedni magát, kudarcra van ítélve. Nem maradt már semmi közötte, és a Quiddity között. Az ablakban állt, áldozatai gyülekezését figyelte. Miközben ők hamisan csillogó mosollyal, és cuppanós csókokkal üdvözölték egymást, a Jaff gondolatai elkalandoztak - minden helyek közül éppen az omahai Nebraskába. A döglött levelek szobájába, ahol először sejtette meg Amerika titokzatos énjének létét. Homerra emlékezett, aki megnyitotta előtte annak a kincseskamrának az ajtaját, ahol később meghalt. Életét kipukkasztotta az a tompa kés, melyet a Jaff még midig ott hordott kabátja zsebében. A halál akkor még jelentéssel bírt számára. Gyakorlata volt benne, hogy rettegjen tőle. Míg be nem lépett a Hurokba - ahol az időt még egy olyan kisstílű sarlatán, mint Kissoon is fel tudta függeszteni -, nem is döbbent rá, milyen jelentéktelenek az ilyen szorongások. A sámán valószínűleg még mindig a rejtekében bujdokol, oly távol spirituális felmenőitől, amennyire csak lehetséges. A Hurokban ólálkodva a hatalom megszerzését tervezi. Vagy kordában tartását. Ez utóbbi lehetőség most először ötlött fel benne, mint egy olyan rejtély régóta halogatott megfejtése, melyről nem is tudta, hogy küszködve próbálja megoldani. Kissoon azért tartja fogva a pillanatot, mert ha elengedi, saját halálát szabadítja el vele... - Tehát... - mormolta. Lamar mögötte állt. - Tehát mi? - Csak hangosan gondolkodtam - felelte a Jaff. Elfordult az ablaktól. Az özvegy már a földszinten van? - Most próbálom élesztgetni. - Akkor ki fogadja a vendégeket? - Senki. - Menj le te! - Azt hittem, itt van rám szükség. - Később. Amikor már mindannyian megérkeznek, egyesével felhozhatod őket. - Ahogy kívánod. - Egyetlen kérdésem van csak. - Csak egy? - Te miért nem félsz tőlem?
Lamar összeszűkítette amúgy is keskeny vágású szemét, majd azt felelte: - Azért a humorérzékem még nem hagyott el. Anélkül, hogy bármilyen riposztot várt volna a Jafftól, kinyitotta az ajtót, és elindult a lépcsőn, hogy teljesítse kötelességét, mint házigazda. Újabb limuzin érkezett a kapuhoz, ezúttal egy fehér. A vezető felmutatta utasa meghívóját a biztonsági őröknek. - Egyesével - mormolta a Jaff magának. - Minden egyes nyomorultat. Grillo meghívóját a Coney Eye-i partira a délelőtt folyamán maga Ellen Nguyen nyújtotta át. A nő modora barátságos volt, és élénk. Nyoma sem volt benne a fülledt intimitásnak, ami előző délután közöttük szárba szökkent. Grillo behívta hotelszobájába, de a nő visszautasította azzal, hogy nincs sok ideje. - Szükség van rám a házban - állította. - Rochelle, úgy tűnik, teljesen kiütötte magát. Nem hiszem, hogy különösebben nehezedre esne, hogy észrevétlen maradj a tömegben, de a meghívóra szükséged lesz. Írj rá amilyen nevet csak akarsz! Rengeteg biztonsági őr lesz ott, úgyhogy ne hagyd el! Ha létezik olyan parti, ahová nem tudod bedumálni magad, akkor ez az. - Te hol leszel? - Nem hinném, hogy ott leszek. - Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy most is oda kell sietned. - Csak az előkészületek miatt. Amint a parti megkezdődik, én már ott se leszek. Nem akarok ilyen emberek közé vegyülni. Egyikük sem szerette igazán Buddyt. Ez az egész csak egy újabb show. - Hát, majd meglátom. - Tedd azt - felelte a nő, és sarkon fordult. - Nem beszélhetnénk egy percet? - kérdezte Grillo. - Miről? Nincs túl sok Időm. - Rólad és rólam - mondta Grillo. - Arról, ami tegnap történt közöttünk. A nő felnézett rá, anélkül, hogy az arcára összpontosított volna. - Ami történt, megtörtént - mondta. - Mindketten ott voltunk. Minek erről beszélni? - Csak egy dolog miatt: nem próbálhatnánk meg újra? Megint az a réveteg tekintet. - Nem hiszem - jött a felelet. - Nem adtál rá esélyt, hogy...
- Ó dehogy - válaszolta a nő, mohón korrigálva a hibát, amit a férfi éppen elkövetni készült. - Jó volt veled... de a dolgok megváltoztak. - Tegnap óta? - Igen - felelte Ellen. - Nem tudom megmondani, hogyan... Hagyta, hogy a mondat vége kicsengjen, majd újabb gondolatfonalat vett fel. Mindketten felnőttek vagyunk. Tudjuk, hogyan működik az ilyesmi. Grillo azon volt, hogy megmondja: nem, ő már egyáltalán nem tudja, ám a beszélgetés épp eléggé felőrölte az önbizalmát ahhoz, hogy egy újabb vallomás teljesen a padlóra küldje. - Vigyázz magadra a partin - figyelmeztette a nő, és megint elfordult. A férfi akaratlanul is még egyszer utána szólt. - Azért köszönök mindent. A nő apró, rejtélyes mosollyal válaszolt, majd elment.
NÉGY Az út Grove felé hosszúnak bizonyult Tommy-Ray számára, de még ennél is hosszabb volt Teslának és Raulnak, noha kevésbé metafizikus okok miatt. Először is Tesla kocsija nem volt kimondottan sportos, és az elszenvedett károsodásokat egyre nehezebben viselte. Másfelől, jóllehet a Nunció visszahozta Teslát a halálközeli állapotból, olyan mellékhatásokat okozott, melyek igazán akkor kezdtek elhatalmasodni a lányon, miután átértek a határon. Bár egy szilárd kocsit vezetett egy szilárd útpályán, érzete a szilárdságról nem volt olyan, mint korábban. Távoli helyek és távoli elmék vonzását érezte. Máskor is vezetett már drogok és alkohol hatása alatt, de minden bizonnyal ez volt élete legvadabb menete. Mintha agya összegyűjtötte volna különféle útjainak valamennyi töredékét, minden hallucinációt, minden kábulatot, hogy azokat váltakozva ismét beadagolja. Egyik pillanatban tudta, hogy úgy kurjongat, mint egy eszelős (hallotta magát, mint másik embert), a másikban lebegni kezdett, a szeme láttára feloldódott országút éterében. Azután még a New York-i metrónál is mocskosabb gondolatok törtek rá, és mindez úgy, hogy tudta: egyetlen rossz mozdulattal örökre pontot tehet víziói végére. Erre két dolog miatt sem kerülhetett sor. Az egyik Raul, aki ott ült mellette halálra váltan, elfehéredett kézzel szorongatva a kapaszkodót. A másik a hely, melyet nunciális álmában keresett fel, a Hurok, melyet Kissoon épített meg. Bár ez közel sem volt olyan valóságos, mint a kocsi, amelyben utazott, vagy Raul illata, mégsem volt kevésbé erős. Az emlék minden egyes mérfölddel, amit csak megtettek, élénkebben élt az agyában. Trinity, ahogyan Kissoon nevezte, vagy maga a sámán, visszakövetelte. Tisztán érezte a húzóerőt, szinte mint egy fizikai behatást. Ellenállt neki, de nem teljes szívéből. Bár örült, hogy visszatért az életbe, amit látott és hallott, az kíváncsivá, szinte nyugtalanná tette. Minél inkább ellenállt, annál jobban kifáradt, így mire elérték L. A. külvárosait, már olyan volt, mint akit megfosztottak az alvástól: éber álmai minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy széttépik a realitás szövetét.
- Meg fogunk állni egy kicsit - mondta, megszűrve a szavakat -, vagy a végén mindkettőnkkel végzek. - Aludni akarsz? - Nem tudom - felelte Tesla, attól tartva, hogy az alvás olyan problémákat vetne fel, melyekkel képtelen lenne megbirkózni. - Legalábbis pihenni. Inni egy nagy adag kávét, és rendet tenni a fejemben. - Itt? - kérdezte Raul. - Itt mi? - Itt állunk meg? - Nem - válaszolta. - Elmegyünk a lakásomba. Fél órányira van innen. Már ha tudunk repülni... Te máris tudsz, bébi, szólalt meg a belső hang, és lehet, hogy nem is tudod majd abbahagyni. Feltámadtál. Mégis mit vártál? Hogy az élet egyszerűen megy tovább, mintha mi sem történt volna? Felejtsd el! Többé más semmi sem lesz ugyanolyan. Hollywood azonban mit sem változott, még mindig ugyanaz a Játékváros volt. A bárók, a divatdiktátorok boltjai, ahol ékszereit vásárolta. Elkanyarodott Santa Monica felé, a North Huntley Drive-on, ahol öt éve élt, mióta L. A.-be költözött. Már majdnem dél volt, és a szmog kiégette a várost. Leparkolta a kocsit az épület alatti garázsban, majd Raullal együtt felment az 5. lakásba. Alsó szomszédja - akivel a fél évtized alatt nem váltott többet három mondatnál, és ebből is kettő szitkozódás volt szélesre tárta ablakait, és kétségkívül tanúja volt elhaladásuknak. Tesla húsz percre becsülte azt az időt, amire szomszédjának szüksége van ahhoz, hogy informálja a háztömböt: Miss Magányos Szív - ahogyan a szomszéd őt nevezte - visszatért a városba, állati pocsék állapotban, Quasimodo társaságában. Hát legyen. Van most más problémája is, például az, hogyan illessze bele a kulcsot a zárba. Raul sietett a segítségére. Kivette a kulcsot reszkető ujjai közül, és beengedte mindkettőjüket a lakásba. A lakás, szokás szerint olyan volt, mint egy katasztrófa sújtotta terület. Tesla szélesre tárta az ajtót, majd az ablakokat is, hogy kiengedje az áporodott levegőt, és visszajátszotta az üzeneteket. Az ügynöke kétszer is kereste, csak azért, hogy közölje: nincs új fejlemény a számkivetett forgatókönyvvel kapcsolatban. Saralyn is telefonált. Megkérdezte: nem tudja-e, merre lehet Grillo. Saralynt Tesla anyja követte. Az ő magánszáma inkább volt litánia, mint telefonüzenet - a bűnökről, melyeket általában a világ, szűkebb értelemben az apja elkövet. Az utolsó üzenet Mickey de
Falcóé volt, aki azzal tett szert némi plusz dohányra, hogy a kefélős filmek utómunkálatai során kielégült röfögéseket hallatott. Az egyik ilyen melóhoz szüksége lett volna egy partnernőre. A háttérből kutyaugatás hallatszott. - És amint visszaérsz - hallotta az üzenet végét -, gyere el ezért a kibaszott dögért, mielőtt kizabál mindenemből. - Látta, hogy Raul zavartan figyeli. - Társaim a kínokban - mondta, miközben Mickey búcsúzkodott. - Elég gázos társaság, igaz? Mindegy, most le kell feküdnöm egy csöppet. Figyelj, világos, hogy mi merre van, igaz? Hűtő, tévé, budi. Egy óra múlva kelts fel, rendben? - Egy óra múlva. - Szeretnék egy teát is, de most nincs rá időnk. - Rábámult a rá bámuló fiúra. - Értelmesen beszélek? - Igen... - felelte az, némi kétellyel a hangjában. - De ugye furán ejtem a szavakat? - Igen. - Gondoltam. Oké. Érezd magad otthon! A telefont ne vedd fel! Egy óra múlva találkozunk. Tesla kibotorkált a fürdőbe, anélkül, hogy további jóváhagyásra várt volna, tetőtől-talpig levetkőzött, elmélázott egy zuhany lehetőségén, majd kevés hideg vizet locsolt arcára, melleire és hóna alá, azután bevonult a hálószobába. A szobában iszonyú meleg volt, de tudta jól, miért nem nyithatja ki az ablakot. Amikor közvetlen szomszédja, Ron felébred, ami körülbelül ilyenkor szokott bekövetkezni, legelső dolga lesz, hogy feltegyen egy operalemezt. Vagy a hőség, vagy a Lammermoori Lucia. A verítékezést választotta. A magára maradt Raul, miután talált néhány emészthető dolgot a frizsiderben, és magával vitte őket a nyitott ablakhoz, leült és némán reszketett. Nem emlékezett rá, hogy akár egyszer is ennyire rettegett volna, mióta Fletcheren kitört az őrület. Most, akárcsak akkor, a világ szabályai figyelmeztetés nélkül, hirtelen megváltoztak, és ő többé nem tudhatta, mi célja az életének. A szíve legmélyén mindig abban reménykedett, hogy viszontlátja Fletchert. A kegyhely, melyet a missziónál alkotott, kezdetben jelzőtűz volt, csak később vált emlékhellyé. Arra számított, hogy ott fog meghalni, a végsőkig megmaradva ebben a felemás állapotban. Hiszen nem
ismeri még az írást sem, csak a saját nevét tudja lekaparni. Nem tud olvasni. A nő szobájában található tárgyak többsége tökéletes rejtély a számára. Elveszett lélek volt. Az önsajnálat mélységeiből egy, a másik szobában felhangzó kiáltás rángatta ki. - Tesla? - szólalt meg. Nem jött kivehető válasz, csak néhány újabb elfojtott hang. Felállt, és követte a hang irányát. A hálószobába vezető ajtó be volt csukva. Idegesen habozott néhány pillanatig, amiért hívás nélkül kell belépnie. Ekkor újabb kiáltást hallott. Kitárta az ajtót. Raul soha életében nem látott még meztelen nőt. Tesla látványa, ahogyan szétvetett tagokkal feküdt az ágyon, teljesen a hatalmába kerítette. A lány kezeivel a lepedőt markolászta, feje megállás nélkül mozgott, egyik oldalról a másikra. Volt azonban valami a testében, ami azt juttatta Raul eszébe, mi történt a misszióhoz vezető úton. A lány újra elhagyta a világot. Visszaindult a Hurokba. A kiáltozások mostanra nyögdécseléssé szelídültek. Nem örömből fakadtak. Akarata ellenére vonszolták el. A fiú a nevén szólította, ezúttal nagyon hangosan. A lány hirtelen felült, és tágra nyílt szemekkel meredt rá. - Jesszusom - zihálta, mintha csak most nyert volna egy futóversenyt. Jesszusom. Jesszusom. Jesszusom. - Kiabáltál... - mesélte neki Raul, hogy megmagyarázza jelenlétét a szobában. Úgy tűnt, Tesla csak most ébredt rá a helyzetre: meztelenségére, és a fiú zavart elragadtatására. A takaróért nyúlt, hogy magára rángassa, de erőfeszítései reménytelenül kudarcot vallottak az imént tapasztalt élmények hatására. - Ott voltam - suttogta. - Tudom. - Trinity. Kissoon. A Hurok. Miközben a part menti úton hajtottak, a lány legjobb képességei szerint leírta a víziókat, melyeket tapasztalt, miközben a Nunció visszahozta a halálból. Így próbálta letisztázni a részleteket. Úgy gondolta, ha elméje rejtett zugából előhozza a tapasztalatokat, és mással is megosztja azokat, akkor többé nem ismétlődhet meg a rémség. Meglehetősen visszataszító képet festett Kissoonról. - Láttad őt? - kérdezte Raul.
- Nem jutottam el a kunyhóig - felelte a lány. - De ő akarta, hogy ott legyek. Éreztem, ahogyan magához húz. - A hasfalára tette kezeit. - Még most is érzem. - Itt vagyok - mondta a fiú. - Nem foglak elengedni. - Tudom, és hálás vagyok érte. Kinyújtotta a kezét. - Megfognád egy pillanatra? - A fiú óvatosan közeledni kezdett az ágyhoz. - Kérlek - mondta Tesla. Raul megtette. Megint láttam azt a várost - folytatta a lány. - Olyan valóságosnak tűnik, pedig nincs ott senki, egy teremtett lélek sem. Olyan... olyan, mint egy díszlet... ahol elő kellene adni valamit. - Előadni. - Tudom, hogy ennek így semmi értelme, de csak azt próbálom elmondani, mit éreztem. Valami borzalmas dolog fog ott történni, Raul. A legrosszabb, amit el lehet képzelni. - És tudod, mi lesz az? - Vagy az is lehet, hogy már megtörtént - folytatta Tesla. - Talán ezért nem lakik senki a városban. Nem. Nem. Nem ez az. Nem vagyunk még túl rajta, csak ezután fog bekövetkezni. Legjobb tudása szerint megpróbált rendet tenni a zűrzavarban. Ha írnia kellene egy jelenetet, ami abban a városban játszódna, milyennek csinálná meg? Pisztolypárbaj a főutcán? A polgárok bezárkóznak házaikba, amíg a fehér kalaposok és fekete kalaposok kiirtják egymást? Talán. Vagy azért néptelenedik el, mert egy mennydörgő léptű behemót jelenik meg a határában? A klasszikus, ötvenes évekbeli történet: egy szörnyszülött, melyet a nukleáris kísérletekkel keltettek életre... - Langyos - mondta ki hangosan. - Mi az? - Talán egy dinoszaurusz mozi. Vagy egy gigászi tarantellapók. Nem tudom. Pedig biztos, hogy közel járok hozzá. Jesszusom, de idegölő! Tudok valamit arról a helyről, Raul, de képtelen vagyok megragadni. A szomszédból beszűrődtek Donizetti mesterművének dallamai. Annyira jól ismerte a darabot, hogy végig is énekelhette volna, ha lenne hozzá hangja. - Csinálok magamnak egy kis kávét - mondta. - Hogy összekapjam magam. Elmennél a kedvemért Ronhoz egy kis tejért? - Igen. Persze. - Csak mondd azt, hogy a barátom vagy.
Raul felkelt az ágyról, elengedte a lány kezét. - Ron lakása a négyes számú - kiáltott utána Tesla, majd kiment a fürdőbe, és megejtette a korábban elhalasztott zuhanyozást. Közben még mindig a város problematikájával vívódott. Mire lesikálta magát, és talált egy tiszta pólót meg farmert, Raul már visszaért a lakásba, és a telefon is csengett. A vonal másik végén az opera és Ron. - Hol találtál rá? - akarta tudni. - És nincs egy testvére véletlenül? - Tényleg lehetetlen, hogy itt magánélete legyen az embernek? kérdezett vissza Tesla. - Nem kellett volna parádéznod vele, hugi - felelte Ron. - Mi ő, teherautó-sofőr? Tengerész? Olyan széles. - Az. - Ha beleuntál, csak nyugodtan küldd át. - Le lesz nyűgözve az ötlettől - közölte Tesla, és letette a kagylót. - Máris szereztél magadnak egy hódolót - mondta Raulnak. - Ron úgy gondolja, hogy nagyon szexis vagy. Raul elképedt. - Szerinted a majmok között is vannak homokosok? - kérdezte Tesla. - Homokosok? - Homoszexuálisok. Férfiak, akik férfiakkal szeretnek az ágyba bújni. - Ron az? - Ron? - nevetett fel a lány. – Igen, hát Ron az. Ilyen a szomszédságom. Éppen ezért szeretem. Kitöltötte a kávét. Miközben a kávé szemcséi lecsúsztak a kanálról, érezte, hogy a víziók visszatérnek. Eldobta a kanalat, és Raulra nézett. Messze volt tőle, a szoba másik felében, melyet úgy tűnt, kezdtek elborítani a homokszemek. - Raul? - szólalt meg. - Mi baj? - kérdezte Raul. Tesla sokkal inkább látta, mintsem hallotta a fiú kérdését: a hangerő a nullára zuhant a világban, melyből kicsusszanni készült. A pánik elborította az agyát. Mindkét kezével Raul után nyúlt. - Ne engedj el! - sikította. - Nem akarok menni! Nem akarok.. Az örvénylés azonban közéjük férkőzött, és elmosta a fiú alakját. Keze a viharban eltévesztette az övét, és belezuhant az örvénylésbe, mely iszonyú sebességgel húzta magához a mostanra ismerős táj felett. Ugyanaz a kiégett sivatag, mint a két előző útja során.
A lakás teljes egészében elenyészett. Megint a Hurokban volt, és a város felé száguldott. Gyönyörűen árnyalt égbolt borult föléje, ahogyan mindig is. A nap még mindig látszott a horizont felett. Tisztán, úgy, ahogy az első alkalommal nem. Nemcsak láthatta, de bele is bámult, anélkül, hogy el kellett volna kapnia a tekintetét. Még a részleteket is ki tudta venni. A nap peremén lobogva fényvirágok nyíltak. Napfoltok tarkították fehéren izzó felületét. Amikor lenézett a földre, már a város felé közeledett. Amint a pánik első hulláma elmúlt, kezdte magához ragadni az irányítást. Emlékeztette magát a tényre, hogy már harmadik alkalommal jár itt, és mostanra már meg kellett volna értenie a trükk lényegét. Kényszerítette akaratát, hogy lassítson, és rájött, hogy valóban lelassult, több időt adva a város tanulmányozására. Amikor legelső alkalommal járt itt, ösztönösen megérezte, hogy az egész valahogy mesterkélt. Ösztönei most igazolást nyertek. A házak deszkapallóit nem koptatta az idő, még csak le sem festették azokat. Nem voltak függönyök az ablakokban, sem kulcslyukak az ajtókon. De mi lehetett az ajtókon és ablakokon túl? Megparancsolta szervezetének, hogy változtasson irányt az egyik ház felé, és bekukucskált az ablakon. A ház tetejét nem megfelelően illesztették a helyére, a napfény átsütött a réseken, és fénybe borította a belső teret. Üres volt. Nem állt benne bútor, vagy az emberi élet bármiféle jele. Még közfalak sem voltak, hogy a teret szobákra osszák. Az épület nem volt más, mint díszlet. És ha ez az, akkor valószínűleg a következő is ugyanilyen. Benézett a szomszédságba, hogy a gyanúját igazolja. Azt is teljesen kihaltnak találta. Miközben elhúzódott ettől a második ablaktól, megint érezte a vonzást, amit a másik világban is tapasztalt: Kissoon megpróbálta magához rántani. Remélte, Raul nem tesz kísérletet rá, hogy felébressze - már ha a teste jelen van a világban, amit a háta mögött hagyott. Bár rettegett ettől a helytől, és élénk gyanakvást táplált Kissoonnal kapcsolatban aki ideszólította, a kíváncsiság felülkerekedett benne. Palomo Grove rejtélyei is meglehetősen különösek, de Fletcher elkapkodott magyarázatában egyetlen szó sem esett erről a helytől. A választ egyedül Kissoon birtokolja, efelől fikarcnyi kétsége sem lehetett. Ha olvasni tud szóváltásuk sorai közöd - bármilyen ködösen is fogalmazzon a sámán -, reménykedhet benne, hogy megérti a történteket. Frissen támadt önbizalmával felvértezve könnyebbnek érezte a gondolatot, hogy visszatérjen a kunyhóba. Ha Kissoon fenyegetni kezdi, vagy megpróbál keménykedni vele, egyszerűen otthagyja. Hatalmában áll
megtenni, ha eléggé akarja. Ha bele tudott nézni a napba, és nem vakult el tőle, akkor képes lesz boldogulni Kissoon testrabló terveivel is. Elindult a városon keresztül, tudatában annak, hogy gyalogol, vagy legalábbis ezzel az illúzióval hitegeti magát. Miután egyszer már ideképzelte magát - miként azt az első alkalommal tette -, a teste már automatikusan követte. Nem érezte a talajt lába alatt, mint ahogy a sétálás sem igényelt tőle semmilyen erőfeszítést. A másik világból azonban magával hozta a mozgás ideáit, és itt alkalmazta őket, ha szüksége volt rá, ha nem. Talán inkább nem. Talán egyedül a gondolatra volt szüksége ahhoz, hogy elboldoguljon. De ha a valóságnak minél több, általa nagyon is ismert darabkáját csempészi át a saját világából, annál nagyobb hatalma lesz ezen a helyen. Olyan szabályok szerint fog viselkedni, melyekről egészen mostanáig azt feltételezte, hogy egyetemesek. Minél többet gondolt erre, annál szilárdabbá vált. Árnyéka sötétülni kezdett a homokon, érezte melegségét a talpa alatt. A lány megnyugvása természetes érzékeiben láthatóan nem volt Kissoon ínyére. Tesla érezte, ahogyan a vonzás erősödik, mintha a férfi belemarkolt volna a zsigereibe, és azoknál fogva rántaná magához. - Minden rendben... - mormolta a lány - ...jövök már. De nem amikor te akarod, hanem amikor én. A tömegen és árnyékon kívül mást is megtanult megváltozott állapotáról: szagokat és hangokat. Mindkettő meglepetésként hatott rá, és ráadásul kellemetlen meglepetésként. Orrlyukait betöltötte az émelyítő szag, melyről kétség nélkül tudta, hogy a rothadó hús kipárolgása. Van valahol egy elhullott állat az utcán? Nem látott semmi ilyet, de a hang újabb támpontot kínált. Szokottnál is élesebb hallásával felismerte a rovarok zizegő hangját. Fülelni kezdett a hangra, hogy meghatározza irányát, majd keresztülvágva az utcán, elindult egy ház felé. Ugyanolyan jellegtelen volt, mint azok, amelyeknek az ablakán benézett, de ez nem volt üres. Az erősödő szag és az azt kísérő hang igazolta ösztöneit. Valami meghalt a banális homlokzat mögött. Több valami is, gyanította. Az émelyítő szag elborított mindent, és felkavarta a gyomrát. Mégis látnia kellett a titkot, melyet a város el akart rejteni előle. Félúton a ház felé újabb rántást érzett a gyomrában. Ellenállt neki, de Kissoon ezúttal nem volt hajlandó olyan könnyen megengedni, hogy leakadjon a horogról. Ismét magához vonta, most még erősebben, és Tesla egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére elindul lefelé az úton.
Az egyik pillanatban a Bűz Otthona felé közeledett, a másikban hirtelen húsz méternyi távolság választotta el tőle. - Látni akarom - mondta csikorgó fogakkal, remélve, hogy Kissoon is hallja szavait. Még ha hallotta is, a húzóerő nem enyhült. Tesla azonban ezúttal készen állt a kötélhúzásra, kierőszakolva testéből, hogy ismét a ház felé vegye az irányt. - Nem fogsz megállítani - sziszegte. Válaszként a sámán még nagyobbat rántott rajta, amitől minden erőfeszítése ellenére megint messzebb került a céljától. - Baszódj meg! - kiáltott fel, az erőszak felett érzett dühében. A férfi az indulatait használta fel ellene. Miközben ő kirohanásokra pazarolta energiáját, ismét rántott egy nagyot rajta, amitől az utcán végigszáguldva kis híján a város másik végén találta magát. Semmit sem tehetett ellene. A sámán egész egyszerűen erősebb volt nála, és minél dühösebbé vált Tesla, ellenfelét ez annál erősebbé tette. Végül tekintélyes sebességgel távolodni kezdett a várostól, ugyanúgy prédául esve a húzóhatásnak, mint amikor először járt a Hurokban. Tudta, hogy a harag gyengíti ellenálló képességét, és megpróbálta nyugalomra inteni magát, miközben a sivatag sebesen haladt alatta. - Nyugodj meg, bébi - mondogatta magának. - Ez is csak egy szemét strici. Se több, se kevesebb. Csigavér. A tanács hatásosnak bizonyult. Érezte, hogy ismét a kezébe veheti sorsa irányítását. Nem engedte meg magának az elbizakodottság luxusát. Egyszerűen gyakorolta a hatalmat, melyet sikeresen követelt vissza magának. Kissoon persze nem ismerte el a megerősödött tekintélyt: gyomrában a szorítás ugyanolyan erős volt, mint előtte. Fájdalmat okozott. Ő azonban ellenállt, és addig fokozta a szembeszegülést, míg teljesen meg nem állt. Ha sok értelme nem is volt, legalább sikerült véghezvinnie, amit eltervezett. A város innen már csak apró pöttynek látszott a horizonton. A gyalogtúra szóba se jöhetett. Nem volt benne biztos, hogy ha neki is vágna, ilyen hosszú ideig képes lenne-e ellenállni a szólításnak. Újabb néma tanáccsal segített magán: állj meg nyugodtan, és próbáld végiggondolni a helyzetet. A városbeli csatát elveszítette, ezen nem is volt érdemes gondolkodni. Sikerült viszont összegyűjteni néhány sikamlós kérdést, melyeket majd feltehet Kissoonnak, ha végre szemtől-szembe
találkoznak. Először is, hogy valójában mi a bűz forrása, másodszor, hogy miért rettegett a férfi attól, hogy ő is meglátja azt. Tekintve azonban az erőt, aminek a férfi minden kétséget kizáróan még ilyen hatalmas távolságból is a birtokában volt, tudta, nagyon óvatosnak kell lennie. A legnagyobb hiba, amit jelen körülmények között elkövethet, ha azt feltételezi a saját teste feletti uralomról, hogy állandó marad. Itteni jelenléte Kissoonnak köszönhető. Akármit is mondott a férfi arról, hogy itt ő maga is fogolyként él, még mindig jobban ismeri a játékszabályokat, mint a lány. Tesla minden egyes pillanatban ki volt téve a sámán hatalmának, melynek nagyságát még csak nem is sejtheti. A legnagyobb elővigyázatossággal kell tovább haladnia, vagy azt a kevés hatalmat is kockára teszi, amit a teste fölött eddig sikerült megszereznie. Hátat fordítva a városnak, gyalogolni kezdett hát a viskó irányába. A szilárdság, amit a városban sikerült felépítenie, nem hagyta el egészen, de mozgás közben mégis olyan könnyedséget érzett, mely nem hasonlított korábbi tapasztalataihoz. Olyan volt, mint egy holdséta: könnyű léptei képtelenül hosszúra nyúltak, mégis lehagyta volna a leggyorsabb versenyzőket is. Megérezve közeledését, Kissoon elengedte Tesla zsigereit, de azért éreztette jelenlétét. Mintha csak arra az erőre akarta volna emlékeztetni a nőt, melyet bármikor ellene fordíthat. A lány hirtelen meglátta maga előtt a második helyi jellegzetességet: a tornyot. Szél fütyült a megfeszített kábelek között. Tesla ismét lelassította lépteit, hogy alaposabban megvizsgálhassa a szerkezetet, bár az nem sok érdekességet kínált. Nagyjából harminc méter magas lehetett, acélból készült, a tetején pedig egy egyszerű fadobogó állt. Három oldalát vaslemez borította. Tesla képtelen volt átlátni az építmény rendeltetését. Kilátótoronyként szinte teljesen értelmeden, tekintve a környező vidék sivárságát. Látszólag nem szolgált technikai célokat sem. A bordáslemez borítást kivéve nyoma sem volt antennának, vagy más ügyelő-berendezésnek. Annyi ember közül éppen Bunuel jutott az eszébe, és filmjei közül is kedvence, a Simeon del Desierto. Ez egy szatirikus vízió Szent Simeonról, akit megkísértett az Ördög, és ezért vezeklésül egy oszlop tetején üldögélt, a semmi közepén. Talán ez a torony is egy ilyen mazochista szent céljait szolgálta. Ha így van, már régen elporladt, vagy felszállt a Mennyekbe. Nem maradt más látnivaló a környéken, döntötte el, ezért magára hagyta a tornyot szélfútta, rejtélyes mindennapjaival. Kissoon kunyhója még nem
látszott, de érezte, hogy már nem lehet nagyon messze. A látóhatáron nem tombolt homokvihar, mely akadályozta volna a látását. A jelenet - a sivataggal, és a föléje boruló égbolttal - pontosan olyan volt, mint amilyennek a legutóbbi útján látta. A tény egy pillanatig furcsán idegennek tetszett: itt látszólag semmi nem változik. Talán soha nem is volt másképp, gondolta. Talán ez a hely maga az örökkévalóság. Vagy olyan, mint egy mozifilm: újra és újra lepereg, míg a perforáció lyukai át nem szakadnak, vagy a kép le nem olvad a celluloidról. Nem sokáig töprenghetett azonban az állandóságról, mert valami megváltozott. Olyasmi került a szeme elé, amiről már majdnem elfeledkezett. Az asszony. Legutóbb, amikor Kissoon magához vonzotta, Teslának nem volt alkalma rá, hogy személyes ismeretséget kössön a sivatagi sztori másik szereplőjével is. Ami azt illeti. Kissoon megkísérelte meggyőzni őt arról, hogy a nő csak káprázat, erotikus vágyálmainak kivetülése, melyet el kell kerülnie. De most, hogy az asszony közelébe érve akár oda is kiálthatott neki, ez a magyarázat sokkal inkább tűnt mesterkéltnek, mint maga a női alak. Bármilyen perverz is volt Kissoon - és Teslának kétsége sem lehetett afelől, hogy a sámánnak megvannak a maga játékai -, ez az alak minden volt, csak maszturbációs segédeszköz nem. Igaz, hogy szinte teljesen meztelen volt - a testét burkoló rongyok szánalmasan keveset takartak. Igaz, hogy arcáról sütött az intelligencia, hosszú haját azonban számos helyen kitépték, arcán és homlokán pedig vér száradt mocskos barnára. Teste sovány volt, és teli zúzódással. A sebek a karján és a combján még nem gyógyultak be teljesen. Sokkal mélyebb sérülések is lehetnek gyanította Tesla - a rongy alatt, mely valaha egy fehér ruha lehetett. A nő szorosan a testéhez szorította kezét, szinte meggörnyedt a kíntól. Nem volt playboy-nyuszi, se ábrándkép. A létnek ugyanazon a síkján élt, mint Tesla, és szenvedett ezen a helyen. Amint a lány gyanította, Kissoon nagyon is tisztában volt vele, hogy megszegték az utasítását, és ismét vonszolni kezdte Teslát. Ő azonban ezúttal teljesen felkészült erre. Ahelyett, hogy dühbe lovallta volna magát Kissoon követelődzésére, szilárdan állt, megőrizve nyugalmát. A szellemujjak megpróbáltak beléakaszkodni, majd lecsúsztak bensőjéről. Megint megpróbálták megragadni, de ismét kudarcot vallottak: Tesla nem reagált rájuk. Egész idő alatt higgadtan állt a helyén, és le sem vette a szemét a nőről.
A nő felegyenesedett, és kezeit már nem szorította a hasára, hanem leengedte őket a teste mellett. Tesla nagyon lassan elindult felé, és amennyire tőle telt, higgadt maradt, dacolva Kissoonnal. A nő sem közeledni, sem elhúzódni nem próbált. Minél közelebb ért, annál mélyebb benyomást tett Teslára. Ötven év körüli lehetett, arcán a szemgödrükbe süppedt szemei voltak a legélettelibbek, a többi a teljes összeomlás határán állt. Nyakán láncot viselt, melyen egyszerű kereszt függött. Mindössze ennyi emlékeztetett arra az életre, melyet azelőtt élhetett, mielőtt elveszett ebben a vadonban. Az asszony hirtelen kinyitotta száját, és gyötrelmes kifejezés suhant át az arcán. Beszélni kezdett, de vagy a hangszálai nem voltak erősek, vagy a tüdeje nem volt elég nagy ahhoz, hogy a szavak áthatolhassanak a kettejüket elválasztó levegőn. - Várjon! - kiáltott neki Tesla. Amiatt aggódott, hogy az asszony felemészti azt a kevés energiáját is, ami megmaradt. - Engedje, hogy közelebb jöjjek! Ha meg is értette az asszony a kérést, figyelmen kívül hagyta, és újra beszélni kezdett, egyfolytában ugyanazt ismételgetve. - Nem hallom! - kiáltott vissza Tesla. Nagyon is tudatában volt annak, hogy az asszony nyomorúsága felett érzett szánakozása fogódzót kínál Kissoon számára. - Várjon egy kicsit, jó? - mondta, és gyorsítani kezdett. Ahogy közelebb ért, hirtelen rádöbbent, hogy az asszony arca egyáltalán nem gyötrelmet tükröz, hanem rettegést. Szemei nem Teslára irányultak, hanem máshová. És a szó, amit ismételgetett, ez volt: Lix! Lix! Tesla elborzadva fordult hátra, és nézte, ahogy a sivatagi talaj szinte életre kel a Lixtől. Első pillantásra tucatnyit látott, és legalább a kétszeresét a másodikra. Tökéletesen egyformák voltak, mint a kígyók, melyeket minden testi jellegzetességüktől megfosztottak, három méter hosszú izomköteggé redukálva őket. Teslának eszébe jutott a száj nélküli lény, melyet első ittjártakor az ajtóban látott. Nos, tévedett. A kreatúráknak igenis volt szájuk: táguló fekete lyukak, melyeket fekete fogak csipkéztek. Felkészítette magát a támadásukra, amikor (túl későn) rádöbbent, hogy azok csak a figyelme elterelését szolgálják. Kissoon azonnal belemarkolt a zsigereibe, és nagyot rántott rajta. A sivatag elcsúszott alatta, a Lix szétnyílt, miközben teremtője a magáénak követelte. Már meg is jelent előtte a kunyhó. Egy szempillantás alatt a küszöbön volt, és az ajtó megnyílt előtte.
- Gyere be - mondta Kissoon. - Ne várass tovább! Tesla lakásában Raulnak nem maradt más választása, minthogy várakozzon. Kétsége sem volt afelől, hová tűnt a lány, ki hívta magához, de miután megfosztották a segédkezés valamennyi eszközétől, tétlenségre lett kárhoztatva. Mindez nem jelentette azt, hogy nem érezhette őt. A Nunció kétszer is megérintette a szervezetét, és tudta, hogy a lány nincs nagyon messze tőle. Amikor a kocsiban Tesla megkísérelte leírni az utat a Hurokba, Raul kétségbeesetten próbálta szavakba önteni azt a valamit, amit az évek hosszú során a misszióban megértett. Szókincse azonban nem volt elégséges a feladathoz. Még most sem volt az. Az érzések azonban - Tesla hatására - újjáéledtek benne. Raul egy másik helyen élt, de az a hely nem volt egyéb a lét egy másik síkjánál, és ha megvannak a megfelelő eszközök, valamennyi létállapot felveheti a kapcsolatot a többivel. Majom az emberrel, ember a holddal. Ennek semmi köze sem volt a technológiai fejlődéshez. Ez a világ feloszthatatlanságáról szólt. Miközben a Tudás örvényéből Fletcher kiemelte a Nunciót, nem törődött azzal, hol ér véget a tudomány, hol kezdődik a mágia, és hol válik képtelenséggé a logika. Felködlő álomként ugyanúgy mozgott Tesla is az alternatív valóságok között, rácáfolva a természet törvényeire. Ugyanúgy vált az ő esetében is a majom emberré, bár sohasem tudta, mikor lendült át az egyik állapot a másikba - ha egyáltalán létezett ilyen fordulópont. Most is csak annyit tudott, hogy ha birtokában lenne azoknak a képességeknek, melyeknek nincs, és szavakba tudná önteni érzéseit, talán Teslát is elérhetné ott, ahová került. Nagyon közel volt hozzá, ahogyan minden tér minden időben közel áll egymáshoz, hiszen a szellem ugyanazon részéhez tartozik. Csakhogy ő képtelen tetté formálni a gondolatot. Az meghaladja a képességeit, legalábbis ezen a szinten. Nem maradt neki más, csak a Tudás és a várakozás, ami a maga nemében sokkal gyötrelmesebb, mint elhagyatottnak lenni. - Itt vagyok, te hazug seggfej - mondta a lány, amint becsukta az ajtót. A tűz élénken lángolt. Most csak nagyon kevés füstöt adott. Kissoon a szoba
túlsó felén ücsörgött, egyenesen felé meredve, sokkal fényesebb szemekkel, mint ahogyan a lány emlékeiben élt. Izgatottság izzott bennük. - Te akartál visszajönni - állította a férfi. - Ne is tagadd. Éreztem. Ellenállhattál volna, amikor még odaát voltál a Kozmoszban, de te nem igazán akartál ellenkezni. Mondd csak nyugodtan, hogy hazug disznó vagyok! Gyerünk! - Nem - felelte a lány. - Bevallom, kíváncsi voltam. - Jó. - De ez nem jelend azt, hogy jogodban állt idevonszolni. - Másképpen hogyan mutathatnám meg neked az utat? - kérdezte a férfi könnyedén. - Megmutatni az utat? - kiáltott fel Tesla, jól tudva, hogy az öreg szántszándékkal dühíti fel, mégis képtelen volt gátat vetni a feltörő érzéseknek. Semmit sem gyűlölt annyira, mint amikor más akarta irányítani az életét, és ez a megjegyzés végképp felszította indulatait. - Nem vagyok hülyegyerek - morogta. - És nem vagyok játékszer sem, amit előkaphatsz, ha szórakozni akarsz. - Nem is szándékozlak úgy kezelni - mondta Kissoon. - Kérlek, nem köthetnénk végre békét? Végül is, ugyanazon az oldalon állunk, nem? - Valóban? - Ebben egy pillanatig sem szabad kételkedned. - Nem-e? - Mindazok után, amit elmondtam neked - mondta Kissoon. - A titkok után, melyeket veled megosztottam. - Nekem úgy tűnik, van még egy-két dolog, amit nemigen akarsz megosztani velem. - Tényleg? - kérdezte Kissoon. Tekintete a lányról a tűzre vándorolt. - A város, például. - Mi van vele? - Meg akartam nézni, mi van abban a házban, de nem, te egyfolytában elrángattál onnan. Kissoon felsóhajtott. - Egy cseppet sem bántam meg - mondta. - Ha nem így tettem volna, te most nem lennél itt. - Nem tudlak követni. - Nem érezted annak a háznak a légkörét? Nem tudom elhinni, hogy elsiklottál felette. Az maga a színtiszta rettenet.
Most Teslán volt a sor, hogy felsóhajtson, megszűrve a lélegzetet fogai között. - Igen - válaszolta. - Éreztem valamit. - Az Iad Uroboros ügynökei mindenhol ott vannak - mesélte Kissoon. Biztos vagyok benne, hogy egyikük ott rejtőzködik abban a városban. Nem tudom, milyen formát öltött magára, de nem is akarom tudni. Gyanítom, hogy végzetes dolog lenne személyesen meggyőződni róla. Akárhogy is, nem akarom megkockáztatni, és neked sem ajánlom, bármilyen kíváncsi is vagy. Nehéz lett volna vitába szállni ezzel a nézőponttal, amikor az ennyire megközelítette a saját érzéseit. Csak néhány perc telt el azóta, hogy a lakásában elmondta Raulnak: úgy érzi, történni fog valami azon az elhagyatott főutcán. Most Kissoon igazolta a sejtését. - Gondolom, akkor most köszönetet kellene mondanom - szólalt meg vonakodva. - Ne bajlódj vele - felelte Kissoon. - Nem nagylelkűségből mentettelek meg, hanem mert fontos feladatok várnak rád. - A férfi a tüzet kezdte piszkálgatni egy megfeketedett bottal. A tűz a magasba csapott, és a kunyhóban világosabb lett, mint valaha. - Sajnálom - folytatta -, ha megijesztettelek, amikor legutóbb nálam jártál. Látod, azt mondom, ha. Pedig nagyon is jól tudom, hogy halálra rémítettelek, és ezért nem is győzök mentegetőzni. - Beszéd közben, mialatt ismét kezdett színpadiasan viselkedni, nem nézett a lány felé. De miután a beszéd egy olyan embertől jött, aki gyaníthatóan fejlett énképpel rendelkezett, ez is komoly haladásnak tűnt. - Olyan... megindult voltam... a megjelenésedtől. Ilyesmire nem is számítottam, és te teljes joggal gyanakodtál a szándékaim tisztaságát illetően. - Lábai közé tette egyik kezét, majd hüvelykje és mutatóujja közé vette péniszét. - Visszavettem a lendületből - mondta. - Te is láthatod. Tesla megnézte. A tag teljesen ernyedt volt. - Elfogadom a bocsánatkérést - mondta. - Akkor hát, reményeim szerint vissza is térhetnénk az üzlethez. - Nem fogom neked adni a testemet, Kissoon - jelentette ki Tesla, kéretlen egyenességgel. - Ha ezt érted üzlet alatt, akkor nincs üzlet. Kissoon bólintott. - Nem mondhatnám, hogy hibáztatlak érte. Egy bocsánatkérés néha nem elegendő, de akkor is meg kell értened a helyzet súlyosságát. Még most is, miközben mi beszélgetünk, a Jaff Palomo
Grove-ban a Tudás felhasználására készül. Én meg tudnám állítani. Csakhogy nem innét. - Akkor taníts be engem! - Nincs rá idő. - Gyorsan tanulok. Kissoon szigorú arckifejezéssel felnézett rá. - Ez aztán a hallatlan szemtelenség - jelentette ki. - Most léptél csak bele egy tragédia közepébe, mely hosszú évszázadok óta a végkifejlet felé halad, és azt hiszed, hogy néhány szóval megváltoztathatod a történéseket. Ez itt nem Hollywood. Ez a való világ. A férfi haragja mérséklődött egy kicsit, de nem túl sokat. - Rendben, talán kicsit sokat képzelek magamról. Perelj be érte! Segítek neked, de megmondtam, hogy ebben a test-csereberében nem fogok részt venni. - Akkor talán... - Micsoda? - ...talán találhatnál valakit, aki hajlandó rá. - Nem akármilyen feladat lenne. Mégis hogyan lehet ilyesmire megkérni valakit? - Te olyan meggyőző tudsz lenni. Visszagondolt a világra, melyet a háta mögött hagyott. Az épülettömbnek huszonegy lakója volt. Meg tudná győzni Ront, vagy Edgart, esetleg egyik barátját, mondjuk Mickey de Falcot, hogy jöjjön el vele ide, a Hurokba? Aligha sikerülne. Ekkor eszébe jutott Raul. Talán ő meg merné tenni, amihez neki nincs mersze? - Talán tudok segíteni - szólt végül. - Gyorsan? - Igen. Gyorsan. Ha vissza tudsz juttatni a lakásomba. - Nem probléma. - Nem ígérek semmit, ezt ne felejtsd el! - Megértem. - De akarok valamit cserébe. - Mi lenne az? - Az asszony, akivel megpróbáltam beszélni... akiről egyszer azt mondtad, hogy szexuális ábránd. - Már vártam, mikor fogsz rátérni. - Tele van sebekkel.
- Nem hiszem el. - A saját szememmel láttam. - Ez csak az Iad trükkje lehet - mondta Kissoon. - A nő már jó ideje vándorol a buckák között, és megpróbál rávenni, hogy nyissam ki neki az ajtót. Néha azt színleli, hogy megsebesült, néha meg duruzsol, mint egy kiscica. Nekidörgölődzködik az ajtómnak - a férfi megborzongott. Hallom, ahogyan nekisimul, és könyörög, hogy engedjem be. Ez is csak egy újabb trükk. Akárcsak Kissoon többi kijelentésénél, Tesla most sem tudta, higgyen-e a férfinak, vagy sem. Legutóbbi látogatásakor Kissoon azt mondta, hogy a nő valószínűleg valamelyik szexuális rabszolgája. Most meg kijelenti, hogy az Iad ügynöke. Mindkettő nem lehet egyszerre. - Beszélni akarok vele - jelentette ki Tesla. - Hogy én dönthessem el. Nekem nem tűnt túl veszélyesnek. - Nem tudhatod - figyelmeztette Kissoon. - A látszat csalóka. A Lix segítségével tartottam kordában, nem tudva, mire képes. Tesla kísértést érzett rá, hogy megkérdezze a férfit: mégis mitől retteg, hiszen ez az asszony szemmel láthatóan szenved. Végül azután úgy döntött, meghagyja a kérdést egy kevésbé reménytelen órára. - Akkor el is indulok - mondta. - Megértetted, milyen sürgős az ügy? - Nem kell folyton az eszembe vésned - felelte Tesla. - Igen, megértettem, de mint mondtam, nem keveset kérsz. Az emberek ragaszkodnak a testükhöz. Ki tudja, miért... - Ha minden jól megy, és meg tudom akadályozni a Tudás felhasználását, akkor a gazdája sértetlenül visszakapja a testét. Ha kudarcot vallok, úgyis vége a világnak, akkor meg mit számít az egész? - Ez tetszik - jelentette ki Tesla. - Megteszem, ami tőlem telik. Tesla az ajtó felé fordult. - Siess - küldte a férfi, és ne engedd, hogy valami is elvonja a figyelmedet... Az ajtó magától kinyílt, mielőtt a nő megérinthette volna. - De attól még egy utolsó seggfej vagy, Kissoon... - volt Tesla búcsú-megjegyzése. Ezután kilépett a kora reggeli napsütésbe. A kunyhótól balra mintha egy felhő árnyéka mozgott volna a homokban. Egy pillanatig figyelmesebben tanulmányozva, a lány látta, hogy a kiégett
földet tengernyi Lix borítja. Megérezve Tesla pillantását, az ár megtorpant, felemelte a fejét. Nem Kissoon mondta azt, hogy ezek az ő teremtményei? - Indulj már, jó? - hallotta a háta mögött. - Nem sok időnk maradt. Ha késedelem nélkül engedelmeskedik, elmulasztotta volna a nő látványát, amint feltűnik a Lix mögött. Észrevette. És a látvány - Kissoon minden figyelmeztetése ellenére - megdöbbentette. Ha tényleg az Iad Uroboros ügynökeinek egyike, ahogyan Kissoon állította, akkor hihetetlen erőfeszítéseket tett azért, hogy az ő szemében gyengének és sebezhetőnek álcázza magát. Bármilyen keményen is próbálta, Tesla képtelen volt elhinni rosszhiszeműségét, vagy hogy az Iad ilyen körmönfont módon mutatkozna meg előtte. Nem tudott felülkerekedni ösztönein, melyek minden kétséget kizáróan azt súgták, hogy Kissoonnak - legalábbis ebben - nincs igaza. A nő nem ügynöke senkinek. Emberi lény, aki szenved. Tesla sok mindennek hátat tudott fordítani, de a szenvedésnek nem. Figyelemre se méltatva a férfi tiltakozását, tett egy lépést a nő felé. A Lix felélénkült a közeledtére. Tekeregni kezdett, és a fejeit emelgette, mint a kobrák. Láttára Tesla inkább szaporázni kezdte lépteit, ahelyett, hogy visszakozott volna. Ha ez volt Kissoon szándéka - mint ahogy kétség sem férhet hozzá -, akkor azzal, hogy távol akarta tartani a nőtől, csak tovább erősítette a gyanút, hogy félre akarta őt vezetni. Kissoon megpróbálta különválasztani őket, de vajon miért? Mert ez a nyomorúságos, elcsigázott asszony veszélyes lenne? Nem! Tesla minden testrésze tiltakozott a mondvacsinált indok ellen. A férfi azért akarta távol tartani őket egymástól, hogy megakadályozza valaminek az elhangzását vagy megtételét, ami megfosztaná szavait hitelétől. Úgy tűnt, a Lix újabb utasításokat kapott. Ha Teslát bántaná, azzal veszélybe sodorná küldetését, ezért minden fejét a szerencséden asszony felé fordította, aki felismerte a szándékát, s vonásalt görcsös rettegés torzította el. Felötlött Teslában, hogy bizonyára ismerősek neki az ilyen borzalmak. Talán már korábban is magára vonta a lény haragját, amikor megpróbált közeledni Kissoonhoz, vagy valamelyik látogatójához. Láthatóan tudta, hogyan okozhatja a legnagyobb zavart: fel s alá rohangált, mígnem a testek, nem tudván eldönteni, merre induljanak, reménytelenül összegabalyodtak. Tesla rákiáltott a Lixre, miközben egyre gyorsított a tempón. Megbizonyosodott róla, hogy a Lix úgysem meri addig bántani, míg
Kissoon ilyen kétségbeesetten ki akar szabadulni börtönéből, és ő az egyetlen reménysége. - Takarodjatok onnan! - üvöltött rájuk. - Hagyjátok békén, rohadékok! A Lix azonban kiszúrta magának a célt, és puszta kiáltozással nem hagyta magát eltántorítani. Amint Tesla néhány méternyire ért tőlük, üldözni kezdte a nyomorultat. - Fuss! - sikította Tesla. Az asszony megfogadta a tanácsot, de túl későn. A leggyorsabb egyedek már a sarkában voltak, majd felkúsztak a testén, hogy rátekeredhessenek. Volt valami gonosz elegancia a mozgásukban, amint rákulcsolódtak a nő testére, és lerántották a földre. A Lix többi tagja gyorsan követte társait. Mire Tesla néhány méternyi távolságba ért, a nő teste már nem is látszott a támadói alatt. A Lix teljesen maga alá temette, mégis tovább harcolt, küzdve a szorosan fölébe záruló testekkel. Tesla nem vesztegette az időt. Puszta kézzel ugrott neki a Lixnek. Elsőként az asszony arcát próbálta meg előásni, attól való félelmében, hogy megfullad. Miután ezzel végzett, a karjait szabadította ki. Bármilyen sokan is voltak a lények, nem voltak különösebben erősek. Számosan közülük egyszerűen eltörtek, amikor megrántotta őket. Sárgásfehér vérük az arcába spriccelt. Hagyta, hogy az undor tovább táplálja haragját, eszelősen tekerte, rángatta őket, míg a végén ragacsos nem lett a ráömlő folyadéktól. Az asszony, akit kis híján sikerült megölniük, erőt merített megszabadítója indulatából, és kitört a Lix öleléséből. Érezve a győzelem lehetőségét, Tesla - bár fogságba esett - kezdett felkészülni a menekülésre. Ezúttal nem egyedül fogja végrehajtani, ezt jól tudta. Az asszonynak is vele kell jönnie, vissza a North Huntley Drive-i lakásba, különben további támadások érhetik, és a történtek után nem maradhatott sok ereje az ellenállásra. Kissoon megtanította Teslát, hogyan képzelje el útját a Hurokba. Megtehetné ugyanezt az ellenkező irányba, ráadásul az asszonnyal az oldalán? Ha nem sikerül, mindketten áldozatul esnek a Lixnek, mely mostanra minden oldalról körülvette őket, mintha megérezte volna teremtője vészkiáltásait. Legjobb képességei szerint kiszorítva közeledésük tényét az agyából, Tesla elképzelte magát és az asszonyt, amint elhagyja a valóság e síkját, hogy átlépjen egy másikba. És nemcsak egy másikba, de éppen West-Hollywoodba. A North Huntley Drive-ra. A lakásába. Meg tudod tenni, biztatta magát. Ha Kissoon képes rá, akkor te is.
Hallotta, ahogyan az asszony felsikít - ez volt az első igazi hang, amit sikerült kipréselnie magából. A körülöttük kavargó jelenet új fordulatot vett, de nem a Hurokból Hollywoodba induló „közvetlen járat” indult, ahogyan remélte. A Lix egyre nagyobb számban borította el őket. - Újra - mondta Tesla magának. - Próbáld újra! Az asszony testére összpontosított, aki még mindig a Lixet tépkedte maga körül. Erre a káprázatra kellett fókuszálnia erejét. A másik utast, saját magát, már könnyebben el bírta képzelni. - Gyerünk - suttogta. - Istenem, menjünk már! A kép ezúttal kikristályosodott az elméjében. Nemcsak magát és az asszonyt látta tisztán, de azt is, ahogy repülnek, miközben az őket körülölelő világ feloldódik, majd átrendeződik, mint egy kirakójáték, mely darabokra hullva egy másik képpé áll össze. Felismerte a helyet. Pontosan ugyanaz a pont volt, ahonnét elindult. A kávé még mindig a padlón, ahogy hagyta, a nap keresztültűzött a redőny résein. Raul a szoba közepén állt, a visszatérésére várakozva. A fiú tekintetéből láthatta, hogy sikerült magával hoznia az asszonyt is. Arra azonban csak később döbbent rá, hogy az egész képet magával hozta, beleértve a Lixet is, mely még mindig az életére tört. Habár különvált Kissoontól, a Lix nem volt kevésbé ádáz, mint a Hurokban. Az asszony ledobta magáról a padlóra, ahol a részei tovább vonaglottak. Szarszagú vérük beszivárgott a konyhakő rései közé. Darabok voltak csak: fejek, farkak, elmetszett középtájak, és mozgásuk hevessége Is fokozatosan alábbhagyott. Ahelyett, hogy időt vesztegetett volna az eltiprásukra, Tesla magához szólította Rault, és együttes erővel átvitték az asszonyt a hálószobába, hogy lefektessék. A nő keményen harcolt, és a harc megtette a magáét: testének szinte valamennyi sebe újra felnyílt. Mégis sokkal inkább tűnt kimerültnek, mint elkínzottnak. - Figyelj rá - mondta Tesla Raulnak. - Én elmegyek egy kis vízért, hogy megtisztítsam. - Mi történt? - akarta tudni a fiú. - Majdnem eladtam a lelked egy hazug szemétládának - felelte Tesla. De ne aggódj! Épp most vettem vissza.
ÖT Alig egy héttel ezelőtt, ha Hollywood festett egének ennyi fényesen ragyogó csillaga megjelenik Palomo Grove-ban, az esemény tekintélyes számban az utcára vonzotta volna a városka lakóit. Most azonban alig volt szemtanúja a bevonulásuknak. A Domb oldalán felfelé araszoló limuzinok nem keltették fel az emberek érdeklődését, füstüveg mögé húzódó utasaik nem sütkérezhettek a kitüntető figyelemben. Az idősebbek azon tűnődtek, mikor jutnak ugyanarra a sorsra, mint Buddy Vance, aki előtt képmutató barátai leróják kegyeletüket. A fiatalok pedig szokás szerint feltételezték, hogy a halál elleni orvosságot már rég feltalálják addigra, mire az enyészet őket fenyegetné. Kevesen voltak az összegyűlt tömegben, akik őszintén szerették Buddyt. Többségük irigyelte, mások vágyakoztak utána, és szinte valamennyiük örömét lelte bukásában. A szeretet ritka érzelem egy ilyen társaságban. Rést jelent a páncélzaton, melynek viselése kötelező. A limók utasai így is felfigyeltek rajongóik hiányára. Bár sokan egyáltalán nem vágytak a felismerésre, jól karbantartott egójukat mégis sértette a közömbösség. A sértést azonmód a maguk hasznára fordították. Az egymás után sorjázó autók utasaiban felmerült a kérdés: mi vihette rá a halottat arra, hogy egy ilyen isten háta mögötti porfészekben verjen tanyát, mint Palomo Grove. Titkai voltak, az vitte rá. De vajon milyen titkai? Piával kapcsolatos problémák? Azokról mindenki tudott. Narkó? Kit érdekel? Nők? Ő maga volt ez első, aki elbüszkélkedett a farkával, meg hogy mire képes vele. Nem, lennie kellett valami mocskos dolognak, ami erre a lepratelepre száműzte. Vitriolos elméletek szökkentek szárba, miközben a gyászolók a lehetőségeket latolgatták. A gonoszkodásnak csak akkor szakadt időlegesen vége, amikor kiléptek autóikból, hogy Coney Eye küszöbén részvétüket nyilvánítsák az özvegynek, majd a házon belül ott folytassák, ahol abbahagyták. Buddy karneváli gyűjteménye további tápot adott a megjegyzéseknek, alaposan megosztva a társaságot. Sokan úgy vélekedtek, hogy a kollekció a halott ember tökéletes megtestesülése: közönséges, megalkuvó, és most, kiragadva környezetéből, teljességgel haszontalan. Mások felfedezésként
élték meg. olyan oldalát ismerve meg az elhunytnak, melynek létét korábban nem is gyanították. Néhányan vásárlási szándékukkal meg is környékezték Rochelle-t, aki azonban mindenkit elutasított, közölve: még senki sem tudja, hogyan rendelkezik a gyűjteményről a végrendelet, bár ha rajta áll, ő boldogan túlad az egész kócerájon. Lamar a tréfamester, az arcára merevedett, fültől fülig érő mosollyal, a hírességek között sétált. Az eltelt idő alatt, mióta Buddytól elvált, egyszer sem merte remélni, hogy eljut ide. Most, hogy mindez bekövetkezett, kísérletet sem tett arra, hogy leplezze elégedettségét. Mi értelme is lett volna? Az élet oly rövid. Minden alkalmat ki kell használni az élvezetekre, ami csak kínálkozik, mielőtt az egészet durván elragadnák az embertől. A Jaff képe - a Jaffé, aki mindössze két emelettel a feje felett álldogált - még több ragyogást adott széles mosolyának. Nem tudta, mik lehetnek a férfi igazi szándékai, de szórakoztatta a tény, hogy ezekkel az emberekkel csak eszközként számol terveiben. Valamennyiük iránt megvetéssel viseltetett, látván őket és azt, ahogyan megjátszották az erkölcsöst. Ezzel még a Pápát is megszégyenítették volna, s mindezt a pénz, a pozíció és a profit elérése érdekében. Néha mindháromért egyszerre. Utálattal szemlélte önelégültségüket, a becsvágyat, mely legtöbbjüket arra indította, hogy még azt a kevés jót is elfojtsák magukban. Mindazonáltal egy pillanatra sem engedte, hogy érzelmei a felszínre törjenek. Közöttük kell munkálkodnia, ezért jobb lesz, ha elrejti valódi érzéseit. Buddy (szegény öreg Buddy) képtelen lett volna erre a felülemelkedésre. Egy kis itallal a szervezetében máris harsányan kikelt a hülyék ellen, akiket ki nem állhatott. Mindenekelőtt éppen ez az indiszkréciója váltotta ki szakmai zuhanórepülését is. A városban, ahol a szó filléres dolog, a beszéd néha nagyon is sokba kerülhet. Megbocsátják a hűtlen kezelést, a szenvedélybetegségeket, a kiskorúak molesztálását, a nemi erőszakot, sőt időnként még a gyilkosságot is, de Buddy egyszerűen hülyének nevezte őket. Ezt sohasem nézték el neki. Lamar tehát szorgosan ténykedett. Megcsókolva a szépségeket, összekacsintva a csődörökkel, kezet rázva az előbbiek alkalmazóival és elbocsátóival, közben elképzelte Buddy viszolygását az ilyen rituáléktól. Együtt töltött éveik alatt időről időre el kellett rángatnia Buddyt az olyan partikról, mint ez is, mert a férfi képtelen volt magában tartani indulatait. - Jól nézel ki, Lam.
Az orra előtt megjelenő túltáplált arc Sam Sagansky-hez tartozott, aki egyike volt Hollywood legsikeresebb brókereinek. Oldalán nagymellű sztárocska-felesége álldogált. Egy a nagymellű sztárocska-feleségek hosszú sorában, akiket Sam a fellegekbe emelt,, majd nyilvános drámák keretében elhagyott, romba döntve ezzel a nők karrierjét, ám tovább erősítve az ellenállhatatlan nőfaló hírnevét. - Milyen érzés? - akarta tudni Sagansky - temetésen lenni? - Ez nem egészen az, Sam. - Viszont ő most halott, te pedig nem vagy az. Ne mondd, hogy nem jó érzés! - Azt hiszem, az. - Túlélők vagyunk, Lam. Jogunk van rá, hogy a tökünket vakargassuk, és röhögjünk az egészen. Az élet szép. - Igen - felelte Lamar. - Igazad lehet. - Nyertesek vagyunk, mi, szivi? - feleségéhez fordult, aki megcsillantotta fogászai mesterművét. - Nincs is ennél jobb érzés a világon. - Később még látjuk egymást, Sam. - Lesz majd tűzijáték is? - évődött a sztárocska. Lamar az emeleten várakozó Jaffra gondolt, és elmosolyodott. * Miután még egyszer körbejárta a nappalit, mestere elé járult. - Jókora tömeg - jegyezte meg a Jaff. - Örülsz nekik? - Teljes mértékben. - Akartam néhány szót váltani, mielőtt... túl elfoglalt lennél. - És miről? - Rochelle-ről. - Aha. - Tudom, hogy valami nagy kaliberű dologra készülsz, és hidd le nekem, nálam senki sem örül jobban, ha letörlöd az összes szarházit még a föld színéről is. Szívességet teszel vele a világnak. - Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsalak - mondta a Jaff. - Nem fognak a pokolban éjszakázni. Gyakorolok majd velük szemben némi
szabadosságot, de nem vagyok érdekelt a halálukban. Az sokkal inkább a fiam reszortja. - Nem akarok semmi mást, csak hogy Rochelle maradjon ki az egészből. - Egy ujjal sem fogok hozzányúlni - válaszolta a Jaff. - Rendben? Ennyi elég? - Igen. Köszönöm. - Jó. Akkor kezdhetjük? - Mi a terv? - Azt akarom, hogy hozd fel hozzám a vendégeket, egyiket a másik után. Előbb hadd engedjenek le néhány italt, azután... mutasd meg nekik a házat. - A férfiakat vagy a nőket? - Előbb a férfiakat - felelte a Jaff. és visszasétált az ablakhoz. - Ők sokkal befolyásolhatóbbak. Csak képzelődöm, vagy valóban sötétedik? - Csak beborult. - Eső lesz? - Nem hiszem. - Kár. Á, újabb vendégek a kapunál. Az lesz a legjobb, ha lemész, és üdvözlöd őket.
HAT Céltalan gesztus volt - gondolta Howie - visszatérni a Deerdell melletti erdőbe. Nem ismétlődhet meg a találkozás, melyet akkor átélt. Fletcher elment, és vele együtt elveszett a megtisztulás esélye is. Mégis visszament oda, halványan reménykedve, hogy újra felvillan az emlékezés egy bármily csökevényes szikrája, melynek segítségével leáshatja magát az igazság magvához. A napot ködfelhő takarta el, de a fák között ugyanolyan forróság uralkodott, mint a másik két alkalommal, amikor itt járt. A levegő talán még melegebb is volt, és minden bizonnyal párásabb. Bár úgy tervezte, hogy egyenesen odamegy, ahol Fletcherrel találkozott, gondolataival együtt maga is vándorolni kezdett. Nem próbált visszatérni az egyenes ösvényre. Úgy hitte, a tiszteletét nyilvánítja ki azzal, hogy eljött ide. Kalapot emel anyja emléke és a férfi előtt, aki vonakodva ugyan, de az apja lett. Ám a véletlen, vagy valami olyan érzék, melynek ő még a tudatában sem volt, visszairányította lépteit a tervezett útvonalra. Anélkül, hogy ráébredt volna, arra a fákkal körülvett kerek tisztásra jutott, ahol tizennyolc évvel ezelőtt őt is megidézték. Ez volt a helyes szó. Nem nemzették, megidézték. Fletcher amolyan varázsló volt. Ez az egyetlen szó, amivel Howie leírhatta a férfit. És ő, Howie a legnagyobb mutatványa. Csakhogy taps és virágcsokrok helyett egyikük sem kapott mást - se Howie, se az anyja, se a varázsló -, mint nyomorúságot és gyötrelmeket. Értékes éveket vesztegetett el azzal, hogy nem jött ide korábban, és nem tanulta meg a legfontosabbat önmagával kapcsolatban: ő csak egy nyuszi, akit a fülénél fogva előrántottak a cilinderből, és most vinnyog. Elindult a barlang bejárata felé, mely még mindig el volt kerítve, és amely körül még mindig a rendőrség figyelmeztetései riasztották el a kalandvágyókat. Megállva a barikád előtt, lenézett a tátongó hasadékba. Az apja, valahol odalenn a sötétben, hosszú éveken át csak várt és várt, részesévé válva az ellenfelének, mint maga a halál. Most már csak egy halott komédiás feküdt odalenn, és a fiú legjobb tudomása szerint még a holttestét sem lesznek képesek felhozni onnan.
Felnézett, és hirtelen egész bensője bukfencet vetett. Nem volt egyedül. A sírgödör másik szélén Jo-Beth állt. A fiú rámeredt, és kétsége sem lehetett afelől, hogy a jelenség pillanatokon belül eltűnik. A lány nem lehet itt azok után, ami a múlt éjjel történt. A szemei azonban továbbra is látták őt. Túlságosan messze álltak egymástól ahhoz, hogy megkérdezhesse tőle, mit keres itt - anélkül, hogy a hangját felemelné. Márpedig ezt semmiképp sem akarta. Nem akarta megtörni a varázst. Emellett mi értelme lenne feltenni a kérdést? Azért volt itt, amiért ő is, és ő azért volt itt, mert a lány itt volt, és így tovább. Végül a lány lett az, aki elsőként megmozdult: felemelte a kezét sötét ruhájához, majd lassan kigombolta azt. Úgy tűnt, arckifejezése nem változik, bár Howie nem lehetett biztos benne, nem mulasztott-e el valamit. Az előbb, amikor belépett a fák közé, levetette a szemüvegét és az inge zsebébe rakta, így nem tehetett mást, mint figyelt, várakozott. Közben reménykedett, hogy eljön a pillanat, amikor közelebb kerülhetnek egymáshoz. Eközben a lány kigombolta a ruha felső részét, majd kicsatolta az övét. A fiú még mindig ellenállt a kísértésnek, hogy közeledjen hozzá, jóllehet már alig volt ura önmagának. A lány hagyta, hogy az öv lehulljon, majd keresztezve karjait, lassan átemelte a ruhát a feje felett. A fiú lélegezni sem mert, attól való félelmében, hogy elmulasztja a rituálé egy pillanatát. A lány fehér alsóneműt viselt, de mellei - amikor végre kibukkantak a ruha alól - meztelenek voltak. A látvány megmerevítette a fiú tagját. Elmozdult egy kicsit, hogy módosítson helyzetén, amit a lány jelként értékelt: ledobta ruháját a földre, és elindult feléje. Egyetlen lépés elég volt. A fiú is haladni kezdett, minden egyes lépéssel közelebb érve az őket elválasztó barikádhoz. Menet közben lerázta magáról dzsekijét, és ledobta maga mögé. Amint alig néhány lépésnyire értek egymáshoz, a lány megszólalt: - Tudtam, hogy itt leszel. Nem tudom, honnan tudtam. Csak mentem a Központból Ruth-ék felé... - Kicsodáék felé? - Az most nem számít. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. - Mit? - A múlt estét. Nem bíztam meg benned, pedig azt kellett volna tennem. Megsimogatta a fiú arcát. - Megbocsátasz nekem?
- Nincs mit megbocsátanom - felelte a fiú. - Szeretkezni akarok veled. - Igen - suttogta Howie, mintha a lánynak nem is kellett volna mondania. Ez igaz is volt. Könnyű volt megtenni. A számtalan akadály után, mely megpróbálta különválasztani őket, könnyű volt. Olyanná lettek, akár a mágnesek: bármilyen erő hatott ellenük, érzelmeik akkor is egymáshoz vonzották őket. Semmit sem tehettek. Nem is akartak. A lány elkezdte kihúzni a fiú Ingét nadrágjából. A fiú segített neki, átrángatva az inget feje felett. Két szempillantásnyi sötétség borult rá, míg az ing eltakarta az arcát. Ezalatt a lány képe, arca, mellei és alsóneműje oly élesen rajzolódott ki a szeme előtt, mintha a jelenetet egy villám fénye világította volna be. Azután újra ott volt előtte, és nadrágja övét csatolta ki. A fiú kilépett cipőiből, majd egy lábon táncolva megkísérelte lehúzni zokniját is. Végül hagyta lecsúszni nadrágját, és kilépett belőle. - Úgy féltem - mondta a lány. - De most már nem félsz. - Nem. - Én nem vagyok ördög. Nem vagyok Fletcheré sem. A tiéd vagyok. - Szeretlek. Kezeit a fiú mellkasára fektette, majd nyomkodni kezdte, mintha egy kispárnát igazítana el. A fiú átkarolta a derekát, és magához rántotta. A fiú farka keményen nekifeszült az alsónadrágjának. Enyhítve a nyomáson előrehajolt, és megcsókolta a lányt. Kezével lágyan simogatta hátát, míg csak el nem érte bugyija peremét, és mögé nem csúsztatta ujjait. A lány csókjai elborították orrát és arcát. A fiú lázasan megcsókolta ajkait, mikor a szája keresztezte a lányét. Testük szorosan préselődött egymáshoz. - Itt - suttogta a lány. - Itt? - Igen. Miért ne? Senki sem lát meg minket. Most akarom, Howie. A fiú elmosolyodott. A lány ellépett tőle, majd letérdelt előtte, és eléggé lehúzta a fiú alsóját ahhoz, hogy előtűnjön merevedése. A lány gyengéden megmarkolta, majd hirtelen erősen megszorította, lerántva őt maga mellé. A fiú is letérdelt előtte. A lány szorítása ettől sem enyhült, és addig dörzsölte a tagot, míg a fiú rá nem tette kezét a kezére, és finoman le nem hámozta az ujjait. - Nem jó? - kérdezte a lány.
- Túl jó - zihálta a fiú. - Nem akarok elsülni. - Elsülni. - Elmenni. Elpukkanni. Elélvezni. - Én sem akarom, hogy elélvezz - mondta a lány, lefeküdve előtte. - Azt akarom, hogy bennem élvezz el. A fiú előrehajolt, a lány csípőjére tette kezeit, majd elkezdte lehúzni az alsóneműjét. A szőrzet a rés körül sötétebb szőke volt, mint a lány haja, de nem sokkal. Howie nekinyomta az arcát, és végignyalt a szeméremajkak között. A test megfeszült alatta, majd újra elernyedt. A fiú nyelvével elindult felfelé a köldökhöz, majd a köldöktől a mellekhez, a mellektől az archoz, mígnem egészen a lány fölé nem kerekedett. - Szeretlek - súgta a fülébe, és belehatolt.
HÉT Csak amikor Tesla lemosta a vérfoltokat az asszony nyakáról, akkor figyelt fel a keresztre, amit az a nyakában viselt. Azonnal felismerte a medál mását, melyet Kissoon mutatott neki. Ugyanaz a központi figura, széttárt karokkal, ugyanaz a négy variáció, mely a férfi tagjaitól eredt. - Shoal - mondta ki. A nő szemei felpattantak. Nem lassan tért magához. Egy pillanat alatt éber és céltudatos lett. Szemei tágra nyíltak rémületében. Sötétszürkék voltak. - Hol vagyok? - A nevem Tesla. Az én lakásomban van. - A Kozmoszban? - kérdezte az asszony. Hangja törékeny volt, elemésztette a hőség, a szél és a kimerültség. - Igen - felelte Tesla. - Kijutottunk a Hurokból. Kissoon itt nem tud elérni bennünket. Tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. A sámán már kétszer is elérte őt, éppen ebben a lakásban. Egyszer álmában, egyszer kávékészítés közben. Feltehetően nincs semmi, amivel meggátolhatná abban, hogy újra megtegye. Most azonban nem érezte az érintését, és jelenlétének egyetlen más jelét sem. Talán túlságosan is aggódik, hogy megzavarná Teslát, miközben az ő ügyében munkálkodik. Talán más tervei vannak. Ki tudhatja? - Hogy hívják? - kérdezte a nőtől. - Mary Muralles - felelte az. - Maga is a Shoalhoz tartozik - állította Tesla. Mary szemei Raulra villantak, aki az ajtóban álldogált. - Ne aggódjon - nyugtatta meg Tesla. - Ha bennem megbízhat, akkor benne is. Ha egyikünkben sem bízhat, akkor feltétlenül elvesztünk. Szóval beszéljen... - Igen. A Shoalhoz tartozom. - Kissoon úgy mondta, hogy ő az utolsó. - Ő és én.
- A többit lemészárolták, ahogyan Kissoon mondta? A nő bólintott. Tekintete ismét Raulra siklott. - Mondtam... - kezdte Tesla. - Van benne valami különös - jelentette ki Mary. - Mintha nem lenne emberi lény. - Ne aggódjon, tudom - válaszolta Tesla. - Iad? - Majom. - Tesla Raul felé fordult. - Ugye nem haragszol, ha így beszélek rólad? Raul válaszképpen nem szólt és nem tett semmit. - Hogyan? - akarta tudni Mary. - Elég hosszú történet. Úgy hiszem, maga erről sokkal többet tudna mesélni, mint én. Fletcher. Egy fickó, akit Jaffe-nek, vagy a Jaffnak hívnak. Nem ismerős? - Nem. - Hát... akkor mindkettőnknek van mit tanulni. A Hurok senkiföldjén Kissoon a kunyhójában ült, és segítségért fohászkodott. A nő, Muralles megszökött. A sebei kétségkívül súlyosak voltak, de élt már át rosszabbakat is. El kell érnie hozzá, ami azt jelenti, hogy ki kell terjesztenie a befolyását a valós időre. Persze, ezt már korábban is csinálta. Teslát is ezen az úton hozta el ide. Előtte is voltak mások, akik a Jornada del muerto mentén vándoroltak. Randolph Jaffe is egy ilyen vándor volt, akit sikerült a Hurokba vezérelnie. Nem volt túlzottan nehéz. Most viszont egy olyan teremtményre próbált befolyást gyakorolni, melynek nem volt emberi elméje, és semmilyen értelemben nem lehetett még csak élőnek sem nevezni. Kissoon elképzelte a Lixet, amint mozdulatlanul hever a padlón. Megfeledkeztek róla. Helyes. Nem voltak különösebben kifinomult teremtmények. Hogy a lények hatásukat kifejthessék, az áldozatoknak el kell feledkezniük róluk. Ahogyan - legalábbis ebben a pillanatban - ezt meg is tették. Ha gyorsan cselekszik, talán még mindig elhallgattathatja az egyetlen tanút. A fohászok hamarosan válaszra találtak. Megérkezett a segítség, csúszómászók százai, az ajtó alatt nyüzsögve. Bogarak, hangyák, skorpiók. Szétnyitotta összezárt lábait, és felhúzta a térdeit, hogy szabad hozzáférést
biztosítson szervéhez. Néhány évvel ezelőtt még képes volt erekciót elérni és ejakulálni pusztán az akarat erejével, de a kor és a Hurok nem múltak el nyom nélkül felette. Most már segítségre volt szüksége. Tekintve, hogy jelen állapotának törvényei szigorúan megtiltották a szellemidézőnek, hogy saját testét érintse, egy kis mesterséges segítségre volt szüksége. Azok tudták is, mi a dolguk. Elárasztották testét, miközben tagjaik mozgása, harapásaik és csípéseik izgalomba hozták. A Lixet is így alkotta meg, saját székletére ejakulálva. A magvarázslat mindig is a kedvencei közé tartozott. Most, miközben a bogarak a testén hemzsegtek, engedte, hogy gondolatai visszatérjenek a Lixhez a padlón, és az izgalom hullámai végigfussanak a hétgerincén és a heréin, kilövellve szándékát a hely felé, ahol teremtményei hevernek. Csak egy kis életre volt szükségük ahhoz, hogy halált okozzanak... Mary Muralles megkérte Teslát, hogy előbb ő mesélje el a történetét. A maga csendes módján ezt úgy tette, mint akinek a kérését ritkán szokták megtagadni. Mindenesetre lelkes fogadtatásra talált. Tesla égett a vágytól, hogy elmondja történetét, vagy még inkább a történetet (melynek csak apró része volt a sajátja), olyan szabatosan, amennyire csak tőle telt. Közben remélte, hogy Mary fényt derít néhány zavaró részletre. A nő azonban csendben maradt, amíg csak a történet véget nem ért. Mire Tesla mindent elmondott, amit Fletcherről, a Jaffról, kettejük gyermekeiről, a Nuncióról és Kissoonról tudott, közel fél óra telt el. Valószínűleg tovább tartott volna, ha nem sajátítja el a készséget, hogy a stúdióknak mindig a lehető legtömörebben adja elő egy sztori tartalmát. Shakespeare-en gyakorolt (a tragédiák egyszerűek voltak, a komédiák viszont átkozottul bonyolultak), míg a kisujjában nem érezte az egészet. Ez a mese azonban nem volt egykönnyen tömöríthető. Amikor elkezdte mesélni, az a szélrózsa minden irányába szerteágazott. Egyszerre volt love story és a fajok eredete. Tébolyról szólt, apátiáról, és egy elveszett majomról. Még amikor tragédiába torkollt - mint Vance halála -, akkor is volt benne valami bohózatba illő. Amikor a helyszín a lehető leghétköznapibb volt, mint például egy bevásárlóközpont, a történések akkor is a látomás határát súrolták. Képtelen volt rá, hogy mindezt rendben mesélje el. A történet nem hagyta. Minden alkalommal, amikor azt gondolta, most egyszerű eseménylánchoz érkezett, valami mindig keresztezte azt.
Ha azt mondta, „Mindez kapcsolódik...”, ahogyan a mesélés során vagy tucatszor megtette, nem mindig (a valóságban vajmi ritkán) tudta a hogyant és a miértet. Talán Mary képes lesz betölteni a lyukakat. - Hát, én nagyjából végeztem is - mondta Tesla. - Maga jön. A nő egy pillanatig hallgatott, összeszedte az erejét, majd belekezdett. - Minden bizonnyal jól átlátja a jelenkori eseményeket, de tudni akarja, mi formálta azokat ilyenné. Ez természetes. A maga szemében rejtélyes lények vagyunk, de meg kell hogy mondjam, a legtöbb dolog az én szememben is rejtély. Nem válaszolhatom meg valamennyi kérdését. A legtöbbet én magam sem értem. Ha a története igazol valamit, akkor az az, hogy rengeteg mindent egyikünk sem tudhat. Elmondhatok viszont néhány egyszerű tényt. Elsőként mindjárt a legegyszerűbbet: Kissoon volt az, aki lemészárolta a Shoal többi tagját. - Kissoon? Most viccel? - Én is közéjük tartozom, nem emlékszik? - kérdezte Mary. - Éveken keresztül szervezkedett ellenünk. - Szervezkedett? Kivel? - Mit gondol? Az Iad Uroboros-szal. Vagy Kozmosz-béli képviselőikkel. A Shoal pusztulása után hozzáférhetett volna a Tudóshoz, és beengedte volna az Iadot. - A francba! Akkor mindaz, amit az Iadról és a Quiddityről elmondott... igaz? - Ó igen. Csakis akkor hazudik, ha szüksége van rá. Az igazat mondja. Éppen ettől olyan briliáns... - Nem látom be, mi briliáns van abban, hogy valaki egy kalyibában rejtőzködik - ellenkezett Tesla. Majd: - Várjunk csak egy percet! Ez nem passzol. Ha ő a felelős a Shoal pusztulásáért, akkor mi félnivalója van? Egyáltalán miért rejtőzködik? - Nem rejtőzködik. Csapdába esett. Trinity lett a börtöne. Csak egyetlen úton kerülhet ki onnan... - Ha talál valakit, akinek belebújhat a bőrébe. - Pontosan. - Ha belém bújna. - Vagy azelőtt Randolph Jaffe-be. - De egyikünk sem állt kötélnek.
- És nincsen túl sok látogatója. A körülmények rendkívüli összejátszása során juthat csak bárki a Hurok közelébe. Azért teremtette, hogy eltemesse a bűneit. Most az temeti el őt. Néha, nagyritkán akad valaki, mint a Jaff is félig őrülten -, aki eljut arra a pontra, ahol Kissoon átveheti az irányítást, és magához vezetheti. Ahogyan magát is elkaphatta, a Nuncióval a testében. Egyébként egyedül van. - De hogyan esett csapdába? - Én fogtam el. Azt hitte, halott vagyok. Elvitte a testemet a Hurokba, a többiekével együtt, de én felkeltem. Kikezdtem vele. Addig dühítettem, míg a végén rám támadt, a véremet véve a kezeire. - És a mellkasára is - mondta Tesla, visszaemlékezve arra, hogyan vethetett egy pillantást Kissoon vérrel-fröcskölt testére, mielőtt először sikerült elszöknie előle. - A hurokcsomózó varázslat feltételei nagyon szigorúak. A Hurok belsejében vért nem lehet ontani, különben az igéző maga is a Hurok foglyává válik. - Mit jelent ez a varázslat? - Fohász. Mesterkedés. Trükk. - Trükk? Azt mondja, ilyen hurkot formálni nem más, mint trükk? - Méghozzá ősrégi trükk - felelte Mary. - Az időn kívüli idő. Mindenfelé megtalálhatóak a nyomai. Vannak viszont olyan törvények, melyek az anyag összes állapotára egyaránt vonatkoznak, és nekem sikerült elérnem, hogy megszegje az egyiket. Így a saját áldozatává vált. - Vele együtt maga is csapdába esett? - Nem szükségszerűen. De a halálát akartam, és nem ismertem a Kozmoszban senkit, aki ezt véghezvihette volna. Nem maradt senki, miután a Shoal elpusztult. Maradnom kellett, abban a reményben, hogy megölhetem. - Akkor maga is vért ontott volna. - Jobb csapdába esni, mint így élni. Tizenöt nagy embert ölt meg. Makulátlanul tiszta, jó lelkeket. Egyszerűen lemészárolta őket. Némelyiküket meg is kínozta, pusztán kedvtelésből. Persze, nem személyesen. Vannak ügynökei. De ő tervelte ki az egészet. Úgy intézte, hogy különváljunk egymástól, mert így egyesével végezhetett velünk. Ezután visszavitte a testünket Trinity idejébe, ahol tudta, hogy sohasem akadnak a nyomukra. - Hol vannak?
- A városban. Már ami megmaradt belőlük. - Istenem - Teslának eszébe jutott a Bűz Otthona, és megborzongott. Majdnem a saját szememmel láttam őket. - Kissoon persze megakadályozta. - Nem erőszakkal. Sokkal inkább rávett, hogy ne tegyem. Nagyon meggyőző tud lenni. - Az biztos. Éveken keresztül vezetett az orrunknál fogva minket. A Shoal - mármint a Shoal volt - az a társaság, ahová a világon a legnehezebb volt bejutni. Megvoltak az eszközei - hihetetlenül kifinomult eszközei - a leendő tagok felmérésére és kiszűrésére, mielőtt azok még egyáltalán megsejtették volna a társaság létét. Kissoon valahogyan megkerülte ezeket a procedúrákat is. Vagy az Iad édesgette magához, miután már taggá lett. - Az Iadról valóban olyan keveset lehet csak tudni, amennyit ő elmondott róla? - A Metakozmoszból jóformán alig szivárog ki információ. A létnek az a síkja szinte teljesen zárt. Amit az Iadról tudunk, pár szóban összefoglalható. Rengetegen vannak. Életfelfogásuk alapjaiban eltér attól, amit ti, emberek elfogadtok - valójában annak pontosan ellentéte -, és a Kozmoszt akarják megkaparintani. - Mit ért azon, hogy ti, emberek? - kérdezte Tesla. - Maga épp olyan ember, mint én vagyok. - Igen is, meg nem is - felelte Mary. - Valaha én is pont olyan voltam, mint maga, de a megtisztulás folytán megváltozott a természetem. Ha emberi lény lennék, nem éltem volna túl a Trinityt huszonegynéhány éven keresztül, ahol csak skorpiót ehettem, és sarat ihattam. Halott lennék, ahogyan Kissoon mindig is akarta. - Hogyan sikerült túlélnie a gyilkossági kísérletet, miközben a többiek meghaltak? - Szerencse. Ösztön. Annak tudat alatti elutasítása, hogy egy ilyen szemét fattyú győzhessen. Nemcsak a Quiddity forog kockán, jóllehet az már önmagában is eléggé értékes. A Kozmoszról van szó. Ha az Iad átlép a határon, a létnek ezen a síkján semmi sem élheti túl a behatást. Azt hiszem, ha... - a nő hirtelen elhallgatott, és felült az ágyban. - Mi az? - kérdezte Tesla. - Hallottam valamit. A szomszédban. - Csodálatos opera - mondta Tesla. A Lammermoori Lucia dallamai még mindig átszűrődtek a másik lakásból.
- Nem - állította Mary. - Ez valami más. Raul már el is indult, hogy megkeresse a hang eredetét, mielőtt Tesla megkérhette volna, ezért a lány újra teljes figyelmével Mary felé fordult. - Még mindig van egy-két dolog, ami nem világos előttem - tépelődött. Egy csomó ilyen dolog van. Például, miért bajlódott Kissoon azzal, hogy a testeket a Hurokban tüntesse el? Miért nem pusztíthatta el őket itt, a normális világban? És miért engedte meg neki, hogy magát is elvigye oda? - Sebesült voltam, kis híján halott. Ahhoz éppen eléggé, hogy ő és a merénylők azt higgyék, valóban halott vagyok. Csak amikor a holttestek közé löktek, akkor tértem magamhoz. - És mi történt a merénylőkkel? - Ahogy Kissoont ismerem, hagyta őket a Hurokban meghalni, miközben azok kétségbeesetten keresték a kijáratot. Az ilyen dolgok mindig is szórakoztatták. - Tehát huszonegynéhány éven keresztül nem volt más emberi - vagy közel emberi - lény a Hurokban, csak maga és Kissoon. - Én félig tébolyodottan. És ő, mindvégig. - És az a kibaszott Lix, akármi is legyen. - Az ő szara és ondója. Ebből áll - mesélte Mary. - Az ürüléke, felhízva és megelevenedve. - Jesszusom. - Ugyanúgy csapdába estek, ahogyan ő is - mondta Mary, látható elégedettséggel. - A Zéró ponton, ha a Zéró... A mondatot Raul üvöltése vágta ketté. Tesla felpattant, és pillanatokon belül a konyhában termett, ahol a fiú éppen Kissoon egyik szaros teremtményével birkózott. Feltevése, hogy a lények elhaltak, mert áthozta őket. nem is lehetett volna tévesebb. A fiú kezei között vonagló bestia jóval erősebbnek tűnt, mint amilyenekkel Mary és ő a Hurokban viaskodott, pedig csak a feje felé eső vége volt meg. Szája szélesre nyílt, és belemart Raul arcába. Már legalább kétszer megharapta. A homloka közepén éktelenkedő sebekből vér csorgott. Tesla odarohant, és mindkét kezével megragadta. Gyomra felfordult az érintéstől és a bűztől, sokkal jobban, mint azelőtt, amikor még nem tudott a lények eredetéről. Hiába volt Tesla és Raul két-két keze, a lény nem adta meg könnyen magát. Legalább háromszor akkora ereje volt, mint a korábbi megtestesüléseknek. Tesla tudta, hogy csak idő kérdése, legyűri mindkettőjüket, és újra Raulra támad. Ezúttal nem fogja beérni azzal, hogy belekapjon az arcába.
- El fogom engedni - mondta Tesla -, és szerzek egy kést. Oké? - Csak gyorsan csináld! - Az bizti. Háromig számolok, rendben? Készülj fel rá, hogy megtartsd! - Kész vagyok. - Akkor egy... kettő... három! Háromra elengedte, és a mosogatóhoz rohant, ahol a mosatlan edények halmozódtak. Kutatni kezdett a káoszban a megfelelő fegyver után. Tányérok potyogtak minden irányba, némelyikük darabokra is tört, ahogyan padlót ért. A meginduló lavina mögött viszont acél csillant: az a késkészlet, amit az anyjától kapott ajándékba, két karácsonnyal ezelőtt. Tesla felvett egy hosszú kést. A nyele iszamós volt a múlt heti lasagnától és a baktériumtenyészettől, mely azóta növekedett rajta, mégis jó érzés volt megmarkolni. Amint megfordult, hogy Raul segítségére siessen, rádöbbent, hogy nemcsak egy Lix-darabot hozott haza magával a Hurokból, hanem legkevesebb ötöt-hatot, de ezekből most csak egy látható. A többi eltűnt a padlóról. Nem volt rá ideje, hogy sokáig töprengjen. Raul felkiáltott. Tesla odarohant hozzá, és beledöfte a kést a Lix törzsébe. A szörnyeteg azonnal reagált a támadásra: felkapta a fejét, lecsupaszítva fekete, tűhegyben végződő fogalt. A lány ezután a fejét célozta meg a fegyverrel, széles sebet nyitva az állkapcsánál, melyből a koszossárga váladék - erről nemrég még azt hitte, hogy vér - vastag, zsíros sugárban spriccelt elő. Görcsös vonaglása egyre eszelősebb lett, Raul csak nehezen tudta kézben tartani. - Háromig számolok... - mondta újra Tesla. - Most miért? - Dobd el! - Gyorsan tud ám mozogni. - Én majd megállítom - ígérte. - Csak tedd, amit mondtam! Háromra! Egy... kettő... három! Raul úgy tett, ahogy a lány utasította. A Lix átrepült a szobán, és a padlóra zuhant. Miközben megpróbált újra támadni, Tesla felemelte a kést, és egy kétkezes döféssel a padlóhoz szegezte. Anyának jó ízlése van, ami a késeket illeti, gondolta. A penge a testbe fúródott, és a sebekből továbbra is áradtak az életnedvek. - Megvagy, te rohadék! - kiáltott fel a nő, majd Raulhoz fordult, aki még mindig reszketett, a vér pedig sugárban csorgott alá a homlokáról.
- Jobb lesz, ha kimosod a sebeket - mondta a lány. - Nem tudhatjuk, miféle mérgek jönnek ezekből. A fiú bólintott, és elindult a fürdőbe, miközben a lány tekintetével visszatért a Lix haláltusájához. Éppen sikerült újra tetten érnie a gondolatot (hová tűnhetett a többi?). Ez akkor merült fel benne, amikor a késért indult. Ekkor meghallotta Raul hangját: - ...Tesla. És máris tudta, hová tűntek. A fiú a hálószoba ajtajában állt. Az arcán eluralkodó borzadályból nyilvánvaló volt, miféle látványra mered. Mégis viszolygás fogta el annak láttára, mit művelnek Kissoon teremtményei az ágyban fekvő nővel. Még mindig teljesen elmerültek a gyilkolásban. Hatan voltak, olyanok, mint amilyen Raulra is rátámadt, és erősebbek, mint Hurok-béli társaik. Mary ellenállása semmiben sem tudta meggátolni őket. Míg Tesla azzal foglalatoskodott, hogy a késével Raul védelmére kelt - ez a támadás szolgált figyelemelterelésül -, addig a bestiák a nőt rohanták le, testükkel nyakára és fejére tekeredtek. Ádázul küzdött ellenük. Harc közben félig ledobta magát az ágyról, ahol teste, ez a kínoktól görcsbe rándult szikkadt tömeg, most is feküdt. Az egyik Lix lassan letekeredett az arcról. A felismerhetetlenségig szétroncsolta az arcvonásokat. Teslának hirtelen eszébe jutott Raul, aki még mindig a válla mögött reszketett. - Semmit sem tehetünk - mondta egyszerűen. - Jobb lesz, ha megmosakszol. Raul komoran bólintott, és elindult. A Lix elkezdett letekeredni, a mozgása vontatottá vált. Kissoonnak feltehetően különb dolga is akadt, mint hogy energiáit a teremtményei további táplálására vesztegesse. Tesla rácsukta az ajtót a látványra, majd felfordult gyomorral ellenőrizte, hogy a bútorok alatt nem ólálkodik-e néhány további egyed. A lény, melyet a padlóhoz szegezett, mostanra teljesen halott volt, vagy legalábbis mozdulatlan. Átlépett rajta, és elindult alkalmas fegyvert keresni, mielőtt folytatja az ellenőrzést. A fürdőszobában Raul leengedte a véres vizet a mosdótálból, és közelebbről is megvizsgálta a sebeket, melyeket a Lix ütött rajta. Valamilyen méregnek valóban be kellett szivárogni a testébe, ahogyan
Tesla is mondta. Tetőtől talpig reszketett, és karja, melyet megérintett a Nunció, úgy lüktetett, mintha most dugta volna forró vízbe. Lenézett. A kar anyagtalan volt, a mosdótál képe keresztülszivárgott a szilárd csonton és a szöveteken. Rémülten pillantott tükörképére. Ez is kezdett köddé válni, a fürdő fala pedig elmosódott, miközben egy másik kép - harsány és fényes próbált átfurakodni rajta. Segítségért akart kiáltani, de mielőtt ezt megtehette volna, a kép teljesen eltűnt a tükörből, majd - egy kétségbeesett pillanat múlva - maga a tükör is. A ragyogás vakítóvá erősödött körülötte, és valami megragadta Nunció-érintette karját. Visszaemlékezett rá, ahogyan Tesla leírta Kissoon szorítását a zsigereiben. Ugyanaz az elme ragadta meg a karját, és rántotta magához. Amint Tesla lakásának utolsó részlete is elenyészett, hogy helyet adjon a végtelen, lángoló horizontnak, érintetlen karját kinyújtotta arra, amerre korábban a mosdótál állt. Úgy tűnt, sikerült is kapcsolatot teremtenie valamivel a világban, amit elhagyni készült, de már ebben sem lehetett bizonyos. Azután minden remény elszállt, és ő Kissoon Hurkában találta magát. Tesla hallotta, hogy valami leesett a fürdőszobában. - Raul? - kérdezte. Nem érkezett válasz. - Raul? Minden rendben van? A legrosszabbtól tartva gyorsan odarohant, késsel a kezében. Az ajtó be volt csukva, de nem zárták be. - Itt vagy? - kérdezte. Miután harmadszorra sem kapott választ, kinyitotta az ajtót. Egy véres törölköző hullott a földre, számos piperecikket magával rántva. Ez volt a zaj, amit hallott, de Raul nem volt sehol. - Francba! Elzárta a csapot, melyből még mindig dőlt a víz, és körbe fordulva újra Raul nevét kiáltozta. Átkutatta a lakást, magában minden pillanatban attól rettegve, hogy a következő sarokban ugyanolyan borzalmakba fog botlani, mint Mary esetében. Sehol sem látta azonban Raul nyomát, vagy egy újabb Lixet. Végül, felkészülve az elé táruló látványra, a hálóba is benyitott. Itt sem találkozott senkivel.
Az ajtóban állva Tesla eszébe jutott a borzalom kifejezése, amikor a fiú meglátta Mary holttestét. Lehet, hogy mindez túl sok volt neki? Kizárta agyából az ágyon fekvő test képét, és a bejárati ajtóhoz lépett. Az résnyire nyitva állt, ahogyan akkor hagyták, amikor bejöttek a lakásba. Elindult lefelé a lépcsőkön, és végig az épület oldalánál. A fiú nevét kiáltozta menet közben, azzal az egyre erősödő meggyőződéssel, hogy Raul egyszerűen úgy határozott, torkig van ezzel az őrülettel, és most West-Hollywood utcáit rója. Ha így van, akkor az egyik őrületet felcserélte a másikkal, de mindez akkor is az ő választása, és neki kell viselnie érte a felelősséget. Raul nem volt az utcán. A szemben lévő ház teraszán két fiatalember élvezte a lenyugvó nap utolsó sugarait. Egyikük nevét sem tudta, de azért odament hozzájuk. - Nem láttak erre egy embert? - faggatta őket, homlokráncolást és mosolyt váltva ki belőlük. - Mostanában? - kérdezte egyikük. - Pont most. Kirohant a szemben álló épületből. - Ebben a pillanatban jöttünk ki - mondta a másik. - Sajnáljuk. - Mit csinált? - érdeklődött az első férfi, a késre pillantva Tesla kezében. - Túl sokat, vagy túl keveset? - Túl keveset - felelte Tesla. - Szarjon bele - jött a válasz. - Van itt férfi dögivel. - Egy se olyan, mint ő - jelentette ki a lány. - Higgye el nekem. Egy se olyan. Azért kösz. - Hogy nézett ki? - hallotta meg a kérdést, amint átvágott az utcán. Tesla parányi, bosszúálló része - melyre nem volt különösebben büszke, de ami mindig előjött, amikor valaki szarban hagyta, ahogyan most Raul is - ezt mondatta vele: - Mint egy kibaszott majom! - Hangját talán még Santa Monica és Melrose felé félúton is hallani lehetett. - Úgy nézett ki, mint egy kibaszott majom! Na, Tesla bébi, akkor most hogy legyen? Töltött magának egy tequilát, leült, és áttekintette a helyzetet. Raul eltűnt, Kissoon egy csapatban játszik az Iaddal, Mary Muralles holtan fekszik az ő hálószobájában. Nem sok mindenből meríthet reményt. Töltött magának egy második tequilát, bár a figyelmét nem kerülte el a tény, hogy a részegség - akárcsak az álom - közelebb viheti Kissoon-hoz, mint
amennyire szeretné. De az ital kiégeti a sámán emlékét a torkából és gyomrából. Nem lett volna értelme a lakásban maradni. Az igazi események Palomo Grove-ban zajlottak. Felhívta hát telefonon Grillót. A férfi nem volt a hotelben. Megkérte a központost, hogy kapcsolja a recepciós pultot, hátha ott tudja valaki, merre lehet. Senki sem tudta. A délután közepén egyszerűen kisétált az épületből. Négy-huszonöt volt. Úgy becsülték, legalább egy órára elmarad. Talán a partira ment, találgatta a portás. Miután más tennivalója nem maradt a North Huntley Drive-on, minthogy szövetségesei elveszítését gyászolja, úgy döntött, a legjobb, amit tehet, ha Grillo nyomába ered, mielőtt a körülmények őt is elragadják tőle.
NYOLC Amikor Grillo megérkezett Grove-ba, csomagjában nem hozott magával a Coney Eye-ban tartandó összejövetelhez megfelelő öltözéket. Ám mivel mégiscsak Kaliforniában voltak, ahol a sportcipő és a farmer is elfogadott viseletnek számított, úgy gondolta, nem kelt vele gyanút, ha a szokványos módon öltözik fel. Ez volt az első az aznap este elkövetett hibák hosszú sorában. Még a bejáratnál ácsorgó biztonsági őrök is szmokingot és fekete nyakkendőt viseltek. Neki viszont volt meghívója, melyen hamis nevet tűntetett fel (Jon Swift), így nem vonhatták kérdőre. Nem ez volt az első eset Grillo életében, hogy valaki másnak a személyazonosságát magára öltve lógott be valahová. Még nyomozó-riporter korában (ellentétben a mostani, mocsokban turkáló firkásszal) a detroiti neonácik éves összejövetelére Göbbels távoli rokonaként jelentkezett be. Egy kiugrott pap hittérítő találkáin való rendszeres részvétele pedig - a csalások leleplezése után - egy Pullitzer-díj nevezést hozott számára. Mindközül a legemlékezetesebb az a szado-mazohista összejövetel, mellyel kapcsolatban beszámolt egy szenátorról (ő volt, aki véget vetett karrierjének), aki láncra verve kutyaeledelt zabált. A különféle társaságokban is ugyanúgy érezte magát: egyszerű embernek, aki veszedelmes szakmát választott, hogy az igazságot felfedje. Philip Marlowe-nak, pisztoly helyett tollal. Itt sem érzett mást, csak enyhe hányingert. Mint egy lakomától megcsömörlött koldus. Ellen elbeszélése alapján egyszerű hírességekre számított, arra viszont nem volt felkészülve, hogy szinte agyonnyomja a tekintélyük. Buddy Vance fedele alatt tucatjával szórakoztak a világ legismertebb nevei: legendák, bálványok, stílusteremtők. Közöttük olyan arcok, melyekhez nem tudott ugyan neveket társítani, de amelyeket jól ismert a Variety és a Hollywood Reporter címlapjairól. A szakma hatalmasságai - ügynökök, ügyvédek, producerek. Tesla az ÚJ Hollywood elleni gyakori kirohanásaiban mindig az ő számukra tartogatta legkeserűbb mérgét. A menedzser-típusokra, akik kiszorították a régi vágású stúdiómogulokat: Warnert, Selznicket, Goldwynt és a klánt, mely demokratikus elvek alapján uralta az
álomgyárat, és közben a számítását is megtalálta. Ezek voltak hát a férfiak és nők, akik a következő év bálványait létrehozták, és nevüket a közönség soraiban elhintették. A varázslat persze nem mindig működött. A publikum szeszélyes volt, néha kimondottan perverz, és minden várakozás ellenére úgy döntött, inkább egy senki mellett teszi le a voksát. A rendszer azonban felkészült az ilyen szélsőségek kezelésére. A szerencsés kívülállót bámulatra méltó sebességgel vonták be a panteonba, hogy azután mindenki kijelenthesse: ő mindvégig tudta, hogy a fickó született sztár. Számos ilyen sztár is megjelent a társaságban: fiatal színészek, akik sohasem ismerhették személyesen Buddy Vance-t, mégis eljöttek. Feltehetően azért, mert ez volt A Hét Partija, a hely, ahol fel kell tűnni, a társaság, ahol meg kell jelenni. Meglátta Rochelle-t a terem túlsó végében, de a nő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy udvaroltasson magának. A hódolók valóságos holdudvara gyűlt köréje, hogy a szépségét csodálja. Nem is nézett Grillo felé. Olyan kábult, álmodozó légkör lebegte körül, amit aligha csak rajongói hízelgése váltott ki. A tapasztalat ezenkívül megtanította arra is, hogy az arca könnyen összetéveszthető másokéval. Volt valami szelídség a vonásaiban, mely elnyomta a sokféle származás külső jegyeit. Svéd, orosz, litván, zsidó és angol vér is csörgedezett az ereiben, melyek hatékonyan oltották ki egymást. Mindegyik volt, és egyik sem, és ez határozott biztonságérzettel töltötte el. Jóformán bármilyen karakterként el tudta adni magát a lebukás veszélye nélkül - hacsak nem csinál valami otromba Jawc past, bár a legtöbb esetben ilyenkor is ki tudta vágni magát. Grillo elfogadott egy pohár pezsgőt az egyik pincértől, és elvegyült a tömegben. Igyekezett megjegyezni a felismert arcokat, és a hozzájuk tartozó társaságot. Jóllehet senki nem volt a teremben - kivéve az egy Rochelle-t -, akinek a leghalványabb elképzelése lett volna arról, hogy ki is ő, amerre csak nézett, mindenhonnan felé bólintottak, sőt egy-ketten még vidáman integettek is. Feltehetően gyűjtötték a pontokat, hogy hány hírességgel sikerül kibővíteniük ismeretségük körét a ragyogó társaságból. Grillo további tápot adott a feltételezéseknek, visszabólintva a bólintásokra, visszaintegetve az integetésekre. Így mire átkelt a termen, már jelentős mértékben megnőtt a hitelképessége: egy volt a fiúk közül. Ekkor azonban odasodródott egy jócskán ötvenes hölgy közelébe, aki egyetlen pillantással végigmérte, majd metsző hangon rákérdezett: - Hát maga kicsoda?
Nem készült részletes magyarázattal, ezért - akárcsak a neonácik vagy a hittel gyógyítók esetében - egyszerűen válaszolt. - Swift. Jonathan. A nő bólintott, mintha a válasz mindent megmagyarázott volna. - Evelyn Quayle vagyok - mondta -, de kérem, szólítson Eve-nek. Mindenki így hív. - Eve. - Magát hogy hívják az emberek? - Swift. - Jó - mondta a nő. - Volna szíves elkapni egy pincért, és szerezni nekem egy pohár pezsgőt? Olyan átkozottul gyorsan mozognak. Nem ez volt az utolsó, amit megivott. Hatalmas tudásanyaggal rendelkezett a társaságról, melyet annál nagyobb részletességgel osztott meg Grillóval, minél több pezsgőt ivott, és minél inkább szabadkozott a férfi, aki Eve korát ötven-egynéhány évre becsülte. A nő végül bevallotta, hogy már betöltötte a hetvenegyet. - Egy perccel sem néz ki többnek ötvennél. - Önfegyelem, drágám - állította Eve. - Minden bűnbe beleestem, de túlzásba semmit se vittem. Elkapna még egy pohárral, mielőtt tovább száguld? A nő maga volt a tökéletes pletykafészek: igazi jótét lélek a maga vitriolos módján. Aligha volt a szobában olyan férfi vagy nő, akivel kapcsolatban ne tudott volna szaftos részleteket szállítani. Az élénkvörösbe öltözött nő étvágytalanságban szenved, és Annie Kristolnak, a tévéjátékok ünnepelt házigazdájának az ikertestvére. Olyan gyorsasággal fogy a teste, hogy az - legalábbis Eve véleménye szerint - három hónapon belül végzetes lehet rá nézve. Ennek szöges ellentéte Merv Turner, az Universal nemrég leépített Igazgatósági tagja. Ő olyan kövér lett, mióta otthagyta a Fekete Tornyot, hogy a felesége nem hajlandó szeretkezni vele. Ami Liza Andreattát, azt a szerencsétlen gyermeket illeti, második gyermeke születése után három hétig a kórházban kellett tartani, mert egy sarlatán meggyőzte arról, hogy a természetben az anyák mindig megeszik a méhlepényt. Ő is elfogyasztotta a magáét, és olyan traumába esett, hogy majdnem árvává tette gyermekét, mielőtt az még megláthatta volna édesanyja arcát. - Micsoda őrület - mondta Eve, fültől-fülig érő mosollyal. - Nem igaz? Grillónak egyet kellett értenie.
- És micsoda csodálatos őrület - folytatta. - Egész életemben részt vettem benne, és mindig ilyen vad volt. Kezd melegem lenni. Nem mehetnénk ki egy kicsit a levegőre? - Dehogynem. A nő elkapta Grillo karját. - Maga odafigyel - mondta neki, amint kiértek a kertbe. - Ami meglehetősen szokatlan ebben a társaságban. - Valóban? - kérdezte Grillo. - Mi maga, író? - Igen - felelte, megkönnyebbülve, hogy nem kell hazudnia ennek a hölgynek, akit kezdett megkedvelni. - Tudom, nem igazi mesterség. - Egyikünknek sincs igazi mestersége - mondta a nő. - Legyünk őszinték magunkhoz. Nem mi találjuk fel a rák ellenszerét. Csak vegetálunk, drágám. Csak vegetálunk. Elsétáltak a kertben álló óriási lokomotív-homlokzathoz. - Ezt nézze meg! Hát nem visszataszító? - Nem is tudom. Van benne valami vonzó. - Az első férjem amerikai absztrakt expresszionistákat gyűjtött. Pollock, Rothko. Hátborzongató dolgok. El is váltam tőle. - A festmények miatt? - A gyűjtőszenvedélye miatt, a fáradhatatlan gyűjtőszenvedélye miatt. Ez is egy betegség, Swift. A vége felé mondtam is neki: Ethan, nem akarom, hogy én is az egyik becses darabod legyek. Vagy ők mennek, vagy én. Inkább a gyűjteményt választotta, azok legalább nem beszéltek vissza neki. Ilyen ember volt. Kulturált, de ostoba. Grillo elmosolyodott. - Maga kinevet engem - korholta a nő. - Ellenkezőleg. El vagyok bűvölve. A nő felvillanyozódott a bóktól. - Nem ismer itt senkit sem, igaz? jegyezte meg hirtelen. A közbevetés teljesen zavarba hozta a férfit. - Csak befurakodott ide. Azóta figyelem, amióta belépett, és a házigazdára sandított, nem ismeri-e fel magát. Azt gondoltam, végre itt van valaki, aki senkit se ismer, de mindenkit meg akar ismerni, és itt vagyok én, aki mindenkit ismer, és azt kívánja, bárcsak ne ismerne senkit. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Mi az igazi neve? - Amint mondtam... - Ne bántson meg - vágott közbe Eve.
- A nevem Grillo. - Grillo. - Nathan Grillo. De kérem... hívjon csak Grillónak. Újságíró vagyok. - Ó, de unalmas. Én meg azt hittem, talán egy angyal, aki alászállt, hogy megítéljen bennünket. Tudja... mint Szodoma és Gomorra. Isten látja lelkem, meg is érdemelnénk. - Nem igazán kedveli ezeket az embereket - vélte Grillo. - Drágám, én szívesebben vagyok itt, mint Idahóban, de csak az időjárás miatt. Ez a társasági élet egy nagy rakás szar. - Hirtelen közelebb húzódott hozzá. - Ne nézzen oda, de társaságunk akadt. Alacsony, kopaszodó, és távolról ismerős férfi közeledett feléjük. - Mi a neve? - suttogta Grillo. - Paul Lamar. Buddy partnere volt. - Komikus? - Az ügynöke legalábbis azt állítja. Látta már valamelyik filmjét? - Nem. - A Mein Kampfon is többet lehet röhögni. Grillo még mindig kitörő nevetését próbálta elnyomni, amikor Lamar megszólította Eve-et. - Csodálatosan nézel ki - bókolt. - Mint mindig. - Grillóhoz fordult. - És a barátodban kit tisztelhetünk? - kérdezte. Eve apró mosollyal az arcán Grillo felé sandított. - Ő az én bűnös titkom - jelentette ki. Lamar reflektorszerű mosolyát Grillóra villantotta. - Sajnálom, de nem értettem a nevét. - A titkoknak nincs szükségük nevekre - közölte Eve. - Az tönkreteszi a varázslatot. - Megérdemeltem a dorgálást - felelte Lamar. - Engedd meg, hogy kijavítsam a hibám, és körbevezesselek a házban. - Nem hiszem, hogy bírnám a lépcsőzést, drágám - mondta Eve. - De hiszen ez volt Buddy palotája. Nagyon büszke volt rá. - Annyira azért nem volt büszke, hogy egyszer is meghívjon ide - vágott vissza a nő. - Ez volt az ő menedéke - mentegette Lamar az elhunytat. - Ezért pazarolta rá az összes figyelmét. El kell jönnöd, hogy te is láthasd. Buddy kedvéért. Hozd a barátodat is! - Miért is ne? - kérdezte Grillo.
Evelyn felsóhajtott. - Micsoda kíváncsiság - szólalt meg. - Nem bánom... mutasd az utat. Lamar így is tett. Átvezette őket a szalonon, ahol az összejövetel tempója alig észrevehetően ugyan, de megváltozott. Miután leapasztották az italkészletet, és lecsupaszították a büfét, a vendégek csendesebb üzemmódba kapcsoltak, ellazulva az aprócska zenekar hagyományos dallamaira. Csak kevesen táncoltak. A beszélgetés már nem harsányan, hanem eltompultan folyt. Üzletek köttettek, tervek kovácsolódtak. Grillo idegesítőnek találta a légkört, ahogyan szemmel láthatóan Evelyn is, aki megragadta a férfi karját. Közben áthaladtak a suttogásból szőtt erdőn, és követték Lamart a lépcső felé. A bejárati ajtó zárva volt. Két biztonsági őr állt előtte, hátát nekivetve, ökölbe szorított kézzel. A lágy melódiák ellenére az ünnepélyes hangulat nyom nélkül elenyészett. Nem maradt más, csak a paranoia. Lamar máris vagy tucatnyi fokkal előttük járt a lépcsőn. - Gyere csak, Evelyn... - mondta, hívogatóan integetve. - Nem meredek. - Az én koromban már az. - Ugyan, egy nappal sem nézel ki több... - Hagyd a bűbájosodást - torkollta le Eve. - Jövök, ahogy tudok. Grillóval az oldalán mászni kezdte a fokokat, valódi kora első alkalommal került a felszínre. Grillo látta, hogy a lépcsősor tetején néhány vendég ácsorog, üres pohárral a kezében. Egyikük sem beszélt, még suttogva sem. Egyre jobban erősödött benne a gyanakvás, hogy valami távolról sincs rendben. Ösztönösen lefelé pillantott. Rochelle állt a lépcsősor alján, és felfelé nézett. Egyenesen rá. Grillo - biztosan abban, hogy felismerték, és a svindli lelepleződött - félve nézett vissza rá. A nő azonban egy szót sem szólt. Addig meredt rá, míg a férfi elfordult. Amikor ismét lepillantott, a nő már eltűnt. - Valami nagyon nincs rendben - suttogta Eve fülébe. - Nem hiszem, hogy fel kellene mennünk oda. - Drágám, már félúton vagyunk - mondta a nő hangosan, és magához rántotta a férfi karját. - Nehogy most hagyjon magamra! Grillo Lamarra pillantott, és ugyanazt a kifejezést látta a tekintetében, mint az előbb Rochelle-nél. Tudják, gondolta. Tudják, és nem szólnak egy szót sem. Újra megpróbált Eve-re hatni. - Nem mehetnénk fel később? - kérdezte tőle.
A nő azonban nem volt hajlandó visszafordulni. - Magával, vagy maga nélkül, de felmászom ide - mondta, és folytatta a haladást. - Ez az első emelet - jelentette be Lamar, amint felértek. A különös, elnémult vendégeken kívül nemigen volt itt más látnivaló, tekintve, hogy Eve korábban már kifejezte viszolygását Buddy kollekciójától. A nő az ácsorgók közül sokakat név szerint ismert, és odaköszönt nekik. Nyugtalanul köszöntek vissza. Volt valami bennük, ami az olyan narkósokra emlékeztette Grillót, akik csak most kapták meg az adagjukat. Eve viszont nem az a teremtés, aki engedte magát félvállról kezelni. - Sagansky - szólította meg egyiküket, egy kivénhedt matiné-bálvány formájú férfit. Sagansky mellett egy nő ácsorgott, akinél a mozgékonyságnak még a nyomait sem lehetett felfedezni. - Mit csináltok ti idefenn? Sagansky a feleségére pillantott. - Ssss... - mondta neki. - Meghalt valaki? - kérdezte Eve. - Mármint Buddyn kívül? - Szomorú - vélte Sagansky. - Mindannyiunkkal ez történik - jött Eve szentimentalizmust nélkülöző válasza. - Veled is. Majd szólj, ha nem így lesz! Meg volt már a múzeumlátogatás? Sagansky bólintott. - Lamar... - kezdte a komédiás irányába villanó tekintettel, majd túlnézve a célon, szeme újra rajtuk állapodott meg -...Lamar már körbevezetett minket. - Biztos megérte a fáradságot - jelentette ki Eve. - Biztos - felelte Sagansky. - Valóban... megérte. Különösen az emeleti szobák. - Á igen - mondta Lamar. - Miért nem megyünk egyenesen oda? Grillo zavara jottányit sem enyhült attól, hogy találkozott Sagansky-val, és a feleségével. Valami roppant különös dolog történik itt. - Azt hiszem, már eleget láttunk - mondta Grillo Lamarnak. - Ó. Nagyon sajnálom - válaszolta a komikus. - Teljesen megfeledkeztünk Eve-ről. Szegény Eve. Biztos már ez is túl sok volt neked. A mesterien árnyalt leereszkedő hangnem elérte a kívánt hatást. - Ne légy nevetséges - horkant fel Eve. - Lehet, hogy öregszem, de még nem vagyok szenilis. Vigyél csak fel minket! Lamar vállat vont. - Biztos vagy benne? - Az biztos, hogy biztos.
- Hát, ha ragaszkodsz hozzá... - mondta, és vezetni kezdte, túl az ácsorgókon, az újabb lépcsőfeljárat felé. Grillo követte őket. Amint elhaladt Sagansky mellett, hallotta, hogy a férfi még mindig a korábbi beszélgetés töredékeit ismételgeti magában. - ...valóban... valóban megérte... különösen az emeleti szobák... Eve máris előtte járt a lépcsőn, eltökélten, hogy tartani fogja a lépést Lamarral. Grillo utána kiáltott. - Eve! Ne menjen tovább! A nő oda se figyelt rá. - Eve? - szólította megint. A nő ezúttal visszafordult. - Jön már, Grillo? - kérdezte tőle. Ha Lamarnak fel is tűnt, hogy a nő kiejtette titkos bűne nevét, nem adta jelét. Egyszerűen elvezette őket a lépcsőfordulóig, majd megkerülte a sarkot, és eltűnt szem elől. Karrierje során Grillo nem egyszer azzal kerülte el a verést, hogy időben felfigyelt az olyan jelekre, mint amit azóta érzett, hogy elindultak felfelé a lépcsőn. Nem akarta viszont, hogy Eve áldozatul essen vakságának. Az elmúlt egy órában megkedvelte az idős hölgyet. Őt is, magát is egyformán átkozva, követte. Eközben odakint a kapunál kisebb összetűzés bontakozott ki. Minden a széllel kezdődött, ami a semmiből előteremve tombolni kezdett, átsüvítve a fák ágai között. Száraz volt, poros, és számos kései vendéget visszaűzött a limójába, hogy megigazítsa elkenődött sminkjét. A porfelhőből azután egy autó emelkedett ki, az autóból pedig egy mocskos fiatalember, aki követelte, hogy eresszék be. Az őrök megőrizték hidegvérüket. Számtalan betolakodóval elbántak már életükben, olyanokkal, akiknek több vér volt a pucájukban, mint ész a fejükben, és akik csak egy pillantást akartak vetni a fényűző életre. - Meghívó nélkül nem lehet, fiam - mondta egyikük. A betolakodó kiszállt kocsijából. Ruháját vér borította - nem a saját vére. A szemeiben olyan eszelős fény égett, hogy a biztonsági őrök keze rögtön a kabátjuk alá rejtett fegyvert kezdte keresni. - Látnom kell apámat - közölte a fiú.
- Ő is a vendégek között van? - akarta tudni az őr. Nem lehetetlen, hogy valamelyik gazdag kölyök Bel-Air-ből, narkóval teletömött fejjel, látni akarja a Papát. - Igen, ő is vendég - felelte Tommy-Ray. - Mi a neve? - kérdezte az őr. - Add ide a listát, Clark! - Ő nincs rajta a maguk listáján - közölte Tommy-Ray. - Itt él. - Eltévesztetted a házat, fiam - mondta neki Clark, felemelve hangját, hogy túlkiabálja a szelet, mely egy pillanatra sem enyhült. - Ez itt Buddy Vance háza. Hacsak nem vagy te is valamelyik fattya - Clark a harmadik férfira vigyorgott, de az nem viszonozta a mosolyt. A fákat nézte, és a körülöttük örvénylő levegőt. Mintha látna valamit a porba burkolt égbolton. - Meg fogod még ezt bánni, nigger - sziszegte a kölyök az első biztonsági őrnek. - Még visszajövök, és azt megmondhatom, te leszel az első! - ujjával Clarkra bökött. - Hallottad? Ő az első. Te majd csak utána jössz. Visszaült a kocsiba, tolatni kezdett, majd megfordult, és elindult a dombon lefelé. Nyugtalanító egybeesésként a szél is vele vonult, vissza Palomo Grove-ba. - Kibaszottul furcsa - morogta az eget figyelő férfi, amint a faágak utolsó mozgása is elhalt. - Menj fel a házba - mondta az első őr Clarknak. - Csak hogy ellenőrizd, minden rendben van odafenn... - Miért ne lenne rendben? - Menj már, bazmeg, jó? - felelte a férfi, még mindig a fiú és a szél után bámulva. - Te meg tedd üresbe magad - válaszolta Clark, és engedelmeskedett az utasításnak. Most, hogy a szél elült, a két ott maradó őrre rátelepedett a csend. Semmi zaj az alant fekvő városból. Semmi zaj a házból, felettük. És most már egyetlen falevél sem rezdült. - Voltál valaha tűzharcban. Rab? - kérdezte az eget figyelő férfi. - Nem. És te? - Én voltam - jött a válasz. Kifújta a port a zsebkendőbe, melyet a felesége, Marcia igazított szmokingja felső zsebébe, majd szipákolva visszatért az ég tanulmányozásához. - A támadások között... - mondta.
- Igen? - Pont így érzi magát az ember. Tommy-Ray, gondolta a Jaff, egy pillanatra megfeledkezve az üzletről, és az ablakhoz sétált. Munkája teljesen lekötötte, és nem is ébredt rá a fia érkezésére, amíg az kocsijával el nem indult a Dombon lefelé. Megpróbálta a távolból megszólítani, de az üzenetet nem vették. A gondolatok, melyeket a Jaff eddig könnyen tudott befolyásolni, már nem voltak többé olyan egyszerűek. Valami megváltozott, valami nagy horderejű dolog, amit a Jaff képtelen volt értelmezni. A fiú elméje nem nyitott könyv többé előtte. A jelek, melyek elértek hozzá, zavaróak lettek. Új félelmeket érzett a fiúban, és viszolygást, mélységes viszolygást. Nincs értelme belemerülni a jelek értelmezésébe. Most nem, amikor annyi sok tennivalója van. A fiú vissza fog térni hozzá. Ami azt illeti, ez volt az egyetlen tiszta üzenet, amit kivehetett: Tommy-Ray vissza akar térni hozzá. Sokkal sürgetőbb feladatok töltötték be a Jaff elméjét. A délután gyümölcsözőnek bizonyult. Mindössze két óra alatt beteljesültek az összejövetellel kapcsolatos tervei. Olyan szövetségeseket toborzott, amilyeneket hiába keresett volna a Grove lakói körében. A gondosan ápolt énképek kezdetben ellenálltak a befolyásának. Ez várható is volt. Némelyikük - azt gondolva, hogy gyilkosság fenyegeti - felajánlotta tárcáját, és megkísérelte pénzen megvásárolni szabadulását az emeleti szobából. Két nő lecsupaszította szilikon-formálta melleit, és testét ajánlotta fel az életéért cserébe, sőt az egyik férfit is megpróbálkozott egy hasonló tartalmú ajánlattal. Nárcizmusuk azonban cukorfalként porladt el. Fenyegetésük, alkudozásuk, fohászuk és színészkedésük elolvadt, amint elkezdték kiizzadni magukból félelmeiket. Valamennyiüket visszaengedte a partira, megjuhászodva, és közömbösítve. A fal mellett felsorakozó, frissen besorozott teraták között megindult az entrópia üzenete. Sokféleségük az árnyékban összegződve ősibb fajjá vált sötétebbé, egyszerűbbé. Lassan elveszítették jellegzetességeiket. Nem hathatott többé rájuk a teremtőjük nevével. Gunther Rothberry, Christine Seapard, Laurie Doyle, Martine Nesbitt: hol vannak már? Egységgé váltak, formálható agyaggá.
Légiója olyan hatalmasra duzzadt, hogy éppen hogy csak át tudta tekinteni. Ha még többen lesznek, a sereg irányítás nélküli csürhévé válhat. Talán némelyik tagja máris önállósította magát. Ő mégis halogatta a pillanatot, amikor végre ráteheti kezét arra, amiért megalkotta, majd újraalkotta őket - hogy felhasználja a Tudást. Húsz esztendő telt el az életét újraértelmező nap óta, azóta hogy rátalált a Shoal szimbólumára, amikor utazás közben eltévedt Nebraska rengetegében. Sohasem tért vissza oda. Még a Fletcherrel vívott harc során sem vezetett az útja egyetlen egyszer sem Omaha felé. Nemigen maradhatott senki sem életben azok közül, akiket ismert. A betegség és a kiúttalanság sokukat elvitte. A többivel a kor végzett. Ő természetesen érintetlen maradt az ilyen erőktől. Az évek múlásának nem volt hatalma felette. Csakis a Nunciónak volt, és az ilyen változásból nincs visszaút. Előre kell haladnia, hogy elérje a célt, melyet azon a napon, és az azt követő napokban jelölt ki maga elé. Banális életének hétköznapjaiból különös birodalmakba röppent, és ritkán tekintett vissza. De ma, amikor a hírességek elvonultak előtte az emeleti szobában, zokogva és rázkódva, lemeztelenítve mellüket, majd lelküket előtte, képtelen volt megállni, hogy ne nézzen vissza. A férfira, aki volt, és aki sohasem reménykedhetett abban, hogy egy ilyen társaság valaha is figyelemre méltatja. Emlékezés közben rátalált valamire, amit az évek hosszú sora alatt sikeresen elrejtett, még saját maga elől is. Ugyanaz volt, amit áldozatai izzadtak ki előtte: félelem. Habár a felismerhetetlenségig elváltozott, egy aprócska része még mindig Randolph Jaffe volt - és az is marad örökre. Ez a része azt suttogta a fülébe: veszélyes dolgot művelsz. Nem tudhatod, mit szabadítasz fel. Ez végezhet veled is. Annyi év után rémülten hallotta meg ismét a hangot a fejében, ugyanakkor furcsamód meg is nyugodott. Nem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni, mert valós veszélyre figyelmeztette: valóban nem tudta, mi van a Tudóson túl. Senki sem tudhatta. Ismerte az összes történetet, tanulmányozta az összes metaforát, de azok csak történetek voltak, és metaforák. Quiddity a szó szoros értelmében véve nem tenger, és az Ephemeris nem sziget. Csupán a szellem birodalmának materialista megközelítései. És ő percekre van csak attól, hogy megnyissa az ajtót a létnek arra a síkjára.
Éppúgy elvezethet a tébolyba, pokolba és halálba, mint a mennyországba, és az örökkévaló élethez. Nem tudhatja meg másként, csakis a Tudás felhasználásán keresztül. Miért használnád egyáltalán? - suttogta a fülébe harminc évvel korábbi énje. Miért nem élvezed kl a hatalmat amit megszereztél? Ez több, mint amiről valaha is álmodhattál, nem igaz? A nők helybe jönnek, hogy felajánlják neked a testüket. A férfiak térden állva, taknyos orral könyörögnek az irgalmadért. Mi mást akarhatnál még? Mi mást akarhatna bárki is? Értelmet. Ez volt a válasz. Valami jelentést a mellek és a könnyek mögött, egy pillantást a tágabb összefüggésre. Megvan mindened, súgta a régi hang. Ennél jobb már nem jöhet. Ennyi van. Finom kopogtatás hallatszott az ajtón, Lamar jelzése. - Várj - mormolta, próbálván rendet tenni a fejében kavargó gondolatok között. Az ajtó másik felén Eve megkopogtatta Lamar vállát: - Ki van idefenn? - kérdezte tőle. A komédiás eleresztett egy apró mosolyt. - Valaki, akivel muszáj találkoznod - felelte. - Buddy egyik barátja? - kérdezte a nő. - Nagyon is az. - Kicsoda? - Nem ismered. - Akkor meg minek találkozzunk vele? - kérdezte Grillo. Megragadta Eve karját. Gyanakvása átadta helyét a bizonyosságnak. Áporodott volt idefenn a levegő, és az ajtó mögötti zajok több teremtmény jelenlétére utaltak. Odabentről felhangzott a várt invitálás. Lamar elfordította az ajtógombot, és benyitott. - Gyere te is, Eve - hívta a nőt. Eve kihúzta karját Grillo szorításából, majd engedte, hogy Lamar bekísérje a szobába. - Sötét van - hallotta Grillo a hangját. - Eve - mondta, és félretolva Lamart, átfurakodott az ajtónyíláson. Ahogyan Eve is mondta, valóban sötét volt idebent. Leszállt az est a Dombra, és ami kevés fény átszivárgott az ablaktáblákon, éppen csak a
szoba körvonalait volt képes kirajzolni. Eve alakja azonban még látszott. Grillo újra megmarkolta a karját. - Elég - szólt, és az ajtó felé fordult. Ekkor Lamar súlyos, váratlan ütéssel az arca közepébe öklözött. Grillo keze lecsúszott Eve karjáról, térdre esett, és megérezte orra eleredt vérének sós illatát. A komédiás becsapta mögötte az ajtót. - Mi történik itt? - hallotta Eve hangját. - Lamar! Mi folyik itt? - Nincs miért aggódnod - mormolta a férfi. Grillo felemelte fejét, amitől újabb forró vérpatak eredt az orrából. Arcára tette kezét, hogy gátat vessen neki, és közben körülnézett a szobában. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a belső tér zsúfolásig tömve lenne bútorokkal. Tévedett. A sötét tömeg élt. - Lam... - kezdte újra Eve, és ezúttal minden merészség hiányzott a hangjából. - Lamar... ki van itt? - Jaffe... - mondta egy puha hang. - Randolph Jaffe. - Kapcsoljam fel a lámpát? - kérdezte Lamar. - Ne - jött a válasz az árnyékból. - Ne. Még ne. Méhkasként zúgó feje ellenére Grillo felismerte a hangot és a nevet. Randolph Jaffe: a Jaff. A tény mindjárt más fényben világította meg a hatalmas szoba legsötétebb sarkaiban ólálkodó teremtmények kilétét is. Szörnyetegek voltak, melyeket a férfi teremtett. Eve is látta őket. - Uramisten... - nyögött fel. - Uramisten, uramisten, mi folyik itt? - A barátaid jó barátja - szólalt meg Lamar. - Ne bántsák! - követelte Grillo. - Én nem vagyok gyilkos - hallotta meg Randolph Jaffe hangját. Mindenki, aki csak eljött hozzám, élve hagyta el a szobát. Csak egy apró szívességet kérek... A hang nem hordozta magában azt a magabiztosságot, mint amikor Grillo a Központban először hallotta. Felnőtt korának java részét azzal töltötte, hogy az emberek beszédét hallgatta. Kereste a jeleket, melyek az életük mögé rejtett életükre utalnak. Hogyan is mondta Tesla: jó szemem van a dolgok rejtett értelméhez. Kétségtelenül volt valami a Jaff hangjában. Olyan kétértelműség, mely korábban hiányzott. Vajon felkínál ez nekik valami reményt a menekülésre? Vagy legalább a kivégzés elhalasztására?
- Emlékszem rád - mondta Grillo. Felszínre kell csalogatnia a rejtett értelmet. El kell mondatnia a férfival kételyeit. - Láttam, ahogyan tüzet fogsz. - Nem... - mondta a hang a sötétben - ...az nem én voltam... - Biztos tévedtem. De akkor ki... megkérdezhetem, hogy... - Nem, nem kérdezheted meg - mondta Lamar a háta mögött. - Melyiket akarod elsőként? - kérdezte a Jafftól. A kérdést figyelmen kívül hagyva, a férfi így szólt: - Hogy ki vagyok? Furcsa, hogy ezt kérded - a hangszín szinte ábrándos volt. - Kérem - mormolta Eve. - Alig kapok itt levegőt. - Csitt - Intette le Lamar, és elindul felé. Az árnyékban a férfi változtatott testhelyzetén, mintha nem találná a helyét. - Senki sem tudhatja... - kezdte - ...milyen borzalmas ez. - Micsoda? - kérdezte Grillo. - A birtokomban van a Tudás - válaszolta a Jaff. - A birtokomban van, tehát használnom is kell. Csak elvesztegetném, ha nem tenném, ennyi várakozás után, ennyi változás után. Csak saját magát hülyíti, gondolta Grillo. Közel került a szakadékhoz, és most retteg, hogy belecsúszik. Hogy mi ez a szakadék, nem tudhatja, de azt igen, hogy előnyt kovácsolhat a Jaff állapotából. Úgy döntött, a padlón marad, ahol nem jelent fizikai fenyegetést a másik férfira nézve. Nagyon halkan megkérdezte: - A Tudás. És mi az? Ha a Jaff ezután következő szavai ezt akarták megválaszolni, akkor a jelentésük túlságosan is burkolt volt az ő értelméhez képest. - Mindannyian elvesztünk, tudod. Ezt használom fel. A bennük lévő félelmet. - És te? - kérdezte Grillo. - És én? - Elveszettnek érzed magad? - Mindig azt hittem, hogy rátaláltam a Tudásra... de talán a Tudás talált énrám. - Helyes. - Gondolod? - kérdezte a Jaff. - Én nem tudom, mi fog történni... Szóval ez az, gondolta Grillo. Megkapta a jutalmat, és most fél kicsomagolni. - Mindannyiunkat elpusztíthat.
- Nem erről volt szó - mormolta Lamar. - Azt mondtad, a miénk lesznek az álmok. Minden álom, amit Amerika valaha álmodott, amit a világ valaha álmodott. - Talán - mondta a Jaff. Lamar elengedte Eve-et, és ura felé lépett. - Most pedig azt mondod, hogy el is pusztulhatunk? - kérdezte. - Én nem akarok meghalni. Rochelle-t akarom. A házat akarom. Nekem van jövőm. És nem akarom feladni. - Ne próbálj meg fellázadni az akaratom ellen - figyelmeztette a Jaff. A szóváltás során Grillo most először hallotta újra a bevásárlóközpontban látott férfit. Lamar ellenállása átlendítette a mélyponton. Grillo átkozta őt a lázongásáért, mely egyetlen értékelhető eredménnyel járt csak: lehetővé tette Eve-nek, hogy az ajtó felé kezdjen hátrálni. Grillo nem mozdult el helyéről. Ha bármilyen kísérletet tenne arra, hogy csatlakozzon a nőhöz, valószínűleg csak magukra vonná a figyelmet, elvéve ezzel mindkettőjüktől a menekülés esélyét. Ha a nőnek sikerül kijutni, talán riadót fúj. Lamar panaszáradata eközben tovább duzzadt - Miért hazudtál nekem? - kérdezte. - Tudnom kellett volna, már a legelejétől fogva, hogy a kisujjadat sem fogod mozdítani értem. Hogy baszódnál meg... Grillo magában ösztökélte. A mélyülő szürkülethez kezdett ugyan hozzászokni a szeme, mégsem tudott többet kivenni foglyul ejtőjéből, mint amennyit beléptekor érzékelt, bár azt láthatta, hogy az alak felállt. A mozdulat az árnyak átrendeződését vonta maga után, mintha a bestiák is reagáltak volna teremtőjük kellemetlenségére. - Hogy merészeled? - kiáltott fel a Jaff. - Azt mondtad, biztonságban vagyunk - mondta Lamar. Grillo hallotta, hogy az ajtó megnyikordul mögötte. Bármennyire is meg akart fordulni, ellenállt a kísértésnek. - Biztonságban, azt mondtad! - Ez nem ilyen egyszerű! - válaszolta a Jaff. - Én már itt sem vagyok! - felelte Lamar, és az ajtó felé fordult. Ahhoz túl sötét volt, hogy Grillo láthassa a kifejezést az arcán, de a háta mögött beáramló fény, és Eve léptei - ahogyan kimenekült a szobából - mindent elárultak. Grillo felállt, miközben Lamar szitkozódva az ajtó felé vette az irányt. Még mindig bizonytalanul mozgott az ütéstől, és szédelgett a
hirtelen mozdulattól, de sikerült Lamar előtt az ajtóhoz érme. Egymásnak ütköztek, és a két test együttes súlya ismét belökte az ajtót. Volt egy pillanatnyi, szinte bohózatba illő kavarodás, amikor mindketten megpróbálták megragadni az ajtógombot. Ekkor a komikus mögül előtűnve valami közbeavatkozott. Sápadtan fénylett a sötétben, szürke a feketén. Lamar erőtlen torokhangot hallatott, amint a teremtmény hátulról elkapta. Ezután Grillo felé nyúlt, aki azonban kitért ujjai elől, és a szoba közepe felé hátrált. Sohasem tudta meg, hogyan végzett a terata Lamarral, és hálás volt ezért a tényért. A férfi kapálózó tagjai, és a gurgulázó hang épp elég volt neki. Látta, ahogyan a komédiás teste az ajtónak csapódik, majd lassan összecsuklik, amint testét fokozatosan elborítja a terata. Ezután minden elcsendesedett. - Halott? - zihálta Grillo. - Igen - felelte a Jaff. - Hazugnak nevezett. - Oda fogok figyelni. - Jobban is teszed. A Jaff tett egy mozdulatot a sötétben, melyet Grillo nem tudott mire vélni, de olyan következményekkel járt, melyek azonnal értelemmel töltötték meg. Fénycseppek kezdtek gyöngyözni a férfi ujjaiból, megvilágítva elsorvadt arcát és testét. Ugyanazt a ruhát viselte, amit a Központban. Úgy tűnt, a fény felemészti a sötétséget, sőt az egész szobát, a teratával együtt, mely nem volt már szörnyetegekből álló komplex tömeg, csak hullámzó árnyék, mely beborította a falakat. - Nos, Grillo... - mondta a Jaff - ...úgy tűnik, meg kell tennem.
KILENC A szerelem után alvás következett. Nem így tervezték, de sem Howie, sem Jo-Beth nem aludt néhány óránál többet zavartalanul, amióta találkoztak egymással. A föld, ahol szeretkeztek, elég puha volt ahhoz, hogy megkísértse őket. Még amikor a nap lebukott a fák mögé, akkor sem ébredtek fel. Végül Jo-Beth nyitotta kl elsőként a szemét. Nem fázott: balzsamos volt az éjszaka. Tücskök zenéltek a fűben körülöttük. Alig mozdultak meg a falevelek, de a megnyugtató képek és hangok mögött különös, nyugtalan fények vibráltak. Gyengéden megrázta Howie vállát, hogy felébressze. A fiú vonakodva nyitotta ki szemét. - Szia - mondta neki. Majd: - Elaludtunk, igaz? Mennyi lehet az idő... - Van itt valaki, Howie - suttogta a lány. - Hol? - Csak a fényeket látom. Mindenfelé. Nézd csak! - A szemüvegem - suttogta a fiú. - Ott van az ingemben. - Megkeresem. Elhúzódott a fiútól, hogy felkutassa a ruhákat a fűben. Eközben Howie oldalt sandítva felmérte a helyzetet. A rendőrségi kordont, és a mögötte ásító barlangbejáratot: a mélységet, ahol Buddy Vance holtteste még mindig feküdt. Olyan természetesnek tűnt itt szeretkezni, amikor a nap hétágra sütött! Most azonban kimondottan perverz dolognak érezte. Egy halott ember feküdt odalenn, ugyanaz a sötétség burkolta be, mely hosszú éveken keresztül az apját is. - Tessék - mondta a lány. A hang felriasztotta a tűnődésből. - Rendben - mormolta. Előkotorta szemüvegét a zsebéből, és a helyére tette. Valóban fények villództak a fák között, bár a forrásukat nem lehetett azonosítani. Jo-Beth-nek nemcsak a fiú ingével volt szerencséje, de a többi ruhadarabjukkal is. Elkezdte felhúzni az alsóneműjét. Még most is, hogy a szíve egészen más okok miatt zakatolt, felizgatta Howie-t a látvány. Jo-Beth elkapta a pillantását, és gyengéden megcsókolta.
- Nem látni senkit - szólt a fiú, még mindig suttogva. - Lehet, hogy tévedtem - felelte a lány. - Úgy tűnt, mintha hallottam volna valakit. - Szellemeket - vetette fel Howie, de rögtön meg is bánta, hogy egy ilyen gondolatot szabadított el. Ő is elkezdte magára rángatni az alsóját. Eközben hirtelen mozgásra lett figyelmes a fák között. - A francba! szitkozódott. - Látom őket - mondta a lány. Howie ránézett. Követve tekintete irányát, most a fiú is láthatta a mozgolódást, a lombok árnyékában. Majd újabb mozgolódást. És megint újabbat. - Mindenhol ott vannak - állította felrángatva ingét, és farmerja után nyúlt. - Akárkik is, teljesen körülvettek bennünket. Felállt - cipőjében fenyőtűkkel és a kavicsok nyomaival -, és kétségbeesetten gondolkodott, hogyan fegyverezhetné fel magát. Talán összezúzhatná az egyik barikádot, és a roncsokból szúrófegyvert formálhatna. Jo-Beth-re pillantott, aki már majdnem befejezte az öltözködést, majd vissza a fákra. A lombok alól ekkor parányi figura lépett elő, lidércfényben tündökölve. Hirtelen minden megvilágosodott. Az alak Benny Patterson volt, akit Howie legutoljára Lois Knapp háza előtt látott, amint őutána kiáltozott. Az arcról eltűnt a rózsás mosoly. Valahogyan maga az arc is elmosódott, mintha egy óvatlan pillanatban, mozgás közben kapták volna le. A fény, melyet tévészerepléseiből hozott magával, változatlanul körülölelte. Ez volt a sugárzás, ami a fák között kísértett. - Howie - szólalt meg. Hangja, akárcsak arca, elvesztette egyéniségét. Valami emlékeztetett benne Bennyre, de csak távolról. - Mit akartok? - kérdezte Howie. - Téged kerestünk. - Nem menj közel hozzá - figyelmeztette Jo-Beth. - Ő is az álmok egyike. - Tudom - felelte Howie. - Ők nem jelentenek veszélyt ránk nézve. Igaz, Benny? - Természetesen. - Akkor mutassátok magatokat - mondta Howie, szavait a fák gyűrűjéhez intézve. - Látni akarlak benneteket.
Úgy tettek, ahogyan utasította őket, előléptek a fák mögül. Mindanynyiukon végbement a változás, mióta legutóbb találkozott velük a Knapp házban: gondosan felépített és fényesített személyiségük elenyészett, ragyogó mosolyuk elhalványult. Egyre jobban kezdtek egymásra hasonlítani. Elmosódott fényfoltok, egyéniségük megkopott jellemzőivel. Grove lakóinak képzelete hívta őket életre és formálta alakjukat, de elválasztva teremtőjüktől, kezdtek a lét egyszerűbb síkja felé sodródni. A fény irányába, mely akkor este kilövellt Fletcher testéből, amikor a Központban feláldozta magát. Ez volt a serege, a hallucogenia, és Howie-nak kérdeznie sem kellett, miért kutattak utána. Őt akarták. Ő volt a Fletcher kalapjából előrántott nyuszi: a mágus legtisztább teremtménye. Előző este sikerült elmenekülnie a követeléseik elől, de végül mégis rátaláltak, elszánva arra, hogy a vezérüké tegyék. - Tudom, mit akartok tőlem - mondta nekik. - De nem adhatom meg nektek. Ez nem az én háborúm. Az arcokat tanulmányozta, mialatt beszélt, a Knapp házban látott karaktereket, fokozatos fénnyé olvadásuk hatását. Cowboyok, orvosok, szappanopera-sztárok, és tévéjátékok házigazdái. Rajtuk kívül számos olyan alak, akivel nem találkozott Lois partiján. Az egyik fényfolt egy farkasember formáját öltötte magára, sokan közülük képregények hőseire emlékeztettek. Volt - szám szerint négy darab - Jézus-inkarnáció, akinek homlokán, oldalán, kezén és lábán vérpatak csordogált. Tucatnyi más figura pedig úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy pornómoziból, élvezettől és verítéktől fényes testtel. Megjelent a Lufiember, élénkvörös színben, Tarzan, és Garfield macska. Az azonosítható lények között elvegyülve az egyéni képzelet szüleményeit is látni lehetett, a Fletcher fénye által megérintettek magán-ábrándjait. Elveszített hitvesek, kiknek hiányát egyetlen szerető sem pótolhatta, vagy egy arc az utcáról, melyhez megálmodója sohasem mert volna közeledni. Mindannyian, valóságosak vagy kitaláltak, egyszerűek vagy eltúlzottak, bensőségesek voltak. Mélyről fakadó imádat tárgyai. Volt valami hihetetlenül megindító a létezésükben. Howie és Jo-Beth azonban határtalanul vágyott arra, hogy kimaradhasson a harcból, hogy makulátlannak megőrizze azt, ami kettejük között szárba szökkent. Ezt a vágyat semmi sem ingathatta meg. Mielőtt - ki tudja hányadszor - a fiú elismételhette volna érveit, egy középkorúnak látszó nő lépett elő az ábrándok sorából, hogy megszólítsa.
- Mindannyiunkban atyád lelke lakozik - mondta. - Ha hátat fordítasz nekünk, az olyan, mintha neki fordítanál hátat. - Ez nem ilyen egyszerű - felelte Howie. - Nekem másokra is tekintettel kell lennem - kinyújtotta kezét Jo-Beth felé, aki lassan kiegyenesedett mellette. - Jól tudjátok, ki ő. Jo-Beth McGuire. A Jaff lánya. Fletcher ellenségének a lánya, aki ezáltal, ha jól értelmezem, a ti ellenségetek. De tudnotok kell... hogy ő az első ember az életemben... akiről igazán elmondhatom, hogy szeretem. Nekem ő mindennél fontosabb. Fontosabb nálatok. Fletchernél. Ennél az átkozott háborúnál. Egy harmadik alak is különvált a tömegtől. - Az én hibám... Howie megfordult, hogy lássa. A kékszemű cowboy, Mel Knapp kreációja közeledett feléjük. - Az én hibám. Azt hittem, azt akarod, öljük meg őt is. Nagyon sajnálom. Ha nem akarod, hogy baja essék... - Nem akarom, hogy baja essék? Az istenit, hiszen ő tízszer annyit ér, mint Fletcher! Becsüljétek legalább annyira, mint én, vagy tűnjetek innen a pokolba! A felhívásra csak a süket csönd felelt. - Senki sem száll vitába veled - mondta Benny. - Azt hallom. - Akkor vezetsz minket? - Jesszusom. - A Jaff odafent van a Dombon - állította az asszony. - Használni fogja a Tudást. - Honnan tudod? - Fletcher lelke a miénk - felelte a cowboy. - Mindent tudunk a Jaff szándékairól. - Azt is tudjátok, hogyan lehet megállítani? - Nem - válaszolta az asszony. - De meg kell próbálnunk. A Quiddityt nem érheti bántódás. - És gondoljátok, hogy én tudnék segíteni? Én nem vagyok hadvezér. - Elpusztulunk - mondta Benny. Még az alatt a kis idő alatt is, mióta kiléptek a tisztásra, a fiú arca láthatóan elmosódottabbá vált. - Kezdünk... eloszlani. Szükségünk van valakire, aki megmutatja nekünk a célt. - Igaza van - tette hozzá a nő. - Már nem sokáig lehetünk itt. Legtöbbünk már nem éri meg a reggelt. Meg kell tennünk, ami tőlünk telik. Azonnal.
Howie felsóhajtott. Engedte, hogy Jo-Beth keze kicsússzon az övéből, miközben a lány felállt, de most újra megmarkolta. - Mit tegyek? - kérdezte tőle. - Segíts! - Tedd, amit helyesnek érzel! - Amit helyesnek érzek... - Egyszer azt mondtad nekem, hogy bárcsak jobban ismerhetted volna Fletchert. Talán... - Talán mi? Mondd el! - Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy a Jaff ellen vonuljunk ezekkel... az ábrándokkal... de talán ez az egyetlen módja annak, hogy hű maradj az apádhoz: ha azt teszed, amit ő is tenne. És... így talán elszabadulhatsz tőle. Howie előtt hirtelen megvilágosodott minden. A lány ösztönösen rátapintott a zűrzavar lényegére, és meglelte az utat a labirintuson keresztül a tisztásra, ahol már egyiküknek sem kell a Jaff vagy Fletcher szorításában élnie. De ennek előbb meg kell fizetni az árát. Jo-Beth már megfizette: elhagyta érte a családját. Most rajta a sor. - Rendben - válaszolta a gyülekezet tagjainak. - Felmegyünk a Dombra. Jo-Beth megszorította a kezét. - Igen - mondta. - Te is jönni akarsz? - Jönnöm kell. - Annyira kívántam, bárcsak kimaradhatnánk az egészből! - Így is lesz - mondta a lány. - És ha nem sikerül elszöknünk... ha valami történik egyikünkkel, vagy mindkettőnkkel... akkor sem volt minden hiábavaló. - Ne mondd ezt! - Sokkal többet kaptunk, mint a te mamád, vagy az enyém emlékeztette Jo-Beth. - Sokkal többet, mint bárki más. Howie, szeretlek. Átkarolta a lány vállát, szorosan magához vonta és örült, amiért Fletcher szelleme, ha több száz különféle alakban is, de tanúja volt ennek. Azt hiszem, készen állok a halálra, gondolta. Ennél készebb már soha nem lehetek rá.
TÍZ Eve kifulladva és rémülten hagyta el a lépcsőforduló melletti szobát. Látta még, ahogyan Grillo felállt és az ajtó felé indult, majd hogy Lamar elvágta az útját. Az ajtó ezután becsapódott az orra előtt, Elég hosszú ideig várt ahhoz, hogy még meghallhassa a tréfamester halálhörgését, mielőtt leviharzott volna a lépcsőn, hogy riadót fújjon. Bár a sötétség mostanra leereszkedett a házra, odakint jócskán világosabb volt, mint idebenn. Színes fényben fürödtek a különféle kiállítási tárgyak, melyek között korábban Grillóval sétáltak. Tarka fénytócsák - élénkvörös, zöld, sárga, kék, és viola - világították meg útját lefelé a lépcsőfordulóhoz, ahol ő és Lamar találkozott Sam Sagansky-vel. A férfi még mindig ott állt, feleségével együtt. Úgy tűnt, egy tapodtat sem mozdultak el helyükről, kivéve, hogy tekintetük a mennyezet felé irányult. - Sam! - kiáltott neki Eve, szaporán véve a fokokat. - Sam! - A pániktól és a lépcsőzéstől teljesen kifulladt. Elbeszélése az emeleti szoba rémségeiről így csak kivehetetlen zihálásból és összefüggéstelen szavakból tevődött össze. - Meg kell állítanod... még életedben nem láttál... rettenetes dolgok... Sam, nézz rám... Sam!... Sam nem engedelmeskedett. Egész testhelyzete tökéletes közömbösséget sugallt. - Az Isten szerelmére, Sam, mi van veled? Feladva a kísérletezést elfordult a férfitól, hogy máshol leljen segítségre, a bámészkodók között. Nagyjából húsz vendég csoportosult a fordulóban. Egyikük sem mozdult mióta feltűnt közöttük, se segíteni, se akadályozni nem próbálták, még csak nem is néztek feléje. Akárcsak Sagansky és felesége, a mennyezet felé fordították tekintetüket, mintha várakoztak volna valamire. A pánik sem kezdhette ki Eve talpraesettségét. Nem kellett még egyszer végigpásztáznia a tömegen, hogy megállapítsa: tőlük nem várhat segítséget. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi zajlik a fejük felett, ezért merednek felfelé, mint a kutya, a gazdi viselkedését lesve. A Jaff tartotta pórázon őket.
Eve nekiindult a lépcsőn a földszint felé, megkapaszkodva a korlátban. Csak légszomja és megmerevedett izületei lassították haladását. A banda már abbahagyta a muzsikálást, bár valaki leült a zongorához. Ez nyugtatóan hatott a nő megfeszült idegeire. Ahelyett, hogy energiát vesztegetett volna az ordítozásra, megvárta, hogy leérjen a lépcsősor aljába, ahol majd elkaphatja valamelyik vendéget. A bejárad ajtó nyitva állt. Keretében Rochelle-t pillantotta meg. Féltucatnyi partivendég, Merv Turner és felesége, Gilbert Kind és ez idő szerint esedékes barátnője, valamint két másik nő, akit Eve nem ismert fel, mondott éppen köszönetet a vendéglátásért. Turner felügyelt az idős hölgyre, és utálkozó kifejezés suhant át dagadt arcán, majd tekintete visszatért Rochelle-hez, felgyorsítva búcsúbeszédének sebességét. ...igazán szomorú - hallotta meg Eve a hangját. - Ugyanakkor nagyon megindító is. Annyira hálásak vagyunk érte, hogy megosztottad ezt velünk. - Igen... - kezdte az özvegy, de nem volt ideje rá, hogy kifejezze saját érzelmeit Turnernek, aki - Eve-re sandítva - sietősen megindult kifelé. - Merv... - szólalt meg a felesége, látható zavarban. - Nincs időnk! - felelte Turner. - Minden nagyon csodálatos volt, Rochelle. Gyerünk, Gil! Várnak a limók. Induljunk! - Ne, várj - mondta a barátnő. - A francba Gilbert, ez itt hagy bennünket. - Kérlek, bocsáss meg nekünk - mondta Kind Rochelle-nek. - Várjatok! - kiáltott fel Eve. - Gilbert, várjatok! A kiáltás túlságosan hangos volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni, bár Gilbert - tekintetéből ítélve - szívesebben tett volna így. Ragyogónak igazán nem nevezhető mosollyal próbálta leplezni érzéseit, és kitárta karjait. Nem üdvözlésképpen, inkább azért, hogy megvonja vállait. - Hát nem mindig így járunk? - háborgott. - Megint nem sikerült beszélgetnünk egy jót. Annyira sajnálom. Annyira sajnálom. Talán majd legközelebb. - Megragadta a barátnője karját. - Majd rád csörgők - mondta búcsúzóid. - Rendben? - küldött felé egy csókot. - Csodálatosan nézel ki! mondta, és Turner után rohant. A két nő követte, még azzal sem bajlódva, hogy búcsút mondjon Rochelle-nek. Úgy tűnt, az özvegy nem is vágyik erre. Ha az ösztöne eddig nem súgta meg Eve-nek, hogy Rochelle is egy csapatban játszik az emeleti szörnyeteggel, akkor most ékes bizonyítékát láthatta ennek. Abban a pillanatban, amikor a vendégek kiléptek az ajtón, a mostanra nagyon is ismerős mozdulattal a mennyezetre emelte tekintetét. Közben izmai
annyira elernyedtek, hogy nekitámaszkodott az ajtó keretének, mint aki alig bír egyenesen állni. Innen nem remélhet segítséget, futott át Eve agyán, és a szalon felé vette az irányt. Az egyetlen fényforrást továbbra is csak a kintről beszüremlő karneváli fényözön jelentette. Ez is elég volt Eve-nek ahhoz, hogy megállapítsa: a félóra alatt, mióta Lamar magához csábította, a parti teljesen kifulladt. A vendégek jó fele már eltávozott, feltehetően megérezve a változást, ahogyan az emeleten lakozó gonosz egyre több és több embert érintett meg. Egy másik nagyobb csoport éppen indulófélben volt. Amikor az ajtóhoz értek, lármás sietséggel és harsány beszélgetéssel palástolták nyugtalanságukat. Eve egyiküket sem ismerte, de nem hagyta, hogy ez a tény eltántorítsa. Megragadta egy fiatalember karját. - Segítenie kell nekem - zihálta. Ismerte az arcot a Sunset Boulvard plakátjairól. A fiú Rick Lobo volt, akiből szépsége azonnal sztárt faragott, bár a szerelmi jelenetei emiatt kissé leszbikusnak tűntek. - Mi a baj? - kérdezte. - Van valami az emeleten - kezdte Eve. - Elkapta az egyik barátomat... Az arc csak ragyogó mosolyt és fülledt vonzerőt volt képes sugározni, és miután most egyik sem tűnt helyénvalónak, üres tekintettel meredt Eve-re. - Kérem, jöjjön velem - hívta az idős hölgy. - Biztos részeg - jegyezte meg valaki Lobo társaságából, nem rejtve véka alá lesújtó véleményét. Eve a beszélő irányába nézett. Az egész brancs fiatalokból állt. Egyikük sem lehetett több huszonötnél. És a legtöbbjük - sejtése szerint - már jócskán beszívott. De legalább nem érintette meg őket a Jaff. - Nem vagyok részeg - jelentette ki Eve. - Kérem, figyeljen... - Ugyan már, Rick - szólalt meg a társaságban az egyik lány. - Azt akarja, hogy elmenjek magával? - kérdezte Lobo. - Rick! - kiáltott fel a lány. - Nem. Azt akarom, hogy menjen fel az emeletre... A lány felkacagott. - Naná, hogy azt akarja - mondta. - Ugyan már, Ricky! - Mennem kell, sajnálom - szólalt meg Lobo. - Jobb lesz, ha maga is elindul. Ez a parti már úgyis kifújt. A fiú érdektelensége szilárd volt, akár egy kőfal, de Eve nem hagyta egykönnyen lerázni magát.
- Bízzon bennem - kérlelte. - Nem vagyok részeg. Valami rettenetes dolog történik odafent - vetett egy gyors pillantást a többiekre. Mindannyian tudjátok - mondta. Úgy érezte magát, mint egy ripacs Kasszandra, de ezt nem mondhatta el másképp. - Valami történik itt... - Ja - morogta az egyik lány. - Valami van. Ezért is megyünk el. A szavak viszont, úgy tűnt, hatottak Lobóra. - Velünk kellene jönnie - mondta. - Kezd nagyon furcsa lenni itt minden. - Nem akar még elmenni - szólalt meg egy hang a lépcső felől. Sam Sagansky közeledett. - Én majd odafigyelek rá Ricky, ne aggódj. Lobo láthatóan boldog volt, hogy letudhatta a felelősséget. Elengedte Eve karját. - Mr. Sagansky majd vigyáz magára - mondta. - Ne... - erősködött Eve, de a csapat máris elindult az ajtó felé. Sietős távozásukat ugyanaz a nyugtalanság jellemezte, mint Turnerék kivonulását. Eve látta, amint Rochelle kiegyenesedik, hogy fogadja a köszönetnyilvánításokat. Bármilyen kísérlete, hogy a nyomukba eredjen, Sam-be ütközött. Eve nem tehetett mást, minthogy a szobában keresett újabb szövetségeseket. Az esélyek nem voltak túl fényesek. A megmaradt, talán harmincegynéhány vendég láthatóan magán sem tudott segíteni, nemhogy rajta. A zongorista egy altatónak is beillő érzelmes melódiát Játszott, melyre négy pár táncolt lassan a sötétben, egymásba kapaszkodva. A szoba népességének többi tagja vagy benarkózott, vagy részeg volt, vagy megérintette őket a Jaff, és a bútorokon ülve, fekve, alig voltak tudatában az őket körülvevő világnak. A kórosan étvágytalan Belinda Kristol is közöttük volt. Lepusztult porhüvelye immár semmit sem jelentett számára. A kanapén mellette, az ő ölébe hajtva a fejét, Buddy volt ügynökének fia feküdt, ugyanolyan szánalmasan. Eve az ajtó felé nézett, Sagansky követte a tekintetét. Kétségbeesetten pásztázta végig a helyiséget, a kilátástalan helyzet ellenére továbbra is reménykedve, míg végül a zongorista mellett döntött. Arrébb hessegette a táncosokat, és ismét sikerült felülkerekednie rémületén. - Hagyja abba a zongorázást - parancsolta, amikor odaért hozzá. - Valami mást szeretne? - kérdezte tőle a férfi, hátrafordulva hozzá. A tekintete elmosódott ugyan a részeg kábulattól, de legalább nem fordította a mennyezetre.
- Igen, valami harsányat. Valami igazán harsányat - közölte Eve. - És gyorsat. Ideje felrázni a partit, nem? - Kicsit késő van már ehhez - jegyezte meg a férfi. - Hogy hívják? - Doug Frankl. - Oké, Doug. Csak játsszon... - Eve visszapillantott Sagansky-ra, aki a táncosok mögött állt, és őt figyelte. - ...Szükségem van a segítségére, Doug. - Nekem meg egy italra - hebegte a férfi. - Nem tudna szerezni egyet? - Mindjárt. De először, látja azt a férfit a szoba túlsó felén? - Igen, ismerem is. Mindenki ismeri. Kurva nagy seggfej. - Megpróbált erőszakoskodni velem. - Tényleg? - kérdezte Doug, összeráncolva a homlokát. - Ez undorító. - És a partnerem... Mr. Grillo... az emeleten van... - Ez valóban undorító - jelentette ki Doug újra. - Maga akár az anyja is lehetne. - Köszönöm, Doug. - Ez undorító. Eve közelebb hajolt potenciális lovagjához. - Szükségem van a segítségére - suttogta. - Most azonnal. - Muszáj játszanom - mondta Doug. - Játszhat még eleget, miután szerzett magának egy italt, és szól Mr. Grillónak. - Tényleg szükségem lenne egy italra. - Hát persze. Én is látom. És meg is érdemli. Aki így tud játszani, az meg is érdemli. - Meg hát. Az biztos, hogy meg. Eve átnyúlt a férfi hóna alatt, és felemelte csuklóját a billentyűkről. A zongorista nem tiltakozott. Bár a zene abbamaradt, a táncosok folytatták a csoszogást. - Gyerünk, Doug - suttogta a fülébe. A férfinak sikerült talpra állnia, bár közben felrúgta a székét. - Merre vannak az italok? - kérdezte. Részegebb volt, mint amennyire Eve gondolta. A zene nyílván valami belső ösztönből fakadt nála, mert egyébként a lábain is alig tudott megállni. Viszont mégiscsak egy társ volt. A nő megragadta a karját, remélve, hogy Sagansky úgy értelmezi a helyzetet, hogy Doug segíti őt, és nem fordítva. - Erre - mormolta, és közben a táncparketten keresztül az ajtó felé manőverezett. A szeme
sarkából látta, hogy Sagansky megmozdult. Megpróbált gyorsítani a tempón, de a férfi megállt közöttük, és az ajtó között. - Nincs, tovább, Doug? - érdeklődött. A zongorista mindent megpróbált, hogy Sagansky arcára összpontosítson. - Maga meg ki a fene? - akarta tudni. - Ő Sam - mondta Eve. - Játssz még egy kicsit, Doug! Táncolni akarok Eve-vel. Sagansky kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Eve-et, de Franklnek más volt erről az elképzelése. - Tudom, mit gondol - mondta Saganskynak. - Hallottam, miket szokott mondogatni, és tudja mit? Baszok rá. És akkor szopatom le magam, amikor én akarom. Ha maga nem alkalmaz, akkor majd alkalmaz a Fox! Úgyhogy baszódjon meg! Parányi reménysugár melengette meg Eve szívét. Olyan pszichodráma volt kibontakozóban, amilyenre nem is számított. Sagansky reménytelenül homoszexuális volt. Valamikor régen minden bizonnyal ajánlatot tett Dougnak. - A hölgyet akarom - felelte Sagansky. - Hát akkor nem fogja megkapni - jött a válasz. Dong arrébb lökte Sagansky kezét. - A hölgy nem vágyik a társaságára. Saganskyt azonban nem lehetett egykönnyen levakarni. Másodszor is Eve-ért nyúlt, és amikor ismét eltaszították a kezét, megpróbálta a férfit kihámozni a nő szorításából. Eve élt a kínálkozó lehetőséggel, és elrugaszkodott az ajtó felé. Hallotta, ahogyan mögötte mindkét férfi hangja ádáz indulattal csap fel. Visszapillantva látta, hogy a táncosok szétszóródnak, miközben a vitatkozók öklüket rázva rohannak egymásnak. Sagansky-nek sikerült bevinnie az első ütést, amitől Frankl összegörnyedve a zongorához csapódott. A hangszeren sorakozó poharak egymásnak koccantak, majd csörömpölve szilánkokra törtek a padlón. A férfi azonnal Eve-re támadt. - Te akartad - mondta feléje nyúlva. A nő hátralépett, hogy elkerülje a találkozást, de lábai megadták magukat. Mielőtt azonban a padlóra zuhanhatott volna, két erős kar nyúlt utána, majd meghallotta Lobo hangját. - Legjobb lesz, ha velünk jön. Megpróbált ugyan tiltakozni, de ajkai képtelenek voltak a szavak megformálására. Miközben szinte vitték az ajtóig, egyfolytában
szabadkozni próbált, hogy ő nem, ő nem mehet el, nem hagyhatja magára Grillót. Látta, ahogyan Rochelle arca úszik el mellette, majd az éjjeli levegő hűvöse csapott az arcába, de mindez csak tovább mélyítette zavarodottságát. - Segítsetek neki... segítsetek... - hallotta Lobo hangját, majd mielőtt feleszmélt volna, máris egy limó belsejében feküdt, elnyúlva a műszőrme kárpiton. A fiú is beszállt a kocsiba. - Grillo... - sikerült kinyögnie. A kocsi ajtaja becsapódott. Üldözői a nyomában voltak, de a limó már elindult a kapu felé. - Ez a legfurcsább parti, ahol életemben jártam - mondta Lobo. Húzzunk innen a francba. Sajnálom, Grillo, gondolta Eve, mielőtt elájult volna; Sok szerencsét. A kapunál Clark intett Lobo elhaladó limuzinjának, majd visszafordult a ház felé. - Hányan maradtak még? - kérdezte Rob-től. - Talán ha negyvenen - felelte Rob, átfutva a listát. - Nem kell itt rostokolnunk egész éjjel. A fennmaradó vendégekre várakozó kocsiknak nem jutott parkolóhely a Dombon, így az alant elterülő Grove-ban köröztek. Várták a rádión érkező parancsot, hogy visszatérhetnek, és felvehetik utasaikat. Olyan feladat volt ez, melyhez már hozzászoktak, és az unalmat rendszerint heccelődéssel törték meg. Ma este azonban nem cseréltek gazdát zamatos pletykák a gazdák nemi életéről, és nem hallatszott kanos férfiszöveg sem, hogy mit fognak csinálni a sofőrök, ha lejár a szolgálat. Az idő java részében nem bolygatták rádióhullámok a langyos esti levegőt, mintha a sofőrök vonakodtak volna nagydobra verni tartózkodási helyüket. Amikor a csend mégis megtört, csak a várossal kapcsolatos, hétköznapi megjegyzések hallatszottak. - Minden kihalt - szólalt meg egyikük. - Mint egy rohadt temető. Rob volt az, aki lecsendesítette a férfit. - Ha nincs semmi mondanivalód, jobb, ha csendben maradsz - jegyezte meg. - Mi a bajod? - kérdezte a férfi. - Kezdesz betojni? A választ egy másik kocsiból érkező hívás szakította meg. - Ott vagy, Clark? - Ja. Ki az?
- Te vagy az? A kapcsolat zavaros volt, és egyre romlott. A hang elveszett a zajban. - Valami kibaszott homokvihar tombol errefelé... - mondta a vezető. Nem tudom, hallasz-e, de mintha a semmiből tört volna elő. - Mondd meg neki, hogy tűnjön el onnan! - kiáltott Rab. - Hallod, Clark? Mondd meg neki! - Hallottam, mit mondtál. Menj onnan! Érted? Menj onnan! - Hall valaki? - kiáltott fel a sofőr, a szélvihar zúgását túlüvöltve. - Tűnj a francba onnan! - Hall va... A kérdést autóbaleset zaja söpörte el. A vezető hangját kettészelték a pusztulás hangjai. - Francba! - szitkozódott Clark. - Nem tudja valamelyiktök, ki volt az? És hogy merre járhatott? A többi autóból csak a csend felelt. Még ha tudta is valaki a választ, nem ajánlotta fel a segítségét. Rab keresztülbámult az utat szegélyező fák során, le, a város felé. - Oké - mondta. - Elegem van ebből a szarságból. Már itt se vagyok. - Már csak mi maradtunk itt - emlékeztette Clark. - Ha van egy csöpp kis eszed, te is elhúzod innen a csíkot - válaszolta Rab, kihúzva nyakkendőjét, hogy megoldhassa a csomót. - Én nem tudom mi folyik itt, de majd a gazdag népek boldogulnak vele. - Szolgálatban vagyunk. - Én már leadtam! - közölte Rab. - Nincs az a pénz, amivel megfizethetik ezt a szarságot. Kapd el! - átdobta a rádiót Clarknak. Hallod ezt? - kérdezte tőle. - A káosz. És errefelé tart. A városban Tommy-Ray lelassította autóját, hogy megnézze az összeroncsolódott limót. A szellemek egyszerűen felkapták, és a feje tetejére állították. Éppen most rángatták ki a vezetőjét a romok alól. A baleset rongyosra tépte uniformisát, és a görcsösen vonagló testet is. Azért vezette el a „szellemvonat”-ot a Dombtól, hogy legyen ideje kitervelni a ház bevételét. Nem akarta, hogy megismétlődjön a bárbeli megalázó jelenetet, amikor a biztonsági őrök a szart is kiverik belőle, miközben körülötte elszabadul a pokol. Mire az atyja meglátja új reinkarnációját a Halál Fiaként, mindent az irányítása alatt kell tartania. Ez
a remény azonban gyorsan halványodott. Minél tovább halogatta a visszatérést, annál zabolátlanabb lett a csőcselék. Máris lerombolta a lutheránus Béke Hercege templomot, igazolva - már ha szükség volt egyáltalán bármiféle tanúságra -, hogy a kövek éppúgy nem tudnak ellenállni pusztító erejének, mint a test. Lényének egy része, mely mindig is gyűlölte Palomo Grove-ot, azt kívánta, bárcsak szabadjára engedhetné a rettenetet. Hadd tegye a várost a földdel egyenlővé. Tudta viszont, hogy ha megadja magát a szükségnek, végképp elveszíti az uralmat alattvalói felett. Volt Grove-ban egy olyan teremtmény, akinek semmi szín alatt nem akarta, hogy baja essék: Jo-Beth. Ha a vihar tombolni kezd, többé nem lesznek kivételek. Az ő élete éppúgy veszélybe kerül, mint mindenki másé. Tudva, hogy már csak kevés ideje maradt mielőtt a türelmetlenség felülkerekedik bennük, és fittyet hányva parancsaira eltörlik Grove-ot a föld színéről, édesanyja házához hajtott. Ha Jo-Beth még a városban van, itt kell lennie. Ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor megfoghatja, és elviheti a Jaffhoz, aki tudja majd, hogyan lehet gátat vetni a viharnak. A Mama házában, akárcsak az utca többi házában, sőt ami azt illeti, az egész Grove-ban, sötétség honolt. Lehúzódott a kocsival, majd kiszállt. A fergeteg - nem törődve többé azzal, hogy a nyomában maradjon - minden oldalról beburkolta. - Hátra - sziszegte az előtte lebegő, tátogó arcoknak. - Megkapjátok majd, amire vágytok. Minden a tiétek lesz, de hagyjátok ezt a házat, és mindenkit, aki benne van! Megértettétek? Érezte gondolataik áramlását. Hallotta a kacajukat, a szánalmas érzelgőssége felett érzett maró gúnyt. De még mindig ő volt a Halálfiú. Engedelmességgel tartoztak neki. A vihar megenyhülve visszavonult az utcában, és várakozott. Tommy-Ray bevágta a kocsi ajtaját, és felsétált a házig, közben hátrapillantva, hogy serege nem készül-e elárulni őt. A felhő egy helyben örvénylett. Tommy-Ray bekopogott az ajtón. - Mama? - kiáltott be. - Tommy-Ray vagyok, Mama. Meg van még a kulcsom, de nem megyek be, csak ha behívsz. Hallasz engem. Mama? Nincs mitől félned. Nem foglak bántani. - Zajt hallott az ajtó túlsó oldalán. - Te vagy az. Mama? Kérlek, válaszolj! - Mit akarsz?
- Engedj be egy kicsit, kérlek! Csak látni akarlak. Hallotta, ahogyan anyja félrehúzta a reteszt, és az ajtó kitárult előtte. A Mama feketébe volt öltözve, haja szabadon omlott vállaira. - Imádkoztam mondta. - Értem? - kérdezte Tommy-Ray. A Mama nem válaszolt. - Nem értem, igaz? - kérdezte tőle. - Nem kellett volna visszajönnöd, Tommy-Ray. - Ez az otthonom - felelte. Anyja látványa nagyobb fájdalmat okozott neki, mint gondolta. A misszió felé utazás jelenései (a kutya és az asszony), majd az ottani események, és a visszaút borzalmai után képtelennek tartotta magát arra, amit most érzett - a torkát fojtogató bánatra. - Be akarok menni - mondta, bár közben jól tudta, hogy ide már nincs visszaút. Nem a családi fészek volt az a hely. ahová le akarta hajtani a fejét. Jo-Beth volt az. Gondolatai most már a lányra irányultak. - Hol van? kérdezte. - Kicsoda? - Jo-Beth. - Ő nincs itt - felelte a Mama. - Akkor hol van? - Nem tudom, hol van. - Ne hazudj nekem. Jo-Beth! - kezdett el kiáltozni. - Jo-Beth! - Még ha itt is... Tommy-Ray nem engedte, hogy befejezze. Félretolta az útból, és átlépte a küszöböt. - Jo-Beth! Tommy-Ray vagyok! Szükségem van rád, Jo-Beth! Szükségem van rád, bébi! Többé már nem számított, ha bébinek hívja, ha megmondja neki, hogy meg akarja csókolni, vagy ki akarja nyalni a bugyijából. Már semmi sem számított. Ez szerelem volt, és a szerelem volt az egyetlen mentsvár az odakint örvénylő porfelhő, és a benne rejtőzködő rémségek elől - s neki nagyobb szüksége volt a lányra, mint bármikor ezelőtt. Oda sem figyelve a Mama kiáltozására, átkutatta a házat, bejárta az összes szobát. Mindegyik magában őrizte a lány illatát, és az illat fogva tartotta az emlékeket, a dolgokat, amiket mondott, tett vagy érzett egy adott helyen - melyek elborították a fiút, amikor megállt a szobák ajtajában. Jo-Beth nem volt a földszinten, ezért felrohant az emeletre. Feltépte valamennyi ajtót: először Jo-Beth-ét, azután a Mamáét, végül a sajátját. A
szobája olyan volt, ahogyan hagyta. Az ágy vetetlen, a ruhásszekrény nyitva, a törölköző a földön. Az ajtóban megállva döbbent rá, hogy egy olyan fiú birodalmát látja, aki régen meghalt. Az a Tommy-Ray, aki ebben az ágyban feküdt, verítékezett, verte ki a farkát, aludt és álmodott Zumáról, meg Topangáról, örökre eltűnt. A testnedvek a törölközőn, a hajszálak a párnán: mindössze ennyi maradt belőle. Nem hagyott hátra kellemes emlékeket. Könnyek peregtek az arcán. Hogyan történhetett, hogy nem egészen egy hete még itt élt, és járta a maga útját, mostanra pedig minden megváltozott, és ő soha többé nem fog ide tartozni? Mi volt az, amit annyira hajszolt, hogy közben saját magáról is lemondott? Semmit sem kapott cserébe. Hasztalan dolog Halálfiúnak lenni: rettegés és fénylő csontok. És hogy ismerte az apját: mi értelme volt? A Jaff kezdettől fogva jól bánt vele, de csak azért, hogy a rabszolgájává tehesse. Egyedül Jo-Beth szerette. Jo-Beth jött utána, ő próbálta meggyógyítani, ő próbálta elmondani neki azt, amit nem akart meghallani. Csak ő teheti jóvá megint a dolgokat. Csak ő találhat értelmet az életének. Csak ő mentheti meg. - Hol van? - követelte a választ. A Mama a lépcső alján állt. Kezeit szorosan összekulcsolta maga előtt, ahogyan felnézett rá. Megint az imák. Mindig az imák. - Hol van, Mama? Látnom kell. - Ő nem a tiéd - mondta a Mama. - Katz! - ordította Tommy-Ray, és elindult feléje a lépcsőn. - Katz kaparintotta meg! - Jézus monda... én vagyok a feltámadás és az élet... - Mondd meg, hol vannak, különben nem állok jót... - Aki hisz énbennem... - Mama! - ...ha meghal is, él... Anyja nyitva hagyta a bejárati ajtót, és a por kezdett beszivárogni a küszöbön. Kezdetben csak jelentéktelen mennyiségben, később egyre duzzadva. Jól tudta, mit jelent ez. A „szellemvonat” ki akarta ereszteni a gőzt magából. A Mama az ajtó felé fordult, és a mögötte örvénylő sötét fellegre pillantott. Úgy tűnt, megértette, milyen végzetet hordoz az magában. Szemei, amint ismét fia felé fordult, megteltek könnyekkel. - Miért kellett ennek így történnie? - kérdezte szelíden. - Én nem ezt akartam.
- Olyan gyönyörű fiam voltál. Néha azt hittem, hogy ez majd megment. - Még mindig gyönyörű vagyok - felelte a fiú. A Mama megrázta a fejét. Könnyel, lehullva szemének pereméről, végigszaladtak arcán. Az ajtó felé nézett, melyet a szél ide-oda himbált. - Tűnjetek el innen - szólt ki a fiú. - Mi van odakint? - kérdezte a Mama. - Az apád? - Jobb, ha nem tudod - felelte. Lerohant a lépcsőkön, hogy megpróbálja becsukni az ajtót, de a szél összeszedte erejét, és beözönlött a házba. A lámpák lengtek, a dísztárgyak sorra lepotyogtak a polcokról. Abban a pillanatban, amikor leért a lépcsősor aljára, a ház valamennyi ablaka berobbant. - Tűnjetek el innen! - üvöltött rájuk, de a fantomok már túl sokáig várakoztak. Az ajtó leszakadt sarokpántjairól, és keresztülszelve az előteret, a falitükörbe csapódott. A szellemek üvöltve özönlöttek a nyomában. A Mama felsikoltott láttukra, az elkínzott és éhes arcok láttán, melyeket elmosott a vihar örvénylése. Ásító szemgödrök, ásító állkapcsok. A lidércek, meghallva a keresztény nő sikoltozását, minden mérgüket ráirányították. Tommy-Ray figyelmeztetni akarta a Mamát, de poros ujjak tépték szét a hiábavaló szavakat, majd nekitámadtak a Mama torkának. Fia megpróbált utána kapni, de a vihar már magával ragadta, és az ajtó felé röpítette az anyját. A szellemek még mindig nyomultak befelé. Tommy-Ray láthatta sebesen elhaladó arcukat, amint átsiklottak a küszöbön, hömpölygő áradatban. Mögöttük újra meghallotta a Mama sikolyát, miközben a ház egyetlen épen maradt ablaka is szilánkokra robbant mellette. Üvegcserép záporozott körülötte. Menekülőre fogta, de ő sem úszhatta meg karcolás nélkül. Mindez semmiség volt azonban ahhoz képest, amilyen pusztítást a háznak, és egyetlen lakójának kellett elszenvednie. Amikor elbotorkált a túloldali járda viszonylagos biztonságába és visszanézett, látta, hogy a vihar úgy jár ki-be a bezúzott ajtókon és ablakokon, mint egy tébolyult „szellemvonat”. Az épület nem sokáig volt képes ellenállni a tombolásnak. Repedések szaladtak végig a falakon, a bejárat előtt megnyílt a föld, amint a „kísértetvonat” betört az alagsorba, hogy a pusztulás ott is teljes legyen. Tommy-Ray az autó felé fordult, magában attól tartva, hogy türelmetlenségükben azt is elpusztították. A jármű azonban még érintetlen volt, ezért abba az irányba kezdett menekülni. Közben hatalmas morajlással megadta magát a ház tetőszerkezete, és a falak beomlottak.
Még ha a Mama életben is volt, és őt szólongatta, akkor sem láthatta vagy hallhatta a kavarodásban. Zokogva szállt be az autóba. Olyan szavak kéredzkedtek az ajkára, melyeket fel sem ismert, míg hangosan ki nem mondta őket: - ...Én vagyok a feltámadás, és az élet... A visszapillantó tükörben láthatta, hogy a ház teljesen megadta magát sorsának, miközben a gyomrában tajtékzó örvény szétszórta roncsait az úton. - ...aki hisz énbennem... Istenem, Mama, Mama... aki hisz énbennem... Téglatörmelék zúdult a kocsira, bezúzva a hátsó ablakot, zörgő ütemet verve a tetőn. Beletaposott a gázba, és továbbhajtott, félig vakon a veszteség és rémület könnyeitől. Egyszer már megpróbálta lehagyni a szellemeket, és kudarcot vallott. Mégis reménykedett benne, hogy most másodszor sikerülhet. A lehető legnagyobb kerülővel hagyta el a várost, reménykedve abban, hogy ezzel összezavarhatja őket. Az utcák nem voltak teljesen kihaltak. Két limuzint is elhagyott, a hosszú fekete autók cápaként köröztek az utakon. Azután Oakwood peremén az út közepén támolygó, ismerős alakba botlott. Bármennyire is gyűlölte, hogy meg kell állnia, szüksége volt a megnyugvásra, amit csak egy ismerős arc adhatott meg. Nagyobb szüksége volt rá, mint bármi másra életében, még ha ez az ismerős arc nem is tartozott máshoz, mint William Witthez. Lelassított. - Witt? Williamnek eltartott egy darabig, amíg felismerte. Amikor ez megtörtént, Tommy-Ray arra számított, hogy visszavonulót fúj majd. Legutóbbi találkozásuk a Wild Cherry Glade-i házban azzal végződött, hogy Tommy-Ray a medencében birkózott Martine Nesbitt teratájával, miközben Witt fejvesztve menekült a téboly elől. A közbeeső időszak azonban legalább annyira megviselte Williamet, mint Tommy-Ray-t. Útszéli csavargóra hasonlított, borotválatlanul, szennyes ruhában és zavarodottan állt, teljesen kétségbeesve. - Hová lettek? - ez volt az első kérdése. - Kik? - tudakolta Tommy-Ray. William benyúlt az ablakon, és megsimogatta Tommy-Ray arcát. Nyirkos volt a tenyere. Lehelete bourbon-től bűzlött. - Nálad vannak? - kérdezte. - Kik? - tudakolta Tommy-Ray. - A... látogatóim - felelte William. - Az... álmaim.
- Sajnálom - mondta Tommy-Ray. - Akarod, hogy elvigyelek? - Hová mész? - Eltűnök innen a francba - válaszolta Tommy-Ray. - Igen. Veled akarok menni. Witt beszállt. Amint Tommy-Ray becsapta az ajtót, ismerős látvány tűnt fel a tükörben. Az őt követő vihar. William felé fordult. - Ennek nem örülök - jelentette ki. - Minek? - kérdezte Witt, és sikertelenül próbált Tommy-Ray arcára összpontosítani. - Utánam fognak jönni, bárhová megyek. Nincs, ami megállítsa őket. Csak jönnek, és jönnek. William a válla fölött visszapillantott a porfelhőre, amint az sebesen közeledett a kocsi felé. - Az apád az? - kérdezte. - Ott van bent valahol? - Nem. - Akkor hát mi ez? - Valami sokkal rosszabb. - A Mamád... - kezdte Witt. - Beszéltem vele. Azt mondta, ő személyesen a Sátán. - Bárcsak az ördög lenne - felelte Tommy-Ray. - Az ördöggel lehet alkut kötni. A fergeteg beérte a kocsit. - Vissza kell mennem a Dombra - mondta Tommy-Ray, inkább magának, mint Wittnek. Körbefordította a kormánykereket, és elindult Windbluff irányába. - Ott lesznek az álmok is? - kérdezte Witt. - Mindenki ott lesz - felelte Tommy-Ray, rá se döbbenve, mekkora igazságot beszél.
TIZENEGY - A partinak vége - mondta a Jaff Grillónak. - Ideje lemennünk. Kevés szó hangzott el közöttük Eve sietős távozása óta. A férfi csendesen visszaült a székbe, ahonnét korábban felállt, hogy véget vessen Lamar lázadásának. Ott várakozott, miközben a lentről felszivárgó hangok - a beszélgetés, a bejárati ajtóhoz hajtó limók berregése, és végül a zene is lassan elhaltak. Grillo nem tett kísérletet rá, hogy kicsússzon a kezei közül. Egyrészről Lamar összecsuklott teste elzárta a kijáratot, és mire elmozdította volna, a terata - bármennyire is meghúzódott az árnyékban biztosan a magáénak követeli. Sokkal fontosabb indok volt azonban, hogy Grillónak a véletlen folytán sikerült a történések eredőjének közelébe jutnia. Annak a lénynek a közelébe, mely közvetlenül felelős azokért a különös eseményekért, amik azóta követték, hogy Palomo Grove-ba érkezett. Itt ül magába roskadva az a férfi, aki a borzalmakat életre hívta, és aki rászabadította ezeket a városra. Grillo tudta: ha megpróbálna elszökni, tudatos kötelességszegést követne el. A rövid kitérőtől eltekintve - mint Ellen Nguyen szeretője - egyetlen szerepkört kell csak betöltenie. Riporter volt, összekötő kapocs az ismert és ismeretlen világ között. Ha most hátat fordítana a Jaffnak, az általa ismert legnagyobb bűnt követné el: kudarcot vallana krónikásként. Bármi is volt a férfi (tébolyodott, részvétlen gyilkos, szörnyeteg), semmiképpen sem szaporította azok számát, akik - miután Grillo közelebbről megismerte őket - szélhámosnak bizonyultak. Grillónak csak körül kellett néznie a szobában, a Jaff ivadékai körében, hogy tudja: olyan ember társaságát élvezi, aki hatalmával képes átformálni a világot. Nem mert hátat fordítani ekkora tekintélynek. Vele kell tartania, bármerre is megy, remélve, hogy sikerül megértenie a rejtett összefüggéseket. A Jaff most felállt. - Ne próbálj meg közbeavatkozni - mondta Grillónak. - Nem fogok - felelte Grillo. - De engedd, hogy veled mehessek.
A Jaff most először nézett rá, mióta Eve-nek sikerült elszöknie. Túl sötét volt ahhoz, hogy Grillo láthassa a felé forduló szempárt, de érezte, ahogyan tűként belehatol. - Vidd el onnan a holttestet! - utasította végül a Jaff. - Persze - felelte Grillo, és elindult az ajtó felé. Nem volt szüksége a Jaff erejének újabb bizonyítékára, de Lamar testének elmozdítása mégis megadta ezt neki. A holttest iszamós volt, és forró. Kezei - miközben arrább lökte - ragacsosak lettek a komédiás vérétől. Az érzéstől és szagtól a rosszullét kerülgette. - Ne felejtsd el... - mondta a Jaff. - Tudom - felelte Grillo. - Ne avatkozzak közbe. - Jó. Nyisd ki az ajtót! Grillo így tett. Nem is figyelt fel rá, milyen áporodott a szoba levegője, amíg a kinti friss levegő be nem áramlott. - Vezess - utasította a Jaff. Grillo kilépett a lépcsőfordulóra. A házban tökéletes csend uralkodott, bár nem volt üres. A lépcsősor alján Rochelle vendégeinek kisebb csoportja várakozott. Valamennyien az ajtó felé néztek. Egyikük sem adott ki hangot, vagy próbált megmozdulni. Grillo sokuk arcát felismerte: akkor is itt álltak, amikor Eve és ő feljöttek a lépcsőn. Most eljött a várva várt pillanat. Elindult feléjük a lépcsőn, miközben szöget ütött fejében a gondolat: a Jaff csak azért küldte előre, hogy híveivel széttépethesse. Ahogyan haladt lefelé, lassan kiért a látószögükből, de a tekintetek nem követték. A kintornásra voltak kíváncsiak, nem a majmára. A felső szobából tömeges mozgolódás zaja hallatszott: a terata közeledett. Elérve a lépcső alját, Grillo megfordult és visszanézett. Az első teremtmény akkor tűnt fel az ajtóban. Korábban is látta, hogy a lények megváltoztak, de nem volt felkészülve arra, hogy a változás ilyen gyökeres lesz. A visszataszító külsők szinte nyom nélkül elenyésztek. A felépítésük egyszerűbbé vált, legtöbb külső jegyüket elfátyolozta a sötétség, amit kibocsátottak magukból. Néhány teratát maga elé engedve megjelent a Jaff is. A Fletcherrel való végső összecsapás óta történt események nem múltak el nyomtalanul felette. Elgyötörtnek tűnt, szinte csontvázszerűnek. Megkezdte leereszkedését a lépcsőn, beletaposva a külső fények színes tócsáiba, melyek elárasztották fakó vonásait. A ma esti mozi A vörös halál álarca, és A Jaff neve szerepel a főcím előtt.
A teraták statiszta-csoportja állhatatosan követte, keresztülfurakodva az ajtókereten, lebotorkálva a fokokon, gazdája nyomában. Grillo a néma gyülekezetre pillantott. Hízelgő szemüket le sem vették a Jaffról, aki eközben elérte a második fordulót. Ennek aljában újabb partivendégek várakoztak, Rochelle-lel együtt. Rendkívüli szépségének látványa Grillo eszébe juttatta első találkozásukat, amikor a nő éppúgy lépkedett lefelé a lépcsőfokokon, mint most a Jaff. Akkor úgy hatott rá, mint egy Jelenés. Kikezdhetetlennek tűnt a szépsége. Azután megváltozott a kép. Először Ellen beszámolója után a nő múltbeli foglalkozásáról és jelenkori szenvedélyéről, most pedig a saját szemével látta őt elmerülni a Jaff romlottságában. A szépség nem mentség. Valószínűleg nincs mentség. Lesétált a lépcsősor legaljára, és ott várta be, hogy a Jaff befejezze a levonulást, nyomában a légiójával. A rövid idő alatt, mióta megjelent a lépcsőházban, máris árnyalt, ám annál nyugtalanítóbb változásokon ment keresztül. Arca, mely eddig szorongásról árulkodott, mostanra ugyanolyan kifejezéstelenné vált. mint híveié. Izmai annyira elernyedtek, hogy alig voltak képesek visszatartani testét a lezuhanástól. Minden hatalma bal kezébe vándorolt. A kézbe, mely - még a Központban - az erő gyöngyszemeit kiizzadta magából, kis híján elpusztítva Fletchert. Most is ugyanez történt - a gyöngyöző fénycseppek verítékként függtek a kéz élén. Ez még nem lehetett maga az erő, annak mindössze mellékterméke, gondolta Grillo, mert a Jaff kísérletet sem tett arra, hogy meggátolja a cseppek lehullását. A kéz feltöltődött, hatalmat merítve tulajdonosa más testrészeiből (és ki tudja, talán magából a gyülekezetből is), összeszedte erejét az előtte álló feladatra. Grillo érzelmek után kutatott a Jaff arcán, de tekintete folyton visszasiklott a kézre. Mintha valamennyi erővonal ebbe az irányba mutatna, és a jelenet többi része elhanyagolható részlet lenne. A Jaff elindult a szalonba. Grillo követte. A gyülekezet a helyén maradt. A terem nem volt üres. mindenfelé fekvő vendégek foglalták el. Néhányan odaadó tanítványként le sem vették szemüket a Jaffról. Mások eszméletlenek voltak, és a különféle bútordarabokon hevertek, öntudatukat vesztve. Sam Sagansky a földön feküdt, véres inggel és arccal. Nem messze tőle, még mindig Sagansky gallérjába markolva, egy másik férfi feküdt. Grillónak fogalma sem volt róla, hogy mi volt a kakaskodás oka, de az ütközet mindkét fél részéről kiütéses győzelemmel ért véget.
- Kapcsold fel a lámpákat - mondta a Jaff Grillónak. Hangja ugyanolyan kifejezéstelen lett, mint az arca. - Mindet. Nincs több rejtelem. Tisztán akarok látni. Grillo megtalálta a kapcsolókat a félhomályban, és valamennyit fellökte. A jelenet színpadiassága egy csapásra elillant. A fényözön panaszos nyögésre indított néhány szunyókálót, akik szemük elé vont karral próbálták kirekeszteni a világosságot. A Sagansky-t markoló férfi kinyitotta szemét és felnyögött, de mozdulatlan maradt, megérezve a veszélyt. Grillo tekintete ismét a Jaff kezére siklott. Az erő cseppjei már nem szivárogtak belőle. A hatalom összegyűlt benne. Készen állt. - Nincs értelme halogatni... - hallotta a Jaff szavait, és látta, amint a férfi, kezeit szemmagasságban maga elé emelve, kinyújtott ujjakkal a falhoz sétál, és ráfekteti tenyerét. Azután, kezét még mindig a szilárd valósághoz préselve, elkezdte ökölbe szorítani az ujjait. Odalenn a kapunál Clark látta, hogy a házban kigyúlnak a fények, és megkönnyebbülten lélegzett fel. Ez csak azt jelentheti, hogy a parti véget ért. Általános hívást intézett valamennyi sofőrhöz (csak azokhoz nem, akik ijedtükben már elhúzták a csíkot), utasítva őket, hogy kezdjenek gyülekezni a Dombnál. Az utasok nemsokára előjönnek. A Palomo Grove-hoz vezető kijáratnál, négy mérföldnyire a város peremétől, letérve a gyorsforgalmi útról, különös borzongás futott végig Teslán. Olyan, amiről az anyja mindig azt mondta, hogy valaki átsétált a sírján. Ma este azonban más volt a helyzet. Sokkal rosszabb újsággal kellett megbirkóznia. Lemaradtam a legfontosabbról, döbbent rá. Elkezdődött nélkülem. Érezte, hogy valami megváltozik körülötte, valami hatalmas dolog. Mintha végül mindvégig azoknak lett volna igazuk, akik laposnak látták a földet, és most, hogy néhány foknyit megbillent, minden, ami csak rajta volt, csúszni kezdett a széle felé. Egy pillanatig sem hízelgett magának azzal, hogy csakis ő elég érzékeny ahhoz, hogy felfigyeljen a változásra. Talán egyedül ő ismerte be magának az érzést, de kétsége sem volt afelől, hogy ugyanebben a pillanatban az országban - de még valószínűbben az egész világon - sokan vannak, akik hidegen verítékező testtel ébrednek, és féltőn gondolnak szeretteikre, gyermekükre. A gyermekek minden látható ok
nélkül felsírnak. Az öregek azt hiszik, eljött számukra az élet utolsó pillanata. Hallotta az összeütközés zaját a gyorsforgalmi úton, melynek csak az imént fordított hátat. Újabb csattanások követték, amint az autók - vezetőik figyelmét elvonta a pillanat rettenete - egymásba rohantak. Kürtök zaja töltötte be az éjszakát. A világ kerek, mondta magának, mint ez a kormánykerék, amit tartok. Nem eshetek le róla. Nem eshetek le róla. Egyforma elszántsággal kapaszkodva a gondolatba és a volánba, a város felé indult. A visszatérő autókat várva Clark látta, hogy a Dombon fények közelednek. A haladásuk azonban túl lassú volt ahhoz, hogy reflektorok lehettek volna. Kíváncsiságtól vezérelve elhagyta helyét, és egy darabon lesétált a meredek domboldalon. Talán húsz méternyi utat tehetett meg, mielőtt az út kanyarulata felfedte a fény forrását. Félszáz, vagy annál is több emberből álló csőcselék közeledett az úton. Arcuk és testük elmosódott ugyan, de mindannyian úgy fénylettek a sötétben, mint a Halloween-maszkok. A csapat elején két kölyök haladt, akik ebből a távolságból eléggé átlagosnak tűntek. Tekintve azonban az őket követő bandát, aligha lehettek azok. Clark hátrálni kezdett, majd megfordult, hogy megnövelje a közte és köztük lévő távolságot. Rabnek igaza volt. Már régen el kellett volna tűnnie innen, és hagyni ezt az átkozott várost, boldoguljon, ahogy tud. Arra alkalmazták, hogy a betolakodókat távol tartsa a partitól, nem pedig arra, hogy forgószelekkel, meg két lábon járó fáklyákkal viaskodjon. Ami sok, az sok. Ledobta a rádiót, és átmászott a házzal szemközti kerítésen. A túlsó oldalon a bozótos sűrű volt, és a köves domboldal meredeken lejtett, de ő belevetette magát a sötétségbe. Nem bánta, ha ruhája csupa rongy is lesz, mire a Domb túlsó felére ér. Mire a csőcselék eléri a kaput, olyan messze akart kerülni ettől a helytől, amennyire csak lehetséges. Grillo látott egy-két olyan dolgot az elmúlt pár napban, ami elállította a lélegzetét, mégis minden alkalommal megtalálta a módját, hogy beillessze őket a világképébe. Most azonban olyan történés zajlott a szeme előtt, ami annyira képtelen volt. hogy nem tudott mást tenni, csak nemet mondani rá.
Nem is egyszer, de tucatszor. - Nem... nem... - és így tovább - ...nem. A tagadás nem segített. A látvány nem volt hajlandó elenyészni. Ott maradt. És a figyelmét követelte. A Jaff ujjai behatoltak a tömör falba, és rákulcsolódtak. Ezután hátralépett egyet, majd még egyet, magával húzva a valós anyagot, mintha csak napon felolvadt cukorka lenne. A falon függő karneváli képek elcsavarodva, a fallal együtt torzultak. A mennyezet, az oldalfalak és a padló kereszteződései, kezdték elveszíteni szigorú mértaniságukat. Olyan volt, mintha a szoba egész belső terét egy mozivászonra vetítenék, a Jaff pedig egyszerűen megragadná az anyagot, hogy maga felé rántsa. A vetített kép, mely néhány pillanattal ezelőtt még olyan valóságosnak tűnt, felfedte színlelt létét. - Mint egy mozi - gondolta Grillo. - Az egész világ egyetlen kibaszott mozi. És a Tudás leplezte le a csalást. Lerántotta a leplet, a fátylat, a vásznat. Nem ő volt az egyetlen, aki meggörnyedt a Jelenés súlya alatt. Buddy Vance gyászolói közül sokan felnyitották szemüket, hogy tanúi legyenek a látványnak, melyhez foghatót még legrosszabb utazásaik során sem láthattak. Úgy tűnt, mintha a Jaffot is elborzasztaná a feladat könnyedsége. Reszketés futott végig testén, mely sohasem tűnt ennyire törékenynek, ennyire sebezhetőnek, ennyire emberinek, mint most. Bármilyen próbatételeken ment is keresztül, hogy felkészítse lelkét erre a pillanatra, nem volt számára elegendő. Ehhez semmi sem lett volna elég. A Tudás titka a test törvényeinek kihívásában rejlett. A lét legmélyebb meggyőződése is megingott a szembesülés pillanatában. Valahonnan a vászon mögül Grillo egyre erősödő hangot hallott, mely ütemes lüktetésként töltötte be koponyáját. A hang a teratát is összetrombitálta. Szeme sarkából láthatta, ahogyan a terembe özönlenek, hogy szükség esetén teremtőjük segítségére siessenek. Számukra Grillo jelentéktelen. A férfi tudta, bármelyik pillanatban elszökhetne anélkül, hogy feltartóztatnák. Mégsem fordíthatott hátat a látványnak, bármennyire is összeszorította a gyomrát. Bármilyen történet is zajlik a világ vetítőernyője mögött, itt fog előtűnni, és ő képtelen lenne elszalasztani. Ha most elmenekülne, mit érhetne el vele? Elszaladna a kapuhoz, hogy biztonságos távolból legyen a szemtanúja? A Tudóssal, aminek a birtokába került, nem létezne
biztonságos távolság. Élete hátralévő részében a szilárd valóságot tapintaná, és közben tudná: ha birtokában lenne a Tudás, az szétolvadna az ujjai között. Nem mindenki volt ilyen fatalista. Sokan próbáltak az ajtó felé menekülni azok közül, akik kellőképpen öntudatuknál voltak. A nyújthatóság fekélye azonban, mely megfertőzte a falakat, sebesen terjedt a padlón is. Ragadóssá vált a talaj a menekülők talpa alatt, miközben a Jaff tovább húzta maga felé - immár mindkét kezével - a szoba szövetét. Grillo valami szilárd helyet kereseti e sarkaiból kifordult világban, de csak egy székbe botlott, mely behódolt az újkeletű fizika szeszélyeinek, akárcsak a szobában található összes tárgy. A szék kicsúszott az ujjai közül, és ő a padlóra zuhant, a becsapódástól pedig újra eleredt az orra vére. Hagyta folyni. Felpillantva látta, hogy a Jaff olyan erővel húzza magához a valóságot, hogy a szoba túlsó vége a felismerhetetlenségig eltorzul. Az udvar ragyogó fényei elhalványultak, majd kialudtak. Jellegtelen árnyékká mosódtak, mely olyan sebesen örvénylett, hogy nem sokáig tarthatott ki, mielőtt anyaga szétfoszlott. A valóság másik oldaláról hallatszó hang nem erősödött tovább, de a néhány pillanat alatt is magától értetődővé vált, mintha mindig is ott lett volna, csak a hallhatóság határán túl. A Jaff újra megragadta az általunk ismert valóságot, és ezzel tűréshatárán túl feszítette azt. Nemcsak egy, de számtalan helyen foszlott szét. A szoba ismét kifordult sarkaiból. Grillo az eltorzuló padlóhoz tapadt, miközben különféle testek gurultak el mellette. A káoszban még egy pillantást vetett a Jaffra, aki - úgy tűnt - az utolsó pillanatban megbánta cselekedetét. A realitás nyers szubsztanciájával küzdött, mintha megpróbálná eltaszítani magától. Azonban vagy az öklei nem voltak hajlandók engedelmeskedni az utasításainak és szabadon engedni őt, vagy maga az anyag önállósodott, de immár segítség nélkül szakította szét önnön szövetét. A Jaff arcát a kendőzetlen rémület borította el, és sikoltva szólongatni kezdte a teratát. Az elindult felé, sajátos testfelépítése segítségével könnyebben megtalálva helyét a mindent elsöprő káoszban. Grillo szorosan a padlóhoz lapult, amint átmasírozott fölötte. Alighogy elhaladt, valami ismét megálljt parancsolt neki. Felmérve, hogy még sokkal borzalmasabb látvány is kínálkozik, Grillo a lehetőségekhez képest félelem nélkül felegyenesedett, és visszafordult az ajtó felé. A szobának az a vége többé-kevésbé érintetlen volt. Csak a szögek kismértékű elcsavarodása
utalt rá, hogy mi folyik valójában. Belátott a hallba, és azon túl a bejárati ajtóra. Az ajtó tárva-nyitva állt. És a keretében ott volt Fletcher fia. Van nagyobb hatalom is az uraknál és teremtőknél, értette meg Howie. Az ellentétek, a természetes ősellenségek vonzásának hatalma. Ez fűtötte a teratát is, amikor visszafordult az ajtóhoz, ráhagyva a fékevesztetten tomboló káoszt a Jaff irányítására. - Jönnek! - üvöltött oda Howie Fletcher seregének, elhátrálva az ajtótól, ahonnan a terata közeledett. Jo-Beth, aki belépett vele a házba, még mindig a küszöbön állt. Megragadta a fiú karját, és maga felé rántotta. - Késő - mondta a lány. - Láttad, mit csinált? Uramisten! Láttad? Veszett fejsze nyele volt, vagy sem, az álom-teremtmények mindenesetre készen álltak, hogy szembenézzenek a teratával, és lecsaptak rá, amint azok özönleni kezdtek a házból. Útban felfelé, Howie valamilyen kifinomult harcra számított: az akarat és fortély összecsapására. A körülötte szárba szökkenő erőszak azonban merőben fizikai volt. A testükön kívül mást nem használhattak fel az ütközetben, de olyan ádázul vetették magukat a feladatra, amit fel sem tételezett a melankolikus lelkekről, akik az erdőben összegyűltek körülötte. Még kevésbé a civil mulatozókról, akikkel a Knapp-házban találkozott. Nem volt különbség gyermekek és háborús hősök között. Alig lehetett felismerni őket, emberek által megálmodott arcuk utolsó nyomai is elhalványultak. Átadták helyüket a jellegtelenségnek, mellyel ellenségük is bírt. A végletekig leegyszerűsödtek. Fletcher fény-szeretete a szenvedély ellen, ami a Jaffot és a sötétséget összefűzte. A felszín alatt pedig egyetlen cél, mely egyesítette erőiket. A másik elpusztítása. Megtettem, amit vártak tőlem, gondolta Howie: felvezettem őket a hegyre, magamhoz szólítottam a tévelygőket, mielőtt azok nyom nélkül elenyésztek volna. Mint a kevésbé következetesen megidézett ábrándok, melyek szertefoszlottak, mielőtt még az ellenség közelébe érhettek volna. A többség számára azonban elegendő ösztönzőerőt jelentett a terata kihívása. Addig fognak harcolni, míg darabokra szakadnak. Hatalmas pusztítás ment végbe mindkét oldalon. Az olajosan fénylő sötétség darabjai leszakadtak a teratából. Fényfoltok törtek elő az álomseregből, amint soraik felszakadoztak. A kínnak nem volt helye a küzdő felek között. Nem szivárgott vér a sebekből. Támadást támadás után
viseltek el, olyan sérülésekkel is tovább harcolva, melyek bármilyen valódi lényt gyötrelmes halálra kárhoztattak volna. Csak mikor testük szövetének több mint fele elenyészett, akkor visszakoztak és szóródtak szét. Még a levegő sem maradt üresen, miután feloldódtak benne. Zúgott és örvénylett, mintha a harc szubatomikus szinten is tovább folyt volna: negatív és pozitív energiák harcoltak egymás kioltásáért. Ha a ház előtt zajló ütközet a minta, akkor biztos pusztulás várt mindkét seregre. Egyenlő erejükkel nem tehettek egyebet, mint felőrölték egymást, csapást csapás után osztva, egyre fogyatkozó létszámmal. Az ütközet már túlterjedt a kapun, mire Tesla felért a Dombra, és javában zajlott az úton is. A valaha különálló formák felismerhetetlenül absztrakttá váltak, a sötétség foltjai, a fényesség foltjai, amint egymást tépték. Tesla leállította a kocsit, és elindult a ház felé. Két harcos tűnt elő az utat szegélyező fák közül, és néhány méternyire tőle a földre zuhantak. Végtagjaikat összekulcsoltak, sőt úgy tűnt, egymásba kulcsolták. Tesla elborzadva nézte őket. Ez volt hát, amit a Tudás szabadjára engedett? Hogyan szökhettek el a Quiddityből? - Tesla! Felnézett. Howie jelent meg előtte. A fiú sebesen, és kifulladva világosította fel. - Elkezdődött - zihálta. - A Jaff felhasználja a Tudást. - Hol? - A házban. - És ezek? - kérdezte. - Az utolsó ütközet - felelte a fiú. - Későn értünk ide. Most mi lesz, bébi? - gondolta. Egyszerűen nincs rá mód, hogy megállítsd. A világ igenis megdőlt, és minden csúszni kezd a mélység felé. - Amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk innen a francba - mondta Howie. - Úgy gondolod? - Mi mást tehetnénk? Tesla felnézett a házra. Grillo említette neki, hogy szeszélyes építmény, de azért ilyen vad megoldásokra nem számított. Minden szög árnyalatnyit elferdült, valamennyi függőleges néhány foknyit rézsútosan állt. Azután
megértette. Nem valami poszt-modernista tréfáról van szó. Volt valami odabenn, ami folyamatosan változtatta a ház alakját. - Uramisten - mormolta. - Grillo még odabent van. Amíg ezt kimondta, a homlokzat ismét elhajolt egy kicsit. Szembesülve egy ilyen rejtelemmel, a csata körülötte zajló többi része már csak kevésbé érdekelte. Csak két ellenséges törzs tépte egymást, mint a veszett kutyák. Tesla úgy lépett át rajtuk, mintha ott sem lennének. - Hová mész? - kérdezte Howie. - A házba. - Rettenetes látvány. - Idekint nem az? Bent rekedt egy barátom. - Veled megyek - mondta a fiú. - Jo-Beth is itt van? - Igen. - Keresd meg! Én addig megkeresem Grillót, azután mindannyian eltűnünk innen a jó francba. Anélkül, hogy választ várt volna, megindult a bejárat felé. A harmadik sereg, mely aznap éjjel elszabadult Grove-ban, már félúton volt felfelé a Dombon, amikor Witt rádöbbent, hogy bármennyire is bánkódik álmai elvesztése miatt, még nem akar meghalni. Küzdeni kezdett a kilinccsel, készen arra, hogy kivesse magát a száguldó autóból, de a nyomukban kavargó porfelhő mindig eltántorította. Tommy-Ray-re nézett. A fiú arca sohasem sugárzott az intelligenciától, mostani üressége mégis megdöbbentő volt. Szinte fogyatékosnak tűnt. Alsó ajkáról nyál csorgott alá, egész arca verítéktől fénylett. Egyetlen nevet ismételgetett egész úton. - Jo-Beth - mondta. A lány azt a hívást nem hallotta meg, de felfigyelt egy másikra. A ház belsejéből mentális sikoly tört fel, abból az emberből, aki őt is nemzette, bár valószínű, hogy nem neki szánta. Hiszen az apja még azt sem tudhatta, hogy lánya a közelben van. Jo-Beth mégis meghallotta. Olyan rettenetről árulkodott, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. Az anyag szemcséitől terhes levegőn keresztül átvágott a bejárati ajtóhoz, melynek szemöldökfája ívben meghajolt.
A látvány odabent még szörnyűbb volt. A teljes belső tér elveszítette szilárdságát, és egyetlen középpont felé mutatott. Nem okozott nehézséget megtalálni ezt a pontot. Az egész feloldódott világ ebbe az irányba csavarodott. Természetesen a Jaff állt az örvény magjában, előtte pedig a valóság anyagán tátongó szakadás, mely kiterjesztette befolyását élőre, élettelenre egyaránt. Jo-Beth nem láthatta ugyan, mi van a hasadék túloldalán, de tudta a választ: Quiddity, az álomóceán, rajta a szigetekkel, melyről Howie és apja is beszélt. Ahol idő és tér nevetséges kötelmek, és a szellemek szabadon járnak. Ha valóban így volt, és a férfinak sikerült felhasználnia a Tudóst a csoda eléréséhez, akkor miért fél ennyire? Miért próbál meghátrálni a látvány elől, fogaival tépve kezeit, hogy megszabaduljon az anyagtól, melybe ujjai kapaszkodnak? A józan ész azt diktálta, tűnjön el innen. Tegye, amíg lehet. Bármi is terült el a hasadékon túl, máris kezdte magához vonzani. Egy darabig ellen tud állni neki, de a lehetőségei egyre szűkülnek. Aminek viszont képtelen volt ellenállni, az az éhség volt, mely mindennél inkább ide vonzotta. Látni akarta apja gyötrelmeit. Nem aranyos, kislányhoz illő vágy, de hát a férfi sem volt éppen aranyos apuka. Ő az oka minden kínjuknak. A felismerhetetlenségig megváltoztatta Tommy-Ray-t. Összetörte a Mama szívét, és életét. Jo-Beth látni akarta, hogyan szenved, és képtelen volt elfordítani a tekintetét. A férfi öncsonkítása egyre látványosabb méreteket öltött. Eszelősen rázta ide-oda a fejét, megtagadva, ami a Tudás ütötte lyuk túloldalán a szeme elé került. Jo-Beth hallotta, ahogyan a háta mögött egy hang a nevén szólítja. Megfordulva egy nőt pillantott meg - akit ugyan még életében nem látott, de ismert Howie elbeszéléséből -, amint a küszöb viszonylagos biztonságából hívogatja. Nem törődött vele. Látni akarta, ahogyan a Jaff teljesen felemészti magát, vagy ahogyan a saját megvalósult ábrándja magának követeli, hogy végezzen vele. Eddig a pillanatig nem is mérte fel, mennyire gyűlöli, mennyivel tisztábbnak fogja érezni magát, ha végre eltűnik a világból. Tesla hangja más fülekhez is elért. A földön kuporogva, néhány lépéssel a Jaff mögött, a szilárdság parányi, és fokozatosan szétmálló szigetén, Grillo hallotta meg a hívást. Megfordult - dacolva a Quiddity hívásával -. hogy a nő felé nézzen. Arcát duzzadtnak érezte a vértől, a hasadás magához
vonzotta testnedveit. Feje úgy lüktetett, mintha szét akarna robbanni. A hasadék felszippantotta könnyeit, kiegyenesítette szempilláit. Orrából két vérpatak eredt, mely arcára merőlegesen a lyuk felé tartott. Szemtanúja volt, ahogyan a szoba nagyobbik részét elragadta a Quiddity. Rochelle az elsők közt távozott, feladva az erőtlen szorítást, amivel narkós teste a való világhoz kötődött. Sagansky és ronggyá vert ellenfele is eltűntek. A partivendégek sorra követték őket, pedig kétségbeesetten próbáltak eljutni az ajtóig. A képek leszakadtak a falról, majd a gipszborítás repedezett le a favázról, végül a fa is megadta magát, és meghajolt a hívás előtt. Grillo is csatlakozott volna hozzájuk - a falakhoz, a vendégekhez, a világhoz -, ha nem feküdt volna a Jaff árnyékában, ami viszonylagosan szilárd szigetet kínált a káosz tengerén. Pedig ez még nem is volt a káosz tengere. Tenger az volt, amire a lyuk túlsó oldalán vethetett egy pillantást, és ami megszégyenítette a szó bármilyen más megtestesülését. A Quiddity maga volt a tengerség lényege: az egyetlen és felmérhetetlen. Grillo feladta minden reményét, hogy szembeszegülhet a hívásával. Túl közel került a parthoz, hogy hátat fordíthasson neki. A felszín alatti áramlások máris elmosták a szoba nagy részét. Hamarosan őt is magukkal ragadják majd. Teslát meglátva azonban új remény ébredt benne, hogy elmesélheti a történteket. Ha maradt még hajszálnyi esélye, gyorsan kell cselekednie. Azt a kevés oltalmat, amit a Jaff adhatott, minden pillanat tovább koptatta. Látva, hogy Tesla kinyújtja felé a karját, ő is kapaszkodni kezdett. Túl nagy volt a távolság. A lány nem nyúlhatott mélyebben a szobába, ha nem akarta elveszíteni a fogást, a viszonylag szilárd ajtókereten. Tesla végül feladta, és ellépett a nyílástól. Ne hagyj most el, gondolta a férfi. Most, miután megcsillantottad a reményt. Ennél azonban jobban kellett volna ismernie. Tesla egyszerűen azért húzódott vissza, hogy kifűzze az övet nadrágjából, de máris újra a nyílásnál termett, és hagyta, hogy a Quiddity vonzása Grillo keze ügyébe sodorja a mentőövet. A férfi szorosan megmarkolta. *
Odakint a csatatéren Howie megtalálta a fényes maradványokat, melyek egykor Benny Pattersonhoz tartoztak. A fiú külsejének szinte valamennyi jellegzetességét elveszítette, de ennyi is elég volt Howie-nak, hogy ráismerjen. Letérdelt mellette, magában azt gondolva, micsoda értelmetlen dolog gyászolni egy ennyire múlékony lény eltávozását, azután egy másik gondolattal rögtön helyesbítette is magát. Én is ilyen múlékony vagyok, és semmivel sem biztosabb az életem céljában, mint ez az ábránd, Benny Patterson volt. Howie a fiú arcára tette a kezét, de az már feloldódott a légben, maradványai fényesen csillogó porszemcsék az ujjai között. Elszomorodva nézett fel, hogy meglássa a Coney kapujában Tommy-Ray-t, amint a ház felé közeledik. Mögötte egy másik ember ácsorgott, akit Howie még sohasem látott. Kettejük mögött pedig porból szőtt fal, mely süvöltve örvénylett Tommy-Ray nyomában. Gondolatai Benny Pattersonról Jo-Beth-re vándoroltak. Hol lehet? Az elmúlt néhány percnyi kavarodásban teljesen megfeledkezett róla. Abban nem kételkedhetett, hogy ő Tommy-Ray célpontja. Felállt, és elrugaszkodott, hogy az ellenségre rontson, aki napbarnított, tündöklő hősből - ahogyan először találkozott vele a Központban - éppen a visszájára fordult. Vérfoltokkal borítva, gödrükbe süppedt szemekkel, hátravetett fejjel ordított: - Atyám! A sarkában járó fergeteg körbevette Howie-t, mielőtt ráugorhatott volna Tommy-Ray-re. Gyűlölettől eltorzult arccal, alagútként megnyíló torokkal félretaszította a fiú testét, és hasznosabb elfoglaltságot keresett magának, minthogy megfossza őt csekélyke életétől. Howie a földre zuhant, és eltakarta az arcát, míg a szellemek el nem vonultak. Csak amikor mind eltűntek, akkor állt ismét talpra. Tommy-Ray és a nyomában járó vihar már odabent volt. Hallotta, ahogyan Tommy-Ray hangja még a Tudás zűrzavarán is felülkerekedik. - Jo-Beth! - bömbölte. A lány odabent van a házban, döbbent rá Howie. Hogy miért ment be oda, képtelen volt megérteni, de el kellett érnie, mielőtt Tommy-Ray, vagy ezek a szemét fattyúk teszik ugyanezt. Miközben a bejárad ajtó felé rohant láthatta, ahogy a porvihar maradékát is megragadja a benti erő, hogy magához rántsa.
Az erő, mely mindezt véghezvitte, abban a pillanatban láthatóvá vált, ahogy a fiú átlépte a küszöböt. Látta, amint a felhő utolsó, kaotikusan vonagló foszlánya is feloldódik az örvényben, mely a házat is felemésztette. A forgószél torka előtt - a felismerhetetlenségig összeroncsolt kezekkel - a Jaff állt. Howie csak egy pillantást vethetett a jelenetre, mielőtt Tesla kiáltása magára vonta a figyelmét. - Segíts! Howie? Howie! Segíts, az ég szerelmére! Tesla a belső ajtó keretébe kapaszkodott, melynek formája a végtelenségig eltorzult, a másik kezével pedig egy férfit tartott, akit az örvény minden erejével a magáénak követelt. Howie három lépessel ott termett, miközben törmelékeső viharzott el mellette (köztük a lépcsőfok, melyet az imént lépett át), és megragadta a lány kezét. Ekkor ismerte csak fel az alakot, aki egy lépésnyire Tesla mögött állt, és így közelebb volt a Jaff által nyitott örvényhez. Jo-Beth! A felismerés kiáltásként csapott elő torkából. A lány feléje fordult, félig vakon a rázúduló szilánkesőben. Amikor tekintetük találkozott, Howie meglátta, hogy Tommy-Ray is közeledik a lány felé. Sok mindent kellett kiállnia mostanában, de azért még nem veszítette el minden erejét. Maga felé rántotta Teslát, ezáltal elhúzva őt és a férfit - akit minden áron meg akart menteni - a hall egy kevésbé kaotikus pontjára. Erre a pillanatra volt csak szüksége Tommy-Ray-nek, hogy elérje Jo-Beth-t, akkora erővel vetődve felé, hogy ledöntötte a lábáról. Howie látta a rémületet a lány szemében, amikor elveszítette egyensúlyát. Látta, hogy Tommy-Ray karjai rákulcsolódnak, a legszorosabb öleléssel. Ezután a Quiddity magával ragadta őket, elsodorva testüket az ismeretlenbe. Howie felüvöltött. Mögötte Tesla ismét a nevét kiáltotta. Oda se figyelt a hívásra. Tekintetét arra a helyre szegezve, ahol Jo-Beth eltűnt, tett egy lépést az ajtó felé. Az erő újabb lépés megtételére ösztökélte, közben távolról hallotta Tesla hangját. Azt kiáltotta, hogy forduljon vissza, mielőtt túl késő lesz. Hát nem tudja, hogy már egy pillanattal ezelőtt túl késő volt, amikor látta Jo-Beth-t eltűnni? Mindennek vége lett abban a pillanatban. A harmadik lépés után a forgószél magával ragadta. A szoba forogni kezdett körülötte. Egy lélegzetvételnyi ideig apja ellenségét látta, tágra nyílt szájjal, majd a hasadék jött. Még mindig szélesedett. Azután eltűnt, amerre a gyönyörű Jo-Beth is, a Quiddity felé.
- Grillo? - Igen? - Fel tudsz állni? - Azt hiszem. Kétszer is próbálkozott, sikertelenül, Teslának pedig már nem maradt elég ereje, hogy letámogassa a kapuig. - Csak egy percet adj - zihálta a férfi. Tekintete ismét visszatért a házra, ahonnét épphogy sikerült kimenekülniük. - Nincs itt semmi látnivaló, Grillo - mondta a lány. Ez egyáltalán nem volt igaz. A homlokzat mintha a Dr. Caligariból származott volna, az ajtók és ablakok beszippantva. És odabenn ki tudja, mi még? Miközben lebotorkáltak az autóig, egy alak emelkedett fel a káoszból, és tántorgott ki a holdfényre. A Jaff volt az. A tény, hogy ott állt Quiddity partjainál, és mégis ellenállt a csábításának, már önmagában véve is hihetetlen erőről tanúskodott. Az ellenállásnak azonban megvolt az ára. Kezei lerágcsált, lüktető csonkok voltak csupán, baljának izomrostjai rongyfoszlányként lebegtek csuklócsontja felett. Az arca is rettenetesen meg volt csonkítva. Üres tekintettel és összetörten botorkált le a kapuhoz. Sötét foltok, a terata szánalmas maradványai jártak a nyomában. Tesla rettentően kíváncsi volt, hogy mennyit sikerült Grillónak megpillantania a Quiddityből, de nem ez az alkalmas pillanat, hogy megkérdezze. Most elég annyi: Grillo életben maradt, hús-vér emberként egy olyan világban, ahol a test a legmúlandóbb. Életben maradt, miközben minden levegővétellel életek értek véget, hogy újak kezdődjenek helyettük. Az élet mindig is teli volt veszélyekkel. Ez most nagyobb igazság, mint bármikor ezelőtt. Már nem kételkedhetett benne, hogy a legrosszabb még hátra van, hiszen valahol, a Quiddity távoli partjain, az Iad Uroboros, irigységtől sarkallva, máris elkezdte átszelni az álomóceánt.
Harmadik rész
ZÉRÓPONT EGY Elnökök, messiások, sámánok, pápák, szentek és holdkórosok próbálták meg - egy ezredév leforgása alatt - gyilkossággal, drogokkal, és önsanyargatással bevásárolni magukat a Quidditybe. Szinte egytől egyig elvéreztek. Az álomóceán többé-kevésbé sértetlen maradt, létezésének ténye soha meg nem erősített szóbeszéddé vált. A Kozmosz uralkodó fajai csekély épelméjűségüket a partjainál tett, álombéli látogatásokkal tartották fenn. Életükben három alkalommal jártak ott, és amikor maguk mögött hagyták, mindig többet akartak belőle. Ez az éhség táplálta, tette őket szenvedővé és szenvedélyessé. Ez indította őket a jóra - gyakorta tudat alatt - abban a reményben, hogy ezáltal rendszeresen hozzáférnek. Ez indította őket a gonoszra, abban a nevetséges meggyőződésben, hogy ellenségeik akik ismerik az óceán titkát. de nem mondják el - az ellenükre törnek. Ezáltal születtek az istenek. Ezáltal omlottak le a bálványok. A kevesek, akik korábban megtették az utat, melyen most Howie, Jo-Beth, Tommy-Ray, és Buddy Vance házának huszonkét vendége is járt, nem voltak alkalmi turisták. Kiválasztottak voltak a Quiddity céljaira, és (jobbára) fel is készültek erre. Howie azonban jottányit sem volt felkészültebb a feladatra, mint az örvénybe szippantott faszilánkok bármelyike. Energiahurkokon zuhant keresztül, bele egyenesen a vihar magjába, melyet fényes tűzbe borítottak a csapkodó villámok. A ház zajai nyom nélkül elenyésztek, amint belépett a forgószél torkán. Lassan így tettek a mellette repkedő törmelékdarabok is. Képtelenül arra, hogy irányítsa vagy betájolja magát, nem tehetett mást, átbukdácsolt a felhőkön, míg a felvillanó fények ritkulni és élénkülni
kezdtek. A sötétség olyannyira elmélyült, hogy már azt hitte, csukva van a szeme, és a mélység - akárcsak a vele társult zuhanás - csak a fejében létezik. Ha így volt, boldogan keblére ölelte a tényt, majd gondolatai is szabadesésbe kezdtek. A sötétből előbukkanó képekre meredt, melyek tökéletesen szilárdnak tűntek, legalábbis - miként szinte bizonyos volt benne - lelki szemein keresztül. Újra és újra megidézte maga előtt Jo-Beth arcát, ahogyan a válla felett visszapillantott rá. A szeretet szavait suttogta felé, és remélte, hogy azok a lányhoz is eljutnak. Még ha így is volt, az sem hozhatta közelebb hozzá. Nem mintha ez meglepte volna a fiút. Tommy-Ray is feloldódott ebben a gondolatfoszlányban, melyen keresztül ő és Jo-Beth zuhant, és az ikertestvérek olyan jogokat is támaszthatnak húguk iránt, melyeknek eredete még az anyaméhig nyúlik vissza. Hiszen az első álomtengerben együtt lebegtek, egymásba fonódott érzékekkel, és gondolatokkal. Howie semmi mást nem irigyelt Tommy-Ray-től - se szépségét, se mosolyát, se egyebet -, csak azokat az intim pillanatokat, melyeket megosztott Jo-Beth-szel, a szex előtt, az éhség előtt, sőt még az első lélegzetvétel előtt. Csak abban reménykedhetett, hogy ő az élet végén lehet vele úgy, ahogyan Tommy-Ray volt az elején. Amikor majd az idő elveszi tőlük a szexet, az étvágyat, és végül a lélegzetet is. Ezután az arc és az irigység szertefoszlott, és újabb gondolatok, vagy azok pillanatfelvételei kezdték betölteni a fejét. Nem emberekről szóltak, hanem helyekről, melyek sebesen tűntek fel és enyésztek el. Mintha agya lázasan kereste volna közöttük az egyetlent. Végül rá is akadt. Elmosódott kék éjszaka szilárdult meg körülötte. A zuhanás érzete egy szempillantás alatt szertefoszlott. Szilárd testé lett egy szilárd helyen. Rohant a visszhangot verő deszkapallókon, a friss szél az arcába csapódott. Hallotta, hogy a háta mögött Lem és Richie a nevén szólítja. Tovább rohant, a válla fölött pillantva vissza rájuk. Azonnal megoldódott a rejtély, hogy hol van. Mögötte ott magasodtak Chicago felhőkarcolói. A fények élesen hasítottak az éjszaka sötétjébe, ami azt jelentette, hogy a hűvös szellő a Michigan-tó felől fújt az arcába. A rakpart mentén szaladt, bár azt nem tudta, melyiken. A Tó volt az egyetlen víztömeg, mellyel barátságot kötött. A Tó gyakorolt befolyást a város időjárására. Ettől volt más illata a levegőnek, mint bárhol a világon, és a víz izzadta ki magából a viharokat is. A Tó valójában annyira állandó, annyira elkerülhetetlen volt, hogy csak ritkán gondolt rá.
Amikor mégis ezt tette, olyan helynek látta, ahol a pénzes emberek csónakjaikba szállnak, akik pedig elvesztették pénzüket, beleölik magukat. Most azonban, miközben a mólón rohant - Lem halkuló kiáltásaival a háta mögött -, a rá várakozó Tó gondolata úgy megindította, mint még sohasem. Ő parányi volt, a Tó hatalmas. Ő tele volt ellentmondásokkal, míg a Tó magához ölelt mindenkit, és nem tett különbséget tengerész vagy öngyilkos között. Gyorsított a tempón, alig érezve a deszkák nyomását a talpán. Egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy bármennyire is valóságos ez a jelenet, csak agyszüleményeinek egyike. Emlékek töredékeiből gyúrta össze, hogy átvezesse őt azon, amin keresztülhaladva amúgy képtelen lenne megőrizni a józan eszét. Ez lett a híd a való élet éber álomvilágából az előtte elterülő ismeretlen paradoxon felé. Minél közelebb került a móló végéhez, annál bizonyosabb volt ebben. Könnyű léptei még könnyebbé váltak, egyre hosszabbak és hosszabbak lettek. Az idő ellágyult és terjeszkedni kezdett. Lehetőséget kapott rá. hogy eltűnődjön: vajon valóban létezik-e az álomóceán - legalábbis abban az értelemben, ahogyan Palomo Grove létezett -. vagy az általa életre keltett móló a puszta gondolatból emelkedik-e ki. Ha így volt, számtalan elme adott találkozót itt egymásnak. Tízezrével vibráltak a fények a vízfelszín alatt, némelyikük tűzijátékként a felszínre tört, mások a mélységbe merültek. Howie rátalált a saját izzására is. Nem adott persze okot sok büszkeségre, de a bőre határozottan fénylett, Fletcher fényének távoli, elhaló visszhangjaként. A móló végének korlátja már csak néhány lábnyira volt tőle. Mögötte a víztükör, mely egyre kevésbé emlékeztetett a Tóra. A Quiddity volt az, melynek hullámai pillanatokon belül össze fognak zárulni a feje felett. Nem félt. Éppen ellenkezőleg. Alig várta, hogy a korlátnál teremhessen, és elvesztegetettnek tűnt minden egyes további lépés. Ha bizonyítékra lett volna még szüksége arra, hogy mindebből semmi sem valóságos, most megkapta: a korlát szilánkokra hullott az érintésétől. Szállni kezdett. Zuhanórepülésben, az álomóceán felé. Az elem, melyben alámerült, nem hasonlított a vízre abban a tekintetben, hogy nem lett tőle nedves, és hidegnek sem érezte. Viszont kétségkívül lebegett a felszínén: tündöklően fényes buborékok törtek fel körülötte anélkül, hogy mindez bármilyen erőfeszítést igényelt volna a
részéről. Nem félt a vízbefúlástól. Csak a lehető legmélyebb hála érzete öntötte el, amiért itt lehet, ahová tartozik. Visszapillantott a válla felett (mindig ez a visszatekintés) a mólóra, ami feladata végeztével darabjaira hullott szét, akárcsak korábban a korlát. Howie játékként élte meg, ami lehetett volna maga a borzalom is. Boldogan figyelte elmúlását. Elszabadult a Kozmoszból, és Quiddity felszínén lebegett. Jo-Beth és Tommy-Ray együtt hatolt ugyan be az örvénylésbe, de elméjük másképpen rajzolta ki előttük az utazást és alámerülést. A rettenet, melyet Jo-Beth akkor érzett, amikor az erő magával ragadta, a viharfelhőben elillant. Elfelejtette a káoszt, és nyugalomra lelt. Többé már nem Tommy-Ray markolta a karját, hanem a Mama, fiatalabb éveiben, amikor még képes volt szembenézni a világ valóságával. Megnyugtató félhomályban sétáltak, talpuk alatt gyepszőnyeg illatozott. A Mama énekelt. Ha a dal valaha zsoltár volt is, a Mama elfeledte már a szavakat. Butaságokkal töltötte fel a sorokat, melyek egybecsengtek lépteik ütemével. Jo-Beth folyton közbeszúrt valamit az iskolában tanultakból, hogy a Mama lássa, milyen jó tanuló. Minden lecke a vízről szólt. Arról, hogy a hullámok mindenhol ott hömpölyögnek, még a könnyeinkben is, és arról, hogyan indult el az élet a vizekből, hogyan keletkeztek a testek sokkal inkább a vízből, mint bármely más elemből. A tények felemlegetése és az énekszó kéz a kézben jártak, de Jo-Beth közben árnyalatnyi változást fedezett fel a levegőben. A szél egyre viharosabb lett, és a tenger illatát hozta feléjük. Jo-Beth felvetette a fejét, megfeledkezve leckéiről. A Mama himnusza egyre távolabbról szólt. Ha fogták is egymás kezét, Jo-Beth már nem érezte. Tovább gyalogolt, anélkül, hogy visszapillantott volna. A talajt már nem borította gyepszőnyeg: csupasszá vált, és valahol előtte a tengerbe veszett. A felszínén, úgy tűnt, számtalan csónak lebeg, pislákoló gyertyákkal az árbocokon és a fedélzeteken. A talaj hirtelen kicsúszott a lába alól. Nem érzett félelmet, még most, zuhanás közben sem. Csak a bizonyosságot, hogy a Mamát maga mögött hagyta. Tommy-Ray Topangánál találta magát. Hogy hajnal volt-e, vagy szürkület, nem tudta volna megmondani. Bár a nap már nem ragyogott fenn az égen, érezte, nincs egyedül. Hallotta a lányokat a félhomályban, ahogyan
nevetgélnek és összesúgnak a háta mögött. A homok, ahol feküdtek, meleg volt csupasz talpa alatt, és ragacsos a napolajtól. Nem látta ugyan a szörfdeszkát, de sejtette, melyik irányba kell futnia. A víz felé szaladt, és jól tudta, hogy a lányok le nem veszik róla a szemüket. Mindig őt bámulták. Persze, tudomást se vett róluk. Amikor odakint lesz a vízen, és valóban megindul vele a deszka, talán majd felvillant feléjük egy mosolyt. Azután, amikor visszatér a partra, engedi, hogy egyiküknek legyen egy szerencsés napja. Most, hogy a hullámok megjelentek előtte, hirtelen ráébredt: valami nagyon nincs rendjén. Nemcsak a tengerpart vált ködössé, és a víz sötétté, de úgy tűnt, a testek elnyúlnak a deszkákon, és ami még rosszabb, foszforeszkálnak. Lassított a tempón, de tudta, nem állhat meg, és fordíthat hátat az egésznek. Nem akarta, hogy a strandon bárki is - különösen a lányok - azt gondolják, megijedt. Pedig félt, méghozzá rettenetesen. Valami radioaktív szar volt a tengerben. A szörfösök méreggel telten hullottak le deszkáikról, és ugyanaz a hullám mosta el őket, melyet meglovagolni indultak. Most már tisztán látta őket. Bőrük ezüstösen fénylett, míg máshol elfeketedett, hajuk szőke fényudvarként vette körül fejüket. A lányok is velük voltak, holtan, akárcsak a habokban feloldódó barátaik. Nem maradt más választása, minthogy csatlakozzon hozzájuk. Ezt jól tudta. A szégyen, hogy hátat fordít és visszamenekül a partra, rosszabb lett volna a halálnál. Mostantól valamennyien legendává válnak. Ő és a halott széllovasok, akiket ugyanaz a hullám követelt magáénak. Megacélozva akaratát belépett a tengerbe, mely hirtelen mélyült, mintha a part beomlott volna léptei nyomán. A gyilkos méreg máris égetni kezdte a testét, látta, ahogyan egyre fényesebben izzik. Kapkodta a levegőt, és minden egyes lélegzetvétel fájdalmasabb volt, mint az előző. Valami végigsöpört az oldalán. Oldalt fordult, azt gondolva, hogy egy valódi széllovas az, de Jo-Beth volt. A lány ajkai az ő nevét formálták. Nem talált szavakat, melyekkel válaszolhatott volna neki. Annyira igyekezett, hogy ne mutassa rettegését, noha képtelen volt erőt venni magán. Belevizelt a tengerbe, fogai vacogni kezdtek. - Segíts - kérlelte Jo-Beth-t. Te vagy az egyetlen, aki segíthet. Haldoklom. A lány felnézett a halálra vált arcba. - Ha te haldokolsz, akkor mindketten meghalunk - felelte.
- Hogyan kerültem ide? És te miért vagy itt? Nem is szereted a strandot. - Ez nem a strand - felelte a lány. Megragadta a fiú karját, és a mozdulat nyomán mindketten meginogtak, mint a bóják. - Ez a Quiddity, Tommy-Ray. Emlékszel? A lyuk másik felén vagyunk. Te hoztál ide minket. A lány látta, ahogyan az emlékek beárnyékolják a fiú arcát. - Ó Istenem... Jesszusom... - Emlékszel? - Igen. Jesszusom, igen. - A vacogás zokogássá erősödött, miközben a fiú magához húzta, mindkét karjával szorosan átölelve. A lány nem ellenkezett. Értelmetlen lett volna, amikor mindketten ekkora veszedelemben forognak. - Sssh - csitítgatta. Engedte, hogy a fiú a vállába temesse forró, indulattól eltorzult arcát. - Semmit sem tehetünk. * Semmit sem kellett tennie. A Quiddityé volt: nem tehetett mást, lebegett és lebegett, remélve, hogy egyszer talán beéri Jo-Beth-t és Tommy-Ray-t. Élvezte is, ahogyan beleveszett ebbe a határtalan tömegbe. Értelmetlenné tette a félelmeit - s ami azt illeti, egész életét. A hátán feküdt, és az égboltra meredt. Nem éjszakai ég borult fölé, ahogyan először gondolta. Nem voltak se álló-, se hullócsillagok. Sem felhők, elbújtatva a Holdat. Először teljesen jellegtelennek tűnt az ég, ám ahogyan teltek a másodpercek - vagy percek, talán órák is, melyeket nem tudott, de nem is akart nyomon követni -, felfigyelt rá, hogy százmérföldnyi széles, finoman árnyalt színhullámok futnak át rajta. A sarki fény játékszerként hatott mellettük, ahogyan a sztratoszférában különféle mintákká rendeződtek. Remélte, hogy idővel talán lejjebb is jönnek, ahol tisztábban láthatná őket, bár - tűnődött - talán nincsenek is letisztult formáik, melyekben megmutatkozhatnának. Nem vált azonban minden láthatóvá. Bizonyos formák kibújtak a megfigyelés és az elemzés alól. Mint az is, amit Jo-Beth irányában érzett - és ami minden ízében olyan különös és nehezen megfogható, mint az odafent villódzó fények, vagy a formák, melyeket magukra öltöttek. Inkább érezte, mint látta őket. Eltelve a látvánnyal, óvatosan átfordult az éterben, és megpróbálkozott néhány karcsapással. Az úszómozdulatok elég jól működtek, bár nehezen
lehetett megállapítani, mennyit haladt előre, hiszen nem viszonyíthatott semmihez. A tenger fényei, melyek körülölelték - s amelyekben útitársait sejtette, bár láthatóan egyiknek sem volt az övéhez hasonlóan kivehető formája -, túlságosan bizonytalanok voltak ahhoz, hogy kilométerkőként használhassa őket. Vajon valamennyien az álom mezsgyéjén járó lelkek? Csecsemők, szeretők, haldoklók, amint álmukban Quiddity vizein ringanak, hogy megnyugvást nyerjenek, és megérintse őket a nyugalom, mely a hullámokkal együtt a hátán viszi őket keresztül az ébrenlét viharain? Az életen, ami előttük áll, vagy amit éppen most veszítenek el. A szerelmen, melyet máris megmérgez a félelem, hogy a túláradó boldogság pillanatait az áporodottság vagy a kiábrándultság évei követik. Lemerült a vízfelszín alá. A fénylő formák közül sok messze alatta örvénylett, olyan mélységben, hogy nem voltak nagyobbak a csillagoknál. Nem mindannyian mozogtak vele egy irányba. Néhányan, miként az égi mintázatok, csoportokba rendeződtek, felemelkedve, majd visszahullva. Mások szorosan egymáshoz simulva haladtak. Ők lehetnek a szeretők, gyanította, bár feltehetően nem minden álmodó - aki szerelmese oldalán feküdt viszonozta annak érzelmeit. Talán csak nagyon kevesen vannak ilyenek. Ez a gondolat eszébe juttatta azokat az időket, amikor ő és Jo-Beth utaztak erre, meg a lány hollétének égető kérdését is. Óvakodnia kell attól, hogy a nyugalom eltompítsa, és megfeledkezzen Jo-Beth-ről. Kiemelte arcát a tengerből. Éppen időben, mert alig sikerült elhárítania egy kis híján bekövetkező összeütközést. Néhány méternyire tőle - a nyugalom tengerétől teljesen idegen módon - a Vance-ház egy harsány színekben pompázó darabja úszott. Azon túl pedig egy másik roncs hánykolódott, mely túlságosan ocsmány volt ahhoz, hogy ide tartozzon, ugyanakkor nem tűnt a Kozmosz egy darabjának sem. Jó négy lábnyira a víztükör fölé magasodott, és legalább ennyit elfoglalt a felszín alatt is: egy görcsös, viaszos sziget, mely fakó trágyafoltként lebegett a tisztaság tengerén. A fiú kinyújtotta a karját, és arrébb lökte az előtte fekvő törmeléktömeget. A mozdulat közelebb vitte a rejtély megoldásához. A dolog élt. Nem egyszerűen beleköltözött valami élőbe, hanem teljes egészében élő anyagból állt. Howie hallotta a tompán lüktető szívdobbanásokat. A lény felszíne összetéveszthetetlenül magán hordozta a bőr jellegzetességeit, de hogy valójában mi is volt, nem vált a fiú számára világossá, míg szinte hozzá nem ért. Csak ekkor látta meg a két vékony
alakot - a parti két vendégét -, amint a tébolyult düh kifejezésével arcukon, egymásba kapaszkodnak. Nem részesült abban a kiváltságban, hogy élvezhesse Sam Sagansky társaságát, vagy hallhassa Doug Frankl boszorkányos ujjait végigfutni a zongora billentyűin. Nem látott mást, csak két ősellenséget, akik nemcsak hogy egymáshoz láncolódtak, de egy sziget magvát képezték, mely láthatóan belőlük eredt, hatalmas púpként ülve meg a hátukat. Végtagjaikkal nem pusztán távol tartották magukat a másiktól, de egybe is fonódtak annak szöveteivel. A tömeg még mindig újabb gócpontokat növesztett magán, a valaha volt testrészeken. Ám ezek már nem az alapforma jellegzetességeit öltötték fel - karokét, gerincét -, hanem közvetlen elődjükét, így egyre kevésbé váltak emberivé és hússzerűvé. A kép inkább volt lenyűgöző, mint visszataszító, és a harcoló felek ádáz tekintete azt sugallta, nem okoz gyötrelmet az átalakulás. Figyelve a struktúra növekedését és terjeszkedését, Howie-ban felötlött, hogy ilyen vajúdások közepette jöhetett létre maga a szárazföld is. A harcosok talán meghalnak, és elenyésznek, de maga a struktúra ellenáll a pusztulásnak. A sziget körvonalai és magasabban fekvő pontjai máris inkább emlékeztettek korallra, mint húsra: kemények és morzsalékosak voltak. Amikor a harcosok elpusztultak, megkövesedett maradvánnyá nemesedtek a sziget magjában, melyet küzdelmük hívott életre. A sziget pedig folytatta útját a határtalan óceánon, Howie elengedte a roncsot, és elrúgta magát a szigettől. Törmelék és szemét szennyezte a víz felszínét: bútorok, gipszdarabok, lámpaburák cserepei. Elúszott egy körhintához tartozó ló feje és nyaka mellett, melynek festett szemei mintha borzadályt tükröztek volna. Errefelé nem volt jele születő szigeteknek. A Quiddity - úgy tűnt - nem vaktában alkot, bár kétséges, hogy géniusza idővel miként fog reagálni az elmék jelenlétére, melyek ezeket a nem ideillő tárgyakat magukkal hozták. Vajon képes lenne egy fából készült lóból is szigetet alkotni, mely a ló teremtőjének keze nyomát viseli magán? Akármi megtörténhet. Howie soha nem mondott vagy gondolt igazabb szavakat. Akármi megtörténhet. Nem voltak egyedül, ezt Jo-Beth is tudta. Bár a gondolat nem nyugtatta meg, azért mégiscsak kapaszkodó volt. Időnként hallotta, hogy valaki felkiált. A hang némelykor riadt volt, de legalább ennyiszer elragadtatott.
Mintha egy félig rémült, félig révült vallásos sereglet gyülekezne a Quiddity felszínén. Jo-Beth nem válaszolt egyik hívásra sem. Felfigyelt a tovaúszó formákra, melyek arra utaltak, hogy az emberek nem maradnak meg mindannyian emberinek, hanem borzalmas korcsok válnak belőlük. Épp elég gondja volt Tommy-Ray-vel (ő volt a másik oka vonakodásának), hogy ne akarjon még több bajt a fejére vonni. A fiú magáénak követelte minden figyelmét, és lebegés közben folyamatosan beszélt hozzá, érzelmektől túláradó hangján. A mentegetőzések és sírógörcsök között sok mondanivalója volt. Ezek többségét a lány már jól ismerte. Hogy milyen jó érzés volt, amikor az apjuk visszatért, és mennyire megcsalatva érezte magát, amikor a lány mindkettőjüket megtagadta. De volt más is, amivel kis híján összetörte a lány szívét. Először a misszióba tett útjáról beszélt, kezdetben töredékekben, majd hirtelen átváltott a tudatos felidézésére mindannak, amit művelt és tapasztalt. Ha érzett is kísértést Jo-Beth arra, hogy a legrosszabb részeket hitetlenkedéssel kezelje - a gyilkosságokat, saját pusztulásának vízióit -, nem tehette. Még soha életében nem hallotta olyan világos következetességgel beszélni bátyját, mint amikor elmesélte, hogyan vált a halál fiává. - Emlékszel Andyre? - kérdezte hirtelen. - Volt egy tetoválása... egy koponya... a mellkasán, a szíve felett. - Emlékszem - válaszolta a lány. - Mindig azt mondta, egy napon kimegy Topangánál egy utolsó lovaglásra, és soha nem jön vissza többet. Azt mondta, szereti a Halált. De nem így volt, Jo-Beth... - Tudom. - Egy gyáva kutya volt. Sokat ugatott, de akkor is csak egy gyáva kutya volt. Én nem vagyok az, ugye? Nem vagyok a mama fia többé... Újra zokogni kezdett, sokkal görcsösebben, mint bármikor ezelőtt. Jo-Beth megpróbálta csitítgatni, de képtelen volt rá. - Mama... - hallotta bátyja zokogása közben. - Mama... - Mi van a Mamával? - kérdezte. - Nem az én hibám volt. - Micsoda? - Csak téged akartalak látni. Nem az én hibám volt. - Azt kérdeztem, micsoda? - követelte a választ Jo-Beth, ellökve magától a fiút. - Tommy-Ray, válaszolj nekem! Bántottad őt?
Olyan, mint egy megszidott gyerek, gondolta a lány. A férfiasság külső mázának maradéka is lekopott róla. Egy durva, taknyos kölyök. Érzelgős és veszedelmes: halálos kombináció. - Bántottad. - Én nem akartam Halálfiú lenni - tiltakozott. - Nem akartam megölni senkit... - Megölni? - kérdezte Jo-Beth. A fiú egyenesen a szemébe nézett, mintha egy pillantással meggyőzhetné a lányt ártatlanságáról. - Nem én voltam. A halottak tették. Elmentem, hogy megkeresselek, ők pedig követtek. Nem tudtam lerázni őket. Megpróbáltam, Jo-Beth, hidd el, mindent megpróbáltam. - Istenem - suttogta a lány, kiszabadítva magát Tommy-Ray karjai közül. A mozdulat nem volt heves, mégis aránytalanul nagy kavarodást idézett elő a Quiddity elemében. A lány távolról érzékelte, hogy feltörő viszolygása idézi elő, és a Quiddity háborgása összhangban van az ő felkavarodott érzelmeivel. - Nem történt volna meg, ha velem maradsz - tiltakozott Tommy-Ray. Velem kellett volna maradnod, Jo-Beth. A lány arrébb rugdosta, amitől a Quiddity szinte forrni kezdett. - Szemétláda! - kiáltott rá. - Megölted őt! Megölted őt! - A testvérem vagy - válaszolt a fiú. - Te vagy az egyetlen, aki megmenthet! Fájdalomtól elkínzott arccal a lány felé nyújtotta a kezét, de ő már nem látott benne mást, csak anyjuk gyilkosát. A világ végéig hangoztathatja ártatlanságát (ha ugyan nem voltak már túl azon is), akkor se fog neki soha megbocsátani. Ha látta is az undorát, a fiú úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Kinyújtott kezei az arcát, majd a melleit tapogatták. - Ne hagyj el! - kiáltozta. - Nem engedem, hogy elhagyj! Hányszor kellene még megbocsátania neki, csakis azért, mert egyazon ikerpetétől származnak? Látni romlottságát, és mégis mindent megbocsátani? Néha még Howie-t is félresöpörte, csak hogy Tommy-Ray iránti undorának ne adjon helyet. De ami sok, az sok. Lehet, hogy ez az ember a bátyja, sőt az ikertestvére, de bűnös az anyagyilkosság vétkében. A Mama túlélte a Jaffot, John pásztort és Palomo Grove-ot, csak azért, hogy a saját házában mészárolja le a saját fia. Ilyen bűnre nincs bocsánat.
Bátyja ismét feléje nyúlt, de ezúttal a lány készen állt, és az arcába csapott. Újra, meg újra, olyan keményen, ahogyan csak bírt. Tommy-Ray meglepődve a rázúduló ütésektől - egy pillanatra feladta a szorítást, mire a lány távolodni próbált tőle, belefröcskölve a tajtékzó vizet a döbbent arcba. A fiú védekezően arca elé kapta a kezét, ő pedig arrébb siklott. Távolról észlelte, hogy már korántsem olyan fürge, mint azelőtt, bár nem fecsérelte arra az időt, hogy kiderítse, miért. Nem számított semmi más, csak hogy olyan távolra kerüljön a testvérétől, amilyen távolra csak tud; hogy ne érinthesse, soha többé. Erős karcsapásokkal haladt, ügyet sem vetve a zokogásra. Ezúttal vissza se nézett, legalábbis amíg a fiú hangja halkulni nem kezdett a háta mögött. Csak ekkor lassított a tempón, hogy hátrapillantson. Sehol sem látta. Belemarkolt a bánat, ám ugyanekkor egy sokkal sürgetőbb rémület is szétáradt tagjaiban, mielőtt a Mama elveszítése felett érzett fájdalom igazán megérinthette volna. Olyan nehéznek kezdte érezni a tagjait, mintha éterből rántotta volna elő őket. A könnyek félig elvakították, ahogyan arca elé emelte kezeit. Az elmosódott fátylon keresztül is láthatta, hogy ujjai megkérgesednek, mintha olajba és zabpehelybe mártotta volna őket, s karjai is elformátlanodtak, valami hasonló mocsok alatt. Zokogni kezdett, hiszen nagyon is jól tudta, mit jelent ez a borzalom. A Quiddity vette át teste felett az uralmat. A tenger iszappá változtatta a húsát. A szeme előtt burjánzó formák éppoly visszataszítóak voltak, mint a düh, amelyből táplálkoztak. Valamilyen úton megszilárdította haragját. A zokogás üvöltéssé erősödött. Szinte teljesen elfelejtette, milyen érzés ekkorát sikoltani. Mialatt hosszú éveken át volt a Mama házias kis-lánykája, és minden hétfőn reggel mosolygósan nézett szembe Grove-val, mindeddig elfojtotta magában a kiáltást. A Mama mostanra halott, és Grove minden bizonnyal romokban hever. És a hétfő? Mit számít már a hétfő? Az is csak egy önkényesen adományozott név, mellyel a világtörténelem nappalainak és éjszakáinak végtelen sorában az egyik nappalt és éjszakát illették. Nem hordoz immár semmi jelentést: nappalok, éjszakák, nevek, városok, vagy halott anyák. Howie volt az egyetlen, aki értelmet adhatott az életének. Csak ő maradt neki. Megpróbálta maga elé képzelni, s a téboly közepette kétségbeesetten kapaszkodott az emlékbe. A kép kezdetben nem akart összeállni - nem látott mást, csak Tommy-Ray elgyötört arcát -, de kitartott, és végül megidézett minden apró részletet. Szemüvegét, sápadt arcbőrét, különös
járását. Szemeit, teli szerelemmel. Arcát, ahogyan elönti a pír, miközben szenvedélyesen beszél hozzá, ahogyan oly gyakran tette. Vére és szerelme, egyetlen forró gondolat. - Ments meg - zokogta, szüntelen reménykedve, hogy a Quiddity különös vizei elviszik hozzá a kétségbeesés üzenetét. - Ments meg, vagy végünk.
KETTŐ - Abernethy? Még egy óra volt hátra, mielőtt a hajnal ráköszönt Palomo Grove-ra, de Grillónak tekintélyes mennyiségű jelentenivalója akadt. - Meg vagyok lepve, hogy még mindig a halandók közt jár - mordult fel Abernethy. - Csak nem okoztam vele csalódást? - Ritka nagy seggfej maga, Grillo. Napok óta nem hallok magáról, aztán reggel hat órakor nekiáll itt baszakodni velem. - Megvan a sztori, Abernethy. - Hadd halljam. - Úgy mondom el, ahogyan történt, bár nem hiszem, hogy nyomtatásba adná. - Ezt majd én eldöntöm. Na nyögje már ki! - Múlt éjjel a csendes vidéki nyaralóhelyen, Palomo Grove-ban, Ventura megyében, a Simi Valley dombjai között megbúvó biztonságos kis közösségben, a bizonyos erők előtt Kozmoszként ismert területen, egy hatalom széttépte a valóságot, és ezzel végső bizonyságát adta a tudósító előtt, hogy a világ nem egyéb, mint egy mozi... - Mi a fasz van? - Pofa be, Abernethy. Csak egyszer mondom el. Hol is tartottam? Ja igen... a mozi. Ez az erő, melyet egy bizonyos Randolph Jaffe fordított a hasznára, áttörte a határmezsgyét az általunk ismert egyetlen és abszolút valóság peremén, és ajtót nyitott a lét egy másik síkjára: egy tengerre, melynek neve Quiddity... - Tekintsem ezt felmondásnak, Grillo? - Maga akarta a történetet, melyet senki más nem merne kiadatni, nem? - kérdezte Grillo. - A valódi mocskot. Hát ez az. A valódi megvilágosulás. - Ez nevetséges. - Talán minden igazán földrengető hírnek annak kell lennie. Elgondolkodott már valaha ezen? Vajon hogyan reagált volna, ha
megpróbálok előhozakodni egy Feltámadással? Egy keresztre feszített emberrel, aki előbújt a sírból. Azt kinyomatta volna? - Az más - felelte Abernethy. - Az megtörtént. - Ahogyan ez is. Megesküszöm az élő Istenre. És ha bizonyságot akar, azt is megkapja hamarosan. - Bizonyságot? Honnét? - Csak figyeljen - mondta Grillo, és folytatta a beszámolót. - Létünk törékeny voltának felismerésére a mozi- és tévétörténelem talán egyik legcsillogóbb összejövetelén került sor, amikor mintegy kétszáz vendég gyűlt össze - Hollywood igazi nagymenői - a komédiás Buddy Vance házában, aki a hét folyamán hunyt el Palomo Grove-ban. Tragikus, s egyben rejtélyes halála indította útjára azt az eseménysort, mely a múlt éjszaka abban érte el csúcspontját, hogy a megemlékezés-parti résztvevőit elragadta az általunk ismert világból. Az áldozatokról még nem áll rendelkezésünkre részletes lista, bár Vance özvegye, Rochelle minden bizonnyal közöttük van. Nem tudhatunk többet a végzetükről sem. Lehet, hogy elhunytak. Lehet, hogy a lét egy másik dimenziójában élnek tovább, ahová csak a legvakmerőbbek merészkednek. Legjobb szándékuk ellenére egyszerűen letörlődtek a föld színéről. Arra számított, hogy Abernethy félbeszakítja ezen a ponton, ám a vonal másik végéről süket csend hallatszott. Olyan mélységes csend, hogy Grillo közbe is vetette: - Abernethy, ott van még? - Maga megbolondult, Grillo. - Akkor csak tegye le a kagylót. Nem tudja megtenni, igaz? Nézze, itt egy valódi rejtéllyel állunk szemközt. Ki nem állhatom azt a hülye fejét, de azt hiszem, tényleg maga az egyetlen, akinek elég vér van a pucájában egy ilyen anyaghoz. És a világnak mindent meg kell tudnia. - Maga tényleg megbolondult. - Figyelje csak a nap híreit. Meg fogja látni... egy csomó híres ember hiányozni fog reggelre. Producerek, filmsztárok, ügynökök... - Honnan hív? - Miért? - Hadd eresszek el néhány hívást, azután majd visszatérünk magára. - Minek?
- Beleszagolok egy kicsit a levegőbe. Csak öt percet adjon! Nem kérek semmi mást. Azt nem mondom, hogy hiszek magának. Mert nem hiszek. De ez tényleg kibaszott egy sztori. - Ez az igazság, Abernethy. És figyelmeztetni akarom az embereket. Tudniuk kell. - Azt mondtam, öt percre van szükségem. Ugyanazon a számon érem el? - Ja. De lehet, hogy nem tud majd felhívni. Ez a hely gyakorlatilag teljesen kihalt. - El fogom érni - Ígérte Abernethy, és visszatette a kagylót. Grillo Teslára nézett. - Megcsináltam - mondta. - Még mindig nem tudom, bölcs dolog-e elmondani az embereknek. - Ne kezdd újra - vágta rá Grillo. - Arra születtem, hogy ezt a történetet elmondhassam, Tesla. - Oly sokáig titok volt. - Igen, az olyanok titkolták, mint a te Kissoon barátod. - Nem a barátom. - Valóban nem? - Az Isten szerelmére, Grillo, hiszen elmondtam, mit művelt... - Akkor miért beszélsz róla ezzel a leplezetlen irigységgel a hangodban, he? A lány úgy nézett rá, mintha pofon csapták volna. - Hívj csak nyugodtan hazugnak - mondta a férfi. Tesla megrázta a fejét. - Mi vonz benne? - Nem tudom. Te voltál az egyetlen, aki végig ott volt, miközben a Jaff ezt művelte. Meg se próbáltad feltartóztatni. Benne mi vonzót találtál? - Esélyem se lett volna vele szemben, ezt te is tudod. - Nem próbálkoztál, az egyszer biztos. - Ne próbálj mellébeszélni! Igazam van, ugye? Tesla odasétált az ablakhoz. A fák keretében ott magasodott Coney Eye. Innen nem lehetett megmondani, hogy a pusztulás tovább terjedt-e. - Gondolod, hogy életben vannak? - kérdezte a lány. - Howie és a többiek? - Nem tudom. - Bele kellett nézned a Quidditybe, igaz?
- Csak egy pillantást vetettem rá - felelte Grillo. - És? - Olyan volt, mint a telefonhívásaid. Hirtelen lett vége. Nem láttam mást, csak egy felhőt. Magának a Quidditynek nyoma sem volt. - Sem az Iadnak. - Sem az Iadnak. Lehet, hogy nem is léteznek. - Csak szeretnéd. - Biztos vagy a forrásodban? - Nem is lehetnék biztosabb. - Ezt imádom - jegyezte meg Grillo némi keserűséggel. - Napok óta itt kutakodok, hogy egyetlen kibaszott pillantást vethessek rá. Te bezzeg - te rendesen belemásztál. - Hát erről szól az egész? - kérdezte Tesla. - Meg akarod szerezni a sztorit? - Igen. Talán így van. És el akarom mondani. Meg akarom értetni az emberekkel, mi történik a Boldogság Völgyében. De úgy tűnik, te nem igazán ezt akarod. Sokkal boldogabb lennél, ha mindez a kiválasztod kevesek közt maradna. Ott lennél te, Kissoon az a szemétláda, a Jaff... - Oké, szóval tudósítani akarsz a világvégéről? Hát csak csináld, Grillo! A hallgatók Amerika-szerte alig várják már, hogy pánikba essenek. Csakhogy nekem is megvan a magam gondja... - Te kis önelégült. - Az vagyok! Az vagyok! Hát ide figyeljen, Miszter Mondjuk-el-nekik-az-igazságot-ha-kell-az-életünk-árán-is uraság! Gondolt valaha arra, hogy ha Abernethy lehozza ezt a sztorit, akkor tizenkét órán belül fő turista-látványosság lesz a városból? Hogy az autópályát mindkét irányban eltorlaszolják majd az autósok? Mennyire fog ennek örülni az, ami majd előjön annak a valaminek a torkából! A vacsora tálalva. - Francba. - Erre nem gondoltál, igaz? És miközben mi itt zöldre jártatjuk a pofánkat... A vádaskodás árjának telefoncsörgés vetett gátat. Grillo vette fel a kagylót. - Nathan. - Abernethy. Grillo Teslára pillantott, aki az ablaknak háttal, az ő arcára meredt. - Ennél a két bekezdésnél sokkal többre lesz szükség.
- Mivel sikerült meggyőznöm? - Igaza volt. Egy csomó ember nem érkezett haza a partiról. - Ezzel vannak tele a reggeli lapok? - Nem. Úgyhogy magáé a pálya. Persze, a magyarázata arról, hogy hová tűntek, szart se ér. A legnagyobb hanta, amit valaha hallottam. Viszont hatalmas címlapsztori. - Visszahívom, ha megvagyok. - Egy órán belül. - Egy órán belül. A férfi letette a telefont. - Rendben - mondta, felpillantva Teslára. - Tegyük fel, hogy visszatartom az anyagot délig. Mit tehetünk ennyi idő alatt? - Nem tudom - vallotta be Tesla. - Talán megtalálhatjuk a Jaffot. - És ő mi az istent tud csinálni? - Csinálni nem sokat. De visszacsinálni éppen eleget. Grillo felállt, és kiment a fürdőszobába, ahol kinyitotta a csapot, hogy egy kis hideg vizet locsoljon az arcára. - Gondolod, hogy azt a lyukat le lehet zárni? - kérdezte, amikor víztől csöpögő arccal visszatért. - Mondtam már, nem tudom. Talán. Nem mondhatok mást, Grillo. - És mi történik majd azokkal, akik odabent vannak? A McGuire ikrekkel. Katz-cal. A többiekkel. - Az is lehet, hogy már halottak - sóhajtott fel a lány. - Nem segíthetünk rajtuk. - Könnyű ezt mondani. - Igaz is, egy órája még késznek mutatkoztál, hogy bevesd magad az örvénybe, úgyhogy talán neked kellene utánuk menned. Majd hozok egy jó erős kötelet, hogy megtartsalak. - Figyelj - mondta Grillo. - Nem felejtettem el, hogy megmentetted az életemet, és hidd el, hálás is vagyok érte. - Jesszusom, néha mekkorát hibázik az ember... - Sajnálom. Rosszul közelítem meg az egészet. Tudom, hogy így van. Most terveket kellene kovácsolnom. Hőssé kellene válnom. Csakhogy... én nem vagyok hős. Nem tudok másként reagálni a történtekre, csak ahogyan a jó öreg Grillo szokott. Nem tudok megváltozni. Láttam valamit, és azt akarom, hogy a világ is tudjon róla. - Tudni fog - felelte gyorsan Tesla. - Tudni fog
- De te... te megváltoztál. A lány rábólintott. - Ebben igazad van - mondta. - Ezen gondolkodtam akkor is. amikor arról beszéltél Abernethynek, hogy nem nyomtatna ki egy feltámadásról szóló cikket. Ez vagyok én. Feltámadtam. És tudod, mi rémiszt meg a legjobban? Hogy semmi sem rémiszt meg. Nyugodt vagyok. Pompásan érzem magam. Elmegyek körülnézni egy rohadt időhurokba, és az egész olyan... - Milyen? - ...mintha erre születtem volna, Grillo. Mintha lehetnék akár... a francba, nem is tudom. - Mondd csak! Bármire is gondolsz, mondd ki! - Tudod, ki az a sámán? - Persze - válaszolta Grillo. - Vajákos ember. Boszorkány doktor. - Ennél sokkal több - felelte a lány. - Képes az elméjével gyógyítani. Beférkőzik a kollektív lélekbe, és érthetővé teszi. Átalakítja. Azt hiszem, a sztorid fontosabb szereplői - Kissoon, a Jaff, Fletcher - valamennyien sámánok. És a Quiddity... Amerika álmai. Talán a világ álmai. Láttam, ahogyan ezek az emberek becsavarodtak tőle, Grillo. Mindegyikük, külön-külön. Még Fletcher sem volt képes boldogulni vele. - Így hát semmi másra nincs szükség, csak egy megtért sámánra mondta Grillo. - Igen. Miért is ne? - kérdezte Tesla. - Mi rosszabbat csinálhatnék, mint amit ők? - És ezért akarod az egészet magadban tartani. - Ez az egyik oka, az biztos. Képes vagyok rá, Grillo. Elég fura vagyok, és a legtöbb sámán, tudod, valahogy kicsit mindig az. A másik nem ruháiban járnak, meg ilyesmi. Ismerik az állatokat, növényeket, ásványokat. Én is ilyen akarok lenni. Mindig is ezt akartam... - kalandozott el - ...tudod, hogy mindig ezt akartam. - Mostanáig nem tudtam. - Akkor most tudod. - Azért nem tűnsz túl boldognak. - Megcsináltam a feltámadós jelenetet. Ez is egyike azoknak, amiket egy sámánnak meg kell tennie. Meghalni, majd feltámadni. De tovább kell folytatnom... mert még nincs vége. Még bizonyítanom kell. - Úgy gondolod, megint meg kell halnod? - Remélem, nem. Egyszer untig elég volt.
- Általában az szokott lenni - mondta Grillo. A megjegyzés önkéntelen mosolyt varázsolt a lány ajkaira. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte a férfi. - Ez az egész. Te. Én. A dolgok már nem is lehetnének furábbak, nem így van? - Jó megközelítéssel. - Mennyi az idő? - Hat körül jár. - A nap nemsokára felkel. Azt hiszem, most kellene megkeresnem a Jaffot, mielőtt elrejtőzne a fény elől. - Már ha egyáltalán itt van még Grove-ban. - Nem hiszem, hogy képes lenne elhagyni - állította a lány. - A kör bezárul. Egyre szorosabbra és szorosabbra. Hirtelen Coney Eye vált az ismert univerzum központjává. - És az ismeretlené is. - Nem tudom, mennyire ismeretlen - felelte Tesla. - Talán a Quiddity sokkal inkább az otthonunk, mint gondolnánk. * Mikor kiléptek a hotelből, a sötétség kezdte átadni helyét annak a senkiföldjének, mely a holdnyugtát és a napfelkeltét elválasztja egymástól. Miközben átvágtak a parkolón, a félhomályból egy elgyötört, gyűrött egyén lépett hozzájuk, hamuszürke arccal. - Beszélnem kell magával - közölte. - Maga Grillo, igaz? - Igen. És maga? - A nevem Witt. A Központban voltak az irodáim. Sok barátom van itt a hotelben is. Ők beszéltek magáról. - Mit akar tőle? - kérdezte Tesla. - Én is fent voltam a háznál - mesélte a férfi. - Amikor maga előjött. Beszélni is akartam magával, de rejtőztem... Meg se moccanhattam. Lepillantott a nadrágja elejére, mely még mindig nyirkos volt. - Mi folyik odafenn? - Azt javaslom, olyan gyorsan tűnjön el Grove-ból, amilyen gyorsan csak tud - tanácsolta Tesla. - A java még hátra van. - Nincs már Grove, amit itt hagyhatnék - felelte Witt. - A Grove eltűnt. Vége. Az emberek elmentek nyaralni, és nem hiszem, hogy valaha is
visszatérnének. De én maradok. Nincs hová mennem. Amellett... - mondta könnyeivel küszködve - ...ez az én városom. Amikor majd végleg eltűnik a föld színéről, én is benne akarok lenni. Még ha a Jaff... - Várjon csak! - kiáltott fel Tesla. - Mit tud a Jaffról? - Én... találkoztam vele. Tommy-Ray McGuire az ő fia, tudta ezt? Tesla bólintott. - Nos, McGuire mutatott be neki. - Itt Grove-ban? - Persze. - Hol? - A Cherry Tree Glade-ben. - Akkor ott kezdünk - jelentette ki Tesla. - El tud vinni bennünket oda? - Természetesen. - Gondolod, hogy éppen oda fog visszamenni? - kérdezte Grillo. - Te is láttad, hogy néz ki - válaszolta Tesla. - Azt hiszem, valami ismerős helyre kívánkozik, ahol viszonylag biztonságban érzi magát. - Van benne valami - mondta Grillo. - Ha tényleg így van - mondta Witt -, akkor ma este ez az első dolog, aminek van értelme. A hajnal felfedte előttük azt, amit William Witt már elmesélt nekik: a város gyakorlatilag elhagyatott volt, lakói elmenekültek. Kutyafalkák rótták az utcákat, a háziállatok elszabadultak, vagy megszöktek gazdáiktól, akiknek gondolatait teljesen lekötötte a mielőbbi távozás. Az elmúlt egy-két nap őshonos dögevőkké változtatta őket. Witt felismerte a kutyákat. Mrs. Duffin pudlija éppúgy ott volt a falkában, mint a Blaze Hebbard tulajdonát képező két tacskó, és a kölyökkutyák, melyek déd-dédapja még Witt gyermekkorában egy bizonyos Edgar Lott tulajdonában éltek. A férfi vagyonát egy, a Szüzek Ligájának állítandó emlékműre adományozta. A kutyákon kívül más, talán még elborzasztóbb jelek is a sietős távozásra utaltak. Garázsajtók álltak tárva-nyitva, a kocsilehajtókon játékok hevertek, melyeket az éjszaka közepén autóba dugott, álmos kisgyermekek ejtettek el. - Mindenki tudta - mondta Witt vezetés közben. - Mindvégig tudták, de senki sem szólt egy szót sem. Ez az oka, amiért a legtöbben az éjszaka
leple alatt szöktek el. Azt hitték, ők az egyetlenek, akik elveszítették a józan eszüket. Mindannyian azt hitték, hogy ők az egyetlenek. - Azt mondta, maga itt dolgozott. - Igen - mondta Witt Grillónak. - Ingatlanügyek. - Ahogy nézem, az üzlet hamarosan fellendül. Egy csomó ingatlant el akarnak majd adni. - De ki veszi meg őket? - kérdezte Witt. - Ezen a földön átok fog ülni. - Nem Grove hibája az, ami történt - vetette közbe Tesla. - Csak véletlen szerencsétlenség. - Valóban az? - Persze. Fletcher és a Jaff azért végezte itt, mert itt fogytak ki az erőből, és nem azért, mert Grove kiválasztott. - Attól még szerintem elátkozott vidék leszünk - állította Witt, majd Grillóhoz fordult. - A következő kanyar után már ott a Cherry Tree Glade. Mrs. Lloyd háza a negyedik vagy az ötödik Jobb kéz felől. A ház, legalábbis kívülről, lakatlannak látszott. Amikor behatoltak, nem találtak senkit. A Jaff nem járt a házban, mióta az emeleti szobában Wittet megkörnyékezte. - Azért érdemes volt megpróbálni - jelentette ki Tesla. - Azt hiszem, csak nyitva kell tartanunk a szemünket. Nem olyan nagy város ez. Utcáról utcára bejárjuk, míg ki nem szagolunk valamit. Van valakinek jobb ötlete? - Grillóra nézett, de a férfi tekintete és figyelme elkalandozott valahová. Mi az? - kérdezte tőle. - He? - Valaki nyitva hagyta a vizet - mondta Witt, követve Grillo tekintetét. A víz valóban ömlött a Lloyd házzal szemközti épület bejárati ajtaja alatt. Az áradat végigfolyt a lépcsőkön, le a járda lejtőjén, hogy azután a csatornában kössön ki. - Mi olyan érdekes? - faggatta Tesla. - Csak most ébredtem rá... - mondta Grillo. - Mire? A férfi tovább bámulta a folyamot, ahogyan eltűnt a rácsok között. - Azt hiszem, tudom, merre lehet. Megfordult és Teslára nézett. - Egy ismerős helyet keres, azt mondtad. A hely, amit a legjobban ismer Grove-ban, nem a földön van, hanem alatta. Tesla arca is felélénkült. - A barlangok. Igen. Így kell lennie.
Visszaültek az autóba, és Witt iránymutatása alapján a leggyorsabb úton - fittyet hányva a piros lámpáknak és egyirányú utcáknak - Deerdell felé vették az irányt. - Nemsokára meg kell jönnie a rendőröknek is - jegyezte meg Grillo. - Az a sok elveszett filmsztár... - Fél kellene mennem a házba, hogy figyelmeztessem őket - mondta Tesla. - Nem lehetsz egyszerre két helyen - felelte Grillo. - Hacsak nincs még valami titkos képességed, amiről nem tudok. - Kurva vicces. - Majd rájönnek maguktól is. Nekünk most sokkal sürgősebb dolgunk van. - Az igaz - adta meg magát Tesla. - Ha a Jaff valóban a barlangokban van - jegyezte meg Witt -, akkor hogyan jutunk le hozzá? Nem hiszem, hogy fel fog tűnni, ha szólongatni kezdjük. - Ismer egy Hotchkiss nevű férfit? - Persze. Carolyn apját? - Igen. - Ő segíteni fog nekünk. Lefogadom, hogy még a városban van. Ő le tud minket vinni oda. Hogy fel is tud-e hozni, az már egy másik kérdés, bár néhány nappal ezelőtt még meglehetősen magabiztosnak tűnt. Azt akarta, menjek le vele a barlangba. - Miért? - Az a rögeszméje, hogy valami el van temetve Grove alatt. - Nem tudlak követni. - Én sem igazán értem. Hadd magyarázza el ő. Elérték az erdőt. A hajnali madárkórusnak nyoma sem volt. Ahogy beléptek a fák közé. a csend a vállukra nehezedett. - Itt járt - mondta Tesla. Senki sem kérdezte, honnét tudja. A Nunció által kiélesített érzékek híján is érezték a hely várakozásteli légkörét. A madarak nem menekültek el, csak túlságosan féltek ahhoz, hogy énekelni kezdjenek. Witt vezette el két társát a tisztásig. Úgy haladt, mint aki pontosan tudja, merrefelé tart. - Gyakran jár le ide? - kérdezte Grillo, félig tréfásan. - Szinte soha - felelte Witt.
- Állj - súgta hirtelen Tesla. A tisztás éppen előttük feküdt, a fák között. A lány arrafelé mutatott. - Odanézzetek - szólalt meg. Egy-két méternyire a rendőrségi barikád mögött, a fűben ide-oda hemperegve, kétségtelen bizonyítékát látták annak, hogy a Jaff valóban itt lelt menedékre. Az egyik terata - mely túl gyenge és sebesült volt ahhoz, hogy elérhesse a biztonságot - éppen utolsó pillanatait élte, feloldódása beteges fénybe borította környezetét. - Nem fog bántani bennünket - vélte Grillo, és ki akart lépni a fák rejtekéből. Tesla elkapta a karját. - Lehet, hogy riasztja a Jaffot - mondta. - Nem tudhatjuk, milyen kapcsolat van az ilyen lények között. Nem is kell beljebb mennünk. Tudjuk, hogy itt van. - Oké. - Menjünk, és keressük meg Hotchkisst! Lassan hátrálni kezdtek. - Tudja, merre lakik? - kérdezte Grillo Witt-től, miután maguk mögött hagyták a tisztást. - Mindenkiről tudom, hol lakik - mondta Witt. - Vagyis lakott. A barlangok látványa láthatóan megrázta a férfit, tovább erősítve Grillo gyanúját, hogy korábbi kijelentése ellenére a férfi számára ez igenis egyfajta zarándokhely. - Vigye el Teslát Hotchkisshoz - utasította Grillo. - Ott találkozunk. - Most meg hová mész'? - akarta tudni Tesla. - Meg akarok bizonyosodni róla, hogy Ellen is elhagyta Grove-ot. - Értelmes asszony - jött a válasz. - Biztos vagyok benne, hogy már nincs itt. - Azért én mégis ellenőrzöm - jelentette ki Grillo, ellentmondást nem tűrő hangon. Hátat fordított nekik, és elindult a Nguyen-ház irányába, maga mögött hagyva Teslát, aki a kocsi mellől Witt-tet szólongatta. A férfi még mindig mozdulatlanul meredt a fák közé. Amikor Grillo befordult a sarkon, a lány még nem járt sikerrel. Witt úgy meredt a tisztásra, mintha az - közös múltjukra hivatkozva - magához szólította volna, és ő semmi mást nem tehetett, mint hogy próbált ellenállni a késztetésnek.
HÁROM Végül nem Howie volt az, aki Jo-Beth segítségére sietett társtalan szenvedései közepette, hanem a hullámok. A hátukra vették, és magukkal mosták, miközben ő jóformán mindvégig csukva tartotta szemét (és amikor kinyitotta, a kép akkor is elmosódott a könnyeitől). Oda, ahova csak röpke pillantást vethetett, amikor még Howie-val az oldalán lebegett a Quiddity felszínén: az Ephemeris felé. Nyugtalan tajtékok barázdálták az óceánt, mely a felszínén tartotta, bár ennek nem volt tudatában, míg a sziget közelébe nem került. Pedig ha jobban megfigyeli környezetét, láthatta volna az árnyalatnyi, ám tagadhatatlan mozgolódást, mely megindult a Quiddity éterében lebegő lelkek közt. A mozgásuk többé nem volt egyenletes. Néhányan - vélhetően a hullámok hátán érkező szóbeszédre érzékenyebbek - meg is álltak, és vízbefúlt csillagokként függtek a sötétben. Mások mélyebbre ereszkedtek, remélve, hogy elkerülik a szörnyű csapást, melyről a suttogó hírek szóltak. Ismét mások - bár ők valóban kevesen voltak - felhagytak az egésszel, és felébredtek Kozmosz-béli ágyaikban, hálásan, amiért elkerülték a veszedelmet. A legtöbbjük számára azonban az üzenet túl halk volt ahhoz, hogy meghallhassák. Ha mégis tudomást szereztek róla, a Quiddity örömei feledtették velük szorongásalkat. Fel-le, fel-le, útközben érintve a helyet, ahová Jo-Beth is tartott: az álomóceán szigetét. Ephemeris. A név azóta visszhangzott a koponyájában, mióta először meghallotta Fletcher szájából. Milyen lehet az Ephemeris? - kérdezte akkor, elképzelve egy afféle paradicsomi szigetet. Apja válasza nem villanyozta fel túlzottan. Az utolsó előadás, felelte, és a válasz legalább tucatnyi egyéb kérdést vetett fel. Most, hogy a sziget a látókörébe került, azt kívánta, bárcsak nagyobb állhatatossággal próbálta volna kiszedni apjából a választ azokra a kérdésekre. Még ebből a távolságból is látszott, hogy a hely bámulatra
méltó módon híjával van a jellegzetességeknek. Ahogyan a Quiddity sem volt tenger a szó szokványos értelmében, az Ephemeris is a „sziget” szó definíciójának újraértékelése után kiáltott. Először is, nem egyetlen földtömeg volt, hanem számtalan, talán több száz apró sziget, melyeket sziklaívek kötöttek össze egymással. Ettől az egész szigetvilág hatalmas, lebegő katedrálisra emlékeztetett, ahol a kőhidak szolgáltak támpillér gyanánt. Karcsú tornyokkal, melyek úgy növekedtek, ahogyan közeledtek a központi szigethez, ahonnét tömör füstoszlopok törtek az égbolt felé. A hasonlóság túlságosan is szembeötlő volt ahhoz, hogy a véletlen műve lehessen. Minden bizonnyal ez a kép szolgált tudatalatti ösztönzésként a világ valamennyi építésze számára. Katedrálisépítők, toronyemelők, sőt ki tudja - talán még az építőkockával játszadozó kisgyermekek is őriztek egy másolatot erről a látványról agyuk legmélyén, hogy azután legjobb tudásuk szerint leróják előtte a tiszteletüket. Mesterműveik mégis csak hozzávetőleges megközelítések maradtak, elfogadva a gravitáció és a felhasznált anyagok korlátait. Soha nem is törekedhettek arra, hogy hasonlóan szilárd művet hívjanak életre. Az Ephemeris átmérője számtalan mérföldnyi hosszú, gondolta Howie, még sincs egyetlen porcikája, mely ne viselné magán a teremtő géniusz keze nyomát. Ha természetes jelenség (bár ki tudja mi számít természetesnek itt, az elme birodalmában), akkor a természet alaposan kitombolta magát alkotásakor. A szilárd anyagok olyan játékokat űztek, melyekre abban a világban, amit a hátuk mögött hagytak, csak a felhők vagy a fény képes. Nádszál finomságú tornyokon egyensúlyozó, ház nagyságú golyóbisok, kagylókürtként barázdált sziklafalak és kanyonok ablakra akasztott függönyként hullámzó falai, spirálként tekeredő hegységek, női mell vagy éppen kutya alakját felöltő görgetegkövek a távolba enyésző síkságok asztallapján. Oly sok a hasonlóság, mégsem utalt semmi egyértelmű szándékosságra. A töredék, melyben az imént még egy arcot vélt felfedezni, egy újabb pillantásra más formát öltött magára, hogy a következő másodpercben ismét mássá váljon. Talán mindez igaz volt, és tudatos. Avagy semmi sem az, és a hasonlóságok játéka sem egyéb, mint a móló, melyen keresztül elérte a Quiddityt. Ha így is volt, egyetlen kép ellenszegült teremtője akaratának: a szigetcsoport magjában magasodó sziget, mely egyenesen a Quiddityből emelkedett ki, és amelynek számtalan hasadékából a füst ugyanazon függőleges mentén kapaszkodott az ég felé. Csúcsai teljesen belevesztek a füstködbe. De bármilyen rejtély húzódott meg emögött, nektár volt a
szellemlények számára, akik húsuk-vérük terhét levetve emelkedtek felé, lelegelve virágait, de sohasem hatolva a függönye mögé. Howie eltűnődött azon, vajon a félelmeik tartják-e vissza őket ettől, vagy a füst sokkal tömörebb határvonalat alkot, mint azt sejteni engedi. Talán ha közelebb ér, megkapja a választ. Alig várta. Karcsapásaival segített a hullámok munkájában, így tíz-tizenöt perccel azután, hogy először vethetett rá pillantást, már szárazföldet is ért Ephemeris partján. Sötét volt, bár nem annyira, mint a Quiddity, és érdesnek érezte a tenyere alatt, elkérgesedettnek, mint a korallt. Lehetséges lenne, tűnődött el hirtelen, hogy ez a szigetvilág is úgy keletkezett, ahogyan a sziget, mely a Vance-ház törmelékei között, a Quidditybe került indulatos emberi teremtmények nyomán megszületett? Ha így volt, vajon milyen régen kellett keletkeznie, hogy ilyen határtalanná nője ki magát? Elindult a partvonal mentén, a bal keze irányába. Valahányszor, ha két út állt előtte, melyről egyformán keveset tudott, mindig a bal oldalit választotta. Igyekezett a pereme mentén haladni, abban a reményben, hogy ráakadhat Jo-Beth-re, akit egy hasonló áramlat talán szintén partra mosott. Amint kikerült az enyhülést kínáló vizekből, és testét nem vette körül a féltő gondoskodás, szorongása kezdett felülkerekedni rajta. Elsőként mindjárt az, hogy napokon, sőt heteken át bolyonghat a szigetvilágban úgy, hogy nem akad Jo-Beth nyomára. Másodszor, hogy ha ez sikerülne is, még mindig ott lesz Tommy-Ray, akivel meg kell küzdenie. És Tommy-Ray már nem volt egyedül: amikor megjelent a házban, fantomok hada követte. Harmadszor - ez okozta ugyan a legkisebb aggodalmat, mégis egyre nagyobb jelentőségre tett szert -, valami változás zajlott le a Quiddityben. Howie nem törődött többé azzal, hogy megfelelő szavakat találjon erre a realitásra. Hogy egy másik dimenzió vagy tudatállapot volt-e, számára egyet jelentett. Valamiképpen ezek egy és ugyanazt jelölték. Nem számított más, csak a hely szentsége. A fiú egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy amit innen-onnan megtudott a Quiddityről és az Ephemerisről, az az utolsó szóig igaz. Ez volt a hely, melyre minden teremtett faja vethetett egy röpke pillantást. Örökkévaló hely, az enyhülés hona, ahol a test felejtésre ítéltetik (kivéve az olyan betolakodókat, mint amilyen most ő is), és ahol az álmodó szellem megismeri a repülés és a misztérium csodáját. Voltak azonban finom jelek - olyan finomak, hogy igazán tetten sem tudta érni őket -, melyek arra utaltak, hogy az álomóceán nem biztonságos hely. A partnak csapódó apró hullámok már nem voltak olyan ütemesek, mint
amikor kilépett a tengerből. A Quiddityben mozgó fénypontok hasonlóképpen megváltoztak, mintha valami beavatkozott volna a dolgok szokványos menetébe. Howie gyanította, hogy ezért nemcsak a Kozmoszból érkezett hús-vér teremtmények a felelősek. A Quiddity határtalan volt, és rendelkezett a megfelelő eszközökkel, hogy elbánjon azokkal, akik ellenállnak hűvös nyugalmának. Howie láthatta ezeket működés közben is. Nem, akármi is mérgezte meg a nyugalmat, nálánál sokkalta jelentősebb teremtménynek kellett lennie, talán éppen az óceán túlsó partjáról. Eközben betolakodásuk újabb bizonyítékait is partra mosták a hullámok. Egy ajtókeretet, összezúzott bútorok szilánkjait, párnákat, és elkerülhetetlenül - Buddy gyűjteményének darabjait. Azután, nem messze a szánalmas roncsoktól, a partvonal egy kanyarulata mögött, egy másik túlélő képében visszatért a remény, hogy megtalálja Jo-Beth is. A nő a tenger legszélén állt, és tekintetével a távolba révedt. Ha hallotta is a léptek zaját, nem fordult felé. Testtartása (karjai az oldalánál, vállai megrogyva) és tekintete állhatatossága olyan valakire utaltak, akit megbabonáztak. Howie gyűlölte magát, amiért meg kell törnie a nő révületét - ha már ezt a módját választotta, hogy elboldoguljon megváltozott életterével -, de nem maradt más választása. - Bocsásson meg - szólította meg jól tudva, hogy udvariassága milyen nevetségesen lapos egy ilyen szituációban - maga itt az egyetlen? A nő feléje fordult, másodszor is meglepetést okozva. Howie számtalanszor látta már ezt az arcot mosolyogni a tévéképernyőn, miközben valamelyik sampon erényeit dicsérte. Nem tudta a nevét. Egyszerűen ő volt Selymesen Lágy kisasszony. A nő összevonta a szemöldökét, mintha komoly nehézséget okozna neki, hogy a férfi arcára összpontosítson. Kissé átformálva a szavakat, Howie újra megpróbálkozott a kérdéssel. - Vannak túlélők magán kívül? - Igen - felelte a nő. - Merre? - Csak sétáljon egyenesen tovább! - Köszönöm. - Ez most valójában nem történik velünk, igaz? - kérdezte a nő. - De attól tartok, igen - válaszolta Howie. - Mi történt a világgal? Mégiscsak ledobták a bombát?
- Nem. - Hát akkor? - Ott van valahol mögötte. A Quiddity mögött. Túl a tengeren. - Ó - mondta a nő, pedig szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni az információval. - Nincs egy kis kokója? - kérdezte. - Vagy tablettája? Bármije? - Sajnálom. A nő tekintete visszavándorolt a Quiddityre, Howie pedig az útmutatásnak megfelelően továbbindult a parton. A hullámok nyugtalansága minden megtett lépéssel erősödött. Valami kezdett egyre kifinomultabban érzékennyé válni: vagy a hullámok, vagy Howie. Talán az utóbbi, hiszen más jel is mutatkozott, nemcsak a hullámzás ütemének árnyalatnyi változása. A levegő vibrálása mintha láthatatlan lények beszélgetését hordozta volna, épp a hallhatóság határán túlról. Az égbolton a fények erővonalai foltokká sűrűsödtek, nyugodt áthaladásukon ugyanaz a hév uralkodott el, mely beszennyezte a Quiddityt is. A fények még mindig ott sorjáztak Howie feje felett, a füstoszlopok felé, de számuk rohamosan apadt. Az álmodozók minden bizonnyal kezdtek felébredni. Közvetlenül előtte a partot kövekből álló láncolat zárta le, fel kellett másznia közöttük, hogy folytathassa a keresést. Selymesen Lágy kisasszony mindenesetre jól adta meg az irányt. Nem sokkal a kövek után, egy újabb kanyarulat mögött, férfiakból és nőkből álló túlélő-csoportra bukkant. Nem nézte ki belőlük, hogy képesek lennének egy tapodtat is tovább haladni a part mentén. Egyikük halotti pózban feküdt a parton, lábával még mindig a vízben. Senki sem próbált segíteni rajta. Sokukra hatott a lankadt egykedvűség, melyet már Selymesen Lágy kisasszonynál is tapasztalt, bár a többiek fásultsága egyéb okokra volt visszavezethető. Megváltozva másztak elő a Quiddityből, miután oly sokáig a vizein lebegtek. Testük megkérgesedett és alaktalanná vált, mintha a folyamat, mely teljesen átformálta a korábban látott küzdő feleket, őket is a magáénak követelte volna. Csak találgathatott, miféle tulajdonság - avagy annak hiánya különböztette meg ezeket az embereket társaiktól. Mi okozhatta azt, hogy ő, és rajta kívül még vagy féltucatnyian, ugyanannyi idő és ugyanakkora távolság megtétele után is változatlanul léptek ki az álomóceánból? Az áldozatok talán forró érzelmeikkel szálltak a habok közé, hogy azokat a Quiddity szilárd kéreggé hűtse? Ő inkább átadta magát a lebegésnek, ahogyan azt az álmodozók teszik, maga mögött hagyva életét, minden
becsvágyával, megszállottságával, sőt valójában minden érzelmével együtt, kivéve a Quiddity tétlen nyugalmát. A tenger egy ideig még Jo-Beth megtalálásának vágyát is kioltotta belőle, bár ez nem tartott sokáig. Mostanra ez vált minden gondolatává. Végignézett a túlélőkön, a lány arcát keresve, de csalódnia kellett. Nem látta sem őt, sem Tommy-Ray-t. - Vannak mások is? - szólított meg egy testes férfit, aki a földön feküdt. - Mások? - Tudja... mint mi. Ugyanazt a zavart és elködlő tekintetet kapta válaszul, mint Selymesen Lágy kisasszonytól. Úgy tűnt, még mindig azon fáradozik, hogy összeillessze a hallott szavakat. - Mint mi - mondta Howie. - A házból. Nem volt értelme tovább várni a feleletre. A férfi üveges tekintettel bámult az arcába. Howie fel is adta a próbálkozást, és hasznavehetőbb információforrás után kutatva végül arra a férfira esett a választása, aki a túlélők között egyedüliként nem a Quiddity távoli hullámaira meredt, hanem a part legmagasabb pontjáról figyelte a szigetcsoport magjából felszálló füstoszlopokat. Az utazás azonban őt sem hagyta érintetlenül. A Quiddity nyomait viselte a nyakán, az arcán, és a gerincoszlopa mentén. Levette az ingét, és a bal kezét kötözte be vele. Howie közelebb lépett hozzá. Miután nem volt idő a szabadkozásra, egyenest a sűrűjébe vágott. - Egy lányt keresek. Szőke hajú. Tizennyolc év körüli. Nem látta valamerre? - Mi lehet odafenn? - kérdezett vissza a férfi. - Fel akarok menni oda. Látni akarom. Howie újabb kísérletet tett. - Egy lányt ke... - Hallottam az előbb is. - Nem látta valahol? - Nem. - Nem tudja, vannak még túlélők? Válaszként Howie ugyanazt az egy szótagos elutasítást kapta, ami kezdett már nagyon az idegeire menni. - Mi a fene baja van itt mindenkinek? - kiáltott fel. A férfi feléje fordult. Himlőhelyes arca messze volt a széptől, de féloldalas mosolyát még a Quiddity kézimunkája sem tudta tönkretenni. - Ne mérgelődj - mondta. - Nem éri meg.
- Ő megéri. - Miért? Úgyis mindannyian halottak vagyunk. - Nem szükségszerűen. Ahogy bejutottunk, ki is juthatunk. - Hogyan képzelted, úszva? Mert akkor baszd meg. Nincs az az isten, hogy abba a moslékba még egyszer visszamásszak. Inkább megdöglök. Valahol odafent. A férfi újra felnézett a hegyre. - Van valami odafent. Valami csodálatos. Érzem. - Talán. - Nem akarsz velem jönni? - Hogyan, mászva? Soha nem ér fel oda. - Talán nem érek el egészen odáig, de a közelébe jutok. Beleszagolhatok. A férfi szomja a hegy rejtelmei iránt megmelengette Howie szívét, hiszen mindenki más olyan közömbös volt. Sehogy sem akaródzott elválnia tőle. Viszont akárhol is van Jo-Beth, az biztos, hogy nem azon a hegyen. - Csak egy darabon gyere el - kérte a fickó. - Onnan jobb a kilátás is. Még az is lehet, hogy kiszúrod valahol a barátnődet. Nem volt életképtelen ötlet, különösen annak fényében, milyen kevés idejük maradt. A nyugtalanság a levegőben minden pillanattal kézzelfoghatóbb lett. - Miért is ne? - kérdezte Howie. - Már megnéztem, merre a legkönnyebb. Úgy tűnik, az lenne a legjobb, ha visszagyalogolnánk egy keveset a parton, és ott próbálnánk meg. Mellesleg, ki vagy? Az én nevem Garrett Byrne. Két „r”. „U” nélkül. Csak azért, ha neked kellene megírnod a gyászjelentést. Te pedig? - Howie Katz. - Megráznám a kezed pajtás, de az enyém már nem alkalmas erre felemelte a bekötözött végtagot. - Nem tudom, mi történt vele, de ezzel már egyetlen szerződést se kell aláírnom. Tudod, hogy hálásnak kellene lennem érte? Kibaszott egy szakma ez. - Mivel foglalkoztál? - Filmgyári jogász voltam. Ismered a viccet? Mi rosszabb annál, mint amikor három filmgyári jogász nyakig ül a szarban? - Mi? - Ha elvesszük a szart.
Byrne harsányan röhögött a viccen. - Akarod látni? - kérdezte, miközben kicsomagolta kezét. A végtagra alig lehetett ráismerni. Az ujjak és a hüvelyk összeolvadtak, és megduzzadtak. - Tudod mit? - kérdezte. - Azt hiszem, megpróbált fasz lenni. Hosszú éveken keresztül baszakodott az emberekkel, és végre elért hozzá az üzenet. Olyan, mint egy farok, nincs igazam? Ne, inkább hagyjuk. Kezdjünk el mászni! Tommy-Ray érezte, ahogyan a tenger munkába veszi, miközben ott lebegett a felszínén, de nem vesztegette az erejét arra, hogy lássa, mit művel vele. Szabad folyást engedett a haragnak, mely a változásokat táplálta. Talán ez volt az, ami visszahozta hozzá a fantomokat. Kezdetben csak az emléket érte tetten: szelleme felidézte a képet, ahogyan felhőjük végigkergette őt Baja kihalt országútjain, mint kutyát a farkához kötözött konzerves doboz. A gondolatot nem sokkal ezután követte az érzet. Hideg szél csapott az arcába, miután ez volt az egyetlen testrésze a felszín felett. Jól tudta, mi következik. Megérezte a sírbolt szagát, és a gödörből felszálló porét. Csak akkor nyitotta ki a szemét, és látta meg a feje felett köröző felhőt, amikor az óceán tajtékozni kezdett a teste körül. Nem volt már az a forgatag, mely Grove-ban a nyomában járt: templomok és mamák elpusztítója. Őrülten örvénylő csenevész porfelhő volt csupán. De a tenger tudta, hogy hozzá tartozik, és új munkába kezdett a testén. Érezte, ahogyan tagjai elnehezülnek. Arca csillapíthatatlanul viszketett. Meg akarta mondani, hogy ez nem az ő légiója. Nem lehet felelős az érzéseikért. De mi haszna lett volna a tagadásnak? Ő volt a Halálfiú, most és mindörökké. Quiddity tudta ezt, és eszerint bánt vele. Értelmetlen lett volna a hazugság. Nem használt a színlelés. Figyelte, ahogyan a kísértetek leereszkednek a tenger felszínére, középpontként használva őt körözésükhöz. A Quiddity éterének őrjöngése tovább fokozódott. Búgócsigaként pörgött, és a mozgás egyre mélyebbre húzta le Tommy-Ray-t. Megpróbálta karját a feje fölé emelni, de mintha ólomból lett volna, azután a tenger összeborult a feje felett. Szája tágra nyílt. A Quiddity beáramlott a torkán, elöntötte a szervezetét. A kavarodásban egyetlen egyszerű üzenet jutott el hozzá, melyet magába szippantott a Quiddity keserű valójával együtt. Olyan
gonosz közelgett, melyhez foghatót soha nem látott, melyhez foghatót még senki sem látott. Először a mellkasában érezte, azután a gyomrában és a beleiben. Végül a fejében, mint a szétáradó sötétséget. A neve Iad volt, a sötétségé, és olyan fagyot hozott magával, melyet egyetlen bolygón sem találni, még a naptól legtávolabbi, életre alkalmatlan planétákon sem. Semmi sem fogadott be magába ilyen mélységes, ilyen gyilkos sötétséget. Tommy-Ray végül újra a felszínre bukott. A lidércek eltűntek, de nem elmentek, hanem belé költöztek. A Quiddity művének részeként egybefonódtak anatómiájával. Egyszeriben és perverz módon boldoggá tette mindez. Nincs megváltás a közelgő éjszakában, talán csak azok számára, akik a szövetségesei lesznek. Csak azok remélhetik, hogy a holocaust áthalad a fejük felett. Vett egy mély lélegzetet és nevetve kiengedte, majd átalakult kezét bármily nehéz is volt - az arca elé emelte. Végre valahára magára öltötte lelke alakját. Howie és Byrne már jó pár perce másztak felfelé, de bármilyen magasra is jutottak, az igazi látkép még mindig a fejük felett kínálkozott: a füsttorony látványossága. Minél közelebb értek, annál jobban megérintette Howie-t is Byrne megszállottsága. Ahogyan azokban a pillanatokban, amikor a hullámok először sodorták az Ephemeris közelségébe, ezúttal is azon kezdett el tűnődni, vajon milyen ismeretlen hatalom bújik meg alatta, melynek elég az ereje ahhoz, hogy mágnesként magához vonzza a világ álmodóit. Byrne semmilyen értelemben nem volt mozgékonynak mondható, tekintve, hogy egyetlen megmaradt kezével kellett boldogulnia. Állandóan elcsúszott. Mégsem hagyta el jajszó ajkait, pedig minden egyes esésnél megsokszorozódott a testét borító karcolások és horzsolások száma. Szemét le sem vette a hegyfokról, csak törtetett előre. Láthatóan ügyet se vetett rá, milyen pusztulás megy végbe a testén, amíg csökkent a szakadék, mely közötte és a rejtély között tátongott. Howie könnyedén tartotta a tempót, pedig néhány percenként meg kellett állnia, hogy frissen elfoglalt kilátójából végigpásztázza az alatta elterülő tájat. A partvonal látható nyúlványainál nyoma sem volt Jo-Beth-nek, és Howie lassan kezdte megkérdőjelezni korábbi döntése bölcsességét. A haladás egyre veszélyesebb lett, ahogyan a sziklafalak egyre meredekebbek, a parányi szigeteket elválasztó kőhidak pedig egyre keskenyebbek lettek. A hidak íve
alatt függőleges szirtek futottak a mélybe, ahol jobbára újabb, vízszintes kőfelületbe torkolltak. Némelykor a tátongó sziklahasadékok mélyén felcsillant a Quiddity: vize itt is hevesen tombolt, akárcsak a partokon. Egyre kevesebb és kevesebb lélek lebegett a levegőben, de amint átvágtak egy talán deszkapalánk szélességű kőíven, és egy csapatnyi éppen a fejük felett haladt el, Howie láthatta, hogy valamennyi fénygömb magjában egy leheletvékony fényfonal tekereg. Izzó testű kígyóként. A genezist nem is lehetne plasztikusabban ábrázolni, mint a képpel, melyen a kígyó elporlad az emberi sarok nyomása alatt. A lélek volt ez a kígyó, és képes volt a szárnyalásra. A látvány megállásra késztette, és döntést érlelt benne. - Én nem megyek tovább - mondta. Byrne visszatekintett rá. - Miért nem? - A partra ennél jobb kilátás már úgysem lesz. A panoráma távol állt még a teljestől, de a magasabbra jutás már nem javíthatott számottevően rajta. Ráadásul a parton ácsorgó figurák innen már olyan parányinak tűntek, hogy alig volt képes felismerni őket. Még néhány percnyi emelkedés, és nem tudja megkülönböztetni Jo-Beth-t egy másik túlélőtől. - Nem akarod látni, mi van odafenn? - kérdezte Byrne. - Dehogynem, persze, hogy akarom - felelte Howie. - De nem most. Tudta, hogy válasza több mint nevetséges. A halálos ágynak ezen a felén nem lesz több alkalom. - Akkor itt hagylak - mondta Byrne. Nem vesztegette a lélegzetét arra, hogy - érzelmes vagy másmilyen - búcsút mondjon. Ehelyett mászni kezdett. Testét vér és veríték borította, minden második lépésnél elbotlott, de Howie tudta, hiábavaló erőfeszítés lenne, ha megpróbálná visszahívni. Hiábavaló és értelmetlen. Bármilyen életet is élt - és szavaiból kitűnt, hogy nélkülözte a könyörületességet -, Byrne megragadta az utolsó lehetőséget, hogy megérintse a szentség. Talán a halál óhatatlan következménye minden ilyen törekvésnek. Howie tekintetével visszatért az alant elterülő tájra. Követte a part vonalát, a mozgás legapróbb jeleit kutatva. Balra feküdt az a partszakasz, ahonnét elindultak felfelé. Még mindig láthatta a túlélők csoportját a tenger pereménél: megbűvölten meredtek a hullámokra, ahogyan mindig is. Tőlük jobbra Selymesen Lágy kisasszony sziluettje. A partra törő tajtékos hullámok elég erősnek tűntek ahhoz - robajuk még az ő füléhez is elért -,
hogy elnyeléssel fenyegessék. Távolabb terült el az a föveny, melyen először kibukkant a vízből. A partszakasz nem volt üres. A szíve azonnal gyorsabban vert. Valaki botorkált ott, megtartva a három lépés távolságot a partot nyaldosó hullámoktól. Haja csillogott, még ebből a távolságból is. Csak Jo-Beth lehet. A felismeréssel együtt elöntötte a félelem is. Úgy tűnt, az alak számára minden egyes lépés felér egy haldoklással. Howie azonnal megindult vissza az úton, melyen idáig felért. A sziklákat számos helyen Byrne vére szennyezte be. Egy ilyen ponton, jó tíz percnyi ereszkedés után visszanézett, hátha látja a férfit valamerre, de a magaslat sötét volt, és amennyire ki tudta venni, néptelen is. Az utolsó lelkek is eltávoztak a füst tornyától, és velük tartott a fény is. Byrne-nek nyoma sem volt. Amikor azonban visszafordult, mégis meglátta. A férfi két-három méternyire lejjebb állt a lejtőn. A számtalan seb, melyet útközben gyűjtött, semmiség volt a legfrissebbhez képest. A fülétől egészen a csípőjéig húzódott, és szétnyíltában felfedte a férfi belső szerveit is. - Lezuhantam - mondta egyszerűen. - Egészen idáig? - kérdezte Howie, aki még azt is bámulatra méltónak találta, hogy egyáltalán képes a lábain állni. - Nem. Idáig már a saját elszántamból jöttem. - Hogyan? - Könnyű volt - felelte Byrne. - Lidérccé lettem. - Micsoda. - Kísértetté. Szellemmé. Azt hittem, láttad, amikor lezuhantam. - Nem. - Sokáig tartott, de jól végződött. Nem hiszem, hogy bárki is meghalt volna az Ephemerisen ezelőtt. Ez egyedülállóvá tesz. Most már én írom a szabályokat. Úgy játszom, ahogy nekem tetszik. És azt gondoltam, segítenem kellene Howie-nak... - Lázas megszállottságát hűvös tekintély váltotta fel. - Gyorsnak kell lenned - mondta. - Hirtelen egy csomó mindent megértettem, és a hírek nem túl jók. - Valami történik itt, igaz? - Az Iad - mondta Byrne. - Elkezdtek átkelni a Quiddityn. - A kifejezések, melyeket pár perce még nem is ismert, szokványosnak hatottak a szájából. - Mi az az Iad? - faggatta Howie.
- Szavakkal leírhatatlan gonosz - válaszolta Byrne -, ezért nem is vesződöm a leírásával. - A Kozmosz felé halad? - Igen. Talán te megelőzhetnéd. - Hogyan? - Bízd magad az óceánra! Azt akarja, amit te akarsz. - Éspedig? - El innen - felelte Byrne. - Tehát indulnod kell. Méghozzá gyorsan. - Értem. Byrne félreállt, hogy Howie elindulhasson, majd ép kezével hirtelen megragadta a karját. - Neked is látnod kellett volna... - mondta. - Mit? - Ami a hegyen van. Csodálatos. - Érdemes meghalni érte? - Akár százszor is. Elengedte Howie karját. - Örülök neki. - Ha a Quiddity túléli - mondta Byrne -, és ha te is túléled, keress meg! Szeretnék néhány szót váltani veled. - Úgy lesz - ígérte Howie, és elindult lefelé a lejtőn, amilyen gyorsan csak tudod. Ereszkedése otromba és öngyilkos mozdulatok keveréke volt. Amint úgy gondolta, hallótávolságba ért, Jo-Beth nevét kezdte kiáltozni, de a hívásra nem érkezett válasz. A szőke fej nem fordult felé. Talán a hullámok moraja nyomta el a hangját. Howie zihálva, izzadságtól elködlő tekintettel érte el a partot, és rohanni kezdett a lány felé. - Jo-Beth! Én vagyok az! Jo-Beth! A lány ezúttal meghallotta, és felnézett rá. Még ebből a jó néhány méternyi távolságból is tisztán látszott, mi okozta botladozását. A fiú elborzadva lassított léptein, alig tudva, hogy így tesz. Quiddity átalakította a lány testét. Az arcot, melybe beleszeretett a Butrick's Steak House-ban. Az arcot, melynek első megpillantásától számítja életét, tüskés kinövések tömege tarkította, melyek végigterjedtek a nyakán, teljesen átformálva karjait is. Volt egy pillanat - és ezt a fiú sohasem tudta magának megbocsátani -, amikor azt kívánta, bárcsak ne ismerné a lányt, és egyetlen szó nélkül képes lenne elsétálni mellette. A torz maszk mögött felcsendülő
hang azonban ugyanaz maradt, mely nem olyan rég még azt mondta el neki, mennyire szered. Most azonban könyörgött: - Howie... segíts rajtam... A fiú kitárta karjait, és hagyta, hogy a lány beletemetkezzen. A test tűzforró volt, és hevesen reszketett. - Azt hittem, már soha többé nem láthattak - zokogta a lány, végigsimítva arcán. - Nem tudtalak volna itt hagyni. - Legalább együtt halhatunk meg. - És hol van Tommy-Ray? - Elment. - Nekünk is ezt kell tennünk - mondta Howie. - Itt hagyni ezt a szigetet, amilyen gyorsan csak lehet. Valami borzalmas dolog közeledik. A lány ráemelte tekintetét - szemei éppoly tiszták és kékek voltak, mint mindig, és úgy csillantak fel, akár a sárban megbúvó igazgyöngy. Láttukra a fiú csak még erősebben ölelte őt magához, mintha bizonyítani akarná neki (vagy még inkább magának), hogy felülkerekedett viszolygásán. Pedig nem így volt. A lány szépsége volt az, ami először elállította a lélegzetét is. És ez most odalett. Meg kellett hát békélnie ennek hiányával, hogy elérjen ahhoz a Jo-Beth-hez, akit később megszeretett. Nem volt könnyű feladat. Elfordította fejét, és a tenger irányába nézett. A hullámokat vihar korbácsolta. - Vissza kell mennünk a Quidditybe - mondta. - Nem mehetünk - felelte a lány. - Én nem mehetek. - Nincs más választásunk. Csak így juthatunk vissza. - A tenger tette ezt velem - mondta a lány. - Az változtatott meg. - Ha most nem indulunk el - Jelentette ki Howie -, soha többé nem mehetünk. Ilyen egyszerű. Ha itt maradunk, itt halunk meg. - Talán az is lenne a legjobb - felelte a lány. - Hogyan lehetne? - kérdezte Howie. - Hogyan lehetne a legjobb a halál? - A tenger mindenképpen végez velünk. Kifordít bennünket önmagunkból. - Nem, ha megbízunk benne. Ha átadjuk magunkat neki. Magában egy pillanatra visszaemlékezett az útra, ahogyan a hátán lebegve figyelte a fények játékát. Ha azt gondolja, hogy a visszaút is ilyen bársonyos lesz, akkor csak saját magát hülyíti. A Quiddity többé már nem az álmok nyugalmas tengere. Viszont mi más választásuk maradt?
- Itt maradhatunk - mondta Jo-Beth újra. - Meghalhatunk egymás karjaiban. Még ha vissza is jutnánk... - kezdett el zokogni - ...még ha vissza is jutnánk, képtelen lennék így élni. - Ne sírj - kérlelte a fiú. - És ne beszélj többet a halálról! Vissza fogunk jutni Grove-ba. Mindketten. Ha nem a saját magunk kedvéért, akkor azért, hogy figyelmeztessük az embereket. - Mire? - Hogy valami közeledik a Quiddity túlsó partjáról. Egy invázió. Ezért ilyen viharos a tenger is. A felbolydulás az égbolton mostanra hatalmas méreteket öltött. A szellemfényeknek sem ott, sem a tengeren nem maradt hírmondója sem. Bármilyen értékesek is voltak az Ephemerisen töltött pillanatok, a legutolsó álmodó is feladta az utazást, és öntudatra ébredt. Howie irigyelte tőlük távozásuk könnyedségét. Képesek voltak egy csettintéssel véget vetni a rettenetnek, és a saját ágyukban felébredni. Talán verítékezve és minden bizonnyal rémülten, de otthon. Édes otthon. Nem így az olyan betolakodók, mint ők is: hús-vér alakban a szellemek birodalmában. Vagy, jutott hirtelen eszébe, a többi túlélő. Tartozott nekik egy figyelmeztetéssel, bár gyanította, hogy ügyet sem vetnek majd a szavaira. - Gyere velem - szólalt meg végül. Megragadta Jo-Beth kezét, és elindult a partszakasz felé, ahol a többiek gyülekeztek. Nem sok minden változott, bár a férfi, aki korábban a parton feküdt, mostanra eltűnt: vélhetően elsodorták az egyre erőszakosabb hullámok. Szemmel láthatóan senki sem próbált a segítségére sietni. Úgy álltak és ültek, ahogy korábban is: lusta tekintetük a vízfelszínt pásztázta. Howie a legközelebbi alakhoz lépett, aki nem sokkal lehetett idősebb nála. - El kell tűnnünk innen - közölte. - Mindannyiunknak. A sürgető késztetés kimozdította a férfit kábultságból, de nem túlzottan indította meg. Kipréselt ugyan egy valóban?-t magából, de meg sem mozdult. - Meghal, ha itt marad - mondta neki Howie, majd felemelte hangját, hogy valamennyien hallhassák. - Mindannyian meghalnak! Vissza kell menniük a Quidditybe, és hagyni, hogy vezesse magukat. - Hová? - kérdezte a fiatalember. - Hogy érti azt, hogy hová? - Hová vezessen? - Grove-ba. A helyre, ahonnét jöttek. Nem emlékeznek?
A kérdésre senki sem kísérelt meg válaszolni. Talán egyféleképpen lehet csak elindítani az exodust: ha jó példával jár elől. - Most vagy soha - mondta Jo-Beth-nek. Arcából és vonakodó testtartásából ítélve, a lány még mindig ellenállt a kényszernek. Howie szorosan megmarkolta a karját, és a hullámok felé húzta. - Bízz bennem - súgta neki. A lány nem válaszolt, de nem is próbált erőnek erejével a parton maradni. Fájdalmas levertség uralkodott el rajta, és csak az tartja benne a lelket, gondolta Howie, hogy Quiddity ezúttal békén fogja hagyni. A fiú abban már közel sem volt ilyen biztos, hogy a tenger hozzá is közömbös lesz, hiszen távolról sem volt már olyan mentes az érzelmektől, mint az idevezető úton. Számtalan érzés keveredett benne, melyek bármelyike, vagy akár mindegyike tápot adhatott a Quiddity embert formáló játékainak. Ezek között természetesen a halálfélelem járt elől. Közvetlenül utána jött a Jo-Beth külső megjelenése által kiváltott heves viszolygás, és az ebből fakadó bűntudat. A levegőben vibráló üzenet azonban elég volt ahhoz, hogy félresöpörje az ilyen aggodalmakat. Szinte fizikai hatásként élte ezt meg, mely életének egy másik pontját idézte fel benne, és persze a hozzá tartozó helyet: egy olyan emléket, melyet képtelen volt tetten érni. Nem is számított. Az üzenet félreérthetetlen volt. Akármi is az Iad, gyötrelmet hoz magával: könyörtelen, elviselhetetlen kínt. Olyan holocaustot, melyben a halál valamennyi tulajdonságát felfedezheti és átélheti, a megszabadulást kivéve, mely addig halasztódik, míg a Kozmosz egyetlen emberi fohásszá olvad össze, mely megváltásért könyörög. Valaha megtapasztalta ennek sápadt visszfényét, Chicago egy távoli zugában. Agya valószínűleg hatalmas szolgálatot tesz neki, amiért nem hajlandó emlékezni a hogyanra. A hullámok már csak egy méternyire voltak előtte, lassú ívekben törtek elő, hogy mennydörögve a szirtekhez csapódjanak. - Itt vagyunk - mondta Jo-Beth-nek. A lány egyetlen reakcióként - amiért Howie hálás is volt - erősebben markolta meg a karját, majd együtt léptek be a mindent átalakító tengerbe.
NÉGY A Nguyen-ház ajtaja megnyílt Grillo előtt, de keretében nem Ellen állt, hanem a fia. - Itthon van a mamád? - kérdezte tőle. A fiú külsőre még mindig messze volt az egészségestől, de legalább már nem pizsamába, hanem egy koszos farmerba és egy még koszosabb pólóba volt öltözve. - Azt hittem, elmentél - mondta Grillónak. - Miért? - Mindenki más elment. - Így van. - Be akarsz jönni? - Szeretném látni a mamádat. - Nagyon elfoglalt - felelte Philip, de azért kinyitotta előtte az ajtót. A házban még nagyobb volt a felfordulás, mint legutóbb. Különböző ételek maradványai hevertek mindenfelé. Egy gyermek-ínyenc kreációi, gyanította Grillo: hot-dogok és fagyik. - Hol van a mamád? - kérdezte Grillo Philiptől. A fiú a hálószoba irányába mutatott, majd felvett egy tál megkezdett ételt, és elindult. - Várj egy kicsit - mondta Grillo. - Beteg? - Nem - válaszolta a fiú. Olyan, mintha hetek óta nem aludta volna ki magát, gondolta Grillo. - Már nem szokott előjönni - folytatta Philip. Csak éjjelente. Megvárta, amíg Grillo egy bólintással nyugtázza a választ, majd megindult a saját szobája felé. Megadott minden információt, ami várható lehetett tőle. Grillo hallotta, hogy a szoba ajtaja becsukódik, és magára maradt a talány megoldásával. A jelenkori események ugyan nem sok teret hagytak az erotikus fantáziálgatásnak, ám az itt töltött órák emléke, abban a szobában, ahol Ellen feltárulkozott előtte, mégis erősen hatottak az agyára és az ágyékára. A korai óra, általános kimerültsége, és a kétségbeesett helyzet ellenére, egy része még mindig vágyott rá, hogy a múltkoriban
befejezetlenül hagyott ügy végére pont kerüljön, és annak rendje és módja szerint szeretkezhessen Ellennel, mielőtt a föld alá kell vonulnia. Odasétált Ellen ajtajához, és bekopogott. Bentről csak egy elfojtott nyögés hallatszott. - Én vagyok az, Grillo. Bemehetek? Anélkül, hogy választ várt volna, lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva - jó fél hüvelyknyire ki is nyílt -, de a férfit valami megakadályozta abban, hogy ennél beljebb tolja. Nagyobb erővel kezdte nyomni, majd még erősebben. A szék, melyet a túlsó oldalon beékeltek a kilincs alá, zajosan csúszott odébb a padlón. Grillo kinyitotta az ajtót. Először azt hitte, hogy a nő egyedül van a szobában. Betegen és magányosan. A vetetlen ágyon feküdt, köntösében, melynek szárnyai szétnyíltak a testén. Alatta teljesen meztelen volt. Csak nagyon lassan fordította fejét a férfi irányába. Amikor végül megtette - szemei csillogtak az áporodott félhomályban -, akkor is súlyos pillanatokig tartott, míg válaszolt. - Tényleg te vagy az? - kérdezte. - Persze. Igen. Ki más lenne? A nő felült egy kicsit az ágyban, és a köntös egyik szárnyát átvetette a teste felett. Annyit így is lehetett látni, hogy nem borotválta magát, mióta a férfi legutóbb itt járt. Valójában még az is kétséges volt, hogy egyáltalán elhagyta-e azóta a szobát. - Nem szabadna... látnod... - mondta. - Láttalak már meztelenül - mormolta a férfi. - És újra látni akartalak. - Nem magamra gondoltam - felelte a nő. Grillo nem értette a megjegyzést egészen addig, míg a nő le nem vette róla a tekintetét, és a szoba távolabbi sarka felé irányította. A férfi pillantása követte az övét. Ott, az árnyékok mélyén, egy karosszéket látott. A széken pedig azt, amit - amikor belépett a szobába - csak egy halom ledobott ruhának gondolt. Nem az volt. A sápadtság nem vászon volt, hanem csupasz bőr. Azé az emberé, aki meztelenül ült a székben, előregörnyedve, homlokát kezeibe temetve. A csuklóit összekötözték, az ehhez használt kötél pedig folytatódott a szintén összekötözött bokákig. - Ez itt - mondta halkan Ellen - Buddy. Nevének hallatán a férfi felemelte fejét. Grillo nem látott ugyan sokat Fletcher ármádiájának utolsó maradványaiból, de az is elég volt ahhoz, hogy felismerje a pillantást, mely a teremtmények sajátja volt, amint
kevéske életük gyors elmúlásnak indult. Ezt a tekintetet láthatta most is. Nem a valódi Buddy Vance ő, csupán Ellen képzeletének alkotása, valami, ami vágyai nyomán ölthetett testet. Az arc jobbára megmaradt sértetlennek: talán a nő sokkal nagyobb pontossággal képzelte el, mint bármely más testrészét. Mély barázdák szántották, de tagadhatatlanul így is természetfeletti volt. Amikor teljesen felült, második részletesen kidolgozott tagja is Grillo szemei elé került. Tesla pletykái - mint mindig ezúttal is megbízhatónak bizonyultak. A hallucigenia szerve egy szamáréval vetekedett. Grillót csak a férfi hirtelen felcsendülő hangja rázta fel a dermedt irigységből. - Ki maga, hogy csak úgy bejön ide? - akarta tudni Buddy. A tény, hogy ez az álomkép elég akaratos még a beszédhez is, teljesen megdöbbentette. - Csitt - intette le Ellen. A férfi a nő felé fordult, kötelékeivel küzdve. - Múlt éjjel el akart menni - mesélte a nő Grillónak. - Fogalmam sincs, miért. Grillónak volt, de bölcsen tartotta a száját. - Úgyse engedtem volna el. Szereti, ha így tartják. Számtalanszor játszottuk már ezt korábban is. - Ki ez? - kérdezte Vance. - Grillo - felelte Ellen. - Beszéltem már neked Grillóról. - A nő felült az ágyban, a hátát nekivetette a falnak, és átkarolta felhúzott térdeit. Szeméremajkait éppen Vance merev tekintete felé irányította, aki hálásan legeltette rajtuk a szemét, miközben a nő tovább beszélt. - Beszéltem neked Grillóról - mondta. - Épp itt szeretkeztünk, igaz, Grillo? - Miért? - nyögött Vance. - Miért büntetsz? - Mondd el neki, Grillo - folytatta Ellen. - Tényleg tudni akarja. - Igen - szólalt meg Vance, egyszeriben puhatolódzó hangon. - Mondd el! Kérlek, mondd el! Grillo nem tudta, kidobja-e a taccsot, vagy elröhögje magát. A jelenetre gondolt, melyet legutóbb ebben a szobában játszottak - az is kellőképpen perverz dolog volt, de hát ez most valami egészen más. Egy halott ember megkötözött álomképe, amint azért könyörög, hogy megcsalatása részleteivel gyötörjék. - Mondd el neki - kérte újra Ellen.
A furcsa, felszín alatti áramlat a követelőző hangban, megoldotta Grillo nyelvét. - Ez nem az igazi Buddy Vance - jelentette ki, és határozott élvezetet talált abban, hogy megfoszthatja a nőt álmaitól. Ellen azonban egy lépéssel előtte járt. - Tudom - súgta, és hagyta lehorgadni fejét, miközben a foglyát vizsgálgatta. - A képzeletem teremtménye - egy pillanatra sem vette le róla a szemét -, akárcsak én. - Nem - ellenkezett Grillo. - Halott - jött a csendes felelet. - Halott, de attól még itt van. Tudom, hogy nem valóságos, de itt van. Tehát eszelős vagyok. - Nem, Ellen... Mindez amiatt van, ami a Központnál történt velünk. Emlékszel a lángoló emberre? Nem te vagy az egyetlen. A nő bólintott, félig lezárva szemét. - Philip... - suttogta. - Mi van vele? - Neki is vannak álmai. Grillo eszébe idézte a fiú arcát. Az elgyötört tekintetet, a veszteséget a szemében. - Ha tudod, hogy ez az... ember nem valódi, miért játszod azt? - kérdezte Ellentől. A nő teljesen leeresztette a szemhéjait. - Nem tudom... - kezdte - ...már nem tudom, mi a valódi, s mi nem az. Grillo kihallotta az érzelmekből az épelméjűség felhangjait. - Amikor feltűnt, tudtam, hogy nem lehet úgy itt, ahogyan itt szokott lenni. De lehet, hogy ez már nem is számít. Grillo figyelmesen hallgatta, és nem akarta megszakítani a gondolatmenetét. Oly sok zavarba ejtő dologgal találkozhatott az utóbbi időkben - csodákkal, rejtelmekkel -, és abbéli igyekezetében, hogy szemtanúja legyen a történéseknek, valahogy kezdte megtartani velük szemben a három lépés távolságot. Furcsa módon épp ez tette problematikussá a történet elmesélését is. Ez pedig az ő problémája volt. Ő, az örökös kívülálló, aki állandóan gátat vetett érzelmeinek, abbéli félelmében, hogy az érintésük nyomán elveszítené fáradságos munkával szerzett érdektelenségét. Ezért uralhatja mindaz a képzeletét, ami ebben az ágyban történt? Mert elvonatkoztathat a cselekménytől, és valaki más
vágyának, szenvedélyének és akaratának a bábja lehet? Volt valami, amit sokkal jobban irigyelt Buddy Vance-től, mint a tizenkét hüvelykjét? - Csodálatos szerető volt, Grillo - szólalt meg újra Ellen. - Különösen akkor, amikor szenvedett, mert más volt ott, ahol ő akart lenni. Rochelle nem szerette az ilyen játékokat. - Nem értette a viccet se - mondta Vance, szemével még mindig rátapadva a látványra, mely el volt zárva Grillo elől. - Soha... - Úristen! - kiáltott Grillo, hirtelen megértve. - Itt volt, igaz? Itt volt, amikor mi ketten... - A lehetőség még a szavait is elapasztotta. Csak annyit tudott mondani: - ...az ajtó előtt. - Akkor még nem tudtam - mondta Ellen halkan. - Nem terveztem meg előre. - Krisztusom - sóhajtott Grillo. - Az egész előadás neki szólt. Félrevezettél. Azért csináltad ezt az egészet, hogy melegen tartsd az álomképedet. - Lehet... hogy gyanítottam - adta meg magát a nő. - De miért vagy olyan dühös? - Hát nem nyilvánvaló? - Nem, nem az - felelte a nő immár tárgyilagos hangon. - Nem szeretsz engem. Még csak nem is ismersz, máskülönben nem lennél ennyire meglepve. Akartál tőlem valamit, és meg is kaptad. A számadás pontos volt, és fájdalmas. Grillo vacakul is érezte magát miatta. - Tudod, hogy ez a dolog nem lesz itt örökké - mondta, hüvelykujjával Ellen foglyára, vagy még inkább annak lőcsére bökve. - Tudom - felelte a nő, és hangja elárulta efelett érzett szomorúságát is. De hát egyikünk se, igazam van? Még te sem. Grillo a nőre meredt. Azt kívánta, hogy az feléje pillantson, és jelét adja gyötrelmének, de ő le sem vette a tekintetét teremtményéről. A férfi feladta a próbálkozást, és közvetítette az üzenetet, amiért eredetileg is jött. - Azt tanácsolom, hagyd el Grove-ot - mondta. - Fogd Philipet, és menjetek innen! - Mire lenne az jó? - Bízz bennem, oké? Jó esélye van annak, hogy holnapra már Grove is eltűnik a süllyesztőben. A nő csak ekkor kegyeskedett az arcára nézni. - Értem - mondta. - Becsuknád az ajtót magad mögött, amikor elmész?
- Grillo. - Tesla volt az, aki kinyitotta az ajtót Hotchkiss házában. Átkozottul fura barátaid vannak. A férfi sohasem tartotta furának Hotchkisst. Gyászolt, az igaz. Időnként be is rúgott, de ki nem? Arra a rögeszmés megszállottságra azonban nem volt felkészülve, ami a házban fogadta. Egy helyiséget teljes egészében Grove-nek szentelt, és a földnek, melyen megépült. Geológiai térképek borították a falat, a különféle utcák és járdák repedéseiről készített képek társaságában, melyeket a férfi az évek során készített, és gondosan fel is címkézett. Közöttük, a falra szegezve, számtalan újságkivágás. Egyetlen témájuk: a földrengések. Maga a megszállott borotválatlanul ült mindennek a közepén, egy csésze kávéval a kezében, és fáradt elégedettséggel az arcán. - Hát nem megmondtam? - fogadta Grillót. - Nem megmondtam magának? Az igazi sztori itt van, a lábunk alatt. Mindig is ott volt. - Akkor hát lenne hozzá kedve? - kérdezte tőle Grillo. - Mihez? Lemászni? Hát persze, hogy van. - Megvonta vállát. - Ki nem szarja le? Lehet, hogy ott döglünk meg. de ki nem szarja le? A kérdés nem is ez, hanem hogy maga is meg akarja-e tenni. - Nemigen - felelte Grillo. - Csakhogy most már muszáj. Az egész sztorit akarom. - Hotchkiss felvetett valamit, amiről még nem is tudsz - vágott közbe Tesla. - És mi lenne az? - Még egy kávét? - kérdezte Hotchkiss Witt-től. - Muszáj egy kicsit kijózanodnom. Witt szolgálatkészen elindult, hogy felhajtsa az utánpótlást. - Sosem szerettem ezt az alakot - jegyezte meg Hotchkiss. - Ő volt a város cukrosbácsija? - faggatta Tesla. - A francokat. Ő volt Mr. Pedáns. Mindent megtestesített, amit utáltam Grove-ban. - Már jön is vissza - suttogta Grillo. - És akkor mi van? - folytatta Hotchkiss, miközben Witt újra megjelent a szobában. - Ő is tudja. Igaz. William? - Mit tudok? - kérdezte Witt. - Hogy milyen szar alak voltál.
Witt egyetlen rezzenés nélkül fogadta a sértést. - Soha nem szerettél, igaz? - Igaz. - Ahogy én se téged - felelte Witt. - Utáltalak, amennyire csak tőlem telt. Hotchkiss elmosolyodott. - Örülök, hogy ezt tisztáztuk - mondta. - Szeretnék végre hallani arról a felvetésről - szólalt meg Grillo. - Nem sokat mondhatok - válaszolta Hotchkiss. - Az éjszaka közepén egyszer csak kaptam egy telefonhívást New Yorkból. Egy fickó keresett, akit annak idején felbéreltem, hogy találja meg a feleségemet. Vagy legalább próbálja meg. A neve D'Amour. Azt hiszem, az ilyen természetfeletti esetekre specializálódott. - És maguk hogyan kerültek ismeretségbe? - A lányunk halála után a feleségem elkezdett összejárni mindenféle bogaras emberekkel. Sohasem tudta igazán elfogadni, hogy a lányunk elhagyott bennünket. Megpróbált vele kapcsolatba lépni a spiritisztákon keresztül. Még egy spiritiszta egyházba is belépett. Azután elszökött. - És miért New Yorkban kerestette? - kérdezte Grillo. - Ott született. Az tűnt a legvalószínűbb helynek. - És D'Amournak sikerült rábukkannia? - Nem. De egy csomó mindent megtudott arról az egyházról, amelyikhez csatlakozott. Úgy értem... az a fickó értette a dolgát. - És miért hívta fel magát? - Most fog rátérni - vetette közbe Tesla. - Én nem tudom, kivel áll D'Amour kapcsolatban, de a hívást figyelmeztetésnek szánta. - És mire figyelmeztetett? - Arra, ami itt történik Grove-ban. - Tud róla. - Úgy tűnik, mindenről tud. - Azt hiszem, beszélnem kellene vele - mondta Tesla. - Mennyi most az idő New Yorkban? - Valamivel dél után - felelte Witt. - Ti ketten is meg tudjátok beszélni az előkészületeket a leereszkedésre jelentette ki Tesla. - Merre van D'Amour száma? - Itt - felelt Hotchkiss. és odaadta Teslának a jegyzettömböt. Ő letépte a felső lapot a számmal és a névvel (Harry M. D'Amour, olvasta Hotchkiss írását), majd magukra hagyta a férfiakat. Volt egy telefon a konyhában.
Leült, és végigtárcsázta a tizenegy számjegyet. A telefon kicsöngött, majd egy üzenetrögzítő jelentkezett be. - Jelen pillanatban nincs itt senki, aki fogadhatná a hívását. Kérjük, a sípszót követően hagyjon üzenetet. Tesla az elmondottak szerint cselekedett. - Itt Jim Hotchkiss egyik barátja, Palomo Grove-ból. A nevem... A üzenetet egy hang szakította félbe. - Hotchkissnak barátai is vannak? - kérdezte. - Harry D'Amour? - Igen. Ott ki beszél? - Tesla Bombeck. És igen, vannak barátai. - Az ember mindig hall valami újat. Mit tehetek magáért? - Palomo Grove-ból hívom. Hotchkiss állítása szerint maga tudja, mi folyik itt. - Van róla elképzelésem, igen. - És honnan tud minderről? - Nekem is vannak barátaim - felelte D'Amour. - Emberek, akik benne vannak. Már hónapok óta mondogatták, hogy valami készülődik a Nyugati-parton, így azután senki sincs igazán meglepve. Állandóan imádkoznak, de nincsenek meglepve. Mi a helyzet magával? Maga is közéjük tartozik? - Már hogy médium vagyok-e? Nem. - Akkor hogyan keveredhetett bele ilyesmibe? - Hosszú történet. - Akkor vágja meg - utasította D'Amour. - Ez amolyan filmes szakkifejezés. - Tudom - felelte Tesla. - A szakmában dolgozom. - Valóban? Mint micsoda? - Én írom a forgatókönyveket. - Írt olyat is, amit ismerhetek? Rengeteg mozit megnézek. Segít elterelni a figyelmemet a munkámról. - Egy napon talán majd találkozunk - mondta Tesla -, és elbeszélgetünk a mozikról. Most azonban van itt néhány más dolog is. - Mint például? - Hát, példának okáért, hallotta már valaha ezt a nevet, Iad Uroboros? Hosszúra nyúlt, interurbán csend volt a válasz. - D'Amour? Ott van még? D'Amour?
- Harry - szólalt meg a férfi. - Harry. Szóval... hallott már róluk, vagy sem? - Ami azt illeti, hallottam. - Kitől? - Számít az? - Ami azt illeti, számít - viszonozta Tesla. - Van ilyen forrás, meg olyan forrás. Maga is tudja ezt. Olyan emberek, akikben megbízhat, és olyanok, akikben nem. - Együtt dolgozom egy Norma Paine nevű nővel - mesélte D'Amour. - Ő is egyike azoknak, akikről az előbb beszéltem. Olyan, aki benne van a dolgokban. - Mennyit tud az Iadról? - Először is - felelte D'Amour - hajnal felé valami történt a Keleti-parton, az álmok földjén. Tudja, mi lehetett az? - Megvan az elképzelésem. - Norma egyfolytában egy Oddity nevű helyről beszél. - Quiddity - javította ki Tesla. - Tehát valóban tud róla. - Nincs szükség beugratós kérdésekre. Igen, tudok. És tudnom kell az Iadról mindent, amit csak az a nő tud. - Az a dolog, ami a felszínre fog törni. Nem biztos benne, hogy hol. Egymásnak ellentmondó üzeneteket kap. - Van valamilyen gyengéjük? - Olyan nincs, amiről én is tudnék. - Akkor mi az, amit tud róluk? Úgy értem, például milyen lesz az inváziójuk? Egy sereget hoznak majd keresztül a Quiddityn? Gépek lesznek velük, bombák, vagy mi? Nem kellene valakinek értesítenie a Pentagont? - A Pentagon már tud róla - jelentette ki D'Amour. - Igazán? - Nem mi vagyunk az egyetlenek, aki hallott az Iadról, hölgyem. Az emberek a világ minden táján beleépítették a képét a saját kultúrhagyományukba. Ők az ősellenség. - Úgy érd olyan, mint az Ördög? Ez támad ránk? A Sátán? - Nem hiszem. Mi keresztények egy kicsit mindig is naivak voltunk felelte D'Amour. - Találkoztam már démonokkal, de azok sohasem azt az alakot öltötték magukra, amilyennek az ember elképzelné őket.
- Most szórakozik velem? Démonokkal? Hús-vér alakban? New Yorkban? - Figyeljen, ez számomra egy cseppet sem hangzik értelmesebben, mint a maga számára, hölgyem... - A nevem Tesla. - Valahányszor befejezek egy átkozott nyomozást, azt gondolom: talán az egész meg sem történt. Egészen a következő alkalomig. Mindig ez az önhülyítési procedúra. Egészen addig tagadjuk a lehetőséget, amíg meg nem próbálja leharapni az arcunkat. Tesla sorra vette a látványokat, melyeknek az elmúlt néhány napban tanúja lehetett: a teratát, Fletcher halálát, a Hurkot, és Kissoont a Hurokban, a Lixet, ahogyan ott kavargott az ágyán, és végül a Vance-házat és az abból nyíló halálos örvényt. Nem tagadhatta meg ezeket. Látta őket, szemtől-szembe. Volt, amelyik kis híján végzett vele. D'Amour kijelentése a démonokról csak a régies szóhasználat miatt hatott rá ekkora erővel. Sohasem hitt az Ördögben, vagy a Pokolban. A New Yorkban kószáló démonok képe valahogy alapjában abszurd volt. De tegyük fel, hogy amiket ő démonoknak hív, nem mások, mint egy Kissoonhoz hasonlóan romlott elme alkotásai. Olyanok, mint a Lix, szarból és ondóból teremtett lények. Akkor képes lenne hinni bennük? - Szóval - mondta -, ha maga tudja, és a Pentagon is tudja, akkor miért nincs itt senki Grove-ban, hogy gátat vessen az Iad közeledésének? Négyen próbáljuk csúzlival tartani ezt az erődöt, miközben... - Senki sem tudta, hol fog bekövetkezni a kitörés. Biztos vagyok benne, hogy valahol fekszik egy akta Grove-ról, és ebben az áll, hogy a dolgok a településen nem egészen természetesek. Csakhogy hosszú, nagyon hosszú listája van az ilyen városoknak. - Tehát hamarosan számíthatunk a segítségre? - Azt hiszem, igen. Bár tapasztalataim szerint az rendszerint későn szokott megérkezni. - És mi a helyzet magával? - Mi a helyzet velem? - Nem tud valahogy segíteni? - Megvan a magam problémája - felelte D'Amour. - Itt is elszabadult a pokol. Százötven kettős öngyilkosságot jelentettek Manhattanből, csak az elmúlt nyolc órában. - Szerelmesek?
- Szerelmesek. Akik először aludtak el egymás karjában, hogy az Ephemerisről álmodjanak, és ehelyett egy rémálmot kaptak. - Jézusom. - Lehet, hogy nekik volt igazuk - vélte D'Amour. - Legalább túl vannak rajta. - Ezzel meg mit akar mondani? - Azt hiszem, amit azok a szerencsétlenek megnézhettek maguknak, azt mindannyian sejtjük, nem igaz? Tesla visszaemlékezett a hirtelen szédülésre, amit akkor érzett, amikor múlt éjjel lehajtott a város felé, a gyorsforgalmi úton. Az egész világ megbillent egy feneketlen szakadék felé. - Igen - mondta. - Mi is sejtjük. - A következő napokban rengetegen fognak így vagy úgy reagálni a történtekre. Az elménkben nagyon kényes az egyensúly. Nem sok kell hozzá, hogy a peremre sodródjunk. Én most egy olyan városból beszélek, ahol ezrével vannak olyan emberek, akik bármelyik pillanatban lezuhanhatnak. Itt kell lennem velük. - És mi lesz, ha a lovasság nem bukkan fel? - kérdezte Tesla. - Akkor az a valaki, aki a Pentagonban osztogatja a parancsot, nem hisz az ilyesmiben - és sokan vannak ilyenek -, vagy éppenséggel az Iadnak dolgoznak. - Vannak a mi világunkban is ügynökei? - Ó igen. Nem sokan, de éppen elegen. Az emberek mindig is imádták az Iadot, mindenféle neveken. Számukra ez a Második Eljövetel. - Volt első is? - Az már egy másik történet, de úgy tűnik, igen. - Mikor? - Nincsenek megbízható beszámolók, ha erre gondol. Senki sem tudja, hogyan néz ki az Iad. Azt hiszem, imádkozni kellene, hogy akkora legyen, mint egy egér. - Én nem szoktam imádkozni - felelte Tesla. - Pedig kellene - válaszolta D'Amour. – Most, hogy már tudja, mennyien vannak még odakint rajtunk kívül, nem is akkora értelmetlenség. Sajnos, mennem kell. Bárcsak nagyobb segítségére lehettem volna! - Bárcsak úgy lett volna! - Ahogy hallom, azért nincs teljesen egyedül. - Itt van Hotchkiss, meg néhány...
- Nem. Én arra gondoltam, hogy Norma szerint van odakint egy megváltó is. Tesla alig tudta magába fojtani nevetését. - Én nem találkoztam egyetlen megváltóval sem - kuncogott. - Milyet kell keresnem? - Norma nem biztos benne. Néha egy férfiról beszél, néha egy nőről. Máskor meg egy nem emberi lényről. - Hát, ez alaposan megkönnyíti az azonosítását. - Akárki is az, helyre billentheti az egyensúlyt. - És ha nem sikerül neki? - Költözzön el Kaliforniából! Mielőbb. Most már valóban fel kellett kacagnia. - Koszi szépen - mondta. - Őrizze meg a vidámságát - felelte D'Amour. - Ahogy apám is mindig mondta: ha nem érted a tréfát, nem kellett volna csatlakoznod. - Csatlakoznod? Mihez? - A fajhoz - válaszolta D'Amour, és letette a kagylót. A vonal búgni kezdett. Tesla hallgatta a zajt, és a beszélgetés-foszlányokat. Grillo tűnt fel az ajtóban. - Egyre inkább olyannak tűnik, mint egy komplett öngyilkosság jelentette ki. - Nincs megfelelő felszerelésünk, se térképünk a rendszerről, amit be akarunk járni. - Hogyhogy? - Nem létezik ilyen. Láthatóan az egész város olyan talajra épült, ami folyamatos mozgásban van. - Van más választásunk? - kérdezte Tesla. - A Jaff az egyetlen ember... Itt megállt egy pillanatra. - Mi az? - kérdezte Grillo. - Nem hiszem, hogy valójában ember lenne. Igazam van? - Nem tudlak követni. - D'Amour azt mondta, van egy megmentő a közelünkben. Valaki, aki nem emberi. A Jaffnak kell annak lennie, nem? Senki másra nem illik rá a leírás. - Nem az a kimondott megváltó típus - jegyezte meg Grillo. - Akkor meg kell győznünk róla - jött a válasz -, hogy engedje keresztre feszíteni magát.
ÖT A rendőrség is megérkezett Grove-ba, mikorra Tesla. Witt, Hotchkiss és Grillo elhagyta a házat, hogy megkezdje a leereszkedést. Fények villantak a Domb tetején, és szirénák jajveszékeltek. A zaj és a lázas tevékenység ellenére nyoma sem volt Grove lakóinak, pedig vélhetően néhányan még mindig a városban tartózkodtak. Vagy szétfoszló ábrándjaik társaságában húzták meg magukat, mint Ellen Nguyen is, vagy házaikba zárkóztak, hogy a múltat gyászolják. Grove gyakorlatilag kísértetvárossá lett. Amikor a szirénák elhallgattak, mélységesebb csend ereszkedett le a négy városrészre, mint bármelyik múltbéli éjszakán. A nap az üres járdákra, üres udvarokra, üres kocsifelhajtókra tűzött. Nem játszottak gyermekek a hintákon, nem zajongtak a televíziók, rádiók, fűnyírók, turmixok, légkondicionálók. A fények még mindig egymást váltogatták a kereszteződésekben, de - a rendőrautókon és mentőkön kívül, melyek vezetői amúgy is figyelmen kívül hagyták a jelzést - az utakon már senki sem járt. Még a szürkületben korábban látott kutyafalkákat is a nyilt mezőre hajtotta a dolguk. A kihalt várost perzselő napfény még őket is kiűzte. Hotchkiss már korábban listát készített azokról a tárgyakról, melyekre egy esetleges leereszkedés során szükség lehet: kötelekről, lámpákról, és néhány ruhadarabról. Útjuk első állomása tehát a bevásárlóközpont volt. Négyük közül William volt az, akit a leginkább megindított a látogatás. Munkás életének minden egyes napján elevennek, nyüzsgőnek látta a Központot, kora reggeltől késő estig. Most egy teremtett lelket sem láttak. A Fletcher által korábban megrongált kirakatok frissen cserélt üvegtáblái ragyogtak, a mögöttük felhalmozott termékek hívogatóak, mégsem akadt egyetlen eladó vagy vevő sem. Az ajtók mind zárva voltak, a boltok némaságba burkolóztak. Egyetlen kivétel volt csupán: a kisállat kereskedés. Minden más üzlettől eltérően, tágra nyílt ajtókkal kínálta csaholó, csacsogó portékáit. Miközben Hotchkiss és Grillo elindultak, hogy összerabolják a lista tartalmát, Witt elvitte Teslát a kereskedésbe. Ted Elizando éppen a kiscicák ketrecénél
töltötte fel a vízadagolókat. Nem tűnt meglepettnek. Ami azt illeti, semmilyen érzelemnek nem adta jelét. Még annak sem, hogy felismerné William-et, pedig már kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy ismerik egymást. - Egyedül vagy ma reggel, Ted? - kérdezte Witt. A férfi bólintott. Két vagy három napja nem borotválkozott, és nem is fürdött. - Nem... nem igazán akartam felkelni... de muszáj volt. Az állatok miatt. - Természetesen. - Meghalnak, ha nem gondoskodom róluk - folytatta Ted, az olyan ember lassú, merengő hangján, aki csak komoly erőfeszítések árán képes logikus mederbe terelni gondolatait. Beszéd közben kinyitotta maga mellett a ketrecet, és kiemelte az egyik cicát újságpapír-csíkokból készült fészkéből. A kiskandúr a karjára feküdt, fejét a hajlatba fúrva. Ted végigsimított rajta. Az állat élvezte a gondoskodást, és ívben meghajlította hátát, hogy nekipréselődjön a simogató mozdulatoknak. - Azt hiszem, senki sincs már a városban, aki megvásárolhatná őket vetette közbe William. Ted a kismacskára meredt. - Akkor most mit tegyek? - tépelődött erőtlenül. - Nem etethetem örökké őket, nem igaz? - Hangja minden szóval tovább halkult, míg a végén alig maradt több kivehetetlen suttogásnál. - Mi történt az emberekkel? kérdezte. - Hová mehettek? Hová tűnt el mindenki? - Elmentek, Ted - felelte William. - Itt hagyták a várost. És nem hiszem, hogy valaha is visszatérnek ide. - Gondolod, hogy nekem is el kellene mennem? - bizonytalankodott Ted. - Azt hiszem, ezt kellene tenned - válaszolta William. A férfi feldúltnak tűnt. - És mihez kezdenek majd az állatok? - kérdezte. Most először - miközben szemtanúja lett Ted Elizando nyomorúságának - értette meg Tesla Grove tragédiájának mélységét. Eleinte, amikor az utcákat rótta, még Grillo hírvivőjeként, magában eltervezte a város képzeletbeli pusztulását. A bombás történetben például, melyben a közönyös Grove-lakók eltaszítják maguktól a prófétát, éppen mielőtt a nagy durranás bekövetkezne. Az a sztori nem is járt olyan messze az igazságtól. A robbanás ugyan lassú volt és árnyalt - a gyors és kíméletlen
helyett -, de végtére is bekövetkezett. Végigsöpört az utcákon, és csak keveseket hagyott meg - mint Tedet is -, hogy a romok között bolyongva szedegessék egy rég volt élet cseréptöredékeit. A forgatókönyv afféle képzeletbeli bosszú volt a város kispolgárainak önelégült és elégedett léte miatt. Visszatekintve, ő legalább olyan önelégült volt, mint Grove, legalább olyan bizonyos morális felsőbbrendűségében, mint a város sérthetetlenségében. Most azonban megérintette a valódi fájdalom. Az igazi veszteség. Az emberek, akik Grove-ban laktak, és most hanyatt-homlok elmenekültek innen, nem kartonból kivágott figurák. Volt életük és szerelmeik, családjuk és háziállatuk, és abban a hitben építették fel otthonaikat, hogy találtak maguknak egy biztonságos helyet a nap alatt. Teslának nem volt semmi jogalapja rá, hogy megítélje őket. Képtelen volt tovább nézni Tedet, aki olyan gyengédséggel simogatta a kismacskát, mintha az lett volna az egyetlen szál, mely még az ép-elméjűséghez köti. Hagyta, hadd beszélgessen Witt-tel, és kilépett a napfényben fürdő parkolóba. Körbesétálta a tömböt, hátha ki tudja szúrni Coney Eye-t a fák között. Addig pásztázta tekintetével a domb tetejét, míg rá nem akadt a kocsibehajtót szegélyező bolyhos pálmasorra, mely mögött alig láthatóan - ott állt Buddy Vance harsány színűre festett álomotthona. Nyugtalanító volt, de legalább az épület szerkezete egyben állt. Tesla titokban attól tartott, hogy a belsejében tátongó lyuk növekedni kezd, addig foszlatva a realitás szövetét, míg el nem nyeli a ház egészét. Abban egy pillanatig sem mert reménykedni, hogy a hasadék magától bezárult - a zsigereiben érezte, hogy ez nem történhet meg. De legalább stabilizálódott a helyzet, és már ez is valami. Ha gyorsan cselekszenek, és fellelik a Jaffot, talán megtalálják a módját, hogy semlegesítsék a pusztítást. - Látsz valamit? - kérdezte tőle Grillo. Hotchkiss társaságában kerülte meg a sarkot, kiadós zsákmánnyal megterhelve: kötelek, lámpák, elemek, különféle melegítők. - Biztos hideg lesz odalenn - fejtette ki Hotchkiss, amikor Tesla kérdőre vonta őket. - Átkozott hideg. És nagy nyirkosság. - Van választásunk - mondta Grillo erőltetett kedélyességgel. Megfulladunk, szétfagyunk, vagy lezuhanunk. - Szeretem, ha van alternatíva - humorizált Tesla, azon tűnődve, a másodszori halál is olyan visszataszító lenne-e, mint az első. Erre még csak ne is gondolj, mondta magának. Számodra nincs második feltámadás.
- Készen állunk - jelentette ki Hotchkiss. - Vagy legalábbis ennél készebbek már nem leszünk. Hol van Witt? - A kisállat boltban - válaszolta a lány. - Szólok neki. Megkerülve a sarkot látta, hogy Witt már hátat fordított a boltnak, és egy másik ablakra mered. - Lát valamit? - kérdezte tőle. - Ezek az irodáim - mondta a férfi. - Vagyis ezek voltak. Valamikor ott dolgoztam. - Ujjával az ablak egy pontjára bökött. - Az íróasztal azzal a növénnyel. - Halott növénnyel - vetette közbe Tesla. - Minden halott - közölte Witt szenvedélyesen. - Ne legyen már ilyen kishitű - mondta neki Tesla, majd visszasietett vele a kocsihoz, ahol Hotchkiss és Grillo már kis híján végzett a felszerelés bepakolásával. Vezetés közben Hotchkiss a lehető legegyszerűbb módon kifejtette elképzeléseit. - Ahogy már korábban is mondtam Grillónak - kezdte -, ez teljes egészében öngyilkos cselekedet a részünkről. Különösen vonatkozik ez magára - mondta, miközben a visszapillantó tükörben elkapta Tesla tekintetét. Nem fáradozott azzal, hogy ezt részletesebben is kifejtse, inkább rátért a gyakorlati tudnivalókra. - Nincs meg az összes szükséges felszerelésünk. A boltokban csak a háztartásban használatos dolgokat találtunk. Szükséghelyzetben nem mentik meg az életünket, és mindannyian képzetlenek vagyunk. Mindannyian. Én magam is csak néhányszor másztam, és az is már évekkel ezelőtt volt. Valójában csak elméleti szakember vagyok. És ez nem könnyű terep. Nagyrészt ennek köszönhető az is, hogy Vance testét nem hozták fel. Többen is meghaltak odalent... - Az nem csak a barlangok miatt történt - vetette közbe Tesla. - A Jaff volt az oka. - Viszont nem is ment vissza senki - mutatott rá Hotchkiss. - Isten a tanúm, senki sem akarta otthagyni a holttestet megfelelő temetés nélkül, de ami sok az sok. - Kész lett volna levinni engem oda - emlékeztette Grillo. - Csak néhány napja történt. - Az csak maga volt, és én - mondta Hotchkiss.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy nem akar nőkkel bajlódni? - kérdezte Tesla. - Hát, akkor legjobb lesz, ha mindjárt tisztázunk is valamit. A föld alá menni ott, ahonnét minden valószínűség szerint el lehet érni még a föld középpontját is, szerintem sem a legjobb mulatság. De vagyok olyan jó, mint egy férfi bármiben, amihez nem kell farok. Nem vagyok nagyobb tehertétel Grillónál. Sajnálom, Grillo, de ez az igazság. Le fogunk érni oda, mégpedig biztonságban. A problémát ugyanis nem a barlangok okozzák, hanem ami bennük rejtőzködik. A Jaff-fel szemben pedig mindannyiunk közül nekem van a legnagyobb esélyem. Találkoztam Kissoonnal, hallottam a hazugságokat, amiket a Jaff is. Van némi halvány sejtelmem arról, hogyan vált olyanná, amilyen. Ha van rá bármi esélyünk, hogy segítséget kapjunk tőle, csak én győzhetem meg erről. Hotchkisstól nem érkezett válasz. Csendben maradt, míg leparkoltak, és kipakolták a felszerelést. Csak ekkor kezdett bele az újabb instrukciókba, ezúttal a Teslára vonatkozó homályos célozgatások nélkül. - Hajlandó vagyok elsőként elindulni - mondta. - Witt jön majd utánam, azután pedig maga következik, Miss Bombeck. Grillo zárja a sort. Igazi rózsafüzér, gondolta Tesla, és azért haladok én a közepén, mert Hotchkiss vélhetően nem bízik az izmaim erejében. Nem szállt vitába vele. A férfi vezette az expedíciót, neki pedig kétsége sem lehetett afelől, hogy az minden ízében oly vakmerő tett, mint ahogy állítja. Aláásni a férfi vezetői tekintélyét egy ilyen leereszkedés előtt, nem lenne túl okos politika. - Itt vannak a lámpák - magyarázta a férfi - kettő mindenkinek. Az egyiknek a zsebben a helye, a másikat a nyakunkra kell kötnünk. Nem találtunk igazi védősisakokat, így be kell érnünk néhány vastag kötött sapkával. Mindenkinek jut kesztyű, bakancs, két pulóver és két pár zokni is. Indulhatunk. Elvitték a felszerelést a fák között a tisztásig, ahol átöltöztek. Az erdő némaságba burkolózott, ahogy reggelenként mindig. A nap, mely máris erősen tűzött a hátukra, és extra öltözetüknek hála hamarosan saját verítékükben fürösztötte őket, nem csalt dalt a madarak ajkára. Miután felöltöztek, kötéllel összekötözték egymást, nagyjából hat lábnyi távolságra. Hotchkiss elméletben ismerte a csomókat, és ezt a tényt alaposan a tudtukra is adta, teátrális gondossággal megvizsgálva őket. Grillo csatlakozott utolsóként a láncolathoz. A férfi erősebben verítékezett, mint bármelyikük, és az erek a halántékán majdnem olyan vastagra dagadtak, mint a kötél a dereka körül.
- Minden rendben? - kérdezte tőle Tesla, amint Hotchkiss leült a szakadék pereménél, és átvetette rajta a lábát. - Jól vagyok - felelte Grillo. - Sosem tudtál hazudni - jött a válasz. Hotchkiss közben kiosztotta utolsó instrukcióját is. - Amikor már odalent leszünk - mondta -, igyekezzünk a minimálisra fogni a beszélgetést, jó? Takarékoskodnunk kell az energiánkkal. Ne feledjék: amikor leérünk, még csak a feleúton járunk. - Hazafelé mindig gyorsabban megy - jegyezte meg Tesla. Hotchkiss vetett rá egy fagyos pillantást, és ereszkedni kezdett. Az első néhány méter viszonylag könnyű volt, de amint keresztülbújtak a hasadékon, a napfény oly hirtelen tűnt el, mintha soha nem is létezett volna. A zseblámpák sem pótolták. - Itt megállunk néhány pillanatra - szólt hátra Hotchkiss. - Csak hogy a szemünk hozzászokjon a sötétséghez. Tesla hallotta Grillo nehézkes lélegzését a háta mögött. A férfi szinte zihált. - Grillo - mormolta. - Minden oké. Minden oké. Könnyű volt ezt mondani, de jócskán távol állt attól, amit valójában érzett. A tünetek hasonlóak voltak a korábbi rohamoknál is, ha az emeletek között bent ragadt a liftben, vagy zsúfolt földalattin utazott. Szíve majd kiugrott a mellkasából, és úgy érezte, mintha egy drótszálat fontak volna a nyaka köré. És ez még csak a felszín volt. A mélyben a pániktól rettegett, mely olyan elviselhetetlen mérvűvé tudott fokozódni, hogy a józanságot gyertyaként koppantotta el, és folytonossá tette a sötétséget - odakint és idebenn. Bár számtalan gyógyír állt rendelkezésre - pirulák, mély lélegzetvétel, szélsőséges esetben pedig az imádság -, ilyenkor egyik sem használt. Nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta elviselni a félelmet. Magában motyogva fogadalmat is tett erre. Tesla meghallotta. - Azt mondod, élvezed? - kérdezte tőle. - Barátságos hely, az biztos. - Csend legyen ott hátul! - kiáltott fel Hotchkiss a sor elején. - Indulunk. Tovább ereszkedtek. A csendet csak a morgás és Hotchkiss kiáltásai törték meg, amikor figyelmeztette őket, hogy egy meredekebb szakasz következik. Ami eddig cikk-cakk mozgás volt a nunciális szökevények által felszínre hozott sziklák között, mostanra egyenes vonalú, végtelen
ereszkedéssé vált egy olyan aknában, melynek fenekéig zseblámpáik fénye nem érhetett el. Életveszélyesen fagyos volt itt a levegő, és valamennyien hálásan gondoltak a ruharétegekre, melyek felvételéhez Hotchkiss ragaszkodott, bár azok akadályozták őket a mozgásban. A sziklafal helyenként nedvesen gyöngyözött kesztyűik alatt, és két alkalommal vízpermet is feltört mögüle, hogy a szemközti falhoz csapódjon. A kényelmetlenségek sora tűnődésre indította Teslát: vajon milyen bizarr kényszerítő erő űzi le ilyen helyekre a férfiakat (és csakis a férfiakat, a nők természetszerűleg képtelenek ilyen perverzitásra), hogy kikapcsolódást keressenek. Vajon azért, amit Hotchkiss is említett, amikor ő és Witt megérkezett a házához: mert minden igazi titok a föld alatt lelhető meg? Ha így van, remek társaságot választott magának. Három férfit, akiknek már nem is lehetett volna erősebb a motivációja, hogy lássa azokat a titkokat, és talán egyiküket a felszínre is hozza. Grillót, olthatatlan vágyával, hogy mindenről beszámoljon a világnak. Hotchkisst, akit még mindig kísért lánya halála, melynek az itteni események lettek az okozói. És Wittet, aki széltében-hosszában ismerte Grove-ot, de mélységében soha, és most mindennél jellemzőbb arcát lelheti meg a városnak, melyet asszonyaként szeretett. Újabb kiáltás hallatszott Hotchkiss felől, ezúttal egy örömteli. - Van idelent egy kiugró perem - közölte. - Itt megpihenhetünk egy kicsit. - Egymás után valamennyien lemásztak mellé. A kiszögellés nyirkos volt, és keskeny, éppen hogy elfértek rajta. Egy darabig csendben gubbasztottak rajta. Grillo előhúzott egy pakli cigarettát a zsebéből, és rágyújtott. - Azt hittem, leszoktál - jegyezte meg Tesla. - Így is van - mondta a férfi, és odanyújtotta a cigarettát a lánynak, aki nagyot szippantott belőle, majd - miután élvezettel kifújta a füstöt visszapasszolta neki. - Meg tudja valaki mondani, milyen messzire kell még leereszkednünk? - érdeklődött Witt. Hotchkiss megrázta a fejét. - De hát lennie kell valahol odalenn egy fenéknek. - Még ebben se vagyok biztos. Witt lekuporodott, és matatni kezdett. - Mit keres? - faggatta Tesla.
A férfi válaszképpen felállt, egy teniszlabda nagyságú kődarabbal a kezében, melyet azután beleengedett a sötétségbe. Jó néhány másodpercig tökéletes csend volt, majd hallották, ahogy a kő odalent a sziklafalhoz csapódik, szilánkjaira zúzódik, és a darabjai szétszóródnak. Sokáig tartott, míg a visszhangok elhaltak, szinte lehetetlenné téve, hogy bármilyen következtetést levonjanak belőle az alattuk tátongó szakadék mélységéről. - Jó trükk - jegyezte meg Grillo. - A filmekben be is szokott jönni. - Várj csak - szólalt meg hirtelen Tesla. - Vízcsobogást hallok. A kijelentést követő csend igazolta szavait. A közelben valahol patak csörgedezett. - Alattunk van, vagy valamelyik sziklafal mögött? - kérdezte Witt. - Én nem tudom megállapítani. - Akárhol is lehet - felelte Hotchkiss. - Két dolog gátolhat meg bennünket abban, hogy lejussunk. Egy elzáródás, vagy a víz. Ha a barlangrendszert elárasztotta, nincs az az isten, hogy behatoljunk oda. - Ne legyünk ilyen pesszimisták - mondta Tesla. - Menjünk tovább! - Úgy tűnik, mintha már órák óta itt lennénk - jegyezte meg Witt. - Az idő idelent másképpen működik - felelte Hotchkiss. - Nem érzékeljük a szokásos jeleket. Nem látjuk a nap haladását az égen. - Én a nap alapján sem tudom megmondani az időt. - De a tested igen. Grillo meggyújtott egy második cigarettát is, de Hotchkiss leintette. Nincs erre időnk - mondta, és elrugaszkodott a peremtől. A sziklafal nem volt teljesen függőleges. Ha az lett volna, tapasztalataik és a megfelelő felszerelés hiánya miatt néhány méter kapaszkodás után biztosan lezuhannak. A fal ugyan meredek volt, és egyre meredekebb lett, de bizonyos szakaszokon repedéseket és kapaszkodókat is kínált, jóllehet máshol álnok síkosságával komoly veszélybe sodorta őket. Szinte centiméterről centiméterre haladtak előre. Hotchkiss megmutatta Wittnek, merre kínálkozik a legjobb lehetőség. Ő továbbadta az üzenetet Teslának, mely végül Grillóhoz is eljutott. A minimálisra csökkentették a beszédet: már a lélegzetvétel és a koncentráció is kezdte meghaladni erejüket. Éppen egy ilyen veszedelmes szakasz végéhez érkeztek, amikor Hotchkiss hirtelen megálljt parancsolt. - Mi az? - kérdezte Tesla, lenézve a férfira. A válasz egyetlen gyászos szó volt csupán. - Vance.
Tesla hallotta, ahogyan Witt halk jesszusomot motyog a sötétben. - Akkor hát lent vagyunk a fenéken - szólalt meg Grillo. - Nem. Ez csak egy újabb kiszögellés. - Francba. - Nem lehet valahogyan megkerülni? - kérdezte Tesla. - Adjon már egy kis időt - válaszolta a borzalom ellenére is ingerülten Hotchkiss. Úgy tűnt, számtalan perc telt el (bár valószínűleg még egy sem volt), miközben mindenki a keze ügyébe eső kapaszkodón függve várakozott, és Hotchkiss a rendelkezésre álló útvonalakat mérlegelte. Amikor végre ráakadt egy megfelelőre, visszakiáltott nekik, hogy újra megkezdhetik az ereszkedést. A zseblámpák erődén fénye egyszeriben túlságosan is sok lett. Miközben mindhárman elhaladtak a perem mellett, egyszerűen képtelenek voltak nem odanézni, ahol a csillogó felületű sziklapadon a nagy halom halott hús elterült. A férfi fejét tojáshéjként törte fel a becsapódás. Tagjai összevissza álltak, a csontok minden bizonnyal szilánkokra törtek az ütközéstől. Egyik keze a nyakszirt mellett feküdt, tenyérrel felfelé, a másik közvetlenül az arca előtt, szétnyitott ujjakkal, mintha a halott bújócskát akarna játszani. A látvány emlékeztette őket arra - már ha egyáltalán szükség volt erre -, mi lehet a következménye egyetlen rossz lépésnek. Ezek után még óvatosabban haladtak előre. A zubogó víz hangja egy ideig fokozatosan halkult, de most ismét felerősödött. Ezúttal nem tompította a sziklafal. Nyilvánvalóan valahol alattuk hömpölygött. Folytatták a haladást, minden három-négy méter után meg-megállva, amíg Hotchkiss tanulmányozta az alattuk elterülő sötétséget. Semmi jelentenivalója nem akadt, egészen a negyedik pihenőig, amikor túlkiabálva a hangzavart közölte, hogy van egy jó meg egy rossz híre. A jó az, hogy az akna itt véget ért. A rossz az, hogy teljesen elárasztotta a víz. - Nincs valami szilárd talaj odalent? - akarta tudni Tesla. - Nem sok - felelte Hotchkiss -, és az se tűnik túl megbízhatónak. - Nem mászhatunk csak úgy vissza a felszínre - közölte Tesla. - Nem? - jött a kérdés. - Nem - mondta Tesla. - Azok után, amiken keresztülmentünk. - Nincs idelenn - kiáltott vissza Hotchkiss.
- Én is meg akarok bizonyosodni róla. A férfi nem válaszolt, bár a lány el tudta képzelni, ahogyan a sötétben szitkozódik. Néhány pillanat múlva azonban a férfi ismét ereszkedni kezdett. A víz robaja mostanra olyan hangos lett, hogy eleve kizárta a beszéd minden lehetőségét, míg mindannyian le nem értek, és közel nem álltak egymáshoz. Hotchkiss jelentése helytálló volt. A szakadék alja nem egyéb, mint néhány elszórt, málladékos kőzet, melyet a sebes zuhatag folyamatosan tovább apasztott. - Ez a helyzet - Jelentette Hotchkiss. Mintegy a szavait alátámasztandó, a fal - melyen keresztül az áradat az aknába tört - tovább omlott. A bezúduló víztömeg tekintélyes darabot harapott ki belőle, hogy magával sodorja a sötét enyészetbe. A víz megújult erővel csapódott a sziklafalnak, melyen ők is álltak. - Ha nem tűnünk el innen gyorsan - üvöltötte túl Witt a fülsiketítő zajt -, minket is magával sodor! - Azt hiszem, ideje lenne visszaindulni - értett vele egyet Hotchkiss. Még nagyon hosszú út áll előttünk. Mindannyian fázunk, és kimerültek vagyunk. - Várjon! - tiltakozott Tesla. - De hát nincs itt! - felelte Witt. - Ezt nem tudom elhinni. - És mi lenne a javaslata, Miss Bombeck? - ordította Hotchkiss. - Először is hagyjuk ezt a Bombeck szarságot, oké? Lehetséges, hogy ez a zuhatag idővel alább fog hagyni? - Talán. Néhány óra múlva. Csakhogy amíg erre várunk, itt fagyunk halálra. És még ha el is áll... - Igen? - Még ha el is áll, fogalmunk sincs róla, hogy merre mehetett a Jaff. - Hotchkiss elemlámpájával körbepásztázott az aknában. Bár a lámpa fénye éppen csak elvilágított a négy fal felé, mégis nyilvánvaló volt, hogy számtalan alagút indul innen a sötétbe. - Akar találgatni? - érdeklődött Hotchkiss. A kudarc lehetősége testet öltött Teslában, és farkasszemet nézett vele. Amennyire tőle telt megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de ez nem tűnt könnyű feladatnak. Túlságosan is optimista volt, amikor azt hitte, hogy a Jaff itt fog üldögélni - mint béka a kútban -, rájuk várakozva. A zuhatagon
túli barlangok közül bármelyiket választhatta. Némelyikük valószínűleg zsákutca, míg mások száraz barlangokhoz vezettek. Ám még ha tudna is járni a vízen (és már kijött a gyakorlatból), vajon melyiket választaná közülük? Elővette a lámpáját, hogy saját maga is végigpásztázzon az alagutakon, de a keze annyira elgémberedett, hogy a lámpa kicsúszott az ujjai közül. A sziklához csapódott, és gurulni kezdett az áradat felé. Lehajolt, hogy felvegye, és kis híján elveszítette az egyensúlyát, amikor lába megcsúszott a kiszögellés málladozó, nyirkos felületen. Grillo utána nyúlt, elkapta az övét, és visszarántotta a helyére. A lámpa a vízbe csúszott. Tesla figyelte, ahogyan elmerül, majd megfordult, hogy köszönetet mondjon a férfinak. Grillo rémült tekintete azonban az alatta fekvő sziklára irányította a figyelmét, és a hálálkodásból vészkiáltás lett. Az sem jött ki a torkán, mert az ár utat tört magának a sziklák között, fellelve azt az alapkövet, melynek elmosásával az egész partot magával sodorhatja. Tesla látta, hogy Hotchkiss a sziklafalnak veti magát, kapaszkodót keres, mielőtt a víz elsodorja. De nem volt elég gyors. A talaj kiszaladt alóla, valamennyiük alól, és ők belezuhantak a fagyos vízbe, ami egy szempillantás alatt magával ragadta őket. Sodródtak a sötéten elmosódott, kemény sziklák közöd. Tesla elkapta valakinek a karját. Talán Grillóét. Két teljes másodpercig tartani is tudta - ez nagyon nehéz volt -, mielőtt a kanyarulatból frissen előhömpölygött az áradat, és szétválasztotta őket egymástól. Egy ideig tökéletes káosz uralkodott, majd hirtelen minden lenyugodott. Kiérve egy széles, sekély részre, a folyam annyira lelassult, hogy Tesla le tudta tenni az egyik kezét, és nem sodródott tovább. Teljes volt ugyan a sötétség, de a kötélen érezte a többiek súlyát, és hallotta maga mögött Grillo zihálását. - Életben vagy? - kérdezte tőle. - Épp hogy. - Witt? Hotchkiss? Itt vannak? Witt nyögött egyet, majd Hotchkiss kiáltása is felhangzott. - Ezt álmodtam... - hallotta újra Witt hangját. - Álmomban úsztam. Tesla nem akart arra gondolni, mit jelent mindannyiuk számára az, hogy Witt úszásról álmodott - a Quiddityben -, de a gondolat befészkelte magát az agyába. Három kör az álomóceánban: születés, szerelem és halál. - Ezt álmodtam... - mondta a férfi újra, elhalkuló hangon.
Mielőtt félbeszakíthatta volna a férfi jövendöléseit, Tesla rádöbbent, hogy az áradat ismét sebesebb lett, és elölről egyre hangosabb morajlás hallatszik. - Ó a francba - sóhajtotta. - Mi van? - kérdezte Grillo. A víz most már igazán erőre kapott, és a lárma is egyre fülsiketítőbb lett. - Vízesés - nyögte a lány. Erős rántást érzett a kötélen, majd rémült kiáltás harsant Hotchkiss felől. Még volt ideje egy kósza gondolatra - Képzeld azt, hogy Disneyland -, majd a kötél nagyot rántott rajta, és a sötét világ kifordult sarkaiból. A víz beburkolta, mint egy jeges kényszerzubbony, mely kiszorítja a lélegzetet, az öntudattal együtt. Amikor elért Hotchkissig, a férfi a vízfelszín fölé húzta a fejét. A zuhatag, melyet meglovagoltak, mögöttük tombolt: őrjöngése tajtékos fehérre festette a vizet. Tesla nem is ébredt rá, hogy lát, amíg Grillo feje vizet köpködve fel nem bukkant előtte, és azt nem kiáltotta: - Fény! - Hol van Witt? - zihálta Hotchkiss. - Hol van Witt? Végigpásztázták a tavacska felszínét, de a férfinak nyoma sem volt. Szilárd talajt találtak. Legjobb képességeik szerint úszni kezdtek felé, esetlen, kétségbeesett karcsapásokkal. Hotchkiss ért először a száraz sziklákhoz, majd Teslát is kihúzta a vízből. A kötél elszakadt kettejük között, még valamikor a zuhatagnál. A lány teste meggémberedett, reszkető tömeggé vált, melyet alig tudott megmozdítani. - Eltört valamije? - kérdezte Hotchkiss. - Nem tudom - felelte. - Jól megcsináltuk - mormolta Grillo. - Jesszusom, most aztán nyakig vagyunk a szarban. - Valahonnét fény jön - lihegte Tesla. Erejét megfeszítve sikerült felemelnie fejét a sziklaágyról, hogy a fény irányába nézzen. A mozdulat olyan dolgokra hívta fel a figyelmét, melyekről szívesen elfeledkezett volna. Görcsös fájdalom mart a nyakába, mely végigfutott egészen a válláig. Felsikított. - Fáj valahol? - kérdezte Grillo. Tesla óvatosan felült. - Mindenhol - zihálta. A fájdalom egy tucatnyi helyen a dermedtség fölé kerekedett: a fején, a nyakán, a karjain, a hasán.
A nyögésekből ítélve, melyek Hotchkiss felállását kísérték, a férfinak is hasonló problémái lehettek. Grillo mozdulatlanul és vacogó fogakkal meredt a vízre, mely magának követelte Wittet. - Mögöttünk van - szólalt meg Hotchkiss. - Micsoda? - A fény. A hátunk mögül jön. Tesla megfordult, és a fájdalom maró fullánkként fúródott az oldalába. Megpróbálta magába fojtani a panaszáradatot, de Hotchkiss felfigyelt a ziháló lélegzetvételre. - Tud járni? - kérdezte. - Hát maga? - kérdezett vissza. - Versenyzünk? - Igen. Tesla lapos oldalpillantást vetett a férfira. A jobb füle tájáról vér szivárgott, és jobb kezével a bal karját ápolgatta. - Elég szarul néz ki - mondta a lány. - Maga is. - Grillo! Nem szállsz be? Nem érkezett válasz, csak a fogak csattogása. - Grillo? - kérdezte újra. A férfi elfordította tekintetét a víztükörről, és a barlang mennyezetére emelte. - A fejünk felett van - mormolta. - Az egész föld. Rajtunk van. - Nem fog ránk zuhanni - mondta Tesla. - Ki fogunk jutni innen. - Nem, nem fogunk. Élve el vagyunk temetve! Elevenen eltemetve! Grillo hirtelen talpra ugrott, és a fogak vacogása átadta a helyét a görcsös zokogásnak. - Ki akarok jutni innen! Ki akarok jutni innen! - Fogja be, Grillo - csitította Hotchkiss, de Tesla tudta, nincs az a szó, mely elejét vehetné a pániknak. Hátat fordított a zokogó férfinak, és a hasadék felé indult, ahonnét a fény beszüremlett. A Jaff az, gondolta menet közben. Nem lehet a napfény, ezért a Jaffnak kell lennie. Korábban szórol-szóra eltervezte, mit fog neki mondani, de az ár kimosta az agyából a meggyőzőerőt. Rögtönöznie kell majd. Odaállni a férfi elé, és rábízni a nyelvére, hogy végezze az a többit. Hallotta maga mögött, hogy Grillo zokogása alábbhagy, majd Hotchkiss megszólal: - Ez Witt.
Tesla megfordult. Witt teste a felszínre bukkant. Arccal lefelé lebegett a vízben, nem messzire a parttól. Nem nézte meg alaposabban, hanem visszafordult a hasadék felé, és kínosan lassú tempóban elindult. Hatodik érzéke azt sugallta neki, hogy a fény vonzza magához, és ez az érzés fokozatosan erősödött, minél közelebb ért. Mintha sejtjei, melyeket megérintett a Nunció, megéreznék hasonszőrű társaik közelségét. Ez épp elegendő mozgatóerőnek bizonyult ahhoz, hogy elgyötört testét átpréselje a hasadékon, majd mögé kukkantson. Az előtte megnyíló barlang kisebb volt, mint amit a háta mögött hagyott. A közepén első látásra tűznek látszó valami világított. Hideg fényt bocsátott ki magából, és alig pislákolt. A tűz felélesztőjének nyoma sem volt. Tesla belépett és köszönt, nehogy a férfi félreértse közeledését, és támadásnak vegye azt. - Van itt valaki? - kérdezte. - Azért jöttem, hogy beszéljek... Randolph Jaffe-vel. Abban a reményben választotta ezt a nevet, hogy segítségével az emberre gyakorolhat hatást a Tudás helyett, akivé az mindenáron válni akart. A számítás bevált. A kamra túlsó felén nyíló hasadékban egy, az övéhez hasonlóan elgyötört hang szólalt meg. - Ki maga? - Tesla Bombeck. Elindult a tűz felé. - Ugye nem haragszik érte? - kérdezte, lehúzva átázott kesztyűit, és kinyújtva tenyerét a lángok fölé. - Nem ad meleget - közölte Jaffe. - Nem igazi tűz. - Értem - felelte a lány. A tüzelő egyfajta rothadó anyag volt. Terata. A ködös izzás, melyet lángnak gondolt, a pusztulás utolsó fázisát jelezte. - Úgy tűnik, magunkban vagyunk - szólalt meg újból. - Nem - válaszolta a férfi. - Én vagyok magamban. Maga társakat is hozott. - Igen. Így van. Egyiküket ismeri is. Nathan Grillo. A név előcsalogatta Jaffe-t a rejtekéből. Tesla kétszer látta a tébolyt a férfi szemében. Először a Központnál, amikor Howle-ra mutatott. Másodszor, miközben kibotorkált a Vance-házból, maga mögött hagyva az általa feltépett szakadékot. Ez volt a harmadik alkalom, de az őrület azóta csak tovább terebélyesedett. - Grillo itt van? - kérdezte. - Igen.
- Miért? - Mit miért? - Miért jöttek el ide? - Hogy megtaláljuk magát - állította Tesla. - Szükségünk... szükségünk van a segítségére. Az eszelős tekintet Tesla felé fordult. Valami homályos forma lebeg körülötte, gondolta a lány, olyan mint a füstköd által vetett elmosódott árnyék. Egy groteszk módon hatalmasra duzzadt fej. A nő megpróbált nem túlságosan odafigyelni a részletre, vagy eltűnődni azon, hogy mindez mit jelent. Egyetlen problémát kell csak leküzdenie: meg akarta győzni ezt az őrültet, mondja el a titkait. Talán legjobb lesz - gondolta a nő -, ha én kezdem. - Van bennünk valami közös - szólalt meg. - Ami azt illeti, nem sok ilyen van, de egy bizonyosan. - A Nunció - mondta a férfi. - Fletcher elküldte magát érte, és maga nem tudott ellenállni neki. - Igaz - felelte a lány. Inkább igazat adott neki, minthogy vitába szálljon vele, és elveszítse a figyelmét. - De nem ez a lényeg. - Hanem? - Kissoon. A szemek megrebbentek. - Ő küldte ide - mormolta a férfi. A francba, ez talált. - Nem - válaszolta gyorsan. - Egyáltalán nem. - Mit akar tőlem? - Semmit. Én nem az ő közvetítője vagyok. Ugyanazért vitt el engem a Hurokba, amiért sok évvel ezelőtt magát is. Emlékszik rá? - Ó Igen - felelte a férfi, színtelen hangon. - Nehéz az ilyet elfelejteni. - Azt is tudja, miért vitte el magát a Hurokba? - Tanítványra volt szüksége. - Nem, Egy testet akart. - Ó igen. Az is kellett neki. - Ő ott fogoly, Jaffe. Egyetlen módon tud csak kijutni, ha ellopja valaki más testét. - Miért mondja el nekem mindezt? - kérdezte a férfi. - Nincs jobb dolga a vég előtt? - A vég előtt?
- A világ vége előtt - felelte a férfi. Nekivetette hátát a sziklafalnak, és engedte, hogy a gravitáció összecsukja. - Mert ez fog történni, nem igaz? - Miből gondolja? Jaffe az arca elé emelte kezelt, melyek azóta sem gyógyultak meg. Néhány helyen még a csont is kilátszott. Két ujja, és a jobb kéz hüvelykje teljesen eltűnt. - Vethettem néhány futó pillantást arra, amit Tommy-Ray lát. Valami közeledik... - Nem látja, mi az? - kérdezte Tesla, mohón remélve, hogy kap némi eligazítást, bármily aprót is, az Iad természetét illetően. - Mit hoz magával? Fegyvereket, bombákat? - Nem. Csak a rettenetes sötétséget. Az örökké tartó éjszakát. Én azt már nem akarom látni. - Látnia kell - mondta Tesla. - Nem erre való a Tudás? Csak nézni és nézni, még akkor is, ha elviselhetetlen a látvány? Maga a Tudós, Randolph... - Nem. Nem vagyok az. - Maga tépte fel a valóságot, nem? - faggatta. - Ez persze nem jelenti azt, hogy egyetértek a módszereivel. Nem értek velük egyet, de akkor is olyat tett, amit senki más nem mert megtenni. Talán soha nem merte volna. - Kissoon kezdettől fogva eltervezte az egészet - mondta Jaffe. - Most már látom. A szolgája lettem, anélkül, hogy tudtam volna róla. Felhasznált. - Nem hiszem - válaszolta Tesla. - Nem hiszem, hogy ő képes lett volna kitervelni egy ilyen barokkosan cikornyás eseménysort. Honnét tudhatta, hogy maga és Fletcher felfedezik majd a Nunciót? Nem. Ami magával történt, azt nem tervezték el előre, és maga a saját céljait szolgálta, nem Kissoonét. A hatalom a magáé. Ahogyan a felelősség is. Tesla rövid szünetet tartott, legalább annyira a kimerültsége, mint egyéb körülmények miatt. Jaffe már nem követte. Az áltűzre meredt, mely lassan kialudt. Jó hosszú idő telt el, mielőtt újra megszólalt. - Azért jött le ide, hogy mindezt elmesélje nekem? - Igen. És ne mondja, hogy hiábavaló erőfeszítés volt. - Mégis mit akar tőlem, mit tegyek? - Segítsen nekünk! - Itt már nincs segítség. - Maga nyitotta meg a lyukat, be is tudja zárni. - Nem megyek annak a háznak a közelébe se.
- Azt hittem, maga akarta a Quiddityt - vágott vissza Tesla. - Azt hittem, az minden vágya, hogy ott lehessen. - Tévedtem. - Ezért tette meg ezt az utat, hogy felfedezze: tévedett? Mi változtatta meg a véleményét? - Úgysem értené meg. - Tegyen egy próbát! A férfi újból a tűz felé fordult. - Ez volt a legutolsó példány - mondta. Amikor a fény kialszik, sötétben maradunk. - Kell lennie kiútnak. - Van is. - Akkor azt fogjuk használni. De előbb... előbb... mondja el, mitől változott ekkorát. A férfi egy végtelen pillanatig a választ fontolgatta, vagy hogy egyáltalán feleljen-e. Majd megszólalt: - Amikor elkezdtem keresni a Tudást, a keresztutak jelentették a kulcsot. Nem mind, de sok közülük. Igen, nagyon sok. Azok, amelyek értelemmel bírtak a számomra. Ezért folyton a kereszteződések után kutattam. Azt reméltem, ott fogok majd ráakadni a válaszra. Azután Kissoon magához vonzott a Hurokba, ahol azt gondoltam: itt van ő, a Shoal utolsó tagja, egy kunyhóban, a semmi közepén. Nem voltak keresztutak. Valahol tévednem kellett. És mindaz, ami azóta bekövetkezett: a missziónál, Grove-ban... egyikük sem kereszteződésben történt. Gyakorlatias voltam, tudja. Mindig olyan kurvára gyakorlatias. Racionális. Valóságos. Fletcher a levegőre gondolt, és az égboltra, én a hatalomra és a csontokra. Ő az emberek álmait gyúrta anyaggá, én a félelmeiket és a verítéküket. Mindig a nyilvánvaló dolgokon járt az eszem. És mindeközben... - hangja indulatos lett, teli önutálattal -...mindeközben nem láttam. Amíg fel nem használtam a Tudást, és rá nem döbbentem, mit jelentenek a keresztutak... - Mit? A férfi kevésbé sérült kezével inge alá nyúlt. Egy medál függött a nyakában, finom láncon. Erőteljesen megrántotta. A lánc elszakadt, és a férfi Tesla felé hajította a szimbólumot. A lány felismerte a jelet, mielőtt még elkapta volna. Ezt a jelenetet egyszer már eljátszotta Kissoonnal. Csak
akkor még nem érthette azt, ami most világossá vált előtte, a Shoal jelképével a kezében. - A keresztutak - mondta. - Azokat jelképezi. - Én már nem tudom, mit jelképez - felelte a férfi. - Mindegy. - De ez jelent valamit - erősködött Tesla, újra megvizsgálva a keresztbe vésett alakot. - Megérteni annyi, mint birtokolni - állította Jaffe. - A megvilágosodás pillanatában nem szimbólum többé. - Akkor... értesse meg velem - kérte Tesla. - Mert amikor ránézek, nekem ez csak egy kereszt. Úgy értem, gyönyörű, meg minden, de nem magyaráz meg semmit. A közepén van egy figura, olyan, mintha keresztre feszítették volna, csakhogy nyoma sincs szögeknek. Azután itt vannak ezek a teremtmények. - Nem jelentenek semmit magának? - Talán ha nem volnék ilyen fáradt. - Találgasson! - Nem vagyok játékos kedvemben. Gúnyos kifejezés jelent meg Jaffe arcán. - Azt akarja, hogy magával menjek, segítsek megállítani azt, ami átkel a Quiddityn, de közben fogalma sincs róla, mi történik maga körül. Ha valóban értené, akkor azt is tudná, mit tart a kezében. Tesla felismerte az ajánlatot, mielőtt még a férfi kimondta volna. - Szóval, ha kitalálom, akkor velünk jön? - Igen. Talán. - Adjon néhány percet - mondta a lány, megújult erővel lepillantva a Shoal jelképére. - Néhányat? - kérdezte a férfi. - Mit jelent az, hogy néhányat? Ötöt talán. Legyen mondjuk öt. Öt percig él az ajánlatom. Tesla megfordította a medált a tenyerében. Hirtelen ideges lett. - Ne bámuljon így - kérte. - Szeretek bámulni. - Elvonja a figyelmemet. - El is mehet, ha akar - jött a válasz. Tesla felállt, és bizonytalan lábakon elindult a hasadék felé, ahonnét jött. - Ne veszítse el - hallotta a férfi szinte nyíltan csúfondáros szavait. Nincs belőle több.
Hotchkiss jó méternyire a bejárat mögött várakozott. - Hallotta? - kérdezte tőle a lány. A férfi bólintott. Tesla kinyitotta a tenyerét, hogy ő is vethessen egy pillantást a medálra. Az oszladozó terata fénye szeszélyes volt ugyan, de mostanra mindannyian hozzászoktak. Ahhoz elég, hogy leolvashassa a teljes értetlenséget Hotchkiss arcáról. Tőle nem számíthat megvilágosodásra. Visszavette a medált, és Grillóra nézett, aki mozdulatlan maradt. - Teljesen elhagyta magát - mondta Hotchkiss. - Klausztrofóbia. Tesla azért odalépett hozzá. A férfi már nem meredt a barlang mennyezetére, vagy a vízben lebegő halott testre. Csukva volt a szeme. Csak a fogai vacogtak tovább. - Grillo. További csattogás. - Grillo. Én vagyok az, Tesla. A segítségedre van szükségem. A férfi megrázta a fejét, rövid, erőszakos mozdulattal. - Tudnom kell, mit jelent ez. Grillo még a szemét se nyitotta ki, hogy megtudja, miről is beszél a lány. - Köszi szépen, Grillo - szólt Tesla. Magad vagy, bébi. Senki sem segíthet. Hotchkiss nem érti, Grillót nem érdekli, Witt pedig holtan lebeg a vízben. Tesla szeme egy pillanatra a holttestre siklott. Arccal lefelé, széttárt karokkal feküdt. Szerencsétlen fickó. Nem ismerte közelebbről, de elég becsületes tagnak tűnt. A nő elfordult, kinyitotta tenyerét, és újra a medálra meredt. Az összpontosítást szinte teljesen lehetetlenné tette a tudat, hogy minden pillanattal kevesebb ideje marad. Mit jelenthet? A központi alak emberre utalt, a belőle kiáramló formák azonban nem. A szolgái lennének? Vagy a központi figura gyermekei? Ez értelmes válasznak tűnt. Volt egy alak a kitárt lábak között, mely stilizált majomra emlékeztetett, alatta egy hüllőszerűség, azalatt pedig... Francba! Ezek nem gyermekek, hanem az ősök. A biológiai láncolat. Ember a középpontban, alatta a majom, az alatt hüllő, hal, protoplazma (egy szem, vagy egy sejt). A múlt a lábunk alatt van, mondta egyszer Hotchkiss. Talán igaza is volt.
Feltéve, hogy ez a helyes megoldás. Mit sugallnak a másik három irányban látható minták? Az alak feje felett valami táncol, a feje hatalmas. Fölötte ugyanaz a szimbólum, csak leegyszerűsítve, hogy a következő egyszerűsítésnél ismét elérje a szemet (vagy sejtet), mely pontos mása az alsó száron található társának. Az első magyarázat fényében ezeket sem túl nehéz megfejteni. Alul a képek találhatók, melyek az emberhez vezettek, felül pedig minden bizonnyal az emberen túli lények láthatóak, a tökéletes szellemi állapot felé törekedve. Négyből kettő. Mennyi ideje lehet még? Ne gondolj most az időre, mondta magának, koncentrálj a feladatra! Jobbról balra haladva a medálon, a jelek egymásutánja már közel sem nyújtott annyi támpontot, mint délről felfelé. A bal szélen egy kör volt látható, benne valami felhőszerű. Mellette, a figura kinyújtott karjához közelebb, egy négyzet, négy egyenlő részre osztva. Még közelebb valami, ami villámra hasonlított, majd egy folt (a kéz kiontott vére?), végül maga a kéz. A másik oldalon még értelmetlenebb szimbólumokat láthatott. Valamit, ami kilövellt az alak bal kezéből, majd egy hullámot, vagy talán kígyót. (Lehet, hogy most ő is beleesik Jaffe bűnébe, és túlságosan gyakorlatias?) Ezt követte valami, amit nem írhatott le másként, mint macskakaparást, mintha valami jelet kitöröltek volna onnét. Végül a negyedik és utolsó kör, melyet egy, a medálba fúrt lyuk jelképezett. Szilárdból a légneműbe. A felhőkből az üres térbe. Mi az istent akarhat ez jelenteni? Nappal és éjszaka? Nem. Talán az ismert, és az ismeretlen? Ez értelmesebbnek tűnt. Siess, Tesla, siess! Mi az, ami kerek, felhős, és ismert? Kerek és felhős. A világ. És ismert. Igen. A világ: a Kozmosz! Ez viszont azt jelenti, hogy az üresség a másik végen, az ismeretlen: a Metakozmosz! Ami a központi alakból eredt, az egész mintázat sarokpontjából. Elindult visszafelé a barlangba, ahol Jaffe várakozott, jól tudva, hogy már csak másodpercei lehetnek hátra. - Megvan! - kiáltott oda Tesla. - Megtaláltam! - Ez persze nem volt egészen igaz, de a többit rábízta az ösztöneire. A tűz már alig hunyorgott a barlang belsejében, Jaffe szemeiben viszont rettentő fényesség izzott. - Tudom már, mi ez - állította a nő.
- Valóban? - Az evolúció az egyik tengely, az egyszerű sejttől az istenségig. A férfi arckifejezéséből láthatta, hogy a megoldásnak ez a része helyes. - Tovább - bíztatta Jaffe. - Mit jelent a másik tengely? - A Kozmosz és a Metakozmosz. Amit ismerünk, és amit nem ismerünk. - Nagyon jó - felelte a férfi. - Nagyon jó. És a közepén? - Mi. Emberi lények. A mosoly szétáradt az arcon. - Nem - mondta a férfi. - Nem. - Mindig ebbe a hibába esünk, igaz? Ennyire azért nem egyszerű. - De ez kétségkívül emberi lény! - kiáltott fel Tesla. - Még mindig csak a szimbólumot látja. - A francba, mennyire gyűlölöm ezt. Ne legyen már ilyen kurvára önelégült! Segítsen egy kicsit! - Lejárt az idő. - Közel járok hozzá! Közel járok hozzá, igaz? - Tudja, hogy van az ilyen. Nem találta ki. Még a barátai segítségével sem. - Senki sem segített. Hotchkiss nem érti ezt. Grillo megháborodott. Witt pedig... Witt a vízen lebeg, gondolta. De nem mondta ki, mert a kép a felfedezés erejével csapott le rá. A vízen fekszik széttárt karokkal, széttárt ujjakkal. - Istenem - sóhajtotta. - A Quiddity az. Az álmaink. Nem a hús és a vér vár a keresztúton. A szellem. Jaffe mosolya elenyészett, felizzott a fény a szemében, de nem világította meg a kamrát, hanem inkább magába szippantotta annak fényét is. - Így van, igaz? - kérdezte a nő. - A Quiddity a mindenség középpontja. A keresztút. A férfi nem válaszolt. Nem is volt rá szükség. Tesla szikrányit sem kételkedett abban, hogy igaza van. Az alak lebegett a Quiddity felszínén, ahogyan kitárt karokkal álmodott az álomóceánban. És valamiképp az álom volt az a hely, ahonnét minden ered: minden dolgok eredője. - Nem csoda - szólalt meg ismét. A férfi hangja mintha a sírból érkezett volna hozzá. - Mi nem csoda? - kérdezte.
- Nem csoda, hogy nem tudta megtenni - felelte a lány. - Amikor rádöbbent, hogy mivel szembesült. Nem csoda. - Lehet, hogy még bánni fogja, amiért a Tudás birtokába jutott. - Még egyszer sem bántam életemben, ha megtudtam valamit. - Másképp fogja gondolni - jósolta a férfi. - Garantálom. Hagyta a férfit, hadd csámcsogjon a savanyú szőlőn. Az alku azonban alku, és ő kész volt ragaszkodni a jogaihoz. - Azt mondta, velünk tart. - Tudom, hogy azt mondtam. - Velünk is jön, ugye? - Hasztalan lenne - válaszolta a férfi. - Ne próbálja kivonni magát! Tudom, mi forog kockán, ahogyan maga is tudja. - És maga szerint mit tehetnénk ellene? - Visszamegyünk a Vance-házba, és megpróbáljuk visszazárni a hasadékot. - Hogyan? - Talán tanácsot kérünk egy szakértőtől. - Csakhogy nincs ilyen. - Ott van Kissoon - felelte a lány. - Ő tartozik nekünk eggyel. Ami azt illeti, többel is. De legelőször is ki kell jutnunk innen. Jaffe sokáig méregette, mintha nem lett volna bizonyos benne, hogy elfogadja-e az ajánlatot, vagy sem. - Ha nem teszi meg - folytatta Tesla -, itt fogja végezni a sötétben, ahol oly sok időt töltött... mennyit is? Húsz évet? Az Iad áttör, maga meg itt lesz, mélyen eltemetve a föld alatt, és tudni fogja, hogy a bolygó elveszett. Az is lehet, hogy sohasem bukkannak magára. Maga nem eszik, igaz? Már túl van az evésen. Túlélhet mindenkit, száz, vagy akár ezer évig is ellehet itt. Csakhogy egyedül lesz. Csak maga, a sötétség, és a tudat, hogy mit művelt. Hogy tetszene ez magának? Személy szerint én inkább meghalnék, miközben megpróbálom meggátolni az inváziójukat... - Maga egyáltalán nem meggyőző - felelte a férfi. - Átlátok magán. Egy bőbeszédű szuka, amilyenekkel tele van a világ. Nagyon okosnak hiszi magát, de nem az. Fogalma sincs róla, mi közeleg. De én? Én látom, annak a szemét fattyúnak a szemével, aki a fiamnak mondja magát. A Metakozmosz felé tart, és érzem, mi fekszik előtte. Nem látom. Nem is akarom, de érzem. És hadd mondjam el, hogy kurvára nincs esélyünk.
- Ez valami utolsó kétségbeesett kísérlet arra, hogy kimaradjon az egészből? - Nem. Eljövök magukkal. Csak hogy lássam, milyen képet vág majd, amikor kudarcot vallunk. Eljövök. - Akkor tegyük azt - mondta Tesla. - Ismeri a kifelé vezető utat? - Találhatok egyet. - Jó. - De először... - Igen? A férfi kinyújtotta kevésbé sérült kezét. - A medálomat. Mielőtt megkezdték a felemelkedést, ki kelled rángatniuk Grillót a közömbösségből. A férfi még mindig a víz partján ült, csukott szemmel, amikor Tesla befejezte a beszélgetést Jaffe-vel. - Kimegyünk innen - mondta neki gyengéden. - Grillo, hallasz engem? Kijutunk innen. - Meghaltunk - ellenkezett a férfi. - Nem - felelte Tesla. - Minden rendbe fog jönni. - Átkarolta a férfi derekát. - Kelj fel, Grillo! Fázom, és hamarosan be fog sötétedni. Koromsötét lesz, és ami azt illeti, a felbomló terata izzása rohamléptekkel halványodik. A nap odafent van, Grillo. Meleg. Fényes. A szavakra a férfi felnyitotta szemét. - Witt halott - mondta. A zuhatag hullámai a part felé sodorták a holttestet. - Mi még nem csatlakozunk hozzá - jelentette ki Tesla. - Mi élni fogunk, Grillo. Úgyhogy mozdítsd már meg a segged! - Nem tudunk... fel... felúszni... - nézett Grillo a vízesés irányába. - Van más út is - felelte Tesla. - Könnyebb út. Csak sietnünk kell. Visszapillantott a kamrányi barlang felé, ahol Jaffe a fal repedéseit tanulmányozta, vélhetően a kivezető utat keresve. Semmivel sem volt jobb formában, mint a többiek, és az előttük álló út kimerítőnek ígérkezett. Tesla látta, hogy a férfi magához inti Hotchkisst, és a segítségével arrébb görget egy sziklát, majd egy másik hasadékot kezd tanulmányozni. Tesla agyán átfutott: lehet, hogy a férfinak éppúgy nincs ötlete a kijutásra, ahogyan nekik sincs? Igyekezett elterelni a figyelmét az ilyen aggodalmakról, és visszatért az előtte álló feladathoz: Grillo talpra állításához. Nem kevés becézgetésébe került, de végül sikerrel járt. A férfi
felállt, ám lábai kis híján összecsuklottak alatta, míg dörzsöléssel egy kis életet nem lehelt beléjük. - Jó - szólalt meg Tesla. - Jó. Akkor mehetünk. Engedélyezett magának egy utolsó pillantást Witt testére. Magában reménykedett, hogy bárhol is van most a férfi, jó sora van. Ha mindenkinek megadatik a saját, különbejáratú mennyország, akkor Tesla nagyon jól tudta, hová került Witt: egy égi Palomo Grove-ba. Egy apró, biztonságos völgyben egy apró, biztonságos városkába, ahol örökké ragyog a nap, és pompásak az ingatlan-kilátások. A nő csendben minden jót kívánt neki, majd hátat fordított a földi maradványoknak. Magában azon tűnődött, talán a férfi mindvégig tudta, hogy ez lesz a halála napja, és sokkal inkább választotta azt, hogy része legyen Grove fundamentumának, minthogy egy krematóriumban hamvadjon el. Hotchkisst közben elszólították az egyik hasadék megtisztításától a másikhoz. Ez csak tovább erősítette Tesla kényelmeden meggyőződését, hogy Jaffe nem ismeri a kivezető utat. Ezért Hotchkiss segítségére sietett, miközben Grillót arra buzdította, hogy törjön ki a levertségtől, és cselekedjék hasonlóképpen. A hasadék áporodott levegőt árasztott. Egyetlen lélegzetvételnyi friss levegő nem hatolt át rajta, bár lehet, hogy amúgy is túl mélyen voltak ehhez. A munka kemény volt, és egyre keményebb lett, ahogyan a sötétség megsűrűsödött. Tesla még soha életében nem érezte magát ennyire közel a teljes összeomláshoz. A kezével nem érzett semmit, arca zsibbadt volt, teste nehézkes. Biztos volt benne, hogy még a legtöbb hulla is melegebb nála. De valamikor régen, valahol a nap alatt kijelentette Hotchkiss előtt, hogy képes megtenni bármit, amit a férfiak, és elszánta magát rá, hogy helyt is áll szavaiért. Megacélozta akaratát, és ugyanolyan lendülettel esett a köveknek, mint a férfiak. A munka oroszlánrészét azonban így is Grillo végezte, akit láthatóan kétségbeesése sarkallt az emberfeletti erőfeszítésekre. A törmelék java részét ő takarította el, olyan erőről téve tanúbizonyságot, melynek létét Tesla sohasem sejtette. - Szóval - szólt oda Jaffe-nek - indulhatunk. - Igen. - Ez vezet kifelé? - Ez is van olyan, mint bármelyik - felelte az, és átvette a vezetést. Elkezdődött a felemelkedés, mely a maga módján rettenetesebb volt a leereszkedésnél is. Egyetlen lámpással rendelkeztek csak, amit a
közvetlenül Jaffe után haladó Hotchkiss vitt magával. Az eszköz szánalmasan alkalmatlannak bizonyult a célra, és inkább csak elmosódott fényt adott, melyet Tesla és Grillo követhetett ahelyett, hogy az utat világította volna meg előttük. Botladoztak és elestek, majd megint elbotlottak, nagy hasznát véve dermedtségüknek. Így később tudatosult bennük, milyen pusztítást visznek végbe testükben. Az út első szakasza még csak felfelé sem vitte őket, hanem az apró sziklakamrák között kanyargott, miközben a zuhatag morajlása visszhangzott a falak között. Áthaladtak egy alagúton, ahol nem is olyan régen még víz folyt. Az iszap combmagasságig ért, és a mennyezetről egyenesen a nyakuk közé csepegett, amiért egy idő után még hálásnak is kellett lenniük. Az átjáró egy helyen olyan keskeny lett, hogy ha nem lettek volna iszamósak a sártól, aligha tudtak volna keresztül préselődni rajta. Ezután azonban az út már emelkedni kezdett, eleinte csak kis mértékben, végül egyre meredekebben. Most, hogy a zubogó víz hangja fokozatosan elhalt, a falak új fenyegetést sugároztak: az egymáson őrlődő sziklákét. Senki sem szólt. Túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy lélegzetet vesztegessenek a nyilvánvalóra; a föld, melyre Grove épült, lázadásra készül. A zaj egyre hangosabb lett, minél feljebb értek, és számtalan alkalommal por zúdult rájuk az átjáró mennyezetéről. Hotchkiss volt az első, aki megérezte a szellőt. - Friss levegő - szólalt meg - Természetesen - mondta Jaffe. Tesla visszanézett Grillóra. Az érzékei annyira eltompultak, hogy már nem bízott meg bennük. - Te is érzed? - kérdezte tőle. - Azt hiszem - felelte a férfi, alig hallható hangon. A remény meggyorsította haladásukat, bár az minden pillanattal egyre nagyobb nehézségekbe ütközött: az alagút némely helyen a szó szoros értelmében remegett, ahogyan a körülöttük magasodó földtömeg is. Mostanra azonban nemcsak a friss levegő távoli igézete csalogatta őket. A lehető leghalványabban egy fénysugár is felbukkant valahol felettük, és minden lépéssel erősebb bizonyossággá vált. Végül meglátták a sziklafalat, amin felfelé másztak. Jaffe fél kézzel tornászta magát előre, azzal a különös könnyedséggel, mintha a teste szinte súlytalan lenne. A többiek nehézkesen haladtak mögötte, és az izgalom ellenére, mely egyre inkább szétáradt elgyötört testükben, alig voltak képesek lépést tartani vele. A fény
tovább erősödött, és ez vezette őket előre, miközben hunyorogva fel-fel pillantottak rá. Egyre világosabb lett, majd még annál is világosabb. Valóságos megszállottsággal másztak, megfeledkezve minden elővigyázatosságról. Tesla gondolatai sokkal inkább voltak összefüggéstelen álomképek, mint tudatos felvetések. Agya túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy ráncba szedje őket. Mégis időről időre visszakalandozott ahhoz az öt perchez, amikor meg kellett fejtenie a medál titkát. Így érhette meg azt, amikor felette végre feltűnt a kék égbolt. Ez a felemelkedés a sötétből olyan volt, mint felszínre törni a múltból, feltámadni a halálból. Hideg vérűből meleg vérűvé válni. Vakságtól a látásig. Határozatlanul körvonalazódott fejében a gondolat: ezért mennek hát a férfiak a föld alá. Hogy emlékezzenek rá, miért is élnek a nap alatt. A legvégén, amikor a fentről érkező fényesség mindent elborított, Jaffe félreállt, és engedte, hogy Hotchkiss megelőzze. - Meggondolta magát? - kérdezte Tesla. Az arcon azonban nemcsak kétely tükröződött. - Mitől fél? - faggatta a nő. - A naptól - felelte vonakodva a férfi. - Elindulnátok végre? - érdeklődött Grillo. - Egy perc - válaszolta Tesla. - Menj csak előre! A férfi átfurakodott közöttük, elbotorkálva a maradék néhány méteren át a felszínig. Hotchkiss már odafent várta. Tesla hallotta felszabadult nevetésüket. Elhalasztani az élvezetet, hogy csatlakozzon hozzájuk, nem volt egyszerű feladat, de nem azért küzdöttek végig mindezt, hogy a díjat maguk mögött hagyják. - Gyűlölöm a napot - mondta Jaffe. - Miért? - Mert ő is gyűlöl engem. - Úgy érti, fájdalmat okoz? Maga afféle vámpír? Jaffe felhunyorgott a napfénybe. - Fletcher volt az, aki szerette az égboltot. - Akkor talán mégis lenne mit megtanulnia tőle. - Késő van már a tanuláshoz. - Nem, nincs késő. Igaz, hogy sok szarságot művelt a maga korában, de itt van rá a lehetőség, hogy Jóvá tegye. Magánál sokkal rosszabb közeledik. Erre gondoljon!
A férfi nem válaszolt. - Nézze - folytatta Tesla. - A napot nem érdekli az, amit maga tett. Mindenkire süt, jóra-rosszra egyaránt. Bárcsak ne így lenne, de így van. A férfi bólintott. - Beszéltem már magának... - kezdte - ...Omaháról? - Ne próbáljon süketelni, Jaffe! Fel fogunk menni. - Meg fogok halni - mondta a férfi. - Akkor minden kínja egy csapásra véget ér, nem igaz? - kérdezte tőle Tesla. - Gyerünk! A férfi keményen a nő szeme közé nézett. A fény, mely olyan eszelősen csillogott a szemében odalent a barlangban, nyom nélkül eltűnt. Ami azt illeti, semmi külső jelét nem mutatta természetfeletti képességeinek. Teljességgel jellegtelen lett: egy szürke, elkínzott senki, aki fel sem tűnt volna Teslának, ha az utcán találkoznak. Hacsak azért nem, hogy eltűnődjön rajta, milyen trauma sodorta ilyen mélyre a férfit. Rengeteg időt, erőfeszítést (és Witt életét) áldoztak arra, hogy előássák a föld alól. Nem olyannak tűnt, mint aki megéri mindezt. A napsütés előtt lehorgasztott fejjel tette meg az utolsó néhány métert, és lépett ki a szabadba. Tesla követte. A világosság szédítő, szinte émelyítő volt. A nő lehunyta szemét, és csak a kirobbanó nevetés hangjaira nyitotta ki ismét. Több mint megkönnyebbülés volt Hotchkisst és Grillót kacagni hallani. A hazavezető út a Terrace Motel parkolójának kellős közepére irányította őket. Üdvözöljük Palomo Grove-ban, a Jólét Kikötőjében, olvashatta a hirdetőtáblán.
HAT Ahogyan oly sok évvel ezelőtt Carolyn is szerette rá emlékeztetni barátnőit, a föld kérge roppant vékony, és Grove éppen a kéreg egyik repedésére épült. (Egy napon tovább nyílik, és a város le fog zuhanni a mélységbe.) Az eltelt két évtizedben, mióta a lány jövendöléseinek altatótabletták vetettek véget, a pillanat előrejelzésére alkalmas technológiák rohamléptekkel fejlődtek. A hajszálnyi repedéseket feltérképezték, tevékenységüket górcső alá vették. Egy nagy földrengés esetén a figyelmeztetések a tudósok reményei szerint képesek lettek volna emberek millióit megmenteni, és nemcsak San Franciscóban vagy Los Angelesben, de az olyan kisebb közösségekben is, mint Grove. A tudósok és térképészek egyike sem volt képes azonban előre jelezni a Coney Eye-nál bekövetkező váratlan eseményeket, vagy felmérni azok következményeit. A Vance-ház belső terének torzulása finom, de határozott üzenetet küldött a Dombnak, s azon keresztül a város alatti alagutaknak és barlangoknak. Arra ösztökélte a rendszert, mely hosszú éveken át csak magában motyogott, hogy álljon a sarkára és üvöltse el magát. A lázadás leglátványosabb következményeit a Domb töve szenvedte el. Itt a föld szétnyílt, mintha az a bizonyos nagy rengés máris elkezdődött volna, és a Sarlók egyikét kétszáz méter hosszan és húsz méter szélesen beomlasztotta az egyik hasadékba. A változást valamennyi városrész megszenvedte. A pusztulás nem maradt abba az első lökéshullám levonultával, ahogyan az egy szokványos földrengésnél elvárható. Ehelyett az anarchia üzenete tovább terjedt, és az apróbb talajsüppedések is elegendőek lettek ahhoz, hogy házakat, garázsokat, járdákat nyeljenek el. Deerdellben az erdőhöz legközelebbi utcák estek először áldozatul a rombolásnak. A néhány megmaradt lakost a közelgő veszedelemre az állatok tömeges tűzhalála figyelmeztette: a vadak még azelőtt elmenekültek a fák közül, mielőtt azok gyökerestül kifordulva a nyomukba eredtek volna. A törzsek hatalmas robajjal zuhantak alá. A házak hamarosan követték őket, utca utca után bukott fel, mint a dominó. Stillbrook és Laureltree egyformán nagy károkat szenveded el, de előzetes figyelmeztetés vagy
észlelhető törvényszerűség nélkül. Szempillantás alatt szakadékok futottak végig az utcákon, és a hátsó udvarokon. Az úszómedencék vize elszivárgott, a kocsifelhajtók a Grand Canyon plasztikus modelljévé gyűrődtek fel. De akár önkényesen akár módszeresen, akár hirtelenül akár előre láthatóan, a végén ugyanaz következett be az összes városrészben: Grove-ot az a föld temette maga alá, melyre épült. Történtek persze halálesetek is, számtalanul. Legnagyobb részt mégsem kísérte őket kitüntető figyelem: olyan emberek voltak, akik már napok óta a házukba zárkózva éltek, oly gyanakvást táplálva a világgal szemben, melyet nem mertek előhozni a napvilágra. Senki sem hiányolta őket, miután senki sem tudta, ki hagyta el a várost, és ki maradt ott. A Grove-lakók együttérzésének megnyilatkozása - a Központbeli első éjszakát követően - nem volt egyéb kozmetikázásnál. A közösség egyetlen vésztalálkozót sem hívott össze, és kísérletet sem tett a közös félelmek megbeszélésére. Amikor a dolgok fokozatosan egyre rosszabbak lettek, a családok kereket oldottak, gyakran az éjszaka közepén, még gyakrabban anélkül, hogy egy szót is szóltak volna szomszédjaiknak. A magányosok, akik kitartottak, beomlott házaikba temetkeztek anélkül, hogy valaki is tudta volna, még ott vannak. Mikorra a hatóságok elkezdték felmérni, milyen mérvű volt a pusztulás, a legtöbb utca már járhatatlannak bizonyult, és az áldozatok fellelését másnapra kellett halasztani. Ekkorra a kérdés, hogy mi is történt Buddy Vance házában (és mi történik még most is), már nem volt olyan sürgető. Az már a legelső vizsgálódók - kivénhedt járőrök, akik azt hitték, már mindent láttak - előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az erőt, mely a Coney Eye-nál elszabadult, nem lehet egykönnyen meghatározni. Másfél órával azután, hogy az első kocsi felbukkant Coney Eye-nál, és a járőrök jelentették feletteseiknek a ház állapotát, az FBI emberei özönlötték el a terepet, és két professzor - egy geológus és egy fizikus - is útban volt már L. A.-ből. Felnyitották a házat, és a bent tapasztalható jelenségeket, melyekre nemigen kínálkozott ésszerű magyarázat, potenciálisan halálosnak ítélték. Annyi tökéletesen nyilvánvalóvá vált, a számtalan bizonytalan tényező közepette is, hogy Grove lakói valamiképpen megérezték a közelgő alapvető változásokat, és órákkal, talán napokkal a bekövetkezésük előtt elhagyták városukat. Hogy miért nem próbáltak meg értesíteni valakit Grove határain túl a veszedelemről, az csak egyike volt a számtalan rejtélynek, mely megoldásra várt.
Ha a nyomozók tudnák, merre kutakodjanak, a választ megkaphatták volna bárkitől, aki a Terrace Motel parkolójában a felszínre vergődött. Valószínűleg elvetették volna a magyarázatot, mint a tébolyodottság jelét. Pedig még Tesla is - aki különben szenvedélyesen ellenezte, hogy Grillo kiteregesse a sztorit - szívesen mesélt volna erről, ha lett volna hozzá ereje. A nap melege, sőt ami azt illeti, a puszta látványa is erőt öntött belé, megszárította a sarat és vért az arcán, testén, lepecsételve a gerincvelőjéig hatoló fagyosságot. Jaffe volt az első, aki a motel árnyékában keresett menedéket. Néhány perc múlva Tesla is követte. A motel elhagyatott volt, és nem is ok nélkül. A hasadék a parkolóban csak egy volt a számtalanból, melyek közül a legnagyobb keresztülhatolt az épület főbejáratán, repedései pedig átcikáztak a homlokzatán, mint a földből feltörő villámok. Odabent rengeteg jel mutatott arra, mekkora sietséggel távoztak a legutolsó vendégek: poggyászok és személyes használati tárgyak hevertek szerteszét a lépcsőkön, az ajtók tárva-nyitva álltak. Tesla végigsétált egy hosszú folyosón, míg talált néhány otthagyod ruhadarabot. Azután megeresztette a zuhanyt - olyan forróra, amilyet még el bírt viselni -, levetkőzött, és a víz alá állt. A meleg ábrándozóvá tette, de nem tehetett mást, sietősen kiragadta magát a révületből, és megszárítkozott. Sajnálatos módon tükrök is voltak a falon. Sebekkel borított, sajgó teste szánalmas látványt nyújtott. Amilyen gyorsan csak tudta, el is takarta, olyan ruhadarabokkal, melyek sem alakjához, sem egymáshoz nem illettek. Öltözködés közben hasznát látta egy gazdátlan hideg kávénak is, majd elhagyta a helyiséget. Három óra húsz volt ekkor, majdnem hét óra telt el azóta, hogy négyen elindultak Deerdellbe, a föld alá. Grillo és Hotchkiss az irodában ültek. Forró kávét ittak. Ők is megmosakodtak, noha nem olyan alaposan, mint a lány. Átázott pulóvereiket is lerángatták magukról, és találtak néhány kabátot helyettük. Mindketten dohányoztak. - Mindenünk megvan - szólalt meg Grillo, egy olyan ember hangján, aki mélységesen zavarban van, de eltökélte, hogy felülkerekedik az érzésen. Kávé. Cigaretta. Áporodott fánk. Már csak a kemény drogok hiányoznak. - Hol van Jaffe? - akarta tudni Tesla. - Nem tudom - válaszolta Grillo.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod? - faggatta Tesla. - Az isten szerelmére, Grillo, nem engedhetjük, hogy eltűnjön a szemünk elől. - Idáig eljött velünk, nem? - kérdezte Grillo. - Most már nem fog egyszerűen arrébb sétálni. - Talán - ismerte el Tesla. Öntött magának egy kávét. - Van cukor is? - Nincs, de van néhány tésztaféle, meg túrós lepény is. Állottak, az igaz, de emészthetőek. Valakinek nagyon édes szája lehetett. Kérsz te is? - Kérek - mondta Tesla. Nagyot kortyolt a kávéból. - Azt hiszem, igazad lehet... - Az édes szájjal kapcsolatban? - Jaffe-vel kapcsolatban. - Ránk se baszik - vette át a szót Hotchkiss. - A hideg futkos a hátamon tőle. - Hát, jó oka van rá - mondta Grillo. - Kurvára igaz - hagyta helyben Hotchkiss. Vetett Teslára egy lapos oldalpillantást. - Amikor ezzel végeztünk - folytatta -, én magam akarom elintézni. Oké? Ki akarom egyenlíteni a számlát. Nem is várt választ. Kávéját megfogva elindult kifelé, a napsütésbe. - Ez mit akart jelenteni? - kérdezte Tesla. - Carolyn - felelte Grillo. - Hát persze. - Jaffe-t okolja azért, ami a lányával történt. És igaza is van. - Biztosan a poklokon ment keresztül miatta. - Nem hiszem, hogy ez az utazás újat jelentett volna neki - jegyezte meg Grillo. Tesla megitta a kávéját. - Ez egy időre feldobott - szólt elégedetten. Megyek, megkeresem Jaffe-t. - Mielőtt elmennél... - Igen? - Csak azt akarom mondani... hogy ami odalent történt... sajnálom, hogy nem voltam nagyobb hasznodra. Mindig is rettegtem az élve eltemettetéstől. - Elfogadhatóan hangzik - mondta Tesla. - Jóvá akarom tenni a hibámat. Minden erőmmel segítem foglak. Csak mondd meg, mit tegyek! Tudom, hogy te kézben bírod tartani a dolgokat. Én nem. - Hát, nemigen.
- Meggyőzted Jaffe-t, hogy tartson velünk. Hogyan csináltad? - Feladott egy rejtvényt. Én megfejtettem. - Ahogy így elmondod, olyan egyszerűnek tűnik. - Azt hiszem, talán az egész dolog ilyen egyszerű. Amivel szembe kell néznünk, Grillo, az olyan hatalmas, hogy csak az ösztöneinkre támaszkodhatunk. - A tieid mindig is jobbak voltak az enyéimnél. Én a tényeket szeretem. - Azok is egyszerűek - mondta Tesla. - Adva van egy lyuk, és valami olyasmi közeleg a másik oldaláról, amit az olyan emberek, mint te meg én, még elképzelni se tudunk. Ha nem bírjuk bezárni az ajtót, cseszhetjük. - És a Jaffe tudja, hogyan kell? - Hogyan kell mit? - Hogyan kell becsukni az ajtót. Tesla a férfira meredt. - Mármint szerintem? - kérdezte. - Nem tudja. Az összes lehetséges hely közül végül is a tetőn találta meg, mely a szó szoros értelmében a legutolsó hely volt a motelben, ahol kereste. Ráadásul egy olyan tevékenységbe merült el, melyet a legkevésbé tőle várt volna el. A napba meredt. - Már azt hittem, magunkra hagyott minket - szólította meg Tesla. - Igaza volt - felelte Jaffe, feléje se nézve. - Mindenkire egyformán süt, jóra-rosszra. De nem melegít fel. Már elfelejtettem milyen érzés a meleg, vagy a hideg. Vagy az éhség. Vagy a jóllakás. Annyira hiányoznak ezek az érzések. A megkeseredett önérzet, melynek oly sok tanújelét adta odalent a barlangokban, mostanra teljesen elpárolgott belőle. Szinte megjuhászodott. - Talán visszakaphatja valahogyan - szólalt meg újra a nő. - Úgy értem, ezeket az emberi dolgokat. Visszafordíthatja, amit a Nunció művelt. - Mennyire szeretném - mondta Jaffe. - Mennyire szeretnék ismét Randolph Jaffe lenni a nebraskai Omahából! Visszaforgatni az idő kerekét, és be sem lépni abba a szobába. - Milyen szobába? - A Döglött Levelek Szobájába, a postahivatalban, ahol minden elkezdődött. El kellene mondanom róla mindent... - Szeretném is hallani. De előbb... - Tudom. Tudom. A ház. A hasadék. A nő felé pillantott, vagy még inkább mögé, a Domb felé.
- Előbb vagy utóbb, de fel kell mennünk oda - emlékeztette Tesla. - Szívesebben mennék most, amíg világos van, és amíg nem hagy el az összes erőm. - És amikor odaértünk? - Várjuk az ihletet. - Annak jönnie kellene valahonnét - jelentette ki a férfi -, csakhogy nekünk már nincsenek isteneink, nem igaz? Éveken keresztül erre építettem, az emberek istentelenségére. Ilyenné lettünk. Tesla visszaemlékezett rá, mit felelt D'Amour, amikor elmondta neki, hogy nem imádkozik. Valami olyasmit, hogy az ima is értelmet nyerhet, ha tudjuk, mi minden van még odakint. - Lassan kezdek hívővé válni - mondta. - Szép lassan. - És minek a hívőjévé? - A felsőbb hatalmaknak - felelte a lány, feszengő vállvonogatással. - A Shoalban is megvolt ez a vágyakozás, bennem miért ne lehetne? - Tényleg megvolt bennük? - kérdezett vissza Jaffe. - Azért őrizték a Tudóst, hogy megóvják a Quiddityt? Én nem hiszem. Egyszerűen féltek attól, ami előjöhet belőle. Nem voltak mások, csak házőrzők. - Talán a kötelesség felemelte őket. - Mivé? Szentekké? Olyanokká, mint Kissoon? Ő nem imád mást, csak saját magát. És az Iadot. Nyomasztó gondolat. Mert mi más lehetne a szöges ellentéte D'Amour beszédének a rejtelmekben megnyilatkozó hitről, mint Kissoon kijelentései, hogy minden vallás csak maszkként szolgált a Shoalnak, és elvonta a figyelmet a valódi misztériumról, a titkok titkáról. - Néha még mindig látom azt - szólalt meg Jaffe -, ahol Tommy-Ray jár. - És milyen? - Egyre sötétebb és sötétebb - felelte Jaffe. - Hosszú ideig mozgásban volt, de most megállt. Talán megváltozott az áramlat. Valami közeledik azt hiszem, hogy előtörjön a sötétségből. Az is lehet, hogy ő maga a sötétség, nem tudom, de egyre közeledik. - Abban a pillanatban, ha meglát valamit - kérte Tesla -, tudassa velem is! Tudni akarom a részleteket. - Nem akarok odanézni, se a saját szememmel, se a fiaméval. - Lehet, hogy nemigen van más választása. Végtére is a maga fia. - Újra meg újra kudarcot vallott. Nem tartozom neki semmivel. Megvannak a saját szellemei.
- Tökéletes családi egység - jegyezte meg Tesla. - Atya, Fiú, és... - Szentlélek - fejezte be Jaffe. - Így igaz - bólintott Tesla, és egy újabb visszhang emelkedett fel a múltjából. - A Trinity. A Szentháromság. - Mit jelent mindez? - Ettől retteg annyira Kissoon. - A Szentháromságtól? - Igen. Amikor először vonzott magához a Hurokba, véletlenül kiejtette előttem a nevet. Hibázott, azt hiszem. Amikor ezt megemlítettem nyugtalan lett, és kicsúszhattam a kezéből. - Sose gondoltam volna Kissoonról, hogy keresztény - jegyezte meg Jaffe. - Én sem. Talán valamilyen másik istenségre utalt. Vagy istenségekre. Olyan erőre, melyhez a Shoal segítségért fordulhatott. Hol van az a medál? - A zsebemben. Magának kell kivennie. Borzasztó gyenge a kezem. Előhúzta kezét a zsebéből. A barlang pislákoló fényénél is émelyítően hatott a csonkulás, de a napfényben még visszataszítóbbnak tetszett: a hús megfeketedett és nyirkos volt, a csontok felőrlődtek alatta. - Kezdek széthullani - mondta. - Fletcher tüzet használt, én a fogaimat. Mindkettő öngyilkosság, bár ő gyorsabban a végére jutott. Tesla benyúlt a férfi zsebébe, és előhúzta a medált. - Úgy tűnik, nem is bánja - szólalt meg. - Mit? - Hogy széthullik. - Nem, nem bánom - ismerte el a férfi. - Meg szeretnék halni. Meg is történt volna, ha Omahában maradok, és szép csendben megöregszem. Nem akarok örökké élni. Mi haszna tovább és tovább menni, ha az ember már nem talál értelmet semmiben sem? Az örömérzet, amit a medál megfejtésekor érzett, ismét rátört Teslára, amint a kezébe vette, és újra tanulmányozni kezdte azt. Nem volt azonban semmi a mintázatban - még a napfényben sem -, ami a Szentháromságra emlékeztette. Csupa négyesek. Négy kar, négy kör, de sehol egy trió. - Nincs értelme - mondta. - Napokat is elvesztegethetnénk, mire kitalálnánk. - Mit kell kitalálni? - kérdezte Grillo, aki ekkor lépett elő a napfénybe. - A Szentháromságot - közölte a lány. - Van róla valami elképzelésed, mit jelenthet?
- Atya, Fiú, és... - A nyilvánvaló jelentésén túl. - Akkor nincs. Nincs elképzelésem. Miért? - Úgy érzem, jelenthet valamit. - Hányféle Szentháromság létezik? - gondolkodott a férfi. - Nem lehet olyan nehéz kideríteni. - És kitől kérdeznéd meg? Abernethytől? - Kezdhetném mindjárt vele is - felelte Grillo. - Istenfélő ember. Vagy legalábbis annak mondja magát. Fontos ez? - Jelen esetben minden lehet fontos - mondta a lány. - Rögtön felhívom - jelentette ki a férfi. - Ha a telefonvonalak egyáltalán működnek. Amire kíváncsi vagy, az... - Mindent tudni akarok a Szentháromságról. Mindent. - A rideg tények. Ezt már szeretem - mondta a férfi. - A rideg tényeket. Elindult lefelé a lépcsőn. Mielőtt eltűnt volna a szeme elől, Tesla meghallotta Jaffe suttogását: - Nézz félre, Tommy! Ne nézz oda... A férfi becsukta a szemét, azután rázkódni kezded. - Látja őket? - kérdezte tőle Tesla. - Olyan sötét van. - Látja őket? - Mozgást látok. Valami hatalmas dolgot. Miért nem mozdulsz, fiam? Tűnj el onnét, mielőtt még meglát! Mozdulj! A szemek hirtelen felpattantak. - Elég! - kiáltott fel a férfi. - Elveszítette? - kérdezte Tesla. - Azt mondtam: elég! - Nem halt még meg? - Nem... meglovagolja a hullámokat. - Szörfözik a Quiddityn? - Éppen azt csinálja. - És az Iad? - Mögötte van. Igazam volt, megváltozott az áramlat. Közelednek. - Írja le pontosan, mit lát - kérte Tesla. - Mondtam már. Hatalmasak. - Ez minden?
- Mint a hegyek, mint a mozgó hegyek. Sáskákkal vagy tetvekkel beborított hegyek. Nagyokkal és kicsikkel. Nem tudom. Az egész teljesen értelmetlen. - Olyan gyorsan be kell csuknunk azt a hasadékot, amilyen gyorsan csak lehet. A hegyeket még el bírom viselni, de hagyjuk a tetveket, jó? Amikor leértek, Hotchkiss a bejárati ajtónál álldogált. Grillo már beszélt vele a Szentháromságról, és neki sokkal jobb ötlete támadt, mint beszélni Abernethyvel. - Van egy könyvesbolt a Központban - mesélte. - Nem akarja, hogy ott nézzek utána a Szentháromságnak? - Ártani nem árthat - közölte Tesla. - Ha a Szentháromság megijesztette Kissoont, talán a főnökeire is hatni fog. Hol van Grillo? - Elment, keres egy kocsit. Ő fogja felvinni magukat a házhoz. Mindketten arra mennek, ugye? - leplezetlen ellenszenvvel Jaffe irányába nézett. - Mind a ketten oda megyünk - felelte Tesla. - És ott is maradunk. Úgyhogy tudják, hol találnak meg. - Egészen a végéig? - kérdezte Hotchkiss, le nem véve szemét Jaffe-ről. - Egészen a végéig. Grillo talált egy kocsit a motel parkolójában, amit mindjárt el is kötött. - Hol tanultad meg, hogyan kell csinálni azt ilyesmit? - kérdezte tőle Tesla, amint felfelé hajtottak a Dombon. Jaffe belesüppedt a hátsó ülésbe, és lehunyta szemét. - Volt egy munkám, még nyomozó-riporter koromban... - Az autó tolvajokról? - Így igaz. Felszedtem az ipar néhány csínját-bínját, és még nem felejtettem el. Bányát nyithatnék haszontalan információkból. Mindig valami újat, csakis Grillótól. - De nincs semmi a Szentháromságról? - Folyton erre lyukadsz ki. - Kétségbeesésemben - felelte a lány. - Nincs másunk, amibe kapaszkodhatnánk. - Talán ez is ahhoz kapcsolódik, amiről D'Amour beszélt: a Megváltóhoz.
- Egy mennyei beavatkozás az utolsó pillanatban? - kérdezte Tesla. - Én nem akarok lélegezet-visszafojtva erre várni. - A francba. - Mi van? - Előttünk. Egy szakadék nyílt a kereszteződésben, ők pedig éppen arrafelé tartottak. Végighasított az úttesten és a járdán is. Errefelé lehetetlen feljutni a Dombra. - Találnunk kell egy másik utat - mondta Grillo. Visszatolatott három háztömbnyit, és a kereszteződésnél elfordult. Grove láthatóan minden perccel veszített stabilitásából. Lámpaoszlopok és fák dőltek ki, járdák vetemedtek meg, víz tört fel a megrepedt csővezetékekből. - Az egész el fog süllyedni - vélte Tesla. - Minden bizonnyal. A következő utca amire rákanyarodtak, közvetlen a Dombra vezetett. Nekiindultak. Csak amikor kapaszkodni kezdtek felfelé, akkor vették észre a másik kocsit - épp lekanyarodott a gyorsforgalmi bekötőútjáról. Nem rendőrautó volt, hacsak a helybéli zsaruk nem vezettek Volkswageneket, ráadásul rikító sárgára mázolva. - Vakmerőség - szólalt meg ismét Tesla. - Micsoda? - Valaki visszatért a városba. - Talán valami mentőakció - vélte Grillo. - Az emberek magukkal viszik, amit csak tudnak, amíg lehet. - Ja. A kocsi színe, kirívó harsánysága, sokáig ott motoszkált a nő fejében. Nem tudta biztosan, miért - talán mert olyan tipikusan hollywoodi volt, ő pedig kételkedett benne, hogy valaha is viszontlátja lakását a North Huntley Drive-on. - Úgy tűnik, fogadóbizottságot is kapunk - jegyezte meg Grillo. - Tökéletes filmes pillanat - válaszolta Tesla. - Sofőr, álljon meg! - Tetű szöveg. - Csak vezess! Grillo kifarolt, hogy elkerülje az összeütközést a járőrkocsival, majd teljes erejéből a gázba taposott. Lehagyta a járművet, mielőtt még vezetőjének esélye lett volna rá, hogy elzárja az útjukat. - Többen is lesznek a dombtetőn - jegyezte meg a férfi.
Tesla visszapillantott a kocsira, amit maguk mögött hagytak. Kísérletet sem tett rá, hogy üldözőbe vegye őket. Vezetője egyszerűen értesítette az egység többi tagját. - Tegyél meg mindent, ami tőled telik - kérte Tesla Grillót. - Ezt meg hogy érted? - Úgy értem, taposs el mindenkit, aki megpróbál az utadba állni! Nincs rá időnk, hogy barátságosak legyünk. - A házban nyüzsögni fognak a zsaruk - figyelmeztette a férfi. - Nem hiszem - felelte Tesla. - Azt gondolom, megtartják a három lépés távolságot. Igaza lett. Ahogy Coney Eye közelébe értek, nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrök úgy döntöttek, jobb lesz a hátuk mögött tudni az egész kavarodást. A kocsik jó messzire, a kapu környékén parkoltak, az emberek pedig még távolabb ácsorogtak. Többségük csak a házat bámulta, de a négy rendőrből álló csapat éberen figyelt a frissen felállított rendőrségi barikádnál, mely elzárta az utat a Dombra. - Azt akarod, hogy hajtsak keresztül rajtuk? - kérdezte Grillo. - Ahogy mondod! A férfi lepadlózott. A négyes két tagja a pisztolya után kapott, a másik kettő félreugrott előlük. Grillo teljes sebességgel a barikádnak rohant. A fa hatalmas reccsenéssel adta meg magát, szilánkjai a szélvédőre hulltak. A kavarodásban mintha egy pisztolylövést is hallott volna, de továbbhajtott. A kocsi lepattant az egyik rendőrautó oldaláról, közben farával egy másikat is meglökött, mielőtt Grillo visszanyerte volna felette az uralmat. Buddy Vance házának nyitott kapuja felé vette az irányt. Pörgő motorral száguldott végig a kocsifelhajtón. - Senki sem jön utánunk - szólalt meg Tesla. - Kurvára nem csodálom - felelte Grillo. Amikor elértek a kanyarulathoz, a férfi beletaposott a fékbe. - Még ez is túl közeli - mondta. - Jesszusom. Te is látod, amit én? - Látom. A ház homlokzata olyan tortára emlékeztetett, amit éjszakára kint hagytak a záporban: az egész ellágyult és a felismerhetetlenségig eltorzult. Semmi sem volt egyenes. Az ajtó és ablakkeretek, de még a ház teteje sem. A hatalom, melyet Jaffe szabadjára engedett, mindent maga felé szippantott. Elcsavarva a téglákat, a csempéket, az üvegtáblákat, az egész ház a hasadék felé tartott. Tesla és Grillo áthajtott a kapun. Látták, hogy a
házat egyetlen hatalmas örvény uralja, de a lyuk - miután egyszer megnyílt - lecsendesedett. További erőszaknak nem volt nyoma. A hasadék közelségéhez azonban így sem férhetett kétség. Amint kiszálltak az autóból, azonnal megérezték az energiaáramlást a levegőben. Felállt tőle a szőr a tarkójukon, és görcsbe rántotta a zsigereiket. Olyan csend volt, mint a forgószél magjában. A határtalan nyugalom szinte könyörgött azért, hogy megtöressen. Tesla Jaffe-ra pillantott, aki megérezve az érdeklődést, kinyitotta a szemét. Az eddig benne bujkáló félelem immár nyilvánvaló lett. Bármilyen ügyesen leplezte el korábban az érzést - és Tesla gyanította, hogy ez nem kevés erőfeszítésébe kerülhetett -, már messze túljutott a színlelésen. - Maga nem akarja megnézni? - kérdezte a lány. A férfi nem kapott az ajánlaton, ezért Tesla otthagyta. Volt még egy feladata, mielőtt behatolnak a házba. Ezzel időt adott a férfinak arra is, hogy összeszedje a bátorságát. Elindult visszafelé az úton, amerről jöttek. Végül feltűnt a kocsibehajtót szegélyező pálmasor mögül. A zsaruk elmerészkedtek a kapuig, de onnan egy lépéssel sem jöttek tovább. A lány eszébe ötlött, talán nemcsak félelmeik tartják vissza őket a továbbhaladástól, de feletteseik parancsa is. Abban nem mert reménykedni, hogy majd a lovasság szabadítja fel a Dombot. Talán ezek a fickók megpróbálkoznának vele, ha nem kapták volna azt a határozott parancsot, hogy várjanak addig, míg mindenki meg nem érkezik. Bizonyára borzasztó idegesek. Felemelt kézzel közeledett feléjük, hogy farkasszemet nézzen a fegyverekkel. - A birtok le van zárva! - kiáltott fel valaki odalentről. - Felemelt kezekkel jöjjenek le ide! Mindannyian. - Attól tartok, nem tehetjük - felelte Tesla. - Maguk csak tartsák lezárva, rendben? Fontos elintéznivalónk van itt. Ki a rangidős tiszt? - kérdezte, úgy érezve magát, mint az űrbéli látogató, aki azt kéri, vigyék el a föld vezetőihez. Egy jól szabott öltönyt viselő férfi lépett elő az egyik jármű mögül. Tesla gyanította, hogy nem rendőrtiszt. Sokkal inkább az FBI embere. - Én vagyok a parancsnok - mondta a férfi. - Kapnak erősítést? - kérdezte a nő. - Ki maga? - akarta tudni a férfi.
- Kapnak erősítést? - kérdezte meg újra. - Sokkal többre lesz szükségük néhány nyavalyás rendőrautónál, nekem elhiheti. Óriási invázió fog megindulni a házon keresztül. - Mi a fenéről beszél? - Csak vegyék körbe a Dombot, és zárják le Grove-ot! Nem lesz második lehetőségünk. - Megkérdezem még egyszer, hogy... - kezdte a vezető, de Tesla nem adod rá esélyt, hogy befejezhesse a mondatot. Eltűnt a férfi látóteréből. - Egész jól csináltad - mondta Grillo. - Gyakorlat teszi a mestert - felelte a lány. - Le is lőhettek volna - jegyezte meg Grillo. - De nem tették - felelte Tesla, visszatérve a kocsihoz, majd kinyitva az ajtaját. - Indulhatunk? - kérdezte Jaffe-től. A férfi először szándékosan figyelmen kívül hagyta az invitálást. - Minél előbb elkezdjük, annál hamarabb végzünk - tette hozzá a nő. A férfi nagyot sóhajtva kiszállt az autóból. - Azt akarom, hogy itt maradj - mondta Grillónak Tesla. - Ha bármelyikük megmoccan, üvöltsd el magad! - Nem akarod, hogy én is bent legyek - állította a férfi. - Ez is igaz. - Van róla halvány segédfogalmad, mihez fogsz kezdeni? - Azt tesszük, amit kritikusok szoktak - felelte Tesla. - Cseszekedünk a Tudással. Hotchkiss fiatalabb korában szenvedélyes olvasó volt, de Carolyn halála többek között kiölte belőle a fikció iránti vágyakozást is. Mi értelme olyan emberek bűnügyi történeteit olvasni, akik még életükben nem hallottak egyetlen pisztolylövést sem? Minden csak hazugság, és nemcsak a regények. Ezek a könyvek is, gondolta, miközben a mormon könyvesbolt polcain kutakodott, a Feltámadásról és Isten munkájáról szóló vaskos kötetek között. Csak kevés olyat talált, ahol a tárgymutatóban a Szentháromság is feltűnt, de az említés minden esetben csak érintőleges volt, és nem vetett fényt semmire. Az egyetlen örömet az okozta, hogy rendetlenséget csinálhatott, össze-vissza egymásra dobálva a könyveket. Vállveregető bizonyosságuk undort keltett benne. Ha ideje engedi, sokukat el is égette volna.
Miközben egyre mélyebbre hatolt a könyvesboltba, ő is meglátta azt az élénksárga Volkswagent. Ketten szálltak ki belőle. Az alakok ennél jobban már nem is különbözhettek volna egymásról. Egyikük össze nem illő poros rongyokba volt öltözve, és még ebből a távolságból is olyan ocsmánynak tűnt az arca, hogy az anyja is sírva fakadna. Társa hozzá képest napbarnított Adonisz volt, páváskodóan elegáns öltözetben. Se azt nem tudták, merre járnak - döntötte el magában Hotchkiss -, se azt, mekkora veszélybe sodorták magukat azzal, hogy idejöttek. Elképedve néztek körül a parkolóban. Hotchkiss odalépett az ajtóhoz. - Azt javaslom, gyorsan húzzák el innen a csíkot! - kiáltott nekik. A páva felé fordult. - Ez Palomo Grove? - Ja. - Mi történt itt? Földrengés volt? - Csak közeleg - felelte Hotchkiss. - Figyeljen, tegyenek meg maguknak egy szívességet! Tűnjenek el innen a francba! Ezúttal az ocsmányabbik szólalt meg, akinek az arca minden lépéssel visszataszítóbb lett. - Tesla Bombeck - mondta. - Mi van vele? - kérdezte Hotchkiss. - Látnom kell. A nevem Raul. - Fent van a dombon - válaszolta Hotchkiss. Hallotta ugyan amikor Tesla mondott valamit Grillónak Raullal kapcsolatban, de már nem emlékezett rá, hogy milyen összefüggésben. - Azért jöttem, hogy segítsek neki - állította Raul. - És maga? - kérdezte Hotchkiss Adonisztól. - Ron - jött a válasz. - Én csak a sofőr vagyok - vonta meg a vállát. - Hé, ha azt akarja, hogy tűnjünk el innen, részemről nincs akadálya. - Maguk tudják - felelte Hotchkiss, és visszatért a boltba. - Itt nem biztonságos. Ennyit mondhatok. - Hallottam - mondta Ron. Raul már régen elveszítette érdeklődését a társalgás iránt, és szemével az üzleteket pásztázta. Úgy tűnt, szaglászik is közben. - Szerinted mit kellene tennünk? - szólt oda neki Ron. Raul visszapillantod barátjára. - Menj csak haza - válaszolta neki. - Nem akarod, hogy elmenjünk megkeresni Teslát? - kérdezte Ron.
- Majd én megkeresem. - Hosszú séta lesz, ember. Raul vetett egy pillantást Hotchkiss irányába. - Majd csak kitalálunk valamit - mondta. Hotchkiss nem ajánlkozott önként a feladatra, hanem visszament a boltba, és csak fél füllel hallgatta a parkolóban zajló beszélgetést. - Biztos vagy benne, hogy nem akarod most megkeresni Teslát? Azt hittem, sürget az idő. - Így is van. Sürget. Csak... szükségem van rá, hogy néhány percet előbb itt töltsek el. - Várhatok is. Nem bánom. - Mondtam már, nem. - Nem akarod, hogy visszavigyelek? Gondoltam, elmehetnénk egy kicsit szórakozni ma este. Tudod, benéznénk egy-két bárba... - Talán majd máskor. - Holnap? - Majd máskor. - Értem én. Ez azt jelenti, hogy köszi szépen, de nem, igaz? - Így is mondhatjuk. - Fura egy alak vagy, ember. Te jössz el énhozzám. Most meg tudni se akarsz rólam. Tudod mit, baszd meg. Bármikor leszopatom magam mással, amikor csak nekem tetszik. Hotchkiss hátrafordulva látta, hogy az Adonisz kimért léptekkel visszamegy a kocsijához. A másik férfi máris eltűnt a szeme elől. Újból teljes figyelmével a polcokra összpontosított. Az anyaságról szóló rész nem kecsegtetett túl sok eredménnyel, de azért lelkiismeretesen végigbogarászta. Ahogyan várta, nem áll másból, mint emlőkből és közhelyekből. Nem volt semmi, ami akár csak homályosan is utalt volna a Szentháromságra. Csak frázisok az anyaságról, mint isteni elhivatottságról, az anya szövetkezéséről az Úrral, hogy új életet adjon a világnak, legnagyszerűbb és legnemesebb kötelessége részeként. És a leszármazottaknak szóló elcsépelt közhely: Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. Kötelességtudóan végigpásztázta az összes főcímet, elhajítva a köteteket, amint azok használhatatlannak bizonyultak. Végül az egész polcot lecsupaszította. Csupán két átvizsgálni való polc maradt. Egyik sem tűnt túlzottan ígéretesnek. Felállt és kinyújtózott, kitekintve a napfényben
fürdő parkolóra. A jövő sejtésének émelyítő érzése görcsbe rántotta zsigereit. Ragyog a nap, de vajon meddig még? A parkolón túl - jócskán mögötte - meglátta a sárga bogarat, amint Grove-ot elhagyva a gyorsforgalmi út felé halad. Nem irigyelte az Adoniszt a távozás szabadságáért. Nem vágyott arra, hogy kocsiba üljön, és maga mögött hagyja a helyet. Ha a világ pusztulásnak indul, Grove is van olyan jó hely, mint bármi más: kényelmes, ismerős, kihalt. Ha sikollyal az ajkán hal meg, senki sem hallhatja meg gyávaságát. Ha némán, senki sem fogja gyászolni. Hadd menjen csak Adonisz, ahová akar. Minden bizonnyal van valahol egy saját élete, ami már csak rövid ideig tart. Ha kudarcot vallanak itt Grove-ban - és a világ mögötti éjszaka áttör a küszöbön - nagyon is rövid ideig. Ha sikert aratnak (aminek kicsi az esélye), akkor is csak rövid ideig. Ezért is jobb a vég a kezdetnél: a közöttük megadatott idő miatt. Ha Coney Eye külseje volt a hurrikán magja, akkor a belseje a mag atommagja. Bántóan éles csend, melytől Tesla halántéka lüktetett, miközben Jaffe-vel a nyomában átvágott az előtéren, a nappali irányába. A férfi itt követte el bűnét a természet törvényei ellen, s a bűn tárgyi bizonyítékait láthatta mindenfelé maga körül. Hiába hűltek ki a nyomok, a torzulások forróságban megolvadt viaszként hatottak. Tesla belépett a helyiségbe. A hasadék még mindig a helyén volt: az egész környezet a lyuk felé húzódott, melynek átmérője nem lehetett több két méternél. Nyugalom. Semmi látható jele annak, hogy valaki megpróbálná szélesebbre tárni. Ha az Iad a Kozmosz küszöbére ér, egyesével kell áthaladnia rajta, hacsak nem lesz képes ásító torokká feltépni. - Nem néz ki túl veszélyesnek - szólt oda a nő Jaffe-nek. - Ha gyorsan cselekszünk, van még esélyünk. - Nem tudom, hogyan zárhatnánk le. - Próbálkozzon! Azt is tudta, hogyan kell kinyitni. - Az ösztönös volt. - És most mit súgnak az ösztönei? - Hogy fikarcnyi erő sem maradt bennem - felelte. Felemelte törött kezeit. - Felzabáltam, és kiköptem magamból. - Minden a kezében volt?
- Azt hiszem. Tesla visszaemlékezett arra az éjszakára a Központnál: a Jaff ujjaival juttatta a mérget Fletcher szervezetébe, mely szinte izzadta magából a hatalmat. Mostanra ugyanaz a kéz rohamosan pusztuló ronccsá lett. Tesla azonban képtelen volt elhinni, hogy a hatalom csupán az anatómiában gyökerezett. Maga Kissoon sem volt félisten, ösztövér testével, mely a legszörnyűbb torzulások jeleit mutatta. Az akarat volt a tekintély kulcsa, és úgy tűnt, Jaffe éppen ennek van leginkább híjával. - Szóval nem tudja megtenni - mondta ki Tesla. - Nem. - Akkor talán majd én. A férfi összevonta a szemöldökét. - Nem hinném - felelte árnyalatnyi leereszkedéssel a hangjában. Tesla úgy tett, mint aki nem vette ezt észre. - Megpróbálom - jelentette ki. - A Nunció bennem is éppúgy megvan, nem emlékszik? Nem maga az egyetlen isten a csapatban. A megjegyzés hatásosabbnak bizonyult, mint az várható lett volna. - Maga? - kérdezte a férfi hitetlenkedve. - Fikarcnyi esélye sincs rá. Lenézett a kezeire, majd vissza a hasadékra. - Én voltam az, aki feltépte. Én voltam az egyetlen, akinek volt bátorsága hozzá, hogy megtegye. Csakis én lehetek az, aki lepecsételi. A férfi a hasadék felé indult, ugyanazzal a könnyedséggel, amit Tesla már akkor is megfigyelheted nála, amikor felmásztak a barlangokból. Ez tette lehetővé a Jaffe számára, hogy az egyenetlen padlón is viszonylag könnyen haladjon előre. Csak amikor egy-két méternyire megközelítette a lyukat, akkor lassított léptein, majd megállt a rés előtt. - Mit lát? - kérdezte Tesla. - Jöjjön, és nézze meg a saját szemével! Tesla elindult. Nemcsak a látható világ csavarodott és tolakodott a lyuk felé - ébredt rá -, de a láthatatlan világ is. A levegő, és a benne lebegő parányi por- és piszokrészecskék vonalai is abba az irányba mutattak. Maga a tér csomósodott össze, és spiráljai eléggé megsűrűsödtek ahhoz, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán lehessen közlekedni közöttük. A nő azonban rendíthetetlen maradt, és lépésről lépésre közelebb került céljához, majd végül áttekintett a lyuk túloldalára. A látványt nem volt könnyű megérteni. A világ, melyet egész életében teljesnek és felfoghatónak ismert, itt teljesen a visszájára fordult. Nem érzett ehhez mérhető szorongást, mióta gyerekkorában valaki (már nem emlékezett rá, hogy ki)
megtanította rá, hogy a végtelenbe nézhet, ha két tükröt egymással szembe állít, melyek így egymás tükörképét fogják visszatükrözni. Tizenkét, talán tizenhárom éves volt akkor, és szorongással töltötte el az elképzelés, hogy az üresség visszhangozza az ürességet, oda-vissza, oda-vissza, míg el nem éri a fény terjedésének határait. Évekig emlékezett erre a pillanatra, ha olyan jelenséggel találkozott, ami meghaladta a képzeletét. Most is ugyanez volt a helyzet. A hasadék fittyet hányt az ismert világ valamennyi törvényére. A valóság, mint összehasonlító tudományág. Lenézett a mélybe. Semmi, amit láthatott, nem hozott bizonyosságot. Ha az valóban felhő volt, akkor félig máris esővé vált. Ha eső volt, a vízcseppek a gyulladás határán álltak, és bármikor lángzuhataggá válhattak. És túl a felhőn, esőn és lángokon, egy teljesen más világ, mely ugyanazt a kétértelműséget hordozta, amit az elemek, melyek félig-meddig elbujtatták: az óceán, mely égbolttá vált, mert nem volt horizont, mely kettéválaszthatta volna. Quiddity. Heves, alig lebírható vágy kerítette hatalmába, hogy ott legyen, hogy átmásszon a hasadékon, és megízlelje a misztériumot. Vajon hány ezer kutató képzelte már el lázálmában, drogoktól eltompulva, hogy ott áll, ahol most ő? Felébredve a halált szomjazták, mert egyedül az segíthet elviselni a gondolatot, hogy soha nem érhetnek el ide. Felébredtek, gyászoltak, folytatták az életet, és reménykedtek, amilyen gyötrelmesen és hősiesen csak ez a faj képes. A csoda lehetőségében, abban, hogy a zene és a szerelem elragadtatása nem lehet puszta önámítás. Egy magasabb rendű lét felé mutatnak, ahol a reménységet válaszokkal és csókokkal jutalmazzák, és megnyílnak az ajtók az örökkévalóság felé. A Quiddity örökkévaló. Maga az éter, melyből a lét felemelkedett, ahogyan az ember is kiemelkedett a sokkal közönségesebb óceán leveséből. A gondolat, hogy az Iad meggyalázza, hirtelen sokkal riasztóbb lett a nő számára, mint a küszöbön álló invázió tudata. A mondat, melyet elsőként Kissoontól hallott, ismét felötlött benne: A Quiddityt meg kell őrizni. Ahogyan Mary Muralles is mondta: Kissoon csakis akkor hazudott, ha feltétlenül szüksége volt rá. Hű maradt az Igazsághoz, amíg az az ő céljait szolgálta. És a Quiddityt valóban meg kellett őrizni. Álmok nélkül az élet értéktelenné vált. Nélkülük talán meg sem születhetett volna. - Azt hiszem, meg kell próbálnom - mondta Jaffe, és tett egy újabb lépést az ásító torok felé, ezúttal már valóban karnyújtásnyira kerülve tőle. Kezei, melyek néhány pillanattal előbb kiégett csonkok voltak csupán, az
erő fényét árasztották maguk körül, ami annál feltűnőbb volt, mert a nyers húsból tört a felszínre. Jaffe felemelte kezeit a hasadék felé. A mélység megérezte a férfi jelenlétét, és a szándéka is nyilvánvalóvá vált előtte, még mielőtt a fizikai kapcsolat létrejöhetett volna. A férfi ajkai görcsösen megrándultak. A dermedt torzulások megrázkódtak, és újra visszalágyultak. - Felismert minket - mondta Jaffe. - Csak próbálkozzon - felelte Tesla. A talaj hirtelen rázkódni kezdett a talpa alatt, gipsztöredékek hullottak a mennyezetről és a falakról. A hasadékban a tüzes eső felhői a Kozmosz felé dagadoztak. Jaffe ráhelyezte kezeit az ellágyult kereszteződésre, de a hasadék nem hajlott a változtatásra. Újabb rándulás futott végig a felszínen, melynek hevessége egyenesen Tesla karjai közé taszította Jaffe-t. - Nem jó - mondta a férfi. - Nem jó. Még annál is rosszabb volt. Ha bármilyen megerősítésre lett volna szükségük az Iad közeledtét illetően, most megkapták. A felhők elsötétedtek, és félreérthetetlen mozgásba kezdtek. Ahogy Jaffe is gyanította, az áramlat megfordult. A hasadék torka többé nem törődött az elnyeléssel, hanem elkezdte felöklendezni mindazt, ami zavarta. Miközben ezt tette, egyre jobban szétnyílt. Ezzel a mozdulattal kezdődött a vég.
HÉT A könyv, melyet Hotchkiss a kezében tartott, a Felkészülés a világvégére címet viselte. Kézikönyv volt a hittestvérek számára, lépésről lépésre leírva, mit tegyenek a közelgő apokalipszis túlélése érdekében. Külön fejezetek foglalkoztak a lábasjószágokkal, a vízzel és szemesterményekkel, a ruházkodással és ágyazással, fűtéssel, főzéssel és világítással. Mellékeltek egy öt oldalas listát is, Általánosan felhasználható élelmiszerek címmel, a melasztól a kétszersültig. Felkorbácsolandó azok lelkesedését, akik hajlamosak lettek volna halogatni az előkészületeket, képekkel illusztrálták a csapásokat, melyek valaha is megkeserítették Amerika életét. Ezek többsége természeti jelenség volt. Tomboló erdőtüzek, hurrikánok, melyek eltiporták az útjukba eső városokat. Több oldalt szenteltek az 1983 májusában, Salt Lake Cityben bekövetkező árvíznek, közölve a képeket, melyeken a derék utahiak homokzsákokkal védték épületeiket az ár ellen. A központi helyet a nyomorúságok katalógusában mégis egy gomba alakú felhő foglalta el. Ezt több fénykép is bemutatta, és az egyik alatt Hotchkiss az alábbi egyszerű képaláírást találta: Az első atombomba 1945. július 16-án, 5.30-kor robbant fel egy Trinity, vagyis Szentháromság nevű helyen, teremtője, Robert Oppenheimer keze által. A detonációval megkezdődött az emberiség végső korszaka. Nem volt további magyarázat. A könyv célja nem az atombomba és készítésének alapos ismertetése, hanem hogy útmutatást nyújtson a mormonok számára a túléléséhez. Szükségtelen is lett volna a részletekbe bocsátkozni. Hotchkissnek egyetlen szóra volt csak szüksége: a Szentháromságra, mely más szövegkörnyezetben bukkan fel, túl az Atyán, Fiún és Szentlelken. Itt megtalálta. A három-az-egyben egyetlen helyszínné redukálódott - sőt ami azt illeti, egyetlen eseménnyé. Ez volt az a Szentháromság, mely elhalványította a szó minden más értelmét. A huszadik század képzeletében a gombafelhő nagyobbra nőtt még a teremtőjénél is. Felállt, és a Felkészülés a világvégére társaságában átvágott a szétszórt könyveken. Odakint azután olyan látvány fogadta, mely egy szempillantás
alatt megállította. A parkolóban több tucat állat rohangált szabadon. Kölyökkutyák hemperegtek, egerek kerestek menedéket macskával a sarkukban, hüllők aszalódtak a forró aszfalton. Hotchkiss végignézett az üzletek során. Ted Elizando boltjából éppen akkor röppent ki egy papagáj. Hotchkiss egyáltalán nem ismerte Tedet, hallotta viszont a történeteket, melyek róla keringtek. A városbéli pletykák egyik kútfőjeként nagy figyelmet fordított a mások által terjesztett szóbeszédekre. Elizando elveszítette az eszét, a feleségét és a gyermekét, és éppen most veszíti el a kis Noé-bárkáját is, amit a magáénak mondhatott. A feladat, hogy a Szentháromságról szóló információt eljuttassa Teslának, sokkal fontosabb volt, mint hogy megnyugtassa vagy figyelmeztesse Elizandót, feltéve, hogy erre egyáltalán szüksége van. A férfi minden bizonnyal jól tudja, milyen veszedelem fenyegeti, különben nem engedte volna szabadon az állatokat. Ami pedig a megnyugtatást illeti: mit is mondhatna neki? Miután ezt eldöntötte, Hotchkiss a kocsija felé vette az irányt, csak hogy ismét megkövüljön, ezúttal nem egy látvány, hanem egy hang hatására. A rövid, fájdalmas kiáltás a kisállat kereskedésből hangzott fel. Tíz másodpercen belül a nyitott ajtónál termett. Odabent még több állat szaladgált a padlón, viszont nyoma sem volt a felszabadítójuknak. Elkiáltotta a férfi nevét. - Elizando! Minden rendben van? Nem kapott választ, és ekkor ötlött fel benne, hogy a férfi biztosan végzett magával. Szabadon engedte az állatait, majd felvágta az ereit. Hotchkiss átfurakodott az akváriumok és ketrecek között. Félúton látta meg Elizando összecsuklott testét, egy méretes kalitka túlsó végében. A kalitka lakói, a kanárik, rémülten röpködtek ide-oda, elhullatták tollaikat, amint szárnyukkal a drótnak ütköztek. Hotchkiss eldobta a könyvet, és Ted segítségére sietett. - Mit tett? - kérdezte, miközben közeledett feléje. - Jesszusom, ember, mit csinált? Csak amikor közelebb ért a testhez, akkor döbbent rá, mekkorát tévedett. Ez nem öngyilkosság volt. A sebeket az arcon - mely még mindig a dróthálónak préselődött - nem Ted okozta. Az arcról és a nyakról cafatokban tépték le a húst. A vér spriccelve folyt, és a kalitka aljában gyűlt össze. A férfi jó pár perce halott lehetett.
Hotchkiss nagyon lassan felegyenesedett. Ha nem Elizando kiáltását hallotta az imént, akkor mit? Tett egy lépést előre, hogy felvegye a könyvet, és amint lehajolt, a ketrecek között egy hirtelen mozdulat vonta magára a figyelmét. Egy fekete kígyónak tűnő valami siklott a padlón, alig valamivel Elizando holtteste mögött. Sebesen mozgott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a kijárat és a férfi közé férkőzzön. Ha nem kellett volna felkapnia a könyvet is, elérhette volna a kijáratot, de mire ezt megtette, az a valami az ajtónál termett. Most, hogy Hotchkiss teljes egészében megpillanthatta, egyszerre több dolog is bizonyossá vált. A valami nem egy szökevény volt a kereskedésből. (Nem volt olyan háztartás Grove-ban, mely otthont adott volna ilyesminek.) Nagyobb hasonlóságot mutatod a murénával, mint a kígyóval, de még ez a hasonlatosság is csak árnyalatnyi volt: a férfi valójában még soha életében nem látod ilyen állatot. Végül észrevette azt is, hogy a lény haladás közben véres nyomot hagy maga után a kövezeten, és a torka is iszamós a vértől. Ez volt Elizando gyilkosa. Hotchkiss visszahőkölt a látványtól, a Megváltó nevével az ajkán, melyet már nagyon régóta nem ejtett ki. - Jézusom. A név nyomán rekedt kacaj hangzott fel valahol a bolt hátsó részében. Megfordult. A Ted irodájába vezető ajtó tárva-nyitva állt. Habár a mögötte elterülő helyiségnek nem voltak ablakai, és a lámpákat sem kapcsolták fel, mégis tisztán látta a padlón, keresztbe tett lábakkal ülő alakot. Csak találgatni tudod. A formátlan test, mely Tesla Bombeck barátjához, Raulhoz tartozott, még a félhomályban is félreismerhetetlenségével tüntetett. Meztelen volt. Ez a tény - meztelensége, és ezáltal sebezhetősége - kísértette meg Hotchkisst, hogy közelebb lépjen a nyitott ajtó felé. Ha már választhatott a kígyó és bűvölője között - mert az biztos, hogy egy csapatban játszanak -, inkább ez utóbbit választotta. Egy földre kuporodó, meztelen ember nem jelenthet komoly fenyegetést. - Mi a fene folyik itt? - kérdezte Hotchkiss. és belépett. A férfi elvigyorodott a homályban. A mosoly nedves volt és széles. - Lixet csinálok - felelte. - Lixet? - Ott, mögötted. Hotchkissnak meg sem kelled fordulnia, hogy tudja, a menekülés útja még mindig el van zárva előle. Nem maradt más választása, mint hogy kitartson szerepe mellett, pedig az elébe táruló látvány egyre kevésbé volt
ínyére. Nem elég, hogy a férfi meztelen, de mellkasától a combja közepéig rovarok rajzottak rajta: a bolt hüllő- és haleledelei. A mozgásuk merevedést okozott a férfinak, és igyekezetük középpontjában éppen ez a felfelé görbülő tag állt. Volt azonban még egy legalább ilyen visszataszító, ha nem még undorítóbb látvány is: egy kis halom állati ürülék, a ketrecekből összekaparva. Közepén egy kreatúra fészkelt. Nem, nem is fészkelt, megszületett. Hotchkiss szeme előtt felduzzadt és tekerged. Amikor a lény felemelte fejét a szarból, a férfi egy újabb - teremtője által Lixnek nevezett - szörnyetegre ismert benne. És nem ez volt az egyetlen. Olajosan fénylő formák gomolyogtak a kis szoba sarkaiban, jellegtelen izomkötegként, az ellenséges rosszakaratot hordozva minden mozdulatukban. Kettő éppen teremtője mögül mászott elő. Egy másik Hotchkiss mellett a pultra csusszant fel, és vonaglani kezdett felé. Hogy elkerülje, a férfi hátralépett egyet, és túl későn döbbent rá, hogy a manőver egy másik bestia közelébe sodorta, mely egy szempillantás alatt a lábánál termett, és rátekeredett. Másodszor is ledobta a Világvégét, és kinyújtotta a karját, hogy lecsapjon a valamire, de a tátogó száj gyorsabb volt nála. Az ellentétes irányú mozdulatsor következtében elveszítette egyensúlyát. Hátával egy ketrecekkel teli polcnak esett, kétségbeesetten hadonászó karjaival többet le is sodort közülük. Hotchkiss a földre zuhant, a polc és ketrecek pedig utána. Ha nem lettek volna a ketrecek, a Lix ott helyben lemészárolta volna. Így azonban a férfi nyert tíz másodpernyi haladékot, míg a lény megpróbált utat törni magának. Sikerült átfordulnia és talpra ugrania, ám a korábban lábára tekeredő kreatúra gyorsan véget vetett éledező reményeinek: belesüllyesztette állkapcsát a csípőjébe. A kíntól egy pillanatra még a látása is elhomályosult, és mire kitisztult, már a többi bestia is utat talált hozzá. Érezte egyiküket a tarkóján, miközben egy másik a felsőtestére tekeredett. Segítségért kiáltott. - Nincs itt más rajtam kívül - jött a válasz. Lepillantott a Raulnak nevezett emberre, aki már nem a trágyában fészkelt, hanem megállt felette - még mindig merev taggal, rajzó rovarokkal borított testtel, az egyik Lixszel a nyaka körül. Két ujját a teremtmény torkába dugta, és lágyan simogatta a szájpadlását. - Maga nem Raul - zihálta Hotchkiss. - Nem. - Akkor ki...? Az utolsó szó, amit hallott, mielőtt a Lix szorítása a mellkasán az el-viselhetetlenségig fokozódott volna, válasz volt kérdésére. Egy név, két
lágy szótagból. Kiss és soon. A finom hangzású szavak Carolynt idézték fel benne. Carolynt, aki a halál túloldalán várakozott rá, hogy ajkait az arcára szorítsa. Ez a gondolat tette elviselhetővé az utolsó pillanatokat, minden borzalom ellenére. - Azt hiszem, veszett fejsze nyele - mondta Tesla Grillónak, amint kilépett a házból. A lány egész testében reszketett, a megerőltetés és fájdalom végtelen órái éreztetni kezdték hatásukat. Aludni vágyott, ugyanakkor tudta, hogy ha így tenne, ugyanazt az álmot látná, mint tegnap Witt: meglátogatná a Quiddityt, ami azt jelentené, hogy közel jár a halálhoz. Lehet, hogy így is volt, de ő nem vágyott a bizonyosságra. Grillo elkapta a karját, de Tesla elhessegette magától. - Nem kell, hogy támogass, ezzel az erővel én is támogathatnálak téged... - Mi történik odabent? - A lyuk megint elkezdett kinyílni. Olyan, mint egy duzzasztógát, ami bármelyik pillanatban átszakadhat. - Francba. Most már az egész ház. minden eresztékében ropogott, a kocsibejárót szegélyező pálmák lerázták magukról elszáradt leveleiket, s a kocsiút úgy recsegett, mintha alulról törték volna légkalapáccsal. - Figyelmeztetni kéne a rendőröket - szólalt meg Grillo. - Elmondani, hogy mi közeledik. - Azt hiszem, elbuktuk, Grillo. Nem tudod, mi lehet Hotchkisszal? - Nem. - Remélem, még kijut, mielőtt megkezdődik. - Nem fog elmenni. - Pedig azt kellene tennie. Nincs az a város, amiért érdemes meghalni. - Azt hiszem, ideje lenne telefonálnom egyet, nem gondolod? - Telefonálni? - kérdezte a lány. - Abernethynek. Hogy elmondjam a rossz hírt. Tesla felsóhajtott. - Igaz, miért is ne? Ez az utolsó esélyed a Pullitzerre. - Visszajövök - ígérte a férfi. - Nehogy azt hidd, hogy egyedül távozol innen, mert nem így lesz. Együtt megyünk. - Nem megyek sehová.
A férfi beszállt a kocsiba, és megpróbálta helyére illeszteni a slusszkulcsot. Ekkor érezte meg, milyen hevessé vált a föld rengése. Amikor végre sikerült elindítania az autót, és visszatolatott az úton a kapuig, úgy gondolta, felesleges figyelmeztetni a rendőröket. A csapat legjava tisztes távolságba húzódott a Dombtól, és csak egyetlen kocsit hagyott a kapunál, két kihelyezett megfigyelővel. Azok nem sok figyelmet fordítottak Grillóra. Kettős aggodalmuk - a szakmai és a személyes - a házra irányította figyelmüket, hogy felkészülhessenek a gyors visszavonulásra, amennyiben a hasadék feléjük közeledne. Grillo elhajtott mellettük, és megindult lefelé a Dombon. Remélte, hogy talál majd egy nyilvános telefont, ahonnét felhívhatja Abernethyt. Hotchkisst is meg kellett találnia, hogy figyelmeztesse (ha ugyan még nem tudná): a játéknak vége. Miközben az elzáródott és felrepedt utcák labirintusában kereste a kiutat, magában utolsó riportja alkalmas fejléceit próbálgatta. A Közeleg a világvége túlságosan is elcsépelt. Nem akart egy lenni a próféták vég nélküli sorában, akik az apokalipszisről prédikálnak, még akkor sem, ha ezúttal (végül is) valóban ez volt a helyzet. Amint lekanyarodott a Központ felé. közvetlenül azelőtt, hogy meglátta a parkolóban rohangászó állatokat, támadt egy ötlete. Buddy Vance gyűjteménye volt az, ami az eszébe idézte. Bár gyanította, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie Abernethyt, mégis szilárd meggyőződésévé vált: a riportnak nem is lehetne találóbb címet adni, mint A menetnek vége. A fajok kiélvezték a kalandot, de most már le kell szállni a hullámvasútról. Leállította a kocsit a parkoló bejáratánál, és kiszállt, hogy az állatok bizarr parádéját megszemlélje. Akaratlanul is elmosolyodod. Mekkora áldás számukra, hogy nem tudnak semmiről: játszadoznak a napon, és sejtelmük sincs róla, milyen hamar letelik kiszabott idejük. Átvágva a parkolón, belépett a könyvesboltba, Hotchkiss azonban nem volt ott. Az árukészlet szerteszét szórva hevert a földön, bizonyítékául a vélhetően kudarccal végződött kutatásnak. Elindult hát a kisállat-kereskedés felé, abban a reményben, hogy ott emberi társaságra, és egy működő telefonra talál. Odabentről madarak rikácsolása hallatszott: a bolt utolsó foglyaié. Ha marad rá elég ideje, saját kezűleg ereszti őket szabadon. Nincs ok, amiért ne vethetnének ők is egy pillantást az égboltra. - Van itt valaki? - kérdezte, bedugva fejét az ajtónyíláson. Egy gekko surrant ki a lábai között. Figyelte ahogy elhaladt, a kérdés ismétlésével a nyelve hegyén. Ezt azonban már nem mondta ki. Az ajtó felé
haladva vérpatakokon kelt át, vér szennyezett be mindent, amerre csak nézett. Elizando testét látta meg elsőként, majd a társa hulláját, félig a ketrecek alá temetve. - Hotchkiss? - szólalt meg. Elkezdte előhúzni a testet a ketrecek alól. Nemcsak a vér szagától volt terhes a levegő, hanem az ürülék bűzétől is. A test kicsúszott a kezéből, de ő addig folytatta a munkát, míg meg nem győződött róla, hogy Hotchkiss bizonyosan meghalt. Amikor a fej napvilágra került, megerősítette ezt a tényt. A koponyát szilánkjaira zúzták, a csontdarabok éles agyagcserépként meredeztek elő a péppé vált agyvelőből. Egyetlen olyan állat sem lehetett egy ekkora boltban, amelyik ilyen erőszakos tettet elkövetheted volna, és hasonló képességű fegyver nyomára sem bukkant... Nem sokáig időzött el a problémán, nagyon is tudatában léve a lehetőségnek, hogy aki felelős mindezért, még a közelben lehet. Tekintetével végigpásztázta a padlót, fegyver után kutatott. Egy póráz, egy szegekkel kivert nyakörv, bármi, amivel elriaszthatja a mészárost. Keresés közben egy könyvet talált, mely Hotchkiss testétől nem messze, a földön hevert. Hangosan is elolvasta a címét: Felkészülés a világvégére? Felvette, és gyorsan átlapozta. Világvége esetére készült gyakorlati útmutatónak tűnt. Az egyház bölcs szavai a mormon hittestvérekhez. Megígérte, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, hisz magukénak tudhatják az Úr élő orákulumait, a tizenkét apostol elnökségét és nagytanácsát, mely figyelemmel kíséri az eseményeket. Nem kell mást tenniük, mint megfogadni a lelki és gyakorlati tanácsokat, és bármit hoz is a jövő, a túlélés lehetősége adod. Ha fel vagy készülve, nincs mitől félned. Íme a remény – nem, a bizonyosság. Legyél tiszta a te szívedben, szeresd felebarátaidat, légy pártatlan, és látogasd a szent helyeket! Tarts magadnál egy évi hideg élelmiszert! Gyorsan végigforgatta a lapokat. Vajon miért választotta Hotchkiss épp ezt a könyvet? Hurrikánok, erdőtüzek, árvizek? Mi köze lehet mindennek a Szentháromsághoz? És ekkor megjelent: a szemcsés felvétel a gombafelhőről, és alatta a szavak, melyek azonosították a detonáció helyszínét. Trinity. Szentháromság. New Mexikó.
Nem is olvasta tovább. A könyvvel kezében kirohant a parkolóba, szétzavarta az állatokat maga előtt, és beugrott a kocsiba. A telefonhívás Abernethynek még várhat. Hogy az egyszerű tény, miszerint a Szentháromság volt a bomba szülőhelye, miképp illeszkedik bele a történetbe, azt nem értette, de talán Tesla tudni fogja. És akkor is ha nem, megmarad a kielégülés, hogy hírt vihetett neki. Jól tudta, menynyire értelmetlen az elégedettség, amit érez. Mintha az információ bármit is változtatna a dolgok állásán! A világ el fog érkezni a végéhez (A menetnek vége), még ha a kirakójátéknak ez a parányi darabja egy időre feledteti is a közelgő borzalmat. Mégsem ismert nagyobb örömet, mint hogy a hír hozója lehet. Egy hírvivő, egy Nunció. Ez volt az a pillanat, amikor legközelebb került a boldogság szó megértéséhez. Még e rövid idő alatt is - nem tölthetett négy-öt percnél többet a Központban - a város a széthullás további jeleit mutatta. A két utca, mely eddig elérhető volt a lefelé vezető úton, mostanra megszűnt létezni. Az egyik gyakorlatilag teljes egészében eltűnt - megnyílt alatta a föld -, a másikat pedig maguk alá temették az összeomlott házak roncsai. Talált egy harmadik utat, ami még mindig járható, és kapaszkodni kezdett felfelé, miközben a föld rengése némelykor olyan hevessé vált, hogy alig tudta kézben tartani az autót. A színen távollétében néhány megfigyelő tűnt fel, három jeltelen helikopterben, mely a Vance-ház felett lebegett, miközben utasai kétségtelenül a helyzet értékelésével próbálkoztak. Annyit nekik is gyanítaniuk kellett, hogy amit látnak, nem természeti jelenség. Talán még a kiváltó okával is tisztában voltak. D'Amour azt mondta Teslának, hogy az Iad léte nem ismeretlen a legmagasabb szinteken sem. Ha így van, már órákkal ezelőtt jelentős tűzerőt kellett volna a ház köré vonniuk, és nem néhány beijedt rendőrt. Nem hittek a kezükben lévő bizonyítékoknak azok a tábornokok és politikusok? Túlságosan a szabályzat szerint gondolkodtak ahhoz, hogy valós veszélyként értékeljenek birodalmukra nézve bármit, ami az álmok túlfeléről érkezik? Nem tudta hibáztatni őket. Hetvenkét órával ezelőtt ő sem tulajdonított volna jelentőséget az ilyen kijelentéseknek. Képtelenségnek ítélte volna, akár a könyv kijelentéseit az Úr orákulumairól. Túlfűtött fantáziálgatásnak. Ha azonban azok a megfigyelők ott maradnak, közvetlenül a hasadék fölött, lesz alkalmuk rá. hogy megváltozzon az ő világnézetük is. Hiszik majd, ha látják. És látni fogják.
Coney Eye kapui kifordultak sarkukból, és ledőlt a kerítés is. A kocsit a törmelékhalmaznál hagyta, majd hóna alá kapva a könyvet, megindult a ház felé, melynek homlokzatát mintha felhő árnyékolta volna be. A kavarodásban a kocsifeljárón végigfutó repedések tovább szélesedtek, és nagyon óvatosan kellett előre haladnia. Minél közelebb ért az ajtóhoz, annál sötétebbé váltak az árnyékok. Bár a nap teljes erővel tűzött le rá és Coney Eye olvatag homlokzatára, az egész jelenet valahogy sötéten baljós volt, mintha mindent koszos lakkfelület borítana. A feje megfájdult, testüregei bizseregtek, dobhártyája pattogott. Sokkal nyugtalanítóbb volt azonban ezeknél a kényelmetlenségeknél az a névtelen, szinte tapintható rettegés, ami minden lépéssel tovább erősödött benne. Agyát hátborzongató képek kezdték megtölteni, összeollózva az évek során a tucatnyi újság szerkesztőségében látottakat. Az olyan fotókat, melyeket még a legmerészebb szerkesztő sem adott volna nyomtatásba. Voltak ott autóbalesetek, és persze repülőgép-szerencsétlenségek - darabokra tépett testek, melyeket már soha nem raknak újra össze. Óhatatlanul felszínre bukkantak a gyilkosságok is, de nem a bűnösök álltak legelől. Azt a helyet az ártatlanok és az őket ért sérelmek képei foglalták el. Csecsemők és gyermekek, összeverve, megnyomorítva, és kidobva a kukába, a betegek és öregek elleni erőszak, a megalázott fogyatékosok. Az értelmetlen kegyetlenség ült tort a fejében. - Az Iad - hallotta meg Tesla hangját, és fejét a hang irányába fordította. Sűrű volt közöttük a levegő, a lány arca szemcsésnek hatott. Mintha csak rossz reprodukció lenne, nem valódi. Semmi sem valódi. Csak képek a vásznon. - Közeleg az Iad - mondta a lány. - Ezt érzed. El kellene menned innen. Nincs értelme, hogy itt maradj... - Nem - ellenkezett a férfi. - Van egy... üzenetem. Komoly nehézséget okozott neki, hogy arra a gondolatra figyeljen. Az ártatlanok tovább sorjáztak agyában, megmutatva sebeiket. - Miféle üzeneted? - kérdezte a lány. - Szentháromság. - Mi van vele? Kiabál, döbbent rá a férfi, de a hangja még így is alig hallható. - Azt mondtad Szentháromság, Grillo! - Igen? - Mi van vele?
Az a rengeteg szempár, ahogyan rámeredt. Nem feledkezhetett el róluk, gyötrelmeikről és sebezhetőségükről. - Grillo! Minden figyelmével a nő arcára összpontosított, aki üvöltve suttogta az ő nevét. - Szentháromság - mondta újra. A könyv a kezében választ kínált a kérdésre, ezt tudta, de a szemek, és a fájdalom a szemekben, magukra vonták figyelmét. Szentháromság. Mi is az a Szentháromság? Felemelte a könyvet, átadta a lánynak, és amint ő elvette, a férfi emlékezni kezdett. - A bomba - mondta. - Micsoda? - A Szentháromság, ahol felrobbantották az első atombombát. Látta, hogy a megértés hullámai áradnak szét a lány vonásain. - Érted? - kérdezte tőle. - Igen. Jézusom. Igen! Nem is bajlódott azzal, hogy kinyissa a könyvet, amit a férfi hozott. Csak annyit mondott neki, hogy menjen hátrébb, hátra, az útra. Grillo teljes figyelmével hallgatta, pedig tudta, hogy van még egy információ, amit közvetítenie kellene. Valamit, ami majdnem olyan életbevágó, mint a Szentháromság, és legalább annyira a halálról szól. De bármennyire próbálkozott, nem tudta felidézni magában. - Menj el innen - mondta neki a lány újra. - El ebből a mocsokból. A férfi bólintott, jól tudva, mennyire haszontalan a lány számára. Elbotorkált, maga mögött hagyva a mocskos levegőt, kilépve az erősödő napsütésbe, ahol az ártatlanok többé nem uralkodtak a gondolatain. Amint befordult a kocsiút kanyarulatán, és a Domb újra a szeme elé került, eszébe jutott az információ, amit elfelejtett átadni. Hotchkiss halott, megölték, péppé zúzták a koponyáját. Olyan valaki vagy valami követte el a gyilkosságot, aki még mindig szabadon jár Grove-ban. Vissza kell mennie, és el kell mondania. Figyelmeztetnie kell a lányt. Várt egy pillanatig, és hagyta, hogy az Iad közelsége által keltett képek kitisztuljanak az agyából. Nem tűntek el teljesen - jól tudta, hogy amint elindul visszafelé a házhoz, újult erővel törnek rá ismét. A mérgezett levegő, mely életre hívta őket, máris tovább terjedt. Mielőtt megint betöltötték volna, gyorsan elővette a tollat, amit még a motelból hozott magával arra az esetre, ha jegyzetelnie kellene. Papírt is vett a recepciós pultról, de a kegyetlenségek gyűjteménye
máris éledezni kezdett. Attól való félelmében, hogy ismét elveszíti a gondolatfonalat, míg előveszi a jegyzettömböt, a kézfejére firkantotta le a szót. - Hotchk... - mindössze idáig sikerült eljutnia. Ujjai elveszítették az erőt az írásra, agya pedig a képességet, hogy felülkerekedjen az ártatlanok szenvedései felett érzett gyötrelmen. Ez minden egyebet kimosott a késztetésen kívül, hogy látnia kell Teslát. Hír és hírvivő egyetlen testté olvadt össze, majd sarkon fordult, és bebotorkált az Iad befolyásának ködébe. Amikor azonban elért arra a helyre, ahol a nő suttogva ordította a nevét, annyira közel került a kegyetlenségek forrásához, nem remélhette, hogy józan értelme is képes lesz őt követni oda. Oly sok minden nyert hirtelen értelmet Tesla számára! Nem utolsó sorban az a fülledt várakozás, melyet mindig is érzett a Hurokban, különösen amikor keresztülhaladt a városon. Az Oppenheimerről szóló dokumentumfilmekben láthatta a bomba detonációját, és a város pusztulását. A házak és boltok, melyek között sétált, egyedül azért épültek, hogy hamuvá legyenek, és általuk a bomba készítői láthassák egyszülött teremtményük elszabadult haragját munka közben. Nem csoda, hogy ösztönösen egy dinoszaurusz-mozit képzelt el oda. A dráma iránti fogékonysága ráérzett a hangulatra. Valójában Grove olyan város volt, mely a végítéletet várta. Csak a közelgő szörnyeteget ítélte meg rosszul. Mi is lehetne alkalmasabb arra, hogy elrejtse Kissoon bűnét? Amikor jön a villanás, a testek mindenestül elpusztulnak. Szinte látta maga előtt a férfi perverz elégedettségét, ahogyan eltervezte ezt a kifinomult teremtést, jól tudva, hogy a felhő, mely felperzseli a Shoalt, egyike lesz az évszázad legemlékezetesebb képeinek. Csakhogy túlbonyolította a dolgot. Mary Muralles foglyul ejtette őt a Hurokban, és amíg nem talál egy alkalmas testet, amiben elhagyhatja börtönét, addig örökké vissza fogja tartani a robbanás pillanatát is. Olyan emberként él, aki a gát repedésén tartja az ujját, nagyon is jól tudva, hogy ha elhanyagolja kötelességét, a gát átszakad, és maga alá temeti. Nem csoda, hogy a Szentháromság említése összezavarta a gondolatait. Számára ez maga volt a nevesített borzalom. Vajon felhasználhatná ezt a Tudást az Iad ellenében? Egy reménytelennek látszó lehetőség ködlött fel Teslában, amint visszatért a házba. Ehhez azonban szüksége volt Jaffe segítségére is.
Nehéz volt bármilyen összefüggő gondolatsort megőrizni, miközben a hasadék pöcegödre tovább okádta fel tartalmát. Neki azonban már korábban is meg kelled küzdenie a producerek és sámánok tekintélyével, és képes volt a legsötétebb víziókat távol tartani magától. A befolyás viszont egyre erősödött, ahogyan az Iad közeledett a küszöbhöz. A lány megpróbált nem elmélkedni azon, milyen mértékű lehet a romlottságuk, ha pusztán a közeledésük híre ilyen mélységes hatást gyakorol az emberi lélekre. Meg sem kísérelte elképzelni egy olyan invázió természetét, melynek elhárítására kézenfekvő fegyverként a téboly kínálkozik. Pedig talán valóban ez volt a kulcs. Bár egy ideig képes visszaverni az aljas támadásokat, nagyon jól tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz behódolni. Emberi elme képtelen örökké ellenállni ennyi borzalomnak, és más választása nem lévén, az őrületben keres menedéket. Az Iad Uroboros a tébolyodottak planétáját fogja uralni. Jaffe is a legjobb úton volt a mentális összeomlás felé. Tesla annak a helyiségnek az ajtajában talált rá, ahol annak idején a Tudást gyakorolta. A mögötte elterülő teret már teljes egészében a hasadék szelleme uralta. Keresztülpillantva az ajtón, Tesla most először értette meg, miért hívják a Quiddityt tengernek. Sötét energia hullámai ostromolták a Kozmosz partjait, tajtékuk átfröccsent a hasadékon. Egy másféle mozgásra is felfigyelt, bár csak röpke pillantást vethetett rá. Jaffe hegyekről beszélt, melyek mozognak, és tetvek özönéről. Tesla agya azonban olyan képpel állt elő, mely valósághűbben jellemezte a megszállókat. Óriások voltak. Korai rémálmainak megtestesült borzalmai. Azokban a gyermekkori találkozásokban gyakorta szülei arcát öltötték magukra - ezzel a ténnyel pszichiátere bizonyára sokat tudott volna kezdeni. De ezek az óriások most más rendbe tartoztak. Ha volt is arcuk - amiben kételkedett -, lehetetlen lett volna azonosítani őket. Egy dolog azonban biztos: nem voltak szerető szülők. - Látod? - kérdezte Jaffe. - Ó igen - felelte. A férfi újra feltette a kérdést. Tesla ilyen erőtlennek még sohasem hallotta a hangját. - Látod, Papi? - Papi? - Nem félek. Papi - mondta a hang a Jaffban. - Nem fognak bántani. Én vagyok a Halálfiú.
A nő most értette csak meg. Jaffe nem egyszerűen a fia szemével látott, de Tommy-Ray hangján is beszélt. Elveszítette az apát a fiú ellenében. - Jaffe! - kiáltott rá. - Figyeljen rám! Segítenie kell! Jaffe! - A férfi nem válaszolt. Lehetőség szerint elkerülve a hasadékot, Tesla odalépett hozzá, majd megragadva szakadozott ingét, az ajtó felé rántotta. - Randolph! üvöltötte. - Szólaljon már meg! A férfi elvigyorodott. Nem olyan kifejezés volt ez, ami valaha is ehhez az archoz tartozott. Egy kaliforniai szépfiú széles mosolya volt. Elengedte a férfit. - Sokat segített, hogy itt volt - mormolta neki. Tesla nem áldozhatott több időt arra, hogy megpróbálja kiragadni a kalandok közül, melyeket Tommy-Ray társaságában élvez. Neki végre kellett hajtania, amit eltervezett. Az elgondolás természetéből fakadt, hogy könnyű volt elképzelni, de átkozottul nehéz - ha nem lehetetlen végrehajtani. Csakhogy nem maradt más választása. Ő nem volt hatalmas sámán. Nem tudta lepecsételni a hasadékot. De elmozdíthatta. Már kétszer is bebizonyította, hogy képes oda-vissza közlekedni a való világ és a Hurok között. Fel tudja oldani önmagát és másokat a gondolataiban, és mindezt el bírja mozdítani a Szentháromságba. Halott dolgokkal is képes lehetne erre? Fával, és gipsszel? Példának okáért a ház egy darabjával? Ennek a háznak egy adott darabjával. Képes lenne feloldani a Kozmosz egy szeletét, melyet ő és a hasadék elfoglalt, és elvinni mindezt a Zérópontra, ahol az óriások csapdába esnének, mielőtt elterjeszthetnék a tébolyt? Nincs válasz a kérdésekre, míg meg nem próbálkozik a varázslattal. Ha kudarcot vall, akkor a válasz: nem. Ilyen egyszerűen. Lesz néhány másodperce, hogy megízlelje frissen szerzett bölcsességét, mielőtt a bölcsesség, kudarc, és vágyakozása a sámánság után, mind értelmetlenné nem válnak. Tommy-Ray ismét beszélni kezdett, monológja immár értelmetlen gagyogássá olvadt szét. - ...mint Andy... - mondta éppen - ...csak magasabban... nézel, Papi?... pont, mint Andy... Látom a partot! Látom a partot! Ennek legalább volt valami értelme. Látóterébe került a Kozmosz, ami azt jelentette, hogy az Iadnak is legalább ilyen közel kell már lennie. - ...Halálfiú... - hallotta újra. - ...Én vagyok a Halálfiú... - Nem tudná lekapcsolni? - kérdezte Tesla Jaffe-től, jól tudva, hogy szavai süket fülekre találnak.
- Juppéééé! - kiáltozta a kölyök. - Jövünk már! Jövünk! Nem kelled a hasadék felé fordulnia, hogy tudja, az óriások immár láthatóvá váltak. Eljön a pillanat, amikor majd szembe kell néznie velük, de még nem készült fel rá, nem volt elég nyugodt, nem volt felvértezve. Tett egy újabb lépést a bejárati ajtó felé, és keményen megragadta a keretét. Átkozottul szilárdnak érezte. Józan esze tiltakozott a felvetés ellen, hogy képes lenne egy ilyen tömörséget egy másik helyre és időbe gondolni. Meg is mondta a józan eszének, hogy baszódjon meg. Az ész, és a hasadékból áradó őrület egyáltalán nem voltak ellentétesek. Az érvek igenis lehetnek kegyetlenek, a logika tébolyba fordulhat. Volt a gondolatiságnak egy másik síkja, ez ügyet sem vetett az ilyen kettősségre, mely erőt kovácsolt ebből a közbülső állapotból. Tesla hirtelen visszaemlékezett arra, amit D'Amour mondott az állítólagos megváltóról. Akkor azt hitte, hogy Jaffe-re gondol, de túlságosan is messze kutakodott. Ő volt a megszabadító. Tesla Bombeck, a hollywoodi amazon a visszájára fordult, és feltámadott. A felismerés új hitet adott neki, és hirtelen megértését annak, hogyan vihető végbe a varázslat. Nem próbálta meg kirekeszteni Tommy-Ray idióta kurjantásait. Sem az erőtlen és elbukott Jaff látványát, és ezt az egész értelmetlenséget, ahol az anyag gondolattá, s a gondolat anyaggá alakul. Ez mind hozzá tartozott, kételyeivel együtt. Talán leginkább épp azokkal. Nem volt rá szüksége, hogy megtagadja a káoszt, és az ellentmondásokat. Éppen hogy magához kellett ölelnie. Felfalni őket elméje szájával, alaposan összerágni, majd lenyelni. Mindez emészthető volt. A szilárd és az anyagtalan, a világ és minden más: felfalható és hordozható ünnep. Most, hogy mindezt tudta, már semmi sem tarthatta vissza az asztaltól. Halálos nyugalommal felnézett a hasadékra. - Még te sem - mormolta, és enni kezdett. Amikor Grillo két lépésnyire került a főbejárattól, az ártatlanok megújult erővel tértek vissza, hogy a magukénak követeljék. Támadásuk könyörtelenebb volt, mint bármikor előtte. Amint az erőszak fölébe kerekedett, nem volt ereje se előre lépni, se hátrálni. Olyan volt, mintha parányi, véres testeken taposott volna. Azok feléje fordították zokogó arcukat, de ő tudta, hogy nincs számukra segítség. Már nincs. A Quiddityt átszelő árnyékok véget vetettek a könyörületességnek. És az ő uralmuk már vég nélküli lesz. Sohasem ítéltetnek meg, soha nem kell elszámolniuk senkivel.
Valaki elhaladt mellette az ajtó felé. Egy alig kivehető forma a gyötrelmektől terhes, megsűrűsödött levegőben. Grillo minden erejével a tovahaladó alakra összpontosított, de így is csak egy röpke pillantást vethetett a nehéz csontozatú, erőszakos arcra, és széles állkapocsra. Az idegen belépett a házba. Egy mozdulat a földön, a lába körül, az ajtóról a talajra irányította Grillo figyelmét. A gyermekek arca még mindig látható volt, de a borzalmak újabb fordulatot vettek. Karvastagságú fekete kígyók kúsztak a síró arcokon, követve a férfit a házba. Viszolyogva tett egy lépést előre, abban a halvány reményben, hogy eltaposhatja őket. A lépés közelebb vitte az őrülethez, ami furcsa módon erőt adott neki a vitézséghez. Még egyet lépett, majd egy harmadikat, és megpróbálta sarkával agyonnyomni a fekete bestiák fejét. A negyedik lépés azután átvitte a ház küszöbén, egy teljességgel más téboly karjaiba. * - Raul? Ennyi ember közül éppen Raul. Éppen amikor nekilátott az elébe tornyosuló feladat megoldásának, akkor lépte át a férfi a küszöböt. Megjelenése oly döbbenetes volt, hogy talán lelki torzulást is okozott volna, ha Tesla nem teljesen bizonyos benne: elméje olyan tökéletességgel működik, mint még soha ezelőtt. Ez nem volt hallucináció. A férfi hús-vér alakban jelent meg előtte, az ő nevével az ajkán, a viszontlátás örömével az arcán. - Mit keresel te itt? - kérdezte tőle, érezve, hogy a varázslat kezd kicsúszni az ujjai közül. - Érted jöttem - hangzott fel a válasz. A sarkában a lány vészterhes bizonyságát láthatta annak, hogy mit is ért ezen. A Lix csusszant át éppen a ház küszöbén. - Mit tettél? - kérdezte Tesla döbbenten. - Mondtam már - jött a felelet. - Érted jöttem. Mind érted jöttünk. Tesla tett egy lépést hátrafelé, de miután a hasadék már a fél házat megszállta, és a Lix vigyázta a kijáratot, az egyetlen menekülési útvonal a lépcsők felé kínálkozott. És az sem ígérhetett mást, mint időleges menedéket. Odafent csapdába esne, és várhatná, hogy mikor találnak rá, ha egyáltalán szükségük lenne arra, hogy a keresésével bajlódjanak. Az Iad perceken belül elözönli a Kozmoszt, azután már csak a mielőbbi halál lesz
az egyetlen kívánatos dolog. Ki kell tartania, Lix ide, Lix oda. Az ő ügye idelent van, és gyorsan kell cselekednie. - Maradj távol tőlem - utasította Rault. - Nem tudom, miért vagy itt, de maradj távol tőlem! - Azért jöttem, hogy lássam a megérkezést - felelte Raul. Várakozhatunk rá együtt is, ha neked úgy jobban tetszik. Raul gallérja ki volt gombolva, és a nyaka körül Tesla egy ismerős tárgyat pillantott meg: a Shoal medálját. A látvány felélesztette gyanakvását: ez talán nem is Raul. A modora egyáltalán nem vallott arra a rémült fiúra, akivel a Misión de Santa Catrinában találkozott. Valaki más lakozik a majomszerű vonások mögött: a férfi, aki elsőként mutatta meg neki a Shoal rejtelmes pecsétjét. - Kissoon - mondta ki a nevet. - Most elrontottad a meglepetést - felelte a férfi. - Mit csináltál Raullal? - Kilakoltattam. Elfoglaltam a testét. Nem volt nehéz feladat. Jócskán volt Nunció a testében, ez tette hozzáférhetővé. Magamhoz vonzottam a Hurokba, ahogyan veled is megtettem. Csakhogy ő nem volt elég agyafúrt ahhoz, hogy ellenálljon nekem, mint te és Randolph. Gyorsan megadta magát. - Megölted őt. - Jaj dehogy - mondta Kissoon könnyedén. - A szelleme nagyon is életben maradt. Távol tartja a testemet a tűztől, amíg vissza nem megyek érte. Újra elfoglalom majd, amint Raul kikerült a Hurokból. Az biztos, hogy nem maradhatok meg ebben. Olyan visszataszító. Hirtelen Tesla felé ugrott, azzal a fürgeséggel, ahogyan csak Raul volt képes, és megragadta a karját. A nő felsikoltott a szorítás erejétől. A férfi újra rámosolygott, és két gyors lépéssel mellette termett. - Megvagy - sziszegte. Tesla az ajtó felé pillantott, melynek keretében ott állt Grillo, és egyenesen a hasadékra meredt, ahonnét a Quiddity hullámai egyre gyakrabban és hevesebben törtek fel. A nevét kiáltotta, de a férfi nem reagált rá. Veríték csorgott le az arcán, alsó ajkáról nyál csepegett alá. Akármerre is vándorolt, otthon nem volt. Miután az átlépte a küszöböt, az ártatlanok eltűntek lelki szemei elől, hogy egy még mélységesebb gyötrelem vegye át a helyüket.
Szemeit a tenger hullámai és a borzalmak vonták magukra. A parthoz közel két testet látott, melyek a Kozmosz felé sodródtak, majd egy alattomos felszín alatti áramlat, mely elnyeléssel fenyegetett, visszarántotta őket. Felismerte mindkettőt, bár az arcuk alaposan megváltozott. Egyikük Jo-Beth McGuire volt. A másikuk Howie Katz. A távolabbi hullámokon egy harmadik alakot is megpillantott, mely sápadtan rajzolódott ki az elsötétült égbolt hátterében. Őt azonban nem ismerte. Úgy tűnt, nem is igen maradt hús az arcán, melynek segítségével azonosíthatta volna. Nem volt egyéb, mint egy halálfej, aki meglovagolja a hullámokat. A valódi borzalom azonban még az ő alakján is túl kezdődött. Tömör, rothadó formák, körülöttük nyüzsgő, megsűrűsödött levegő, mintha madárnyi méretű döglegyek lakmároznának. Az Iad Uroboros. Grillo még most is, (híven Swift szelleméhez) szavakat keresett a látvány leírására. Szókincse azonban túlságosan szegényes volt ilyen mélységes gonoszság visszaadásához. Gonoszság, romlottság, istentelenség. Mit is jelenthettek e szavak, szembesülve az elmondhatatlanul tömény rettenettel? Passziót és időtöltést. Az íny megtisztulását a keserűbbnél keserűbb falatok között. Szinte irigyelte azokat, akik közelebb kerültek a förtelemhez, a megértésért, mely a közelségből fakadhatott... A hullámok hátán hánykolódva Howie részletesen ecsetelhette volna ezt az érzést. Ahogyan az Iad egyre közeledett hozzá, eszébe jutott, hol is tapasztalt hasonló borzalmat: a chicagói vágóhídon, ahol két évvel korábban dolgozott. Annak a hónapnak az emlékei töltötték meg még most is az agyát. A mészárszék nyáron, a lefolyóban alvadó vér, a beleiket és hólyagjukat ürítő állatok, amint meghallják az előttük álló halál zaját. Ahogy egyetlen lövés nyomán életből reszkető hústömeggé lesznek. Megpróbált a gyűlöletes képek mögé látni és Jo-Beth-re tekinteni, akivel ilyen messzire eljöttek a hullámok hátán, melyek az együtt-tartásukra szövetkeztek. Mégsem tudták elég gyorsan a partra sodorni őket, hogy megmenekülhessenek a nyomukban járó mészárosoktól. A lány képe, mely megédesíthette volna ezeket az utolsó keserű pillanatokat, nem bukkant fel. Nem látott mást, csak a rámpára terelt állatokat, ahogyan a szart és vért hideg vízzel leverették róluk, és a még mindig rugdalózó tetemeket, amiket törött lábuknál fogva kampókra akasztottak, hogy a gépsor elvigye őket kibelezni. Most ugyanaz a borzalom töltötte be a fiú gondolatait. A tajtékon túli világ láthatatlan volt számára, akárcsak Jo-Beth, így fogalma sem lehetett róla, hogy milyen messze - vagy ami azt illeti, milyen
közel - járnak a partokhoz. Ha hatalmában állt volna látni, Jo-Beth apját látta volna, amint Tommy-Ray hangján kiáltozik: - ...jövünk már!... Itt jövünk!... ...és Grillót, ahogyan az Iadra mered, és Teslát, aki mindjárt elveszíti az életét egy férfi miatt, akit úgy hívnak, hogy... - Kissoon! Az Isten szerelmére! Nézz oda! Nézd! Kissoon gyorsan a hasadékra, és a hullámokon hánykolódó teherre pillantott. - Látom őket - mondta. - Gondolod, hogy szart is törődnek majd veled? Ha átérnek, éppolyan halott leszel, mint bármelyikünk. - Nem - felelte a férfi. - Egy új világot hoznak el nekünk, és én megdolgoztam a helyemért ebben a világban. Egy rendkívüli pozícióért. Van fogalmad róla, milyen régóta várok már erre? Mióta tervezem ezt? Hányszor öltem ezért? Meg fognak jutalmazni. - Szerződést kötöttél velük? Írásba adták? - Én vagyok a megszabadítójuk. Én tettem mindezt lehetővé. Már ott, a Hurokban csatlakoznod kellett volna a csapathoz. Kölcsön kellett volna adnod a testedet. Én megóvhattalak volna. De nem. Neked külön terveid voltak. Mint neki. - Jaffe-re nézett. - Ő is ilyen volt. Külön szeletet akart a tortából, de a torkán akadt. - Jól tudva, hogy Tesla már nem hagyhatja el, mert nincs hová mennie, elengedte a lányt, és tett egy lépést Jaffe felé. Közelebb jutott, mint te, és neki volt hozzá vér is a pucájában. Tommy-Ray kurjongatásai már nem törtek fel a férfi torkából. Csak egy erőtlen hörgés, mely tartozhatott az apához, a fiúhoz, vagy akár mindkettőhöz is. - Látnod kellene - mondta Kissoon az elkínzott arcnak. - Jaffe. Nézz rám! Azt akarom, hogy lásd! Tesla újra a hasadékra nézett. Vajon hány hullám törhet még a partra, mielőtt az Iad is átér? Egy tucatnyi? Vagy csak a fele? Kissoon ingerültsége tovább erősödöd. Rázni kezdte a férfit. - Nézz már rá, te szemétláda! Tesla hagyta őrjöngeni. A dühroham pillanatnyi enyhülést hozott számára. Egyetlen pillanatot, mely alatt újra megkezdhette a hasadék átvitelét a Hurokba. - Kelj fel, és nézz rám, te rohadék! Kissoon van itt. Kijutottam! Kijutottam!
Tesla hagyta, hogy a kirohanás is része legyen a jelenetnek, melyet elképzelt. Semmi sem maradhatott ki. Jaffe, Grillo, a Kozmoszba vezető ajtó, és persze a Quidditybe vezető út: mind be kellett kebeleznie. Még ő is, aki felfal mindent, része kell hogy legyen az egésznek. Megrágni mindent, és kiköpni egy másik időbe. Kissoon ordítása hirtelen abbamaradt. - Mit csinálsz? - fordult a nő felé. Lopott vonásai, melyeket sohasem használtak a harag kifejezésére, groteszk módon összecsomósodtak. Tesla nem engedte, hogy a látvány elvonja figyelmét. Ez is része volt a jelenetnek, melyet magába kellett fogadnia. - Ne merészeld! - kiáltotta Kissoon. - Hallod? Hallotta, és tovább evett. - Figyelmeztetlek - szólt a férfi, és újra feléje indult. - Ne merészeld! Valahol, Randolph Jaffe koponyájának mélyén, felbukkant ez a két szó, és visszhangot vert. Valaha járt egy kunyhóban, melynek gazdája ugyanebben a modorban szólt hozzá. Emlékezett a kalyiba áporodott levegőjére, és saját verítéke bűzére. Emlékezett a tűz mellett kuporgó csontsovány öregemberre, de leginkább arra a szóváltásra, mely a múlt ködéből most felbukkant agyában: - Ne merészeld! - Mintha egy bikának vörös kendőt lengetnél... ha azt mondod nekem, hogy ne merészeljek. Sok mindent láttam... tettem... A szavak nyomán emlékezett a mozdulatokra is. Keze csonkja a zsebébe süllyedt, hogy megtalálja a tompa hegyű kést, ami csak az érintésére várt. A kést, mely rejtett, titkos értelmű dolgok felnyitását áhította. Amilyenek a levelek, amilyenek a koponyák. Újra meghallotta azokat a szavakat. - Ne merészeld! ...és megnyitotta látását a jelenetnek maga előtt. Karja, az erős végtag paródiája, melyet egykor a magáénak mondhatott, a zsebében. Ennyi idő elteltével sem mondott le késéről. Még mindig tompa volt. Még mindig éhes volt. Elgyötört kézcsonkja a markolatra fonódott. A férfi fejére összpontosított, aki az emlékeiből beszélt hozzá. Könnyű célpont. Tesla látta Jaffe fejének mozdulatát a szeme sarkából. Látta, ahogyan eltolja magát a faltól, majd emelni kezdi jobb karját. A lány nem látta mit tartogat benne, egészen a legutolsó pillanatig, amikor Kissoon ujjai a torkára fonódtak, és a Lix a combjára tekeredett. Tesla nem engedte, hogy a
támadás megakadályozza a varázslatot. Az is részévé vált mindannak, amit fel kellett falnia. És most Jaffe is. A felemelt kezével. És a késsel, mely megcsillant a kezében. A felemelt kéz, amint lecsap Kissoon tarkójára. A sámán felsikoltott, kezei lehulltak a lány torkáról. A fejéhez kapott, hogy megvédelmezze azt. Tesla szerette ezt a sikolyt. Ellenségének gyötrelmét jelezte, és a benne bujkáló hatalom is új erőre kapott tőle. A feladat végrehajtása könnyebben ment, mint bármikor előtte. Mintha Kissoon ereje a sikoltás útján az ő testébe áramlott volna. Érezte a teret, mely betöltötte, és gyorsan ráharapott. A ház megrázkódott, amint Kissoonból kiszakadt egy darab, hogy a Hurok lepecsételt pillanatába távozzon. És azonnal, a világosság. A Hurok örökkévaló hajnalának világossága ömlött keresztül az ajtón. Ugyanaz a szél csapott a lány arcába, amelyik korábban is, amikor itt járt. Átsüvített az előszobán, és magával sodorta az Iad szennyének jókora darabját is, keresztül a határtalan senkiföldjén. Ekkor Tesla meglátta Grillo üveges tekintetét. A férfi az ajtófélfába kapaszkodva hunyorgott fel a napba, és olyan hevesen rázta a fejét, mint egy megtetvesedett kutya. Ura sebesülését követően a Lix is felhagyott a támadással, de Tesla nem remélte, hogy ez az állapot sokáig fenn maradhat. Mielőtt a megsebzett férfi ismét csatába küldte volna a Lixet, a nő az ajtó felé iramodott. Csak addig torpant meg, míg kilökte Grillót a házból. - Isten szent nevére, mit műveltél? - rémüldözöd a férfi, amint kiértek a fakó sivatagi homokra. Maga előtt taszigálva a férfit, rohanni kezded az átköltöztetett szobák elől, melyek az őket körülölelő struktúra hiányában, máris minden eresztékükben ropogva hulltak darabjaikra. - A jó hírt akarod előbb, vagy a rosszat? - kérdezte a férfitól. - A jót. - Ez itt a Hurok. Áthoztam a háznak ezt a részét... Most, hogy megtette, maga is alig tudta elhinni, hogy sikerült. - Megcsináltam - bizonygatta, mintha Grillo ellent akarna mondani neki. - Bassza meg, hát megcsináltam! - Az Iaddal együtt? - hitetlenkedett Grillo. - A hasadékkal és mindennel együtt, ami a túlfeléről közeledett. - Akkor mi a rossz hír? - Ez itt a Szentháromság. Emlékszel rá? Zérópont.
- Uramisten... - És az ott... - mutatott az acéltoronyra, mely ódig egy negyed mérföldre magasodod onnét, ahol álltak - ...a bomba. - És mikor fog felrobbanni? Lesz rá időnk, hogy... - Nem tudom - felelte Tesla. - Talán addig nem fog felrobbanni, amíg Kissoon él. Ő tartotta vissza ezt a pillanatot oly sok éven keresztül. - Van kiút innen? - Igen. - Melyik irányba? Már indulhatunk is. - Ne vesztegesd az időt álmodozásra, Grillo! Nem jutunk ki innét élve. - Kigondolhatnál bennünket innen. Hiszen te is hoztál ide. - Nem. Itt maradok. Látnom kell a végét. - Ez a vége - mondta a férfi, a ház maradványaira mutatva. - Nézd! A falak porfelhőket felverve omlottak össze, miközben a Quiddity hullámai tomboltak közöttük. - Mégis milyen végre vársz még? Tűnjünk innen a francba! Tesla Kissoon vagy Jaffe nyomait kutatta a kavarodásban, de az álomóceán étere mindent összemosott, hiszen ahhoz túl sűrű volt, hogy feloldódjon a szélben. Valahol ott kellett lenniük, csak nem látta őket. - Tesla! Figyelsz te rám egyáltalán? - A bomba nem fog felrobbanni, amíg Kissoon életben van - mondta a lány. - Ő tartja fogva a pillanatot. - Ha te mondod. - Ha el akarod érni a kijáratot, még megteheted. Abban az irányban van. - A felhőre mutatott, túl a városon. - Jobb lesz, ha máris indulsz. - Azt hiszed, gyáva vagyok. - Én ezt nem mondtam. Az éter egy hulláma feléjük kígyózott. - Ha menni akarsz, menj - szólt Tesla, tekintetét le nem véve Coney Eye romhalmazzá vált előszobájáról és nappalijáról. Felette, a Quiddity tajtékzó vize felett, a levegőben függve ott volt a hasadék. Minden pillanatban megduplázódott a mérete, ahogyan feltépte önnön szövetét. Tesla felkészítette magát az óriások látványára, de elsőként mégis emberi formákat pillantott meg. A hullámok hátán erre a sivár, terméketlen vidékre sodródtak. - Howie?
Ő volt az. És mellette Jo-Beth. Valami azonban történt velük. Arcukat és testüket kinövések borították, mintha szöveteik kivirágoztak volna. Szembeszegülve az éter hullámaival, Tesla megindult feléjük, a nevüket kiáltozva útközben. Jo-Beth nézett fel elsőként. A kezénél húzva Howie-t maga után, ő is elindult Tesla felé. - Erre - hívta a lány. - Minél messzebb kell kerülnötök a lyuktól... A megfertőződött éter lidércnyomásokat hívott elő, Jo-Beth azonban képes volt kikeveredni közülük. Egyszerűen kérdezte: - Hol vagyunk? A válasz már nem volt ennyire könnyű. - Grillo majd elmondja - válaszolta Tesla. - Később. Grillo? A férfi ott állt, ugyanazzal a zavarodott tekintettel, melyet a lány Coney Eye ajtajában is láthatott az arcán. - Gyermekek - motyogta. - Miért mindig gyermekek? - Fogalmam sincs, miről beszélsz - felelte neki Tesla. - Figyelj rám, Grillo! - Én... figyelek - dadogta a férfi. - Ki akartál jutni innen. Megmutattam az utat, emlékszel? - Keresztül a városon. - Keresztül a városon. - A túloldalra. - Így van. - Vidd Howie-t és Jo-Beth-t is magaddal. Talán még elmenekülhettek előle. - Mi elől? - kérdezte Howie, aki csak nagy nehézségek árán volt képes felemelni a fejét. A szörnyű kinövések súlya maga alá temette erejét. - Az Iad és a bomba elől - válaszolta neki a nő. - Meg kell próbálnotok. Tudtok futni? - Megpróbáljuk - felelte Jo-Beth. Howie-ra nézett. - Megpróbáljuk. - Akkor indulás. Menjetek! - Még most sem... értem... - kezdte Grillo, felülemelkedve az Iad befolyásán. - Hogy miért kell maradnom? - Igen. - Egyszerű - felelte Tesla. - Ez a végső próba. Érted már? - Micsoda hülyeség - mondta a férfi, mereven bámulva a lányt, mintha annak látványa segítene megérteni ezt az őrületet.
- Így van - helyeselt a lány. - Olyan sok mindent... - szólalt meg újra a férfi. - Micsoda? - Olyan sok mindent nem mondtam el neked. - Nem is volt rá szükség. Remélem, nekem sem. - Igazad van. - Kivéve egyet. Valamit mégis el kell mondanom neked. - Mit? - El kell mondanom, hogy... - kezdte, majd szélesen elmosolyodott, szinte réveteg mosollyal, mely bensője legmélyéből fakadt. Ekkor véget vetett a beszélgetésnek, ahogyan számtalan korábbi telefoncsevejnek is. Elfordult, és elindult, a hasadékból feltörő újabb hullám felé, ahová tudta, a férfi nem követheti. Valaki közeledett felé: egy másik úszó az álomtengerből, akit partra vetett a víz. Tommy-Ray volt az, a Halálfiú. A Howie-t és Jo-Beth-t átformáló változások mélységesek voltak ugyan, mégis semmiségnek látszottak ahhoz képest, amiket neki kellett elszenvednie. Haja még mindig Malibu-szőke volt, ugyanaz a mosoly, amivel valaha elbűvölte egész Palomo Grove-ot, de az arcán már nemcsak a fogak csillantak meg. A Quiddity olyannyira kifakította a húsát, hogy az csontra emlékeztetett. Homloka és arccsontjai megduzzadtak, szeme besüppedt. Olyanná vált, mint egy élő koponya. Kézfejével letörölte csorgó nyálát, tekintete a távolba révedt, ahol testvére állt. - Jo-Beth... - mondta, amint áthaladt az elüszkösödött levegőn. Tesla látta, hogy Jo-Beth visszatekint rá, majd egy lépésnyire eltávolodik Howie-tól, mintha kész lenne csatlakozni a bátyjához. Bár Teslának sürgős tennivalója volt, nem bírta megállni, hogy ne nézze, amint Tommy-Ray elindul, hogy magáénak követelje testvérét. A szerelem, mely szárba szökkent Howie és Jo-Beth között, indította el az eseménysort, vagy legalábbis annak legutolsó fejezetét. Lehetséges lenne, hogy a Quiddity feloldjon egy ilyen szerelmet? Egy pillanattal később megkapta a választ. Jo-Beth tett egy újabb lépést, amivel még messzebb került Howie-tól, de a kezét még mindig nem engedte el. Teslába hirtelen belehasított a felismerés, és megértette, mit is mutat Jo-Beth a testvérének. Ő és Howie Katz nem egyszerűen egymás kezét fogták. Egyesültek egymással. A Quiddity egymásba olvasztotta őket,
összefonódó ujjaik egyetlen formává mosódtak, mely örökre egymáshoz kötötte őket. Nem volt szükség szavakra. Tommy-Ray döbbenten felkiáltott, és megtorpant. Tesla nem láthatta az arckifejezését. Valószínű, hogy nem is volt mit látni. A koponyák csak vigyorogni és grimaszolni képesek, s az ellentétek egyetlen üres tekintetté omlanak össze. Jo-Beth arcát viszont még a sűrűsödő homályban is látta. Árnyalatnyi szánalmat tükrözött. Jobbára inkább közömbösséget. Tesla hallotta, hogy Grillo beszél, és vélhetően a szerelmeseket sürgeti. Azok késedelem nélkül indultak is. Tommy-Ray nem mozdult a helyéről. - Halálfiú? - szólította meg Tesla. A fiú feléje fordult. A koponya még mindig képes volt a könnyekre. A szemgödrök íve csakúgy ontotta magából őket. - Milyen messze voltak mögötted? - kérdezte tőle. - Az Iad. - Iad? - kérdezett vissza a fiú. - Az óriások. - Nem óriások. Csak a tömény sötétség. - Milyen messze? - Nagyon közel. Amikor Tesla visszanézett a hasadék felé, rögtön rájött, mit értett a fiú sötétségen. Összecsomósodott rögei a hullámok hátán sodródó alvadt kátrányként tűntek fel a hasadékból. Felemelkedtek a sivatagra boruló égboltra. Önálló életet éltek, ritmikus mozdulatokkal hajtva magukat előre tucatnyi végtagjukkal, melyek a horpaszukból nyúltak elő. Testük sötétjével vetekedő anyagszálakat húztak maguk után, mint bomlásnak indult zsigerek kötegeit. Tesla tudta, hogy ez még nem az Iad, de ők sem lehetnek már messze. Visszapillantott az acéltorony felé. A bomba az emberi faj végletes idiotizmusát jelképezte, most azonban igazolhatná létét, ha képes lenne a gyors detonációra. Ennek azonban egyenlőre semmi jele. A bomba bebugyolált csecsemőként pihent bölcsőjében, és nem volt hajlandó felébredni. Kissoon még élt, még mindig fogva tartotta a pillanatot. Tesla elindult vissza, abban a reményben, hogy megtalálhatja őt a romok alatt. Szíve mélyén abban reménykedett, hogy a saját kezével vethet véget a Sámán életének. Ahogyan egyre közelebb ért, ráébredt, hogy a sötétség foszlányainak célja is van a felemelkedéssel. Rétegekben gyülekezett
odafent, elemi rostjai sűrű függönyt kezdtek alkotni, mely máris jó tíz méternyi magasan függött a levegőben. Minden egyes hullám négyzetesen növelte tovább az összecsomósodott részecskék számát, miközben a hasadék egyre hatalmasabbra nyílt. Az örvénylésben Kissoon nyomait kereste, és végül Jaffe-vel együtt rá is akadt, a valaha volt szobák törmelékhalmaza között. A két férfi farkasszemet nézett egymással, ráfonva ujjaikat a másik torkára. A kés még mindig Jaffe kezében volt, de Kissoon megakadályozta a további cselekvést. Korábban a penge jócskán elfoglalt lehetett. Ami valaha Raul teste volt, azt számtalan szúrt seb borította, melyekből vérpatakok eredtek. A vágások azonban láthatóan nem kezdték ki Kissoon erejét. Éppen akkor, amikor Tesla látótávolságba ért, a sámán csupasz kezével feltépte Jaffe torkát. Húscafatok váltak le a testről. Kissoon késedelem nélkül újra támadt, szélesebbre nyitva a halálos sebet. Ekkor azonban egy kiáltás vonta el a figyelmét. - Kissoon! A sámán odanézett. - Túl késő - kiáltott vissza. - Az Iad már majdnem átért. Tesla megpróbált annyi vigaszt meríteni ebből a majdnemből, amennyit csak leheted. - Mindketten elvesztetek - folytatta, visszakézből lecsapva Jaffe-re, amitől a férfi a földre zuhant. A törékeny, csontos test nem csapódott nehézkesen a talajhoz, ahhoz túlságosan kevés volt a súlya. Néhányszor átfordult, és a kés kihullott a kezéből. Kissoon megvető pillantást vetett ellenfelére, majd felnevetett. - Te hülye tyúk - szidta. - Mégis mire számítottál? Haladékra? Vagy arra, hogy egy felvillanó fény mindent eltöröl a föld színéről? Felejtsd el! Ilyesmi nem történhet meg. Fogva tartom a pillanatot. Beszéd közben folyamatosan közeledett a lányhoz. Haladása nem lett volna ilyen lassú, ha nem borítják sebek a testét. - Te akartál kinyilatkoztatást - folytatta. - És most meg is kapod. Mindjárt ideér. Azt hiszem, áhítatot kellene mutatnod. Ez lenne a helyénvaló. Mutasd meg nekik magad! A sámán felemelte kezeit, melyek véresek voltak, mint amikor a kunyhóban járva Tesla első alkalommal hallott a Szentháromságról, és megláthatta rajta Mary Muralles kiontott vérét. - A melleidet - utasította a férfi. - Mutasd meg neki a melleidet!
Jóval a férfi mögött Tesla láthatta, hogy Jaffe feltérdel, ám a mozdulat elkerülte Kissoon figyelmét. - Azt hiszem, az lesz a helyes, ha lemeztelenítelek - közölte a férfi. Engedd, hogy megtegyem neked ezt a szívességet! Tesla nem visszakozott: nem mutatott semmilyen ellenállást. Letörölt minden kifejezést az arcáról, jól tudva, mennyire szereti a férfi az engedelmességet. Véres kezei visszataszítóak voltak, átázott nadrágjának feszülő merevedése még visszataszítóbb, de a lánynak sikerült palástolnia nagyfokú viszolygását. - Jó kislány - mondta a férfi. - Jó kislány. Melleire tette a kezét. - Mit szólnál hozzá, ha kefélnénk egy jót az új millennium hajnalán? kérdezte. Teslának nem sikerült teljes egészében felülkerekednie az undoron, mely az érintés és a gondolat nyomán végigszaladt a testén. - Nem akarod? - kérdezte Kissoon, hirtelen támadt gyanakvással. Szeme megrebbent, ahogyan egyszeriben megértette az összeesküvést. Félelem csillant meg benne. Lassan hátrafordult. Jaffe két méternyire lehetett tőle, és még mindig közeledett, feje fölé emelt késével, melynek villanása visszatükrözte a félelmet Kissoon szemében. Két fény, mely együvé tartozott. - Ne... - kezdte Kissoon, de a kés lecsapott, mielőtt megállíthatta volna, egyenesen bele tágra nyílt jobb szemébe. Kissoon ezúttal nem sikoltott fel, hanem egy hosszú sóhajjal engedte ki a levegőt. Jaffe kirántotta a kést, majd újra szúrt, és a hasonlóan pontos második döfés ezúttal a bal szemgolyót ütötte át. A férfi markolatig belenyomta a pengét, majd újra kirántotta. Kissoon eszeveszetten csapkodott maga körül, s nyöszörgése zokogássá erősödött, amint térdeire zuhant. Mindkét keze csonkjával szorítva a kés markolatát, Jaffe harmadszor is szúrt, ezúttal a sámán koponyájának közepére, majd újra és újra. A csapások nyomán újabb és újabb sebek nyíltak. Kissoon zokogása éppoly hirtelen maradt abba, mint ahogy elkezdődött. Kezei, melyekkel eddig védeni próbálta fejét az újabb döfésektől, lehulltak az oldala mellett. Teste még két másodpercig függőlegesen állt, azután előrebukott. Kitörő öröm futott végig Teslán, mely minden tekintetben egyenértékű volt egy tökéletes kielégüléssel. Azt kívánta, bárcsak ebben a pillanatban
következne be a detonáció, bevégezve a munkát, ahogyan ő is végzett saját feladatával. Kissoon halott volt, és már nem fájt a halál gondolata, tudva, hogy ugyanabban a pillanatban az Iad is letörlődik a föld színéről. - Gyerünk már - mondta a bombának, és megpróbálta fenntartani a boldogság érzetét, míg a hús le nem perzselődik a csontjairól. - Gyerünk már, hallod? Gyerünk! Nem jött a detonáció. Érezte, ahogy az elégedettség elszivárog a tagjaiból, és az a felismerés lép a helyébe, hogy a kirakójáték egy nagyon fontos elemét figyelmen kívül hagyta. Biztos, hogy Kissoon halálával be kell következnie az eseménynek, melyet izzadságos munkával próbált távol tartani magától? Nem. A robbanás késlekedik. Nem történt semmi. Az acéltorony még mindig áll. - Mit felejtettem el? - kérdezte magától. - Az Isten szerelmére, mit felejtettem el? Jaffe-re nézett, aki még mindig Kissoon hullájára meredt. - Egyidejűség - mondta a férfi. - Micsoda? - Megöltem. - Ez nem válasz a kérdésre. - Miféle kérdésre? - Ez a Zérópont. Ott van a bomba, arra várva, hogy felrobbanhasson. Ő tartotta fogva ezt a pillanatot. - Kicsoda? - Kissoon! Hát nem érd? Nem, bébi - mondta magának -, ezt még te se érted. Hát persze, hogy nem. A felismerés hirtelen megvilágosodott az agyában: Kissoon Raul testében hagyta ott a Hurkot, hogy visszatértekor magáénak követelje azt. Miután kikerült a Kozmoszba, már nem tudta tovább tartani a pillanatot. Valaki másnak kellett ezt megtenni helyette. Az a valaki, vagy még inkább, az a szellem, még mindig ezt cselekszi. - Mit csinál? - akarta tudni Jaffe, amint Tesla elindult a torony mögött elterülő senkiföldje felé. Meg tudja egyáltalán találni azt a kunyhót? A férfi is elindult utána, további kérdésekkel ostromolva. - Hogyan juttatott el bennünket ide? - Felzabáltam mindent, majd kiköptem. - Mint én a kezeimet? - Nem, nem mint maga a kezeit. Egyáltalán nem.
A napot már szinte teljesen elborították a sötétség megalvadt rögei, és a fény csak foltokban volt képes áthatolni közöttük. - Hová megyünk? - kérdezte a férfi. - A kunyhóba. Kissoon kunyhójába. - Miért? - Csak. Jöjjön velem! Segítségre lesz szükségem. A félhomályból felhangzó kiáltás egy pillanatra lelassította a haladásukat. - Papi? Hátrafordulva Tesla láthatta, hogy Tommy-Ray lép elő az árnyékból, a fény egy tócsájába. A nap furcsamód kegyes maradt hozzá, és fényével egybemosta megváltozott arcának legiszonyatosabb részleteit. - Papi? Jaffe megállt Tesla mögött. - Gyerünk - mondta neki a nő, de már tudta, hogy ismét elveszíti a férfit, Tommy-Ray ellenében. Első alkalommal a fiú gondolataival győzte le. Most a puszta jelenlétével. A Halálfiú botorkálni kezdett apja felé. - Segíts, Papi - könyörgött. A férfi kitárta karját, és egy szót sem szólt. Szükségtelen is lett volna. Tommy-Ray a karjaiba zuhant, és szorosan átölelte Jaffe-t. Tesla felajánlotta az utolsó lehetőséget a férfinak, hogy segíthessen neki. - Most jön, vagy marad? - kérdezte utoljára a férfitől. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb. - Maradok - közölte Jaffe. Tesla nem vesztegette tovább az idejét. A fiú igénye apjára fontosabb az ő kérésénél. Figyelte, amint az ölelés még szorosabbá válik, mintha a lélegzetet is ki akarnák szorítani egymásból, majd ismét a toronyra pillantott, és rohanni kezdett. Bár következetesen megtiltotta magának, hogy hátranézzen - a tüdeje már így is sajgott, és még jókora távolságra volt a kunyhótól -, amint a toronyhoz ért, visszapillantott. Apa és fia mozdulatlan maradt. Ott álltak a fényesség közepén, egymás karjába temetkezve, a mögöttük gyülekező viharfelhőktől övezve. Ebből a távolságból a sötétség szövete hatalmas és komor vert csipkére emlékeztetett. Miközben ezt csodálta, Tesla végiggondolta a lehetőségeket. Kiválasztott egyet, mely egyszerre volt képtelen és elfogadható: ez volt a fátyol, mely mögül az Iad Uroboros fel
fog bukkanni. A redők mögött máris mozgolódás látszott: egy még mélyebb sötétség gyülekezője. Elszakította tekintetét a látványtól, felpillantott a toronyra és halálos terhére, majd újra elindult a kunyhó irányába. Az út az ellenkező irányba, keresztül a városon, a Hurok pereme felé, semmivel sem volt könnyebb, mint Tesláé. Túl sok utazást kellett már eddig is megélniük: a földbe, a tengerbe, a szigetekre, a barlangokba, és épelméjűségük határára. Ez az utolsó túra most olyan erőfeszítéseket követelt tőlük, melyre aligha képesek. Testük minden lépésnél összeomlással fenyegetett, és még a kemény sivatagi sziklaágy is kényelmesnek tűnt, a továbbhaladással összevetve. Az emberiség legősibb félelme azonban tovább vezette őket: a félelem az őket üldöző fenevadtól. Annak ugyan nem voltak karmai és agyarai, mégis halálosabb volt minden másnál. Mindent felperzselő szörnyeteg. Csak amikor elértek a városig, akkor lassítottak annyira, hogy zihálva néhány szót váltsanak egymással. - Milyen messze van még? - akarta tudni Jo-Beth. - A város túlsó végén. Howie visszanézett az Iad függönyére, mely immár jó száz lábnyira magasodott az égbolton. - Gondolja, hogy látnak minket? - kérdezte. - Kicsoda? - kérdezett vissza Grillo. - Az Iad? Ha így is van, nem hiszem, hogy követnének. - Azok még nem ők - állította Jo-Beth. - Csak a fátyluk. - Akkor még van esélyünk - mondta Howie. - Ragadjuk meg - mondta Grillo, és nekivágtak a főutcának. Pedig az nem volt esély. Tesla elméje még zavarodottságában is megtalálta az útvonalat a kalyibához, melynek képe mélyen belevésődött. Miközben sietősen lépkedett (a rohanás már meghaladta képességeit), a Grillóval folytatod motelbéli beszélgetés ötlött fel benne. A szóváltás, melynek során megvallotta a lelki dolgok iránti érdeklődését. Ha meg is hal itt a Hurokban - és ez gyakorlatilag elkerülhetetlennek tűnt -, akkor is többet értett meg a világ működéséről ebben a pár napban, amióta Palomo Grove-ba érkezett, mint egész korábbi életében. Olyan kalandokban
lehetett része, melyek túlmutattak a test korlátain. Találkozott a jó és a gonosz megtestesüléseivel, és sokat megtudott önmagáról is. Ha el is távozik hamarosan az életből - akár egy szempillantás alatt a detonációtól, akár az Iad érkezése nyomán -, akkor sincs oka panaszra. Oly sok lélek maradt azonban, aki képtelen volt megbékélni az elmúlás gondolatával, és bár ne is kellett volna nekik! Újszülöttek, gyermekek, szeretők. Békés emberek bolygó szerte, akik még mindig a saját életüket élték és gazdagították, és akiknek - ha most kudarcot vall - arra kell ébredniük, hogy abban az állapotban osztoznak, mely ellen ő foggal-körömmel harcolt. Az Iad rabszolgái. Hol az igazság akkor? Mielőtt Grove-ba érkezett volna, nagyon is huszadik századi válasza volt egy ilyen kérdésre. Nincs igazság, mert az igazság emberi fogalom, és nincs helye egy anyagelvű rendszerben. Az elmét azonban más anyagból gyúrták. Tanúja lehetett a Quiddity megnyilatkozásának. A tenger volt a keresztút, és belőle szökkentek szárba a lehetőségek. Mindenek előtt ott volt a Quiddity. Az élet előtt, az élet ábrándja előtt. A szilárd valóság előtt, a valóság álomképe előtt. És a szellem - álomban vagy ébrenlétben - ismerte az igazságot, mely ezáltal éppoly természetessé vált, mint az anyag, és amelynek hiánya minden kapcsolatrendszerben végzetes vállvonogatást szült. Megérdemelte a gyalázat feletti fájdalom kiáltását, és a miért szenvedélyes kutatását. Ha túl akarja élni a fenyegetően közeli holocaustot, ezen a hangon kell felkiáltania. Meg kell találnia, milyen bűnöket követett el faja az egyetemes elme ellen, melyek nyomán összeomlás fenyegeti annak szerkezetét. E Tudás hajszolása megérte, hogy tovább éljen. A kunyhó hamarosan megjelent előtte. Mögötte a gyanú, hogy az Iad kiemelkedett a sötétség fátylából, és megerősítést nyert. Gyermekkori lidércnyomásainak óriásai bújtak elő a hasadékból, és nemsokára maga a fátyol is felemelkedik. Amikor ez bekövetkezik, minden bizonnyal felfigyelnek rá, és elindulnak, hogy néhány lépéssel beérve, halálra tapossák. De az óriások nem siettek. Időbe telt, míg hatalmas tagjaikat kiemelték a Quiddityből. Fejük (háznyi méretű, lángban álló ablakokkal), hatalmas és torz anatómiájuk minden részletére szükségük lehet a felemeléséhez. Amikor Tesla újra megindult a kalyiba felé, a pillantás, amit a megszállóra vethetett, feloldódott lelki szemei előtt, és értelme beillesztette azt a titáni kirakójáték elemei közé. A kunyhó ajtaja persze csukva volt, de nem zárva. Tesla belökte.
Kissoon már várt rá. A megdöbbenéstől, amit a sámán látványa okozott, még a lélegzete is elállt, és már vissza akart húzódni a napfénybe, amikor rádöbbent: a túlsó falnak támasztott test híjával van a léleknek. Csak a test biológiai órájának „ketyegése” tartja vissza az enyészettől. Nem lakott senki az üveges tekintet mögött. Az ajtó becsapódott, és ő késlekedés nélkül megnevezte az egyetlen lelket, aki Kissoon szolgálatában továbbra is fogva tarthatta az idő e parányi szeletét. - Raul? A kunyhó áporodott levegője fütyülni kezdett a láthatatlan jelenléttől. - Raul? Az Isten szerelmére, tudom, hogy itt vagy. Azt is tudom, hogy félsz. De ha hallasz engem, kérlek, add valahogy tanújelét, rendben? A fütyülő hang felerősödött. Teslának olyan érzése támadt, mintha a pohár alatt foglyul esett légyhez hasonlóan körbe-körbe repkedne a kunyhóban. - Raul, el kell engedned. Bízz bennem, és engedd el! A fütyülés szinte bántóan erőssé vált. - Nem tudom, mit tett veled azért, hogy feladd a testedet, de tudom, nem a te hibád volt. Becsapott. Hazudott neked. Velem is ugyanezt tette. Érted? Nem te vagy a hibás. A levegő valamelyest lenyugodott. Tesla vett egy mély lélegzetet, majd újra kezdte a meggyőzést, visszaemlékezve rá, hogyan követelte ki még a misszióban, hogy a fiú vele tartson. - Ha bárkit hibáztathatsz, az csak én lehetek - mondta. - Bocsáss meg nekem, Raul! Mindketten utunk végére érkeztünk. De ha ez jelent valami vigaszt, Kissoon is. Halott. Már nem fog visszajönni. A tested... nem fog visszatérni. Elpusztult. Nem volt más módja, hogy végezzünk vele. A levegőben sípoló fájdalmat egy másik, mélyebb gyötrelem váltotta fel: Tesla tudta, micsoda szenvedésen mehet keresztül a fiú lelke, otthontalanul és rettegve, képtelenül arra, hogy szabadon engedje a pillanatot. Kissoon áldozata volt, ahogyan ő maga is. Bizonyos szempontból óriási közöttük a hasonlóság. Mindkettőjüket megérintette a Nunció, megtanítva őket, hogyan emelkedjenek felül önnön korlátaikon. Furcsa ágytársak, de kétségkívül ágytársak. A gondolat újabb gondolatot hívott elő. Hangot is adott neki. - Két szellem elfoglalhatja ugyanazt a testet? - kérdezte. - Ha félsz... gyere belém!
Hagyta, hogy az ötlet kicsengjen a levegőben, és nem erőltette a dolgot, attól tartva, hogy az csak fokozza a fiú rémületét. A tűz hideg hamuja mellett várakozott. Jól tudta, hogy minden pillanat az Iad erejét növeli, mégis megfosztva érezte magát a további érvektől vagy felajánlkozásoktól. Többet ajánlott fel neki, mint bárki másnak az életben: testének teljes birtoklását. Ha ezt nem fogadja el, nem marad egyéb eszköze. Néhány fojtott pillanat múlva érezte, hogy valami finoman végigsimít a nyakszirtjén, mint egy szerető puha érintése, majd a simogatás hirtelen tűhegynyi szúrássá sűrűsödik. - Te vagy az? - kérdezte. A kérdés - ugyanabban a pillanatban, amikor felvetődött benne - már meg is válaszolta önmagát, amint a szellem a fejébe hatolt. Nem hangzott el egyetlen szó sem, és nem is volt rá szükség. Ikerszellemek lettek ugyanabban a gépezetben, és abban a pillanatban máris meghitt bizalmassággal ismerték egymást. Tesla kiolvashatta emlékeiből a módszert, mellyel Kissoon Rault a magáénak követelte, magához rántva őt a Hurokba a North Huntley Drive-i fürdőszobából, felhasználva zavarodottságát céljai érdekében. Könnyű préda volt. Kissoon az ólomként vállaira nehezedő füst súlya alatt vonta igézetébe, hogy rábízza egyetlen és elmulaszthatatlan kötelességét, a pillanat fogva tartását. Ezután elszakította a testétől, hogy a rettenet vak köreit rója a kunyhóban, míg Tesla be nem lépett az ajtón. A lánynak nem volt több utasításra szüksége a következő tetthez, melyet együtt kellett végrehajtaniuk. Ugyanazon a megértésen osztoztak. Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Az Iad függönye már elég hatalmas volt ahhoz, hogy árnyéka a kunyhóra vetüljön. A nap kósza sugarai még mindig képesek voltak átszúrni néhány helyen, de a küszöb közelében, ahol Tesla megállt, már a sötétség uralkodott. A nő felemelte fejét, és a fátyolra tekintett, majd a mögötte összegyűlt Iadra. Körvonalaik, mint fenyegető viharfelhők, tagjaik, mint hegyeken végighasító korbácsok. Most, gondolta. Vagy soha. Engedd el a pillanatot! Engedd el! Érezte, hogy Raul éppen ezt teszi: akarata lazít a szorításon, és lerázza magáról a terhet, melyet Kissoon rakott rá. Egy hullám indult a torony felé, mely immár eltörpült az égnek meredő Iad mellett. Oly sok évnyi késleltetés után az idő megszabadult béklyóitól. Július tizenhatodika,
öt-harminc már csak pillanatokra volt innét, és az eseménytől, melyet az az ártatlan időpont magában rejtett: az Emberiség Utolsó Őrületének kezdetét. Gondolatai Grillóhoz, Howie-hoz és Jo-Beth-hez szálltak. Sürgette őket, hogy hatoljanak át a kijáraton, a Kozmosz biztonságába, de a gondolatfonalat az árnyék szívében villanó hirtelen fényesség vágta ketté. Nem látta a tornyot, de látta a platóról kiinduló lökéshullámot, majd láthatóvá vált a tűzgolyó, és egy második villanás is feltűnt ugyanebben a pillanatban, a legtündöklőbb fény, amit valaha látott, mely egy szempillantás alatt vált sárgából izzó fehérré... Nem tehetünk többet, gondolta, miközben a tűzgömb szemérmetlen módon duzzadni kezdett. Haza is mehetünk. Elképzelte magát - nőt, férfit és majmot egyetlen testben - a kunyhó küszöbén állva, amint a bomba fénye megvilágítja az arcát. Azután elképzelte ugyanezt az arcot és testet egy másik helyen. Csak tizedmásodpercei voltak a cselekvésre. A gondolat azonban kimondhatatlanul gyors. A sivatag távolában látta, hogy az Iad félrevonja alvadt sötétségből szőtt függönyét, amint a lángoló felhő terjedni kezd, hogy felfalja. Pikkely borította hegynyi testüket, egymásból nyíló torkukkal ásítottak felé. Szörnyű látvány volt, ahogy a testükben rejtőzködő végtelen labirintusok kifordultak, felfedték magukat. Az alagutak hústornyokká emelkedtek, már ha valóban húsból voltak, majd újra és újra átfordultak, így valamennyi testrészük folyamatos átalakuláson ment keresztül. Hegyek és tetvek, mondta egykor Jaffe, és Tesla most látta csak, hogy mit is értett ezalatt. Az Iad vagy egy leviatánokból álló nemzetség volt, melyet megszámlálhatatlan parazita gyötört, megnyitva előttük beleit abban a halvány reményben, hogy lerázhatja őket magáról -, avagy ők maguk voltak a paraziták, de olyan számosan, hogy hegyeket alkottak. Tesla soha nem tudta meg, melyik az igaz, legalábbis az életnek ezen az oldalán, avagy a Szentháromságban. Mielőtt még értelmezhette volna a számtalan előtte kibontakozó formát, a robbanás lángja elborította őket, és kiégette a rejtélyt a világból. Ugyanebben a pillanatban Kissoon Hurka - miután oly módon végezte be feladatát, melyet teremtője soha nem gondolt volna - megszűnt létezni. Ha a toronyba épített szerkezet kudarcot is vallott az Iad teljes elpusztításával, őrületüket és sajátságos étvágyukat örökre lepecsételte az elveszett idő e pillanata.
NYOLC Amint Howie, Jo-Beth és Grillo belépett a lepusztult vidékre a Hurok mezsgyéjén - elhagyva 1945. július 16., reggel 5 óra 30 perc egy parányi időszeletét, melyet Kissoon teremtett, uralt, és amely egyben a börtönéül is szolgált -, egy tündöklő fényfolt virágzott ki mögöttük. Nem, nem is virágzott. A gombáknak nincsenek virágaik. Egyikük sem nézett vissza, hanem szinte emberfeletti erőfeszítéssel tovább hajszolták elcsigázott testüket - a tűzzel a hátuk mögött -, a való világ kínálta viszonylagos biztonságba. Azután ott feküdtek a sivatag sziklaágyán, hosszú ideig képtelenül a mozgásra, és csak akkor indultak el nagy nehezen, amikor már nem kellett tartaniuk a napszúrástól. Hosszú és keserves út vezetett vissza Kaliforniába. Néhány órai tévelygés után ráakadtak egy országútra, majd még egy óra elteltével egy elhagyatott garázsra az út mentén. Ott Grillo magára hagyta a szerelmeseket, jól tudva, hogy ilyen szörnyszülöttekkel a sarkában nem állhat le stoppolni. Egy kisvárosban tárcája teljes tartalmát felhasználva beleértve hitelkártyáit is - sikerült egy viharvert kisteherautót vásárolnia, mellyel visszatért a garázshoz, hogy Howie-t és Jo-Beth-t elvigye Ventura megyébe. A szerelmesek a teherautó hátuljában mély álomba merültek, és kimerültségük olyan mély volt, hogy semmi sem ébreszthette fel őket. Másnap valamivel hajnal előtt értek vissza Grove-hoz, de a városba már nem juthattak be. Ugyanaz a hatóság, mely lassú, hanyag, és - Grillo gyanúja szerint - bűnrészes módon nem védelmezte meg Grove-ot az ellene törő hatalmak ellen, most, hogy ezek az erők hamvukba holtak, szinte rögeszmésen gondossá vált. A várost teljesen körbezárták. Grillo nem vívhatta ki maga ellen haragjukat. Egyszerűen sarkon fordult - mielőtt elérte volna a barikádokat -, és addig ment előre az országúton, míg talált egy helyet, ahol leparkolhatott, és alhatott egyet. Az álmukat itt semmi sem zavarta meg. Néhány órával később, amikor felébredt, a hátsó ülést üresen találta. Sajgó tagokkal kiszállt a kocsiból, könnyített magán, majd a szerelmesek felkutatására indult. A lejtős domboldalon bukkant rájuk, amint a napfényben üldögéltek. Az átalakulás, melyet a Quiddity végzett
rajtuk, múlófélben volt. Kezeik többé már nem olvadtak egymásba. A torz formák, melyek újraalkották arcukat, kiégtek a napon, míg nem maradt belőlük más, csupán szeplő a valaha makulátlan bőrön. Idővel talán majd azok is eltűnnek. Ami azonban vélhetően soha nem változik meg, az a tekintetük: két ember tekintete, akik olyan kalandokon osztoztak, amilyeneken senki a világon, és a megismerés folyamán egymás birtokosaivá lettek. Grillo alig egy perce volt csak velük, és máris betolakodónak érezte magát közöttük. Hárman gyorsan megvitatták, mi lenne a jelen helyzetben a legbölcsebb. Azt a következtetést vonták le, hogy Grove közelében kell maradniuk. Nem tettek említést a Hurok-béli eseményekről, sem a Quiddityről, pedig Grillo égetően kíváncsi volt rá, milyen érzés az álomóceán habjai között lebegni. Miután a részleteket is megtárgyalták, Grillo visszasétált a teherautóhoz, és várta, hogy előbukkanjanak. Pár perc múlva meg is jelentek, kéz a kézben. Nem maradt észrevétlen, hogy Tesla átköltöztette Coney Eye egy részét. A Dombon parkoló megfigyelők és fotósok, valamint a felettük lebegő repülők mind látták, ahogyan a homlokzat füstszerűen áttetsző, majd átlátszó lesz, végül pedig teljesen elenyészik. Miután a szerkezet ilyen jelentős darabját elmozdították, a ház maradéka is megadta magát a gravitációnak. Ha csak két vagy három szemtanú akad, felmerülhettek volna bizonyos kétségek az események igazságtartalmát illetően. Csak a National Enqutrer és a hasonszőrű lapok hasábjain jelenhettek meg olyan hírek, hogy a tömör fa és pala egy csapásra a lét egy másik síkjára vándorolt át. Most azonban huszonketten is tanúnak szegődtek az eseményekhez. Mindnek megvolt a maga sajátságos szókincse ezek leírására - hol kérlelhetetlen, hol barokkosán cikornyás -, ám a lényeg minden esetben ugyanaz maradt: Buddy Vance valódi amerikai művészetet kiállító múzeumának egy jelentős darabja egy másik realitásba költözött. A szemtanúk némelyike nem átallotta azt is kijelenteni, hogy vethetett egy pillantást erre helyre. A vibrálóan fehér horizontra, a tündöklő égboltra, és az örvénylő porra. Talán Nevada, vagy Utah. Egy az ezernyi határtalan nyílt térből. Amerikában nincs hiány ilyesmiben. Az ország hatalmas, és még mindig teli van elhagyatott helyekkel. Olyan helyekkel, ahol a ház újra feltűnhet, s mégsem kelt feltűnést. Ahol a hét minden napjára eshet újabb titokzatos rejtély, mégsem lesz tőle bölcsebb senki. E kevés szemtanúban -
miután látták, amit láttak - életükben először még az is felötlött, hogy az ország talán túlságosan is hatalmas, és talán túlságosan is sok a határtalanul nyílt tér. Most, hogy a gondolat megtelepedett bennük, már örökre kísérteni fogja őket. Egyike volt ezeknek a tereknek - legalábbis a belátható jövőben mindenképpen azzá vált - az a föld, melyre Palomo Grove épült. A pusztulás folyamatát nem állította meg az, hogy Coney Eye átkerült a Hurokba. Korántsem. Mintha a föld csak erre a jelre várt volna, hogy munkához lásson. A repedések hasadékokká szélesedtek, a hasadékok szakadékokká, melyek egész utcákat nyeltek el. A folyamat leginkább Deerdellben és Windbluffben éreztette hatását. Ez utóbbit gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé az a lökéshullám, mely a közeli erdőből indult, maga alá temetve mindent, ami az útjába esett. Háborgó, füstölgő krátereket hagyott maga után. A Dombot és fényűző ingatlanait is hasonló csapás, vagy még inkább csapások érték. Nem közvetlenül a néhai Coney Eye alatt fekvő házak kapták a rengések oroszlánrészét. (Bár ez már aligha számított, hisz tulajdonosaik az elsők között távoztak, fogadkozva, hogy soha többé nem térnek vissza.) A legnagyobb pusztulás a Sarlók osztályrésze lett. Emerson kétszáz méternyire délre költözött, és házai harmonikaszerűen összecsukódtak haladás közben. Whitman nyugatra tört, otthonai - a geológia fanyar tréfájaként - saját úszómedencéikbe fordultak bele. A többi három Sarló nemes egyszerűséggel a földdel lett egyenlővé. Romjaik utat találtak maguknak a Dombon lefelé, és a lavina számtalan további házat temetett maga alá. Senki sem próbált semmit megmenteni a törmelékből. A terület ugyanis hat napon keresztül maradt ingatag, mely idő alatt zavartalanul tombolhattak a tüzek, felperzselve azokat a maradványokat is, melyeket a föld nem forgatod fel vagy nyelt el. Ebből a szempontból Süllbrook bizonyult a legszerencsésebbnek, melynek valamikori lakói minden bizonnyal ki is menthették volna megmaradt ingóságaikat, ha nem lobban fel a tűz a Fellowship Street egyik házában, egy balzsamosan lágy éjszakán - mely valaha minden Grove-lakót kicsalt a kertjébe, hogy élvezze a közeli óceán friss illatát -, és szédítő sebességgel terjedve nem perzselte volna fel az egész negyedet. Reggelre a házak fele hamuvá porladt. Ugyanaznap estére a másik fele is.
Aznap éjjel történt, a stillbrooki tűz másnapján, és hat nappal a házbéli események után, hogy Grillo visszatért Grove-ba. A közbeeső idő java részét egyszerűen átaludta, de ettől a fennmaradó időben egy cseppet sem érezte magát jobban. Az álom már nem hozott enyhülést, mint korábban. Nem könnyebbült meg tőle, nem nyert megnyugvást vagy vigaszt. Amikor lehunyta a szemét, agya egymás után lejátszotta a nemrég átélt jeleneteket. A műsor nagy része a közelmúlt eseményeit elevenítette fel. Ellen Nguyen, ahogyan újra meg újra azt követelte, hogy hagyja a csókokat, és használja végre a fogait. Fia, amint az ágyában üldögélt, körülötte a Lufiemberek. Vendégművészként fellépett Rochelle Vance, aki nem tett vagy szólt semmit, csak szépségével emelte a parádé fényét, és Jóember Fletcher, még a Központbéli jelenetsorból. Azután ott volt a Jaff, a Coney Eye emeleti szobájában, hatalmat izzadva magából. És Witt, még életben. És Witt holtan, arccal a víz felé. A történet főszereplője azonban Tesla volt, aki még utoljára beugratta: mosolygott, és nem mondott istenhozzádot, pedig tudta, hogy itt lenne az ideje. Nem voltak szerelmesek egymásba. Távolról sem. Bizonyos értelemben még csak nem is értette, mit érez iránta. Szeretetet feltétlenül, de olyan fajtát, amit nehéz - ha nem lehetetlen - szavakba önteni. Ez tette Grillo gyászát is problematikussá. A befejezetlenség érzete volt az, ami meggátolta abban is, hogy válaszoljon Abernethy üzeneteire, melyeket a férfi az üzenetrögzítőjén hagyott. Pedig Isten a megmondhatója, mennyire viszketett a keze, hogy megírja a történteket. Grillo tudta: Tesla mindig is kételkedett abban, helyes-e az igazságot nyilvánosságra hozni. Még ha a végén fel is hatalmazta rá a férfit, hogy így cselekedjen, csak azért tette, mert az egész kérdés akadémikusnak tűnt abban a pillanatban, amikor kis híján vége lett a világnak, és csak hajszálnyi esély kínálkozott a megmentésére. A vég mégsem jött el, és Tesla meghalt, miközben a fajt védelmezte. Most már becsületből kellett hallgatnia. Viszont bármilyen diszkrétté is vált. azt mégsem tudta megállni, hogy ne keresse fel Grove-ot, és mérje fel az ott végbement pusztulást. A várost még mindig nem nyitották meg, és rendőrségi barikádok ölelték körül. Azért nem volt túl nehéz átjutni rajtuk. Grove őrzői egyre felületesebben tettek eleget kötelességüknek. Csak nagyon kevesen voltak elég vakmerőek ahhoz, hogy nézelődőként, fosztogatóként, vagy akár helybéliként a feldúlt utcákat róják. Grillo könnyedén átcsusszant a
kordonon, és megkezdte a város felfedezését. A szél, mely pár napja végigkergette a lángokat Stillbrookon, mostanra teljesen elült. A tűzvész keltette füstköd is megritkult, íze szinte édes volt, mint a nemes fák füstje. A látvány más körülmények között lehangoló lett volna, de Grillo túlságosan is sokat tudott Grove-ról és tragédiáiról ahhoz, hogy elérzékenyüljön. Lehetetlen volt persze úgy tekinteni a képre, hogy ne bánkódjon Grove pusztulásán. A város legnagyobb bűne a képmutatás volt - a maga vidám és napos módján szántszándékkal elfojtotta titkos énjét. Az az én pedig félelmeket verítékezett magából, és valóra váltotta az álmokat. Ezek a félelmek és álmok tépték végül szét Grove-ot, nem Jaffe és Fletcher. A Nunció bajnokai ugyan arénaként használták a várost, mégsem találtak fel semmi olyat a küzdelem során, ami ne lett volna ott Grove szíve mélyén. Séta közben rajta kapta magát, hogy azon tűnődik: talán létezik olyan módja a történet elbeszélésének, amelyik nem szállna szembe Tesla végakaratával. Ha például elpártol Swifttől, és megkísérel valamilyen költői eszközt találni a tapasztalatai szavakba öntésére. Olyan út volt ez, melyre már korábban is kísértést érzett, ám amelyről gyakorlati tapasztalat nélkül is tudta (ahogyan korábban is), hogy kudarcot vallana vele. Gyakorlatias gondolkodású emberként jött Grove-ba, és semmi olyat nem tapasztalt, ami eltántorította volna a leírható tények imádatától. Tett egy óriási kört a városban, csak azokat a helyeket kerülve el, ahol az áthaladás felért volna egy öngyilkossággal. Magában feljegyezte a látottakat, még akkor is, ha tudta, jegyzeteit sohasem fogja felhasználni. Ezután sértetlenül újra átcsusszant a kordonon, majd visszatért L. A.-be, ahol már várták a visszajátszott emlékekkel terhes éjszakák. Jo-Beth és Howie számára mindez nem volt ugyanolyan. Megélték a lélek sötét éjszakáját a Quiddity hullámain hánykolódva, és azt követő éjszakáik - már itt a Kozmoszban - álomtalanná lettek. Vagy legalábbis úgy ébredtek, hogy nem emlékeztek semmire. Howie megpróbálta meggyőzni róla Jo-Beth-t, hogy legjobb lesz visszatérni Chicagóba, de a lány még korainak tartotta az ilyen terveket. Amíg Grove veszélyzóna marad, és a holttestek temetetlenül hevernek, nem akarta elhagyni Grove környékét. Nem mintha kétsége lett volna afelől, hogy a Mama meghalt. De amíg nem találják meg, és nem hozzák ki
Grove-ból, hogy keresztényi temetést kaphasson, addig kettejük közös jövőjét sem tervezhetik meg. Mindeközben meg is kelled gyógyulniuk. Ez a folyamat zárt ajtók mögött zajlott, egy Thousand Oaks-i motelben, elég közel ahhoz, hogy ha biztonságossá válik a visszatérés, Jo-Beth az elsők között lehessen. A Quiddity okozta változások hamarosan emlékké szelídültek, és ők furcsa helyzetben találták magukat. Minden véget ért, de semmi új nem kezdődött el. Miközben erre várakoztak, a távolság nőni kezdett közöttük, noha nem ösztönözték vagy akarták, ám ugyanakkor meggátolni sem tudták. A szerelem, mely a Butrick Steak House-ban szövődöd, egy sor olyan kataklizmát segített életre, melyekről ugyan nem tehettek, ám azok mégis kísértették őket. Bűntudat nehezedett a lelkükre, mely a gyógyulás ideje alatt egyre erősödött, annak ellenére, hogy a tucatnyi, talán ezernyi Grove-lakóval ellentétben, ők fizikailag egyetlen karcolás nélkül élték túl a történteket. A Hurok-béli eseményeket követő hetedik napon hozzájuk is eljutott a hír, hogy mentőosztagok mennek a városba. Grove pusztulása persze nagy újság volt, és számtalan elmélet szökkent szárba különböző forrásokból arról, hogyan válhatott a város a földdel egyenlővé. Hiszen a völgy többi települése megúszta néhány kisebb rengéssel, és pár repedéssel a gyorsforgalmi aszfaltján. A jelentések egyike sem említette a Coney Eye-nál tapasztalt jelenségeket. Kormányzati nyomás hallgattatott el mindenkit, aki látta, hogy a lehetetlen a szeme előtt zajlik le. Kezdetben óvatosan hatoltak be a városba, de mire véget ért a nap, nagyszámú túlélő szállingózott vissza, hogy lássa, mi menthető, és emléket válasszon magának a roncsok közül. Néhányan szerencsések voltak, mások kevésbé. Minden Grove-lakóra, aki - visszatérve a valaha oly ismerős utcába - épségben találta házát, legalább hat olyan jutott, akit a teljes pusztulás képe fogadott. Minden megsemmisült, szilánkokra hasadt, összetört, vagy egyszerűen eltűnt a föld színéről. Az egyik legkevesebb károsodást elszenvedett negyed ellentmondásos módon a legkevésbé lakott terület volt: a Központ és közvetlen környéke. A parkolóban a felpolírozott fenyőtábla Palomo Grove Bevásárlóközpont felirattal becsúszott ugyan egy hasadékba - ahogyan egy tekintélyes rész magából a parkolóból is -, de az üzletek gyakorlatilag sértetlenül megúszták. Ez azt is jelentette, hogy gyilkossági ügyben is nyomozást kellett indítani, amint rábukkantak a holttestekre (bár az ügyet sohasem oldották meg). A hulláktól eltekintve -
ha lettek volna Grove-lakók, akik igényelik e szolgáltatást - egy kisebb portalanítást követően a Központ nyugodtan meg is nyílhatott volna. A fiatalabb Marvin, a Marvin's Food and Drug-tól, az elsők között kezdte meg a sértetlen árukészlet elfuvarozásának szervezését. Testvérének volt egy üzlete Pasadenában, és a vásárlókat lópikulát se érdekelte, honnan szerezték be az akciós cuccokat. Nem mentegetőzött, amiért feltűnő sietséggel máris a várható haszonra koncentrált. Az üzlet végül is, üzlet. Mást is el kellett persze szállítani, és ez már sokkal nyomasztóbb feladatnak bizonyult. Kutyákkal és hangérzékelő berendezésekkel végigkutatták a várost az esetleges túlélők után, de minden erőfeszítés hasztalannak bizonyult. Nem maradt más hátra, mint a holttestek megkeresésének rettenetes terhe. Távolról sem akadtak rá az összes Grove-lakóra, aki meghalt. Amikor a végső összesítés megtörtént, jó két héttel a mentőexpedíció megjelenését követően, negyvenegy olyan polgárt számoltak össze, aki soha nem került elő. A föld magáénak követelte őket, majd összezárult felettük. Avagy a kérdéses egyének az éj leple alatt hagyták el a várost, élve a lehetőséggel, hogy más bőrébe bújva újrakezdjék életüket. Ez utóbbi csoportba tartozott a szóbeszéd szerint William Witt is, akiről a közfelfogás azt tartotta, vidáman éli napjait egy másik városban. Amikor a kisállat-kereskedésben talált két holttest egyikében felismerték Jim Hotchkisst, egy-két beavatottabb újságíró megjegyezte, a férfi életét mindvégig a tragédia árnyékolta be. Lánya - idézték az olvasók eszébe tagja volt az úgynevezett Szüzek Ligájának, és ezzel kapcsolatban az újságírók egy bekezdésnyi ideig azon is elmerengtek, mennyi bánatot kellett elviselnie Grove-nak, rövidke életében. Vajon már a kezdet kezdetétől erre volt kárhoztatva, tették fel a kérdést a cirkalmasabb kommentárok. Volt valami vigasztaló ebben a gondolatban. Ha nem így történt, ha Grove a puszta véletlennek esett áldozatul, akkor hány ezer közösség lenne Amerika-szerte védtelen egy hasonló gyalázattal szemben? A keresés másnapján Joyce McGuire tetemét is megtalálták, házának romjai alatt. Ez az épület jóval tekintélyesebb károsodást szenvedett el, mint bármelyik a közelében. A holttestet - akárcsak a többi áldozat nagy részét - egy Thousand Oaksban létesített, ad hoc hullaházba vitték azonosításra. A gyászos kötelesség Jo-Beth-re hárult, miután bátyja is az eltűnt negyvenegy polgár közé tartozott. Az azonosítás megtörtént, akárcsak az előkészületek a temetési szertartásra. A mormon egyház saját halottjának tekintette Mrs. McGuire-t. John pásztor túlélte hitközsége
pusztulását. (Valójában még azon az éjszakán elment, mikor a Jaff rátámadt a McGuire házra, és nem is tért vissza egészen addig, míg a por le nem ülepedett.) Ő szervezte meg a Mama temetését is. Howie és a pap útjai csak egy ízben keresztezték egymást, és Howie gyorsan emlékeztette is a pásztort arra az éjszakára, amikor a hűtőszekrény mellett siránkozott. A pásztor azt állította, nem emlékszik az incidensre. - Kár, hogy nincs róla egy fényképem - mondta Howie -, hogy felfrissítsem a memóriáját. De azért itt megőrzők róla egy képet - mutatott halántékára, ahol a Quiddity okozta változások utolsó külső nyoma is halványulni kezded. - Ha kísértést éreznék. - Kísértést? Mire? - kérdezte a pásztor. - Hogy hívő legyek. Mama McGuire-t két nappal a fenti szóváltás után adták át választott Istene ölelésének. Howie nem vett részt a ceremónián, de megvárta Jo-Beth-t, amikor véget ért. Huszonnégy órával később elindultak Chicagóba. Részvételük az eseményekben ezzel távolról sem ért véget. A Kozmoszban és a Quiddityben átélt kalandok szele akkor csapta meg ismét őket, amikor - egy héttel azután, hogy Chicagóba költöztek - egy magas, valaha jóképű idegen érkezett hozzájuk. Az időjáráshoz képest túlságosan vékony ruhát viselt, és D'Amour néven mutatkozod be. - Szeretnék beszélni magukkal arról, ami Palomo Grove-ban történt mondta Howie-nak. - Hogyan talált ránk? - Ez a munkám, hogy embereket találok meg - fejtette ki Harry. - Talán Tesla Bombeck beszélt is már rólam maguknak. - Nem. Nem hiszem. - Talán ő igazolhatna is. - Nem, nem teheti - emlékeztette Howie. - Meghalt. - Igen - mondta D'Amour. - Igen. Sajnálom. - És még ha valóban ismeri is őt, egyikünknek nincs semmi mondanivalónk. El akarjuk felejteni mindazt, ami ott történt. - Bár esélyünk az nem sok van rá - jegyezte meg egy hang a fiú háta mögött. - Ki az, Howie? - Azt mondja, ismeri Teslát.
- D'Amour - mutatkozod be az idegen. - Harry D'Amour. Tényleg nagyra értékelném, ha szánnának rám néhány percet az idejükből. Csak néhány percet kérek. Ez nagyon fontos nekem. Howie Jo-Beth-re pillantod. - Miért ne? - kérdezte a lány. - Átkozott hideg van odakint - jegyezte meg a férfi, amint belépett. - Mi történt a nyárral? - A dolgok mindenfelé egyre rosszabbak - vélte Jo-Beth. - Szóval maga is felfigyelt rá - felelte D'Amour. - Miről beszéltek ti ketten? - A hírek - válaszolta a lány. - Én szoktam nézni, te nem. - Olyan, mintha minden éjjel telihold lenne - mondta D'Amour. - Egy csomó ember egészen furcsán viselkedik. A Grove-kitörés óta az öngyilkosságok száma megkétszereződött. Az elmegyógyintézetekben országszerte lázadások törtek ki, és lefogadom, mi csak parányi szeletét látjuk az összképnek. Sok minden van, amit eltakarnak előlünk. - Kicsoda? - A kormány. Az egyház. Én vagyok az első, aki megkeresi magukat? - Igen - felelte Howie. - Miért? Gondolja, hogy mások is lesznek? - Biztos vagyok benne. Maguk ketten álltak a középpontjában az... - Nem a mi hibánk! - tiltakozott Howie. - Nem is állítottam - válaszolta D'Amour. - Kérem. Nem azért jöttem, hogy bármivel is megvádoljam magukat. Biztos vagyok benne, mindketten rászolgáltak arra, hogy nyugalomban élhessenek. De sajnos, nem ez fog történni. Ez az igazság. Maguk túlságosan is fontosak lettek. Túlságosan is sokat láttak. A mi embereink tudják ezt, tehát az övék is. - Az övék? - kérdezte Jo-Beth. - Az Iad ügynökei. Azok, akik meggátolták a hadsereg beavatkozását, amikor úgy látszott, hogy az Iad át fog törni. - Honnan tud maga minderről? - akarta tudni Howie. - Jelen pillanatban kicsit óvatosnak kell lennem a forrásaimat illetően, de remélem, idővel felfedhetem őket maguk előtt. - Ez úgy hangzik, mintha mi is magával tartanánk - szólt közbe Howie -, pedig nem így van. Magának van igaza, valóban a saját életünket szeretnénk élni, egymással. És ha kell, akárhová elmegyünk - Európába, Ausztráliába, bárhová -, csak hogy ezt megtehessük.
- Meg fogják magukat találni - mondta D'Amour. - Grove túlságosan közel hozta számukra a célt ahhoz, hogy hagyják elveszni. Tudják, hogy kísértenek bennünket a történtek. A Quiddityt beszennyezték. Többé már nem sokunknak lesznek édes álmai. Könnyű préda lettünk, és ezt ők is jól tudják. Maguk átlagos életet szeretnének élni, de sajnos nem tehetik. Olyan apákkal, mint amilyen maguknak volt, ez lehetetlen. Jo-Beth-en volt a sor, hogy hangot adjon megdöbbenésének. - Honnan tud az apáinkról? - kérdezte. - Hát, nem a mennybe költöztek, annyit mondhatok - felelte D'Amour. Sajnálom. Rossz poén. Mint azt már említettem, megvannak a magam forrásai, és nemsokára fel is fedhetem ezeket maguk előtt. A közbeeső időben azonban jobban meg kell értenem, mi is történt Grove-ban, hogy tanulhassunk belőle. - Nekem is azt kellett volna tennem - jegyezte meg Howie halkan. - Volt esélyem rá, hogy tanuljak Fletchertől, de nem éltem vele. - Maga Fletcher fia - válaszolta D'Amour. - A szelleme magában lakozik. Csak oda kell rá figyelnie. - Zseni volt - mondta Howie Harry-nek. - Ebben biztos vagyok. Lehet, hogy a meszkalin félig elvette az eszét, de akkor is lángész volt. - Ezt akarom hallani - közölte D'Amour. - El akarja mondani nekem? Howie egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. Majd felsóhajtott, és szinte meglepett hangon szólalt meg: - Igen. Azt hiszem, igen. Grillo egy 50-es évekbeli kávézóban ült a Van Nuys Boluevardon, Sherman Oaksban, és megpróbált visszaemlékezni, milyen is volt az, mikor még élvezte az ételt. Ekkor valaki belépett a kávézóba, és leült vele szembe. Még csak a délután közepén jártak, és a kávézóban alig néhány ember lézengett. Grillo felemelte a fejét, hogy elküldje a betolakodót, ám ehelyett elhűlve csak ennyit kérdezett: - Tesla? A lány szélsőséges Bombeck-stílusban volt felöltözve: seregnyi porcelánhattyút tűzött fel éjkék blúzára, melyhez vörös selyemkendőt, és sötét szemüveget viselt. Arca sápadt volt, de ajakrúzsa - színe ütötte a kendőét - élénk. Szemhéjfestéke - amikor orrára tolta szemüvegét - egy harmadik árnyalatban villant meg.
- Igen - mondta. - Igen mi? - Igen, Tesla. - Azt hittem meghaltál. - Én is elkövettem ezt a hibát. Olyan könnyű összekeverni. - Ez nem valami illúzió? - kérdezte a férfi. - Hát, az egész átkozott élet az, nem? Nem más, mint show. De mi, mi mennyivel vagyunk csalókábbak, mint te? Semmivel. - Mi? - Egy perc, és rátérek. Előbb beszéljünk rólad. Hogy mennek a dolgok? - Nincs sok mesélnivalóm. Néhányszor visszamentem Grove-ba, hogy lássam, ki élte túl. - Ellen Nguyen? - Nem találták meg. Se a fiát. Magam kutattam át a romokat. Csak az Isten tudja, hová tűnheted. - Akarod, hogy megkeressük? Most már vannak kapcsolataink. Ami a hazatérést illeti, számomra sem volt túl nagy élvezet. Volt egy holttest a lakásomban, amit nekünk kellett lerendeznem. És egy csomóan mindenféle nehéz kérdéseket tettek fel. De mostanra szert tettünk egy kis befolyásra, és élni is fogunk vele. - Mi ez az állandó mi? - Megeszed azt a sajtburgert? - Nem. - Jó. - A lány közelebb húzta magához a tányért. - Emlékszel Raulra? kérdezte. - A lélekkel nem találkoztam, csak a testtel. - Akkor most az is sikerült. - Hogy mondtad? - Megtaláltam őt, még a Hurokban. Legalábbis a szellemét. - Tesla elmosolyodott ketchupos szájával. - Nehéz ezt úgy elmondani, hogy ne hangozzon betegesnek... de ő most itt van bennem. Ő, meg az a majom, ami valaha volt, és én, mind ebben az egy testben. - Úgy hangzik, mint egy valóra vált álom - jegyezte meg Grillo. - Én is azt hiszem. Jobban mondva, mi is azt hisszük. Folyton megfeledkezem róla, hogy mindannyiunk nevében beszéljek. Talán jobb lesz, ha nem is próbálkozom. - Van egy kis sajtdarab az állatokon.
- Ez az, hülyüld csak el. - Ne haragudj. Nagyon örülök, hogy látlak. Csak... még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy nem te vagy itt, amikor veled beszélek. Azért hívhatlak Teslának? - Miért ne? - Mert nem te vagy az, igaz? Valami több lettél. - Tesla remekül van. Egy testet pedig mindig aszerint szólítanak, aminek látszik, nem? - Azt hiszem - felelte Grillo. - Úgy nézek ki, mint akit a frász tör ki ettől? - Nem. Pedig így van? A férfi megrázta a fejét. - Furcsa, de nem. Nyugodt vagyok. - Ez az én Grillóm. - Mármint a ti Grillótok. - Nem. Mármint az enyém. Megdughatnád az összes szépséget Los Angelesben, de neked pont én kellek. Része vagyok az életednek. - Ez tény. - És nem tetszik? Grillo elmosolyodott. - Nem kellemetlen. - Ne légy Ilyen szemérmes - mondta. Megragadta a férfi kezét. - Annyi minden van még előttünk, és nekem tudnom kell, hogy velem vagy. - Tudod, hogy így van. - Jó. Mint mondtam, a menetnek nincs még vége. - Jó. Ezt meg honnan szedted? Ez volt az én szalagcímem is. - Egyidejűség - felelte Tesla. - Hol is tartottam? Igen, D'Amour úgy gondolja, legközelebb New Yorkban próbálkoznak. Ott is vannak hídfőállásaik. Évek óta. A csapat egyik felét én szedem össze, a másikat ő. - Mit tehetnék én? - kérdezte Grillo. - Mit szólnál a nebraskai Omahához? - Nem sokat. - Ez az a hely, ahol a legutolsó fázis elkezdődött, ha hiszed, ha nem. Az omahai postahivatalban. - Csak ugratsz. - Ott támadt a Jaffban az az együgyű elképzelés a Tudásról. - Hogy érted azt, hogy együgyű? - Csak egy darabkáját találta meg a megoldásnak, nem az egészet. - Nem tudlak követni.
- Még maga Kissoon sem tudta, valójában mi a Tudás. Voltak elképzelései, de csakis elképzelései. A Tudás hatalmas. Lerombol időt és teret. Mindent újra eggyé olvaszt. A múlt, a jövő, és az álomként felködlő pillanat kettejük között... mind egyetlen halhatatlan nap... - Gyönyörű - mondta Grillo. - És mit szólna ehhez Swift? - Swift baszódjon meg. - Nem ártana. - Szóval... Omaha? - Ott kezdünk. Ide lyukad ki valamennyi elveszett levél Amerikában, és ez talán nekünk is tartogat nyomokat. Az emberek tudnak dolgokat, Grillo. Még ha nem is ébrednek erre rá, tudják. És ez teszi csodálatossá az egészet. - És le is írják ezeket? - Igen. Azután levélben elküldik. - Es ezek Omahában lyukadnak ki. - Némelyikük. Fizesd ki a sajtburgert! Odakint megvárlak. Így is történt. - Mégis ennem kellett volna - mondta a férfi. - Hirtelen megéheztem. D'Amour csak késő este távozott el a házból, és amikor így tett, két nagyon kimerült mesélőt hagyott a háta mögött. Bőségesen készített jegyzetekét, oda-vissza forgatva a tömb lapjait, miközben megpróbálta megérteni a rendszert, mely az információ-töredékeket egymáshoz kapcsolta. Amikor Jo-Beth és Howie elmondták a magukét, adott nekik egy névjegykártyát a New York-i címével és telefonjával, melynek hátára lefirkantott egy privát számot is. - Költözzenek el olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudnak tanácsolta. - Senkinek se mondják el, merre indulnak. Senkinek az égvilágon. És amikor odaérnek - bárhol is legyen az -, változtassák meg a nevüket. Színleljék azt, hogy házasok. Jo-Beth felkacagod. - Kicsit ódivatú, de miért ne? - kérdezte D'Amour. - Az emberek nem pletykálnak a házasemberekről. Amint megérkeztek, hívjanak fel, és mondják el, hogyan tudok kapcsolatba lépni magukkal. Mostantól kezdve nem veszíthetjük egymást szem elől. Nem ígérhetek őrangyalokat, de
lesznek olyan erők, amelyek odafigyelnek magukra. Van egy Norma nevű barátom, akivel szeretném, ha találkoznának. Nagyon ért a házőrzéshez. - Kutyát mi is vehetünk magunknak - jegyezte meg Howie. - Ilyen hasznosat aligha. Köszönet mindazért, amit elmondtak. Indulnom kell. Hosszú még az út. - New Yorkig autózni akar? - Utálom a repülést - közölte a férfi. - Volt egy kellemetlen tapasztalatom a levegőben, igaz, gép nélkül. Majd szóljanak, hogy meséljem el. Tudniuk kell a viselt dolgaimat most, hogy én már ismerem a magukét. Az ajtóhoz ment és kiléped a szabadba, maga mögött hagyva az európai cigaretták füstjébe burkolózó parányi lakást. - Szükségem van egy kis friss levegőre - mondta Howie Jo-Beth-nek, amint a férfi eltűnt. - Nincs kedved sétálni egyet? Jócskán elmúlt már éjfél, és a hideg, melyből D'Amour öt órával ezelőtt beléped, csak metszőbb lett azóta. Arra azonban tökéletes volt, hogy felrázza őket tompultságukból. Beszélgettek. - Egy csomó olyasmit mondtál el D'Amournak, amiről nem tudtam szólalt meg Jo-Beth. - Mint például? - Ami az Ephemerisen történt. - Byrne-re gondolsz? - Igen. Kíváncsi lennék rá, vajon mit láthatott odafent. - Azt mondta visszajön, és elmondja nekem, ha túlélem ezt az egészet. - Nem szeretem a másodkézből jött híreket. A saját szememmel akarom látni. - Visszamenni az Ephemerisre? - Igen. Ameddig csak velem vagy, ezt szeretném tenni. Útjuk - talán elkerülhetetlenül - a Tó közelébe vitte őket. A szél fogai harapósak voltak, de a lehelete friss. - Nem félsz attól, amit a Quiddity művelhet velünk - faggatta Howie -, ha egyszer visszamegyünk? - Nem igazán. Nem, amíg együtt vagyunk. Megragadta a fiú kezét. A hideg dacára hirtelen mindketten verítékezni kezdtek, bensőjük megremegett. Ahogyan az első alkalommal, amikor a tekintetük találkozott, a Butrick's Steak House-ban. Az a kis idő, ami azóta eltelt, gyökeresen átformálta mindkettőjüket.
- Mindketten megváltoztunk - szólalt meg Howie. - Azt hiszem igen - felelte Jo-Beth. - De ez így van jól. Senki sem választhat el bennünket egymástól. - Bárcsak tényleg így lenne! - Így van. Te is tudod. A lány felemelte kezét, még mindig a fiúéba kulcsolva ujjait. - Emlékszel erre? - kérdezte. - Erre tanított bennünket a Quiddity. Összeforrasztott bennünket. A lány testének rázkódásai átterjedtek a fiú kezére is, ahogyan verítékük is egybevegyült a tenyerükön. - Hűnek kell lennünk ehhez. - Hozzám jössz feleségül? - kérdezte a fiú. - Késő - felelte a lány. - Már házasok vagyunk. A Tó pereménél jártak, de amint tekintetük belefúródott az éjszakába, nem a Michigant látták, hanem a Quiddity tükrét. Fájdalmas volt arra a helyre gondolni. Ugyanazt a fájdalmat érezték, ami bármelyik halandó lelket megérintheti, amikor az álomóceán suttogása áttöri a tudat küszöbét. De mennyivel élesebben hasított beléjük, akik nem fordíthattak hátat a vágyakozásnak, jól tudva, hogy a Quiddity valóság: olyan hely, ahol a szerelem kontinensek talapzatává lehet. Nemsokára hajnalodik, és a nap első jelére már aludniuk kell. De amíg a fény előtört - s amíg a valóság újra képzeletükbe férkőzött -, ott álltak a sötétségben. Várakoztak. Félig reménykedve, félig rettegve azért, hogy az a másik tenger feltámadjon álmaikból, és magával sodorja őket. (Vége)
