Civilek a forradalomban Beszélgetések új politikai szereplőkkel és értelmezőikkel
Intézet a Demokratikus Alternatíváért
Interjú Bozóki András politológussal, a CEU és az ELTE professzorával az új rendről és a demokratikus politika esélyeiről
Egy év telt el az Orbán-kormány megalakulása óta. Miként látja a ’89-es alkotmányvédők helyzetét és jövőjét? Ez olyan, mintha azt kérdezné, hogyan látom a demokrácia jövőjét. Szeretném azt hinni, hogy fennmarad, és a leckéből, amit a Fidesz-kihívás jelent, a jövőbeli demokraták is megtanulhatják, hogy ne kövessék el újra ezeket a hibákat. Annak ellenére, hogy a közéletet nem a jogvédők határozták meg, hiszen mindig defenzívában voltak, tevékenységük így is nagyon fontos. A féktelen, korlátozás nélküli forradalmi áradást legalább bizonyos módon meg tudják fékezni. Az interjú készítésekor jött a hír, hogy a szocialisták is megszavazták az új alkotmánybírákat– legalábbis kettőt. Hogyan lehet az alkotmányosságot és a köztársaságot védeni így, mármint mi értelme annak, hogy bármilyen mértékben is, de részt vegyenek az új rendszer építésében? A szocialista párt lelkiállapotának megértéséhez úgy tűnik, az enyémnél nagyobb szakértelemre van szükség, velük kapcsolatban már rég elveszítettem a fonalat. Erről tehát őket kellene megkérdezni. Amikor a ’89-es alkotmány védőiről beszéltem, akkor inkább a szakmai szervezetekre és a civilekre gondoltam, nem kimondottan a politikai pártokra. Az MSZP-ben zajló folyamatokat nyilvánvalóan taktikai kérdéseknek rendelik alá. Ha Gyurcsány Ferenc a ’89-es alkotmány védőjeként definiálja magát, akkor belső opponensei új profilt próbálnak létrehozni. A kérdésben említett lépés mindenesetre meglepő, több értelme lett volna, ha ellenjelöltet állítanak az alkotmánybíró-választáson.
„Ha Gyurcsány Ferenc a ’89-es alkotmány védőjeként definiálja magát, akkor belső opponensei új profilt próbálnak létrehozni.”
Legalább a látszat, a nevek szintjén fenntarthatták volna azt a képet a társadalom felé, hogy van más választás. Ahogy 1995-ben Mádl Ferenc elindult Göncz Árpád ellen a köztársaságielnök-választáson – annak ellenére, hogy tudta, nincs esélye. Ha a szocialisták az előzőhöz hasonló lépéseket tesznek, akkor talán mégiscsak indokolt lehet a civilek politikusellenessége. Ugyanakkor nem érzi úgy, hogy éppen az gyengíti a demokratikus ellenzék hatékonyságát, hogy hiányzik az összefogás, még térben sem tud együtt megjelenni a civil társadalom és a politikai osztály? Ezt egy folyamat részeként látom. Egy évvel ezelőtt mindenki a Fidesz cunamiszerű választási győzelméről beszélt, s hogy akkor most ők képviselik az országot. A bankadóval vagy az IMF elleni támadásokkal még növelni is tudták a népszerűségüket. Mivel tavaly tavasszal sokan kötelezték el magukat erő-
2
3
Civilek a forradalomban sen a Fidesz mellett, nem lehet azt várni, hogy ezek az emberek rögtön egy másik politikai párt mellé álljanak. Hiszen az erős érzelmi azonosulással rendelkező kemény mag mellé csapódók még nem tudtak másik párthoz kapcsolódni. Az egész politikai osztállyal szembeni mélységes elutasítottságról árulkodik, hogy Magyarországon 2011. júniusában 45 százalékos eredménnyel valaki a legnépszerűbb politikus lehet. Orbán Viktor 45 százaléka tehát nem az ő népszerűségét, hanem a politikai osztály elutasítottságát mutatja.
„Ennek a periódusnak az a feladata, hogy színre lépjenek azok az új, hiteles arcok, akik mögé fel tudnak sorakozni a különböző társadalmi csoportok. Személyeskedés nélkül azt gondolom, hogy erre nem Kiss Péter vagy Szekeres Imre lenne alkalmas – a civil szervezetek ezt jobban csinálnák, mint a pártok.”
Ehhez képest pozitívnak tekinthető, hogy a médiatörvény kapcsán megindult az átáramlás a civilekhez, amely folyamat a március 15-i tüntetések idején kulminált. A kritikusok nem állnak át rögtön az infrastrukturális szempontból és társadalmi beágyazottságát tekintve gyengének tartott LMP-hez, vagy a politikailag hiteltelenné vált MSZP-hez. Ehhez a két pártnak be kell még bizonyítania, hogy megéri átállni hozzájuk. Ha nem csinálnak semmit, csak várják, hogy a Fidesztől lecsorogó szavazatok hozzájuk csapódjanak, az önmagában kevés lesz. Ebben a helyzetben azért volt sok ember olyan lelkes a civil kezdeményezésektől, mert azok hangot tudtak adni az addig néma elégedetlenségnek. Nem szabad türelmetlennek lennünk a társadalmi mozgalmakkal, civil kezdeményezésekkel szemben, hiszen olyan embereknek kell hirtelen megjelennie a politikában, akik eddig még soha nem voltak ott. Ennek a periódusnak az a feladata, hogy színre lépjenek azok az új, hiteles arcok, akik mögé fel tudnak sorakozni a különböző társadalmi csoportok. Személyeskedés nélkül azt gondolom, hogy erre nem Kiss Péter vagy Szekeres Imre lenne alkalmas – a civil szervezetek ezt jobban csinálnák, mint a pártok. Fogadjuk el azt, hogy 2010 tavasza után az Orbán-kormány új rendszert kezdett el építeni. Mivel magyarázható az, hogy egy új, monolit berendezkedés ellenében fragmentált tüntetési stratégiákkal találkozunk? „Az” erővel szemben nem az egység áll, hanem sok, kis „erőcske”? Másképp fogalmazva: miért nem vett részt az úgymond értelmiségi, médiatörvény ellen tüntető több tízezres csoport tömegesen a rendvédelmi szervek tüntetésein és fordítva? A rendvédelmisek még nem fogalmaztak meg saját sérelmeiken túlmutató problémákat. Úgy tűnik, hogy ez csak egy adott foglalkozási kör egyedi problémája és nem üzen a társadalom egészének. Az említetteknek viszont össze kell érniük, s ha jól láttam, voltak is erre törekvések a bohócforradalom kapcsán. Az tény, hogy egyaránt nagy erőket mutatott fel a rendvédelmisek és a tűzoltók de-
Intézet a Demokratikus Alternatíváért monstrációja. Más volt, mint a „finom” értelmiségi tüntetések. Megjelent a „diktátort nem szolgálunk” szlogen egy olyan szervezet részéről, amelynek jelmondata a „szolgálunk és védünk”.
„A rendvédelmisek tüntetése modellezheti Magyarország jövőjének két útját. Az egyik oldalon a demokrácia és a szerzett jogokat védő társadalmi összefogás, a másikon pedig egy Jobbik felé kacsintgató, radikalizálódó, harsányabb tiltakozási forma. Egymással párhuzamosan fut a polgárháborús és a demokráciavédő alternatíva.”
A bennük lévő elementáris erő felhívta a figyelmet egy olyan különbségre, amilyen annak idején a pesti srácok és a Petőfi-körös értelmiség között létezett. A rendvédelmi dolgozók rendelkeznek infrastruktúrával, eszközökkel, készülékekkel, dudákkal. Amennyiben hatókörük kissé szélesedne, nagy erőt képviselhetnének. Nem biztos, hogy például az egyetemista fiatalok felelősek azért, hogy a különböző társadalmi csoportok még nem fogtak össze. Inkább a szakszervezeteknek kellene kiszélesítenie köreiket. A rendvédelmisek tüntetése modellezheti Magyarország jövőjének két útját. Az egyik oldalon a demokrácia és a szerzett jogokat védő társadalmi összefogás, a másikon pedig egy Jobbik felé kacsintgató, radikalizálódó, harsányabb tiltakozási forma. Egymással párhuzamosan fut a polgárháborús és a demokráciavédő alternatíva. A legfontosabb eseménynek ezért nem is a Milla-tüntetést, hanem a szakszervezetek demonstrációját tartom, de nem mindegy milyen módon tudnak majd egymásra találni Az új demokráciavédő mozgalmak megalakulását követően a nyilvánosságot leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy ezek a formációk párttá válnak-e? A mozgalmak környezetéből is hallani ehhez hasonló terveket. A kérdés az, miért nem tudnak egyáltalán mozgalomként tovább működni, egyáltalán célszerű lenne-e párttá alakulniuk? Ezt azért foglalkoztatja a közvéleményt, mert a politika iránt érdeklődők valószínűleg úgy látják, a jelenlegi ellenzéki pártok nem elég erősek. Annak idején a Demokratikus Chartától is kérdezgették, hogy nem akar-e párttá alakulni. A válasz akkor „nem” volt, a kérdés pedig ezt követően sem maradt napirenden, hiszen ott ált egy erősödő SZDSZ és MSZP, illetve egy erős Fidesz. Nem merült fel, hogy átvegyék a pártok szerepét. A kérdés mögött azért felfedezhető a friss erő iránti igény. Az LMP most ennek éppen a negatívumait tapasztalhatja: ez az igény vitte ugyanis be őket a parlamentbe. Szociológiai értelemben kialakulatlan pártról van szó, amelynek tagjai – a parlamenti képviselőket kivéve – továbbra is civil identitással rendelkeznek. A párt egyes politikusait, a Milla-tüntetésről is elzavarták, azaz egyik pillanatról a másikra már a politikai osztály tagjaiként bélyegezték meg őket a civilek. Holott egy évvel ezelőtt maguk is civil mentalitással léptek be a parlamenti küzdőtérre, amikor azt mondták: „elég ebből a korrupt politikai osztályból, legyen más a politika!”
4
Civilek a forradalomban
5
Azt mondták, a demokrácia bizonyos szervezetekre, a pártok egymás közötti versenyére, és négyévenkénti demokratikus választásokra szűkült le, holott ennél többről volt szó. Túl sokat bíztunk a pártokra, amelyek így maguk alá gyűrték a szakszervezeteket, a civil szervezeteket, vagy például a romaszervezeteket. Utóbbit támasztotta alá, hogy minden pártnak megvolt a saját „díszromája”. Ön szerint van ma létjogosultsága egy romapártnak? Ezt nem tudom, lehet, hogy igen, azonban úgy látszik, eleve kifogták a szelet a vitorlájukból. Manapság mindent a pártokon keresztül lehet intézni, holott a szakmai elégedetlenségek mögött – gondoljunk akár az orvosokra vagy a rezidensekre – jelen van az igény, hogy ne csak a pártvonalak mentén lehessen előrejutni a társadalomban, hanem a teljesítmény alapján is. Még a kedvezményezettek, az egykulcsos adóval jobb helyzetbe került vállalkozói csoportok is elégedetlenkednek. Magyarországon az emberek hozzászoktak, hogy problémáikat mások, a pártok oldják meg. Az állampolgárok nem gondolják, hogy ők is csinálhatják a politikát, azzal például, hogy csatlakoznak egy mozgalomhoz. Ezen talán lehet változtatni, a társadalmi részvételt lehet növelni, hiszen ha nagyobb a veszély, akkor elvileg több ember gondolhatja azt, hogy ami történik, az ellen fel kell lépni.
„Nagy a felelőssége azonban az elemzőknek is, ők ugyanis hajlamosak a napi események sodrában úgy elemezni a történéseket, mintha még mindig a korábbi liberális demokráciában élnénk.”
Visszatérve a kérdésre: a mozgalmak összetétele heterogén, biztosan vannak olyan személyek, akik később pártpolitikai karriert is befutnak majd, azt ugyan még nem látni, milyen pártban. Nem tudom megmondani, hogy mi a jó és mi nem, de nagyon szimpatikus a holland rendszer, ahol a parlamenti küszöb csak egyszázalékos, és a nagyoknak egyezkedniük kell a kicsikkel. A küszöb kérdése számos vitát vet fel, ha túl magas, az a kormányzóképesség javítása mellett rossz hatással van a demokrácia minőségére, mert bizonyos csoportokat kirekeszt. A rendszerváltás idején az Ellenzéki Kerekasztal 3 százalékos küszöböt akart, az MSZMP (majd az MSZP) 5 százalékosat – ebből lett 4, aztán 1994-ben ezt felemelték 5 százalékra. Ha a Fidesz ezt tovább növeli, azt már demokráciaellenes intézkedésként fogom értékelni. Erdogan Törökországában van 10 százalékos küszöb. Nagy a felelőssége azonban az elemzőknek is, ők ugyanis hajlamosak a napi események sodrában úgy elemezni a történéseket, mintha még mindig a korábbi liberális demokráciában élnénk. A változásokat hajlamosak a demokrácia keretei között megtett taktikai lépésekként értékelni, holott az egész jogászszakmának egyöntetűen talpra kellene ugrania – mint gólnál a nézőknek –, amikor olyan tervek merülnek fel, hogy valakit öt napig bezárnak, és egy-két napig a védőjével sem találkozhat. Mit akarnak tenni ezekkel az emberekkel? Egy-két napig víz alatt tartani a fejüket? Az „új civil szereplőkben” közös, hogy a hagyományos konzultációs fórumokon túl keresnek megoldást, illetve utat a politikához. Mit várhatunk ezektől a kezdeményezésektől, lehetnek-e ezeknek akár közpolitikai következményeik is?
Intézet a Demokratikus Alternatíváért
Ha a nyomásgyakorlás más eszközei is működőképesek lennének, ha a hivatalok nem állami, hanem közhivatalok lennének, ha az állam rendelkezne a kormánytól független javaslatokat becsatornázó rendszerrel, akkor a jogalkotási szakaszban lobbizással, konzultációval vagy érdekegyeztetésen alapuló tanácskozással lehetne alakítani a készülő törvényeket.
„Nem is egypárti rendszer, hanem egy vezérelvű struktúra bontakozik ki, amelyben a hatalmi szerkezeten belüli szereplők sem rendelkeznek autonómiával. A miniszter még az Operaházba sem nevezhet ki igazgatót, mert Orbán Viktor nem bólintott rá.”
De nemcsak ez a gond, vegyük például Pintér Sándort, aki ugyan kiment a tüntető rendvédelmi dolgozók elé, tárgyalni azonban – felhatalmazás nélkül – nem tudott. Nem is egypárti rendszer, hanem egy vezérelvű struktúra bontakozik ki, amelyben a hatalmi szerkezeten belüli szereplők sem rendelkeznek autonómiával. A miniszter még az Operaházba sem nevezhet ki igazgatót, mert Orbán Viktor nem bólintott rá. Nem hiszem, hogy Orbán mindig előre tudná, hogy kit akar kinevezni, de annak érdekében, hogy nélküle ne születhessen döntés, képes visszavonni a kinevezést. Hiányzik-e most egy liberális párt? Ha igen, akkor hogyan kellene elgondolnunk az SZDSZ utáni liberalizmust? Az lenne a jó, ha nem hiányozna a liberális párt, ha mindenki elfogadná a sajtó- és szólásszabadságot, a kulturális, művészi szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a tolerancia bizonyos minimumait, ha az alapjogokat nem veszélyeztetné folyamatosan a kormányzó többség. S ha mindezt nem egy liberális pártnak kellene védenie, hanem a parlamenti erők természetes humuszaként, alapkonszenzusként működne. Szomorú, hogy még mindig szükség van egy ilyen jogvédő pártra. Az SZDSZ-nek két tradíciója volt, amely a Kóka–Fodor ellentétben meg is nyilvánult. Fodor inkább az emberjogi, Kóka pedig a gazdasági liberalizmust képviselte. Én 1989-ben minden szempontból liberális voltam, a kilencvenes évek végére, kétezres évek elejére azonban gazdasági értelemben már egyre kevésbe hittem, hogy a szabadpiac dominanciája lehet a megoldás. A rendszerváltásnak sokkal több vesztese lett, mint azt 1989-ben gondoltuk. Egy demokratikus politika pedig nem hagyhat milliókat az út szélén, a liberális párt azonban sajnos ezt tette. Azt gondolta, hogy a gazdaság felülről végrehajtott megszilárdításából fakadó eredmények majd leszivárognak, hogy a legjobb szociálpolitika a gazdaságpolitika. Úgy gondoltam, ez nem tartható, a társadalompolitikával is törődni kell. Baloldali liberális, szociáldemokrata elveket vallok magaménak, és e mellett szeretem az új, demokratikus erőket támogatni, mert a magyar demokráciának nemcsak eszméiben, de személyi állományában is meg kell újulnia. Néhány barátommal szemben – akik teljes mértékben szívükön viselik az előbb vázolt liberális agendát
6
7
Civilek a forradalomban – nekem nem hiányzik egy olyan liberális párt, amelyik, a társadalmi érzéketlenségével tűnik ki. Azért nem hiányzik, mert a liberalizmus jogvédő szerepét az LMP is képviseli, Az ortodox gazdasági liberalizmussal pedig már elvileg sem értek egyet. Itt érdemes megemlíteni azt a magyar sajtóban zajló vitát, amely arról szól, hogy vajon a Fidesz nem éppen azt valósítja-e meg a Széll Kálmán tervvel és az egykulcsos adórendszerrel, amit Bokros Lajos vagy Kóka János csinált volna. Vannak olyan jobboldali gazdasági liberálisok, akiknek tetszik a Széll Kálmán terv. Ebben az értelemben a Fidesz is sokszínű párt lenne, ha tagjai a vezérükkel szemben is meg mernének szólalni. Eleinte úgy tűnt, hogy a Fidesz a multiellenességgel a gazdasági populizmus irányába megy majd el, ám a Széll Kálmán terv óta úgy tűnik, a hangsúly a neokonzervatív gazdaságpolitikán van. De ebben sem konzekvens a párt által képviselt politika: hol visszavásárolják a MOL-t, hol eladják a repülőteret. Sem Milton Friedman nem tett volna így Chilében, sem Margaret Thatcher Angliában. Ám annak ellenére, hogy a Fidesz korábban majdhogynem baloldali, antikapitalista nézeteket mutatott, valójában szegényellenes politikát, és nem befogadó, hanem kirekesztő gondolkodást képvisel. A szépen hangzó „nemzetegyesítés” propagandája mögött a javakat privatizálják, a károkat szétterítik. Az államot nem az esélykiegyenlítésre használják, hanem a szegény rétegek leszakadásának konzerválására. Például az oktatási kormányzat csökkenti a tankötelezettség időtartamát, fizetőssé teszi az anyagilag is vonzó egyetemi szakokat, vagyis elzárja az egyetemre jutás útját a szegényebb származású fiatalok előtt. Lánczi András a Nemzeti Érdek 2011. tavaszi számában megjelent tanulmányában így fogalmazott: „A társadalmi igazságosság baloldali jelszava elfedte a dolgok természetét. Úgy képzelték el az államot, mintha az képes lenne minden személyes gyengeséget kivédeni, kijavítani, és hogy mindenkinek jár valami az államtól.”. Ez a gondolat lenne a kormányzó oldal főárama? Úgy gondolom, igen, a jelenlegi kurzus a társadalom szétszakítását szolgálja. Megjelent a nyílt osztályönzés politikája. Nem hiszem, hogy ez lenne „a dolgok természete” és sajnálom, hogy konzervatív kollégám, Lánczi András, ezt az ámokfutó kurzust próbálja konzervatív érvekkel igazolni. Mi köze a Fidesz-kormánynak a klasszikus konzervativizmushoz? Semmi. Az „ideológiák végét” maga Orbán Viktor jelentette be több beszédében, köztük a „centrális erőtérről” szóló kötcsei felszólalásában Egyébként Tamás Gáspár Miklós – látnoki képességekkel – már 1998-ban az új osztálypolitika megnyilvánulásaként írta le az első Orbán-kormány működését. Ez most a maga teljes Feszty-körképében elénk tárul.
„Megjelent a nyílt osztályönzés politikája. Nem hiszem, hogy ez lenne »a dolgok természete« és sajnálom, hogy konzervatív kollégám, Lánczi András, ezt az ámokfutó kurzust próbálja konzervatív érvekkel igazolni. Mi köze a Fidesz-kormánynak a klasszikus konzervativizmushoz? Semmi.”
Ez a politika életre hívott egy olyan jelenséget, ami eddig nem volt jellemző a magyar társadalomra, nevezetesen: a tömeges nyugatra vándorlást, migrációt. Ha jól tudom, Angliában már most százezer magyar munkavállaló dolgozik,
Intézet a Demokratikus Alternatíváért és megnyitották a német vagy az osztrák munkaerőpiacot is. Az orvosoknak pedig Skandinávia jelenti a célországot. Eddig mindig azt mondták a magyarokra, hogy az egyik városból sem mennek át a másikba, nem beszélnek nyelveket, legszívesebben a helyükön maradnak. Ez azonban most megváltozott, főleg a fiataloknál, akik nem látnak perspektívát maguk előtt. Albert Hirschman híres kategorizálása a kivonulást, tiltakozást és hűséget különbözteti meg. Ennek értelmében a lojalitást a kivonulás kezdi felváltani. Olvastam egy felmérést, amelyből az derült ki, hogy a lakosság 20 százaléka szívesen élne külföldön, 7 százalékuk pedig nem is jönne vis�sza. Az új társadalmi jelenségek ennek az antiszociális, erőszakos, polgárháborús, úgymond „férfias” politikának az eredményei. Az Orbán-rendszernek természetesen emellett nyilván vannak kedvezményezettjei is, például a brókerek vagy a hazai középvállalkozók. Ön szerint 2010 tavasza után mennyiben diszkreditálódott a populizmus „intézménye”? Ki fog-e kopni a hazai politikai kultúrából, átalakul, vagy éppen felerősítheti egy baloldali és egyben populista párt iránti igényt? Az elmúlt években a legnagyobb populista Orbán Viktor volt, hiszen ellenzékben nem a javaslatok érdemét nézte, hanem, hogy honnan jöttek. Ellenzékben mindezt egy nyugat- és piacellenes, antiglobalista nézőpontból tette, most pedig megpróbálja összeházasítani az elitista neoliberalizmust a populizmussal. A kísérlet érdekes, de nagyon ritkán szokott sikerülni, Pinochetnek bejött, Chilében azonban nem volt demokrácia. Meg kell tehát különböztetni a populizmusokat a kontextusuk szerint, mert a populizmus összefér a diktatúrával és a demokráciával is. Ez nem olyan hagyományos ideológia, mint a liberalizmus, a szocializmus vagy a konzervativizmus. A minden populizmusra jellemző szubsztancia nagyon „kocsonyás”, azaz alapvetően csak annyi: „mindig a népnek van igaza”. A populisták abban különböznek másoktól, hogy szerintük minden más jogszabállyal, elvvel vagy intézménnyel szemben a népnél van az igazság. A jogot tehát át lehet lépni, ha az „igazságérzet” úgy kívánja. Amikor azt mondja Szijjártó Péter, hogy az Alkotmánybíróság döntése ellenkezik a nép igazságérzetével, és ők az utóbbit pártolják, akkor az egy igazi populista kijelentés. Az elitellenesség pedig eleve csúsztatás, hiszen ők maguk is részei az elitnek. A társadalom vertikális felfogása szerint egyesek fent vannak, mások pedig lent. Aki fent vannak, együttműködnek a nyugati, bankár, spekuláló, zsidó körökkel és nyilván kiszipolyozzák a lentieket, azaz a honi parasztokat. A populisták nem baloldalban és jobboldalban, hanem fentben és lentben gondolkoznak, s habár maguk fent vannak, a lentiek nevében szólalnak meg. Ezt Torgyán József is nagyon hatékonyan művelte.
A populizmus megjelenik a demokráciában is, hiszen annak a népről kell szólnia. Tehát mindenképp van egy bizonyos átfedés a demokratikus politika és a populista megközelítés között. Ha a néphez szólunk, nem lehetünk nagyon elvontak, okos üzeneteinket is érthetővé kell tenni, „le kell fordítani” közérthető nyelvre. A populizmusnak tehát van egy mélyebb szintje, amelyben a népnek mindig igaza van, emellett egy retorikai vonatkozással is rendelkezik, ami az iskolázatlanabb választók számára is könnyen fogyasztható üzeneteket állít elő. A populizmus ebben az értelemben mindig létezni fog, a demokrácia kísérőjelensége lesz, hiszen ha például egy politikusnak húsz másodperce van üzenete közlésére, vagy egy televíziós vita dramaturgiája alapján kell megszólalnia, akkor – tetszik neki vagy sem – populista üzemmódba kell kapcsolnia. A politika perszonalizálódása ezt csak tovább erősíti. Ha azonban nincs a populizmus mögött semmilyen más mondanivaló és csak arról szól, hogy éppen, mit akar a nép, akkor teljesen tartalom nélkülivé válik. A Fidesz 2010 tavaszán, illetve előtte ígért, kormányra kerülve azonban nem teljesítette vállalásait, teljesen lejáratva a populizmus „intézményét”. Vajon a magyar társadalom meddig lesz, lehet fogékony a populizmusra, főleg, mert van szocialista politikus, aki már ingyen bölcsődéket vizionál?
8
9
Civilek a forradalomban A demokrácia tanulási folyamat, Ma már nem lehet például azt mondani, mint Horn Gyula idején, hogy minden nyugdíjas ingyen repülhet. Ezt már nem veszik be. Annyiszor becsapták már a politikusok az embereket, hogy inkább valami előremutatót kellene mondani. Gyurcsány Ferencben az volt az érdekes, hogy nagyon jól kampányolt, ilyen értelemben populista politikusként is sikeres volt. Aztán kiderült, hogy ő a politika lényegét a kampányban látja, és ez a kormányzóképesség rovására ment, utána pedig már az értelmiségnek politizált. Nekem az MSZP populizmusa kapcsán Szanyi Tibor jut eszembe. De még így is jobb, ha azt látják az emberek, hogy az MSZP kiáll és mond valamit, az egyes kormányzati lépések kapcsán, mintha hallgatna. Korábbi reményeim ellenére ebben az LMP sem tudott erősen megszólalni, egyelőre túl elvont, túl értelmiségi. Napjaink Magyarországán a művészet szféráját sem kerülte el, hogy fenntarthassa integritását, újabb címkézési szakasz kezdődött azon belül is azzal kapcsolatban, hogy ki a bal- vagy jobboldali? Hogyan látja a kulturális szférán belüli viszonyokat, kilátásokat? Az igazi művészek kreatívak, mindig feszegetik a korlátokat, azaz a hatalomnak nem tetsző dolgokat művelnek, ezért kerülhettek ma baloldali értelmezési keretbe. A művészet azonban nem baloldali vagy jobboldali. A jelenlegi politikai kurzus részéről alapvetően nincs szó kultúrharcról, hiszen a kultúrát semmibe veszi a kabinet és a felperzselt föld politikáját folytatja. Kultúrharcról akkor lenne szó, ha a terület kiemelten fontos lenne a hatalom számára. Valójában minden pénzt elvettek, alapítványok sokasága szűnt meg.
„Vannak persze »old school« konzervatívok, nem hiszem, hogy nekik tetszene, ami most zajlik, de még mindig nem hallatják a hangjukat. Sokan vannak azok is, akik úgy gondolják, addig jó nekik, amíg Orbán van kormányon, hiszen különben nem lennének színigazgatók.”
Nem állítom, hogy mindegyiket meg kellett volna tartani, azaz a favágásnak is lehetnek járulékos előnyei, de az igazság az, hogy jóval kevesebb a jobboldali művész, illetve ők szakmailag gyakran válnak nevetség tárgyává – például azok a vidéki színházigazgatók, akiket az utóbbi időkben kineveztek, Széles Gábor volt vejétől a Vitézy-család egyik rokonáig. A művészvilágban politikai klienseknek tartják őket. A regnáló hatalom ugyanakkor minden területen folytatja harcát a „régi” (értsd: nem az ő soraikat erősítő) elitcsoportok ellen. Vannak persze „old school” konzervatívok, nem hiszem, hogy nekik tetszene, ami most zajlik, de még mindig nem hallatják a hangjukat. Sokan vannak azok is, akik úgy gondolják, addig jó nekik, amíg Orbán van kormányon, hiszen különben nem lennének színigazgatók. Végezetül mit tanácsolna az „új civileknek” azaz tanulva a múltból és tapasztalatokból, milyen hibát ne kövessenek el újra? A legjobb gondolat sem szakadhat el teljesen a nép gondolkodásától. A legliberálisabb és legeurópaibb ötlet sem jelenhet meg úgy, hogy majd „mi, az okosok megmondjuk, hogy nektek mi lesz a jó”. Az SZDSZ elkövette ezt a hi-
Intézet a Demokratikus Alternatíváért
10
bát. A fejlett szürkeállomány pártja volt, amelyik „tudja, meri és teszi” a reformlépéseket. Ezáltal óhatatlanul – még ha szimpatikus dolgokat is mondott – felülről lefelé adagolta ezt az embereknek. Kormányzati pozícióban mindenképpen szükség van párbeszédre. Persze, nem úgy, ahogy Orbán ezt a nemzeti konzultációval elképzelte, mert az nyilvánvalóan hamis. Ettől eltérő formában kell megvalósítani, a társadalom számára érthetően. Tudom, ez nagyon nehéz, például az LMP számára is kihívást jelent civil gyökereinek megőrzése, miközben a civilek már a politikai osztály tagjaiként tekintenek rájuk. Az első tanácsom tehát az odafigyelés, az alázat, az együttműködés és a szolidaritás szükségessége. Abban azonban nem hiszek, hogy bizonyos hibákat ne lehetne többször is elkövetni. A politikában nemcsak az empátia, a racionalitás és a tolerancia számít, hanem – ahogyan Max Weber mondja – ördögi ösztönök, a diabolikus erők is. A politikusi hivatásban van egy olyan pont, amikor a ráérzés, a szerencse, a szenvedély és az érzelmek felülírhatják a racionális számítást.
Azt kívánom, hogy a civilek jó időben ismerjék fel, hogy kinek a kezébe való a hatalom és kiébe nem. Ezt sajnos nem lehet absztrakt módon meghatározni. Azt, hogy tényleg rábízhatjuk-e valakire a közügyek irányítását, vagy kígyót melengetünk, és egy kis diktátor van közöttünk, csak az adott pillanatban derül ki. A helyzet sajnos az, hogy a legtehetségesebb politikusoknál van a legnagyobb esélye annak, hogy visszaéljenek hatalmukkal, hiszen annyira kiemelkednek, hogy szinte óhatatlanul eljön a pont, amikor előbb saját, közvetlen környezetüket, később pedig szélesebb köröket is sikerrel manipulálják.
„Azt kívánom, hogy a civilek jó időben ismerjék fel, hogy kinek a kezébe való a hatalom és kiébe nem. Ezt sajnos nem lehet absztrakt módon meghatározni. Azt, hogy tényleg rábízhatjuk-e valakire a közügyek irányítását, vagy kígyót melengetünk, és egy kis diktátor van közöttünk, csak az adott pillanatban derül ki.”
Általános tanácsokat azonban nem lehet adni, mert ami hasznos lehet a mozgalom egy adott életszakaszában, az káros lehet egy másik szakaszban. Jó ütemérzéket kívánok azoknak, akik egy mozgalomból párttá akarnak alakulni, és azt, hogy lássák magukat és kollégáikat is a tükörben, hogy mikor kell valakit támogatni és mikor kell valakitől megszabadulni. Az lenne a jó, ha nem lenne olyan éles helyzet, amely feltétlenül kivételes képességű embereket kívánna meg. A demokrácia akkor jó, ha a miniszterelnök nem olyan, mint egy sztárénekes, hanem mint egy hatékony futballbíró – ha jól teszi a dolgát, nem lehet észrevenni, hogy a pályán van. Nem kell kimagaslóan jó képességekkel rendelkeznie, az a lényeg, hogy a politikai gépezet működjön alatta. A demokrácia nem különleges képességű emberekre van kitalálva, hanem átlagos képességűekre. Félek azoktól a mozgalmaktól, amelyek azt mondják, „jaj de jó, megvan új vezér”. Ehhez azonban az kell, hogy a játékosok ne durvuljanak. És most sajnos a durvulás idejét éljük a magyar politikában. Az egyik karizmatikus miniszterelnököt követi a másik, azonban ki kellene lépni ebből a körből, hiszen ez a folyamat csak lefelé viszi az országot. Az interjú 2011 júniusában készült.
Intézet a Demokratikus Alternatíváért 1083 Budapest, Baross utca 119/a Tel.: +36 70 605 03 47 E-mail:
[email protected] Facebook: http://www.facebook.com/ideaintezet A kiadványban található fotó forrása: http://www.zalaihirlap.hu/mediatorveny/20110315_marcius_15_tuntetesek_ mediatorveny_ellen/print
