Ciladis. Sorsváltás. 1. rész Az emberek tragédiája

Ciladis

Sorsváltás 1. rész Az emberek tragédiája

2004

Kora

este van, de már sötétedik, a megkopott foncsorozású fényszóróim csóváját ezernyi csillagként veri vissza az országút feketén csillogó aszfaltja. Fentről sűrű, nagy pelyhekben száll alá a fejmagasságban még fehér hópihe, hogy azután felengedve a fagy szorításából, szinte súlytalan vízcseppként érjen földet, dacolva a mindent magához vonzó gravitációval. Odakint olyan plusz egy-két fok lehet, pedig már elgyújtottuk advent első gyertyáit, már érezzük a karácsonyi készülődés hangulatát. A rádióból kellemes, számomra eddig ismeretlen, lírai zene szól, olyan Charlie-féle, és mégis olyan más. Még sohasem hallottam ezt a számot, de roppant kellemes és megnyugtató. Zeneélvezetemet nem nyomja el, immár tizennyolc éves, eddigi életem első, új autójaként hozzám került, Trabant kombim motorjának zúgása. Halk duruzsolásával, igazi autóhangra hasonlítva, jelzi: szereti ezt a párás, ózondús, hűvös időt. Sokan nem hiszik el nekem, hogy a motor működését nemcsak a minél márkásabb üzemanyag, de az annak elégetéséhez elengedhetetlenül szükséges beszívott levegő is befolyásolja. Csak néha villan fel a harmadik led-dióda a fogyasztást jelző órán, igaz, mivel nehezen látok ebben az időben, a sebességmérő mutatója is alig kerüli el a hetvenes számot. Talán félutamon járhatok. Vannak, akik átvéve tempómat, végigkísérnek utamon, egy páran vízfüggönyt húzva maguk után megelőztek, s már csak a távolban látom két kis piros fényüket. Lehet, hogy még élesebb a szemük, erősebb a fényszórójuk, az autójuk pedig biztosan, de csak a fényben úszó várost érik el előbb, az ünnep mindenkinek egy időben jön el. Mire véget ér a szám a rádióban, mikor az utolsó lassan elhalkuló taktusok szólnak, már mellettem suhannak el a város világító lámpaoszlopai. Alig több mint tíz kilométeres utamnak lassan végére érve, a két zeneszám közötti csendben ismét belém hasít a tudat, már ránk tették a keresztet, már eldöntötték, hogy megszüntetik kétfősre apadt munkahelyemet, már csak a módszert kell kidolgozni, hogy minden jogszerűnek és ne személyes ügynek tűnjön Persze az ilyen döntések a legtitkosabbak, az érintettnek csak a legutolsó pillanatban szabad megtudnia. Én is csak véletlenül szereztem tudomást arról, hogy megsejtéseinknek a pillanata lassan elérkezik. Nem sok ellenségeim egyike közölte velem, aki nem bírta magában megtartani a számára jó hírt, vállalva a titoksértés komoly retorziókkal járó kockázatát, esetlegesen még a kiközösítést is a minden hétfői, hét fős „bébizsúrokról” is, ahol büntetlenül szórakozhatnak emberi sorsokkal. Minden hétfőn összeül ez a hét, embernek aligha mondható valami, hogy egymást túlhergelve harácsoljanak, szemrebbenés nélkül sorsokról döntsenek, kiélhessék jellemtelen, tudatlan lényükből fakadó rosszindulatukat, gyűlöletüket, mely lételemük, egyetlen összetartó erejük. Egy normális jogállamban jogi alapjuk sem lenne e minden hétfői szórakozáshoz, egy valamire való társadalomban pedig az erkölcsi, intelligenciai normák jelentenének számukra áthághatatlan akadályokat, de hát itthon vagyunk, a büszke Magyarországon, a korlátlan lehetetlenségek országában, ahol ami máshol nem, itt biztosan bekövetkezhet. Egyikük egy normálisabb pillanatában „átmenet az ember és a nem is tudom micsoda között”-ként jellemezte társait, ami, ismerve őket, szerintem inkább hízelgő, mint sértő számukra. Na de most még ne ugorjunk előre tizennégy évet az időben, ne térjünk rá erre, az akkor rendszerváltásnak nevezett években kezdődött történetre. Megérkezve leparkolok a téren, szokásos, ilyenkor már üres helyemre, ahol Trabantom eddigi életének legtöbb éjszakáját töltötte, általában egymagában. Nappal teljes itt a káosz, sokszor még a környéket sem lehet megközelíteni, nemhogy parkolni, de most kora este már teljes a nyugalom, még a szoborugráló és -törő gördeszkások hármat visszhangzó csattogása sem töri meg a csendet, ami igazán ritka alkalom. Már a parkoló őrök sem vizslatják kutató szemeikkel, hogy a téren lévő rendelőintézetben orvosi vizsgálatra várakozóknak lejárt-e a parkolójegye, a piros zacskós büntetőcsomagok műszakja lejárt, holnap majd újult erővel dolgoznak a cédula nyomtatók. Hány elkeseredett olvasói levél, SMS-üzenet jelent meg, amíg megjelenhetett, az egyetlen helyinek mondott lapban az öt-tíz perces túllépésekért kiszabott több ezer 2

forintos büntetések miatt. Szegények jöttek volna ilyentájt, most büntetlenül törhetnének szobrot, kövezetet, végezhetnék akár nagy dolgukat is minden bokor tövében, reggelre romhalmazként hagyva a teret. Ezen a téren áll a kissé bumfordi, igaz nem mostanában épített Művelődési és Sportház, melyben a városnak sokáig nemzetközi hírnevet hozó, Savaria táncversenyeket tartják, előtte a jó derékmagasságba kiemelkedő, alakuló, sorakozó platzzal. Itt állt egyik lábát kissé előre nyújtva, mindig indulásra készen, de mégis sokáig egy helyben Kisfaludi Stróbl Zsigmond Lenin szobra is, amely most a Városgazdálkodási Kft. raktárában, sapkáját kezében szorítva, fekve piheni ki, a több évtizedes helybenlevését. Mikor eljött az idő, először fekete lepellel takarták le hetekig, majd egy hatalmas KATO daru, - talán éppen az amelyik a Rába folyó mélyén végezte - mintegy százfős - vagy még annyi sem - tömeg örömujjongása közepette földre teperte, ezzel nagyjából végre is hajtva a helyi rendszerváltást. Bár Leninnel minden nap találkoztam, mégsem voltunk barátok, de javára legyen mondva, amíg ott állt, egy szelet kenyeret nem evett meg, - pedig volt, amikor a kezébe tették -, egy rossz szót sem szólt, ahogy mondani szokták: még a macskát sem bántotta. Lelki és anyagi nyomorunknak nem ő volt az okozója, és most másfél évtized távlatából biztosan állíthatom, hogy haladásunk kerékkötője sem. Némán, szótlanul tűrte, amint a gyáva-bátrak földre döntve köpködték, megalázták, köztük olyanok is, akikhez még ő is járhatott volna kommunista retorikát, antietikát tanulni. A teret azóta átépítették, csak az alakuló tér maradt meg a térre befutó utcák középtengelyében, talán egyszerűségből, talán spórolásból, talán abból a hitből, hogy esetleg még sorakozni, alakulni fogunk? A félhomályba burkolózó térről ösztönösen is a már karácsonyi fényárban úszó Király utcára fordul a tekintet, hívogatóan csillognak a még mindig sűrűn, de szép lassan szállingózó félig hó-, félig vízcseppeket ezernyi szikrákká változtató lámpafüzérek. A fények csalogatását csak erősíti az ilyentájt kellemesnek mondható fagy és szélmentes idő. Lassú léptekkel indulok el a fények irányába, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet, kitöröljem memóriámból a fájdalmas felismerést, miszerint ami bűnt ember retorzió nélkül elkövethet, azt el is követi. Nem szoktam hazavinni családomnak a gondjaimat, most sem tervezem, hogy szétosztom közöttük, hiszen minden matematikára és fizikára rácáfolva, a gond elosztva sem lesz kisebb, csak több ember vállát nyomja. Az utca sarkán az elegáns színvonalú virágbolt, kivilágított kirakatában kis, elemes Mikulás dolgozik keményen. Ősz szakállú, drótszemüveges, fejét kis asztal fölé hajtva, lúdtollal kezében írja a jót és rosszat is. Lehet, már gyenge az elem, mert akadoznak a mozdulatok, s az előtte lévő papírimitáció is lassan telik. Mennyi mindent láthat ebben a most kihalt, de nappal oly forgalmas kereszteződésben, még a legkitartóbb duracellek tömkelege sem tudná ezek papírra vetését kiszolgálni. Talán példát vehetnék róla, talán nekem is írnom kellene, hisz adott a pillanat, lehet, hogy most vagyok meredeken lefelé ívelő sorspályám tetőpontján, még nem tudható, hogy mekkora lesz a minimum y, átmegy-e negatívba, és időben milyen hosszúságot mutat majd, az x koordináta, s a függvény alakja milyen élet-görbét mutat. Csak zuhan-e lefelé, vagy lesznek rajta emelkedő szakaszok is, lesz-e visszaút? De hát kitart-e majd a közel félévszázados lendület, vagy hasonlóan a kirakatban írogató kisöreghez, egyszer elakad majd a toll, megszakad a gondolat. Mi, két világot élt nemzedék, olyanok vagyunk, mint a több százszor feltöltött telefon akkumulátor, lehet hogy még újratölthető az életerő, de a kapacitás már akkor sem lesz a régi, az ellopott álmok és az elrabolt évek elnyelték az energiát. A fényes utcán meglepően sokan járnak, nézelődnek, a máskor már rég otthon ülő, magukba zárkózók, most a kivilágított és meghosszabbított nyitvatartású üzletekben keresik szeretteiknek a karácsonyi szeretetet, melyet hatalmas dobozokba és táskákba csomagolva cipelnek magukkal. Végigsétálva az utcán, befordulok a Fő térre, ahol a város villanyégőkből formázott, hatalmas címere feszül, az itt még szűk tér két oldala között kihúzott drótköteleken. A 3

városé, amely számomra sokszor oly nagy, és sokszor oly kicsi, de sohasem a megfelelő léptékű. Megnézem a máskor szinte üres, csak most karácsony környékén felkapott könyvesboltok kirakatait, a sok karácsonyra megjelent, inkább szeretetpótló, mint tartalmas kiadvány láttán ismét keserűség tölt el, mit hoz majd a sors, vajon majd ezekről is le kell-e mondanom? Mindegy, valahogy majdcsak lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna, eddig sem turkálhattam köztük szívem szerint, arról az évi egy-kettőről való leszokás talán nem okoz majd elvonási tüneteket. Így megnyugodva meggyorsítom lépteimet, már magabiztosan, tiszta fejjel mehetek haza, szeretteim már nem láthatják belső vívódásaimat, gyermekeim már nem vehetik észre a számukra mindig biztos pontot jelentő példaképet felőrlő gyengeségemet. Átvágok a téren, és a párhuzamos utcában hazafelé veszem az irányt. Nem csaltak meg érzékeim, a fogászati rendelő házfaláról benyúló digitális hőmérő plusz egy fokot mutat, a fölötte lévő óra lefelé álló két mutatójával pedig azt jelzi, gyerek még az idő, eljöttek a hosszúnak tűnő téli esték, éjszakák. A kapuhoz érve még egy búcsú pillantást vetek a kihalt, sötét tér kopasz hársfája alatt egyedül álló mindennapi társamra, gondolatban nyugodalmas jó éjt kívánok neki. Felérve a harmadik emeletre, ahol már együtt a család, kislányom ugrik nyakamba, kicsit megnehezítve bejutásomat a szűk folyóson, a nem tudom miért, de mindig sok csomagomtól való megszabadulásomat. Még nincs kilenc éves sem, második fiam halála után csak nagy sokára adta vigasztalásul a sors e hosszú hajú, eleven kis ördögöt. Nyakamba csimpaszkodva megyünk a szobába, mára nekünk már véget ért a nap, megszűnt a külvilág. Mennyi gond szülője e két gyermek közötti nagy időszünet, és mégis mennyi öröm forrása az általa ismét teljesnek mondható család. Vidámsága, állandó csivitelése, még gyermeki gondtalansága most pihenteti az állandó felelősség tudatát, mi lesz veled emberke, milyen világra gyűjtöd a tapasztalatokat, elég lesz e közös erőnk sorsod jobbra fordításához. Együtt vacsorázunk, bár ő már evett, de nem hagyja ki a mindenkivel való együtt evés lehetőségét, számára örömét, ékes tanúbizonyságát adva, hogy az ember alapvetően születésétől fogva magában hordozza szeretetéhes, társaslényi génjeit. Az eléje tett étel persze sohasem fogy el, e mindennapi szertartás nem a testnek, a léleknek nélkülözhetetlen. Mára nem vállaltam feladatot, sem kedvem, sem lelkierőm nincs, hogy majd az álomba ringató simogatása után „gépezzek”. Ma nem készülnek itt újabb web-lapok, a gigantikus világhálózat tartalma általam ma nem szaporodik. Az éjszaka csendjét nem töri meg a processzor ventillátorának halk suhogása, nem világítanak a máskor oly hangulatosnak tűnő, parányi kis zöld és piros fények. A Winamp sem játssza, a gyermeki szívnek is oly kedves Pacsirta és Christin szabadon terjeszthető, ingyenes, keserű melódiáit, lüktető dallamait. Mint minden este, hármasban térünk nyugovóra, ő a babáját szorítva, s én mellette a mindig kezembe nyújtott lábát simogatva. Nem tudom mikortól és mitől alakult ez így, de enélkül már elképzelhetetlen számára a nap befejezése, legfeljebb az odanyújtott láb ujjainak sorrendje változik. Ritka távolléteimkor felborul lelki egyensúlya, sokáig forgolódik álmatlanul, de így hármasban hirtelen maradnak abba a mit, miért, hogyan kérdések, hamar enyhül a baba szorítása, és gyorsan elernyed az odanyújtott láb. Betakarom kis paplanjával, fejét megigazítom, hosszú haját kiveszem a feje alól, a keményfejű babát is kicsit arrébb rakom, hogy ne zavarja álmát. Ilyenkor következne a szintén ilyentájt, spontán fejlődéssel némi hozzáértést összeszedett, éjjeli, számítógépen végzett műszak. Mivel ingyen van, mindig kell valakinek valami, hol ez, hol az. Legtöbbször nem is nagy dolgok, volt, akinek csak az asztalra kellett parancsikont tenni, hogy megtalálja saját gépén a saját dokumentumait, hálából később majd ő szerzi nekem az útilaput. Szívesen segítek mindenkinek, csak néha húzom meg a határt. Tudom milyen érzés, magam is voltam így, mikor az ember hozzá nem értve teljesen kiszolgáltatott saját gépének. Most azonban lányom mellett maradok, nyugodt sima arcát nézve, egyenletes halk szuszogását hallgatva erőt meritek a látványból, és hagyom, hogy sok százszor lemerült akkumulátoraim gyors töltéssel regenerálódjanak. 4

Kisvártatva egyet sóhajtva, hatalmas lendülettel hasra fordul, hogy úgy folytatja az igazak álmát. Még megnézem a késő esti híradót, azután én is elteszem magamat, talán még tudok aludni, talán még nem gyötörnek az álmatlan éjszakák. Reggel munkahelyemen Teri, a kolléganőm frissen főzött kávéval vár, mintha érezné, hogy mondanivalóm van számára. Őt nem kímélhetem meg a rossz hírtől mint a családomat, joga van tudni mit terveznek velünk. Hosszú éveket húztunk le együtt, először, amíg többen voltunk négyórás kisegítő volt, de több mint hat éve egyenrangú társam, fél szavakból is értjük már egymást. Nem lepődik meg nagyon, de elszomorodó arcán látom, hogy nagyon rosszul esik neki. Aki nyitott szemmel jár, aki nagyjából ismeri a történetet, aki az innenonnan összeszedett információmorzsákból össze tudja rakni a mozaikot, nem sok jóra számíthat. Mióta „ezek” titokban kinevezték magukat vezetőknek, a terror, a gyűlölet és a félelem légköre uralkodik. Csak egy orvosság - az együttes, összefogott fellépés - létezne a bajra, de az Magyarországon nem ismeretes. A több telephelyes, Korlátolt Felelősségű Társaság formájában működő vállalat elméletileg a dolgozók többségi tulajdonában van, de összefogásuk hiányában ketten-hárman sajátjukként kezelhetik, alattomosan sumákolva, harácsolva, mindent maguknak megszerezve. Tehetik, mert a jogtalan jog lehetővé teszi, és mert a majdnem tulajdonos dolgozók még most sem hiszik el, hogy lehetne változtatni, hogy még lenne kiút. Még nem sejtik, hogy jogszerű kisemmizésüket tétlenül nézi majd a szakszervezet, az üzemi tanács, a törvényességi felügyeletet ellátó ügyészség, pedig tudják, hogy a nagy lyukú joghálót megalkotók, nem véletlenül, hanem tudatosan bízták a kecskére a káposztát. Sorsukba beletörődve még nem akarják elhinni, hogy ez így, és itt velük is büntetlenül megtörténhet, s mindegyikük abban bízik, hogy ő lesz a kivétel, pedig már sejtik, érzik, tudják, hogy akinek lehet, annak mindent lehet. Az egész napot elrontó intermezzo után a munka a megszokott módon megy tovább, de minden mozdulatunkon látszik, hogy a feszültség már bedolgozta az agyunkba magát. Emelt fővel viseljük terhünket, aki tudja, az úgy tesz, mintha nem tudná, mi pedig úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy tudjuk. Most jön majd a vizsgaidőszak, egy életre vizsgázik most ellenség és barát. Vendégünk érkezik, a nagy vasajtón a nyugdíj előtt álló, bajuszos Feri bácsi toppan be. Kórházban volt, egy hétvégén lett rosszul. Tiszteljük az „öreget”, nem bánta, hogy így hívtuk, hisz nemcsak a legrégebbi autószerelő, hanem egyik legrégebbi dolgozó is volt. Nekem különösen sokat segített, sokszor bütykölte Trabantomat, természetéből fakadóan mindig morcosan, de mindig jószívűen. Aki nem ismerte igazán, az tartott tőle, hangos morgolódása miatt, de mi mindig megtaláltuk a közös nyelvet. Már eltervezte a nyugdíjat, vágta a centit, számolta a napokat, de most mondja, hogy vége van, lerokkantosították, búcsúzni jött. Sajnáljuk, megérdemelte volna, hogy egészségesen húzza ki már azt a pár hetet. Ha egy helyre nem csap le kétszer a ménkű, akkor miért van az, hogy a saját és közvetlen környezetünk gondjaiból akár piramist is építhetnénk? De ezt már nem kérdezem, inkább csak gondolom. A napok a több mint húsz év alatt megszokott, a végzett munkához praktikusan kialakított ütemben telnek, csak a mi sorsunk fordult bizonytalanra, az élet nem áll meg, a Föld égi pályáján rendben forog tovább. A karácsony közeledése megszaporítja forgalmunkat, mivel a cég mindennapos és alkalmi termékei ilyenkor jobban fogynak. Nem mi állítjuk elő az árut, még a közelében sem vagyunk a termelésnek, de munkánk azért annak minden szegletében benne van. Mondhatnánk: itt futnak össze a szálak, előbb-utóbb itt mindenki megfordul, ide járnak a helyiek és jönnek rendszeresen és rendszertelenül a vidékiek. Nagy épületünk a telep leghátsó, eldugott helyén van, aki kevésbé ismerős itt, sokszor magától ránk sem talál, de az itt dolgozók útba irányításával, vagy miáltalunk, eléjük menve létrejön a találkozás. Hajdan teheneknek, termények tárolására építettek ilyen hullámpalával borított szineket, csak idővel töltötték ki téglával a vastartók közötti hézagokat. Sokáig fűtés sem volt benne, most azért 5

már télen van mikor eléri a tizennyolc fokot, de azért sokszor hol ezért, hol azért fagyoskodunk. A feltöredezett, itt ott hepehupás betont már betéve ismerjük, már csak igen ritkán bicsaklik meg benne a bokánk. A belső tér inkább két egymásra merőleges, széles folyosó, egyik-egyik végén hatalmas, kétszárnyú vasajtókkal, melyeket ha kitárnánk, akár teherautók is használhatnák átjáró háznak. Nem mindig volt itt a vállalat főraktára, ahol most vagyunk, az évek során többször is költözött hol erre a telepre, hol a másikra, attól függően, hogy melyik vezető érdeke érvényesült jobban, mert nem csak létezésére, közelségére is szüksége volt mindenkinek. Sokáig úgy tűnt, hogy itt a volt orosz laktanya, a mostani semmi mellett és a szomszédos óvoda között, a telephely leghátsó végében végleges helyére lelt. Megszüntetése csak most merült fel, mint az ördögi terv végrehajtásának egyetlen törvényesnek, jogszerűnek tűnő lehetősége. Valaha hárman voltunk és volt két vidéki raktár is, de a szüntelen pénzéhség előbb a vidéki raktárakat, majd a mi egyik munkahelyünket szüntette meg. Az állás megszűnt, a bérét elosztották valakik maguk között, a munka az meg maradt a többiekre. De megszűnt a garázsmester és több más státusz is, így most mi mérjük kétszáz literes hordókból újabban csak egyliteres flakonokba, a több mint félszáz teherautóba való motorolajat. Az isteni ötlettel ugyan, miszerint csak egy liter olajat lehet vételezni, az olajfogyasztás nem lett kevesebb, csak a borítgatások száma szaporodott, de hát egy jó vezető tudja mi a megoldás, kivételes esetben vételezhetnek másfelet. Az előttünk lévő TMK és Autószerelő-műhelyen kívül még egy kenyérgyár alkotja a telephelyet, hogy teljes képünk legyen. Mi szervezetileg nem tartozunk egyikükhöz sem, korlátlan hatalomvágyuk nem is bírja elviselni a tőlük való függetlenségünket, igyekeznek is mindig mindenhol belénk rúgni. A vállalat központjával, ahonnan a hivatalos ukázokat kapjuk, most számítógépes hálózat és az általunk megszervezett napi odaés visszaszállított postajárat köt össze. Régebben floppy lemezeken küldtük öt naponta az anyagot, most közvetlenül a központi szerverre dolgozunk, igaz így van, hogy perceket kell várni egy-egy adat rögzítésére, és ha valaki a mi részünkben dolgozik, akkor a gép a beprogramozott rangsor szerint nekünk tiltja meg a hozzáférést. Persze azért papíron is megy minden, hol aláírogatva, hol meg nem. Meszelést csak a megépítésekor látott, repedezett falú, betonpadlós, szedett-vedett salgópolcokkal berendezett munkahelyünk siralmas állapotát csak növényeink teszik barátságosabbá, otthonosabbá. Két, ember magasságúra növesztett hibiszkuszunknak virágzásakor sokan csodájára járnak. Amikor az utcafronti öltözőépületből kialakított szakbolt nyílott - amelyet a telep leírásánál kifelejtettem - egyiket előre vittük a parányi bolt elé, a forgalmas, közeli faluról elnevezett utca mellé. Sok autó állt meg, volt amelyik a boltot nézte meg, még esetleg vett is ezt-azt, de legtöbbjüket a virág érdekelte volna. Gabi, a mindig mosolygós boltoskisasszony féltve húzkodta minden hajnalban ki és este be, attól félve, hogy ellopják, bár mondtuk neki, hogy akkor nevelünk helyette másikat. Megszámlálhatatlan virág, növény szülőhelye volt ez az eldugott, rácsos ablakú épület. Ahogy közeledett a karácsony, szaporodtak a leépítések, csak a törvény által előírt kilenc fő feletti bejelentési kötelezettség szabott neki határt, adva egy kis szünetet, hogy a következő hónapban tiszta lappal indulhasson újra. Sokan számolták két kezükön és a kilenchez érve felsóhajtottak: megúsztuk, még meg, de hát a mondással ellentétben csak egy kis időt nyertek és nem életet. Nekünk is karácsonyi ajándéknak szánták a meglepetést, mivel cinizmusuk, gyűlöletük sohasem ismert határokat, de azért azt tudtuk, hogy nem lesz ilyen gyors, nem lesz ilyen egyszerű. Sok szabadságunk volt még mindkettőnknek, stratégiánk része lett, hogy csak az elengedhetetlenül szükséges napokat vesszük ki, a többit átvíve a következő évre megtartjuk a végnapokra, az utolsó pillanatokra, ha tetszik nekik, ha nem. A karácsony nekem egész életem során a legnagyobb ünnepnek számított, s talán egész évben arra készültem, így íratlan szabály volt, hogy a karácsony és újévi ünnepek között sohasem dolgoztam. Zokszó nélkül tudomásul vették, mert tudták, hogy máskor bármikor, bárki helyett tartom a frontot. Osztottam, szoroztam és három napot feláldozva szabadságomból, nem adtam fel a hagyo6

mányt, nem kezdtem meg az önmagam feladását. Mintha a körülöttünk lévő légkör is megnyugodott volna egy kicsit, már megvolt a kilenc fő, szeretett főnökeink pedig karácsonyi beszerzéseikkel voltak elfoglalva. Szerettek mindent, ami megszerezhető, ami mozdítható, telhetetlenségük, észérségük már régen kóros állapotú volt, annál csak irigységük volt hatalmasabb. Ami járhatott, az járt is nekik, de inkább mindenből kettő, ha már három tényleg nem lehetett. A megbízható kis macis autók tucat kartonszám hordták a pezsgőt, egyebet, igaz a repit, a kenyeret is, ment rendesen a cserebere. A szokásos karácsonyi jutalmat, amely valamikor megfelelt egy hónapi bérnek is, persze az idén már nem fizették, ellenkezett az elveikkel, pedig mindenki várta a szerződésben rögzített, de mégis elmaradt fizetésemelés után. Ebből szoktak ajándékot vásárolni, az alacsony fizetésekből erre már nem futotta. Csak két hónapja tart a terror, de már örökkévalóságnak tűnik, pedig ebből harminc nap csendes sumákolásban telt el. Ennyi idő kellett, hogy leteljen a jogtalan ügyvezető igazgatóválasztás megtámadhatósága. Titokban is tartották mind a taggyűlés időpontját, mind az azon történteket. Még az előző igazgató idején lettek közös képviselőnek kinevezve, őrá még hallgattunk, talán még bíztunk is benne. Ő is bízott bennük, aztán a végén már csak bennük bízott, amikor rájött, hogy elég rosszul tette, már késő volt, legalábbis úgy hitte. A kezdetben is csak jóindulatból kinevezett kis könyvelő, művezető, osztályvezető hármas erre az időre már gazdasági vezető, termelési vezető titulusban tetszelgett. Vajon miből gondolta, hogy a viselkedése miatt csak bumburnyáknak nevezett osztályvezetőcske nem pályázik az ő helyére? Mivel tudta, hogy egyiket sem az esze, rátermettsége alapján vette maga mellé, nem nézte ki belőlük? Feltétlen lojalitásukkal - mivel nyaltak is rendesen-, elaltatták ösztöneit, vagy valaki van a háttérben, ők csak valaki balekjai? Lehet, hogy jó tanítómesterük volt, mivel az előző igazgatót ugyanilyen módon távolították el az ő vezetésével? Vagy csak a sors próbál még gyalázatosabb módon, késői igazságot tenni? Ebül szerzett jószág, ebül vész el, hogy még ebülebbül új gazdára találjon? Ha így van, meddig folytatódhat, mi lesz a vége, és mennyi lesz az áldozat.? Mert a harcot mindig a kicsik szenvedik, az áldozatot azt ők hozzák, az árát mindig ők fizetik! A jogban nem hihetett, maga sem tartotta sokra, azért a látszatára mindig kínosan ügyelt. Tény, azon az ominózus, elátkozott napon minden felhatalmazás nélkül volt talpnyalói nem őrá, hanem saját magukra szavaztak. Jogos vagy jogtalan itt egyre megy, csak a harminc napot kell kibekkelni, ami nem is oly nehéz, erkölcs ide vagy oda, Párizs is megért egy misét. Tehetik, mivel a törvényességi felügyeletet az ügyészség látja el, ami olyan, mint gazdája a magyar állam, ahol nem kell, mindig jelen van, de ha szükség van rá, rögtön eltűnik. Azért könnyet ne hullajtsunk érte, nem az ő kálváriája kezdődik ezen a napon, másnap már a konkurens cégnél lett tanácsadó, tizenhatmilliós végkielégítésével. Talán még a nyugdíját is felvette, mivel már régen elérte a más által oly nehezen kivárt vagy meg sem ért korhatárt. Innentől gyorsul fel a patinás cég agonizálása, most kezdődik a dolgozók keresztútja, mert nincs kivétel, az árat most is ők fizetik. Nemcsak a napi munka, ilyenkor a szívességből végzett is megszaporodik. Sokan vesznek számítógépet, sokan bővítik a már meglévőt, a legtöbb hozzám hozza, amit nem fontos behozni, oda magam megyek, nem cipeltetem. Jönnek a partnereink is, apró ajándékokat hoznak, kellemes ünnepeket kívánnak. Ők sem tudják azt, amiről mi is úgy teszünk, mintha nem tudnánk. Főnökünk, mi csak gazdánknak mondjuk, azt is tudjuk, hogy miért, is jön, egy üveg pezsgőt hoz kettőnknek, és kellemes ünnepeket kíván. Cinikusnak tűnik a jó kívánság, mivel tudjuk, hogy ő is tudja, de nem ez az első eset. Volt, hogy a csomagoló papírbálák tetején ülve, kávéját kevergetve szólt kedvesen, mondjatok fel. Persze mi ugyanolyan kedvesen szóltunk vissza neki, mondjál fel te. Kétszer, háromszor is elsütötte ezt a számára jó kis poént, míg hasonló értelmű újabbakra váltott. Csoda-e, hogy ilyen jó humorérzékkel ő lett az 7

üzemi tanács elnöke, de a szakszervezetnek is oszlopos vezetőségi tagja volt. Később a felügyelő bizottságba is bekerült, persze hogy az üzemi tanács részéről, ahol egyhangúlag őt támogatták, próbálták volna meg nem ezt tenni! Szenteste előtt egy nappal tellett le a négynapos periódus, amit a vonatra váltott retúrjegy érvényessége határoz meg, így ismét Trabanttal megyek a mindig lelkierőt adó kertembe, ahová az ismert tíz kilométeres utam vezet. Általában négy napig járok vonattal, veszek egy retúrjegyet, ami visszafelé még három napig érvényes, s ha a visszaúton nem kezelik, három napig félárba kerül az utazás. Mindenki így csinálja, aki nem bérletes, amolyan szerzett jog ez. Talán, amikor megszüntették a kedvezményes füzetjegyet, akkor alakult ki ez így. Tudják a kalauzok is, néha nem is tart ki a jegy, akkor kezdődik elölről. Nem ebbe megy tönkre a vasút, szerintem az is jól jár, hisz három napig egy odaútra biztos számíthat ránk. Ha nem így lenne, valószínű, hogy többször mennénk autóval, busszal vagy gyalog, a vonat pedig így is, úgyis jár. Mióta az osztrák vasút piros szerelvényével járunk, határozottan kellemes a vonatozás, ha harminc év fejlettségi különbség van a két ország között, akkor ebben harminc évet léptünk előbbre. A társaság is jó, ami a sokévi együtt utazás során kialakult, ha valaki valamiért nem jön, a többiek már hiányolják. Érdekesek ezek a mindennapi együtt utazás közben kialakult barátságok(?), amelyek térben és időben nem tartanak tovább, mint maga az utazás, de ott és akkor talán életet is bízhatnánk egymásra, noha sokszor még azt sem tudjuk, hogy a másik mit csinál, hogyan él, van akinek jóformán még a nevét sem tudjuk, csak évek múlva, apró foszlányokból áll össze egymásról valamiféle kép morzsákból. Aki nyitott szemmel jár, annak nemcsak a társaság miatt élménygazdagabb a vonatozás. A rendező pályaudvaron sorakozó vagonokon láttam, hogy épül újjá és kerül el bennünket a háború sújtotta Horvátország. Előbb az IFOR, majd az SFOR katonai felszereléseit szállították, majd cementet, építőanyagokat, hidakhoz való hatalmas acélelemeket, vasúti síneket. Később már használt villamosok utaztak a nyitott vagonokon. A vagonok jelzéseiből és a csomagolásukon is látszott, nem sok magyar termék volt közöttük, hogy a fuvardíj egy része ide került az sem rajtunk múlott. Az ország és vállalkozói mással voltak, mással vannak elfoglalva, jól megéltek enélkül is a privatizációból, olajszőkítésből, seftből, ÁFA-csalásból. Lehet, hogy a népnyúzó ÁFA is csak arra van kitalálva, hogy egy pár ember jól megéljen belőle? Mostanában már inkább személyautókat, legtöbbször Volkswageneket szállítanak. A másik oldalon láttuk, hogyan nőnek napról-napra a távhő biofűtőművének szinte égig érő, födém nélküli falai, majd elkészülve a fűrészporos tüzelési próba után, mennyi hatalmas farönköt hordtak össze, a másnapi újságból megtudott avatási ünnepre. Láttuk, hogyan terjeszkedik a város a sínek mellett is kifelé, és most láthatjuk pusztulásának jeleit is, ahogy a laktanya megszűnése kapcsán vagonírozzák be az elszállítandó felszereléseket. Telente a behavazott mezőkön láttuk az élelmet kereső, húsz-harmincas őzcsoportokat, amint télről-télre egyre kisebb csoportokba verődnek, de láthatunk egyre kevesebb fácánt és egyre több mezei nyulat. Jól is jött ki, hogy most van az autós napom, legalább kivágom és befuvarozom a karácsonyfát a holnapi mindent beragyogó szentestére. Jó tíz éve ültettem be az ezer négyzetméteres kertem gyenge negyedét lucfenyővel, hogy saját termelésből biztosítsam ennek a gyönyörű ünnepnek egyetlen hibáját, az élő fák pusztítását. Ritkán ültettem őket, ezért gyönyörű szabályos fáim vannak, a fajtája is jó, erős ágú és vastagtörzsű. Nehezen tudok választani közülük, hisz egyszerre meglódulva, évről-évre minél nagyobbat nőve, nyugodtan mondhatom ma már kisebb erdőt alkotnak. Talán két-három év volt, mikor teljes mértékben én dönthettem el, hogy melyik fa lesz az áldozat, igaz kiválasztása és főleg kivágása, akkor is mindig lelkiismeretfurdalást okozott. Próbálkoztam is edénybe ültetett és gyökeresen ki-beszállított facsemetével, később műfenyővel is, de egyik sem vált be. Hiába volt a gondoskodás, a sokszor harminc8

fokos hőkülönbséget, és a radiátorok száraz levegőjét nem bírta, csak később tavasszal, mikor már hajtani kellett volna, akkor jelezte, hogy csak egyszeri volt az alkalom, akkor teljesedett be a pusztulás. Legjobb megoldásnak azt találtam, hogy a kivágott fa helyett pótlásnak mindig ültetek egy viszonylag nagyobbat. Termetük miatt már csak ezek közül választhatok, már a második generációt pusztítom. Gyorsan végez a fejsze, dől el a még mindig élő fa, hogy este még egy félkanna vizet felszívva, másnap ünnepi díszbe öltözzön. Erős kötélbe pörgetem, aztán elnyeli a Trabant kombi hátsó ajtaja. Mivel közvetlenül a nagyszülőktől hozott diófa alatt állt, helyére most nem kerül pótlás. Itt minden fának története van, mindegyik emlékeztet mindig valamire vagy valakire. Még jól látni a szürkületben, lámpafüzért dobok az elöl magányosan álló ezüstfenyőre, a hosszabbító végét az elosztónál nylon zacskóba csavarom. Kisebb igazítások az itt-ott meglazult égősoron, és már fel is gyúltak a fények a gyönyörű, szinte csak gyermekrajzokban látott, szabályos alakú ezüstfenyőn. Majd sötétben mutat igazán, akkor nyugtatja majd rendesen a szemet, a lelket és az ideget. Nem hagyom ki az alkalmat, amíg várom a fizikai sötétséget, összepakolom cuccaimat. Nem sokat kell várni a látványra, bár a fényfüzér mintha már elveszne az egyre nagyobb fán, azért jó látni az apró fényeket. Az sötétedő esték a legszebbek, a legmegnyugtatóbbak itt is, máshol is, nem véletlen a tavak partján este nézelődő, sétáló tömeg. Nem tudom a szellemi butaságot miért hívják sötétségnek, mikor annak pont az ellentettje, egy vakító valami. A nappali állatok már nyugovóra tértek, az éjjeliek most ébredeznek, beteszem a kaput, és a Trabant megkezdi betéve ismert, tíz kilométeres útját, egy embermagasságú karácsonyfával a gyomrában. A tér már újra üres, csak egypár sárga nátrium lámpa ég a tér szélén, és az ablakokból szűrődik ki némi fény. Kiveszem a fát, bezárom az autót. Csomagjaimat egyik kezembe fogva, a tüskés fával a hónom alatt átvágok a téren, a harmadik emelet felé veszem az irányt. Terheimet cipelve, futó pillantást vetek a túloldali virágbolt ablakára, bent ragyogva világítanak az antikot utánzó kristálycsillárok, a feldíszített csillogó műfenyő alatt még írja a Mikulás, ha lassan is, de dolgozik a kisöreg. A Szent ünnep utolsó napi, végső készülődésébe, amely minden családnál sütés-főzéssel, ajándék-csomagolással, majd a fa díszítésével szinte egyformán zajlik, nálunk még egy látogatás is beletartozik a holtak kertjébe, mert ha fájdalmasan is de nekem két karácsony jutott. Ilyenkor nem törődve a retúrjegy szabta intervallummal, mely alól a vasárnapok is kivételek, a Trabant ide veszi az errefelé is jól ismert irányt. Elég rég alakult ez így, második fiam halála után élünk együtt élőkkel és holtakkal. Kislányom már ebbe született bele, ő úgy tudja, már természetesnek tartja, hogy az élet a heti temető-látogatásokból is áll. Először sokat kérdezgetett, ki nyugszik itt és miért, de hamar megértette a hely szellemét, ártatlan, mindent tudni akaró, gyermeki kérdésekkel, már nem szaggatja a sebeket. A halál mindig borzasztó és fájdalmas, de annál borzasztóbb nincs, amikor szülő temet el gyermeket. Magam készítette karácsonyi csokrommal némán a sírhoz ballagok, három napig égő gyertyát gyújtok, és kissé leguggolva emlékezek, egy alig élt, ártatlan lélekre gondolkodok. Úgy ment el, hogy nem szólt még egy szót sem, és ezen a földön egy lépést se tett, mégis mekkora fájdalmat, mekkora űrt hagyott. Ez életem legnagyobb keresztje, melyet másfél évtizede cipelek vállamon, a sors emellé rakja terheit, amit még rám szabott. Jó pár évig magam töltöttem el itt fájdalmasabbik karácsonyomat, igaz ez a rész is új volt akkor még, ritkábban „lakott”, de egyik évben egy cikk jelent meg a Vas Népében elődeink régi karácsonyi szokásairól, amelybe e látogatás szintén beletartozott. Azóta több fájdalmon, többen osztozunk. Már szépen világít a gyertya, fénye megcsillan a csokor apró üvegdíszein, megigazítom őket, és felnézek a már szürkülő égre, már engem is türelmetlenül vár ott valaki. Ahogy jöttem, kifelé is olyan lassan baktatok, hátra-hátra nézve a parányi fénypontra, és magamban, pedig már senki sem hallja, boldog karácsonyt mormogok. A kapuban már csak egy autó áll, mely engem vár, az egyik karácsonyomon túl vagyok. A sötétedő városban, már nagypapák, nagymamamák sétáltatják az 9

unokákat, hogy a Jézuska, a Télapó, vagy csak egyszerűen az ajándék, a kis lelkek hite szerint, mindenhová nyugodtan megérkezhessen. Kislányom az idén nincs közöttük, először szembesül a ténnyel, hogy azért a földi embernek is van valami köze e legszentebb, legszebb ünnep kellékeihez. Már alig várja érkezésemet, hogy megkezdhesse élete első, eddig előtte titokban tartott, karácsonyi szertartását. Előkerül a megszokásból még mindig eldugva tartott fenyő, és a rávalók. Aztán nemsokára, ahogy minden ablakban, nálunk is felragyognak a színes fények. Mintha több csodát várt volna ettől a számára korszakváltástól, még nem tudja, és ebbe még mindig nem avatjuk bele, hogy csodák csak nagyon ritkán vannak, legtöbbször pedig nincsenek. Majd talán később rávezetjük, nehogy őt is a legjobb tanítómester, az élet tanítsa meg, bár jó emberek között a csodában hinni, felnőttként is lehet. Még kerülnek ajándékok a fa alá, mert azért a szeretethez az is tartozik, s öröm nézni, ahogy bontogatják, a papír zörgése elnyomja a karácsonyi CD dallamait. Mint eddig mindig, most is félig titokban, félig rejtve videóra veszem, hogy majd évek múlva nekik s magamnak visszajátszva felidézhessem. Most nem gondolok elkövetkező jövőre, gondra, s talán tudatalattim is engedi, hogy az ünnep áthassa az én lelkemet is. A tévében közvetített éjféli mise már álomban találja a családot, én is félálomban hallgatom. Vajon hányan lehetünk a sok milliárdból, akik tényleg komolyan is gondolják e szeretetről szóló szavakat, többségben vagyunk, vagy csak egy maroknyi kisebbséget alkotunk mi hívők és nem hívők? Az ünnep és az év hátralévő napjait már otthon, családi körben töltöm, s kell-e ennél több, mint fenyőillatra ébredni és egész nap a gyerekekkel játszani, még ha sokszor fárasztóbb is bármilyen megterhelő, idegőrlő munkánál. Ebben az idilli állapotban gyorsan elrepül az a pár nap, ami még a kettőezer hármas évből hátravan. Régi szokásommal ellentétben most nem megyek be szabadságom alatt, hogy boldog új évet kívánjak kollégáimnak, valami már megváltozott, az összetartó drótkötél szálai kezdenek egyesével elszakadozni. Két éjjel azonban akaratom ellenére mégis be kell mennem, anyagot kiadni. Kíváncsi vagyok, ha majd megszűnik a raktár, hová, kinek telefonálnak éjnek idején, a munkán kívül mindent megszervezni tudó, mindenhez értő vezetőink? Ki kell fel majd a meleg ágyából, hogy saját autójával, térítés nélkül az éjszaka sötétjében tegye meg azt, amit mások hozzáértéssel, természetes módon munkaidőben is elvégezhettek volna. Persze ez sem az ő gondjuk lesz majd, kiadják a jelszót, mint annyi elfuserált intézkedésük után, oldják meg! Sokszor az ember nem tudja, hogy tényleg ennyire hozzá nem értők, analfabéták, vagy tudatosan csinálnak mindent az ép észnek ellenkezően, valami csak általuk ismert cél érdekében. Lehet, hogy van valami védőszentjük, aki felkarolja, védi őket, mert avanzsálnak rendesen, irtják a józan észt, becsületet, és ellenállással, törvényekkel nemigen találták szembe még magukat. A baj is elkerüli őket, igaz a mondás: az ág is a szegény embert húzza. De hát miért pont őnekik ne lenne, mikor még a rablóknak, útonállóknak is van oltalmazójuk, és miért pont csak ez hiányozna nekik? A világot már annyira a maguk képére formálták, hogy természetes immunrendszere az ép sejteket löki ki magából, nem tudván különbséget tenni jó és rossz között? Mi lesz ha így marad, mi lesz ha tényleg ők kerekednek felül: újabb, sokadik negyven év? Aki tervezi és irányítja a világot, gondolt-e erre, vagy letagadja majd hanyagul? Petárdák, rakéták hatalmas durranásokkal szállnak az égbe, jelzik, hogy véget ért a számomra utolsó békeévnek számító kettőezer hármas év. Sokadik munkaévemet kezdem jelenlegi helyemen, csak az egymásnak való újévi köszöntések, kívánságok különböztetik meg az első munkanapot a többitől, meg a tudat, hogy valami, valamikor majd történni fog, a háttérben már szervezkednek, keverik a lapokat. Az élet, a munka hamar visszatér a rendes kerékvágásba, bár azért néhány napi kihagyás után az első munkanap kicsit mindig hosszabbnak tűnik. Csak néhány nap telik el az új évből, mikor egyik délelőtt éppen egy vidéki teherautót pakolva, tompa robbanás remegteti meg a levegőt. Elő10

ször fel sem igen tűnik, hisz már majdnem megszoktuk, hogy a jelenleg szintén felszámolás alatt lévő katonai laktanyában gyakran tartanak robbantási gyakorlatokat, de a hatalmas, egyre terjedő fehér porfelhő jelzi, most más történt. Ösztönösen megyünk a hallott hang irányába, melytől az előttünk keresztben álló keskeny műhelyépület választ csak el. A helyszínen mintegy harminc centiméter vastag liszt-szőnyeg fogad, a levegőben a legsűrűbb hóesésre emlékeztetve száll a finom lisztpor, szinte látni sem lehet. Felfogva a tartályos lisztszállító teherautó felrobbanását, egyszerre azt nézzük, hogy sérült-e meg valaki, mindenki megvan-e. Szerencsére a robbanás a legjobb másodpercben történt, mikor éppen senki sem tartózkodott az amúgy állandóan forgalmas részen. A kerítésen túli óvoda kertjében sincsenek még ilyenkor kint a gyerekek, pedig oda is jutott az égi áldásból. A lassan oszló, egyre távolodó porfelhőben már kivehető, hogy az autó töltőnyílásának a fedelét vágta fel a liszt toronyba való felnyomását végző, feltehetően valamilyen dugulás által keletkezett hatalmas légnyomás. Pár másodperc alatt több tonna lisztet préselt ki a szűk nyíláson, letarolva mindent, ami a sugár útjába került. A robbanástól mintegy húsz méterre, a kerítés mellett álló, aznap műszaki vizsgázott teherautó karosszériáját papírként gyűrte össze, ahol nem engedett a lemez, ott egyszerűen átszakadt. A vezetőfülkében az ülés magasságáig áll a liszt és a ripityára zúzott szélvédő üvegtörmeléke. Látva és már biztosan tudva, hogy senkinek sem történt baja, megnyugszunk. Főnökeink sehol. Érdekes így visszatekintve, akárhányszor volt valami nagyobb gond, probléma, sohasem lehetett megtalálni őket. Az önjelölt ügyvezető jelenik meg először, a vállalattól kapott Volvóval, nem tudni eddig merre járt. Ki sem száll az autóból, pár percig nézi a romokat, majd óvatosan megfordul, nehogy az autó lisztporos legyen, és elhajt. Nem érdeklik őt az emberek, hogy esetleg történt-e velük valami, még köszönni sem igen hallotta senki, nem véletlenül, nem rosszindulatból kapta a bumburnyák nevet. Most csak egy célja van, ezt is elsumákolni, ezt is megúszni. Majd a csicskája, aki kommunikál, gondolkodni próbál helyette, az majd kitalál valamit. Nélküle nem is találja a helyét, már biztos hajkurássza keményen, hogy most éppen hol lehet. Igazi szolga ez a nagydarab, „átmenet az ember és nem is tudom micsoda között”, ahogy az egyik, nála nem sokban különb, közülük való jellemezte. Utálják ezek ám egymást is, csak most tesznek még úgy, mintha nem így lenne. Igazi janicsár fajta, szemernyi tisztesség sincs benne, apját, anyját elárulná fillérekért, eltaposna mindent és mindenkit, már második a ranglistán, de még vannak ambíciói. Aztán, ahogy előkerül, már intézkedik is. Minden ember a fedélzetre, nyomokat eltüntetni. Először a lisztet merik fel zsákokba, több raklap telik meg a teli zsákokkal, majd a városgazdálkodás jön seprőgéppel, szakemberekkel, de a finom fehér por kifog rajtuk is. Egy egész napi kemény munkájuk után is látható marad a megtörtént esemény. Később a tűzoltóság jön, erős nyomású vízsugarakkal mosatják a csatornába a csirizzé vizesedett lisztet. Semmi nem számít, csak az eredmény legyen elfogadható. A dolgozók a falakat, tetőket seprik, pucolják. Két nap alatt lesz elfogadható az eredmény. A máskor oly éber hatóságok, most sehol sincsenek, pedig titoktartás ide vagy oda, az egész város erről beszél. Az óvodából jönnek reklamálni, hogy a lezárt parkoló autóik is megteltek lisztporral. Az autószerelők porszívózzák ki a járműveket, fájdalom- és hallgatási díjként kapnak pár kiló kenyeret. Ők ennyivel is beérik, munkabiztonságról, környezetvédelemről, egyebekről nem beszél senki. Már csak az autóroncsot kell eltüntetni, amit az autószerelő műhely hátsó traktusa rejt el a kíváncsi szemek elől, hogy később a biztosító kontójára megcsinálják a saját autószerelők. Nem ez volt itt az első robbanás, évekkel ezelőtt a szomszédos orosz laktanyában robbant fel egy harckocsi, csak az akkori ánti világban nem lehetett róla beszélni, nem úgy mint most, amikor lehet róla beszélni, csak nem szabad. Január vége felé jön ki a humánpolitikai vezető hölgy, hogy átvilágítson bennünket, persze erről sem tudhatunk, de azért megelőzi őt is a híre. Ő igazi minta munkaerő, nála sohasem beteg a gyerek, neki nincsenek a munkáját befolyásoló családi problémái. Igaz se gyereke, se családja, ahogy mondani szokták: se kutyája, se macskája. Ha rajtam múlna, ennek a munka11

körnek feltételéül szabnám a szakképzettség mellett a családos státuszt is, hogy valami humánum is legyen a politikában. Élvezi a munkáját, szinte küldetéstudattal üldözi a gyerekes családban élőket, a felmondólevelek írását már profi szintre fejlesztette. Cinizmusa nem ismer határokat, mikor adja a tanácsot, hová kell elhelyezni a beteg gyereket, hogy az anyja ne menjen táppénzre, de legnagyobb öröme az általa szerkesztett felmondólevelek saját kezű átadása. Persze, ha nem ilyen lenne, már nem ő lenne ezen a helyen, a zsák mindig megtalálja a foltját. Gazdánk hozza ki, a vállalati macis autóval, régi, de máig tagadott kapcsolat fűzi össze őket. Már az esküvő is ki volt tűzve, meg is lett tartva, csak a menyasszony lett más, de az ő kapcsolatuk ezt is kibírta. Ha nem ismernénk, kellemesen csalódnánk benne, de tudjuk, hogy őszintének szánt szavai egész mást takarnak, azért mi sem most jöttünk le a falvédőről, nem járunk már a pesti vonat elé, hogy megjött-e az eszünk. Elmondja jövetele célját, hozzátéve, hogy még semmi sem biztos, őrá mindig számíthatunk. Papírt, tollat vesz elő és megkér bennünket, hogy mondjuk meg mivel foglalkozunk, mit csinálunk, mint aki a holdról jött, vagy tényleg ennyire nincs képben? Ez utóbbi is lehet, hisz mivel álcázásból az autót elöl hagyták és gazdánk őt küldte előre, majdnem el is tévedt saját vállalatának telephelyén. Rá öttíz perc múlva aztán ő is belép, csodálkozva néz rá, még meg is kérdi tőle, hát te mi járatban? Megszoktuk már ezt a cirkuszt, színházat, szinte már igényeljük is, élmény, hogy ilyenkor csak nekünk játszanak, ebben az egyébként színháztalan megyei jogú városban. Felejthetetlen alakítás volt például a tárcsázás nélküli vidéki rádiótelefon hívás, amely végén kiderült, hogy nem is hívás, hanem fogadás volt, és sürgősen rendeltek abból az anyagból, aminek beszerzése gazdánk egyik legjövedelmezőbb üzlete volt. Az inkább személyzetis, de még inkább káderos, mint humán politikus most is volt vőlegényét, majdnem férjét, gazdánkat, a seftes Ferit védi. Félnek, hogy esetleges gazdaságossági indokokra való hivatkozással való megszüntetésünk esetén, eljár a szánk, megkérdezzük, hogy lehet az, hogy nálunk minden beszerzés a bolti ár öt-hatszorosába kerül. Mert üzletel ám rendesen a volt népi ellenőr, biztos ott tanulta az erkölcsöt. Csak sejteni lehet, hogy a harminc-negyven kidobott millió forint mellett neki is összejön pluszban évi öt-hat millió. Először csak azok a beszállítók repültek, amelyek nem jattoltak neki, később már saját céghálózattal oldotta meg a problémát, közben mindig emelve saját tarifáját. Suttyó, sohasem dolgozott gyerekek kerestek, egyetlen fuvarral, egy-egy helyi üzletből beszállított áruval, percek alatt százezreket, amit később testvériesen elfeleztek. Üzletelt mindennel, minden magafajtával. Barátnéja közben már csaknem teleírja a papírját az általunk végzett ténykedésekkel, feladatokkal, sokszor maga is elcsodálkozik, hogy ezt is ti csináljátok. Mint aki tényleg segíteni akar, még hatásszüneteket is tart, gondolkozik és minket is biztat, nehogy valami kimaradjon. Azért az előadásba hiba is csúszik, mert annak ellenére, hogy még semmi sincs eldöntve, elszólja magát, hogy már szerzett nekünk ügyvédet, aki elvállalja a munkajogi képviseletünket az utolsó felvonásban. Más forrásból biztosan tudjuk, hogy valóban járt egy ügyvédnőnél, aki elég jó hírű ügyvédnek számít, valószínű ismerhetik egymást, hisz egykorúak és többször is mutatkoztak együtt. Elfogadjuk ajánlatát, mert az ügyvédnő korábban a céget képviselte, így belülről ismeri annak minden jogi csínját-bínját, bár tudjuk, hogy a történetnek ez a része nem mirólunk szól. Együtt mennek el, miután gazdánk felajánlja, hogy elviszi a központba, nem ütjük le a magas labdát „csak nem gyalog jöttél” kérdéssel. Hétfőnként van a sorsdöntés, a rettegés napja. Minden hétfőn összeülnek heten, ez sohasem maradhat el, ha esik, ha fúj, ezt mindig megtartják. Van úgy, hogy előtte együtt szédelegnek, de kilenc órára felveszik a fapofát és elvonulnak értekezni, mint akiknek fontos dolga van, mint akik direkt erre jöttek össze. A dolgozók csak bébizsúrnak hívják ezeket a találkozókat, tudják, hogy ebben az időben legalább nyugtuk lesz, a többség már nem fél tőlük. Eredménye nem sok van ezeknek a tanácskozásoknak, a vállalat napról-napra veszíti el piacait, a hozzá nem értés, az észérség, a vak vezet világtalant elv szinte mindennap, így vagy úgy vissza12

köszön. A hajdani piacvezető, ezerfős cég napról-napra fogy, zsugorodik. Gazdánk nem hivatalos ezekre a zsúrokra, csak a barátnője, aki már biztos beszámolt a nálunk tett látogatásának eredményéről. Most már gondolom a gyakorlati kivitelezésen törhetik a fejüket, de egy jól működő, félszáz éves hagyományú, többmilliós készlettel rendelkező részleg felszámolása nem kis dolog, és bár a pénz ilyenkor nem, csak a cél számít, azért a jogszerűség látszatára is ügyelni kell. A jogtalan jog azért biztosítja az általuk szűknek vélt kereteket. Hogy biztosak legyenek dolgukban, külön ügyvédet is fogadnak. Nem véletlen, hogy minden privatizációs csalás ügyvédi, jogi segítséggel történik, hisz a törvény csak a lakásmaffiózó ügyvédekkel szemben tesz, hosszú évek sorozata után, némi látszatintézkedéseket. Ügyvéd készítette az egyik dolgozói tulajdonosi szervezetnek azt az alapszabályát, mely lehetővé teszi, hogy a megalakulás óta eltelt tíz év alatt egyetlen közgyűlést sem tartottak, a közösség képviselője csak kihalás, vagy kirúgás útján változtatható. De sokszor még ennek az egyoldalú alapszabálynak a véletlenül vagy csak a látszat kedvéért bentmaradt, a szerződés nyilvánvaló semmisségét elkendőzni igyekvő korlátait sem veszik semmibe. Tehetik ezt is, hisz csak a földhivatalok előtt üldözik a neppereket, a cégbíróságok előtt nem. Igaz a bíróságok mindentől és mindenkitől függetlenek, lassan már a törvénykönyvektől is. A jogtalan, a tulajdonosok többsége által nem is tudott ügyvezető-választást is simán bejegyezte, harmincnapos határidőt hagyva a jogorvoslatra, de hát ha nem tudunk a betegségünkről, gyógyszert sem szedünk rá. Nem tudom, mivel nem vagyok jogász, hogy mi a tényleges szerepe a magyar állam e szervezetének, csak van és létezik, mert máshol is van ilyen, vagy esetleg tényleges feladatai is vannak-e, vagy csak a cégek levéltáraként funkcionál? Mit vizsgál ilyen esetekben: hogy a papír mérete megfelelő-e, hogy fekete betűvel írták vagy nyomtatták a beadványt? Csak harminc napot kell elsumákolni, kibekkelni és a döntés visszavonhatatlanul, örökre szól, a jog által szentesített lesz. Majd pár évtized múlva, mikor érdemben lehet ezekről a dolgokról beszélni, akkor ismerjük meg igazán az emberek másodszori kifosztásának, kirablásának igaz történetét. Majd akkor derül ki a legtöbb, ma példaképünkké állított, talpraesett, komoly üzletemberünkről, hogy közönséges csalók, tolvajok voltak, és milyen szerepük volt ebben ezeknek a hivataloknak. Akkor mi lesz: újabb rendszerváltás, újabb kárpótlás vagy esetleg egy bocsánat kérés. Még hány elfecsérelt negyven év kell, hogy rájöjjünk, nem a rendszerekben van a hiba, ahogy a számítógépeket, úgy a társadalmi rendszereket is emberek vagy legalábbis effélék működtetik. A nappalok már érezhetően hosszabbodnak, a kertből hazafelé jövet csak a kis vidéki vasútállomáson sötétedik rám, aztán később már a nagyvárosba is világosban fut be a lestrapált szerelvény. Hazafelé együtt utazok egy magam korú, esetleg egy-két évvel idősebb emberrel, akinek még a nevét sem tudom. Először csak néhány szót váltottunk, amihez nem kellett a bemutatkozás, most pedig már több mint egyévi ismeretség után nem tartanám illőnek a neve megkérdezését. Néhány elejtett szóból, egy-egy napi történetekből ismerem a sorsát, pedig sohasem panaszkodik, már beletörődött, megbékült a sorsával. Ide, ebbe a városkörnyéki faluba jár ki majdnem mindennap, egy helybeli vállalkozónál dolgozik. Mindig előző nap tudja meg, hogy másnap kell-e jönnie, azt pedig, hogy meddig tart a munkanap, csak aznap. Sokszor rohan a vonatra, mert még az utolsó pillanatban is adnak neki feladatot. Napi elszámoláson van, nemhogy szerződése, még bejelentve sincs sehova sem. Kap napi kettőezer ötszáz forintot és slussz-passz, ebből még a vonatjegyet is magának kell állnia. Ha nincs munka a nem természetes anyagokkal, akkor amolyan házicseléd feladatokat végeztetnek vele. Mióta családja elhagyta, már szinte minden mindegy neki, arra a kérdésemre miből lesz nyugdíja, csodálkozva néz rám, miből gondolom, hogy megéri azt a kort. Sajnálom, mert ő is jobbat érdemelne, ezért kár volt elkerülni az ország túlsó végéből ide, de mint tudjuk a sors útjai kifürkészhetetlenek. Hazaérve az állomáson válunk el. Ő még bemegy a boltba mindig, vesz egy darab kenyeret, bár ha tudok, mindig szerzek neki ehető selejtet. Ami kenyér pár 13

dekával kisebb a kilónál vagy repedt az alja, már selejtnek számít, és mivel kenyérben nincs másodosztály, forgalomba sem hozható még olcsóbban sem, pedig mekkora igény lenne rá azok között, akiknek már csak a morzsákra telik. Marketing szempontból sem volna rossz segíteni vele a rászorulókon, de ebből nem lehetne csipegetni, mint az adómentes marketing számlákon ide-oda utalt tízmilliókból. Ha vonattal megyek, a Trabant mindig az állomáson vár, együtt megyünk hozzá, ma is tudok egy kicsit segíteni filléres gondjain. Mindig megköszöni, főleg mióta tudja, hogy valamikor nemcsak jelképesen élünk közös kenyéren, nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb bizonyos mértékben sorstársak is leszünk. Elbúcsúzunk a másnapi viszontlátásig, ő arra megy, a Trabant ellenkező irányba, hazafelé veszi az irányt. Az ismert térre leparkolva, lassan világosban szedem össze csomagjaimat, hogy a nap hivatalos részét befejezve az esti krónikát már otthon hallgathassam, megtudjam belőle, hogy milyen jó nekem és miért. A sarki Virágok háza kirakatát már Valentin napi szívek, léggömbök díszítik, a mindent látó és feljegyző kisöreg már valami papírdobozban eldugva piheni ki a szezonmunka fáradalmát, gyűjti erejét a következő ünnepi feladatra. Szinte észrevétlenül robbant be ez a számunkra sokáig ismeretlen Valentin nap, melyet a kereskedők vezettek be, leginkább forgalmuk növelése érdekében, célját a szerelmesek ünnepeként jelölték meg. De az emberek is vevők voltak az ötletre, talán azt hitték, mert akarták hinni, hogy a hiányzó szeretet ilyen ajándékozásra alkalmas ünnepekkel, ajándékokkal pótolható, két-három alkalommal letudható. A lelkiismeretet megnyugtatva, mehet tovább az egész évi taposás, gyűlölködés, irigykedés. Mennyi kereszténység, mennyi szeretet hangzik el naponta, és mégis milyen ritkán lehet ezen értékekkel találkozni a mindennapokban, a szavak már régen elvesztették értelmüket, súlyukat. Mutasd meg a te hitedet a te cselekedeteidből, és én megmutatom az én cselekedeteimből az én hitemet, írja egy fekete borítójú könyv, melyre oly sokan hivatkoznak, de útmutatásait már oly kevesen veszik figyelembe. Miért van az, hogy az általam ismert legnagyobb gazemberek mutatják magukat a legbuzgóbb kereszténynek, és miért van az, hogy az igaz szervezetek sohasem képesek maguk közül kiöklendezni ezt az álságos szemetet. Sohasem az eszmékkel volt a baj, mindig ezek a véres szájú, mindegy milyen eszmét leghangosabban hirdető, felkapaszkodó törtetők tették tönkre a világot az eszme nevében, pedig közük sem volt soha, semmilyen eszmeiséghez. Mindig, mindenhol, minden korban feltűnnek, és előbb-utóbb már övék is a vezető szerep, mióta világ a világ. Az ízlésesen elrendezett mikulás-virágok, broméliák között mégis ünnepi hangulatot varázsolnak a mindenféle Valentin- illetve Bálint-napi kellékek. Nem véletlen, hogy az állandó változásban ez a sarki virágbolt már szinte biztos pontot jelent, többévi ugyanazon a helyen való létezésével. Már kialakításakor is erre törekedhettek, hisz a szépen rendbe hozott vakolatra is ráfestették a Virágok háza feliratot. Mindig szépen berendezett kirakataival, gyönyörű, egészséges növényeivel megnyugtatja a szemet, lelket ezen az ütött-kopott, agyonfirkált házfalú, szocreál stílusú téren. Kapcsolatom a térrel nemcsak a két évtizedes itt lakásommal kezdődött. Ifjú koromban sokat jártam ide egy öreg tanítómesterhez, aki később barátjává is fogadott, máig büszke vagyok barátságára. Egyedül élt, két világ között őrlődve, az egyik világ sohasem fogadta be, a másik, a sajátja pedig kitagadta. Demokrácia ide vagy oda az igazi, őszinte ember mindig csak magára számíthat, a végére mindig magára marad. De nemcsak társadalmilag nem tartozott sehova sem, a szó - nem tudom honnan származó -, értelmében is világtalan volt, Korenika Géza a vak kántor. Messze földön híres, tömegeket vonzó beat-miséi miatt megorrolt rá egyház és hatalom. Nem voltak ám azok olyan távol egymástól, mint most látszik, a Kádár-rendszer, jó vagy rossz volt, nemcsak Kádárból és elnyomottakból állt. Ekkor már csak nekünk játszott a konyhai harmóniumon, életre szóló, felejthetetlen élményt jelentve. Azóta sok egyházi zenésszel találkoztam, de a tőle hallott dallamoknak felét sem ismerték, még csak nem is 14

halottak róla. Honnan tanulta, honnan szedte össze ezt a páratlan gazdagságú zenevilágot, sem a sok-sok beszélgetésünkből, sem az általa írt pár oldalas visszaemlékezéséből nem derült ki, talán már ő maga sem emlékezett rá. Spontán kialakult számítógépes tevékenységem nagy adóssága még az akkor rögzített több órányi dalt és visszaemlékezést tartalmazó hangkazetta digitalizálása, archiválása. Mentségemre legyen mondva jó pár web-oldalt, PHP- és portálszerűséget tettem fel a virtuális hálóra, töltöttem meg általam fontosnak tartott tartalommal, fordítottam free programokat, digitalizáltam filmet, videót, tv-műsorokat, képet és szöveget, rendezgettem mások számára most még érdek- és értéktelen adatbázisokat, de külön csak hanggal sohasem foglalkoztam. Talán még megmenthetők az akkori tudásunk szerint legjobb chromdioxidos kazettákra rögzített felvételek, ha most még nem is, egyszer majd később újra felfedezik és igénylik a kultúra varázsát, mert anélkül lehet élni, csak nem érdemes. Ígérem, egyszer pótolom a mulasztást, nem száll veled a Szalézi templom alagsori kriptájába dicsőséged. Ha majd a sors úgy hozza, hogy munkahelyem, jövedelmem nem is, munkám, feladatom akkor is lesz, csak még energia is legyen hozzá, mert a mindennapos bizonytalanság azt emészti fel legelőször, de ezt mindenki csak a saját bőrén tapasztalhatja meg, aki nem éli át, az csak sejtheti, de nem értheti. Hirtelen megszaporodnak a vételezések, egy vidéki üzemvezetőtől tudjuk meg, hogy kiküldték a körlevelet a főraktár megszüntetéséről, igaz, elmondása szerint a megszüntetés dátuma üres sorként szerepel rajta. Olyannyira élet- és stílszerűen a szakszervezeti titkár, aki egyben egy másik vidéki üzem vezetője is, jelenik meg legelőször teherautójával vételezésre, szinte szabad rablásszerűen, most is csak magára és szűkebb környezetére gondol. Az ezerfős létszámú vállalat úgy olvadt egyharmadára, hogy a szakszervezetnek, mint olyannak szava sem volt a cinikusan karcsúsításnak nevezett kirúgásokhoz, melyek jól felépített koncepció szerint természetesen az idősebbeket, a viszonylag magasabb bérűeket, a több szabadsággal rendelkezőket, a több évtizede itt dolgozókat érintik. Tőlük megszabadulva, tulajdonrészüket így vagy úgy megszerezve, tiszta lappal lehet majd indulni a megszerzett vagyonnal, nem lesz senki sem, aki emlékeztetné majd őket az elmúlt idők eseményeire, a joghézagok által biztosított, ám mégis jogtalan szabad rablásra, kisemmizésre, emberi sorsok tönkretételére. De kirúghatnak mindenkit, aki emlékezhet a tegnapra, az igazság órája előbb vagy utóbb be fog következni, lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem itt ezen a földön, de biztosan eljön, mert el kell, hogy jöjjön, be kell, hogy következzen. A dolgozók létszámánál csak a tulajdonjoggal rendelkező dolgozók száma csökkent nagyságrenddel nagyobb mértékben, míg az előbbieké harmadára, az utóbbiaké már egy tizedére zsugorodott, és még négy év van hátra ahhoz, hogy a tizenegy éve megvett vagyon, a dolgozók tényleges tulajdonába kerüljön, pedig már régen megtörténhetett volna. MRP szervezetnek, Munkavállalói Résztulajdonosi Programnak hívják, a törvényalkotók által kitalált, szalonképesnek tűnő szabad rablást, ami más országokban bevált, itt ez is magyarosra sikeredett. A dolog lényege roppant egyszerű: a dolgozók hitelből megveszik a céget, majd a nyereségről lemondva, abból fizetik vissza a hitelt, és mikor ez megtörtént, a vállalat vagy annak megvásárolt bizonyos hányada a tulajdonukba kerül. A törvény előírja, hogy ilyen szervezetet csak a dolgozók ötven százalékának részvételével lehet alakítani, de hogy a végén mennyi tényleges tulajdonos lehet, azt már nem rögzíti. Szintén a törvény tartalmazza, hogy ilyen szervezetnek csak a vállalatnál dolgozók lehetnek a tagjai, munkaviszonyuk megszűnése esetén a szervezet részüket visszavásárolhatja, amely a jogalkalmazó szerint, ki tudja milyen értelmezés alapján, kötelező visszaadást jelent. Régen összejött már a törlesztésre fordítandó összeg, talán már annak két-háromszorosa is, de a több mint ötszáz főből mára maradt hatvan fő kisemmizése még hátra van, még egypár gazdaságossági racionalizálást papírra kell rögzíteni. Mert ez a valódi oka a sorozatos kirúgásoknak, leépítéseknek, melyet a bíróságokon kívül még a vakok is látnak és tudnak. De hát minden rendszerben, ahol voltak jogtalanságok, mindig voltak igazságosztó szervek is, és mégis mindig 15

minden jogszerűen megtörténhetett, ahogy megtörténik ma is, a jövőben is. A szavak értelmét a jogászok nyelvészkedése vette el, ha nem találtak törvényi kiskaput, új tartalmat, értelmet adtak a szavaknak, míg azok végképp elveszítették jelentésüket. A teherautó közben szinte csurig telik, a szakszervezeti titkár nem szakszervezeti lelkesedéssel vételez, most még van miből, gazdánk megérezve a vérszagot, jól feltöltötte utoljára öt-hatszoros áron anyaggal. Ő ezen a pusztuláson is megkeresi és meg is találja a számítását. Lassan ürül a raktár, a kurrens áru persze hamar elfogy, de ami nem jó otthonra, amit nem lehet pénzzé tenni, abból még van, érdekes módon, ami a termeléshez igazán kell, azt nemigen viszi senki, pedig így vagy úgy azzal is kell kezdeni valamit, a terv szerint itt kő kövön nem maradhat. Lehet, hogy mint a rómaiak Karthágó elpusztításakor, még a helyét is felsózzák. A maradék anyagokat csoportokra osztják, sok-sok kis raktárat létrehozva, külön lesz a munkaruhának, külön a csomagoló anyagnak, meg az összes többinek, és ezek kezelését egy-egy ember majd az eddigi munkája mellett látja el. Azt, hogy az erre fordítható idejükben eddig mit csináltak, senki sem firtatja. Amivel semmit sem tudnak kezdeni, azt leselejtezik, több milliós érték megy a racionalizálás, gazdaságosság ürügyén a szemétbe. Mintha a sors akarna ellenszegülni, mindezek ellenére még mindig marad ez-az, pedig már a sokadik selejtezési jegyzőkönyv készül, gazdánk sohasem látott gyorsasággal gyártja ezeket. A március tizenötödikei ünnep is úgy telik el, hogy még itt vagyunk, pedig az ehavi kilenc főben biztosan számítanak ránk. A végleges maradékot felleltározzuk, a nyugdíjas korú és mentalitású TMK vezetőt küldik leltározni. Őrá nem vonatkozik a gazdaságosság, sokszoros fizetésért felejt és kerül el minden tennivalót, a nyugdíja mellett. Március huszonharmadikára végzünk mindennel, a felleltározott anyagot persze hogy az „aki aztán át nem vesz semmit” veszi át. Leadjuk a kulcsokat, ismét megkérdezzük, hogy velünk mi lesz, de senki nem tud semmit, gazdánk mondja, hogy azért reggel jöjjünk dolgozni. Másnap itt-ott ellézengünk, igyekszünk, hogy senkit ne tartsunk fel a munkájában, inkább az üres portán - őket már régebben kirúgták - és az udvaron töltjük el a napot. Ez aztán a humánpolitika, egy kis ízelítő mindenkinek jót tesz, ha láthatja, hogy milyen sors várhat rá. Ezt az elrettentő szerepet megunva, délkörül hazamegyünk, hagyunk üzenetet, hogy majd reggel jövünk. Másnap reggel a humánpolitikus öreglány, gazdánk kedvese telefonál, hogy várjuk meg, beszélni akar velünk, elindult kifelé. Bár ők még most sem tudják, mi azért sejtjük a beszélgetés lényegét. Ismét bebizonyítja, hogy élvezi a munkáját, de mielőtt belekezdene képmutató ténykedésébe, rákérdezünk, hozott-e nekünk valamit. Meglepődve látjuk a felmondólevélen a két nappal korábbi dátumot. Ahhoz képest, hogy még reggel sem tudták, mi lesz velünk, korainak tűnik, meg is kérdezzük tőle, eddig láthatatlan volt a nyomtatófesték, csak most hívta elő a tavaszi nap fénye? Pénzt, papírokat nem hozott, őrájuk nem vonatkozik a Munka Törvénykönyve, amely előírja, hogy az utolsó munkában töltött napon ezeket is el kellene rendezni. Átvételi nyomtatványon vesszük át az okiratokat, az átvétel tényét óra, perc szerint rávezeti. Gazdánk, aki az utolsó nap még fel is akart takaríttatni velünk, már eltűnt, se égen, se földön nem található. Körbejárunk, elbúcsúzunk mindenkitől legjobb hitünk szerint. Milyen az élet, van aki sírva borul a nyakunkba, nekünk kell vigasztalni. Búcsúzkodás közben még összefutunk az eddig oly segítőkész humán káderessel, aki a jól végzett munka örömével, telefonon jelenti a tényeket, ezt is megoldotta simán és problémamentesen, de hát jogorvoslatra csak a felmondólevél átvétele után van - ha egyáltalán van - lehetőség, itt olyan, hogy megelőzés nincs. Huszonegy év után kezemben egy felmondó levéllel, lehet hogy utoljára, kilépek az oly jól ismert kapun, ami most már egy másik világ kapuját jelenti számunkra. Még nem tudni ki járt jobban, aki elment, vagy aki itt maradt. Mi még azon szerencsésebbek közé tartozunk, akik viszonylag jogszerűen, rendes felmondással, végkielégítéssel távozhatunk. Sokakat elüldöztek, nem bírták az idegi harcot, maguk mondtak fel. A vidékieket be16

járatták, a helyieket ki vidékre, lehetőleg olyan időbeosztással, hogy végképp elmenjen a kedvük. Ha ez sem használt, akkor más munkakörbe helyezték, természetesen minimálbérre redukálva járandóságukat, de voltak olyanok, akik ezt is elfogadták, mert valamilyen oknál fogva ezt is el kellett fogadniuk. A verseny-szférában nincsenek emberi jogok, a törvények lehetővé tesznek, ha nem is mindent, de a velük való élés miatti retorziót biztosan. Itt nincs semmilyen ombudsman, itt csak egy biztos van, hogy ami megtörténhet, az meg is történik. Szomorú tény, hogy a negyvenen túliak már a megváltó nyugdíjat várják, aki egészsége összeroppanása miatt lerokkantosításra, rokkantsági nyugdíjba kerül, örül, hogy sorsa nagyjából rendeződött, viszonylagos biztonságot kapott. De legrosszabbul azok illetve hozzátartozóik jártak, akiknek végképp befejeződött a földi pályafutásuk, a mindennapos megaláztatás, idegölés, stressz végképp felőrölte erejüket. Még csak az év felénél tartunk, de már három dolgozót kísértünk utolsó útjára, negyven körüli férfit és nőt, minddel szívinfarktus illetve agyvérzés végzett. Demokráciában nem kellenek vérbíróságok, száműzetések, a gyilkosságoknak ezt a fajta módját senki sem vizsgálja, senki sem üldözi és senki sem bünteti. Ha össze számolnánk ezen áldozatok számát, lehet hogy a legkeményebb diktatúrák is boldog békeéveknek tűnnének, leendő diktátorok könyörögnének a módszer licencéért. Lassan megtelnek temetőink, szép lassan elfogyunk, majd megritkulva talán megtanuljuk mi is és vezetőink is becsülni az embert, a másikat. Ha akkor sem, akkor majd mások lépnek a helyünkre. Hány miniszterelnök akart itt lélekben meg szóban sok-sok millió magyar vezetője lenni, de gondoskodni még a tizedéről sem akart, vagy tudott, mint a költő, aki a mindenséget vágyta versbe venni, de magánál tovább nem jutott. Évtizedek óta keresik a gyógyírt fogyó nemzetünknek, de nem találják a csodaszert, pedig bármelyik állatkertben, vadasparkban megmondanák nekik, hogy ha jól tartják a vadat, akkor az még rabságban is szaporodik. Ha nem megfelelő a környezet, semmi sem segít. Huszonegy év után járó háromhavi felmondási időmet és hathavi végkielégítésemet, ami a megváltott harminc nap szabadsággal együtt is éppen hogy meghaladja a félmillió forintot, egészségem felülvizsgálatára és főleg fogaim rendbetételére szánom. Ennyi időm és pénzem még soha életemben nem volt együtt, bár tudom, hogy régi, szükségszerű vágyam beteljesüléséhez, a fogászati implantációhoz, fogbeültetéshez, a huszonegy év termése is kevés lesz. A társadalombiztosítás a fogászati kezeléseket külön kategóriaként kezeli, mintha ez nem is az egészség része lenne, a legolcsóbb beavatkozásoknak is csak egy részét finanszírozza, a komolyabb esetekről tudomást sem vesz. Tudják, hogy hol lehet spórolni az embereken, fogászati problémája szinte biztosan mindenkinek van vagy lesz. Erre nem szórják a pénzt, a befizetett járulékok az óriási apparátus fenntartására kellenek, a hatalmas székház panoráma liftje fel-le hordja a gyógyításra szánt forintokat. Nem úri passzióból vágyom e drága és sok beavatkozással járó fogászati beavatkozásra, sajnos a többi mobil, kivehető megoldásra allergiás vagyok, már a tv reklámban látható fogsor tisztító tabletta látványától is hányinger fog el. Már többször felkészültem lelkileg e procedúrára, de valamilyen oknál fogva mindig elmaradt, hol az én hibámból, hol rajtam kívül álló okok miatt, évekig viseltem foghiányomat. Most viszont enélkül sehogyan sem tudnék új életet kezdeni, a külső megjelenés mindenhol meghatározó jelentőségű, nem véletlen, hogy minden pályázathoz, munkahelyi jelentkezéshez fényképes önéletrajzot igényelnek, pedig az ember nem szépségversenyre jelentkezett. Több helyen is végeznek ilyet, próba-szerencse alapon felhívom a rendelőket, ahol felveszik a telefont és tájékoztatnak, azt választom. A kiválasztott fogorvos rendelője a város főterén van, megbeszélésünk után már két nappal mehetek is az első felülvizsgálatra, ami azért mint mindenkinek mindig nagy lelki megterhelés. Csak az elindulás és a várakozás nehéz, félelemmel teli, aztán amikor az ember beül a speciális székbe, már olyan minden mindegy, ki kell bírni alapon haladnak az események. De azért a székből való felállás megváltást jelent mindenki számára. Az új, modern rendelőben középkorú, szimpatikus fogorvos fogad, idősebb 17

asszisztensnőjével együtt öntik belém a lelkierőt. Nem kell félni, mondják, fordítva az ő helyükben én is így tennék, és nem tudom, hogy ők az én helyemben hogyan tennének. Már az első viziten a panoráma röntgen után élvezhetem a szolgáltatás örömét, egy foghúzás formájában. Szinte nem is érzem az injekciós tű szúrását, a fogat is szépen, fájdalommentesen veszi ki. Legtöbbször mindig ezen akadt el a dolog, mindenhol, ahová elmentem, hogy több fogam legyen, foghúzással akarták kezdeni, amit azért, ha egy mód van, az ember igyekszik elkerülni. Most viszont muszáj beletörődnöm, mindenáron végére kell járnom, végig kell csinálnom ezt a procedúrát. Így a tavasz derekán, karácsony körülire ígéri, hogy viszonylag ép fogsort varázsol a számba, de lehet, hogy a felső része el sem készül addig. Pedig hol van az még, hány reszkető lábú elindulás, idegtépő várakozás vár még rám, itt a rendelőben, és mi vár még rám azon kívül, az élet egyéb területein? Mennyi víz folyik le még addig a Gyöngyös patakon vagy a Perinten, bár ha ilyen bokáig érő marad a szintjük, akkor nem olyan sok. Furcsák az első napok. Reggel még megy minden a régi kerékvágásban kislányom iskolába kiséréséig, aztán nincs tovább. Szinte lelkiismeret furdalásom van a kárhozott tétlenségemért, pedig igyekszem hasznosítani magam, minden percet próbálok kihasználni, hasznossá tenni. A munkanélküliek mindennapos reggeli újság-, álláshirdetések átböngészése és telefonálgatások után, megkopott német nyelvismeretem felfrissítése, parányi számítógépes tudásom bővítése következik, bízom benne, hogy valamelyik segíti majd boldogulásomat, ellensúlyozza a születési bizonyítvány nem megfelelő voltát, az abban szereplő negyvenhét évvel ezelőtti születési dátumot. A jogi fellépésre is készülök, nem hagyhatom annyiban ezt a kisemmizést, nem csak magamért, az előttem járókért és az utánam következőkért is meg kell tennem, eltökélt szándékom, ha kell Strasbourgig viszem az ügyet. A kert művelését is átrendezem a célszerűség szerint, az eddig csak hobbi szinten űzött haszonnövény-termesztés nagyobb hangsúlyt kap, a pihenőkert jelleg terhére, bár ez tudom, csak amolyan lelkiismeret nyugtató pótcselekvés. Terveim közt szerepel egy számítástechnikai jellegű vállalkozás indítása, de tudom, mivel ez irányú ismereteimet spontán módon szereztem, papír nélkül elég nehéz lesz beindítani, de hogy a bürokrácia végképp lehetetlenné teszi, azt azért nem gondoltam. Egész idáig az ragadott meg a dologban, hogy ez egy egzakt, objektíven mérhető tudomány, a megírt applet, script vagy lefutott, vagy nem, nem volt apelláta, nem lehetett megdumálni menedzser módszerekkel, az összeállított hardver is vagy működött, vagy nem. Eddig jobbára digitalizálással, digitális archiválással foglalkoztam, elég sok anyagot rendeztem már az ingyenes MySQL adatbázisba. Digitalizáltam képet, szöveget, filmet, videót, érdekes módon a hang digitalizálása, csak úgy magában kimaradt, talán a megfelelő kimenetű analóg lejátszó miatt, pedig zenés, rockopera jellegű digitalizálásoknál szükségem volt a hangkódekek ismeretére, hangszerkesztésre is. Felszerelésem amatőr szinten elég jónak mondható e tevékenységekhez, igaz gépbővítéseknél mindig konkrét igényem volt, legtöbbször úgy kellett a nekem megfelelő hardver-elemet meghozatni, mivel helyi szaküzletekben nem tartottak ilyesmit. Nem kell milliós dolgokra gondolni, csak optimálisan kiválasztott eszközökre, ezeket is általában nem pénzért, hanem számítástechnikai vagy egyéb feladatok elvégzése fejében kaptam, nekem is csak így jöhetett össze. Mikor első, kétnormás (plusz-mínuszos) Sony DVD-írómat akartam beszerezni, az egyik legjobb szaküzletben komoly, baráti tanácsot kaptam, hogy legalább máshol ne beszéljek ilyen hülyeségeket, eddig komoly embernek tartottak, ne égessem magamat. Neki milyen papírja lehetett, nem tudom. De ugyanez volt a helyzet, amikor az írható CD kapacitását kinőve, DVD-írók még nem lévén, az egy egész háromtized gigabyte-os CD-íróra ácsingóztam. Kiderül, hogy boltvezetői vagy kereskedői tanfolyammal már semmi akadálya a dolognak, igaz én kompjuteres munkát végeznék, de majd tartok egeret, meg CD-t és semmi kivetni való nem lesz a dologban. A mutatványom nem is ezen bukik meg, annyit azért már én is tanultam, hogy jogkövető magatartásomra mindig én fáztam rá, mindig én húztam a rövidebbet. Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot, senkinek sem ajánlanám, bár tudom, hogy 18

tisztességünk alapjait génjeinkben hordozzuk, születésünk meghatározó jellegű. De azért biztos, hogy ez is tanulható, mint minden más, oktatják is sok helyen, jó pénzért, sikerorientáltság meg mit tudom én milyen neveken. Más kárán tanul az okos, sajátján a közepes, a buta pedig a sajátján sem. Azért a közepes szintet szeretném megütni, volt már annyi saját károm a közel fél évszázad alatt, hogy tanuljak belőle. Még kirúgásom előtt hoztam létre az Interneten egy web-portál szerűséget, hogy mivel azért már egy párunknak van hozzáférése a világhálózathoz, legyen, ahol tartjuk a kapcsolatot a már kirúgottakkal és az utánunk sorra kerülőkkel. A magamfajtáknak csak az ingyenes szolgáltató által nyújtott web-elérés, az ötven filléres percdíjú éjjeli netezés jut, így azért jóval olcsóbb is a kapcsolat tartása, igaz jóval fárasztóbb is, sokszor fenn sem tudunk maradni, előfordul, hogy közben egy-egy nap kimarad. Maga a portál PHP alapú, ingyenesen használható magyar fejlesztés, ezt használom, egy-két blokkot írtam csak hozzá, természetesen szintén ingyenes tárhelyen van elhelyezve. Jó tudni, hogy vannak még azért ilyen magamfajta, megszállott, jó indulatú őrültek, akik ingyen dolgoznak mások helyett, szívem szerint ideírnám a nevét is csupa nagybetűvel, de mivel nem hatalmazott fel rá, nem teszem. A keskeny sávú hozzáférés nagyban meghatározza a portál tartalmát is, de azért rendszeresen frissítem, teszek fel kisebb méretű anyagokat, talán a PHP is azért kellett, hogy ott fent, a gyorsabb szerver dolgozzon és ne a modemes kliens, egy kis idő ezzel is nyerhető. Nem regisztráltam semmilyen keresőbe, így csak nagyjából mi ismerjük a hozzávezető utat, azért naponta mindig van három-négy látogató. Stabilan működik, személyes üzenetek is jönnek-mennek a regisztráltak között, amit csak a küldő és a címzett láthat, érdekes, hogy a fórum rovatot senki sem használja, csak az én indító bejegyzésem szerepel benne immár féléve. Így még e-mailezni sem kell egymás között, azonnali üzenet hagyható. Remélem a technika ezen vívmánya segítségünkre lesz az igazságért vívott harcunkban, és segít megőrizni összetartásunkat is. Nem tudom pontosan mi célból, lehet azért, hogy erőt adjon nekünk és emlékeztessen, felrakom a részben saját cégemtől, huszonegy évi munka után kapott útilapum másolatát, persze azért a nevet és a személyes adatokat kitörlöm belőle. Hadd lássák a mindenki által olyannyira rettegett dokumentumot. Talán a harmadik vagy negyedik napon csörög a rádiótelefonom, a volt munkaügyes hív, hogy a megbeszéltek szerint fogadott nekünk ügyvédet, ha nekünk is megfelel egy csütörtök délutáni időpont, együtt fogad bennünket. Veszteni valónk nincs, ezért megköszönjük a szívességét és megígérjük, hogy ott leszünk, bár a tényleges célját, tervét nem ismerjük, csak sejtjük, de abban biztosak vagyunk, ez a történet nem mirólunk, hanem egész másról fog szólni. Kíváncsiak vagyunk a taktikára és a stratégiára, mert tanulni mindenhol, mindenkitől, mindenből lehet, és arra is, hogy milyen partnert talált ehhez. A megadott időpont előtt találkozunk kolléganőmmel, együtt megyünk a megbeszélt találkozóra. A neves ügyvédnő irodalakása a belvárosban, egy csendes zsákutcában - mely a Gyöngyös patakhoz vezet - található, nem messze tőlünk, a jól ismert tértől mindössze egy sarokra. Szinte percre pontosan érkezünk a ház elé, ahol már vár bennünket, a védangyalunkat játszó, álnok humán politikus vénkisasszony. Elmagyarázza a csengő és az elektromos kapu működését, majd annak kinyílása után együtt felmegyünk az ügyvédnőhöz, akivel már állítólag minden meg van beszélve, mindenről tud és vállalja az ügyet. Bemutatkozunk, aztán elakad a társalgás, mintha senki nem tudna semmiről elölről kezdjük előadni a jövetelünk célját. Hogy ne lógjon ki annyira a lóláb, átveszi a szót, emlékeztetve az ügyvédnőt korábbi megbeszélésükre. Régebben ő volt a vállalat ügyvédje, de a régi ügyvezető leváltása, megbuktatása után másnap ő is felmondott, ő készítette az összes alapító okiratot, szervezeti és működési szabályzatokat, a kft felépítését betéve kell, hogy ismerje. Kezdetnek el is mondja, hogy emiatt nem tartaná etikusnak a személyes képviseletet, de az iroda egyik ügyvédhölgye az ő útmutatásával majd képvisel bennünket, nehogy a bíróság elfogultsággal vádolja. Kezd kibújni a szög a zsákból, mondom 19

is neki, akkor én még a környékre sem mehetnék, mert én még nála is elfogultabb vagyok, de már nemigen figyel ránk, ketten eltársalognak egész más dolgokról, de azért kiderül, hogy a cégnél fennálló helyzetet mindegyikük jogtalannak tartja, egyáltalán nem tetszik nekik. Mi eddig abban bíztunk, hogy talán velünk akarják maguknak kikapartatni a gesztenyét, nekünk is csurrantva-cseppentve valamit az igazság morzsáiból, de be kell látnunk, még ez is hiú ábránd marad. Honnan szorulhat egy emberbe ennyi rosszindulat, nem tudom, azért mert valakinek az élethez nem jutott társ, attól van-e, vagy éppen fordítva, ez csak az ok és a társtalanság lett az okozat. Volt gazdánkkal is nem csak a gyerekkori érdek szerelem tartja össze őket a mással történt esküvő után, hanem a kölcsönös rosszindulatuk olyan taszító, hogy már vonzzák egymást. De honnan veszi a bátorságot, hogy álnok, képmutató modorával hülyének nézzen mindent és mindenkit. Galád tervéhez még ügyvédet is talál, bár ez az a réteg, aki mint tudjuk, pénzért mindenre hajlandó. Mikor befejezik a beszélgetést, elbúcsúzunk, az ügyvédnő még ad időpontot a fellebbezési határidő utolsó előtti napjára. Terivel még megbeszéljük, hogy valami igazi ügyvédet keresünk, ő is, én is, körülnézünk ismerőseink között, tudnak-e valakit ajánlani, hiába orvost és ügyvédet szájhagyomány útján választ az ember. A napok meglepő gyorsasággal peregnek, gyors egymásutánban követik egymást, hamar be kell látnom, hogy kitűzött céljaimnak és terveimnek csak töredékére lesz elég, az erre tervezett időm. Mintha nem lenne elég gondom, még egy súlyos problémával is szembesülnöm kell. Magamnak is nehéz felfogni a szinte hihetetlent, s a szűkebb családi körnek talán még nehezebb. Hogyan mondjuk el gyermekeinknek, hogy az otthon imádott, példaképnek tekintett apura vagy anyura, akikre ők mindig számíthatnak, máshol nincs is szükség. Keresve sem találtam irodalmat, tanácsot e gondomat tovább tetéző dilemmára, miszerint szeretném őket továbbra is megtartani hitükben, biztonságérzetükben. Kislányomat, akit második fiam halála után viszonylag sokára adott vigasztalásul a sors, és még nemrégen kezdte el az általános iskolát, mindenféleképpen óvtuk a történet megismerésétől, még a hasonló témákat is kerültük előtte, bár mi is tudtuk, hogy a gyerekek csak kicsik, de nem buták. Mint minden reggel eddig is, mindennap elkísértem az iskolába, talán csak az tűnhetett fel, hogy a napi munkahelykeresésből a régebben megszokottaknál előbb tértem haza. Először meg- megkérdezte hogy-hogy már itthon vagy, de örülve a több együttlétnek később már természetesnek vette ezt az állapotot, amely lehet, hogy más tájakon - mármint a munka utáni családi együttlét - természetes is. Az első felismerés akkor szembesített a szomorú valósággal, mikor közel húszéves, autónak mondott járgányunkkal volt munkahelyem előtt elhaladva, a hátsó ülésen kuporogva halkan megjegyezte „itt dolgozott az apu”. Hosszú percekig csak a motorzúgás zavarta a megdöbbentő csendet. Később egyik nap még a szokásosnál is nagyobb örömmel tért haza az iskolából. Kis tízórais táskájából egy pohár tejet húzott elő, büszkén kezembe adva szerzeményét, „Apu ezt neked hoztam” . Soha nem éheztünk, reálisan szerény igényeinkhez mindig meg voltak teremtve a feltételek, e gondoskodás azonban mégis mélyen meghatott és elgondolkodásra kényszerített. Gyermekeink génjeikben hordozzák az őszinteséget, szeretetet, odaadást, vagy a családi nevelés hatott? Ha az előbbi az igaz, akkor miért nem mi felnőttek tanulunk tőlük? Elmúlik-e később ez a természetes adottság, s ha igen akkor miért, mitől? A tejet persze nem ittam meg, bármilyen jól is esett volna, a hűtőbe került. Reggelijéhez újra feltálaltam neki az ominózus tejet, „de azt neked hoztam” felkiáltással utasította vissza. Megmondom őszintén, nem tudom mi lett később a sorsa. Mennyi kacatot őrzünk meg életünk során, hogy valamire emlékeztessenek, majd később szelektálva a szemétre kerüljenek. Most mégis sajnálom, hogy e kétdecis tejes poharat nem őriztem meg. Nem az emlékeztetés miatt, mert az így is örök élmény, hanem mert talán megőrzött valamit ebből a gyermeki, féltő gondoskodásból, amelyből sokunknak oly nagy szüksége volna, még ha nem is érezzük szomjúságunkat, megkínálhatnám őket.

20

A hársfák is régen kizöldültek a téren, előbb világoszöld apró leveleik, már egyre sötétebbek, napról napra nagyobbak, lassan kitöltik a téli csupasz ágak közötti űrt. Élni akarásuk, életerejük példa lehetne. Pár évvel ezelőtt a tér felújításakor ültették ezeket az előnevelt fákat, a parkírozók között kialakított egy autónyi helyekre. A jó félméteres betonozott gödrökbe először eltüntették a maradék hulladékot, betontörmeléket, aztán rakták bele a földlabdás fákat. De még ezt sem töltötték fel szintig a jó minőségű fekete humusszal. Öntözni is csak az átadásig öntözték, utána sorsukra maradtak. Egy kicsit mindenhol lehet spórolni, egy kicsi mindenhol csurran, cseppen. Aki átveszi az ilyen munkákat, mit ellenőriz, vagy őneki is jut egy kicsi belőle? Az elmúlt forró nyarakon Trabantommal jövet-menet, a legközelebb állóra mindig hoztam egy-egy kanna vizet, néha egy-egy kanna föld is került a betonteknőbe. Talán ez is segített túlélésükben. Az idén nem szükséges a locsolás, a májusban elkezdődött monszuni időjárás megoldja ezt a gondot, rácáfolva a Medárd negyvennapos megfigyelésére, májustól júliusig szinte egyfolytában esik, zuhog az eső. A tavaly ilyenkori forró kánikulát is az idén a hűvös, régen kora tavaszinak mondott idő váltja fel, sorra dőlnek meg az ilyenkor mért hideg rekordok. A mérsékelt égövi négy évszakos, általunk még ismert időjárás már több éve megszűnt, hosszú évek óta már tél vált nyarat, csak nagyjából igazodva az ember által alkotott naptár rendjéhez. Mi az oka, senki sem tudja, egyedül csak a meteorológus és klimatológus szakemberek nem látnak semmi rendkívülit, ebben az embernek, állatnak és növénynek is szokatlan időjárásban. Lehet, hogy az elfogyasztott oxigén levegőbe jutása, lehet, hogy a mindent pusztító emberi lét az oka, vagy lehet, hogy a Föld bolondult meg égi pályáján eltévesztve a helyes irányt és utat? Közeleg a vég, vagy hozzászokunk, akklimatizálódunk ehhez is? Csodálatos teremtés az ember, sok-sok szenvedést el tud viselni, tudománya csak a szenvedés, a kín megelőzésére nem terjed ki, a legtöbbet ezekből ma is ő okozza, saját magának. Mikor felújították a teret, egy részét gránitlapokkal burkolták, a kiemelkedő gyülekező részt pedig a ma már kevésbé divatos színezett betonelemekkel rakták ki. Közadakozásból egy fekete márványlapon fekvő bronz szobor is került a térre, az elesett hősöket szimbolizálja. A hajdani kőpad helyén, amit még a pápa-látogatás idején, ezerkilencszázkilencvenben tüntettek el, nehogy valaki bombát vagy robbanóanyagot rejtsen alája, egy zászlórudat állítottak, a rajta lévő lobogót kinevezték országzászlónak. Azóta itt tartják a városi ünnepeket, idejárnak gyakorolni az évek alatt semmit sem fejlődő gördeszkás suhancok, itt gyülekeznek és lejmolnak egész nap a város hajléktalanjai, hogy estére jó néhány üres kétliteres műanyag borospalackot hagyjanak maguk után. Felülről kicsit cinikusnak tűnik e sajátos használati beosztás, mely szerint a dísz zázados, tömérdek koszorús, soha el nem múló emlékezetről szóló ünnepségek után az emlékmű szobrot gördeszkás ugróakadályként veszik birtokba a nem-akárki-fiai suhancok, tehetik, mert apuka épp az előbb beszélt vagy koszorúzott az igazi magyarság nevében. Rendőr, ha néha erre jár, inkább a hajléktalanokat vizslatja, az sima ügynek tűnik, onnan nem várható másnapi telefon, egyéb retorzió. A másik társasággal nem foglalkozik, ők törhetnek szobrot, csattoghatnak egész éjjel, és akár, mivel nyilvános WC nincs a közelben, végezhetik a kis és nagy dolgukat a bokrok tövében. Pár évig bírta a szobor, előbb a márvány párkányok törtek le darabokban, aztán a fekete márványlap repedt meg, majd törött ketté. Bezzeg, ha más országban történik ez, mindjárt tv, rádió félti a magyarságot, igazságtételt követelve, de mivel ez itthon van, csendben jut a szomszédos parkban már tíz éve fej nélkül álló Pelikán szobor sorsára. Ha szegfű, kereszt, narancs, tulipán vagy szabad madár volna, akkor persze itthon is lenne ribillió, kamerák kereszttüzében nyilatkoznának a jelképtulajdonosok a feltételezett rongálók elvetemültségéről, gonoszságáról. Majd az idő ezt is megoldja, ha teljesen feltörik a tér gránitburkolatát, majd alkalmatlan lesz erre a célra, talán akkor majd visszatérnek a csendes éjszakák.

21

Az első ügyvéd jelöltünket Teri ismerősei ajánlják, már időpontot is szerzett hozzá. Szimpatikus fiatal jogi doktor az ügyvéd, kikíséri és igazi gentleman módjára még a kabátot is feladja az előttünk végzett ügyfeleire, tőlük elbúcsúzva bennünket betessékel. Egyszerre a tárgyra térünk, átadjuk neki felmondó levelünket. A cég nevét olvasva kiderül, ő is ismerte a régi felállást, csodálkozva kérdez rá az aláíróként szereplő új nevekre. Elmondjuk, amit tudunk a pár hónapja történt törvénytelen választásokról, meglepődik, pedig ez a szakmája, ismeri a jogot és annak kijátszási lehetőségeit is, de ismerve a régi vezetőket, azon csodálkozik, hogy ez sikerülhetett. Sajnálattal mondja, hogy munkaügyi perünkben nem segíthet, az ilyen indoklásnak, melyen racionalizálás, ésszerűsítés szerepel nincs jogi alternatívája, de biztosít arról, ő is látja, hogy az általunk is vélelmezett, szerintem biztosan tudott, jogtalan kisemmizésről, jogalap nélküli gazdagodásról van itt egyértelműen szó, egy másik ügyben szívesen képviseli érdekeinket, mert azért ez ő szerinte is gyalázatos. Még megkérdezem tőle, hogy ilyen egyszerű az élet, mindenkinek ilyen papírt kell írni és akkor Munkaügyi Bíróságok sem kellenek, rábólintva feleli, majdhogynem igen. Nem rejtettük véka alá másik, mások által fogadott ügyvédünket, kérdezve, hogy ez esetleg milyen rizikóval járhat számunkra. Nem feltételezi a rosszindulatot, jó ügyvédnek tartja az illető hölgyet, azt ajánlja, használjuk ki a lehetőséget, végső esetben pedig magunk is képviselhetjük magunkat, elmondja a menetet, a határidőket. Elbúcsúzunk, minket is kikísér és azt kívánja, hogy legközelebb valami kellemesebb ügyben találkozzunk, mi szigorúan a jogra gondolva kérdezzük, hogy miért, van ilyen? Ő mosolyog, lakás, ingatlan szerzésre gondolt. Ha lesz másik ügy, biztos, hogy ő lesz az ügyvédem. Aztán sorba követi egyik a másikat, csak a válasz hasonló mindig. E, most már tudható időpocsékolást, akkor adjuk fel végleg, amikor a városi televízió, e témával foglalkozó egyik műsorában az egyik legnevesebb helyi ügyvéd háromféle megoldást javasol erre a problémára, miszerint a felmondást tudomásul kell venni, érdekképviseleti szervhez fordulni vagy jogi úton megtámadni, de ott a műsorban nyilvánosan hozzá teszi, hogy e két utóbbi nemigen járható. Ez a jogállam ismérve, hogy mindenről lehet nyíltan beszélni, csak jogot, igazságot szerezni nem? Nem véletlenül foglalkozik a helyi televízió ezzel a témával, nem abajgatná, zaklatná a közhangulatot, nem azért tartja fenn milliókért gazdája az Önkormányzat. De megkerülhetetlen a téma, a sikerpropaganda ellenére, sorra zárnak be a gyárak, intézmények, már több ezer a munkanélküli, még nem mondják, nem írják, amit mindenki tud, ideért a válságövezet. Van az önkormányzatnak hetilapja is évi negyven millióból, melyből állítólag húszat már maga szerez, és néha már feszegeti a korlátokat. Kapott is közös igazgatót a másik médiával, egy bábbal könnyebb az akarat. A baj csak az, hogy az itt megélhetést keresők szerkesztőnek, újságírónak, riporternek nevezik magukat, pedig csak egyszerű PR-munkatársak. Megélhetési fajta csak politikusból van, az újságíró az vagy az, vagy nem az. Nem feltűnő a közös igazgatás, szinte természetes, hogy bizonyos szinten már két-három állás is jut, legalábbis ennyi után jön az amúgy is sokszoros fizetés, talán már ők is elhiszik magukról, hogy képesek egy seggel több lovat is megülni, pedig tudják, még lovon sem ültek. A szükséges jogi ismereteket innen-onnan magunk szedjük össze, a Munka Törvénykönyvét az internetről töltöm le, szép hosszú darab, magyarázatokkal, kettőszázhuszonegy oldalasnak írja ki a gép. Mivel nem akarok vagyonokat beleölni jogi ismereteim bővítésébe, csak a ránk vonatkozó, vonatkozható részeket nyomtatom ki. Szánok feladatot az ügyészségnek is, elvégre ez a szervezet látja el a törvényességi felügyeletet, bár ha ténylegesen ellátná, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. Mindennapos fogadónapjaik egyikén bemegyek, a bírósággal egy épületben lévő szervezethez. A fémdetektoros kapun áthaladva, fekete köpönyeges, taláros emberek tömege között megyek fel az ódon, de belül is gyönyörűen szép épület második emeletére. Még soha életemben nem jártam itt, ha rajtam múlik, remélem nem 22

is fogok. A taláros emberekre visszanézve magamtól kérdezem, cirkusz már van, vajon kenyér is lesz-e? Nagy nehezen találom meg az éppen aktuális, mai ügyeletes ügyész irodáját, még a kirajzszegezett tájékoztatóra is a fiatal gépíró lányok hívják fel a figyelmemet. Középkorú, Magyarországon inkább idősebbnek mondott hölgy a mai ügyeletes, a hivatalos udvariassága sem leplezi, hogyha azt akarom, hogy szarjanak az ügyemre, akkor a legjobb helyen járok. Egy csővázas széket addig tologatok a lábammal, míg hellyel kínál, mikor jövetelem célját elkezdve visszakérdez, mi az az MRP, már állok is felfelé. Veszi az adást, mondja, hogy ő segíteni akar, és megadja telefonközpontjuk számát, hogy ott érdeklődjek, mikor lesz a közigazgatási meg mit tudom én milyen titulusú ügyész az ügyeletes. Félreérti táskámba nyúló mozdulatomat, mondja: „hogy most nem ám előveszi a papírjait”. Halkan, minden irónia nélkül válaszolom: „csak a megadott telefonszámot szeretném felírni, amelyen az előbb kérdeztem meg, hogy mikor van fogadónap”. Megnyugszik, amikor megemlítem, hogy sok segítséget kaptam, akár csak a szakszervezettől, még mondja is, hogy ez tipikusan annak lenne a feladata. Maguk is szedhetnének bélyeget, gondoltam és kiléptem az ajtón, már magam is cinikusan kérdeztem meg a lenti biztonsági őrtől, hogy kifelé szabadulva is átmenjek-e a fémdetektoron. Szegény Európai Unió, még nem tudod, milyen koloncot veszel a nyakadba. Európa-lázban ég az ország, ismét csatlakozunk valamihez, amiről legtöbben azt sem tudjuk, hogy micsoda, megint fentről tudjuk meg, hogy milyen jó lesz nekünk. Írott, sugárzott média, minden erről beszél, az európai útról, melyre rálépve minden gondunk, bajunk megoldódik. Emberek tömegei hiszik és gondolják, hogy elmulasztott teendőink, összetartásunk hiánya egy csapásra megoldódik. Nem tudják, még csak nem is sejtik, hogy a hőn áhított társaságtól nemcsak a gazdasági ötven év választ el, tudatilag is legalább ekkora a távolság. Nem attól lesz valaki a szó jó értelmében vett európai, hogy a többiek annak mondják, eddig is voltak közöttünk ilyenek, és nem attól nem lesz az, mert erről nem kapott pecsétes papírlapot. De az ünnepi eufóriában erről csak néhányan mernek halkan szót ejteni, de elnyomja e halk szavakat, gondolatokat a milliókért rendezett Európa-napok, zsibvásárok ricsaja, valakiknek már ez is jó üzlet, nekik már a csatlakozás előtt is itt a Kánaán. Meddig tart majd az ünnep és mikor lesz majd a kijózanodás? Persze valahova mindenkinek tartozni kell, tartoztunk is történelmünk során mindig valahová, legtöbbször persze a rosszabbikat választottuk vagy amellé állított a sors. Nem állítom, hogy most is így lesz, de azok a gondok, amiket ha tetszik, ha nem, nekünk kell megoldani, azok továbbra is ránk várnak, a csodavárással elfecsérelt időt nem pótolja semmilyen Unió. Az egyesült európai eszményéből, alapvető jogaiból így is sokat elzárnak előlünk, újabb évek sorát határozzák meg teljes jogú tagságunk utáni teljes jogú tagságunkig. A belépéssel, a bevevésünkkel is évekig hitegettek, másfél évtized telt el az első ígéretek óta. Az ünnepségek a dátum közeledtével egyre hangosabbak, hogy a hajdani munka ünnepének dátumán, mely a csatlakozás dátuma is egyben, tetőpontjukra hágjanak. Újabb milliárdok szállnak el tűzijátékok, ünnepségek, ingyen eszem-iszomok formájában. Bármilyen csóró szegények is vagyunk, ünnepelni azért tudunk. Kicsit szerényebb ünnepléssel, egypár gondunkat ebből is megoldhattuk volna. Az alkalom adja magát, összekötik a kellemest a hasznossal, politikusaink nem mulasztják el megemlíteni az elmúlt negyven évet, elnyomást, nyomort, diktatúrát, amelynek legtöbbjük aktív részese volt. Csak az elmúlt tizenötről nem beszél egyik sem, pedig az sem volt diadalmenet, az utolsó vidám, boldog békeévek, bárhogy is számoljuk, a ma antivilágnak számító Kádár-rendszerben voltak. Furcsa dolog az emlékezet, van, amit elcsúfít, van, amit megszépít és van, amiről tudomást sem vesz. Európaiságunk egyik záloga lehet a folyamatos történelem-hamisításunk megszüntetése, az igazságok kimondása. Tagságunk első napján a város főterén európai reggelit rendeznek, a hozzávalót egy osztrák pékmester hozza furgonján, lehet, elfogytak az erre szánt milliárdok. Vezetőink külön elkerített részen terített asztaloknál ülnek, kívül körülöttük áll a tömeg. A friss péksüteményből jut mindenkinek, a sógor egyenletesen teríti, de azért van, aki ölszám öleli magához, 23

sajátosságainkat megőrizzük az Unióban is - nyugtatott a szónok -, na éppen ettől féltünk. Egyedül a helyi ... Népe napilap tudósítója kap csak egy darabot, szóvá is teszi ezt másnap lapjában. Őbenne ez maradt meg. Másnap kihasználva az alkalmat, hogy immár útlevél nélkül is átléphetjük határunkat, és élve a magyar és osztrák vasutak célszerűen praktikus ajándékával, mely szerint e napon ingyen is utazhatunk, felkerekedek egy grazi utazásra. A máskor is menetrendszerűen közlekedő piros osztrák szerelvényt az alkalomból több kocsival hosszabbították meg, szinte alig látni az állomáson indulásra készen várakozó vagonkígyó végét. Lassan így is szinte megtelik a szerelvény, a szentgotthárdi határállomásra érve már csurig vagyunk. Következik a szinte hihetetlen mutatvány, de működik a dolog, a magyar, majd az osztrák határőr is belelapoz személyimbe, és mint minden rendben lévőt adja vissza. Mivel útlevelem már évekkel ezelőtt lejárt, meghosszabbítása pedig valamilyen oknál fogva mindig elmaradt, újra átérzem a külföldre való utazás szabadságát. Az eddigi lerobbant állomások helyett már takaros épületeknél állunk meg, jelezve, hogy tényleg Európába érkeztünk. Vasárnap lévén, meglepően sokan szállnak fel az ausztriai oldalon, a végállomáshoz közeledve már a folyosók és peronok is megtelnek, a mérgelődő szavakból kiveszem, nem örülnek felhőtlenül ilyen arányú megjelenésünknek, senki sem szereti a kellemetlenséget, gondolom, ők nincsenek hozzászokva a nekünk szinte természetes állva utazáshoz. A szembe jövő ellenvonat is csurig van, ők is kihasználják az alkalmat, az ingyenes szomszédolásra, és ez így is van jól. A főpályaudvarra érve hatalmas zápor fogad, így az állomáson ténfergünk egy darabig, várva, hogy az időjárás ne rontsa el ezt a jóravaló, tényleg hasznos lehetőséget. Régen voltam Grazban, de első benyomásaim szerint úgy érzem, mintha semmi sem változott volna ebben a majdnem háromszázezres városban. Tavaly ez a város volt Európa kulturális fővárosa, rengeteg programmal, számos új létesítménnyel, ami akkor sajnos számomra kimaradt, de most igyekszem utólag, a maradékokból rekonstruálni az eseményt, illetve annak hangulatát. Közben az eső is eláll, feladja ünneprontó szándékát. Az első utam praktikusságból, és érdeklődésem szerint is, a Mura folyón felállított rozsdamentes acél Szigetre vezet. Vele már találkoztam, hisz nálunk, ideát készült, valamelyik tavalyi éjjelen jött velem szemben, akkor még darabokban, hatalmas trélereken, a Trabant alig fért el mellette. Üde színfolt itt a most gyors sodrású folyón, mindkét partra kinyúló gyaloghídként szolgáló csápjaival. Újszerűsége jól illik a csodálatos történelmi hangulatba, ugyanúgy mint a parton álló, szintén korhűnek ható, vadonatúj művészetek háza, kiugró hatalmas, női mell szerű homlokzatával, kilátóként funkcionáló üvegfolyosós tetejével. A város és polgárai nyíltan vállalt konzervativizmusuk mellett is fogékonyak az újszerűségre, annak befogadására. Ezt is meg lehetne talán tanulni tőlük, akkor újszerű gondjainkat mi sem a sablonos, régen sem bevált gondolkodásmódunkkal próbálnánk kezelni, s lehet tényleg jó irányba, előbbre jutnánk, haladnánk az idővel. Hány delegáció járt már itt, és máshol tapasztalat szerzésre, vajon mit néztek és ebből mennyit láttak? A csilingelő, mindenfajta színű és formájú villamosok vasárnap is pár percenként követik egymást, jó ha tíz utas van némelyiken. Büszkeségük engedte-e, hogy megkérdezzék, hogyan, mitől működik a dolog? Nem kell ám nekünk kitalálni mindent, tanulni is lehet, nem biztos, hogy mindenben mi vagyunk a legjobbak, legokosabbak. Persze ő tőlük sem kérdezi senki, hogy itthon a tömött, leamortizálódott, ritkán járókkal meg miért nem. A sok pénznyelő automata ténylegesen kinek dolgozik? A meredek sikló nem működik, éppen felújítják, gyalog megyünk fel a szerpentinen a stájer főváros jelképéhez, az óratoronyhoz. A tavalyi eseményre fából készült árnyékmásolatát már lebontották, de a város panorámája feledteti a fárasztó hegymenetet. Úgy látszik ez a kirándulók, látogatók centruma, több ismerőssel is találkozom itt a hegytetőn. Magyaron kívül idegen szó szinte nem is hallható. Volt, ma már nyugdíjas házaspár kollégám veregeti meg a vállamat, már a harmadik mondatban hitetlenül kérdezi, sorolja a cégről hallott történeteket, eseményeket, alig akarja elhinni valósságukat, igazságukat, pedig csak a történet 24

néhány apró részletét ismeri. Ezeket - így mondja - börtönbe lehetett volna akkor csukatni, közli bizalmasan velem, mintha nem tudná, hogy nálunk a törvény és a valóság két különböző dolog, ami az életben csak oly ritkán találkozik. Búcsúzóul azért még elárulom neki, hogy már én sem dolgozom ott, engemet is megtalált a lapát, arcára kiül a döbbenet, gyorsan felfogja, hogy a helyzet azóta sokkal rosszabb lett. Nem akarom megbántani, hisz természetes ez az érdeklődés a volt munkahely iránt, csak a hely és az alkalom nem megfelelő, ez egy más világ, most itt ne mi rontsuk el, élvezzük a levegőjét, otthon megvárnak a gondjaink. Hétágra süt már a nap, a visszaindulásig is maradt még elég idő, sétálva indulunk le a városba a hegy gyomrába vágott alagúton. Ezeket a járatokat és a felvonót is tavaly adták át a városnak, az akkori esemény itt is örökre nyomot hagyott. Érzem a lábaimat, az egész napos jövésmenés megtette hatását, mégis öröm az ápolt, tiszta városban sétálni. Megakad a szemem egy falra festett vörös csillagon, itt nem látni a nálunk mindent elborító graffitiket, talán nem futja nekik festék-sprayre, talán a romboláshoz nem gyártanak filozófiát, a társadalom többségének érdekeit tartják szem előtt, betartják és betartatják a törvényeiket. Álszakemberek nem veszik védelmükbe a mondvacsinált filozófiát, igaz villamosaikat ők maguk festették színesre, nekik van Hundertwasser házuk, nekik nem lehet eladni művészetként az alattomos, mindent elborító, milliárdos károkat okozó, romboló csúfítást. Évről-évre milliárdos tartozást felhalmozó vasúti vezetőink úgy próbálták megakadályozni és ezzel szinte legálissá tenni e cselekedetet, hogy kiszuperált vagonokat ajánlottak fel erre a célra, mivel majdnem az összes az, össze is festették szinte valamennyit. De akkor miért nem jár a bankrablónak kis, gyengébben őrzött bankfiók próbarablásra, az autótolvajok miért nem kapnak kisebb értékű járműveket hobbi lopásra? Az állomáson nagy a nyüzsgés, a most is nyitva tartó Spar áruházban szinte lépni sem lehet, de azért holmi ajándékért beugrok a gyerekeknek. Vendéglők tucatjai sorakoznak, várják vendégeiket, de az itthoniakkal ellentétben a turisztikai iroda is teljes kapacitással, minden szolgáltatásával üzemel. Hányszor láttam az otthoni állomásunkon szinte könyörgő külföldi utazót. Hol eurót nem tudott váltani, hol pedig szállást nem talált, még a legszükségesebb információkat is az utasoktól, kézzel-lábbal hadonászva szedték össze. Itt leszabható tömbökben áll a színes nyomtatott várostérkép, több munkatárs adja az információt, váltja a forintot és az eurót. Nekik megéri. Nálunk is van ilyen, a város közepén, aki megtalálja, annak nincs is igazán szüksége rá, nyitvatartása a hivatali időhöz és nem a turistákhoz igazodik, pénzváltás nincs. Nekünk pedig így éri meg! Mennyi számtalan ilyen lehetőség lenne, amely kvalifikált munkaalkalmat teremtene, és még közvetlen, azonkívül közvetett hasznot is hozna. De hát, akiken ezek a dolgok múlnak, nem látják ezeket a példákat, korlátozott gondolkodásmódjuk saját érdekeik felismerésén és a napi teendőkön nem terjed túl. „Jól csak a szívével láthat az ember”, mondja a róka a kis hercegnek, ők a szemükkel néznek, mely joghézagokra, haszonlesésre van kihegyezve, s jól be is tölti e szerepét. A vonat, mellyel jöttünk, lassacskán ismét megtelik és a napunkat megkímélő, de most újra záporozó esőben elindul hazafelé. A másnak ünnepeket jelentő napok elmúltával van akiknek a dolgos hétköznapok, nekem a munkanélküliek szürke egyforma napjai következnek, melyben nincs hétfő és kedd, csak a napok és események kusza összevisszasága. Egyik nap olyan, mint a másik, nekünk nem nehéz a hétfő, és nem öröm a hétvégét jelentő péntek, nekünk a hétvége sem jelent most semmit, a lelki teher nem ismeri sem a napszakokat, sem pedig a hétvégi pihenést. A kapott ügyvédhez a jogvesztést okozó beadási határidő előtt egy nappal illett visszamenni, nem akartuk felfedni bizalmatlanságunkat, ki tudja, még mire lettek volna képesek. A szaporodó ügyiratok között azonban már ott lapult a végső esetre szánt, magunk szerkesztette keresetlevél. Az ügyvédnőt nem is találtuk otthon az általa adott időpontban, helyette fiatal kezdő kolléganője fogadott az iroda-lakás egy másik helyiségében. Megírja a keresetleveleket, elkészíti a szükséges mellékleteket, ami a felmondólevél és a munkaszerződés fénymásolásából áll. Újabb időpontot már 25

csak körülbelülre kapunk, ha majd a bíróság küld valamit, akkor érdeklődjünk, de látszik, hogy nagyban bíznak abban, hogy a közben kitörő ítélkezési szünet felőrli igazságkeresési hitünket, az idő megoldja majd ezt a problémát is, vagy legalább is fátylat borít rá. Nem véletlen a sok jogvesztő határidő, itt mindenki az idővel játszik, isten malmai lassan őrölnek, az igazságszolgáltatásé pedig felőrölnek. Még egy verzió esik ki a lehetséges szándékok közül, jogi ügyünket nem az ő részére szánják tárgyalási rutin szerzésnek. Ő sem kér és nem is fogad el semmit, ezen ingyenes jogsegítséggel kapcsolatos sejtéseink egyre nagyobb bizonyosságot szereznek. Az ügyvédtől távozva érdekes módon összefutunk az éppen odatartó volt személyügyessel, még az utca végére sem érünk, pedig csak pár méter, az ügyvédnő is szembe jön. Úgy látszik az ő ügyük tényleg fontos, a miénk annak csak egy szerintük jól kifundált része. Terivel együtt adjuk be a keresetleveleket, melynek egy példányát lepecsételve és iktató számmal ellátva visszaadják. Az átvevő, iktató hölgy elolvassa az alperes nevét, sóhajtva csak ennyit kérdez, ez is? Hány ilyen beadványt vehetett már át, mégis itt tapasztaljuk az oly ritka, őszinte sajnálatot. Jogi pályafutásom egy időre véget ért, már a Munkaügyi Bíróságon van a pecséttel átvett keresetlevél. Furcsa, érdekes hírek érkeznek a volt munkahelyről, állítólag összehívják a már többek által kért - írásban is rögzített - munkavállalói tulajdonosok gyűlését, mivel én is tagja vagyok még, várom a meghívót. A jelzett időpontig nem kapok semmit, csak másnapi érdeklődésemkor tudom meg, hogy az összejövetelt megtartották, de a kért napirendi pont, a szervezet feloszlatása szóba sem került. Már érlelődik bennem a komolyabb jogi fellépés lehetősége, bár ezt egyéb családi okok miatt igyekszem elkerülni, még mindig, mindezek után is hajlandó vagyok a békés, normális megegyezésre. A bennem való érlelődést azonban megerősíti, hogy pár nap múlva egy automatánál történő pénzfelvétel után, némi szaporodást mutat az egyenlegem. Gyors, azonnali banki érdeklődésem megerősíti feltevésemet, hogy se szó, se beszéd az üzletrészem általuk gondolt értékét utalták a számlámra, szerintük le is tudva a végső elszámolást. Be kell lássam, a normális emberi viselkedésemet gyengeségemnek veszik. Másnap visszautalom az összeget, amely az eddigi mintegy háromszáz százalékos osztalékkal, valamint banki kamatokkal növekedett értéknek a töredéke. Evés közben jön meg az étvágy, gondolják, most már nemcsak a vállalat többségi tulajdonát akarják zsebre tenni, hanem hozzá jó pár milliót is kézpénzben. A banki alkalmazott, mikor megtudja a szándékosan téves utalás okát, nem akarja elhinni, hogy ilyen létezhet, létezik. Az ügyészségen tett látogatásomból tanulva most már írásban adom be a megyei, egy fokkal feljebb lévő szervezethez a törvényességi felülvizsgálat iránti kérelmemet, amelyben egyben kérem a szabálytalanul összehívott munkavállalói gyűlés határozatainak megsemmisítését is. Még mindig csak alaphangon szól a levél, az öt-hatszoros beszerzési árakat okozó korrupcióról, a többmilliós fiktív marketing számlákról, a haveri üzleteknek adott harmincszázalékos kedvezményekről nem írok benne. Ha lesz valamiféle vizsgálat, úgy is ki kell derülnie, igen ügyes ügyésznek kell lennie annak, aki ezeket nem veszi majd észre, a sok törvénytelenség között lavírozva nehéz lesz a törvényességet megállapítani, gondolom én. Ajánlott levélben adom fel a kérelmemet, szintén ajánlott levélben közlöm, hogy az üzletrészem eladásában még semmilyen megegyezésünk nincs. A bélyegek árán akár magam is elvihetném autóval a küldeményeket, de a részben bizonyító erejű feladóvevény miatt mégis a postára bízom. Vajon az idő most már nekem is dolgozik? Ahogy az embernek, úgy a létezéséhez szükséges kellékeinek sincs becsülete. Az idén már a könyveknek kijáró ünnepi hetet, de még napot sem szerveztek. Régebben ezt mindig a város főterén tartották, kis fabodegákban turkálhattunk az alkalomra megjelent és egyéb könyvek között. Írók, költők is jöttek, hogy dedikálják műveiket, olvasóikkal találkozzanak, beszélgessenek. Állítólag elfelejtették, hogy van ilyen, aztán kiderül, hogy mégsem. Mint annyi 26

mindennek, ennek is, a színe, és a visszája is igaz. Már régóta menedzserek szervezik a kultúrát, leginkább üzleti alapon. Hogy ne legyen feltűnő a gigantikussá nőtt önkormányzati vízfej, na meg azért, hogy jól is járjanak, szinte minden tényleges feladat elvégzését kiszervezték a városháza hatemeletes épületéből, külső ilyen-olyan nevű, társasági formájú intézmények tucatját hozták létre. A menedzserek állítják, hogy beterjesztették a jóváhagyó közgyűlésre, amely kulturális eseménynaptár formájában teszi közzé, hogy mit tart sajátjának, mit tűr és mit támogat. Ami ebben a naptárban nem szerepel, az nincs és nem is létezik. De mint annyiszor, a közgyűlés most sem tudott dönteni, helyette lett egy határozat, amely kimondja, hogy ez a tervezet most csak egy első olvasat. Majd visszatérünk rá, döntöttek, és látják, így igaz, nem a könyvhetet felejtették el, hanem a saját határozatukat. A tett halála az okoskodás, Aczél elvtárs is így él tovább. A kultúrában sem volt pálfordulás, csak egy-két fokosra sikeredett rendszerváltó fordulat, három T (tilt, tűr, támogat), ha más néven is, a mai napig fennmaradt. Azért, amikor már az idő közeledett, észbe kaptak, mutogattak is egymásra rendesen, de megállapodtak abban, hogy már minden hiába, túl késő van, és jött a mindent elsöprő érv, a pénz is kevés. A kevés pénz kétszázezer forintot jelentett, valami oknál fogva, erre a célra csak ennyi maradt. A többmilliós keretekhez, költségvetéshez szokott kulturális főmenedzser ennyi pénzből nem tud mit kezdeni, főleg nem könyvhetet szervezni. Ő csak milliókban tud gondolkozni, amiből jut mindenkinek, a kulturális és egyéb rendezvények már régóta csak kereseti lehetőségek a sleppnek, maga az ünnep csak a látszat, a mindent legalizáló alkalom. Még megél a hely a múltjából, még van egypár szélmalomharcos, aki most is saját pénzen kitelepülve a térre menti meg az alapvető bajokról árulkodó, szégyenletes helyzetet. Menedzserkednének valamelyik gyárban, a futószalag mellett, minimálbérért, majd megtudnák mennyi pénz kétszázezer forint, de hát már se gyár, se futószalag, se minimálbér. A Hősök napja előtt munkások jelennek meg a téren, kipótolják, felújítják a fekvő bronz alak talapzatát, kis csúcsos márvány oszlopokkal körbe is kerítik. Hogy még nehezebb legyen a gördeszkás akadály, öklömnyi márvány törmelékkel töltik ki a kerítés és a szobor közötti részt. Úgy látszik tényleg bejön, mivel többévi, többmilliónyi, hatalmas nappali és éjjeli csattanás után is csak a legalapvetőbb mutatványra, felugrásra képesek, legtöbbször még az sem sikerül nagy bánatunkra. A sikertelen ugrás jóval nagyobb zajjal jár. Az ünnep a szokásos rendjében zajlik, díszszázad, zászlófelvonás, ünnepi sablon beszéd, koszorúzás, majd gyors váltással a gördeszkások ismét visszaveszik a teret. Azért, hogy ők is tartsák az ünnepet, mivel koszorújuk nincs, piros festékkel betűket helyeznek el a frissen, közpénzből helyreállított szobor megtört tetejű márvány oszlopára. Ha másra nincs is, erre biztos lesz majd közpénz, meg a polgármester két és félmilliós, helyetteseinek valamivel kevesebb jutalmára. Azért tesznek ám ők nemcsak rá, hanem a városért is. Jó múltkorában nyilvános sétát tartott embereivel, hogy megnézze szemetes-e a város. Hiába ezt hivatalosan, hivatali időben kell tenni, mert amúgy nem érvényes a dolog, magánemberként járva biztos nincs nála szemüveg, papír vagy ceruza. Ő is az MSZP-t erősíti. Az ezerkilencszáznyolcvankilenc-kilencvenes tulajdon- és sorsváltás után két alkalommal kaptak itt lehetőséget a polgármesterségre, most először meg utoljára. Nagyban hozzájárulnak ők is pártjuk sokadszori népszerűtlenségéhez, a külföldről, jó pénzekért hozott kampány tanácsadók nem tudják, hogy az embereknek nincs nagy, meg kis politika. De mi lesz majd az ilyen ünnepekkel, ki áll majd díszőrséget, sorfalat, ki viszi az arra majd újra összetört szoborra azt a rengeteg koszorút. Nemcsak a gyárak, üzemek zárnak be, intézmények költöznek el, teszik át székhelyüket, annyi év után odébb áll a laktanya is. Sejteni már akkor lehetett, mikor a honvédelmi miniszter biztosra ígérte helyben maradását, mert ők nem hazudnak, csak fordítva beszélnek, lassan mondják, hogy igaznak tűnjön. Reform gyanánt szétvernek mindent, hadsereget, oktatást, egészségügyet, eddig még mindegyik rosszabb és drágább lett, csoda, hogy még működnek valahogyan. Fontosabb dolgok ezek annál, minthogy politikusokra lehetne bízni, az értelmet, ha volt is néhányuknál, 27

már régen kiölte mindegyiknél a húsosfazék követelte vak pártfegyelem. Itt is kilóg a lóláb, mivel egyik legkorszerűbb ilyen létesítményről van szó, megint az érdek győzött és nem az értelem. Nem is oly régen, de még az antivilágban építették a lakóparkszerű laktanyát, az anyagot mindig éjjel hordták, a környékére még menni sem lehetett. Mi, itt lakók is csak az osztrák televízió híradójából tudtuk meg, hogy mi készül, csak ott láthattunk róla képeket. Később azután tényleg a város része lett. Évente rendezett nyílt napjain ezrek mentek ki megnézni a haditechnikát, bemutatókat, ezrek kóstolhatták a tábori konyhában főzött, finom babgulyást. Falunapokon, más rendezvényeken is mindig segítettek, hol ezzel, hol azzal, amiért is az egyik, helyiek által igen kedvelt parancsnok, az állásával fizetett. Lehet, hogy ez volt a baj, nem egészséges dolog ez a nagy barátság, csak nem a puccstól féltek? Mindenesetre a mindent meghatározó Főiskolával ellentétben, a laktanya nem szívta, sugározta kifelé az energiát. Ha tényleg az a koncepció, hogy megint határainktól több ezer kilométerre védjük a demokráciát, akkor nem sok jelentősége van annak, hogy itthon hol van a kiindulási pont. Igaz az amerikaiak által felújított Taszárt is bezárják, nekünk az nem jó, csinálunk helyette milliárdokért Pápán másikat. Majd megmagyarázzák azok, akik tudni vélik a hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulás, illetve a mostani iraki, afganisztáni jelenlét közötti különbséget. Innen már senki nem vonul sehova, a mindent leromboló kéz már ide is lesújtott, amit éjjel összehordtak most nappal szállítják el, ürül a város, tovább mélyül a válság-övezet. Még véget sem ért az eurófóbia, még alig kezdődött el a felocsúdás, máris kezdődik újra, európai parlamenti képviselő választás formájában. A szeretet, a jó akarás, az értünk, rólunk való gondoskodás mint minden választáskor, ismét tetőfokára hág. Másról sem hallani mint hogy melyik párttól mennyi jót kaptunk. Ott, ahol soha, semmire sincs pénz, anyagi fedezet, ismét előkerülnek a kampányra szánt, rejtett milliárdok. Honnan, miből, mindenki sejti, de senki sem tudja. Mi akartunk többpártrendszert mondják, de hát akart a rosseb, nekünk az az egy is sok volt. Ha a programjuk alapján kellene választanom, nagyon nehéz helyzetben lennék, mindegyikében lenne számomra valami szimpatikus, de ismerve valós lényüket, könnyen döntök mindegyik ellenében. A kampány során nem esik szó a választás igazi tétjéről, kik szerzik meg öt évre a milliókat fizető, milliós költségeket megtérítő, bombajó állásokat. Van is jelentkező bőven, bár van, aki csak a jól csengőnek hitt nevét adja a listához, több szavazatot remélve, még mindig nem akarják felfogni, hogy alles zu sammen, mind leszerepeltek. Indul a főpolgármester is, van önbizalma, ezt is el tudja látni simán, majd lobbizik a városokért mondja. Főállásban végzi a székesfőváros polgármesterségét, így jár a fizetés, majd három napot itt, kettőt meg ott tölt, mondja, eddig is sokszor csinálta már. De akkor mi lesz a munkaidővel itt Pesten, ha meg nincs munkaidő, akkor mitől főállású? Hogy megkönnyítse a választást a nagy Ö (ö-ö-ö) is kirukkol, majd ő állít nekünk közös listát, mi meg szavazzunk a szavazásra. Aztán jönnek is sorjában agitálni, egymás kezébe adva a kilincset, majd mindegyik megjelenik. Hatalmas, fekete szemű, füldugós embertömegek gyűrűjében a miniszterelnök, a nagy ő is eljön személyesen. Bódi Guszti elbújhat, a Medgyesi és a fekete szemek, ez most a sláger, igaz nem is hullik az aranyeső, csak a MATÁV felhőből, az ő családjára. Legjobban a kíséretében lévő, szintén nagy termetű, hosszú hajú esőember tetszik. A tűző napsütésben is cipeli hatalmas fekete esernyőjét, a háttérben meghúzódik, de egy lépésen belül mindenhova követi gazdáját. A színpadra azért nem megy fel, az ernyőre támaszkodva megáll a feljárónál. Nem tudom, honnan szerezhették ezt a méretes darabot, vagy külön nekik gyártották le, talán még a strucc tojásnak is ellenáll. Ő is beszél az itteni munkanélküliségről, majd megy Amerikába és hoz munkát, munkahelyet, ígéri. Munkaügyi minisztere pár napja járt itt, munkaügyi konferenciára, meg valamiféle paktumot is kötött, éppen aznap zárták be a sokadik több száz fős gyárat, de azért ő pezsgős koccintott a polgármesterrel a kamerák, újságírók gyűrűjében. Ennyi eszük van, nem több, nem is értik estefelé, hogy miért verték őket hülyére a választáson, aztán szokásuk szerint levonják a konzekvenciát, jó alkalom ez a 28

helyezkedésre, kapaszkodnak tovább a ranglétrán, nekik ez a tanulság. Azért kezd világosodni a nép, hülyére verték az összes többit is, együtt is alig kaptak negyven százalékot. A kampány adta alkalmat kihasználva, még egy kísérletet tettem jogi ügyem intézésére, jogi ismereteim gyarapítására. Kihasználva, hogy országgyűlési képviselőnk is megjelent kampányolni és fogadó órát is tart, elhatároztam, beszélek vele az ügyemről. Nem akarom politikai síkra terelni az ügyet, mivel vagy ellopnák vagy elvesztenék, a kutya sétáltatást se bíznám rájuk. Mint volt ügyvéddel, és az Igazságügyi Minisztérium államtitkárával akarnék beszélni vele, mivel az egész MRP törvényt rossznak és alkotmányellenesnek tartom. Bár Moldova ügyvédekről szóló könyvéből tudom, hogy ha egy ügyvéd politikusnak áll, ott baj van, mégis kíváncsi vagyok rá, mit szól, mi a véleménye ügyünkről, hogyan vélekedik a lapátos privatizációról, milyen ürüggyel ráz le magáról. Ha a Moldova könyvnek igaza van, itt igen nagy baj lehet, helyi politikusaink zöme volt ügyvédekből áll, élén a polgármesterrel, de az ő államtitkári posztját is helyi elődjétől, a polgári körös, szintén volt ügyvédtől, H Csabától vette át. Délelőtt két helyen is tart fogadást, egyet a város főterén, utána közvetlenül a Megyeházán. Mivel szakad az eső, és nem szeretnék ügyemből sem utcai előadást rendezni, az utóbbi lehetőséget választom. Az ódon falak között, a fogadóóra helyszínéül kiírt szobában senki sincs, levetem a kabátomat, megvárom, majdcsak előkerül. Egy alkalmazott megkérdezi, segíthet-e, mikor megtudja, mi járatban vagyok, mondja, hogy a képviselő úr a másik szobában van. Még megkérdezi, hogy biztos ez a szoba van-e kiírva odalent. Igenlő válaszomra bemegy a másik helyiségbe, és áttereli a képviselő urat. Tetszik a határozottsága, nála nincs mentesség, ha itt van a fogadás, akkor neki is itt a helye. Szó nélkül átköltözik, még elnézést is kér, de mindig a másik szobában szokott fogadni. Fiatal titkárnője is követi jegyzeteivel. Bemutatkozunk, bemutatja a hölgyet is, aki diszkréten hátul ül le, úgy jegyzetel. Végig udvarias, de sokkal okosabb nem leszek, csak azt hajtogatja, hogy keressek ügyvédet, az istennek sem érti, hogy nem ügyvédet keresni jöttem, nekem az egész felállással van bajom. Ő az SZDSZ embere, de koalíciós jelöltként most a szocialista görgeteg nyomta be egyéni jelöltként a parlamentbe. Az új időszámítás óta nem ügyvéd, mindig is képviselő volt, legtöbbször a madaras listáról, de mindig bejutott. Ott lakott ő is a tér mellett, s hogy legyen még egy közös vonás, a Virágok háza egy részében, annak megnyílása előtt ő politizált. Elbúcsúzunk, mint aki jól végezte dolgát, de azért ő is sejti, ebből nem lesz neki, pártjának uniós szavazat. Valami nem stimmel a tervben, valami közbejöhetett, a bíróságtól megjött az „idéző végzés” amely szerint, még ebben a félévben meglesz a tárgyalás, az idejét július elsején, fél háromra tűzte ki a fiatal bírónő. A meghívó már nekem és társamnak szól, egybecsapták a kettőnk ügyét, úgy látszik, nekünk nem jár külön tárgyalás. Nincs kifogásom, igaz nem is lehetne ellene, az már a per előtt eldőlt, egy perben dönt két sorsról a magyar igazságszolgáltatás. A harmadik találkozásra is elmegyünk az égből pottyant ügyvédnőhöz, a bírósági meghívó után, amiről telefonon tájékoztattuk, akkor ismét adott időpontot, most se sok időt hagyva a tárgyalásig. Aztán lehet, közben mégis meggondolta magát, az elektromos kapu csak a sokadik csengetésre nyílik. A hosszas csengetés-sorozat után felmenve ismét ő fogad személyesen, de úgy néz ránk harmadszori találkozásunkkor, mint akiket most lát először. Megtörve a csendet bemutatkoztam, emlékeztetve az ügyre, de közbevágott, hogy tudja miről van szó és hallgatott tovább. Nem lepődött meg azon sem, hogy Teri jogerős végzést kapott a Munkaügyi Bíróságtól miszerint a két beadványunkat egyesítették. Félmondatokkal megtört hallgatások után látva, hogy Justiciánál mindenféleképpen meg akarjuk méretni általunk biztosnak vélt igazságunkat -, abban maradtunk, hogy az irodában dolgozó fiatal ügyvédhölgy majd elkísér bennünket a tárgyalásra. Ismét megkérdezem, hogy mivel tartozunk, de nem kér és nem is fogad el semmit. Most, hogy ilyen jól összejöttünk, még megemlítem, hogy átutalták üzlet29

részemet, én meg vissza nekik, megkérdezem jól tettem-e? Nem azt mondja, neki mindegy, jól, hangzik a halk válasz, miközben alig fél perc telik el. Ehhez is kellene valami ügyvéd, mert szerintem ebből is csak a gond lesz, próbálkozom tovább, és most először mintha érdekelné a téma, ezért is jó volna megnyerni, mondja, de a mondat megint nem hangzik tovább. Csak a búcsúzásnál tűnik fel, amire pedig többször rá is kérdezett, hogy ha kapunk még valamit a bíróságtól, akkor jelentkezzünk ismét. Halvány fogalmam sincs, mit várt olyan bőszen, vajon többször is mit keresett, talán adtak be ellenkeresetet, vagy nekünk küldenek selyemkötelet? Vajon elcserélték a kártyalapokat, vagy a nekünk szánt valamelyik legalsóbb elkeveredett, mert hogy a lapok már le vannak osztva, azt egyre jobban, egyre erősebben hiszem. Még mindig tart a monszun, sokszor hűvösek, hidegek a nappalok, pedig a régi, normális világban, már nyárnak mondanánk az évszakot. A kisöregnek tett ígéretemben idáig jutottam, számítógépes ismereteim lassan szaporodnak, de minél mélyebben ásom magam bele, annál nagyobb az űr, mely előttem áll, és annál kevesebbnek érzem a mögöttem álló több éves, megszerzett tudást. Német nyelvű beszélő képességem még kisebb mértékben szaporodik, hiába a nyelvanyaghoz adott, háttérben szóló, relaxációs anyag, mivel egyszerre próbálom csinálni a kettőt, valamelyik nem működik csak úgy tudat alatt. De legnagyobb elmaradásom a fogászati vonalon van, igaz, ez csak részben múlik rajtam. Ahelyett, hogy szaporodna, egyre fogy a rágó szerkezetem, hol ezért, hol azért kell egyet-egyet még eltávolítani. Úgy veszem észre, valamiért halogatja orvosom a beültetést, lehet, hogy még nem csinált ilyet? Többször beszél volt professzorával telefonon, többször felajánlja nekem is, hogy elvisz hozzá. Azért mégis eljön a nagy nap, csak a szokásos izgalommal, félelemmel ülök be a rettegett székbe. Aznapra csak én vagyok előjegyezve, az egész napot rám akarja szánni, úristen mi lesz itt, meddig tart ez az egész? A sokadik injekció után aztán elkezdődik a művelet. Inkább csak hangokat hallok, érezni nem érzek sokat, az idő mintha megállt volna, nem tudom mikor éppen mit csinál, merre tart. Az alsó állkapocsnál kezdte, nekem a bal, neki a jobb oldalon, az erre az alkalomra hívott fiatal fogorvosnő valamint a szokásos asszisztensnő segítségével. Azt azért nagyjából érzem, hogy az állkapcsomba három lyukat csinált, később egy pillanatnyi szünetben, mikor azt hiszem egyik felével kész vagyunk, megkérdezem, benn van-e mind a három, mondják még csak egy. Egyik lyuk nem vált be, állítólag a gyenge csont miatt, pedig háromfajta átmérőjű és hosszúságú implantátummal is próbálkozott. Lehet, hogy túlhúzta és megszakadt, mint a csavar az erős ember keze alatt, azt lehet érezni - és nem jó érzés -, amikor hajtja be a fémből készült műaljazatokat. Csak halk reccsenés jelzi a végponton történő túlfordulást, nem tudom, kicsit lazábban miért nem lehet benne hagyni, nem forrasztja be a szervezet. Közeledik a dél idő, mikor végre kettő fixen a végleges helyére kerül, a feleslegessé vált lyukat pedig műgyantaszerű anyaggal, műcsonttal betömi. Kis szünetet tartunk, ő rágyújt kinn az erkélyen, én is kimegyek kinyújtózni, levegőzni, élvezni a cigaretta illatát. A másik fele aztán jóval gyorsabban készül, már megszerzett a rutin, oda, okulva az előzőekből, csak két lyuk készül, két beültetés. A varratokkal együtt is egy bő háromnegyed óra múlva, végre szabad vagyok. Elköszönnék, de csakúgy mint öblíteni, egyáltalán nem tudok, egyszerűen nem érzem hol van a szám, nem találom a pohárral, csak az állkapcsom forgócsontja (a Sinus?) fáj a félnapi feszítésektől, tátogatástól. Egy újabb látogatás a varratszedés, egy másik a kontroll vizsgálatok, az idő itt is a fő tényező, még hónapok kellenek, hogy újra szalonképes legyek, pedig talán most volna legnagyobb szükségem rá. Mintha pótolni akarnák a könyvheti mulasztást, a híres ír író, James Joyce városunkba érkezett, bronz kampósbotját bronzkezébe fogva egy főtéri ház falából érdeklődve néz ki a vállától lefelé falba simuló bronz alak. Mintha csak tájékozódna, vajon jó helyen járok-e, regényhősöm őse vajon tényleg innen származik-e? Pedig feje fölött ott a tábla, mely persze 30

tudjuk, egészen nem igaz, itt születhetett a híres regénye hősének atyja, hirdeti rajta a felirat. Egy odavetett mondat hirdeti a terjedelmes regényben ezt a momentumot, mely sokak szerint, lassan pusztuló városunknak világhírnevet hozott. Ez is, mint Bloom-nap, spontán kezdeményezésként indult jó pár éve, azóta tartják folyamatosan, hogy aztán üzletet szimatolva benne, ezt is átvegye a hivatalos kultúrpolitika. Az idén már ezt is hárman tartják, három helyszínen, még szerencse, hogy szegény Joyce nem érti e tipikusan magyar történetet. Nincs nekem semmi bajom Joyce-szal, az ünneppel, a nappal, amíg az civil és nem hivatalos, de a születés helyét jelző tábla azért ébreszt bennem néhány ehhez kapcsolódó, helyi gondolatot. Mert sok minden biztos életünkben és sok minden nem, sorspályánk lehet egekbe ívelő, vagy mélybe szántó, de kiinduló és végpontja biztos, hogy eljött, és eljönni fog. De meghatározza-e hely, ahol születtünk, további sorsunkat, vagy csak az idő és a tágabb környezet? Mit jelent az, hogy szülőföld, s pontosan hol is van az? Innen pár száz méterre romokban áll a volt Klinikként ismert régi, gyönyörű épület, aki pusztulását látja, már tudja, hogy ez nem is filozófia. Ismét hatalmas tábla hirdeti rajta, eladó e ház. Két telefonszámon is érdeklődhetünk, hogy mennyiért adják, nekik mennyit ér születésünk helye. A fiatalabbak már nem is tudják, hogy generációk látták meg itt a napvilágot, még mindig többen vagyunk mi, akiknek itt ringott nem létező bölcsője. Évtizedeken keresztül szülészetként működött, a valaha Bábaképzőnek készült épület, majd később ezek ellentéteként a legnagyobb élet elleni sorscsapás áldozatai töltötték meg termeit. Már csak halvány emlékként dereng, hogy valami csere útján került magánkézbe, a rendszerváltásnak nevezett, antiállamositás során, amikor már semmi sem volt szent, és siralmas állapota jelzi, hogy még most sem az. Talán nem jött be a számítása az új tulajnak, talán talált más, jobb üzletet, aki tehette, akkor nem gondot szerzett magának, hanem egy egészen más életet. Szülőföldről, hazáról beszélünk, s lehet, közben azt sem tudjuk, hogy mi is az, hiszen tétlenül, szenvtelenül nézzük szülőhelyünk szörnyű pusztulását, miközben nem létező emléktáblákat, szobrokat avatunk. Itt nem hirdeti tábla, hogy műemlék, hogy itt született ez meg az, több százezer szombathelyi és környéki. Nem tiszteljük a munkát, az időt, melyet az épület magában hordoz, és nem tiszteljük az embert se, aki itt született. Nem becsüljünk értékeinket, talán fel sem fogjuk, amíg el nem tűnnek, hogy hagyományaink, összetartozásunk jelképei. Talán ezért nincsenek több száz éves iskoláink, intézményeink, és nem az elmúlt negyven évért, ezer éves történelmünkben semmi az. Jelenben élve nem kell a múltba fordulni, de a múltba nézni és abból tanulni, azt becsülni, igen. Nem szépíteni vagy csúfítani kell azt érdekeink szerint, hanem erőt meríteni belőle, akkor majd lesznek összetartó hagyományaink, akkor majd egymást is tudjuk tisztelni, és ha gazdagabbak talán nem is, de boldogabbak leszünk, bár ez utóbbi kettő összetartozik. Aki teheti, aki vállalta, hogy bennünket képvisel, értünk dolgozik, vegye fel a telefont, hívja fel azt a számot, beszéljen a nevünkben is! Ne hirdethesse a hatalmas tábla azt, hogy itt végkiárusítás van, itt minden eladó! A napok gyors egymásutánja már fel is emésztette a huszonegy év munka után járó háromhavi felmondási időt, a még felénél sem tartó fogászati beavatkozás a végkielégítés kétharmadát. Megfogadva a kapott tanácsokat, az első munkanélküli napon elhatároztam, hogy amennyiben ez lehetséges, táppénzes állományba vonulok. Ezzel is lehet egy kis időt és pénzt nyerni. Még soha életemben nem voltam táppénzen, orvosomnál is ritkán, legutóbb a fogbeültetéshez szükséges laborvizsgálati beutalóért. Akkor igen megörült nekem, ritkán látott vendégnek, kihasználva a ritka alkalmat, meg is vizsgált alaposan. Örömmel nyugtáztam, hogy az utóbbi időben átélt tortúra csak a lelket viselte meg, az egészség még nagyjából rendben van, ezt mutatja a vizsgálati- és a laboreredmény. Mondja, szívesen cserélne velem. Ha tudná, amit tudok én, biztos visszavonná ajánlatát, inkább választva az esetleg magasabb cukorszintet és vérnyomást. Kíváncsi vagyok, hogy most pár hónap után, második találkozásunk is ekkora örömet okoz-e neki. Állítólag ilyenkor jár kilencven nap rekreáció, de kiderül, hogy mégsem jár, csak a közalkalmazottnak. Ha már törvény előtt nem is, orvos előtt miért nem egyenlő az 31

ember. Ha elromlik a gép, ha a szerszám vagy ceruza elkopik, csak áfás számla kell és a költség leírható, ha az ember romlik el, akkor csak maga az ember íródik le. Most nem olyan nagy az öröm, de azért a cél sem lehetetlen, bár, mondja, szigorúan ellenőrzi a TB, de azért betegállományba vesz nyugtalansággal, álmatlansággal idegi alapon. Még gyógyszert, nyugtatót is ír, azért a harmincévi táppénz-mentesség bizonyítja, csak akkor jön az ember, ha tényleg muszáj. Nem is olyan nagy ám a csalás, bizony hogy voltak és vannak a senkinek sem kívánt, nyugtalan, álmatlan éjszakák. Jó két hétben megegyezünk egyelőre, aztán majd meglátjuk mit hoz addig a sors, akkor majd eldől, hogy hogyan tovább. Nyertem egy kis időt, de nem nyertem életet, e naptól táppénzen lévő munkanélküli vagyok. Másnap délelőtt elmentem a Munkaügyi Központba, hogy regisztráltassam magamat, bekerüljek ebbe a legtöbb ember által rettegett rendszerbe, valamint EMMA (nem tudom pontosan mit jelent, ilyen számítógépes országos adatbázis, amiben benne van minden munkaadó és munkavállaló adata) belépési kódot kérjek. Ha majd megkapom a kódot Interneten is megbizonyosodhatok a társadalomban jelenleg betöltött szerepemről. Még itt sem jártam életemben, a volt VASÉP munkásszálló felújított épületében komoly Hivatal fogadott, két emeletén meglepődve szembesültem mennyi sorstársam van, és mennyien élnek belőlük, öltözködésük, viselkedésük, koruk alapján bármely más közintézményben is lehettünk volna. Mivel táppénzen vagyok, nem regisztráltak, EMMA-kód igényemet egy másik helyiségben számítógépre vitték, majd igazolást adva közölték, hogy értesítést küldenek majd, mikor vehetem át személyesen. Összességében az első találkozásom ezzel a rendszerrel elég emberiesnek tűnt, de azért nyugtával dicsérjük a napot, sok minden van, ami kívül szép, csak később derül ki, hogy belül rohadt. Búcsúzóul még vettem az előterekben elhelyezett brosúrákból, hátha segítenek sorsom jobbra fordításában. Aztán, hogy szoktasson a sors, délután hívtak telefonon, hogy fele paksamétámat ott felejtettem, így megejtettem a második látogatásomat is egy nap alatt. Az élethez, a munkához is sok papír kell, de a legtöbb a munkanélküliséghez szükségeltetik, dokumentumok tucatjai bizonyítják, hogy valaki nemcsak henceg, tényleg állástalan. Szentiván napjának és éjjelének nagy hagyománya van ebben a haldokló városban, ami már régóta kétezer éves múltjából, kialakult struktúrájából él. Talán itt kezdték el ápolni ezt a hagyományt. Valamikor, jó tíz évvel ezelőtt a tó szigetén a hírneves helyi szimfonikus zenekar, amely a kezdeményezője is volt, szabadtéri koncertet adott igényesen összeállított komolyzenei, de mégis könnyed zenedarabokból. Szabályosan megremegett a levegő az egyszerre megszólaló akusztikus hangszerek keltette rezgéstől, a néhány száz fős közönségnek borsózott a háta, együtt élvezték a hangulatot. Aztán, ahogy évek során mindig bejött, ebben is meglátták az üzletet. Ahogy szaporodtak a mindenféle, talán oda nem illő programok, úgy szaporodtak a búcsús sátrak, vurstlik, bazárok is. Aztán, ahogy lenni szokott, először a kezdeményező szimfonikusok tűntek el, később ez a hangulat. Mára már több tízezres népünnepély lett, hatalmas területen. Azért kimegyek a tóhoz, régen jártam arrafelé, már én sem igen járok ki. A Republic koncertje volt az utolsó, amit ott hallottam, úgy három-négy évvel, de lehet, hogy többel is, ezelőtt. Őket hallgatni bárhova elmegyek, CD-jüket amíg tehetem, mindig megveszem, szeretem a zenéjüket, de legjobban akkori koncertjükben a szimfonikusokhoz hasonló élő, és tiszta hangzás ragadott meg. Igazi művészi illuminált állapotban játszottak, mégis milyen tisztán szólt az akkord és a hang. Régen a tűzijátékért mentek ki legtöbben, de mivel ez az új világ új embereinek szinte mindennapos szórakozásává vált, elveszítette varázsát, a hétköznapi éjszakákban való színes durrogtatás pedig kimondottan zavaró, hiába jóból is megárt a sok! Estefelé érek ki, a sok színpad majdnem mind üresen árulkodik, a kevesebb most is, itt is több lenne. Körbesétálom a nagyobbacska tavat. Egyik öblében egy rozsdamentes mosógépdobot áztat a víz. Az Internetről jól ismert Árpád jut eszembe, milyen jó lenne neki az objektumhoz, sohasem rozsdállna el. Vajon mi lehet vele és az objektummal, és 32

Sándorral, akiről azt hallani, hogy nagy beteg. Miért van az, hogy minden vidám történetben ott van a szomorúság, az örömöt a bú úgy követi, mint az árnyék a fényt. Igaza van Madáchnak a rólunk szóló tragédiában, biztosítva áll nagyság és erény. Az éjféli tűzijáték süvítő robbanásait már otthon hallom, s nosztalgiázva szól a zene, ég és föld között repülj velem, vezess át az életen, vigyél át a túlsó partra, ... Igen. Eljött a nap, talán az igazság napja, ma lesz a tárgyalás. Ami másnak csak egy rutinfeladat a sok közül, vagy egy több számjegyű perirat, az nekünk az igazságba, jogba vetett hitünk, életfilozófiánk megmérettetése. Meggyőződésem, hogy nemcsak magunkat képviselve állunk majd Justicia oltára elé, az előzőekért és az utánunk jövőkért is meg kell tennünk, oda kell mennünk. A mostanában oly ritka, szép napos időnek indul az év számunkra meghatározó jelentőségű második fele. Programjaimat délelőttre szervezve a délutánt az ügynek szánom. Aztán, ahogy a nap, úgy a pillanat is elérkezik. Mintegy tíz perccel a fél háromra kitűzött időpont előtt érkezem a helyszínre, a volt munkásőr székházba. Remélem, nem kísért a hely szelleme. A félhomályos, hűvös folyosón a tárgyaló előtt két hölgy ül, az egyik Teri, a másikat sem nehéz kitalálni, mivel ha nem a mi, akkor nyilván az ellenfél, az alperes ügyvédje. Megszólítom, Ön lesz az ellenfél, mire mosolyogva mondja, hogy igen. Még nem szólítanak bennünket, így beszélgetésbe elegyedünk, jól megértjük egymást, akár még barátok is lehetnénk. Az ügyvédünkkel kapcsolatos sejtéseim beigazolódni látszanak, számára a legjobb taktikát választotta, el sem jött. Szólítanak, bent a teremben, ahol négyen várnak, a formaságok után nem tart sokáig az egész. Az alperes ügyvédje egyezkedési kísérletet ajánl, mivel a fiatal bírónő is megerősíti, hogy ez számunkra semmi hátrányt nem jelent, mi is elfogadjuk, ez újabb hatvan napot jelent. Ezt a tényt is közli a magnóval, és elköszönve bezárja a tárgyalást. Most már én is húznám a jogi időt, és sürgetném a fogászati másikat, mert látom, hogy itt a végső elszámoláskor megint magamnak közvetlenül kell megküzdenem igazságomért, elég előnyük van a képzett jogászoknak ellenem, többet nem adhatok, mivel csak az igazság van velem. Mindig, mindenhol elsődlegesen a külső számít, mindent elkövetek, hogy az amúgy is az önbizalmamat nagyban csökkentő, kommunikációs képességemet gátló, fogatlanságom megszűnjön. Akkor végképp felveszem a kesztyűt, ügyvéddel vagy anélkül, amolyan minden mindegy alapon, a pert legeslegvégéig viszem. Kint időpontot egyeztetünk az ellenfél ügyvédjével, még egyszerűbb jogi tanácsot is ad, majd tőle is elköszönünk. Egy tanulsággal megint gazdagodtam, az ügyvédi etika olyan, mint az otthon született gyerek, ha akarják van, ha nem akarják, akkor nem is létezik. Igazság, gazság nem esik messze egymástól, ahogy igaz a mondás, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, a fordítottja is az, ügyvédekből lesz a legnagyobb csaló. Ez volt az olyannyira várva várt nap, és este szokás szerint újra zuhog az eső. Holnap megyek a Balatonra, lehet, hogy utoljára, ki tudja mit hoz a jövő. Az oly sokszor megnyugtató, lelkierőt adó kert ilyenkor azért gondot is okoz. Egy hét nem nagy idő, de az állatok mindennapos jelenlétet igényelnek. Önetetőt állítok be, és a vizes edényeket is megduplázom, hogy a távollétem alatti segítségnek minél kevesebb gondja legyen. A Trabantot is itt szoktam átnézni, hisz lassan átlépi a nagykorúság tizennyolc éves korát, neki már ez hosszú útnak számít. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egyszerű az egész gépezet. Ha őszinte akarok lenni, nekem nem is kellene, de nem is való más autó, még ha sokszor társamnak tartom is, gondozásával elég trehány vagyok. Csak ilyenkor nézem meg a fékolaj szintet, töltöm fel az ablakmosó tartályát, egy kis takarítás belülről és egy gyors külső mosás ennyiből áll a felkészítés, de ezt is inkább megszokásból, mint szükségszerűségből csinálom. Nyugodtabb a lélek, ha úgy érzi mindenre felkészült, és ez nemcsak a Trabantra, autókra igaz. Még sohasem hagyott cserben, az első főtengelyem is a parkírozó előtt tíz-húsz méterrel állt be, két hónapja az első fékhengerem is a parkolóban, álló helyzetében szállt el. Azért az sem volt ám hülye, aki kitalálta, hogy a benzin magától is lefolyik a karburátorba, a léghűtés is megoldható, és 33

Nyugaton, amíg benzinmotort gyártanak, azért a két ütem sincs végképp leírva. Tudom, hogy most az autó teszi az embert, de azért higgyék el, a Trabantot is lehet szeretni. A virágok is többszörös adag vizet kapnak. Ezekkel a tevés-vevésekkel el is telik a délután, már estefelé jár, amikor kislányommal hazaérünk. Reggel hármat fordulok a csomagokkal, meg is telik a Trabant kombi hátulja, még az ülésekre is kerül csomag. A gyerekek már lázban égnek, várják ezt a minden évi egy hetet. Bár valamivel hosszabb az út, a kertet útba ejtve indulunk el. Megnyugodva konstatálom, hogy működnek az embert pótló berendezések. Most már tényleg irány a Balaton. A 86-os hatalmas forgalmából szabadulva, a nyolcas főút szinte kihalt. Szokásos sümegi pihenőnket - ami inkább az autónak, mint nekünk kell- beiktatva, tizenegy óra körül érkezünk a magyar tenger partjára. Mint minden évben eddig, az egyhetes balatoni nyaralás következik, lehet, hogy ez is utoljára, bár ez a luxus szerintem még a legcsóróbb állampolgárnak is megjárna, csak úgy alanyi, emberi jogon. Volt cégem üdülőjében töltjük el ezt az egy hetet, persze most már nem saját jogomon. Először nem is jelentkeztünk, mikor lehetett. Máskor augusztus közepe táján volt ennek az ideje, most azonban családom, főleg a gyerekek, unszolására egy, ebben a turnusban üresen marad helyet használunk ki. A kis balatoni település főutcájában van az üdülő, falán egy festett macis, feliratos tábla hirdeti, ez is a céghez tartozik. Sokáig az utca legszebb, legnagyobb háza volt, még ma is meg-megállnak megnézni érdekes stílusát. Megér vagy százmilliót, de papíron, a könyvben, csak töredék értéken szerepel. Ha összejön a mutatványuk ezt is, illetve ennek az árát is viszik. Nemigen becsülik az ilyesmit, hiábavalóságnak tartják. A pénz és az autó az az istenük, korlátolt agyuk csak e körül forog, azon kívül nem ismernek se istent, se embert. Ha sikerül a gyalázat, már jöhet is rá a vevő, hogy az ára a zsebükbe vándoroljon. A sok társadalmi munka, kommunista szombat, ami ebben az épületben is van, most kamatozik igazán, szaporítja a rablott vagyont. Tiéd, magadnak építed, mondták, hogy fél évszázad alatt, immár másodszor is rabolhassanak. A második rablásért mikor jár majd kárpótlás, egyszer azért majd arról is el kell számolni, mert semmi sem tart örökké. Kihalt a környék, csak páran lézengenek, a drótköteles vízisí pálya üresen rója a köröket. Németeket is csak párat látni, nem hallani a hangoskodásukat. A kedvenc partmenti büfében, a pizzasütő fiú már messziről köszön, régi ismerősként üdvözöl. Hiába, a minden évi ugyanott nyaralásnak is van előnye, szinte már otthonos biztonságérzetet kelt. A gyerekek is ismernek mindent, kicsit lazábban lehet őket engedni. A tó tényleg tisztább és nagyobb mint tavaly, most tényleg kiér egészen a partjáig. Háromnapi viszonylag jó idő után, mely alatt azért mártózni, fürdeni is lehetett, ismét hűvös szelek sodorják a napot eltakaró felhőket. Vonattal átmentünk Keszthelyre, a Balaton szabadalmaztatott fővárosába. A város sétáló utcájában már igazi nyüzsgés van, az eleredő eső sem zavarja az embereket, az utcai fák alá illetve a napvédő ponyvák fedezékébe húzódva várják, hogy folytathassák programjukat. A híres kastély bejáratánál mint mindig, most is gyűlik a tömeg, pedig elég drága a belépő, ezerkettőszáz a felnőtt, hatszáz a gyerek. Családi jegy nincs. Családbarát miniszterelnökünk csak az állami, leginkább pesti, külföldiek által látogatott múzeumokat tette ingyenessé, magyar és vidék megint szívhat. Egy mellékutcán megyek le a mólóhoz, meglepődve nézem az egymást követő, leromlott állapotú üres bolthelyiségeket, házakat. Szinte a fél utca ilyenekből áll. A mólót szépen megcsinálták. Az egyik meghatározó partmenti, monarchiát idéző nyaralóház, a volt Balaton Szálló is eladó, gondolom, biztos gond volt az üzemeltetés. A seft, a rablótőke nem szereti a gondokat, a munkát, csak a hasznot, a rizikó mentes, biztos megtérülést. Az éppen induló Csobánc nosztalgia hajóra talán ha öten szállnak fel, de azért köteleit felszedve elrugaszkodik a parttól szokásos útjára. A vasútállomáson bent áll a hétfő kivételével csak hétköznaponként közlekedő nosztalgiaszerelvény, hogy vasárnap miért nem jár, az örök rejtély marad. Egy másik, szintén nosztalgiaszerű szerelvénnyel térünk vissza kis balatoni falunkba, a még hátralévő másfél napra. 34

Hát ennyi volt a nyaralás, lejárt a mandátum. Érdekes, hogy a csomag visszafelé sem lesz sohasem kevesebb, nem tudni, hogy mi kerül az elfogyasztott ételek, elhasznált anyagok helyére. Még Balatongyörökön, a Szépkilátónál megállunk, hogy - reméljük csak egy évre búcsút vegyünk a tótól és panorámájától. A Trabant hazafelé is bírja a nyolcvanas tempót, de azért Sárváron kap egy szusszanásnyi pihenőt. A vár körül néhány turista ténfereg, nem tudni, az épületben milyen programok vannak, nem csalogat be semmi. Innen már csak pár perc, néhány kilométer az egykor Nyugat királynőjének nevezett, ma inkább másik régi nevéhez (Stein am Angern) illő város, ahol se színház, se egyetem, ahol az utóbbi másfél évben majdnem minden üzem megszűnt vagy elköltözött. A csipkerózsikai álmát alvó városban, ahol még mindig álmodnak az ébredés helyett, csak a polgármesternek meg a helyetteseinek megy az üzlet, Ő felvette az idén is a kettőegész hattized milliót pluszba. Igaz kötött paktumot munkahely ügyben, meg is ünnepelték pezsgős koccintással a munkaügyi miniszterrel a gyárbezárás másnapján. Szegény szocik, még most sem, máig sem értik, miért verték őket hülyére a szavazáson. Sok pénze már van, állítólag a repülőtérből is lesz valami, reméljük felül majd a repülőre és elszáll, mint a nótában. Én is rá szavaztam, bevallom, nagyot hibáztam! Délután megyünk ki a kertbe, úgy néz ki, minden átvészelte a gyenge egyhetes szükségállapotot, de azért mindenre ráfér az egyhetes hiánypótlás. Éjjel netelek egyet, letöltöm az e-mailjeimet, jönnek rendesen a spamokkal együtt. Szűröm a szerveren, szűröm itt lent, mégis célba ér mindig húsz-harminc szemét. Két portálfélével vagyok fent a hálón, a metájukból hamar begyűjtik a címet e szemétcsináló robotok, de hát minden jóban kell valami rossznak is lenni. Egyikre teszek fel néhány most készült balatoni képet, az a pár látogató hadd élvezze a nyár hangulatát. A nyaralással együtt a dokitól kapott táppénzes, rekreációs idő is letelt, már az első itthoni napon menni kell a felülvizsgálatra. Lehet mondani ismét kedvesen fogad, kérdi miben segíthet. Ad még egy hetet, aztán a táppénzes papírokat is megcsináljuk, kihasználtuk ezt az egyszeri lehetőséget is. Lelkemre kötik, hogy csak a lejárat után adjam le az utolsót, amit magamtól is így csinálnék. Elbúcsúzunk, remélem újabb harminc évre, de ez sem rajtam fog múlni, tudják, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Elméletileg kilencven nap ez a lehetőség eddigre már utána jártam -, ami nem jár, csak lehetséges, mégsem mondom neki a madáchi mondást, szűkös kezekkel mérsz, de hiszen nagy úr vagy. Azon nem sokak egyike, akik mostanában, ha nem is maximális mértékben, de segítettek nekem. A bölcs mondás miszerint bajban ismerszik meg a barát, eddigi barátaim fogynak is rendesen. Van aki még a fejét is elfordítja, hogy ne találkozzunk, de a legtöbb inkább csak azért kerül el, mert nem tudja, hogyan kezelje, kommunikálja a helyzetet. Persze azért vannak, akik kimondottan örülnek a ránk mért sorscsapásnak, messziről érezni, látni rajtuk, hogy jóleső elégtétel tölti el őket, pedig az életük ettől se jobbra, se rosszabbra nem fordul. Cinikusan mondhatnám, jóleső érzés, hogy valakiknek megint sikerült örömöt szereznünk, nem vagyok rossz akaratú ember, de azért kívánom, hogy az életben ez legyen a legnagyobb örömük! Legnagyobb csalódás azok káröröme, akik idáig majdnem mindennap segítségemre szorultak, hol ilyen, hol olyan ügyben. Jó tett helyében már régóta nem várok jót, de azért azt sem, hogy rosszal fizessenek. Talán lelki megnyugvás számukra, hogy úgy érzik, most én is segítségre szorulok. De hát ki nem, csak van aki bevallja és van aki nem. A volt cégemmel való egyezkedésből nem valószínű, hogy már lesz valami, szerintem nem is gondolták komolyan, csak a jogban, igazságszolgáltatásban oly fontos halogató taktika része volt. Először még az ügyvédjük hívott, hogy most a szabadságok miatt nem jó, később, mikor a Balatonon voltam, a segítője közölte, hogy még nem aktuális. Azóta nem hívtak, nem jelentkeztek, mikor mi kerestük, akkor nem találták. Még nem tellett le a perben biztosított hatvan nap, de azért úgy látom, lassan igényelnünk kell a folytatást. Az ügyészségtől sem jött levél, hiába várom, de a nótával ellentétben, még 35

nem hagyott el minden reményem, bár itt már bőven letelt a hatvan nap. Nálunk még jóban van az ügyészség és a rendőrség, itt még nem választotta szét, ide még nem ért el a legfőbb ügyész, Polt Péter keze. Munkamegosztásban dolgoznak, az egyik kinyomozza, a másik elítélteti, de a legjobban azt szeretik, hacsak a létüket igazoló egypár ügy létezik, feleslegesnek tartott gondokkal kár zaklatni őket. Nagy ez a város ahhoz, hogy a mindenki mindenkit ismer elv erkölcsi ereje visszatartson a panamáktól, ahhoz meg túl kicsi, hogy a minden területen összefonódó elitjének alternatívája, méltó, érdemi ellenpólusa alakulhasson ki. Most is ott fekszik a kórház balesetsebészetén súlyos állapotban volt cégem egyik hölgy raktárosa. Egy holt részeg, volt ügyész csemetéje roncsolta szét utánfutós autójával munkába jövet, de nincs hír, nincs ügy, csak a hallgatás. Kéz kezet mos alapon maguk között mindent eldöntenek és azt véghez is viszik. Az én beadványommal nem tudom mi lehetett a baj. Talán bonyolult a tényállás, vagy csak feleslegesnek vélt munka volna vele, vagy már tényleg a köreiket veszélyeztetem? Nem is csinálják, írásban el sem utasítják, csak lebegtetik, vagy már rég a szemétkosárba dobták. A demokrácia ott kezdődik, ahol a leveleket nemcsak elolvassák, hanem rájuk válaszolnak is. De azért csínján a szavakkal, a jog átment támadásba, véleményedet még mindig elmondhatod, akár le is írhatod, de mások jó hírét soha nem sértheted, még akkor sem, ha az illetőnek soha nem is volt jó híre. Nyerik is újabban sorra a pereket, igaz ők indítják és ők is döntenek, a bíróságok szerinti hamis állítások helyreigazításai és az ott szerzett jó hírek már oldalakat töltenek. Ismét, szükségszerűségből divatba jönnek az underground, földalatti szamizdatok? Életem státuszában újabb változás következik be, elmegyek a Munkaügyi Hivatalba, most már nincs más lehetőség, nem lehet kifogás, regisztrált munkanélküli leszek, bekerülök, ahogy ők mondják, a rendszerbe. Próbáltam ám vállalkozni is, de mindjárt az elején elakadtam. Kinéztem egy pofás kis garázst, ami üzletnek volt átalakítva. Lehet, hogy annak is készült, egy belvárosi tömbbelsőben, nem a legforgalmasabb, de azért autóval is megközelíthető helyen. Egyáltalán nem volt garázs formája a nyeregtetős, elöl rendesen ajtós, kirakatos épületnek, ha nem garázsok vették volna körül, akárki üzlethelyiségnek mondta volna. Nem lett volna olcsó, de nekem a céljaimra nagyon megfelelt volna. Nem vagyok Bill Gates, nem is akartam a Microsoftot, vagy mint Steve Jobs az Apple-t újra kitalálni, egy garázsból felépíteni valami vállalatbirodalmat, csak a magam uraként, a magam boldogulására és örömére ténykedni. Az élet során csak ilyenkor szükséges, számítógépes tudást bizonyító, oly sokszor helyettesítő okiratot, mint már írtam, egy boltvezetői gyorstalpaló kiválthatta volna, de amúgy sem olcsó helyiségem mellé még kellett volna hogy vegyek egy vagy két parkolóhelyet. Rendelet írja elő, hogy aki valami ilyesmibe vág bele, annak parkoló megváltást is kell fizetnie. Ebből áll a vállalkozásbarát támogatás. Még régebben Párizsban járva jutott eszembe, látva, hogy ott emberek ezrei élnek csak abból, hogy ott áll az a hatalmas vastorony, ha valaki itthon ilyet vagy valami vonzerejében hasonlót szeretne alkotni, mindjárt több kifogással találná magát szembe. Azon a helyen, ahol szeretné, biztosan nem lehetne, magassága is gond volna, meg vasból sem készülhetne. Még egyszerű toronyházak sem készülhetnek, kiemelkedő tetejükkel rontják a városképet ürüggyel. Mi lenne, ha régen nem engedtek volna templomokat építeni a tornyuk miatt? Minden település panorámájának meghatározó jelképe, gazdasági szerepének mutatója volt a házak közül kimagasló egy vagy több templomtorony, amely az akkori utazónak az első látványt is jelentette egyben. Igaz, az emberek között sem szeretik a kiugrót, a kiemelkedőt, a fűnyíró-elv még csak ott érvényesül igazán. Inkább a látszat kedvéért, mint a tényleges segítség gyanánt vannak bizonyos támogatások, de mint a többi, ezek is a feltételrendszerükkel inkább azoknak járnak, akiknek úgy isten igazából nem is volna feltétlenül szüksége rá. De majd mindegyik feltétele a három hónapos regisztrált munkanélküliség, ami meg ugye csak a felmondási idő, táppénz lejárta után lehetséges. Tanultak a jogtól, mint most már lassan mindenhol, itt is az idővel játszanak, egy pár problémát biztos, hogy a gyorsan 36

múló idő is megold. Miért kell megvárni, míg az emberek teljesen padlót fognak anyagilag és lelkileg egyaránt. Az élet nem akciófilm, ahol a jót képviselő főhőst először mindig félholttá teszik, hogy onnan vigye sikerre ügyét. Mondhatnánk persze hangzatosan az innen szép a győzelem jeligét, de az élet sajnos nem így működik, a puszta valóság inkább a lejtőn nem lehet megállni törvényszerűségét bizonyítja. Mennyi oktatásra, képzésre, hasznos dologra szánható idő megy veszendőbe e rossz, a bizalmatlanságból fakadó szemlélet miatt, mely csak késleltetve támogatja mindezeket a lehetőségeket. Belülről minden mennyire más tud lenni. Az első találkozásomnál emberiesnek, humánusnak tűnő hivatal, most már igazi arcát is megmutatja. Kiderül, hogy mint a verseny- és bank szférában oly sok helyen, itt is sorszám kell, amely aztán később, sokszor félnapos várakozások után jelenik csak meg a bebocsátást engedélyező kijelzőn. A sorszámot sem maga húzza az ember, itt irányított rendszer működik, a mozgásirányt ők határozzák meg. Fiatal, huszonéves srác adja a sorszámot a nagy terem közepén lévő információs pult mögül. Az egyetlen kijelzőn megjelenő digitális számok hol gyorsabban, hol lassabban, de követhetetlen sorrendben tűnnek fel egymás után, így senki sem tudja, hányan vannak előtte, rá mikor kerül majd a sor. Többen érdeklődnek is nála, hányadikak a sorban, még mennyit kell várniuk, ő megnézi a számítógépében és körülbelülre meg is mondja nekik. Mintha most jóval többen lennénk, mint az első alkalommal, de hát azóta újabb üzemek szűntek meg, vagy a már többször karcsúsítottak maradékát is bezárták. Szinte mindenki türelmesen, magába roskadva, sorsába beletörődve várakozik. Nemigen társalognak egymással, mintha szégyellnék közös sorsukat, magukon viselik mások szégyenét. Az itt dolgozók kézről kézre adják a fal mellett álló fénymásoló gépet, gyors egymásutánban váltva egymást, bizonyítványok, emberi életutak dokumentumait másolják tucatszám, hogy azokból valamelyik irodában újabb akta legyen. Ahogy elnézem az irodákból ki- és visszasurranó, sürgölődő hölgyeket, ez a hivatal sem az a hely, ahol az idősebbek is labdába rúghatnának. Szinte mindegyik harmincas vagy az alatti korú, már az új, egy világos nemzedék. Nem nyomasztja őket a közös múlt emléke, nekik ez már természetes állapot, nem tudják, hogy volt idő, amikor a munkából mindenkinek jutott. Nekik nem számít a kor, a nem, csak nyomatják hívószám szerint, egy ember, egy szám, egy határozat. Teszik a dolgukat, csak a munkájukat végzik. Majd sok év múlva, a sok-sok határozat terhével vállukon, az átélt idő súlya alatt döbbennek rá, hogy a megélt kor nem érdem, de azért mint minden embernek, a kornak valamivel jobban is megjár a tisztelet. Százhuszonhármas a hívószámom, jelent meg már kisebb és jóval nagyobb szám is a kijelzőn, mióta itt állok a fal mellett. Már átnéztem a pulton lévő két számítógép egyikén a kirendeltség összes ajánlatát, a prospektusok tartalmát is már szinte kívülről tudom, mire az óramutatóm kétszer körbejárt. A közintézményekben oly megszokott órát itt sehol sem látni, talán tudatosan nem helyeztek el, hogy az emberek ne lássák az idő múlását, gondolván, könnyebb a várakozás, ha a ráfordított, elfecsérelt idő nem számszerűsíthető. Az oly sokat megélt és mégis, mindezek ellenére vagy inkább dacára, érzékeny lelkemet mégsem a várakozás hosszú órái viselik meg igazán. Lehet, hogy a lélek is fordítva működik, minél több csapás éri, ahelyett, hogy edződne, annál érzékenyebb lesz? A hozzám és a többiekhez hasonlóan várakozó apró, kis gyerekek látványa kavar fel. Legtöbbjük az anyukáját kísérte el, de van közöttük, aki az apuval érkezett. Az egyik sarok, üde színfoltként ebben a sivár környezetben, játszó saroknak van berendezve számukra, de a pár játékot megunva, már érthetően nyűgösek, nem értik, miért kell itt olyan sokat várakozni, legtöbbjük még azt sem tudja, - és ez így is van jól -, hogy egyáltalán mit is intéznek itt a szülei. Talán mire ők felnőnek, már tényleg megváltozik a rendszer, az ember majd újra ember lehet, az ilyen hivatalokban nem kell majd játszósarok és gyerekszoba, nem ebből áll majd a gyerekszerető családpolitika.

37

Feltűnik a kijelzőn a várva várt sorszám, mellette a szobaszám, amelybe most én is beléphetek. Itt is, mint a többiben, az előtérben elhelyezett tájékoztató szerint ketten vannak, párosával intézik az ügyeket. Átveszik a paksamétámat, rutinosan válogatva szedik ki közülük, ami nekik kell, félretéve a számukra érdekteleneket. A számítógép billentyűzése közben teszi fel a fiatal hölgy az adatokra, egyebekre vonatkozó kérdéseit. Kiderül, hogy az igazolások nem elegek, eredeti bizonyítványok kellenek. Aztán ő is elrohan egy adaggal a fénymásoló géphez. Még billentyűzik egyet a gépen, közben elmondja teendőimet, aláiratja velem több helyen, s megszületik az első határozat. Kis könyvet is kapok, melynek borítójához belülről hozzátűz egy nevét, telefonszámát is tartalmazó pótlapot. Lepecsételi az első rubrikát, s egy hónapi időt ad a következő találkozásig. Mondja, még nincs vége, figyeljem a kijelzőt tovább, a sorszám marad, majd újra meg fog jelenni, akkor irány egy másik szoba. Visszamegyek az előtéri szokásos helyemre, aztán dél felé közeledve, kicsit ritkul a tömeg, már le is ülhetek. Tényleg működik a rendszer, bár sokára, de újra feltűnik a szám. A második szoba a folyosó végén van, csak most látom, hogy fali beugrókból újabb szobák nyílnak. Itt is két fiatal hölgy fogad. Kattogni kezd itt is a billentyűzet, csak itt ehhez már az előbb kapott iratok is kellenek. Aztán itt is irány a fénymásoló, a pultnál kapott iratgyűjtő szépen vastagodik. Elmondja, hogy neki még mik kellenek, bizonyítványok, a bírósági keresetlevél, és mivel volt cégemnél még üzletrész tulajdonos vagyok, a társasági szerződés is kellene neki. A keresetlevélről illetve munkaügyi peremről nem tudom, honnan tud, lehet, hogy a másik szobában én említettem volna? Kis könyvembe ő is betűz egy, a másikhoz hasonló pótlapot, megkérdezi, mikor tudom hozni a kért dokumentumokat. Az első kettőt bármikor, a társasági szerződést szerintem soha, mivel abból nekem sincs, volt cégemnek egyik legeltitkoltabb dokumentuma volt. Egy keddi napot ad meg időpontnak, be is pecsételi, mondja, hogy kérjek azért számot, de majd soron kívül bemehetek. Aláírok itt is több helyen és kész egy másik határozat. Egy példány ebből is velem jön, egy példány ebből is itt marad. Most úgy tűnik, tényleg végeztem, egyelőre készen vagyok. Szabadulok a helytől, gyors léptekkel szaladok le a gödrös parkolóban várakozó Trabanthoz, beülök, csak most gyújtok rá. Nézem a kapott papírokat, az egyik határozat, hogy mától munkanélküli vagyok, a másik pedig határoz arról, hogy ezért valamiféle, némi segélyt is kapok. Tanulva a múltkori esetből, átnézem, minden papírom megvan-e, aztán utamra indulok. Lassan letelik az állkapcsomba ültetett implantátumoknak szánt beilleszkedési, gyógyulási idő, lassan fogászatilag részben szalonképes leszek, ezért elkezdem gyártani az állás-, munkahely vadászó pályázatokat. Szinte egy kiadványt szerkesztek a magam meglátása szerint, mely önéletrajzból, bizonyítvány másolatokból, személyi adatokból áll össze. Számítástechnikai ismereteimre, a spontán szerzett halvány tudásra egy külön részben utalok, mivel arról hivatalos képesítésem nincsen. Megemlítem benne eddig elvégzett tevékenységeimet, nem eltúlozva, inkább ügyelve azok érthetőségére ott, ahol nem fő profil a számítástechnika. Sok helyen még az általuk használt programok gyakorlatát is előírják, erre minden pályázatnál külön válaszolok, hogy használtam-e, ismerem-e. A legtöbb kiírás magas szintű, profi alkalmazói képességeket vár, másokkal ellentétben én nem merem magamról ezt kijelenteni. A legtöbb helyen aztán kiderül, hogy aki tényleg tudja céljának megfelelően használni az adott programot, az már magasszintűnek számít. Persze azért a másik véglet is igaz, egy eddig számomra ismeretlen webes cég a két idegen nyelv tudás, a több programnyelv és majdnem az összes létező adatbázis kezelés, programozás profi szintű ismerete mellett, előnyben részesíti az XML script profi ismeretét. Nincs az a csodagyerek, aki mindezeknek megfelel, ráadásul életciklusának a huszonhárom és huszonnyolc éves szakasza között kell lennie. Ha mégis lenne ilyen, a cég biztos állással és a minimál bérrel honorálná. Nem olcsó dolog munkanélkülinek lenni, a pályázatok írása, a posta, a telefon rendesen viszi a pénzt. Nem tudom, akinek nincsenek hasonló lehetőségei, az mit és hogyan csinál. Jó magyar szokás szerint, 38

átesve a ló másik oldalára, már a legalapvetőbb szakmunkákhoz, betanított munkákhoz is fényképes szakmai önéletrajzot várnak el, követelnek meg. Nincs messze az idő, mikor pályázat után, állásinterjún választják ki az utcát sepregető köztisztaságiakat. A legtöbb beadott anyagra nem is válaszolnak, ritka, mint a fehér holló, a sajnálatot közlő választelefon. Többfajta elérhetőségemet is megadtam, a postai cím, vezetékes és mobil telefonszám mellett, e-mail címem, és mivel web-helyemen is hagyható személyes üzenet, annak címe is rendelkezésre áll. Mindezek ellenére a kapcsolat úgy látszik csak egy irányban működik. Sok helyen mintha nem is lenne tényleges felvétel, lehet, hogy csak a munkaerő piacot radarozzák, csak adatokat gyűjtenek. A gazdasági szférában nem kötelező a pályázat kiírása, szerintem más célja nemigen lehet. Hova kerül az a sok teljes körű személyes adat, ki használja fel, és mire, a máshol, máskor adatainkra oly kényes adatvédelmi biztosnak ide miért nem ér el a keze. Szabályozza e tárolásukat, megsemmisítésüket valamilyen rendelet, s ha esetleg van ilyen, ellenőrzi-e valaki betartásukat. Hányszor találhatnak még a szemétkupacokban, utca széleken kidobva, saját pénzen kiadott emberi sorsokat? Az érvényesülés másik módja a személyes ismeretség, a kapcsolat, mely minden bizonyítványnál többet nyom a latba, vele biztosan meg lehet nyerni a kiírt pályázatokat. Az antivilág egyik fő bűne volt ez is, amelyért szintén meg kellett dönteni. Uram-bátyám világnak hívták akkor, és azt mondták, hogy ez a kontraszelekció mekkora országrontó károkat okoz. Elég volt ám csak egy, aki pártkönyvvel vagy valami más módon felavanzsált, aztán már hozta a többit is, és azok szintúgy tovább, úgy szaporodtak, mint a nyulak. Aztán, mikor már sok volt a rovásán, bukott a főnök, a hálózat maradt. Ma, cinikusan, mert ez az átkos hagyomány is vígan él, öröklődik, burjánzik tovább, kapcsolati tőkének hívják, a mindent át- meg átszövő összefonódást. Nem számított akkor és ma sem számít, ha semmihez sem ért, egy kicsit hülye is, ha hozzánk tartozik. Téved, aki azt hiszi és hangoztatja, hogy ez párt alapon működik, a kapcsolatrendszer behálóz minden pártot, közintézményt, mindenhová elérnek csápjai. Mindenki tesz valami szívességet, mindenki mindenkinek tartozik, és legfőképpen mindenkinek érdeke, hogy a láthatatlan szervezet fennmaradjon. Így alkotnak a betonnál, keplárnál is erősebb láthatatlan védőfalat, amelyen a rendszerváltásnak nevezett valami még csak rést sem ütött. Mint a jéghegy lebegnek a posványban, láthatatlanul, s ha egy csöppnyi része mégis a felszínen az utadba kerül, még azt hiszed, ezt a kis semmiséget könnyen legyőzheted. Majd döbbenten tapasztalod, hogy a kis semmiség felől minden irányból, de leginkább hátulról jön a támadás, s a végén örülsz, ha a harcot épp bőrrel megúszod, nem terít le a válaszcsapás. De legnagyobb bűne az, hogy békén hagyni, kikerülni sem lehet, mert védi ő a körötte lévő posványt is, mint az életteréhez nélkülözhetetlen létszükségletet. Mint a fekete lyuk, elnyel mindent, hogy még nyoma sem marad, csak a soha nem értett „miért ilyen a valóság” a terméke, az a keletkezett antianyag. Olyan mint a szervezetet felemésztő rák, későn diagnosztizálható és akkor már nincs ellenszere, de ellentétben azzal, ez nem szorítja halálra áldozatát, ezzel nem okozza önnön pusztulását is. Nincs egy talpalatnyi hely, hol a tagadás lábát megvetve, elpusztíthatná e torz szüleményt. Miért van az, hogy ami rossz volt az átkosban, az mind vígan tovább él, ami emberi és jó volt, mert bizony volt sok ilyen is, az egyszerre mind megszűnt, elveszett. Egyszer talán majd megtudjuk, mit rejt a paktum, a nagy rendszerváltókról lehullik a lepel, szomorúan konstatáljuk, hogy csodák pedig nincsenek, a rendszer magától, csak úgy, sohasem változik. Pedig még lenne megoldás sorsunkra, szinte biztosan tudom, s ebben a hitemben csak megerősít egy szomszédos városban tartott hétvégi párbeszéd konferencia. Szinte fű alatt zajlott le, hangja nem is hallatszott messzire, de azért jó tudni, érezni, hogy még nálunk is vannak, akik nemcsak a múltba és jövőbe, hanem a jelenbe is látnak. Múltjára oly büszke és nagyra törő városunkban székelő alapítvány rendezte ezt az értelmes együttgondolkodást, de régió 39

központról álmodozva nálunk mégsem talált táptalajt, helyet e két napra összegyűlt hatalmas tudás. Talán, ha munkaidőben rendezték volna, talán ha fizettek volna a részvételért, akkor talán itt is lett volna rá igény. Miszlivetz, Hankiss, Lengyel, Márta, Schäffer és a többiek, akik már a gyakorlatban is bizonyították jelenbe látó bölcsességüket, most ott együtt találták ki, Magyarország után, Nyugat-Pannóniát is. Politikusaink még véletlenül sem voltak jelen, persze vigasztalásul mondhatnánk, fontosabb dolgok ezek annál, minthogy őrájuk bízhatnánk. Milyen egyszerű és ésszerű ötletekkel, mennyit javulhatna sorsunk, helyzetünk, de hát egy szinte lehetetlen feltétele volna: az ész diadalma az ostobaság felett. Társadalmi hallgatáskultúráról beszélt, nyitva a sort Miszlivetz, aki jelenleg, ki tudja meddig, még városunkban él, s akit az egyik kereskedelmi televízió hetente heten adásának magukra oly büszke, mindent tudó résztvevői is, a műsorban elhangzottak szerint, az ország egyik legokosabb emberének tartanak. Hazájában viszont senki sem lehet próféta, itthon nincs is nagy becsülete, már őt is kikezdte a posványban lebegő, a hallgatást, a csendet szerető, mindent elnyelő, láthatatlan szervezet. Nem rendülne meg a világ, de még Európa sem, ha Magyarország eltűnne a térképről, ezt már Hankiss Elemér mondja, sajnos csak azoknak, akik ezt már tudják és tenni is szeretnének ellene. Értelmes ember számára döbbenetes a gondolat, de igaz, ha most is az időre bízzuk gondjainkat, majd ő ilyenformán megoldja. Vergődünk, vakrepülünk magunk sem tudjuk, hogy merre, hová, közben rohamosan fogyunk, évente egy közepes városnyival, kevesebben vagyunk. Márta István Kapolcsról beszél, hogyan jöhet létre akár arany is a semmiből, ha összefognánk, de nem a másik ellen, hanem a célért, akkor mindent megoldhatnánk. Szinte mindegyik tapasztalatból, javaslatból, ötletből kiderül, hogy már többször csapódott az ominózus falon. Sajnos a hallgatáskultúra létezik, magába szívta ezt a konferenciát is, magam csak utólag értesültem róla, pedig egy ilyen beszélgetésért minden pénzt és időt megadnék. Személyesen egyiküket sem, csak munkásságukat, műveiket ismerem. Hankiss Elemérrel is csak egyszer találkoztam, egy hétvégén vonattal a kertembe menve, az állomáson előttem váltott jegyet. Valami miatt hosszabban tartott az ügylete, hátra fordulva elnézést kért a fenntartásomért, mikor nevén szólítva válaszoltam, hogy semmi gond, beszédbe elegyedtünk. Talán ha öt percig tartott a diskurzus, hiszen mindkettőnket várt az induló vonat, de ebben az öt percben, többet tanultam, okosodtam, mint talán máskor egy egész év alatt. Szinte semmi sem jelent meg az eseményről, utólag próbálom morzsákból összeszedni a párbeszédek anyagát, rengeteg e-maillel, telefonnal próbálom áttörni az elhallgatás falát. Nem lehet, hogy kárba vesszen ennyi okos, jóravaló gondolat, hogy utána csak ismét az üres tehetetlenség maradjon, ne adjon lendületet, újult erőt, és ne hagyjon tovább gondolkodásra ösztökélő nyomokat. Valahogyan közkinccsé kéne tenni, megfogadni, és már nem is kellene nagyon senkinek kitalálni, sem magunkat, sem a régiót. Szegény embert az ág is húzza, mintha minden összeesküdött volna ellenem, ahelyett, hogy egyre előrébb jutnék, úgy érzem egy helyben topogok, csak az idő halad. Fogorvosomnál is kellemetlen meglepetés ért. Már éppen a feltáró műtétre készítettem fel lelkemet, gyűjtöttem a bátorságomat, ami a beültetett és hónapok alatt begyógyult implantátum feletti íny felvágásából áll. Ekkor helyezi be az implantátumba a fogat majd ténylegesen rögzítő záróelemet, ami elmondása szerint a beültetésnél kicsit kellemetlenebb. Aztán, mikor ténylegesen sor kerülne rá, egy új tervvel, ötlettel lep meg, ültessünk be még alul középre egy műgyökeret, mert ott még éppen elfér és biztosabb lesz a teherbírás. Mit mondhatnék erre, ő tudja, ő az iparos, javaslatát, ha nem is örömmel de azért elfogadom. Ha az ember biztosan tudná, hogy örökre jó lesz, akkor szívesebben kiállna minden szenvedést, de hát mint annyi másra, erre sincs garancia. Megbeszélünk pár napra rá egy újabb időpontot, és mikor ez eljön, újra végigélem a már egyszer végigélt szenvedést. Ismét napok és hetek sora szalad majd el varratszedésre, beilleszkedésre való várakozással. Pedig jól megértjük egymást, már régebben kiderült, hogy közös hobbink is van. Megígértem neki, ha majd egyszer túl leszünk a nehezén, elhozom 40

hozzá magyar papírpénz gyűjteményemet. Nem teljes, kuriózumnak sem mondható ez a gyűjtemény, de azért az évek során szépen gyarapodott, kerültek bele ritkább darabok. Mostanában már nem szaporodik a gyűjtemény, sem a hely, sem az idő, sem anyagi helyzetem nem teszi lehetővé. Sohasem voltam gazdag, még csak jómódú sem, a legritkább, ezáltal a legnagyobb értékű darabok hiányoznak belőle leginkább, pedig az elmúlt évtizedek alatt többször is lett volna lehetőségem beszerzésükre, de anyagi helyzetem igaz kevésbé, de akkor sem engedte. Bár nem voltam még túl a nehezén, de egy délutáni alkalommal magammal vittem, az akkor csak kontrollnak szánt rendelésre. A máskor délutáni órákra már általában üresedő váróhelyiségben, most persze többen várakoznak. A vizsgálat után inkább csak jelzem neki, hogy itt van, de látva a sok pácienst, majd máskor, még egyszer elhozom. Öt percet kér, hogy várjam meg feltétlenül, amíg a rettegett székbe már beültetett következő megkapja a fájdalmat leplező injekciót. Kimegyünk a függő folyosóra, mely erkélyként szuperál a várakozó helyiség előtt. Rágyújt és engem is megkínál, pedig még a legelején, a beültetés feltételéül szabta a dohányzásról való leszokást. Nem az első eset, volt, hogy a steril műtét szünetében, szintén itt kint a gangon, amíg én csak az illatát szívtam a cigarettájának, is felajánlotta, hogy enyhíti a sóvárgó szenvedést. De akkor beszélni sem tudtam, azt sem éreztem, hogy hol is van a szám. Tudom, hogy ártalmas a cigaretta, dobozán is vastag gyászkeret hirdeti, de azért álságos dolog minden bajunkat, betegségünket csak erre az évszázados szokásra fogni. Egyszerűbb így, mint feltárni és megszüntetni a komplex okokat. Nem mondja, de úgy érzem, ő is így gondolja. Az ablakpárkány peremén a cigarettánkból nagyot szívva felnyitom az időrendi sorrendbe rakott gyűjtő albumot. Már a Kossuth és Almásy bankókra, melyek az első magyar papírpénzek, rácsodálkozik. Lassan haladva a sorban, szinte mindegyikhez rövid magyarázatot is kér, látszik rajta komolyan érdekli a dolog, mintha megfeledkezne a várakozó páciensekről is. Nekem van lelkiismeretfurdalásom, mivel tudom, hogy a fogászati beavatkozásnál csak a rá való várakozás félelmetesebb. Nem véletlenül próbálják a félelmet zenével oldani, csillapítani. Megkér, hogy majd még egyszer hozzam el és segítsek neki is egy hasonlót összeállítani. Elbúcsúzunk, én hónom alá csapva az albumot hazafelé indulok, ő vissza a rendelőbe, ma még pár embert megkínoz. A megadott időpontban egy keddi napon összeszedve a kért irataimat ismét a Munkaügyi Központba indulok, hogy pótoljam mulasztásaimat. Az előtérben a már jól ismert, megszokott kép fogad: emberek magukba roskadva várnak sorukra türelmesen. A megbeszéltek szerint kérek sorszámot, majd az irodához megyek, ahol az én ügyintézőm - az Ön ügyintézője, így szerepel a munkanélküli kiskönyvemben - intézi az ügyeket. A nagy meleg miatt tárva van az iroda ajtaja, mivel látom, hogy vannak bent, kint megvárom az üresedést. Mikor ügyét befejezve kijön az előttem lévő, csak akkor lépek be. Lehet, hogy megzavarom programjában, köszönésemet szinte meg sem várva, ripakodik rám a huszonéves ügyintézőm, „ki engedte be, vagy én mondtam, hogy bejöhet?”. Megemlítem a múltkori, általa felkínált lehetőséget, félpohárnyi teáját félreteszi, hangját lehalkítva maga elé húzza az asztalon lévő kupacból az én dossziémat. Most látom, hogy a gyűjtő tetejére ceruzával ráírta a feladatokat, ügyem állását, onnan olvassa, hogy milyen iratok behozatalát kérte. Átadom a papírokat, átnézi őket, ismét szigorúra vált. A társasági szerződést keresi, pedig múltkor már megegyeztünk, hogy azzal nem tudok szolgálni. Akkor hozzak egy igazolást arról, hogy nem folytatok kereső tevékenységet annál a cégnél, ahonnan huszonegy év munka után rúgtak ki, ahol igaz, még mindig tag vagyok. Érdekes logika, de félreérthetetlenül jelzi, ezen a szemétdombon ő a király. Amíg kimegy a fénymásolóhoz, hogy a most kapott újabb iratokat is lemásolja az egyre izmosodó iratgyűjtőm részére, csendben elgondolkozom. Sok mindent megéltem már életem során, de ilyen megaláztatásban, mint amit ebben a pár percben átéltem, nemigen volt még részem. Az olyannyira szidott sorkatonaságnál, az előző világban, a varsói szerződés vörös hadseregének határőrségénél - amely, igaz csak papíron, de akkor is a Belügyminisztériumhoz tartozott -, 41

sem emlékszem hasonlóra. Huszonévesen, emberi lényként honnan van ennyi embertelenség benne, ő még túl fiatal ahhoz, hogy a társtalanság irigysége tomboljon benne, még bőven van rá ideje, hogy az embert embernek lássa. Miért van az, hogy mindig ott veszik legkevésbé emberszámba az embereket, ahol velük foglalkoznak, lehet azért, mert ott ők a végzendő munka tárgyai? Kisvártatva visszajön az újabb fénymásolatokkal, bepecsételi kis könyvembe az újabb megjelenésre kötelező, berendelési dátumot, és még egyszer a fülembe rágja, mint az értetlennek, hogy mit is kér valójában. Már nem ajánlja fel a soronkívüliséget. Volt munkahelyem persze nem állít ki semmilyen igazolást, csak szóban közli, azért mert üzletrészünk van, még nem vagyunk tulajdonosok. Ők ezt így gondolják, így is cselekszenek, teljes mértékben maguknak tudják a céget. Akkor erről kérnék papírt, de hát ezt sem adják írásba, helyette csak egy üzenetet vihetek munkaügyi központos ügyintézőmnek. Az üzenet átadása a szokásos sorszám kérés és félnapos várakozás után történhet csak meg. Belépve az egyre ismerősebb irodába, az iratgyűjtőm ceruzás feliratára pillantva már régen beadott, lemásolt és iktatott dokumentumokat kér, elfelejtette kiradírozni, kipipálni a már bepótoltakat. Csak lassan kerül képbe, amikor átadom a szóbeli üzenetet, amelynek tárgya, hogy telefonon hívják fel volt munkaügyesemet. Egyszerre nyúl a telefon után és már tárcsázza is a valamelyik papíromon megnézett telefonszámot. Mivel hétfő van, a minden hétfői értekezések ideje, soksok csengetés után valaki más veszi fel a kagylót. Nem tudom kivel beszél, de üzenethagyás címén elmondja, hogy most éppen ott vagyok, mi járatban, és milyen ügyben érdeklődne. Mostantól már mindenki ismerheti helyzetemet volt cégemnél is. Személyiségi jogokról, adatvédelemről mintha nem is hallott volna. Mivel telefonhívása nem érte el a célját, következő hétfőre újabb pecsét, újabb időpont kerül a munkanélküli kis könyvembe, ami újabb félnapos várakozást jelent. Mint a REF, a rendőri felügyelet a kommunizmusban, ami a rendőrségen adott időpontokban való állandó megjelenést jelentette, úgy működik ez is. Az is az átkos rendszer utálatos dolgai közé tartozott, persze hogy az is, ha más néven is, de vidáman él, létezik tovább. Következő találkozásunkkor, mivel megtörtént a telefonos visszahívás, már ő is a volt cégem szempontját magáévá téve, kihúzza a tagja-e valamilyen gazdasági társaságnak rovatot. Három fél nap, másfél nap, három hét alatt, ennyi kellett a megoldáshoz. Nem sokára megérkezik ajánlott levélben az elkészült, talán végleges határozat. Kosza hírek érkeznek volt munkahelyemről. Van aki végső elkeseredettségében, de azért van olyan is, aki érdeklődésből hív fel telefonon. Tőlük tudom meg, hogy egypár rokonuk, hasonszőrű haverjuk kivételével, már szinte mindenkit átszerveztek minimálbérre. Nem mondják ki, de éreztetik, hogy tőlem, tőlünk várnak valamiféle megoldást, valami halvány reménysugarat. Nem akarom elkeseríteni, de nem is biztathatom őket, csak annyit ígérek, hogy ameddig anyagi és fizikai lehetőségem engedi, megpróbálom a magam módján végigvinni az ügyet. A jogban, igazságban való hitemet már kezdem én is elveszíteni, mivel egyre jobban látom, tapasztalom annak működését, konstrukcióját. Ami a látszat kedvéért ingyen, díjmentesen van, mint a munkaügyi per, az érdemben nem foglalkozhat semmivel, a többi pedig az egyszerű földi halandó számára megfizethetetlen, ezáltal elérhetetlen. A politikai diktatúra helyét átvette a gazdasági, ami sokkal rosszabb, mert ez ellen jóformán még küzdeni sem lehet. Ma nincsenek szögesdróttal elzárt internáló, elkülönítő táborok, a láthatatlan kerítések azonban mindenhol közöttünk húzódnak a bíróságok kapujától kezdve, a munkahelyeken át az oktatásig, jól megbízható hatékonysággal, teljes biztonsággal különítik el a bennlévőket és a kívülrekedteket. Az be-, ez meg kizár, ennyi a különbség a kettő között. Az ügyészség is léphetett valamit, mert mint mondják, komoly susmus előzte meg magabiztos kijelentésüket, miszerint el lehet menni az ügyészségre, akárhova, akkor is nekik lesz igazuk. Ha igazuk nem is, de nyert ügyük szinte biztosan lesz, az igazság és a jog már régóta külön utakon jár. Teri sorstársam férjének, mivel letelt a rokkantsági nyugdíjhoz előírt egyéves táppénzes időtartama és megszületett a lerokkantosító orvosbizottsági döntés is, hogy ne kelljen neki sem kifizetni a 42

járandóságait, kiküldték a közös megegyezéssel való felmondó levelet. Még tavaly nyáron a vállalat balatoni üdülőjében lett rosszul, életét akkor csak a gyors orvosi segítség mentette meg. Annyit azonban már ők is tanultak ebből a jognak nevezett cirkuszból, hogy nem írja alá szó nélkül a papírt, utána járt, megtudta, hogy odavetett morzsaként azért neki is jár felmondási idő, végkielégítés. Huszonhat éven keresztül hordta éjjel kettő órától majdnem délig a kenyeret és a pékárut, téli fagyban, nyári kánikulában, úgy érzi ez nemcsak jár neki, ennyit még meg is érdemel. Mikor ezt közli velük, azonnal levélben rendelik be üzemorvosi vizsgálatra. Több fizikai munkakört is felajánlanak neki, a munkát tiltó és kizáró orvosi lelet ellenére. Magabiztosságuk nem alaptalan, kilencven nap után, tértivevényes levelet kapok a városi ügyészségtől, ahová ezek szerint a megyeiről visszaadták beadványomat, hogy menjek be, a törvényességi felülvizsgálati kérelmem tartalmának tisztázására. Amennyiben ezt nem teszem, az ügyészség lezárja az ügyet. Öt konkrét kérdésre vártam volna választ, meg egy még konkrétabb intézkedést kértem, amelyeket pontosan le is írtam, ezek után feleslegesnek tartom a hiába való próbálkozást. A láthatatlan kerítés kapuját itt is zárva tartják. A semmitmondó levelet hozzácsapom ügyem szépen gyűlő paksamétájához, ha esetleg Strasbourgig jutunk, aminek szigorú feltétele, hogy minden lehetséges jogorvoslati lehetőséget ki kell használni, akkor ezt is beadom. Ha nem, akkor is jó lesz valamire, mivel az alján szerepel név és aláírás, talán még jobban kihívom magam ellen a sorsot, és e könyv végén csinálok egy névjegyzéket, hogy nevesítsem, ki kicsoda is ebben a történetben. A szakszervezetek is felébredtek több évtizedes csipkerózsikai álmukból, egyre hangosabban hallatják hangjukat. Mivel lassan elfogy a tagságuk, ezáltal a bevételük is, már a befizetett személyi jövedelemadó egy százalékára fáj a foguk. Az átkosból örökölt hatalmas vagyonukat régen felélték, eltüntették, most már a saját személyes megélhetésük, jól fizető szakszervezeti tisztségük került veszélybe. Szinte szó nélkül nézték végig a magyar könnyű- és nehézipar tönkretételét, pusztulását, tízezrek utcára kerülését. Csak az állami- és közszférában voltak sztrájkok, komoly szakszervezeti érdekvédő akciók, a magánosított versenyágazatokban a néhány erőtlen kezdeményezés kivételével semmi sem történt. Nagymértékben járultak hozzá az ország működő tőke vonzó képességének javításához, melynek egyik lényeges feltétele a szakszervezetek gyengesége, és ebből a szempontból nálunk kedvezőbb terep nem is igen létezett. Ha kicsit tovább láttak volna az orruknál, akkor rájöhettek volna, hogy nemcsak vagyonukat, a már régen megkopott bizalmi tőkéjüket, de a jövőjüket is felélik. A vándorló, az egyre nagyobb hasznot kereső tőke, pillanatnyilag hol itt, hol ott letelepedő, majd továbbálló üzemeibe a lábukat sem tehetik be, de a napról napra, létbizonytalanságban élők között már hívőket, tagokat sem tudnak toborozni, mert ők már tudják, hogy a bajban nincs segítség, semmire és senkire sem, csakis és kizárólag magukra számíthatnak. Saját személyes túlélésük érdekében semmi sem volt drága, és az árát most másokkal szeretnék megfizettetni, pofátlanul ráfanyalodva az amúgy is gyenge, de azért nekik egyre nagyobb konkurenciát jelentő civil társadalom szervezeteinek szánt adóforintokra, hogy azokat is elnyelje öncélú fennmaradásuk. Talán majd egyszer ezek megerősödve, elég erősek lesznek ahhoz is, hogy betöltsék a mára már csak papíron létező szakszervezetek nem létező érdekvédő szerepét. Amíg az itteniek eladták székházaikat, üdülőiket, ingatlanaikat, és „felélték” az árát, addig nyugati társaik gyárakat, bankokat szereztek, haszonnal működtetik azokat, a saját tagságuk boldogulására, munkahelyeket megőrizve, anyagi feltételeiket megteremtve. Nálunk még mindig mereven őrzik a nevükben is megörökített szakmai szervezeti felépítésüket, holott ebben a világban az ember egyik nap cipőket gyárt, ruhát varr, a másik nap meg már operátor egy másik valamilyen, teljesen más nevű, más terméket gyártó futószalagja mellett. Ilyen szempontból most a legnagyobb szakmai szervezete a munkanélkülieknek lehetne, ez most a legelterjedtebb szakma kerek e hazában, majd mindenhol, az egész országban kelettől nyugatig. Pedig a legnagyobb szükség itt volna az érdekvédelemre, ezen a területen, igaz rengeteg teendővel járna, 43

de a legelszántabb, legaktívabb tagságot kapnák érte cserébe. De szervezkedhetnének akár életkorok, nemek, vagy akár megjelenés szerint is, bár komolynak szánt törvények tiltják az efféle megkülönböztetéseket, azért azt mindenki tudja, hogy mégis keményen léteznek, még ha nem is illik beszélni róla. Még véletlenül sem tévednek ezekre a területekre, csak mennek tovább a saját kitaposott útjukon, egyenesen a semmibe, a járt utat el ne hagyj a járatlanért elvüket szem előtt tartva, pedig könnyen lehet, hogy ez az út már régen véget ért. Jelen, másfél évtizedes társadalmi és emberi mélyrepülésünknek szakszervezeteink is inkább asszisztálói, mint fékezői voltak, idáig jutásunkban nekik is megvan a saját, ma még ki nem mondott felelősségük. A nyári napok a gyerekek társaságában gyorsan telnek, peregnek egymásután. A városban újabb kisebb cégek, üzemek mennek tönkre, zárnak be, emberek tucatjait bocsátva az utcára, még neves építőipari cég is van közöttük, pedig most az számít az egyik legjobb üzletnek. Gomba módra nőnek ki az új házak, lakóparkok a földből, hogy kik veszik meg, nem tudni, de majdnem mind el is kel pillanatok alatt, pedig több évtizedes átlagbér az áruk. De hát akinek jut, annak jut bőséggel, és el is kell azt helyezni valahol. Akinek meg nem, annak lassan már semmije sem maradt. Az összes ügyvéd átalakult, átvedlett ingatlan közvetítőnek, talán ezért nem is foglalkoznak a csak morzsákat hozó, csip-csup munkaügyi perekkel. A tér amúgy is zajos forgatagát tovább fokozzák a szinte ötpercenként ingajáratban közlekedő kavics szállító kamionok, nyerges vontatók. Nem számít a vasárnap sem, huszonöt-harminc kilométerről hozzák és még majdnem ennyit viszik a várost elkerülő út töltéséhez a vörös kavicsot. A négysávos utat már régen tönkretették, van ahol húszcentis mélyedést vájtak az aszfaltba, felgyüremkedett peremén gyalog akár orra is lehet esni. A leves megint többe kerül, mint a hús, de nem törődik ezzel senki, ez megint jó üzlet valakinek, valakiknek. Senki nem kérdezi, senki nem firtatja, hogy miért kell ilyen messziről szállítani az anyagot, az okozott kárt ki téríti meg. Néha egy-egy elkeseredett SMS-üzenet az egyetlen napilapban jelzi a hiábavaló tiltakozást. A mindenfajta, szedett-vedett járműpark feliratai jelzik, hogy sok-sok vállalkozás érdekelt ebben az üzletben, mindent és mindenkit semmibe véve dübörögnek is tovább, keresztül a városon, hónapokon keresztül, hivatalosan, engedéllyel. Aztán itt is bukik a mutatvány, valahogy kiderül, hogy a legjobban mindig az jár, aki fel sem vonul, csak a pénzt nyeli el. Mint annyi más alkalommal, most is a jól ismert recept szerint a munkához fel sem vonult alvállalkozónak utaltak át közel százmilliót. Persze később megmagyarázzák, hogy miért és hogyan, de hát ezeket a magyarázatokat már régóta csak a magyar független bíróságok hiszik el, törvényesítik. Ez az oka, hogy nálunk az alacsony bérek ellenére majdnem duplájába kerül az útépítés és minden egyéb más. Ha az okozott károkat is beleszámítjuk, nem csodálkozhatunk, hogy miért nem jutunk egyről a kettőre. A téren is elfajultak az események. Valamelyik éjjel egy jóakaratú fiatal járókelő rászólt a szobortörő, falfirkáló randalírozókra, akik kihasználva számbeli fölényüket félholtra verték, csak kórházba szállítása után derült ki, hogy kétszer meg is szúrták valami hosszú hegyes eszközzel. Úgy látszik nem bíztak a csak számbeli fölényben, a patkánymódszerben. Ezt már a megyei napilap sem hallgathatta el, pár soros apró hírben hozta nyilvánosságra az esetet, amelynek egyéb következményei nem is lettek, ahogy a szobortördelést, úgy ezt is büntetlenül úszták meg. De hát már régóta tudjuk, akinek lehet, annak mindent lehet! Nyár végére már karneváli hangulatban ég a város. Augusztus vége felé rendezik meg, most már negyedik éve, a település csaknem kétezer éves római nevéről elnevezett történelmi karnevált. Ez a legnagyobb cirkusz, közel-távolban, százmilliós költségvetéssel, több mint százezer résztvevővel. A történelemhez nem sok köze van, legfeljebb csak az a megőrzött hagyomány, amelyet már a rómaiak is jól tudtak és alkalmaztak, miszerint ha kevés a kenyér, ha rosszul mennek a dolgok, akkor cirkusz kell a népnek. Az ezerkilencszázhatvanas években, 44

a most még elátkozott antivilágban, már rendeztek ilyen jelmezes felvonulásokat, több évtizedes kihagyás után a millenium keretében élesztették újjá a hagyományt, tökéletes zsibvásárrá fejlesztve azt. A város főtere ilyenkor öt-hat napra hatalmas kirakodó vásárrá alakul át, ahol a merített papírtól kezdve, a furnérlemezből kivágott római kardig minden kapható, de öntenek itt ólomkatonát, vernek érmét, talán még teknőt is vájnak. Szabad tűzön süt-főz a pecsenyesütők garmadája. Külön utcája van a boroknak. De átalakul ilyenkor az egész belváros, rengeteg helyszínen zajlanak a szinte követhetetlen események, majd minden utcasarkon, kiszögellésben különféle csoportok, együttesek mutatják be, adják elő produkcióikat, hol nagyobb, hol kisebb sikerrel, tehetséggel. A fő helyszín azonban mégis a volt szerzetesrendi gyümölcsös helyén álló grund, amit most eredete után Ferences-kertnek hívnak. Itt áll egész évben egy fából készült, korhűen felállított római erőd-utánzat, őrtoronnyal, földsáncokkal. Ilyenkor itt laknak sátraikban a római légiósok hagyományait folytató, ápoló mai legionáriusok, akik szintén korhű jelmezeikben, fegyvereikkel a város római korát idézik fel, majdnem mindig a karnevál legnagyobb sikerét aratva. Ide nappal külön belépőt szednek, a kerítést több száz méteren át nádszövettel burkolják, hogy elrejtsék a benn lévő látnivalót az ezért külön fizetni nem akaró tekintetek elől. Itt tartják a karneváli felvonulás nélkülözhetetlen állatait is, több tucat ló és néhány egyéb állat ropogtatja ilyenkor itt az abrakot. De ez a nádszövetesdrótkerítéssel körbevett szabad tér a helyszíne az erre az alkalomra alakult színtársulat előadásainak is. Rozoga fémlelátókról nézheti a nagyérdemű a minden évben erre az alkalomra megírt és előadott darabot. Neves színészek is játszanak a hol kevésbé, hol jó darabokban, amolyan össznépi módon együtt játszva a helyi jelmezes statiszták tömegével. Az előadáson illik megjelenni a város krémjének, aki számít, az itt mind mutatja, látszatja magát. Ezek az előadások pótolják a város állandó színházának hiányát, melynek létrehozása minden politikai párt, társadalmi és civil szervezet programjában szerepel, de mégsem történt ezügyben sem soha semmi. Innen indul a karnevál fő attrakciójának számító felvonulás is, amely során korhű jelmezekben egy kört tesznek a szereplők a belváros utcáin, melyeknek mindkét oldalát több tízezren, zsúfolásig töltik meg ilyenkor. Valami isteni szikra folyományaként vagy csak egyszerűen a józan ész logikája ellenére, a nagyobbnak tűnő hatás kedvéért, a felvonulást újabban fáklyás menetként, az est beállta után, sötétben tartják, ami így pont a lényegét, a korhű jelmezek, fegyverek pompáját veszíti el a félhomályban. Az idén az eső miatt ez el is maradt, helyette vasárnap délelőtt tartottak valamiféle pótfelvonulást, a hatalmas tömeg bánatára. Külön gazdasági társaságot alapítottak a karnevál lebonyolítására, melynek vezetője a múzeum egyik igazgató helyettese, ahogy ott sem csinált csodát, úgy itt se várjunk tőle. Pedig ilyenkor a hatalmas tömegrendezvény idején a múzeuma, hasonlóan - az itt ismeretlen - múzeumi éjszakák mintájára, valami alkalmi, kapcsolódó kiállítással és éjjeli nyitvatartással kulturális jelleget adhatna a rendezvénynek, becsábítva az utcán hömpölygő tömeget, közel kerülve azokhoz a helybeliekhez is, akik eddig még életükben nem jártak a helyi múzeumban. Életre kelhetne ilyenkor az ódon épület is. Minő egyszerű ötlet, kevés pénzből is megvalósítható lenne, de hát a főtéri foghíjbeépítés kapcsán feltárt jelentős római emlékeket még nem láthatta a helyi közönség, csak külföldi vándorkiállításokon tekinthették meg az érdeklődő lokálpatrióták. Azért ötleteik a hivatalos szervezőknek is vannak, kreativitásukra jellemzően már azon törik a fejüket, hogyan zárhatnák le ilyenkor az egész belvárost, belépődíjat szedve az arra járóktól. A százmilliós költségvetésből még több vándorolhatna ismeretlen célokra, baráti zsebekbe. Lélekben, gondolatban nekik nem szent sem ünnep, sem hétköznap, mindennapi szerzési vágyukat e pár napra sem tudják félretenni. A felvonulás körútvonala is lehetne egy kicsit hosszabb, így a tömeg is jobban eloszlana, többen, kényelmesebben láthatnák, nemcsak a városháza nyitott emeleti teraszán gnómként pöffeszkedő elöljáróink, akik kedvéért a menet kis kunkort csinálva halad el alattuk. Terített asztalok mellől néznek le a menetre és alattvalóikra, igaz azok meg ügyet sem vetnek, fütyülnek rájuk. A felvonulás után még órákig, 45

szinte egész éjszaka hömpölyög a tömeg az utcákon, tereken, e pár napban újra életre kel az amúgy haldokló város. Mintha a világ is a kedvünket keresné, most halmozzuk az élvezeteket, hisz a jeles karneváli esemény mellett zajlik az Athéni Nyári Olimpia is, ahol két helyi dobóatléta reménységünk is sok-sok második helyezés után, most eséllyel pályázik az elsőségért. Mint a szürke, ködös téli napok után az első napsugarat, úgy vártuk már ezt a két egymást követő athéni estét, éjszakát. Megfáradt, csalódott lelkünk újra bízni kezdett, csodára várt. Ha csak titokban is, de azért bíztunk benne, hogy ha már legtöbbünknek nem is sikerül semmi sem, azért közülünk valakinek, valakiknek mégis sikerülhet. Úgy vágytuk, mint még soha a közösnek hitt, életre szóló sikert, amely talán némi kárpótlást adhatott volna nekünk is, munka-, jog-, és pénz-nélküli éveinkért, ellopott álmainkért, eltékozolt éveinkért. Ezekre az estékre félretettük, elfelejtettük minden gondunkat-bajunkat, hogy minél nagyobb mértékben élvezhessük a remélt csodát, abból mennél többet szívhassunk magunkba. Még soha nem kerültek közülünk ily közel hozzá, de hát hányszor buktunk el már közvetlenül a cél előtt, legtöbbször a legeslegutolsó pillanatokban. Azon a vasárnap estén azonban, még a szerencse is mintha magyar címeres mezt öltött volna, szinte izgalom nélkül hullott ölünkbe a sok év alatt megdolgozott siker. Már a harmadik dobásra legmesszebbre szállt a kalapács, csak az utolsó sorozatban kellett egyszer felszisszennünk, de akkor ott nekünk minden sikerült, arannyá változott, vagy legalábbis ekkor még úgy hittük. Másnap felbuzdulva eddigi sikerünkön a diszkosz röppályáját igéztük szemünkkel, minden lelkierőnkkel, hogy minél messzebb suhanjon az athéni éjszaka levegőjében, és láss csodát ez is sikerült. A hatalmas magyar zászlóba öltözött győztest, világszerte kürtölte a média, hisz még sohasem dobták ilyen messzire a diszkoszt olimpián. Bearanyozódva ragyogtak a lelkek ott kint és itthon is, igazi ünnepet varázsoltak szegényes, keserves hétköznapjainkba. Már kezdtük legyőzni kishitűségünket, már kezdett visszatérni önbizalmunk, ha még szinte nehezen is, de már kezdtük elhinni, hogy nekünk is sikerülhet. De a mi csodánk még három napig sem tarthatott. Először a hétfői éjszaka varázsát vették volna el tőlünk a becsületes, tiszta sporterkölcsre hivatkozva, mintha nem tudnák, hogy ez már régóta nem sport, főleg nem tiszta és becsületes. A maga módján mindenki csal egy kicsit, ki így, ki úgy, van akinek a bírók, játékvezetők segítenek, egy éppen csak győzelmet jelentő parányit, ebben a nemzetek közötti, már-már élet-halál küzdelemben. Pár nap múlva aztán a szervezők is dupla vagy semmi alapon, mintha meg sem történt volna, már a vasárnapot sem adnák, azt is követelik visszamenőleg, de hát ünnepet, örömöt visszaadni, elvenni nem lehet. A legborzasztóbb azonban, hogy azok, akik eddig sütkéreztek a sikerben, most hátat fordítva az azt szerzőknek dopping vétségről, szégyenbehozásról, büntetésről beszélnek. Nem szégyen az, amit mindenki tud és csinál, hisz doppingszer lehet egy orrcsepp, egy bőrkenőcs, de még egy nagyobb csésze feketekávé is, de nem számít annak a szupertitkos laboratóriumokban kifejlesztett, kimutathatatlan szuperman-csináló szer. A NASA által kifejlesztett úszó-, és sportruházat is egyenlő esélyt kap a mások klott gatyájával. Mint a kivert kutyák, jöttek haza nemrég még ünnepelt, sztárolt hőseink kis országunknak ebbe az elátkozott részébe, ahol ünneplés és köszönöm helyett, csak bujdosás várt rájuk. Az athéni partoknál, az Égei-tenger öblében horgonyzó luxus óceánjárón állami pénzen lebzselő, haszonleső magyar sportvezetők csak a maguk mentegetésével voltak elfoglalva, csak a saját további jólétük érdekelte őket. Eddig is igen jól megéltek a sportból, ezután is azt szeretnék, bármi áron is, hajuk szála sem görbült egyiküknek sem. Egyedül Gyulai István, a volt sportriporter, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára tudott ember maradni, a sportolók számát már tradicionálisan mindig jóval meghaladó delegált sportvezetők közül. Nekünk a nyolc másik arany öröme sem pótolhatja ezt a kettőt, mert ez a kettő itt érett be köztünk, a szemünk láttára, itt ezen a pusztuló, kietlen vidéken, ahol lassan már az ember sem él meg! Még sokáig vitatkoznak majd, hogy hogyan kellett volna, mit kellett volna tenni. Kettőt azonban nem vitat és nem is vitathat senki. Azon 46

az estéken így vagy úgy, de nyolcvanhárom méter tizenkilenc centiméterre szállt a kalapács és hetven méter kilencvenhárom centire suhant a diszkosz, még ha nem is ez kerül be a könyvekbe, még ha ezért nem is adnak aranyozott éremmel járó oklevelet. Ha a győztesek nem is lettek nyertesek, azért velük együtt, ha csak órákra is, mi is feljutottunk, mi is ott voltunk a csúcson. Ezt pedig semmilyen jogcímen, senki sem veheti el tőlünk! A megtépázott ünnepi hangulat elmúltával ismét a szürke hétköznapok következnek, visszatérünk a valóság mocsarába. Teri, volt kolléganőm ismét időpontot kért egy új ügyvédnőtől, mivel lerokkantosított férjének nem akarják jogszerűen megszüntetni a munkaviszonyát, így addig nyugellátásra sem jogosult. Hiába a vonatkozó törvény, jogszabály, semmi sem tartja vissza őket az azok kijátszására való törekvésüktől, minden hasonló esetben újra és újra megpróbálkoznak a volt dolgozók kisemmizésével, becsapásával, elmennek a legeslegvégső határokig. Tudják, hogy a jognak, törvénynek már régóta nincs elrettentő ereje, aki abban bízik, az magára vessen. Hétfő estefelé fogad bennünket a szintén nevesnek mondott ügyvédnő. Teri férjének, Kálmánnak az ügyét sima ügynek tartja, nem is sok időt veszteget rá. A mi ügyünket többi kollégájához hasonlóan szinte reménytelennek látja, de azért azt elvállalja, hogy az általuk felajánlott megegyezési kísérleten képvisel bennünket. Az MRP-ből való kizárásom célját ő is egyértelműsíti, valamiféle reményt is lát ezzel kapcsolatban. Megígéri, hogy utánanéz a vonatkozó jogszabályoknak. Sajnos ez az egész MRP ügylet itt helyben szinte mindenki számára ismeretlen, bár lehet, hogy aki kitalálta, az sem tudná megmondani, hogy jogszerűen mi is lenne a teendő. Az ügyvédnő is megerősít abbéli a hitemben, hogy a jog nem egészen úgy működik, ahogy azt a kívülállók gondolják, és nem mindig az igazság győz. Nem tudom, hogy ő miből gondolja, hogy néhány balek kivételével, valaki még egyáltalán hisz az igazságszolgáltatásban. Ha vannak még ilyen magamfajták, majd a saját bőrükön, kárukon megtanulják, bár kívánom nekik, hogy erre a felismerésre soha se legyen szükségük, higgyenek más tapasztalatának, nem bűn, inkább erény, ha más kárán tanulja meg az ember, hogy ami hihetetlen, az még lehet igaz! Annál is inkább mert ezek a beszélgetések nincsenek ingyen, Ő is elkéri fejenként az ötezret, tanácsadás címén, bár igazán használható tanácsot, ahogy számlát, nyugtát sem kaptunk. Abban maradunk, hogy közöljük a másik fél ügyvédjével, hogy ha mégis komolyan gondolták a bíróságon tett megegyezési kísérletet, akkor vegyék fel ezzel az ügyvédnővel a kapcsolatot, beszéljék meg az esetleges egyezkedés időpontját és helyszínét. A találkozás után még beszélgetünk volt kolléganőmmel és annak férjével, az ügyvédi iroda előtti parkolóban, a csak Szépházként ismert számítástechnikai bolt mellett. Úgy veszem észre mintha Terinek kezdene elmenni a kedve az egésztől, bár igaz, ő már az elején megmondta, hogy ezek ellen tenni semmilyen módon nem lehet, idézve a népi bölcseletet - amit ma inkább közhelynek mondanának -, mely szerint: mindig az erősebb kutya élvez. Ezt nem szó szerint idéztem, az utolsó szó gyanánt mást szoktak mondani, de a lényegen ez mit sem változtat, akár mint a magyar „jogállam” alappillérét az alkotmányban is rögzíteni lehetne! Közben a nagypolitikában is felbolydult az ország élete. A miniszterelnök lemondással fenyeget, ha nem tudja leváltani egyik koalíciós miniszterét. Taknyos, már mindenhol leszerepelt siheder, zsebre tett kézzel nyilatkozza az ilyenre mindig éhező és szomjúzó médiának, hogy a miniszterelnöknek kell mennie, a korrupciós botrányoktól roskadozó pártjának a minisztere helyett. Egy sincs a riporterek, újságírók között aki szólna neki: Öcsi vedd ki a kezedet a zsebedből, ha a médián keresztül a néphez beszélsz. Egyik sem gondolkodik el, teszi fel a kérdést, hogy most akkor vajon ki is irányítja, vezeti az országot? Valaha, még ellenzékiként, óriás plakátokon „Lop-stop” táblával hirdették, hogy megszüntetik az állami korrupciót, voltak akik ezt be is vették, így kerülhettek be az országházába, amely mára már minden tekintélyét, méltóságát elveszítette, nem az elmúlt negyven, hanem az elmúlt tizenöt év alatt. 47

Most százmilliókat utalnak maguknak különféle jogcímeken, ingyenes, jótékony célokra szánt, reklám-ajándék számítógépeket számolnak el milliókért szemrebbenés nélkül. Még a térképeket is átrajzoltatják, ha érdekük úgy kívánja, hogy szerzett birtokuk még értékesebb, többet érő legyen. Pazar külföldi tengerparti birtokaikat bármelyik szappanopera urasága megirigyelhetné, a cselédséget az irányításuk alatt lévő, az adófizetők pénzén fenntartott önkormányzati cégek adják, legyen szó sofőrről vagy autószerelőről. Persze jogilag egyik ügyük sem támadható, minden jogszerű, még ha erkölcstelen is, de ha ez így van akkor a jog is erkölcstelen, s ami erkölcstelen az jogtalan is. A jogtalan jog, a magyar jogállam specialitása, ezért járhatnak emelt fővel közöttünk bíróságon szerzett jó hírnévvel, ezek a feleségverő, gátlástalan, közönséges csaló népbutítók, mentelmi joguk mögé bújva akkor, ha már a jogtalan jog sem segít. De már sokan rájöttek, megtanulták, igaz megint az ország, Hazánk kárán, hogy nem a dögkeselyű a szabad madár. A miniszterelnököt adó nagyobbik párt szokásához híven ismét gyáván hallgat, a hatalom érdekében akár saját miniszterelnökét is hajlandó szemközt dobni ürülékkel, ahogy ezt megtették a választások után, a rájuk szavazókkal is. Tudják, ha most új választás van, vége van a hatalmuknak, ami számukra a mindent jelenti. Ez az egy összetartó erejük van, az amúgy csak egyéni érdekeiket szem előtt tartó szegfű párt képviselőinek. A lemondás meg még jól is jöhet a teljesen népszerűségét vesztett pártnak, a zavarosban talán mindenki egyet előre léphet a ranglétrán, így már másnap be is jelentik legújabb pálfordulásukat. Már el is osztották egymás között az új titulusokat, és akinél a legnagyobb biztonságban érzik további sorsukat, azt jelölik miniszterelnöknek. Ezt már a párttagság sem tűri, egy ügyes, rámenős önjelölt segítségével országos gyűlésükön, robbanásszerűen söprik el az elnökség javaslatát. Az elnökség iránti ellenszenvük oda vezet, hogy majdnem mindegy, ki lesz az ország miniszterelnöke, csak az ne az elnökség által jelölt személy legyen, hatalmas többséggel szavaznak a politikában még ifjúnak számító, hatalmas ambícióval rendelkező önjelöltre. A fürdővízzel együtt aztán a gyereket is sikerül nekik kiönteni, a nagy fiatalításban generációkat hagynak ki az eddigi aggastyánok és a most feltörő ifjú titánok között a párt vezetéséből. Nem tudják, hogy az életnek is van rendje, ha a generációk szerepének folytonossága megszakad, az olyan, mintha egy láncból kivesznek egy szemet. Mindkét vége működhet, de az már nem egy lánc, hanem kettő lánc darab. Mondanom sem kell, a kihagyott korosztályok között van az általam képviselt is, levonható a felismerés, aki nagy történelmi időket él, az rosszkor született. Lehet, hogy ez sokaknak illúziórombolás, de tény, a történelem sokszor ilyen kis apróságokon dől el. Népes társaságban érkezett haza két nem nyert, olimpiai győztesünk is. Már biztosnak látszik, hogy a dopping vizsgálatokat teljesítő kalapácsvetőnknek már átadott aranyérmet is szeretnék visszaszerezni, utólagosan szabva, megalázó, külön feltételeket. Megérkezésük másnapján a Városháza előtt több ezres tömeg, igazi olimpiai bajnokként ünnepli őket. Ők nem hagyják magukra őket, mint a még most is kint lebzselő sportvezetőink, ők a bajban is kitartanak mellettük, ahogy igazi barátok között illik. A nagy népvezér első vagy második jobb keze mert mint Sivának, ilyenből sok van neki - a nemzeti küldöttség vezetője, a nemzetközi szervezet magyar tagja, mint kiderül már elnézést is kért, amiért nem tűrték a megaláztatást. Ő nemcsak mer, tud is kicsi lenni. Ha Strasbourgban és Hágában is, mint a „legmagyarabb” küldöttség frakcióvezetője ilyen jól képviseli nemzeti érdekeinket, még mélyebbre áshatjuk magunkat ebben az erkölcsi mocsárban. Becsületről, igazságos küzdelemről beszél a nagy hatalmú nemzetközi bizottság tagjaként, melyről már többször kiderült, hogy egyszerű kalmárokként, egyéni előnyökért adták, vették a jó üzletnek számító rendezvény helyszíneinek kijelölését. Mit szólt volna akkor, ha nem állt volna ki mellette a magyar társadalom, pedig ő is kapott akkor egyet s mást, de ahogy a volt bizottsági elnök-főnöke, Samaranch úr által kapott és elfogadott értékes vadászfegyverek, azok is csak önzetlen, baráti gesztusnak lettek 48

tekintve, és ahogy a jegenyefák, úgy a korrupció ellenes harc sem nő az égig. Nem zavartatja magát akkor sem, amikor kiderül, hogy az egyik sport- és politikai nagyhatalom doppingvizsgálaton ténylegesen megbukott kerékpározója, ma is vidáman lóbálja nyakában az olimpiai aranyérmét. Az ő igazságérzetébe, becsületről alkotott véleményébe ez is belefér. Sportolóink kijelentik a tömegnek: nem adják fel, tovább harcolnak az igazságukért, de ahogy nincs média, mely szembe merne szállni a hatalommal, úgy, ugyanúgy ahogy nekünk sem, jogi képviselő sem akad, aki merné vállalni az ügyet e kis hazában. Lehet, hogy magyarnak lenni itthon a legnehezebb, lehet, hogy legnagyobb, legveszélyesebb ellenfelei mi vagyunk saját magunknak? Egy magyar származású, Bécsben élő ügyvédnő ajánlja fel segítségét, ingyen és bérmentve. Szenzációra éhes média-hadak lepik el a várost, a legvadabb feltételezések kapnak szárnyra, jelennek meg különféle orgánumokban, az írott és sugárzott médiában, messzire röpítve az olyannyira vágyott régióközpont ezen hírét. Hallani egy névtelenül feladott levélről is, mely állítólag innen indult kétes útjára, és amely állítólag minden disznóságról, kulisszatitokról beszámol a nemzetközi szerveknek, innen ered ez a páratan hajtóvadászat. Biztosat senki sem tud, talán nem is akar, az ünneplő tömegben a nemzeti színű zászlók mellett csak egy magasba tartott feliratos táblát látni, melyen három szó áll: „szégyelld magad Tibi”. A gyárak bezárása, a hivatalok, intézmények elköltözése, a laktanya felszámolása után, mikor már mindenki azt hiszi, hogy ezek után már csak jobb jöhet, hogy még sivárabb legyen a kép, hogy szinte tökéletesen teljes legyen a csőd, a város élvonalbeli futball csapata is elköltözik. Nem volt valami nagy szám, de majdnem évszázados hagyományai voltak az egyesületnek, igaz ez alatt legtöbbször ingázott az élvonal és a másodosztály között, de sok embernek ez volt a szórakozása, volt akinek az élete, és azért ha tetszik, ha nem, a város életének szerves része volt. Azért a közel száz év alatt szebb napjai is voltak, volt amikor magyar kupadöntőt is játszott, és mivel azt a bajnok nyerte meg, a nemzetközi kupaküzdelmekben is indulhatott. Telt ház előtt játszott itt a Sturm Graz, az AC Milán. Fiatal koromban magam is minden meccsen kint voltam, legtöbbször még vidékre is elkísértem a csapatot, amely akkor még velünk együtt a legtöbb helyre élvonalbeliként is vonattal járt. Autóbusza abban az időben csak a nagy pesti egyesületeknek volt. Ma már hihetetlen, hogy egy jéghideg novemberi, de inkább lehet, hogy decemberi Fradi és a mi csapatunk közötti meccset a Népstadionban, a népes Fradi tábor közepén egy szál magamban drukkoltam végig, igaz nyolc-egyre kikaptunk, de ha hiszik ha nem, a végén még vigasztaltak is, egy szál hajam sem görbült, és mivel az egyetlen gólunk a meccs vége felé született, még talán nálamnál is jobban örültek, hogy valami sikerélmény nekem is jutott. A jéghideg időben együtt indultunk hazafelé, és mikor útjaink elváltak, békésen minden jót kívánva búcsúztunk egymástól. Ott voltam azon az ominózus Vasas elleni meccsen is, amikor az igazságérzetéért kiálló tömeget teherautószám érkezett sorkatonák verték szét puskatussal, ha rá gondolok még ma is szúr a hátam a fatusás AK géppisztoly kemény sarkától. A nagy antiállamosítás után, amit egyesek rendszerváltásnak is neveznek, amikor amit meg akartak szerezni azt megszerezték, a többi, ami nem kellett nekik, az meg ment az enyészetbe, a futball-csapatokat is meg lehetett venni. Nem tudni, aki ilyet vett, azt mi célból tette, mert üzletnek biztosan nem volt jó befektetés, talán inkább valami státusz szimbólum vagy pénzmosás okán. A mostani tulajdonos talán két éve, egy másik futballcsapat tönkretétele után érkezett ide, és ahogy az a privatizáció során lenni szokott, ígért fűt-fát, melyet a döntéshozók közül mindenki tátott szájjal hallgatott. A józan ész hanghullámai, ahogy most sem, úgy akkor sem találtak meghallgatásra. Most felélve a rendszeresen kapott milliókat, ahogy gyárak, intézmények és szinte minden távozik semmit sem hagyva maga után, ő is továbbáll a komplett labdarúgócsapattal. Ez is volt, most már ez sincs, még eggyel kevesebb az, ami az utóbbi pár évben egyszer sem lett több. A szurkolók, a baráti kör tüntetést tart a Városháza előtt, megüzenik, addig el nem mennek, amíg futballcsapat nem lesz. Sok lúd disznót győz, az összefogás, a kitartás meghozza gyümölcsét, a megszeppent polgármester 49

biciklire pattanva kerekezik vissza a felbőszült tömeghez, másnap össze is hoznak egy csapatfélét, és ahogy máskor is kellene és lehetne, mindjárt intézik az ügyeket. Mi lesz itt, ha tényleg, más ügyekben is feléled, összefog a népakarat, még gondolni is jó rá, de persze nem a politikus, bürokrata uraknak. Telefonál az ügyvédnő, megvan az egyeztetés időpontja és helyszíne, de azt kéri, előtte találkozzunk az irodájában egy előegyeztetésre. Esti időpontot ad meg, ez amolyan ügyvédi specialitás lehet, hogy bármelyiküknél jártunk, az mindig este fogadott bennünket. Lehet, mivel nappal tárgyalásra járnak és ezért, lehet, hogy csak megszokásból, hagyományból alakult ez így. Teri is hív telefonon ezügyben, megegyezünk, hogy a megadott idő előtt pár perccel, a szokásos módon, az ügyvédi iroda előtt találkozunk, szemben a csak Gödörnek nevezett, finom konyhájú étteremmel. Teri és Kálmán már az útszéli gödrös parkolóban várnak rám, amikor a megbeszélt találkozó előtt pár perccel megérkezek. Hiába a törvény, a lerokkantosító orvosbizottsági döntés, hiába a pénzen vett ügyvédi tanács, a nyugdíjbiztosító nem hajlandó rokkantsági nyugdíjba venni Kálmánt, amíg a cég nem szünteti meg munkaviszonyát, az pedig a törvényes módon, a járandóságokat kifizetve nem akarja megtenni. Az ügyintéző köti az ebet a karóhoz, ott ő a jog, itt az ügyvéd, amott meg valaki más. Nem az első eset, hogy egy szervezet, hivatal képviselője, nem ismeri a saját maguk által megkövetelt módszert, sokszor előfordult már, hogy ahánnyal beszéltünk, annyiféle tanácsot, eljárási módszert ajánlottak, igaz sok esetben ügyem, ügyünk rajtunk kívülálló okok miatt elég kacifántosra sikeredett, de azért rendkívülinek sohasem volt mondható. A hivatal, a hatóság a szabványos, szokványos ügyeket szereti, kéretik ehhez alkalmazkodni! Kálmán is feljön velünk, hogy megtudja, ebben az esetben mi a teendő. Az ügyvédnő beinvitál, ahogy helyet foglalunk, meg is telik velünk a kis helyiség. Megismétli a telefonon elmondottakat a céggel kapcsolatos megegyezési kísérletről, melyet ő egyeztetett az ellenfél - szaknyelven alperes -, ügyvédnőjével. Még a bírósági tárgyalás után mi magunk személyesen beszéltük meg az ellenfél ügyvédjével, hogy nem szívesen mennénk volt munkahelyünkre egyeztetésre, akkor ő ezt teljes mértékben megértv, és támogatva, fel is ajánlotta, ha lesz ilyen, akkor az ő ügyvédi irodájában lesz. Most, mint kiderül, mindezek ellenére, richtig is a volt munkahelyünk központjában lesz a találkozó. Már nyeregben érzik magukat, a kezdeti meglepett ijedtségük már alábbhagyott, többször meg is üzenték informális csatornáikon, hogy megtalálták az ügyészséghez vezető vonalat. Csak érdekességként említjük meg ezt a tényt ügyvédünknek, nem csinálunk belőle problémát, ha ők úgy gondolják, hogy a hegy nem megy Mohamedhez, akkor majd mi megyünk a most már csak nekik saját, hazai pályára, amelynek területe az ő korlátlan uralkodásuk helyszíne. Közlöm az ügyvédnővel, hogy csak teljes körű, mindenre kiterjedő megegyezésnek vagyok híve, beleértve az üzletrészeim korrekt elszámolását is. Nekem sohasem kellett a másé, de a magam részéhez feltétlenül ragaszkodom. Látszik rajta, hogy még most sem egészen érti ezt az egész munkavállalói, résztulajdonosi programot, sem annak szervezeti működését, pedig a múltkor átadott alapszabály tervezetet - amelyet a meghívásom nélkül tartott gyűlésükön már állítólag el is fogadtak -, á-tól cettig áttanulmányozta. Nem érti Kálmán helyzetét sem, szerinte a nyugdíjbiztosítónak mindenhogyan lépnie kell. Nem dolgozunk ki semmiféle stratégiát, csak megegyezünk a holnapi találkozás helyében és idejében. A helyszín pontosításakor tréfásan jegyzem meg, hogy ebben a városban minden út volt munkahelyem utcájába vezet, melynek közvetlenül az elején, egy bal kanyarban a cég, míg a másik végén a város hatalmas temetője található. Elmosolyodik a helymeghatározáson, de a leírás alapján egyszerre képben van. Ebben a rosszban az a jó, hogy holnap, egyelőre még csak a szomszédos községről - ahol a Magyarországon egyedülálló, világhírű román stílusú templom áll -, elnevezett utcának az elejére, és nem a másik végére kell menni.

50

Másnap délelőtt a megbeszélt helyen, kint az utcán már várnak rám, Teriék és az ügyvédnő, pedig én is percekkel korábban érkezem. Egy gyors hátratolatással leparkolom a fal mellé Trabantomat, összekapkodom a szükségesnek vélt dolgokat, és odasietek hozzájuk. Az ügyvédnő arcán látom a csalódást, amelyet a Trabanttal való berobogásom okozott. Nem tudom, vajon milyen autót, járgányt nézett ki belőlem. A magyar igazság, amely szerint mutasd az autódat és megmondom ki vagy, úgy látszik számukra csak egyik irányban működik, fordítva, emberről már csak tévesen tudnak következtetni. Szerintem nem az autó teszi az embert, a madarat meg lehet ismerni a tolláról, az embert is a barátjáról, autójáról viszont biztosan nem, bár ahogy közlekedésem során elnézem, valamiféle fordított arányosság biztosan fennáll. A legerőszakosabban tolakodók, a legagresszívebbek általában mindig a legmenőbb márkákkal járnak, de hát ebben az esetben sem az autó a hibás, ők gyalog, lélekben és minden más módon is átgázolnak a többieken, ezért tudnak ilyeneket szerezni. A legtöbbben ott virít a mozgássérült igazolvány, vagy az orvosi ellátást jelző vöröskereszt, nehogy a parkolásért, a tilosban várakozásért fizetni kelljen, mert nekik mindent lehet, és mindent ingyen lehet. Milliós autókban filléres vagy még annyit sem érő lelkek, ezt a fordított arányosságot, szabályt, csak kevés kivétel erősíti. Belépünk a régóta jól ismert kapun, de már nem vissza a múltba, hanem egy másik világba. Az ügyvédnő szerint a humánpolitikusnál lesz a találkozó, így arra vesszük az irányt. A kihalt, sötét folyosón, síri csendben koppannak lépteink. Már semmi sem emlékeztet a régi állandó mozgásra, amikor itt még egy jól prosperáló, piacvezető, nyereséges cég központi, emberbarát és főleg hozzáértő irányítása működött. Akárcsak egy halottas házban, olyan a hangulat, a terror megtette hatását. Az embereket meg lehet félemlíteni, terrorizálni, de ez nem pótolja a hozzáértést, megy is tönkre a cég rendesen. Nem ez lesz az első, amely rámegy a hatalomvágyra, hatalomvágy miatt itt már több Mohács is veszett, lassan az ország is rámegy. A humánpolitikás - akinek a humánumhoz, emberséghez köze sincs -, úgy néz ránk mintha most látna először bennünket, természetesen ő most sem tud semmiről. Úgy látszik utálatossága az idővel egyre fokozódik, lelke rajta, majd talán egyszer eljön az az idő, amikor neki is el kell számolni valahol, valakivel, ha már a saját lelkiismerete nem szab gát rosszindulatának. Kilépve ebből az utálatbarlangból, a folyóson találkozunk a titkárnővel, aki szól nekünk, hogy az emeleti tanácskozó teremben - ott, ahol a minden hétfői bébizsúrokat is tartják -, lesz az egyezkedés. Fenn, az emeleti folyosón már találkozunk volt munkatársaink némelyikével, van közöttük, aki még a fejét is elfordítja, nehogy köszönni kelljen, hátha még abból is baja származik. Rajtam is átsuhan a gondolat, ezekért, értük, megéri-e harcolni, hisz ez a jog utáni, szinte reménytelen ámokfutás, már inkább róluk, mint énrólam szól. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a legkiszolgáltatottabbak sohasem a központban dolgozók voltak. Az ittenieken messziről lesír, hogy velem szeretnék kikapartatni maguknak a gesztenyét, mindig is előszeretettel verték a csalánt, más szervével. Ők lehet, hogy meg is érdemlik a sorsukat. Fenn már ott vár az ügyvédjük, vele, meg az önjelölt ügyvezetővel, a cég pusztítójával vonulunk be a sok sorscsapás kigondolásának, előkészítésének, megtervezésének otthont adó helyiségbe. Kis ideig tartó, néma hallgatás után, a mi ügyvédünk kezdi a szót, mindjárt jövetelünk okára és céljára térve. Az pillanatok alatt kiderül, hogy megegyezési szándékuk nincs, nem is volt sohasem, a kivárást, az idő mindent megoldó, feledés homályába borító taktikáját választották, amely már eddig is oly sokszor bevált számukra. Legtöbben mindent rájuk hagyva, sorsukba beletörődve, el sem kezdték a harcot igazságukért, aki lépett is, az eddigre már mindig feladta. A munkaügyi bíróságig eddig csak egy ügy jutott, a több száz ilyen és ehhez hasonló eset közül. Kétszeresen is fájdalmas ez, mert általában, - a kívülállók hiedelmével ellentétben -, leépítéseknél legelőször a legjobb szakembereknek kell menniük, először a belső konkurenciát, értelmet számolják fel, összekötve a számukra kellemeset a számukra hasznossal. Másik tragédia, hogy a több száz, simán lezajlott jogtalanság is tovább erősítette őket abban a 51

hitükben, hogy nekik mindent szabad, nekik mindent lehet. Ha az elején mindjárt ellenállásba ütköztek volna, talán nem jutottunk volna idáig, de a késő bánat - mint tudjuk - eb gondolat. Pofátlanul hazudnak a szemünk közé, el nem küldött levelekről, meg nem történt eseményekről. Az ügyvédünk szinte szemrehányóan néz rám, én nem ezt mondtam neki. Én az igazat mondtam, legjobb, legőszintébb tudásom szerint, ehhez ragaszkodom itt is, máshol is. Mivel ebben az ügyben, két igazság nem lehet, így valaki hazudik. Talán a fonalat sem találja, még mindig nem egészen érti ezt az egész MRP-s dolgot - mentségére legyen mondva, a helyi jogtudók közül, messze nincs ezzel egyedül -, ismét rám néz, szótlanul kérdi, most mi legyen, hogyan tovább. Részemről egyszerű a dolog, nincs ajánlat, ennyi és nem több, a per folytatódni fog, az ügy megy tovább. Mikor áttérnek Kálmán lerokkantosításának, nyugdíjazásának ügyére, úgy érzem illetlenség volna hallgatnom, felállok, elköszönök, jelzem neki, hogy odakint, odalent megvárom. Kálmán, aki nem jött fel velünk, lent, fel-alá sétált idáig, izgatottan, de azért nevetve kérdezi a tényállást. Elmondom neki az eddig történteket, meg azt is, hogy most kezdték a döntést az ő sorsáról. Kint azért már az alacsonyabb beosztású volt munkatársak is oda mernek jönni beszélgetni, ők is kíváncsiak, hogy van-e jogi ellenszer, meddig tarthat, meddig mehet el ez a mindennapi terror, ez a már szinte állati megalázás. Ők mondják, nem én, az állatoknak, már több joguk van, mint az embereknek. Tudom, hogy számukra ez nem vigasztalás, de azokra a jogokra is éppen úgy fittyet hánynak, mint az emberekére, és ha igazságot az embereknek sem, nekik jogot sem osztanak, igaz, nekik az annak látszó drága cirkuszokat sem rendeznek. Nem az a lényeg, hogy papíron kinek mennyi joga van, hanem az, hogy a valóságban ebből ténylegesen hányra jogosult! Viszonylag sok idő, - talán egy gyenge óra is - eltelik, mire megjelennek a kapuban, az időközben felhivatott Kálmánnal együtt. Az ügyvédnő megjegyzi, hogy kár volt elrohannom, pedig hát én nem elrohantam, csak sohasem tartottam illendőnek mások ügyintézését végighallgatni, most is ehhez tartottam magam. Ezért sem tartom szerencsésnek, amikor több ügy is keveredik egymással, akkor könnyen összekeverednek, elmosódnak, elbagatellizálódnak az egyedi, súlyosabb esetek. Végül is abban maradok az ügyvédünkkel, hogy felveszem a kapcsolatot a mindezidáig egyetlen olyan kirúgott elődünkkel, aki a munkaügyi bíróságon legalább már a pervesztességig eljutott. Ahogy az életben, úgy a jogban sincs - a látszat ellenére sem -, semmi ingyen, a parkírozóban elrendezzük az anyagiakat. A tarifa a szokásos, a számlát most sem kapja ki a kezemből a feltámadó szél. A másik ügyvédnőt, a csak bumburnyáknak nevezett ügyvezető kíséri az autójáig. Köszönés nélkül mennek el mellettünk, igaz ez a műfaj sohasem volt az önjelölt igazgató erőssége. Nem tanították neki, magától pedig nem jött rá, hogy köszönni mindig lehet és kell, annál is inkább mivel semmibe sem kerül, az tényleg ingyen van. Persze aztán az is lehet, hogy mindezeket én tudom rosszul, ő egyre jobban elboldogul ebben a maga képére formálódó világban, míg én az idejét múlt elveimmel, igazság iránti vágyammal, egyre rosszabbul. A két ügyvédnő ellenkező irányba hajt el autójával, mindkettőé a drága márkák kisebb, inkább nőies darabja, szerintem pár évesnél egyik sem öregebb. Ha okosabban nem is, pár órával és pár ezressel szegényebben én is elviharzok hazafelé, a számukra oly csalódást okozó, majd kétévtizedes, de nekem mégis oly kedves Trabantommal. A meghirdetett vagy máshol kiírt és egyéb módon tudomásomra jutott állásajánlatokra beadott pályázataimat legtöbbször válaszra sem méltatják, csak néha érkezik a szabványos, „sajnálattal értesítjük...” tartalmú válaszlevél. Ahol eddig csak számítástechnikai munkáim (grafikáim, cikkeim, web-lapjaim stb.) alapján ismertek, a kezdeti lelkesedés egyszerre lelohad, amikor életkoromat megtudják, nem tudják, de sok helyen nem is akarják leplezni csalódottságukat. Az őszinteséget mégis jobban elviselem, mint a sumákoló, mellébeszélő visszakozást, habár az életkoromról tényleg nem én tehetek. Ez van, ezt kell szeretni! A Munkaügyi Központban 52

sem tudnak, igaz nem is nagyon akarnak ajánlani lehetőséget, szerepük kimerül a félnapos várakozás utáni bepecsételésben. Pedig internetes oldalukon többször látok, kifejezetten szakképzettségemnek meghirdetettet, de gyorsan kiderül, hogy az vagy nem az én kirendeltségem hatáskörébe tartozik, vagy egyéb más kizáró ok van. Ennyi erővel ezt az ellátást is fizethetné a társadalombiztosítás, az ezeknek a sóhivataloknak a fenntartására elköltött hatalmas összegeket pedig fordíthatnák tényleges munkahely teremtésekre. Szkriptekkel, flash animációkkal megtűzdelt web-lapjuk sokszor hosszú-hosszú percekig töltődik, hogy aztán a különböző lekérdezéseknél még hosszabban keresgéljen az adatbázisban, jelenítse meg a kérdésre kapott választ, eredményt. A webmester talán arra gondolt, hogy aki ezeket az oldalakat nézegeti, annak már legalább huszonnégy órás, széles sávú hozzáférése van az Internethez, hogy legyen mivel elütni a munkahely nélküli napokat, hónapokat vagy éveket? Az emberektől, kiszolgáltatott sorstársaimtól elvárják akár a több száz kilométeres mobilitást is, de az egyik munkaügyi központból még a szomszédos másikba sincs átjárhatóság, hiába lenne esetleg abban vagy egy másikban lehetőség valamire, ha az ember oda nem illetékes. Másfél havonta megjelenek, és egy félnapi várakozás után kapok a kis könyvembe egy pecsétet. Minden látogatásom során egyre többen állnak az előtérben, egyre többen várakoznak sorukra, csak ennyi a változás. A kertbe belefeccolt munka sem hozta meg a várakozást. A tavasztól nyárig szinte egyfolytában zuhogó eső, csaknem beton szilárdságúra tömörítette össze az amúgy is kötött talajt. Talán csak a borsó és a gyümölcsfélék - beleértve az epret is -, jött be igazán nekem, az idén. A krumplit háromszor is megtöltöttem, de az alatta lévő termés még az egyszeres munkát sem hálálta meg. Az a pár szem is, ami volt alatta, mind meg volt rágva a cserebogár lárvához hasonló kártevők által. Vegyszert nem használok, csak a gyümölcsfákat permetezem, azokat is ritkán, kizárólag enyhébb, környezetbarát szerekkel. A talajt mésszel fertőtlenítem, a krumplibogarakat az élő sövényről vágott, seprűszerű leveles ággal kannába verem le, ami aztán a japán tyúkok és kakasok elé kerül. Kisebb területen jól bevált módszer ez, ha kétnaponta végig tudok rajt robogni, nem szaporodik el, a legtöbb vegyszerre már amúgy is rezisztens, csíkoshátú krumplibogár. Így hát, ha van termés, az ember tudja, hogy nagyjából természetes, vegyszermentes zöldséget eszik. Lehet, a vetőgumó sem volt megfelelő, a több éve vásárolt, apró szemű bioburgonya termésének apraja szolgálta ezt a célt, már évek óta, bár hozzáértők azt mondják, hogy három évig ez lehetséges, utána viszont mindenképpen váltani kell. Másban is igyekszem környezetbarát módon gazdálkodni, a szerves anyagokat komposztálóba rakom, amit amikor már megfelelő, ősszel a földbe ások. Szinte korlátlanul nyeli el a kötött talaj a fekete anyagot, de ez ideig, pedig már jó pár éve csinálom, csak néhány helyen van jele a talajszerkezet javulásának. A japán tyúkok és kakasok amellett, hogy a kert díszei, a kártevők pusztítói, a föld szükséges tápanyag-utánpótlását is biztosítják almukkal, és nem utolsó sorban a tavaszi, nyári időszakokban harmadnagyságú tojásokkal is ellátnak bennünket. Nem kényesek, ha nem fér hozzájuk ragadozó, akár a kerti bokrok alatt is kiköltik csibéiket. Az egyetlen, még a nagyszülőktől hozott diófán is rengeteg, több zsáknyi volt a termés, melynek kipucolt, kemény héja, télen a kandalló tűzterében lobog majd el, szinte füstmentes, tiszta lánggal. Egyedül a diólevéllel nem tudok mit kezdeni, azt szárazon én is kupacban tüzelem el. Nem tudom, lehet, az is csak megszokás, hogy ezt a fajta levelet mindenki külön kezeli, bár a benne lévő anyagok miatt lehetséges az, hogy tényleg savanyítja, mások szerint mérgezi a talajt. Tény és való, hogy a diófapác sokáig nemcsak színező, hanem konzerváló anyagként is ismert volt. De vannak errefelé kinn a szabadban ültetett diófa erdők is, ahol senki sem pucolja el a lehullott lombot, és mégsem sivár pusztaság övezi az aljukat. Mindent összevetve, a kert felbecsülhetetlenségét mégsem a benne megtermett haszon-, és dísznövények értéke jelenti. Ha nem volna, már lehet, hogy rég feladtam volna harcomat, e sikereivel és kudarcaival együtt is lelki nyugtató nélkül lehet, hogy már rég felőrlődtek volna idegeim. 53

Valamennyi eredményt, haladást, az eltelt immár fél év alatt, egyedül a fogászati rekreációban, újraszületésemben értem el. Szeptember vége felé megtörtént az úgynevezett feltáró műtét, amelynek során az íny felvágásával, hozzáférnek a beültetett implantátumokhoz, mű gyökerekhez. Az eljárást ugyanazzal a sokak által rettegett, speciális, több, hosszú csáppal is rendelkező géppel végzik, amely minden fogászati rendelő szerves tartozéka. Nem tudom ilyenkor melyik csápjának milyen végződésével ügyködik nagyra tátott szájamban, de maga az eljárás, a beadott érzéstelenítő, mindent elzsibbasztó injekciók ellenére is, szerintem a tényleges beültetésnél is kellemetlenebb. Az így szabaddá vált belső menetes hüvelybe parányi csavart csavar be, melyet parányi kulccsal jól meg is húz. A kiálló csavarfej a fogíny formázását szolgálja, melyet hetek alatt ténylegesen is körülölel. Egy gyenge hónapig kell így járnom, szépen csillogó, fényes csavarfejekkel az alsó állkapcsomban, melyeket ezen idő alatt fogorvosom kétszer hajt ki és vissza, hogy a szükséges mintalenyomat vételekor valami más jellegű stiftet, rögzítő eszközt helyezzen a máskor állandóan bent levő csavarok helyére. A csavarok kihajtásakor, a szabaddá vált lyukakból úgy érzem, mintha kellemetlen szag, íz törne elő. Elmondom neki észrevételemet, de nem tulajdonit neki jelentőséget, a szemrevételezése nem mutat gyulladást, a tényleges rögzítő eszköz pedig biztosítja majd a lyuk valamennyire való szellőzését is. Azután egyszer csak elérkezik a nagy nap. Szinte percek alatt minden, máskor megszokott, kisebb vagy nagyobb kellemetlenség és fájdalom nélkül, alsó állkapcsom megtelik fogakkal. Maga a technika is jól sikerült, szinte újra régen volt, természetes állapotomat érzem, mintha nem is lenne idegen anyag a szájamban. Nem feszül, nem izgatja a nyelvet, nem zavarja a rég ott lévő egyebeket. Valaha, egy fogat pótolt hidam esetében úgy éreztem, mintha merevítőt raktak volna az arcüregembe. Saját számításom szerint eljutottunk az ez irányú feladat feléhez, bár a még hátralévő felső rész, a felül szükséges jóval hosszabb, majdnem dupla annyi beépülési idő miatt tovább fog tartani. Anyagilag is körülbelül a beavatkozás költségeinek a felénél tartunk, ami már közelíti a háromnegyed millió forintot. Azt, hogy ebből mennyi az államé, forgalmi adó formájában - mivel stabil fogakat és nem számlát kértem - nem tudom, igaz azt sem, hogy ebből miért is járna neki a haszon. A gépek, termelőeszközök fenntartási költsége leírható az adóból, az áfája visszaigényelhető, az állítólag legfőbb értéknek számító ember saját fenntartására fordított anyagiakat nemhogy az adóból nem lehet levonni, de még vissza nem igényelhető forgalmi adóval is terhelné. Ebben az évben még a felső rész alapjainak lerakása is bevégeztetik, hogy a karácsonyi ünnepeket, amely számomra mindig is a legnagyobb, az igazi piros betűs ünnepet jelentette -, ha még nem is végleges, de látható fogazattal köszöntsem. Már javában benne járunk a nyáriasnak mondható őszben, már az első emberes hónapon is túl vagyunk, amikor a postaládába dobott tértivevényes, átvételköteles levél érkezéséről szóló értesítő jelzi, az ügyészség elvégezte a törvény által biztosított jogommal rájuk szabott feladatot. A levelek közötti időkülönbségekből arra következtetek, hogy a felkészülésük az ügyre jóval tovább tartott, mint maga a vizsgálat, hiszen amíg a beadványtól a pontosítást kérő válaszukig három hónap is eltelt, addig a vizsgálat, és annak értékelése két hónap alatt lezajlott, már át is vehető a postán a készre jelentés. Az átvett borítékot otthon kíváncsian, de azért bizakodva bontom fel, mégiscsak ez lesz az első, hivatalos jogi szerv által leírt szakmai vélemény meglátásaimról. Nem is akárki, a városi vezető ügyészhölgy írta alá a kétoldalas dokumentumot. Ha cinikus akarnék lenni vagy szavakon precízkedő, lovagló jogász, akkor most nyugodtan kezdhetném azzal, hogy már az első sora sem igaz. A levél így kezdődik, „A .... Városi Ügyészségre benyújtott”, annak ellenére, hogy én a beadványomat az ismert személyes fogadtatás és a kapott jó tanácsok után, a megyei ügyészi szervezethez címeztem, oda nyújtottam be. Az utalta, fokozta le írásbeli kérdéseimet, városi hatáskörbe, amely város nevét szándékosan pontoztam ki, de azért aki eddig követte a leírt eseményeket, már szinte biztosan tudja, hogy hol is játszódik ez a szomorú, de igaz történet, melynek fonalát napról 54

napra, jelen időben, az élet alakítja. Maga a történet, az e honban élő emberek tragédiája, persze játszódhatna bárhol, kis hazánk bármely szegletében, itt is ugyanazok a dolgok, történések esnek meg kicsiben, mint az országos ügyekben nagyban. Talán csak annyi a különbség, hogy mint a váltófutásban, most ez a hely vette át másoktól a legelátkozottabb helynek járó stafétabotot. Itt most minden egyszerre pusztul, dől, omlik össze, mint az örvény, egyik szívja, rántja magával a mélybe, a pusztulásba a másikat. Az a rettegett spirál itt már beindult, s egyre gyorsabban, sebesebben forog, de ami a legborzasztóbb, hogy kisstílű döntéshozóink közül megállítani senki sem tudja, de talán nem is akarja. Meddig tart még e mindent elpusztító, magunk teremtette, mesterséges tájfun, s véget ér-e itt nálunk, vagy - innen tovább állva -, pusztítja-e, az ország más részeit tovább, és egyáltalán talál-e még magának elpusztítani valót? Természetesen a levél, az ügyészi vizsgálat, mindent a legnagyobb rendben talált, még csak utalás sincs benne valamiféle apró szabálytalanságra, kivetnivalóra. Le a kalappal a vizsgálatot végző előtt, nehéz feladat lehetett úgy ellavírozni a valóság tényei között, hogy mindent a törvényi előírásoknak megfelelőnek találjon. Pontokba szedve rögzíti a kérdéseimre adott válaszokat, az ötből mind a háromra, a fennmaradó kettő helyett meg vagy másik tucatra. A beadványban kért, általam szükségesnek vélt ügyészi intézkedéssel - mintha ha az nem is szerepelne abban -, szintén nem foglalkozik. Még ismertetőt is kapok egy-egy, általuk jól védhető válasz kapcsán, a törvényalkotói szándékról. Ezt a törvényalkotói magyarázatot általában ott alkalmazzák, ahol már a törvény első olvasatából is kiderül, hogy annak tartalma, értelme, köszönő viszonyban sincs joggal, igazsággal, amelyről első látásra feltételezhető, hogy valami alantas, hátsó szándékkal született. Ilyen mindjárt első pont, amely az összeférhetetlenséggel foglalkozik. Az eredeti törvény sokáig tiltotta az ilyen jellegű tulajdonosi szervezet vezetőinek, hogy munkáltatói jogokat is gyakoroljanak - illetve ugyanezt fordítva is -, pontosan a miénkhez, az enyémhez hasonló esetek elkerülése, kizárása érdekében. Ez az a mostanában ismét köztudatba dobott törvény, amely e fentiek mellett, a tartósan állami tulajdonban maradó vagyont is rögzíti. Ezerkilencszázkilencvenhétben azonban nemcsak az itt felsoroltak közül került ki jó pár vagyontárgy, hanem ez az összeférhetetlenséget kizáró mondatrész is. Azt, hogy ez nem a tévedés műve, és mindez nem véletlen, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mondatrész másik fele, ami szervezet tagjainak más szervezetben való részvételi jogát korlátozza, érintetlenül maradt benn a törvény szövegében. A munkavállalóknak, sokakkal ellentétben, csak egy ilyen privatizációs lehetőség járt. Még oknyomozó betűbúvárnak sem kell lenni ahhoz, csak fel kell lapozni az akkori lapokat, hogy az apró betűs gazdasági hírekből kiderüljön, ki az az egyetlen személy, akinek érdekében is történt ez az apró, de mégis sok száz ember tulajdonhoz, munkához való jogát lehetetlenné tevő módosítás. Egy másik pontnál - amely a jog szerint azt teszi lehetővé, hogy a szervezet által osztalékokból és egyéb forrásokból megszerzett anyagiakat ne kelljen felosztani a tagok között, akár emberöltőn át is külön számlán kezelhetik -, a törvényalkotó azon szándékát idézi, miszerint a törvény célja, „a szervezet fizetőképességének fenntartása”. Ez a törvényi passzus pedig az akár évtizedek múltán való kisemmizést teszi lehetővé. Hát ennyit a törvényalkotói szándékról, meg annak magyarázatáról. Azt, hogy alig két hónapi igazgatásuk okozta csődhelyzetet elkerülendő se szó, se beszéd kölcsönveszik a szervezet pénzét, egyszerű tagi kölcsönnek minősíti. Itt meg az erre feljogosító jogszabály híján, megerősítésként azt teszi hozzá, hogy a szervezet a dolgozók többségi tulajdonában van, de arról, hogy miféle jogi társaság az - a kisebbik többségi tulajdonosként, a valaha szintén dolgozókból alakított szervezet -, amely megalakulása óta, immár tizenegy éve egyetlen közgyűlést, de még összejövetelt sem tartott. A privatizáció során a legtöbb dolgozónak, az akkori törvény biztosított kedvezményes üzletrészeket, ezekből a tulajdonosokból alakult meg ez a kényszer-szervezet, amelynek tagsága mára már ismeretlen összetételű, és az akkori közel ezerfős létszám csaknem háromszáz fősre 55

való csökkenése miatt már semmiképpen sem nevezhető dolgozóinak, még ha sokuktól ezeket a pár ezer forintos üzletrészeket is elorozták már, fillérekért. Nem tudni, hogy ezekből a kisembereknek szánt alamizsnákból ilyen vagy olyan úton, mennyi vándorolt vissza ezeknek a jogkövető, törvények által biztosított jó hírű hiénák zsebébe. Azért van olyan kérdés is, amely majdnem kifog a komoly, szakszerű vizsgálatot végző, talpraesett ügyészhölgyön. Az ügyvezető választás jogszerűségét már nem az általa többséginek vélt tulajdonos oldaláról közelíti meg, így persze teljes joggal jelentheti ki, hogy erre nincsen kompetenciája. Ami pedig teljes mértékben védhetetlen, - mint pl. a szervezet által vásárolt további, tehermentes üzletrészek kötelező felosztása, vagy a szabálytalanul összetrombitált közgyűlések határozatai -, azzal, mintha azok fel sem merültek volna, egyáltalán nem is foglalkozik. Ezek után már szinte biztosra vehető, hogy ezt a hazugságokból épített kártyavárat sem az ügyészség fogja szétdönteni. Sok-sok esti telefonbeszélgetés, ígérgetés után egy szombat délután útra kelek, elindulok a családdal meglátogatni egyik volt kolléganőmet aki, mivel pár év eltérés a közel félévszázados kornál már nem bír nagy jelentőséggel, velem szintén hasonló korú. Most ő sem dolgozik, már hetek óta táppénzen van, a mindennapos, állandó munkahelyi feszültség, stressz az ő egészségét, idegeit is kikezdte. Egy közeli kisvárosban lakik, amely egészen a középkorig, a török pusztításáig a megyeszékhely is volt, és amelyről még talán a nevét is kapta ez a megye. Férje, aki szintén ennél a cégnél dolgozott, már rég meghalt, most már csak a fiával kettesben éldegélnek. Az ő története is ebbe, a kortörténeti dokumentumnak is szánt regénybe illő, nem cáfolja az eddig leírtakat. Először csak bejáratták a helyben lévő üzemből, ahol már több mint fél életet ledolgozott, a megyeszékhelyre, majd később papíron is át akarták ide helyezni, olyan munkaidő-beosztással, amely a legkorábbi vonattal való indulást tette szükségessé, és amelynek vége pár perccel az így el nem érhető, visszafelé menő vonat indulása előtt lett volna. Az erre utasító papírt, azonban ő sem írta alá. Ha nehezen, fáradtan, idegileg kimerülten is, de bírta - mert muszáj volt bírni -, a speciális bejárással járó, mindennapos tortúrát, nem adta fel, nem tette meg azt a szívességet nekik, hogy alig pár évvel a nyugdíjazása előtt maga mondjon fel, megspórolva nekik a kirúgással járó munkát és a több évtizedes munkája után számára járó juttatásokat. Ahogyan a fény mellett mindig ott az árnyék, a jó mellett a rossz, úgy nemcsak ő volt kitartó, a kapzsiság, az embertelenség, a gyűlölet helytartói sem engedtek. Fondorlatosan ocsmány módon, miután látták, hogy eddigi ténykedésük nem hozta meg a várt eredményt, más, komoly fizikai erőt kívánó munkakört ajánlottak fel, itt az új helyen, az ötvenkilós, beteg asszonynak. Nem tehetett mást, ő is ügyvédhez fordult, mások javaslatára, de saját választása okán, kifejezetten a legutóbbi ügyvédhölgyünk telefonszámát kérte el tőlünk. Azért figyelmeztetjük, hogy a rossz ügyvéd sem olcsó, az általa választott, bennünket mostanában képviselő, pedig kifejezetten nem az, igaz neki szintén neve van a jogi szakmában. Tőle tudjuk meg, amit később az ügyvédnő is megerősít, hogy a mi egyik, racionalitásból megszüntetett, raktárkezelői állásunkat ajánlották fel neki, persze a telep más helyiségében, néminemű változtatásokkal. Az eddig mindig érzelemmentes, komoly, csakis kifejezetten a jog szerint lehetséges és tiltott dolgokat számbavevő, mérlegelő ügyvédnő is kiszól az akta mögül: Mi van ott maguknál? Sokáig lehetne sorolni az általunk törvénytelennek vélt dolgok sorát, de igazából leírni, elmondani, éreztetni nem lehet. Azt ténylegesen csak az tudja, aki látja, átéli, megtapasztalja minden nap, a hatalmat magához ragadó ember elkorcsosulódását, reevolucióját, a legalantasabb, legocsmányabb szintre. -&-

56